The Project Gutenberg eBook of Fráter György (1. rész) by Mór Jókai

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 327. oldalon található.

FRÁTER GYÖRGY

I. FEJEZET.
FÉNYES BUDA VÁRA!

Tizenkét lovas vitéz üget felfelé a zsidóvárosi úton Buda várába. Nyomukban egy hosszú sor társzekér.

A lovasoknak a fegyverzetéről fel lehet ismerni, hogy Corvin János herczegnek a katonái. Medvebőr süvegük van, sastollal, vitézkötéssel, vállukon farkasbőr kaczagány, balfelől görbe kard, jobbfelől háromélű pánczéltörő az oldalukon, hátul az övük mellé dugva egy kurta nyelű fokos, s még a kengyelvashoz szorítva egy hosszú kopja, zászlóval a végén, a zászlók czímere három koronázott fej. Ezek ilyen készülettel mennek az ellenségre. Ha azt mind kipróbálják rajta? Egy káplár a vezetőjük, fiatal, alig bajuszos suhancz, ez nem visel kopját, de a kivont görbe kardot tartja a kezében; egy másik kard pedig keresztbe van fektetve a nyergébe elől.

Az utánuk felvonuló társzekereket jármos ökrök vontatják, a béres a két kézre való nagy ostorral az ökrök mellett gyalogol, nagyokat kongatva, a kocsisülésben pedig két-két muskétás ül, karra vetett puskával. A zsidók, a kik az ablakból nézik, számlálgatják, hány szekér jön? Nagy kincs lehet rajta, mert ugyan őrzik! A szekerek azonban bivalybőrrel vannak letakarva, a miket ólompecséttel lezárt szíjak csatolnak a szekér oldalához.

A mint a várkapu elé ér a csapat, ott meg kell állni. A kapubolt egy bástyatoronyba mélyed be, s kettős kapuval van ellátva. A külső kapu nehéz tölgyfa-alkotmány, ki van tárva, hanem belül van egy vasrács, mely le szokott -2- eresztve lenni. E belső kapuboltozatra vannak felfüggesztve a csodahős Toldi Miklós emlékei, a vasgolyók, mikkel áthajította a Dunát, az ekevas, melyet kelevézével átlikasztott, aztán meg egy özönvízelőtti óriásnak a lábszárcsontja. Egy mellékajtó nyitva van a gyalogosok járáskelésére; de a ki szekérrel, vagy lóháton akar bejutni a várba, annak elébb igazolni kell a vártán álló hadnagy előtt, hogy mi járatban van. A rácson belül strázsál a silbak. Annak a kiáltására: «Ki vagy? Megállj!» megfelel a káplár: «Corvin János herczeg katonái vagyunk!» Erre előjön az őrmester s kéri az igazságot. A káplár előkeresi a tarsolyából az iratokat, ráismer a pecsétről, hogy melyiket adja itt át, azt az őrmester beviszi a hadnagyhoz.

A várkapu előtt, a bástyafalba építve látszik egy nagy síremlék, veres márványkőből két angyal, meg egy bibornoki kalapot viselő alak domborművével. Alatta lapidár irás. Azt jó volna elolvasni, ha tudna hozzá valaki.

– No Lója! Te tudsz a betükhöz! olvasd el, ki fekszik itt? mondá a káplár.

A megszólított leszáll a lóról, odamegy az emlékhez s nagyot ráz a fején.

– Bolond ákombákom ez! soha sem láttam én ilyet! A vitéz csak a szláv betüket ismerte, azokból is csak a glagol jegyeket, a miket a bogumilok használtak.

Ez alatt az őrmester visszajött a kapuhoz. A vasrács nagy csörömpöléssel kezdett felhúzódni.

– Bátya! Micsoda czifra koloncz ez itt az útfélen? Kérdezé a lovasok káplárja az őrmestertől.

– Hát nem tanultál olvasni, öcsécském? oda van ám írva a neve: «Márton, esztergomi érsek, bibornok 1383».

– Ejnye bátya! Hát aztán hogy felejtették azt az érseket ide ki a kapu mellé, mikor templom is van a várban?

– Hát öcsém, majd megtudod, ha egyszer te is bibornok fogsz lenni, meg érsek, aztán agyonütnek. -3-

A lovas csapat átvonult a kaputornyon, s ott egyszerre megnyilt előttük az a fölséges látvány. Fényes Budavára! Egy hosszú utcza pompás palotasorokból, Zsigmond király korabeli építmények, velenczei stylben. Az utcza elején roppant keményfa tőkéken fekszik, öblével felfelé, két óriási rézmozsár, a gyűrüs holló czímerével.

– Ezek lettek volna jók Nikápoly ostrománál! kiált vissza vitézeinek a káplár.

Aztán jön egy nagy tér, háttérben pompás templommal, közepén a sárkányölő szent György, márványból faragva. Azontúl csupa úri paloták, miknek kapualját banderiális katonák őrzik. Az utczák mind nagy lapos kövekkel kirakva, a piaczok négyszögű márványnyal. A gyalogjárókon úri nép jár-kel, minden úrnak ott van a kiséretében a czifra hajduja, a hölgyeknek a kisérő fraj, a főpapokat zsöllyeszékben viszik s az ország zászlós urainak hintaja előtt kengyelfutó szalad, útat nyitva számukra a sokaság között. Sok czifra katonai egyenruhát látni mindenfelé. Szegénynek, koldusnak nem szabad az utczán szégyenkedni, azok ha instantiával jönnek, a földalatti folyosón bocsáttatnak fel a várba.

A lovas csapat trombitaszó mellett haladt előre. A fiatal káplár mutogatta a kardja hegyével a nyomába tóduló vitézeknek, hogy melyik ház melyik uraságé. Ő már jártas volt Budavárában. Még mint gyermek, hazulról szökött egyszer ide, s sorba zörgetett valamennyi ajtón, szolgálatot keresve. Koplalt is Budavárában eleget.

A szép, nagy tér nem volt kikövezve; hanem finom, fehér -4- dunai kavicscsal beterítve. Ez volt a nemesi banderiumok felállításának helye.

Itt a káplár a hármas üdvriadót elfuvatva, sorba állíttatá az ökrös szekereket; a csapatját pedig elhelyezte a szökőkút elé.

Az is királyi emlék, Corvin Mátyás alkotása, fehér márványtalapzaton rózsaszín márványmedencze, kagyló mintára kifaragva. A kagylónak annyi gerezdje volt, a hány megyéje az országnak, s minden gerezdbe egy megyeczímer domborműben vésve. A közepén pedig állt egy bronzból öntött pogányisten, a ki korsójából önté a kristályvízsugárt, melyet ólomcsövekkel vezettek ide a budai hegyekből.

Itt leszállítá a lóról a vitézeket a káplár s kiadta nekik a rendeletet.

– Ide, a kut medenczéje körül tüzzétek le a kopjákat egy lépésnyi távolban egymástól.

Azzal maga is leszállt a nyeregből s elindult a királyi vár felé, a nyeregbe tett kardot is magával vive.

Egy fekete kamukába öltözött hiuzprémes úri embert szemelt ki magának a sokaság közül, a kit megszólítson.

– Én, János herczeg küldötte, a királyi várnagyot keresem, nemzetes Szentelaki Szente Mihály uramat.

– No vitéz fiam, akkor csallóközi szerencséd van. Én vagyok a királyi várnagy. Hát téged kinek hívnak?

– Akkor jobban ismerte kegyelmed, mint én; mert én sohasem ültem az asztalánál.

– Azt meg a keresztapámtól, a scardonai püspöktől, a ki az anyám bátyja. -5-

– Azt is ismerem. Annak a rezidentiájában is voltam egynehányszor; de az sohasem ültetett le az asztalához.

A várnagynak megtetszettek a fiatal vitéz kapóra jött mondásai. Vállára ütött.

– Egyenesen Törökországból jövök, Nikápoly alól. Odáig paskoltuk a hitetlen pogányt, de ott bevette magát a borzlyukába s nem tudtuk belőle kifüstölni, mert nem volt se öreg mozsarunk, se taraczkunk, se csatakígyónk. Hát aztán csak visszatértünk a hadi zsákmánynyal. Abbul küldi általam a szinét-javát kiválogatva az én uram, János herczeg, a királynak meg a királynénak.

– No azzal nagy örömet fogsz csinálni, fiam, odafenn a palotában. Ritka madár az, a ki azzal a szóval jön ide, hogy hozott valamit? S ez a huszonnégy szekér mind hadizsákmánynyal van rakva?

– De még milyenfélével? Kérem kegyelmedet, küldje oda a király sáfárját, hogy vagdalja le a szíjakról az odaforrasztott ólompecséteket s tegyen róla tanuságot, hogy nem volt semmi megsértve, az én legényeim majd aztán garmadába rakják a kincseket, hogy a mikor ő felségeik ott azon a márvány eszterhajon megjelennek, láthassák az egész diadalmat. Egyik csoportban lesznek az elfoglalt zászlók és lófarkak, másikban a fegyverek, dobok, trombiták, azután a skófiummal, gyöngyökkel kivarrott nyergek, zablák, aranyos csojtárok, no meg az ezüst paizsok, aranynyal czifrára kiverve, olyan pánczélingek, a miknek a pikkelye mint a halhéj, csupa ezüstből van. Aztán a sok drága kaftány, selyemből, kamukából, nyusztprémmel, mándrucz kaczagánynyal. Egész határ lesz az arany, ezüst edényekből, a kikről szegény ember azt se mondhatja meg, hogy ki mire használatos? Megint vég számra a sok szövöttes, tarka-barka valamennyi. Tudom, hogy a királyné mindjárt viganót szabat belőle magának. Prémek is támadnak -6- nagy sokasággal, a milyeneket keresztyén ember soha sem látott. Húsz szekér tele van rakva ilyenekkel, tele tetéz halommal.

– Az utolsó négyre lesznek majd csak szépen megrökönyödve, ha annak a béllését meglátják. Azokban levágott török fejek vannak.

– Hüh, fiam! Levágott fejek? kiálta fel Szente uram. Már ő meg volt rőkönyödve. Azokat kár volt ide czepelni.

– Jajh! Nem olyan fejek ám ezek, mint más jótét-lélek feje szokott lenni. Ezek a «delik» fejei. A mi annyit tesz, hogy «bolond». Ezek mezítelen rohannak az ütközetbe, s nem adják meg magukat, a míg egyet mozdulhatnak, két kard van a kezükben, így harczolnak. Azután a sastollat nem a kalpagba, vagy a turbánba dugják, hanem két metszést hasítanak a homlokukon, s abba tűzik bele a kerecsen tollat. Ilyen fej az valamennyi.

– Hát majd menten megláthatja kegyelmed, csak taszítson egyet azon a sáfáron, hogy vegye számba a zsákmányt, mert az az én lelkemre van ám bízva.

– Meglesz, fiam, ne tarts semmitől, még ma nem vész el semmi a zsákmányból, a mit a királynak hoztál. De hogy holnap marad-e belőle valami, azért már nem teszem tűzbe a kezemet. No gyere velem addig. Nézd körül a királyi palotát kívül-belül. Bámuld ki szemedet szádat. Még úgy sem mehetek a király elé, mert az a misén van, s ma sok «nagy marha» van bejelentve nála, a kit előbb fogad el mint téged.

– Ezt a kardot pedig magának a királynak hoztam, magyarázá a vitéz. Azért nem adom ki a kezemből. Nem csak a drágaságáért, csupa kárbunkulus a markolatja, hanem az emlékezetéért. Ez ama híres kurd vezér Kara Haszszán szablyája, a ki maga dicsekedett vele, hogy száz vitéz fejét vágta le ezzel. A százegyedik én voltam. -7-

– No, ezzel ugyan ő felsége kevés embernek fogja az életét kioltani, jegyzé meg Szente uram.

Szente uram elől ment s hagyta a káplárt a háta mögött következni, a hogy illik. A várnagy rangja egyenlő volt a kapitányéval.

Szente uram végig vezette a káplárt azon a kétszáz lépésnyi hosszú folyosón, melynek az egyik oldalát veres márványba foglalt ablakok képezték, a másik oldalán pedig hős magyar vitézek képei álltak diófarámákban, elkezdve ős Bendegúztól. Innen egy széles márvány lépcső vezetett fel egy nagy terembe, a melyről Szente uram azt állítá, hogy az volt Beatrix királyné ágyasháza; a mostani királyné a férjéhez közelebb választott lakást. A falakon freskó-festmények voltak, a miknek az allegoriai értelmét a várnagy készséggel magyarázta a pártulfogoltjának, «ez itt a Bátorság, amaz a Mértékletesség, Remény, Szeretet, Hit, Erő, Vitézség, Bőség, Igazság. Közben pedig a Hunyadiak czímerei kifaragva».

Azután felnyitotta előtte a nagy köröndöt, a hol Mátyás király fényes lakomát szokott adni külföldi vendégek tiszteletére. Fenn egy körülfutó karzat, fából faragott remekben készült tizenkét szoborral. Az aranyozott padmalyt óriási gyíkok alakjai támogatták.

Megint egy más teremnek a gerendázata csupa rózsákkal és egyéb virágokkal volt ékesítve. Aztán jött egy kupolás terem, melynek boltozata a firmamentumot ábrázolta, a csillagképleteket Mátyás születése idejétől mutatva fel, köröskörül arany betükkel e distichon:

Mindjárt e terem mellett volt aztán egy újabban épített kupolás terem, az is épen így az égi sphærát ábrázolta, azt az áspektust örökítve meg, a midőn II. Ulászló Magyarország koronáját viselgetni kezdte. Azon meg ilyen körirat:

A két nagy királyi termet egymással összekötő márvány küszöbű ajtó egyik párkányzatán:

A várnagy azt szerette volna, hogyha a fiatal hadfi ennyi pompa láttára szörnyüködött volna s nagyon bosszantá, hogy ez még annyit sem mond rá, hogy «aujnye!»

– Hát, nagy jó uram, czifra palotából annyi részem volt én nekem, hogy akár megcsömörlöttem tőle. Tíz álló esztendeig laktam meg a felséges Vajda-Hunyad várát; a hová az én uram és pártfogóm János herczeg küldött. Ott éltem nagy ártatlanságban a kék darabantokkal együtt. Láttam én ott faragott követ, festett falat annyit, hogy irtózok rágondolni; olyan hideg volt benne, majd megfagytunk, s a denevérek mind megrágták a kenyerünket. Áldottam a Jehovát, mikor onnan elvittek s a rongyos sátor alatt hálhattam, a hol nem volt a fejem alatt kirakott márványkép. Jobb szeretném én, ha valami mást mutatna meg kegyelmed nekem.

– Tudom. A boros pinczét. De oda én téged, fiacskám, az audientia előtt nem vihetlek, mert ha a királyné megérzi, hogy bort ittál, menten kidobat a teremből. Hát majd csak azután jön a bor.

– Hát hol vettem volna? Tíz esztendeig az oláhok között, kettőig a török földön. Ott mind nem ismerik a bort. Azt hallom, hogy bolond lesz attól az ember. Nem kérek én abból. – Hanem ha jót akar velem, nagy jó -9- uram, arra kérném, mutatná meg nekem azt a nagy csodáját a dicső Mátyás királynak, a minek az egész világra elterjedt a híre: hogy is mondom csak ki? a «bibliothékáját!»

– A bibliothékáját? Jajh fiam! A ki oda belép, még ha kanállal ette is a tudományt, úgy megretten tőle, hogy könyörögni kezd: ereszszenek innen! elveszek ebben az erdőben!

– No, akkor hát nem fogsz innen ellopni semmit. Hanem aztán tőlem ne sokat kérdezősködjél, mert én Nagyszombatban csak a humaniorákig jártam.

Azzal előkereste a nagy kulcsos karikáról a legdíszesebben kiformált czifra kulcsot, a minek a fogantyuja csupa sárarany volt s elvezetve magával a káplárt ama hosszú keresztfolyosón végig, melynek doha jelzé, hogy ennek az ajtaját ritkán szellőztetik, kinyitá előtte a rézzel gazdagon kivert vasajtót.

György lekapta a süvegét a fejéről s térdre bocsátkozék, a mint a könyvtárba belépett.

Mátyás király világhirű könyvesháza! A gazdag ornamentikájú boltozatokkal, melyeknek összefutó gerinczei közét a tudományos világ vezéralakjainak fresko-festményű képei tölték ki. A remek faragványú szekrények és körülvonuló galeriák a sorba állított foliansokkal, mind fényes bekötésben, pergamen, marokin, préselt bőr, szattyán borítékkal. Irott mű a legtöbb. A nyomtatvány még ritkaság. Az ablakok előtt roppant nagyságú földglobusz és csillagsphera. Szemben az ablakokkal egész falat eltakaró térképek s középen egy remek faragványu feszület, elefántcsontból, melyen az életnagyságú Megváltó -10- alak oly élethű, hogy szinte hallani a nyitott ajkáról a fájdalmas felkiáltást: «Eloi, Eloi! Lámma abszatháni?» Átellenben a feszülettel egy nagyszerű óramű, mely a nap és holdjárást is mutatta.

A templomi hangulatot növelték a magas ablakok üvegfestményei s a padok és karszékek, angyalos faragványaikkal. Az ablakfülkék a lemásolók számára voltak berendezve apró kartalan székekkel és asztalokkal. Az öles vastagságú falban valódi czelláknak tüntek fel.

A fiatal katona egészen meg volt igézve a bámulattól. Egyre sohajtozott: «Istenem! Én Istenem!»

A várnagy, hogy teljessé tegye pártfogoltja gyönyörűségét, felnyitott előtte egyet azokból a nagy márványasztalon heverő, aranyozott bőrbe kötött könyvekből, a miket drágakövekkel kirakott kapcsok foglaltak össze.

A felnyitott könyv épen Marcus híres krónikája volt a tizennegyedik századból. Talán nem is véletlenül volt odatéve; hanem hogy a bibliothecariusi hivatal ez idő szerint vákálván, a várnagy által helyettesíttetett, s Szente uram ebben az egy opusban volt csupán járatos, azt produkálta a látogatók előtt.

Épen a 38-ik lapra nyitotta a könyvet, hol egy pompás színekkel festett kezdőképen szent István király harcza van ábrázolva a bolgárokkal. A magyarok pánczélosan, dárdásan, a bolgárok hegyes süvegekkel, nyilazva. A szent király maga, fehér lováról leszállva, melyet egy czímeres apród tart kantárszáron, feje körül arany glóriával, mindkét lábával az elesett bolgár vezér tetemére tapos, pallosát emelve.

A fiatal vitéznek az tetszett legjobban a képen, hogy ime egy olyan derék szent, a ki nem hagyja magát levágni, inkább ő vágja le az ellenséget.

– Vagyok olyan ember! mondá Szente uram. S azzal a bámuló katona szemeláttára elő huzá az oldaltarsolyából a nagyító üvegét s azt az irott betüknek szegezve, egymás után leszótagolta az irott mondatot, csakhogy az latinul volt, György nem értett belőle semmit.

Azzal elmagyarázta a textust Györgynek, hogy ime szent István király a bolgár fejedelmet legyőzte, megölte, s megbecsülhetlen sokaságát a kincseknek, aranyban, gyöngyökben és drágakövekben zsákmányolta rajta.

György a fejéhez kapkodott. Ha ezt szent István királyról ilyen drága könyvben megirták, megfestették, akkor hasonlónak kell az utódokkal is történni. Hisz ők is megverték, megölték a bolgárok vezérét s elhozták a kincseit nagy halommal.

Szente uram pedig büszke volt a tudományára, s még azt is megmutatta a bámuló katonának, hogy ugyanazzal a betűoldozó nagyító üveggel hogyan lehet a bükkfataplót meggyujtani, a napsugarak összegyűjtése által.

– Dehogy jön! Nem olvas az egyebet, csak pénzt; – de azt is ritkán. Legfeljebb akkor jön ide, ha egy idegen potentát vetődik Budavárába, annak szokott a király egy-egy drága könyvet ajándékba adni. – Ez a legolcsóbb adomány.

