The Project Gutenberg eBook of A barátfalvi lévita; Ujabb elbeszélések by Mór Jókai

Most harmincznyolcz esztendeje, hogy az «Elátkozott család» czímű regényemet az olvasó közönség elé bocsátottam befejezetten, de mégis befejezetlenül. Annyiban egész volt a történet, hogy a vezéreszme kiszenvedett benne, az ellentétek összesimultak, átokmondó és átokviselő együtt bukott el s együtt megnyugodott; de fönmaradt a rejtély: mi lett a regény fiatal hőseiből, akik eltüntek, családjaikra nézve meghaltak, s a kiket aztán egy harmadik halálra keres – s a kinek arra nagyon erős oka van.

Azon művem utószavában azt igérem, hogy majd megirom én ennek a rejtélynek a kibonyolítását egy ujabb regényben, a minek a czíme: «A barátfalvi lévita.» A befejezett regény annyit fecseg ki a titokból, hogy a kalandor hős valahol a Bükk rengetegeiben él elrejtőzve, mint lévita.

Azóta én folyvást viselem ennek a regénynek a tárgyát, mint Jupiter viselte a fiát, Bacchust, a testében (hohó! ne kezdjük olyan magasan!) mint rossz adós a váltóóvást a zsebében, a nélkül, hogy az adósságom leróttam volna.

Nagyobb adósságaim voltak, azokat kellett lefizetnem. Irányregények, négy-öt kötetesek. Kedvencz eszméim, a mikbe szerelmes voltam, aztán meg egyéb certa quoniam.

Most azután elkövetkezvén a karácsonyhava, ismét elővesz a lelkiismeret-furdalás: számadásrendezés. Kinek tartozunk még? Minden adósságunkat tisztáztuk már? Nincs már semmi gondunk? Rábizhatjuk egészen a kis -4- Jézuskára, hogy aggassa tele a karácsonyfát annak az ártatlan léleknek gyermeki örömére, a ki még hisz, szeret és remél: többet nem tud.

Azt kérdezi tőlem a minap (nyomtatott levélben) egy irópajtásom, hogy mondjam meg neki, mikor volt a legboldogabb karácsonyom életemben s mi volt annak az okozója? Azt hiszem, hogy mind az ezer fölszólítására azt a választ fogja kapni: «a mikor az anyám karján ültem s vártam, hogy az angyal mikor csönget. Kinyilik az ajtó, tündöklik a karácsonyfa s én megtudom, hogy mit hozott nekem a kis Jézus». Mindenki ugyanezt felelheti arra, nem mást.

De én nem így felelek rá. Nálunk nem csináltak karácsonfát, Bethlehemet sem mutogattak; puritán szokásokat tartottunk.

Útban voltam; világosan szóljunk: futottam. Kergettek. A hátam mögött villogott az ég, nem villám volt, hanem ágyúlobbanás, vert sereg utóhada védte a visszavonulást. Fejem fölött károgtak a hollók, varjuk; azt mondták, rám várnak, vagy hogy nem kár értem, nem értettem egészen. Az út rögös volt, a hó még csak szállingózott. A szekérnek nem volt ernyője s rajtam csak egy karbonari felleghajtó, köröskörül sík pusztaság, aztán madárfagyasztó hideg, a milyen azóta soha. A mi rajtam volt, az volt az enyim. A szállás, a hova az éjszaka betérített, fűtetlen szoba volt, a vendégség fekete kenyér és szalonna, fagyos; az ágy földrevetett zsuppszalma, melyben az egerek czinczogtak éjszaka, reggelre az ivópoharamban jéggé fagyott a víz; fölébresztett a megzörrenő ablak, ágyúdörgés kopogtat: «odább, odább». A ködtől nem látszik a vidék. A ködtől nem látszik a remény!… De mellettem volt a szép, ifjú feleségem, a ki szeretett, s minden nyomort, búbánatot megosztott velem… Ez volt az én legboldogabb karácsonyom.

Ez az oka, hogy így karácsonytáján elővesznek azok a -5- nyugtalankodó érzések, a mikről nem tudja az ember, hogy mit akarnak, biztatnak-e? vádolnak-e? valamire visszaemlékeztetnek-e? vagy talán valamit visszakivánnak-e? Fájnak-e vagy jólesnek? Most is olyan köd előttem, mint akkor.

Az ilyen kedélybizsergésben jut eszembe az 1858-ból fönmaradt adósság: az olvasónak megigért regény. Itt élt az óta folyvást, mint a fába nőtt béka, a fejemben, hozzuk napvilágra, hátha még megél?

Minthogy azonban a mai napság olvasóiról bajos föltennem, hogy emlékeznek a harmincznyolcz év előtt olvasott regényemre, jobbadán még nem is születtek akkor, annálfogva legyen megengedve nekem, hogy ezen regényben a megelőző történetből itt-amott az elszakadt fonalakat a régivel összekötögessem.

I. A BŐJTÖS EBÉD.

A három római katholikus templom tornyaiban, egymást fölváltva, zúgnak az ájtatosságra hivogató harangok. Hogy a reformátusok és evangelikusok templomainak tornyaiban nem zúgnak, arra azoknak harminczhárom okuk van. Az első az, hogy nincs harangjuk. Tornyuk sincsen; templomuk is csak egy van, fönn az Avas hegytetőn, régi erős építmény; nem messze tőle egy torony, de ez csak ellenséget megfigyelni való őrtorony. Csak ötven esztendővel később épült az a mostani a város közepén.

De vármegyeháza már volt, szép emeletes épület, abban lakott az első alispán. A másod alispán a saját nemesi salva guardiájában rezideált.

Vározháza még nem volt. A biró a saját házában tartotta a hivatalát, a mire könnyű volt rátalálni az ajtaja mellé kitett kalodáról.

A vármegyeházánál kék mondúros hajdú strázsál kivont karddal, alá s föl sétálgatva a hosszú kapu alján végig nyújtott gyalogjárón. Valahányszor a kapuhoz kerül, kidugja rajta a fejét.

Mikor aztán egyszer megint kikukkant a kapuajtón, jó szerencse, hogy ki nem szúrta a szemét annak a belebotló -7- alaknak, a kinek a háromszögletű kalapjával összeütötte a csákóját.

A jövevény csakugyan megijedni való figura volt. Olyan magas, mint az ó-testamentomi góliát; a háromcsücskéjű kalap egész a szeméig lenyomva, a hosszú bő fekete köpönyeg pedig az orra hegyéig átvetve.

A magas urnak szét kellett tárnia a köpönyegét, hogy fölfedezze az alakját.

– Micsoda haczuka! Milyen habdák! Pulider meg nincs? Hát ebben a bőrtokban mi van?

– Hát nem tudja az úr, hogy puskával nem szabad a vármegye házába belépni? Ide vele!

S a látogató urnak meg kellett engednie, hogy a strázsa elvegye a vállára akasztott puskát; akkor aztán a fegyverzet kiegészítő részét, a vadásztáskát is odaadta neki; de még a köpönyegét is rábizta; azokat mind egy szegre fölakasztá a rendnek éber őre.

– No né, a bolond? Hát már most én tudjam, hogy hol a vicispánnak a szállása?

– Hiszen kettő van. Első vicispán, meg második vicispán, az egyik itt lakik, a másik amott.

– No már azt megmondhatom. No hát úgy beszéljen az úr. Szóbúl ért az ember. Hát csak itt menjen be ezen a grádicson, azután végig a folyósón, mindjárt rátalál az ajtajára. -8-

– Nincs itt semmi numeró, csak a szag után induljon az úr; a mely szobaajtón keresztűl fenyőmag-füst illamlik kifelé, az az első vicispán kvártélya.

Az idegennek látszó s a kiejtéséről még inkább hallatszó uri ember sietett föl a lépcsőkön, két fokot lépve át egyszerre; csakugyan rátalált az igazi ajtóra, melyre kivülről a statárium volt kiszögezve. Benyitott rajta. Az előszobában nem talált sekit. Hosszú falóczák voltak a fal mellett, kikopva a rajta üléstől, a fal elég barna a hozzátámaszkodástól. Itt uralkodik a fenyőmag-füst illata.

Onnan benyitott egy másik szobába. Ott sem volt senki. Az ablaknál volt két iróasztal, négy székkel. Nagy ólom kalamárisok, fa porzótartókkal, nagy ollókkal, a mik lánczczal voltak odakötve az asztal korlátjához, hogy valaki el ne vihesse. A padló szép tarka a tintacsöppektől. Ezt a szobát dominálja a dohányfüst aromája.

Még beljebb hatolt egy harmadik szobába. Az már terem volt nyitott almáriumokkal, a mik tele voltak akták csomagaival, súlyos pandektákkal, középen egy hosszú zöld asztal, a mellett tizenhárom bőrös szék. Ebben a teremben az ócska papiros doha előkelősködött.

A szomszédteremből végre emberjelző neszt hallott: tányércsörömpölést.

Oda is benyitott. Ott már kellemes illat fogadta: az eczettel volt kifüstölve.

A pohárszékek, almáriumok, tányértartók elárulták, hogy az az ebédlő. De még inkább a hosszú asztal a középen, mely végig volt terítve fehér sávolyos abroszszal, de teríték csak egyetlen egy volt rajta: az asztalfőn; két ezüsttányér egymásra téve, mellette ezüstnyelű kés, villa, -9- kis kanál, nagy kanál, merőkanál, sótartó, borstartó és egy aranyozott ezüst pohár.

Az asztalnál egy hajdú serénykedett, kék mondurban, zöld zsinórral, sárga pitykékkel, piros nadrágban, sárga csizmában; a haja fekete volt, hátul czopfba fonva, a bajusza is fekete, hegyesen előre viaszkolva.

– Az első vicispán urat keresem! – sietett az idegen úr idejöttét igazolni a rábámuló hajdú előtt. – Jelentsen be nála!

– A tekintetes vicispánné asszony pedig nem lakik a vármegyeházán, hanem otthon a dominiumán a saját kastélyában.

– Valami kanczelistája vagy secretariusa csak van a vicispánnak, a kivel beszélni lehet.

– Igen is van négy patvaristája, de azoknak ma, ünnep lévén, vakácziójuk van, otthon ebédelnek a mámijaiknál.

Azzal nem várva a «tessék»-et, elhelyezé magát a nagy bőrkanapén, a két lábát szétnyújtva a kappenstiblikkel.

– Ne hát hallja kend, János, mindig ilyen átkozott hideg van a vicispánnak a szobáiban, mint most?

Azok még aznap nem voltak befütve s a báró sajnálta már nagyon, hogy a köpönyegét odalenn hagyta az őrszobában.

S nem sokára hallatszott a csörömpölés, a mit a rabok -10- a lábukra kovácsolt harminczhárom fontos vasakkal eszközölnek s az első dörömbölés az ebédlő kályhájában.

Kivülről fütöttek minden kályhát, kit a folyósóról, kit a konyhából, az volt az igazi uraság.

Az a kemencze valódi osgyáni gelencsérremek volt, felől nagy római urnával. Elfért benne egyszerre egy fertály öl fa.

A János hajdú elővett a szekrényből egy mázos fazekat, aztán meg egy czinkanalat.

– Mert hát, tetszik tudni, ennek a kályhának az a virtusa, hogy a mikor belegyujtanak, akkor egy darabig füstöl, de csak addig, a míg a fa jól lángra nem kap. A tekintetes vicispán úr osztég nem szereti a kályhafüstöt. Azért nekem mindig ki kell ókumlálni, hogy melyik hasadékon füstöl a kályha, azt azután én nagy hirtelen bekenem ezzel a szilvalekvárral, ez arravaló. De hát minden fütésnél más-más hasadékon füstöl. Ahun van ni! Nem mondtam? Most meg épen a tetején füstöl.

Azt azután egy székre fölhágva kellett elfojtani, a mit János hajdú csakugyan a lekvárba mártott czinkanál nyelével eszközölt ki. Akkor aztán ropogott, pattogott a tűz a kályhában.

Ezen pedig akép segített a János, hogy egy megtüzesített vaslapátot hozott be s arra porrátört czukrot hintett: azzal tömjénezte be az ebédlőt.

A báró kezdte már érteni, hogy miért kell az első vicispán lakására a szagáról rátalálni.

– No most mindjárt jön a tekintetes vicispán úr a templomból, mondá János. Hallom a minoriták kis tornyából a csengetyűszót. Vége lesz a misének. Csak tessék addig itt mulatozni.

Azzal kivitte a vaslapátot, az a konyhába való s magára hagyta a látogatót.

A báró följegyezte magának azt a nagy bizalmat a cseléd -11- részéről, a ki őt, az először látott idegent magára meri hagyni ennyi ezüstnemüvel.

Ebbeli büszkeségében aztán egészen elbizta magát. Megnőtt a taraja, a hogy a német szólásmód tartja.

Odaállt az ebédlői nagy tükör elé, a minek a rámája is csupa tükör volt, csupa köszörült üvegből s végig nézte magát.

Ha egy kicsinyt meggörbítette a nyakát, hát még az arczát is megláthatta a tükörben, külömben az arcza már a tükörráma czikornyái között sokszorozódott.

A pofa impertinens szőke volt, olyan serte hajlamokkal biró hajjal, hogy azt hátul sehogy sem lehetett becsületes czopfba csavarintani, mindenfelé álltak ki a szálak a hajtáskából, úgy végződvén a záró máslinál, mint egy elnyűtt meszelő; a két halántékot fedő hajbodrok pedig, a miket úgy híttak, hogy «vuklik», valószinűleg régen nem lévén fölsütve, kiegyenesültek és meredtek szerteszélyel. Az arcza rosszul volt borotválva és összemetélve; ez bizonyosan saját munkája volt, hanem egy nagy vágás a szem végétől a száj szegletéig, az idegen manupropria lehetett rajta. A világos szőke hajszínnel disharmoniában álltak a szúros fekete szemek, szőke pillákkal környezve s lilaszín karikákkal körülfogva. Bajusza egy csöpp sem volt, a mire pedig nagy szüksége lett volna vastag, duzzadt ajkainak, a mik valóságos vadállati kifejezést adtak az arczának. Az álla messze előre nyúlt, két szakaszra válva s az egyik részéből nagy bibircsó meredt elő, az az egy volt szakállal ellátva.

S ennek a fizimiskának a kiegészítéseül még valami olyan idegen szabásu öltözetet viselt, a milyent soha a magyarok nem láttak sem itthon, sem Bécsben, a hová nagyon sokat jártak. Valamikor meggyszínű bársonykabát, nagy lapos arany gombokkal, megkopva, megtükrösödve, szinehagyott tarka himzésekkel az elején; mellénye czombig érő, virágos selyem, elől kiforduló drága, de bepiszkolt -12- csipkefodrokkal. Valamikor sárga szarvasbőr nadrágján sötét zsirfoltok. A francziák ez időben buggyos, sok ránczú «culotteot» viseltek, a lábszáron selyemharisnyát, és csattos czipőt. Ez pedig végezte mindezt egy lovászmesterre szabott türt szárú lovagcsizmával, a mire hosszúnyelű sarkantyuk voltak szíjjal fölkötve.

Egyedűl maradván, elkezdett alá s föl sétálgatni a teremben. Végtül végig mérte nagy léptekkel.

Az első sétánál tizenhárom volt a lépés a terem egyik ajtajától a másikig; az utolsónál már csak tíz. Minden tournál belenézett a tükörbe.

A nemrég oly farkasordító módon hideg terem kegyetlenűl be volt fütve. A rabok ugyancsak bepörnyeztettek.

S a rabok még egyre zuhogtatták onnan kívülről a hasáb fákat a kályha oldalához.

A báró rászánta a fejét, hogy maga megy ki a folyósóra, ráparancsolni a rabokra, hogy hagyják már abba a pokolban teljesítendő munkájukat.

Az ebédlő ajtaján kimehetett, hanem a tanácsterem ajtaját már alaposan bezárva találta maga előtt.

Ahá! A János hajdú nem olyan együgyű ficzkó, mint a milyennek látszik; ha a vad idegen látogatót egyedül hagyta az étkező-teremben azzal a sok ezüstneművel, volt ahoz való esze, hogy a következő szobának az ajtajában kétszer ráfordítsa a kulcsot, hogy az el ne illanhasson onnan.

Hogy őt a hajdú ide bezárta. Hát fölteszi róla, hogy ő tolvaj. El kezdett az ajtón dörömbözni a két öklével, meg a sarkaival. Mind hiába. Még két szoba volt azontúl, senki sem hallotta sem a zuhogást, sem a káromkodást. Az ablakok a rabok udvarára nyiltak, s azok annál jobban fütöttek, minél inkább kiabált rájuk az ablakon keresztűl.

A báró kinjában minden okiratos almáriomot fölnyitogatott, hogy azokból csaljon elő egy kis hideg levegőt. Az ugyan dohos volt, de még is enyhített. Aztán egynémely aktának a czímzetéből megtanulta, hogy az első viczispánnak a neve Thomasius de Dédes, de eadem et Sajó-Balaton; a czíme pedig «perillustris et generosus vice comes.» (A mit eddig nem tudott.)

Azután levetette a bársony frakkját, meg a hosszú selyem mellényét, hogy a hőséget elviselhesse. Olyan veres volt már az arcza, mint a főtt rák.

Odarohant dühösen, elszánva, hogy a János hajdút menten agyonüti, a mint keze ügyébe kerül.

Nagyot bámult aztán, mikor az ajtó kinyilt s nem a Jánost látta maga előtt, hanem egy másik hajdút. Amannak fekete volt a haja, hegyes a bajusza, ennek meg fehér a haja, csavarintott a bajusza; de sürű fekete szemöldökű, hosszúkás, csutoraalakú ábrázatja.

– Én báró Kadarkuthy vagyok. A viczispán urat keresem, s a gazember hajdu, a János, rám zárta az ajtót s rám fűttette a kályhát.

– No hát szellőztesse ki iziben ezt a Sidrák-Mizsák-Abednegó kemenczéjét.

Tamás megcselekedte, nála volt az ablakzár generáliskulcsa. Kitárta az ablakokat. A betóduló hideg légtől a szobában levő párázat egyszerre hókristálylyá alakult.

Hát a Tamás hajdu nem szólt többet; hanem átment az ebédlőből, a többi szobákban is kinyitogatni az ablakokat. Itt ez a szokás. Először kegyetlenül befűtenek, azután kinyitogatják az ablakokat. Van a vármegyének fája elég.

Ekkor azután jól kihűtőzvén, eszébe jutott a bárónak, hogy felöltse ismét a levetett öltönydarabjait; a mellénynyel hamar elkészült; hanem annak az átkozott bársony szárduthnak olyan szűkek az ujjai, hogy annak a fölhúzásához segítség kell, hogy az ember a csipkefodros karelőjét keresztül fúrhassa rajtuk.

Csak azután, hogy belevonaglotta magát a szűk felöltőjébe, kezdte kontemplálni, hogy ez az ember megint nem az előbbeni ember. Az arcza ugyan nagyon hasonlít amazéhoz, csakhogy a megcsavart bajusz helyett ennek kurtára nyirott bajusza van; aztán nem is aranypitykés kék mondurt vísel, hanem skófiummal kivarrott, rókamálas kanczamentét és zöld csizmát.

– Ah! Mille pardon! Én stokfis! A nevem báró Kadarkuthy Viktor. De hogy engedhettem meg, hogy a kabátomat fölsegítse? -15-

– Ördög vigye ezt a nagy hasonlatosságot! Nem fogok sokáig alkalmatlankodni. Csak egy kérdést akarok intézni a tekintetes viczispán úrhoz.

– Akkor tessék azt elhalasztani. Ma szent karácsony péntekje van s ezen a napon délelőtt semmiféle hivatalos aktusra nem reflektálok.

– Keresztény római katholikus az úr? – kérdé komoly benevolizáló arczczal a viczispán.

– Mit tudom én? Azt sem tudom, az apám megkereszteltetett-e? Az apám atheista volt: – manichéus.

– No, akkor engem is ismer a viczispán úr. Én pedig szabadkőmüves vagyok.

– Az már igen; valahány pap kezeügyébe kaphatott, az mind pofonütött s elnevezett Cacusnak, Lycaonnak, Senakáribnek.

– Ugyan mit gyóntam volna meg? Hisz nekem az egész tízparancsolat absurdum. Soha meg nem tudom bocsátani a kereszténységnek, hogy a szép Vénus-szobrokat eltávolította az oltárokról s mást tett a helyükbe.

– Ne beszéljünk hát erről; mondá a viczispán. Kettőnk között ég és pokol a külömbség. Minthogy azonban én igazhitű keresztény katholikus vagyok, a kinek a vallási konvikciója tiltja, hogy nagy ünnepnap délelőttjén hivatalos kauzában korrespondeáljon, de a mellett az ős magyar regulát is tartom, melynél fogva ebéd idején érkezett vendéget megmarasztalni kötelesség: annál fogva meginvitálom a báró urat, hogy foglaljon helyet az asztalomnál; -16- vegyen részt frugális ebédemben s asztal felett mondja el előttem az egész kauzát, melyben intervenciómat kivánja; ebéd után majdan megadom rá az indorzátát.

A viczispán intett a Tamás hajdunak, a ki már az ura szemöldökének a beszédjét is értette, sietett a viczispán terítéke mellé még hasonló ezüsttányérokat elhelyezni a többi szükséges étszerekkel. Az mind ősökről maradt antik volt.

– Nem. Jó mély cseréptányért tegyen neki; mert annak a vendégnek jó appetitusa fog lenni.

Ez alatt a másik hajdu is bejött; az meg a szalvétákból kétlábú csókákat formált ki, s minden tányér mellé egy formásan összefonott süteményt helyezett el, a mit a magyarok perecznek hívnak, a németek pedig heilige striclinek. Kemény az, mint az elefántcsont.

Az asztal körüli szolgálatot állandóan két hajdu teljesité, pedig csak két úr volt. De jött egy harmadik is.

– Hivja kend be a Matust, mondá a viczispán a Tamás hajdunak, mig a János hajdu kivitte a levesestálat a konyhába.

Az öreg hajdu behozta az új vendéget. Egy kicsit taszigálni kellett az öklével hátba, mert nem akarózott neki a lépegetés.

A Matus jámbor szűcslegény volt; arról lehetett megismerni, hogy hiuzprémes dolmánya volt. Más nem viseli a hiuzbőrt, mert tarka. A mellénye piros volt, ólomgombokkal; azon alul pedig csizmaszárig érő fehér gyolcs öltözet lobogott, a mit a régi magyarok úgy hittak, hogy «gatya». A mi deczember vége felé igazán parádés viselet.

A legény hórihorgas termet volt, fakó ábrázatján a bámulat és rettegés kifejezésével; nagy harcsaszája két szegletében holmi kezdetleges kisérlete a savószinű bajusznak; -17- a tétovázás kifejezését segített kiegészíteni a kiülő szempár s a hátranyomott rövid áll. A vén hajdu fogta hátul a mentéje vitézkötését, nehogy meg találjon futamodni.

– Fia? – kérdé bámulva Kadarkuthy Viktor; nem tudta, hogy a magyaroknál ez a megszólítás a bizalom kifejezése. «Fiam»-nak nevezi a férj a feleségét s a feleség az urát. Persze! Ő neki még az apja sem mondta azt soha, hogy «fiam.»

A szücslegény lehúzta a fejét a válla közé; sehogy sem értette a dolgot.

– Placeat magnifice domine: – kinálta a viczispán a bárót a mellette való székkel, a mire az rögtön letette magát. A viczispán azonban előbb az asztaláldást végzé el, két kezét összetéve a karosszéke támlányán; az asztal tulsó végén hasonló szertartást végzett a szücslegény.

– De viczispán úr, ennyi cseléd és idegen pofa előtt én nem adhatom elő az én ügyeimet.

A viczispán fejét csóválta s nem hagyta magát megzavartatni az ájtatosságában; keresztet vetett igaz lélek módjára s csak azután, hogy maga is elhelyezkedék, felelt meg a bárónak.

– Ha scrupulusai vannak báró úrnak a profanum vulgus miatt, hát hiszen konverzálhatunk diákul.

– Hogyan? A báró úr magyar ember s nem tud diákul? Hisz a magyar nyelv a lingva materna; de a diák a lingva paterna minálunk.

– Nem hát! Hisz azért csaptak ki hét iskolából, mert nem vette be a gyomrom a kutya hic-hæc-hocot. -18-

– No hát majd előadhatja a báró úr ebéd vége felé, a mikor egyedül maradunk. Különben is azt tartja Galenus, hogy az emotio árt a concoctiónak.

– Én pedig szétpukkanok, mint egy bomba, ha el nem mondhatom, a miért ide jöttem.

– Hát akkor én majd kiküldöm a szobából a hajdukat, a mint egy tálat körülhordtak s azok csak akkor jönnek be, a mikor csengetek nekik. A szücslegény felől beszélhet a báró úr, mert az nem hall más nyelven, csak tótul.

E közben az öreg hajdu körülhordozta a levesestálat. Először is megkinálta vele a vendégurat. Valami furcsa áporodott savanyú illat szállt föl a tálból.

– Ez cibereleves – mondá az alispán. Ez az a hires leves, melyet a lakedemoniak mindennap osztogattak.

Maradt fogyasztónak a bőjtös leveshez a viczispán és az átellenes vendége.

A mint a hajdu kiment a leveses tállal, a báró hozzákezdett az ügyének előadásához.

– Azt mondta a viczispán úr, hogy jól ismerte az apámat, a mire én azt feleltem, hogy akkor hát engemet is kell, hogy ismerjen, mert tele van a tekintetes vármegyének az archivuma a mi kölcsönös kriminális pereinkkel. Már gyermekkoromban kurrentáltatott az apám, mint megszökött csavargót, gyújtogatót. Mivelhogy egyszer a kovácsnak a házát, a hová az apám inasnak beadott (nem akartam tanulni), szépen fölgyújtottam, aztán világgá szaladtam; majd meg Bécsbe küldött, beadott egy klastromba novitiusnak; onnan is megszöktem; eladtam a -19- reverendámat, beálltam egy komédiásnak a truppjába s ott játszottam az orangutangot.

A báró vette észre, hogy kellemetlen hatása volt a revelatiójának. Azt szerette. Folytatta a thémát.

Tamás hajdú új fogás ételt hozott. Ezüst tálban főtt tojás, csak úgy héjában.

– Ez pedig királyi comedentia – bizonyítá a viczispán. Mathias Corvinus deliciája, a hogy a krónika mondja: «hic fuit Mathias rex, comedit ova sex.» (Itt volt Mátyás király, megevett hat tojást). Latinul nem tudó vendége kedveért a magyar fordítást is hozzátette.

A szücslegény azonban többet értett meg a latinból; ő is Mathias s a «sex» tótul is «seszt.» Kivett magának hatot a tojásból.

«Regis ad exemplum totus componitur orbis.» (Példát ád a király s a világ mind indul utána.)

A báró nem kérdezte a viczispántól, hogy micsoda jogon ül az ő úri asztalánál az a gatyás mesterlegény? Gondolta, ez valami kegyes fogadás teljesítése az áhítatos dignitarius részéről; szegényeket megvendégelni.

Legalább addig, a mig a Matyus a hat tojást lehámozgatja, időt nyer a curriculum vitæjének folytatására, a hajdu eltávoztával.

– A vége az lett a művészi pályámnak, hogy elszerettem a Herkules leányát, a kötéltánczosnét, vagy az -20- engem; nem tudom bizonyosan. S aztán volt dinomdánom; találtunk Sadduceusokat, a kik pénzt adtak obligátiókra, a mikre az apám neve volt irva.

– Hanem az öreg is abban a hitben élt, hogy az ő nevére nem szabad pénzt fölszedegetnem. Pörre vitte a dolgot, prókátor kezébe adta. Akkor aztán én is prókátorhoz fordultam. Azt már aztán elképzelheti a viczispán úr, hogy mi támad abból, mikor két olyan ember, mint én meg az apám, két prókátort ültet föl a nyakába s úgy produkálja a vitézi turnirt. Ha az ő fiskálisa egész litániáját hozta föl ellenem a válogatott istentelenségeknek: csinált az enyim két akkora rovást az öregem elvádolására; larvatus, stellionatus, perduellio volt rábizonyítva, a miknek én az értelmét sem tudom; az atheista volt és manichæus, ezt már értem. Én szöktem egyik országból a másikba, nem birtak elcsipni; de az öregemre annyi mindenféle bolondság kibizonyult, hogy a nemes vármegye sequestrum alá vette s tútort rendelt a számára. Az öreg két esztendeig állta a rendes életet, akkor megunta a dolgot: kibocsátotta a kezéből az anyai örökségemet, pedig még csak tizennyolcz esztendős voltam. Azzal én kimentem Párisba s azontúl azután csak úgy messziről boszantottuk egymást a hóbortos ficzánkolásaink hirével.

A vén hajdu harmadik étekfogásnak ezúttal kétfülü porcellán tálban hozott föl valamit, a mi messziről látva igen hasonlít, de közelből nézve még jobban hasonlít egy fészek kurtakigyóhoz, lében uszó széna közé elhelyezve.

A báró éhes volt már; kivett két darabot azokból a fekete kígyó formákból: egy nagyot, meg egy kicsinyt.

Valami jónak kell annak lenni, mert az asztal végén ülő vendég a két tenyerére támaszkodva emelkedett föl az üléséből, a szemei még jobban kidülledtek, a szája gyönyör előérzetével nyilt széles mosolygásra; ki is pakolt abból a drága comedenciából egy teletetéz tányérral, mikor hozzá került a tál.

Látta, hogy a Matus hogy bánik el a csíkkal. Megfogja a farkát, fölemeli magasra; aztán – fejével előre bocsátva, leereszti a szájába, egy percz alatt úgy csúszik az le a torkán, mintha a vármegye csináltatta volna az útját.

Azt hitte a báró, hogy azt ő is megtudja tenni. Nyelt ő már valamikor késeket is. Megfogta a kisebbik csíkot s elsülyeszté a szájába. De ő nem volt ura ennek a tudománynak. Az a halforma állat fönnakadt a torkán; elkezdett tőle fulladozni, czikákolni, az arcza elvörösödött.

A Matus rögtön megmagyarázta e mondat értelmét; fölugrott a székről, odarohant a báróhoz és súlyos nagy paraszt öklével olyat ütött neki a háta közepére, hogy a felakadt csik menten lecsúszott a maga helyére. (Ezt jelenti a «zabi do chrbat.»)

A báró aztán nem tudta, hogy megköszönje-e a hátbaütést vagy megharagudjék érte.

A viczispán ismét egy új klasszikus mondással vigasztalta meg a vendégét, egyúttal egy ezüst kancsóból töltve tele az ezüst poharát. (Arra jó ez az ezüst ivószer, hogy az ember nem tudja előre, mit fog inni.)

Hanem a hosszú korty után rimánkodó tekintettel nézett a Matusra, a ki már a helyén ült ismét, mintha arra kérné, hogy: no még egyszer «zabi do chrbat!»

– Az öreg Kadarkuthy (már nem is az «öregem») erre azt találta ki, hogy elfogott valahol egy kicsapott kálvinista diákot, s azt adta ki helyettem a fiának. Könnyű volt neki elbolondítani az egész világot. Engem kölyökkorom óta nem látott senki az apai háznál. Azt a ficzkót hordta magával faluról falura, czifrán öltöztetve, pénzzel ellátva s beleheczczelte a legveszettebb kalandokba, mind az én rovásomra, míg egyszer csak hírét hallom Párisban, (majd azt is elmondom, hogy ki értesített) hogy a mig én odakinn iparkodom a Kadarkuthy nevet híressé tenni: azalatt idehaza valami álorczás ficzkó még nagyobb bolondságokkal ékesíti föl a biografiámat és hogy legközelebb feleségűl fogja venni egy alispánnak a kisasszonyát, s azt viszi haza a vén Kadarkuthy kastélyába. – Ejh, hogy karmolja a torkomat ez az átkozott almabor!

Ezúttal a Tamás hajdu egy czifravirágú lapos kőedény tálat hozott be, a minek a tartalma végkép elbusítá a vendégbárót.

Azt pedig a tudományos házigazda ismét be tudta rekomendálni egy klasszikus mondattal:

– Ez az a mythologikus eledel, a mivel Philemon és Baucis az incognito utazó Jupitert megvendégelte: «Mellaque -23- et frugesque et lactis massa coacti» – «Mézzel trágyázott 1) lakodalmas kása tejekkel».

Hát ennek meg a Matus örült meg nagyon. Egy egész tál mézeskása! Hisz ez maga a paradicsom! Neki is feküdt azonnal. Csak az volt a baja, hogy a kanala nem volt elég nagy. – Ekkora kásához és ekkora szájhoz!

Legalább addig, a míg a kásában tart, egészen elmondhatja a maga viszontagságait a báró.

– Én rögtön rohantam extrapostával Párisból Magyarországra, ezt a gyalázatos intrikát megakadályozni; egyenesen az öreg kastélyába siettem. Tíz esztendő óta nem láttuk már egymást. Hát a mint betoppanok a szobájába, azzal a szóval, hogy én vagyok Kadarkuthy Viktor: az öreg gyilkost, rablót kiált, összeröffenti a hajduit: «fogjátok meg a rablót, ez az a híres Schinderhannes!» engem megkötöztet, fölvitet Kassára, becsukat a tömlöczbe, egy komisz nyirkos oduba: s én ott ülök kenyéren, vizen, mint a híres rablóvezér Schinderhannes, a míg az öreg az alterégómat összeházasítja az én nevemben a Csallóköz legszebb kisasszonyával. Hát nem rettenetes injuria ez?

– Még most is ott ülnék s most is veszekednének a würtembergi svábok, meg az abauji magyarok, hogy melyik torturáztasson meg; ha annak a pseudo-Kadarkuthynak az apja, egy hugonotta prédikátor, olyan ostoba nem lett volna, hogy a fiát a fényes lakodalom közepett demaszkirozza, fogságra vigye s azután a csalárdságot deklarálva, az én fogságomnak véget vessen.

– Bánom is én. A gézengúz fiúról aztán elhiresztelték, -24- hogy az a Dunába ugrott, a menyasszonya pedig utána ugrott. Egyszerre eltüntek mind a ketten. De engem nem lehet ám olyan könnyen bolonddá tenni. Tudtam én jól, hogy ez csak finész. A szerelmes couple megszökött együtt s most játszsza a cache-cachet. Tudom magamról, én is így tettem, mikor a komédiás Colombináját elszöktettem. Azok egyenesen az öregemhez menekültek s az eldugta őket valahová. Vannak neki olyan birtokai, a mikbe kocsiút sem vezet. De másodszor nem mentem az öregemhez, hogy még egyszer lefüleltessen. Van én nekem eszem! Hanem megszorítottam a csalónak az apját, a papot s mikor az már látta, hogy nincs menekülés tőlem, előadta az igazat. Itt van a levél, tessék elolvasni: az öregem levele. Ebből világosan megérthető, hogy az országcsaló él, felesége, kis fia van. Itt rejtőzik a borsódi Bükkben; ő a barátfalvi lévita. Ez hozott ide engem. Meg akarom találni azt az embert.

A viczispán átolvasta az öreg Kadarkuthy levelét, mely a haldokló Gutay Thaddeus előtt a mennyországot megnyitotta s visszadta azt a vendégének.

– Hát megölöm, – szólt hideg vérrel Kadarkuthy Viktor, két nagy tenyerét culottja zsebeibe mélyesztve.

– Homicidium? Báró úr! Nem tetszett olvasni az ajtómra kiszögezett «Statarium»-ot. A gyilkosságért statarium elé állítják a reust s három nap alatt «amice pendebis».

Ezt megértette a báró; a «pendu» francziául is ugyan azt a függő helyzetet jelenti.

– Mi az? duellum? Hiszen a perdöntő páros bajvívást még Corvinus Mátyás királyunk aboleálta; egyébfajta duellumok pedig csak a csatatéren szokásosak, a milyenek -25- voltak a vak Bottyán és Ocskay László, a török Kubát és a magyar Balázs, a krimiai Buzdorgán murza és Damokos Tamás között megvivottak; de más külömben verekedni csak a parasztok szoktak; nemes ember, ha injuria esik rajta, viszi az ügyét a törvényes birája elé s megitélteti az emendam capitis-t.

– Soha! A mi ügyünket biró nem döntheti el. Én gavallér ember vagyok. Meg fogom ölni az antagonistámat, a ki miatt a börtönben penészedtem – s az jó lesz neki.

Ez alatt a Matus elkészült háromnegyedrészben az isteneknek tetsző mézeskásával; úgy látszott, hogy a többit meg akarja hagyni «móres»-nek.

– No Matus, úgy látom, jóllaktál; most már fölkelhetsz, a «poszpász»-ból nem szükség részesülnöd.

Erre a Matus egy könyörgő tekintetet mosolygott az alispánra, azután meg az előtte való tálra, a mit az alispán elértett s kezével intett felé: «no hát csak végezd el a maradékot is». A szűcslegény aztán még a megkegyelmezett mézeskása birtokbavételéhez is neki fohászkodott; miközben a két hajdu fölhordta ezüst tálczákon azt, a mit a régi magyarok poszpásznak hittak.

Aztán az egyik hajdu hozott a tálczán egy nagy fekete retket, meg egy tányér diót; a másik pedig kevélyen mutogatott egy egész jól kinőtt ostyepkát.

Ez utóbbit nem kisértjük meg leirni, mert úgy is tudja minden ember, hogy mi az? aztán meg nem is tudnánk hozzá.

A viczispán nagyon bőkezű volt a klasszikus mondásaival; a fekete retket meghámozta egy olyan furfangos masinával, mely azt egyúttal vékony szeletekre felaprózza. -26-

«Omnia cum sale, raphanum sine sale comede.» (Mindent sóval egyél, de a retket sótalanul fald).

A míg pediglen a diót feltörte a viczispán egy furfangos csavarvégű géppel:

«Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est.» (Jó a dió egyben, kettő árt, harmadik öl már).

A szerencsétlen ostyepkával pedig nem tudta, hogy mit csináljon. Fejszével ütik ezt agyon vagy kuglizni fognak vele?

«Caseus et panis sunt optima fercula sanis». (Jó a kenyér és sajt annak, ki nem ismeri a bajt.)

Kadarkuthy Viktor boldognak érezte magát, hogy vége van a viczispáni ebédnek.

– Talán ki lehetne ezeket a szájtátókat küldeni, – mondá a viczispánnak.

A viczispán fölállt a székéről; elmondta az asztal utáni hálaadást, a miben az asztal tulsó végén levő szűcslegény is követte.

A viczispán ünnepélyes állást foglalt az asztalfőn s oda inté maga elé Matust.

A viczispán arra kihuzott egy kötött selyemerszényt a nadrág hasítékból. (Az volt a régi magyaroknál a zseb.) -27- Azt szétnyitva, kivett belőle egy viselt ezüst máriást, melyen a fejedelmi arczkép pirulni látszott a fölött, hogy nagyon sok réztartalma van az ezüst pénznek.

– Fogjad ezt fiam, te becsületes szűcslegény s tartsd meg örök emlékűl erre a mai szent napra, a melyen viczispánod asztalánál ebédelhettél egy báró társaságában.

A szűcslegény szomjas tekintettel nézett a tenyerébe ejtett máriásra, arra gondolva, hogy ez az örökemlék épen jó lesz két pint idei karczosra, mert az almabor őtet sem elégítette ki nagyon. Arra sarkantyút kell verni.

Addig is azonban elhelyezé a kapott drága emléket a csizmaszárába (a parasztnál meg az az erszény.) E végett föl kellett húznia az egyik gatyaszárat. Nem vette észre, hogy annak a rojtja fönnakadt a csizmaszár rózsáján.

– És most ide hallgassatok, ti istentelenek! szólt a viczispán, a két hajdúhoz intézve a szót. Tudjátok meg, hogy mi okból invitáltam én meg a mai ünnepi ebédemhez ezen jámbor istenfélő ifjút. Ugy-e, mikor ti velem jöttök a templomba, engemet kísérve, a világért le nem térdepelnétek hamarább, mint mikor a szent mise végén a ministrans az inclangoríumot megcsendíti, akkor is ugyan keresitek a kényes térdeitek számára a genuflexióra alkalmatos deszkákat. Ime ez a kegyes ifjú legény, a mint a szentegyházba belépett, egyenesen odajárult az oltár elé s ebben a vékony vászon perizomában rögtön letérdelt a hideg márványkőre, s úgy ájtatoskodta végig az egész szent czeremóniát az én szemeim láttára. Ezért ültettem én őt az én úri asztalomhoz, a jámbor publikánust, míg tinektek, paniperda liktoroknak, szolgálnotok kellett körülötte. Tanuljatok az ő példájából igaz ájtatosságot.

Ezen kenetteljes beszédnek ugyan ellenkező hatása volt a két hajdúra, mint a minőt a vicispán várt tőle. A János hajdú a markába nevetett, a Tamás hajdú ellenben még a tenyerét sem tette a szája elé, úgy röhögött. -28-

– No ugyan szép példa! vagdalt vissza gorombán a tekintetes urának: hiszen a gyolcs gatya alatt kecskebőr nadrágot visel a szűcslegény! s odamutatott a csizmaszár rózsáján fennakadt patyolatra, mely alól kilátszott a bőrnadrág.

– Canis tota mater! Portat braccas caprinas sub perizomate! Fogjátok meg a pernahajdert, vigyétek ki s verjetek rá viginti quinque solidos!

A két hajdú megkapta a Matust két karjánál fogva s vitték le a rabok udvarára egzekucióra.

A jámbor szűcslegény soha e világi életében meg nem tudta, hogy miért kapott ő egy emlékezetes pénteki napon egy pompás viczispáni ebédet, annak a végén egy ezüst máriást s in fine finali huszonöt mogyoróhájjal megkenegettetést?

Csak a báró volt nagyon megelégedve az exodussal. A ravasz ficzkó visszakapja kamatostul azt a hátbaütést, a mit az ő bárói testén el mert követni.

– No most már vége van az ebédnek, remélem? Már most lehet officiosus dologra áttérni? Monda a viczispánnak.

– Állok szolgálatjára a báró úrnak, monda a viczispán, a gyöngyös hüvelyű fogpiszkálót szájába dugva.

– Hát nem akarok én a vicispán úrnak egyébbel alkalmatlankodni, mint csupán annak a fölfedezésével, hogy hol találom én meg ebben a vármegyében Barátfalva helységét. Ezzel sem jöttem volna ide kellemetlenkedni; de már eddig bejártam a vármegyét keresztben hosszában, gyalog és szekéren, a merre csak utak visznek, de sehol ilyen nevű falut nem birtam találni, úgy jöttem a viczispán úrhoz, ezzel a rövid kérdéssel: hol találom meg Barátfalvát?

A vicispán kivette a szájából a fogpiszkálót s kegyetlen flegmával válaszolt.

– Tudhatja báró úr, hogy én, mint primus vicecomes, -29- exclusive in politicis fungálok. Önnek a causája pedig az adminisratio resszortjába tartozik. Erre a kérdésére tehátlan directe a második viczispán úr adhat competens inviatiót.

Hej, de mérgesen rúgta ki maga alul a széket a nemes báró erre a válaszra.

– Hát nem tudta ezt nekem az úr mingyárt az elején megmondani? Hát ezért kellett nekem végignéznem egy ebédet? Ezért kellett darabonkint elmondanom az egész bolond historiámat, hogy most rukkol ki vele, hogy ez nem az első viczispán dolga!

De azt sem mondta, hogy «servus humillimus». Kapta a háromszögletű fedőjét s nagy lépésekkel indult az ajtó felé.

– Megálljon csak még egy szóra, domine magnifice báró! szólt a viczispán, még van valami informatióm, ami a báró urat proxime interessálni fogja. Én jó keresztény vagyok s most manifesztálni akarom, hogy a keresztényi indulat még a szabadkömivesek irányában is indulgentiát contestál. – Hallgassa meg az informatiómat. – A báró úr most a második viczispán urat fogja meglátogatni. Az épen ebben az órában ebédel. A báró urat bizonyosan ott fogja marasztalni a lakomáján. Az aztán másforma convivium lesz, mint a minőt a báró úr itt nálam contemplált. Három disznót öltek ma reggel. A második viczispán úr konyhája híres. Annyi válogatott étekfogás lesz ott, hogy a közben a báró úr az egész gravamináit végig historizálhatja. Hanem bona fide rekomendálom, hogy ne ugyanazt a peripetiát kövesse ott, a mit én nálam.

– Hát exempli gratia ne mondja előtte azt, hogy az üldözött emberét duellumra akarja torqueálni és mactálni; mert épen úgy jár vele, mint a szűcs legény járt velem, hogy a lucullusi lakoma végével a viczispán úr a báró urat vasra vereti s felküldi Budára a Locumtenenshez, mint «nobilis duellum provocanst». S mondhatom, hogy a -30- budai csonkatorony semmivel sem amoenusabb hely a kassai bástya-áristomnál.

– Mondám, hogy én igaz keresztény vagyok, a ki még a hitetlenek romlását sem kívánom. Mint igaz keresztény azt tanácsolom a báró úrnak, hogy használjon egy kis pia fraust: a féle mendacium opportunumot.

– Csak rendes normális észjárású embernek simulálja magát báró úr. A sérelmes ügyet előadva, arra kérje fel a viczispán urat, hogy exmittáljon a criminális causájában egy judex nobiliumot, az ebéden assistáló vicefiskálist pedig plenipotentiázza meg a processusa levátájával: az incattus domiciliumát eruálni azután majd a juratus tabulae regiae notarius exmissiója fog lenni.

Felszakítá az ajtót, felcsapta a kalapját s keresztülrontva az üres szobán, lerohant a lépcsőn. Csak azután gondolta meg a dolgot. Hisz az első viczispán tanácsa egészen jó neki. Az a processus-indítás csak pia fraus. Csak egyszer a juratus rátaláljon arra a mesés Barátfalvára, majd nem kell ő neki se judicium, se vicefiskális.

II. A DISZNÓTOROS EBÉD.

A mint Kadarkuthy Viktor kirohant a vármegyeház kapuján, utját állta egy hajdú, a ki, úgy látszik, hogy reá lesett. – No még egy hajdú!

– Köszönöm kérdésit, nekem, hála Istennek, semmi bajom. Hanem a tekintetes második vicispán úr köszönteti a nagyságos báró Kadarkúthy urat. -31-

A hajdú bölcs szemhunyorítással válaszolt, meghúzva a két ujjával a báró kabátjának egyik leffentyűjét:

A báró nem értette a dolgot. Hisz abban a világban, a melyből ő most idecseppent, minden ember ilyen haczukát visel; még Bécsben is ez a divat.

– A felől bátran végig ebédelhet a nagyságos úr egy másodikat. Ilyenkor ott bőjtös ebéd szokott lenni.

Tekintetes Igriczy János másod-vicispán úr portáján azután egészen más világ volt, mint odaát az első vicispán rezidenciáján. A saját nemesi telkén, saját házában lakott, a hol tiz vendég fogatai számára volt istálló és félszer; a sok kifelé forgatott rúd bizonyítá, hogy azok most épen tele vannak.

A hajdu vezette a vendég urat a pipatóriumba, a hol már a többi uraságok összegyülekezének; még most nem pipáztak, hanem az ebéd-előkészítő domitorium járta.

Nem is kellett a vendég úrnak bemutatás. A mint belépett az ajtón, egyszerre minden ember ráismert: «áh, itt a báró!» A házi úr eléje jött. «Szervusz bárócskám!» a tenyerébe csapott, «hozta Isten!» s azzal vezette az asztalhoz, a hol a szilvóriumos palaczk mellett ott állt a pompás miskolczi czipó s azzal «domitorium praecedit!» egy kupica szilvapálinkát belediktált, a mi a bárónak nem is esett rosszul; azt a lenyelt szóló csíkot legalább elpihentette a gyomrában. -32-

Azután pedig sorba bemutogatá neki a többi tekintetes convivákat, a kiknek csak a titulusa maradt meg a báró fejében: protonotarius, – vicenotarius, – fiskalis, – vicefiscalis, – judex nobilium, – jurassor, – assessor, – archivarius, – perceptor, protomedikus, – hites mathematicus, – egyszóval az egész vármegye.

De azok közül is a vele egykorúnak látszó urak mind azzal a jucundus ábrázattal fogadták a közéjük lépő jövevényt, mint – a kiről épen most anekdotázik az egész frequentia.

Azok mind azt allegálták, hogy együtt jártak vele iskolába, a mi lehető is volt, mert Viktort valami hét iskolából csapták ki s azután emlékeztették vidám hahotázás közben az itt meg amott történt kalandjaira, a miknek fele sem volt igaz, a másik fele pedig nem volt dícséretes; de hát a gyerekkori csinytevésekre embernyi fővel visszatekinteni csupa gyönyörűség. – Kadarkuthy Viktor vehette észre, hogy őt már az itteni társaságban egész legenda kör veszi körül; ismerik már jobban is, mint kellene.

Aztán, a mint körül nézett, az is világos lett előtte, hogy miért találják ki az ő signalementját a külsejéről, még az ostoba hajduk is? Nem viseli ezt a divatot már senki idehaza. Vége már a kalapos király epochájának! A bécsi Kleiderordnung szabta öltönyöket elégették vagy kapczának hasigálták; mindenki az ősi zsinóros dolmányokban, mentékben pompázik s ha azok között az ő condamnált gúnyája megjelenik, mindenki egyszerre rámutat: «az ott a báró!» s jó ha még valami epithetont is nem tesz hozzá.

A barátságos hajdú azonban új fordulatot ad a társalgásnak, azzal a tudósítással lepve meg az uraságokat, hogy «az asztalon a leves.»

A szétnyilt ebédlő-ajtón aztán a vendég urak, egymást rangfokozat szerint előbbre taszigálva, átszivárognak.

Legelsőnek tolták előre a bárót. Ő volt az egyedüli mágnás a társaságban, s a mágnásoknak mindig nagy praerogativájuk volt a régi magyarok között. -33-

A nagy ebédlőben már akkor jelen volt a háziasszony, a vicispánné. Ketten együtt a férjével képviselték külső megjelenésükkel a megtestesült allegoriáját annak az örök szép mondásnak, hogy «extra Hungariam non est vita.»

(Héj gyerekek! Mostani gyerekek – ősz szakállú gyerekek! Mikor most azt hirdetitek, hogy Magyarország elpusztult, nem féltek, hogy ősanyáitok (nem is apáitok) föltámadnak a sírból s főzőkanállal vernek benneteket agyon?)

Hogy mi volt egy magyar lakoma a régi jó időkben (pedig most is ugyanaz), azt leirta a jó Szirmai Antal kapitális versekben.2)

Nem csak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen izlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után, úgy, hogy az elköltött étel valósággal kivánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, a mire azt kell mondani, hogy «de már ebből eszünk!»

A vicispánné az asztalfőt foglalta el, jobbról ültetve maga mellé bárói vendégét. Régi szokás szerint a ház ura az asztal túlsó végén telepedett le. Talán baráti jóakaratból tették ezt, hogy senki se érezze magát degradálva az által, hogy az utolsó helyre jutott; de a hogy némelyek emlékezünk még rá, ez inkább azért történt, hogy a házigazda joga és kötelessége volt a pulykát, libát, nyulat föltrancsirozni ott az asztalon, a miket nagy fatálra téve eléje hoztak, derék két ágú villával s hatalmas szeletelő késsel, a nyulnál kétfogantyús vágó bárdot is mellékelve hozzá. Annak tehát szabad helyen kellett ülni, hogy hivatala közben a szomszédjait oldalba ne könyökölje.

A báró eleinte szabadkozott, hogy ő már egyszer megebédelt, hanem aztán mikor azt a jó disznótoros levest hozták, egyszerre megjött a kedve a másodszori megebédeléshez. -34- A leves után fánkot hoztak, attól a báró megijedt; azt gondolta, valami hajigálni való golyóbis, míg a háziasszony rá nem biztatta, hogy csak kóstolja meg. Aztán az is megtetszett neki. Nagy búzditására szolgált a túlsó félen ülő jurassor, a kit úgy hittak az urak egymás között, hogy «Duoduo», azért, mert a fánkból és a töltött káposztából kétszerkettőt szokott mindjárt kivenni s azokat egészben rakta be a szájába.

A fánkevés hosszabb időt foglal le, mert azt mindenki megrepetálja, a Duoduo pláne megquadruplázza; ez alatt a vicispánnét ölte a kiváncsiság, hogy milyen lehetett az első vicispán ebédje, a mit magnificus vendége, a báró, végig élvezett.

De ezzel az előadásával egyszerre úgy fölcsapta az «égót» az egész uri asztal előtt, hogy mindenki az ő szájából leste a szót. Minden ujabb ételfogása a böjti ebédnek általános kaczajkitöréseket idézett elő. Kadarkuthy azon percztől fogva fidélis czimborának vált be. A ki a társaságot meg tudja nevettetni, az halhatatlan ember! Hozzájárult a sikerhez az is, hogy az első vicispán volt az egész vármegyének a «ginyó»-ja. Így hitták azt, a kinek a rovására (a háta mögött) a többiek dévajkodni szoktak.

Az a bizonyos «zabi do chrbat!» épen repülőszónak maradt fönn a társaságban. A mint a Duoduo egy egész fánkot vagy szármát (káposztatöltelék) begyürt a szájába, a convivák chorusban kiáltották rá: «zabi do chrbat» s arra a szomszédjai jókat ütögettek az esküdt hátára, hogy meg ne fulladjon a nagy falattól.

A Duoduo aztán ezért a bűnbakká tételért aként állt boszút a bárón, hogy fölhordta neki a tiz-tizenőt év előtti csintalan casusait, a mik szintén hálás auditoriumra találtak.

Ezt meg a báró sokalta meg. Egy-egy csinytétel fölemlitésénél fölugrott a székéről és protestált. -35-

– Azt nem én követtem el, hanem az a másik, a pseudo Kadarkuthy Viktor, a ki miatt engem az apám tömlöczbe csukatott, mint rablóvezért.

– Habet rectum. Magam is emlékszem a casusra. Az idősb Kadarkuthy bárónak sokféle processusa volt a surculus masculusával; némelyik előttünk jött levatába, másokban mint delegatum judicium voltunk exmittálva; az öreg báró aztán egyszer azt a tromfot találta ki, hogy egy kicsapott diákot fogott el, azt adta ki az egyetlen fiának; roppant sok mórióskodást elkövetett vele. De mi is lett abból a pernahajderből azután? Egyszerre csak hire szakadt.

– Hát hiszen épen abban járok én itt most Borsodban, hogy az uraktól előkérjem azt a gézengúzt, a ki itt rejtőzködik álnév alatt. Mert nagyon rosszul ismernek, a kik azt hiszik, hogy én valaha egy rajtam elkövetett infámiát lenyelek.

– Hát hiszen ha mind azt a sok schabernakot pardoniroznám is a friponnak, a miket a nevemben elkövetett, hogy helyettem megházasodott, elvette a legszebb vicispánkisasszonyt Csalóközben, azzal világgá szökött: de azt csak nem amnestiázhatom meg, hogy engem, magyar nemest, miatta börtönbe vetettek, egy esztendeig zárva tartottak! Micsoda?

– Ez már serio-dolog, mondá a vicispán. Ezt csakugyan ex officio kell persequalnunk. Főfiscalis úr! Melyik articulus szól erről a criminalitásról?

A főfiscus intett az asztal vége felé ülő juratusának, az előhozta a kanczelláriából a Corpus juris II-ik kötetét. A nagy foliókönyv nem fért el az asztalon a tányéroktól, poharaktól, a juratusnak kellett hozzá eleven pulpitusul szolgálni.

– Larvatus, mondá a főfiscális, rátalálva az indexben, 1723:46. paragraphus.

– Az nem illik rá! kiáltott közbe a szemközt ülő vicefiscalis. (Neki, mint fiatalabbnak ezt jobban kellett tudni). Ennek a delictumnak a qualificatiója «stellionatus».

– A stellionatusnak hire sincsen Verbőczyben, veté oda lesujtó flegmával a főfiscalis.

– Hát az Verbőczynek a hibája, pökhendiskedék a vice, a franczia törvényhozás ismeri ezt. Stellionak nevezik azt a gyikot, a melyik a szinét elváltoztatja, innen stellionatus annak a vétsége, a ki álnév alatt grassál. S minthogy a báró úr Francziaországban lakik, a franczia törvény szerint allegálhat.

– Ne disputáljanak az urak, kérem, azon, hogy mi a neve annak az impostorságnak, kiáltott közbe Kadarkuthy, hanem azt mondják meg, hogy mi a büntetése?

A főfiscalis aztán rá olvasta a törvény sanctióját: «a larvatus, convincáltatván, annak, a kinek a kárára elkövette az álorczásságot, holtig való rabszolgaságra odaitéltetik; annak szolgálni tartozik; gazdája csupán arra köteleztetvén, hogy élelemmel és ruházattal ellássa».

– Hisz ez pompás egy törvény! kiáltá föl a báró, kinek gyilkolási kedvét a jó ételek és a bőségesen töltögetett ürmös bor erősen lelohasztották. Hisz ez még annál is derekasabb satisfactio, mintha az ember duellumban lelövi a megsértőjét. Hát igazán nekem fogja itélni a törvényszék a gézengúz személyét rabszolgául? oda kell neki menni, a hová én megyek? a székem mögött állni, ha leülök? s a batyumat utánam hordani? -37-

– Aztán olyan ruhába kell neki járni, a milyenbe én öltöztetem? Török mameluknak fogom adjusztirozni. Nem! Nem! Inkább szerecsennek. Befestetem a pofáját chinai tussal, a mit a szappan nem visz le. Láttam én már ilyen megfestett szerecsent egy komédiás truppnál. (Majd kivakkantotta: «a minek magam is tagja voltam.»)

Mindenki azt mondta rá, hogy teljes joggal fogja mind ezt elkövetni a neki itélendő rabszolgával. Ha viselte a báró képét, viselje a Mungóét is.

– No hát alig várom, hogy ezt a ficzkót a kezem közé kaphassam s körülhozdozhassam az egész országban világcsudájára.

– Hanem erre valamicskét várni kell a báró úrnak, a míg a larvatus processusa a maga forumait megjárja s az itélet in optima forma ratificáltatik és promulgáltatik.

– Hát, hogy accuratus legyek, felelt meg rá a vicispán, épen a pulykatrancsirozás levén hivatala, mely alatt ráért a juridicai praxisból informatiokat szolgáltatni a cliensének, tehát a prima instantiánál az edictalis citatio, currentatio, desertio után következnek az inquisitiók, a mik több vármegyékre kiterjednek, a præsidialisok, a confrontatiók, benevolisatiók, authenticatiók, a replicák, a duplicák és triplicák, az exceptivák, az ubicatiók, az alibik, a juramentumok, a juridicus disputák a competentia fori fölött, azután következnek az appellaták törvényszék, curia, tabula septemvirálishoz, accidentaliter a novisatio, eventualiter a suprema gratia, hát ez mind összevéve eltarthat úgy huszonöt-harmincz esztendeig. -38-

– Akkor süssétek meg az egész törvényteket! kiáltá föl a báró feldühödve s majd kiütötte haragjában az egész pulykapecsenyét a hajdú kezéből.

Kaczagni nem próbáltak rajta, csak úgy csendesen befelé nevetett mindenki magában.

– De hát majd megrövidítem én ezt a processust, harsogott a báró, csak az urak mondják meg nekem a rejtekhelyét, a hová elbujt a csalafinta. Hol van az a Barátfalva?

Az urak egymás szemébe néztek: «Barátfalva?» motyogta valamennyi s a fejét rázta hozzá.

– No már pedig itt kell neki lenni! bizonyozott Kadarkuthy, előrántva az apja levelét, a mit az a gézengúz apjához, Guthay Thaddeus uramhoz irt, a ki a fiát holtnak hitte, a Duna fenekén eltemetettnek vélte.

– Már pedig a nürnbergi codex szerint egy tolvajt sem szabad addig felakasztatni, a míg el nincs fogva: véleményezé a judex nobilium, a kinek ez a causa legcompetensebb módon a peripheriájába tartozott.

– Mappa? Hogy ne volna? – szólt az alispán s azonnal riasztá a jurátust a kanczelláriába.

Az nemsokára visszatért egy óriási pandektával, a mit alig bírt a két karjával átölelni.

Az is volt az! Cosmographia. Az egész világ leirása, fölséges fametszésekkel és térképekkel földíszítve. Csak a mult században jelent meg, 1629-ben. De tökéletes mű -39- volt az. Voltak abban kétfejű emberek is, meg repülő krokodilusok. – Benne volt abban Magyarország is, de nem mint önálló királyság, hanem mint alkatrésze (nem Ausztriának) hanem Sarmatiának: összekötve Lengyel- és Csehországgal s megtalálható volt abban Misceutz város is; de azonkívül semmi emberlakta hely Borsod vármegyében.

– Hát nincs ennél ujabb mappája Magyarországnak? kiabált veszekedő hangon a báró. Hiszen azóta csak fölmérték Magyarországot.

A bárónak erős memoriája volt; emlékezett rá, hogy ezt az urat «hites mathematikusnak» mutatták be, a mi annyit jelent magyarul, hogy «indzsellér.»

– Nem tetszik ebből a fáin jó eczetes uborkából? – kinálgatá a vicispánné.

– Köszönöm, nem kell uborka! Azt akarom megtudni, hogy miért égették el a vármegye mappáit?

De már akkor minden embernek a tányérján volt a pulykapecsenye s erre olyan késvilla-koncert keletkezett, hogy a báró kérdése elveszett benne, azután pedig egy pár áldomás riadt bele az amabilis confusióba; de nem aféle személyes toasztok, mint a minőkkel a mai világ emberei teszik mind magukra, mind másokra nézve keservessé a lakomázást, hanem amolyan joviális rigmusok, a miknek előadásában különösen excellált a Duoduo.

Aztán csak egynek el kellett kezdeni s rögtön visszaechózott rá a másik: -40-

– Vagyon egy főváros, melynek neve Buda, Buda mellett egy víz, melynek neve Duna, a Dunában egy hal, melynek neve harcsa; – vicispányunk, vicispánynénk az Ur Isten tartsa!

– Adjon Isten minden jót, bort, pecsenyét, olcsó sót; a lengyelnek sok borsót, ellenségnek koporsót.

A báró látta, hogy nem lesz ám ennek vége soha: kapta magát, ő is úgy tett, hogy fölugrott az asztal mellől, fölemelte a tele poharat, s egyenesen odaszólott a vicispánhoz:

– Azt kérdem a vicispán úrtól, hogy miért égették el a vármegye mappáit?

– Azért uram, mert azok a megkoronázatlan király törvénytelen factumai voltak.

Hát azt bizony csak az olyan vadember nem tudja, aki gyermekkora óta kinn lakott Párisban. Most azután épen semmit sem értett a dologból a báró.

A báró azonban olyan volt, mint a csuka: hogyha valamit megfogott, azt ki nem eresztette a fogai közül. Erővel praetendálta, hogy az egész vidám társaság a helyett, hogy a máslásos poharakat kocintaná össze, az ő dolgával foglalkozzék.

– De hát valami lajstromnak csak kell lenni, a melyben a vármegye helységei össze vannak írva! – szólt oda zordonan a megyei mathematicushoz, őt tartva ebben tudósnak. Az pedig épen a salátás tálat tartotta a kezében, azt hitte, hogy annak szól az interpellatio: «tetszik ebből -41- az eczetes zöld paprikából? Mondhatom, hogy fölséges!»

– No én most mindjárt harapok! Hol van a borsodi falvaknak az összeírása? Azt csak nem égették el?

No hát azért megint át kellett küldeni a jurátust a cancelláriába, a ki azután úgy állt boszút a többszöros háborgatásért, hogy nem került vissza, csak a mikor már az ebédnek vége volt; inkább a dorongos fánkot is otthagyta.

A közben egyre zajosabb lett a vendégségi jó kedv; a neki pirult arczú urak elkezdtek anekdotázni: csintalankodtak; a vicispánné maga is nevetett rajtuk egy kicsit; azután észrevétlenül elhagyta az asztalfőt. Ugy szokás, hogy a fekete kávét maga készítse el a háziasszony. Ezt mindenki tudja. Azért nem lett abból asztalbontás. Egy-kettő a vendég urak közül felkelt, átment az oldalszobába rágyujtani, a többi ott maradt, quaterkázni; a perceptor maga elé vette az egész csemegés tálat s abból a mogyorókat kiszedegetve, egyenkint feltörögette és megropogtatta.

Végre előkerült a jurátus a nagy lajstromozott könyvvel. Volt már hely az asztalon, a hova kiterjeszsze.

Nem volt szerencséjük benne, pedig a vicispán maga is segített már a munkában.

– Pedig itt kell neki lenni a Bükkben, Borsod közepén! – bizonyozott Kadarkuthy. – Hiszen csak nem lehet egy falut ellopni a vármegyéből.

– Van ám annak valami hübnere, báró úr, – magyarázá a vicispán. – Itt e vidéken, különösen a palócz meg a matyó nép között az a szokás, hogy egymás falujának a nevéből gúnyt űznek; egész csufondáros nótákat csinálnak egymásra. A kigúnyoltak aztán megunják a boszantást, más nevet adnak a falujoknak; de azt rajtuk kivül -42- senki sem követi. Igy lett Büdöskutból Abád, Varasóból Jákfalva, Cinegésből Telekes. Egy falunak az a neve, hogy «Kakastyúk», de a ki ezt a nevet mondja ki az odavalók előtt, azt megverik, inkább Kőkosárnak hivatják a falujokat. Szent Istvánt senki sem nevezi másnak, mint Salamentának. Visnyót meg Eskerenának, Domaházát Csobankónak, sőt van egy falu a vármegyében Dorogma, a melynek a hány pusztája van, annyiféle név alatt vallja be magát a miskolczi vásárra fölránduló paraszt: Csetreng, Gyékényes, Báróháza, Pengyom, Gyolcsinges a lakása, de Dorogmát egy sem nevezi hazájának. Bizonyosan így leszünk a Barátfalvával is, hogy a parasztok megúnták a régi kicsúfolt nevét a helységüknek s azt választották a helyébe, de még ezt a publicum nem acceptálta.

Kadarkuthy mérges volt már, mint egy gyerek, a kinek a többi gyerekek nem akarják megmondani, hogy hová dugták el a sipkáját.

Ez alatt a perceptor ur szerencsésen elkészült az utolsó szem mogyoróval is s arra ő megszólalt. Eddig mind hallgatott.

– No hát urak, nekem vannak pozitiv documentumaim annak a bizonyságára, hogy Barátfalva a mi vármegyénkben fekszik.

– Hát persze hogy a kéményben. Másutt csak nem tarthatom a farkasfüleket.

– Mivelhogy a Bükkben nagyon elszaporodtak a farkasok, a tekintetes vármegye elrendelte, hogy minden elejtett farkasért tiz máriás fizettessék az illetőnek a domestika cassából. Azóta én nálam, több esztendőn keresztül, állandó rubricát képeznek a behozott farkasfülek, s azoknak a párja alá mindig ez van írva átvevőnek: a barátfalvi lévita. -43-

– Az ám, – erősítette a perceptor. Egy télen át beküldöz tíz-tizenkét farkas-irhát a városba.

– Nem az. A farkasok mind regulárisan lőve vannak: vagy a homlok közepén, vagy a fültövön keresztül. A szűcsmester, a ki a farkasbőrt megveszi, maga hozza azt oda a hivatalba, előttem metszi le a füleit, azoknak semmi keresetük a bundán. Aztán a szűcsmester is tiz máriást fizet a vadásznak. Szép jövedelem az! A hogy más eklézsiában a hivek bárányokban, gödölyékben adják ki a papnak meg a rectornak a deputátumát, aként a barátfalviak farkas irhákban róják le a dáciát; a hányat lelőhet a lévita, annyi húsz máriás üti a markát.

Kadarkuthynak magas véleménye kezdett lenni üldözőbe vett ellenfeléről. A ki egymagában farkasra vadászik, az hozzászokott, hogy az életével játszszék. S biztos kezének kell lenni. Az európai dúvadak közt a farkas veszedelmesebb, mint a medve, mert ez egyedül jár s a farkas csoportban; s a medve csak haragos, de a farkas éhes.

Ez a lévita nem lesz az a soványtermetű, gyerekeket virgácsoló anachoréta, a kinek chinai tussal szerecsenné lehet festeni a pofáját.

– Nem jár föl a városba; mészégetők által küldi föl a vadász-zsákmányait a szűcshöz.

– Akkor egy ilyen mészégetőt kellene valahogy kézrekeríteni; az útba igazíthatna.

– Abszurdum! A hány mészégető, szénégető van a világon, az mind eltagadja, hogy hol lakik. Hisz a többi parasztok mind ő rajtuk élesítik a nyelvüket; azt danolják: «Dudariak nem élhetnek, ha csak szenet nem égetnek; akkor is csak úgy élhetnek, ha bükkfaszenet égetnek.» -44- A magyar paraszt ezt tartja a legalávalóbb keresetmódnak a világon.

Most már a vicispánné is beleszólt a tanácskozásba. A kávét rendbehozván, ismét visszatért a társaságba.

– Mondok én kegyelmednek valamit, édes báró uram. Ha olyan nagyon fúrja az oldalát annak a megtudása, hogy hol lélekzik az a barátfalvi lévita: hát ennek a legbiztosabb kútforrása az, hogy sétáljon föl az Avasra, látogassa meg a kálvinista esperest, annak már csak bizonyosan tudni kell azt, hogy a tractusához tartozó egyházi személyek hol és merre laknak?