Még azután azt a szivességet is megtette a védenczével Szente uram, hogy megmutatta neki Ulászló király arczképét, hogy majd mikor a kihallgatási terembe kerül, ráismerjen a királyra, s valahogy a czímeres heroldnak ne találjon kezet csókolni.

Azalatt eltelt az idő, az audientia óráját hirdette a csengetyű; az őrök rivallása jelzé, hogy a király közeledik a templom felől. -12-

Még akkor néhány instancziás özvegyasszonyon kívül csak az ajtóőrök, a bekiáltó s a rovatos diák voltak jelen. Ezt úgy hívták, hogy Ambrus mester.

– Ezt a vitéz káplárt, a kinek becsületes neve: nemes Utyessenovics Martinuzzi György, mindjárt a püspökök és zászlós urak után bocsássa be kegyelmed a király elé: minden más egyebek előtt; mivelhogy ez János herczegnek a követje, a ki a királynak és királynénak tetemes zsákmány-kincseket hozott.

Ambrus mester rögtön felirta a káplár nevét a kezében tartott palatáblára, s utasítá, hogy csak odaálljon a háta mögé; majd ha rákerülend a sor, a könyökével taszítand rajta egyet.

György erősen belekapaszkodott a díszkardba mind a két kezével s elfoglalta az ajtó melletti helyet.

– Aztán majd ha kijösz az audientiáról, odajöjj hozzám egy pohár bakatorra, mondá Szente uram az ifjunak s nem lévén több dolga a teremben, eltávozott.

Nemsokára aztán jöttek az előkelő uraságok. A bekiáltó egymás után üvölté be az ajtón a neveiket és a rangjukat latin nyelven. Ambrus mesternek a táblája rovancsolva volt már és számozva. Gyakorlatból tudta, melyik név hanyadik szám alá tartozik? – Első az esztergomi primás, második a nádorispán; azután az érsekek, megyés püspökök, főapát urak, azután a zászlós urak, főispánok.

György magában mind utána mondta a hallott neveket. Sohasem felejtett el közülök egyet is.

Mennyi pompa! Milyen kérkedő fényüzés! A suhogó selyemtalárok, a csengő-bongó arany lánczok; a gyémántoktól -13- villogó keresztek! A fényes fegyverzetek! (Milyen rongyosak ezeknek a jobbágyaik odahaza!)

Elébb az egész fényes társaságnak ott kell várakozni az előteremben, a míg a királyi pár az elfogadási terembe megérkezik; az alatt senki sem türtőzteti magát, fenhangon beszélnek, mintha lakozásban volnának; a püspökök latinul, a főurak magyarul vitatkoznak; hallani dölyfös kaczagást is, s közbe egy-egy egészséges, körmönfont mondást. E sok büszke alak láttára igazolva látszik a királynénak az a mondása, hogy «az én férjem valóban a királyok királya, mert alattvaló országnagyjai mind megannyi kis királyok».

Tarka-barka világ volt az, jellemezte az egész kort. Törvényt, tekintélyt nem ismertek; még a divat törvényét sem. Minden főúrnak a viseletéről meg lehetett ismerni, hogy mely vidékről származik. A felvidékiek a lengyeltől vették kölcsön a divatjukat, azokon duzzadt a prém, ragyogott a boglár, bő volt a bugyogó, hosszúszárú a színes szattyán saru; két vállukat verte a csigákba göndörített haj; a délmagyaroszágiak ellenben hosszú, sarkig érő virágos szövetű selyem kaftányokat viseltek, török izlés szerint, keskeny prémmel, széles övet, szűk csizmát, telekes bocskorral; a hajuk rövidre volt nyírva, s csak a homlok tetején meghagyva egy üstök. Az egyiknek hosszúra eresztett szakálla volt, a másiknak simára borotvált arcza, lefelé csüggő bajuszszal: a végvidékiek még egy arany golyócskát is akasztottak a bajusz végére. A kezében az egyik tollas buzogányt, a másik szekerczét viselt, aranyozott vert ezüstből. S az egyházi nagyokat is alig lehetett a viseletük felül megkülönböztetni a világi főuraktól, a talár alig különbözött a kaftánytól, bajuszt, szakállt mindenki viselt, még kardot is az oldalán, háboru idején a püspök volt a dandárjának a vezetője. Az egyetlen esztergomi primás, Bakács, vált ki a sokaság közül, a ki bibornoki köntösben pompázott.

S ha a viseletükről nem, a beszélgetésükről ugyan épen -14- nem lehetett őket megkülönböztetni; olyan nyers, kiméletlen szavakkal beszélnek egymáshoz, mindenkinek volt valami szemrehányása a másikhoz, a sok panasz, a keserű zok-szó egymás tetejébe hágott. Az alantas közönségtől nem is restelkedtek. Úgy lármáztak, mintha övék volna az egész királyi vár.

György az alatt az egy óra alatt mese-nagy dolgokat tanult a főurak és főpapok dolgaiból, kivált mikor egyet-egyet közülök bebocsátott a rovatoló diák az elfogadási terembe, annak azután a hátramaradtak igen szépen elmondták a viselt dolgait.

Ambrus mesternek volt nagy klepsydrája, tekenősbéka tokkal, azt ő folyvást a markában tartá s a mint öt percz letelt, ujabb főurat szólított fel a király elé járulásra. Ez az intézkedés egyrészt jó volt, másrészt nem volt jó, mert igaz ugyan, hogy öt percz untig elég egy magyarnak a kivánságait elmondani a király előtt, a ki azoknak teljesítését okvetlenül megigéri; azonban némelyiknek még sem elég, s ha az ilyennek az utána nyomakodó a sarkantyújára tapos, az nem marad visszatorlás nélkül. Ilyenformán a mely fokban apadt a szabadszájú zsivaj a várakozó-teremben, azon fokban szaporodott az elfogadóteremben, a bebocsátottak mindannyian odabenn maradván.

Krakói főesperes! Ennek a megjelenésére csakugyan kiváncsi volt György vitéz.

És igen nagy lőn a csalatkozása. A betoppanó alak nem volt valami papi méltóság, hanem egy fényesen felcziczomázott dalia, festői lengyel öltözetben, hónaljáig felkötött karddal az oldalán, vidám, kihívó tekintettel; a ki az első belépésnél úgy tett, mintha ez az egész társaság csupa régi jó ismerőseiből állna; a legelsőnek, a kit megkapott, megragadta a kezét, a tenyerébe csapott, aztán a keblére ölelte s jobbról balról megcsókolta, a legérzékenyebben -15- üdvözölve őt lengyelül. Azzal, hogy értett-e az üdvözölt abból valamit, vagy sem, épen nem törődött, folytatta az ismerkedést. Föl sem tehette, hogy lehessen valaki ebben a palotában, a ki ne tudja azt, hogy ki az a «Pan Tomiczky».

György azonban megeszelte, hogy Ambrus mester az ujon érkezettnek a nevét épen nem rovatolja a magyar főurak kategoriájába, hanem egy sorral alább jegyzi be az ő neve és czíme után. Ambrus mester pedig alaposan ismeri az udvar körüli dörgést.

György értett lengyelül. A Corvin János hadai között sok lengyel szolgált, azoktól ragadt rá. Körülbelül kivette Tomiczky bőbeszédű ömlengéseiből idejövetele czélját. Zápolya János, a szepesi főispán küldi őt ide, hogy számára a király leányát feleségül megkérje. – Az urak azonban nem akartak lengyelül érteni.

Így aztán lassankint megritkult a várakozó-terem, a főrendek egyenkint beszivárogtak a trónterembe, künn csak az instans plebs maradt még. Tomiczky egyedül rekedt a fényesek közül hátra. – Boszús is volt e miatt s nagy lépésekkel mérte végig diagonalis vonalban a várakozó-termet, minden fordulásnál odakiáltva Ambrus mesterre: «hát én mikor jövök?»

György vitéz udvarias akart lenni, elmozdult a helyéről Ambrus mester oldala mellől s odalépegetett az ablakhoz. Arról is értesülni óhajtott, hogy vajjon a katonái végrehajtották-e pontosan a megbízását. Nagyon meg lehetett velük elégedve. A téren fel voltak halmozva a zsákmányból rakott trofeumok művészi összeállításban, a szökőkut körül pedig ki volt tüzködve a huszonnégy dárda, mindegyiknek a hegyére odaszúrva egy-egy levágott deli-fő, a homlokbőrébe szúrt kerecsentollal, a mint a szél végig sepert a téren, azok a feltűzött koponyák olyan szépen integettek, nagyokat bókolva a királyi vár felé.

György arra gondolt, hogy ezt csak bele fogják festeni még Marcus krónikájába. -16-

Ambrus mester őt hívta fel a trónterembe lépésre, Tomiczkyt megelőzve, a hogy a várnagy utasította.

György alig talált az ajtóra, pedig ugyancsak két alabárdos állt kétfelől az ajtófélnél. Ambrus mesternek kellett rajta egyet taszítani, hogy útba igazodjék.

Előtte állt a roppant terem mélyén a pompás mennyezetes trón két karszékkel, az egyikben ült a király, a másikban a királyné, s kettőjük között állt egy kis leány, a királyleány. Az lehetett három esztendős. Ezen akadt meg a szeme legjobban. – Hát ezt a kis gyermeket kérik feleségül?

Egészen elkábítá az eléje táruló látvány. Magyarország főrendei egy csoportban. Valóságos vásári kiállítása a prémnek és szakállnak. S ennyi bozont között csak három sima arcz: a királyné, a király, meg a kis királyleány. A király arcza olyan, mint egy becsületes jó matrónáé, a fehérségig halovány, kissé puffadt, a mitől kövérnek látszik; de ez nem az egészség duzzadása rajta, mert szemeit pöffedt, vörhenyes karikák szorítják össze; szemöldökei alig látszanak, olyan világos szőkék, orra buczkós. Fején valami, nagyon alacsony, gyöngygyel körülvett sapakot visel, mely hasonlít a falusi asszonyok csepeszéhez; vállait hermelin prémes palást nyomja, melynek nagyvirágú arany szövete egész termetét takarja; csak a két szikár keze látszik ki belőle, a miknek egyikével a trón karját fogja.

Szerencséje volt Györgynek, hogy a könyvtárban már látta a király arczképét, kitalálhatta, hogy kihez intézze a megszólítását.

A katona szabályos léptekkel járult a trón elé s elmondá -17- a hadnagya által szájába rágott mondókát, nagy lélekzetet véve.

– Felséges király! Az én uram, Corvin János herczeg küldi felségednek ezt a kardot, a mely Csendereli Mehemet beglerbég szablyája volt, ki a nikápolyi csatában esett el.

Ulászló maga is mosolygott rajta, mikor azt a kardot a kezébe nyomták, a szemeiben látszott a kérdés, hogy «hát már én aztán mit csináljak ezzel a karddal?» S odanyujtá azt a királynénak. Azonban a királyné sem tudta a drága ajándékot kellőleg appreciálni. Az meg odaadta azt a kis királyleánynak. Az aztán nagyon megörült neki. Megfogta a két piczi markával, s nagyot nevetett a kardmarkolatra faragott dæmonfő szemébe.

– Azonkívül sok drága zsákmányt küldött János herczeg felségednek általam, aranyban, ezüstben és drága portékában.

– Zsákmány? Hol van? kiálta közbe egy hang s a hangadó fő előtolakodott a sokaság közül.

Ennek a főnek a tulajdonosát e névvel hallotta György az ajtónálló által bekiáltani: Pruisz Chrysostomus, episcopus Varadiensis, thesaurarius regni.

Tomiczky, a lengyel, odakinn összeveszett Ambrus mesterrel, hogy minek bocsátá be ő előtte a köztisztet? Utoljára erőszakosan berontott az ajtón, mielőtt az öt percze betelt volna, s ott találva maga előtt a katonát, azt erőszakosan félre lökte.

Más nemes embernek a vére tüzlánggá gyuladt volna fel erre a szóra: az ő vére egyszerre lehiggadt, valami dæmoni kevélység fagyasztotta át. Úgy érzé, mintha egyszerre a boltozatig nőne fel a fejével, s onnan nézne le erre az egész társaságra.

Nem volt már előtte chaosz. Szemügyre vette egyenkint az alakokat. Egyszerre tíz alakot is meg tudott figyelni, s itéletet hozni felőlük. A nevére valamennyinek emlékezett. Az ott a király mellett jobbrúl Bakács Tamás, a primás. Innen rajta az a nagy fekete szakállú, Szathmáry György, a pécsi püspök. Az a daliás alak, a ki a trón oszlopához támaszkodik, s a királynénak nyájas szavakat suttog, Perényi Imre, az új nádorispán. A királyné magas, nyulánk hölgy, fehérpiros arczczal, vékony ajkakkal, nagy fekete szemekkel, mik fölött az egyenes szemöldök csak nem összeérnek, az álla szívalakú és kétfelé osztott. Öltözete granátszin bársony, gyöngyökkel himezve.

Tomiczky baljában a kardját, jobbjában a prémes kucsmáját tartva, toppant a trón elé, s fél térdét meghajtá előbb a király, azután a királyné előtt, akkor egy mazurka bókot csapva, összeüté a sarkantyúit, s azután a balkezét a csipőjére nyomva, jobbjával a süvegét magasra emelve, megkezdé az üdvözlő szónoklatát a királyhoz.

Annálfogva György megértette az egész előadást. Jobban mint a magyar urak, a kik közül csak a felvidékiek értettek valamit lengyelül.

Különös kivánsága volt a lengyel főurnak. Zápolya János, a szepesi gróf számára kérte meg feleségül a király leányát: azt a kis három esztendős czukorbabát.

Ulászló kényelmetlenül feszengett a helyén. Ha más nyelven beszéltek volna hozzá, jó lett volna a dolga. -19- Akkor a háta mögött álló tisztelendő Hammel uramnak azt mondhatta volna, «quid dixit ipse?» Az megmagyarázta volna neki, ő megtagadta volna rá a feleletet; azt Hammel újból tolmácsolta volna: ez akkor úgy ment volna, mint mikor két ember egyik árokpartról a másikra beszél át. Nem veszhetnek össze, mert nem érik el egymást. De lengyelül kérdezve, lengyel választ kellett adni.

– De még a szepesi gróf is gyermek, hogy adjunk annak egy királyleányt feleségül?

– Az ország nyugalma kivánja. Felséged beteges. Ha ne adj Isten, trónváltozás történik, kell egy legitim örökösnek maradni, a ki a zűrzavaroknak elejét vegye.

S e szónál olyan gyöngéden tekintett a király a viruló szépségű királynéra, ki a lengyel társalgásból nem értett semmit. A király arczát átfutotta a láng, annak a tűznek a lángja, mely ötven éves korában gyulladt ki először szivében.

Most aztán a királynéhoz fordult a lengyel. Ő hozzá már francziául beszélt.

A főurak nyughatatlankodtak a sok idegen nyelven folytatott beszéd miatt. «Loquatur latine!» Kiabáltak közbe. Az ungvári unitus püspök, a ki jól értett lengyelül, fennhangon magyarázta a körülállóknak a király és Tomiczky szóváltásának tartalmát, a mi azokat nagy felgerjedésbe hozta: «Hoc non pergit! Hoc non tolerabimus!» Zúgták haragosan némelyek. Ellenben olyanok is voltak, a kik kedvteléssel sodorgatták a bajuszaikat, -20- a kiknek tetszett a dolog, s odasuttogtak a lengyelnek: «nye bojsza!»

Egy kis leányt kérnek feleségül egy gyerek ember számára. Mit tartozik ez az országtanácsra? Ez családi ügy. Mi köze ahhoz ennyi bölcs honatyának? Végezzék a szülők magukban.

A mit francziául beszélt a lengyel a királynéhoz, abból már nem értett semmit. De a királyné válaszát még is megértette. Annak az arcza is beszélt. A versaillesi udvar légkörében növekedett, temperamentumteljes nő arczában eleven kifejezést nyert minden indulat, mely szavait diktálta, szeretete a gyermeke iránt, gyűlölete a kérő személye ellen, büszkesége, mely magasabb czélt tűzött maga elé, elutasító heves kézmozdulata. Meg lehetett azt érteni. Az anya is kikosarazza a kérőt.

Tomiczky ekkor a legvégső szinpadi fogáshoz folyamodott. Magához a legközelebb érdekelt félhez fordult; térdre bocsátkozék a kis királyleány elé, s annak mondá el a leánykérő ajánlatát, odakinálva neki a jegygyűrűt, közepén egy ragyogó karbunkulussal.

A kis királyleány pedig, igazi franczia vér! pajkos mosolyra hajnalodó arczczal, fogja a két markában tartott szablyát, s azzal megfenyegette a tolakodó násznagyot. Lefesteni való jelenet volt. A gunnyasztó király, a büszke királyné, a karddal fenyegető gyermek s a térdeplő követ, körül a fényes főrendek.

Ekkor a főurak sorából kilépett az a fekete szakállú püspök, s odatoppanva Tomiczkyhoz, azt kiáltá neki: «sed non facias sculptile!» s azzal eléje állt, odaplántálva magát a királyleány és a lengyel közé.

Tomiczky erre dühösen pattant fel térdéről, s haragjában belemarkolt az útját álló főpapnak a szakállába.

Erre aztán a püspök úgy ütötte fejbe az öklével, hogy a halászgyűrűjének ott maradt a véres nyoma a homlokán. -21-

Jó szerencse, hogy a nádor közbeveté magát: a ki athlétai erejű férfi lévén, nagyhamar szétválasztá a viaskodókat. Tomiczkyba aztán hárman-négyen belekapaszkodtak, s kihúzták tuszkolták az elfogadási teremből, a ki aztán végig szitkozódva valamennyi országnagyon, pattogott még az előteremben, míg nehány híve – Zápolya-pártiak – utána nem ment és le nem csillapítá.

György ámult és tanakodott magában, miért kell ilyen haragnak támadni egy gyermekleány miatt? Ez a terem is egy olyan nyitott könyv volt előtte, melynek a betüit nem ismeri, csak az illusztráló képeket látja benne.

Az egész hátramaradt társaság debacchált: a királyné felállt a helyéről s nógatta a királyt, hogy vesse végét a kihallgatásnak.

Ulászló azonban nagy flegmával volt megáldva a természettől. Az ő emlékezete megkapaszkodott egy szóban, a mitől nem tudott elszakadni. Zsákmányról, arany, ezüst ajándékról beszéltek az imént előtte, a míg ez az alkalmatlan közbe nem rontott a maga esetlenkedéseivel. A zsákmányhozó még mindig itt áll. Ugyan senki sem törődik vele. De a király egy perczig sem vette le róla a szemét.

A nagy hűhó közepett a király felemelé a kezét, s megfordított mutató ujjával közelebb lépésre buzdítá a katonát, kegyes leereszkedéssel intézve hozzá a kérdést:

(Azt már Szente uram elmondá Györgynek, hogy ez a királynak a rendes kérdése a hozzájárulóhoz s ez azt jelenti, hogy «mit hoztál?»)

E gyakorlati értékű kérdés csillapítólag hatott a felháborodott kedélyekre. György nógatást kapott, hogy beszéljen.

– Az én uram, János herczeg, szinét-javát kiválasztá a Bolgárországban ejtett zsákmánynak, s felküldé azt -22- általam Felségednek. Huszonnégy szekér telt meg a zsákmánynyal. Van közte arany és ezüst marha szép sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás fegyverzetek és nyeregszerszámok, a milyeneket ez országban még sohasem láttak.

– Íme rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim itt a vár udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges királyasszony azokat innen a márvány eszterhajról könnyen megtekinthessék.

A király helyeslést bólinta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné felé, annak a véleményét várta.

A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a trónterem erkélyéhez vezető ajtó felől, a palotanagy jött az aranyozott kulcscsal, az apródok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi pár megindult a tróntól az erkély felé. A király jobbján vezette a királynét. Candalei Anna egy fejjel magasabbnak látszott a férjénél, a királyné kezén volt a kis leány.

A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garmadáit, azt mondá, «dobzse, dobzse!»

Candalei Anna azonban előbb lehajolt a kis leányáért, hogy azt a karjára emelje, ő is lelásson az udvarra.

Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg első pillanatra, hanem azok a dárdahegyre tűzött fejek.