– Kisztihand gnädige! – mondá erre a báró. – Mindig azt mondtam én, hogy dámáknál van az igazi ész. Megyek a paphoz.

– De előbb fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, édes báró. Ez a mi papunk egy igen kegyes, jámbor ember. Ha ahhoz úgy ront be a báró, mint a ki boszúállásra keresi a maga lévitáját, az azt fogja mondani: «hallja kend, báró úr, én lelkipásztor vagyok, nem perzekutor hadnagy; ha gonosztevőt keres kend, menjen a szolgabíróhoz.»

– Jöjjön, üljön ide mellém a kanapéra. Mára már úgy is későn esnék az esperes vizitájára menni. Este az idő, rövid a nap. A mi esperesünk a tyúkokkal nyugszik le s a kakasokkal kel föl. Külömben sem szokás gyertyagyujtat után hivatalos dolgokban alkalmatlankodni.

A hajdú már hozta a szép máramarosi vasgyertyatartókat az erdélyi kecskefaggyú gyertyákkal, kettőt az asztalra, a mi nagy luxus volt!

A báró hát leült a vicispánné mellé a pamlagra, az urak mentek a pipatoriumba, vagy folytatták az asztalnál a kvaterkázást.

– Hát lássa, édes báró, – szólt az alispánné csöndes halk hangon, – én nem azt mondanám az esperesnek a kelmed helyében, hogy a Guthay papfiút, a barátfalvi lévitát -45- keserű boszúállás végett keresem, hanem azt mondanám neki, hogy megszántam szegény nyomorultat, hisz eléggé megbűnhődött már azért, a mit bűnül elkövetett, ne szenvedjen többet. Ellenben azért akarom őt feltalálni, hogy elmondjam neki: ne bujdokoljon, tovább nem üldözi senki; én, a kit oly nagyon megbántott, megbocsátok neki; apja a halálos ágyán áldását adta rá, kit élőnek tudott még: jöjjön elő a világba; ha a papi pályán akar maradni, tegye le az exament, szenteltesse föl magát, megválasztják a szép talentumáért egy jó eklézsiába.

A báró a hozzábeszélő asszonyság szemébe nézett. Soha sem szokott szembe tekinteni, mintha attól félne, hogy valaki meglát valami titkot a szemében. Erre a szóra kénytelen volt az alispánné szemeibe nézni.

– No hát én erről a thémáról még többet is tudnék mesélni az esperesnek.

– Valóságot mondani. Fölfedezhetném előtte, hogy erre a gézengúzra (t. i. a lévitára) nagy világi szerencse vár. Egy gazdag úr, a vele elszökött alispánleánynak a nagybátyja, a leány atyjával összeveszve, azt kitagadta az örökségéből s szép vagyonát mind ez elszökött unokahugának testálta s ha az tíz esztendeig az ő holta után nem fog jelentkezni a massáért, akkor az egész birtoka szálljon a városi ispitályra. Csak jelentkezni kell a feleségének az új vicispánnál (a ki úgy tudom, csizmadia czéhmester volt a városban) s ők azonnal tehetős emberek -46- lesznek, a kik nem szorulnak többé a paraszthordta lukmára, kongesztre, dáciára.3)

– No lássa, édes báró! Ez az igazi ember! Az igaz keresztyén ember. Igy szeretem magát. No hát Isten áldása kísérje minden jártában-keltében! Tudtam én, hogy a báró derék ember. Hát már most igérje meg, hogy ha jó szerencsével fog járni, ha azt a szegény bujdokló ifjút elátkozott sorsából kiszabadítja, hát visszatérőben megint bejön hozzánk, fölkeres, s én nekem elmondja mindazt, a mit Istennek tetsző dolgot végzett, hogy én is hadd örüljek együtt az örvendezőkkel.

– Ugyan visszajövök! – fogadá Kadarkuthy, szépen kezet csókolva búcsuzás fejében a vicispánnénak s azután, a mint megszabadult e varázslatos anyai arcz bűbájos tekintetétől, megint rátalált a maga daemonára.

«Ah! hát ti engemet mindenütt arra tanítgattok, hogy hogyan hazudjam mást meg mást izibe! No hát most jó tanitványra találtok bennem!»

A LAVATER.

No ugyan jó helyre küldte a viczispánné asszonyság Kadarkuthy bárót a miskolczi kálvinista espereshez.

Volt annak a tudós férfiúnak igen szép rendes prædicatumos neve, a min titulálták, ha levelet irtak hozzá; de szóközben csak úgy hitta azt mindenki, hogy a «Lavater.»

Lavater (zürichi református prédikátor) volt a megalkotója annak a rendszeres tudománynak, mely szerint az arczvonásokból, a szemöldökből, szemekből, az orr, a száj alkotásából, az arczredőkből biztosan meg lehet ítélni minden ember jellemét, ezekből ki lehet találni a legtitkosabb -47- indulatait; azok az arczvonások rávallanak a gyilkosra, a gonosztevőre, a kéjenczre, a boszúállóra.

Hiszen még alig mult ennek száz esztendeje, hogy a Lavater «Phragmente über Physiognomie» czimű munkája az egész mívelt társadalomban valóságos fanaticus fölgerjedést idézett elő. Azokról beszélt minden ember. Egy új világ lett általuk föltárva a társaság előtt. Láthatóvá lett maga az emberi lélek.4)

Ha az avasi nagytiszteletű valamely társaságba betoppant, egyszerre üdvös megszeppenés szállta meg a kebleket. Minden ember iparkodott az arczvonásainak olyan kifejezést adni, a mely a titkos erényeket tüntesse elő, jól tudva, hogy ez a lavateri férfiú kiolvassa az embernek a két szemöldöke hajlásából, az orrczimpáinak a fintorodásából a legféltettebb rossz szándékait s azokat följegyzi magának.

Az ilyen jegyzetekkel teli vannak otthon a fiókjai. Azokat ő systematice osztályozza, mint Linné a növényeket s rémséges sok árkus papirost teleírt már velük. Jaj lesz Borsodnak, Abaujnak, de még Hevesnek is, ha azokat egyszer kinyomtatja.

Ha pedig valaki látogatóba ment hozzá, az meg épen kész préda volt a számára.

Azt a nagytiszteletű úr az utczai szobájában fogadta, bő beszéddel ellátta; úgy ültette magával szembe, hogy profilban legyen fordulva az ablak irányában.

Az ablak előtti emelvényen ugyanis a nagytiszteletű úr kisasszonya ült és rámánál himezett, a ki aztán az alatt, a mig a látogató hallgatott vagy beszélt, vagy épen nevetett: -48- azon módon kinyirta a kis ollójával egy darab fekete papiroslapból a konterfáját, úgy, hogy ráismert arra minden ember. Ezt a művészi ágat úgy hitták akkor, hogy «silhouette.» Ez is általános divat volt akkoriban. Silhouette nélkül egy úri ház sem szűkölködött. Ott láttuk az ágy fölött fekete rámában nagy apánkat a vuklis hajával, a máslis czofjával és nagy anyánkat, magasra tupirozott hajával, táritoppos főkötőjével, bodros krézlijével és kettős tokájával; még a szempillák is hiven megtartattak a fekete árnyékrajzokon, a miket müvészolló hozott létre.

Ebbe a veszedelembe ugratta bele a jó viczispánné az ártatlan mitsem sejtő bárót.

Hiszen a mint belépett és bemutatta magát a nagytiszteletű úrnál, a mint az egyszer az arczába bepillantott, már el volt árulva minden, a mi jellemét képezé.

Ez az egymást keresztező két redő a homlokon, ez a csalárdság; ezek a legyezőként összefutó vonalak a szemszögletekben a kéjenczséget hirdetik; ez a beharapott felső ajk az alattomosság symboluma; a kiduzzadt alsó ajk pedig a kegyetlenségé. A jobb szájszeglet félrehúzódása, a félhold alakú redővel a ravaszságot árulja el. A szemöldökben kérlelhetetlen harag lakik.

A báró elmondta az esperesnek idejövetele okát, czélját, úgy, a hogy azt az alispánné tanácsolta neki. Azt hitte, hogy már nagyon jól megtanult hazudni.

Pedig milyen mézédes tudott lenni! Hogy forgatta szemeit az ég felé, hogy nyomkodta a tenyerét a mellére, hogy vékonyította hangját a szelid sápogásig. (Hiszen ezt mind tanulta ő a komédiások közt hajdan.)

Mikor aztán a kérdés föl volt téve, hogy no hát hol található a balsorsából megváltandó barátfalvi lévita ebben a nagy erdőben: a nagytiszteletű úr összefonta a két karját a mellén s így szólt:

A bárónak már a nyelve hegyén volt, hogy «tudja a kakuk!» de csak visszaszívta.

– Miért vannak léviták? és miért vannak eklézsiák, a melyek lévitákat tartanak? «Az ok megelőzi az okozatot.» Ez egy logicai maxima. Úgy-e bár, hogy az?

– Tehát az ok az eklézsia. Összeverődik imitt-amott egy csomó nostras; szegény emberek: rusticusok, szénégetők, a kik között egy potior sem találtatik, sem pedig Melchizédech, a ki őket szárnyaik alá fogadja. Ellenben az áhítat megszállja lelkeiket, valaminthogy megszállja a lélek nélkül szűkölködő pacsirtákat, fülemüléket az az instinctus, hogy énekeljenek.

– Tehát énekelni óhajtanának, de nincs, a ki őket arra megtanítsa. Ellenben gyermekeik is vannak, a kikre szintén ráférne az ábéce –

– De nincsen, a ki ebben tudósokká tegye. Az Úr napját is megtudják vagy a helybenlakó más vallásuak, vagy a szomszéd falvak harangszavából; de nincs, a ki e szent napon előttük a szentírást magyarázhatná. Vannak szülötteik, azokat nincs, a ki megkeresztelje; vannak szerető párjaik, azokat nincs, a ki összeadja; a halottjaikat nincs, a ki elbúcsúztassa. Most jön a hysteron-proteron.

– Ugyanekkor támad egy peregrinus: egy afféle iskolából eliminált studiosus, a kit consilium abeundival az alma mater kapuin kivül rekesztettek, a kinek «hátán háza, kebelében kenyere», nincs testének, lelkének hová lenni: az odavetődik az általam körülírt nostrasok közé; azok kapva-kapnak rajta, ott marasztják; adnak neki lakást, konvencziót, mensa ambulatoriát; ez azután elvégez mindent, a mit pap, kántor és rektor szokott teljesíteni; beharangoz, beénekel, prédikál: gyerekeket tanít, -50- keresztel, kopulál, búcsúztat, a mihez mind ért, mert az ilyen peregrinusok rendesen quadriennis theologusokból szoktak válni, a kik valamelyes kánoni hiba miatt pappá föl nem szentelődhettek. Tetszik érteni?

– Már mostan a logica regulái szerint mi a conclusio? Az ilyen lévitás eklézsiának igen nagy oka van a maga existentiáját sub rosa folytatni; de még nagyobb oka van magának a lévitának arra, hogy az esperes házának a falára föl ne firkálja a nevét; mert a mint a tractualis consistoriumnak tudomására jut, hogy valahol a kebelében egy ilyen lévitás eklézsia latitál, az azt rögtön transformálja filiává, a lévitát a törvénytelenül bitorolt functióktól eltiltja, s azontúl a községnek kötelessége lesz a hozzá legközelebb eső anyaeklézsiának fizetni a papbért, oda járni föl ájtatoskodásra, onnan hozatni el a papot a szertartásokra, oda járatni a gyermekeit iskolába. A mi aztán nagy angária! Hát ezekből már most mi a logikai concatenatio? Az, hogy ha posito, empyrice existál és subsistál valahol egy barátfalvi lévita, annak a létezéséről hamarább lehet tudomása a Klimius Miklós holdban lakozó embereinek, vagy a Gulliver liliputi lakosainak, mint a borsodi református tractus esperesének.

– E szerint az úr sem akar róla tudni semmit, hogy hol kapható meg az a gézengúz barátfalvi lévita! – kiálta föl Kadarkuthy, mérgesen ugorva föl a helyéről. Hisz itt, úgy látom, hogy minden ember összeesküdött ennek a gonosztevőnek a rejtegetésére.

– Kérem, kérem, csak tessék még ülve maradni – szólt az esperes, a bárót vállára tett kezével a székre visszahanyatlani kényszerítve. (Valami elektricitásnak kellett az ujjaiban lenni, az is nagy divat volt a mesmerismus korszakában.) Tehát az elsőt concedálom, hogy nem tudom, hol van az a barátfalvi lévita? de a másodikat negálom, mintha nem akarnám tudni. Sőt most, a báró úr denunciatiója után egyenesen kötelességemmé van téve, -51- hogy ezen clandestinus abusus kideríttessék. Azért én utbaigazítást adok a báró úrnak, hogy mely úton nyomozza ki egész biztossággal ennek a charádának a titkát.

– A báró úrnak egyenesen a miskolczi biróhoz kellett volna menni, a kinek minden bizonynyal tudósnak kell lenni valamennyi a Bükkben létező falvak neveiről; mert hiszen az ő fürmendere szedi be a hetivásárra feljövő jobbágyoktól a helypénzt, azoknak czédulákat oszt s a czédulára fölírja a falúnak a nevét. Querczina András uram minden bizonynyal fölvilágosítást fog adni a báró úrnak.

– Querczina András! Querczina András – ismételgette a furcsa nevet a báró.

– Ha el tetszenék felejteni a nevet, könnyen rátalálhat a kalodáról, a mi a háza elé ki van téve; ott van a Pecze-partján.

– Még egy tanácsot tessék tőlem bevenni. Ha Querczina András uram elé fog járulni a báró úr, a világ sűrű kincseért elő ne hordja neki azokat a bölcs dolgokat, a miket én előttem közrebocsátott, mert a mint az ezt a szót meghallja: «testamentum», az egyszerre nem tud más nyelven, csak tótul, de abból is nagyot hall. Kiabálhat aztán annak a fülébe akár tubuson keresztül, abból ki nem vesz egyéb szót, mint azt, hogy «nye rozumim». Mivelhogy olyan messze esik ő a törvénytudománytól, mint Makó Jeruzsálemtől. Azért Querczina András uram előtt egy szót se szóljon azokból a larvatusokból, processusokból, testamentumokból, a miket előttem produkált.

– Sőt inkább egészen igazat mondjon neki. Kezdje azon, hogy «no Querczina uram, mennyiért csinálna nekem egy ilyen jó termetemre való kosokot farkasbőrből?»

– No igen; mert ha azt mondja neki, hogy «bekecset», azt nem érti meg; hanem ha azt mondja: «kosokot» azt megérti, mert az tótul is kosuch.

– Nagyon nagy szüksége van rá a bárónak. Lássa a báró, ha ebben a külföldi habitusban barangolja keresztül-kasul a vidéket, híre futamodik, minden ember szájróladja tovább, hogy itt jár a «csuma!» Nem kinálták még meg valahol aludt tejjel? Azzal szokták a garabonczás diákot megengesztelni. Az, a kit meg akar találni, jó eleve neszét veszi, odább áll egy vármegyével; mire a báró rátalál a rejtekére, már csak a hült fészke lesz ott. Azért tanácsos lesz a bárónak, ha e mostani ornátus helyébe, a mi lehet módi-ruha Versaillesben, de minálunk maskara, valami olyan öltözetet vesz föl, a minőt a külső emberek széltében viselnek.

– Köszönöm a tanácsát, elfogadom. Ezt bizony magamtól is fölérhettem volna ököllel. Hát aztán a miskolczi biró fog nekem varrni ilyen öltözetet?

– De hát az ördögök ültek a miskolcziak nyakára, hogy egy szűcsmestert, egy tót embert választottak meg birájuknak?

– Ne tessék rossz opiniót formálni a báró úrnak az én városom lakóiról. A legimpossibilisebb factumoknak is meg van a maga rátiója. Rövideden elmondom a dolgot.

Erre csakugyan kiváncsi volt a báró. Ismét ülő poziturába tette magát, a mi a házi kisasszonynak alkalmat adott a silhouettejének tökéletes kinyirogatására.

– Hiszen mindenkinek méltó megütközésre adhat az okot, – beszél az esperes, – hogy egy ilyen nagy városnak, mint Miskolcz, melynek lakosságát jó részben nemesség, -53- birtokos uraság képezi, hogyan lehet választott birája egy törvénytudatlan személy; egy kézimunkával foglalkozó mesterember; még azonfelül tót. Mind megmagyarázzák ezt ennek a mi nevezetes városunknak a rendkivüli viszontagságai. Mert nevezetesnek bizvást állítható. Anonymus azt jegyezte föl, hogy Árpád fejedelem hadai már itt találták Miskolcz várost s pihenőt tartottak benne. A későbbi uralkodók királyi város rangjára emelték s nagy privilégiumokkal ruházták föl. A török hódoltság azonban sűrű veszedelmekkel látogatta meg a várost. Biráit a basák elhurczolták s egy esztendeig is ott rohasztották az egri áristomban. Ha a harácsot elő nem teremtette, a ló hevederéhez kötötték, úgy hurczolták magukkal.

– De később még nehezebbek lettek az állapotok. A kurucz-labancz világ alatt kétfelé is kellett harácsot fizetni a városnak, úgy, hogy volt idő, a mikor minden igavonó marhától megfosztatva, kapával mívelték a lakosok a szántóföldeiket. Ezekben az időkben már nem lehetett birót kapni Miskolczon, úgy, hogy a gyülekezetben határozat hozatott, hogy a mely polgár a biróválasztásra föl nem jön, fizet negyven forintot, a ki pedig a biróságot el nem fogadja, fizet 200 forintot.

– S a nemes urak inkább megfizették a 200 forintokat, mint hogy nyereghez kötve szalajtassanak Egerig? Magam is azt tettem volna.

– Ekkor aztán az történt, hogy egész Miskolcz város áttért a református hitre. A pápista templomokat mind átadta a kálvinistáknak, lutheránusoknak. Ez a mi avasi templomunk az ideig Szent István templomának hivatott. Szent István király volt a város védszentje. A város pecsétjén is Szent István alakja volt a czímer: fején koronával, jobbjában a királyi pálczával, baljában az ország aranyalmájával. Az ideig «királyi város» volt Miskolcz, czime: «civitas regia». A nagy változás után azt mondta a cœtus, -54- mit nekünk ez a királyi czifraság, a mi annyi pénzbe kerül, fogadjunk olcsóbb czímet: legyünk «oppidum», s az akkori biró rendeletére a régi czímert is elhagytuk, vésettünk a királyi alak helyébe egy kurucz hajdút, csákós kalpaggal, a ki az egyik kezében három arany búzakalászt, a másikban pedig egy szőlőfürtöt tart s lábait verbunkos tánczra igazítja.

– Dehogy volt az. Ebből a czímerből megint csak azt eszelte ki minden ellenségünk, hogy hej de sok buzája, bora lehet Miskolcz városának, hogy úgy kérkedik vele az a czímerbeli hajdu! s még jobban megsarczoltak bennünket; a vezérek csak úgy adták-vették, csereberélték a várost, mint valami bona vaccát. Végre aztán csendesség lett. Elmúltak a kuruczok, elmúltak a törökök.

– Meg bizony; de nem ingyen. A magas kamara a várost maga magának zálogba adta. A burkus háború alatt a miskolcziak negyvenezer forintot vettek kölcsön az eperjesi Pulszky Sándortól, azt küldték föl a királynénak, a ki azért negyven esztendei háborítatlanságot engedélyezett nekik. Most ez az idő vége felé jár. Új contractust kellene kötni a városnak a kamarával. De íme ez alatt a kamarai direktor, herczeg Grassalkovich Antal uram, azt a praktikát gondolá ki, hogy a miskolczi nemes urakkal külön egyezkedett ki jó előre. A polgárok magukra maradtak, a kik között nincs törvénytudó ember. Most azután ezeknek az együgyű embereknek, respective a városukat reprezentáló birónak az officiuma leend egy olyan in omnibus versatus urasággal pertractálni az új contractus iránt, mint a gödöllői herczeg, az omnipotens director cameralis.

– El tetszett találni. Mert ez a maga tudatlanságával -55- jobban meg fogja védelmezni a város igazait, mint kilencz prókátor a maga tudákosságával. Mert ezzel csak kétféle dolog történhetik; vagy mindenre azt fogja mondani odafönn Budán: «nye rozumim» (nem értem), akkor odafönn Budán fognak ráverni ötven botot; vagy pedig azt fogja mondani: «já rozumim» (igen is értem), akkor meg idelenn fognak ráverni a polgártársai ötven botot.

– És így biró uram horoscopja tökéletesen ki van mérve? szólt nevetve a báró, a ki ezt az állapotot fölöttébb mulatságosnak találta.

Ezalatt az esperes kisasszonya is elkészült a nevezetes látogató árnyképével, még a szétálló czopfja is hiven ki volt faragva.

A báró előhúzta a kalapját a hóna alól s úri fejbólintással rekomendálta magát.

A mint a külső ajtót is betette maga után, (kis városainkban – nagy okosan – mindenütt két ajtó őrzi a bejárást) az esperes kisasszonya leszállt az ablak előtti pódiumról s odavitte az atyjához a kész silhouttet, melyet a nagytiszteletű úr kielégítőnek talált.

És azután elővette az asztal fiókjából a nagy kapcsos foliánst, mely már csaknem meg volt töltve hasonló arczmásolatokkal; az új silhouettet egy üres lapra gummi arabicummal fölragasztá, alája pedig ezeket a lavateri megjegyzéseket irta:

Ezek mind olvashatók a kitárt arczvonásokból, a lavateri systema szerint. -56-

BIRÓ URAM.

Hajh bizony nem is a mostani Miskolcz városa volt ám az a száz és egynehány év előtti város; nem az a palotákkal ékes, szinházas, városházas metropolis, a ki két képviselőt küld az országgyülésre.

Sok nagy változásnak is volt alávetve; egyszer a tűzvész rontotta le porig; máskor meg a rohanó árvíz söpörte el, hogy csak a «papszer» házai maradtak meg belőle; sőt egy rettenetes napon a kőeső törte pozdorjává. Nem jégeső, hanem valóságos kőhullás: valami meteorfelhőnek a leomlása, a minők a földpályát keresztezik; egy emberfőnyi nagyságú követ most is mutogatnak belőle a muzeumban.

A mult századbeli házak nem képeztek egymáshoz támaszkodva utczasort, hanem mindenik között volt egy tágas udvar, palánkkal elzárva; alul embermagasságig kőből volt a ház, ablak nélkül, szegletei támaszokkal megerősítve: ez az árviz ellen volt; a kőfalra volt építve a lak, boltozatos szobákkal, vastáblás ablakokkal: ez meg a tűzvész ellen volt. Aztán minden háznak a kifelé fordult szegletén volt egy kukullorium s azon egy keskeny ablak: ez meg a portyázók megfigyelésére volt kitalálva.5)

Mert ámbátor Károly király elrendelte, hogy Miskolcz városát tövissel kell körülkeríteni a kurucz portyázók betörései ellen való biztosságul, azért mégis megtörtént elégszer, hogy nem is a kuruczok, hanem a labanczok s más afféle tolvajok, mikor a népség kinn volt a mezőkön, szőlőkben, beszáguldoztak s végig rabolták a várost.

Egy ilyen félig emeletes házban lakott a Szinyva és a Pecze között Quercina András biró uram. A biróságát jelképezte a kapuja mellé nyujtóztatott kaloda; a mesterségének -57- pedig ott lógott a czímere, a házhiúból kidugott rúdon, pléhtáblán a neve, alatta egy hiúzfej, az alatt meg három rókafark. A palánk ajtaján kellett bemenni; a műhely ajtaja a folyosóra nyílott. Hogy szűcsműhely, azt hitelesíté az ajtóra kiszegezett farkas-irha. Nyári lövés lehetett, mert nagyon vedlett volt. Fülei hiányzottak. Bizonyosan ott hallgatnak már a vármegyeház kéményében.

A báró benyitott a belső üveges ajtón. A műhely egyúttal hivatalos várakozó szoba volt. Az egyik szegletében ott állt egy trabális erős alak, nagyon furcsa öltözetben, mely állt egy hegyes kalapból, azt a kezében tartá, azután egy fehér-piros csíkos zubbonyból, ökölnyi czinkgombokkal, bő tarka plundrából és veres török papucsokból.

Hanem a műhelyt kétfelé osztó «pudli» mögött már egy régi ismerősre talált.

Ezuttal nem volt már ünnepi öltözetben; csak úgy könyökig felgyűrt ingujjakban parádézott.

De a mint a Matus megpillantotta a műhelybe belépő bárót, utczu neki, vesd el magad! fölszaladt a padlásra. Egy fahágcsó egyenesen odavezetett föl a műhelyből.

A jámbor Matus, a maga egyenes úton járó eszével azt concludálta, hogy ő a tegnapi huszonöt botokat azért kapta meg a vármegyeházán, a miért oly nagyot talált ütni a nagyságos báró úr hátára; most ez aztán jön a biróhoz panaszra s most még a város részéről is meg fogja kapni a maga kutyaporczióját, a hogy dukál.

Dejsz a Matust manapság marczafánkkal sem fogják lecsalogatni a bőrszárító padlásról. Az most önvédelmül azt találta ki, hogy egy nádpálczával elkezdte a padláson sorban fölaggatott irhákat porolni (ahogy ez a molyok végett szükséges), úgy, hogy a nagy püföléstől egy szót sem lehetett hallani. -58-

Pedig hát ebben az egész dologban nem a Matus volt a hibás, hanem az első viczispán tót nyelvtudása, a ki a helyett, hogy «uder», a mi megütést jelent, azt parancsolta, hogy «zabi», a mi pedig jelent agyonütést.

Azonban kevés vártatva nyílt a műhelyből befelé vezető ajtó s kilépett rajta egy megtekintésre méltó alak, a kiről az első tekintetre föl lehetett ismerni, hogy ő a városi drabant.

Elől-hátul púpos volt, a két löcslába térdeivel befelé görbülve, a tenyerei a térdein alul lógtak. Az ilyen termet nem is való egyébnek, mint városi drabantnak. Sótartó alakú csákó volt a fején, termetét zöld frakk ékesíté, vörös gallérral; a válláról szíjpantalléron nagy görbe kard csüngött alá, a mi megjelenését annál félelmesebbé tette.

A drabantnak szeme-szája tátva maradt, mikor szétnézett a műhelyben. Ő az imént, a hogy bement a biróhoz jelentést tenni, csak egy instanst hagyott idekinn és most itt van kettő.

Azt a másikat (saját vallomása nyomán) úgy jelenté be biró uramnak, hogy «povrazolezecz», a mi jelent kötélentánczolót.

És most biró uram azt parancsolja, hogy hívja be a «prkoprczárt», a ki nem más, mint bukfenczhányó.

Biró uram előtt ugyanis kötélentánczoló vagy bukfenczhányó mindegy s lehet, hogy igaza is van.

Ha van logika a világon, akkor a drabantnak azt kellett konkludálni, hogy ez a másik a bukfenczhányó. Pojáczának elég pojácza volt.

Biró uram alacsony, tömzsi, tagbaszakadt emberke volt; himlőhelyes arczú; egyik szemöldöke feljebb állt, mint a másik; nagy fogai miatt a száját nem bírta összecsukni. Ujjatlan bőrmellényéből flanell ujjakba rejtett karok -59- nyúltak elő, nagy tenyerekkel; a fejébe nagy vadmacska süveg volt nyomva, olyan alaposan, hogy a füleit kétfelé nyomta.

– Biró uram előbb azt akarja megtudni, hogy hogyan tudunk énekelni és muzsikálni?

Biró uram odamutatott a báró vállán függő hosszú bőrtokra; azt hitte, abban valami fagót van.

A drabant vette észre, hogy aligha tévedést nem követett el; azt kérdezé hült pofával a bárótól:

Erre válaszképen úgy ütötte pofon a báró a drabantot, hogy annak a sótartó csákója menten a jobb fülére csúszott; le nem repülhetett a fejéről, mert oda volt kötve az állához szíjjal. A biróra pedig ráordított a báró tele torokkal:

Ez egyszerre nagyot változtatott a situatión. Hát persze, hogy azon kellett volna kezdeni, hogy «atta teremtette!» Szóból értik meg a magyart.

Biró uram hirtelen lekapta a macskabőr-süveget a fejéről -60- s azt mondá: «mi tetszik, kérem alásan?» Tudott már magyarul is.

A mint azonban a báró hangosan elkiáltá a nevét, arra a szóra a műhelyből nyiló ajtón át bedugta a fejét az a másik és sietett a tévedést fölvilágosítani.

– Óh te stariospicza! rivallt a drabantra s a másik még immunis arczfelére egy akkora pofont alkalmazott, hogy a sótartó a bal fülére csúszott vissza. Hozod be mingyárt az igazi komédiást!

Aztán a két nagy tenyerét dörzsölve, azt kérdé mosolygó ábrázattal: «mit tetszik parancsolni a pan welkomozsnye báró úr?»

– Ah! A milyen a Matusnak van? Potyszem csak Matus! Hozd ide a koza-ircha-nohaviczádat!

De a mint ezt a szót meghallotta a Matus odafönn a padláson, hogy «nohavicza!»: két nádpálczával kezdte el verni a bőröket.

– Eredj föl a padlásra! parancsolá biró uram a drabantnak, ki azalatt visszatért a kötéltánczossal. Hozd le a Matust fülénél fogva a padlásról.

A drabant megsimogatta egyik tenyerével az egyik arczpofáját, a másikkal a másikat, s azt felelte, hogy «harmadik pofám nincs!» és nem ment a Matust lefülelni.

– No, hát akkor gyere velem te a magazinba! mondá biró uram, gallérjánál fogva előre lódítva a rendnek őrét, -61- te meg, komédiás, mulattasd addig a méltóságos báró urat; lamatye czigánszke kolisa!

A báró úrral együttmaradt komédiás ugyan nem vetett czigánykereket a méltóságos úr distrahálására, hanem a helyett oda lépett eléje s jól a szeme közé nézett s azután jó lerchenfeldi dialektussal odaszólt neki németül:

«Herr Baron von Kadarkuthy! haben Sie nicht einmal Frater Seraphinus geheissen?»

Kadarkuthynak először hosszúra nyúlt az ábrázatja; a szája tátva maradt, a szemei elmeredtek; fakó arczbőre közepén a harag vörös foltja gyulladt ki. Hallatlan vakmerőség! Egy báró Kadarkuthy Viktort azzal az interpelláczióval állítani szembe, hogy nem hívták-e őtet valamikor Frater Seraphinusnak.

De nagyhamar ismerős mosolygóssá torzult vissza a haragos arcz, a mikor a megszólító arczába jobban belenézett. Kezdett föltámadni az emlékezet. Az! Az! Nemcsak Frater Seraphinus, de még annál is jobb. «Dóri, der amerikanische Affe!» Az volt a szép idő! A bécsi «Paradiesban!»

– Ah! ah! Titanides Sámson! rikkantá el a báró, az én hajdani mæstróm? A kinél én majomember voltam.

– Hát a mint azt tetszett mondani: «én vagyok Kadarkuthy Viktor». A név után.

– De hisz én soha sem mondtam meg kendnek a családi nevemet, mikor együtt bolondoztunk.

– A báró nem mondta meg, de megmondták a kolostorban, a honnan megszökött, mikor a Colombinám miatt ütöttem a nyomát bottal. Aztán nagy fátumom volt nekem már akkor a Kadarkuthy Viktor névvel. Ez okozta minden szerencsétlenségemet. Én egy nagy celebris szemfényvesztőnek a társaságában jártam be a világot, a ki Cagliostro -62- tanítványa volt, Cairoi Ludolfus volt a neve. Egyszer egy hatalmas gazdag úr kastélyában produkáltuk magunkat a Csallóközben, a ki a leánya eljegyzését ünnepelte. A vőlegényét úgy hítták, hogy Kadarkuthy Viktor. Akkor hallottam először ezt a nevet. Szép, karcsú legény volt. Én birkózásra híttam föl a parasztokat s egyiket a másik után vertem földhöz. Ekkor a fiatal vőlegény akaszkodott velem össze. Hát én nekem nagy volt a respektusom az úri familia iránt; nem akartam, hogy a vőlegény nyomorékká törjön a kezem között, csakúgy könnyedén bántam vele; a furfangos suhancz pedig fölhasználta ezt a kiméletemet s egy betyáros gáncsvetéssel úgy döntött a földre, hogy fejemet egy vasrúdba csapva, elszédültem.

– Donner und Dória! kiáltá föl a báró. (Hát nem csak farkasvadász, hanem akrobata is?)

– Nagy szerencsétlenség lett ez rám nézve. Mert a principálisom, a Cairoi bűvész, menten elcsapott a megszégyenülésért. Én aztán kénytelen voltam megint magam állítani össze komédiás truppot. Elindultam a majomemberemet meg a Colombinámat keresni. Tudakozódtam a kolostorban a fráter Seraphinus után. Ott tudtam meg, hogy azt báró Kadarkuthy Viktornak hívják. Akkor hát az a másik, a ki velem megbirkózott a főúri kastélyban, nem volt az igazi. Az igazi Párisban éli világát. Ez itt egy pseudo báró. Ekkor irtam én a báró úrnak, hogy jőjjön haza. Nem emlékszik rá?

– Köszönöm a manót! Egy esztendeig ültem a kassai börtönben ezért a szivességért.

– De most már legalább Kadarkuthy báró lett az úrból, de én pocsékká vagyok téve; mert akárhol ütöm föl a komédia-bódémat, hogy itt van a legyőzhetetlen Titanides Sámson, mind azt kiabálják föl rám, hogy: «Földhöz csapott a csallóközi vőlegény!» A kiről most már -63- jól tudom, hogy az senki sem más, mint a barátfalvi lévita.

– Honnan tudom? Hiszen tudja annak a históriáját minden ember ezen a vidéken. Tudják a viczispánok, a szolgabiró, az esperes, a parasztok, a hajduk; de az egy sem mondja meg, mert mind valamennyien szinpathiáznak vele. Szereti azt minden ember, férfi, asszony, gyerek. Csodákat beszélnek felőle. Hogy mentett meg a nagy hegyi árvízből tíz gyereket egy maga; hogy pusztítja a dúló farkasokat; hogy téríti meg a rossz embereket igaz életmódra; hogy tanítja meg az embereket vad fákból gyümölcsfákat csinálni, a kőből is olajat csavarni; s aztán milyen prédikácziókat tud tartani, hogy azokért a harmadik faluból is eljárnak Barátfalvára. Hanem azért, ha azt kérdi egy idegen ember, hogy hol van Barátfalva, arra mindenki azt mondja, hogy «tudja a fránya!»

– Hát persze, hogy persze. Utoljára ide küldték a biróhoz, a szűcsmesterhez, a ki a farkasbőröket rendesen megveszi a lévitától. De hát fogadjunk, hogy majd mikor rákerül a sor arra a kérdésre, hogy hol lakik hát az a derék vadász, a ki ezeket a toportyánférgeket rendre lövöldözi, biró uram holdvilágbanéző pofát fog csinálni s azt feleli: «ojojoj! az túl lakik a Verhovinán, még Lengyelországon is túl, az ott lakik Muszkaországban.»

– Vélem hát. Nekem kell arra az átkozott ficzkóra rátalálnom, a ki engemet világcsúfjává tett. Én fogom annak a búvóhelyét kiszaglászni, mint a trüfli-kutya a szarvasgombáét, hogy, ha kikapartam, előczibálhassam: «no, hát most mutasd meg, hogy milyen akrobata vagy?» -64-

– Itt, itt! a miskolczi nagy piacz közepén kell neki megbirkózni velem a népség szeme láttára, a barátfalvi lévitának! Dejsz ezt el nem engedem a bőrének.

A komédiás teletorokkal röhögött ennek a kapitális ötletének. A barátfalvi lévita fog birkózni a piaczon a Sámsonnal! Oda is fog vágatni a padlóhoz. Majd egészen máskép fog bánni a Sámson a diákkal, mint a hogy bánt a czifra vőlegénynyel!

Ha a szücs-biró hallgatózni találna is az ajtón keresztül, nem értene meg belőle semmit.

De hátha tud németül? No, nem a biró, az nem tud, csak tótul; de a szűcsmester tudhat németül is, a hogy magyarul megtanult az első «teremtettére.»

A fegyveres vitéz alig látszott ki a prémes menték, kosokok halmazából, a mi a két vállára volt rakva. Az egész magazint magával hozta.

A biró ellenben nyalábbal czipelte a kész kecskebőr nadrágokat és prémes süvegeket.

A sok drága portékát mind lerakták a hosszú asztalra egymás sorjába. Lehetett belőlük válogatni; volt ott báránybőr bekecs is, rókamálos is.

A bárónak csak a farkasbőr bekecsek tetszettek. Fölpróbált kettőt-hármat, melyik lesz kommótusabb?

– No ez lesz igazán modális! – mondá a biró, egyet kihúzva a többi közül. Ilyen kosokja, tudom, a császárnak sincs. Egészen fekete farkasbőr.

– Fekete farkas? No, ez igazán ritkaság. Ennél maradjunk. Mi az ára? – mondá a báró.

– Ah, az drága! – ellenkezék a báró. Hiszen kelmed tíz máriásért veszi a farkasirhát a barátfalvi lévitától.

– Kicsoda? Micsoda? Cso ti robis! Itt sülyedjek el a földbe, ha valaha hírét is hallottam a barátfalvi lévitának!

– Nono! Májszter! Nekem a tekintetes perceptor úr mondta, a ki a farkasfülekért tíz máriást szokott fizetni a vadásznak.

– Úgy? hát az a vadász a lévita? No, azt nem tudtam, én csak úgy ismerem, hogy vlkójáger.

– Ojojó! Hogyne tudnám? Az a Barátfalva itt van mingyárt a szomszédban, a Verhovinán túl, Dunajecz mellett, a hideg völgyben, ott teremnek a legszebb farkasok.

A báró aztán lealkudta a kosok árát negyven kurta forintra. A süveget, meg a lábhüvelyt aztán ráadásul kapta, nagylelkűségből. Azokba mingyárt bele is pánczélozta magát.

Válasz helyett a Sámson azt tette, hogy a kis púpos drabantot fölkapta a karjánál fogva s még azt is odadobta az asztalra, úgy emelte föl azt a fogaival.

– Hujúj! Megkapod a concessát. Fizetsz előbb egy máriást! Ez taksa neked. Nem neked! Tüled! Nekemnek. Rozumis? -66-

ITT VAN HÁT BARÁTFALVA.

Matus meglátta a padláslyukon át, hogy a báró eltávozott. Azt is látta, hogy az most átöltözött; a gunyáját is itt hagyta. Azonnal lejött a padlásról. A nádpálczát is hozta.

A májszter, meg a drabant a fölhalmozott szőrmeárúkat czepelték vissza a magazinba.

A báró által levetett öltönyök ott hevertek a padon; majd visszajön értük egyszer, (ha visszajöhet).

A Matus neki állt s a báró selyem puliderjére olyan huszonötöt vert a nádpálczával, hogy ha az maga is benne lett volna, bizony megemlegette volna.

Az ordália befejezése előtt a majszter is előkerült a magazinból. Ő meg dühös volt a Matusra azért, hogy nem jött le a parancsára a padlásról, magának kellett czepekedni s irányadó véleményének akként adott kifejezést, hogy ő meg az öklével ütögetett a Matusnak a fejére; de a mi a vitézt nem akadályozta abban, hogy tovább folytassa a leszámolást a puliderrel: «huszonhárom, huszonnégy, huszonöt!»

A báró, (most már egészen autochton bükkbeli magyar dzsentrinek öltözve), meg a komédiás.

– Kérem, kérem, – mondá a báró, tenyerét hátrafelé tartva, hogy a kompanyonját tiszteletteljes távolságtartásra -67- figyelmeztesse. Az utczán külömben is csak egy szál padló képezte a gyalogjárót.

– De hiszen, kérem, én valamit akarok közölni a báró úrral, s azt nem kiabálhatom fönhangon, hogy az egész utcza meghallja.

(Az egész utcza állt egy osgyányi fazekasból, a ki a gyékényes szekeréről kiabálta, hogy «vegyenek bögrét, köcsögöt!»)

– No hát, nem bánom, jöhet kend mellettem, de akkor tartsa a kezében a süvegét.

Ez úgy is illet! A ki komédiás, hordja a markában a sipkáját, mikor egy rangbeli urasággal beszél.

A vármegyének mappája nincs. Ha volna, sem érne semmit. Ellenben van a Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bérczorom, a mi még Gömörbe is ellátszik. Azt úgy hivják, hogy «Örvénykő, Pogányoltár!»

A ki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét, valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt. Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül azt, a melyiknek a neve Barátfalva.

Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen tornya. A legkisebb faluban is, a hol maga harangoz a pap, van egy torony, a hol harangozhat; de a mely helységnek csak lévitája vagyon, annak se harangja, se tornya nem vagyon, (a hogy palócz nyelven mondják).

Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető, mészégető kemenczékről. A terv beválik.

Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, a ki Miskolczról a rengeteg Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus kolostor megkerülésével elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetejéig. -68-

– Nehéz lesz a dolog, – véleményezé a báró. Holnap karácsony vasárnapja. Ilyen nagy ünnepen ez a bigott nép nem vállalkozik kalauzságra.

– Karácsony ám, a kinek karácsony! De nekünk görögöknek holnap csak Eustrát napja van; a mi karácsonyunk tizenkét nappal hátrább esik. Az én házi gazdám pedig szintén görög; elvezet az bennünket az Oltárkőre, ha jól megfizetjük; az én gazdám, a Parasztevics.

– Hát ki ismerje, ha nem a Parasztevics? Az én patriotám! A macedó-görög! Hisz az a gubicsszedő. Az a hivatala.

Megmagyarázta aztán neki Sámson, hogy ez az, a mi nélkül a cserző vargák nem élhetnek.

Parasztevics uram a saját házában lakott, egyike volt azoknak a görögöknek, a kiknek az ivadékai a jelen század közepén a félmilliósok osztályát képviselték Miskolczon, (tisztességes spekuláczióval).

A mint a vendége, a Sámson bemutatta neki a bárót, a görög igen szivesen fogadta. A két honfitárs egymás között új görög nyelven beszélt, a mit a báró nem értett. Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához ebédre a bárót s föltette eléje a drága jó hajvárit (caviar), a mire következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de a mint a Sámson még tovább beszélt, már akkor csiramálé és zucsok is került az asztalra, (az előbbi csirás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy bőjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, a mivel az aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márcz. (Ez meg aligha nem mézből támad.)

A görög elvezeti az erdőkön keresztül a két kutatót az Oltárkőig; onnan aztán majd rátalálnak a keresett helységre puszta szemmel.

– De hát olyan nagyon ismerős-e Parasztevics uram a Bükk erdőséggel? – kérdezé a báró.

– Hogy a Parasztevics ismerős e a Bükk erdővel? – felelt bántódottan a görög. Hisz Parasztevics kedvéért még nótát is csináltak a palóczok.

(Ugyan kár volna, ha ezt a szép nótát népdal-gyűjteményeink meg nem örökítenék.)

– Csak azért akartam megtudni, – mondá a báró, – mert akkor, ha olyan jól ismeri Parasztevics uram az erdők minden zege-zugát, talán egyenesen rá is tudna az úr vezetni bennünket Barátfalvára.

– Barátfalvára!? – kiálta fel sértődötten a görög, – hát tanult a báró úr physicát?

– No, ha tanulta, akkor tudhatja, hogy a gubics csak tölgyfán terem; a ki pedig szénégető, az bükkfából égeti a szenet; hogy keresne a Parasztevics bükkerdőben gubicsot?

– De már, hallja kend Parasztevics uram; a mi sok, az sok! Engem minden ember orromnál fogva hurczol, -70- hatan hatféle tudományból bizonyítják, hogy ők nem tudnak a barátfalvi lévita felől semmit, corpus jurisból, geographiából, logikából, pedig mind a hatan tudják, hogy hol van? S most még kend előáll nekem a physicából bizonyítani, hogy nem tudhatja? Ördög szánkázta lelke! Hogy a kutya tutulja meg kendet!

– No csak ne szánkáztassa a méltóságos úr az ördögöt az én lelkemen; a kutyával se tutúltasson meg engem, a mi igen nagy káromkodás, mivelhogy a kutya akkor tutúl, mikor valakinek a halálát érzi. No, hát én vagyok az a hetedik, a ki igazán nem tudja, hogy hol lakik az a barátfalvi lévita, de a ki a báró urat rá fogja egyenesen vezetni. Erre már nemesi parolámat adom.

(Ezzel a szóval kellett értésére adnia a bárónak, hogy a házi gazdával ne beszéljen per «kend», mert az nemes ember. A macedó-görögök mind nemes emberek voltak, Igaz, derék, hazafias érzelmű, magyarul beszélő nemes emberek.)

– Hanem már most én adok egy jó tanácsot a bárónak, a mit jó lesz bevenni. A komám, a Titanides Sámson már elmondta nekem, hogy miféle közös szándékuk van méltóságtoknak azzal a barátfalvi lévitával. A mivel az a báró urat megsértette, azt bizony az én hajdani hazámban sem bocsátaná meg senki. Az én dicső őseim a trójai háborút sokkalta kisebb okból indíták meg. Tehát, ha boszút akar érte állani, azt helyeslem; hanem a planumot nem komendálom. Ha most méltóságtok ketten beállítanak Barátfalvára, azzal a szándékkal, hogy a lévitát kihúzzák a parokhiából, az a sok goromba mészégető, szénégető csákányt, fejszét ragad, s úgy agyonveri mind a kettőjüket, hogy a kakas sem kukorít utánuk többet.

– Hát az én plánumom a következő. Ne menjenek maguk mind a ketten Barátfalvára együtt. A lévita már ismeri Sámson komát. Hanem menjen csak a báró egyedül, a Sámson pedig maradjon hátra valamelyik nagyobb -71- faluban, a hol csárda van; teszem Kazinczon vagy Szent-Péteren s ott várja be a dolog végét.

– De aztán a báró se rontson be a lévitához azzal a szóval, hogy «én vagyok a báró Kadarkuthy, hozom a menydörgős ménkűt». Hanem mondjon valami mást!

– Az az, hogy hazudjam. Derék provinczia ez, a hol az embert mindenki arra tanítja, hogy mit hazudjon.

– No hát persze! Hazudni csak «kő.» Ha az emberek nem hazudnának egymásnak, olyan marakodás volna a világon, hogy soha se lenne vége. Hát teszem föl, mondja a báró azt, hogy onnan Erdélyből jött, válaszszon a székely Bara, Barta, Barna nevek közül egyet, aztán adja ki magát üveghutásnak. Mondja azt, hogy üveghutának való helyet keres a Bükkben, a kamarától árendában, vagy ha uraságé, zálogban, harminczkét esztendőre.

– Jól van! Hát ne beszéljen egyébről, mint erről a három dologról. Először is olyan homokbányát keresni, a mi az üveghez való kovarczot előteremti; másodszor olyan erdőt, a hol a hamúzsír-égetés nagyon kevésbe kerül; harmadszor olyan mészkőbányát, a mely nincs vassal keverve. Ennyit csak meg tud a fejében tartani a báró úr?

– No, a többi aztán akkor jön magától. A báró fölkéri a lévitát, mint a vidéket ismerő jártas kalauzt, hogy keressenek homokot és mészkövet, a mi ott bizonynyal van elég.

– Hát hiszen nem is kerül arra a sor. A kosta mindig készen áll az idegen utas kalauzolására; annak olyan -72- passzió a kutyagolás, mint a gavallérnak a kalamajka. Ez alkalommal pedig az is kecsegtető lesz rá nézve, hogy ha egy üveghuta támad a környékén, abban az ő hiveinek majd nagy keresete nyilik. Ekkor aztán ő is vállára kapja a puskáját, – mert puska nélkül nem sétál az ember a Bükkben, – s szép csendesen elindulnak követ keresni a hegyek közé. Mikor aztán jó mélyen benjárnak a sűrű erdőben, majd csak találnak valahol egy tisztásra, a mi eltart ötven-hatvan lépésnyire. Itt azután megállítja a kisérőjét a báró, s azt mondja neki: «hallod-e te Gutay Lőrincz, nem vagyok én Barna Áron, üveghutás, hanem vagyok báró Kadarkuthy Viktor, a kinek a nevét te kuszpitoltad, a ki helyett megházasodtál, s a kit te miattad tömlöczbe csuktak. Tudod-e, hogy mi az a vendetta?»

– No, mert az én hajdani hazámban is így szokták a vitájukat eligazítani az igazi klephtek. No, hát akkor azt fogja mondani a báró az ellenfelének: «már most hát mérj ki hatvan lépést ebből a tisztásból magadnak, ott állj meg és vedd a fegyvert kezedbe s aztán majd addig lőjjünk egymásra, a mig kettőnk közül egyikünk a mohos fűbe nem harap.»

– Még egy okos dolgot mondok, ezt is a klephtektől tanultam. Mikor az ember puskás ellenséggel áll szemben, arra vigyázzon, hogy a puska elsülésekor két lángot lát-e, vagy csak egyet? Ha kettőt lát, akkor meg se mozduljon, mert a lövés félre megy; de ha csak egyet lát, akkor ugorjon félre, mert a lövés egyenesen a fejének van czélozva.

– Akkor aztán csak két dolog történhetik meg. Vagy a lévita lövi agyon a bárót, vagy a báró a lévitát. Az első esetben, ha a komám két napig hiába fog várni a báróra a falusi csárdában, egyenesen feljön Miskolczra s följelenti -73- a szolgabirónak, hogy Kadarkuthy bárót meggyilkolták. Arra kijönnek a perzekutorok, a lévitát megfogdossák, lánczraverik, úgy kisérik be; törvényt látnak fölötte; itt a statárium, három nap mulva lógni fog. Ne búsuljon a báró! Meg lesz a statisfactiója! A gyilkosa lógni fog!

– Ha pedig a báró hagyja leterítve az ellenfelét, szépen odább ballag. Azt majd eltakarítják a farkasok. Úgy is előbb-utóbb ez a vége a farkasvadásznak.

– De hát én akkor hogy birkózom meg a lévitával? – okvetetlenkedék a Sámson fölugrálva.

– Te szamár vagy, az is maradsz! – ülteté le a gubicsos. Hanem még egy elvégezni való van, báró uram.

– Hát ez a frizura. Ezzel a csopfba csavarított hajjal nem lehet ám székelyt játszani, mert a lúfő nem így hordja a sörényét.

Nosza tehát meg kellett látogatni még Tozsót is, a borbélyt; az is görög volt.

Az ollók és borotvák mestere nagy gyönyörűségét találta a báró hajzatának átalakításában; de még több öröme telt az ostoba tudatlan külföldi frizőrök fuser munkájának leszólásában.

– Hogy tönkre tették ezt a gyönyörű szép hajat! Azzal a sütögetéssel! Egészen megveresítették. A haj vége csupa molyos. Minden szál kétfelé van hasadva. No majd rendbe hozza ezt a Tozsó. Csak a Tozsóhoz tessék egy hétig eljárni. Fogadom, hogy nem lesz ilyen szép haj Európában. No most még egy kis pergamenolajat dörzsöljünk közé. Milyen gesztenyeszínű haj lesz ebből.

A báró az eléje tartott tükörből meggyőződhetett felőle, hogy az ábrázatja csakugyan sokat nyert a magyarosan vállra omló hajazat által. A Tozsó kapott érte egy máriást.

A borbély-műhelyből aztán visszamentek a nemes úr -74- házához a haditervet megállapítani. A Sámsont a piaczra küldték.

– Még ma kezdjük meg az útat, – mondá a görög – mert az Örvénykő jó messze van. Ma eljuthatunk a Hámorig.

A Sámson visszakerült a piaczról; összevásárolt czipót, szalonnát, foghagymát; megtöltötte a kulacsot slivoviczával, a mi mind szükséges a kiránduláshoz. A tarisznyát ő czipelte.

Puska is kell az ilyen erdei sétához. A bárónak ott volt a magáé; a görögnek volt egy duplája, meg egy simplája. A simplát a Sámsonnak akarta adni.

– Nem kell nekem puska; ha engem a farkas megtámad, agyondobom kővel; úgy tudok én hajítani, hogy az többet ér a puskánál. S ha többen jönnek rám, egynek megkapom a két hátulsó lábát s azzal verem agyon a többit.

– No no komám! Nem jó az a henczegés. Az én patriotám, Miló, csak nagyobb Hercules volt kendnél, még is összetépték a farkasok. Az a toportyán csunya féreg.

Estére csakugyan bevergődtek a Hámorba. Ott szállást kaptak s azután kora hajnalban neki vágtak az erdei útnak.

Télen az erdei séta nagyon egyhangú, nem hangzik benne egyéb madárszó, mint a varjúkárogás. Növelte az unalmasságot az, hogy a mint följebb vitt az út, sűrű ködbe jutottak: a mi annál búszosabb lett, minél magasabbra kerültek; az ember alig látta tőle az előtte bandukoló alakot.

Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből, (karácsony napja volt) a görög ismerte már a harangok hangját: «az ott Mályinka» – «ez itt Barinka» – «most meg Tardonán harangoznak. – Mindenütt dicsérik a Jézust!» -75-

Az út egyre meredekebben vitt fölfelé. A sűrű ködben meg-megzörrent valami. «Csak egy őz volt!» biztatá a görög a bárót, a ki már a puskájához kapott.

– No csak nyúl ne fusson keresztül az uton; mert az szerencsétlenséget jelent.

Végre, úgy dél felé ritkulni kezdett a köd, a levéltelen bükkfák árnyrajzai láthatók lettek, s egyszer aztán, a mint egy fensikra följutottak a vándorok, ott magaslott föl előttük a hatalmas Oltárkő, melynek kopasz homloka már a vékonyuló ködön túl a tisztás égbe nyult föl.

– No hála légyen a papnak! csak hogy már kijutottunk a ködből! – dicsekedék a báró.

– Jaj, jaj, – obégatott a görög – nem kell vadász embernek papot emlegetni!

Nem köd volt az, hanem felhő. A felhők országán törtek keresztül. S a görög már tudta, hogy mi lesz ennek a vége.

A mint a nagy sziklatömeget körülfogó pázsitos térre eljutottak, azt mondá a görög:

– De én nem szalonnázni jöttem ide, hanem föl akarok menni oda ni! Meg akarom látni, hogy hol van hát az a falú, a mit keresek. Én nézni jöttem, nem zabálni!

– Nézni jött? No hát jól van. Menjünk az Oltárkőre. Kend komám, Sámson, az alatt rakjon tüzet, jó nagyot. Ne hagyja kialudni, míg visszajövünk.

Biz az fáradságos kis utazás! Az Oltárkő csak egy oldaláról megmászható, a mely be van nőve cserjével; úgy kell az ágakba fogózva fölkapaszkodni a kecskejárta -76- ösvényen. Erős egy órai munka, a míg az ember a bércz tetejére följut, a honnan aztán ellátni a gömöri hegyekig és a Kárpátok lánczolatáig.

Ezuttal azonban nem lehetett e fölséges magasságból egyebet látni, mint egy óriási nagy fehér tengert, mely köröskörül a látóhatárt is eltakarta.

S az a napsütötte felhő olyan csodálatosan mimelte az oczeánt. Épen olyan hullámos volt; a habok szálltak, duzzadtak a fölszinén; egy-egy hóhegy szemlátomást emelkedett magasabbra, a másik alásülyedt; tündéri tájkép volt az csupa fehérből és még fehérebből festve.

Kadarkuthy dühösen vágta a süvegét a földhöz s a szent ünnepnaphoz épen nem illő kifejezésekre fakadt.

– Hát ezért másztam én föl a mennyországba? Hát már nemcsak odalenn a földön minden kutyaházi, de még maga az ég is eldugja előlem azt az embert, a kit nekem meg kell ölnöm?

– Lassan báró úr! – csititá a görög. – Nem kell az éggel pörölnünk, mikor magunk is az égben vagyunk. Nem veszett azért kárba az ide való fáradságunk. Én már is tanultam ki valamit, még pedig ebből a nagy thalassából. Mi görögök igy hijuk a tengert. Nézzen csak oda báró úr, a hová az újjammal mutatok. Nem veszi észre, hogy ebben a nagy hótengerben egy kis barna-veres folt ütközik föl. Ez a folt nem megy odább a felhőkkel, a mik folyvást hömpölyögnek, hanem egy helyben marad. Ez a barna folt a szénégető máglyák füstje. Ezek karácsonynapján is égnek. Ez nem munka. A honnan ez a füst jön, ott kell lenni Barátfalvának. Annak a lakosai élnek szénégetésből.

– No ha ez igaz, akkor bezsindelyeztetem kelmednek a fejét, Parasztevics uram.

– Aztán csak egy kis türelemmel kell élnünk. Jajh! A ki vadász, annak nem szabad magát a lesben elunni. -77- Ez a felhő nem fog ám naphosszant odalenn maradni. A mint a nap, a kit mink Heliósznak hivunk, magasabbra hág, a felhő is magasabb régiókba emelkedik. Látja a báró, hogy nyomakodik már is egy csomó köd erre fölfelé? Most mindjárt eléri az Oltárkövet, aztán egy kis idő mulva olyan sötétségben leszünk, hogy se eget, se földet nem látunk. Hanem aztán oda alant a völgy lassankint fel fog szabadulni. Egy pár óra mulva az egész tájékot úgy fogjuk látni, mintha madarak volnánk. Azért csak patientia – baráttáncz! Most pedig legjobb lesz, ha innen az Oltárköről lemegyünk s tanyát ütünk a tűz mellett, s kenyeret, szalonnát pirítunk. Ezt a helyet, a honnan az a füst fölszáll, onnan a lankáról is megláthatjuk, ha az idő föltisztúl.

Ezt a tanácsot csakugyan be kellett venni. Lemenni sokkal könnyebb az Oltárkőről, mint fölmászni rá. Jó szerencse, hogy csak egy ösvénye van, nem lehet eltévedni; mert a hogy a görög megjövendölte, néhány percz múlva úgy elborította a fölszálló felleg az Oltárkövet s az egész körülfekvő erdőséget, hogy nem lehetett benne más látni, mint azt a nagy tűzverességet, a mit a Sámson által nagy faderekakból megrakott máglya terjesztett.

A Sámson már azon mesterkedett, hogy a tüzet elparáholja; mert lángnál nem lehet szalonnát pirítani, csak hamvadozó parázsnál.

– Nyomon vagyunk! – dörmögé a görög a komájához, a ki veresgyűrű fából nyársot faragott mind hármuk számára.

A sűrű sötétségben nem is lehetett okosabbat tenni, mint a tüzet körülhasalni s a hosszú nyelekre szúrt kenyérkarajt előbb két oldalán megpirítani, azután a szalonnaszeletet a parázs fölé tartani s a zsirját a kenyérre csepegtetni. E művelet közben sorba járt a szilvapálinkás kulacs. Ez is okos találmány.

És ebben a mennyei sötétségben, e pokoli világítás -78- mellett tartott a görög bölcs oktatást az ő hű tanítványának, a bárónak.

– No hát Barátfalva már itt van, a lévitának is fogjuk a fülét. Hanem már most nagyon okosan kell a bárónak az ostromhoz kezdeni. Tudja, a hogy a hajdani görögök bevitték Trója falain át azt a bizonyos falovat.

– Hát a mondó vagyok, hogy ha ma a báró csak beállít a barátfalvi lévita házához, hát annak, mint a féle papos embernek, a legelső kérdése az lesz hozzá: hogy «ugyan édes zarándokom, miféle szerzet vagy te, hogy szent karácsony napját utazásra fordítod, a mikor minden keresztyén ember helyben ül és áhitatoskodik?»

– Az nem jó qualificatio. Mi keresztyének a pogánytól sem irtózunk úgy, mint a vallásával nem törődő hitsorsosunktól. Ezzel a lévita ki fogja a báró urat komplimentirozni az ajtón s szóba sem áll többet. Hanem mondja neki a báró egész sério fizimiskával: «Én bizony szombatos vagyok. Nálunk székelyeknél ez faluszámra dívik. Mi a bibliából csak az ótestamentomot valljuk; ránk nézve a Jézus nem Messiás. Azért a karácsonyát sem tartjuk meg.» Hát ezért az őszinte vallomásért a lévita nem fog megharagudni. Sőt ellenben annál inkább megmarasztalja a vendégét, a kit azután hivatalbeli kötelessége a haeresisből az igaz hitre megtéríteni. Hát én azt mondom a bárónak, hogy álljon rá. Engedje magát megátalkodott pogány vallásából az igaz keresztyén hitre áttéríteni. Ezzel aztán végképen meg fogja nyerni a lévitának a bizodalmát, a mivel kicsalhatja az erdőre.

– No már Parasztevics uram, mondhatom, hogy életemben sok félkézkalmárral volt ismeretségem, a kiktől egyetmást eltanultam; de valamennyi között kend a csalafintaságnak a professora!

A VILÁGON KIVÜL.

Csakugyan csodálatos egy földzugoly volt az, a mit Gúthay Lőrincz menedékül kiválasztott, a hogy azt a felhők föltisztultával az Oltárkő magaslatáról meg lehetett látni.

Erről a pontról olyan közel volt érhető, hogy a házakat meg lehetett ott a völgyben számlálni, de a mellett teljesen hozzájárulhatatlan. Az a sziklatömeg, melynek ponkjául az Oltárkő kiágaskodott, mint egy előre dülő fal, zárta el az alatta meghuzódó völgyet. S azok az óriási bükkfák, a mikhez hasonlókat az ó-világban alig lehet találni másutt, mint a borsodi Bükkben, oly sürűséget képeztek előtte, a mi fölött csak a sziklai sasnak volt járása.

A tulsó oldalon ismét egy irtatlan rengeteggel borított hegyoldal fedezte a völgyet; a harmadik oldalát a háromszögnek aztán képezte az a kopár, visszatetsző kép, a mit a mészkőtörés vápái mutatnak, velük szomszédságban egy sárga hegyoldal, mely valamikor szántóföld lehetett, de most csak a heves záporoktól kivájt mély árkok szakgatják végtül-végig; a köznép úgy hija azokat, hogy az ördög barázdái.

E szakadékos hegyoldal fölött van azután az a vágás, a melyből a mészkő- és szénégető-kemenczékhez a tüzelőt szerzik. Azok a kemenczék mind ott láthatók a felső lonkán. Némelyikből fekete füst kanyarog föl, másokból fehér. Ezek a mészkemenczék. Az idén nagy aratásuk lesz a mészégetőknek, a miskolczi görögök templomot építtetnek a tavaszszal. Mind le van már foglalózva a termés – még lábán.

A felső kemenczéktől kanyarog azután alá egy keskeny hegyiut az erdő felé, egyetlen szekér számára való: ez az egyedüli bejárás az országútról a faluba. Ezért nem esik ez a helység útba. -80-

Hanem ahelyett azzal kérkedik, hogy a házikók mind cseréppel vannak födve, szép piros a teteje valamennyinek. A téglaégető ott van a falu végén… Itt valami praktikus ember esze jár elől.

Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró zuhatagokban csereg a sziklákon alá; a völgyből aztán nem levén kijárása, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az egész vidék olyan, mintha ezüstműves csinálta volna filigran munkában; zuzmarával födve minden fa és bokor.

Kadarkuthynak olyan nagy volt e fölfedezés fölötti öröme, hogy íziben megpróbálkozék vele, hogyan lehetne a kecskejáráson lemenni egyenesen a völgybe; hanem aztán csak visszamászott négykézláb; az nem lelkes állatnak való ösvény.

A kinek megadatott Barátfalvába lepillanthatni, annak, ha oda akar jutni, roppant nagy vargabetüt kell csinálni fél napi járóval: az Oltárkőről leballagni Tardonára, onnan Szentpéterre, ott a falú végén rátalálni arra a mély hegyi utra, melyet épen csak a két kerék-vágánya külömböztet meg a záporvájta hegyszakadéktól s aztán azon haladni fölfelé. Az út két oldalát képező sziklafal ki van koptatva a hozzá fenődő tengelyvégektől: az mutatja, hogy ez járt út. Aztán meg az elhullatott széndarabok.

Kadarkuthy Szentpéteren hátrahagyta a két útitársát. Sámson bekvártélyozta magát a csárdába. Nemes Parasztevics uram megkapta a két aranyát, s még egy csomó jó tanácscsal ellátva a pártfogoltját, engedé őt szépen utjára menni.

Azt ugyan megtehette volna, ha egy csöp keresztényi indulat volna benne, hogy kihúzza a klepshidráját, odatartsa a báró elé s aztán a korcsmáros falon lógó miskolczi kalendáriomából kikeresse a deczembert -81- s megmagyarázza neki, hogy «nézd uram, elmult három óra, egy óra mulva lemegy a nap, hova mennél most a hegyek, erdők közé? Sötétben, csikorgó hidegben! Maradj itt a kocsmában reggelig. Durnyizzunk; nyerd vissza a két aranyad!» – De hát csak hagyta menni. – Graeca fides! – A míg a kuncsaft szolgáltatja magát, szolgáljuk hűségesen, barátságosan; a mint kifizetett, nem ismerjük többet egymást.

Kadarkuthyt pedig kergette a vak düh. Dehogy maradt volna. Attól tartott, hogy ha ő reggelig ott marad a csárdában, valami kutyafülű hirül viszi a lévitának a veszedelmet s az neszét véve, megugrik előle. Még ma akart vele találkozni.

Sebesen hajtott hegynek fölfelé; olyan út volt az, a melyről nem lehet letévedni.

Pedig hát a legrövidebb nap még rövidebb szokott lenni az erdők között. Egyszerre beállt a sötétség.

Ekkor kezdte észrevenni, hogy micsoda bolond merényletre vállalkozott. Hisz ez az út egyre fölfelé visz, neki pedig a völgybe kellene valahogy eljutni. Az út két felén meredek sziklafal.

Egyszer aztán a jobboldali sziklaoldal elmarad. Ott következett az őserdő. Azaz, hogy csak akkor tünt szem elé, a mint a mély út egyik oldala elmaradt.

Egy félredült kereszt jelezte, hogy ott egy mellékösvény kezdődik. A kereszten még látható volt a tábla az INRI betükkel, de már a fölfeszített megváltó alakja hiányzott róla.

Kadarkuthy kieszelte, hogy neki most ki kell térni a szekérútból, mert a za szénégető telephez visz föl.

Annyit megtanult a görögtől idáig jöttében, hogy a mély erdőn keresztül vezető ösvényeket az útba eső fák derekára mázolt mészfoltok jelzik. Azt hitte, hogy ezekről a jelekről rátalál a faluba vezető útra magától.

Eddig csak adott valami világosságot a felhőkön keresztül sütő hold, de az erdőben teljes sötétség vette körül; a mészjeleket nem tudta megtalálni. Beletévedt a sürübe. -82-

Alulról harangszó hangzott a távolban, de nem a szemközti völgyből. A kálvinisták nem harangoznak estére; az a szentpéteri harang angeluskongása.

Már arra gondolt, hogy visszaforduljon s megtérjen az elhagyott faluba a két útitársával durnyizni.

Ekkor az erdő sürüjéből egyszerre valami világitó gömb bukkan föl előtte. Egy koponya, sárga, mint a halálfej; két szeme és szája odvából kisértetes fény tör elő.

– Ohó! – dörmögé – egy atheistának nem szabad se ördögöt, se kisértetet hinni.

Az első világitó halálfő után következett a második, azután a harmadik és igy tovább, mig tizenkettő lett belőle. S azok mind hosszú sorban egyenesen ő feléje tartottak.

Valami dödörgés hangját is hallotta s kezdett a kisértetes világításnál fekete alakokat megkülömböztetni.

Mikor aztán közel jutottak, látta, hogy ezek bizony nem kisértetek, hanem paraszt emberek; s azok a világító halálfejek megannyi lámpások, kivájt tökkobakból, melyben faggyú mécs pislog.

– Jó estét, földi! – szólitá meg a legelsőt közülök, a ki alkalmasint a többieknek vezetőül szolgált. – Ez az ösvény visz Barátfalvára?

A megszólitott magas szál férfi volt, báránybőr bekecsben, a fején fekete kucsma; egyik kezében a világitó kobak, másikban egy hosszú nyelű vasvilla.

– Fogadj Isten, felelt a földi. Mi, parasztok, ugyan Dudarnak hijuk a falunkat, de az urunk elnevezte Barátfalvának; az urak úgy hiják egymás között.

– Mi, parasztok, úgy hijuk, hogy «Borkúthy» (A báró nem ismerte ezt a gúnynevet.)

– Nem tenné meg kend nekem jó borravalóért azt a barátságot, hogy kalauzolna el a falujába?

– Ezek pedig nem a mi falunkból való emberek, mert ezek szentpéteriek; hazatérőben vannak; én mutatom nekik az ösvényt az erdőn keresztül a szekér-utig. Hanem elvezetem én az urat a falunkba, – nem pénzért, csakúgy Isten nevében.

– Kendtek már innen oda találnak a szekér-utra maguktól is. Adjon Isten jó éjszakát!

– Jó éjszakát! dörmögék azok egymás után; voltak valami ötvenen, asszony, férfi vegyest. A férfiak mind vasvillával, az asszonyok csúczával ellátva.

– Mit kerestek ezek a szentpéteriek a kendtek falujában? – kérdezé a báró – ilyen nagy ünnepen?

– Hát épen azért jöttek oda, mert nagy ünnep van, harmoniát, meg prédikácziót hallgatni.