Nagyot sikoltott, s a fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében tartott gyermek arczát.

Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer felsikoltott.

György elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Úr szine változását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.

A nádor azonban értette, a mit a királyné parancsolt: «Kergessétek el innen ezt az ördöngöst!» S a vállára ütött Györgynek.

– Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémítetted azokkal a dárdára tűzött fejekkel.

S azzal a nádor intésére két darabont kétfelül karonfogta a katonát, s szépen kituszkolta a teremből, s addig meg sem állt vele, a míg a lépcsőházig jutva, a grádicson le nem taszította.

(A históriaíró feljegyzi, hogy a királyné soha sem ivott többet annak a kútnak a vizéből.)

György vitéz az alatt, a míg a grádicsokon aláfelé lépegetett, elgondolkodott mind azon, a mit látott és hallott.

Ő egy diadalmas hadjárat zsákmányait hozza fel a királyhoz, melyeket az ő vitézkedése is öregbített, s a király azt se mondja neki, hogy «köszönöm», a királyné haragosan kergeti el a szine elől, s a nádorispán azt monda neki: «Hordd el az irhát!» Legalább az urának izenhettek volna egy nyájas szót, a kinek a nevében beszélt, a ki a győztes hadjáratot az ellenség tartományában befejezte: a királyi vérből származott herczegnek, Corvin Jánosnak. Milyen nagy ellentét! Mátyás király fia, meg Dobzse László között! Hanem hát ilyen király kell a magyar főuraknak és egyházi fejedelmeknek! Micsoda urak, micsoda főpapok! Emlékezett rá, hogy az urának, -24- János herczegnek milyen véres harczai voltak a zárai püspökkel, a ki az alatt, a míg ő a hitetlenek ellen harczolt, a várát elfoglalta erővel, úgy kellett megostromolni, mint az ellenséget. A hideg harag foglalta el egész lelkét. Utálatot érzett egyenkint és egyetemesen mind azok iránt, a kiknek a nevét most hallá, az arczaikat megfigyelte. Csak egy ember iránt érzett valami meleget, azon ifjú iránt, a ki gyermek létére oda mer izenni a királynak, add nekem a leányodat feleségül, mert te öreg vagy már, nyavalyás, ha kidülsz, hadd ülök a helyedbe, a királyi trónra. Ebben az emberben van szív! Hogy is mondták a nevét? Zápolya János! Az apjáról elég rosszat hallott!

A hidegvérű lények haragja még erősebb, mint a melegvérűeké. Még a féreg szivében is van bosszú. S a tehetetlen féregnek kell sejtelemmel birni arról, hogy ő belőle még repülő lény lesz: fegyverrel, ártó fulánkkal ellátott, különben nem furná be magát a földbe, hogy ott bevárja, bábalakban, a míg szárnyai kipattannak.

György nagy elbúsultában szinte beleüté a homlokát Szente uram mentelánczába, a ki szembe jött fel a lépcsőn.

– Egy csepp sem volt nekem, hanem a mint meglátta azokat a török fejeket, a mik a kút körül dárdára voltak kitűzve, felsikoltott és elszaladt.

– «Ettetmeret a tyúk!» Káromkodék visszafelé fordítva a mondást Szente uram. Meggárgyultál te fiú? -25-

– Hiszen kegyelmed maga is azt mondá, hogy szeretne egy olyan deli-fejet látni.

– Jaj de nagy bolondot tettél! Most mindjárt szaladj, szedesd le a török fejeket, s dobáltasd a Dunába. No képzelem, a királyné hogy halálra rémült, mikor azt meglátta!

– De hiszen én abban a nagy ezüstkapcsos könyvben láttam egy képet, a hol egy király, meg egy királyné ülnek az aranyos zsellye-székben, s előttük egy garmada levágott fej, a hóhér készül a pallossal levagdalni a többit.

– Hja az régen volt. Az a királyné Vak Béla felesége volt, a ki a férje megvakítóit lenyakaztatá. De a mostani királyné egy finom érzésű dáma, egy érzékeny asszony. Soha sem beszéltél te még asszonynyal?

(Igazat mondott. Még az anyjával sem beszélt, mert az csak olaszul tudott, ő pedig gyermek-korában csak horvátul tanult a cselédektől, Vajda-Hunyadon a várban nem fordult meg asszony, a hadjáratban pedig elfutott előle valamennyi.)

– No te most, mondhatom, hogy szépen magad alá döntötted a forrót! Te most itt nem maradhatsz Buda várában.

– Nem is maradnék, ha ezt a palotát nekem adnák sem. Megyek egyenest a pajtásaimmal vissza az én uramhoz, János herczeghez, s elmondom neki, hogy fogadták az ajándékait fényes Budavárában.

– Dehogy mégy ahoz fiam! Dehogy mondasz te annak egyet is, mást is! Látod ezt ni?

Azzal a várnagy valami furcsát huzott elő a kaftánja alól. Egy fekete pecsétes levelet, a mi egy hosszú nyelű két ágú villára volt feltűzve.

– Látom. Paksaméta. De mi a kőnek van ez cserepcsikra tűzve, mint a szalonna, a mit meg akarunk piritani tűznél?

– Hát hogy ezt is tüzön megfüstöljük. Ez a levél olyan vidékről jön, a hol pestis pusztít. Ebben a levélben van megirva, hogy a te kedves urad, János herczeg meghalt.

– Jól járt szegény, mondá a várnagy. Mi is jól jártunk vele, hogy elköltözött. Nem találta helyét a világban. Lágy ember volt, a ki hozzá támaszkodott, eldült.

György csak összeroskadt ott a lépcsőház szegletében, s fejét két karja közé temetve, elkezdett keservesen sírni.

– No fiacskám, te csak sird ki magadat ide lenn kedvedre. Mondá a várnagy. Én sietek fel ezzel a villára szúrt levéllel a királyhoz. A király, tudom, hogy a mint azt meglátja, s azt hallja, hogy «pestis», azonnal befogat s egész pereputtyostúl költözik Csehországba. Majd ha visszajövök, akkor felszedlek a földről, aztán beszéljünk róla, hogy hová dugjalak be.

Azzal csendesen ballagott fel a lépcsőkön Szente uram, jó messze eltartva magától a sokszor felfüstölt gyászhirlő levelet. -27-

II. FEJEZET.
MAGISTER KAMINARIUS.

A szép, szobadíszül is szolgáló majolikakályhák még azon időben nem divatosak Magyarországon, a kastélyokban kandallók voltak, a közrendűek házában banyakemenczék, vagy kürtős tűzhelyek. A trónterembe pedig nem lehetett kandallót beállítani. A helyett a háttérben volt alkalmazva egy hordozható rézkatlan, török mintára, melyet megtöltöttek bükkfa parázszsal, az sugárzotta ki a meleget; azonkívül a királynak az ülése alá, a ki nagyon fázékony volt, bedugtak egy ezüst medenczét, mely szintén parázszsal volt megtöltve. Később aztán, mikor nagy lett a sokaság a teremben, a nélkül is elég meleg támadt.

Az erkélyajtók felnyitása által azonban ismét hideg jött be a terembe. Ulászló köhécselve tért vissza az erkélyről, s midőn ismét elfoglalta a helyét a trónszéken, egyedül, a királyné nélkül: az udvarnokával előhuzatta a szék alul a parázsos medenczét s rárakta a lábait. – Aztán következett volna, – az urak el levén látva – a közrendűek kihallgatása.

Elébb azonban belépett Szente uram a trónterembe, a hová neki, mint várnagynak, mindenkor szabad bejárata vala. Kezében tartá a vasvillára felnyársalt fekete pecsétes levelet.

A ki azt meglátta, rögtön kitalálta, hogy mi az? Levél a pestises tartományból! A király felugrott a székéről, s legkisebb gyülésfeloszlató trónbeszéd nélkül, két kézre kapva a palástját, elsietett a terem hátulsó ajtaján.

A főrendek pedig ugyan eloldalogtak Szente uram közeléből, -28- ki hasztalan kinálfa fűnek-fának a paksamétáját: nem akadt annak elfogadója.

Utoljára Ambrus mestert szólították be a külső teremből, annak kellett felbontani a gyászpecsétes levelet s felolvasni a rendek előtt a tartalmát. János herczeg udvari káplánja tudatá ékes stylusban, hogy Mátyás király fia az alólirt napon, a halotti szentségek felvétele után, csendesen elszunnyadott az Úrban.

Mély csendesség támadt a gyülekezetben. Mintha egy adósokból álló társaság lett volna, mely előtt azt a hírt olvassák fel, hogy a hitelezőjük meghalt.

– Requiescat in pace… Dörmögé Szathmáry György püspök. S a többiek is utána fohászkodtak.

Ambrus mester maga is szeretett mentül hamarább megszabadulni a veszedelmes papirostól s odasietett, a mit legközelebb látott, a trón alatt levő parázsos medenczéhez.

– Abba ne dobja kegyelmed azt a levelet! Mert akkor a király soha le nem ül ebbe a trónba többé, ha azt egy pestises levéllel felfüstölték.

Végül hát beledobták a levelet a hátul levő rézkatlanba, a hol az lobbot vetett.

– Kegyelmed pedig, várnagy uram, serénykedjék abban, hogy a János herczeg katonái, a kik a szekereket felkisérték, az uruk meghalván, lovaikról leszállíttassanak, fegyvereiktől megkönnyebbíttessenek s aztán Isten hirével szélnek eresztessenek: a vezetőjük pedig, otromba magaviseletéért, melylyel a királynét megrémítette, egy napig árestomba tétetvén. -29-

Az utóbbi parancsot Szente uram aképen hajtotta végre, hogy György vitézt bevitte magához s ott tartotta a saját szobájában egy huszonnégy óráig, nem kenyéren és vizen, hanem jól megvendégelve, budai sajttal és főtt musttal.

– Hát bizony, édes szolgám, itt most a sirás-rivás, buslakodás mind nem használ semmit. Inkább az után kell látnunk, hogy téged valami neked való biztos állásba bedugjunk. Én tudnék a számodra egyet.

– Ha csak meg tudok neki felelni. Hanem elébb azt szeretném tudni, hogy ki lesz az, a ki nekem parancsol; mert minden bolondnak szót nem fogadok.

– Szeretem, hogy válogatsz a gazdákban. Ez pedig olyan úr, a kit elfogadhatsz; mert az a szepesi gróf: Zápolya János.

– Még gyerekebb, mint te vagy. S az is épen olyan válogatós a szolgákban, mint te az urakban. Kezemben a commissiója, a mit Tomiczky által küldött. Egy olyan legényt keres, a ki fiatal, katona volt, talpig becsületes, rá lehet bízni az egész házat; nemes származású, jó indulatú, nem részeges, nem menyecskés, – és a mellett se irni, se olvasni sem tud.

– Majd megtudod, ha benne leszesz. Fizetés egy esztendőre negyven oroszlános tallér. Szép pénz! A judliumnak sincs több.

– Tomiczky? S te értesz lengyelül? Akkor hát sokat megtudtál. No hát én még többet tudatok veled. Bizonyára ez a Zápolya János akkor, midőn Mátyás király meghalt, igen kicsiny volt még: az ország rendei hétfelé kapkodtak, hogy kit tegyenek meg királynak! Zápolya István felkapta a kis fiát karjánál fogva a levegőbe: «héj csak te ekkora volnál most: akkor téged tennélek meg királynak». – János «ekkora» már, s nem felejtette el, a mit az apja mondott.

– Úgy én megirom számodra a beajánló levelet a szepesi grófnak. Most aztán meg kell válnod, fiam, a lovadtól, mert azt a hivatalt, a mi rád néz, nem végzik lóháton.

– Már attól nehezen szakadok el. – Kedves jó kardom! Hányszor segítettél ki nagy veszedelemből. Ha megszorítottak, azt mondtam: «nem vagyok egyedül, ketten vagyunk: én, meg az én kardom!» Nézze meg az élét kegyelmed: egy csorba sincs rajta. Mert soha sem gyaláztam meg a kardomat azzal, hogy az ellenség csapását felfogjam vele, hanem én vágtam elébb. – Tegye kegyelmed valahová a sutba. Visszajövök én még egyszer valaha az én jó kardomért.

Azzal leoldotta az övéről a kardját s megcsókolta a pengéjét, aztán átadta a várnagynak.

– Ne busulj fiacskám, biztatá a várnagy, majd kapsz e helyett más oldalfegyvert az új gazdádnál.

– Most aztán elmehetsz Tomiczkyhoz, a ki Zápolya Jánosnak a totumfacja s vele együtt utazhatol kocsin Szepesváraljára, ha ugyan szeretsz a bakon ülni.

– Bakon sem szeretek ülni, a lengyelt sem becsülöm semmire, mert hozzám goromba volt, parasztnak nevezett, de meg főképen azért nem akarok az ő kiséretében -31- kocsin utazni, mert az nekem nagyon sokáig tart. Tudom én, mi az a kocsival döczögés? Egy nap egyik toronytól a másikig. Ha én gyalogsorban lábam alá kapom az ösvényt, három nappal hamarább megérkezem Szepes-Váraljára, mint a lengyel a maga gebéivel és tyúkteleltetőjével.

Szente uram helyeselte György szándékát s azonnal pennát faragott; megirta Zápolya János tiszttartójának az ajánlólevelet; azt átadta Györgynek, öt denár utiköltséggel, meg egy somfa suhogóval együtt s azzal, letelvén a huszonnégy órai büntetés idő, útra bocsátá őt, Istennek hirével.

Mikor kilépett György a királyi várból, megüté a somfabotjával a czifra várkaput.

Igaza volt, így hamarább elért a Kárpátok alá, mint ha Tomiczky hintaján döczögtette volna magát, a hol még az a mulatsága is meg lett volna, hogy a hol dülős az út, le kellett volna szállnia és tartani a hintót, s ha elesteledtek, a lámpást vinni a lovak előtt a sáros uton.

Szente uram levele a Zápolya tiszttartójának szólt, a ki megértvén a benne foglaltakat, azonnal utasítá a sáfárt, hogy vigye magával a legénykét és öltöztesse fel a Zápolya nemzetség udvari egyenruhájába, a milyen megilleti a magister kaminariust.

Igen szép jelmez volt, sötétvörös dolmány, zsinór helyett ezüst tölgyfalavelekkel, buzavirágszín nadrág, lengyelesen pötyögős szabású, hosszúszárú sárga csizmával. György csinos ficzkó volt benne.

A melledző parasztviselet. Az úri-rend a nevét sem ismeri. Zord éghajlat alatt hordják. Olyanforma, mint a mellvért, bőrből, csak elől fedi a termetet, hátulja nincs.

– Tűz? – Ebből azt itélte György, hogy ő rá valami olyan feladat vár, a hol ellenséges tűzbe kell rohanni. Ámbátor ez a borjubőr melledző a muskéta-golyót bajosan fogja fentartani.

Azután kapott még egy széles övet, mely a melledzőt szorosan a derekához csatolta. Az övnek volt egy nyujtványa, a mi egy lyukas tokban végződött. Ilyen van a bőröveken, a melybe az egyenes kardot, vagy a vadászkést szokták dugni.

– A te hivatalod? Komám. Hát nem megmondta a budai várnagy? «Magister kaminarius».

– Azt jelenti, hogy a te dolgod a kastélyban a kandallókat befüteni s a tüzet folyvást eleventen fentartani. «Kandalló-mester» vagy.

Ez olyan hangon és olyan tekintettel volt mondva, hogy a sáfárnak a szája is tátva maradt ijedtében.

S átvitte Györgyöt a várkastélyba s vezette a míg sok szobán és folyosón keresztül eljutottak a czimerterembe. Annak a nagy vörösmárvány kandallójában lobogott a hasábokból megrakott tűz.

– Pokválem, janitor, üdvözlé a sáfár tótul az ajtónállót, odabenn van a serenissime?

– Azt hiszem, hogy odabenn van, mladipán, mert most hallottam prüszkölni. -33-

– Mondtad rá, hogy «prosit?» No hát eredj be, jelentsd be, hogy itt van az új magister kaminarius.

A janitor bement, meg kijött s mutatá a könyökével Györgynek, hogy bemehet. A sáfár nem ment vele. Az ajtónál azt mondá neki, hogy «zbógom» s azzal visszatért.

Komor, sötét szoba volt az, falai faragványos tölgyfatáblákkal borítva, hosszú góth idomú ablak szines üvegkarikáin keresztül szürődött be a világosság kívülről, nagyobb fényt támasztott benne a kandalló parázs tüze; medvebőrrel terített kerevetek a fal mellett, az asztal körül alacsony támtalan ülőkék, az ablakkal szemben sötét rámában egy hatalmas pánczélos vitéz arczképe, egy szögletben egy szétnyitott triptika, remek festményekkel a kandalló párkányán arany és ezüst billikomok és vedrek. Egy egész falat elfoglaltak a mindennemű fegyverzetek.

Zápolya János ott állt a kandalló előtt, violaszin bársony zubbony volt rajta, a tűzfény egyfelől, másfelől a szines ablak derengése világította meg alakját. Szép szabályos, nemesvonású arcza volt, alig pelyhedző bajuszszal büszkén fölvetett ajka fölött, annál sűrűbb szemöldei s szokatlanul magas homloka, mely a szemöldök csontoknál erősen kidudorodott. Haját elől üstökbe csavarintva, hátulról rövidre nyirva viselte.

Kezében volt az a levél, melyet a budai várnagy intézett a tiszttartóhoz. Annálfogva informálva volt már.

– Te vagy Utyessenovich Martinuzzi György, kérdezé az előtte álló ifjutól.

– Igen. Nemes. Úgy kivántam. A kit a budai várnagy, mint magister kaminariust rekomendált be hozzám.

– Kegyelmes úr, én elfogadtam e szolgálatot, ámbár a diák neve után nem tudtam, hogy mi az? De kegyelmes -34- uramnál bármely szolgálatot elvállaltam volna, ha a kocsisi, vagy lovászi lett volna is. Nincs is semmi panaszom az alacsony sors ellen, a mibe beálltam, csupán attól vagyok idegen, hogy én az oldalamon ezentúl baltát viseljek. Én nemes vitéz vagyok, a kinek a tomporát sohasem verte más, mint kard. A balta a parasztok fegyvere, a pakulároké, én azt az övemben nem hordozom.

Azzal odament a fegyvergyűjteményhez, kikeresett belőle egy dákost, elefántcsont markolattal, ezüstveretes tokkal, s azt oda nyujtá Györgynek.

Györgynek az arcza lángvörös lett egyszerre. Ekkora kincs nem talált volna rá soha. Csak úgy zihált a melle, mikor azt a dákost az öve tokjába illeszté.

– Igenis, kegyelmes úr, János herczeg huszárezredénél. Vele jártam a bolgár hadjáratban; onnan szállítottam fel huszonnégy szekérrel a zsákmány javából a király és királyné számára. Azok között volt huszonnégy levágott deli harczosfej. Én azokat kitüzettem, tudatlan észszel, a nagy szökőkút körül dárda hegyére, s ennek a láttára a királyné úgy megrémült, hogy elfutott; engemet pedig kikergettetett a palotából.

– Azt elképzelem, – dörmögé halkan. – És hát azután mért nem tértél vissza a te régi uradhoz, János herczeghez?

– Azért, mert… akkor a görcs az állkapczájába állt; a két szeme megtelt könynyel; akárhogy szorította is össze az ökleit, nem birta visszatartani, kitört melléből a fájdalom zokogása. – «János herczeg meghalt!»

Zápolya arczán e szóra összevillámlott az a kettős világítás, -35- a tűz és a napfény, valami a rémületből, s valami az örömből.

Egy nagy hatalmas vetélytárs mult el a világból. A legjogosabb trónkövetelő, mert Hunyady Mátyásnak fia és a mellett a mostani báb-királynak leghívebb támasza!

Zápolya úgy fel volt izgatva, hogy nyugtalanul járt végig a szobában, míg felindulásának urává tudott lenni. Egyszer aztán oda állt György elé.