– Ugyan, hogy van. De a tiszteletes olyan vén már, hogy csak alig hápog s mindig ugyanazt a prédikácziót mondja el, a mit már könyvnélkül tudnak a hivei, de azért senki sem érti; legátus ide nem jár, mert a szentpéteri pátronusoknak az a szokása, hogy a kertajtón szöknek meg a siklus elől; a kántornak meg olyan recsegős a hangja, hogy a vakolat potyog le tőle a falról. Ezért aztán a hivek délelőtt a saját falujokban állják ki a sátoros ünnepet; ott fölveszik az úrvacsorát, délután pedig csapatostul átjönnek mihozzánk, ahol aztán hallanak angyali szép harmoniát, s ahogy a mi tiszteletesünk prédikál, azt azután megérti még a gyerek is; mert nem czifrázza ez a szót, de még is olyan szépen adja, hogy ríva fakad azon még az embernyi ember is.

– Mindjárt tudtam. Ilyenkor télen gyakran látogatják a vidéki urak. Vele együtt járnak farkasra vadászni. -84-

– Bizony nagy jót teszt velünk, mikor ezeket a férgeket pusztitja, a kik miatt nem merjük a tehenünket odakinn legeltetni, s a lovainkat is stzázsálnunk kell; a disznainkból valóságos dézsmát fizetünk nekik.

– Én azonban valami nagyobb dologért keresem a tiszteletest. Én székely vagyok, üveg-huta-tulajdonos. Itt is akarnék egy üveghutát fölállitani; az ahoz valókat akarnám kiókumlálni. Kovarczbányát keresek.

– Óh kérem alássan, abban meg épen nagy szolgálatára lehetek az úrnak; szivesen elvezetem mindenfelé, magam fogok segiteni a turzásnál. Abban nőttem én föl.

(No ez nem volt kedvére a bárónak; hogy rajta és az ellenfelén kivül még egy harmadik is őgyelegjen együtt! Ettől pedig most már meg nem szabadul. A turzáshoz paraszttenyér szükséges).

E közben szépen ballagtak egymás mellett a biró által jól ismert ösvényen.

– Hogyan van az, biró uram, hogy kend, a ki csak egy kis falunak a birája, olyan okosan tud beszélni; holott annak a nagy városnak, Miskolcznak, a birájával alig lehet az embernek eligazodni?

– Hát hogy a miskolcziak miért tartanak maguknak olyan birót, a kivel nem lehet dűlőre jutni, annak az okát a miskolczi pógárok jobban tudják; hogy pedig nekünk, szegény dudari póroknak jobban föl van vágva a nyelvünk, azt megint csak annak a mi lévitánknak köszönhetjük. Mert az olyan ember, hogy vasárnap délutánonként oda gyüjti a hiveit az iskolaházba s kirakja előttük a maga tudományát. Beszél nekik az ország történetéből, meg azokról a nevezetes dolgokról, a mik a nagyvilágban véghez mentek; idegen nemzetek szokásairól; máskor meg a földmivelésről; és még a nyavalyákról s a gyógyitó erejü füvekről; nyáron tanogatja apraját-nagyját a kertészkedésre; -85- de még – megkövetem – a német szóba is beleveregeti a fejünket.

– Hát arra, hogy most már nem csupán Miskolcz a világ, a hová a holminkat vásárra vihetjük, hanem eljárhatunk egész Selmeczig, a hol jobb árakat kapni.

– Azt nem; hanem elhordjuk az almánkat, mézünket, viaszkunkat, meg a lúdtollat, lúdzsirt, a miért a selmecziek jól megfizetnek.

– A mióta ezt a lévitát hozzánk küldte a jó Isten. Azaz, hogy a mennybéli Úron kivül még a földesuraságunk is küldte egy olyan paksussal, a kiben az volt irva, hogy a mi robotot, uri szolgálatot eddig teljesitettünk, azzal jövendőben mind a lévitának álljunk helybe. Nagyon szegény volt ám ez az Isten háta mögött levő szurdék. A házaink mind náddal tetőzve. No nád, az volt elég. Az a patak a mi az Örvénykőből bugyog, itt a mi völgyünk lapályán csunya mocsárt támasztott, a mint a sziklák közt megszorult. Azt benőtte a nád; a hol meg a csincsése volt, ott a fű úgy tele volt mérges virágokkal, hogy a szarvasmarha mind fölfújódott tőle. S az egészségtelen kigőzölgéstől nyaratszaka ki nem veszett a falunkból a patécs, meg a harmadnapos hideglelés; éjszaka nem lehetett alunni az ezernyi meg ezernyi kuruttyoló békától.

– Az ám. Ezt a tavat a lévita csinálta. Az volt ennek az első dolga, mikor idekerült, hogy kiparancsolt bennünket úrdolgára s a hol a völgy megszorul, czölöpöket veretett le velünk két sorba, azokat befonatta rőzsével, a két sor czölöp között betömette kövekkel. Mi lesz ebből? Hát az lett belőle, hogy egy hónap mulva a mocsár helyén négy singes mélységü tó szaporodott össze, hogy a nádnak még a bugája is elveszett benne. A hegyi patak pedig -86- egyre hordta magával az apró pisztrángokat, a mik ott gyültek meg a tóban. Az első esztendőben a lévita nem engedte meg a tóban a halászást, még a másodikban is csak horoggal; de most már szigonynyal is foghatjuk s akkora pisztrángokat kapunk, mint a karom. Ennek is jó árát adják ám a selmecziek. S a mióta tele van a tavunk pisztránggal, mórest tanul a béka; nem kuruttyol. De a sok lázakat is mintha csak elfujták volna a vidékünkről. Nincs már sárgaképü, kékszáju ember a falunkban. – Azután meg hozatott szép ludakat a lévita a városbul, minden asszonynak adott belőle egyet. Most már azok is úgy elszaporodtak, jó dolguk van a tóban! hogy az asszonyaink egész kereskedést üznek velük.

– Gazda? De azt mondom, hogy az egy pátriárka! Hát a mint nem sok esztendővel ez előtt a szomszédfalubeli kocsmáros behozta Lengyelországból az alamáziát,7) nem tudom én, miből csinálják azt? olyan, mint mikor a vizet ojtatlan mészre öntik, hogy egyszerre föl forr tőle, ebben is tűznek kell lenni valamiképen: hát ez a mi fuvarozó népünk nagyon rákapott az alamáziára. S annak meg az a szokása, hogy az okos ember bolond lesz tőle s a békességes ember veszekedő. Én már arra ösztökéltem a tiszteletest, hogy prédikálja ki a kathedrából az iszákosságot; de ő azt felelte erre, hogy «betegség ez, édes komám, nem prédikáczió kell ennek, hanem orvosság».

– Jól van, Danavár uram. Folytassa. Hát aztán kitalálta a lévita az alamáziának a medicináját? -87-

– Ugyan kitalálta. Szerzett méhkasokat Kazinczon, azokat fölállitotta egy szárnyékban. A mi vidékünk, ez a völgy is, de még inkább a vágások, tele vannak egész esztendőn át virággal; egy esztendőben háromszor is rajzanak a méhek. Most már minden embernek van méhese a kertjében. S aztán a lévita megtanitotta az asszonyainkat, hogyan kell a méznek az aljából márczot késziteni: méhsert. A szinmézet eladják, a sonkolyt szintén; az aljából készül a méhser. És ez olyan magakedveltető ital, a mi ezt a mi népünket egészen elkapatta a gonosz pokolitaltól, az alamáziától. Igy gyógyitotta ki ezt a mi gonosz betegségünket a mi lévitánk.

– Az pedig ugyan jól izlik ám a lúdpecsenyére. A lévita bizonyosan lúdpecsenyét át uraságodnak vacsorára. Uraságod azzal él úgy-e bár?

– Hát ezt úgy vetem ki magamban azzal, a mit a tiszteletestől hallottam. Uraságod azt mondta, hogy Székelyországból való. A tiszteletes azt beszélte előttünk, hogy Székelyországban laknak magyar zsidók. Uraságod karácsony ünnepén utazik. Ezt nem teheti más, mint görög vagy zsidó, a ki a mi ünnepeinket nem tartja. De a beszédje uraságodnak egész magyaros. Azért rá kell térnem, hogy uraságod nem lehet más, mint magyar zsidó s ha zsidó, akkor libasült az eledele.

– (Hogy az ördög vigye el az ilyen föleszelt parasztokat! – gondolá magában Kadarkuthy.)

– De hát ennek a kendtek levitájának valami pénzes embernek kell lennie, hogy úgy ajándékozgat az egész falu népének ludat, méhkast.

– Takarékos ember biz az s nem is veti föl a nagypénteki lidérczhozta pénz; de hát ha nem csurran, cseppen; – egyszer-egyszer az elejtett farkas bőréért kap tiz -88- máriást a vármegyétől, megannyit a szűcstől; ez az ő jövedelme, meg az a kis dáczia, a mit a híveitől kap. De hát azt ő mind nem rakja élire. Egyszer már, az ő ideje alatt, volt annyi fölös pénz a falu kasszájában, hogy arról lehetett tanakodni, mire fordittassék az? A presbiterek azt mondták, hogy épitsünk rajta a templomunk mellé tornyot, legyen a mi falunknak is nyele. Erre azt mondta a mi tiszteletesünk, – különös mondás ám az egy paptól, – hogy «hogy nem a tornyok hirdetik az Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák» s fölbiztatott bennünket, hogy keritsünk be egy községi gyümölcsös kertet odafönn a vágásban. Ott van elég vadalmafa. Azután hozatott Erdélyországból ojtóágakat egy olyan almafáról, a mit úgy hínak, hogy «oláh-alma», azzal ő maga, meg a betanitott suhanczok valamennyi vad csemetét beojtottak. Olyan ez az oláh alma, hogy azt semmi tolvaj meg nem kivánja, mert zöld marad késő őszig s a ki akkor beleharap, még a gyökerét is elátkozza, olyan savanyu; hanem aztán mikor tavaszszal lehozzuk a hiuból, a hol gyékényre volt kiterítve, akkor olyan illatot ád, mint a rózsa s az ize külömb a dinnyénél. Ezt az almát hordjuk mi el aztán messze földre; a hány zsák almát fölteszünk a szekérre, annyi zsák búzát hozunk vissza helyette cserében. A mi kenyerünk a fán terem.

– Volna biz az, de hát még sincs. Mert hogy azt a domboldalt, a kin a szántóföldeink feküdtek, nagyon rongálják a záporok. Ennek megint az az oka, hogy hajdanában a szénégetők azt követték, hogy a bükkfáknak még a gyökerét is kiásták; mert a gyökérből égetett szén keményebb tüzet ád, azért többet fizetnek a kovácsok. Ez pedig nagy hiba volt, mert ott azután nem nőhetett föl a régi törzsökből az új csalit; ellenben minden felhőszakadás vigan szaggatta a földult földet s mély árkokat mosott a hegyoldalban fekvő szántóföldeinken végig, úgy, hogy -89- most már nem lehet ekével barázdát húzni a földeinken, csak úgy kapával miveljük s kendert vetünk bele, meg lencsét, borsót. Ez a mi jó tiszteletesünk ugyan egyre gyülölködik 8) vele, hogy nem lehetne-e valami olyan fának vagy bokornak a magját megfogantatni a vizmosásokban, a mi az esőt megfogná: de egyik se vallja meg. Nem marad meg ebben a sivány agyagban semmiféle fa.

– No én láttam a külföldön egy olyan fajta fát, a mi megered mindenféle földben, még a holt agyagban is. Nemrég hozták be Európába; úgy hijják, hogy robinia.

– Ugyan az Isten áldja meg nagy jó uramat, mondja meg ezt a szót a mi tiszteletesünknek. Ha ez a segitség Isten kegyelméből beválna minálunk, hogy mi ismét boldog szántó-vető emberek lehetnénk; hogy nem szaladna ki lábunk alól az édes föld, bizony mindnyájunknak az áldása kisérné nagy jó uramat jártában-keltében.

(«Azt! azt! – mondá magában Kadarkuthy. Épen a ti áldástokért járom én most ezt a vidéket!»)

– Ezt tudva, még nagyobb igyekezettel fogom nagy jó uramat hasznos járásában mindenüvé elvezetni.

– Mert tudok ám én homokbányát is, olyant, a mi az üveghutásoknak kivánatos; tiszta fehér; azt hordjuk a házainkba a szoba földét beteriteni.

– Jaj kérem alásan, szükséges az nekünk, hogy földes legyen, mert az asszonyaink gyertyaszentelőkor bevetik a szoba földjét rozszsal, az csakhamar kicsirázik, mire fűbe megy, akkorra a kis libák kikelnek a tojásból, ott a szobában kész legelőre találnak, azon elcsipegetnek; a mint -90- kitavaszodik az idő, már akkorra kitollasodtak, mehetnek az anyjukkal a mezőre. Ezzel a móddal a mi fehérnépünk hat héttel hamarább viheti a vásárra a libáit, mint a többi paraszt nép, a mikor még lázsiás tallért adnak értük a városi urak, asszonyságok. Nem is csinálja ezt utánuk senki, mert ez az ő titkuk.

– Bizony, minden jóra ő kegyelme tanit bennünket, szegény ostoba földi népet.

– Az Oltárkövön járva, láttam, hogy a kendtek házai mind cserépzsindelylyel vannak födve. Talán ebben is a lévita tudós?

– Hát az meg úgy volt, – hogy követem alássan, – minden faluban vannak hepcziás emberek, a kiknek könnyebb a lelkük, ha valami kontrabontot csinálhatnak. Itt is akadt egynehány zúgolódó, morgolódó ember, a ki azt dohogta a szűr alól, hogy minek volt már ezt a nagy bolond tavat idehozni? a mióta ez itt van, a nád mind kiveszett, mert az a mély vizet nem kivánja; már most ha valakinek a háza (Isten őrizz) le talál égni, hol veszi a fedni való nádat? A Tiszáig nem kap sehol. Meghallotta ezt a panaszt a tiszteletes s legelőször is azt a szokást hozta be, hogy minden ház el legyen látva vizes káddal, csebrekkel, lajtorjával; a gazdák sor szerint bakter számban czirkáljanak éjnek idején az utczán. Csak egy utczánk van, az is hosszu. Azután a csunya kürtőket lebeszélte, a mik a füstöt a konyhaajtón, meg a hiún eresztik körösztül; azok helyett kéményeket rakatott. A hozzávaló téglát magunk égettük; annak a módját is a szájunkba rágta. Mikor aztán az meg volt, akkor meg cserépzsindely készitésre ösztökélt bennünket. Nem restelt ám maga is vállig felgyürkőzve, odaállni a munkások közé s tanogatni, hogyan nyomkodják a formázó vályuba az agyagot. Mingyárt azzal födette be legelőbb a templomot, az iskolát, meg a paplakot, úgy, hogy mikor azt meglátták a parasztok, -91- mind azon imádkoztak, hogy bár csak leégne egyszer a falu, hogy mind cserepes födelet rakhatnának.

– De bizony azt tették. Egy házsártos ember, a kit magam többször kalodába csukattam csunya káromkodásért, egy éjszaka maga fölgyujtotta a házát (Isten bocsássa meg a bünét.) Nagy szél fujt, az asszonynép sivalkodott: «végünk van, porrá ég a falu!» «Dehogy kell annak porrá égni!» kiáltott a tiszteletes s aztán megmutatta, hogy holyan munkát végeznek a debreczeni diákok, a masinisták, mikor ez a kiáltás, hogy «ad arma»! meg «incendium»! s azzal maga fejszét ragadva, fölmászott az égő házzal szomszédos ház tetejére, s kipróbálta rajta a tudományt. A nádfödélnek csak a házgerinczén levő kötését kell elvagdalni s az egész lecsúszik magától. A kévéket aztán kidobálta a nép az utczára; ott ha meggyulladnak, könnyű eloltani. Ilyenformán egy pár óra alatt az egész faluban minden nádtetőt levertünk s ezzel megszabadultunk attól a veszedelemtől, hogy a házaink földig leégjenek, mindenünk hamuvá legyen. – Hogy dolgozott ez az egy ember maga tiz helyett ebben a nagy veszedelemben! Egy ingre vetkőzve! A hol egy tető kigyulladt a sziporkáktól, ő rögtön ott termett a háztetőn! s az égő gerendát csak úgy dobálta le, mintha petrenczerúd volna. Azt kiabálta a nép: «Ez a mi igazi szent Flóriánunk»! – Igy került azután cseréptető alá minden ház. S nekünk az nem került egyébbe, mint a magunk munkájába. – Bizony, nagy jó uram, azt kell nekem mondanom, hogy ez a mi tiszteletesünk (nem azért, mert keresztkomák vagyunk: ő az én fiamnál, én meg az övénél), de valóságos őriző angyala ennek a mi falunknak.

Az ösvény erősen alá felé hanyatlott; egy kanyarodónál, mint apró fénybogarak, világítottak föl hosszú sorban a falu ablakai. -92-

A hazai helységek legkisebbike, melynek lakos-száma alig megy többre háromszáz léleknél; a szomszédok között Dudar a neve, a mire minden ember a rímet is hozzáteszi: «czudar.»

Biz ez czudar falu is volt, a míg a földesúr Barátfalvának el nem keresztelte; ezt ugyanakkor tette, a mikor a lévitát ide küldte, a kinek a számára, mint patronus, templomot, iskolát, paplakot épittetett. Jó uraság lehetett.

Ez a szem elől elrejtett völgy, melyben Barátfalva rejtőzik, szabályos háromszöget képez; a déli oldalát a szédítő magasságú Örvénykő (Pogánykő, Oltárkő) alkotja; az előtte levő rengetegből tör alá az a patak, mely a völgy fenekén képzett tavat táplálja pisztrángnak való friss vizzel; az északnyugatit egy ősrengeteggel borított meredek hegyoldal, melynek bükkfái a maguk szabadjára nőhetnek föl az égbe; fejsze nem irtja őket, mert az elszállítás annyiba kerülne, mint a mennyit a fa megér.9)

A keletészaki cathetust pedig az a sivár domboldal képezi, melyen a hajdani szántóföldek szégyenkednek; még télen sem tudják eltitkolni kopár voltukat, mert a havat lesepri róluk a szél s mind az ördög barázdáiba, a mély vizárkokba hordja össze. E csapinós hegyoldal tetején kezdődik az a nagy fensík, melynek őserdejéből táplálkoznak a mészégető telepek; s a hol a vágás szabad tért nyit, azon keresztül fehérlik a mészkőbánya szakadéka. -93-

Azon a lonkán, mely a szántóföldeket szegélyezi, most már egy sűrű mogyorófa erdő emelkedik. Igazán hogy erdő! s ugyan emelkedik. A fiatal mogyorógesztjének a fái a Bükkben nem bokrok, hanem sudarak, három öles gyertyaegyenes csemeték. A mogyorótermés is kenyérpótlék.

Ez alatt a szakadékos hegyoldal alatt vonul egy magas kő-gát. Ezt még a régi lakosok fundálták ki azért, hogy a kemenczékről alákanyargó szekérutjukat megvédelmezzék. A lévita még magasabbra emeltette a védőgátat, úgy, hogy most a nyári felhőszakadások rohanó árja sem iszapolhatja el a halas tavat, hanem lefolyik a mély úton; annak nem árt: mészkőből van.

Az egész falu egyetlen utczasorból áll, minden ház mellett kert. Estenden, mint egy tűz-gyöngysor, úgy világít minden háznál egy ablak. A falu közepén a toronytalan templom, mellette a paplak és az iskola.

A lévita lakása nem külömbözik a többi házaktól, a mik a Bükkben levő falvakban láthatók.

Ezeknek a belső berendezése egészen eltér a más vidékbeli magyar parasztházakétól, a miknél az utczaajtóból a konyhába lépünk s a konyhából nyílik aztán kétfelé a két szobaajtó.

A bükkbeli házaknál a bejárás a kamrába vezet, ott van a hombár, a lisztes láda, a szerszámok; de semmi tűzhely. A jobboldali ajtó a lakószobába nyílik, a baloldali a vendégszobába; annak a siska kemenczéjét kívülről fűtik. – A lakószobában van azután egy terjedelmes tűzhely, mely fölött kandallóformára roppant nagy tapasztott süveg van emelve, a mi a szikrákat fölfogja. És így egész lakályosan össze van foglalva a konyha, az étkező, az alvószoba. Az a kandalló engedi látni, hogy mit főznek vacsorára; zsírszag nem támadhat, mert azt kirántja a tűz légvonata a kürtőn; legföljebb egy kis rántás-illat érzik, a mi meg jól esik. S ugyanaz a tűzhely meleget is ád, be is világítja a szobát; nem kell gyertya; még a kis benyílót is melegíti. -94-

… Vajjon jut-e eszébe néha-néha a csodaszép Malárdy Herminának az a vizió, a mit azon a rettenetes menyegzői éjszakán megálmodott a Malárdy kastélyban?

«Kis alacsony házikóban ő a tűzhely mellett áll és főz; – megkóstolja, mit főz? Cibereleves. – Soha sem evett azt úr korában; álmában ízleli először. A tűzhelyen ül egy kis fiu és dudolgat. Szép gyermek; annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte…»

A külömbség csak az, hogy nem cibereleves készül a tűzhelyen, hanem jó vereshagymás lé, a mihez a lényeges alkatrészt: a tepertős gombóczot úgy gömbölygeti két piros tenyere között egyenkint a gazdasszony s dobálja a forró lébe. Mind fenn úsznak azok; egy sem marad a fazék fenekén.

Aztán meg az is külömbözik az álomképtől, hogy a kis fiú nem ül a tűzhelyen: hanem előtte áll egy zsámolyon s a nyársra húzott ludat forgatja. Már erre is alkalmatos. Ő váltotta föl a pesztonkát, a kinek ki kellett menni a vendégszobát befűteni.

… nyílik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arczát nem láthatja, mert hátra felé fordult; hanem a házi kutya a szögletben, meg a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek; amaz eléje fut s kezét nyalja, ez meg örömmel kiált: «itthon apa»… Most felé fordítja arczát a férfi; ez a férj, a jó, a szelíd, a munkás férfi, odamegy nejéhez, megöleli, megcsókolja. «Megjöttél? Itt vagy?» – szól a boldog nő s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csakhogy ő itt van!

Nem az a hajdani alak, az a magas, karcsu legény, kinek szabad mozdulatai, könnyüded fejhordozása elárulják -95- az igazi nagy urat, szemvillanása megigéz, meghódít vagy föllázít, szájszögletein gúnyos, hamis mosoly, öltözete ízléssel párosult pompa. Nem! Ez a barátfalvi lévita, a kinek az arczát a külső vihar megbarnította, a belső vihar megvénítette; nem is látszik most már magasnak, a mint fejét féloldalra és előre hajtja, járásában nem az athléta ruganyossága, hanem az anachoreta nyugodtsága van. Rátekintve alig gondolná az ember, hogy ez az a bátor farkasvadász, ez az a tűzoltó Flórián, a ki égő gerendákkal hajigálózik. (Hát még az a híres birkózó hajdanából!)

Öltözete fekete tóga. Nem reverenda; (mert hiszen nem fölszentelt pap.) A reverenda selyemből van, a tóga csak teveszőrből. – Talán még ugyanaz a tóga, a melyet Guthay Thadeus fölvétetett a fiával, miután a bársony dolmányt levetteté vele? a melyben ott feküdt perczekig a Duna fenekén? a melyben alvó mennyasszonya ablakában megjelent, hogy azt magával elvigye? A régi öltönyöket sokáig elviselték a gazdáik. A divat csak akkor változott, ha az egész ország változott, kivált a papi viselet divatja.10)

A lévita oda megy a feleségéhez s megcsókolja annak a tűztől piros arczát, a kis fiú kezet csókol az apjának. (A fiú gyereket nem szokta az apja csókolgatni, annak nem jó a kényeztetés.)

Guthay Lőrincz leveti a hosszú tógát (azt nem koptatják otthon) s egy fehér gombos sárga flanell újjast ölt fel -96- helyette. Ezt viselték hajdan a családapák, a hogy a népdal énekli róluk: «ha egy abaposztó mentét vettek, abban becsülettel megvénhedtek.»

Csak azután, hogy a tisztes tógát fölakasztotta az almáriomba a felesége mennyasszonyi köntöse mellé, (együtt futottak el azok a világba: a szőrtóga s a fehér selyem viganó azokkal az arany csipke fodrokkal) tért vissza a táti. (Hát bizony «táti»-nak híttuk az apánkat még az én gyerekkoromban is s nagyot bámultunk, mikor a jogász bátyánk hazatért a kollégiumból, s «apám»-nak merte szólítani. Ez már újitás volt.)

Az asszonyka nem nyújthatta a kezét az urának; pedig tanult embernek szokása volt a feleségnek kezet csókolni. El volt foglalva a gombócz gömbölygetéssel. Ugyan a karjai is föl voltak tűrve egész könyökig, s azokra is invitálva lett volna a csók; de az meg illetlenség lett volna.

– Az ám. Hadd szolgálja meg a vacsorát. A Böskét kiküldtem a vendégszobát befűteni.

– Helyes. Ma estére meghíttuk a bíró komát vacsorára; a vendégszobában fogok teríteni.

A fölterítés természetesen a családapa kötelessége. Neki kell a czintányérokat leszedni a polczról, a késeket megköszörülni jó élesre, kenyeret szelni minden tányér mellé s az a kenyér kerék nagyságú, nem minden ember birkózik -97- meg vele; azután a csap alól megtölteni az órrost illatos méhsörrel; az öntött gyertyát a regulázható tartóba tenni, (ez már mathematica), a koppantót is mellé, a minek a kezelése, helyesen kimért időközökben épen a családfő hivatala; tudatlan ember eloltja vele a gyertyát; ha pedig bíró uramra bízzák, az a megnyálazott ujjával csippenti el a gyertya taplóját s úgy teszi a hamvát a koppantóba. A gyertyagyújtás sem valami könnyű dolog. Előbb ki kell csiholni aczéllal, tűzkővel, azután az égő taplóra tenni a kénfonalat s annak a kék lángjánál gyujtani meg a piros gyertyabelet.

Alig hogy készen volt mind ezzel a lévita, már hangzott odakünn a bíró uram ismerős lépése; de az egyszersmind meg is volt duplázva; Guthay Lőrincz fogta a gyertyát s kivilágított vele a pitvarba.

Biró uram elől jött be az ajtón, maga után bocsátva a másik jövevényt, a hogy illett s a mint meglátta a tiszteletest, azt mondá:

– Szerencsés jó estvét kivánok tiszteletes uramnak; még egy vendéget hoztam magammal, ha ki nem verne komámasszony bennünket.

(A régi magyaroknál nem volt szokás az üdvözlésnél a kézszorítás; parolázni csak adás-vevésnél szoktak vagy fogadásból; férfiak egymással össze nem csókolóztak.)

– Tehát «schólem!» Azokat ott Erdélyben szombatosoknak hívják. Diák koromban jártam köztük; egymást ezzel a mondattal üdvözlik: «min haólám weád haólám.»

(Hej megszeppent erre a szóra Kadarkúthy. Ez a lévita -98- tud zsidóul; ő pedig egy zsidó szónak sem ura. Itt rögtön föl fog sülni a szerepével.)

– Csak azért mondtam, – szólt a biró, ravaszul hunyorgatva, – hogy valamikép komámasszony holmi sonkával, kolbászszal ne találja megtraktálni a vendégét.

– Ne tessék félni. Tökéletes «schólet»-et fog nálunk találni Barra úr.

– Óh kérem, én nem adok semmit a rituális teketóriákra. Nem adok sokat az egész zsidó vallásra. Nekem csak alkalmatlanságomra van. Igen könnyen ki hagynám magam téríttetni.

Azt hitte, hogy majd ez a pap nagy hirtelen kap az alkalmon, hogy nosza most mingyárt elkaphat egy juhot a maga nyája számára.

– Én nem vagyok hittérítő missionarius. A vallását mindenkinek tisztelem, ki mit hisz, abban idvezül.

(De a bárónak egészen mindegy volt, hogy a paradicsomba jut-e, vagy az Ábrahám kebelébe; ő nem hitt semmit, de izzadt attól a gondolattól, hogy ha most ez a kálvinista theologus ki találja kérdezni a Schulchán-Áruchból, rögtön kisül a komédia-játszása.)

– Igen is, helyes, mondá a bíró. – Tessék magukra maradni. Én megyek a komámasszonyhoz, tudósítani, hogy vendéget hoztam.

A lévita levette a vendége válláról a puskát, vadásztarisznyát s odaakasztá a falra a magáé mellé. Aztán a kozsokot is levetteté vele; volt az alatt díszes flanell jankli, borsos szövetből, veres szegélylyel, franczia nevén «bonzsur.» Divatviselet. – Aztán előhozta a pipákat, a dohányos börböncét. Addig nem kezd diskurzushoz magyar ember, a míg rá nem gyujtott.

A báró előadta, hogy mi czélja az idejövetelének, hogy ő homokbányát keres, aztán meg vasmentes mészkövet, végül hamuzsírégetéshez alkalmas erdőt. Ennyi volt az egész tudománya, a mit Parasztevics uramtól beszerzett.

Emberére talált a tiszteletesben. Hogyne volna itten üveggyártáshoz való telep? A legtökéletesebb kovarcz kinálkozik, még folypát is bőven található; fa van elég és olcsó; tartott aztán vendégének egy olyan szakszerű technikai értekezést az üveggyártásról, hogy annak szeme-szája elmeredt bámulatában. Hisz ez az igazi üveghutás!

– De még egy beneficiuma is van ennek a vidéknek, a mi utilizálható az üveggyártásnál, – folytatá a tiszteletes, – ez a mi hegyi patakunk. Ez alkalmas arra, hogy egy nagy malomkereket elhajtson az üveghutánál.

A báró majd kivakkantotta, hogy mi a csodának kell az üveghutához malomkerék?

– Ez a malomkerék pótolja a drága emberi munkát ingyen adott vízerővel a fujtatókhoz és az üvegköszörülőkhöz, úgy, hogy finomabb üveget is lehet majd produkálni, mint közönséges zöld palaczkokat.

– Uraságod üveghutája ott a székelyföldön bizonyosan pusztán borvizes üvegeket állit elő.

– Hogy kitalálta! Én csak azon csodálkozom, hogy tiszteletes uram annyi nagy tudománynyal s azok mellett a virtusok mellett, a miket biró uram az erdőn keresztül jöttünkben megismertetett velem, hogyan rekedhetett itt ebben a kis nyomorult falucskában, hogy nem viszik el innen Hadházra vagy Szoboszlóra, egy gazdag eklézsiába? -100-

Hm. Fogas kérdés! Méltó, hogy az ember úgy tegyen, mintha a pipája nem égne s követelné, hogy újra rágyujtsanak. Csak előrukkolt a felelettel.

– Hiányzik nálam a kánonszabta qualificatio, a vakonhivés a dogmákban. Én skeptikus vagyok. A mit nem hiszek, azt nem prédikálom. Hogy csak egyet mondjak: a pap azt hirdeti, hogy hat napokon munkálkodjatok, a hetediket meg ünnepeljétek; ő maga pedig hat napon át nem dolgozik semmit, s a hetediken véres verítékkel keresi a kenyerét.

– Ez az én népem pedig ebben a kis völgyben nem teheti azt, hogy a hetedik napot megünnepelje s akkor ne dolgozzék semmit: mert a szénégető máglyáknak, a mészkemenczéknek vasárnap is égni kell; a hámoroknak, a kohóknak a tüzét szombaton nem lehet kioltani, s ha egy üveghuta is jön ide, az sem enged ünnepnapot ülni. A fuvarosoknak meg épen a vasárnap a legerősebb munkaideje, mert Miskolczon hétfőn a hetivásár. Ez az én völgyem olyan zug, a hol a pap mindennap prédikál, a munkás mindennap dolgozik s a munka még jobban dicséri az Istent, mint az imádság. – Én szeretek itten lenni.

A lévita olvasta a vendége arczából a kételkedést. Még jobban föl akarta őt világosítani.

– Azt sem titkolhatom el, hogy a feleségem pápista. Az én puritán előljáróim ezt is kánoni hibának számitanák be nálam; míg ez a kicsiny község itten nem sokat gondol vele; hiszen még húsz év előtt az egész helység római katholikus volt, a hogy a falu végén levő kereszt tanusítja.

– Ugyan? Ellopták a Krisztust? Az pedig már igazán «niet-und nagelfest» volt.

– Az ő náluk virtus.11) Én a vallásos jelvényeket tisztelem, ha bár felekezetem nem is fogadja be azokat.

– De hát a tiszteletes úr, mint theologus, nem tudta még a saját feleségét sem a maga kálvinista hitére áttéríteni?

– Hogyan? uram! Hogy én az asszonyomat megfoszszam mindattól, a miben az ő lelke megnyugvást talál? a Szűz Mária képétől, a kit szüntelen a keblén visel? a térden elmondott imájától? az óvó keresztvetésétől? a fogadott bőjtjétől, a mit beteg gyermeke fölgyógyulásáért vett magára; s azoktól az apró, kedves szertartásoktól, a mikben a gyermekek öröme találja a vallást, a hitet? Látja az úr ott a szögletben azt a zsámolyos fenyőfácskát, körülaggatva aranyos papirból ragasztott lánczokkal? Ez a karácsonyfa. Mennyi édes várakozást, mennyi ártatlan örömet hoz ez a gyermekszívnek? S a gyermek öröme a szülőké is. De ha én egy nagy alföldi városban megengedném azt, hogy a kálvinista paplakban egy karácsonyfát, festett angyalokkal, égő viaszgyertyákkal fölállítsanak, másnap engem kihordanának a határra. Itt eltűrik.

Hogy még jobban megfeleljen erre a kérdésre, még egy dolgot hozott elő a lévita. Eleinte úgy tetszett, mintha más matériára akarná átvinni a beszélgetést.

– Danavár biró uram bizonyosan elmondta uraságodnak, hogy én a tanításon és prédikáláson kivül még azzal -102- is foglalkozom, hogy az erdőinket nyugtalanító farkasokra vadászok.

– Egészen kiváncsivá tett vele a biró. Magam is erősen passionátus vadász vagyok, főkép ragadozó állatokra. Nekünk ott a székely földön ebben nagy bőségünk van; nálunk még maczkó is kerül elég. S hogyan ejti el a vadait, tiszteletes uram? Farkasveremben vagy vidrafogó vassal?

– Lőni szoktam őket. Van a régi irtványokban egy bozót, onnan szoktak előjönni. Én odarakattam kövekből, fatörzsekből egy lesgunyhót. Onnan szoktam az ordasokat lepuskázni.

– Nagyon szeretném, ha a tiszteletes úr elvinne egyszer magával egy ilyen vadásztréfára.

– Az megtörténhetik; akár a legközelebbi kedden éjjel, a karácsonyi ünnepek után. Az ilyen farkaslesre nagyon meg kell választani az időt. Derült ég kell hozzá, fogytán levő holdvilággal. Tele holdnál a farkas is meglátja a leshez közelítő vadászt s berkébe húzódik.

– A füléért ád a vármegye tíz máriást, a bundájáért a szűcs másik tizet.

– Azt várom, a mig fölszaporodik ezerre. Azon vehetek valamit, a mi Istennek is tetszeni fog, a híveimnek is; de legfőkép az asszonyomnak.

– Egy kis orgona. Tudom, hogy a feleségemnek semmivel sem okozhatok nagyobb örömet, mintha eljátszhatom előtte a «Stabat mater dolorosát», az ő kedvelt zsolozsmáját s Palestrina ájtatos symphoniáit.

Kadarkuthy Viktornak egyszerre fejébe tódult minden vére; egész arcza veres lett a dühtől.

(Azt! Azt! A Stabat matert, a mivel a Malárdy kastélyban megvesztegetted a pápista főúr büszke szivét! a mivel -103- bevetted magad a leánya lelkébe! A miért neked az apád, a puritán kálvinista prédikátor, még halálos órájában sem bocsátott meg! A miért halálvonagló kezével kiadott gyilkoló ellenségednek, hogy megmentse elátkozott ellenfelének fiát a te életednek az árán, hogy ha a viz nem ölt meg, öljön meg a tűz! Ezt az ájtatos nótát akarod te újból elorgonálni, a mivel lecsaltál egy szentet az égből, te orgonás trubadur! s ezért kész vagy bevinni a templomodba az orgonát!)12)

Kadarkuthy közel volt hozzá, hogy fölugorjon a székéről, fölkapja a kenyérszelő öreg kést az asztalról s házi gazdájának a szivébe verje!

Az ajtó nehezen nyilt; két kézzel kellett a kilincsen segíteni; s a kopogtatónak az egyik keze alkalmasint mással volt elfoglalva. Lőrincznek kellett odamenni, hogy fölnyissa a makacs zárt, a mit a helybeli kovács készített lakatos munkában.

Akkor aztán a meglepetés hangján mondá, melybe egy kis neheztelés is vegyült.

A nő arcza be volt takarva kendővel s a kis fiú is nagy kendővel bebugyolálva. Tűz mellől jöttek s a pitvarban hideg van.

A kis gyerek csiklandós nevetéssel bújt még jobban az anyja ölébe. Örömmel kevert félelem volt abban a fojtott kunczogásban.

A lévita még egy alakot látott a pitvar sötétjében a feleségén túl állni. Az volt Danavár uram.

– Nem tudom, kúrátor uram megengedi-e, hogy ebbe a házba Bethlehemet hozzanak be?

– Hogyne engedném? – szólalt meg a biró, a ki egyszersmind az ecclesia kúrátora is.

Erre aztán a tiszteletesné letette az öléből a Laczikát; lecsavargatta róla a nagykendőt; a gyermek menten elbújt az ágy mellé s onnan kandikált elő, kiváncsian lesve, hogy mi jön most.

Ekkor aztán a tiszteletesné is levetette a selyemkendőt, mely fejét és állát beburkolá.

A férje bemutatta neki a vendég urat, a hogy az megismertette magát; azon a nevén és mivoltán.

– Szivesen látjuk szegény házunknál, – mondá az asszony. Egész magatartásában meglátszott az úri nő.

– No hát így néz ki a magyar zsidó! – mondá a tiszteletesnének őszinte parasztenyelgéssel. Hát úgy-e nincs neki se hunczutkája, se hosszú szakálla?

A szent akol volt mintázva, kemény papirosból; a teteje páfránból, a belseje egy szál piros s egy szál zöld viaszgyertyával megvilágítva; ott volt a jászol, mellette fehér báránykák, tehénkék; aztán a boldogságos szűz anya a -105- Jézuskával, Szent József, a pásztorok, a keleti királyok, meg egy szárnyas angyal, mind pompás öltözetekben. Az alakok mind viaszból formálva. És ezt mind maguk az iskolás gyerekek készítik. Arra is a lévita tanította őket. Még most nem dorgálják meg érte; hiszen nem fölszentelt pap. Nem szól neki a «ne csinálj te magadnak faragott képet» egész protestáns szigorával.

A mint a Bethlehemet hozó gyerek letette azt a dicsőséges pompát egy székre, a Laczika is elősettenkedett, s az anyja szoknyájába fogózva, bámult a kivilágított akolba.

Hanem aztán mikor a két énekes gyerek rákezdte a kegyes nótát: «pásztorok! pásztorok! gyertek be!» s arra a pitvarból három juhásznak öltözött kamasz rohant be, zörgős botokkal, a kik azonnal egész hosszában végig vágták magukat a Bethlehem előtt (ez volt az imádat jelképezése), ettől a Laczika úgy megrőkönyödött, hogy nem tartotta az anyja szoknyáját elég biztos menedéknek, hanem az apja háta mögé retirált, s annak a térdei közül dugta elő a fejét, a két lábaszárát átölelve.

«Bethlehembe jer pajtás! Ott van ám a jó tartás! Bor, ser folyik, mint a tenger, Ihatik az ember.»

S ez a kábító mosoly az arczon! A mi talán az anyai boldogságnak verőfénye.

Igen is! Ezt a nevet vette föl az oltár előtt. Ezen a néven van beírva az ingóványi matrikulában, hitelesítve két násznagy aláírásával!

Ez az ő felesége és nem Guthay Lőrinczé! Guthay Lőrinczné neve nincs följegyezve semmi anyakönyvben! -106-

Mentől tovább nézte ezt az asszonyt, a vér annál őrültebben nyargalt a szivén keresztül.

Az a Lavater ott az avasi papszeren egyet kifelejtett fiziognomiai jegyzeteiből: a satyriasis bőszült dæmonát. Ha most látná az arczvonásait, azt is megtalálná bennük. Az állattá vált embernek a szenvedélyét. S mikor ez az állat azt hiszi, hogy neki igaza van – emberileg.

A szenvedélyes embert ez az egész bibliai játék még jobban feldühítette. Azt hitte, hogy őtet gúnyolják benne! Az ördögöt érezte magában megelevenülni, mikor Máriáról énekeltek előtte.

(«Most már neked meg kell halnod, Guthay Lőrincz! S ha száz életed volna, százszor kell meghalnod.)

A rigmusoknak vége szakadt, a kántáló gyerekek kaptak jutalmul diót, mogyorót és mákos kalácsot, azzal odább vitték a Bethlehemet; a kis Laczika is előjött az apja háta mögül és nagy lelkendezve futott az anyjához, a bethlehemesek verseit ismételve; egy hallásra megtanulta valamennyit. (Hiszen még nem tudott olvasni; a mit szóból értett, az volt a tudománya.)

– No úgye, ilyen czeremóniájuk maguknak nincsen? – szólt a tiszteletesné a vendégéhez. Maguk csak az ó-testamentumot tartják?

– Szép is az, a hogy gyerekkoromból emlékezem rá; különösen a Potifárné, meg a Delila története, aztán meg a Zsuzsánnáé.

– Én pedig mindezeket kihagyom abból a bibliai kivonatból, a mit az iskolában tanítok. Nem akarom a gyermekek fantáziáját korán fölébreszteni.

A Makka volt a házi szolgáló; igazi tűzről pattant palócz leány, a téli hideg idő daczára könyökön felül kötött ingujjakkal; a karjai olyan pirosak, mint a czékla, a feje födetlen, a haja elől simára vizezve, hátul szalag közé font varkocsba eresztve, mely máslijával az inát verte.

Egy roppant nagy tálat hozott a két markában emelve, a mely tetézve volt ökölnyi nagyságú gombóczokkal, vagy ha jobban tetszik, «gölödény»-nyel; a tálat az asztal közepére tette; egy nagy fakanál volt beletéve merítőnek.

– Ime, itt a schólet, mondá a tiszteletesné. Bátran leülhet hozzá az úr. Csupa libatepertyűvel készült. Magam készítettem.

A tiszteletesné helyet mutatott neki maga mellett jobbról. Balról a koma jutott.

(Azt is megtartotta a háziasszony, hogy erdélyi úrnak azt kell mondani, hogy «parancsoljon,» a helyett, hogy «tessék.»)

A lévita és a biró azonban a leülés előtt két kezüket a szék támlájára téve, állva maradának. A vendég úr is követte a példájukat.

– Az úr csak üljön le! – dirigálá a háziasszony; – az úrra ez nem tartozik.

(Nem ám, mert az asztaláldás igy szólt: «Jövel Jézus, légy vendégünk, a mit adtál, áldd meg, kérünk» s ez nem a szombatos szájába való.) -108-

Még egy kis vita támadt azután a lévita s a felesége között azon, hogy a Laczika melyikük mellett maradjon? Mert a kis gyereknek nem kell a vacsoráló asztalhoz ülni; annak elég volt az ozsonnára kapott bögre teje; ha vacsorát kapna, bikával álmodnék; csak az volt a kérdés, hogy a két szülő közül melyik lesz a keményebb szívű, a ki megállhatja, hogy lopva a szájába ne dugjon a fiúcskának egy kis körömfaladékot? A mámi maradt a győztes. Azt pedig meg kellett engedni a kis fiúnak, hogy ott maradjon a társaságban, mert ágyba fektetni még nem lehetett. A hálókamarácska távol esett, a kandallós szobán is túl. A gyermek ott egyedül féltében meg nem marad. Ma pedig föl is van ébresztve a képzelete a bethlehemesek játéka által. Aztán olyan ritkán lát idegen embert ennél a háznál. Kivált ilyen nagy szál magas embert, a ki még nem tudja a hiszekegyet. Oda könyökölt az anyja térdére, gömbölyű piros orczáját két tenyerébe támasztva s egyre azt az idegen uraságot nézte. Eszébe sem jutott az evés. Jól lakott nézéssel.

Az idegen úrnak volt egy nagy zsebórája, a mi ütötte az órát, meg a fertályt, a mi a Laczikának nagyon imponált.

… A szép Malárdy Elvira ott ült Kadarkuthy Viktor mellett. Mint egy állatszelidítő nő, a ki tigrist etet. Nem is gondol arra, hogy ez a fenevad őt még széttépheti. Igaz magyar háziasszonyok szokása szerint kifogyhatatlan volt a vendégei kinálásában. Elég szép sikerei voltak. A báró jól ki volt éhezve.

– Ha ilyen bájos ajkak kinálnak; ha ilyen szép kezek szednek a tányéromra…

– Igen rövid vacsoránk lesz – szabódék (szokás szerint) -109- a házi asszony, a lúdpecsenye után. Még csak turós lepényünk lesz, meg mákos kalácsunk, egyéb semmi.

– De bizony láttam én még odakünn a pitvarban egy fatálon valamit kihülni.

– Pszt! – inté a fölszólalót a tiszteletesné s a fejét ingatta, szemmozdulattal jobb oldalra intve.

– Nagyon sajnálnám, ha az én szombatosságom rövidítené meg a kegyelmetek karácsonyi vacsoráját. Én miattam sohase zsenirozza magát a tiszteletes asszony; én nem vagyok fanatikus zsidó.

– Igazán nem az? – kérdezé a szép Elvira s óh minő észbontó tekintetet sugároztatott vendége felé.

– Annyira nem vagyok az, hogy akár ma kitérnék a keresztyén hitre, ha akadna valaki, a ki megtanítson a hiszekegyre.

Erre a szóra egyszerre fölpattant a Laczika az anyja öléből s közbeszólt, neki pirult arczczal:

A lévitának már a nyelve hegyén volt a megfeddés, hogy ilyen szent tárgyat nem illik poharak között vellikálni; de a gyerek szava lefegyverezte a szigorúságát.

Mikor az a kis poronty mondja azt a Krisztus-tagadónak: «majd én megtérítelek!»

Kadarkuthy aztán odaemelte a gyermeket az ölébe. Farkasszemek zöld tüze szikrázott a szemében. («Hisz ez a poronty is Kadarkuthy Viktor fia! Tehát az enyim!»)

A Laczika aztán elmondta előtte végig, szépen megszakgatva, az egész hiszekegyet; a vendég úr utána dörögte. -110-

Kadarkuthy Viktor megpróbálkozott vele. Hiszen könyv nélkül tudta; a kolostorban volt módja megtanulni. De a komédiajátszás végett mégis úgy tett, mintha itt-amott fönnakadna, különösen a szentlélek szakaszánál; a Laczika kisegítette úgy, hogy másodszor már hibátlanul el tudta a vendég úr mondani az egész crédót.

– Ez már dicső! Az Úr csodákat mível a gyermekek által! Még ilyet nem hallottam.

– Elég lesz már a tréfából, dörmögé morózusan. A hitvallás dolga nem gyermekjáték.

– De én egészen komolyan veszem a dolgot, mondá a vendég. S azzal a gyermeket letette az öléből; előbb azonban megcsókolá a száját. A gyermek odabújt az anyja ölébe s a vendég csókjától még nedves ajkával közölte az anyjával a csókot. (Ezt is észrevette Kadarkuthy. Egy küldött csók már helyére jutott.)

– Egyszerű és érthető a dolog. Én itt szándékozom a Bükkben letelepedni, ha jó üveghutának való telepekre találok s ott hagyom a Székelységben az egész falut, melyben hitsorsosaim laknak. Se kicsiny, se nagy nem marad ottan utánam. Itt pedig szombatos zsinagógát nem kapok. Valami felekezethez kell csatlakoznom, mert Isten igéje nélkül nem élhetek.

– A zsidó valláshoz legközelebb áll a kálvinista. Legkevesebb újat kell tanulnom benne. Elhatároztam, hogy áttérek.

– Tudom, mondá a báró vállrándítva. (Egy kereszteléssel több vagy kevesebb, nem tett nála külömbséget.)

– Azt hiszem, hogy nem kell messze keresnem. Biró uram elvállalja a keresztapai tisztet s talán a tiszteletes asszonyt szabad lesz fölkérnem keresztanyának.

Hermina arcza lángvörös lett e szóra. Ösztön volt-e ez? Előérzete valami fenyegető veszélynek? Vagy csak a szemérmetesség orczapirulása? Hogy már ő neki, a fiatal asszonykának, ilyen nagy mahumedember legyen a keresztfia!

– Hát én arról épen nem akarom lebeszélni nagy jó uramat, hogyha contentumára van a helvécziai confessióra áttérni, azt végrehajtsa; de tanácsolnám, hogy végeztesse ezt a czeremóniát Miskolczon, a nagy templomban, a nagytiszteletű sénior úr által, a viczispán és viczispánné keresztszülői assistentiája mellett, ne pedig ebben a mi kis, minden világtól eldugott falunkban.

– De pedig ebbe az én plánumomba épen ez a rejtett falucska quadrál bele. Ugy-e bár, a lévita keresztelhet?

– Igen. Az evangélium nem köti a keresztelést papi méltósághoz, a mi fölfogásunk szerint.

– Hátha én Miskolczon hagyom magamra töltetni a keresztvizet, viczispáni assistentia mellett, annak a híre szétmegy az egész országban: a Székelyföldön is megtudják az én híveim, hogy rájuk nézve apostata lettem. Abból pedig nekem nagy károm származik, mert az ottani üveghutámnak a vevői, szállítói mind szombatosok. S ezeket sem akarom elveszteni. Míg ha itt, Barátfalván megy végbe a kikeresztelkedésem, soha sem tudnak meg abból semmit a székelyek.

– No most már igazán elhiszem az úrnak, hogy zsidó! kiáltott közbe Danavár uram. Hogy miért hiszi el? azt nem magyarázta meg. -112-

– Tehát, ha szabad ismételnem a kérésemet a tiszteletes asszonyhoz: akar-e nekem keresztanyám lenni?

Hermina előbb a férjére nézett; az helyeslő bólintást tett a fejével. Arra aztán tartózkodó lassusággal mozdítá a vendég úr felé a kezét.

Úgy illett, hogy az megcsókolja a feléje nyújtott kezet. Hogy ne? A keresztanyjáét – a keresztfia!

(Tehát már annyira eljutott báró Kadarkuthy Viktor, hogy egy kézcsókot égethessen báró Kadarkuthy Viktorné kezére! Még több olaj a tűzre!)

A tiszteletesné idején látta észrevenni, hogy a Laczika elálmosodott. Engedelmet kért, hogy a kis fiát a szobájába vihesse lefektetni.

– No de előbb koczczintsunk egy pohárt az új hívünk testi, lelki jóvoltáért ebből a jó méhserből, indítványozá biró uram.

Ezt az áldomást viszonozni kellett Herminának. A méhsert asszonyok is ihatják. A méhserben nincs tűz.

Tehát Kadarkuthy Viktor és Kadarkuthy Viktorné már poharat is koczintottak egymással. Az ő poharukban volt tűz.

A tiszteletesné ismét bebugyolálta a kis fiát, bekötötte a maga fejét, állát a selyemkendővel, jó éjszakát kivánt az uraknak s elhagyta a szobát.

Biró uram még ott maradt egy cseppet; nemcsak azért, mert a seres kancsót nem illik félig hagyni az asztalon, az megbántás a házi gazdára nézve, hanem, hogy a holnapi rendet közösen megállapítsák; aztán meg még egy harmadik ok végett is.

– Engedelmet kérek az uraságoktól, hogy még itt maradok alkalmatlankodni, de hát bizonyosságot akarok venni az iránt, hogy holnap mitévők legyünk? Mert ha a homoktelepet, meg a mészvágást akarjuk szemügyre venni, akkor még ma föl kell zavarnom az embereket, hogy holnap korán hajnalban lapátoljanak utat odáig, mert térdig ér ám a hó, s istentiszteletig készen legyenek vele, hogy -113- aztán mind a hívek jelen lehessenek ezen a mi holnapi nevezetes czeremóniánkon.

– De hát igazán valósággal elszánta rá magát, nagy jó uram, hogy itt a mi kis templomunkban felvegye a szent keresztséget?

– No ha azt akarja, hogy tökéletesen elhigyjem, hogy kész búcsút venni a zsidó vallásától, akkor bizonyítsa be azzal, hogy merjen itt velünk együtt sonkát enni!

A lévita elmosolyodott. Biró uram szépen kimesterkedte, hogy azt a bizonyos valamit, a mit ő látott a pitvarban a fatálon hűlni, az asztalra hozzák. Ez a sonka. Ez volt a harmadik ok! Igaza volt. Sonka nélkül nem karácsony a karácsony. Aztán a végett is lett az előkészítve. A tiszteletes asszony csak azért nem hozatta azt fel, hogy meg ne botránkoztassa vele a székelyföldi vendégét, a kiről azt tudta, hogy Mózes próféta étkezési tilalmait respektálja.

A lévita kikiáltott a Makkának, hogy hozza be a sonkát. Abból azután ő maga nyiszálta le a jó éles konyhakéssel, a mit előbb egy párszor hozzáfent az aczéljához, a szép mosolygós piros szeleteket s lerakta a késlapjával a vendégei tányérjára.

Ekkor aztán biró uram tökéletesen megnyugodhatott a székely üveghutás komoly szándékáról; mert az nem csak hogy megduplázta, triplázta a sonkaszeletet, de sőt a szalonnájával s a barna bőrkéjével együtt tömte a szájába. De már ennek kálvinista gyomrának is kell lenni!

A sonkafalatozás közben aztán megállapodtak a holnapi elvégzendőkben. A czeremónia után következik a lakoma, a mit a község presbiteriuma fog adni az új fölavatott hitsorsos tiszteletére. Biróné asszonyom maga lesz a szakácsné. Tizenegy órakor lesz az ebéd, tizenkettőkor végződik; akkor a vendég úr a tiszteletessel, meg Danavár -114- urammal fölkerekedik, bejárják a bejárandó helyeket, hogy alkonyatra visszatérhessenek. A barátfalvi völgyben korán lemegy a nap. Biró uram mindenütt ott lesz kalauznak.

Hazatérett aztán egy pár órát engednek a pihenésnek. Akkor egy kis borsos borlevessel fölmelegítve a gyomrukat, tarisznyába téve a fagyos szalonnát, kenyeret, a két uraság vállára veszi a puskáját s elmegy farkast lesni, míg a hold fel nem jő. Oda már biró uram nem követi őket, mert ő úgy utálja azt a csúnya toportyánférget, hogy látni sem akarja.

A közben aztán az öblös vászonkorsó is fenékig ürült, ideje volt a jojczakázásnak. Biró uram áldást, békességet kivánva az egész házra, összeszedte a kucsmáját, bundáját, furkós botját s eltávozott.

A lévita is jó éjt kívánt a vendégének s kikisérte biró uramat, becsukva az ajtót a reteszszel.

A Makka tudta már a kötelességét: eltakarította az asztalt, azonban ott hagyta a sonkát a fatálon, a nagy konyhakéssel. A vendég uraknak szokásuk (a hogy ő tapasztalá), ha éjszaka fölébrednek, egy kicsit falatozni. A hozzávaló italt is odakészíté egy kis orrosban. Az meg író volt. Kellemetes savanykás ital, a mi a vajköpülésnél kiválik. Az itteni viz meszes, innya nem jó.

Azután megvetette az ágyat a Makka, segített a vendég úrnak a csizmáit lehúzni; a zsebóráját a falon függő hímzett óravánkosra felfüggesztette; a fali órának a ketyegőjét megállította, hogy az álmot ne zavarja; azzal ő is csöndes nyugodalmas jó éjszakát kivánt s kiment az ajtón.

Kadarkuthy levetette magát az ágyba. Testileg ki volt fáradva. Kora hajnaltól kezdve hegyeket mászkált; akkora marsot tett, hogy az egy katonának is elég lett volna. Hanem a lelke annál inkább föl volt izgatva.

Maga mellé tette a gyertyát egy székre s annak a kanóczába bámult. Nem jutott eszébe a hamvát elkoppantani. -115-

A forró vér lázasan nyargalt az ereiben; a fülében hallotta az ütér zúgását.

Arra gondolt, hogy ez az ember, a kit ő halálra keres, s a kire nézve az egy halál nem is elég megtorlás azokért, a miket ő ellene vétett: ez az ember most ott álmodik a paradicsomról annak a tündéri nőnek az oldala mellett, a ki az ő nevét, Kadarkuthy Viktorét, viseli; a kit az ő nevével kért meg fia számára az ő apja; a kit ő neki jegyzett el Malárdy viczispán, a kit ő vele esketett össze a pap és a kit ő, a mióta meglátott, halálosan megszeretett. S most ezekről a tündérajkakról más szíja az üdvösség balzsamát.

Őrjöngő fantáziája megnépesíté az agyát csábító látványokkal. A satyriasis kéjingerlő mysteriumai váltakoztak előtte kinzó elevenséggel. Szenvedélyes extasisával együtt nőtt gyűlöletének dühe. Eddig csak a boszúvágy tette halálos ellenségévé ezt az embert; most szövetkezett azzal a szerelem irigység. Nem szerelemféltés! Félteni csak azt lehet, a mit birunk; az övé az irigység volt; más birja azt, a mi az övé lehetett volna, sőt a mi törvény és czeremónia szerint valósággal az övé, mert hisz az ő nevét viseli.

A gyertya csonkig leégett már a tartóban, bűzölgő füstöt eresztve; ebből a felszálló füstből alakultak az agy viziói, a nimfomániát ingerlő tünemények. A gyertyakanócz végsőt lobbant, s az ő szemét is lezárta az álom.

De az alvás még kegyetlenebb kinzó volt az éber gondolatnál; az még kifestette, megelevenítette, megszólaltatta a képzelet fantómjait: szenvedélye a paroxismusig hevült. Az álom csodatevő dæmon; lehozza az égből a csillagot, felássa a földből a kincset; odadobja a tündért az ölelő karok közé; az epedő ajkak a csók lángolását érzik, a fülek az abelérák fescennináit hallják, az orr balzsamillatot szív fel; a lélek külön válik a testtől s maga kedvére kéjeleg… Akkor az ostoba test egyet vonaglik, -116- s szétfoszlik az álom. Nincs meztelen nimfák táncza, buja almék éneke, szerelemhevítő ámbraillat; hanem tele a szoba faggyugyertya füstjével. A hideg hold süt be az ablakon a jégvirágokon át.

Kadarkuthy Viktor kiugrott az ágyból s elkezdett mezitláb alá s fel toporzékolni a hideg földön. Majd talán azzal lehűti a feje forróságát.

A hold fénye odaesett az asztalra, az ott heverő nagy éles késre; annak a pengéje úgy ragyogott benne.

Úgy lesz! Jól van! Nem vár a párbajra. Nem arra, hogy férfi férfi ellen mérkőzzenek össze lovagok módjára; megöli ezt az embert, a hogy meg szokta ölni a boszúálló férj a csábítót, a kit éjfélkor ott talál a neje szobájában.

S ott látott Kadarkuthy Viktor egy hárságyon feküdni egy alvó férfit. Bundával volt betakarva. A hárságy oda volt téve keresztben a kandallós szoba elé.

A mint a holdvilág rásütött az alvó arczára, az egyszerre fölébredt. A lévita volt az. Egy furkósbot volt mellé -117- fektetve, egyszerre ahhoz kapott. A mint azonban felismerte az előtte álló alakot, letette a czelőkét a kezéből.

Nem nyúlt a kosokja alá az éles késért. Az nem ennek az embernek volt szánva. Hazudni kellett valamit.

S azzal fölkelt, kinyitotta az utczára nyíló ajtót. Szép csöndes éjszaka volt odakünn.

Kadarkuthy aztán végig járta a falut, megkerülte a -118- tavat; nagy időre került vissza a lévita házához; senki sem vette észre. Aluszik ilyenkor minden jó ember, minden jó kutya.

Mikor benyitott a pitvarajtón, ott látta a hárságyon aludni Guthay Lőrinczet; mélyen aludt, föl sem neszelt az ő bejöttére. Ő nála volt kés is, ólmos bot is. A botot odatette az alvó mellé, a kést beleszúrta a kenyérbe az asztalon.

Azzal öltözetestül levágta magát a gyékényre, mely nyoszolyája elé volt terítve s ott aludt reggelig csöndesen.

A FARKASVADÁSZAT.

Egy jó eredménye volt Kadarkuthy éjszakai háborgásának: az, hogy a karácsony második ünnepére tervezett keresztelési czeremonia elmaradt.

Mikor az embert mély álmából fölébresztik s aztán sok ideig nem tud ujból elaludni: olyankor rendesen megszállják az ébrenlevő gondolatok, előveszi a jobbik eszét.

Meggondolta, hogy az a keresztelés nincs ám elvégezve a korsónál és a medenczénél: azután következik még a kalamáris. Akármilyen zugban legyen is Barátfalva, az ott végbement kikeresztelkedési aktusról referálni kell a seniornak Miskolczon, hogy az megint jelentést tehessen róla a tractusnak, a tractus végre a superintendensnek, s ehez a jelentéshez okvetlenül hozzá kell csatolni a kikeresztelt neophita dócéját, mely konstatálja, hogy az valósággal Mózes-hitü volt. Mivelhogy zsidót megkeresztelni stante pede szabad, a mint az maga úgy kivánja; de hogyha a convertita netalántán római katholikus találna lenni, akkor annak előbb hat heti megpróbáltatáson kell átesni, a mit ha a kálvinista lelkipásztor nem respektál, bizony deficzientiába esik, még hüvösre is kerülhet. -119-

Ezt az álmatlanság órájában végiggondolva, s más egyéb indiciumokat is összevetve, arra a megnyugtató elhatározásra jutott Guthay Lőrincz, hogy az ő Herminája nem lesz ennek a vendég úrnak a keresztanyja.

Valoszinű, hogy az a keresztanyaság volt a legerősebb argumentum, bárha nincs is benne a jus ecclesiasticumban, sem a komjáti kánonokban.

Annálfogva, másnap reggelre kelve, azzal az enunciatióval lepte meg a lévita a vendégét, hogy «kedves atyámfia az Úrban; jelentem kegyelmednek, hogy a mai szent napról elmarad a keresztelési czeremonia, minthogy én nekem előbb hivatalos megkeresést kell intéznem Bözöd-Ujfaluba.»

– Az ám, oda. Az a székelyföldi magyar zsidóknak a Sionja: ott van a rabbinusuk és a matrikulájuk; onnan kell megkapnom a hivatalos kivonatot, miszerint Barra Áron a magyar zsidó község tagjai közé fölavattatott. Anélkül nekem baptizálnom nem szabad. S a míg a posta a székelyföldről megfordul, bizony beletelik egy pár hónap.

Kadarkuthy boszusan ütött az asztalra. Ő már úgy számított erre a komédiára a templomban. Ez ő neki nimbust adott volna, a mi a nőszivekre veszedelmes.

Vigasztaló kárpótlásul aztán megbiztatá a lévita, hogy eképen elmaradván a keresztelés, elmarad a paszita is; nem kell végig enni, inni egy parasztlakomát: egy órával több idő jut a vágások bejárására; rövid kolláció után rögtön hozzá kezdhetnek a vendég úr tulajdonképeni czéljainak utóléréséhez. A déli órák különösen alkalmasok a kovarczomok megvizsgálásához. Nagyító üveget is fognak vinni magukkal.

De annyit még is megtett a vendég úr, hogy elment a kálvinista templomba; odáig legalább elkisérhette a szép -120- asszonyt: ott pedig gyönyörködhetett benne, szemközt ülvén vele a presbiteri padon.

Illendő is volt, hogy beletanuljon a kálvinisták szokásaiba, a kik mikor imádkoznak, nem térdepelnek le, hanem felállnak s a míg a lelkipásztoruk prédikál, az asszonyok a szemeiket törlik, a férfiak buzgón szundikálnak, az iskolás gyerekek énekelnek.

Az istentisztelet után pedig a lévita lakásán elköltve a kolbászkákkal ékesitett korhelylevest, azonnal hozzá kezdtek a felfedező expeditióhoz ők hárman: a lévita, a vendég úr és biró uram.

Egész naplementéig járták a hegyszakadékokat; néhol kötélen eregették le egymást; vittek magukkal csákányt is, meg kalapácsot is a turzáshoz.

Kadarkuthynak ezt mind végig kellett élvezni. Hisz ő neki van mind ezekre szüksége! Közbe-közbe elárulta a szakértelmét, elnevezve a Fluszspatot békasónak.

Késő este vetette őket haza a faluba. Biró uram a maga háza előtt búcsút vett a két úrtól. A vendég úr megköszönte neki szépen a szíves kalauzolást.

A Makka felhozta az asztalra a sonkát, meg a forró sörlevest. Kimentette a tiszteletesnét, a mért nem jöhet. A Laczikát ápolja. A gyerek megterhelte a gyomrát mézeskalácscsal, de szerencsére kihányt mindent, most aztán székifű-herbatejet itat vele az anyja. Majd el múlik a baja holnapra. Ezért nem kell aggságoskodni az apának.

Falatozás közben aztán előhozakodott vele a vendég úr, hogy ő egészen meg van elégedve a fölfedezett bányával, teleppel, az erdőséggel, s már most csak arra kéri a tiszteletes urát, sziveskedjék ezen birtok földesurának egy ajánlólevelet irni a vállalkozó üveghutás részére, a ki ez erdők és telepek használatát hajlandó lenne harminczkét esztendőre akár évenkint fizetendő árendába, akár egyszerre -121- lefizetendő árért zálogba kivenni. Tegye meg ezt a barátságot.

– Meggyónom őszintén. Ennek a körülfekvő birtoknak az ezerkétszáz holdas erdőnek, a birtokosa báró Kadarkuthy Viktor.

Erről a bárónak nem volt tudomása. Atyja birtokainak összeirásából ki volt hagyva a bükkségi erdő.

Talán szándékosan hagyatta ki az öreg Kadarkuthy, hogy Guthay Lőrinczet jobban elrejtse? vagy talán azért hogy úgy sem jövedelmezett semmit? Az is lehet, hogy azon erdőségek közé tartozott, melyek felett a kamara és a birtokosok között félszázados processusok folytak s csak József császár alatt irattak át a birtokosaik nevére.

– Nos aztán? kérdezé a vendég úr, ha ennek a birtoknak a tulajdonosa báró Kadarkuthy Viktor, miért ne irhatna ahoz ajánlólevelet a számomra a tiszteletes úr?

– Hát ez is azon gyarlóságaim közé tartozik, melyek a fölszentelt papi méltóságból disqualificálnak. Én a gyónást jó intézménynek tartom, s nem értem, hogy ezt Luther és Calvin minek hagyatták el a követőikkel. Nekem is egy nehéz teher nyomja a lelkemet; régóta nyomja. Megkönnyebbülök, ha egyszer kényszerítve vagyok azt valakinek elmondani. Most itt van a kényszerítő pillanat. El kell mondanom, hogy én évek előtt, igaz, hogy éretlen ifjonczi elmével, igaz, hogy csábító és rábeszélő befolyások alatt, felvettem Kadarkuthy Viktornak a nevét, s ez álorczásság alatt őrületes vétkeket halmoztam egymásra: nagy, fényes nevű családokat hoztam gyalázatba, s azok között saját tisztes agg szülőimet. Eszeveszett kalandjaimra -122- saját atyám mondta ki e halálitéletet: «nem gondoltál arra, hogy egyszer az igazi Kadarkuthy Viktor eléd toppan, számon kéri tőled, mit követtél el az ő nevében? és megöl! Irgalom nélkül, megérdemlett halállal öl meg?»

(A vendég úr többet is tudott. Az agg lelkész halálos óráján tudatta a sértett boszuállóval, hogy fiára hol találhat.)

– Még ez nem volt elég, folytatá a lévita a vallomást. Az igazi Kadarkuthy Viktor hazaérkezett külföldről arra a hirre, hogy idehaza valaki az ő nevét még hiresebbé teszi.

– Az öreg báró nem akart ráismerni a fiára: elfogatta a hajdúival, mint betörő rablót s bezáratta a vármegye tömlöczébe. Engem pedig összeházasított annak a jegyesével, egy angyali szépségü és jóságú leánynyal a legelőkelőbb nemesi családból.

(A vendég úr a kése hegyét dugta a fogai közé, hogy össze ne csikorgassa azokat.)

– Atyám az esküvő után jött oda a menyegzői vigalomba, hogy engemet, a vőlegényt, elfogjon, békóba verjen, elhurczoljon magával s az igazi Kadarkuthy Viktorral a börtönben kicseréljen. Ebből az őrült helyzetből nem volt más szabadító út, mint az öngyilkosság. Éjszaka volt, mikor a Dunán átkeltünk csónakkal; én lehuztam kezeimről a békókat s a hullámok közé vetettem magamat. Meg akartam halni. A lelkem kivánta. Hanem ez az ostoba test ellentmondott. A mint a vizfenék kavicsát érzé, erőre kapott az életösztön. Kitünő úszó és búvár voltam, kiúsztam a partra úgy, hogy a csónakban levők a nagy hullámoktól nem vettek észre. Mindenkire nézve halott voltam, csak arra az angyalra nézve nem, a kivel egymásnak hűséget esküdtünk. Most ez az angyal itt van a barátfalvi lévita-lakban és osztozik velem a gyér örömökben és sürű bánatokban. -123-

«Kapd fel hát azt a másik kést! aztán rohanjunk egymásra s végezzük el a dolgunkat késsel!»