– Nagy hírt hoztál vitéz, s ezért magáért nagy becsületben fogsz állni nálam. De még inkább azokért a könyekért, a mik urad miatt fakadtak előttem. Ne hidd, hogy alacsony szolgálat az, a mit kastélyomban elvállaltál. A magister kaminarius én nálam nem cseléd; hanem belső bizalmas ember. Zord éghajlatunk alatt a tüzet folyvást táplálni kell kandallóinkban. A ki azt teljesíti, az minden órában bejáratos hozzám, ha ébren vagyok, ha alszom, és az anyám és a hugom termeibe; az egész ház rá van bízva, lát mindent, a mi történik, tud mindent, hogy kik járnak hozzám az urak közül; meghallja, mit beszélünk, miről tanácskozunk, mert a kandallóinkkal folyvást dolga van. Ezért követeltem annyi virtust tőle, s azonfölül, hogy nemes vitéz legyen. És hogy mindezek fölött irni és olvasni ne tudjon. Nehogy elárulhassa levélben azt, a mit házunknál megtudott. Ez a hivatala a magister kamináriusnak.

– Hiven fogom azt teljesíteni, mondá György, bal kezével a dákos markolatát szorítva, s ugyanakkor a jobbjával Zápolya Jánosé után nyúlt, kezet akart neki csókolni. Úgy volt szokva a régi uránál.

– Nemes emberek nem csókolnak egymásnak kezet! – Nekem senki sem. – Fiatal vagyok arra. – Te meg épen egykorú vagy velem. Pajtásom lehetsz. -36-

Ezzel a nehány szóval megvette örök áron Martinuzzi Györgyöt Zápolya János. Jobban, mintha aranynyal vásárolta volna meg. Az egyik ifju bele volt vonva a másiknak a varázskörébe. Ez a varázskör később tábort, nemzetet hódított. A mindenkitől lenézett, a király elől kikergetett ifju talált egy főúrra, egy olyan büszke főúrra, a ki a királynak azt meri izenni: «add nekem a leányodat, mert utánad én akarok a trónra ülni!» és ez a nagyravágyó főúr kezet szorít vele, a szolgájával! s azt mondja neki: «te nemes ember vagy! Nem csókolsz kezet senkinek».

De Zápolya János gyors elméje is feltalálta első pillanatra az előtte álló ifjuban azt a ritka tüneményt: egy hűséges szivet. Az a köny, mely Corvin János halálhirének elmondásakor György szemeit elhomályosítá, beszélt erről a szívről.

– Szeretnék felőled még többet is megtudni, mondá Györgynek, mint a mennyit a budai várnagy leveléből megértek. Ülj le ide e székre.

– Fogadd el a kinálást. Előttem a bocskoros nemes is olyan jó, mint a biboros főúr. Csak te ülj le. A paraszt beszél állva.

S kezét vállára téve, kényszeríté őt leülni egy kartalan ülőkére. Maga a kerevetre dült le.

– A te atyád, Utyessenovich Gergely, horvátországi gróf, Kamiezáč várának ura; kinek többi fiai mint hadnagyok szolgálnak a király seregeinél. Miért vagy te egyedül közülök szolgai sorsra kényszerítve, sőt még az apád nevét sem viseled, hanem Martinuzzinak hivatod magadat?

– Kevés szóval elmondhatom, kegyelmes uram. Atyám Utyessenovich Gergely horvátországi főispán, a mit úgy hinak, hogy «comes»; s ezt grófnak is mondják, a hogy kegyelmességedet is «szepesi grófnak» hiják inkább, mint -37- főispánnak. Vára igenis van az Unna partján épen a török járás útjában. De egyebe aztán nincsen is, csak a vára. A török martalócz seregek falvait elpusztították, jobbágyait rabságra hajtották, gulyáit, nyájait elrabolták, szántóföldei vetetlen maradtak. Én aratást nem láttam otthon soha. Csak a harczos dandára maradt meg az apámnak.

Azzal ő és a felnőtt bátyáim viszont a törökök ellen jártak portyázó kalandokra, s a mi martalékot így ejthettek, abból éltek. A bátyáim az apám első feleségétől születtek. Hajlott korában másodszor is megházasodott az öreg, elvett egy velenczei származású olasz leányt, a Martinuzzi nemes családból. Annak a szülötte vagyok én. Bátyáim sanda szemmel nézték az apám új nászát. Egyiknek felesége is volt, koros hölgynek ismertem már, meddő volt. Ő parancsolt a háznál. Nálunk az a szokás, hogy ha több asszony kerül össze a háznál, az ifjabbnak nyolcz esztendeig nem szabad a szavát hallatni. Csak akkor, ha az idősebb megszólítja. Az anyám még azonfelül nem is tudott más nyelven, csak olaszul. Azt hiszem, hogy ángyom haragudott azért az anyámra, a miért engem a világra hozott, mert neki gyermeke soha sem volt. Onnan gondolom, hogy a mióta eszemet tudom, mindig üldözött, kergetett ki a kastélyból, féltem is tőle s boszantottam, a hol tehettem. Egész gyermekkoromat cselédek és parasztgyerekek között töltöttem. Úgy éltem, mint a koldusgyerekek: erdei gyümölcsöt, gombát, madárfészket keresve. A másét sem kiméltem. A néném azt is megtiltotta a cselédeknek, hogy az apám nevén hijjanak, a minek szégyenére váltam s az anyám neve maradt rajtam: «Martinuzzi».

– Más sem tanult azt az egész vidékünkön, hisz nem volt egy iskola az egész vármegyében, az anyám sem tudott. Pedig nekem olyan kimondhatatlan vágyam lett volna kikapaszkodni abból a sárból és szennyből, a miben -38- fetrengtem, valami jobbnak lenni, mint a játszó és verekedő pajtásaim. Erősebb voltam valamennyinél, földhöz vágtam, a ki idősebb volt is s egy fejjel nagyobb, mint én. De nekem valami volt, itt-itt, a homlokomban, nem tudom mi az? Valami másra akartam jó lenni, mint verekedésre. Szüntelen ösztönöztem az anyámat, hogy vigyen el magával Scardonába a keresztapámhoz, a püspökhöz, az neki édes testvére. Nagy kamasz voltam már, a mikor rászánta magát, hogy elvigyen oda. Gyalog mentünk odáig, kocsin nem jár asszony, gyerek a mi vidékünkön. Mikor megérkeztünk a szép tornyos városba, épen misére harangoztak. Anyám egyenesen odavitt magával a templomba. Ott az oltár közelében, a hol a vasrács van, letérdepeltetett maga mellé… Én egyre feszengtem a nagy bámulástól. De sok oldalbaütést és fejbelegyintést kaptam a mellettem térdeplő asszonyoktól azért a fenhangon való kérdezősködésért, a mit az anyámhoz intéztem, «mért csinálják ezt? mért amazt?» Tetszett a czeremonia. Végre az anyám azt sugta fülembe, hogy no már most fogjam be a számat, mert a ki odalép az oltár elé, az az én nagybátyám és keresztapám, a püspök. De ugyan a markával kellett befognia a számat, hogy el ne kiáltsam magamat: «jó napot keresztapám!» A szertartás véget ért, csengettek, énekeltek, a nép leborult, a mellét verte, aztán fölálltunk mind, s tódultunk kifelé. Én iparkodtam könyökkel, ököllel utat furni kettőnknek a sokaság között, a miért nagyon megszidtak. A templomból aztán egyenesen mentünk az anyámmal a püspöki palotába. A czifra portás a mint az anyám nevét meghallotta, azonnal bebocsátott. Felmentünk a márvány lépcsőkőn, azután egyik szobából a másikba vezettek. Utoljára egy helyen sokáig megvárakoztattak. Végre bebocsátottak a keresztapám elé. Azért kellet várakoznunk, mert a keresztapám épen ebédelt. Egy nagy gömbölyű asztalnál ült egyedül. Szép piros orczájú, domború termetű úr volt, violaszín selyem kantus volt rajta. Előtte párolgott mindenféle ízletes étek, a minőket -39- én soha sem láttam. Csak a szaga csiklándozta az orromat, arról gondoltam, hogy az valami jó lehet. Az anyám odavezetett hozzá s intett, hogy csókoljak neki kezet. A püspök azonban haladékot parancsolt s elébb kihúzva a zsebéből a violaszin selyemkeztyűt, azt felhúzta a kezére. A keztyűnek az ujjairól gombok fityegtek alá. Úgy nyujtá a kezét nekünk a kézcsókolásra. Azzal az anyámnak intett, hogy üljön le egy zsámolyra, én pedig mellette álltam.

– Nem tette azt. Folytatta nagy kényelemmel az étkezést egyedül, ivott közbe-közbe, hol aranypohárból, hol üvegből mindenféle szinü borokat. Azalatt az anyám alázatosan esedezve beszélt hozzá, a mire nyers hangon adott válaszok jöttek. Én nem értettem a beszédjüket, mert olaszul volt, de nagyon el voltam keseredve a miatt, hogy legalább egy ludczombot nem ád a keresztapám, mikor olyan éhes vagyok. Végre mikor elkészült az étkezéssel a keresztapám, kegyes volt engemet is megszólítani horvátul: «No hát te rossz fiú, voltál a templomban? Hát mit láttál a templomban?» Én erre a magam buta eszével az felelém, hogy «láttam bizony, hogy kegyelmed keresztapám a templomban is egyedül ivott, idehaza is egyedül iszik.»

– Hüh! Sziszent fel Zápolya, felegyenesedve fektéből. Hisz ez őrült mondás volt. (Zápolya igen vallásos érzületü volt s nem tűrte szent dolgokban a tréfát.)

– Tudom már, hogy az volt, megtanított rá a korbács. Kaptam aztán abból annyit, hogy három ebédre elég volt.

– Soha. Vidékünkön minden templom le volt égetve. Egy rácz kápolna volt csupán, az is fából, abba meg nekem nem volt szabad belépnem. Nagy néha vetődött hozzánk egy kószáló barát valahonnan, a ki a tornáczban misét mondott. Annak meg kellett gyónni az egész háznépnek. -40- Én is meggyóntam neki, s azalatt kicsentem a csuhája zsebéből a füstölt kalbászt, a mit az ángyomtól kapott.

– Az kikergetett a palotájából, hanem elébb jól megveretett. Én aztán elbújdostam a világba. Találtam egy nagy erdőt, abba belebódorodtam, napokig eltévelyegtem benne. Éltem málnával, mogyoróval, a mit az erdő adott. Éjszaka odvas fákban háltam. Megkergetett a farkas, megkergetett a kurta kigyó. A farkast elhajigáltam magamtól kövekkel, a kigyót elvertem husánggal, hanem egyszer valami szörnyeteg nagy állatra kukkantam a bozótban. Soha sem láttam még olyat. Szarva van, mint a bikának, de maga sokkal nagyobb annál. Iszonyú nagy széles feje, vastag nyaka egészen benőve sörénynyel, a két lapoczkája között egy nagy púp.

– Az ám. Megmondták később. Ott legelt két tehenével meg egy borjával. A mint meglátott, dühösen rohant rám. Én felfutottam egy fára, akkor elkezdte a nagy fát döngetni a kemény homlokával. Azt hittem, hogy kidönti a helyéből. A szarvaival tépte a gyökereit s bömbölt iszonyú módon. Én szépen beszéltem hozzá, könyörögtem neki, hogy ne bántson, hisz én csak egy szegény gyerek vagyok, soha se ettem borjuhúst életemben, nem vádol a lelkem, hogy valaha a familiájának vétettem volna, de csak nem engesztelődött meg. Ott maradt a fa alatt egész nap. Azt gondoltam, hogy éjszakára majd odább megy. De éjjel is ott maradt. Akkor tudtam meg, hogy ökör, tehén nem alszik soha, ha lefekszik is ébren marad. Reggel egy kis időre elment legelni, de minden neszre figyelt, s a mint meghallotta, hogy én kezdek czihelődni a fáról, egyszerre odarohant s ujra elkezdte a fát döngetni. Az éhségemet csak elvertem a fáról szedett bükmakkal, de a -41- szomjúság majd megölt, a faleveleket rágtam. Egyszer csak este felé puskadurranás hangzott az erdőben, erre a vadállat akkorát ugrott, hogy szöktében megfordult maga körül, s arra aztán a hozzátartozóival együtt neki vágtatott a legsürűbb bozótnak, csak úgy recsegett alatta a csalit. Én aztán nagy sietve lemásztam a fáról s futottam abban az irányban, a honnan a puskalövést hallottam. Ezalatt egészen rám esteledett. Sötét volt, a sok szentjánosbogár csillogott körülöttem. Végre tüzet láttam felcsillámlani a fák között. Arra felé futottam. Nagy tűzrakás volt. Mellette valami harmincz ember guggolt és hasalt, ketten pedig egy fanyárson egész dámvadat sütöttek, még a szarva is rajta volt a fején.

– Ha még orvvadászok lettek volna! Haramiák voltak, zbojnikok, a kiknek a nevét már sokszor hallottam emlegetni, a «cserveni dolmán» czimborái. Mingyárt rájuk ismertem a veres dolmányukról. A mint engem észrevettek, egyszerre felugráltak, puskáikhoz, handzsáraikhoz kapkodtak, csak aztán csillapodtak le, mikor látták, hogy csak egy fegyvertelen suhancz jön eléjök. Azért mégis meg akartak ölni, hogy hátha kém vagyok. Hanem aztán a harámbasájuk megszánt, «Ne bántsátok! Hátha hasznát vehetjük ennek a ficzkónak?» Azzal oda állított a tűz mellé, hogy nagy fakanállal öntözgessem a nyárson forgó pecsenyére az alatta levő teknyőben meggyült forró zsirt, attól az porhanyóbb lesz. Az alatt kikérdezett, ki vagyok, honnan jövök? Elmondtam neki mindent hegyiről-tövire. A zsiványoknak nagyon megnyertem a tetszését. «Hisz ez nekünk való ficzkó!» A mint aztán a bölénynyel való rémületemet elmondtam előttük, akkor meg nem foghattam, hogy miért ordítanak fel olyan ujjongással, mintha valami elásott kincsre bukkantak volna? A harámbasa odajött hozzám, s vállamra ütött, pajtásnak nevezett s aztán maga vágott le a pecsenye megsült részéből a számomra egy darabot, s a kezembe nyomta, a mit én nagy -42- mohón befaltam. Azután egy kulacsból innom adott valamit, a mi savanyú is volt, édes is volt, s úgy égette a torkomat, mint a tűz. Akkor aztán azt mondá a harámbasa, «jól van ficzkó, holnap szabadon elmehetsz innen, elvezettetlek egész odáig, a hol meglátod Lepoglava várát.»

– Megtudtam azt is. A harámbasa azt mondá, hogy a legelső embernek, a kivel a várkapuban találkozom, csak annyit mondjak, hogy engem a bölény megkergetett, akkor bizonyosan a herczeg eleibe fognak vezetni, s az engem ezért jól meg fog jutalmazni.

– Értem. A bölény olyan ritka vad már az országban, hogy kevés vadász tud egyet elejteni.

– Azután azt mondá, hogy majd én fogom a herczeget és vadászkiséretét elkalauzolni arra a helyre, a hol a bölénynyel találkoztam, még azon éjszaka. Akkor még egyszer adott innom a kulacsból. Én attól aztán úgy elálmosodtam, hogy eldültem a földön s elaludtam a tűz mellett. Egyszer azonban egy haramia jól oldalba rugott. Meg akarta tudni, hogy alszom-e igazán? Én fölébredtem a rugásra, de mégis úgy tetszett, mintha alunnám. Hallottam, hogy mit dödörögnek a zsiványok maguk közt. Hogy a czimboráikat összecsődítik, vannak kétszázan, s mikor a herczeg a vadászkiséretével lejön az erdőbe a bölényt keresni, egyszerre körülfogják, foglyul ejtik s akkor aztán rémséges nagy váltságdijat fizettetnek érte, azon megosztoznak. Azt is mondták, hogy nekem is adnak belőle s aztán felvesznek a czimboraságba. Nem is nagyon bántam. Hisz ezek vitéz czimborák, hátha még egyszer én lehetek a vezérük. Egész életemben mindig azt hallottam, hogy rabolni vitézség.

– Meg biz én. Eljutottam Lepoglava alá s a mint ott egy hajdúval találkozám, mondám neki, hogy láttam az erdőn a bölényt. De csak hogy a tenyerén nem vitt a -43- herczeg elé. Annak is elmondtam, a mit láttam és tapasztalék. Nem kellett semmit hozzátennem, nem volt mese. A ki nem látta a bölényt, az nem tudja elmondani, milyen a bölény. A herczeg nagyon megörült a beszédemnek, s rögtön rendeletet adott a sáfárjának, hogy engem öltöztessenek fel jó tiszta ruhába, olyan ágról szakadt is voltam! Ez a jósága úgy meglágyította a szivemet. Valami nagy keserűség fogta el a torkomat, sirva fakadtam. A herczeg azt kérdezte, miért sirok? «Azért, mert olyan czudar gonosztevő vagyok. Én téged most kelepczébe akarlak csalni, hogy majd mikor a bölényre mégy vadászni, a haramiák elfogjanak, magukkal vigyenek, nagy váltságdijt fizettessenek érted.»

– Meg is lett a jutalma. János herczeg megdicsért s aztán leküldött a csatlósaihoz, hogy tartsanak jól. Másnap pedig erős vadászkisérettel elindult az erdőbe az én vezetésem mellett, de elébb éjszaka két csapat muskétás lett két oldalra elbujtatva, a kik a rablókat körülfogják, a míg azok a herczeget akarják kézrekeríteni. Egész csata lett abból, én magam is részt vettem benne, puskával a kezemben. A rablók egy része elesett, más része fogságba került, de a harámbasa egy csapattal kitört a kelepczéből és elmenekült. A fogoly rablókkal röviden elbántak, valamennyit felakasztották az erdő szélében az út mellé. Engemet aztán pártul fogott a herczeg s rövid időn felvitt magával Buda várába, egy időre maga is ott telepedett le. Ott bizony henye életet éltem a cselédség között, egész nap lebzseltünk, egyéb dolgunk sem volt, mint a lovakat, hintókat tisztogatni a sártól. Mikor aztán a herczeg megint vissza akart térni Horvátországba, engem oda hivatott magához, s azt mondá: «te édes szolgám, nem jösz velem Lepoglavára, mert ha ott a rablók elkaphatnak, a minapi elárultatásukért majd nagy kegyetlenül bánnak veled; hanem lemégy Erdélybe egy muskétás hadammal, az én vajda-hunyadi váramba s ott vársz, a míg ismét -44- érted nem küldök. Nem fogok rólad elfelejtkezni.» Ott felejtettek biz engem öt esztendeig.

– De igenis tanultam, lóháton karddal, kopjával verekedni, aztán meg magyarúl, lengyelül, oláhul beszélni.

– Egyszer aztán jött a parancsolat a vajda-hunyadi várőrséghez, hogy gyors iramodásban siessen a Vas-Kapuhoz a herczeg hadaihoz csatlakozni. Az én uram megkezdte a Dunán túl a törökök ellen dicsőséges hadjáratát. Mindenütt ott voltam a testőrhuszárjai között s magamviseletével kiérdemeltem, hogy zászlótartónak kinevezett. Hadnagygyá is megtesz vala, ha írni és olvasni tudok. A nikápolyi csatában levágtam a török szarácsiak vezérét páros viadalban. Ezért azzal jutalmazott meg a herczegem, hogy én rám bizta a király és a királyné számára kiválogatott hadi zsákmány felszállítását Buda várába. Hej, micsoda csába reménységek között mentem oda! Azt hittem piros csizmát adnak, aztán azt kaptam, hogy kilöktek a várból s még a lovam is elvették.

Ez emléknél összeszorítá a torkát a keserűség az ifjúnak. Egész gyermekes panaszhangon mondá:

– De hát miért? De hát miért? Hát tehetek én arról, hogy a királynénak olyan gyönge szive van, hogy nem tudja az ellenség levágott fejét utálat nélkül meglátni? Hisz azért királyné, hogy ne legyen olyan gyönge, mint más asszony.

– De hát nem soká fájt nekem az, hogy a királyi várból kitették a szüröm, mert nyomba jött utána az a hír, hogy az én jó gazdám, a dicső János herczeg meghalt. Ez a nagy fájdalom elnyomta azt a kisebbet.

– Most pedig meg vagyok vigasztalódva, hogy a jó uram helyett kaptam egy másik jó urat. Olyan hiven -45- fogom szolgálni kegyelmességedet, mint a hogy szolgáltam a régit s ha Isten megsegít, talán még annál is jobban.

– El is várom tőled. És most azonnal bevezetlek a hivatalodba. Itt az én szobámban csak egyszer kell a tüzet megraknod, délben, én nem szeretem a meleget. Hanem a czímeres teremben már korán reggel kell tüzet szítanod mind a két kandallóban, s azt időnkint élesztened, ott egész nap mindig akad vendég úr, a ki a dőzsölő asztalnál ül s azoknak eddig az volt a szokásuk, hogy koczkát vetettek egymás között, ki tegyen ismét fahasábokat a tűzre? mert a pórt nem türik a teremben, itt pedig nemes ember, a ki szolgálatot tegyen nem akad. Azután a herczegnő, az anyám szobájában kell befűtened a kandallót, de mielőtt belépsz, háromszor kell kopogtatnod az ajtón, s addig várnod, a míg egy sípszó nem felel belülről. Akkor aztán jönni fog egy fraj, a ki felnyitja előtted az ajtót. Mikor belépsz, semmi üdvözletet nem kell mondanod, se «jó reggelt», se «dicsértessék»-et, csak a kandallóhoz menned, felszítanod a tüzet s aztán csendesen eltávoznod.

Zápolya néhány hideg szobán keresztül elvezette az új szolgát a nagy czimerteremig.

Hosszu, komor, sötét terem volt az, ódon freskó festményű falakkal és márvány oszlopokkal, melyeknek közeit családi czimerek, fegyverekből összerakott trofeumok diszíték. Magas nehéz pohárszékek két oldalon, ezüst és aranyozott billikomokkal és vedrekkel megrakva, többnyire műremekei az olasz ötvösművészetnek. Két pánczélos vasember a két ajtó mellett. A terem két végében roppant nagy kandallók, a mikben egész máglyatűz égett. A terem közepét elfoglaló nagy tölgyfaasztal mellett ült «már» valami tíz vendég úr, vagy talán «még». Lehet ám, hogy a tegnapi vacsorától feledkeztek ottan. -46-

– Atyafiak! mondá Zápolya, itt a rég keresett magister kaminarius. De nagy hírt hozok, meghalt János herczeg.

Hahó! Milyen örömriadal támadt erre. Az urak a billikom fenekével ütötték az asztalt. «De már erre nagyot iszunk!»

De egy közülök mégis elszégyelte magát a jövevény előtt s magyarázatát adta az örömnek.

– Már tudniillik annak az örömére, hogy van már magister kaminarius, nem kell magunknak sors szerint fát rakni a kandallóba.

De Györgynek több esze volt ám, mint hogy azt elhigyje. Valamennyi arczon olvasta az igazságot, irásból nem tudott, de szemekből tudott olvasni, hogy nem az az oka ennek a diadalmas hálálkodásnak, hogy adott Isten, a mi nem volt eddig, egy alkalmas kandallófűtőt, hanem hogy elvette, a mi legjobban útban volt, az igazi törvényes és méltó trónkövetelőjét a roskadozó magyar királyi széknek: Corvin János fejedelmet, Zápolya versenytársát.

György hozzálátott gépies egykedvüséggel a hivatalos feladatához, rakta az új hasábokat a lankadozó tűzre. Az urak folytathatták az eddigi beszélgetést, a minek új elevenséget adott a most hallott nevezetes halálhír.

Volt egy közöttük, a ki csitítá a többit: «halkabban urak! Zsindely van a háztetőn». Ez Györgyre czélzott. Erre aztán Zápolya diákul mondogatott valamit az uraknak, a miből nehány szó, az oláhhoz hasonló, megragadta György figyelmét: principis vexillarius, nobilis, fidelis: (a herczeg zászlótartója, nemes, hűséges) litterarum ignarus (írástudatlan): ő róla beszélt. Az urak meg lettek nyugtatva s hangosabban folytatták a beszélgetést. -47-

– Most átmegyek az anyámhoz, e gyászhírt tudatni vele. Mondá Zápolya az uraknak s aztán Györgyhöz fordúlt s megszólítá a czímén: «magister kaminarius! jöjj velem: majd bevezetlek a herczegnőhöz».

Györgynek egészen melege lett attól a szótól. A herczegnőhöz! Hát szinről-szinre fogja látni Zápolya István büszke özvegyét: a hajdan hirhedett szépséget. Tán még most is az?

Csalódott azonban: a bevezetés alatt nem a herczegnő volt értve; hanem csak annak az udvari frajja, a ki a kopogtatásra kinyitá az ajtót. A leányasszony hamis szemű, szőke fehér személy volt, gödrös piros orczával, fitos orrocskával, a ki előtt nem nagy respektusa lehetett Zápolyának, mert be sem ereszté az ajtón: fogta a kilincset, úgy állta el az útját, s azt kérdezé tőle: «mi lesz úrfi»?

Szemtelen persona! Jegyzé meg magában György. Így beszélni az én urammal! Miért nem üti pofon?

De nem ütötte bizony, hanem azt mondta: «no hát majd későbben jövök» s hátralépett. Aztán előre tolta Györgyöt a leányasszony elé.

– Hanem ezt a legényt csak bocsássa be a szobába. Ez a magister kaminarius. Budáról jött.

A kisasszony dévaj kedvvel csapta össze a kezeit s pajkos vidámsággal monda:

– Ejnye, édes lelkem, más rózsája! Kend ugyan helyrelegény! Hát kend lesz a kandallómester? No ha elalszik a tüze, csak szóljon nekem: adok kölcsön.

No ez már épen szokatlan beszéd volt György előtt. A dalmatáknál megköveznék azt a leányt, a ki így beszélne a legényhez.

Azzal a leányasszony igazságot tett a két kopogtató között: Zápolyát az egyik kezével kitolta a két ajtó közül, -48- Györgyöt pedig bevonta az ajtón a másikkal. S azzal bezárta az ajtót kulcscsal.

S akkor is egész fenhangon fecsegett. Még ott csak az előszoba volt, tulajdonképen a fraj lakása. Itt elébb megállítá Györgyöt.

– Ah! Ez szép név! Ez az én bálványom! Gyuri, Gyuricza, Gyuszika! Melyiket szereti kend legjobban?

– Hát hol van az a kandalló? Ezzel a kérdéssel gondolta György, hogy véget fog vetni a fecsegésnek.

– Kendnek mindenkor szabad belépni ebbe a szobába, a mikor csak a kandallót meg akarja rakni.

– Nem bizony, gyöngyömadta. Mert hát tudja, magának megsúghatom bizodalmasan, tartsa ide a fülét. A herczegasszonynak az arcza most is olyan gyönge és friss, mint húsz esztendős korában volt; s ezt azzal szerzi meg, hogy éjszakára mindig két szelet vékony marhahúst tapaszt az arczára, a mit rápólyáznak, s azt le nem veszi onnan, a míg csak föl nem kel. Így nem mutathatja magát a grófnak.

Györgynek a körme hegyéig lövellt az ijedtség: azt hitte, hogy ennek a titoknak a meghallása által maga is bűntársává lett valami szörnyű összeesküvésnek. Megtudni, hogy a herczegnő nyers rostélyos szeleteket borongat a szép arczára! Hisz a ki ezt kibeszéli, az méltó a fejvételre!

Rettegett! Ha megtalálja látni a herczegnőt, azzal a különös ábrázattal!

Megkönnyebbült aztán a lelke, mikor az ajtón belűl került. Nem láthatott ő abból a szobából semmit. Az ajtótól kezdve egész a kandallóig egy pompásan kifestett spanyolfal volt húzva. A kandallófűtőnek ezen belűl volt a járása. A tűz már égett a kandallóban.

– Ez eddig a frajok bajlódása volt, ugyan jó, hogy kendet ide hozták; mi mind összecserepesítettük a tűzrakással a fáin kezünket. Hát a kend keze micsoda dologhoz szokott?

– Kardforgatáshoz? Hát kend katona volt? Tán épen lovas katona? Jaj, ne mondja! Mert mingyárt én is meggyuladok, mint az a gyertyánfa! Olyan ember, a ki vág, lő, szurkál! Ez az én bálványom.

– Megyek már. A «sárkány» sipol. Aztán tudja kend, mikor ebédre csöngetnek, az első csöngetés szól a cselédségnek, arra ne menjen kend le a refektoriumba; mikor másodikat csengetnek, az az uraknak szól, arra se hederítsen kend, mert kend nem szolgál fel az asztalnál; hanem mikor harmadikat csengetnek, akkor tartson kend ide az én szobámba. Ekkor a herczegasszony, meg a kisasszony ebédel, a maradék mi hozzánk kerül ki frajokhoz. Kendet is beveszszük magunk közé. Meglássa, úgy élünk, hogy Laczi király sem él jobban.

Katona korában sokszor meg kellett becsülnie a komiszkenyeret, a mi a tarisznya fenekén ott maradt szárazon, de az is jobbízü volt, mint ez, a mire most utalva van, -50- lakoma-maradék herczegnői asztalról, megosztva az udvari frajokkal, s aként megszolgálva.

A harmadik csengetésre György csakugyan megjelent Biri leányasszony szobájában. Az csak egyedül volt: a többi frajokat el tudta másfelé dirigálni. Györgyöt nem épen a herczegi konyhamaradék csalogatta oda, mint inkább az ösztön. Az urak ott a teremben egész fesztelenül beszéltek előtte olyan dolgokról, a mikről ő többet tudott mint azok; hanem az előzményeiket nem tudta a maga fejétől kitalálni. A királyleány-kérés volt a beszéd tárgya. György az ő gyors lábaival gyalogsorban jócskán megelőzte Tomiczkyt, a ki födeles hintójával nem jöhetett olyan serényen. Ő megmondhatta volna már nekik, hogy mi lett a leánykérés kimenetele, de hát a kandallófűtőnek nincs szava az urak tanácsában.

– Jaj, lelkem katonám! sápítozott Biri leányasszony. Bizony Isten elveszti az ember a lelkét ezzel a mi herczegasszonyunkkal. Mennyi kinom volt ma vele. Semmi sem tetszett úgy neki, a hogy tették. Ha annyi arany volna a tarsolyomban, a hány pofont ma az öltöztető frajok kaptak tőle, ugyan gazdag volnék! Csak úgy repült a fejükhöz doboz, köcsög, a mi a kezébe akadt. Nekem meg folyvást ott kellett ülnöm a rundellában, s a mint egy hintó berobogott az udvarra, meglesnem, hogy ki érkezett. «Tomiczky jött?» Mikor aztán más úrnak a nevét mondtam, akkor az lett a nevem, hogy «ostoba szajkó!» mintha én tehetnék arról, hogy nem Tomiczky szállt ki az ekhó alúl, hanem Ártándy. Akkor aztán kijárt egy pofon a fésülő frajnak, hogy megrántotta a haját. Tudja kend, hogy ki az a Tomiczky?

– No hát én megmondom, hogy kicsoda? Ez a mi urunknak a követje, a ki kérő násznagy képében ment fel Buda várába a király leányát megkérni.

– Oh, kend nagy buksi! Hisz a királyleányt nem azért veszik el, hogy asszony legyen belőle. Azt majd itt a várban apáczák nevelik. Az csak arravaló, hogy ha a vén király meghal, az urunkra maradjon a koronája.

– Jaj lelkem katonám, itt minálunk ilyen szellet van. Az urfi király lesz, a kisasszony meg királyné. Azért sereglenek ide most olyan csapatostul a vidéki urak, hogy a mint a várvavárt nagy örömhirrel visszatér a Tomiczky, mind fölkerekednek s ezer lovassal indulnak meg Buda várába a királyleányt elhozni. Az lesz ám a dáridó! Akkor mi is lakodalmat tartunk! Kend én velem, én meg kenddel. Ugyebár kincsem katonám?

Nagyon könnyű volt ez a felcsapás Györgynek: ő már tudta, hogy Tomiczky küldetése megzápult.

Azonban Györgynek sietnie kellett, mert nagyon megszaporodott a dolga. Folyvást jött az uri vendégsereg, a várkastély minden kandallójában tüzet kellett szítani.

Másnap még több előkelő uraság érkezett: az udvaron hemzsegett a sok czifraruhás jövevény, cselédség, csatlós, huszár, hajdu, kocsis, vadász, az előszobákban az apródok, íródeákok, s a ki ilyen alkalommal el nem marad: a sok kápsáló barát.

Mikor a herczegnő szobája ajtaján bekopogtatott, hogy a kandallóban tüzet rakjon, ismét Biri leányasszony nyitotta előtte az ajtót.

– No lelkem katonám, ma ugyancsak a körmünk közül fogunk falatozni, mint a héja, a mit a konyhából felkaphatunk; mert ma a herczegasszony, a kisasszonynyal -52- meg az apáczával együtt az urak asztalánál ebédel. Nagy lakozás lesz. Valamennyi szakács, szakácsné, kukta egész éjjel spékelte a vadat, törte a mandulát, szegfüszeget. Ilyenkor, a mi az uri asztalról lekerül, mind elkapkodja a sok pákosz léhűtő útközben.

– Mondtam már. Az éjjel megérkezett Tomiczky fullajtárja lóháton. Itt volna már, de a sárosi kaptatónál belerekedt az útba a hintója, a lovai nem bírják felvontatni a tetőre, innen kellett bivalyokat küldeni eléje, a kik kirántják. Délre várják bizonyosra. Lesz aztán hetedhét országra szóló nagy dáridó.

György tudta már, hogy milyen dáridó lesz itt, ha Tomiczky megérkezik, de nem közölte a tudományát a leányasszonynyal.

Midőn újból visszatért a herczegnő termébe a kandallóhoz, Biri leányasszony azzal az örvendetes fordulattal vigasztalá meg, hogy ők ketten mégis kivételesen szép rendben fognak megebédelhetni, mert a herczegnő megváltoztatta a szándékát. Borbála kisasszonyt nem fogják a nagy asztalhoz ültetni, az oda benn a szobájában egyedül étkezik, a herczegnő csak az apácza kiséretében száll le a férfivendégek közé, a kik borozás közben bizonyára olyan beszédeket ejtenek, minőket nem szükséges egy serdülő grófkisasszonynak füleibe venni. És így annak az ebédmaradékát szépen megoszthatják.

György olyas valamit érzett, mintha ő most mind ezen egybegyült zászlós urak, főnemesek, potentátok gyülekezete fölött magasan fölemelkedve lebegne. Ő már látta előre, a mi következni fog, a leforrázott reményeket, a hasraesett dölyföt, a szájba szakadt nevetést, mely egyszerre fogcsikorgatásra válik s olyan kivételes szellemnek érezte magát, a ki mindezt előre tudja és senkivel nem közli.

Talán magának Zápolyának felfedezte volna azt, a mit -53- tud, ha hozzá juthatott volna, de ezen a napon a szepesi gróf úgy körül volt véve udvarló vendégekkel, hogy egy bizalmas szót nem közölhetett vele. De azonfelül is eszében tartotta, hogy egynehány fényes palotából már kidobták azért, mert nem tudta a nyelvét kapiczányon tartani. Szegény embernek ne járjon a szája, ha nem kérdik.

A várban eleven élet volt egész nap. Minden vendég felvette az ebédhez a legpompásabb díszruháját, maga Zápolya is ujdonat bibor mentében jött fel a terembe, midőn anyját Hedvig herczegnőt karján bevezeté.

Hedvig herczegnő a negyvenes években járt; de még mindig hódító szépség volt. Arczbőre oly fehér, mint az alabástrom, haja szénfekete, gyöngyfüzérekkel átfonva. Öltözete túlterhelve drágakövekkel és aranycsipkékkel. Megjelenésére a cseh trombitások a terem karzatán üdvriadót harsogtattak s a vendégek sorba kezet csókoltak neki, kiket Zápolya egyenkint megnevezett.

– A kengyelfutója már megérkezett. Ő maga leszállt a tiszttartói kastélyban. Az utazásban olyan defektussá lett az öltözete, hogy más gúnyát kell váltania, mielőtt a társaság elé jöhetne. Az eltart egy pár óráig.

– Még várat magára! Ilyen alkalommal. Adjanak jelt az étekfogóknak. Tomiczky helyét fentartjuk. Itt balrul mellettem. A mikor jön, itt lesz. Kezdjük az ebédet nála nélkül.

Azzal intett az uraknak, hogy foglaljanak helyet. Jobbrul maga mellé ülteté a Clarissa apáczát, a kinek kiséretében jött.

Jó jelnék vették, hogy Tomiczky gálába öltözik elébb. -54- Ha valami rossz hírt hozna, azt azon rongyosan, szurtosan is elmondhatná.

S csakugyan már a harmadik étekfogásnál járt az ebéd, (minden étekfogás háromféle ételt jelent), a midőn nagy kardcsörtetve megérkezett a várvavárt násznagy.

Általános «hozta Isten!» kiáltás fogadá a belépőt, ki egyenesen az asztalfőhöz sietett, a hol a herczegnő ült.

A lengyel összeüté a sarkantyúit a herczegnő előtt, kezet csókolt neki, meghajtá a fél térdét, a kezét a homlokához értette, s latinul mondá az üdvözletet: «Benedicat Deus»!

– Hát az a hír, hogy engem megvertek és kidobtak, mondá a visszatért násznagy. A grófnak hozom a kosarat.

Erre a szóra a herczegnő nagyot sikoltott és görcsöket kapott, a feje hátrahanyatlott a zselleszék támlányára, a kezét a szívére szorítá s hangos zokogás fogta el.

Az urak felugráltak az asztal mellől, de egyik sem tudta, mitévő legyen? A régi magyar asszonyok nem ismerték az idegbajok rohamait.

A kisérőnő szintén nem segíthetett a herczegnőn, mert az is görcsöket kapott azonnal, az ilyen baj példavonó. Férfikéznek pedig nem szabad elájult nőhöz nyúlni.

– György! Kiálta Zápolya a magister kaminariusra. Szaladj a herczegnő frajjához: hozza segítségül a szolgálókat.

György futott lélekszakadva Biri leányasszonyhoz, a kinek egyszerre örömöt is, meg keserüséget is okozott a gonosz hirrel. A leányasszony szokva volt már az ilyen rohamokhoz, tudta, miféle eszentiákat kell hirtelen készletben tartani.

György vissza sem ment addig a czímeres terembe, a míg a szolgálók a herczegnőt és az apáczát ki nem vitték -55- onnan, borzadt ettől a látástól, s azoktól a síró hangoktól. Csak időhaladtával került ismét belül, hogy kötelességét végezze a kandallóknál.

Akkor már az urak ismét az asztalnál ültek s folytatták a poharazást. Az össze-vissza kiabálásból kivehette, hogy Tomiczky elbeszélte már az uri társaságnak, hogy mi történt vele a király tróntermében.

– De hát ki volt az, a ki megütött? Kérdezék egyszerre többen is, de különösen Zápolya sürgölte, a ki szemközt ült Tomiczkyval.

Tomiczky nagyokat nyelt a tányérjába szedett ételből s még nagyobbakat ivott utána, tele szájjal dörmögve.

– Hát tudom is én? Én nem ismerek senkit az udvarnál levő urakból. Nagy szakálla volt. Mikor elém tolakodott, közém és a királyné közé, belekaptam a szakállába s ki is tépem, ha egy levente oda nem ugrik s szét nem választ bennünket.

– Ketté hasítottam volna bizonynyal, de hárman-négyen odaugrottak hozzám s lefogták a kezeimet, aztán kituszkoltak a teremből.

– Mit tudom én? A ti püspökeitek épen olyan mentében járnak, mint a főurak, pilist nem borotválnak a fejükön, hosszu hajat viselnek, nagy szakállt, bajuszt, kard van az oldalukon. Keresztes aranylánczot pedig a főispánok is hordanak.

– Akkor én magam megyek föl azonnal Budára, megtudni, hogy kik bántották ilyen galádul az én násznagy követemet!