– Már most érteni fogja kegyelmed, úgy-e bár, hogy én nem irhatok báró Kadarkuthy Viktornak? Nem irhatom neki, hogy én, Guthay Lőrincz, a te dæmonod, nem haltam meg, itt vagyok! És velem együtt itt van az a nő is, a ki a te nevedet viseli s az én gyermekemet ápolja. És én nekem kell itt vezeklenem ebben a világból kimaradt hegyzugban az én nagy büneimért, a miknek terheit nem rakhatom le egy pap kezébe s nem várhatok felőlük bünbocsánatot.

Kadarkuthy Viktor szívében megrezzent az az ideg (vagy micsoda), a mi az elérzékenyülést fölébreszti. Egy pillanatig közel volt hozzá, hogy arra a lehajtott főre rá tegye kezét s így szóljon hozzá:

– Te meggyóntál nekem. Megbántad a vétkeidet. Én pap nem vagyok, hanem vagyok a te halálosan megsértett ellenséged! Ego te absolvo.

– Belátom, tiszteletes uram, hogy ezek szerint kegyelmed csakugyan nem intézhet levelet az uradalom birtokosához. Majd elvégeztetem ezt egy fiskálissal. Most tehát hagyjuk a bánatot a ló fejének, az elég nagy hozzá; a székely lúfőnek semmi köze ehez a históriához. Én, becsületemre mondom, hogy tekintve a tekintendőket, még is inkább lennék Guthay Lőrincz, mint Kadarkuthy Viktor. Már most hát készüljünk a farkasvadászathoz.

Guthay Lőrincz felugrott a helyéről, megtörülte a szemeit s nagyot nyújtózott. Kinyújtózta a hátából az elérzékenyedést. A farkasleshez kemény szív kell. Az nem olyan mulatság, mint a hajtóvadászat, a hol embercsoportok lármája kergeti a fölriadt dúvadat a vadász puskavége -124- elé. A farkaslesnél a dúvad is vadászszámba megy. Ő meg a jáger irhájára ácsingózik.

– Én mindig hordok magammal tizenkettőt. Szükség esetén megoszthatom azt kegyelmeddel.

– Találkozhatunk egész csapat ordassal s az nem fut el, ha egy párt leterítenek közüle.

De a lesgunyhóig ballagtunkban is találkozhatunk velük. Arra az esetre is van nálam egy stratagéma.

Guthay Lőrincz megmutatta, hogy mi az? A bajonett alkalmazása vadászpuskára. Egy háromszegletü dákos, a mit ráspolyból köszörültek ki, agancsnyélbe ütve, mely szorosan beleillik a puska csövébe.

– Ez hatalmas védő eszköz. A farkas nem állja ki ennek a háromszegletü törnek a döfését. Már egyszer vettem hasznát kritikus helyzetben. De ezt el ne mondjuk az asszonyomnak.

– Nem tudok vele bánni. Én támadó farkas ellen jobbnak találom a puskatussal védekezést.

– Én nem. A farkas feje nagy ütéseket elbir. Aztán a puskaagy ketté törhetik, s akkor az egész fegyver hasznavehetetlen.

– De hiszen ketten vagyunk, négy lövésünk van: ön is biztos lövő, én is; olyan csapat ordas csak nem jön ránk, hogy ha négyet leterítünk közüle, a többi még dolgot adjon.

– Igaz. S az esetben is, ha egymásnak vetjük a hátunkat, megfelelünk akárhánynak.

Kadarkuthy sötét kigyószemei nagyot villantak Guthay Lőrincz felé. A márczos korsóból tele tölté a két poharat.

– No ezt a Szent János áldását ürítsük még ki egy «bruder»-re. A vadászoknak tegezni kell egymást. Azzal egymásra köszönték a poharaikat s testvériséget ittak…

– Kilencz az óra. Két óráig eltart, a míg a leshelyre kiballagunk: addig sötét van.

– Kegyelmed csak bandukoljon előre a tó mentében, nekem még egy kis végeznivalóm van.

Tudta ám jól Kadarkuthy, hogy mi végeznivalója van még itthon Guthay Lőrincznek: épen azért megkérdezte, hogy mi a dolga?

– Hát még a csalétekül kiteendő malaczot kell elővennem a ketreczéből; azt zsákba téve viszem magammal.

– No, hát én megyek előre, mondá Kadarkuthy s magában gondolá: «no csak eredj te a feleségedhez, kis fiadhoz, megcsókolni őket búcsú fejében; utolsó csókod lesz.»

Guthay Lőrincz csakugyan odament: a kandallószobából nyiló kicsiny hálókamarába, a hol a felesége volt a kis fiával. Aludtak már mind a ketten. Az asztalon égő mécs pisla világánál láthatta őket. A kis fiú odasimult az anyjához, picziny kezét annak az arczára téve. Az anyának és a gyermeknek az arcza egymás felé volt fordulva, mintha csókot akarnának váltani.

Valami ösztönszerü sejtelem úgy nógatta, úgy ösztökélte, hogy ezt a két kedves arczot megcsókolja…

… Nem! Nem szabad! Fölébresztené őket. S ezeknek nem szabad azt megtudniok, hogy ő most farkaslesre indul. A gyermek bizonyosan azt mondaná: «ne menj a -126- farkasokra, táti! én félek!» s akkor nem mehetne. Úgy kell neki settenkedve ellopozni hazulról.

A cseléd tudja azt egyedül a háznál. A Makka fönmaradt tollat fosztani. Neki kell az eltávozó úr után bezárni az ajtót.

Guthay Lőrincz azután a fás-szinből előhozza a kéthónapos malaczot, zsákba kötve a vállára veti s utána siet az előre ballagott vadásztársnak.

A tó gátjánál utóléri, akkor aztán ő megy előre, a ki ismeri a járást a tó tulsó partján kezdődő erdőben. Az az ősrengeteg eltart a hegytetőig; csupa óriási bükkfák.

Beszélni útközben nem szabad. A léptek hangját eltompítja a lehullott haraszt. (A farkasnak éles hallása van.) A puskacsöveket is bedugták száraz falevéllel, hogy a puskaporszagot meg ne érezze a dúvad.

A hegytetőre fölhágva, egy vizmosás vágányán kellett leszállniok a völgybe. Itt volt a farkasok birodalma.

Ez a völgy még jobban el volt rejtve, mint az a másik, a melyben a barátfalvi házikók bujkálnak.

Valamikor, tán tizenöt év előtt, az istennyila fölgyujtotta az itteni erdőt s az hosszu pásztában leégett. Ezen a pusztaságon aztán nem nőtt ki többet a bükkfa.

E völgynek a lonkáját aztán félkörben elfoglalta a mogyoró. Ez a másutt csivatag cserjének ismert csemete itt a leégett erdő talaján több öles, karvastagságu szálfának sarjadt föl, és olyan sürűségben, hogy azon más állat, mint szarvorrú, vagy elefánt keresztül nem törhet. És e mogyoró-erdő szélében mered föl egy óriási vén bükkfa, tiz ölnyi magasan, mely csodára megmaradt a nagy erdőégésből.

A mogyorópagonyon túl kezdődik aztán a növényanarchiának az országa. Minden elátkozott bozót egymással összegubanczolva: galagonya, kökény, bangíta, ostormén, veres gyűrű, som, borbolya, bodza, csipke-rózsa, kecskerágó összeszőve-fonva a vadszeder indáitól, az iszalag -127- köteleitől, vad komlótól: egy félelmetes berek. S ennek a bozótnak még télen is tarka szine van; nem hull le a levele, megmarad zöldnek, vagy megsárgul, megveresedik, közte a korallpiros bogyók, csipkék, méregcseresnyék, miktől még a madár is elriad. Az egészet fölveri az a nehéz bűz, a mitől az embert a hideglelés kerülgeti. Jó lakás ez a farkasoknak.

A bozótot a mogyoróligettől elválasztja egy tisztás, melynek a közepén, mint egy kerek virágágy, pompázik egy hangafa bokor.

De nem hasonlít az semmiféle emberi lakáshoz. Otromba mészkövek vannak halomba rakva rendetlenül; közeiket benőtte a moha; a teteje a somkórók és vadsóskák virágágya; köröskörül elhatalmasodott rajta a vadszeder s annak a lelógó indái takarják az alacsony ajtót, a minek a fölnyításához csak parasztfortélylyal lehet jutni.

– Várj itt csendesen, – monda Guthay Lőrincz a vadásztársának, – amig a csalétket kikötöm; majd utóbb kinyitom a lesgunyhó ajtaját.

Azzal odavitte a hátán hozott zsákot ahoz a kerek bokorhoz, s abba befurakodva kihúzta belőle a malacot s aztán megkötötte a lábánál fogva egy bokor tövéhez. Az rögtön elkezdett malac szokás szerint keservesen visítani.

Amint Guthay Lőrinc előjött a hangafa bokorból, meglepetve hallotta a nagy károgást a feje fölött. Egész sereg varjú jött nagy lármával zajongva a ködös égen, melyet akkor kezdett derengetni a hegyek mögül kibukkanó hold. – A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Igy híjja őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is), megkülömböztetésül a pápista varjúktól, a kik csak a vetést eszik. Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke.

– Áron barátom! mondá. – Nyissuk ki sebtén a lesgunyhó ajtaját s azután reteszeljük el magunkat.

Erre Kadarkuthy Viktor megdobbantá a földet a puskája agyával, s azt mondá:

– Mi nem megyünk be a lesgunyhóba, hanem idekinn maradunk. Én nem vagyok a te Áron barátod, hanem vagyok Kadarhuthy Viktor, aki azért keresett föl, hogy veled erre az életre leszámoljon.

Ennek a névnek a hallatára csak lehajtotta a fejét Guthay Lőrincz. Nem volt ellene semmi védelme.

– Évek óta kereslek, most rád találtam – folytatá Kadarkuthy – a többit tudod. Ott van az a nagy magányos bükkfa: odáig egy puskalövés. Te eredj oda, én itt maradok a lesgunyhó előtt, – ottan állj fel. S akkor aztán kezdjünk el egymásra lövöldözni, amig egyikünk hasra nem fekszik. Az lő előbb, aki akar!

– S nehogy azt hidd, hogy ez itt közöttünk valami lovagias komédia akar lenni: megmondom neked azt is, hogy én nem azért akarlak megölni, hogy a nevemet bitoroltad, hogy miattad tömlöcben penészhedtem, hanem a feleségedért, akit magamévá akarok tenni. Most már tudod, hogy mit tégy?

Guthay Lőrinc szótlanul megfordult s ballagott a nagy bükkfa felé. A varjúsereg a terepélyfa ágán nagy örvendező károgással fogadta; úgy lebegtették a szárnyaikat jó kedvükben.

Itt hát a vég! Az elkerülhetetlen fátum! Az apa által kimondott itélet ime beteljesedik.

Guthay Lőrincnek a lelkéhez nem fér az, hogy ő ellenfelét párbajban megölje. Tehát ő maga fog elesni. -129-

Egy rövid indulatroham megdobbant a szívében, mikor arra gondolt, hogy ez a halálos ellenfél az ő kincseit akarja magáévá tenni, a feleségét és kis fiát. – Hátha megelőzné? Hátha ő lőné agyon?

Lehet-e neki azzal a véres kézzel az Úr vacsoráját osztani a jámbor hívek között?

S a megölt ellenfél gyilkosát üldözni fogják. Elfusson-e a világba? Hová? Neje nélkül, gyermeke nélkül? Vagy azokat is vigye magával?

Amig azt a hatvan lépést a lesgunyhótól a bükkfáig végig mérte Guthay Lőrincz, valami csörtető zörej kezdett támadni a sürű bozótban, s egyszerre csak a gubancos ciherből kiugrott két farkas. Egy szikár kan, meg egy szoptatós nőstény, azzal a fenyegető kurrogással, mely a kutyafajnál a támadást jelenti. Mind a kettő Kadarkuthy felé rohant; Guthayt nem látták a bükkfától.

Kadarkuthy mintegy negyven lépésnyire bevárta őket s akkor egy jól célzott lövéssel leteríté a himfarkast.

A mint az elterűlt a havon, a nősténye ott maradt mellette, a himje véres száját nyalogatva.

Kadarkuthy nem lőtt rá. Tartogatta a második lövést. A bozótból még egyre hangzott a csörtetés. Néhány perc mulva kiugrott az előbbi farkasok által tört résen egy harmadik ordas.

Ez már vén kókler volt, ismerte a vadásztempókat. Nem egyenes vonalban tört a lesgunyhó előtti vadász felé, hanem hol lesunyva a fejét, hol félreugrálva, hogy a vadászt megtéveszsze. -130-

Kadarkuthy megtartá a hidegvérét: hagyta az ordast közelebb jönni, puskáját arcához emelve. Egyszer aztán eldördült a lövés, mely után az ordas leült a két hátulsó lábára s elkezdett vért okádni. A golyó szügyen találta.

De abban a pillanatban, amint a második lövés eldördült, egymás után három farkas ugrott elő a ciherből, ezek egymás nyomán futva, száguldtak a vadász felé.

Kadarkuthy most bánta már, hogy nem engedte a lesgunyhó ajtóját felnyitni. Megpróbálta azt berugni; de igen erős szerkezete volt; nem kilincsre járt, hanem reteszre.

A puskacsővet két marokra fogva, a legelső farkast, amely egyenesen a torkának rohant (valami szeleburdi fiatal szuka lehetett) ugy sújtotta főbe a puska agyával, hogy az nagyot ordított s aztán szűkölve, nyafogva oldalgott félre, véres orrát a hóba furkálva.

Kadarkuthy bátor férfi volt. A puskát magasra emelte, biztatta a dúvadakat: «gyertek! gyertek!»

A farkas is elővette a maga furfangját, amit ilyenkor szokott használni. Az egyik háttal fordult a vadász felé s elkezdte a két hátulsó lábával gyorsan szórni a havat a vadász szeme közé, mig a másik meglapulva hasmánt csúszott feléje közelebb, hogy aztán egy ugrással a hószórástól elvakult embernek a vállára szökhessen.

Kadarkuthy az egyik kezével a szemét takarta el a hószórás elől, a másik is elég volt súlyos ütésre a fölemelt puskával.

Ekkor egy új veszedelem támadt. Az a nőstény farkas, mely a hime mellett maradt, egyszerre felriadt s dühös ordítással rohant a lesgunyhó felé s egy hatalmas szökéssel felugrott annak a tetejére, ott azután végig hasalt, csak a fejét dugta elő a szederindák közül, véres száját nyalva a hosszú nyelvével; s a közben vérre éheztét kifejező «nyau» hangokat hallatva. -131-

A havat szóró farkas csukló csahintásokkal jelenté jó kedvét, a hasmánt közeledő mélyen dörmögő kurrogással a haragját. Olyan közelre jöttek már a vadászhoz, hogy akármelyiket lesújthatta volna. – De nem tehette azt; mert amint a kunyhóajtóból előlép, a kunyhó tetején ácsingózó ordas egyszerre le fog rá ugrani s hátulról rántja le.

Bizony ordália ez! Istenitélet. Ime előjöttek azok a vadak, a kik Eliézer megcsúfolóit összetépték; a sors azok által tesz igazságot. Itt most össze fogják tépni, széthurczolni azt a halálos ellenséget, a kinek kiengesztelhetetlen haragja, akinek gonosz luxuriese az ő életét követelte áldozatul. A saját életét veszti el.

Neki nem kell egyebet tenni, mint nézni. Elnézni a halálos tusáját, kétségbeesését annak a másiknak.

A kétségbeesésnek e paroxismusában elordítá magát Kadarkuthy: «ember! segíts!»

A borzasztó, emberéhez nem hasonlitó üvöltést viszhangozá a mogyoróliget fala.

Az egyik lövésre a gunyhó tetején leskelődő farkas bukfenczezett le Kadarkuthy lába elé, a másikra a havat szóró ordas vágta magát hanyatt, négy lábával kalimpázva. Guthay Lőrincz «holó–holó–holó!» kiáltozással rohant elő a bükkfa mellől szuronyos fegyverével, mire az ugrásra készülő ordas egyszerre felriadt, oldalt szökött, s aztán odarohanva a bezuzott orru párjához, annak megkapta a fülét, s ugy vonszolta el magával a fülénél fogva: lompos farkával ütögetve hátul gyorsabb szaladásra. Eltüntek a bozótban.

– Nem törött el a puskaagy? – Ez volt az első szava Guthay Lőrincznek Kadarkuthy Viktorhoz.

– Jaj, ne beszélj róla, – rebegé fogvaczogva. – Hiszen úgy reszketek. A hideg ráz. Fogd meg a kezemet.

Odanyújtá a kezét Guthay Lőrincznek. Olyan hideg volt az, mint egy halottnak a keze.

A lévita erre odament a lesgunyhóhoz, fölnyitotta annak az ajtaját. A puskavesszővel kellett benyúlni az ajtó likán s úgy emelni föl a reteszt. Odabenn aztán volt tűzszerszám. A gunyhó közelében volt fölmáglyázva a targaly, azt csak meg kellett gyújtani az égő csóvával: a tűz vigan ropogva égett.

Kadarkuthy Viktor térdre ereszkedett a tűz mellé, s kezeit összetette a mellén: fázott, reszketett. Szemei merően bámultak a lobogó tűzbe; még most is a pokoli rémképeket látta maga előtt. Ajkai valamit motyogtak csendesen: «van Isten! van Isten!»

– Ülj mellém. Ölelj meg. Úgy reszketek. Nincsen egy csöpp szivem sem. Megették a farkasok! Ne hagyj nekik széttépni!

Guthay Lőrincz odaült a térdeplő férfi mellé s átölelte annak a vállát.

– Ne félj! Elvertük a czudár bestiákat. Ott hevernek a havon. Kettőt te öltél meg, kettőt én.

Erre a szóra elkezdett Kadarkuthynak az arcza nyavalyatörős vigyorgásra torzulni.

– Azokban laktak az ördögök, – suttogá. – A mi lelkünket megszálló ördögök. Most megszabadultunk tőlük. Úgy-e nem fogunk egymásra haragudni többé soha?

Guthay Lőrincz mély megilletődést érzett. Valami nagy változást vett észre Kadarkuthyn, mely külső jelben tanusítá a nagy lelki fordulatot; de nem szólt neki felőle. -133-

– Én teneked a lelkemmel tartozom. Te a lelkemet adtad vissza. Eddig nem volt.

Hirtelen fölvett egy marék havat s azzal erősen bedörzsölte annak az arczát, orrát, füleit. Ettől magához tért.

– Köszönöm, pajtás! – szólt aztán régi szokott hangján. – Nagyon elcsigázott ez a hajczihő. Most már eszemen vagyok. Nem fogok bolondokat beszélni. Te kiegyenlítetted a tartozásodat ellenemben; de én még nem, a mivel neked tartozom. Eredj haza a feleségedhez, s mondd el neki, hogy az ő férjét nem üldözi senki a világon többé. Te visszatérhetsz az emberi társaságba. Asszonyoddal megesküdhetel igaz hit szerint, hogy viselje a te nevedet. Szülőid meghaltak. Az öreg Malárdyból alázatos ember lett. Fia elvette a te szülőid fogadott leányát. A két család közti átok megszünt. A feleséged szép vagyont örökölt; Durday őrnagy ráhagyta egész birtokát, ha tíz év alatt elő fog kerülni. Ellenkező esetben a városi kórház alapítványáúl fog az szolgálni. Ezentúl gond nélkül élhettek szülővárosodban; te a tudományoknak élhetsz, tisztességes állást szerezhetsz; egy makula nem lesz a neveden. Én úgy elhagyom ezt az országot, hogy soha vissza nem térek többet. Én megbocsátottam neked s másnak nincs megbocsátani valója.

Guthay Lőrincz megszorítá Kadarkuthy Viktor feléje nyujtott kezét; most már forró volt az.

– A bocsánatot köszönöm, ezt örömmel fogadom. De azon túl semmit. Én a feleségemnek el nem mondhatom ennek a mostani órának a történetét; mert azzal egész életére szerencsétlenné tenném. Ő pedig most boldog, meg van elégedve. S az ő boldogsága az én sorsom is. A birtokra, a mit neki hagyományoztak, a város gyámoltalan lázárainak szüksége van, nekünk nincs. A mi kenyerünk -134- hiveink szivében van s az jó termő föld. A fiamat arra fogom nevelni, hogy esze és szorgalma után megéljen. A pénz elgurúl, a földbirtok elszalad a kényeztetett úrfiak kezéből és lába alól; hanem a szegény ember fiának a munkakedve dominium és capitalis, a mi nem vész el soha. Mi itt maradunk a barátfalvi völgyben. Külömbség csak az lesz ránk nézve, hogy most már ki is járhatunk belőle.

– Így is jó, – mondá Kadarkuthy fölállva a tűz mellől. – Most hát töltsük meg újra a fegyvereinket s aztán te majd vezess el a kocsiutig, a melyen Szent Péterre eljutok, a hol egy emberem vár reám, a kivel tudatnom kell, hogy élek.

– Hanem előbb ezeket az elejtett farkasokat czipeljük be a lesgunyhóba, mert ez most rám nézve egy capitalis, a mivel ki lesz elégítve az orgonácskám ára.

– Nem valaki, de valami. A farkasok visszajönnek s a megölt pajtásaikat fölfalják.

– Soha! Hiszen Párisból jövök, s ott «louve»-nak a fortificatio nimfáit hívják.

Azzal aztán segített Kadarkuthy Guthaynak a vadászzsákmányt a lesgunyhóba behordani. Majd holnap eljönnek a munkások a bundáikért.

– De biz ezt a kis ártatlan malaczot sem hagyom itt prédára, – mondá a lévita s odament a hangafa bokorhoz. A kis malacznak már volt annyi esze, hogy a nagy farkasvonítás közben meg ne nyikkanjon, hanem elbújjon a páfrán közé. – Majd mikor a falú végéhez érünk, kieresztem a zsákból; hazatalál ez magától.

Azután sáscsutakból fáklyákat készítettek a vadászok, s azokat meggyújtva, hatoltak ki a veszedelmes völgyből, -135- föl a vízválasztóig. A szekérútnál, a keresztfa előtt, megölelték egymást, úgy váltak el.

Hermina soha sem tudta meg, hogy mi történt ezen a réméjszakán, a farkasok völgyében.

MI VOLT AZ A NAGY VÁLTOZÁS?

Kadarkuthy jó délelőtt érkezett be gyalogsorban a szentpéteri vendéglőhöz, a hol útitársát, hajdani princzipálisát, a komédiást, hátrahagyta. Az ott ült az ivószobában egy üveg alamázia mellett.

A báró ki volt melegedve a gyalogolásban, a süveget levette az izzadt fejéről s a farkasbőr-kosokat panyókára veté a vállára, úgy lépett be a korcsmaszobába.

Hát a mint a Herkules megpillantá a belépőt, fölugrott a padról; mint a ki kisértetet lát, keresztül ugrott az asztalon s kiszaladt a söntés ajtaján, folyvást hátrafelé nézve, ijedtségtől kidülledt szemekkel.

A báró utána kiáltott, a korcsmáros meg is fogta; de az föltaszítá a korcsmárost s úgy elszaladt, hogy kergetve sem lehetett volna útolérni.

E felől megvigasztalta a báró; letéve az asztalra a két napi ellátást fedező máriásokat.

– De már most nekem rögtön teremtsen ide egy szekeret, a mivel Miskolczra mehessek! – parancsolá a báró.

Ott szalonnázott épen az állás alatt egy matyó fuvaros, a ki üres szekérrel jött vissza a dédesi vásárból; annak volt négy bozontos szőrü turcsija. Hamar meg volt az alkú közte és a báró között. -136-

– Jól van, öreg uracskám, – mondá a kocsisember. – Elszállítom én kegyelmedet repülve arra a Miskaóczra, csak jól megfogózzék a lőcsbe, hogy ki ne górjón a saroglyából, öreg uracskám.

– Aztán majd a Tósó borbély előtt álljunk meg a városban. Tudja kend, hol van a Tósó borbély műhelye?

– Hisz engem is az szokott nyúzni! Hogy ne tudnám én a Tósó borbélyt, öreg uracskám?

– De ne szólítgasson kend engem öreg uracskámnak; az én czimem méltóságos báró úr.

A négy bozontos táltos csakugyan repülve szállította be a bárót Miskolczra, letéve őt, kivánsága szerint, a Tósó borbély műhelye előtt.

A báró belépett az officzinába s azt mondá a princzipálisnak, hogy futtasson el valakit a birónál hagyott öltözetéért, s a közben hozza rendbe a frizuráját.

Kadarkuthy nem ismert magára. Az egész haja galambfehér volt. Azokban a rémséges perczekben egyszerre megőszült.

Azon idők divatja szerint jól illett a fehér hajzat a fiatal arczhoz: férfiaknál, nőknél egyaránt. A tulajdon hajszinével czivilizált ember nem jelent meg világ a előtt. Ha ezt a pentateuch szerzője tudta volna, Ádám és Éva mindjárt, ab origine, fehér hajjal jött volna elő a föld méhéből, – és egymás oldalából.

Kadarkuthy Viktor, európai costumejébe átöltözve, sietett a másodalispánné látogatására.

Kadarkuthy azon kezdé, hogy szépen kezet csókolva, elejétől végig elmondta a derék matronának mind azt, a mi vele történt e nehány nap alatt. Egész a kölcsönös kiengesztelődésig.

A báró beszédéből mély érzés és tiszta igazság tündökölt elő. A széplelkű úrhölgy gyakran törülgeté a szemeit.

Először életében érte ez Kadarkuthy Viktor fejét. Talán volt is foganatja.

Az egész homályos történetből nem tudott meg a köznapi világ semmit. A kik tudták, elhallgatták. Sok ilyen titkos történetet rejtegetnek a mi családi krónikáink.

A legközelebbi tavaszszal azonban érkezett a postán extra-kurirral egy zacskó Francziaországból, a barátfalvi lévitának czímezve. Az a zacskó töltve volt a még akkor e földön ismeretlen «robinia pseudacacia» magjaival. Ez az, a mit most «akácfa» név alatt ismer egész Magyarország. Áldása az áldatlan földnek! Ez az a fa, a mely minden mostoha talajban meghonosúl, olyanokban, a mikben már a vad cziher sem marad meg, s aztán tavaszszal elárasztja tündér illatával az egész vidéket s gazdagítja édes mézzel a méhköpüket.

Ezzel az akáczfa-maggal Guthay Lőrincz visszavivta a hivei számára a záporásta szántóföldek területét, hogy ismét boldog szántóvetők lehettek, örülhettek a kalászérésnek és aratásnak.

UJABB ELBESZÉLÉSEK.

NAZLI-HÁNEM.

Mahmud szultán kiadta már a kegyetlen parancsot, hogy a muzulmán hölgyek, mikor az utczán megjelennek, termetüket buggyos bő köpönyegbe burkolják, az arczukat pedig átlátszótlan fátyol alá rejtsék; de biz ezt a zsarnoki rendeletet a kairói mohamedán hölgyek nem tartották tiszteletben.

Hiszen Sztambulban is csak oly módon sikerült a padisahnak a legfelsőbb rendelettel behozott divatot a hölgyvilággal elfogadtatni, hogy elébb egy sereg hölgyet, a ki fátyol és feredzse nélkül sétált a Boszporusz-parton, beledobáltatott a tengerbe.

Mehemed Ali, Egyiptom kormányzója, azonban nem követte a szultánja példáját; egyéb parancsolatjait sem fogadta meg: elég háborúja volt kemény férfiakkal, mit háborúskodott volna lágy, szelid asszonynéppel. Azokat tartá gyönyörűségre. Ha ő akkor ott lett volna Sztambulban, mikor azt a sok szép leányt a vizbe dobálták: bizonyosan kihalászta volna őket.

Azért a kairói hölgyek azontúl is hagyták gyönyörködni termetük és arczuk bájaiban az utczán nyüzsgő férfi népet. S azok között igen sok volt az idegen.

A mogorva imámok ugyan meg-megszólítának egy-egy ifjú bajadért, a ki a szokottnál is vékonyabb szövetű öltönyt viselt, s a haját szétszórva bocsátá a vállaira, riasztva őket a szultán parancsával, de azok csak fittyet vetének nekik. Mind azt lesték, hogy mit fog csinálni Nazli-Hánem. -142-

Igy hítták a kormányzó húgát, kedvenczét, a kinek gyönyörködtetésére építteté a «Subra» tündérkastélyt Kairo mellett, melyet három oldalról magas kőfallal elzárt kert vesz körül, csak a pálmák koronái s a cziprusok sudarai nyúlnak túl a párkányon; a kastély homlokfalának fehér márvány lépcsőit pedig a Nilus kék vize mossa, mely áradáskor egész a rézajtókig emelkedik. A széles, magas falat, mely a Nilusra néz, elborítják a festett és faragott arabeszkek, az aranyozott czikornyák; de ablaka, melylyel a Nilusra nézzen, csak egyetlen egy van: gömbölyű, az is aranyozott rácscsal elzárva. Ha ez a szem beszélni is tudna s elmondaná egyszer, hogy mit látott?

Ebből a mesemondásba illő kastélyból szokott minden délután bevonulni a városba a bűbájos Nazli-Hánem, fényes kiséretével. Mindenkit a saját szeme győzhetett meg róla, hogy megérdemli a «varázsló» melléknevet. Két izmos nubiai csonkított szolga czepeli aranyos palankinját; előtte szaladnak a kengyelfutók, kürtszóval adva jelt a leghatalmasabb úrnő közeledtéről, a ki még a kormányzó fölött is uralkodik.

És mindenkinek, a ki szembe jő, szabad a hasonlíthatlan tündér bájaitól megittasulni, akár frank, akár mozlem; még a fellah is fölemelheti hozzá szemeit. Nazli-Hánem büszke arra a hírére, hogy őrültekkel töltötte meg Kairót. Ezrekre megy a száma, a kik odavesztették az eszüket az ő villogó, nagy éjfekete szemeibe. Mire a Birkes-eszkebieh piaczig eljut, egész svadronyt képez a lovas kisérete, a kik mind utána bolondult imádói. A délczeg mamelukok!

Nazli-Hánem palankinja, trombita-fuvóival együtt üdvözletlen haladt végig a hosszú, kettős pálmasor alatt. Más nem bókolt előtte, csak a pálmák.

A város utczáin sem volt a szokott néptolongás. A herczegnő (ez volt a czíme) ellátogatott a Khan-Khalilba, a hol az ékszereket árulják; onnan elvitette magát a Tarbiehbe; -143- mindenütt bevásárolt, keleti ékszereket, aranyhímzett fátyolokat vett; a Szukarieh-bazárban rózsavizes sorbetet ivott; de férfival nem találkozott sehol, kivéve a rabszolgákat meg a kalmárokat.

Talán a Szug-e-Szallahban lesznek, a hol a drága fegyverzeteket árulják? Itt szoktak a mamelukok találkozni.

Ott sem talált senkit a lovagok közül; és a kalmárok, a kikhez kérdést intézett, mind a válluk közé húzták a fejüket, a tenyerüket a szájuk elé tették: nem mondhattak semmit.

Végre egy vén, fehér szakállú fellaht szólított meg, a ki fejét a térdére fektetve guggolt a Hasszarin-mecset előtt.

– A délczeg mamelukok nagy vendégségen voltak az éjjel a kormányzónál és most alusznak.

– Még reggel is aludni fognak. És azután, a mig az Izrafil angyal trombitája meg nem harsan, addig folyvást aludni fognak a délczeg mamelukok.

Nőknek a hárem felőli oldalon volt bejárásuk, melyet nagy, tágas kert takart el szem elől; ez is magas kőfallal volt körülvéve, a párkányzat hegyes vasrácscsal szegélyezve; a kapujához hosszú töltés vezetett, melynek oszlopívei alatt lomhán folyt a csatornán bevezetett Nilus vize; a kapuboltot pedig egy gömbölyű kupolás tornyacs koronázza, melynek két gömbölyű ablakából éjjel-nappal két eunuch kukucskált elő, régi divatú, mozsáröblű puskákkal, a melyekkel végig lehetett seperni az egész keskeny útat. A kapunyílás előtt volt egy felvonó híd, mely azt egyúttal elzárta. Azt az ismerős sípjeladásra lebocsátották. -144-

A herczegnő bámulva látta, hogy a csapóhíd le van eresztve, a kapunyilás tátong; őrök nincsenek sehol. A két gömbölyű ablaknyilásban két páva ül: azok kiabálnak egymásra kihivóan, mintha ők volnának itt az urak.

Kiszállt a palankinból, rabszolgáit hátrahagyva, s két rabnője kiséretében bement a kapuboltozaton át a kertbe.

Ott sem talált egy élő lélekre sem. Máskor ott kapargatták az útakat a bosztandzsik; most üres minden itt.

De valamit mégis talált, a mi meglepte. Egy sárgaréz gombot az útfélen. Azt fölvette.

Gombot az ozmanli nem visel. A sárgarezet nem is ismeri. Ez egy «frank» kabátjáról szakadt le. Hogy kerül a gyönyörűségek kertjébe egy frank férfi?

Nazli-Hánem ismerte a bátyja háremének minden szobáit, folyosóit; végig járt rajtuk. A kincseket érő drágaságok ott voltak érintetlenül; a felnyitott szobák során végig lehetett látni.

Végre eljutott a nagy fürdő-terem ajtajához. Annak a zárában benne volt a kulcs. Az ajtó kivülről volt bezárva. Felnyitá a zárt és feltárta az ajtót. Abban a teremben találta Mehemet Ali valamennyi asszonyait és odaliszkjait együtt. Kisírt szemű, zilált hajú valamennyi, a ki fehér bőrű; a feketéknek a szeme pedig úgy forgott rémületében.

Mikor az ajtót nyilni hallották, mind elbújtak a fülkékbe, de mikor a herczegnőt meglátták, hangos sivalkodással rohantak eléje, odaomlottak a lábaihoz. Anisz-Jel, a helytartó kedvencz kadinája, nyakába borult a herczegnőnek, s hevesen zokogott.

A többi hölgyek is, kezeiket ajkaik elé téve, mutatták, hogy tilalmas a beszéd.

– No, hát beszélek én. Vén vagyok már, s azok után, a miket az éjjel láttam, nem bánom, ha nem látok többet semmit a világon.

De erre a szóra a hölgyek mind szétfutottak s maga Anisz-Jel is a füleire tapasztá a tenyereit; ezt a beszédet meghallani is halál.

– No, hát én nem félek tőle, mondjad! – szólt Nazli-Hánem az öregnek s leült a dagadó kerevetre, lábait maga alá szedve.

– Gyásznap lett ez a mai egész Egyiptomra, – kezdé el az öreg Badrul. A kormányzó összehivatta az egész országból a mamelukok főnökeit. Számra voltak négyszázhetvenöten. Tanácsot ült velük reggeltől estelig, melyben a mamelukok előadták kivánságaikat. Mehemed Ali mindent helybenhagyott.

– Megosztá velük a hatalmát; úrrá tette őket a hadsereg fölött; nekik adta a földmives nép terményeinek negyedét; elengedte sok évi tartozásaikat; közbocsánatot hirdetett minden eddigi lázadásaikért; – s a legnagyobb pártosokat megölelgeté, megcsókolgatá.

– Este felé aztán, mikor a mamelukok kiváltságait, az alkoránra tett kézzel eskűszóval megerősité, meghívta valamennyit lakomára a nagy zöld-terembe. Ismeritek azt a termet. Tojásdad köralakú. Egy karzat veszi körül, melyhez csak a háremből van bejárás. Ennek a sűrű rácsozata mögül volt megengedve a háremhölgyeknek a férfiak mulatságait nézni; ők maguk látatlanok maradtak. A lakoma a csillag feljöttével kezdődött, s tartott az éjféli szúra énekléseig. – Ezúttal azonban a háremhölgyek helyett a -146- basa frenk lövészei foglalták el a karzatot. Azok a híres vadászok, a kik egyes golyóval futtában lelövik a zergét, röptiben a keselyűt. Azok is négyszázhetvenöten voltak: minden vendégre egy. A kerti kapun, a háremen keresztül bocsáták be őket, elébb a hölgyeket mind bezárva ide a fürdőterembe. Mikor aztán a fekete kávét hozták, a csibukokkal együtt, Mehemed Ali volt az első, a ki rágyújtott. A mint az első füstkarikát felbocsátá a magasba: ez volt a jeladás. Egyszerre eldördültek a frenk vadászok puskái s négyszázhetvennégy mamelukfőnök holtan esett le a lakoma asztal mellé. Csak egy maradt közülök élve: Omár bég.

– Azt eltakarta a gyilkos golyó elől a kávétöltő rabszolga: azt érte a halál. Ő maga karddal a kezében tört utat a testőrökön keresztül, a kik mind frenkek voltak, s aztán kirohant az udvarra, felkapott egy paripa nyergébe: a ki útjába állt, azt megölte. Ámde hirtelen felhúzták előtte a csapóhidat, a várkapun nem menekülhetett ki többé. Ekkor Omár bég a bástya meredek lépcsőin felkapatott a párkányra s egy vakmerő ugrással leszökött onnan a magasból. Se magának, se lovának nem lett baja: kijutott az árok-partra.14)

– A te hős Omárodat azonban a bástyatoronyban álló strázsa meglőtte, ő aztán nehéz sebével tovanyargalt; de mire a Hasszán moszkéig eljutott, halálát érezé: ott lesegítteté magát a nyergéből a küszöbön ülő koldussal: annak elmondá a mamelukok gyászesetét s annak a karjai között meghalt.

– Jaj! Jaj! – sikoltá, haját tépdesve Nazli-Hánem. Jaj neki! Jaj nekem! Jaj azoknak, a kik őt megölték.

A herczegnő a hárem jól ismert folyosóján keresztül -147- átment a bátyja palotájába. Rátalált Mehemed Alira abban a szobában, a hol irni szokott. Saját életének krónikáját irta.

– Hová tetted az én lovagjaimat? Mit tettél Mizraim virágos kertjével? Hol van az én hősöm, Omár?

Mehemed Ali szép nagyszakállú férfi volt. Nyugodt mosolygással simítá végig a tenyerét a mellén végig hullámzó szakálla fölött; azután a hugának az omlatag hajfürteit czirógatá meg. Akkor megfogta a kezét s odavezette egy keskeny, csúcsíves ablakhoz, melyet finom arany rács takart.

Az ablakból a palota udvarába lehetett látni: Nazli-Hánem ott látta a szökőkút medenczéjében piramiddá felhalmozva a mameluk vezérek levágott fejeit, legfelül volt Omár bég feje. A szökőkút felső víz-sugára, szivárványt vetve az alkonyi napban, hullott arany cseppekben a néma arczokra. Az oszlopos arkádok alatt frenk katonák álltak, a kik fecsegve, kaczagva csináltak vadásztréfát abból, hogy a halott fejekre lecsapó keselyüket lelövöldözték. Szélpuskát használtak hozzá, a mi nem ád hangot a lövésnél.

– Úrrá tettem magamat Egyiptomban, – szólt a helytartó, oda mutatva a pergamen lapra a kitárt könyvben, a hol ugyanez a mondás volt felírva arany betűkkel.

S ugyan úrrá tette magát! A mameluk vezérek leöletése után a többi tízezer mamelukot egy tollvonással megfosztá kiváltságaitól és birtokától.

Azontúl nem volt senkinek földbirtoka Egyiptomban. Minden vagyon az államé lett.

Ime a szocziális állam-ideál megvalósulva! Semmi külömbség nemes és paraszt között; minden ember egyenlő; mindenki dolgozik. Vagyona senkinek sincs, minden jövedelem az államé. Az állam gondoskodik mindenkiről, -148- ád ennivalót kicsinynek, nagynak egyformán, ruhát, hajlékot, dohányt. A munkát is az állam osztja ki. A kinek izmos karja van, abból lesz katona; a kinek nincs kedve a hadakozáshoz, az szánt-vet, a kinek görbe a háta, a karja vézna, az lesz szabó. A ki ravasz, az lesz kereskedő; a kit valami kórság háborgat, az lehet költő. Feleségről is gondoskodik az állam az alattvalói számára. Ha nem telik az itthon szülöttekből, hozat Georgiából, Circassiából, Görögországból: így nemesíti a fajt. Iskolákat is tart az állam: minden embernek kell a betűket ismerni. Adót senki sem fizet; pénze senkinek sincs; minden az állam kincstárába folyik s onnan szivárog szét.

S ennek a minta-államnak, mely valóságos respublica volt parlament nélkül, volt is olyan hatalma, mely daczolt a török szultánéval, az európai nagy államokkal, mely rendet csinált Afrikában s uralkodott a szárazon és tengeren.

Meg lehet érteni, hogy miért irtatta ki egy óra alatt az összes mameluk főnököket? Utjában álltak a nagy állameszmének.

Francziákat használt az államcsínyhez. Azok már értettek hozzá. A «septembriseurök» utódai.

Nazli-Hánem háromszor elfordítá a talizmán-gyűrűt balkeze hüvelykujján s rettentő fogadást tett szivében.

Legelső dolga volt, hogy egy rézfürdőmedenczét belülről bezománczoztatott üvegmázzal. Azután a szolgálatába fogadott egy tanult khemikust.

Frenk alatt értenek francziát, olaszt. Ezek képezték Mehmed Ali udvarát, tanácsát, testőrségét.

Nazli-Hánem minden nap megtette a szokott sétáját hordozó-hintajában végig a pálmák útján, az utczákon, téreken, egész a helytartó palotájáig; meglátogatta a bazárokat s szemébe nézett fátyolán keresztül a czifra -149- egyenruhás frenk ifjaknak. Most fátyolt viselt az arczán.

Egy fiatal hadnagyocska olyan merész volt, hogy a kezével csókot intett a herczegnő felé.

A megbizott eunuch aztán addig kisérgette a kiválasztott fiatalt, a mig megtudta a nevét és lakását.

Ennél aztán másnap bekoczogtatott a keleti városok ismeretes alakja: a közvetítő vén asszony, besugva neki, hogy egy előkelő hölgy, egy csodaszép tündérnő, őt választotta ki kegyosztása tárgyául. Bizonyítékul átadott neki egy drágaköves arany gyűrűt.

Ennek a gyűrűnek az előmutatóját fogja várni az alkonyi muezzim-éneklés után a Haszszán-mecset mögött egy gyalog-hintó, két hordozóval; a kik őt egyenesen elszállítják a húrik édenébe: a költők által megénekelt paradicsomba.

A fiatal vitéz képzelete bizonyosan bekóborolta már ezt a tündérvilágot s most örömmel fogadta a meghívást, mely azt a valóságban is feltárja előtte.

A Hasszán-mecset mögött várt az ifjú vitézre a hordozó hintó, a két emelőlegénynyel, s az eunuchhal a kit a herczegnő megbizott. Beültették, s csak akkor vette észre, hogy a gyaloghintó ablakai nem üvegből, hanem macskaezüstből vannak, a min a világosság áthat ugyan, de keresztül nem lehet rajta látni; ki sem lehet törni, mert hajlik.

Nem láthatta, hogy hová viszik. De őt sem láthatta meg senki az útfélen, a ki a zsöllye ablakán be akart tekinteni.

A palankin a herczegnő palotájában ért czéljához: itt kibocsáták az ifjút.

A vigyorgó duéna ott várt reá a tornáczban s kézen fogva, maga után vezette, egyik fényes teremből a másikba. -150-

Az ifjú vitéz az ezeregyéjszakai mesék világát látta elevenné válni. Kápráztató pompa, mámorító illatár, virágos bokrok, gyümölcs-pazar fák, s azokon ugrándozó majmok, repkedő madarak; szökőkút rózsavízből, süppedő selyem pokrócz a padlaton, selyem függönyzet a falakon, aztán andalító énekhangok, a mik egyre közelebb jőnek; mig kétfelé nyilik a nehéz selyemkárpit s a pompák pompája, a bájos hölgycsoport előre tánczol, csábító mozdulatokkal, ingerlő szökeléssel, körüllebegve az elbűvölt idegent, mig aztán a mindent elhomályosító fény kitündöklik: maga a paradicsom királynéja, a kinek az arab költő ezt a nevet adta: «napsötétség» és igen jól találta; mert a hol ő leveti a fátylát fejéről, ott a halandó nem lát többé se napot, se holdat, csak az ő arczát.

A szerencsés ifjú aztán a gyönyörök minden poharát sorba ízleli: fenékig üríti. A bort csókkal édesítik. Az álmot csókkal ébresztik.

Hajnalhasadtával azt mondja a tündér-menyasszony az elbűvölt vőlegénynek:

– Eddig csak úgy szerettünk, a hogy férfi és nő szeretnek. Most jön még, hogy úgy szeressünk, a hogy az istenek szerettek hajdanában! Azok a pogány istenek: a kik nektárt ittak, ambróziát lélegzettek, a kiknek szárnyas gyermekük volt, s a kiknek még a bűne is dicsőség volt. Nézd: ebben az arany fiólában van a nektár és ambrózia. Ha ebből iszunk, mi is istenekké leszünk.

Ő maga ivott előbb a szűk nyakú arany kulacskából, aztán az átölelt ifjúnak nyújtá.

Annak a kulacsnak pedig az a bösztörsége volt, hogy két rekeszre osztva, kétféle ital volt benne. A kulacs kupakjának egy félrecsavarásával változott az ital. A mit a herczegnő ivott belőle, az tiszta bor volt; a mit az ifjúnak nyujtott, az erős álomital volt. Rögtön elaludt tőle. -151-

Akkor aztán a herczegnő egy nagy rézgombra ütött az öklével, s annak a harangkondulására előjött a padló csapóajtaján négy izmos eunuch. Kettő czepelte magával az üveggel bélelt fürdőkádat, másik kettő pedig két hordó nagyságú korsót hozott a vállán.

Abból a két korsóból valami zöld szint játszó folyadékot töltöttek a medenczébe.

Az egyik eunuch kihúzott a göndör hajából egy fehér kakastollat s azt belemártotta a zöld folyadékba. Mikor kihúzta onnan, a toll veres volt s összezsugorodott.

Azután azon a gömbölyű ablakon, mely a Nilus felé néz, felhúzták az ércz redőnyöket, hogy a napvilág teljes fényében oda süthessen arra a medenczére.

Akkor odamentek az alvó ifjúhoz, a kinek a feje még oda volt hajtva a tündérnő keblére, ajkai még nedvesek voltak az utolsó csóktól. Azt felemelték s odavitték a fürdőkádhoz; de előbb a két kezét selyemzsinórral hátrakötötték.

Ez alatt szép csendesen aláereszkedék a padmalyból egy vastag üveg lap, mely a földig érve, az egész szobát kétfelé rekeszté. Nazli-Hánem kerevetén fekve, keresztül láthatott az üvegfalon.

Láthatta, hogyan merítik bele a rabszolgák azt az ifjút, a kit szerelmével boldogított, abba a fürdőkádba.

Nehány percz mulva aztán életre tért a maró érczsavanyban fürösztött ifjú.

Egész testét égette már a gyilkoló folyadék. Ordított a pokoli kín miatt.

– Úgy-e te voltál, a ki az én hősömet megölted? Úgy-e te vagy a mamelukok gyilkosa? Hát jó-e a pokolba kerülni? Hogy esik a gyehenna fürdője? Ordíts! üvölts! Káromold az eget! Azt akarom én hallani. -152-

S mentől kínosabb torzpofákat fintorított a halálra gyötrött, annál jobban kaczagott rajta a herczegnő, s ott nézte nagy gyönyörűséggel a kétségbeesett szerető vergődését, a míg az meg nem halt.

Akkor aztán kiemelték az eunuchok a megölt ifjút a halálos fürdőből s a hulláját kidobták a gömbölyű ablakon át a Nilusba.

A palota lépcsőin ott sütkéreztek a kajmánok; azok rögtön rohantak a préda után.

Az üvegfal ismét fölemelkedett; akkor aztán Nazli-Hánem kiült az ablakba s legeltette szemeit azon a tréfás látványon: hogyan osztoznak a sok fogú alligátorok a kapott prédán. (A krokodilnak nincs se szaglása, se izlése.)

Később aztán abban gyönyörködhetett a herczegnő, hogy a vitriolos lakomától felpuffadt kajmánok hogy jönnek oda a lépcsőkre, kínjukban meggebedni.

Egyenkint elemésztette a bátyja testőr-csapatjának szinevirágát, a nélkül, hogy valaki sejthette volna, hogy azok hová lettek. Háromszáznál többet elvezetett már közülök a gyönyörök paradicsomán keresztül az égő pokolba. Elébb megízleltette velük az üdvösséget, azután meg a kárhozatot. Örömét találta mind a kettőben. Rettenetes boszút állt a mamelukok gyilkosain.

Randolfi korzikai eredetű olasz volt. Sámsoni erejű férfi. Azt azonban már Delila asszonyság is kitalálta, hogy Sámsont hogyan kelle erejétől megfosztani.

Randolfi már régóta gyanakodva kémlelőzött a herczegnő palotája körül. Testőreinek titokteljes eltünését egyenesen ő neki tulajdonította.

Midőn a susogó banya ő neki is elhozta a gyönyörűségek zálogát, a gyémántos jegygyűrűt, az ezredes megjelent -153- a légyotton, s engedte magát a zárt palankinban a herczegnő palotájába szállíttatni. Ő vele is azt tették, a mit a többivel. Előbb fürdőbe vitték, ott a rabnők illatos olajokkal bedörzsölték; aztán keleties selyem ruhákba felöltöztették; semmi fegyvert, ártó szerszámot nem hagytak nála. Randolfi bízott oroszláni erejében. A tündértánczok és csábító énekek által félbeszakított hosszú lakoma után, a gyönyörök mámora közepett őt is megkinálta a paradicsom királynője a túlvilágra magasztaló bájitallal.

De Randolfi minden mozdulatára vigyázott a csábító tündérnek s észrevette, hogy az, miután maga ivott az ezüst kulacsból, annak a nyakán egyet fordít. Ő, hatalmas öklébe fogva a kulacsot, a hüvelykujjával visszafordította a kulacs nyakát: úgy ivott belőle. Az pedig nem volt más, mint czukros rózsavíz.

Ekkor aztán elálmosodást szinlelt; a szemét lehunyta; nagyot lélekzett, mint a ki mély álomba merült.

A gong harang kondulására előjött a szomszéd szobában leskődő négy eunuch, s leemelte a fekhelyről a mozdulatlan alakot.

A rabszolgák felhúzták a padlat alól a fürdőmedenczét, aztán kettő közülök megtölté azt a gyilkos érczsavanynyal.

A másik két rabszolga e közben lebocsátá az üvegfalat, mely a szobát kétfelé választá.

Az áldozatnak szánt férfi lecsukott szempillái alól látta, hogy a kéjek istennője hogy alakul át a boszúállás Erynnisévé. Ez arcz nem Circe képe volt már; hanem Megæráé! Parancsoló kézzel inte a rabszolgáknak, hogy hajtsák végre halálos munkájukat. Azok hozzá fogtak, hogy Randolfi kezeit hátra kötözzék.

Ebben a pillanatban talpra ugrott az olasz, s megragadta két karjánál az egyik rabszolgát, oly erővel hajítá azt az üvegfal felé, hogy az keresztül tört rajta, halálos sebektől elborítva, úrnője lábaihoz. -154-

Nem kellett neki szablya, hogy összeaprítsa őket; elég fegyver volt az a széthasadt üvegfal. Annak az éles szilánkjai, mint a kaszabörtön, úgy hasogatták össze a rajtuk keresztül hajigált testeket, a kiknek mély, tátongó sebeiből fecskendett a vér a rettenetes tűndér alakjára.

Nazli-Hánem meg volt bénulva a rémülettől. Se egy kiáltást tenni, se helyéből megmozdulni nem tudott. Csak elmeredve bámult erre a csodaerejű férfira, a kihez hasonló hőst soha nem látott. Várta, hogy mikor fog ő rá is kerülni a sor? Mikor ragadja meg rettenetes ökleivel? Vagy mit fog tenni?

Az athleta, a négy rabszolgával elbánva, azt az erőmutatványt tette, hogy azt a vitriollal félig töltött rézkádat a két fülénél fogva felemelte magasra s arra fordítá, a herczegnő felé.

Nazli-Hánem eliszonyodva veté magát fekhelyére, arczát hosszú hajával eltakarva, hogy azt ne érje a pokoli tűzeső. A viador azonban mást gondolt. Odavitte a rézmedenczét a felnyitott gömbölyű ablakhoz s azon kihajította.

A krokodilok ott ácsingoztak már, százfogú torkukat a vízből kitátva, várták a mai nap lakomáját.

Mikor aztán az a nagy tömeg vitriol a Nilusba zuhant: az ott egyszerre lobbot vetett; a víz forrni kezdett, a kajmán-banda iramodott gyors úszással a Nilus szigete felé, megrettenve a sistergő haboktól. Akkor aztán Randolfi is kiugrott az ablakon át a Nilusba.

A vizet felforraló vitriol, sűrű fehér ködöt támasztva hömpölygött a habok felszinén odább, s e romboló elem védelme alatt úszott tovább a menekült férfi is, láthatatlanná téve a feje fölött lebegő érczsavany füstjétől.

Mikor Nazli-Hánem ismét fel merte emelni a fejét s hátra nézett, elbámult, hogy áldozatát nem látta sehol, csak az elvérzett, vonagló rabszolgákat az ágy fülkéje előtt.

Öklével háromszor ütött a gongra; erre befutottak a rabnői. Ájuldozott valamennyi, mikor azt a sok vért meglátta. Azt parancsolá nekik, hogy nézzenek ki az ablakon, mit látnak. Azok mondák, hogy semmit sem látnak, mint egy, a víz szinén úszó felhőt. A kajmánok szilaj czikkázást mivelnek a vízben. Ez megnyugtatá. A megmenekült áldozatot bizonyosan széjjeltépték a víz szörnyei.

Azt a négy rabszolgát is kidobáltatá az ablakon. Legyen a kajmánoknak is egy Bajrám-ünnepük egyszer.

Aztán fürdőbe vitette magát; lemosatta tagjairól a vért, attól még fehérebbé lett a bőre; a vérszagot elüzette ambrával, pézsmával, s aztán felöltözött legpompásabb ruháiba s palankinjába szállva, elvitette magát a városba, sorba járta a bazárokat, bevásárolt, sorbetet ivott, s végül látogatást tett az alkirály palotájában.

A hárem bejáratánál két eunuch lépett eléje, a kik bő palástot vetettek a fejére, s abba egy percz alatt úgy beburkolták, hogy se mozdulni, se kiáltani nem tudott.

Aztán ismét palankinba tették; órákig jártak vele, lépcsőkön fel és lefelé, míg utóljára ismét kiemelték a hordozó zsöllyéből, akkor egy székbe ültették; az himbálózott, mintha a levegőben lógna; a tekerő csigát hallotta csikorogni, a kötelet zsurlódni: egyszer aztán földet ért a szék s akkor aztán csöndesség lett körülötte.

Ott elkezdte magáról lebontani a palástot, melybe be volt burkolva, míg egészen kiszabadítá belőle a fejét.

Egy gömbölyű teremben találta magát, melynek nem volt se ajtaja, se ablaka. A világosság egy gömbölyű nyiláson hatolt le e börtönbe sok ölnyi magasból. Ugyan ezen a résen bocsáták alá a kosarat, melybe naponkinti étele és itala volt téve, vékony érczsodronyon.

Itt maradt holtig Nazli-Hánem, az örök feledékenység vermében, a hova őt Mehemed Ali, a testvére, elzáratta.

HÁNYAN VAGYUNK MÉG?

Hárman ültek együtt a hosszú terített asztalnak a végén az «Angol királynő» vendégfogadó földszinti étkezőszobáinak egyikében, ott, a hol a képviselőház elnöke szokta tartani a képviselői lakomát.

Az asztalon tizenkét tányér volt, megfelelő étkező szerekkel, poharakkal, nyomtatott fogásrenddel és vékony pohárkákba dugott thearozsákkal. Az asztalkendők dinnye alakú gerezdekbe hajlítva a tányérokon.

Tizenkét teríték az asztalon és csak hárman ülnek az asztal végén? Ennek a magyarázata az, hogy már elmúlt két óra, a mi rendes viszonyaink szerint túlhaladott álláspontja az ebédkezdés idejének. Még várnak valakit, vagy valakiket, de addig is «domitorium»-nak hozzálátnak a jó szerémi szilvapálinkához, a mit miskolczi gyürkés czipóval nyomtatnak le. Ez csak sarkantyút ád az étvágynak.

A ki az asztalfön ül, az egy előkelő fővárosi ügyvéd; a feje egészen kopasz, alig billeng fülei mögött egy-egy kondor bibolácska, a minek az a szokása, hogy soha sem őszül meg, makacsul megmarad gesztenyeszinűnek, a mi némi ellenmondást képez a felkunkorított bajuszszal, mely koromszínű. Ez szabad: a bajuszt koromszinűre festeni. Szakáll, haj, szemöldök mind követheti a maga változatosság iránti szabad akaratát; de a bajusz a miénk, annak mi parancsolunk. Különben a szakáll sem a maga -157- ura, annak is van törvénye, a borotva: az learattatik. Az arcz piros és sima. Látszik, hogy jól van táplálva. Csak a szemek árulják el az előhaladott kort. A szemhéjak duzzadtak, s a látószereknek két szemüvegre van szükségük, az egyik az orrcsiptető, mely az olvasáshoz szükséges, a másik a fülbekapaszkodó pápaszem, melylyel távolba lehet látni; szobában azt a homlokra feltolva viselik.

A matrózhurokra kötött fehér nyakravalóba egyszerű gyémántgombos melltű van nyársalva; a mellény sárga pikét, oldalzsebéből lecsüggő nehéz aranylánczczal, melynek végét kárniól pecsétnyomó, ezüst Szent György-tallér korallkéz, arany plajbásztok, aczél szivarvégcsikkentő és kisded aneroid húzzák lefelé. A hátra nyesett szárnyú dohányzó kabát oldalzsebéből sárgavörös keztyű újjai kandikálnak elő.

A jobbkéz felől ültetett vendég alacsony, köpczös termetű férfi, szürke, kurta zekében, melynek a gallérja hiúzprém. A zeke ezüstgombos és zsinórra jár: de most ki van gombolva, mert ebéd előtt ez így tanácsos; az előre domborodó testrész ezt megkívánja, melyet nem egész akkurátusan fedez a kalotaszegi varrottas mellény, úgy hogy az alatt a következő csattos szíj lyukait meg lehet számlálni. (Majd később szaporodni fognak.) Természetesen zsinóros magyar nadrágot s gombfejü sarkantyús csizmát visel. Inggallérja és ingeleje koczkás rózsaszínű vászon, virágos himzésekkel. Arcza, homloka széles, naptól égett kordovánszínű, a mitől erősen elüt a gunár ősz haj gubanczos volta, s a sárgára őszült szakáll, meg a fakóvá pipázott bajusz. Az arcz kifejezése mérgesen jókedvű.

A második vendég, a ki balfelől ül, háttal van felénk fordulva; de az elejéből sem ismerjük meg jobban, mert iparkodik az arczát mindig lefelé hajtani, mintha keresne a földön valamit; homlokát a tenyerébe támasztja, s a száját csak akkor nyítja föl, a mikor a kupiczát kihörpinti. -158- Arczvonásai kemények, bőrré váltak, rajta a szőrféle, úgynevezett koldússzakáll, rövid borostásra nyirva; ilyen a haja is, rövid, sűrű, elől homlokig, hátúl nyakig benőve. Fekete selyem nyakkendője az ádámcsutkáig föltekerve; viseléstől fényes fekete kabátja végig begombolva.

– Ugyan szép volt tőletek, hogy eljöttetek a meghivásomra, fiúk! (fiúk!) szólt a házi gazda, összekoczintva kupiczáját a két szál vendégével.

– Hát hogyne jöttünk volna? monda a zöldszakállú. A kiben egy csepp magyar vér buzog, csak feljön a millennáris kiállításra; ámbár az ilyen gazdaféle embernek, mint magam, ilyenkor van a legsürgősebb dolga odahaza. Most gépelik a repczét. No, de otthon van a fiam, utána lát a dolognak, nem kell miatta aggódnom.

– Hát gépész diplomája. Gépésznek taníttattam ki. Igy aztán rábizhatom az egész gazdaságot.

– Hát bizony engem is a fiam segített ki, hogy erre a szent napra feljöhessek Bergengócziából a szép fővárosba.

– Egygyel feljebb. Az már lelkész. Káplán a legjobb dotáczióval biró helységében a Bakonynak. Nagyon szeretik a hivek. Ha az öreg testál, pedig közel van már hozzá, megmarasztják papnak. Most távollétemben ő szolgál helyettem. A scytháknak ugyan most már vakácziójuk van; de a hivek megkivánják a mindennapi beéneklést.

– No, csakhogy eljöttetek, szólt két kezét egyszerre nyújtva a vendégeinek az ügyvéd.

– Hát bizony többen is lehetnénk, jegyzé meg neheztelés hangján a bérlő.

– Láthatjátok, hogy tizenkettőre teríttettem. Tizenketten voltunk összenőtt jó pajtások, a kik ez előtt ötven esztendővel, végezve jogot a kollegiumban, egymásnak parolát -159- adtunk, hogy ötven év mulva, ezen a búcsúpohár napján összejövünk itt az «Angol Királynő» fogadóban. De én még külön levélben is meghittalak benneteket; ha netalán elfelejtettétek volna a fogadást.

– Még egy negyedik pajtást várok, a ki megérkezhetik, hétnek az elmaradása alaposan indokoltatott, a nyolczadikét majd magam igazolom. De úgy-e bár megegyezünk abban, hogy ebéd előtt nem beszélünk szomorú dolgokról?

– A levestől a töltött káposztáig nem szabad egyebet előhordanunk, mint a diákkori kalandjainkat.

– Az őzderéknél aztán már beszélhetünk a honvéd világi viselt dolgainkról. Ott is együtt voltunk.

– Majd aztán a dorongos fánknál áttérhetünk a háború utáni dicsekedni valókra.

– Dejszen ha én dorongos fánkkal kerülök szembe, nem beszélek én akkor az olmüczi prófuntról, diskurált a bérlő.

– A többit aztán elhagyjuk a fekete kávé utánra: addig ne számláljuk meg, hogy hányan vagyunk.

– Nem is jó az a népszámlálás, szólt a rektor a hogy a diák mondja: «rex David populum numeravit et perdavit».

Közbejött a főpinczér meg a pikoló. Amaz ezüst tálczán hozott egy levelet, emez meg a fülénél fogva egy fedeles kosarat.

– Itt van ni! Most már ez sem jön. Hiába, a schneider csak schneider! Hiszen tudjátok: a Friczó. Mikor megbuktunk, ágy alá vágta az ügyvédi diplomát, szabó műhelyt nyított. Jól meglépesedett mellette. Azt irja, hogy -160- nem jöhet: mert huszonnégy darab bandérialis díszöltönyt kell megteremtenie negyvennyolcz óra alatt. Becsület, hazafiság, s a többi. Ezer milliom bocsánatot kér, s maga helyett küld hat palaczk harmincznegyediki tokaji aszút. Ilyen nép ez a schneider!

– Pedig ő volt közöttünk a legjobb mathematikus, ez előtt ötven esztendővel.

– Nem «pedig», hanem «mert», igazítá helyre a fiskális. A ki rőffel dolgozik a mathematikában, többre megy, mint a ki astrolabiummal kalkulál. A Friczó háromemeletes Hausherr.

A főpinczér megkérdezte udvariasan a vendég uraktól, hogy miféle levesnek adnak elsőbbséget: tessék választani, van rákleves, van bableves disznókörömmel, aztán meg potage imperial.

«Olez!» (Alles!) kiáltá, bekeblezi ő mind a hármat, nem vesznek azok össze odabenn.

Hanem a néptanító azt mondta, hogy «quidquid agis, prudenter agas et respice finem» (bármit teszel, okosan tegyed s gondold meg a végét.) Bablevest kapok én otthon is minden héten háromszor; ráklevest nem ehetem, mert attól viszketős lesz a hátam. Lássuk az imperialist. Az talán a «fritillaria imperialis»-ból készült.

– Ugy-e fiúk! kezdi a fiskális, nem nehezteltek érte, hogy ide hivtalak meg benneteket, a vendéglőbe, és nem a saját házamhoz? a mióta özvegy vagyok, nem tartok otthon konyhát.

– Oh mindennap el szokott készülni. Igen jeles fiú. Csak három hibája van: az, hogy nem ért a kártyához, nem ért az iváshoz, s nem ért az asszonyokhoz.

– De azért mégis szereti mind a hármat. Én aztán kénytelen vagyok magam is mindenütt ott járni, a hol a fiam jár.

– Azért, hogy azokat helyrehágjam. A mit ő a kártyán elveszt, azt nekem kell visszanyernem; a hol ő a bornál kidűl, ott nekem kell helyt állanom, s mikor ő egy podiumi istennőbe belebolondul, azt nekem kell a kezéről elütnöm, nehogy a fiam feleségül vegye.

– Nagyon mulatságos. Már alkuban vagyok egy skriblerrel, hogy csináljon az állapotomból operettet vagy regényt, a milyent még a publikum nem pipázott: «Apa és vetélytárs!»

– No, csak ne mórikálj! Soha se tedd magad! Ismerünk régi időkből. Hires svadronőr voltál te már jurista korodban is. Minden leánynak elforgattad a fejét. Tudod, mikor műkedvelői előadást tartottunk a kollégiumi könyvtár javára? -162-

– Hogyne tudnám? A «szerelem és champagnei»-t. Jancsi pajtás játszotta a széltoló «Szélszaki» szerepét.

Jancsi pajtás volt a rektor. Szörnyen elszégyenlette magát erre a visszaemlékezésre. Hogy ő valaha szinpadon szerepelt, még pedig mint széltoló! Ha ezt valaha megtudná az Eötvös-egylet!

– Te pedig adtad a tudákos professzort, monda a fiskális, a bérlőt oldalba taszítva.

– Tudákos professzort? ismétlé a derék ember, az átelleni tükörből önmagát vizsgálva, s végig simított termetének gömbölyüségén, szépen engesztelve: úgy-e nem szégyenítettelek meg ezzel: te, legbecsületesebb része az emberi testnek! De te voltál a tüzes szerelmes!

– No, ugyan volt is miért tüzeskednem! Hisz a primadonnánk, a bájos mennyasszony, maga is iskolatársunk volt: a szép Pista gyerek. Akkoriban még igazi kisasszonyok nem vállalkoztak műkedvelői előadásokra: minden női szerepet fiúk játszottak. A vén duennát adta a Laczi, (később a veres sipkás honvéd zászlóaljnak tizenöt ütközetben győzelmes kapítánya), a szeretnivaló primadonna pedig volt a mi szép Pistánk. Oly gyönyörű alak volt a női ruhában, hogy egy svalizsér tiszt halálosan belé szeretett s a kezét ajánlotta neki. Mennyi bukétot hajigáltak a lábához!

– Igaz a! bizonyítá a rektor. Emlékezem már rá. Ej de szép fiú volt. Pingálva sem láttam szebbet. Hisz aztán ő is együtt harczolt velünk. De azóta nem hallottam hirét. Él-e még?

A második pohárkoczintásnál (a rénusi lazacz után) maga kezdé el a házigazda az emlékeztető szót.

A bérlő utána számitott: «49-et a 96-ból: marad 47. Akkurát! Nem hiába, hogy mindennap algebrát tanít a komám. Ugy-e patronus?»

(Neki a nálánál szegényebb pajtás «komám» volt, a gazdagabb «patronus».)

Amaz a költői hajlamú mester, emez a bortermelő gazdász visszaemlékezése volt.

– Nekem az volt a bajom, hogy hadbiró voltam: elitéltek várfogságra, nagy időre.

– Nekem meg az volt a bajom, hogy egészséges voltam: beváltam főhadnagyból cserepárnak, masiroztattak Taliánországba.

– Nekem pedig a tavaszszal kapott seb kiújult a lábamon, azt le akarták fürészelni a felcserek.

Szerencsére hozták a marhasültet. Úri szokás szerint ugyanazon az alpacca-ezüst tálon kétféle is volt felszeletelve: az egyikből még csurgott a vér, a másik becsületesen ki volt sülve.

– Dejsz’ én meg nem birkózom ezzel a nyers birkával! -164- tiltakozott a bérlő. Hisz ez még elbődül, ha az ember a villát beleszúrja.

A rektor a rágós húsfélének békét hagyott, roszak voltak a fogai, inkább a körülteremtettézett csemegékben gyönyörködtette az inyét, különösen megnyerte a tetszését a szép árticsóka.

– Ilyet még soha sem ettem. Csak a botanikából ismerem. Articsóka! Nálunk Bergengócziában meg nem terem. Hideg a föld: trias-képlet. Most legalább megismerem az ízét.

– Nojsz’ ismerem én, verje meg a csoda! kiálta a bérlő; volt szerencsém hozzá három álló esztendeig, a míg Velenczét meglaktam. A taliánnak ez a mindennapi ebédje: olajba főtt árticsóka. Frustukra ánizsgyökér, rá egy kupicza czukros szódavíz, vacsorára meg frutti di mare, a mitől a tisztességes embert a nehéz nyavalya kerülgeti, ha csak azt látja is, hogy más ember hogy tömi magába. Soha én alávalóbb, fertelmesebb várost nem láttam annál a Velenczénél!

Ezt már nem hagyhatta ellenmondás nélkül a tudományok képviselője és tanítója.

– No de édes barátom! Hogy mondhatsz ilyet Velenczéről? Hát a Szent-Márkus-tér?

– Nem ér az fel egy szép tábla búzavetéssel, mikor érésben van, s a pittypalatty ver benne.

– Soha a tájékára sem mentem én! Láttam én azt már itthon a panorámában, ott sokkal nagyszerűbb volt, mint a valóságban.

– De a makaroni! A rektornak épen egy szál makaroni ficzkándozott a villája hegyén. Bergengócziában ez sem terem.

– Hogy fújnák rajta az itéletnap trombitáját! Ma is borzadok, ha szembe jut, hogy ereszti le a torkába a piszkos facchino ezt a hosszú tésztakötelet. No, csak nincs -165- előttem csúfabb darabja a földnek annál a híres Velenczénél, a hol én három esztendeig sikáltam a kaszárnya lépcsőit.

– No hát én meg azt mondom, hogy soha egész életem folyásán olyan jó érzéssel vissza nem emlékezem valamire, mint arra a négy esztendőre, a mit a rettegett Olmüczi kazamata börtönében eltöltöttem.

Mind a két asztaltárs kiváncsian fordult felé, várva a magyarázatát ennek a paradox állításnak.

– Igen bizony. Ott képeztem ki magamat azzá, a mi lettem. E négy év alatt megtanultam angolul, francziául olyan tökéletesen, hogy Gibbont, Lamartinet fordítottam kötetszámra; aztán a mit jogász korunkban nem tanítottak: a római jogot, az osztrák jogot, a Code Napoleont, a külföldön dívó kereskedelmi törvényeket. Valamennyi a kis újjamban volt.

– Szegény pajtásom! sóhajta föl a bérlő, gyöngéden megczirógatva az ügyvéd kezét s lehetett a szánó arczáról olvasni az indokolást; akkor mégis csak jobb dolgom volt nekem a velenczei kaszárnyapalló sikálása mellett.

Ellenben a rektor szemei még jobban kimeredtek, mint a milyen bámulatra már a természettől alkotva voltak: neki az ütött szeget a fejébe, hogy «hiszen akkor neked rengeteg sok könyvre volt szükséged, hogy ennyi mindent bemagolj. Van a rabok számára az olmüczi áristomban könyvtár?»

– Az ugyan nincs; de Bécsből, Lipcséből mindent meg lehetett hozatni: a várparancsnok megengedte.

– Nem, pajtás, én nem éltem rab menázsin. Az első nap, a mint a zárkában a helyemet kimutatta a porkoláb, egész bizalmas nyájassággal közölte velem, hogy onnan kívülről gondoskodva van rólam, hogy a prófunton és czibere levesen kívül szilárdabb táplálékkal lássanak el, s -166- annak bizonyítására behozatott a feleségével a számomra egy nagy tál kívül mákos, belül szilvás buktát. A mire én elutasító választ adtam. «Dejsz ez a morva nemzeti csemege nem jár belém!» – «Was? Kein Buchtel essen!» förmedt fel a derék rabok-anyja. Hát ugyan mi kéne? Mondtam aztán neki, hogy én nem szeretek mást, mint sült húst; ha az kapható, olyat teremtsen elő. Attól fogva aztán mindennapra kijárt a roszbif adagom bőséggel, s hogy nem untam meg, azt a mai ebéd menűje is bizonyítja.

– Hát a ki úr, az tömlöczben is úr, állapítá meg a bérlő. Hiszen neked szép birtokod volt apai jusson.

– Hosszú Hübnere 15) van annak. Dehogy nem konfiskálták! Hanem előbb köpjünk be 16) egy pohár somlyait. Mivelhogy «infandum renovare jubes rektorka dolorem». Te talán nem; de a pajtásom emlékezni fog arra a fekete hajú, fekete szemű hölgyre, a ki engem az 1848/9-iki hadjárat alatt mindenüvé kisért az ekhós szekeremen.

– De énekesnő! csillapítá a bérlő. Tudva van, hogy az magasabb fokú lény.

– Azért, mert már volt neki férje, a kinek tartózkodási helye nem volt kipuhatolható.

– Kérlek, kedves barátom, szólt a rektor, a szájához emelt poharat érintetlenül visszatéve az asztalra, ha -167- valami csintalan történet lebeg a nyelved hegyén, én nekem engedd meg, hogy annak előadása alatt kimehessek a mellékszobába; mert én nekem kötelességemmé tette az én asszonyemberem, hogy ő neki híven mindent elmondjak, a mit láttam és hallottam, – s az én feleségem rigorozus persona, – esperes leánya.

– No, az én feleségem miatt elmondhatod, mert az tőrül metszett magyar menyecske, a ki él-hal a pletykáért.

– Hát hisz az én saját feleségem is jól ismerte ezt az egész történetet, a miben egyébiránt, biztosítalak róla, hogy nem lesz semmi pironkodni való; akár egzerczicziumnak leirathatod a szittyáiddal.

– Hát biz’ a forradalom alatt sok e féle szokatlan viszony keletkezett. Az események forgószele kerített bennünket össze. Én a nőt mentettem ki kritikus helyzetből; ő pedig tűzben-fagyban követett engem minden viszontagság között. El is választattam volna én őt a férjétől, hogy feleségül vegyem; de nem volt abban az időben se törvényszék, se konsistorium, magam sem mehettem oda, a hova akartam, hanem a hova kergettek s így folytatódott az exlex állapot.

– Nagyon jó volt az akkor! szólt közbe a bérlő. Magam is láttam a donnádat, mikor a szekéren kávét főzött; maga megőrölte a kávémalommal. Nekem is töltött egy pohárral. S én akkor azért az egy pohár forró mokkáért a lelkem üdvösségéből is odaadtam volna tíz esztendőt!

– No hát! folytatá az ügyvéd, mikor hegynek alá kezdett gurulni a szekerünk, én már tudtam előre, hogy mi következik; akkor azt mondtam az én primadonnámnak: «édesem, én már úszom; csak egy hajszál tarthat fenn, hogy el ne merüljek, s még valamikor kijussak valahol a partra: ez a maga hajszála». -168-

– Ha engem elfognak, talán kivégeznek; azzal elvetem a gondját; de ha fogságra itélnek, akkor a birtokomat is elkobozzák.

– Az ám, erősíté a rektor, azért rossz nektek, szegény földesuraknak, hogy ha rossz fát tesztek a tűzre, nem dughatjátok tarisznyába a dominiumotokat, futamodás közben; mennyivel jobb nekünk rektoroknak: ha én a kalamárisomat, pennatokomat a zsebembe sülyesztem, azt mondhatom: «omnia mea mecum porto».

– Hát ezen én ilyenformán véltem segíteni, az én barátnémat kérve fel a közreműködésre: «Én te neked most adok egy kötelezvényt harminczezer ezüst forintról, a mit te tőled vettem fel kölcsön; te azonnal megfordítod a szekerem rúdját, téged áteresztenek az ellenséges hadvonalon, vágtatsz lóhalálában Pestre. Ott felkeresed az én volt princzipálisomat, P** urat, a kit jól ismerhetsz: törzslátogatója a szinháznak, egy szép leánya is van. Annak átadod ezt az én kötelezvényemet, hogy rögtön tábláztassa be a birtokomra. Ha azután értesülni fogsz az elfogatásomról, s esetleg arról, hogy fogságra itéltek s a birtokomat elkobozták, pert indítasz a lefoglaló kormány ellen a betáblázott összeg miatt. Az adósleveleket minden kormány respektálni fogja, ha az összeget ki nem fizetik is, de a kamatját megkapod, s abból én nekem küldesz annyit, a mennyi a börtönben az élelmezésemre szükséges: a többit megtartod magadnak.»

A rektor rátette a kezét a fiskáliséra, jelezve a közbeszólási szándékát.

– Megállj csak, felebarátom. Az az általad kiállított kötelezvény hamisítás volt. Te azt az összeget a te domicelládtól soha sem vetted fel, és így tudva, nem igazat irtál alá; vulgo «csaltál»; ez pedig Sipos úr szerint, a kitől a just tanultuk, kriminalitás.

– Ülj le, amice! Igy tanította a just Sipos professzor; -169- de ha Trombitás professzortól 17) tanultad volna a just, akkor tudnád, hogy csalni in thesi vétek, de in concreto a németet megcsalni virtus!

Ebből nagy jogi vita támadt volna a két iskolatárs között, ha a fiskális nem komplanálja a kérdést azzal a nyilatkozattal, hogy «igazad van, pajtás, ez nem volt korrekt dolog; a hogy a franczia mondja: ez több volt, mint vétek, ez hiba volt. Hanem hát megbűnhödtem én azért keservesen. Nagy strófot álltam ki s ezzel ki van egyenlítve a vétségem.»

De még jobban kiegyenlíté a vitás kérdést a közbe jött töltött káposzta, mely előtt csakugyan háttérbe kell szorulni minden disputának. Azok a mosolygó töltelékek, meg azok a kaczérkodó húsos szalonnadarabkák, a csábító disznófülek és farkak! Ezekkel nem versenyezhet semmi szőnyegen levő tárgy.

A fiskális az alatt ráért folytatni a beszédet, a míg asztaltársai megküzdenek azzal a nehéz feladattal, hogyan kell a disznófarkat izében eltalálni. Ő karlsbadi utókurát tartott.

– Hát mind ennek az lett a vége, hogy én hova-hamarább oda kerültem a kazamáta odúba. Remélem, hogy nem kivánjuk egymásnak az étvágyát elrontani holmi martirpanaszkodással. Nem illik a magyarnak a sápítozás. Aztán nem is lehetett semmi panaszom. Türhetően éltem a fogságban: nemcsak a testi táplálékomról volt gondoskodva, hanem a szellemiről is. Olvashattam minden könyvet, a mit csak megkivántam, csak a könyv czímét kellett felirnom a porkolábnak, posta-fordultával már ott volt. Irhattam is, a mit csak akartam. Többek között minden hónapban egy levelet a barátnémhoz, természetesen németül fogalmazva, hogy a várparancsnok megérthesse, a kinek a kezén az államfoglyok leveleinek keresztül kell menni. -170-

Csak az nyugtalanított, hogy én a leveleimre soha sem kaptam választ. Pedig minden hónap elsején megérkezett a havi pénzem.

Mikor egy ízben a várparancsnok lejött a börtönömbe vizitálni, én egyenes kérdést intéztem hozzá.

– De hiszen minden hónapban megküldi valaki számomra a rendes havi pénzt. Ahhoz csak kell valami kisérő levélnek mellékelve lenni.

– Majd ha kiszabadul ön innen, akkor megkapja a hozzám érkezett leveleket, a mik önt érdeklik; lesz alkalma elolvasni.

– De hát meg van tiltva a hozzám tartozóknak, hogy egyenesen nekem irjanak levelet?

Én aztán elkeseredésemben irtam egy négyoldalas levelet az én otthoni barátnőmnek, a miben kétségektől dúlt szivem állapotját ecsetelém, hogy miért nem boldogít drága soraival, hogy legalább a kezevonását, a neve aláirását megcsókolhatnám. Szeret-e még? Hogy éli világát? Remél-e még?

Leveleim tenora egyre keserűbb lett, a féltés is bántott; szemrehányásokkal, gyanusításokkal halmoztam el minden újabb levelemben; mind sikertelenül.

Pedig a havi pénzem pontosan megérkezett. Tehát kell, hogy rám gondoljon valaki. -171-

Egy napon aztán, a mint a várparancsnok ismét lejött hozzám vizitatióra, mielőtt én állhattam volna elő a lamentátiómmal, ő szólított meg, nyers, parancsoló szóval: «Államfogoly úr, ezennel megtiltom önnek, hogy több levelet irjon az adressáthoz».

Ettől fogva ezt a várparancsnokot tartottam én a világ legkegyetlenebb tömlöcztartójának.

Nem is állhattam meg, hogy e miatti panaszomnak kifejezést ne adjak előtte, természetesen államfogolyhoz illő mérséklet hangján; mire a várparancsnok egész ridegen azt válaszolta, hogy «államfoglyoknak a törvényes hitveseikkel levelezni meg van engedve; de szívbeli viszonyokat szőni-fonni innen a börtönből, megfogható okoknál fogva tilalmaztatik. Lám, az ön fogolytársának, Skrzbenzky urnak megengedtetik, hogy minden hónapban küldeményt intézzen a feleségéhez Krakkóba».

Tudniillik, hogy egy szobatársam is volt, lengyel szabadsághős, a ki a krakkói népharczok alkalmával szerzett magának érdemeket az ittülésre. Ez még előttem került ide, s már egészen beleminősítette magát az adott helyzetbe. Egész nap fütyült, danolt, s egy kis asztalkánál késsel, vésűvel, ráspolylyal faragott mindenféle csinos csecsebecséket puszpángból, ébenfából; idő folytán engem is megtanított rá: raboknak ez vigasztaló időtöltés. Az én lengyelem aztán az általa faragott karpereczeket, násfákat hazaküldötte a feleségének: az tudta azokat értékesíteni a lengyel úrnőknél, s igy tartotta el a lengyel a börtönből a családját; az ő vagyonára is rátette a karmait a sas.

Ettől a börtöntárstól tanultam francziául és angolul is, jó kézikönyvek segélyével. Én viszont a havi pénzemből -172- juttattam neki. Csak azt nem szerettem nála, hogy a várparancsnokot mentegette előttem. Ezek a lengyelek a milyen féktelenek a szabadságban, olyan alkalmazkodók a kényszerhelyzetben. Engem mindig csak vigasztalt és boszantott, hogy a várparancsnok tilalma az én primadonnámhoz intézett leveleim ellenében nagyon helyes okkal bír, a mit, ha én egyszer meg fogok tudni, magam is helyeselni fogok.

– Egy lengyel soha el nem árulja a becsületére bízott titkot; még ha a zsarnokának a titka is az.

Így teltek el az évek. Én az alatt akadémiát végeztem. A nyelveken kívül jogi kodexeket magoltam be; egész könyvtár szaporodott a zárkám padkáján. Minden könyvet, a melyet megkivántam, azonnal meghozatott a várparancsnok a számomra; némelyik fel sem volt még vágva. Ez nagy bizalom!

Egy szép napon aztán, szokatlan órában hallom a kulcsokat csörömpölni a zárka-ajtóban; bejön a várparancsnok. Máskor az ilyen látogatásnál mindig a fején volt a sipkája, most a kezében tartotta, s ezzel a megszólítással tisztelt meg: «euer Hochwohlgeboren», a mi magyarul annyit tesz, hogy «tekintetes úr».

– Örömhírt hozok önnek: mától fogva megszüntem az ön házizsarnoka lenni. Ő felsége legkegyelmesebb elhatározásával önnek, több fogolytársaival együtt, amnesztiát adni méltóztatott, hátralevő büntetése idejét elengedve, s egyúttal a lefoglalt birtokát is visszaadva.

Azzal karom alá öltve a kezét, fölvezetett a börtönből a saját lakásába, bemutatott az exczellencziás asszonyának, meginvitált reggelire, melynek végeztével előkereste a szekrényéből az engemet érdeklő leveleket, s oda tette elém. Gondosan be voltak skatulyázva kemény papirosba, s átkötve spárgával. Biztatott, hogy bontsam fel a csomagot. -173- Lehetett ott valami ötven levél. De annak mind egyforma volt a borítéka: ugyan az a szürke papiros, az az ostyapecsét, a mit a katonai kanczelláriában használnak, a czímzet ugyanazzal a kézirással rákarmolva «ex offo» az itteni várparancsnoksághoz.

– Hát jól van. Akkor pakoltassa ön össze a holmiját: a legközelebbi vonat egy óra mulva indul.

– Szabad lesz hazaérkeztemet táviratilag tudatnom az illetőkkel, hogy kocsival várjanak az állomáson?

Azzal beszólítá a várparancsnok az irnokát, s maga diktálta neki a feladandó sürgönyt.

«Dohányfalva. T. cz. csendőrparancsnoknak. Tudassa ön X. úr gazdasági felügyelőjével, hogy urasága Olmüczből, legfelsőbb megkegyelmeztetés folytán holnapután délben E. állomásra megérkezik, alkalmatossággal várják. – Várparancsnok.»

– Nem! szólt erre egész határozott ridegséggel a tábornok, s olyan kézmozdulatot tett, a mi azt jelenti, hogy elmehetek.

Én aztán kihátráltam az ajtón, lementem a zárkámba. Az egész börtöni szerzeményemet ott hagytam a lengyel pajtásomnak, a kivel könyek között ölelkeztünk össze. Utitáskámba belegyömöszöltem a gúnyáimat, felyül pedig azokat a leveleket; s azzal elpályáztam a vasúthoz.

Hogy micsoda érzés volt az, a mikor a czertifikátot felmutattam a vasúti váróteremben a puhatoló rendőrbiztosnak, s hallottam ajkairól elhangzani e megváltó szót: «passirt», mikor a vaskocsi elkezdett dübörögni alattam, s a -174- fütyülő mozdony gőzfelhője közül kivillant előttem a szabad Istenvilágának zöld mezeje, erdeje, – azt majd csak a tokaji bor után tudom elmondani.

Egyes egyedül ültem a kupéban. Eszembe jutottak a levelek. S engemet rávitt a kiváncsiság, hogy a mellettem elfutó mezők, s a vonatot lassú tempóban kisérő hegyek helyett a betűkkel tele papirosokat vizsgáljam. Kivettem a boritékjából a legelsőt. Számozva volt és rendbe rakva mind az ötven, vagy hány.

Ráismertem a primadonnám kéziratára: a betűk ugyanazok voltak, de annál kevésbbé a levél irójára. Ez nem az én barátném, hanem az én haragosom. A levél a várparancsnokhoz volt intézve, mint régi ismerőséhez. Annak panaszolta el a baját, a mibe miattam keveredett, egész bizalmasan. Hogy azzal a kötelezvénynyel, a mit rábíztam, milyen nagyon megjárta. Hajdani princzipálisom, a kihez utasítottam, nemcsak nem tábláztatta be a kötelezvényemet a jószágomra, sőt egyenesen kijelentette neki, hogy azzal a firkával nem ér el semmit, mert azt az osztrák hatóság, a ki most regnál, alaki hiba miatt érvénytelennek fogja tekinteni, külömben is a csodák világának kellene beállni, ha a fiskus a perduellio miatt elitéltek konfiskált földbirtoka után adósságokat kezdene el fizetni. Hanem a helyett azt a tanácsot adta neki, hogy menjen el audiencziára az osztrák főparancsnokhoz, s folyamodjék az én elkobzott birtokomnak bérbeadásáért. A főparancsnok galánt ember: ilyen művésznőnek nem fog semmit megtagadni. Rávitte a kényszerűség erre a lépésre, s azt siker követte: megkapta a bérletet. De köszöni szépen az ilyen diadalt. Most neki e miatt meg kell válni a szinpadtól, beülni egy dohos falusi kastélyba, béresekkel, szolgálókkal huzakodni, teheneket fejetni, tyúkokat ültetni, birkákat nyiratni, zsidókkal alkudni, számadókkal ungorkodni, szántatni, vettetni, ha sár van, csizmában járni, parasztszekérre ülni, s aztán minden garast megzsugorgatni, hogy a bérlet összege kikerüljön, s még azonfölül -175- nekem havi élelmezésre pénzt küldeni. A pénz pedig most ritkaság. A magyar bankót beszedték, nem adtak érte semmit. Ezt az ide mellékelt keserves harmincz forintot is csak úgy tudta előteremteni, hogy az arany koronáját, a mit jutalomjátéka alkalmával tisztelőitől kapott, eladta százhúsz forintért.

(Biz azt nagyon olcsón adta el! jegyzém meg magamban: nekem, a ki «tisztelői» egyetemes neve alatt rejtőzöm, háromszáz forintomba került.)

Aztán tovább: micsoda unalom! nincs egy úri ember, a kivel szót lehetne váltani, a legközelebbi kastély félnapi járó. A szobák teli vannak egérrel, ő pedig irtózik a macskáktól. Olvasni való nincs a háznál, esténkint pasziánszt kell játszani. A kályhák füstölnek. Légvonat van. Ő már is tele van rheumával, katarrhussal, s ki nem jön a migrainekből.

Át kellett látnom, hogy kettőnk közül nekem volt jobb dolgom – ott a becsukott zárkában. Ott csakugyan nincs légvonat.

Visszatettem a levelet a boritékjába, s aztán a többi társai közé kötöttem megint a hivatalos spárgával. A többi negyvenkilenczre nem voltam már kiváncsi. A megkezdett panaszok bizonyosan fokozódnak azokban, mert a falusi élet nyomorúságai nem szoktak gyönyörűségekké átváltozni.

Csak a régi princzipálisomnak tettem magamban szemrehányást, hogy nem tudta már fiskális létére a kötelezvényemben azt az alaki hibát utólag helyreigazíttatni, s a kötelezett összeget a primadonnának kifizettetni, a ki azután minden fáradság nélkül gondoskodhatott volna az ellátásomról.

Ellenben teljesen rehabilitálva találtam a várparancsnoknak azt a szigorúságát, a melynél fogva ezeket a leveleket magánál visszatartotta s nekem át nem adta. Hisz én az ilyen levél olvasása után okvetlenül arra fakadtam -176- volna, hogy nem fogadok el ilyen keservesen felpanaszolt segítséget: élek ezentúl rabkenyéren.

Hát a levélcsomagot visszadugtam a táskám fenekére, s aztán nagyobb élvezetnek tartottam a vonat mellett elszaladó fenyőfákat, égerfákat nézegetni, varjúfészkeikkel.

Ha egy varjúasszonyságnak a varjúhímét elfogja a csapóvas, az se tartozik a párjának ételt hordani a helyébe, minek csábult el a csalétekre? Nekem pedig hordtak! – Bizonyosan Illés próféta hollója is nőstény holló lehetett.

Egyenesen az ő czímére ugyan nem engedték meg (megfoghatatlan szigorúságból) a táviratozást; de ha a csendőrparancsnok tudatta az ispánommal, hogy kiszabadultam, jövök haza, lehetetlen, hogy az rögtön ne szaladt volna az úrnőjéhez ezzel az örömhírrel, a miben nyomatékos volt ez a szó «urasága». Hiszen ha én a gazdatisztnek urasága vagyok, akkor már a birtoknak is ura vagyok. És akkor ő is a bérlőnőből úrnővé emelkedett. Mert már most minden akadály daczára nőmmé fogom tenni. A leveleket – no azokat elégetem. Vajjon vett-e magának új hintót?

A lépcsőről leugorva, egyenesen a helybeli rendőrparancsnok hatáskörébe kerültem. Kevés szavú, katonás magatartású férfiú volt. Milyen is lehetett volna más?

A mint megneveztem magamat előtte, nem is engedte, hogy certifikátomat előhuzgáljam: röviden tudatá velem, hogy az olmüczi várparancsnokság táviratát megkapta annak az értelmében intézkedett: a kocsi, mely Dohányfalvára fog szállítani, itt vár reám.

Én törtem magamat az úti közönségen keresztül az «Ausgang» felé. -177-

A «Station»-ból kilépve, hirtelen széttekintek. Hol van itt egy új hintó? Biz az sehol sem volt. De a régimódi utazó hintómat sem láttam se közel, se távol.

A helyett a velem lépést tartó csendőrparancsnok oda mutatott a szarvasbőr keztyűs kezével egy fakó csézára, melynek a rúdja mellé egy magányos szürke ló volt fogva, erősen pettyegetve a tisztes öregkor rozsdás szeplőivel, a bakon pedig ott gunnyasztott a jámbor Iczig, az én régi regále-bérlőm, magyarul: korcsmáros.

– No hát természetes! Egy lovas bricskán, zsidó kocsissal, zsandárőrmesterrel az oldalamon. Ez hozzátartozik a hazatérő államfogoly parádéjához.

Azért még sem állhattam meg, hogy félpanaszképen oda ne szóljak a jámbor Iczignek, ki szépen kalapot emelt előttem:

– Adjon Isten jó napot, szomszéd. Hát maga jött ki értem? Nem esett tudomására a nagyságos asszonynak a hazajövetelem?

– A nagyságos asszonynak? A híres primadonnának? Hát a tekintetes úr nem tudja? Hol van az már? A más világon. Hisz az első esztendőben, hogy ide költözött, meghalt a nagy kholerában.

Ezért tiltotta hát meg én nekem az én zsarnokom, a kegyetlen várparancsnok, hogy leveleket küldözzek hozzá, szemrehányásokkal, szerelemféltéssel teljes leveleket – egy halotthoz.

De hát akkor ki küldte nekem azt a többi levelet a mellékelt segélypénzzel együtt? Ki volt hát a nőstény holló? -178-

– Ki küldte nekem a fogságba a havi pénzt? Erre az utóbbi kérdésre ugyan rögtön megtalálhattam volna a választ ugyanazokban a levelekben, a melyeket magammal hoztam, s melyek közül csak az elsőt olvastam el; de a hordár már elvitte az utitáskámat az Iczig szekerére, s itt a pályaudvaron csak nem állhattam neki a levélolvasásnak, a mit megtehettem volna unos-untig a vasuton.

– Jájh; sopánkodott az én kocsmárosom. Csakhogy haza hozta a tekintetes urat az Úr Isten, hogy megszabadít bennünket azoktól a nagyságos uraktól!

– Hát igen is. Ebben a mostani világban minálunk csak a tisztességes embereket hívják tekintetes uraknak, a többi mind nagyságos úr.

Nem árulhattam el, hogy megirták azt hihetőleg; de én durczából nem olvastam el a későbbi leveleket.

– Oh, oh, oh! Szegény megboldogult tekintetes asszony! De nagy hibát követett el azzal, hogy meghalt! De még nagyobb hibába esett azzal, hogy olyan hirtelen halt meg; nem telt bele huszonnégy óra, mire a doktort kihozták a városból, már vége volt. De legnagyobb hiba volt, hogy nem hagyott semmi rendeletet, se irásban, se szóval. Hát aztán az történt, hogy a temetésre előjött valahonnan mind a két nagyságos úr: a tekintetes asszonynak az ura, meg a fia. Jeles két uraság! Hiszen tetszik őket ismerni. No, énnekem teljes világi életemben sok nevezetes lumpot, korhelyt, duhajt, volt szerencsém megtapasztalni: de… nem szólok többet… Üljünk fel tekintetes uram a szekérre, majd az úton elmondom a többit.

Én odaültem a korcsmáros mellé a kocsis ülésbe. Az Iczig hajtotta a lovat: ez úgy volt szoktatva, hogy minden -179- lépésnél kellett egyet rántani a száján a gyeplűvel: különben megállt. A kocsmáros rágyújtott a pipára a kénes gyufával, szomorúan dörmögve: «trafik»; nekem is szolgált tűzzel a nem szelelő szivarhoz, a miből többet elrágtam, mint elszívtam. «Hol vannak a régi jó idők?»

– Hát a két nagyságos úr, a mint beült az örökségbe, mindjárt felkutatta a fiókokat. Találtak-e készpénzt, mennyit, azt nem tudja senki, mert másnap már felmentek Pestre; de egy hét múlva megint visszajöttek; s másnap már a megboldogultnak a hires nevezetes szinpadi kosztümjeit hozták oda hozzám, hogy adjak rájuk zálogot. «Isten a világ fölött!» nem vagyok én zálogos, uzsorás. Mit csináljak én a görög palástokkal? Vigyék az urak Pestre! Az ærarium náluk hagyta a bérletet. Ők aztán kiadták parczellákban zsidónak, parasztnak subárendába. Igásbarmot, lovat, hintót szekeret mind eladtak potom áron; még azokat a pompás svájczi teheneket is mind elpocsékolták. Akkor aztán gazdatisztre, béresre, kocsisra sem volt szükségük, azt is mind szélnek eresztették. Az ærarium azzal biztosította a maga követelését, hogy az albérlőknél szekvesztrum alá vetette a fizetséget. Mit tehettek a nagyságos urak? Élni csak kell. Rabolni pedig nem szabad, mert itt a zsandár; de meg nincs is kitől. Hát azt tették, hogy eladogatták a kastélyból a butorokat. Azokat a szép almáriomokat, a préselt bőrkanapékat, a drága könyvtárt, a zongorát. Mikor annak mind vége volt, került a sor a konyhaedényekre, utoljára eladták az ágyneműt, a nyoszolyát maguk alól; most úgy alusznak, mikor reggel hazakerülnek valahonnan, hogy két székre végig fektetnek egy salugáder szárnyat, az a nyoszolya, azon végig nyújtoznak; egy pléd a takarójuk éjjel, nappal a köpenyegük. Vagy mit mondok? Nappal a ruhájuk, éjjel a köpönyegük, mert ezek nappal alusznak, éjjel kóriczálnak.

– Eszembe jut erről a pozsonyi diáknóta, mondá a -180- bérlőpajtás: «Da schliefen alle neunundneunzig Schneider auf einem Kartenblatt».18)

– Igy aztán világos lett előttem, hogy miért kell nekem hintó helyett a korcsmáros egylovas czézáján a bevonulásomat tartanom.

– Haj! haj! haj! sohajtozott a jó Iczig. Nekem is adósok ezek a nagyságos uraságok erős summa pénzekkel. Mindent kontóra vitetnek. Egyre azzal biztatnak, hogy majd uzsorával fizetik ők azt vissza, csak azt a nagy pörüket megnyerjék, a mit az ærarium ellen folytatnak.

– Az ám. Nagy pört. Sok ezer forintig. Az ifjú nagyságos úr sokszor bejön hozzám egy pohár gugyira, a mit föl se irok az ajtóra s olyan bizodalmasan elbeszélget velem. Tetszik tudni: az öreg nagyságos úr, az apja, igen derék, becsületes ember, hanem a fia, az még nagyobb hunczfut, mint az apja. Azt mondta, hogy irásuk van; mutatta is nekem az irást. Nem tudom, nem értem, mert én csak zsidó irást ismerek. Elbeszélte, hogy voltak ők már a gubernátornál is Budán, a minisztereknél Bécsben, még a császárnál is: úgy félnek már tőlük, hogy mindenütt kidobják az ajtón. De ők azért nem tágítanak. Lesz még szőlő, lágy kenyér. Járnak ők még négylovas hintón. Isten adja; de én nem kívánom. Tegnapelőtt, mikor a telegráfos meghozta a depest a zsandárkomiszér úrnak, az meg odajött hozzám, elmondta, hogy mi hírt kapott: a tekintetes úr hazajön; megparancsolta, hogy jőjjek ki fuvarba a vasúthoz; több cséza nincs a faluban, csak az enyém. Hát én is tüstént ellátogattam a kastélyba. A nagyságos urak akkor csinálták a toalettet. Mondom nekik a nagy örvendetes újságot, hogy a tekintetes úr kiszabadult a tömlöczből, ő felsége elengedte a büntetést, a jószágát is visszaadta, itt lesz ma vagy holnap. Azt gondoltam, hogy erre a -181- szóra majd egyszerre elindul az orra vére mind a kettőnek, hogy már most mehetnek innen, a merre látnak. Nem a! Hanem inkább azt kiáltották, hogy «juhhé! Ez kellett nekünk!» s összefogóztak, az apa meg a fia, úgy tánczolták a kállai kettőst; majd megbolondultak örömükben. Én nem tudom, minek örültek olyan nagyon?

– Hagyjuk azt ott, tekintetes uram! Nem fog maga ebben a kastélyban megmaradni. Van én nekem egy szép tiszta szobám; jobb lesz magának oda bekvártélyozni magát. Nem háborgatja senki. Nagyon csendes most az ivószoba.

Azonban mégis csak kiváncsi voltam rá, hogy mi lett az én ősi házamból, a mióta elhagytam: bementem a nyított kapun.

Üres volt az egész udvar, felverte a laboda, az ebkapor. Nem kellett félnem, hogy a kutya megugat.

A folyosóról benyítottam a hajdani étkezőszobába. Egészen üres volt: de azért nem mondhatnám, hogy egy élő lényt sem találtam ott, mert egy egész raja az egereknek futott szét a betoppanásomra, eltünve a padlóba ásott lyukakon, s a szomszéd szobák keresztül rágott ajtajain át. Az első gondolatom az a mély sajnálkozás volt, hogy vajjon miből élnek ezek a szegény egerek ebben a házban? Pedig hogy nagyon otthon érezhetik magukat, azt bizonyíták az ablakok, a melyeknek a szegleteiben három-négy egérlyuk volt egymás fölé vájva: egész kontignáczióra.

A többi szobákon is végig nyitogathattam, a nélkül, hogy e barátságos új települőkön kívül valakit megzavartam volna. Végre akadtam egy ajtóra, a melyen az egérrágta nyilás kukoriczacsutkával volt bedugaszolva. Ahá! -182- Itt lesznek ők! Ez itt a konyha. Bizonyosan azért választották ezt hálószobául, mert ez márványnyal van kirakva, a miben az egér nem tud elhelyezkedni. Benyítottam.

A takaréktűzhely természetesen hiányzott belőle. A kandalló fülkéjében hevert a spirituszos gyorsfőző, egy törött tükördarab, meg egy hajfodorító vas; nélkülözhetetlen kellékei egy garçon-lakásnak.

A középen pedig egymás mellé szorítva volt a négy nádszék, s azokra fektetve a két redőnytábla: ezen az ascetai nyoszolyán feküdt családi egyetértésben a tékozló apa a fiával. Irigylésre méltó álmuk volt. Egy gyapjas nagy kendővel takarva mind a kettő.

Előbb hangos szóval, majd gyöngéd ránczigálással igyekeztem őket fölkelteni; de nem jutottam kivánt sikerhez. Az egyik azt mondta a költögetésemre, hogy «czupász», a másik meg rám mordult: «eredj, disznó, nem iszom többet».

Megérkezésünkre a felesége, meg a leánya jöttek elénk a boltajtóból. Az asszonynak viseltes aranycsipkés főkötő volt a fején, a leány elég csinos alak volt. Bevezettek az extraszobába. Felajánlottak minden kitelhető földi jókat, a mi tőlük kitelik: mit kivánok? Grogot? Bischofot? Barbarászt? Puncsot? Vagy khinai theát? Én mind valamennyit megköszöntem. Nem kivánok egyebet, mint egyedül hagyatást s abszolut pihenést. Ez teljes mértékben ki lett szolgáltatva. Hat óra hosszant senki sem nyitotta rám az ajtót.

Hejh, fiuk! Ti nem tudjátok elképzelni, micsoda érzés az, mikor az ember négy esztendei fogság után azzal a -183- gondolattal dűl hátra a székébe: ma nincs a szobám ajtaja bezárva.

Legelső dolgom volt az útitáskámból elővenni azt a félredobott levélcsomagot. Ki volt hát amaz ismeretlen őrangyalom, a ki a kebelbarátném halála után az én nyomorult létezésemről gondoskodott?

Nagy meglepetés várt rám: mindjárt a legelső levél, mely az elhalt barátném panaszos levele után jött, felvilágosított a talányról. Azt a levelet és az utána következőket az én egykori princzipálisomnak a leánya irta: a családi nevének a kezdőbetűje után jött a keresztneve, Mariska.

Visszaemlékeztem rá, 1848-ban nyúlánk növendékleány volt, akkor került haza a növeldéből. Szép, nagy kék szemeit olyan jól tudta rejtegetni selymes szempillái alá. Arra is emlékezem már, hogy mikor a márcziusi napokban divatba jött a kokárdaviselés, (minden férfinak a melle fel volt diszítve ezzel a népszerű érdemrenddel), a kis Mariska hímezett a számomra arany, ezüst és selyemfonálból egy országczímerével diszített ilyen kokárdát s én azt az egész szabadságharcz alatt a mellemen viseltem, még azután is megtartottam, a tárczámba elrejtettem: azt nem vették el tőlem.

Hát a kis Mariska küldözte nekem négy éven keresztül a börtönben ellátásomra való pénzt, havonként harmincz forintot. A küldeményhez kisérő levelet is írt, a várkormányzóhoz intézve, s abban leányos szemérmetességgel könyörgött, hogy bánjanak velem jól: ne tudassák velem egy szóval sem, hogy a pénzt ki küldi?

Most aztán már azt is megértettem, hogy mért volt a várkormányzó irányomban olyan visszautasító. Derék, lovagias ember volt. Nem árulta el előttem egy leánynak a titkát, a mit az a becsületére bizott.

Ezt hát egészen megértettem. De kevésbbé tudtam világosságot teremteni egy másik kérdésben. Minden levelének az utóirata ez volt: «atyámnak ne tessék írni: ő e pénzküldeményekről nem tud semmit!» -184-

Ez nyugtalanított. Tudtam, hogy a volt princzipálisom nem vagyonos. Földbirtoka nagyon kevés. Háztartását csupán az ügyvédi gyakorlata fedezi. Honnan vette hát ezt a pénzt a lánya? Pénzt, a miről az apa nem tud semmit! Egy szép leány, a ki 16, 17, 18, 19 esztendős korát éli.

Nagyon megzavart ez a kétség! Micsoda áron jutottam én a börtönömben a mindennapi ételemhez?

Nem tudtam az asztal mellett maradni. Felugrottam s elkezdtem alá s fel járkálni a szobában nagy dobogással. Mig egyszer aztán a déli harangszóra benyította az ajtót a jámbor korcsmáros s meginvitált az ebédre.

Egyedül a számomra volt terítve. A jó paprikás gulyáshús ott párolgott már az asztalon.

Én azonban demokrata elveim által diktált kötelességemnek tartottam azt az indítványt tenni, hogy a házigazdám családjával együtt legyen társam az asztalnál.

A korcsmáros nagyon megköszönte e kitüntetést, de a feleségének, meg a leányának dolga van odakünn a konyhában; ő maga azonban megteszi azt, hogy leül az asztal tulsó végére; de az étkezésben részt nem vesz, a minek az okát könnyű volt kitalálnom.

Pedig mondhatom, hogy pompás gulyáshús volt, a minőt már négy év óta nem élveztem. Nem tudják ezt másutt úgy csinálni. Hányszor vágyakoztam utána az idegen földön! Ha egyszer egy tál gulyáshússal összetalálkoznám, a tál fenekéig fogyasztanám, még «móres»-nek valót sem hagynék belőle. S most itt előttem van, s én csak nézek a tányéromba, szívom az illatát a fölséges eledelnek s alig tudok belekóstolni.

– Tudom ám én, hogy miért nincs. Azok a levelek rontották el az etyepetyéjét, a melyeket sorba elolvasott. Most azon töri a fejét, hogy honnan kerítette azt a minden hónapi pénzt a szép Mariska kisasszony, a miről a papa nem tudott semmit. -185-

– Én sokat tudok, mindent tudok. Hát lássa, tekintetes úr, a múlt esztendőkben volt egy furcsa módi a magyar úri kisasszonyok, úrasszonyok között. A kinek volt egy férje, vagy bátyja, vagy más egyebe börtönre itélve, hát az azt követte, hogy csinált egy szép stikkolást, kanapévánkost, vagy mit, szépen selyemmel, zseniliával kiczifrázva, aztán azt kilutrizta az ismerősök között. Az én feleségem volt a házalónő, a ki ezeket a himzéseket elhordta házról-házra; mindenütt megtettek egy számot egy forintjával. Mikor meg volt rakva mind a kilenczven szám, akkor a budai lutrin kihúzták a számokat, a kié az első szám volt, az nyerte a vánkost. A kilenczven forint a mi összegyült, jó volt három hónapra a rab uraságnak. Akkor aztán stikkolt a kisasszony megint másik vánkost, vagy szőnyeget, a zsidó asszony megint elhordta házról-házra, megint lett pénz. Így ment az rendiben.

De ez meg már épen elvette a kedvemet az étkezéstől. A torkom elszorította a keserűség, elkezdtem sírni, mint egy gyermek. Hogy engem hosszú éveken keresztül egy gyönge leány tartott el a keze munkájával, börtönéletemben.

El nem hiszi ezt a dolgot nekem senki a mai asszonyi állatokból és férfi állatokból keveredett társaságban, hogy voltak valaha ilyen tündérei a magyar világnak! Hogy volt valaha ilyennek divatja!

– No, most hát megtudta a tekintetes úr, a min aggóskodott; már most hát egyék abból a gulyáshúsból.

– Dehogy eszem, szomszéd! Most múlt már el csak igazán az étvágyam. Fogjon be rögtön, be akarok menni a városba.

(Van egy diák szó: «sagacitas», a szótárban ez magyarul -186- így adatik vissza: «szellemi érzékek élessége», én hát csak maradok a díák szónál.)

Ez a sagacitas a kiváló tulajdona a sémi fajnak; arabnak, zsidónak egyaránt.

Iczig gazda az asztalra könyökölt s nem mutatott semmi készséget az utasításom figyelembe vételére.

– A tekintetes úr gavallér ember. Fáin ember! Porczellán ember. Gondolja magában: ez a Mariska kisasszony egy «Prachtexemplar». Ennek én tartozom valamivel. Nagyon sokkal, hogy azt a kamatok kamatjaival együtt le nem fizethetem másképen, mintha a kezemet fölajánlom neki. Most már megint földesúr vagyok. Birtokom van. Partie vagyok. Háládatos akarok lenni. Úgy-e igaz?

– No, hát én arra kérem a tekintetes urat legeslegalázatosabban, hogy kegyeskedjék megvárni, a míg az a két nagyságos úr odaát a kastélyban fölébred, toalettet csinál és Staatvisitet tesz a tekintetes úrnál. Az nem fog változtatni az elhatározásán, a csézám itt fog állni az ajtó előtt befogva. A tekintetes úr be fog menni Pestre, a régi princzipálisához: csak hogy egészen más okoknál fogva. Elébb hát tessék hozzá látni a gulyáshúshoz. Még jön lúdpecsenye öntött salátával és túrós galuska. Tudom, hogy Olmützben nem igen traktálják ilyennel a rab uraságokat.

Én elismertem, hogy a gazdámnak jól indokolt az az indítványa, s aztán – egy kiéhezett rab tehetségével hozzá láttam a jó magyaros ebéd elfogyasztásához. Az alatt is az én házi gazdám mindenféle népies közmondásokkal iparkodott a gondolataimnak irányt adni, a milyenek: «a csalánba nem üt a ménkü», – «rosz pénz nem vész el», – «magától meghalt verebet még senki sem látott»; – aztán meg «a gonosz mindig párjával érkezik». -187-

S hogy ne soká törjem rajta a fejemet, csakugyan megérkeztek: «ők ketten». Nagy robajjal törtek be a korcsmaajtón. Az apa és fiú. Nehéz volt első tekintetre kitalálni, hogy melyik az öreg, melyik az ifjú? Az öregnek a haja fekete volt (a melanogéntől) és csigákba bodorítva, az arcza borpiros, a fiatalnak a tarkója meg már kopasz volt s az arcza sápadt, kiélt, ránczos; csak a nagy kidülledt szemek vallottak mindkettőnél a családi leszármazásra. Először láttam őket életemben. Már így elevenen. Alvó helyzetükben az arczuk nem volt látható. Mégis megtudtam, hogy kicsodák. Annál fogva nem is mutatták be magukat.

Hanem az apa (az a festett hajú), oda rohant hozzám, átölelt, megcsókolt, (hogy mi jogon? nem tudom), aztán elkezdett sírni, egyre emlegetve: «Szegény jó Taszszink!» (Ez volt a megboldogult neve.) Elismerte, hogy közös a veszteségünk. A fia azonban nem jött kezet csókolni, (azt vártam), hanem fanyalgó pofával odahúzott egy széket az asztalhoz s arra leereszkedett.

A korcsmáros tudta már, hogy ez mit jelent. Hozott még két tányért, hozzá étkező szereket, poharakat, két palaczk bort s azokat oda tette az asztalra. Ezek természetesen az én vendégeim.

Az apa nem is kináltatta magát, kiszedett a gulyáshúsból s hozzálátott nagy mohósággal, tele szájjal is egyre sápitozva: «Szegény jó Taszszink! ha ő élne!»

A fiú ellenben szemrehányó fitymálással fordult a korcsmároshoz: «Már megint gulyáshús!»

– Tyhű, nagyságos úrfi! A szalonkát meg kellene lőni. Ki merne most lövöldözni? Mindjárt megfognák a zsandár urak. Mért nem tetszik puskaengedélyt kérni a magas kormánytól? -188-

– Köpök a kormányra! – fakadt ki a nemes ifjú s aztán csak majszolta foghegyen a gulyáshúst.

– No no, fiacskám! – csitítá a magzatját a papa. – Ne ilyen fenhangon a kormányról.

– Hát mi közöm nekem többé a kormányhoz? – pattogott a fiacska. – Nem elutasított-e bennünket a jogos követelésünkkel? Itt van. Tessék nézni.

Azzal kihúzott a belső zsebéből egy paksamétát, melynek a hány levele, annyiféle színű papirosra volt írva; valamennyin kétfejű sasos bélyeg. Kitárta előttem.

Ekkor vettem csak észre, hogy hová jutottam. Ezeknek a peres leveleknek a «dócéja» az én kötelezvényem volt, melyet elfogatásom előtt a barátnémnak (annak a mi Taszszinknak) adtam: egy szinleges adóslevél, hogy az elkobzandó birtokaimból ennek az erejével harminczezer forintot megmentsen a számomra. A várkormányzóhoz intézett első levélből, melyet még a barátném írt, értesültem róla, hogy az osztrák kormány ezt az én iratomat érvénytelennek nyilvánította alaki hiba miatt. – Én ugyan két tanúval is aláirattam a szerződésemet, az egyik volt az inasom, a másik a kocsisom, de azok, a mint én foglyul letartóztattam, s a barátnémat hazahozták, úgy elszöktek a szekeremmel meg a lovaimmal, hogy azt se mondták, merre mennek. Az osztrák törvény pedig megköveteli, hogy a hitelesítő tanúknak a lakhelye is ki legyen téve, hogy előidézhetők legyenek. S a németnek igaza van.

– Itt van! Nézze ön! – zokogott az apa, kezével a kitárt iratra ütögetve. – Így fosztottak meg bennünket a mi jogos örökségünktől! A mi szegény jó Taszszink keserves keresményétől! A mit ő a gázsijából megtakarított, a mit vendégszerepléseivel összeénekelt, a mit nélkülözésekkel, kölcsönzésekkel felszaporított. Ha ezt a megboldogult tudná!

– Ne érzékenyülj el, papa, – csitítá őt a fiacska, – idegenek előtt!

Ez az «idegenek» lett volna az Iczig. De ez meg, érezve -189- a rántás illatot, sebtén kiszelelt az ivószobából, sejtve, hogy itt őtet, mint tanút akarják felhasználni.

– Légy nyugodt, papa, – mondá az ifjú, a villával piszkálva a fogait. – Mondtam én neked mindig, hogy van Nemezis a földön. Nem tart örökké a rossz világ. «Még jőnni kell, még jönni fog», azt mondja a költő. A miért minden nap egyesíténk az imáinkat, az végre beteljesült. A mi szeretett barátunk kiszabadult sulyos börtönéből s birtokaiba visszahelyeztetett. Most már semmi dolgunk többé a kormánynyal. A kormány kétségbe vonhatta e kötelezvény hitelességét; de ő maga, a ki ezt írta, nem fogja a saját írását megtagadni.

Most már láttam, hogy micsoda kelepczébe kerültem. A saját tőrömben vagyok megfogva. Isten büntetése az rajtam, a miért koholt kötelezvényt adtam ki magamról, soha át nem vett összegről, az osztrák hatalmasok kényszerítésére. Azok nem ismerték el az írásomat érvényesnek; de hogy tagadjam el én saját magam az aláírásom hitelességét? Hogy mondjam én azt ki – biró előtt, – hogy a mit aláírtam, az nem igaz: én soha pénzt nem kaptam a művésznő barátnémtól? Száz ember közül kilenczvenkilencz azt tenné az ilyen esetben: akár esküt tehet le rá; de én vagyok az a századik, a ki ezt nem teheti. Én nem mondhatom azt, hogy hazudtam, hamisságot írtam. Nincs a világon akkora kincs, a mennyiért ezt megtehessem.

Apa és fiú azzal az éhes vicsorgással néztek rám, a melylyel két ólálkodó farkas néz az áldozatul szánt bikára.

– Jól van uraim, – mondám nekik fölkelve az asztaltól. – Ez törvényes ügy, a mi elintézésre vár. Semmi szavam sincs önökhöz többet.

Arra ők is felugrottak az asztal mellől s kétfelől a két karomba csimpajkoztak, fenhangon kiabálva: «Elébb ismerje ön el az aláirásának hitelességét, tanuk előtt! tanuk előtt! Héj, Iczig! korcsmáros!» -190-

– Híjon ide még egy tanut! – rikoltozá a fiú. – Ez az úr nyilatkozni fog az aláirása hitelessége felől.

De erre a névre az én két emberem egyszerre elugrott mellőlem s mintha ostorhegyre vették volna, úgy szaladt ki a szobából.

– A mióta oda tetszett lenni, új rend jött a világba. Behozták az «adósok börtönét». A Rokomozer egy olyan hitelező, a ki a zsebében hordja a két jeles uraság ellen szóló itéletet. Az adóst azonban csak a lakásán kivűl szabad elfogdosni. Ezek az urak úgy szoktak étkezni a korcsmában, hogy a míg az egyik falatozik, addig a másik lesi az ajtóban, hogy nem jön-e a Rokomozer a zsandárral s ha a ménkűfogót (így hivták az osztrák zsandár sisakját a hegyes végeért) meglátja csillogni, akkor utczu, szaladj! futnak haza, bezárják magukat a szobába.

Pestre érkezve (még akkor csak Pest volt), egyenesen a volt princzipálisomhoz siettem. Este volt; otthon találtam. Nagy volt az öröme, hogy újra láthatott, dicsérte a kinézésemet: mennyire megemberesedtem négy év alatt. Arról is értesülve volt, hogy ezt a magasabb akadémiai kurzust nem töltöttem el hiába, sokat tanultam, különösen olyan tudományokat, a melyeknek most gyakorlati hasznát vehetni: idegen jogot.

Mondám neki, hogy erre bizony nagy szükségem is lesz: ügyvédi gyakorlattal kell keresnem a kenyeremet; mert a visszaadott birtokomból semmi jövedelemre nem -191- számithatok: a benne maradt bérlők nem fognak fizetni, sőt azoknak van ellenemben még nagy követelésük.

Főnököm azt mondta, hogy ismeri jól az egész ügyet. Engemet is ismer: hogy magamon nem segíthetek. Hanem bízzam ő reá az ügyemet, majd eligazítja ő azt perpatvar nélkül. Azután ott marasztott vacsorára.

Hárman ültünk az asztalnál: az apa, a leánya, meg én. A leány nagyon megszépült, a mióta utoljára láttam.

Megállhattam, hogy az indulataimat eltitkoljam előtte. Nem példálóztam előtte a levelekre: még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy kinek a számára készül az a himzés ott a rámán? Mert ha az első szót kiejtem, akkor az utolsó szót is utána kell mondanom, hogy én őt bámulom, becsülöm, szeretem, s aztán a kezét megkérem.

Azt pedig most a becsület tiltotta. Hajótörött vagyok, a kit koldúsul dobott ki a partra a hullám. Elébb embert kell csinálnom magamból, mielőtt férjnek ajánlanám fel magamat. Most még senki és semmi sem vagyok.

Még azt is megállhattam, hogy azt a karpereczet át ne adjam neki, melyet a börtönben én magam faragtam elefántcsontból; az ugyan nem az ő számára készült: de a kinek szántam, a kinek átadni akartam, az régen halott már s annak a helyét régen ő tartja elfoglalva: régen a valóságban, ma óta és örökké ezentúl az én szívemben.

Az én történetem aztán egészen rendes polgári lefolyásnak indul. Szerelmes voltam egy esztendeig; de nem írtam verseket, hanem ügyvédi okmányokat. Aztán felhasználtam az akkoriban megalakult magyar földhitelintézetet (áldja meg az Isten a megalapítóit), könnyen törleszthető kölcsönt vettem fel a birtokomra, abból azt fölszereltem újra; a bérlete az én megkegyelmeztetésemmel megszünt. A főnököm kiegyezett a hienáimmal, az álkötelezvényemet beváltva csinos kis összeggel, a mit azok a mint megkaptak, rögtön eltüntek erről a fél-földtekéről: azóta nem hallottam róluk semmit. Egy év mulva aztán már mint -192- nőmet vihettem haza az én falusi lakomba a választottamat, a főnököm leányát, a ki engem, szegény eltemetett rabot hosszú időkön át tartott a keze munkájával – s senki sem tudott róla, csak a zsidó korcsmáros meg a felesége s azóta éltünk boldogan, mint Philemon és Baucis.

– A mint én hazakerültem három keserves esztendő mulva Lombardiából, egy szál kopott Waffenrockban a szülőföldemig per Schub szállítottak; ott beálltam egy bérlőhöz ispánnak: derék jó ember volt, nagyon megszeretett, hozzám adta a leányát: később a bérletét is átadta. Most már vagyunk sokan, de az áldott föld, meg a magunk két tenyere mindnyájunkat eltart.

– Engem pedig elrejtett s felfogadott jó Bergengóczia, – folytatá az életrajzolást a rektor; – ott akadtam meg a rektorián: még most is ott vagyok. Surculusaim pedig valának elegen, de az már egy sincs otthon: az egyik fiam szengáli pap!

Ezt nagy büszkeséggel mondá. – Első rendű parokhia ez a kálvinista hiveknél. Szengáli papnak a fiából magyar miniszter is lett már.

– Hát a rajkónkból, a szép Pista gyerekből mi lett? a ki a műkedvelői előadásainkon leányszerepeket játszott. Mit tudsz felőle, te fiskális? azt mondtad, hogy él még? Mért nincs most ő is közöttünk?

– Hát bíz ezt azért hagytam a fekete kávéig, mert ez olyan fekete leves, a mit semmi czukorral meg nem lehet édesíteni. A mi leányarczú Pistánk, a mint a szabadságharcznak vége lett: nem akart belenyugodni a világtörténetbe. -193- Rajongó lelkű fiú volt: guerillacsapatot szervezett s azzal bekalandozta a vidéket. A szabadcsapatot pedig élelmezni kellett. Az ő rendszere mellett ezt a gazdagabb földbirtokosoknak kellett teljesíteni, a kiket csapatostul meglátogatott. Egyszer aztán egy ilyen földesúr megtagadta a látogatók kívánságát, a miért őt a mi szelídlelkű pajtásunk, hazafiúi felgerjedésében agyonlőtte. Ezért aztán hajtóvadászatot rendeztek ellene: a szabadcsapat szétrebbent, elpárolgott; de ő maga kézrekerült, nem is tagadta a tettét. Ezért aztán halálra itélték. Szegény özvegy anyja az uralkodó lábaihoz vetette magát s kikönyörögte a fia életét. (Hiszen még nem volt nagykorú.) Halálbüntetését átváltoztatták élethosszig tartó fogságra. Mikor én egy időben a magyarországi börtönrendszert tanulmányoztam, véletlenül ott találtam a mi czimboránkat a szamosujvári nagy államfogházban. Rögtön ráismertem: a rabok arczát símára beretválják. Még akkor is olyan leányarcza volt. Esztergályos munkát végzett. Odamentem hozzá, megöleltem, megcsókoltam. A börtönigazgató azt mondá, hogy valamennyi rab között ez a legjobb magaviseletű.

Én azt mondám neki, hogy szólni fogok az ügyében illetékes helyen: vannak jó összeköttetéseim, hogy engedjék el hátralevő büntetését.

– Ne tegye azt uram, mondá ő ridegen, én nem akarok kegyelmet kapni: nekem nincs semmi helyem a világban többé. Itt a helyem a börtönben: meg vagyok vele elégedve.

S azóta minden évben kapok a börtönigazgatótól tudósítást, hogy a mi hajdani jó pajtásunk él és semmi baja.

Az az egy sor volt: «Kedves pajtásaim! Ötven esztendő után üdvözöl benneteket Pista.»

A három jó barát felszürcsölte a fekete kávéját azon keserűen s több áldomást nem ivott.

AZ ASZTALOS CSALÁDJA.

Jánosnak hitták: nem volt az «aranyszájú szent Jánosok» közül való, csak aféle jámbor Kis János (nem is irta a nevét két ss-el), a milyen van minden városban három.

Ott volt az asztalos-műhelye abban az Andrássy-útra szögellő keresztutczában, a melynek az egyik oldalát csupa kétemeletes paloták állják végig, míg az átelleni sort bogárhátú földszinti házikók képezik, félbeszakítva rozzant deszkapalánkokkal, a melyek feljül szegekkel vannak kiverve; olyan ez az utcza, mint mikor a nyiri pajkos fekete frakk és köcsögkalap mellé rájthúzlit és bagaria csizmát húz fel.

Kiss János mesternek természetesen ebben az ócska sorban volt a lakása: egy olyan házikóban, a melynek csak két ablaka volt az utczára. Az egyik ablak sűrű muskátli bokrokkal eltakarva: ott volt a tiszta szoba, a másik pedig nyáron nyitva, télen pedig jégvirággal szépen elfüggönyözve; hanem a legfelső ablaktábla szegletében volt egy kis bádog szélkelep, melyet a belülről jövő meleg pára s a kivülről betörekvő friss levegő folytonos berregetésben tartott. Ventillácziónak hivják azt a magyarok. Ez volt a műhely.

Kis János nem nevezte a műhelyét ateliének, valamint magát sem titulálta műasztalosnak. A czímtáblán ott díszlett a becsületes czíme: «Ifj. Kis János, asztalos». Azt a -195- házat, azt a műhelyt, de még azt a czímtáblát is még az apjától örökölte, a táblára csak az «Ifjabb»-at kellett a név elé iratni.

Az apja építteté a házat apródonként, a mint egy kis megtakarított pénze volt: még egy szobát, még egy kamrát hozzá; a telket az anyja kapta örökségben, a ki pesti születésű volt. Adósságra még akkor nem építettek.

Kis János nem foglalkozott építkezési asztalos munkával: ő csak butorokat készített. De azokat aztán meg lehetett nézni. Ki lehetett volna azokat állítani akár a muzeumban; de ő azt soha sem cselekedte. «Minek az a henczegés!» – «Jó bornak nem kell czégér!» – Így is volt mindig annyi megrendelése, hogy alig győzött neki megfelelni maga, az öreglegénynyel, meg egy inasgyerekkel (a kit még akkor nem csufoltak «tanoncz»-nak.) Két gyalupadnál többet pedig nem lehetett beállítani a műhelybe. Nyáron már kora reggel lehetett hallani a nyitott ablakon keresztül a gyalu serczegését, a lemezfürész horzsolását, a miről az öreglegény azt állította, hogy folyvást azt mondja: «milirám-strúdl». De azonkivül még azokat a szép nótákat is lehetett hallani, a melyekkel a fiatal mester kézi munkáját megédesítette. Igen szép tenor hangja volt. Pedig soha sem tanították énekelni. Csak a hogy hallotta.

És aztán megtörtént, hogy a mint az átellenben épült kétemeletes palota erkélyének a redőnyeit felhúzták, a nyitott erkélyajtókon át az asztalos nótáinak a mását verte el valaki a hatalmas Beregszászy-féle zongorán. Lehet, hogy csak véletlen volt.

Szombaton délután, mikor a gyárak gőzkürtői elkezdtek bömbölni, a hat órát jelentve, Kis János is fájeramtot tartott, s akkor aztán, ha szép idő volt, kiült a háza előtt levő kis lóczára; előhúzta a munkásköténye alól a frissen sült czipót és a «Vasárnapi Ujság»-ot: s testi és lelki nyugalommal élvezte mind a kettőt. A czipó hamarább elfogyott, mint az ujság, abból maradt még holnapra is. -196-

A lócza tulsó végén meg a német öreglegény tartotta a pihenőjét, tiszteletteljes távolban a mesterétől, s szítta a keserves kapadohányt a hosszúszárú selmecziből.

Kis János nem is ügyelt rá, hogy az alatt, a míg ő ujságot olvas, az átelleni ház erkélypárkányára dülve egy szép leány nézi őt figyelmesen, pálma-legyezővel ernyőzve a szemeit a nap tüze ellen.

Pedig bizony megnézni való alak volt az. Ilyen karcsú termet nem minden bokorból kerül elő. Azután az a halovány, olajzománczú arcz, a nagy fekete szemek, a sugár szemöldök, hej de sok fiatalembert tehettek már holdkorossá!

Hanem Kis János sokkal inkább megnézni valónak tartotta azokat az érdekes képeket, a kik az ujságban meg vannak örökítve: nagy emberek, nagy úrhölgyek.

Egyszer odaszólt hozzá a Kristóf, az öreglegény, a pipacsutorán keresztül:

– Hát az olyan volna, mintha a tüskés borz az állatkertben meg akarná csókolni a zsiráfot.

A szép hölgy odafenn észrevett valamit, boszús lett, hátat fordított, úgy dűlt az erkély párkányára.

II.

Egyszer mégis csak össze kellett kerülni Kis Jánosnak a bűbájos szomszédnővel. -197-

Az volt az átelleni nagy bérház tulajdonosának a leánya, Florinda kisasszony.

A papája pedig, a háztulajdonosságon kivül egy előkelő bankárüzlet birtokosa is volt. Ott ragyogott a firmája a főváros legelőkelőbb egyik utczájában. Üzlete kirakatában csábítóan pompáztak a százezernyi nyereményeket igérő sorsjegyek, s egész halmaz aranypénzek a világ minden országából; hát azok a szivárvány szinűre nyomott bankjegyek! Azok az orosz ezer rubelesek. Közte nagy betűs hirdetmények, czinóberben, ultramarinban, nemzeti szinűben «HOLNAP HÚZÁS!» – «Sorsjegyek részletfizetésre!» – «PROMESSEK.» – «Öt forintért kétszázezret!» – «Bizonyos nyereség!» – «Isten áldása Heuteroth-nál.»

Hát egy szép reggel (tizenkét órakor) odaizen a titkára által a bankár Kis János mesterhez, hogy sziveskedjék meglátogatni valami megrendelés végett. Mindjárt az is tudtára lett adva, hogy mi akar lenni az a megrendelés: egy iróasztal.

A mester ebben a szakmában volt nagyon erős. Azonnal előkereste a rajz-albumát, a mi saját komponálta szekrények és iróasztalok tervrajzaival volt tele s sietett fel az úri lakásba.

Hát biz ő neki az a pompás bútorzat nem nagyon imponált: mind ismerte ő már ezt; csak azt jegyezte meg, hogy egyik bútordarab nem illik a másikhoz.

A czifra liberiás inas egyik teremből a másikba vezette, míg eljutott vele abba a szobába, a melynek felszereléséről Kis János rögtön kitalálta, hogy az a női budoár.

De még inkább kitalálhatta arról, hogy Heuteroth bankár úron kivül Florinda kisasszony is ott volt, szalmasárga selyem otthonkában, czigarettázva.

Az a czigaretta egy hölgy szájában az a füstölő, a mivel azt jelzi, hogy maga magának tömjénez.

A bankár finom uraság volt: sietett az engeszteléssel, -198- megkinálta a meghivott vendéget az asztalkán levő szivarkás bőrbönczéből: gyujtson rá ő is.

– Ezek khinai czigaretták, igazi Fú-Cseu: az orosz czár számára készültek.

– Nekem valami extra kell, mester. Nézzen szélylyel a leányom budoárjában: ide kell még egy iróasztal, a mi a garnitura stiljével összeegyezik.

– De még valami más is kell. Ennek az iróasztalnak kell egy olyan rejtekfiókjának lenni, a minek a nyitját semmi tolvaj, semmi detektiv ki nem találhatja. Tud ön ilyet készíteni?

– Tudok. A bútordarab bele fog illeni a nagysága garniturájába s lesz benne egy olyan rejtekfiók, a mire senki rá nem talál, a mit kulcscsal ki nem lehet nyitni. Egy hét mulva készen leszek vele, s akkor egy hétig itten hagyom, hogy próbálgassák kitalálni a rejtekének a nyitját. Ha kitalálják nem kérek érte semmit; ha nem találják ki, az ára száz forint.

– Én pedig ezt az összeget megduplázom, ha a rejtek csakugyan kitalálhatatlan lesz.

III.

A hogy a magyar szójárás mondja: «egy csepp tüzem sincs, egy szikra vizem sincs», ezek szerint bizonyára Kis János mesternek is egy mákszemnyi ánglus vérnek kellett folyni a magyar ereiben, hogy eltérve az ősi virtustól, az igért időnél ne egy héttel később, hanem pontosan -199- napjára küldje fel a kész iróasztalt Heuteroth bankár úrékhoz.

Egészen oda illett az a kisasszony szobájának garniturája közé, a hol minden bútornak a táblázata rózsafából, a talapzata, a lábai pedig eczetfából (szömörcze) készültek. A rózsafa az asztalos munkában májszinűre hajló piros színben nyilatkozik, erekkel tarkázva, a szömörcze színe ellenben tört halavány zöld, reczézett hullámokkal. Ritka szép fanemű az mind a kettő, s a hozzávaló anyag nem is minden asztalosnak a fáskamrájában hányja-veti magát. De Kis János mester bővölködött mindezekben a ritka hazai bútoranyag fajtákban; volt neki a raktárában nagy választékban diófa, cseresznyefa, égerfa, szilvafa, kőrisfa, a melyek a hány annyiféle színváltozatot ád ki; némelyik olyan, mikor ki van dolgozva, mintha valami festett tájkép volna.

A mesterséges faragások, elhajlítások meg a betétek is egészen megfeleltek a franczia empire korszakából való ízlésnek, úgy hogy azzal mind Heuteroth úr, mind Florinda kisasszony teljesen meg voltak elégedve.

Florinda kisasszony nem akart a kikötött egy hétig várni. Vagy most, vagy soha sem!

Az iróasztalnak volt öt fiókja elől, ugyanannyi hátul. Azt mind valamennyit kihúzták, de semmi titkos fiókot sehol felfedezni nem birának. Lábbal felfelé is fordították: úgy sem fedeztek fel semmit.

Ekkor aztán megadták magukat. Szépen kérésre fogták a dolgot, hogy fejtse meg hát maga a mester a rejtélyt.

– Hát nézzék önök. Ezek a fiókok, kihúzva, mind egyformán hosszúk. A két középső fiók feneke között azonban van egy hézag s abban van a rejtekfiók. De annak a falán semmi kulcslyuk nincsen. Hanem az asztal felső lapja be van vonva préselt marokin-bőrrel. Ennek az arabeszkjei között van egy élek-e halok-e? virág. Ha azt megnyomja az ember a hüvelykujjával, rögtön felpattan a titkos rugó -200- nyomásától a rejtekfiók oldala, kivülről láthatatlan sarkain elfordulva.

– No, ez igazán zseniális ötlet. Ezzel ön százezreket csinálhatna magának, ha pátenst kérne rá a kormánytól.

– Mondja csak, – kérdezé a bankár, – csinált ön már hasonló rejtekfiókos iróasztalt valakinek?

– Tehát ez az egyetlen? No akkor, kérem, ne is csináljon senkinek, hogy ne tudják a titkát. Lássa ön, ha egyszer a leányom férjhez megy, ez a rejtekfiók nagyon jó lesz neki, az érdekes tartalmú leveleit a férje elől eldugni.

Kis János megijedt. Micsoda beszéd ez? Egy apától, a ki egyforintos szivart szív, egy kisasszony leány előtt, a kit a sacré coeurben neveltek! Nem fut az ki mindjárt a szobából? Hiszen az ő arcza (az asztalosé) úgy kigyulladt e szóra, mintha valami gonosztetten érték volna.

Florinda nemcsak hogy nem futott ki a szobából, de még csak el sem pirult; finom piros ajkai gúnyolódó mosolyra nyiltak meg, kivillogtatva gyöngyszínü fogsorait s balkezének lagymatag legyintésével mutatva a papájának olyanformát, hogy «ne taníts te engem erre!»

– Hát «bánja a szösz!» mondá magában Kis János s kihúzta a zsebéből az árjegyzéket, odanyújtva a bankárnak. «Egy iróasztal rózsa- és szömörczefából, 100 frt.»

Heuteroth úr kivett a tárczájából két darab százast, s azokat a három újja között megropogtatva, odanyújtá az asztalosnak.

A mester az egyik százast kihúzta a bankár újjai közül, a másikat ott hagyta.

– Csak vegye ön el a másikat is, – mondá nagylelkű szemhunyorítással a bankár.

– Barátom! – szólt a bankár, ingerkedő nevetéssel, – a ki szégyenkedik, az soha sem lesz gazdag.

A bankár nagyot nézett a szeme közé: – hisz ez a bőrkötényes ember egy «úr» – egy gavallér; csakhogy épen a frakkot megfordítva viseli: elülről felkötve.

Azzal helyet mutatott neki a selyem kanapén a leánya mellett; maga állva maradt, háttal a márványkandallóhoz dőlve.

– Hát ön, kedves szomszéd uram, nem is sejti azt tán, hogy ön már most is gazdag ember.

– De fináncziális szempontból is az. Önnek a telke, mely az én házammal átellenben fekszik, ez idő szerint testvérek között megér négyszög ölenként száz forintot, a mi ötszáz ölnyi területnél ötvenezer forintnyi értéket képez.