– Kegyelmes uram! Én tudom, hogy ki ütötte meg a -56- lengyel urat? Az volt Georgius Szathmáry, episcopus Quinque ecclesiensis.

Az urak mind rá bámultak: «nézd, nézd, a kandalló fűtő beleszólal a főurak társalgásába»! És mond olyan szót, a mit érdemes meghallani.

– Szent Prokópra! Ez a ficzkó csakugyan ott lábatlankodott előttem akkor, csakhogy más gúnyában.

– Tehát pap volt, a ki főbe ütött, mondá Zápolya Tomiczkynak. Bizonyítja az a sebhely a homlokodon. A püspöki gyűrünek a pecséthelye tökéletesen. A Locus Sigilli!

– Ott vártam az előpitvarban, a mint az urak egymás után megérkezének, az ajtónálló elkiáltá a neveiket, mikor beléptek.

– Hát talán azt is tudod, hogy ki volt az, a ki közbe lépett, megakadályozva, hogy Tomiczky úr az ütést visszaadja.

– Szófia beszéd! kiálta erre közbe két-három úri vendég. Ez a ficzkó részeg! Hisz a nádor Geréb Péter.

– Ennek az embernek igaza van, mondá Zápolya. Geréb Péter meghalt, s az országgyülés Perényi Imrét választotta meg.

– Hittak bennünket, de nem mentünk el. Majd fizetjük a markális büntetést a meg nem jelenésért. Utyessenovichnak igaza van.

– Hát annak a neve nem jut eszedbe, a ki a királyné -57- mellett állt, s annak a fülébe suttogott, a míg Tomiczky úr hozzá beszélt?

– És azután elmondta a neveiket azoknak az uraknak sorban, a kik a dulakodás közben Tomiczkyt megragadták s a teremből kitaszigálták, a latin czímeikkel.

– Egy szót sem tudok; csak a mit az ajtónállótól hallottam, azt tartottam meg.

S aztán elmondta azoknak az uraknak a neveit is, a kik a lengyel urat titkos suttogásokkal biztatták. Zápolya biztos hiveire ismert bennük.

– Ennek az embernek egy kalendárium van a fejében, szörnyüködék Tomiczky. Én most sem tudom egynek sem a nevét. S ez egy hallásra megtanulta valamennyit.

– De legnevezetesebb az, monda Zápolya, hogy a mi neveket az én hivem, Utyessenovich György elszámlált: azokból a ki ellenségünk, az mind egytől-egyig érsek püspök, prépost.

Általános volt a felháborodás a főpapság ellen a vendég urak részéről. Felugráltak székeikről, odarohantak Zápolyához, haragjuk kifejezését a fülébe ordítani; a ki távolabb esett, az hangosabban kiabált: egymásra árvereztek. Egyik azt ordította, hogy haddal kell megrohanni a püspökök rezidencziáit s kiforgatni őket a várkastélyaikból: a másik az uton hazatérett akarta őket fogságra ejtetni. «Le kell foglalni a dézmájukat!» volt a leghangosabb indítvány. «Áttérünk mind lutheránussá!» harsogtatá a fiatalabb nemzedék. «Árulás van Budán!» dörgött közbe egy neki pirult arczú dalia: «eladják az országot a németnek!» Akadt egy bátor vitéz, a ki felugrott a székre, onnan kiabálta, hogy össze kell szedni a bandériumokat, s egész sereggel indulni azonnal Budára, -58- majd az ilyen násznép előtt Lengyel László engedelmesebb király lesz, s odaadja esze nélkül a leányát. Egy ősz hazafi csítitotta volna a tüzeskedőket; de az ő indítványa valamennyien túlment: «össze kell hívni az országgyülést s törvényt hozni a király és királyné által tervezett országeladás ellen!»

Nem volt elég az urak lármája: a tornáczokból uraik hangját hallva, mind betódultak az iródiákok, fegyverhordozók, azok is segítettek a lármát szaporítani.

Csak egy ember ült nyugodtan az aztalnál. Tomiczky. Ki volt éhezve: lakozott. Az embernek a szája kétféle czélra van rendeltetve: az egyik a beszéd, a másik az evés, s azt mondja az írás, hogy «nem attól kárhozik el az embernek fia, a mi a száján bemegy, hanem a mi a száján kijön». Tomiczky tartotta magát az elsőhöz. A nagy lárma alatt sorba huzogatta maga elé a tálakat, s alaposan elbánt velük; hasonlóan cselekedett a kancsókkal is.

György ott állt az urának a háta mögött. Valami olyan érzése lehetett, mint az ördögidézőé. Ezt a felháborodást az ő szavai idézték elő. Hogy olyan jól emlékezett a püspökök neveire és czímeikre. Nézte, hogy hullámzik az egész tengerszem attól az egy kőtől, a mit ő beledobott.

Azonban a legnagyobb lárma is el szokott mulni magától: a harag megemészti maga magát. Utoljára csillapíttatlanul is elhallgattak az urak s mindenki Tomiczkyra nézett, a ki nagy nyugodtan törögette a diótörővel a mandulát, annak a jeléül, hogy már eleget ivott. Úgy tett, mintha nem is tudna magyarul; pedig az imént magyarul beszélt.

– Hát legelőször is ezt a sok csürhenépet küldjétek ki -59- a teremből. Ez nem országgyülés. Ennyi fülnek nem kell meghallani a tanácskozásunkat.

Zápolya intésére a janitorok kituszkolták a nem oda való szájtátókat az ajtón. György is menni készül velük; de Zápolya visszaparancsolá: «te itt maradsz, rád szükség lehet.»

– Hát legelső dolog az, hogy válasszunk magunknak egy előlülőt, a ki a tanácskozás rendjét vezesse. Mondá a lengyel.

– Én szépen megköszönöm, monda az ifjú szepesi gróf. De én itt vádló vagyok, peres fél, biró nem lehetek. Üljön az asztalfőre Tomiczky.

Elfogadták. Tomiczky is egy szóra fölkelt a helyéből s elfoglalta a karszéket, a melyet Hedvig herczegnő üresen hagyott.

– Hát mindenek előtt, urak, tartsunk rendet. Hárman-négyen egyszerre ne beszéljünk. Sőt ha én nekem megengeditek, majd sorba veszem mind azokat a tanácsokat, a melyet elmondtatok, névszerint megilletve azoknak támasztóit; s majd azután hozzácsatolom a magam okoskodását.

Tomiczky lengyeles accentussal beszélt magyarul; de ahoz szokva vannak a görbe felföldön.

– Legelébb is kegyelmednek a tanácsát veszem elő, Homonnai Drugeth Ferencz uram.

(György figyelt: most ismertették meg vele név szerint is a nevezetessé leendő főurakat.)

– Kegyelmed azt javasolja, hogy le kell foglalni a püspökök dézsmáit. Jól van. Megbocsátnak tisztelt barátaim, az Ártándy testvérek, ha az ő javaslatukat nem vizsgálom, a püspököknek haddal megrohonását. Ezt maguk is visszaszivják, majd ha egyet aludtak rá. Tehát -60- a püspökök javadalmait lefoglalni jó lesz. De nem arra a czélra, hogy azt az urak egymás között feloszszák; hanem hogy azt a gregárius papság, meg a szerzetes rendek megjuhászítására fordítsák. Ha a falusi papokat, meg a barátokat a püspökök ellen hadba tudjuk vinni, az lesz a legjobb stratagema.

– Azokat az ascétai életet folytató barátokat pedig, a kik a világi vagyonra nem tekintenek, a püspökök világi fényüzésének megutáltatásával kell ezek ellen fordítani. A mezítlábos barát a legfélelmesebb ellenfele a biboros főpapnak.

– A mit Tornallyay Jakab uram mondott, hogy legyünk lutheránusokká: ez olyan fegyver, a mi bizony mondom, majd magától is kiguvad a hüvelyéből; de tartok tőle, hogy egyszer a markolatja a kezünkbe szakad, s a pengéje ellenünk fordul.

– Azt én sem helyeslem, szólt közbe Zápolya. Én a vallásra nem alkuszom.

– A mit Athinay Deák Simon czimboránk tanácsolt, hogy szedjék össze az urak a bandériumaikat, s aztán menjenek fel «cum gentibus» Budára leányt kérni, azt sem tanácsolom. Bár úgy vettem észre, hogy Zápolya János grófnak ennél a szónál nagyon szikráztak a szemei. A fegyvert hagyjuk a végső esetre. Ulászló királyt nem kell bántani. Azzal az én királyom jó akaratát változtatnók ellenkezőre. Nem kell a királyt megalázni. Nem az embert kell tekinteni, hanem a koronát. Akármilyen alak üljön is ott az ország első székében, annak hódolni kell, mert különben szétbomlik az egész világi rend. Én részemről tisztelettel hódolnék meg a trón előtt, még akkor is, ha ez a «fa-jankó» ülne benne.

Ezzel a szóval a Zápolya háta mögött álló magister kaminariusra mutatott. -61-

Rengeteg hahota zendült fel e tréfás mondatra. Az urak hanyatt dültek karszékeikben s az asztalt verték ökleikkel, úgy nevettek e képtelen furcsaságon.

György látta a hahotázó arczokat, s valamennyinek az a képe égette bele magát a lelkébe.

Valami dæmoni akaraterő a jövendők fényét gyujtá fel előtte. Hátha egyszer ti, hahotázó büszke nagy urak: Drugeth Ferencz, Homonnay Jakab, Somlyai Báthory István, Czibak Imre, Kun Gothárd, Deák Simon és a két Athinai és a többiek mind, lehajtott fővel állnátok előttem: szavaimat várva és rettegve!

A hahota elpihent; a cselédre nem ügyeltek tovább. Elsápad az arcza? vagy tűzlángba borul? ki törődik vele?

– Az országgyülés egybehivása volna a legjobb tanács. De ez csak a király akaratával történhetik meg. Azt kellene megtudnunk, hogy kinek van a gyöngelelkű királyra föltétlen befolyása, és a ki a mellett nekünk is őszinte hivünk?

– Valósággal van. De hogy ki? azt nem tudom. Mikor a trónteremből kituszkoltak, én a várpalota lépcsőtornáczán megálltam, bevárva, a míg a csatlósaim előállítják a hintómat. A lépcsőtornácz fölött van egy kiálló donjon. Egyszer csak egy összenyomogatott papirgöngy esett a lábamhoz. Felnéztem a donjonra, annak az ablakai mind le voltak zárva redőnynyel. Valakinek a redőnyök között kellett utánam leskelődni, s azt a czédulát ledobni. Azt eldugtam a kalpagomba s csak a hintómba ülve bontottam ki; nevezetes titok volt közölve benne. Ime itt van a czédula nálam «Ulászló király és a királyné eljegyezték Anna királyleányt Maximilian unokájának, Ferdinand herczegnek.»

– Itt van a pozsonyi titkos szerződés folytatása! kiálta Báthory István.

– Azt már besavanyította a rákosi országgyűlés, a hol ki lett mondva, hogy idegen vérből származott királyt nem vállal többet az ország! felelt meg rá Kun Gothárd.

– De a római király azt izente erre a magyaroknak, hogy az ő ereiben is magyar vér buzog. Leány-ágon a Habsburg Árpád-ivadék, mondá Zápolya. S ha Anna királyleányt Ferdinand herczeg kapja meg, bizony elkapta vele a magyar koronát is.

– Ezért kellene az országgyülést újból összehívni a Rákoson, szólt Tomiczky, hogy az kényszerítse a királyt leányának Zápolyával leendő eljegyzésére. Az, a ki a királynak azt a titkát birja, okvetlenül legbizalmasabb embere Ulászlónak; és hogy az a titkot közölte velem, az csalhatlan bizonyítéka annak, hogy alattomban Zápolya hive. De hát ki lehet az?

A czédulát kézről kézre adták; latinul volt irva. Egy sem ismert rá az urak közül az írásra.

– No de hiszen itt van ez a hórihorgas! szólt Tomiczky. A ki mindenre emlékezik. Nos! Magister kaminarius. Hát most nyisd fel a szádat. Ott voltál; szemfüleskedtél. Jó spion lenne belőled. Hát ki volt az? milyen alak volt, a ki azután, hogy engem elbucsuztattak, odasettenkedett a donjonba? Neked azt látnod kellett.

– A «fajankót» nem vette be a nyaka. Toldá a magyarázatot Athinai. Kutya is haragszik az orráért.

Hanem este, midőn Zápolya szobájába tért lefeküdni, ott találta Györgyöt a kandallóval foglalkozva.

– Hát most mondd meg nekem magamnak, láttál-e valakit a trónteremből a donjonba lépni, midőn Tomiczkyt kituszkolták?

– Alacsony, szikár termet, sovány, sápadt arcz, símára borotválva, mélyen bennülő szemekkel, sürü szemöldökkel; fekete selyem talárt viselt, veres öv volt a derekán.

Zápolya felugrott a fekhelyéről, a hol már neki vetkőzve végig nyujtózott s újra elkezdett öltözködni.

– Ezt rögtön tudatnom kell Tomiczkyval. Miért nem mondtad ezt meg neki, mikor kérdezett? Megharagudtál rá a gunyszóért?

– Nem, kegyelmes gróf. Én nem tudom mi a harag! Én még akkor sem vagyok haragos, mikor karddal verekedem.

– Azért, mert arra gondoltam, hogy mikor egy gyóntató pap elárulja az ő urának, a királynak a legnagyobb titkát Tomiczkynak, ott én nekem ugyan vigyáznom kell, hogy el ne áruljak valamit, a mi az én uramnak a titka, ugyanazon Tomiczky előtt; mert ki tudja, mi közük van ezeknek egymáshoz?

– Helyes eszed van, György, monda Zápolya, elbámulva szolgájának rendkivüli belátásán. S aztán ismét csak levetkőzött és lefeküdt. Tehát ne közöljük ezt senkivel.

György ellenben másnap mindent megtudott, a mit az urak egymás közt határozának. A magyaroknak az a szokásuk, hogy az összeesküvésüket ki szokták trombitálni. -64-

Egyelőre abban állapodának meg, hogy az Ulászlópárti főpapoknak lefoglalják a dézmáját; a pátrizáló szerzeteseket megnyerik propagandacsinálásra a megyékben, hogy az összehivandó országgyülésre mentül több Zápolyapárti nemest toborzzanak; s az Ulászlópártiakat (az asszonyok rábeszélését felhasználva) otthon maradásra birják.

III. FEJEZET.
«NEM FÉRFI, CSAK INAS!»

György lassankint beletörődött az állapotjába. Megszerette a kandallóit. Jó barátjául fogadta mindennapi társát, az emésztő tüzet, a lángot, ezt a hatalmas elemet, mely nem épít, nem teremt, nem tenyészt, csak fogyaszt és pusztit, és még is ő a fentartó eleme mindennek, a mi él. Órahosszant elbámult az izzó zsarátnakba, hallgatta a gyertyánfa-hasábok pattogását, nézve, hogy támad a nyers fából a füst, hogy változik lánggá; a láng felcsap magasra, elszakad, fellebben, még ott is láng marad; ember nem tudja, mi az?

A Biri leányasszonyhoz nem járt többet ebédelni. Meghasonlott vele. A fraj szemére vetette a csalfaságát: «parolát adott kend, hogy lakodalmat tartunk, a mikor a grófunk elhozza a királykisasszonyt; de már akkor tudta kend jól, hogy nem lesz abból semmi, mert ott volt, a mikor a lengyelt kikosarazták. Hamis kendnek teste lelke!»

Azontúl együtt falatozott a kápsáló barátokkal. Azokból soha sem fogyott ki a kastély.

A főurak szavuknak álltak. A püspökök, nagyprépostok dézsmáját és egyéb világi javadalmait prédára bocsáták. A panasz egész a pápáig felhatolt; II-ik Gyula pápa a királyhoz irt levelében szemrehányásokat tett e szavakkal, hogy «Magyarország bárói és nemesei a tized megtagadása, -65- az egyházi tulajdon elrablása s a clerus ellen szórt durva fenyegetések által azon törekesznek, hogy országodban az egyházi rend csorbulást szenvedjen, vagy jobban mondva, végkép elnyomassék.» Annál nagyobb beczézésben részesültek a szerzetesek.

A sokféle vándorló barát között különösen megszeretett György egy pálos szerzetbeli frátert; a kit a köznép «fehér barát» czímen ismert. Frater Antonius volt a neve. Két kerekű laptikával járt, a mely elé egy szamár volt fogva, azzal gyüjté össze a kegyes adományokat: bort, buzát, szalonnát. Egy noviczius is járt vele. Egész világi dicsőségük állt egy fehér csuhából, annak a csuklyája volt nehéz időben a fejtakaró; a lábukon egy szijjal felkötött fatalp.

Ezekkel szeretett György legjobban beszélgetni. Fráter Antonius írástudó és világlátott férfiu volt; sok országot, sok népet ismert, s azokról örömest beszélt, a hol szivesen hallgatták. A beszéde ugyan nem minden paraszt fülnek való volt, mert szerette az allegoriákat, a képes mondatokat, a miket nem kellett szó szerinti értelemben venni. De György azonnal megértette a példabeszédes szójárást, s ez által kedvenczévé lett a barátnak.

Egy este a kápsálásból csak egyedül tért meg a fráter Antonius a laptikájával; a novicziusnak csak a csuháját hozta magával vissza. Azt mondá, hogy útközben meglepte a pestis s meghalt a világnak. Megszokott állapot volt ez akkor Magyarországon.

György azt kérdezte fráter Antoniustól, hogy nem fél-e a pestisben elhalt fráter-csuháját magával hordani a talyigáján?

– A ki Isten nyomdokán jár, az nem fél az Isten angyalaitól. Felelé rá a kegyes ember.

És aztán egész éjjel térden állva imádkozott, másnap is bőjtöt tartott; ez volt az ő hathatós védelme a veszedelem ellen.

Reggel György ismét a rendes szolgálatát követte, óra szerinti pontossággal. Mikor rákerült a sor, kopogtatott a -66- herczegnő pitvarának az ajtaján. A fraj bocsátotta be, s György ment egyenesen a kandallóhoz, a tüzet felszítani.

Biri leányasszonyt boszantotta az, hogy a legény rá sem ügyel, utána ment, ingerkedett vele.

– No! hát megvan még kend a kaminárius mundérjában? Azt gondoltam, már felvette a barátcsuhát. Mindennap meggyónik kend annak a vén bakszakállas barátnak? Ugyan mit tud kend neki meggyónni? Hiszen kend egy olyan pipogya, nyühöge, kákompilli anyámasszony katonája, a kinek elébb kölcsön kell valami bűnt kérni a komájától, ha meg akar gyónni. Se iszik, se káromkodik, se nem legyeskedik. Hej valami nagy gonosznak kell a kend szivében lakni, hogy olyan jámbornak mutatja magát.

– Ejh nó! De rá ért valamelyik princzeszre a sipolás! Dörmögé durczásan a fraj, s keresztül rontott a spanyolfalon, mérgében tárva, nyitva hagyva annak a két szárnyát, mely a kandalló előtt össze szokott csukva lenni.

György csak akkor vette észre, hogy a spanyolfal szét van tárva, mikor már a tüzet lobogásra birta.

A tizenhatodik század pompája az első magyar főur várában összegyüjtve. Azok a csodaszép faragványú almáriumok, elefántcsont diszítéseikkel, a damaszkozott aczél szekrények, arany és ezüst szobrocskáikkal; a nagy velenczei tükrök, miknek rámáit művészalkotású nimfa alakok környezik; a czímeres karszékek a legszeszélyesebb támlányokkal, -67- a nyitott pohárszékek megrakva arany és ezüst edényekkel, serlegekkel, a réz állványokon nyugvó kandelaberek; a drágaköves mozaikkal kirakott asztalok; a mennyezetes nyoszolya és az imazsámoly. – És azok a drága szönyegek, melyeken egész mythoszi csoportok vannak szőve, festve, vagy himezve. – És az agyagművészet remekei tarkán váltakozva az ötvös remekekkel; az ezüst reliquiarium, drágaköves ereklyéivel, zománczfestésű szent képével; és az a nagy álló óra, melynek csak fölséges harangkongását hallotta eddig: most pedig látja, hogy mozdulnak meg rajta az angyalalakok s kalapácsaikkal ütik az ezüst harangon az órát; a tűzmadár pedig az alatt szárnyát terjengeti alattuk. – Aztán egy sötét rámából kiemelkedő kép: Sámson, Delilával. Az a csábitó hölgy, fedetlen bájaival, olyan, mintha csak eleven volna. – Egy karszékhez támasztva egy hárfa. – S mindez a kápráztató pompa még rejtélyesebbé téve az ablakok üvegfestményei által szivárványba törött napsugártól.

Györgynek minden érzéke szenvedett ettől a látványtól. Neki fájt ez az érthetetlen pompa! Remegett ebben a tündérvilágban.

Egészen elfeledkezett magáról. Azt képzelte, hogy ő maga is ebbe a fényes világba tartozik. Ura és rendelkező szelleme az ilyen fejedelmi pompának. Mintha álmában látta volna már mindezt s egy ujabb álmában ismét visszatalálna ide.

A hölgyteremnek láthatatlan szellemei is voltak: a zenélő gépek; melyek az óraütésre egymás után megszólaltak. Az egyiknek fuvola hangja volt, a másiké meg olyan, mint mikor vízcseppek hullanak a magasból az álló vízbe. Egy arany szelenczéből egyszerre csak egy parányi madárka ugrott elő; minden tolla zománczragyogásu; az is elkezdett énekelni, mint a fülemüle, s a közben a tollait borzongatta a csőrével, a szárnyait összeverte s a farkát pávamódra szétterjesztgeté. -68-

Nem is vette észre, mikor egy mellékajtó megnyilt. Onnan nem jött be világosság, hanem valami bűbájos illat szállt végig a termen, mintha virágeső hullott volna.

György csak akkor rezzent fel elandalodásából, mikor a tünemény már előtte állt.

Egy gyermeteg hajadon, karcsu és sugár, hosszan leeresztett aranysárga hajjal. E tündérpaláston kivül még csak egy patyolat lepel fedezte a termetét, olyan vékony és finom, hogy mindenütt oda tapadt az idomaihoz. Most szállt ki a fürdőből.

Zavarában jelt akart adni jelenlétéről. A kezében tartott tüzkotró vasrudat zajosan fúrta a zsarátnok közé.

A hajadon hátrafordítá a fejét, nagy sötét pilláit alig emelte fel a szeméről, parányi gömbölyü piros ajkait alig nyitotta fel, s aztán hidegen mondá:

S azzal lasankint lefejté termetéről a hozzátapadt patyolatot, először csak csipőig, azután egészen lebocsátá sarkig, s még oda állt a földig érő tükör elé, s ott egyszerre kettős alakban tündökölve, összecsavarta dusgazdag aranyhaját, s azt háromszorosan a feje körül tekerte.

György, mint a megigézett, térdelt a kandalló előtt. A lelke külön volt válva a testétől. A zsarátnak közé dugott vasrud megtüzesedett már és sütötte a tenyerét, s az agyának nem volt annyi uralma az idegein, hogy a tüzes vasat eldobassa vele.

Egész nap lázban volt, nem volt se étele, se itala. Mikor egyedül lehetett, zokogott. Alig várta az éjjelt.

A mint a hajnal pirkadt, a legelső kakasszóra felkelt és lement a szük czellába, a hol a fehér barát éjszakázott.

Meggyónt neki mindent. Az ébren látottat és az álmában kisértőt. Bevallotta szivének minden legtitkosabb gondolatját.

– Atyám! Én tegnap óta nem az az ember vagyok, a ki az előtt voltam. – Mint a kit a vipera megcsipett; idegen méreg lángol minden eremben. – Azt látom, a mi nincs, s nem látom, a mi előttem áll. – Nem tudok megszabadulni a kisértettől, a ki a szivemet megszállta, a kiért vágyom, és kit gyülölök. – Szeretném megölni, a vérét kiszivni, és aztán összetépni. Rém gondolatok üldöztek egész éjszaka. – Azt gondoltam: tüzzel játszom, tüzben dolgozok; tüz lesz a fegyverem. – Felgyujtom ezt a várat, s aztán elragadom őt a fejem fölött égő gerendák közül. – Aztán meg azt gondoltam, hogy elmegyek a Kárpátok közé, a hol a rettenetes hajdemákok tanyáznak; felcsapok hozzájuk: leszek köztük első, kegyetlenebb, vakmerőbb valamennyinél; tulteszek az istentelenségben valamennyi harámbasán s mikor aztán fejedelme leszek valamennyi haramiának, akkor érte jövök: «No ha királyné akartál lenni, itt vagyok én, leszek királyod!» – Ezekkel küzködtem éjfélig; nézd, hogy összeharapdáltam a karjaimat kinomban. – Azután megint megszállta a lelkemet egy véghetetlen nagy fájdalom. -70- – Pöröltem az Istennel! – Mért adtál nekem lelket? Mért nem teremtettél kutyának? Mért adtál elmét, ha nem tudok látni az elmémmel?

– Nem egy ördög, hanem száz! Ha az egyik sirva fakaszt, a másik kaczagásra csiklandoz. – Hallgass meg engemet, atyám. – Mindig ilyen voltam, gyermekkorom óta: makacs, vakmerő, ellenszegülő. Ha azt mondták: ne nézz a napba, mert megvakulsz! csak azért is belenéztem: meg akartam tudni, mi van hát ott a napban? ha mingyárt megvakulok is utána. – Ah, nem a láng fáj jobban, a mitől meggyulladtam, a miben égek; hanem az a jég, a mitől megfagyok. – A mikor azt mondta: «hiszen nem férfi ez, csak cseléd.» Ah! Ettől a tekintettől azt hittem, hogy kővé meredek. Nem férfi, csak egy cseléd!

S azzal egyenesen, a hogy állt, végigveté magát a kőpadlaton, hogy a homloka nagyot csattant, s elkezde hevesen zokogni.

– Atyám! Rebegé György. Engem az Isten nem azzá teremtett, a mi vagyok. – Szólj! Te szent ember! Van-e neked hatalmad, tudományod, belőlem uj embert teremteni? Uj embert, a milyen én akarok lenni. Ha van rá hatalmad, tégy velem a te bölcseséged szerint, mert ha nincs, én ezt a nyomorult cserépedényt, a mibe az Isten emberi lelket küldött, összetöröm darabokra. Nem ölök meg senkit, csak saját magamat!

– Legyen neked a te kivánságod szerint. Állj fel. Nyugodj meg. És aztán jőjj velem, a merre én vezetlek. Én új embert csinálok belőled.

A szamár a kordé elé volt már fogva, a talyigán levő elemozsina letakarva ponyvával.

György azt sem vette észre, hogy hajadonfőtt jár-kel. A darutollas süveget odafenn felejtette a kastélyban. Sárga csizmája volt, az út pedig sáros. Vezette a kordés szamarat kötőfékénél fogva. A talyiga nyikorgó kerékkel döczögött ki a várból, végig a váralja utczáján. A pitvarból utána kiabáltak a szolgálók: «gyere ide, te mendikás! Adok egy garast, végy rajta hájat, kend meg a talyigád kerekét, ne nyikorogjon!»

Frater Autonius egy szót sem szólt a védenczéhez sok ideig. A nap jól feljött már a hegyek mögül; az erdő megzendült a húros rigó fütyülésétől. Mentek, mendegéltek. György nem kérdezte, hová?

Egyszer aztán egy hegyszakadékhoz értek, a melynek mélyében tombolva zuhogott a megáradt hegyfolyam. A két meredek partot egy gerendákból tákolt hid kötötte össze.

A hid innenső végén megállítá a kordét a fehér barát. Tul a hidon meredek kaptató következett.

A barát összetette a kezét, imádkozott, s keresztet vetett magára. György mindezt utána csinálta.

– Ez itt a válaszút, monda fráter Antonius: nézz hátra! ott van az a világ, a mit elhagysz. Most gondold meg jól, hogy elhagyjad-e? A mi ott van: az a dobzodó öröm, keverve gyötrő fájdalommal. Ott vannak a csábító kisértetek: az ingerlő álomlátások; a túlsó parton csak a rideg nyugalom, lemondás, szigorúság. Még most visszatérhetsz. Ha a test gyönyörüségeit ohajtod inkább, amott megtalálod. A tulsó parton nincsen semmi öröm. De ha -72- a lelkedet akarod megmenteni, akkor levetkőzöd a régi embert s követed az én utaimat.

– Akkor vetkőzzél le. Ez a czifra gunya, a szolgaság pompája nem illet meg többé.

György lerakta az ezüst paszomántos öltönyöket a híd karfájára. Darabról darabra, az utolsó kapczáig.

A barát előhuzta a kordé saraglyájából az elébbi novicziusnak a csuháját s odanyujtá azt Györgynek.

Az ifjunak eszébe jutott, hogy az egy pestisben elhalt lázárnak a gunyája. Az élteért reszkető test végig ludbőrzött ez érintésre. De a lélek erősebb volt. Az ifju felölté a rettegett csuhát.

György pedig fogá a szijainál összekötött fatalpu bocskort, s felakasztá azt a kordé lőcsére: – ne kopjon. – És aztán mezítláb tette meg az utat, a nyikorgó kordét tolva, a hol meredek volt az út: egész a budavári hegységig.

Lerakott öltönyeit bizonyosan megtalálták a hid karfáján, s aztán találgatták, hogy mi vége lett a magister kaminariusnak.

IV. FEJEZET.
FRÁTER GYÖRGY.

Gyalog tették meg az utat a Kárpátoktól a Dunáig a fráter és noviczius, segítve tolni a szekeret a hegynek fölfelé, visszatartani völgyfelé, soha sem ülve rajta. Az összekoldult alamizsnával be kellett számolni pontosan a -73- gvárdiánnak. Maguk száraz kenyérrel éltek s lakomáztak a vadkörtefa alatt hullott gyümölcsből.

A pálosok kolostora ott állt a nagy kiterjedésű budai hegyvidék rengetegében: egy körülzárt völgyben, melyből a külvilágra nem nyilt semmi kilátás. A tömör épület még most is megvan, de nem szentelt hely többé; majorlak lett belőle, a hajdani oltár helyén tűzhely van, a refektoriumból lett pálinkafőző.

II. Ulászló idejében még az a kolostor egy főapátság székhelye volt, melynek fennhatósága alá tartoztak a felső magyarországi és lengyelországi alsóbb klastromok és kisebb apátságok. Hirhedett volt a zárda tagjainak rendkivül szigoru életmódjáról, egyházi fegyelméről. A pálosok asztalára soha hus és halféle étel nem kerűlt, még a gabonanemüekből is azt válogatták, a melybe a zsizsik bele nem esik. Maguk sajtot készitettek; de azt soha nem izlelték, mert abban is lehet élő állat.

Idegen embernek a kolostor küszöbét nem szabad átlépni. Egyszer Hunyady Mátyás király titokban lopózott be hozzájuk, úgy észlelte ki rendkívüli, rideg szertartásaikat.

Fráter Antonius épen egy pénteki napon érkezett meg a kolostorba, megrakott kordéjával, szamarával s az uj neofitával.

A gvárdián átvette az elemozsinát, rámondta, hogy «Deo gratias». Épen vecsernyére harangoztak a kis toronyban.

A péntek nagy jejunium napja volt a klastromban; akkor még egy ital vizzel sem volt szabad senkinek a torkát megenyhíteni.

Györgynek az volt a kötelessége, hogy a kápolna küszöbén letérdeljen és a fehér barátoknak, kik előtte végig lépdeltek, kezet csókoljon.

A szamarat átvette tőle egy idősebb noviczius, az vezette az akolba. Ő még arra sem volt érdemesítve.

Tizen voltak a barátok, tizenegyedik a gvárdián, -74- tizenkettedik a perjel, tizenharmadik a főapátur. Ez jött legutoljára. Énekeltek és imádkoztak.

Akkor odajött hozzá fráter Antonius s azt mondá neki, hogy álljon fel és kövesse.

Odavezette a főapát elé, ki maga egy falóczán ült, mellette a többi barátok álltak.

– Ugy van. Erősíté meg a pártfogó barát. Elődöd, a ki e szerzetes ruhában velem jött, valóban a pestis által lőn meglepve. A leggonoszabb bélpokol lepte meg: a test kivánsága. És valóban meghalt ő a világnak, a midőn ez öltönyt levetve, megszökött, a világ hiábavalóságait keresve, és lelkét kárhozatnak adta. A mit mondék, a szent irás értelmében volt mondva.

– És az ifjú ember hitte azt, hogy egy dögvészben elhaltnak a köntösét veszi fel magára? kérdé a főapát.

Ezzel a főapát, felemelve a bünbocsánat-osztó fekete pálczát, odasujtott vele Györgynek a fejére.

Fáradságos utnak a befejezésén, eltikkadva, kikoplalva érkezett meg a kolostorba, a hol épen teljes bőjtnek a napja volt.

S ő neki a legelső kötelessége az volt, hogy noviczius társának segítsen a teheneket megfejni. Csak ketten voltak az istállóban. A conscolaris könnyű erkölcsű fiú volt: mikor tele volt párolgó tejjel a sajtár, ő bizony nagyot húzott belőle s Györgyöt is biztatta: «hisz nem tudja meg senki, hogy átléptük a tilalmat.»

Hideg, szük odú volt a hálóhely, a mely a neofitának volt rendelve. Egy szöglet-zug a lépcső alatt, egyenesen felállni sem lehetett benne, egy vánkostalan fapad volt a fekvőhely. Ámde György ennél rosszabb álomhoz is hozzá volt már szokva. Az ifjui erőtől duzzadó test, a mint fekmentes állapotba került, rögtön átadta magát az álomnak. Gyermek volt még, a kinek ha este későn, vacsora után nyafog, azt szokták mondani: «álompecsenye kell már neked!» s aludni küldik.

De még sem volt már egészen gyermek: az álomvilágban szeszélyes a korszámlálás. Egyik ember vén korában ifjunak álmodja magát, a másik ifju fővel férfi korba csapong át. Györgynek kínzó látásai voltak. Minduntalan azt a képet látta maga előtt: a királynénak szánt tündért a tükör előtt. S magát álmodta melléje királynak. Tündér királynak, lidércz fejedelemnek, dæmonok uralkodójának. Egyszer ő volt annak a zsarnoka, másszor meg az volt az ő rabtartója. De mindig közéjük támadt valami érthetetlen lény, valami angyalféle, a lángpallosával, a ki egymástól elválasztotta. Örjöngött miatta. Fegyver után kapkodott. Csakhogy álmában nincs az ember kezének ereje, nincs a fegyverének éle. Nem egy tükör, de száz mutogatta előtte ugyanazt a csábító tüneményt, s akármelyik -76- után kapott, az a hideg üveglap volt, egy sem az igazi melegsugárzó tündér maga.

A pokolédes álomból egyszerre felriasztá egy magasból jövő hang: a kolostor-csengetyű szava szólt.

Felnyitá a szemét. Czellája ajtaján Antonius arcza tekinte be, mécses volt a kezében.

– Surge puer. (Kelj fel fiú.) Dörmögé. Gyujtsd meg a mécsedet, s jöjj fel a kápolnába.

Györgynek a lelkét még mindig elbüvölve tartá az a tündéri álom. Gépileg gyujtá meg a mécsesét, s követte frater Antoniust.

A kolostor hosszú folyosóján mind megnyiltak a czellák ajtajai, s előléptek belőle az éjféli alakok, fehér csuháikban, mécscsel a kezükben s mindanyian a kápolna szentélye felé tartának.

Ott az előcsarnokban mind összegyültek s vártak, míg a gvardián megérkezett. Az felnyitá a kápolna ajtót.

Megtudta aztán nem sokára, hogy mit jelent az: a fehér barátok éjféli vigiliáján elsőnek lenni?

A kápolnába lépve, a tizenkét barát s a két noviczius két oldalt az oltár mellett helyet foglalának. Megzendült az ájtatos zsolozsma: «miserere mei Domine». György még nem tudott énekelni; nem vehetett részt a chorusban. Neki még most is az a túlvilági csábdal hangzott a fülében, a mit a tündérek énekelnek földieket üdvezítő égi szerelemről, földieket elkárhoztató pokoli szerelemről. Ha megtudná valaki, hogy ő most miről ábrándozik?

A mint az ének elhallgatott, Antonius oda lépett hozzá s azt mondá neki: «vesd le a csuhádat egész a kordáig.»

György engedelmeskedett s lemeztelenité a felső testét egész a derékszorító kötélig.

Az első ütésnél felsziszszent György. Az jutott eszébe, hogy ez igazságtalanság! Nem ő torkoskodott a bőjtöt megtörve a tejből, hanem a pajtása, még is az korbácsolja meg őtet! Hanem aztán a későbbi korbácsütések egészen magához téríték. A csábító álomképek eltüntek előle. Eszébe jutott Antonius példálózása, a mit egész uton igyekezett vele megértetni. A testet meg kell öldökölni, hogy a lélek megelevenüljön. Az utolsó korbácsütésekben már valami földöntuli gyönyörüség volt. A rossz álom el volt üzve.

– Surge! (kelj fel) monda neki a tizenkettedik ütés után Antonius, s aztán maga segíté neki felölteni a csuháját.

György rájött arra a tudatra, hogy itt ezen a szent helyen még álomban sem szabad vétkezni: mert azt is megbüntetik. Azt hitte, hogy az álmában elkövetett gonoszságért kapta azt a flagellácziót.

Hanem aztán, a mint felkelt az oltár zsámolyáról, látta, hogy rögtön elfoglalja helyét a másik noviczius, a ki már felszólítást sem vár, csak veti le a válláról a csuháját, s tartja oda a meztelen hátát a korbács elé.

Ennek frater Antonius szolgáltatta ki a tizenkét korbácsütéseket. Kiállta jajszó nélkül.

– Na ez is megérdemelte, gondolá magában György, mert titokban meglopta a tejet, megszegte a jejuniumot.

Csak az után lett nagy a bámulása, a mint frater Antonius maga is oda tartá a vállait a korbácsütésnek, végig borulva az oltár lépcsőjén. Őt viszont egy legközelebb álló szerzetes társa részesíté e fenyítésben.

Hát az a tisztes ősz férfiú mit vétett? Mi büne lehet, a miért így kell vezekelnie? -78-

És aztán következett a többi: egyik a másik után. A tizedik barátot a gvárdián ostorozta meg.

Akkor a gvárdián jött a sorra. Az ostor a perjel kezében volt. A gvárdián is tizenkét ütést kapott.

Györgynek egyre növekedett a bámulata, a midőn azt látta, hogy maga a perjel is leveti kereszttel diszített köntösét s alázatosan hajtja le fejét az oltár lépcsőjére. A korbács a főapát kezében suhogott, a ki erőteljes, nehéz csapásokkal sujtott le az előtte fekvő testvérre.

Mikor a perjel is fölállt és felölté a csuháját: a főapátur így szólt az egybegyültekhez:

– Mindez annak az emlékezetére történik, hogy a mi urunk, Megváltónk eként ostoroztatott meg Pilátus parancsolatjára a poroszlók által.

És akkor maga a főapátur szintén leveté övig a szerzetesi jelmezét s a korbácsot átadva a perjelnek, leborult az oltár lépcsőjére.

A perjel magasra emelte az ostort s megcsóválva azt a levegőben, teljes erejével sujtott le azzal a főapát vállára. Csak egyet ütött: aztán átadta az ostort a gvardiánnak. A második csapást annak kellett a főnök testére mérni. És aztán sorba a többi tiznek. És megkivántatott, hogy az ostor fütyüljön a levegőben és csattanjon a hová leüt.

György elszédült ettől a látványtól: a szent képek, a faragott apostol-szobrok tánczot jártak körülötte. Mikor a noviczius társ kezébe adta a korbácsot, hogy ő is sujtson oda arra az ostorcsapásoktól vérző testre; hogy üsse meg azt a szent embert, az Istennek leghívebb szolgáját, egyszerre elsötétült a szeme előtt a világ: összeroskadt eszméletlenűl.