– De lássa, ha rám bizná, én szereznék önnek a telkére a velem összeköttetésben levő banktól egy akkora kölcsönt, hogy egy ilyen kétemeletes házat építtethetne belőle, mint ez az enyém. A bank negyvenkét esztendős hat perczentes törlesztés mellett átvállalná az építtetést, a jövedelemkezelést, a miből még önnek is megmaradna ezer forint tiszta jövedelme.

– Az is elférne a ház udvari lakosztályában s önnek ingyenben maradna a szállás. -202-

– Nem megy az! – Az udvarom közepén van egy nagy szederfa; az alatt ült a szegény anyám az utolsó nyáron, mikor már jártányi ereje nem volt; arra másztam én fel gyerek koromban a leczkémet tanulni; arra szállnak fel esténként a tyúkjaim: azt én ki nem hagyom vágni senki kétemeletes házáért.

Akar neki valamit mondani? Egy ilyen porczellán kisasszony egy mázatlan cserép kézművesnek?

– A papa azt mondja, hogy ön idealista. De hát lehet az idealizmust a mostani modern világban igen jól összekötni a realizmussal. A mi hajdan koldusbot volt, az most kincskereső vessző; Wünschelruthe, a hogy a német mondja. Önnek is van adva a sors által ilyen varázsvessző.

– Igen, igen. Az a gyönyörű tenor hang, a mivel munka közben a népies áriákat énekli. Én sokszor hallottam önt dalolni s mindig azt mondtam magamban: ennek az embernek egy aranybánya van a torkában, ha fel tudná használni. A mai világban nagy ritkaság egy olyan érczes, csengő tenor hang.

– Drága nagyságos kisasszony, nem tudok én arról semmit, hogy én danolok. Az nekem akkor jön, a mikor a gyalu a kezemben van; kivált ha csomós a deszka, olyankor nagyokat rikkantok; de nekem fogalmam sincs arról, hogy mi az éneklés; soha kótát nem láttam.

– Pedig nagy kár, hogy nem képezteti ki ezt a ritka -203- tehetséget. A művészet egyszerre a legmagasabb társadalmi fokra emeli az embert.

Erre a szóra nagyot dobbant valami Kis János mellében. Talán a szív? Neki bizony még addig tudomása sem volt arról, hogy szíve is van. Mire való is az a szív? Hanem a feje gyorsan felfogta a gondolatot. Ha az a művészet egyszerre olyan magasra emeli az embert, akkor megtörténhetnék, hogy Kis János a művész, ott énekelhetne az istennői Florinda mellett, a ki az ő dalait a zongoráján kisérné.

– A biz igaz, hogy énekesnek lenni nagy dicsőség, de nekem az a természetem, hogy ha észreveszem, hogy hallgatnak rám, egyszerre a torkamba fullad minden hang; ahhoz meg épen semmi kurázsim nincsen, hogy én a szinpadra kilépjek, a hol minden ember rám néz; inkább nekimegyek az ágyútűznek, mint a nagy publikum szeme tűzének.

Fel is kelt azonnal Kis János Florinda kisasszony mellől, nehogy még kisértetbe essen; mire aztán a bankár ketté vágta a kényes tárgyalást azzal, hogy a kabátja külső zsebéből előhuzott egy csomagot s azt az asztalos elé tartá.

– Jól van, jól, mester, csak danoljon ön ezentul is magának. De hát én tőlem semmi háladíjat nem akar elfogadni a nagyon kielégítő munkájáért – készpénzben: hát fogadjon el tőlem egy sorsjegyet. Itt van száz darab: válaszszon ki belőle jó szerencsére. Megütheti vele a főnyereményt; kétszázötvenezer forintot nyerhet vele.

Kis János tisztelettel tolta félre az ajándékkináló kezet; aztán lesunyta a fejét alázatosan, mintha szégyenelné azt, a mit mond.

– Tudja nagyságos úr, nem kivánom én az olcsó nyereséget; megelégszem, ha a munkámért megfizetnek. Az a könnyen szerzett pénz olyan portéka, a mi az igaz keresményt -204- is elviszi magával. Most én egészen jól vagyok. Felkelek hajnalban, dolgozom délig, akkor jól esik az ebédem, a mi bizony nem pompás, de nekem jóizű; aztán megint dolgozom estig, s a mint leteszem a fejemet elalszom reggelig; ajtóm, ablakom nyitva, tolvajtól nem félek. A sok divatos nyavalyát nevéről sem ismerem. De ha én egyszerre valami nagy gazdagsághoz jutnék, a mit sehogy sem szolgáltam meg: biz én nekem nem kellene többé se a műhelyem, se a szerszámaim, rossz szagúnak találnám az enyvet, meg a páczot, én is azt tenném a mit más gazdagok, a kiknek a sok pénz csiklandja az oldalukat, hogy a kávéházban lebzselnék, ott ütném a filkót, unalmamban a mulató helyekre járnék, csintalan hölgyek közt tölteném az időt, dőzsölnék, devernyáznék késő éjszakáig, mámoros fővel, elrontott gyomorral kerülnék haza; a telet eltölteném dobzódással, a nyarat pedig karlsbadi kurával; a hogy látom más uraktól.

Heuteroth úr nagyon furcsa képet fintorított erre a beszédre. Mintha csak a saját arczképét festette volna le ez az asztalos! Ez az ő életmódja: a bankár úré, szóról-szóra.

– Lássa, nagyságos uram, nekem is meg van a magam tékozlása. Az én lukszusom abból áll, hogy az ivóvizet a Svábhegyről hordatom, minden reggel frissen; a tejes asszonyom lát el vele. Ez én nálam olyan finnyásság, mint mikor az urak undorodnak az itthoni pezsgőtől s válogatnak a franczia sampányikban.

Kis János pedig jól értett francziául; hiszen Párisban tanulta ki az asztalosságot. -205-

IV.

Ez napságtól fogva nem hallotta többet Florinda kisasszony Kis János nótafikálását a szemközti műhely ablakán keresztül.

De vajjon miért neheztel? Azért-e, hogy ő, a kisasszony, arra biztatta, hogy asztalosból legyen tenoristává? Kitelik tőle! Az asztalosok nagy arisztokraták. A gyalupad lenézi a szinpadot. Vagy talán ért francziául, s megértette a rávonatkozó mondását a bankárnak: «ez egy idióta!»

Florinda kisasszony sokszor sétált az utczán, még pedig azon az oldalon, a melyiken a Kis János háza volt. Találkozott is egy párszor a mesterrel; de annak az a szokása volt, a mi rendes a magyar parasztnál, hogy ha úrral jön szembe, csak akkor köszönti, mikor már elment mellette, s a háta mögött van. Egyszer aztán ő köszönt elébb a szemközt jövő mesternek, mielőtt az elsurranhatott volna mellette.

Erre aztán a mesternek is szóba kellett állni az úrhölgygyel. Nem derogálhatott annak az utczán való beszélgetés az asztalossal. A házon kivül az is csak olyan úrforma volt, mint akármelyik fővárosi bizottsági tag.

– Senkire sem; hanem azóta egy rajzon dolgozom, s a rajzolás mellett nem lehet énekelni.

– Egy stallumnak (kanonoki széknek) a tervrajzát, melyet egy műpártoló pap rendelt meg nálam.

Hogy átallott volna? Hisz a társalkodónője is vele volt, annak a kiséretében minden illendőség szerint tehetett látogatást a szomszédnál, a ki már ismerőse volt.

Kis János mester tehát szépen visszafordult, nem messze volt a háza, odáig elkisérte a hölgyeket, azután bevezette a tiszta szobájába, nem a műhelyébe; a rajzoló asztala ott volt. Az asztalon tehénkedett a széles rajztábla, a melyre a nagy regál ív japáni papiros ki volt feszítve s azon látható a befejezéséhez közelítő minta, rajza egy pompás faragott butordarabnak, a mit úgy hínak, hogy stallum. Úrnak és papnak való egy karos szék! Nagy beneficium jár azzal! A ki abba beülhet, miniszternek járó fizetést kap, miniszternek járó ütlegek nélkül.

A tervrajz igazán szép volt. Florinda kisasszonynak el kellett ismerni, hogy ez egy remekmű lesz.

– Nem biz én, kisasszony. Nem szoktam olyannal kérkedni, a mi nem az enyim. Én ezt emlékezetem szerint utánoztam a ruáni (Rouen) kathedrale khorus-székei egyikének mintájára, a melyeket úgy hínak, hogy «miseri cordes».

– Három esztendeig tanultam ott a mesterségemet; beutaztam az egész országot – gyalog.

Florinda megszorítá a kézműves kezét; valóságos őszinte kézszorítás volt az.

S ettől a kézszorítástól megbocsátotta Kis János a sértő «idióta» szót. -207-

Talán tán még meg is csókolta volna a szorító kezet, ha csupasz lett volna; de keztyű volt rajta, tizenkét gombos, s azt nem lehet olyan hamar lehúzni.

Hanem azért mézes kalácscsal sem lehetett volna átcsalogatni az átelleni palotába. Azt már fogadása tartotta, hogy oda többet be nem teszi a lábát.

Megszokott dolog volt, hogy éjjelenként a bankár háza elé hintó álljon. Vagy ő maga érkezett haza az orfeumból, vagy a kisasszonya a zsúr fikszból, vagy vendégekre várt a hintó.

Hanem egy éjszaka az történt, hogy a Heuteroth-palota előtt megálló hintóból három úr szállt ki, a kik a rendőrtisztviselők egyenruháját viselték, a bakról pedig, a kocsis mellől egy rendőr, a kinek a csuhája alól kilátszott a kardtok vége. – Azok mind bementek a kapun.

Egy órai időzés után mind a négyen visszajöttek; de még egy ötödiket is hoztak magukkal. Az pedig a Heuteroth bankár volt. Az arczát ugyan nem lehetett látni, mert azt eltakarta a felhajtott tengeri vidrabőr bundagallér. A három egyenruhás úr, meg a bankár beült az üveges hintóba, a fegyveres rendőr felkapott a bérkocsis mellé, s azzal éjnek éjszakáján elrobogtak.

Másnap korán reggel, még früstük előtt, nagy sebbel-lobbal rohant be Kristóf öreglegény Kis János mester szobájába, a hol az javában dolgozott a rajzolásán.

– Szörnyű eset, a mi a szomszédba esett. Bankárt elfogtak policzájok! Tolvaj volt, svihák volt; sikkasztotta, csalta, lopta sokat! Mindent lepecsételtek kvártélyában, még spukktrigliket is; elvittek, becsuktak dutyiba bankárt. No most beszilj már Heuteroth! -208-

Erre a megrendítő hírre az első gondolatja ez volt Kis Jánosnak: «hát úgy-e jobb idiótának lenni?»

Hanem a második szó, a mi a lelkében felhangzott, ez volt: «de mi lesz már most abból a szegény leányból, a ki úrnő volt eddig, s a kinek nem maradt most már egyebe az apjáról, mint egy megbecstelenített név? Hát most már ki van felyül, ki van alul a társadalmi lajtorjafokon?»

Többé újságot sem vett a kezébe, hogy ne olvassa belőle azt az egész szégyenletes történetet, a mi olyan soká beszéltetett magáról.

A szép Florinda kisasszony is eltűnt a fényes lakásból, a melyben minden bútor le volt pecsételve. Senki sem kérdezte hová lett? Ő sem kérdezte.

Csak a végét tudta meg a gyászos történetnek. Egy csunya langyos napon mindenféle konfiskált pofájú alakok taszigálódtak a Heuteroth-palota kapuja előtt: ezek voltak az árverések hiénái.

A bankár ügye befejezésre jutott. Sokféle tisztátalan kezelés lett bebizonyítva. Öt esztendei börtönre itélték, a mibe még a vizsgálati fogságot sem tudták be neki. Csőd alá került vagyonából a megkárosított ügyfelek alig kaptak húsz százalékot. Most már a bútorait kótya-vetyélik: abból talán kikerül a perköltség.

Kis János még a függönyt is az ablaka elé húzta, hogy ne lássa ezt a szomorú jelenetet: hogyan hurczolnak ki az átelleni palota kapuján egyik bútordarabot a másik után s rakják targonczára. Idegen embernek is elfanyarodik a szive, ha ilyent lát.

Egyszer azonban csak bekopogtat az ajtaján egy rendőr, s jelenti egész tisztelettel, hogy köszönteti a végrehajtó úr, sziveskedjék felfáradni az árverés szinhelyére valami tanúbizonyság végett.

Kis János mester tehát, hivatalos megidézés folytán, -209- mégis csak felment még egyszer abba a házba, a hová fogadása tartotta többé be nem lépni.

Tele volt az árverező kréti és pléti szemenszedett alakjaival, a kik az ilyen alkalommal a legszurtosabb gúnyáikat szokták felvenni, hogy a tisztességes árverezőket elriaszszák undorító külsejükkel.

Minden bútort elhordtak már a szobából, csak épen az iróasztal volt még ott. Azon irta a végrehajtó segédje az árverési lajstromot; de már a szalmaszéket, a min ült, a házmestertől kérték kölcsön.

Kis Jánost megdöbbenté, hogy e bűzös, szurtos csoport között ott látta Florinda kisasszonyt is. Igaz, hogy egy szögletbe odahúzódva, lefátyolozott arczczal. De mégis ráismert.

– Engedelmet kérek, tisztelt polgártárs, hogy idefárasztottam. Heuteroth kisasszony a mai árverésen azon czélból jelent meg, hogy a lefoglalt tárgyakból mindazt, a miről bebizonyítható, hogy a kisasszony személyes tulajdona, reklamálja. A törvény erre jogot ád neki. Heuteroth kisasszony azt állítja, hogy ez az iróasztal az ő személyes tulajdona, s önre hivatkozik, mint illetékes tanúra.

Kis János jó lélekkel felelhette azt, hogy «igen is, én ezt az iróasztalt Heuteroth kisasszony számára készítettem.»

A végrehajtó jó ember volt: belenyugodott ebbe a tanúvallomásba. Hanem a segédje farkasfogú ficzkó volt: az nem engedte ki olyan könnyen a prédát az állkapczája közül. Azt kérdi a mestertől:

Kis Jánost nem vitte rá a lelke, hogy hazudjék, ha bármilyen szép kisasszonyon segíthet is vele. Megmondta a valót. -210-

– Akkor ez is a csődtömeghez tartozik, – mondá száraz hangon a végrehajtó. – Ez is árverés alá kerül.

Erre a sakálok elkezdtek egymás hátára mászva vonyítani: hat forint! hét forint! hét forint ötven krajczár! Nyolcz forint!

Kis János elvárta, keblébe dugott kézzel, a míg az árverési hiénák felverték az iróasztal árát tizenhat forint hetvenöt krajczárra: akkor széttaszított köztük a két könyökével, s odatörve magát az iróasztalhoz, elkiáltá «száz forint.» S azzal odadobta a tárczájából kivett százast a jegyző elé.

Dehogy többet! Úgy futott az valamennyi az ajtó felé, mintha oroszlán csapott volna közéjük.

«Hisz ez egy idióta!» kiabálták szaladás közben. Percz múlva üres volt a szoba.

A végrehajtó is bevégezte a dolgát segédestül együtt s eltávozott búcsúvétel nélkül. Hát biz ilyen eseteknél nem járják a rendes szólásformák: «Engedelmet kérek az alkalmatlankodásomért!» – «Örülök hogy szerencsém volt.»

Csak ketten maradtak a szobában: az asztalos a megvett iróasztal mellett, s a lefátyolozott hölgy ott a szögletben. De a mint magukra maradtak, a hölgy felveté arczáról a fátyolát s odasietett a mesterhez s megragadta mind a két kezével a kezét, most már keztyűtlenül.

– Uram! ön megvette az íróasztalomat: most már vegyen el engem is feleségül.

– Ön az első nemes ember, a kivel ez életben találkozom. Vegyen el engem nőül. Én önnek hűséges asszonya -211- leszek. Semmit sem viszek önhöz: csak egy igaz szerető szivet és minden dologra kész kezet.

– Ön azt mondta egyszer itt, ezen a helyen: «gazdag vagyok, mert meg vagyok elégedve». Hadd legyek én is ilyen gazdag.

– Ön adhat nekem, a mi legdrágább, legfényesebb: egy kézműves tiszta, becsületes neve nagyobb, mint Dárius minden kincse.

VI.

No hiszen megindult a pletykazuhatag a szegény Kis János fejére, a mint nyilvánosságra került, hogy elvette a híres sikkasztó bankárnak a leányát.

Az egyik azt mondta: «no te szegény tislér-májszter, elvetted a híres bálkirálynét! majd megnemesít az téged! feldiszíti a homlokodat koronával: csak azt nem tudod még, hogy ötágú lesz-e, vagy hétágú, vagy tizenegyágú?»

Mások ellenben Florinda fölött élczelődtek: «no iszen érdemes volt azért korcsolyázni, kutsirozni, kotillionozni hét farsangon, hét fürdőszezónon keresztül, hogy az ember leánya utoljára egy asztalosmesterrel kösse be a fejét!»

Az arany fiatalság pedig, mely eddig, mint az aranyos légysereg dongta körül a divatos szépséget, ezután a lehetetlenséggel határos férjhezmenetel után, egész bizonyosra vette a prédát s fogadások történtek klubbokban és kaszinókban, hogy ki lesz a szerencsés legelébb elejteni a vadász-zsákmánynyá lett nemes vadat?

Florindából mintaképe vált a hű feleségeknek és jó gazdasszonyoknak. -212-

Otthon ült egész nap, s végezte gazdasszonyi feladatait; a konyhában is helyt állt. Egyedűli mulatsága az olvasás volt. De a könyvekre sem fogyasztotta a férje keresményét; maga dolgozott pénzért: fehér hímzést csinált; a míg csak világos volt, mindig ott lehetett látni abban a muskátlis ablakban a hímző-dobocska előtt, a mint öltögetett.

A mi pénzt így szerzett, azon megvette a magyar költők képekkel diszített munkáit. Ez volt az egyedüli mulatsága. De hiszen nem is lehetett más. Hol találjon társaságot egy elitélt sikkasztó leánya? Nem járt ki a házból a férje nélkül.

A házasságuk első három évében kétszer volt keresztelő a házban: fiúcska volt mind a kettő. A nagyobbikat Jancsinak keresztelték, a kisebbiket Pistának. Ezek aztán adtak elég hivatalt az asszonykának. A kinek két fia van: el van az már látva bállal is, szinházzal is, konczerttel is.

Mind a két ficzkó olyan hű képmása volt az apjának, mintha az arczából metszették volna ki. Még a fotográf sem találta volna el jobban.

Florinda egészen beletalálta magát abba a boldogságba, a miről Kis János azt mondta, hogy ez az igazi gazdag ember sorsa.

Pénzt is jócskán szerzett az asztalos a munkájával, s annak a megtakarítása az asszonyra lett bízva.

Mikor a házasságuk ötödik esztendeje elkövetkezett, Kis János azt mondta a feleségének, hogy valami hét, nyolcz száz forintot ki akar venni a félretett pénzből.

– Hát tudod, ez az ötödik esztendő. Mikor ez letelik, akkor az apád kiszabadul a fogságából. Annak a számára építjük ezt az új szobát, hogy legyen a fejét hová lehajtani.

Ha szinpadon mondana valaki ilyet a feleségének, erre -213- okvetlenül az a jelenet következnék, hogy az asszony férjének e nagylelkű, gyöngéd gondoskodását azzal viszonozza, hogy elérzékenyülve nyakába borul s telesírja a gallérját könnyeivel; hanem hát Kis Jánosné asszonyban semmi szinjátszási hajlandóság nem volt. Nagyot nézett a férje szemébe s azt mondá egész hidegen:

– Maga ide akarja hozni közénk az apámat, ha kiszabadul? (Soha sem tegezte a férjét.)

– Majd találsz ki te valamit. Hisz az anyák úgy is folyvást kegyes hazugságokkal tudják a gyerekeket rendben tartani: mondd nekik, hogy a Mikulás hozta.

– Hát elvégre is borító alatt nem tarthatjuk a gyerekeket, – mondá a férje, – ők megtudják a nagyapjuk mivoltát, a mint iskolába kezdenek járni; a legelső gyerek, a kinek a Jancsi birkózás közben betöri az orrát, rögtön a nagyapját fogja a szemébe vágni. Sőt azt hiszem, hogy eddig is mesélt már azoknak a nagyapjukról valamit az öreg gazdasszony, meg a Peti inas, nem lesz ez már újság rájuk nézve.

– Jól van. De hát hiszi-e maga, hogy a kiszabadult Heuteroth úr majd megmarad itt a mi szerény hajlékunkban, s hozzá szokik a mi tizenkét órai ebédeinkhez, a miket az öreg Zsuzsa néni készít?

– Ne féltse Heuteroth urat. Talál az magának helyet a világban, mihelyt a budapesti aszfaltot érzi a talpa alatt. Egyébiránt helyeslem, hogy ha még egy szobát építtet a házához: önnek magának majd jó lesz az dolgozószobául. Mert hogy Heuteroth úr nem marad meg benne két hétig: arra mérget veszek.

Kis János tehát, a mint kitavaszodott, felépítteté az új szobát, hozzá toldva a régi épülethez. (Igy szoktuk biz azt -214- mind kicsiny uracskák: most egy szobácskát, majd egy tornáczocskát; no még egy kukulloriumot! (Ez a szittyastil az építészetben.)

Be is bútorozták azt szépen, csupa tölgyfa volt asztal, szék, szekrény, nyoszolya. Ezt szerette az öreg táti: ilyen volt a bútorzata a hajdani dolgozószobájában is. Abban bizony ellakhatott akármilyen bankár.

Végre eljött a nevezetes nap, melyen a hazatérő családfő megérkezése jelezve volt. A vasúthoz kiment eléje Kis János feleségestől.

Ez volt a legkeserűbb falat, a minek a lenyelésére elszánta magát: kezet szorítani, összeölelkezni – Heuterothtal annyi ember szemeláttára. Nem fogja rágni, csak lenyeli egyszerre.

Jó szerencse, hogy a vasúti perronon levő közönség idegenvaksággal van megáldva. Minden szem csupán a várt ismerős számára van nyitva. Senki sem ügyel rá, hogy kik ölelkeznek mellette a lábára taposva.

Kis János csak állt ott a perron szélén, a feleségét karján tartva s leste, hogy mikor fejlődik a bummelczúg rajából az, a kire ők várnak: míg egyszer aztán a sokaság közül egy soha nem látott alak kiválik, nagyot üt a vállára ezzel a szóval:

Azzal nyakába borul Florindának, azt jobbról-balról összecsókolja. Az pedig engedi. Ez mégis a papa lesz.

– Itt van májszter a pakkomról való jegyem: vegye ki, aztán hozassa utánam.

Azzal odanyomta a markába a málhaczédulát, s aztán Florindát a karjára fűzve, el kisietett, fiakker után kiabálva. A májszter vitethette utána a kikeresett bőröndjét hordárral targonczán.

Hát bizony az «új» Heuterothra nem lehetett ráismerni a régi fényképe után.

A haja, melyet hajdan melanogénnal gesztenye színűre festett, a festék megszüntével tökéletes lilaszínűvé változott, -215- az arcza ellenben, mely azelőtt símára volt borotválva, jelenben rövidre nyirt vörhenyesszürke szakállal, bajuszszal volt borostázva; az egész termete a szegedi országos gyógyintézet diétája mellett szépen megkarcsusodott, az öt év előtti smoking most egészen betakarta elől: – nem volt csoda, hogy a saját veje nem ismert rá.

Mire Kis János az ipa bőröndjével hazaérkezett, már akkor az apósa teljesen ura volt a helyzetnek. A két gyerekkel rögtön megismertette a mivoltát: elmondta nekik, hogy ő most a szegedi államfogházból került elő, a hova csupa válogatott derék hazafiakat gyüjtenek össze, a kik sajtóvétségért, a kormány elleni összeesküvésért, hazájuk felszabadításáért, párbaji vitézkedésért vannak rabságra kárhoztatva, ki több, ki kevesebb időre. Ő volt azok között a legelőkelőbb, mert őtet nehéz öt esztendőre záratta be az átkos kormány.

Aztán, a mint a bőröndje megérkezett, sietett azt felbontani, s első dolga volt abból mindenféle kalimpáló faragott alakokat előszedni, s azokkal a gyerekeket megajándékozni. (A szegedi börtönben a rabok gyerekjátékok faragásával is foglalkoznak.)

Az ebéddel is egészen meg volt elégedve Heuteroth papa; sokkal jobb, mint a milyet a szegedi Grand Hotelben szolgáltat a főpinczér (a kit úgy hínak, hogy «porkoláb»).

Délután pedig egy forintot kért a vejétől – kölcsön. De számot adott neki róla, hogy mire kell s kényszeríté, hogy azt írja be a számadásos könyvébe eképen: «Heuteroth úrnak, bélyegre 50 kr., omnibuszra oda-vissza 20 kr., gőzsiklóra 20 kr., borravaló kapusnak 10 kr. Summa 1 forint o. ért.»

A bélyegről azt lehetett következtetni, hogy Heuteroth úr sietve igyekszik valamely miniszteriumnál tehetségeinek megfelelő alkalmazást keresni. -216-

S csakugyan! Pár nap mulva diadalmasan hozta haza a hivatalos közlöny számát.

«Heuteroth Viktornak megengedtetik, hogy nevét Vászonkői Győzőre változtathassa.»

Ez már jó gondolat volt! A megbélyegzett Heuteroth Viktor nem létezik többé: helyébe támadt egy szittyamagyar, a kinek a neve egy betű megfordításával a legnagyobb mágnáscsalád predikátumához hasonlít. Váltóra irva nem is rosszúl veszi ki magát.

Ennek a következése lett még egy forintnyi kölcsön fiam uramtól, a majsztertől.

Mikor aztán ez is meg volt, azontúl nem volt a tátinak több szüksége a májszter kölcsön forintjaira. Azok a névjegyek minden jóra beváltak.

Hiszen a hajdani bankár otthonos volt az egész üzletvilágban: alkusz, ügynök, bemondó, közvetítő, beszerző, mintakihordó, sürgető, minden kitelt belőle. Ez mind vet valamit a latba. Ha három helyen kidobták, a negyediken megragadt.

Mikor valami busás sáphoz jutott, akkor három napig sem látták az asztalosék: a míg a szerzett pénzben tartott, a vendéglőben mulatott. Mindenütt lehetett őt találni: börzén, kávéházban, csak odahaza ritkán.

Egy szép napon megint hazakerűlt Heuteroth, (pardon!) Vászonkői úr Kis Jánosékhoz ebéd idejére.

Délben szünet volt a műhelyben, a mester is átjött a felesége szobájába.

A papa amaz emlékezetes iróasztalon ült és onnan lógáztatta alá a lábait.

Meglepő volt a külső megjelenésén az, hogy az álla ki -217- volt borotválva, s a haja és pofaszakálla gesztenyeszínüre festve, miként hajdan a boldog időkben. De Kis János egy cseppet sem ütközött meg e változáson. Lehetnek annak különféle okai. Hátha így jobban tetszik az orfeumi szüzeknek?

– Nos! hát, májszter! – szólt a benyíló ajtón belépő vejéhez. – Hogy van ön megelégedve az én leányommal?

– Az nem kérdés. Ön férjnek jó férj: az tudvalévő dolog. De hát asszonynak milyen az asszony?

– Ugyan májszter, nem emlékezik vissza arra az én szavamra, a mit akkor mondtam, mikor önt megbíztam ennek a női íróasztalnak a kifundálásával, hogy majd jó lesz ennek a rejtekfiókja arra, hogy az asszony az afféle kényes tartalmú leveleket eldugja bele, a melyeket nem szükség a férjnek megtalálni.

Kis János a feleségére nézett. Az, mintha oda sem hallgatna az apja fecsegésére, hideg vérrel igyekezett egy szál czérna hegyével a tű fokába beletalálni.

– No no, májszter! Nem jó az ördögnek a farkára hágni. Nem jutott önnek soha eszébe, teszem föl, csak úgy kiváncsiságból, ebbe a titkos fiókba belenézni?

– Igazán soha? Ön nem volt kiváncsi megtudni, hogy mi lehet ebben a rejtekben?

– No, hát én most arra kérem önt, hogy vizsgálja meg -218- iziben azt a rejtekfiókot, a minek a tartalmára mindeddig nem volt kiváncsi.

Kis János ismét a felesége arczára nézett: most sem látott rajta semmi különös kifejezést.

– Ha önt olyan nagyon érdekli, – mondá az apósnak, – hát tegyük meg a felfedezést.

Azzal kihúzta a hátulsó fiókot, megnyomta az asztaltáblán a marokinra festett fehér virágot, mire a rejtekfiók oldalfala sarkaiból kifordult. – A papa ott állt lesben, mint a fáczánfogó vadász, s a mint a csapóajtó kitárult, hirtelen belenyúlt a rejtekfiókba, s azzal kirántott abból egy papircsomagot s a mint az a markában volt, elkiáltotta magát: «Hurra! viktoria! hozsánna! Itt van! Meg van! Minden meg van!» s azzal nevetésre torzult pofával elkezdett féllábon tánczolni, mint egy megőrült ballettánczos, a kezébe markolt hosszú papirlapokat a feje fölött lobogtatva, akár csak egy rézszínbőrű csippeváz indián az elejtett ellenség fejéről lehúzott skalpot.

Rögtön ráismert arra a dugaszból előkerült papircsomagra. Ugyanaz a sorsjegysorozat volt az, melylyel egykor a bankár megkinálta, hogy válaszszon belőle – ajándékképen. Lehetett száz sorsjegy. Ezeket dugta el a bukását előre sejtő bankár abba a leánya iróasztalába. Most hát rájuk talált.

– No ugyan nagy dolog! – mondá Kis János, félrefordulva, hogy ne is lássa, a mit mutogatnak. Száz darab sorsjegy. Lehet valami ötezer forint. Érdemes ezért tarantellát tánczolni?

– De nem öt–ezer–forint–ez–májsztram! – mondá minden szót megakasztva az após, – hanem kétszázötvenezer forint! A mai sorshuzásnál ez a jegy ütötte meg a főnyereményt: fel volt írva a tárczámban. Itt a hiteles sorozat. Az én sorsjegyem nyerte el a kétszázötvenezer forintot. Hurrá! hurrá! Urak vagyunk megint! Leányom! -219-

Erre a szóra Florinda is eldobott gyűszűt, himző ollót, mindent a kezéből, s odarohant sikoltozó örömkitöréssel az apjához, vállára borult, csókolta, ölelte, zokogott az örömtől.

A papának másik válla is volt, a min a vejének is lett volna helye az ölelő karjaival; de Kis János csak állt mozdulatlanul az iróasztal előtt, két kezét eldugva a munkásköténye alá. Megvárta, míg azok ketten kitombolják magukat örömükben. Azok sem igen vettek ő róla tudomást.

Mikor aztán a nagy diadalzaj egy kis szünetet tartott, akkor azt kérdezé Kis János az apósától:

– Hát mit? Újra megnyitom a bank-üzletemet. A váczi-utczában. A hol galambok vannak, oda galambok szállnak: a szerencse sem jár egyedül. Rövid időn milliomos leszek!

– Hát arra nem gondol, hogy mennyi ember lett szerencsétlenné ön miatt évek előtt? Nem találja helyesnek, hogy azokat kárpótolja?

– Kárpótolni? Azok én ellenem csődöt kértek, a mit megkaphattak, azt lefoglalták, elkótyavetyélték, a csődtömegen megosztoztak, engem öt esztendőre becsukattak, azt én az utolsó éjszakáig leültem: kvittek vagyunk! A mit egy kridatarius a perének bevégezte után szerez, ahoz a régi hitelezőinek semmi köze többé. Ez a törvény.

– De hátha egyszer egy olyan kétségbeesett ember, a ki minden vagyonát elvesztette önnél, a törvény helyett pisztolyt ragad, s lelövi önt, mint egy kutyát!

– No, no! májszter! Illedelmesebb kifejezéseket kell használni egy Vászonkői bankárral szemben. Hiszen légy biztosítva a felől, hogy ebből az összegből neked is juttatok annyit, a mennyivel a szerény kis asztalos üzletedet nagyszabású asztalos iparteleppé alakíthatod át, a milyen a Thék Endréé. -220-

– De én azt nem fogadom el! Én nem osztozom az ön átokterhelte pénzében.

– Hát jól van májszter, maga azt teszi a buksi fejével, a mit akar. De abban az esetben én viszem magammal a leányomat.

– Hát csak nem hagyom itt ebben a piszkos odúban, enyvet, meg fénymázt főzni.

– Ez az odú önnek menedéket adott; ez a fénymáz pedig kenyeret, – mondá gorombán az asztalos.

– Azért majd megfizet – valaki. De már az iránt ne legyen magának, asztalos májszter, semmi képzelődése, hogy egy előkelő miveltségű hölgy, mint az én leányom, a mint az apja egy nagy vagyon birtokosává lett, a nyomorúság tanyáján maradjon. Vannak nekünk jeles törvényeink, melyek az elválást lehetővé teszik. Az egész házasság külömben sem volt érvényes, mert ahhoz a szülők beleegyezése, mint múlhatlan föltétel, megkivántatik: én pedig nem egyeztem bele.

Kis Jánosnak már a nyelve hegyén volt a visszavágás: «mert a szegedi profúsz nem engedte». De csak visszaszívta. A felesége szemébe nézett, ki karját az apja karjába öltve tartá. A férj szeme égett, mint a tűz: az asszonyé nem birta azt kiállni, lesütötte a szempilláit. A férj azt várta, hogy a nő oda fog rohanni hozzá, keblére borúl, átkarolja: hiszen oly nagyon szerették egymást. De e nő csak ott maradt az apja mellett, annak a karjába fogózkodva. Hiszen – úrnak lenni mégis csak szép dolog?

– De ha én nem egyezem az elválásba, akkor nem lesz abból végzett dolog, – mondá a mester.

– Hát akkor elválasztanak benneteket ágytól és asztaltól. S ha neked így jobban fog tetszeni, hát tessék. Ezt végezzétek el egymás között. Én most megyek fiakkerért. Mindjárt visszajövök. A ki velem akar jönni, az velem jön; a ki itt akar maradni, az itt marad. -221-

– Te tudtad azt, hogy mi van ennek az iróasztalnak a rejtekfiókjában? kérdé a férj.

– Azért jöttél hozzám nőül, mert én vettem meg az árverésen ezt az iróasztalt?

– Annyi hosszú időn át azért ültél olyan hűségesen idehaza, hogy ennek az iróasztalnak a kincseit megőrizd?

– Nem, madám! Azok az én asztalos inasaim; azokat nem csókolja ön meg többet.

Florinda nagysámnak a nélkül kellett az asztalos házától eltávozni, hogy a gyermekeinek búcsúcsókot adott volna.

Aztán következett a válóper. Vászonkői Florinda asszony pere Kis János asztalos ellen.

Az elválasztás ellen nem tétetett kifogás. Csupán a gyermekek illetékessége volt birói eldöntés tárgya.

Az volt a kérdés, hogy a fiúgyermekek az anyának itéltessenek-e oda, ki az egyiket a bécsújhelyi katonai akadémiába szándékozik küldeni, – lesz belőle generális, – a másikat meg a jezsuita kollegiumba: abból lesz püspök; vagy pedig az apánál hagyassanak, a ki csinál belőlük asztalost? -222-

Más czivilizált országban bizonyosan az anyának itélték volna oda a két suhanczot: de a mi barbar törvényszékeink az apának adtak igazat. Neki maradt a két gyerek.

Valami négy-öt esztendő mulva csakugyan teljesült az, a mit Kis János megjövendőlt az apósának, a ki már akkor híres bankár volt, túljárt a millión. Egy rosz napon valami kétségbeesett ember, a ki nála vesztette el az egész vagyonát, rajtarontott, s egy revolverrel lekvittelt vele. Agyonlőtte.

Hát ez bizony hétköznapi dolog. Három napnál tovább senki sem beszél róla.

Ezzel a pisztolylövéssel Florinda nagysám lett boldoggá téve. Ő kapta örökül a bankár nagy vagyonát s tőle nem kérdezte senki, honnan vette, mire költi?

VIII.

Az Andrássy-út igen szép sugár utcza! Azon vágtatnak végig az előkelő uraságok pompás fogatai, teherkocsinak ott nem szabad végig vonulni. De a mellékutczákból mégis csak keresztül settenkednek azok.

A keresztutczák egyikéből egy gyalogszekér nyomul elő, keresztül a sugárút fakoczkaburkolatán, két inasgyerek vontatja; a szekéren egy újdonat szekrény nehezkedik, valami asztalos munka.

Az oktogon felől pedig vágtatva jön egy elegáns Tilbury, a melybe két telivér almásszürke van fogva; divatos öltözetü delnő hajtja őket.

A szekeret húzó gyerekek nagyobbika, egy barnapiros pofáju ficzkó vígan fütyül, a kisebbik pedig egy almát majszol, nagyokat harapva belőle. -223-

Mikor a delnő fogata közelükbe ér, a nagyobbik ficzkó elkezd hangosan nevetni, a kisebbiknek a szájából pedig csak kifordul az alma, eltakarja a kezével az arczát és sír. Az úri fogat kénytelen megállni, mert a nevető és siró ficzkók nem mozdítják a szekeret odább.

A konstábler ott áll az útfélen, két karját, két lábát keresztbe téve.

Ha valami czivilizált országban fordulna elő ilyen eset, a konstábler a gyalogszekeret húzó ficzkókra rivallna: «nem lódultok mindjárt az útból azzal a szekérrel!» de a mi barbar világunkban a rendnek őre, a büszke paripákat hajtó delnőnek int: «csendesen asszonyom! el ne gázolja ön azokat a gyerekeket». Az úri fogat kénytelen a gyalogszekér körül nagy fordulót tenni.

S ekkor az a nagyobbik suhancz, az a vásott ficzkó, nagy nevetve odakiált a kocsikázó delnőre:

A NAGY ELLENSÉG.

Itt jár végig az országunkon. Mindnyájan ismerjük. Büszkeségünk és siralmunk. Szeretjük és rettegjük, pusztít bennünket, és nem tudnánk nála nélkül élni. Temetőnk és újjá alkotónk. Minden évben meg-megfélemlít bennünket. Hirlapjainkban állandó rovata van a gyászhírek között. Egész tábort mozgósítunk ellene. Miniszterek, alispánok, kormánybiztosok vezetik a hadjáratot. Az erős emberek harczolnak vele, a gyöngék seregestül futnak előle.

A Dunának olyan hadjárati krónikája van, mint akár a török uralomnak, tele ostromokkal, vereségekkel.

Egy ilyen krónika akadt a napokban a kezembe, a mit réges-régen olvastam valamikor, s azóta végkép elfelejtettem.

Egy fiatal ember hozta hozzám, a ki az apja ajánlólevele kiséretében jött, közbenjárásomat kérni.

Nem volt valami nagy kivánsága; nem akart hivatalba jutni, azt sem kivánta tőlem, hogy írjak a professzorainak, hogy ereszszék keresztűl az érettségi vizsgálaton. Kitanult géplakatossegéd volt; az állami gépgyárba kivánt bejutni. Az ilyen törekvésekhez szivesen nyujtok kezet, s tartom a vállamat, hogy azon keresztül hágjon át a nehézségeken az igyekező fiatal ember. Nekem is van egy unokaöcsém, a ki géplakatos. Nagyon becsülöm azt az életpályát. -225-

A kísérő-levelet elolvasva, leültettem a fiatal munkást, s kikérdeztem az állapotja felől.

Az apja hivatkozott a levelében arra, hogy én együtt jártam iskolába az ő apjával, s emlékül tartogatja valami csikó-korbeli versemet, a mit az apja apjának a házánál írtam egyszer. – Emlékszem már rá! Még az apjának a nagyapját is ismertem. Azzal is beszéltem egyszer. Most már előttem áll az egész családnak a képe, a derék Sóki Nagy családé.

A pártfogásomat kérő fiú Nagy János néven mutatta be magát. Az apja Nagy István névvel irta alá a levelét. Ezt nem ismertem. Hanem annak az apja iskolatársam volt (ezelőtt ötven egynehány esztendővel). Ez még Sóki Nagy Józsefnek jegyezte magát. Annak az apja még hozzátette a nevéhez azt is, hogy «nemes». – «Nemes Sóki Nagy Márton.»

Annak az apját pedig «nemzetes uram»-nak titulálták. Tehetős, jómódú emberek voltak az öregek, a kiket ismertem.

Volt egy nagy malmuk: patak-malom; ez is híres volt abban az időben. Olyan mundlisztet nem őröltek sehol az egész Duna mentén. A ki a finom rétes-tésztához való lisztet óhajtotta, mind ő nála őröltetett. Négykerekű malom volt a neve annak a híres lisztgyárnak. A malmon kívül még volt szép nagy szántóföldjük, kaszálójuk, a mennyi egy nemesi családnak illendő, s a közel folyó Dunán volt egy szigetjük, a mit körülsánczoltattak rőzsekötegekkel védett erős gáttal minden oldalról. A sziget be volt ültetve gyümölcsfákkal, a töltés árkaiban ritka szép vízi virágok tenyésztek. Ott botanizáltam én nagy kedvteléssel. Talán még most is megvan a Diószegim levelei közé lenyomtatva az a szép, sötétkék clematis, a mit ott találtam.

Az öreg molnárnak fehér haja volt: sűrű, hosszú; nagy, görbe fésűvel hárította a tarkójára. Molnárszínű dolmányt viselt, nagy ezüst gombokkal. A fia már sötétkék kurta -226- dolmányban járt: de az is tele sujtással. Három sor ezüst gombbal. Ez is molnár volt.

Még egy másik fia is volt az öregnek; ezt papnak taníttatta ki (kálvinista papnak); de annak nem vált be a sorsa. Jobb lett volna katonának. Nem volt eklézsiája, mindenütt összeveszett a kurátorokkal, a presbiterekkel; olyankor kiprédikálta őket. Máskor meg azt tette, hogy beleült egy ladikba, puskával a vállán elindult vadászni; elkódorgott a Duna mentén nagy messzeségre. Csak akkor vette észre, mikor valahol Dunaföldvár körül meghallotta a harangszót, hogy vasárnap van: akkor meg már későn lett volna visszafordulni; hát csak lapátolt tovább, a míg valahol Bogyiszlónál nyugtot nem talált. A híveinek prédikálhatott a kosta.

Hanem aztán, mikor visszakerült, tele volt a csónakja kitömött madarakkal, meg vidrákkal, s a tarisznyája tudós feljegyzésekkel, a melyek fölöttébb becsesek lehettek egy természetbúvárra nézve, de teljesen haszontalanok a bergengócziai presbiter előtt.

E miatt azután állandó czivakodása volt a híveivel, a konzisztoriummal, az esperessel, a püspökkel. A hívei kihordták a határra. Egy szép napon, mikor ismét hosszú dunai útról került vissza, az a meglepetés várt rá, hogy a paplaknak az ajtaját beszegezve találta; a retyemutyája meg ott volt felhalmozva a falu határán; a bakter őrizte, hogy el ne hordják. Utoljára, midőn már sehol sem volt maradása, haza szorúlt az apai házhoz, ott tarisznyázta el az időt.

Az apja szégyenlette a fiának a dolgát. Ez lett volna a büszkesége. Egy pap! S ez lett a szégyene. Peregrinus lett belőle!

Hogy valamikép megmentse a becsületet, utoljára azt fundálta ki az öreg Sóki Nagy Gábor (a Mártonnak az apja, a hozzám forduló legénynek a szépapja), hogy a saját telkén építtetett egy kis templomot, s abba tette meg a fiát papnak. Nagy számú cselédsége volt: molnárlegények, -227- béresek, zsellérek, kertészek, hajósok, kondás, juhász, böllér, a legtöbb családos; azoknak a hajlékaik egész kis falut alkottak a malom körül. Azok is áhították a szent malasztot, s nem járhattak a messze eső városba isteni tiszteletre. Hát így segítve lett rajtuk is, meg a Lőrinczen is. (Ez volt a kikopott papnak a neve).

De biz a tiszteletes úr itt is nagyon hányd el vesd el módra teljesítette a kötelességét. Ritkaság vala, hogy vasárnap a kathedrában mutassa magát.

Az öreg végre az utolsó eszközt vette elő. Testamentumot tett. Aztán maga elé hivatta mind a két fiát, a lelkükre beszélt:

– «Tudjátok jól, hogy a mi birtokom van, azt mind magam szereztem. Semmi ősi birtokot én nem örököltem. Szabadon testálhatok. Meg is tettem már. Itt van a testamentumom. Ebben én minden világi birtokomat a Márton fiamra hagyom, a molnárra. A Lőrincznek, a papnak, pedig hagyom a vadásztarisznyámat, a ki tele van üressel. A testamentum mellett azonban van egy codicillus, a melyben az mondatik, hogy: ha a Lőrincz fiam a halálos ágyamhoz oda jön, s nekem feladja az utolsó úr-vacsoráját igaz kálvinista szertartással, hát akkor legyen semmivé ez a végrendelet, s vegyen ő is részt a birtokomban, testvéri osztály szerint. Hát ehhez tartsátok magatokat.»

Ez csakugyan a legsikeresebb mód lett volna az elzüllött fiut megszokott kóborlásaitól visszatartani. Az apa nagyon köhécselő állapotban volt; fekve nem tudott már aludni, csak a nagy karszékében ülve. Minden nap lehetett várni, hogy egyszer csak hirtelen meghal. Jó lett volna Lőrincznek ott maradni a közelében, hogy az utolsó falat kenyérrel és ital borral megvigasztalja a haldokló lelkét. Ki is állta a kontumácziát vagy fél esztendeig.

Ebben az időben volt az, hogy én a pünkösdi vakáczió alatt egy pár napra lerándultam az iskolatársam, Sóki Nagy Jóska társaságában a messze földön hires kapronyi malomhoz. Együtt találtam még az egész családot. -228-

Ezen évi pünkösd napon avatták fel a kapronyi molnár kis templomát a szokott protestáns egyszerűséggel. Abból állt a czeremónia, hogy a szomszéd városból lehozatták a «harmoniát».

Így hitták a deákgyerekek quartettjét. Én abban áltista voltam. Ez az, a mikor még a fiunak leány-hangja van. Ebben a hivatalban ragadt meg nálam az a sok régi nóta, a melyeket senki sem szedett hangjegyre. Mint nélkülözhetetlen énekest, engem is elvittek a malom-templom felavatására. Nyolczan voltunk; egy nagy társzekeret küldtek be érettünk, arra mind felfértünk.

Hogy ezek a gyerekkori élmények úgy megmaradnak az emlékezetben! A templomban ezt a hymnust énekeltük: «Te Béthelünk hű őre, Jer hágj fel a tetőre!» – Tudniillik, hogy a Béthel hű őre volt az esperes, a «tető» pedig a kathedra. Az isteni tiszteletre következő bőséges lakomán pedig ezzel a nótával arattunk általános tetszést: «Akkor vidulok csak, rózsám, Hogy ha egyet pillantasz rám. – Pillants hát! – Csókolom kis piros szád. – Jaj! ha megtagadod ezt tőlem, Nincs, ki a világot megkedveltesse vélem».

(Hisz ez szerelmes nóta! Hát persze, hogy szerelmes nóta! A mely fiú tíz esztendős korában még nem szerelmes, arra szoknyát kell adni. Én már akkor verset is írtam az ideálomhoz. Az maradt ott a kapronyi malomban emlékül.)

Pünkösd másodnapján már korán hajnalban átkeltünk csónakon abba a gyönyörű szép dunai szigetbe, a hol tele voltak a fák virággal; csak úgy tágult az embernek a tűdeje attól a mennyei illattól! A partok, a sömlyékek tele voltak vad növényzettel; én valósággal dobzódtam a virággyűjtésben. Lőrincz úr észrevette, hogy milyen szenvedélylyel űzöm a botanizálást s ezért teljesen kegyébe fogadott. Ő kvalifikált természetbúvár volt. Annyira elmerültünk a növények bonczolásában, hogy nekem kellett a papot figyelmeztetnem, hogy már a második készülőt -229- harangozzák odaát (harangláb is volt). El is késtünk. A hívek már a «Perelj uram perlőimmel»-t énekelték, mikor a pap megérkezett a templomba. Aztán tévedésből a biblia helyett a Diószegit találta magával vinni; de prédikált ő abból is arról a thémáról, «a ki a mezők liliomait» ruházza, olyan szépen, hogy sírt rajta az egész coetus.

Ebéd után az énekes diákok kaptak fejenként egy ezüst huszast, azzal szekérre pakolták őket s visszaküldték a városba.

– «Maradj még itt ma; mutatok neked valamit; holnap majd haza mehetsz a lisztes zsákok tetején.»

Az a valami volt egy vaskos kézirat, csak úgy czérnával összevarrva, a hogy a «studiumok» szoktak lenni. Az ilyennel engem nagyon meg lehetett marasztalni.

Abban voltak Lőrincz úrnak a feljegyzései az egész Duna mentéről saját búvárlatai nyomán: hogy rombolt, hogy alakított új tájformákat sok száz év óta a hatalmas anyafolyam, mely nem szüli, hanem elnyeli a leányait.

Kezdődött mindjárt a közelben, annál a régi barátkolostornál, mely az almási partokról látható: a czellák falai még néha előtünnek csekély vízállásnál, békateknőkkel megrakva.

Alább, Nyerges-Ujfalunál akad fel a hullám a zátonynyá vált Villa Curtia romjain, melyekből ma is régi pénzeket, bronzfibulákat vájkálnak elő, a kiknek erre vesztegetni való idejük van. Ezerhétszáz évvel ezelőtt a pannoniai legio hatalmaskodott ottan.

Az adonyi Duna-meder takargatja kavicstorlataival a híres Ptolomeo Sabinumot; most csak a halászok tudnak róla. Igen jó ívóhely a halaknak.

A pentelei füzesben gyakran megbotlanak a vesszővágók azokban a furcsa, faragott kövekben, a melyek nem engedik magukat az odvas fák rohától, meg a nádgyökértől -230- eltemettetni. Egy boltozatforma faragott koloncz pihenőül szolgál a munkásoknak; az volt Anamaria városnak a portája.

Ó-Szőny Bregetiójából egész muzeumi kincstárt gyüjtöttek össze, falaiból védtöltéseket csináltak a nagy romboló erejének megtörésére. Azokat is összemorzsolja lassanként.

Paks alatt nyoma sincs már annak a híres várnak, melyet I. Lajos király ajándékozott Apostagi Zemere vitéznek, ki a tatárok elleni harczában életét megmenté, sem annak az apátságnak, melynek alapító levele a Vatikán levéltárában őriztetik. Vár és kolostor fölött a vizafogók nádsövényei láthatók manapság. Kerülik a veszedelmes helyet a hajósok.

Szent Benedek és Uszód határában két nagy domb van. Várak voltak. A Duna ledöntötte őket, betakarta iszappal. A két falu házai czölöpökre vannak építve. A Duna minden esztendőben végig seper rajta. Olyankor arra a két dombra menekülnek, s onnan kiabálnak át egymáshoz kötekedve: «Usztok uszodiak!» – «Buktok benedekiek!»

Fajsznál látható egy erős czölöpzettel körülkerített híres holdas domb. Ide szokott marháival együtt menekülni a falu népe, mikor a jégzajlás megindúl s itt várja be, míg az Isten itélete elvonúl mellette. Egyszer azt is el fogja seperni. A halmot úgy híják, hogy «Kovács-halom».

Tolna hajdan hatalmas erőd volt; Szent István idejében országgyűlés helye; most a bástyák ormait nagy szárazság idején látni csak a Duna medréből kiemelkedni: föld nyelte el, víz mosta el. A régi pompának emléke sem maradt.

Szeremle magyar falu a múlt században még a nagy dunai szigeten feküdt, a honnan repülő híddal jártak át a réven. Három sziget volt egy csoportban. Most már csak kettő van. Azt, a melyiken a helység állt, egészen elhordta a Duna; a falu most a pesti parton áll, a míg a Duna eltűri. -231- A rév, a hozzá vezető úttal együtt, csak a mappán látszik.

Hatalmas védvár volt Kupuszina a török világban. Kettős sáncz foglalta körül. Most az elsülyedt tornyaiban tekenős békákat fognak; ezeknek kedvencz tanyája a hajdani kastély. A várkertben sulyom terem. A nagy terebélyes égerfákon csapatostúl tanyáznak a halász-sasok. Korállszárú szederinda, aranycsengetyűs páponya, ezüstbojtos iszalag kúszik fel a zöld tarjagos kőfalakon s csüng alá hosszú fűzérekben a békatenyésztő tömpölyökig.

Legrettentőbben mutatta ki demiurgusi hatalmát a Duna annál a nagy falunál, a melynek Monostorszeg a neve. Ezeken a partokon állt a Szent-Péter nevét viselő apátság kolostora; átellenben vele egy királyi város, Bodrog, mely egy vármegyének adott nevet; s a kettő között egy szigeten a camalduli barátok hírneves kolostora: «Szent-Kereszt». Mind a három eltünt a föld színéről háromszáz év alatt: a klastromok is, a város is. Semmit, egy kődarabot nem hagyott fenn belőlük a Duna. Csak a fakó pergamenek beszélnek a létezésük felől. A nép most is megvan. A nádfödeles falunak annyi a lakosa, mint a hajdani királyi városnak; de a polgárból, a nemesből paraszt lett, földmíves, pásztor, halász.

Így folytatja egyenlősítő munkáját, a harczot minden emberi nagyság ellen a hatalmas, a legyőzhetetlen Duna.

Egy szép őszi este ezzel a szóval rohant be a malomba Lőrincz tiszteletes, Márton bátyját épen szemközt találva az ajtóban:

– Csak nem bolondultál meg? Csak nem lövöd meg a legjobb kundsaftunkat, a ki annyi mundlisztet megvesz.

– Vigye az ördög a te újvári arany sasodat! Én az igazi arany sasról beszélek: az aquila chrysaetosról! Már három nap óta hallom a hangját. De csak a hangjáról tudom, hogy itt van. Olyan magasan jár az égben. Kettőt kiált: egy vékonyat, meg egy vastagot: «ú–i»; egy oktáva köztük a különbség. Aztán meg azt a hangot hallom, a mint egyszerre leveti magát, a szárnyát összeverve; mintha a szél verné a vitorlákat! Régen lesek rá. De ma láttam színről színre! A mi szigetünkön szállt le a nagy gesztenyefára. Nagy ritkaság Magyarországon, Afrika a hazája, aranyt játszik a tollazata; azért híják chrysaetosnak! De híják imperialisnak is, meg heliacának; császári, napba repülő madárnak.»

– Hát bánja a szösz! mondá a molnár egykedvűen, – miattam lehet neki annyi keresztneve, meg praedikátuma, mint egy princznek.

Azzal szaladt a szobába a puskájáért Lőrincz. Nemsokára visszatért, a duplával a kezében, a tarisznyával a vállán.

– Hallod-e, Lőrincz? Most már én mondom azt, a mit te mondtál az elébb az én arany sasomra, hogy «vigye el az ördög a te arany sasodat!» – Tudod-e, hogy az apánk az utolját járja? Éjjel alig tud már lélekzetet venni: ételt is alig vesz magához. Csak tejet meg egy kis bort tud inni.

– Édes öcsém. Tudod jól, hogy mi van az édes apánk végrendeletében. Mindig jó testvéred voltam: most is az akarok lenni. Kérve kérlek: ne hagyd itt a szegény apánkat halálos órájában. Hadd osztozzunk meg az ő elhunyta után, mint szerető testvérek. Szívesen felezem veled az örökségünket. De ha itt nem maradsz, az öregünknek feladni az utolsó úrvacsoráját, az utolsó vigasztalást elrebegni fölötte: én kegyetlen, kőszívű leszek te hozzád, s engedem a testamentumot úgy végrehajtani, a hogy az meg van írva, s hagylak földönfutóvá lenni az üres tarisznyával. Isten engem úgy segéljen!

– No Lőrincz, két szót hallottál ma tőlem, a mit én nem szoktam sűrűn kuszpitolni. Se káromkodni, se esküdözni nem szokásom. Ma mégis azt mondtam, hogy «vigye el az ördög a te arany sasodat!» – De még nehezebb szó az annál, hogy «Isten engem úgy segéljen». Kétszer mondtam: harmadszor nem mondom. Meglátod, hogy megteszem, a mit mondtam.

A magas égből hangzott a ritka szárnyas kiáltása: «u–i». Lőrincz kirántotta a karját a bátyja kezéből, s futott le a Dunához, csónakjába ugrott, átevezett a szigetre.

Az öreg molnárra csakugyan ráborult ez este az ő utolsó éjszakája. A meghivott orvos tudatá a családtagokkal, hogy legyenek készen a végsőre.

Márton két postát is küldött utána, sürgős izenettel a szigetre. A kiküldött molnárlegények egymás után tértek vissza azzal az izenettel, hogy nem találják a tiszteletest sehol. -234-

Az ördögnek ajánlott sas éles szemeivel észrevette, hogy vadász leskelődik rá a kukoricza kévékből rakott gunyhó alatt, s elrepűlt a jegenyéről, melyet éjszakai tanyául választott, áthuzott a szélesebb Duna-ágon: ott szállt le a pagonyban egy magas topolyfára. Lőrincz a csónakjával utána eredt. A sas azt is észrevette, s még feljebb repült a ligetben. Lőrincznek víz ellenében kellett eveznie, hogy utolérje, aztán úgy lappangani fától fáig, hogy meglophassa az alvó madarat. – Az alatt meghalt az édes apja.

Még ugyanabban az esztendőben történt, hogy a kapronyi malomból ismét beküldték a társzekeret a komáromi kollégiumba a «harmoniáért». Épen őszi vakáczió volt; az iskola be volt zárva, a legjobb tenoristánk, Domján Józsi falun volt; nekem, az altistának kellett helyette a tenort betanulnom, de volt egy másik még jobb altistánk, Tóth Ferkó, a kinek olyan hangja volt, mint egy nőnek, a basszistánk volt Szücs Sándor, baritonistánk Goda Sándor. Benke Kálmán is tenort énekelt, de gyönge volt a hangja. Harmati uram, az orgonista valahogy összehozta a quartettet, félnap alatt betanitotta az énekeinket. Ezúttal gyászdalok voltak azok.

(Ez a hymnus ugyan superintendentialis főkurátor számára készült, de a kapronyi molnárnál is bevált.) -235-

Olyan jól emlékezem még most is az egészre, mintha csak tegnap jártam volna ottan.

Nagy, tömör épület volt, emeletes; a földszinten boltozatos; a malomkerekek felyülcsapók voltak; a búzaraktárból széles tölgyfa lépcsők vezettek föl a malomgéphez. Mi gyerekek szörnyűködve bámultuk, hogyan kapja fel a molnárlegény azt a búzával telt szaput félkézzel a fogantyújánál fogva s dobja fel a vállára s aztán lépdel fel a fahágcsón vele nagy könnyedén. Ez ám a Sámson!

Minket diákokat az orgonistával együtt elébb megvendégeltek. Harmati uram bort is kapott: azt nagyon szerette, a diákok pedig sert; nekem egyik sem kellett. Gyerek-koromban el nem tudtam képzelni, hogy lehet meginni valamit, a mi savanyú, vagy keserű, s a mitől az ember még szomjasabb lesz. Azután felvittek a halottas terembe «virrasztani». Így hivták azt a szokást, hogy a halott fölött zsolozsmákat énekelnek mindaddig, míg a lelkész megérkezik.

Nagy halottnál előbb a koporsó fölött (a kálvinistáknál nincs ravatal) mond egy lelkész imát; azután a zárt koporsót a templomba viszik, ott egy másik pap a kathedrából tart fölötte prédikácziót, végűl harmadízben a sír előtt olvas fel a rektor egy ékes rigmusokba foglalt búcsúztatót.

A gyászoló felek, az ifjú molnár és felesége, meg a fiúk, az én iskolapajtásom, ott álltak a koporsó jobb oldalánál, mi diákok a baloldalon. A halott arcza még nem volt letakarva, olyan volt, mintha viaszból volna.

A legnagyobb éneklés és sírás közepett hirtelen feltárult az ajtó, s betoppant rajta egy sápadt alak. Ennek is olyan -236- halavány volt az arcza, mint annak a halottnak, pedig a veriték gyöngyözött rajta. Puska volt a vállán, tarisznya a nyakában. A vadásztáskából kilógott az arany sas feje, a gömbölyü farka s a nagy sárga karmai. Csakugyan elhozta a vadászzsákmányt.

Ezekre a dúlt vonásokra alig ismertem rá. A pap-testvér volt az. Elkésett szegény! Más fog már imádkozni helyette.

A pap megállt az ajtóban. Kezei reszkettek, majd a fejéhez kapott velök, utoljára könyörgő mozdulattal terjeszté azokat ki. Kihez terjeszté? Az apa hideg ember volt már; a bátyja még hidegebb.

A falon függött egy tarisznya, az a bizonyos, a mi tele van üressel. A molnár oda mutatott a kezével.

Nekünk is torkunkba szakadt az ének e néma jelenet alatt. Majd az egyikünk, majd a másikunk hagyta el «a haragodnak nagy voltában»-t, a végét csak a basszista énekelte már: «Méltók vagyunk, hogy ellenünk felemeld ostorodat!»

Ekkor a pap oda akart rohanni a koporsóhoz; talán hogy azt a halottat birja irgalomra. Talán azt hitte, hogy visszaidézheti az életre. – Hanem a molnár útját állta, erős karját eléje tartva.

S olyat taszított rajta, hogy az öcscse az ajtóig tántorodott. A kilincsbe fogózott meg.

Ott azután a küszöbből visszafordulva, rikácsoló hangon kiáltá, a mit a rekedtsége még félelmesebbé tett:

– No hát legyetek megátkozva mindannyian, a kik ezen a világon és a másvilágon vagytok! Átkozott legyen ez a ház, a miből engem kitaszítottatok! Pusztuljon el a földszínéről -237- fundamentumostól. Legyen sivatag pusztává egész birtokotok. A ti átkotokat, mely az én fejemre száll, fizesse nektek vissza ezerszeresen a Jehova Isten.

Az átkozódás után kirohant az ajtón a dühöngő ember; láttam, a mint végig tántorgott a folyosón, s annak minden oszlopát (szép veres márvány oszlopok voltak) egyenként sorban megütötte az öklével, sikoltozó, rikácsoló szava még sokáig hangzott odakinn.

Azután megérkezett a pap, a koporsót leszegezték; a halott fölött imádkoztak, énekeltek, azután jött négy izmos molnárlegény, vállára emelte a nehéz diófakoporsót s úgy vitte a templomig; ott a pap prédikált, a diákok megint énekeltek; az amen után ismét tovább szállították a másvilág lakóját, a kit mi énekszóval kisértünk:

Én tudom, hogy nagyon rosszúl énekeltem. Harmati uram többször megdorgált: «Ej, de félreviszed az éneket!» Nem tehettem róla, valami úgy összeszorította a torkomat. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen eset fordulhasson elő a világon! Hogy egy bátya elűzze az öcscsét az atyja házából, a halott koporsója mellől. Hogyha engemet az én bátyám így kitaszítana! Lehetetlenség az. Pedig ezek is úgy szerették egymást, mint mi valaha!

Aztán ráfigyeltem, hogy mi következik a temetőben. Talán ott a sír fölött lesz a kibékülés. A mi eddig történt, az csak penitenczia volt. A megtért fiut ott fogja a bátyja ismét keblére ölelni.

Hiába vártam rá. Még a búcsúztatóból is ki volt hagyva az elzüllött fiúnak a neve. Az én szivem fájt érte.

Mikor a kapaföld elkezdett hullani a sírba, a záró zsolozsmát énekeltük: -238-

Én a zuhogó föld dobajában az elűzött fiú lábdobbanásait hallottam, s rikácsoló hangját: «Nem! még a földben sem fogsz megnyugodni!»

A következő iskolai évben én már pozsonyi diák voltam. Két esztendeig voltam német szón. Ott végeztem a syntaxist. Haza kerülve még a rhetorika, poézis és logika várt reám. A régi pajtásokat csaknem mind együtt találtam még. Harmati uram is élt és uralkodott. A harmonia együtt volt. – Hanem a kapronyi molnár fia már elhagyta az iskolát. Az apja hazavitte. Egyetlen fia volt; azt molnárnak kellett nevelni, a ki folytassa a híres malom dicsőségét. Aztán meg – nem jó az a sok tudomány az embernek! Példa rá a tapasztalat. – Az a másik, ha nem tudta volna, hogy a sast aquilának híjják, most is ott volna az ősi házban. Igy pedig földönfutó a nagy tudományával.

Az utczán akkora hó volt, hogy a házunk ajtajától az iskolaajtóig napszámosokkal kellett mély útat vágatnunk, hogy én az iskolába mehessek. Arra pedig, hogy az átelleni szomszédhoz, a pékhez átmehessen az ember, még csak gondolni sem lehetett. A városi tanács minden szekeret mozgósított, hogy a havat kihordhassa a Dunapartra; de másnap megint tele este a hó az utczákat. A tél eltartott márczius közepéig. És akkor már a városunk és a Duna között egy Csimborasszó volt felhalmozva hóból. És ez volt Komáromnak a szerencséje. Az irtóztató katasztrófa -239- kártétel nélkül vonúlt el mellette. A rettenetes Duna, a nagy ellenség, össze tudta törni a kősarkantyúkat, a czölöpzeteket, a jégtörőket, a széles védtöltéseket; de a hótorlaszon nem tudott diadalmaskodni.

Én még akkor gyermek voltam, hirlap nem járt az egész városunkba: sejtelmem sem volt róla, minő rettenetes elemi vész rombol végig a hazánkon; ugyanaz a Leviathan, mely pánczélos hátgerinczét magasra domborítva vágtat végig, őrületes gyorsasággal a mi kis városunk alatt, hogyan rombolja földig az ország fővárosát, Pestet? Én csak arra emlékszem, hogy a városunk utczáin a csatornák lefolyóiba deszkákból tákolt «gégéket» eresztettek le, azokat körültömték trágyahalommal; mi aztán néztük, hogy ezekben a facsövekben hogy emelkedik fel a víz, embermagasságnyira; a tanárunk magyarázta a hydrostatikát előttünk, hogy a csövek nélkül ilyen magasra nőtt volna városszerte a belső árvíz.

Csak hetek mulva érkezett hozzánk bujdosó vendégül egy ismeretlen gavallér a fővárosból, ki abban az egyetlen kabátban, a melyben megmenekült a nagy veszedelemből, gyalog utazott haza a szülőföldére, útközben a vendégszeretetet véve kisegítőnek. Az egész ország el volt árasztva ilyen földönfutókkal. Attól hallottuk, vacsoránál elmeséltetni a rémtörténetet, mely Pestet megsemmisíté.

Krónikák vannak arról irva, hogyan rombolta le a «nagy ellenség» 1838-ban az ország fővárosát, hogy seperte el a házakat utczaszámra; a falakba rótt kőtáblák mutatják maiglan, milyen magasan járt a hullám az utczák szine fölött. A Sándor-utczai képviselőház szomszédjában is hirdeti egy vörös márványlap, hogy ott valamikor dereglyével jártak.

Én bizony rég el is feledtem, hogy volt valaha ilyen malom, s abban én, mint kis diák, hármóniást énekeltem valamikor. Csak arra jött vissza az emlékezetembe ez az egész eset, mikor a fiatal géplakatos fiú, a Nagy János, -240- oda jött hozzám, pártfogásomat kérni, az apja levelével, a ki arra hivatkozott, hogy valaha az ő apjával, Nagy Józseffel együtt ültem az iskolapadban.

– Úgy! úgy! Az volt a kapronyi molnárnak a fia. A gazdag Soki Nagy Mártonnak a fia.

– Az apám még kis gyerekkoromban beadott egy lakatoshoz inasnak a városba: ritkán kerültem haza.

– Dehogy nem. A közepén van egy kis csillagos tornyú templom, a szélén a nagy patakmalom: négy kerekű.

Kezdtem gyanakodni a fiúban. Elővettem a térképet, kiterítettem az asztalra.

A lakatos legény úgy félszájjal mosolygott, a hogy az ember a szánakozást szokta kifejezni. Aztán emberségtudón megjegyzé:

A bizony! Ez a régi térkép az én orákulumom. Igy vagyok én minden tudományommal. A vármegyéket még a «Kis Tükör»-ből ismerem; a fűvészetet még a Diószegi után: holott ezeket rég túlhaladta már a tudományos világ. Bizony ócska ember vagyok már magam is; most jövök rá.

Azzal előkerestem a könyvtáramból azt a drága pénzen megszerzett térkép-gyűjteményt, melyet a katonai akadémiában készítettek. Biz én soha bele sem néztem, a mióta -241- megvettem. Az illető lapon aztán rátaláltam a keresett vidékre.

A hol a régi mappán «Kaprony» neve állott s egy kerék jelölte a malmot, ott az új katonai térképen ritka pontokkal volt beszórva a tér, ezzel a felirattal: «Kő-avar.»

És a Duna közepén volt egy kis folt körülkerítve, ennek a neve volt: «Füzes-Sziget.»

– Halász is, meg kosárfonó is, meg méhész is. A vidéken úgy hijják az ilyen embert, hogy pákász. A bizony csak úgy él, mint Robinzon a maga szigetén; pénzt csak ritkán lát, inkább cserél, a mire szüksége van.»

Egy későbbi év nyarán kirándulást tettem több jó barátommal szülővárosomba. Egy szép délután ellátogattunk egy halásztanyára. Több óra járásnyira fekszik a várostól a jóhirű tanya, a hol a legízesebb halászlét készítik, azon frissen fogott halból, a szabad ég alatt. Hozzá kiki magának készít kanalat, a minek a nyele hasított fűzvessző, beleszorítva merítőnek egy fényes békateknő.

A halászgunyhó egy nagy magas domb tetején büszkélkedik, a honnan fitymálja a Duna minden hatalmaskodását; túl rajta, nagy messze terül egy sivatag, a mit a nagy térkép «kő-avar» névvel jegyez.

Csupa kavics az egész terület; görgeteg békasó, közte bomba-nagyságú kövek. Az egész kőbirodalom tele nőve bozóttal. Itt uralkodnak a növényvilág anarkhistái, a kik nem szolgálnak senkinek; nem fizetnek adót se embernek, se baromnak; még madár sem jár hozzájuk. A földi bodza bűzös levelei közül tolja elő sárgavirágú kóróját az ökörfark, összegubalyodva a takácsmácsonyával; bogáncs, -242- bojtorján, bárcs, veres, kék, sárga tüskerózsáival vetélkedik szerte; a sötétzöld páfrán ernyős levelei körültakarják a rajtuk nehezedő követ, össze-vissza fonja valamennyit az egymásba kuszált iszalag, vadszeder, s a hol apró a kavicsréteg, ott buján tenyészik a veres szárú ostormen; a nyirkos vápákban a bürök és lósóska duskálkodik; a kavicsok között halommal hever a békateknő: ezek a Duna látogatójegyei.

Ezen a helyen állt valamikor a kapronyi malom. Itt volt a mintagazdaság; ott a kis falu a templomocskával! Talán azok a fűzfák meg tudnák mondani: merre volt a patak, mely a malmot hajtotta?

Ezt pedig én nem a magam fejétől találtam ki. Több, mint egy félszázad múlt el azóta, hogy valamikor itt ezen a tájon jártam; a kő is tarjagos lett annyi idő alatt; az az út sem létezik már, a melyen akkoriban szekérrel jártunk. Hogy jutott volna eszembe erről a kősivatagról annak a paradicsomi boldog tanyának a képe, a mi gyerekkorom emlékéből fenmaradt.

Hanem volt a tanyán egy öreg halász; maga dicsekedett vele, hogy most nyomja a nyolczvanadik esztendőt. (Ő az időt, nem az őtet). Derék, szálas ősz legény volt: maga válogatta a varsából a halakat, hogy a halászlé tökéletes legyen. Dombi János volt a becsületes neve.

– «Tudja? akkor, a mikor a Soki Nagy Istvánt temettük, a Mártonnak az apját, a kinek a fiával együtt tetszett járni iskolába. Én is ott voltam a temetésén; mert hát szomszédok voltunk; nekem már akkor is itt volt a tanyám ezen a dombon. Zúgolódtam is sokat, hogy minek ád az Ur Isten az egyik embernek olyan kőpalotát, mint a molnárnak, a másiknak meg olyan nádgunyhót mint nekem. Megbántam aztán nagyon s dicsértem az Istent, hogy nem megfordítva adta.» -243-

– «Hát akkor emlékezik Dombi uram arra a jelenetre, mikor a kitagadott fiú megátkozta a családját, a házat, a vidéket: úgy futott világgá.»

– «Emlékezem. Hogy ne emlékezném? Átkozódott bíz az. Csakhogy nekem tiltja a vallásom, hogy az átkok foganatjában higyjek. Tetszik ismerni a bibliát: ott meg van írva (ki is tudnám keresni, hol –) «ne találtassék te közötted jövendőmondó, vagy napválogató, madárszólásból jövendölő vagy varázsló, se bűbájos, se ördöngösöktől tudakozódó, se jegymagyarázó, se halottakat idéző.» Én tehát azt, hogy az Úr Isten valakinek az átkát beteljesítse, nem hiszem. Hanem megveri az embert a saját keze. Ha akkor, a midőn az a szerencsétlen Lőrincz pap elkésett a haldokló apja ágya mellől, s csak a temetésre érkezett már haza, a Márton bátyja megdorgálta volna, a hogy megérdemlé; de a temetés után azt mondta volna neki, hogy: «Látod, öcsém, az édes apánk téged kitagadott; malmot, házat, földet, mindent nekem hagyott: abban neked osztályt nem adhatok. Hanem itt hagyott a megboldogult maga után vékával ezüstöt: fényes huszast, tallért, gyere, tömd meg vele ezt az üres nagy tarisznyát, a mennyit csak elbírsz, aztán menj Isten hirével!»… Hát ez szép cselekedet lett volna tőle: úgy-e bár?»

– «Hanem hát nem tette. Azzal a sok pénzzel aztán nem tudta a Márton, hogy mit kezdjen? Még akkor nem voltak képviselőválasztások; mert azokon legalább eltraktálhatta volna. Hanem aztán kevélységében valamit gondolt ki. Az a gyümölcsössziget ott a Duna közepén volt a büszkesége. Annak csak az az egy hibája volt, hogy a téli jégzajlás a sziget orrából mindig elszaggatott egy darabot. Hát ennek akarta elejét venni Márton. Parancsolni akart a Dunának. Pedig ezzel a Dunával nem jó háborút kezdeni; mert ez a milyen kegyelmes ura annak, a ki vele békében él, olyan hatalmas ellensége annak, a ki vele harczba keveredik. A molnár Komáromból hozatott ki -244- szapöröket nagy sulykoló géppel; egész szálfákat vertek le a sziget orránál; olyan sánczot raktak, akárcsak egy várat védelmeznének. Sokszor mondtam a molnárnak, mikor ott húztam a hálót, ő meg nézte a sziget orrán a munkát: «Nem jó lesz ebből, Márton gazda! Nem jó a Dunával perbe szállani!» De ő csak azzal torkolt le, hogy «vigyázzon kend csak az apacsurjára: ahhoz ért kend, nem máshoz.» Kevélyek ám a molnárok!»

– «Tudom; – mondám neki. – Értettük egymást. Az udvardi járás területén voltunk.»

Az öreg folytatá, miután egy párt lendített a bográcson, melyben a saját levében fövő haltömeg sistergett.

– «Hát aztán csakhamar elkövetkezett az a siralmas 1838-iki márczius. Az volt az itéletidő! Azt hittük már, hogy az egész világnak itt van a vége. A mi Dunánknak a jege még állt. Olyan vastag volt, hogy léket nem bírtunk benne vágni. S akkor megindult odafenn a pozsonyi Dunában a jég. Az a miénket is majd elvitte volna, de itt megakadt abban az Isten ellen való szigeti sánczban, úgy hogy a Duna fenekéig tömődött a jég. Ekkor aztán a felülről jövő zaj keresztül törte a partot őrző hatalmas kőgátat s neki zúdult a kapronyi malomnak. Noé apánk nem látott ilyen romlást! Mi innen a domb tetejéről néztük a rettentő veszedelmet. Minket ez szabadított meg, mert az áradás megkerülte ezt a mi dombunkat s aztán a lapályt terítette el. Négy öl magasan járt a víz az országút felett. A kapronyi malomnak csak a teteje látszott ki belőle. Hallottuk a nagy jajgatást, segítségkiabálást; de nem mehettünk hozzájuk a sebes áradással szemközt. Azt is látnunk kellett, hogy roskadoznak a recsegő falak, dülnek az oszlopok egymás után. A templomot, a cselédházakat elsöpörte a jég. – Ezek már Isten előtt vannak. – Az egész tájék fehér volt a jégtől. – És egyszer én, a mint e kietlen fehérségbe nézek, azt látom, hogy valami fekete mozog benne. Egy csónak volt, abban ült egy ember. Arra felé látszott nagy erőszakoskodással törekedni, a hol a -245- malom teteje kilátszott a jégből. Nagy küzködéssel elvergődött odáig. Víz mentében jött a csónakján; sebesen haladt.»

– «Tudom én a dolgok sorát. A Lőrincznek kellett oda jönni, hogy a kitagadó testvért megszabadítsa.»

– «Hm!» – Az öreg halász erre abba hagyta a mesélést. Nem szereti ám a magyar mesemondó, ha eléje vágnak: akkor feldúzza az orrát s nem mesél tovább.

– «Az ám az én mesterségem, bátyám-uram, hogy egy szóból százat kitudjak.»

– Mondom is! Hát az úgy volt, a mint a Lőrincz pap az apai háztól elzüllött, azontúl egy olyan furcsa keresetre adta magát, a milyennek ezen a mi tájékunkon még elnevezése sincsen. Diákgörög nyelven úgy híják, hogy entomolog; magyarul «bogarász». Nálunk bizony, kivált abban az időben, az özönvíz előtt, senki se kereste volna meg ezzel a kenyérre való sót sem; de egy kicsit feljebb a Duna mentén már van annak piacza. Vannak múzeumok, gyüjtemények, a melyek jó árát adják a lepkéknek, rovaroknak s ha a bogarász egyúttal vadász is, pedig hát a Lőrincz pap az volt, még pedig vakmerő, hát az kitömött madarakkal, tojásokkal szép keresethez jut. Ilyen életet élt a kitagadott fiú. Többet hált az erdőn, meg a vízhátán, mint zsuppszalmán.

– Bizony nem is dunnás ágyban, – dörmögé közbe az öreg, a ki kezdte már elhinni, hogy csakugyan többet tudok ebből a történetből, mint ő.

– Hogyan került Lőrincz az apai ház közelébe? Ennek is az az ő furcsa mestersége adja meg a nyitját. Amaz emlékezetes 1838-iki nagy télviz idején azok a tengeri -246- madarak, melyeknek rendes lakásuk az éjszaki sarkvidéken, Grönland partjain, Izland szigetén, – hol – szokott lenni, leszorultak nagy számmal a mi tájainkra is. Most is emlékezem rá, mennyi szokatlan formáju vizimadarat láttunk a repülő híd fejéről a jég hátán csoportostul elvonulni. – Ezek között legnevezetesebb a nagy rabló-gödény, diákul Larus catarthactes. Mikor ül, olyan mint egy lud, de ha fölrepül, a sashoz hasonlít. Ez nem él hallal, mint a többi becsületes tengeri madár, hanem az apróbb madarakat ragadozza el. A mellett olyan vakmerő, hogy az embert is megtámadja, s mint a keselyű, úgy csap le a vadász fejére. Ezt tudva, a vadász a feje fölé szokta tartani a kését s abban a rabló-gödény felnyársalja magát. Az ilyen ritka zsákmányért a természettudományi gyüjteményektől nagy pénzt lehet kapni. Bizonyosan a Lőrincz is ilyenekre vadászott.

– Könyvekből tudom, meg a képzeletemből. Véletlen csodából oda nem pottyanhatott a Lőrincz a malomhoz, csónakostúl.

– Hát a biz úgy volt. Emlékezem már. Nála is volt már a csónakban egy olyan keresztül szúrt lúd-forma madár. Annak a bőrét lehúztuk, a húsát megettük. Rossz volt, mint a vesztés; de már akkor nem volt mit ennünk. – Hát csak tessék tovább mondani, hogyan történt?

– Abból, hogy kegyelmed, bátyám-uram, a Lőrincz hozta gödény húsából evett, könnyű kitalálnom a történetet. Lőrincznek a csónakját is magával ragadta a jégzaj s mikor a sziget orrán felül a gátszakadás új áramlatot adott a Dunának, az belesodorta őt is ebbe a rohanásba. Csak úgy tudott megmenekülni, hogy a ladikját kihúzta a jégre s aztán húzta előre az alattságnál fogva, míg új jégmezőre szabadulhatott. Talán arra is gondolt, hogy ismét rátaláljon az apai házra? Talán azt áhította, hogy az istenítélet ideje alatt a kitagadó testvérrel kibékülhet? -247-

– Azonban a veszedelem megelőzte a jövetelét. Olyan gyorsan jött az, hogy mire a malomban lakók arra gondoltak, hogy szekérre kapjanak, már akkor ellepte a jeges árvíz az országútat. Vagy, a mit inkább elképzelhetek, nem is akartak menekülni, hanem védelmezni akarták a malmot. Eltorlaszolták a kapukat, elzárták a malomárkot; trágyával betömték, deszkával beszegezték a pinczeablakokat; aztán a veszedelem nőttével nem kímélték a búzával, a liszttel tölt zsákokat; azokat is gátnak rakták; ölfákból, hordókból, gerendákból emeltek torlaszokat. – És ez volt a haláluk. A dülő ár egyre nagyobb jéghegyet torlasztott össze a malom oldalán, míg utoljára az iszonyú teher alatt bedűlt a hatalmas kőfal; maga alá temetve minden élő teremtést. Mire Lőrincz a csónakjával oda érkezett, akkor már csak a tetőnek egy sarka állt ki a jeges árból, a mit még fenntartottak a vastag gerendelyek.

– S azon a háztető padlásnyílásán nézett ki egy gyermek, félig megdermedve a fagytól és rémülettől: utolsó ivadéka a Márton családjának.

– Egészen úgy volt: a Lőrincz pap, mire odavergődött a roskadozó malomhoz, már nem talált más élő lelket, csak azt a kis Jóska gyereket a garat mellett. Azt nyalábra fogta s kivitte a csónakjába. De az a gyerek se élő, se halott nem volt. Elébb hóval bedörzsölte a két kezét: külömben elfagytak volna. Azután itatott vele egy korty pálinkát, a butykosából. Akkor aztán hozzá látott, hogy meneküljön a jégzajból valamerre. Ez a mi kis halász kunyhónk messzire kilátszott a jeges világból ezen a dombocskán. Jó szerencsénk volt, hogy egy sor vén fűzfa volt előtte, a min a jégtorlás fennakadt, külömben ezt is elseperte volna. Mind folyvást tüzeltünk a kunyhó előtt. Fa volt elég. -248- A jégár elhordta magával a felső vidékről a fakereskedéseket, annyi deszka, lécz torlódott össze itt a fűzfák előtt, hogy pajtát lehetett volna belőle építeni.

– De biz inkább azért, hogy segítséget kérjünk a magunk számára. Minket is elzárt a világtól a nagy jégáradás. Én a fiammal, meg egy legényemmel már három nap óta itt rekedtem, az alatt minden ennivalónk tisztára elfogyott. Arról meg szó sem volt, hogy halat lehessen fogni. Még a penészes kenyérhajat is előkerestük a láda fenekéről. Hát azt vártuk, hogy majd hoz valaki segítséget a malomból. Az volt aztán a rémület, mikor a szemünkkel kellett látnunk, hogy düledezik össze az a nagy hatalmas épület: először az egyik oldala, azután a másik; a jég az eszterhéjig emelkedik. Mikor a boltozat rászakadt a lisztes magazinra nagy ropogással, egyszerre olyan felhő szállt fel belőle, mint valami nagy égő ház füstje. Csakhogy ez a füst fehér volt. Az az eltemetett lisztnek a porából támadt. – Hej! mondtuk magunkban, de segítve volna rajtunk, ha annak a lisztfelhőnek csak a fele ide szállna le mihozzánk; hanem hát nem hull már több manna az égből!

– Hát az eddig elbeszéltekből. A Lőrincz papnak volt puskája. Ha az ide törekedett a csónakjával, akkor az abból a sok jégen fészkelő tengeri madárból lövöldözött el annyit, a mennyivel még a gazdáit is eltarthatta.

– A biz úgy is volt. Mikor láttuk, hogy a csónak errefelé közeledik, nagy küzködés között; – mert nem a vizben járt ám az, hanem többet a jég hátán; – én azt mondtam a fiamnak: eredj, Gyurka, segíts neki; vigy magaddal egy kötelet. A Gyurka fiam derekára csavarta a hosszú kötelet, a két kezébe fogott egy rúdat, hogy ha bele talál szakadni a jégbe, annálfogva fenntarthassa magát: -249- így indult el a jég hátán a csónak felé. Mikor odáig ért, a kötelet a csónak orrához kötötték. Azzal a fiam megint visszajött a kötéllel. Akkor aztán hárman bele kapaszkodtunk a kötélbe s elkezdtük a csónakot vontatni. Sehogy sem ment! A jég, a mint sebes jártában meg-megakadt, egyszerre élével állt fölfelé s fennakadt a csónak. Ekkor oda kiáltott hozzánk a Lőrincz pap: «Ott van az a sok deszka! rakják kegyelmetek a jégre!» A biz igaz. Ezt ugyan magunktól is kitalálhattuk volna. Akkor aztán fogtuk a deszkaszálakat; kettesével egymás mellé rakva, nagy igyekezettel egy keskeny hidat raktunk belőle, egész a csónakig a jég hátán. A pap ráigazította a csónakot a bürüre, s akkor aztán könnyű szerrel vontattuk ki a csónakot a dombra.

– Magam is láttam ilyen csónakmentést pozsonyi diákkoromban, a mint egy a jégzaj közé szorúlt halászt szabadítottak ki eféle rögtönzött deszkabürü segélyével.

– Hát biz az Isten segítsége volt, hogy a Lőrincz pap ide vetődött, mert nála nélkül mind elvesztünk volna éhen. Ő pedig mindennap szerzett a számunkra pecsenyét a csodálatos formájú madarakból, a melyek úgy ülnek, mint a kutya a hátulsó lábukon. Azoknak a bőrét lehúzta, a húsát megsütötte; megosztoztunk rajta. Nem finnyáskodtunk ám, akármilyen halzsírszagú volt a trakta, csakhogy volt. Egy kis pálinka is volt a papnak a kulacsában; de azt nem bocsátotta közre, maga sem ivott belőle. Azt annak az öcscsének a számára tartogatta, a kinek a fagyos lábait kellett azzal bedörzsölni. – Jó szíve volt ám annak a szegény Lőrincz papnak, azért, hogy olyan háborodott feje volt. Dehogy zúgolódott volna, az egész itéletidő alatt. De nem is imádkozott. Csak a görög istenekről elmélkedett; azokról sem valami nagy áhitatossággal. Mikor ott a szemünk láttára dült le az utolsó tűzfala is a híres malomnak, hogy a jégtorlás végig zúdult fölötte, ő épen akkor duplalövéssel terített le két köpczös lúdforma állatot s hozta lábaiknál fogva nagy vitézséggel. Megmondta -250- a neveiket is: én bíz elfeledtem. Odamutattam a malom tájára, a mit már akkor betakartak a jégtáblák. Lőrincz pap csak vállat vont rá s elkezdte a bicskájával a két madarat levetkőztetni a bőréből. Neki az irhájukra volt szüksége. Azt mondta, – ma sem felejtem el a szavát: – «Hát ez így van. A mit Jupiter ád, azt elveheti Neptun, de az én tudományomat nem veheti el se Jupiter, se Neptun, se Vulkán.» Istentelen egy beszéd volt, hanem biz az úgy volt. A Márton bátyát minden gazdagságával együtt ott fedték már ezek a nagy otromba kövek: a Lőrincz öcs pedig megélt a jég hátán; még minket is megtartott s a családjának az utolsó ivadékát is ő mentette meg. A Jóska gyereknek nem maradt semmi világi vagyona. Ez az egész nagy térség úgy tele van temetve nagy kövekkel, hogy ebből szántóföldet senki sem csinál. A malomnak még a fundamentomát sem találni már. A szép gyümölcsös szigetnek az elejét eltépte az árviz; a gyümölcsfákat úgy levágta az éles jég, mintha fűrészszel nyiszálták volna el. Most egy kis halásztanya van még rajta. Abban éldegél a hajdani gazdag molnárnak az ivadéka, mint pákász; az unokája nem tud már róla, hogy az ükei milyen dúskálkodó urak voltak, valamely műhelyben keresi a kenyerét két tenyere izzadásával.

Igy bánik a mi dicsőségünkkel a mi nagy kegyelmű urunk s hatalmas ellenségünk, az örök Duna.

A KÉTÉLETŰ.

Hát nem jobb lett volna, ha ebben a kedvezményben Ádám apánk részesíttetik?

Ez még az eredendő bűnben való találtatás esetében is nagy előnyére vált volna az első emberpárnak; mert a paradicsomból csak kikergethette őket az angyal, de a tóból hogyan kergette volna ki? Az angyaloknak nincsen úszószárnyuk.

Mikor kedve tartja, kiúszik a partra, felmászik az ernyős elecsek száraira, rákezdi a brekegését: kiadja magát természettudósnak; az egész világ hisz a jóslataiban, azt mondják: a béka esőt hirdet. Pedig csak az a baja, hogy éhes.

De hát azért van az a sok levegőlakó légy, dongó, pillangó a világon, hogy a békának a kellemes existentiáját biztosítsa.

Felmászik a szőlőlugasra s ott lesi a dongókat, a melyek az érett szőlőfürtöket dibézolják.

E hasznos foglalkozás közben megismerkedik az özvegy bőregérrel, a ki ott tartja a kvártélyát az eresz alatt. A denevérnőnek a denevérférjét valamikor elkapta a macska, s azóta ő a szomorú özvegység korszakát éli. -252- A míg egy udvarlója nem akad: – bárha más felekezetbeli.

Hogy melyik mulja felül a másikat szépségben: a béka vagy a denevér? az mind e mai napig eldöntetlen thezis. Elég az, hogy megszerették egymást. A szerelemnek nem kell indokolás.

Nem is szerelemről, hanem házaséletről van szó. Összetették a keresményüket. S minthogy a denevér sokkal jobb kereső, mint a béka, mert ő röptiben kapkodja el a bogarakat, míg a béka csak lesből vadászgat rájuk: annálfogva a békának igen nagy előnye volt a hitvesi összeköttetésből. Meg is hízott hatalmasan.

Reggelenként aztán, mikor a denevérhölgy nyugalomra vonult (a denevérek nappal szoktak aludni), vagy a mikor a béka hosszabb esős idő közeledtét érzé fogékony bőrmirigyein át: akkor a béka lemászott a szőlőlugasról, lesétált a tópartra, felkúszott a vizbe hajló réti füzényre, a brekegő szózat helyett e melódiás hangot ismételve: «koaksz, koaksz, tuhú!» Mire azonnal felüté a fejét a vízszinből egy hasonló szépségű békahölgy, feje oldalán levő hólyagjait felfújva, az ismerős hang után kezde úszni, remek technikával.

Erre a béka uraság egy gyors szökelléssel leugrott a vizbe, szembeúszott a békahölgygyel, s összetalálkozván, mind a ketten sebtében eltünének a vízszinen lebegő vízitökök és békakorsócskák levelei között. Denevér-mámi ide nem mehetett utánuk, mert ő nem tud úszni. Ilyen privilegiuma van a békának!

Úgy hívtuk ezt a béka urat, hogy Doktor Bonafides. Jól ismertem az életét; de csak a szárazföldit; a vízi életébe is bepillantottam később, a mennyire a partról lehetett, de odább nem: mert én úszni nem tudok. Nem volt gyakorló orvos: tudós volt. Még csikó-korbeli pajtások voltunk; innen maradt fenn közöttünk az ismeretség. Csakugyan nagyon hasonlított a békához. Épen olyan görbe lábak, olyan hosszú végighas derék, olyan nyakanincs nagy fej, -253- olyan fülbesúgó széles száj, olyan széjjelnéző kidülledt szemek.

Az arcza egy kifestett halálfej volt. Pedig nem volt az kifestve. Hanem a természet maga kontárművészkedett rajta, az arczcsontjához feszült bőrt kereken megáldva czinóberrel, a mi külömben nem volt betegség jele, a hogy a «mellbaj rózsáit» szokták nevezni. Hozzá olyan szétálló frizurát viselt, mintha szárnya akarna kelni a fejének. A száját soha sem bírta összefogni a nagyon előreálló fogaitól: annálfogva mindig kénytelen volt mosolyogni. Mélyen bennülő sötét szemek és nagyon pisze orr egészíték ki a szépségét. Termete egyébiránt nélkülözött mindent, a mit a szomszédok «az örök nőies»-nek fogalma alá soroznak.

Hanem volt neki négy háza. Egy a belvárosban, a többi a külső negyedekben, több-emeletesek. A belvárosiban volt a saját lakásuk.

Valami harmincz évvel később láttam, mikor azt a belvárosi házat lebontották, hogy palotát építsenek a helyébe. Nem volt abban egy darab kő, egy eltévedt veres tégla sem. Az a fundamentomától a párkányáig csupa vályogból volt. Ilyen, a kertészetre nézve értékes anyagból épültek a külvárosi házaik is. Hanem azok rengeteg jövedelmet hajtottak. Egyszobás lakásokra voltak felosztva, a melyeket jámbor magánzók és szelid leánykák szoktak kivenni, a kik hétszámra fizetik a házbért. Nincs az az aranybánya, a mely jobban jövedelmezzen, mint a vályog. – Ez valóságos uzsoráskodás a vályoggal.

Az én tisztelt barátomnak mindenféle tulajdonságai meg voltak, a mik a barátság fentartását megnehezítik. Először is vegetarianus volt és vízivó, a mi, úgy tudom, hogy együtt jár. S még nem hogy eltitkolta volna ezeket a gyatraságait: de sőt odajárt az asztalunkhoz, a hol egy-egy este a jó pajtásokkal együtt vacsoráltunk; ott költötte el a maga átkozott lakomáját: egy tányérra összeaprítva -254- a retket, almát, vereshagymát, czitromot facsarva rá; úgy habzsolta kanállal s itta rá a vizet, mint egy dromedár, minket pedig szidott, hogyan tudjuk az állatok húsával megmérgezni a vérünket?

A foglalkozására nézve pedig természettudós volt a tisztelt barátom, még pedig a praktikus fajtából. Eljárt vadászni, halászni s puskával, hálóval, horoggal, csapóvassal sok állatot megejtett, de nem azért, hogy azoknak a húsát saját czéljaira fordítsa, hanem azért, hogy az irháikat lehúzza s kitömje, a csontvázaikat pedig tisztára megpræparálja. Vitriollal és arsenikummal dolgozott. Messziről meglehetett érezni a kabátján.

A dolgozó-szobája mindig tele volt kitömött állatokkal s azoknak a csontvázaival.

Ezekből ő minden héten felvitt egy ládára valót Bécsbe s ott emberére talált, a ki megvegye. Olyan ember is van abban a Bécsben, a ki csontvázakkal, meg kitömött madarakkal kereskedik. Annak a számára dolgozott a barátom.

Biz ez tisztességes kereset, a kinek kedve van hozzá. No meg, a ki ért hozzá. Mert nem olyan könnyű ez, mint novellát írni.

De hát mindenek előtt tárgyalandó az a kérdés, hogy mi szükség valakinek békákról, denevérekről, meg csontvázakról novellát írni?

Külömbséget tudott tenni, hogy kivel beszéljen magyarúl és kivel németűl? -255-

Németűl a mosónétól tanult meg (a nevelő anyjától), magyarúl a feleségemtől, a ki az előbbenitől felvásárolta.

A seregély azonban nem csak szeretettel él, hanem hangyatojással is. Abból is kapott eleget.

Egyszer azonban jött egy nevezetes esztendő, a melyben a többek között a hangyák is sztrájkoltak.

Hosszadalmas volna arról értekezni, hogy miért sztrájkoltak ebben ez évben a hangyák? Politikába vág a dolog! – Denique aranyért (ugyan ne svihákoskodjunk! egy tarisznya kutyanyelv-bankóért) sem volt kapható egy verdung hangyatojás.

Az én Hanzim (ez volt a madár-ember neve) nem beszélt se németűl, se magyarúl. Nem akarta a hangyatojás helyett elfogadni a sárgarépa és reszelt tojás provizoriumot.

Magamnak is két lovat kellett tartanom arra a czélra, hogy a naponkénti ivóvizet felhordassam a Dunából. Januártól augusztusig nem esett egy csepp eső.

Volt egy parasztasszony ismerősünk: Mariaeicheli sváb hölgy. Frau Midinek híttuk. Valami ötvenezer forintot érő birtoknak volt a tulajdonosa. Hanem azért a pénzkeresésnek minden módját felhasználta, a mi csak a vadon erdőkben kinálkozik. Összeszedte a svábhegyi pagonyokban, csalitokban a csiperke-, tinórú- és vargánya-gombáknak minden fajait, a szabadon termő somot, mogyorót, de különösen azokat a fölséges szamóczákat és csattogó epreket, a minőknek mását én sehol sem láttam s azokat elhordta fél napi járóra a szokott vevőinek.

Ebben az aszályos esztendőben nem termett gomba, de annál gazdagabb szüretet adott az erdei szamócza. Ez a legszerényebbike a gyümölcstermő növényeknek valósággal -256- bujálkodott ezzel a mindent elszárasztó napsütéssel.

– Ugyan, édes Frau Midi, – szólitám én meg a derék sváb menyecskét, – nem tudna ön valahol az erdőben járva-kelve felfedezni valami hangyabolyt, a honnan lehetne venni egy szállítmány hangyatojást az én kedvencz seregélyem számára?

– Oh dehogy nem! válaszolt a Frau Midi. De bizony van a «farkasvölgyben» egy vén erdő, a mely tele van hangyafészkekkel. Ott akkora hangyák hemzsegnek, mint egy bükkmakk, azok bizonyosan jól el vannak látva.

– No hát hozzon abból nekem, a mennyit csak lehet, igen jól megadom az árát.

A Frau Midi azt felelte e megbizásra, hogy de ő ugyan egyszer volt ott a farkasvölgyi őserdőben, többet vissza nem megy, mert ottan kisértetek laknak.

De azt énnekem a Frau Midi a világ minden kincséért sem volt hajlandó megmondani. Csak annyit vallott be, hogy azok valami irtóztató rettenetesek. Kerüli miattuk azt a tájat minden jótétlélek. Ezek az okai bizonyosan a most uralkodó országos aszálynak; mert ők iszszák meg ez esőt és harmatot. El is határoztatott a budaörsi és budakeszi közvélemény irányadó köreiben, hogy a legközelebbi vasárnapon az erősszívű férfiak dorongokkal és petrenczerudakkal felvonulnak a Farkasvölgybe, s az ott kisértő prikulicsokat és ludvérczeket ünnepélyesen izzé-porrá törik.

Soha sem láttam még életemben kisértetet; most itt a szüretje! Másnapot sem vártam, még azon nap délután fogtam az ásóvégű botomat s elbandukoltam a Farkasvölgybe.

Gyönyörű, kies hely ez! A hová még kocsiút nem vezet, -257- az ember a fák derekába kapaszkodik, ha le vagy fel akar benne hatolni. A több százados fák befuttatva repkénynyel, iszalaggal, oldalaik tátongó odúkkal dekorálva, a melyeket szőnyegként takarnak a páfránok. S ez odúk alatt óriási pyramisai a hangyabuczkáknak, melyeken a hangyanemzet mindenféle fajai nyargalásznak, feketék, veresek, nagyok és aprók; gyalog és szárnyasak; sőt lovagok is találtatnak köztük: kis hangyák, a melyek egy nagyobbnak a hátán nyergelve ügetnek.

A mint a botom ásójával egy ilyen magas hangyagúlát megbontottam, egyszerre halommal omlott ki az oldalából az általam annyira áhított hangyatojás. Én sietve láttam hozzá, hogy ezt a prédát az én seregélyem számára biztosítsam. Biz ez törvénytelen hatalmaskodás; de hát abban az időben az volt a jelszó, hogy: «Macht geht vor Recht». (A hatalom elébbvaló, mint a jog.)

Hát a mint a hangyakupanczot leromboltam, a háta mögötti faodúban mit pillantok meg? Egy roppant nagy kemény papiros skatulyát, oldalán számos lyukkal. Ezeken szaladgáltak ki s be a hangyák.

Hát az én doktor barátomnak a muzeumgyarapító titka az, hogy a svábhegyi hangyákat használja fel præparáló műhelynek, s ingyen végezteti el velük azt a munkát, a mi szabályszerűleg roppant emberi fáradságba, kénsavanyba és költségbe kerülne. A hangyák tisztára elvégzik mindezt, a saját ösztönük szerint.

S a hány odvas fa volt a Farkasvölgyben, az mind el volt látva kidolgozásra szánt mindenféle állatok vázaival.

Ezeket akarják az én svábjaim agyonverni, mint a -258- kik az esőt és a harmatot megiszszák. – Nem a svábok iszszák!

No már ennél a felfedezésnél megmozdult bennem a régi jó pajtás, sőt a természetbuvár is.

Akkor kezdtem el természetbuvári életpályámat, mely nekem azóta sok pénzt – elhordott a házból.

Ennek az értelmi szerzője volt az én kedves barátom (akkor még «ifjabb») Emich Gusztáv; a ki külföldön utaztából visszatérve, nekem egy becses csigabiga-gyűjteményt hozott haza ajándékul, mely most már egész muzeummá gyarapodott fel nálam.

Én azonban ezekből a tengeri csigákból egyetlen egynek sem tudtam még akkor a nevét.

Tehát, a mint a Farkasvölgyben beszerzett prédámmal hazatértem a viskómba: a Hanzi meglakomáztatása után azonnal levelet irtam az én Bonafides doktoromnak, hogy ha kedvesek a gődénycsontjai, siessen azokat a farkasvölgyi faodúkból eltakarítani: mert a svábok összeesküdtek ellenük, s vasárnap spódiummá törik őket Jupiter Pluvius engesztelő áldozatául. A levelet leküldtem Pestre a majorosnétól.

A Hanzinak aztán egészen megnyilt a torka, a mint kedvencz eledelét megkapta; egyre mondta: «Kedves» – «Róza» – «gyere haza».

Nem czigányasszony jövendölte ám meg; hanem egy ahhoz értő ember: egy doktor; – még pedig hivatalból.

Úgy történt az, hogy én nekem egyszer a fejembe ütött az a motoszka, hogy én halál-esetre biztosíttatom magamat. (Dehogy magamat! egy összeget a hátrahagyottaim számára.) -259-

A biztosító-társaság aztán szabályszerűleg kiküldte hozzám a hivatalos orvosát, hogy vizsgálja meg az életműszereimet. A doktor megkopogtatott elől hátul, kihallgatta a tüdőm, szívem hangjait; semmit sem szólt: odább ment.

Pár nap mulva aztán visszakaptam az ajánlatomat levélben, azzal a hátirattal, hogy: «el nem fogadtatik».

A biztosító-társaságnak a titkára igen kedves jó barátom, írótársam volt: odamentem hozzá s megkérdeztem tőle (bolond fővel), hogy mi oka lehet e visszautasításnak?

Az én kedves barátom igen kedélyes fiú volt: nagyot nevetett a szemem közé s a vállamra csapva azt mondá, hogy: «azért nem, édes pajtásom, mert a doktor azt referálta rólad, hogy nem élhetsz tovább két esztendőnél: akkor elvisz az ördög».

No hát mondhatom, hogy ez nem tartozik a kellemes biztatások közé! Megkapni a hivatalos verdiktet két esztendeig és nem tovább nyúló életpályára.

Nem szóltam róla senkinek, se a háznál, se a házon kívül. Magamnak tartottam a titkot. Aztán igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy rövid idő alatt mindent rendbehozhassak. Neki ültem a munkának: irtam egyik könyvet a másik után; szerkesztettem; fizettem adósságaimat; nem jártam semmi mulatságba, még szinházba sem; ascetai életet éltem; nem beszéltem hangosan; ha meleg szobából hideg szobába mentem, felső kabátot öltöttem; végig élveztem Török József patikájának minden csalhatatlan gyógyszerét; tejet ittam. Tökéletesen elnyomott a melankholia.

A mint a számomra engedélyezett második esztendőnek az utolsó negyede is elkövetkezett, már akkor nem mertem újabb nagyobb munkához fogni, hisz az idő nem futja ki, hogy azt befejezzem. A végrendeletemet is megirtam.

Mikor ott járkáltam a hársfáim sorai alatt, magamban -260- mondogattam a halálra készülő Cæsar öncsinálta klapancziás versét:

Bizony itt már föl van mondva a bérlet, a kvártély s ki tudja, hol lesz az új szállás?

Hiszen ha az embernek csak a háziura felmond is, milyen nagy aggság támad abból: hát még ha ezt a szép világot magát felmondják! Az ember végig vizsgálja a csillagokat; melyikbe szállásolja el magát? A Vénusban nagyon meleg van, a Jupiterben mindig esik; a Marsban veres minden növény: azt az én szemem ki nem állja; a Saturnusban meg elébb plesiosaurussá kell lenni, mert az még csupa deget; az Uranusból meg nagyon messze van hazajárni. Mert hogy én hazajárok erre a szép földre, az már bizonyos. Nincs ilyen szép planéta az egész naprendszerben.

Azon az idén ugyan nem igen szolgált rá erre a magasztalásra. Nagy aszály volt országszerte. Halálélesztőnek sem kaptunk egy csepp esőt az égből. Még a gyümölcsfák is megsinylették azt. A kajszi baraczkfáim csupa aszalt baraczkot termettek. Csak a nemes szőlőtő nem engedte magát a rekkenő hőségtől elcsigáztatni: mentűl forróbban sütött a nap, a szőlő annál jobban dicsekedett, a fürtök csak úgy nevettek. Ez az egy, a miért érdemes a földre visszakivánkozni. A szőlő. Ilyen nincs a többi planétán! A földön túl nincs bor!

Szép dolog az, mikor az ember igy lépésről-lépésre hagyogatja el ezt a szép világot.

– Ne beszélj hangosan, – ne énekelj, – tarts diétát, – ne egyél, a mit szeretsz, – ne szeress! – ne tánczolj, – ne fürödj hidegben, – ne dolgozz… Ez mind megannyi nagy lépés az ismerős világból az ismeretlen felé. A legutolsó stádium aztán mikor azt mondja az embernek az orákulum: «ne igyál bort».

Miért ne igyék az ember bort? Azért, a miért a digitalint szedi cseppenként, óránként, hogy lassabban lüktessen a vér az ereiben.

Egyszer csak elém toppan az én béka barátom, meglepve töprengő magányomban.

Mindig fehér mellényt viselt, a mi termetének békaformáját még jobban kitüntette. Az egész alak egy has.

(No azzal ugyan jól jársz! gondoltam magamban; nem termett nálam az idén se gyümölcs, se répa: nincs nálam a Philemon és Baucisi lakomából egyéb, mint kenyér, meg lépes méz; magam is avval élek.)

Bevezettem az ablakkal elzárt verandára s leültettem az asztal mellé, épen oda, a hol a Hanzi kalitkája volt felakasztva a szegre.

– Szent atyám! A vér is meghült bennem! (A békavér!) Azt hittem: a feleségem szólalt meg.

Én aztán felvilágosítottam felőle, hogy ez a beszélő seregély eredetileg egy mosónőnek a jószága volt: attól tanulta el ezeket az erőteljes német kifejezéseket, a melyeket valószínűleg sűrű alkalma volt hallani.

– De hát pajtás, szoktál te arra rászolgálni, hogy téged a feleséged ilyen megszólításokkal aposztrofáljon?

Az én béka barátom hamiskásan hunyorított, a fejét még jobban behúzva a két válla közé; kétfelé álló szemei még jobban kidülledtek.

– Ne firtassuk ezt, pajtás! Még az euforbiának is meg van a maga hernyója.

– Az ám! Az egyetlen a lepkék között, a melyik lamentálni tud. De hát tartsunk török szokást, s ne beszéljünk erről. Én azért másztam fel hozzád (jó magasan lakol: 360 láb a tengerszin fölött), hogy köszönetemet nyílvánítsam, a miért megmentetted az én gödénycsontvázaimat az elpusztítástól. Nekem az egzisztencziám függ ettől.

– Hogyan? Hát csakugyan olyan jövedelmező vállalat volna az: kikészített csontvázakat szolgáltatni külföldi muzeumoknak?

Az én békám akkorát nevetett erre, a mekkorára csak iszonyú szája képesíté.

– Jaj de ártatlan fiú vagy te pajtás! Patvart jövedelmez! Ez nekem csak privilégium arra, hogy minden héten egyszer fölszaladhassak Bécsbe, természetrajzi készülményekkel: azokat én ajándékba osztogatom szét. A valóságos hivatalom, a mi után busás jövedelmet huzok, az orvosi prakszis. Ez az, a mit a németek így hínak: «Das Geld, wovon die Frau nichts weiss.» (Pénz, a miről az asszony nem tud.)

– Csodálatos orvosi praxis lehet az, a mit egy héten egyszer vesznek igénybe Bécsben.

– S nem találja ki a fantáziád, hogy mi az? Én egy külföldi hatalmas biztosító társaságnak vagyok az ügynöke és orvosa.

– Te egy életbiztosító-társaságnak az orvosa vagy? -263- Akkor bocsáss meg pajtás, ha az asztal tulsó végére telepszem; hogy hosszában legyen közöttünk ez az asztal.

Én aztán elmondtam neki egész komolyan, hogy mi dolgom volt már egy ilyenfajta orvossal.

Én aztán védelmeztem a doktort. Annak bizony igaza van. Én érzem azt magam, hogy megyek lefelé a lejtőn. A jövő tél reám nézve örök tél lesz.

– Bliktri! kiálta föl az én békám. Nincs neked semmi komoly bajod. Én tudom bizonyosan. Nem kopogtatom én senkinek a bordáit, nem hallgatom a lélekzését, csak a szemébe nézek. A szeméből meglátom, hogy élni, vagy meghalni való-e? A szemek adják a csalhatatlan diagnosist. Van elég piros pozsgás ábrázat, a kinek, ha a szemébe nézek, azt mondom rá: «ez egy hulla!» A te szemedből azt látom, hogy te lepipálod Mathusálemet.

– No, hogy meggyőzzelek róla, mennyire komolyan beszélek, mondá Bonafides doktor, – hát itt van a zsebemben egy biztosítási kötvény az én társaságomtól. Diktáld fel, mennyi az összeg, a melyet halálesetre biztosítani akarsz: én elfogadom s holnap kezedben lesz a társaságom szerződése.

Én erre azt mondtam, hogy: «tudod pajtás: én soha életemben nem csaltam, nem loptam, nem szeretném, ha a halálom esetével csalnék, lopnék meg valakit».

– Én egész komolyan mondom neked, hogy semmi organikus bajod nincsen. A miben szenvedsz, az kedélybaj. Elmulik. Fogadd el az ajánlatomat. Csak nem képzeled, hogy én a te megtréfálásodért koczkáztatom a jövedelmező állásomat. Ha én a biztosító társaságommal egy halálra vált embert fogadtatok el, engemet rögtön elcsapnak. -264-

– Tudod mit pajtás? Tegyük el ezt az ozsonnát holnapra! most pedig öless csirkét, csináltass paprikást galuskával, s aztán hozass fel a pinczédből abból a jó schillerborodból.

– Paprikás csirke! galuska! schillerbor! Hisz ezeket az én házi orvosom mind a halálos mérgek kategoriájába sorozza!

– Ejh! szólt Bonafides doktor, ha én, az inkarnatus növényfaló meg nem halok ezektől, te csak nem halsz meg tőlük.

– Igazad van! No hát, Isten neki! Excedáljunk. Hisz a siralomházba kitett bűnösnek is szabad egyszer jóllakni utoljára.

Csaptunk aztán egy olyan jukundus ozsonnát az én barátommal, hogy vacsora lett belőle: vége felé még daloltunk is: «Hajtogassuk a kancsókat, feltaláljuk benn a jókat.»

Hogy vacsora után aláirtam-e én a biztosítási szerződést? arra bizony nem emlékezem akkurátosan, hanem hogy két nap mulva ott volt a kezemben az életbiztosítási kötvény: az már bizonyos.

És ettől a naptól kezdve nem jártam szállást keresni se Marsba, se Jupiterbe, hanem láttam a földi dolgaim után.

S mondhatom, hogy nem csaltam meg a Bonafides doktor biztosító-társaságát: mert azóta harminczhárom esztendő elmult, s én ez alatt busásan befizettem évi dijakban azt az egész összeget, a mit halálom után fognak kapni a jótékony intézetek.

Hanem azért nem én vagyok az a bizonyos kétéletű ember: hanem majd a végén kiderül, hogy ki szolgált rá erre a czímre? -265-

Hogy e naptól fogva Bonafides doktor rám nézve a legrokonszenvesebb alakká vált, az egyenes logika. Ez az igazi barátság! A ki a jó pajtása kedvéért megtöri a vegetariánus fogadalmat s egy napra felcsap húsevőnek, borivónak! A csodadoktor, a ki azzal gyógyitja ki a pácziensét a melankholiából, hogy megtanítja par-kompanyi korhelykedni.

Egészen osztom annak a kedves emberemnek a véleményét, a ki a Kneipp-kúra csodahatásáról hallván beszélni, lelkesülten kiálta fel: «No azt a Kneip-kúrát én is szeretem!» (Csakhogy ő nem két «p»-vel a végén értette azt a szót, hanem egy «e»-vel megtoldva.)

Azt mondtam fentebb, hogy egy külföldön utazott barátomtól (ifjabb kiadómtól) kaptam egy doboz kagylót, csigahéjat.

Ez eleinte nekem lett baj, később aztán megint neki lett baj. (Majd elmondom én azt sorba, hogyan történt.)

Hát én nekem az volt a bajom, hogy azoknak a szép conchiliáknak a neveit nem tudtam.

De itt volt Bonafides doktor, a ki sűrűn eljárt hozzám (a kúrát ismételni), annak mint természettudósnak, mulhatlan kötelessége volt a csigák országát ismerni. Megtette azt a barátságot, hogy segített nekem a darabokat determinálni. Hozattam külföldről egy ahoz való drága könyvet: Lamarke Malakologiáját, a melyben le voltak festve a legnevezetesebb acefalák és cefalopodák.

A gyüjteményem egy darabjánál lelkesedve szólalt fel az én béka barátom: «Hűh, pajtás! ez a békateknőknek a királynéja! Csakhogy ez csupán a fele a kagylónak s a tövisek le vannak róla tördelve: ha a megfelelő részt hozzáillesztik s minden kinövése ép maradt rajta, akkor ez a természet remeke; a miért is ezt a nevet viseli: «Venus Dione».

– Hja, ez igen nagy ritkaság, s nem csak az, hogy drága: de a kinek birtokában van, az nehezen válik meg tőle. Nálunk csak a múzeum bir egyet, teljesen ép példányt. Azt zár alatt őrzik. A mi derék múzeum-direktorunk, a királyi tanácsos, valahányszor a természettudományi osztályt meglátogatja, mindig a Venus Dione istenasszony csigánál végzi a vizitet. Ott megtekintheted te is.

– Hja, azt nehéz kapni. Én Bécsben tudok valakit, a kinél van ilyen Venus Dione; talán te neked eladná, a kit, mint irót, kedvel.

– Csakhogy én nekem semmi dolgom sincs Bécsben, s egy csigabigáért Bécsbe föl nem megyek.

A csigagyüjteményem is egész múzeummá felszaporodott s abban nekem egy egész regényemnek a honoráriuma fekszik, a «Csigák regényeé».

Ámde a «csigák regényét» az én kedves barátom, Emich Gusztáv, a ki az első csigagyűjteményt ajándékozta nekem, vette meg tőlem: ki is adta, a nyakán is maradt. Ez meg az ő baja.

Az én gyűjteményem egyszer valamikor majd jó lesz a múzeumnak. Legyen neki Venus Dionéja in duplo.

Az efféle gyűjtési szenvedélybe aztán csak bele kell kóstolni az embernek, hogy megíttasodjék tőle. Nekünk szárazföldi pocsétakerülőknek fogalmunk sincs róla, micsoda világ van a tengerszín alatt? Milyen fényűzés van ott, a hol nem ismerik a fényt! A csigák nem látnak: csak érzik, sejtik a napfényt, mint az ember a túlvilágot; de nem látják.

Én azt mondom, hogy a mi az emberre nézve a lélek, a csigára nézve az a csigahéj. A halhatatlan nemes rész.

Az élő csiga egy halandó kocsonyás mócsing, s ez a mulandóságnak szánt puhány alkot (miből?) remek műveket (hogyan?), a melyek soha el nem múlnak. Száz meg száz ezer év előtti alkotásai ott vannak a juramészben, a kőszénben, a márványban, a vasban. Márványnyá, vassá átanyagult csigák nálam is láthatók.

Mennyi ész, mennyi szépízlés kell egy scalaria pretiosa porczellán tornyának a megalkotásához! Az egy építészeti remekmű: egy Bábeltorony, egy kampanile, melynek tornácztekervényei oszlopocskákkal vannak összekötve.

A solarium perspectivum pedig csupa szines gyöngysorok egymásra fűzéséből alkotja meg bámulatos ötvösműremekét filigrán-munkával.

Hát a halyotis irisek titkát ki tudja eltanulni? Hogyan csinálnak zöld és sötétkék aranyat? rózsaszínű ezüstöt, opálezüstöt?

Hát a meleagrina margaritifera, a ki az igazgyöngyöt készíti, szivárványt játszó teknőjében? Ki súgja meg neki, hogy egy felsőbb világban azt a gyöngyöt angyalok fehér nyaka fogja viselni felfűzve.

Van egy csigám: az euplecteia aspergillum, a mi rátekintve olyan, mintha selyemszálakból volna csipkeverő géppel szőve; csak kézbevéve árulja el, hogy az a selyemfonál mind kőből van: átlátszó, mint egy fátyol. Egy oldalán valamikor valami ellenséges állat lyukat ütött: azt a csiga gondos öltésekkel, ahogy a harisnyán szokták a lyukat bestóppolni, szépen befoldozta. Hogyan jutott hozzá? Ez, a mi nem megy a fejembe!

Ellenben ott van a hatalmas tridacna gigas: elébb, mint öt éves gyermek, fodros főkötőcskéjével: egy kis bébé; másik példányban már huszonöt éves menyecske, ugyanannyi fodor a fejkötőjén, a hány az évszáma. Egy harmadik példányt, mely száz éves matrona lehetett, a nemzeti -268- múzeumnak adtam, annak ott külön vasállványt készítettek, ez két mázsát nyom. Ez a két teknőjét összecsapva, a közé akadt hajókötelet úgy vágta ketté, mintha bárddal csapták volna el.

A turbo chryostomus tökéletes aranynyal béleli ki a bejáratát, s hogy a tolvajok hozzá ne férjenek, csinál magának egy külön ajtót, melylyel a házát bezárja.

A conus litteratus valóságos írástudó: fekete chaldeai betűkkel írja tele a házát, hosszú, tekergő sorban, s a tizenötödik sornál egy sor narancssárga rúnát fest közben, aztán folytatja megint a feketét. S ezt minden példány megtartja. Ki tanítja őt erre? Mikor nincs látása!

A csigaházak leggyönyörűbbike az argonauta argo. Ez már nem csiga, hanem fejlábas: ez már lát. Ez lehet a spiritiszta a tengerlakók közt. Fehér a héja, s olyan finom, mint a mézsejt, egy őskori gályát képez; fejlábai, köpenye a víz alatt propellerek, a teknőt felül viseli. Mikor aztán a tenger szinére feljön, a napsugárban kéjelegni, akkor megfordítja a teknőjét, lesz belőle hajó, köpenyét kifeszíti, lesz belőle vitorla, a csápjaival kormányoz: a szél sebesen röpíti tova, mint egy gályát a sík tengertükrön; a vitorla rózsaszín, az evezők karmazsinveresek. Tündérjáték!

S ezeknek a gyönyörű lényeknek milyen élethistóriája van! – No, de elég volt ennek a leirásával egy kiadót megnyomorítani! – Elég volt már a csigákból: – lássuk már inkább a békát!

Hát hiszen, – csigalépéssel bár, – de folyvást előrehalad a mi történetünk. Tudniillik, hogy mind ezen tengeri csodák megismerésében nekem folytonos segítségemre volt az én tisztelt barátom, doktor Bonafides, a ki azontúl is folytonosan feljárt Bécsbe, s nekem onnan hordott haza (jó pénzért) újabb meg újabb ritkaságokat.

A legutolsók egyike volt a csodálatos állatnövény: az actinia, a tengeri tulipán.

Ez az én doktor barátomnak épen az ellenkezője. A vegetarianus -269- egy olyan állat, a mely növényt eszik, az actinia pedig olyan plánta, a mely állatot eszik. – Én természetesen csak a csonttá alakult hüvelyét kaphattam meg: magáról az élő lényről sokat beszél Oken és Lamarck. Növény az, mely gyökerével odatapad a sziklához s ott marad, a míg jónak látja. A nyíláson előjön egy gyönyörű tulipán, a virágos kertek minden pompájával kérkedő; czafrangjai, mint a virágkelyhek hímszálai és bibéje. Mikor aztán egy repkedő tengeri pók rászáll a virágkehelyre, azt hívén, hogy az ennivaló préda, a tengeri tulipán kelyhe egyszerre körülburkolja, behúzza a hüvelyébe s kiszívja a velejét, a héját kidobja. Az actinia azonban azt is megteszi, mikor megéhezik, hogy kihúzza magát a sziklából, a melybe megfészkelt, s odább megy (egy virág, a ki megy!), fölkeres egy osztrigatelepet, oda bekvártélyozza magát, s aztán az osztrigákat szépen kieszegeti a kagylóikból, a hányat csak elérhet. Valóságos gourmand!

– Ejh! De szeretnék én egyszer egy ilyen eleven tengeri tulipánt látni, a ki csigákat eszik! Mondám én az én doktoromnak.

… Ez alatt aztán bekövetkezett az idő, hogy Bécscsel kibékültünk, s egyszer csak engem is felküldtek Bécsbe, hogy hallgassam meg a közös hadügyminiszter exposéját.

De nem voltam én olyan kiváncsi az Uchatius-ágyuk öntésének titkára, mint az eleven tengeri tulipánra.

– Ha akarod, hát én elvezetlek oda, a hol az látható, – ajánlkozék doktor Bonafides, a ki szintén Bécsben járt a præparált csontvázaival.

A híres és drága vendéglő éttermébe megérkezve, kérdezősködtem doktor Bonafides után. A pinczér rögtön útbaigazított. Itt vacsorál egy chambre separéban. Bebocsátott a cella ajtaján. -270-

A terített asztal mellett ült a pamlagon az én Bonafides doktorom, s ugyanazon pamlagon egy aranyveres chignonnal ellátott fiatal hölgy, mind a ketten kalapfeltéve: az egyiknek a fején volt egy fehér kásztor-czilinder, a másikén egy strucztollas pamela-kalap, csakhogy a czilinder a hölgy chignonját diszíté, a pamela pedig a doktor kopasz tarkóját takarta; – hogy külömben is jó ismeretségben lehettek, azt onnan sejtettem, hogy épen akkor a pezsgős poharaikat kocczintották össze. Aztán még egy pohárral az én egészségemre. Számomra is volt terítve.

Hát bizony nem szaladtam el. Csak a kalapomat biztosítottam a szék alá téve.

Még a vacsora elején voltak: – az osztrigánál. – Én még akkor az osztrigát a világ sűrű kincséért meg nem ettem volna. Egy eleven állatot lenyelni! Hát eleinte csak a nézésnél maradtam.

Hanem a vereshajú hölgy hatalmasan tudta az osztrigát fogyasztani. A magáén kívül még a nekem hozott tuczatot is behörpentette.

Nagyon vidám kedélyű, mulatságos hölgy volt. Pompás adomákat tudott, nagy chic-kel, előadni a legfelsőbb tízezrek világából s azokról a deszkákról, a melyek a világot képviselik.

A vacsoránál természetesen szó sem volt burgonyáról és retekről, az én vegetariánus doktorom beérte az őzgerinczczel és strassburgi pástétommal is, s a rénusi lazaczot sem tartotta eretnekségnek.

Egy kis időre a vereshajú hölgy eltávozott a czellából, otthagyva a kalapját, mantillját, visszatérés zálogául. Én ez időközt felhasználva, azt kérdeztem Bonafidestől:

– Hát nem láttad? Itt a szemed láttára hörpölt fel két tuczat osztrigát. -271-

Míg egyszer aztán Bonafides barátomat egy ilyen lucullusi lakoma után hirtelen megütötte a guta s nyomban mind a két életével leszámolt. Hivatását teljesítve halt meg, mint egy hős a csatatéren.

A gyászoló özvegy pompás síremléket emeltetett a számára, egy fekete obeliszket, melyre egy gyászoló hölgyalak borúl: bizonyosan az ő saját képmása.

Hanem a bolond kőfaragó összetévesztette a két szót s így faragta ki: «Szép volt az élete s hasznos volt a halála.»

HÁROM KIRÁLYNÉ.

Három leánya volt madame Godinnak: Anais, Gabriella, és Salomé. Mind a három igen szép volt. Egy-egy év volt közöttük a korkülömbség.

Mikor nagyon kicsinyek voltak még, elvitte őket a kártyavetőnőhöz, jövendőt mondatni a számukra.

Neki magának már nem volt szüksége a horoskopra: ő már megkapta a magáét; a férje, monsieur Godin házmester volt és a mellett czipőkészítő; ő maga pedig mosónő; de előkelő, finom fehérneműek számára született mosónő. Meg lehetett elégedve a sorsával.

A jövendők titkaiban járatos asszonyság kirakta a kártyákat a tevebőr-vánkosra mamzell Anais számára s pozitive állította, hogy a mamzell Anaisből előbb-utóbb királyné lesz.

No hát ez jó egynek. Mamzell Anais volt a legidősebb. Úgy is illik, hogy az elsőszülött kezdje legfentebb.

Hanem aztán a másodízben is kirakott kártya mamzell Gabriellenek is azt a hírt hozta, hogy ő is királyné lesz: ha egy kicsit várni tud.

De erre már madame Godin fejet csóvált: két királyné! Az egy országban is sok, hát még egy familiában?

A tudós nő ismét megkérdezte a dodonai berkét a jövendők felől, Salome kisasszony érdekében. És a csalhatatlan kártya ennek is azt a biztató választ adta, hogy királyné lesz.

Madame Godin ugyan nagyra lehetett a nyert jóslatokkal. Három prezumtiv királyné még sohasem sétált végig -273- az aszfalton «egy» paraplé alatt. Nagy dicsekedve mondta el a jó hírt az urának.

A becsületes czipész azonban épen nem osztozott a felesége diadalmámorában.

– Mit nekem: királyné? Az akárki lehet a világon. Hogy adjak én három királynénak enni? Mit vegyek én magamnak az ő királynéságukon? Hisz az olyan már minálunk, mint télen a jég: senki sem ád érte semmit. Bár legalább pékmesternének jövendölte volna valamelyiket.

Hát azt bizony madame Godin is jobb szerette volna; de hát mit tehet az ember a fátum ellen? A görög tragödiákból tudhatjuk, hogy a mit ránk olvastak, annak meg kell történni.

Leghamarább beteljesült a jóslat a legnagyobb leányon. Mademoiselle Anaist egyszer meghallotta danolni egy énekmester, a ki ott lakott a házban; megtetszett a hangja: rábiztatta a szülőket, hogy taníttassák énekelni, hires művésznő lesz belőle.

– Jó lesz biz az! – mondá Godin apó. – Így legalább hamar czélt érünk vele. A theátrumban a legolcsóbban osztogatják a királynéságot. Abban a tartományban még van kelete a királynéknak.

Mamzell Anais azonban csak még sem lett theátrumi királyné: annál egy tartománynyal alább is beérte az æquator felé; hanem lett belőle bálkirályné, a ki a Clozerie de Lilasban, meg a Moulin rougeban gyakorolja a hatalmát. Sceptrum helyett thyrsus.

Ezen a példán okulva Godin asszony, a második leányával szigorúbban fogta a gondozást. Azt oda állította a mosóteknő mellé. Nevelt belőle derék, jó erkölcsü, munkás leányt.

Mamzell Gabrielle tökéletesen megfelelt e nemes küldetésnek. Csipkefodrokat hófehérre kimosni, hímzéseket dudorosra kikolmizni; ingelőket aczélsímára kivasalni úgy nem tudott senki, mint ő.

Alig volt tizenkilencz éves, a midőn az a dicsőség érte, hogy a húshagyó-keddi nagy felvonúlás alkalmával, általános szavazattöbbséggel őt választották meg a nagy világváros összes mosónői királynéjuknak. «La reine des blanchisseuses!» Őt vitték végig a nagy körmenetben Páris boulevardjain, négy trakéni paripa által vontatott szekéren, hívatásának jelvényei által körülvéve. Igazán szép mosónő-királynő vált belőle.

No hát ez is elérte, a mi a jövendők könyvében meg volt írva a személyes rubrikája alatt. Királyné lett. S meg kell vallani, hogy a mosólapát a kézben sokkal büszkébb jelvény annál a bizonyos csettegtetőnél, a mit a Pierrettek forgatnak a kezükben.

Hátra volt még a harmadik leány, a legifjabb: a Salome. Ez volt mindannyi között a legszebb. Sáfrányszőke a haja, porczellán-testszín az arcza, granátvirág-pirosak az ajkai, gyönyörű fitos orra és az egész arczának csalfa mosolygása. Aztán milyen szemek! A hányszor villantak, annyiféle színt váltottak. Volt abban zöld, kék, granát; esteli, nappali fény; epedés, csábítás, ábrándozás; szívszomorítás; minden.

Nem kellett ennek se anyai felügyelet, se apai dorgálás: maga vigyázott magára. Egy mandoletti-boltosnál volt alkalmazva, mint elárúsító kisasszony.

De annyira szigorú volt ez a látogató urakkal szemben, hogy még csak az ajándékul ott felejtett centimeket sem fogadta el s a mi bókokat mondtak neki a fiatal és öreg gommeux-k, azt mind hallatlanná tette. Mikor ott ült azon a magas karszéken, körülrakva pogácsákkal, pástétomocskákkal és likőrös üvegekkel, igazán úgy nézett ki, -275- mint egy királyné. S ha valakinek chartreust töltött a hosszúnyakú kis pohárba s az megtalálta csókolni a kezét, fenséges méltósággal mondta neki: «Uram!»

A mindennapos habituék között, a kik esti 9 órától 12-ig ott kantaskodtak a mandoletti-boltban, volt egy rendes vendég, a kit a többiek úgy híttak, hogy: «Don José».

Húsz éven aluli fiatal embernek látszott: erősen olajbarna arczszínnel, sűrű holdsarlóforma szemöldökkel gazella-szemekkel: alig sarjadt még a bajusza.

Ez állandóul ott foglalt helyet a szép pogácsaárulónő kredencze mellett s nem csinált belőle titkot, hogy szerelmes bele.

Annyit tudtak felőle, hogy studiosus medicinæ, a ki a Sorbonneba jár leczkét hallgatni s az amphitheatrumba, a boncztani előadásokra.

Senkivel sem barátkozott, semmi diáktársaságba nem járt, a mulatságokban részt nem vett. A mit elfogyasztott, azt fizette készpénzzel; de túlságos kiadásokat nem tett. Egész fényűzése abból állt, hogy minden este hozott egy szál fehér szekfűt Salome kisasszonynak, a mit az elfogadott s a fodrai közé tűzött.

– Kisasszony. Abban az országban, a hol én születtem, az a szokás, hogy a mely leánynak egy férfi esztendő és egy napig mindennap egy szekfűt adott, azzal deklarálta magát, hogy feleségül fogja venni.

– De hát van-e ön abban az állapotban, hogy engem feleségül vehessen? – kérdé a kisasszony.

– Hát még egy esztendeig kell tanulnom a Sorbonneban: akkor leteszem a rigorosumot.

– Azután leszek bacheliere és két esztendeig működöm, mint assistens a protomedicus mellett. -276-

– Akkor beiratkozom docensnek s foglalkozom a magántanítással két esztendeig.

– Végre megkapom a doktori diplomát s hirdethetem a hirlapokban, hogy doktor Don José gyógyít idegbajokat és idűlt hurutot.

– Ez épen öt esztendő, Don José. Tehát tegyük most jégre ezt a mai thémát s aztán majd öt esztendő múlva melegítsük föl ismét; a mikor ön már lesz valami.

A leány kezet adott rá. Neki is nagyon tetszett ez a fiatal ember, azzal az ábrándos, méla tekintettel.

Alig múlt el néhány hónap, midőn Don José ismét megjelent a szokott helyén, a kredencz mellett; megcsináltatta magának a sorbethet s mikor azt felkanalazta, azt mondá a lánynak:

– Ugyan miféle király lettél te, kis José? Karneval-király, Lawn-tennys-király?

– Valóságos uralkodó lettem. Az apám is az volt. Most ő meghalt. S engem hazahínak, hogy foglaljam el a trónját és uralkodjam az országa fölött.

– Holnapig határozd el magadat; mert három nap múlva indulnom kell országomba. A marseillei kikötőben vár rám a hadihajóm, «Tadsimáni Hakikát.»

Azzal José fizetett, mint egy király, aranynyal a hachépástétomért és az egy pohár sorbetért: nem várva, hogy visszaadjanak belőle.

Mamzell Salome fölírta a jegyzőtáblájára e két szót: «Khémi és Mazr» s aztán a ki csak odajött hozzá egy pohár likőrért, mindenkitől megkérdezé, hogy hol fekszik a földglóbuson Khémi vagy Mazr nevű ország; de biz arra mindenki azzal felelt, hogy tátva maradt a szája. Pedig volt a vendégek között bachelier, docens, filozopter elég; sőt egy commis voyageur is volt, a ki az egész mappát beutazta buckskinnal, de az is azt felelte a tudakozódásra, hogy ha volna a világon Khémi-Mazr ország, azt ő már régen felruházta volna buckskinnal.

A szép Salome meggyőződött róla, hogy a kis José csak egy idétlen tréfát koczkáztatott vele.

Feltűnhetett volna a szép Salomenak, hogy valahányszor a kis José belépett a patisserie-boltba, utána egy perczczel egy szürke szakállú, barnaképű éltes úr benyitott, a ki aztán bevette magát egy ablakmélyedésbe, hozatott magának egy pohár limonádét, maga elé vett egy újságot s azt le nem tette addig a kezéből, a míg az ifjú José búcsút nem vett s az ajtó felé nem indult. Akkor az öreg úr is kivett a zsebéből egy frankot, letette a tálczára: tíz centimet a pinczérnek s ment kifelé.

Egyszer egy asztalszomszédja megszólította, hogy mi a legújabb távirat Szentpétervárról, abban az újságban, a mit a kezében tart? a mire azt felelte neki az öreg úr, hogy «nem tudom én; nem ismerek én ebből egy betűt sem.»

Ezt az alakot nem vette figyelembe mamzell Salome. – Hát biz a buffet-hébék nem sokat törődnek a szürke szakállú urakkal, a kik csak egy frankot költenek naponként.

Másnap délelőtt, a mikor még Salome otthon volt a szülőinél (a patisserie csak délután hat órakor nyílt meg a közönség előtt), egymásután három bérkocsi állt meg azon díszes ház előtt, melyben madame Godin férje székelt, mint házmester és czipész.

Egy lakosztálya volt csak; de az, architekturai furfanggal és két spanyolfallal oly módon három részre osztva, hogy a külső volt a konyha, a közbenső a műhely, a legbenső pedig a háló- és a toilette-szoba.

A külsőben vasalt madame Godin manchetteket, a közbensőben varrt monsieur Godin sarkot egy női czipőre, a belsőben olvasott regényt mamzell Salome.

A három hintóból egymásután négy férfi szállt ki s mind a négy belépett a concierge ajtaján.

Az első volt a kis Don José, a második monsieur Schachmatt, a harmadik egy nagyon öreg férfiú, a kinek derekáig ért a szakálla, a negyedik pedig egy martiális alak, a kinek az arczán végig vonúlt egy régi seb helye.

Mind a négyen valami exotikus katonai egyenruhát viseltek, mellükön csillagokkal, oldalukon karddal, a fejükön veres fez volt.

– Én vagyok Ali Keremet Dsihanogli Hodzsa, ő felségének Jusszuf királynak nevelője, főtanácsadója, kincstárnoka, főpapja: egyszóval sheik-ulizlámja. Ez itt az én királyom. Ezek pedig az ő nagyvezérje és admirálisa. -279-

S miben lehetek felségteknek és nagyméltóságtoknak szolgálatjára? – kérdé Godin anyó.

– Mi azért jöttünk ide, hogy ő felsége, első Jusszuf király számára megkérjük a kegyelmed leánya, Salome princzessznek a kezét.

– No már, urak! Én is tudom, hogy mi szokás farsang utolsó napján! De az ilyen maskarádét kikérem magamnak. Magam is voltam török basa s tánczoltam a persa sah kadinájával a galopp infernalban legénykoromban. Ismerem ezt a provincziát.

Madame Godin figyelmezteté a férjét, hogy ez még sem azonos az operabáli tréfával. Török ruhát ugyan könnyű szerezni, de ilyen derék szakállt, meg ekkora kardvágást a pofán keresztül nem lehet kölcsönkérni a maskarádé-raktárban. Legjobb lesz megkérdezni a mamzelltől magától, hogy ismer-e valakit ezen idegen urak közül.

– Ah, hisz ez a kis Don José! – szólt csengő kaczajjal Salome, a ki megkérte a kezemet. Ez meg a monsieur Schachmatt.

– Ez itten első Jusszuf király, a ki a princzessz kezét megkérte s a kinek a princzessz feleségül igérkezett.

– Állása nem lesz, ülése lesz a trónon. Ön tartozik beváltani a szavát. Ön királyné fog lenni.

– Hallod apjuk? – rebegé madame Godin, oldalba aposztrofálva öklével a czipészt. – Hát nem megjósolta ezt a kártyavetőnő? Hát nem igaz?

– Majd mingyárt megmondom én, hogy mi az igaz? – okoskodék Godin apó. – Hozzátok ide a Figarót!

A házba sok lap járt a lakóknak, a miket a kapusnál raktak le; de azok közül Godin apó csak a Figarót szokta olvasni.

A betűkben van valami mágnes. Ha egy nagy lepedőlapnak valamelyik hasábján a saját nevünk van kinyomtatva, azt egyszerre meglátjuk: odakapja a szemünket.

– Itt van ni! Nyomtatva van! – rebegé Godin apó. – Ritkított betűkkel van nyomtatva. «A Khémi ország királya meghalálozván, utódjául a divántanács a megholt fiát, Jusszufot választotta meg. A szultán, kinek fennhatósága alá tartozik az ország, megerősítette a választást s mai napság a két fő dignitárius megérkezett Párisba az ifjú királynak az athnámét kézbesíteni. Az ifjú király ugyanis ez ideig, mint orvosnövendék tanúlt, a Sorbonneban s szorgalmas látogatója volt a boncztani amfitheatrumnak. Ezen históriai nevezetességű tényhez csatolhatjuk még saját leghitelesebb kútforrásból merített adatainkat. Első Jusszuf, kit a Sorbonneban Don José név alatt ismertek, mindjárt kész királynét is visz magával haza; ugyanis a Lepelletier-utczai patisserie-boltban trónoló buffet-szépségbe mamzell Salomeba beleszeretvén, ezt forma szerint eljegyezte magának. Salome kisasszonynak az atyja lévén monsieur Godin Xavér Ferencz, derék czipészmester és concierge: ennek beleegyezésétől függ a házasság létrejövetele.»

– No! Most már lehúzom önök előtt a papucsomat! – mondá Godin úr, meggyőződve az igazság felől. Azt igenis jól tudta, hogy a keleti népeknél az a szokás, hogy üdvözlet jeléül nem a fejükről veszik le a kalapot, hanem a lábukról húzzák le a czipőt.

– Akkor hát áldásom reátok! – rebegé Godin asszony, leánya kezét a leánykérő ifjú kezébe téve, ki e szép kéznek középujjára eljegyzés zálogáúl egy pompás brilliántos gyűrűt húzott. Salome kisasszony mindjárt meg is próbálta a solitairet a szekrény üvegtábláján, hogy igazi gyémánt-e? -281- Bizony hasította az az üveget, kihozva az egyesített előbetűkből a J. S. monogrammot.

Erre aztán a kisérő urak mind belenyúltak a kabátjaik zsebébe s előhúzgálták a nászajándékokat; az egyik pompás kösöntyűt, a másik gyöngyös násfát adott át a menyasszonynak, a harmadik pedig egy kettős selyemerszényt, melynek reczéin keresztül csillogtak az aranyak. Ezt a Godin apó markába tették. Mivelhogy a keletieknél az az okos szokás dívik, hogy nem az após ád pénzt a leányával együtt a vejének, hanem a vő ád pénzt az apósnak a leányért.

Azonban mindennyi kincsnek a ragyogása sem volt képes Godin apó szemeit elkápráztatni.

– Nem oda Buda, urak! (Ő ezt valószínűleg úgy mondta, hogy «nem oda Páris!» de így szebben hangzik). Ha én a leányomat férjhez adom, akár egy királyhoz, én azt kivánom, hogy az annak felesége legyen.

– Hát hiszen az lesz; még pedig «aszszéki» – biztosítá Godin apót a sheik-ul-izlám.

– A kinek az elsőszülötte fogja követni az atyját a trónon: föltéve, hogy fiú lesz.

– Hát én a török házassági törvényeket nem ismerem; mert azt a czipészeknek nem tanítják az iskolában; hanem a franczia törvényt – saját veszedelmemre – tapasztalatból ismerem. Nálunk a házasságot a polgári hatóság előtt kell megkötni.

– De még közbe esik valami. A megkötendő házasságot elébb ki kell hirdetni: az eljegyzésnek a szerelmes pár nevével két hétig ott kell kiszegezve lenni a városház kapujára: a mi arra való, hogy a tizennégy nap alatt a vőlegény mindennap vihessen egy palaczk likőrt a leendő apósának búelfelejtőben. Akkor adja aztán csak őket össze a nótárus. -282-

– No ha lehetetlen, akkor tessék elmenni Transsylvániába: ott még vannak zenészek, a kik kotta nélkül muzsikálnak s menyasszonyok, a kik kihirdetés nélkül férjhez mennek. Igy mondja a Figaró.

– Nekünk itt horgonyoz a hadihajónk a marseillei kikötőben! nem lehetne-e a közjegyzőt, meg a városházának a kapuját magunkkal vinnünk: két hét mulva posta-fordultával retouroznánk?

Godin apó kikérte magának, hogy ilyen szent dolgokkal frivol tréfát űzzenek.

– Eh mit! – vágá ketté a gordi gubanczot Jusszuf király. – Hát ha ez a szokás Frankhonban, hogy két hétig kell a vőlegény és menyasszony nevének kifüggesztve lenni, hát itt maradunk két hétig.

– Ejh, az ország könnyebben el lehet király nélkül, mint én királyné nélkül.

(Ez olyan nagy mondás volt, hogy azt rögtön feljegyezte Godin apó s beküldte a Figarónak. S ezzel Jusszuf király egyszerre népszerű alakká vált a nagy világvárosban.)

Ezzel a nehéz kérdés el lett döntve. A főméltóságok két hétig ott maradtak Párisban s nem lehet róluk feltenni, hogy nagyon únták volna magukat.

A törvényes határidő leteltével végbement a házasság Jusszuf király és a szép Salomè között, egészen a franczia törvényes szokások megtartása mellett. A formaszerűen kiállított házasságlevelet Godin apó rámába foglaltatta s a falra akasztva, mutogatá mindenkinek, a ki a concierge ajtaján belépett.

Tehát mamzell Salome valóságos királyné lett. De még azon felül is valami: valóságos szeretett feleség. A férjét még azután is négyszemközt csak «kis José»-nak nevezte. Az igaz, hogy gyermekek voltak még mind a ketten. Az -283- ilyeneknek nem volna szabad még királyosdit, házasságosdit játszani.

Az elsőbbik feladatával ugyan nem sok fáradsága volt Jusszufnak; országának fővárosába megérkezve, úgy találta, hogy az uralkodás minden nehéz feladatait szépen végzik helyette az ott bekvártélyozott idegenek. Hanem a második élethivatását annál lelkesebben fogta fel.

A szultána aszszakinek nem kellett kerített szerály, sem vizsgaszemű háremőr; maga a férj volt mindene az asszonyának, ura és szolgája. A régi mohamedi szokások nem divatoztak az új király udvaránál, a felesége nem viselt fátyolt az utczán. Senki sem szólta meg érte, csak a softák.

Nem is látott Salome maga körül mást, mint európai viseletű alakokat: külföldi követek, consulok feleségei eljártak hozzá látogatóba s pletykáztak egész czivilizált modorban. Színházba is járhatott és a bazárba bevásárolni, ha a királyi palota előtti dísztéren az a négy sor pálma nem figyelmeztette volna, azt hiheté, hogy Európában van.

A hűséges szerelem nem maradt áldás nélkül. Egy szép napon szemérmesen súgva tudatá a férjével Salome, hogy… két szíve van.

Jusszuf meg volt dicsőűlve az örömtől. Minden miniszterének elmondta, némelyiknek háromszor is, az örömhírt.

És e naptól kezdve aztán oly gyöngéden bánt Salomeval, mintha kristályüvegből volna: a mire csak ránézni szabad.

Salome pedig okos asszony volt: egészen fin de siécle nevelés. Egy hónap múlva komoly beszédet kezdett Jusszuffal, ki őt ölében ringatá.

– Hallod-e Josécskám, ez a török vallás becsületes vallás: megengedi a férjnek, hogy több feleséget tartson. Nálunk keresztyéneknél ez meg van tiltva; ezért aztán a férj azt teszi, hogy tilos úton kerüli meg a törvényt. Ha otthon nem találja meg az örömét, keresi a házon kívűl. -284- A török pedig megmondja őszintén, hogy: «kincsecském, én most egyet gondoltam: hozok a házhoz még egy feleséget». S aztán meg vannak szépen együtt hármacskán.

– Sőt nagy örömöm telne benne. Akkor nem volnék egyedül. Komoran, búslakodva. Ketten volnánk: nevetnénk, tréfálnánk, dalolnánk és összeesküdnénk ellened, hogy mivel boszantsunk.

Jusszuf beszélt erről a dologról a Sheik-ul-izlámmal s aztán néhány nap múlva azt mondá Salomenak:

– Azt nem tudom. Török leány arczát nem látja férfi, míg a nászszobába be nem vezette.

– Mingyárt kitalálod, ha megmondom, hogy kit szánnak nekem a minisztereim. A szultánnak egyik leányát, a kiről nem tudom, hogy szép-e, nem tudom, hogy mi a neve. És nem tudom, hogy nekem adják-e?

– Azért, mert a minisztereim azt hiszik, hogy ha a szultán veje leszek, akkor majd annak a segítségével lerázhatom a nyakamról az idegeneket, a kik most helyettem uralkodnak az országomban.

De maga Jusszuf nem örült ennek az elhatározásnak. Oda volt az egész jó kedve. Alig mutatta magát emberek között. Mindig ott ült a felesége szobájában, mintha féltené, hogy elveszti.

Mindenféle ürügyet kitalált, hogy húzza-halaszsza a szultánlátogatást; de végre a Sheik-ul-izlám erővel kényszeríté, hogy teljesítse népe közóhajtását, menjen el leánynézőbe.

Hajóraszállása előtt még jól kisírta magát Salome keblén a kis király s minden csókját nála hagyta: az asszonyát pedig rábízta egy tudós asszonyra, a ki nagyon tudós volt, mert már szakálla is volt. Szozima asszonyságnak hítták.

Salome, mentül jobban közeledett reménye beteljesültéhez, annál búsongóbb lett. Elővették mindazok a nehéz sejtelmek, a mik a megáldott nőt üldözik. Félt a haláltól.

– Mondja csak, madame Szozima, nem fogok-e meghalni? – kérdezé a tudós nőtől.

A tudós nőnek a csalhatatlan tudománya állt a kártyavetésből. Megmondta előre Salomenak a jövendőt.

– Királynécskám: ha leányt fogsz szülni, akkor bizonyosan életben maradsz, de ha fiúnak adsz életet, akkor Allah legyen a hátad mögött.

A hagyományos török szokások szerint egy mahomedi fejedelem trónját mindig az elsőszülött fiú örökli: bárha annak az anyja rabnő volt is. Az első fiúnak az anyja a «Valideh.» S annak nagy hatalom adatik a többi hitvesek fölött.

És ha egy szultánleányt adnak feleségül egy vazallkirályhoz, akkor megkövetelik tőle, hogy ezt tegye a «Valideh szultánává».

És ha van már a háznál egy régibb szultána, a ki egy fiúnak anyja, mi történjék akkor? -286-

Hetekig ott tartották s az alatt az egyik ünnepély a másik sarkára hágott, a miket tiszteletére rendeztek. Látott tűzijátékot, a melyben a röppentyűk az ő nevét rajzolták tűzbetűkkel az égkárpitra, kapott fényes érdemrendeket és aranyos szablyát, poharat koczintott a világ hatalmasságainak nagyköveteivel, díszőrség tisztelgett a palotája előtt. A padisah kézcsókjára bocsátá.

A Sheik-ul-izlám mindennap új jó hírt hozott a számára… A magas politika kedvező fordulatot vett. A divántanácsban túlsúlyra kezd emelkedni a jó barátok befolyása az ellenségekével szemben. Csak még egy «kis akadály» van, a mi elhárítandó. Akkor aztán teljes lesz a siker. De a végett ő neki magának kell elutazni Jusszuf király fővárosába.

Egyszer végre azt jelenté a táviró Jusszuf királynak, hogy no most már el van hárítva az a nehéz akadály.

Akkor aztán megtartották a tiszteletére a búcsúlakomát, nagy muzsikaszóval hajóra kisérték, ágyúszóval üdvözölték, úgy bocsátották el. Minden hajó fel volt lobogózva az aranyszarv-öbölben. S ha az igéreteknek súlya volna és térfogata volna, akkor azokkal még egy hajót megrakhatott volna Jusszuf király.

Mikor Jusszuf király megérkezett a hadihajójával fővárosa kikötőjébe, megdöbbenve látta, hogy valamennyi ott horgonyzó hajónak a zászlója félárboczra van leeresztve. Ez azt hirdeti, hogy nagy halottja van az országnak. -287-

Elutazása óta nem kapott semmi hírt Saloméról. Minden levelét, táviratát elfogdosta a minisztere.

Nyugtalanul közeledett a parthoz; a dereglye evezőlapátainak minden csapása egy halotti induló zenéjeként hangzott a fülébe.

S mikor a part lépcsőin felszaladt, a halottas gyászzene egész közel hangzott. Azon a széles utczán, mely a kikötőtől a királyi palotáig vezet, egy néptenger hullámzott, egy mozgó tenger csupa fejekből, melyben nagy nehezen tudott előre haladni egy gyászmenet: elől a dervisek, azután lovas katonák, utánuk a táori zenészek, puskás katonák, azután egy gyászhintó a koporsóval, melyben födéltől, szemfödőtől nem takarva fekszik a halott. Nem is egy halott, hanem kettő. Egy nő és egy csecsemő. Anya gyermekével együtt, utána megint katonák, dervisek nagy csoportban.

Mikor meglátta Jusszufot, megállást parancsolt a menetnek s a csauszok által utat nyittatott a királynak a koporsóhoz.

Akkor aztán megtudta a király, hogy ki az a nagy halott, a kit ilyen pompával temetnek.

Megjövendölte ezt neki a tudós asszony: «Ha leányod születik, megélsz; ha fiad születik: Allah veled!»

… És aztán még sem kapta meg Jusszuf a szultánleányt. Mazr maradt az idegenek alatt.

Mikor Godin apó megtudta a Figaróból a leánya szomorú végét, azt mondá a feleségének:

«Még is csak jobb lett volna neki pékmesternévé lenni, mint királynévá.»

A FAGGYÚGYERTYA.

Volt egyszer egy nagy nemzetnek egy hozzá méltó nagy fia. Épen olyan zseniális, olyan fellengős, olyan lánglelkű, olyan könnyelmű, mint a nemzete.

Lángeszével és a sors csodafordulataival röpülve emelkedett magasra, legmagasabbra. Utoljára megválasztotta őt a nemzete vezérlő fejének. Az lett, a mit hajdan (egy évtized előtt) császárnak neveztek. Csakhogy ez a czím kiment már a divatból, mint a hogy kimentek a nagyvirágú ruhakelmék, a hogy kiment a divatból az az epezöldszínű viselet a minek a neve volt «Bismarck en colère» (Bismarck haragszik), aztán meg a krikri tréfa, meg az úrnőjük ruhájával egy színűre festett ölebecskék, aztán meg a «Schwarzer Péter» társasjáték, meg a chignon, meg a pater Klinkowström prédikácziói, meg a potichomanie (fazékfestési düh) s más egyéb változandóságnak alávetett zsarnokkegyenczei a kornak. A császári czím is azok közé tartozott. Azért a hozzá való kelmék megmaradtak. Ugyanaz a fényűzés, könnyelműség, dicsvágy, nagyralátás, gyönyörhajhászat, a mi egykor császári volt, csakhogy más etikett alatt.

Az új államfő, magas rangjára lépve, első dolgának tartá a szakácsok nagy mesterét magához szegődtetni, kétszer akkora fizetéssel, mint a mekkora egy miniszternek dukál. (De hát a macska is egye meg ám azt az ebédet, a mit egy miniszter főz.) -290-

Kitűzték a napját a fényes beiktatásnak, s csak olyan nagy parádéhoz készültek, mint egy koronázásnál, a kerek világ legpompásabb városának ez nem kerül megerőltetésébe, hisz ott a hétköznap is olyan ünnep, mint nálunk a követválasztás.

Az egész országból seregestűl tódult fel a sok kiváncsi nép erre az országos ünnepre. Ebben az országban nincsenek se urak, se parasztok, mert minden ember egyenlő. Külömbség csak az emeletek között van: parterre, belle étage, első emelet, mezzanin, második, harmadik, negyedik, ötödik emelet, manzard: ezek képezik a rangfokozatokat az emberek között. S ez az osztályozat különösen kitünik számokban kifejezve egy ilyen országos ünnepély alkalmával. Azokban az utczákban, a melyekben az államfő a díszhintóban, a díszkisérettel fog végigvonulni, egy első emeleti ablak használati bére ötszáz frank, a padlásszobáé pedig már csak egy arany.

A nagy nemzeti ünnep előtti délután a mindenféle képviselet között lehetett látni egy összetartozó párt, férfit és asszonyt, hatalmas alakokat, a kik könyökkel furtak maguknak ösvényt a népözön árjában. A férfi tömzsi, széles vállú, kurta nyakú alak volt, simára borotvált arczczal, de annál bozontosabb szemöldökkel, a kiegészítő házastárs ellenben hatalmas öles termet, csontos végtagokkal, hímzett főkötős fejjel, melynek a tekintélyes sasorr erős igézetet kölcsönzött. Erősen idegen jelmezt viseltek. Csizma, harisnya, nadrág, szoknya, dolmány, egész a süvegig mind exoticus kifejezésű rajtuk.

Egy borjubőrrel fedett bőröndöt hoztak magukkal, melyet hol az egyik, hol a másik vett át, a szerint, a hogy kifáradtak a viselésében.

Minden kapu előtt megálltak, végig olvasták a lajstromot, mi van kiadó a házban. Fejcsóválva odább mentek.

Egyszer aztán mégis megakadtak egynél. Ez lesz a legalkalmasabb. Hatodik emelet. Padlásszoba, utczára nyiló ablakkal. Alku szerint. -291-

Az illető ajtószám tulajdonosa egy országgyűlési szolga volt, a ki hivatásánál fogva már a képviselőtestülethez tartozik, s annálfogva a politikai élet színvonalán lebeg.

A vidéki házaspár előadta a reflexióit. Ők hajlandók a holnapi napra kibérelni a padlásszobát éjjeli tizenkét óráig.

Azzal előkereste a kamizolja zsebéből a gondosan papirba takargatott aranyat s átadta a szobatulajdonosnak.

– Hanem ezért azután az ablak egészen a mi rendelkezésünkre bocsáttatik.

– Azzal a kikötéssel, hogy a felvonulás alatt én is az önök vállán keresztül nézhessek le az utczára, mint harmadik haszonélvező.

– Helyes. Azonban estére az egész ablak a mienk. Abba mi a saját transparentünket kivánjuk elhelyezni, a melyben a saját gyertyáinkat fogjuk égetni.

Mire a vidéki úrhölgy, hitestársa kezéből kivéve a bőröndöt, azt felcsatolá s kitárta annak a tartalmát.

Volt abban egy nagy, sült ürüczomb, papirba takarva, egy megszelt fekete kenyér, azután egy katulya alakú kasornya, fekete alapon kivágott betűkkel, melyek hátul fehér, piros, kék beolajozott papirral voltak beragasztva, aztán meg két szál mártott faggyúgyertya. Egyéb semmi.

– Hát önök semmi váltani való fehérneműt nem hordanak magukkal az úton? kérdé elszörnyedve a szobatulajdonos.

A jövevények rábámultak, nem értették a dolgot. Mi legyen az? Váltani való fehérnemű? Ilyesminek az ő vidékükön semmi hire nincsen.

– Hiszen holnapután visszautazunk. Három nap mulva otthon vagyunk ismét. -292-

Három nap ide, három oda, az alatt csak nem vált az ember inget! Ez előtt két századdal még Erzsébet angol királynénak is csak két váltani való inge volt összevissza.

A képviselőházi teremőr ajánlkozott rá, hogy a bérlőit (csekély díjért) végig hordozza a nagy világvárosban s megmutogatja nekik annak a nevezetességeit, de a jó emberek azt szépen megköszönték, nincs nekik mit nézni ezen a nagy háztömegen, meg annak a fényes kirakatain, boltablakain, szebb látvány annál egy naplemenet, meleg eső után a hegyek között, birkabégetéssel. Ők csak a holnapi parádét jöttek megnézni, ma pedig jókor lefeküsznek.

A helyett kipakolták az ürüczombot, meg a fekete brugót, s a mellett vacsorához ülve, szivesen megkinálták a házigazdájukat is, hogy tartson velük.

A mossziő azonban kimenté magát. Ő, mint aféle belső ember, az ülés végén, a képviselőház buffetmaradékaiból összevegyített «harlekin»-nal már urimódon jóllakott, s eféle paraszt kolláczió iránt nem érez hajlandóságot.

A két utazó aztán, kellően megvacsorálván a hazulról hozott elemózsiából, lefeküdt, aludt reggelig.

Ott ugyan sokáig ülhettek. A czeremónia a képviselőházban kezdődött, onnan átment a vének tanácsába, onnan a hadgyakorlatok mezejére, s csak délután jutott el végre abba a téres utczába, melyben a teremőr vendégei várták. Azalatt azonban eleget ágyúztak, s ez is élvezet a falusi embernek.

Időközönkint a házigazdájuk is hazakerült egy pillanatra, elmondani az ünnepség eddig lefolyt dicsőségeit, melyekben ő, mint kiszolgáló közeg, közvetlenül szerepelt. A legjobban televette a száját annak a nagy bankettnek (illetőleg az előkészületeinek) a leirásával, melyet a főváros ád a városházában a nagy férfi tiszteletére. «Ezerötszáz -293- teríték! virágokkal! Szökőkutak az asztal közepén! A nagy ember mellszobra fagylaltból kiformálva!»

«Kétezer gázlámpa világítja meg az éttermet, s a zenekarzat homlokán gázból kiformálva fog ragyogni a neve nagy betűkkel.»

November utolján hamar esteledik. A nap utolsó sugarait veté, csak a padlásszobák ablakára már, a belletagenak már nem jutott.

Ekkor jött a nagy díszmenet, tárogatókkal és fánfárokkal végig az avenün. Elől-hátul lovas katonacsapatok, közepett az aranyos hintó. Minden ablakból hullott a virágeső az ünnepelt férfiura. Egy karzat összerogyott a sokaság terhe alatt s ott nagy lárma támadt. De azt is elnyomta a lelkesedés riadala.

Mikor aztán az ő ablakuk alatt is végig haladt a díszmenet a diadalhintóval, ők is kihajoltak az ablakból s tarka zsebkendőikkel integettek üdvözletet a nagy nap nagy hősének.

A nagy férfiú pedig, kalapját levéve integetett viszonüdvözletet az ujjongó közönségnek.

– Látod ezt? Meglátott bennünket! Nekünk köszönt vissza! lelkesedék a nő.

– Látom, zokogá a férfi, de nem látott semmit, mert a zsebkendőjével törülte a szemeit.

– Oh, ti bolond pugrisok! Kánker de burzsoá! kaczagott a házigazda. Azt hiszitek, hogy az a nagy ember a ti köszöntésteket viszonozta?

– Hát hogy ne? mondá az asszony, hisz ő a mi fiunk. Én vagyok az anyja, ez meg az apja, né!

– Hallod-e polgártárs! Ezt meg ne próbáld kétségbevonni. Mert én becsületes asszony vagyok. Én az uramon kívül más férfit nem ismertem. Azért az én fiamnak, a nagy embernek, bizony ez a kis ember az apja. Nézz rá! Ugy hasonlít hozzá, mintha a száján köpte volna ki. Ha akarod látni, itt az útlevelünk. Mi vagyunk az ő édes szülői.

– Ti vagytok a nagy ember szülői? S ti ezt az ő felvonulását innen az én padlásszobám ablakából nézitek?

– De ki is teszünk ám magunkért! mondá az asszony, Nézd, milyen szép transparentet csináltunk a tiszteletére! Gyertyát is hoztunk hozzá. Ezt kiteszszük ide az ablakba.

S azzal kibontogatva a papirosból a két szál faggyúgyertyát, meggyújtá azokat, beleilleszté a transparent bádogtartóiba, s kitette az ablakba. Épen beleillett.

A világhírű nagy ember, a hatalmas, dicső nemzet feje, midőn belépett a városház dísztermébe, országnagyjaitól, tábornokaitól kisérve, a túlvilági fényözön, az őrjöngő üdvriadal közepett kis istennek érezte magát.

Mit ér, ha azt a transparentet nem látta, mely a manzard-szoba ablakában piros-fehér-kék betükkel ragyogtatá: Éljen a mi fiunk!

Négy hónap mulva a nagy ember meg volt bukva, s egy év mulva halott lett. A temetése is pompás volt. Azt is szabad volt meglátni a padlásablakból a jó paraszt embereknek.

– Látod ezt, öregem! milyen szép szobra van! otthon a mi városunkban nincs ilyen a szent Severinusnak.

AZ UTOLSÓ FEJEDELEM.19)

Fejed körül az idvezület glóriája fénylett: e tündöklő töviskoszorú, mit a martyrok hordanak. Arczodon a megdicsőülés szomorú mosolyával, szent bánatodban jelentél meg előttem, mint egy könyező szeráf.

Napsugarakkal kellene irnom a fekete égre, ha úgy akarnám festeni arczodat, a minőnek lelkem látta azt, s még akkor is kezem nem birná visszaadni e ragyogványt.

Emléktelenül hamvadsz el sírodban. Ha az utókor mindazon köveket, mik emberi kebelben szív helyett feküdtek, egy halomra gyüjti, pyramidot emelhetett volna azokból emlékedre. Most reszketeg szó, elrepülő lélek néma tisztelete, melyben neved áldott emléke él.

Minket kicsinyeknek hagyott a törpe kor: dicsőségünk futó csillag fénye, minő egy nyári éjszakán száz lefut az égről; de azért nem vagyunk rád méltatlanok: egy Istent ismerünk, a kit te ismertél; egy Istent imádunk, a kit te imádtál: a szent szabadságot!

Nem olyan éj, minő volt, mielőtt nap és csillagok lőnek teremtve, hanem olyan, minő volt a keresztre feszítés golgothai éje, midőn nem az ég világítá a földet, hanem a föld lángjai világíták a sötétséges eget és a megfeketült napból vér folyott a földre. A nap fenn van az égen, de fénye nincs. Mozdulatlan lomha felhők sötét tömegei fogták el világát… Dél van és éj.

Olykor a távol láthatáron percznyi villanás ütközik fel: más országban járó fergeteg hangtalan villám-lobbanása, A pillanatnyi fény zöldes derűjében föltünik a néma, a fekete világ körrajza. Sötét hegytömegek, sötétlő templomok magas tornyaikkal, hallgatag, komor kerített városok, fekete erdők, fekete sík mezők s a rajtok keresztül kigyózó fekete folyam.

Majd, mintha álmodnék a vidék, s álmában kezdene neszezni… nehéz nyögő sóhaj vonul végig a hallgatag világon, minő egy börtönbe ásott nép kínfohászkodása: tompa dörgés, mintha nedves hant hullana üres koporsó födelére, enyészetes harangszó ringása, zúgó énekhangok zárt ajtajú templom ablakain keresztül, s a lejáró folyam egyhangú zúgása.

Oly fojtottak, oly temetettek e hangok, mintha tengerfenékről jőnének ez álmatlan hallgatás közepett. -297-

Mindig több harang kezd szólani: a fagyasztó templomi zsolozsma mindig zúgóbb lesz, csengetyűhangok szólanak bele s lánczok csörrenései; csak a fájdalom és a szentelt kétségbeesés hosszú, hidegen égető sóhaja marad oly reszketeg!

Hirtelen, – mintha a pokol nyitná meg kapuját, vagy mintha meggyúlt tűzokádó szakítaná fel rejtett kráterét: vakító tűzfény gyullad ki a földön, lázzadó világával vérnapot gyújtva ez égnek száz máglya lobogó ragyogványában. Az egész csillagtalan világ mint egyetlen vérrel festett kép áll elő: erdők és templomok, hegyek és fellegek.

Hosanna, hosanna! dicsőség Istennek! ordítja milliom ajk, dicsőség Istennek a magas mennyben!

Kiáltó harsonák, vad dobzörej, bömbölő harangok zenéje kiséri ez istendicséretet, mintha vadult erőszakkal akarna utat törni magának a fellegeken keresztül, vagy el akarná fojtani a martyrének reszketeg imáját, hogy meg ne hallhassa azt Isten.

Hosanna, hosanna! Kiáltja a rabszolga nép, ki lánczának szemein számlálgatja le imádságadóját.

Bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt tévelygéseikben nem ismerék; bocsánat és engesztelés azoknak, kik őt a kisértet óráiban megtagadták; de jaj és kárhozat azoknak, kik nevében a népre lánczaikat rakták, kik hirdették a hazugságot s az oltár háta mögött kaczagtak, kik vérrel áldoztak Isten dicsőségére!

De számlálva vannak azok a könyek, miket az üldözött erény titokban kihullat; föl van irva minden fohász, mi a szabadság vértanuinak ajkait elhagyja s eljőend a minden adósságok visszafizetésének napja, melyben lészen a kevélység megaláztatása! -298-

Erőtlen gyönge hangok alig hallható éneke zeng a szent ordítás közé: fájdalmasan nyugodt, szelid, megadó ének… ott a máglyák fölött fehérbe öltözött sápadt alakok égnek, hátrafont kezeikkel egymáshoz kötözve: a lángok arczaikat csókolják, a nép köveket hajigál fejeikre s ők imádkoznak hóhéraikért s égnek emelt arczczal állják ki a lánghalált e szóért: «szabadság!»

Milyen fehér ott a láng, a hol az ő szent testeik égnek, mint világít az emberek arczaiba, azokéba, kik ott körülállanak: vad tomboló tömegek, fanatikus rabszolga képeikkel, középlények ördögök és vadállatok között; s azokéba, kik messze bérczek ormain futva bújdokolnak; futva, de arczaikat daczosan fordítva vissza; üldözöttek, de nem rettegők; rongyosak, de büszkék.

Bujdosva fut a fejedelem is: a jók apostola, kiűzve ősei honából; kifosztva, megátkozva s elhajtva a fergeteges éjbe, ki idegen országok hidegébe. Feje körül a jövő dicsőség glóriája fénylik, e tündöklő töviskoszorú: örök koronája az Isten igaz fölkenteinek. Arcza halvány és bús, mint a földet elhagyó Astræa arcza, tekintetében a honszeretet emésztő fájdalma. Szemében köny ragyog, kezében királyi pálcza helyett a vándorút koldusbotja.

Sugárzik arczáról a sötétség, mint tűzből a világ; homlokán fekete négyszögű korona; kezében pásztorbot, melynek egy vége gyémántos, körüle tömjénfüst áradoz és mysticus ének hangzik a visszataszitó alakok ajkairól.

Hideg gyönyörrel nézi a martyr-szenvedést, hideg arczának egy vonása sem változik; de szive benn örül.

Gyilkosok, lopók, szentségtörők és hazaárulók szítják a tüzet, kapkodják a szentek szélhordta hamvait, melyekért megbocsátja vétkeiket a fekete ember. -299-

A martyrsereg bevégzé a dicső tanubizonyságot: kiszenvedének mind; állhatatosak maradtak az utolsó perczig mind s egy sem tagadta meg lelke Istenét.

S ezer arcz fordul daczosan a vérveres világnak, mely reájok lobog, ijesztő fényével, de ijedetlenül: vállaikat nyomja minden kínszenvedés, minden nyomor terhe; de térdeik nem hajolnak meg alatta.

Visszafordítja arczát a fejedelem is, e szenvedésben el nem csüggedt arczot, melynek szelidségében az oroszlán bátorsága lakik, visszasugárzik abból lelkének világa, azon léleknek, mely ha egy nép között lett volna kiosztva, nagygyá tette volna azt örök időkre.

Visszatekint bátran. Nagy szeme sugárzik, mint két vezércsillag, melyre a buta nép sárral hajigál föl. Fölemeli vérző homlokát, fölemeli halvány fényes arczát és a koldusbotot kezében, mit egy ország fejedelmének meghagyott, mintha mondaná:

A fekete ember föláll vérvörös székében, fekete szemöldét mély szemére vonja, dæmoni arczának igézete előtt elsápad a lelke törpített nép. Kezébe hamut vesz, a vértanuk hamvát, s merre a bérczek állanak, hol a bujdosókat kéz utól nem éri, azon tájra szórja azt, s átkot mond a nép apostolának fejére.

Átok, átok, átok reád! Átok a vizre, melyben megmosódol, átok a légre, melyet beszívsz. Átok reá, ki ha éhezel, -300- enned ád, ha fázol, tűzhelyéhez bocsát, ha fáradt vagy, házába befogad, ha meghalsz, eltemet. Átok, átok, átok reád.

Dicsőség Istennek a magas mennyben, zúgja undok hymnus énekét az eget káromló csorda.

A kereszt, a sötét kereszt magasra emeltetik, vérző istenkép rajta, a nép arczra borulva imádja azt.

Miért mutatjátok a népnek az Istent keresztre feszítve, véresen, vérhulló arczczal, megtört szemekkel, leszegezett kézzel?

Jaj annak, ki a népnek szabadságot akar szerezni, jaj annak, ki világosságot akar hozni a földre! Díja gyalázat, díja halál.

Im ez ember itt Isten lelkével bírt, ez istenember szabaddá akarta tenni a népet és boldoggá: – megfeszíttetett.

Miért nem festitek úgy az Istent, midőn a sírokat megnyitja s azokat, kik tanultak szeretni embert és hazát, a mennybe fölviszi?

Van-e rettentőbb alakja a bálványimádóknak, kik undok faragott kép előtt hajtják meg arczukat, mint a tietek, kik az Istent úgy mutatjátok fel a népnek, mint egy mezitlenre vetkőzött, megostorozott, szétfeszített emberalakot?

Te mindezekről semmit sem tudsz, szegény biboros ember, te korona alá festett kép, kiről a lelkét nem bíró nép Istene képét másolja le, a haragban és villámok dörgésében uralkodó Istenét. Nevedben úgy, mint az Isten -301- nevében, lelkeket gyilkolnak, embervért ontanak, befecskendezik vele az oltárt és a koronát, hogy féljenek tőlük.

Te mind ezt nem tudhatod. Hogy hallhatnád a hizelgők szavától, néped elfojtott kínjajdulásait? hogy láthadnád e kövérre hízlalt rabszolga-seregtől, kik aranyosan, fényesen, mint pávák és pillangók rajongnak körüled, népednek rongyait s a sebeket, miket e rongyok takarnak?

Oh, ha csak egyszer álmodban keresne föl egy ily tekintete a nevedben teremtett nyomornak, nem mernél többet aludni e koronás fővel.

Ki tett ily kevélylyé tégedet? Mivel vagy másoknál dicsőbb? Mivel vagy másoknál nagyobb? Szállj le magányos fényed magas karszékéből, s ha lenn vagy, emeld le aranyos süvegedet, s hasonlítsd magadat ama megalázódásában is oly fönséges arczhoz, mit egy országüldözte bujdosó visel.

Ütött az óra! Megszólalt a menny, végig dörgött földrengető szava az országokon. A határok bérczfalai reszketve, inogva, mint vert ebek dörögték vissza azt.

Föl térdeidről porig alázott nép, emeld föl járom alá görbült fejedet! nézd, az ítéletnek napja elérkezett!

És ti, kik a népnek birái voltatok, álljatok elő! vagy ha kezeiteken ártatlan vér és megszegett eskük szennye tapad, rejtsétek magatokat el, rejtsétek magatokat a sírba; az ítélet napja elérkezett!

Az egész mindenség egy nagy égő templom boltozata, -302- villámló fellegek, mik a földet végig korbácsolják: a mennydörgés harsog.

A föld vért iszik és tüzet okádik, görcsösen rázkodva meg kínjaiban az ingó városok alatt.

Nézzétek: éjszakról, hol a magas bérczeken fenyves tenyész s a fenyvesek alatt szabad népek laknak, fennragyogó éjszakfény támad: ezernyi lángoló sugár, fehér-kék és vereslő fényben, miknek összessége az égre fölragyog: kardok tündöklő éjszakfénye.

Lángoló arczok pirulása támad együtt vele, minden arcz egy-egy cherub arcza, szabadság és honszeretet van irva mindegyikben.

A merre e lángkaraj halad, ledőlnek a tömlöczök falai, kijőnek a rabok, láncz helyett kard terem kezökben s kik eddig hallgatva tűrtek, beszélni kezdenek fegyver-csattogásban.

És a hamis próféták, kik azt hitték magokról, hogy az ég alól kinőttek, elvetik erőtlen hatalmuk átkos vasvesszejét s sápadtan futnak el, nyomorú életöket gyáván megmenteni vagy megmaradnak bálványaik körül, hogy azoknak hulló omladékai alá temetkezhessenek.

Jaj nekik, jaj azoknak, kik a hazát árúba bocsáták! számukra kész a sír.

Repül a zászló, csillagosodik az ég. Vérzik a királyi nap. Hol eddig minden puszta volt, az égen millió fény lobban elő, miknek lételét nem gyanítá senki.

Mindenütt, holott ez meghordoztaték, virradt a szabadság, reszketett az áruló, ingott a trónus, melynek mennyezetén ártatlan vér foltjai, talapján lánczok ijeszték a térdre nem borulót.

Idáig jött a hős, karddal tört utat magának e trónig s midőn odajutott, az élők, kik vele szembe álltak, semmivel sem voltak pirosabbak a halottaknál.

Megállt ott. Lábával a trón zsámolyára lépett. Háromszínű zászlóját a mennyezethez tűzte és szólt:

Kezemben fejed koronája, kezemben a kard, mely azt onnan leverte, de fölkent homlokod, úgy akarta az ég, hogy szent legyen milliók fölött, nem érintendem azt.

Te ítélet nélkül büntettél engem, én ítéletet mondok reád és megbocsátok.

Te gyűlölted a népet, mely téged imádott, gyűlölted a magyart, országát kizsarlád, hogy vele idegen hazákat gazdagíts fel.

Te a magyar vért vesztőhelyen ontatád, törvényeinket fölforgattad, behoztad a honba a vérinquisitiót, megyéinkbe idegen bitorlókat küldél ispánokul, üldözted a szabadságot, hazánk fiait tengerekre küldéd gályarabokul; te vész és vihar voltál e hon fölött, melyen Isten jobbkezének kellett volna lenned.

Elverted az oroszlánokat s ebeket gyűjtél magad körűl. Adóssá lettél oly véres tartozásokkal, mikért véred minden cseppje jutna egy rovásra.

E korona a magyarnak bálványistene. Angyalok hozták azt szárnyra véve, hősök hordozták azt dicsőséges csatákban s halva volt a nép, ha elveszté koronáját. E koronához századok dicsőséges emléke van kötve, e korona az örök élet jegygyűrűje a mindenható ujjáról. -304-

Kinek fejét e korona érinté, az tetteiről csak Istennek számol; lehet jó, lehet rossz: a törvény pálczája, s a boszú pallosa meghajol előtte.

E korona a hon, e korona a nép, e korona a szabadság, e korona a magyarok Istene.

Te e koronát vérrel mocskolád be, égetted a hazát, gyilkoltad a népet, lánczot raktál a szabadságra s üldözted, kik a magyarok Istenét imádták.

Im vedd vissza kezemből koronádat. A nemzet bocsánata letörlé róla a foltokat.

Én teszlek azzá: fejedelemtársad, kit te trónjáról letaszítál s ki téged most semmivé tehetne.

Szeresd a népet, ki téged annyi szenvedés után gyűlölni nem tud. Te félni tanítád őt, s lásd, nem tanulta meg; tanítsd őt szeretni, ahhoz jobban ért»…

… Százan mentek vele, midőn harmadszor is számüzetve hazáját örökre elhagyá.

E hon még sírt sem adott neked; idegen föld látta bújdosó arczodat, hét évig vándoroltál hazádon kivül, mint egy holt üstökös, mely semmi nap körül nem forog.

Imádni fogja azt mindig, ki őt testvérei ellen úszítja s széttépi azt, ki önmagával ki akarja engesztelni.

Elveri azt magától, ki érte vérét adta, s kenyeret ad annak, ki meg fogja ölni.

Én nem tudom, de valamit sejtek. Közel lehet az idő, melyben jó volna tudnom, merre van az a föld, mely a hontalanok számára sírt mutat?…

A MARTINOVICS ÖSSZEESKÜVÉSI PÖR RÉSZLETEI.

Lássátok a véres tragœdiát, melynek színpada a vesztőhely s melynek borzalmairól csak félve szóltak eddig megrémült apák félénk unokáknak; mint ki az ördögöt emlegeti.

Halljátok a neveket, miket eddig leirni nem volt szabad, miknek emlékét mély sírba temették, vérfoltjait lemosták a kezekről s a hozzájuk kötött eszméket fekete szemfedővel fedezék el.

Lássátok a csontvázakat, mik alája rejtve voltak, e fő nélkül eltemetett holtakat; halljátok az elfojtott hangokat, miket a börtönfal s megrémült keblek zárt ajtaja elnyelt s áldjátok az Istent, ki a mult századot eltemeté s megfordítá az idők folyását.

Elrongyolt iratokból, miknek tartogatása halálveszélylyel járt, apáról fiúra maradt hagyományokból, miknek tudása az ember álmait zavará, külhoni lapokból, s a zajosabb események köztudomásra jutott lárma-hangjaiból közlöm e sorokat, miknek alapját egy helyadat nélküli, franczia nyelven kijött nyomtatvány képezi.

Nem vádolom a megholt királyt: én a magyar koronát -307- tisztelem; s jól tudom, mint vették ki a kormánypálczát elbízott kegyenczek a király kezéből, mikor a király aludt, mert a király is ember. Voltak, kik az Isten nevében népeket gyilkoltak le, kik máglyára hurczolták az ártatlanokat s azt mondák: ez az Isten akaratja; de én azért az Isten ellen főt nem emelek.

Kétszeres bűnösök ők: vétettek a hon, vétettek a király ellen: amattól vérét, emettől népe szeretetét rabolták el. Álljanak a nyilvánosság ítélőszéke előtt.

1794 julius vége felé több személyt, kik jacobinus érzelmek s tilalmas levelezés gyanujában álltak, elfogtak, többek közt Riedel hadnagyot. Hallottuk (igy szól egy azon korban élt honfi), mily kemény fogságban tartották s mint rendeltetett fejükre vallatás előtt halál.

A vidékeken bizottmányok rendeltettek ki, mindenütt a jacobinus clubbokat felfedezendők. Bécsben az őrök megkettőztettek s az őrsereg két osztálya magyar katonasággal szaporíttatott.

De mindezt Magyarországon nem tekinték aggodalommal: tudták, hogy azokkal semmi tilos összeköttetésben nem áll a magyar; hitték, hogy alkotmányuk által törvénytelen erőszak ellen védve vannak.

Azonban aug. 13-án Buda-Pesten éjjeli elfogatások történtek. Elfogatott Hajnóczi, Szerémmegye volt alispánja; Laczkovics kapitány; Szentmarjai, kik éjjel ágyaikból hurczoltattak börtönbe.

Három nappal ezután Zsigray gróf, a kőszegi kir. tábla elnöke s Martinovics apát, néhai Leopold király nyugdíjas gyóntatója.

Nagy ingerültséget keltének e rendkívüli és erőszakos bebörtönözések; Pestmegye közgyülésében Keglevics gróf hevesen kikelt a kormány erőszaka ellen, s felszólítá a rendeket, hogy kötelességökhöz képest követeljék a kormánytól a honfiak elfogatásának okait nyilvánosságra hozatni. -308-

Telekinek hítták azon embert, ki ez indítványt megbuktatá. Az udvar kegyencze, egyrészről pártfogói titkos cselszövényei, másfelől a túlnyomó hatalommal biró papság által gyámolítva, hogy ne győzött volna a hazafin, kinek minden fegyvere az igazság iránti lelkesültség és honszerelme volt?

Pestmegye rendei beértek azon kérelemmel, hogy a kormány Magyarországban ítéltesse el a foglyokat.

A fogoly magyaroknak Bécsben kellett törvény elé állni idegen bizottmány előtt, a rendőrség házában.

E bizottmány elnökei voltak: Perger gróf rendőr-miniszter és Sauron gróf; a többi ülnökök: Héker, Ressel, Beer, Cappus, Fábi udvari tanácsosok, Orlandini generalauditor, Seidelmeyer, Martinoli városi tisztviselők: jegyző volt Hopszer rendőrtitoknok.

El voltak ítélve, mielőtt a vád ki lett volna ellenük mondva. Novemberig tartott a bizottmány vizsgálata. November végén mindenik tagja dicsérő oklevelet kapott az udvartól, s csak akkor hozattak Budára a fogoly magyarok.

Időközben elfogták Szolárcsik jogtanárt és Bacsányi litterátort; az utóbbi, midőn hallá, hogy keresik, maga ment föl Budára a nádor főherczeghez ártatlansága teljes érzetében s ott rögtön vasra veretett s vitetett Bécsbe.

Deczemberben újra elfogatások történtek az egész országban: hatvanan fogattak el; legtöbben nem is gyaníták, miért? többnyire értelmes, jólelkű emberek.

Ha ezek legkisebb vétküket érezték volna, juniustól, midőn Martinovics elfogatott, nem megszökhettek volna-e?

És ezek eleinte mindjárt a szoba közepére lánczoltattak, soha a börtönből ki nem bocsáttattak, gyertyát nem adtak nekik, senkit sem eresztettek hozzájok, silány ételen tengődtek; -309- a katonaságnak meg volt hagyva, hogy velük a legszigorúbban bánjék: bottal verték őket!

E méltatlanságoktól elkeserítve Tódor, Králi és Bolti üvegdarabokkal kisérték meg magukat elölni; mi kettőnek sikerült is. Ők kiszabadultak a börtönből a sírba.

Meg volt tiltva e dologról beszélni: a ki szólt, résztvevőnek tartaték. Végre megjelent a királyi ügynök vádlevele, mely azt állítá, hogy az elfogottak bűne felségsértés. Ők a democratia elveit akarták felállítani, forradalmat idézni elő, összeesküdni a trón és a király személye ellen, republikánus catechismust készítettek: ezért kivánta rájok a fej- és jószágvesztés büntetését kimondatni.

Az összes 60 vádlott védelmére csak 50 ügyvéd adatott, ezeket sem ők nevezték ki; hanem a nádor előtt esküt kellett letenniök, mely eskü tartalma nincs tudva; annyi azonban tény, hogy Horváth ügyvéd ez esküt letenni vonakodván, a foglyok védelmére nem bocsáttatott; bár ezek közül többnek csak benne volt bizodalma.

Minden birónak, biztosnak, tisztnek, őrnek, papnak, kik ez ügygyel érintkezésbe jöttek, szigorú hallgatás parancsoltatott: kik szót mertek volna a befogottak mellett emelni, fenyegetésekkel kénytetének hallgatásra, az ülések mély homályba valának takarva, törvényes szokás ellenére titokban tartatának; a foglyok pereit legközelebbi rokonaiknak sem mutatták meg.

A foglyok ügyvédeinek mindent, a mit a foglyok védelmére hallottak, elébb a királyi ügyészszel kellett közleni, csak a mit ez helyben hagyott, ment a pörbe.

A királyi ügynök vádolt s védelmezett. Kimondatott az elv. A büntető statusgond magas röptének minden elfogottak vérére volt szüksége, hogy a franczia forradalom szörnyei eltávolíttassanak.

Nem úgy uraim, legyetek igazságos birái a népnek s akkor fogjátok e szörnyeket eltávolítani.

Ti most mindnyájan a nagy ítélőbiró széke előtt álltok, -310- kit megcsalni nem lehet, ki személyválogatást nem ismer és igaztalan ítéletet nem hoz.

De büntetéstek nem csak a túlvilágon ért el. Az elvetett vér magva megtermé gyümölcseit s betelik az átok, mi titeket utól nem ért, a ti fiaitokban.

Német János királyi ügyész, midőn meghalt, egyetlen ember sem volt temetésén: kerülte őt minden ember, mint mirigyet; csak az igazak átka kisérte ki a sírig, át a túlvilágba, föl az Isten elé!

A befogottak számára azonban, hogy elítélésüknek mégis ürügye legyen, vétkeket kelle föltalálni. Mondák, hogy ők a párisi convent által gyámolittattak, hogy ők fel akarták az országot zendíteni. 300 ezer ember van Magyarországon felfegyverkezve s az éj is meghatározva, melyen Buda-Pestet felégessék.

Mindezeket azonban nem tudták csak egy szóval, csak egy irattal is bebizonyítani.

Meg kellett nekik hallniok, mert a népet szerették és tudták, hogy mint lehetne rajta segíteni; mert keblükben a fölvilágosodás és emberszeretet napja lángolt, s e napra nem volt szüksége azon kormánynak, mely önző machinatióit az absolutismus sötét homályába szerette burkolni.

Ezért hullani kellett fejeiknek; föld alá kelle őket tenni: sírba vagy a börtönbe.

Kihirdették, hogy Budán a házakban oltásra kész vizek tartassanak; éjjel-nappal őrcsapatok jártak az utczákon; ágyúk vonultak a térekre; az őrök hármasával állíttattak fel; a lőportorony körül egy zászlóalj katonaság őrködött éjjel-nappal. Így ámíták a népet egy mondvacsinált veszedelem rémhírével.

A foglyok közül 40-en a Martinovics-féle társaságba -311- bonyolódva találtattak; a többi 20 még csak tudója sem volt a véteknek, melynél fogva elítéltetett.

Május 20-ikán 1795-ben korán reggel tizezer katona állott fegyverben; öt elítélt vitetett parasztszekéren, hajadon fővel, hosszú szakállal, a vesztőhelyre. E foglyok valának Szentmarjai, Zsigrai, Laczkovics, Hajnóczi és Martinovics apát.

Egy kormány, mely mindent elkövetett, hogy népe szeretetét megnyerje, 10,000 emberrel kénytelen biráit őriztetni, midőn öt «gonosztevő» ítéletét végrehajtják?

Fölösleges félelem! Ötvenhárom év előtt a magyar nép önérzete, lelkének erélye meg volt törve, el volt temetve a tömlöczben. A sötétben mit lehet egyebet tenni, mint aludni?

Az intelligentia szomorúan, megrettenve tartá honn magát, nem ment a véres tüneményt bámulni, mit a hizelgők szája ítéletnek nevez.

Első volt Zsigrai gróf, ki a vesztőhelyre hurczoltatott. Gyöngén viselte magát fogsága alatt is; akként is halt meg. Öntudatlanul hurczolták a homokra; a bakó három csapásra tudta csak lemészárlani fejét. Utána jött Szentmarjai, ritka szép tehetségű ifjú: alig huszonöt éves; lánglelke szárnyai kissé le voltak ernyedve. A királyi ügynök azzal biztatá, hogy kegyelmet fog nyerni; most látta, hogy csalódott. Nyugodtan, szótlanul, szomorúan ment a halálba, nem könyezett, nem panaszkodott, sorsát békével viselve, letérdelt és meghalt.

Laczkovics bátor, indulatos ember, merész férfi, elkeseredést mutatott; a körüllevőket sietteté, hogy gyorsabban menjenek s legyen már egyszer mindennek vége, a mellé adott pappal nem sokat gondolt, annál többet beszélt a -312- megyei hajduval, kitől ismerősei után tudakozódott; a néptömegen szabadon, elfogulatlanul nézett át, sorsa részeseit biztatta, állhatatosságra buzdítá. «Nem fáj az, bajtárs, kiáltá többször, midőn a vérpadra akart ülni; még akkor is mondá Hajnóczinak, midőn már előtte két levágott fő hevert: «csak egy pillanatnyi bátorságot!» Biráinak fenszóval szemökre hányta, hogy meg voltak vesztegetve, hogy embertelenek!

Midőn a négyszögbe lépett, rögtön s gyorsan ment a vérszékhez, s midőn előbb ítéletét akarták előtte felolvasni, azt nem akarta végighallgatni.

«Nem szégyenlik, mondá, a hazugságok ily nyilvános szövevényeit a nép előtt felolvasni?»

A bakókat elűzé, nem hagyta magához érni, maga vetkezett le és leült: a pap után nem mondá az imádságot, hanem Horácz versét kezdé el fennhangon mondani: «justum ac tenacem propositi virum» stb. A bakó azt mondá: «igen szépen és érzékenyen imádkozott diákul» s lecsapta a fejét.

Ennek ellentéte volt Hajnóczi: magas tiszta lélek. Azon vidámság és nyugalom, melyek a léleknagyság ikertestvérei, utolsó perczig nem hagyák el. Kiterjedt tudományú férfi, több jeles könyv szerzője, nagy publicista, mindenkor csöndes, nyugalmas életet visel. Ártatlanul halunk meg, mondá: az uralkodó párt szenvedélyének esünk áldozatul, s valóban nem méltó élni az emberiség ily mély romlottságában.

Kivégeztetésök napján még irt elnökének és mátkájának, mert épen jegyben járt, midőn legyilkoltaték; de e levelek nem jutottak kézhez, hanem elégettettek; a mellé adott tiszteletessel különféle philosophiai tárgyakról beszélt. Minden ismerőseit barátságosan köszönté. Midőn a négyszögbe lépett, megismert egy katonát, kit még alispán korában maga iktatott be, kérdé tőle: ismeri-e őt? mondá, hogy köszöntse rokonait, mondja meg, hogy nyugodtan halt meg; maga vetkőzött le, kérte a bakót, hogy -313- kötelességét ügyesen teljesítse, s úgy halt meg, mint élt: nyugodtan, szeliden, arcza nem változott meg; mosolygása, mint egy üdvözülté.

Kortársai így vázolják őt: tudományos, ritka lelkitehetségű férfi, ki Európa csaknem minden nyelvét beszélte. József és Leopold uralkodók legbizottabb embere. Ez utóbbitól 3000 forint nyugdíjt húzott a császári pénztárból. Mindvégig azt állítá, hogy őt maga Leopold bizta meg, hogy Magyarország számára alkotmányt dolgozzon ki, s annak elavult intézményeit újra képezze, hogy a dúsgazdag papság illő határok közé szoríttassék, a paraszt és polgár terhei a nemességgel megosztassanak, az igazságszolgáltatás és politikai kormányzat javuljon, s a mágnások és általában az aristocratismus korlátolva legyen. E részben hivatkozott Leopold sajátkezű levelére s fogalmazásaira, melyeknek iratai közt kelle találtatni, miket Bécsben lefoglaltak. Társaságának nem más czélja volt, mint a jövő országgyülésre a kedélyeket és elveket egyesíteni.

Midőn ítélete felolvastatott, azt kérdé Németh Jánostól: «fog-e ön egykor ily nyugodtan meghalni?»

Utolsó pillanatig erősen hitte, hogy kegyelmet nyer; ismételve mondá: «lehetetlen, hogy engem Ferencz császár lefejeztessen, hiszen atyja iratai nálam vannak». Talán ezen reménylett megkegyelmezésért volt, hogy utolsó napjaiban pietismust affectált.

De midőn Zsigrait kivégeztetni látta, a borzasztó látvány alatt elájult s e percz óta nem birt többé magával. Hozzá kellett kötözni a véres székhez, s midőn a bakó halálos csapásra emelé föl pallosát, leesett a kendő szemeiről s látó szemekkel fogadta a fejére lezuhanó halált.

Ez ötön kívül még tizenötöt ítéltek halálra, kik közül 13-an azon irgalmatlan kegyelmet kapták, hogy a sír helyett a börtönbe temettessenek el. -314-

Ezek voltak a legügyesebb, a legkitünőbb fők, s vétkük is ez vala. Maguk a vérbirák is elismerék, hogy ezek sokkal kevésbbé valának vétkesek, mint a többiek.

Általános volt a közvélemény, hogy Magyarországot csupán minden szilárd s önálló lélektől akarják megfosztani, kiknek haláluk oka egyedül lelki tehetségeik.

Őz ítéletében nyilván elismerik a birák, hogy a rendbe föl nem vétetett, a társaság székéről s czéljairól értesítve nem volt, a catechismust is csak kivonatban olvasta, s a felett az ebben foglaltatott elvek ellen vitatkozott. Mi volt hát halálbűne?

Ő és társa azon engedelmet kérék maguknak, hogy saját védelmökre néhány eszmét tehessenek föl, ügyvédjök tájékozásaul. Ezen fogalmazásokban kifejtett átható ész nyomai bámulatra gerjeszték a birákat: meghökkentek s ezen iratokat fordította ellenük a királyi ügynök; ezek voltak a szerencsétlenek megölő betűi. Ügyvédüknek szigorú hallgatás parancsoltatott; ellenmondásai félrevettettek.

A vesztőhelyre indulván, Szolarcsik lelkesülten, szabadelműleg vitatkozott a mellé adott pappal, s midőn ez a feszületet kezébe adá, azt mondta: hogy a Messiást is azért feszíték keresztre, mert a népet és az emberiséget szerette. A pap erre megdorgálta, hogy ne hasonlítsa magát a Krisztushoz, mire Szolárcsik mosolyogva mondá: ki tudja, tán egykor én is nemzetem megváltója lehettem volna: bár használna neki halálom, bár fölébredne! (Te mondád! fölébredénk s szent legyen előttünk neved és halálod emléke.)

Őz nyugodtan lépett a halál elé. A református pappal sokat elmélkedett az emberi és isteni igazság fölött; megkisérlé -315- a néphez szólni; de ebben mind ő, mind társai meggátoltattak a katonaság által.

Kedvese, egy illir leány, a vérpadig kisérte s kiszökellő véréből egy pohárral megivott, mondván: «élj bennem és általam égbeszállt lélek!»

Környezői őrültnek tartották, kinek nehéz nyavalyája ellen gyógyszerűl ajánltatott e szörnyű ital.

Mindnyájukat úgy ismerte a világ, mint becsületes, tiszta jellemű férfiakat, kikhez véteknek gyanúja sem férhetett.

A kemény föld megitta kiömlő vérüket s nem kapott lázt tőle; nem rázta le a hátára rakott börtönöket. Volt anya valaha ily érzéketlen fiai iránt, mint a régi boldog Magyarország?

Vurman bazini polgár, ki egy lakománál a papság túlságos hatalmáról s a király fiatal éveiről beszélt, 100 botra s négy évi fenyítőházi munkára ítéltetett. Több más elfogatott minden itélet nélkül elbocsáttatott. Fodor körmendi plébános szintén elbocsáttatott és azon fölül szombathelyi kanonok lett.

Martinovics ítélete legelőször hozatott, pere első volt s először vétetett föl a hétszemélyes táblán s ez a királyi tábla ítéletét annyiban élesítette, hogy az általa fölállított társaság négy főnökének kivégeztetését végig kellett néznie.

Tehát a hétszemélyes tábla már előre tudta, hogy e négy embert vétkesnek fogja találni s halálra ítélendi, «mielőtt pöreiket látta volna!»

Ugyanezen tábla fölségsértésnek veszi, ha valaki olyan iratokat készít, mik felségsértést vonnak magok után.

Hisz így legelső könyv volna a biblia, mit ki kellene az országból küszöbölni, mert ez ugyan nem sokat hizeleg fennálló alkotmányainknak, nehéz volna benne megtalálni azt az eszmét, mely nemes és paraszt között külömbséget teszen.

Krisztus mindenkit egyenlőnek mondott; de hiszen keresztre is feszítették érte.

Hajnóczi ítéletében az találtatott nehezítő körülménynek, hogy érettkorú volt, Szolárcsikéban az, hogy fiatal.

Amannál nincs jobbulás lehetősége, mert megrögzött a bűnben, emennél nincs remény, hol a bűn oly korán mutatkozik.

Őz ítéletében nyilván kimondatott, hogy a társaságban nem állott, a jeleket el nem fogadta s mégis el lőn ítélve, miért? mert esze volt? mert csillaga volt a nemzet egének, melyet el kelle oltani?

Versegi ítéletében felhozatik, hogy a marseillaisi indulót zenére tette. Tehát az ítélő birák nem tudták, hogy ki szerkesztette a marseillaise dalát? vagy talán nem akarták tudni. Nagyon mulatságos, mit ez indulóra a nagyméltóságos urak véleményeztek; azt mondják, hogy ez igen sértő kifejezéseket foglal magában, hogy ez arra van szerkesztve, hogy lázadást gerjeszszen s a népet a király és az ország ellen fegyvert ragadni zendítse. -317-

Landerer ítéletében nevezetes az, hogy a királyi tábla fölmenté a halálbüntetés alól, a hétszemélyes pedig halálra ítélte.

Hallatlan eset, hogy a legfelsőbb tábla a legmagasabb büntetésig menjen: ha ugyan büntetésnek szabad e halálosztogatást nevezni. Szmetanovicsot, e húsz éves ifjút szinte fölmenti a királyi tábla, a hétszemélyes pedig, hol maga a nádor elnökölt, mit tennie, mint érdekelt félnek, nem lett volna szabad, mert így biró és vádló volt egy személyben, halálra ítélte s hivatkozott nála sz. István decretuma 15-ik czikkére. És e czikk nem halált, hanem számüzetést mond. Szinte halálra ítéltettek, daczára enyhítő körülményeknek, Sulyovszki, Kazinczy, Szabó, Szlávi és Uza. Vétkük volt, hogy a Catechismust látták «és föl nem adták». Halálra a Szlávi és Laczkovics testvérek, hogy testvéreiket nem árulák el.

Hát mióta taníták aportirozni a magyar embert, hogy hegyes orral szaglálja a rejtett véleményeket, kapjon fel minden elejtett szót, lopja ki a meggyőződést, az emberek véleményét szivéből s fusson vele ahhoz, kinek őrvét nyakán viseli? Mióta merik nyíltan kimondani, hogy az árulónak fizetése jár? s mióta büntetik halálra azt, a ki hallgat?

Rosti Pál ítéletében azt mondja a hétszemélyes tábla, hogy minden bárminő reformra egyesült társulat tiltva van törvényeink által.

Ilyen törvény Chinában sincs, Muszkaországban sincs, de még a Corpus juris-ban sincs.

Rosti Pál ítéletén túl megszünik a halálbüntetések sora; kiknek pöre eddig fölvétetett, külömbség nélkül mind halál mondatott rá. Ezentúl mindenkire börtön.

Oh nem. Hisz ezt előre tudni nem lehetett, ez csak a vizsgálat után jöhetett napfényre. -318-

Túros, Abafi, Jancsics, Laczkovics László, Rosti János, Ujgyörgyi, Bacsányi fölmentettek.

Miért menttettek föl ezek, ítéltettek el amazok? az a status titkaiba tartozik.

Az első kivégeztetés megtörtént. Mindenki, maga a királyi tábla is, mely őket elítélte, azt hitte az utolsó perczig, hogy az ítélet nem fog végrehajtatni.

Mondják, hogy a septemviralis biztosítá róla a királyi táblát, hogy kegyelmezési jogával enyhíteni fogja a csak ijesztésül szolgáló ítéleteket.

Az adott szó megszegése külömben nem példanélküli háromszáz év óta honunk történetének könyvében.

Ekkor történt, hogy a királyi tábla annyira meghasonlott a hétszemélyessel, hogy elnöke, Ürményi, személynöki hivataláról le akart köszönni, miben csak az által gátoltatott meg, hogy a király őt leköszönése előtt kitette hivatalából.

Ez idő óta a királyi tábla senkire sem hozott halálos ítéletet, méltó sajnálatára az illetőknek, kik épen az ezután következőket vették különösen czélba, köztük Abafit és Bacsányit.

Kár volt nem várni, míg valamennyit elítélik s akkor kezdeni a nyakaztatást.

Két hó mulva ez események után a nádor, Sándor főherczeg, irtózatos halállal múlt ki Bécsben. Tüzijátékokat készítettek: a lőpor meggyuladt s a rakéták úgy összetépték és égették testét, hogy bélrészei kilátszottak.

«Ha a Styxen túl az elköltözött lelkek társalkodhatnak még egymással, szeretném kihallgatni a kivégzettek és biráik között tartott beszélgetést.» Így szól egy azon korból fennmaradt kézirat.

Ezek történtek ezelőtt ötvenhárom évvel ezen a földön, hol most a szabadság lobogóit hordják végig. -319-

Siró nők, siró árvák jajgatása hangzék ki az ablakokon, hol most tarka szalagot lobogtat a szél, sápadt arczok vonultak végig az utczákon fal mellé huzódva félre, egymást kerülve, hol most életvidám nép lót, fut, egymást testvérileg köszöntve, ölelve.

Rideg, vad idegen had járta a téreket gépies kopogással döbbentve meg az ébredezőt, hol most szabad, önakaratú nemzetőrség tartja fenn a rendet; köztük legismertebb barátaink arczai. Ártatlan honfivér omlott a piaczon, hol most a diadal-áldomás vörös bora omlik s éljenkiáltástól reszket maga az ég.

Áldjátok az Istent, hogy a multat eltemeté és megfordítá az idők folyását és ne átkozzátok azokat, kik már a sírban vannak.

Legyen nyugodalma a lelkeknek, kiknek nevét ötvenhárom év kitörölte az emberek szivéből.

Legyen nyugodalma a hamvaknak, kiknek sírját ötvenhárom év simára taposta, de a kik a sírban sem szüntek meg honukat szeretni, kiknek sebeit az ég üdve sem gyógyítá be.

Lábjegyzetek.

1) Régi szakácskönyv műkifejezése.

2) Hungaria in parabolis 1804.

3) Olyan műszavak, a melyeket csak a kálvinisták értenek meg.

4) Még én magam is emlékezem erre a könyvre, a mit nagyon sarjú gyerekkoromban láttam; tele volt az rézmetszetű arczokkal, fejekkel; nagy férfiakéval és híres zsiványokéval, a miket mind maga Lavater rajzolt; rajzoló is volt és költő is egyéb tudománya mellett. Azokra a rajzokra is jól emlékezem, a mikben egy valóságos varangyosbéka fokonkint átváltozik emberré, a hogy ma mondanák: békából gigerlivé.

5) Még most is láthatók hasonló házak és utczasorok a közel szomszéd Göncz városában.

6) Polyka = tót szolgáló.

7) A pálinka első neve a magyaroknál.

8) «Fáradozik» helyett.

9) 1849-ben ezen a vidéken egy tíz öl magasságú, alul méternyi átméretű bükkfának az ára volt egy ezüst forint. Egy nyáron, egy őszszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak. Házigazdám, a derék Csányi Béni, nemes úr volt, földesúr; hatszáz hold erdő birtokosa. Kis szántóföldjét maga szántotta fiaival. Álnév alatt rejtegettek. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok; senki sem árult el. A falut Tardonának hítták; ez sincs följegyezve a Karacs térképén. Úgy kerültem erre a vidékre, hogy Telepy Károlynak az atyja innen hozott feleséget; az pedig a nemzeti szinház tagja volt; ő utasított ide az ismeretlen világrészbe. J. M.

10) A jó Szirmay Antal «Hungaria in parabolis» czimű érdekes művében idézi báró Sennyey László szavait e tárgyról: «Csak nincs furcsább nemzet a magyar nemzetnél. Eőtet, mint valami választott népet, kihozta az Úr Isten Scythiából erre a tejjel és mézzel folyó földre és azt mondotta: no egyél, igyál, ebugatta magyarja! Itt van a jó tokaji bor, fejér miskolczi kenyér, kövér debreczeni szalonna! ez neki nem tetszik; kimegy az országból, külső nemzeteknél fecsérli pénzét. Azután vezette eőtet az Isten szent István királynak hitére, mondván: no üdvözülj! eb szánkázza meg a lelkedet! de ez sem tetszett neki, eő külső országi schwajcer és franczia (?) hitet hozott be magának és azt nevezte Magyar Hitnek. Már úgy lévén a dolog, mit tudott vele tenni az Úr Isten? Adott neki tehát becsületes kalpagos prédikátorokat, mint ime Szilágyi Sámuel uram. De ez sem tetszik neki; azt gondolja, hogy az Isten szava sem hangzik magyar öltözetű prédikátornak a szájábul, ha csak külső akadémiákról jött parókás és borjubéllel kerített papját nem hallja prédikáló székéből. Magának a magyarnak is adott az Úr Isten minden nemzetek felett való legdíszesebb öltözetet: de neki az sem tetszik; dísztelen, hasogatott szárdúthba öltözvén, akkor véli magát legszebbnek, midőn háta gerinczén úgy megy a paszomántja, mint a kecsegének, sőt még lovagolni sem tudna, ha ánglus preceptort nem fogadna magának.»

11) Régen volt, már most jobbra változott; de biz akkor erről a virtusról volt ez a falu hires. J. M.

12) Orgona a kálvinista templomban még a jelen század első éveiben is ellenzésre talált. Mikor a pápai hitközség orgonát akart beállítani, a híres nagy tudós tanár, Márton Ferencz, azt mondá: «Minek a templomba a duda?»

13) Nincs rá magyar szó a szótárban.

14) Ezt a bástyafokot ma is az «utolsó mameluk szökellőjének» híják.

15) Hajdanában «Hübner» könyvéből tanultuk a bibliai történeteket, innen maradt fenn a «Hübnere» minden eseménynek.

16) Petőfi mondása volt.

17) Lásd Sárossy Gyula «Arany trombitá»-ját.

18) Mind a kilenczvenkilencz szabó egy kártyalapon aludt.

19) A sajtószabadság első hajnalán miről lehetett volna álmodni elébb, mint legközelebb előrement szabadsághőseinkről: a Rákóczy-szabadságharcz áldozatairól! E beszély még tartózkodott embereket neveiken nevezni. Még akkor őrizkedtünk a multak keserveiért felelőssé tenni azok szerzőinek örökösét. Ez az egyetlen munkám, a mit mindig éjjel irtam. Rendesen csak nappal dolgozom.

J. M.

TARTALOM.

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

A BARÁTFALVI LÉVITA.

ELŐSZÓ.