Másnap megkezdte az oktatást frater Antonius Györgygyel. Azzal a csodával határos emlékezőtehetséggel csak úgy «égett a nyaka», (a hogy a magyarok mondják) a tanítvány keze alatt. A mihez rendes embernek hónapok -79- kellenek, az ő neki ugyanannyi nap alatt sikerült. Mire az év letelt, a legavultabb kéziratokat le tudta másolni, s latinul úgy beszélt, mint akármelyik barát. A grammatikát és syntaxist, a mi mellett más diák négy iskolapadba faragja bele a nevét: ő félesztendő alatt csutkástól megette, s szent Ágostont tanulmányozá.

De nem csak a tudományokban tüntette ki rendkívüli elmetehetségeit; hanem a gyakorlati élet feladataiban is. Kolostora egyike volt a legszerényebbeknek. Ez nagyon természetes. A pálosok egész komolyan vették a szerzetesi élet szigorát. Az ő tagjaik nem jártak a főurak mulatságaira asztaltréfákat kiegészíteni, ő náluk nem kerestek menedéket előkelő családok ivadékai, ők nem hajhásztak örökségeket vakbuzgó vénasszonyoknál; nem szolgáltak a főuraknak. Egyedül a vallásnak éltek. Ezért aztán kicsiny is volt a birtokuk, csekély a jövedelmük, kápsálásból tartották fenn a kolostorukat és szigoru életrend tartásával. Egy év alatt mind ez jobbra fordult. Györgynek volt egy jó ötlete, a mi a kolostort egyszerre nagy jövedelemhez juttatá. Eddig is készítettek a fehér barátok sajtot; de azt csak nagy olcsón adogatták el a parasztoknak egész frissiben: György új módját hozta be a sajtkészitésnek. Formába préselte, kehely és billikom alakba, ellátva szent emblémákkal, aztán felfüstölte, a mi által a sajt évelő lett, megfestette zöld és piros szinre s aztán eként bocsátotta áruba. A sajtáruló kordék az által megszüntek koldustalyigák lenni. Ur és paraszt kapva kapott az új alaku, rendkívüli ízü, soha el nem romló «ostyepkákon.» A vándor barátok aztán a szentelt sajtokat becserélték sáfrányért, szilvaízért, fűszerekért, nádmézért; azt megint Budára hozva a főurak és papok konyháin értékesíték: a zugligeti kolostor ládájába halommal gyűlt össze az arany és ezüst. Martinuzzi Györgynek az volt az első próbatétele a pénzcsinálás tudományában, melylyel később annyi csodáit szerezte az államférfiúi sikereknek. -80-

A főapát igazlelkű ember volt. A rend gyarapodásában nagy része volt Györgynek. Ezt azzal jutalmazá meg, hogy a mint a noviczius az exament letette a theologiai tudományokból, azonnal felszentelé őt rendes tagnak. A sáfár helye épen megürült a kolostorban. A volt sáfár meghalt. A testvéreknek választani kellett helyette másikat. A főapát hármat kandidált. Az egyik volt az ősz Antonius; igen derék ember, de a ki a számokhoz épen semmit sem értett: az algebrával örökös ellenségeskedésben élt. Ez csak a hármas szám kitöltése végett lett kandidálva, de soha egy szavazatot sem nyert. A második volt fráter Innocentius: a ki a Corvin könyvtárban mint kéziratok lemásolója volt alkalmazva; a harmadiknak lett Martinuzzi György jelölve. Valamennyi szavazat egy ellenében Györgyre esett.

És akkor György térdre borulva esedezett a főapát előtt, hogy engedjék meg neki a cserét a confráterrel. Vegye az által a sáfári hivatalt, ő pedig a könyvtári másolóét.

Meglett neki adva, a mit kivánt, György lett felküldve Buda várába a Corvin könyvtárban másolatokat körmölni. Igen szép irása volt, értett a talik-betük rajzolásához is, sőt az initialék festését is nagy ügyességgel gyakorolta.

V. FEJEZET.
DOBZSE LÁSZLÓ.

A csendes zugligeti kolostor körűl a százados tölgyfák kétszer is lehullatták már a leveleiket, s kétszer kihajtottak újra. Ez alatt nagy változások történtek odafenn a magasban.

A királynénak fia született. Ideje korán jött a világra, két hónappal a természet törvénye által megszabott idő -81- előtt. Azt a parányi kis életet, a mit magával hozott, úgy tudták fentartani, hogy időről-időre egy-egy sertést vágtak kétfelé, annak az életmeleg belsejébe dugták bele az újszülöttet, míg végre annyira megerősödött, hogy levegőre lehetett hozni. Hanem a királyné maga belehalt a szülésbe.

A mint aztán az újszülött, a kit (a franczia király iránti kegyeletből) Lajosnak kereszteltek, a pólyából kiszabadúlhatott, siettek őt megkoronázni. Egy siró csecsemőnek a feje fölé odatarták a koronát. Nagy ünnepségek történtek ez alkalommal a budai várban.

A requiemet a királynéért, a Domine Salvum fac Regem-et az új királyért a fehér barátok is elénekelték.

Györgynek azon járt az esze, hogy nagy «dies iræ»-t énekelnek most a Zápolyák várában. Porba esett minden reménység a magyar trón elnyerése iránt. Van már törvényes örökös. Nincs szükség sem a rákosi országgyűlésre, sem a német császárral kötött titkos szerződésre, hogy az országnak új királyt adjon.

Idő közben megtörtént még az a kis hajczihő is, hogy az országgyűlés erős határozatot hozott abban az értelemben, hogy soha idegen származású király Magyarország trónját el ne foglalhassa. Ennek visszatorlásaúl az osztrák fejedelem haderővel tört be a határszélen, s pusztítani kezdte a dunántúli megyéket. A megrémült király felszólítá Zápolyát, (az egyik ellenségét), hogy gyüjtse össze a hadakat, s verje ki az országból a másik ellenségét (Ferdinandot). A táborok szembe álltak s bizony fegyver élére volt állítva a kérdés. Hanem aztán véget vetett az egész fegyveres vitának a férfi trónörökös születése, németnek, magyarnak szépen visza kellett ballagni a maga hazájába. Szétválasztotta őket ez az üdvkiáltás: «éljen II-ik Lajos király!»

Ámde arra számított mind a kettő, hogy ez az idétlen szülött nem lesz megélni való ember.

… A sáfárválasztás utáni napon, György felballagott -82- Budavárába, átvenni a confrátertől becserélt leiró helyet.

– Micsoda? Te! Vitéz Martinuzzi Utyessenovich György! A török fejek levagdalója! Te jösz ide vissza, mint fehér barát; csuhában, faczipőben? Hát így követeled tőlem vissza az itt hagyott kardodat?

– Folytatni a munkát, a mit a társam félbehagyott: a manuscriptumok copiáit.

– Micsoda? Te copiákat irsz, ócska manuscriptumokról, a ki még néhány év előtt azt sem tudtad, milyen szűrben jár az öreg «Á?»

A várnagy nem hitt addig, a míg a szemeivel nem látta, hogy György csakugyan belemártja a kalamust a kalamárisba, s folytatja szép fraktur betükkel a félbenhagyott copiát.

– Csodák történnek a világon! Hát csak irjad Fráter György, a mi a pennád alá kerül. Aztán majd mikor délre harangoznak, verd ki a kalamust az asztal lábához, s a szag után indulva, keresd fel a konyhát, a hol a jusculumodat kiszolgáltatják.

– Deo gratias. A nappali órák nem vesztegetni valók. Én csak munka végezte után pánizálok otthon a kolostorban.

– No erre én nem állnék kötélnek. Hát csak végezd a körmölést fráterkám. Ne félj, itt nem háborgat senki, ha csak az egerek nem.

Igaza volt a várnagynak. A Corvina könyvtár ajtaja akár berozsdásodhatott a felől, hogy valaki nyikorgatná; hanem a könyvtárbujó kollegák, azok szorgalmasan ott működtek körülötte: az egerek. A hogy az ő tolla perczegett -83- a beiratlan lapon, úgy perczegtek az ő fogaik a már beirottakon.

Az okirat, melyet Györgynek le kellett másolni, a paulinusok történetéhez tartozó valami doce volt.

A pálos barátok szerzete kiválóan magyar eredetü volt. Még 1215-ben alapította a rendet Bertalan püspök. 1319-ben adományozta nekik Szent-Ágoston szabályrendét XXII. János pápa, s 1390-ben ruházta fel őket IX. Bonifácz pápa a karthausiak szigoru szabályaival. Magyarországról lassankint szétterjedt a rend uralma lengyel, német és svéd országokra; öt provincziájuk volt, s mindannyinak a feje volt a budai Makkos Máriai főapátság.

Hunyady Mátyás király különösen nagy pártfogója volt e rendnek, mely nem csak szigoru fegyelméről volt nevezetes, hanem arról is, hogy a nemzeti művelődésnek hathatós előmozdítója volt, egész ellentéte a butaságot terjesztő, csak a semmit nem tevést ápoló szerzeteknek. Épen Mátyás király maga volt az, ki egy éjjel, a gvárdián által bebocsátva a kolostorba, szemtanuja volt annak a szigoru flagellationak, melyet az eredeti feljegyzés szerint előadtunk. Királyi jó akaratát az által tanusítá Corvin Mátyás, hogy a pálosok budai apátságának adományozta a borsodmegyei gazdag jövedelmü sajó-ládi apáturságot, mely az ideig a kalandjaikról hirhedett veres barátok tulajdonához tartozott.

Corvin Mátyás halála után azonban, midőn a legelső apát, Pius kormányozá a sajóládi kolostort, egy éjjel gonosz latrok felgyujták a zárdát, a barátokat megölték az apáturral együtt; s e tüzvészben a donátios levél is elhamvadt. Akkor aztán a veres barátok megint visszafoglalták a kolostort s bitorolták a javadalmait.

A főapát hasztalan folyamodott a királyhoz és Bakácshoz. Sehol sem volt grata persona. Mindenütt azt kérdezték tőle: «hol az irás?»

Az adománylevél eredeti példányának bizonyára ott kellett lenni valahol Mátyás király levéltárában. Azonban -84- Ulászló alatt a levéltárnoki állásnak az volt a neve, hogy «vacat». Egy harmadik példánynak is kellett valahol létezni a székesfehérvári káptalanban. De az meg épen el volt zárva a pálosok előtt.

Ezért küldé a főapátur a Corvina-könyvtárba a lemásoló Frátert, hogy ha rátudna akadni az eredeti királyi adománylevélre. Ez azonban igen szépen tudott másolni; de annál magasabb tudománya nem volt. Talán ha ötven esztendeig folytathatta volna a leiró munkát, végül majd csak rábukkant volna. Igy azonban elkezdte kronologiai rendben szent Özsébnél s egy évben egy lépést haladt.

Mikor Fráter György felváltá frater Innocentiust, neki is lelkére kötötte a főapát, hogy folytassa a kutatást a királyi levéltárban, Corvin Mátyás adománylevele után.

A királyi levéltár – ez idő szerint – a lehető legnagyobb rendetlenségnek örvendett. Annak az okiratcsomagait az új király uralkodása alatt az érdekelt zászlós urak és főpapok a saját érdekeiket kutatva, úgy összevissza hányták, hogy azokon eligazodni nem lehetett. Tárgymutató nem létezett sehol.

És mégis talált valakit Fráter György, a ki nyomra vezesse. A kis egérke volt az.

Az egér nagy inyencz. A pergamennek azt az átlátszóságot a tojás fehérben és színmézben áztatás adja meg. Azért azt jobban szereti az egér megrágcsálni, mint a más fajta bőrlapot.

S György megjegyzé, hogy az átlátszó pergamen mind Corvin Mátyásnak a névaláirásait viseli.

Mikor rátalált, nem kiabált heürékát, nem futott haza a kolostorba az örvendetes hirrel; hanem nagy csendben maga elé tette a hosszú terjedelmes adománylevelet, s elkezdte azt lemásolni egy üres pergamentekercsre, mely -85- halomszámra állt a thékában a leiró diákok rendelkezésére. Senki sem vette azt rajta kívül igénybe. Mátyás király halála óta egyszerre századokkal esett vissza a nemzet. A negyvenezer tanulóra épített nagy egyetem falai betetőzetlen rom gyanánt álltak a vár végén, s a királyi várban csodának mutogatták azt a diákot, a ki még irással foglalkozik.

György ott dolgozott az okirat másolatán, (melyben minden betünek hasonlítani kellett az eredetihez), a leiró hely ablakmélyedés volt, mely az ölnyi szélességű falban egész czellához hasonlított. Észre sem véve, hogy valaki bejött a könyvtárba, nesztelen léptekkel, posztótalpú czipőben, csak akkor riadt fel, mikor a véletlen látogató már előtte állt.

Akkor sem volt valami daliás, hódolatot parancsoló alak. Simára borotvált arczával olyan volt, mint egy vén asszony. Most pedig tökéletesen vén ember volt.

Szakála, bajusza hosszúra eresztve, a királyné halála óta nem borotváltatta az arczát. Arczszíne fakósárgás, szemei ónszínű karikák közé mélyedve, hosszú, kiálló fogai miatt az ajkai nem csukódtak össze, öltözete fekete kantus volt, a mi tele volt pehelylyel: annak a jeléül, hogy egész öltözötten szokott az ágyban heverni.

Fráter György azonnal ráismert a királyra s tisztelettudóan felállt előtte, szerzetesi üdvözlés módján két kezét keresztbe téve a mellén s fejét mélyen lehajtva.

A király azonban nem emlékezett ő rá. Egyébre sem igen emlékezett ő már. Nem is láthatta a barát arczát, inkább a lehajtott fején a kiborotvált pilist. Azon a véleményen volt a király, hogy valami astrologust lát maga előtt. A ki a könyveket búvja, az nem lehet más, mint csillagjós. -86-

Megszólítá a barátot. Latin nyelven beszélt. Ez volt a közvetítő tolmács a király és a magyarok között.

– Mondd meg nekem bölcs férfiu: látják a megholtak, a mi itt a földön történik?

– Szent Chrysostomus azt mondja a Homiliáiban, hogy az idvezültek lelkei igen is látnak mindent, a mi holtuk után az ő kedveseikkel történik; ellenben az elkárhozottak örök vakságra vannak vettetve.

– A királyné lelki üdveért tartott szent misék és requiemek után azt kétségtelennek kell mondanom.

A király nagyot sóhajtott. Nehéz tehertől szabadult meg a lelke. A hangja mindjárt biztosabb lett, a mint tovább kérdezősködött.

– Tehát a megboldogult királyné lát engemet, mikor egyedül vagyok s a képe előtt állok? És hallja azt, a mit ő hozzá beszélek?

A király szemei felvillantak, sovány arczát valami ravasz mosolygás huzta ránczokba.

– De hát hogy ismerheti a fiát a királyné? holott elébb meghalt, mint az a világra jött?

– Szent Ágoston szerint az égben levők látják nem csak a jelenlevőt, de a jövendőt is.

– Az mind a csillagokban van megírva? Hát mondd meg nekem bölcs ember: fog-e emberkort érni az én fiam?

Dobzse László egyre jobban kezdte hinni, hogy astrologussal beszél. Még többet kivánt tőle.

– Kérdezd meg a csillagoktól, bölcs ember, vajjon megboldogult Fülöp herczeg várandós özvegyének posthumus szülötte fiu lesz-e, vagy leány?

Györgyöt nem vitte rá a lelke, hogy gúnyt üzzön az elmebeteg királylyal. Kitérő feleletet adott.

– A mindenható gondoskodni fog róla, hogy Lajos királynak magához méltó hitvestársa támadjon.

(Ulászlónak titkos szerződése volt Miksa királylyal, hogy a születendő gyermekek egymással összeházasíttassanak, mielőtt egyik is, másik is tudta volna, hogy mi lesz az újszülöttek neme: fi, vagy leány?)

Ezt tetszetős válasznak vette Dobzse László. Fráter Györgynek pedig arra az esetre, ha az özvegy főherczegnő még is fiút találna szülni, fenmaradt az a védelme, hogy hiszen Lajos király Fülöp herczeg nagyobbik leányát is nőül veheti: az ara négy éves volt, a vőlegény kettő.

A királynak még egy nagy gondja volt. Kezét a barát vállára tevé s úgy súgta a fülébe.

A király unszolta, hogy adja világosabb értelmét a szavainak, de György nem adott több választ.

(A pálos barátok összeköttetései kiterjedtek Németországra: ezeknek az előre vetett árnyékából tudhatá György, hogy Miksa király meg lesz ugyan választva császárnak, de a római út és a császárkoronázás elmarad.)

Dobzse László e kérdések tétele után hosszasan és mereven bámult a semmibe, néha órákig el szokott így mélázni, lelkének teljes sötétségében, míg egy új ötlet ismét világot nem lobbantott az agyában.

Ilyen godolatszikra volt az, mely ezt a kérdést intézteté vele a baráthoz: -88-

– Kit fog az én Zsigmond öcsém maga mellé királynénak választani, ha egyszer a lengyel trónra kerül? Hán? Szólnak erről a csillagok?

– Csak homályos útmutatást adnak. Zsigmond király nem fog királyi vérből származott nőt hitvesévé tenni.

Megmondhatta volna már akkor Fráter György a királynak, hogy lengyel Zsigmond Zápolya hugát szándékozik királynévá tenni, de jó oka volt rá, hogy ezt a titkot ott hagyja még egy ideig a csillagok között.

– Megjutalmaználak, bölcs asztrologus, igen örömest, de lásd: üres a tarsolyom. Egy dénárt sem láttam már Epiphanias óta. A míg szegény megboldogult királyném élt, mindig volt arany pénz, ezüst tallér a tarsolyomban, most nem tudom, hová lesz a pénz? Nem tudom.

S ennél az emléknél nagy könycseppek csordultak ki a szemeiből, végig az arcz barázdáin, a kuszált szakáll közé. Aztán összetevé a kezeit a mellén s némán mozgó ajkairól látszott, hogy egy paternostert mond el magában. Fráter György együtt imádkozott vele némán, a végmondatot egyszerre mondták el fenhangon mind a ketten: «sed libera nos a malo. Amen.»

Eszébe jutott, hogy hiszen kincstár ez, a hol ő most van! S ennek a tudós embernek semmi sem lehet oly nagybecsű ajándék, mintha egyikét az asztalon levő Corvin-codexeknek adományozza neki. Rátette a száraz, csontos kezét egy pompás maroquin-kötésű Attavantesre.

(Így szokta Ulászló – alamizsna gyanánt – szerteszét ajándékozgatni Hunyady Mátyás kincseit boldognak boldogtalannak.)

Fráter Györgynek lelkében egyszerre fölébredt az alkalomfogó szellem. A király kegyosztó kedvében van ma.

– Fölséges úr. Hálásan köszönöm meg ajándékodat. De az én szegény kolostoromban ily pompás codexnek nem lenne méltó elhelyezése. De ha szabad alázatos esedezéssel járulnom felséged elé, inkább kérném adományoztatni ezt a pergamenlevelet, melyet épen most másolgatok, kolostoromnak egykori adománylevelét.

Fráter György olyan kicsinynyé tudta összehuzni magát, a mikor ezt kérte, mint a hogy egy macska össze tud görbedni, mikor a madarat el akarja kapni, mint a hogy egy barát össze tud lapulni, mikor valami nagy dolgot készül elragadni.

Dobzse László jó szivű király volt. Elgondolta, hogy ennek a szegény barátnak mennyi tintát, czinóbert, miniomot és ultramarint el kell fogyasztani, a míg ezeket a czifra betüket mind lemásolgatja, hadd essen túl rajta; «habeat sibi!» (birja békével), mondá Fráter Györgynek, elviheted azt az irka-firkát.

– Kegyeskedjék felséged ráirni az engedelmét, hogy a várnagy megengedje a pergamen levelet magammal vinnem.

– Dobzse! dobzse! mondta rá Ulászló s reszkető betükkel odairta a pergamen végére a «Mathias Rex» után: «affirmavit Vladislaus II.» -90-

VI. FEJEZET.
A MI URUNK.

Épen a flagellatio napja volt, a midőn Fráter György ezt a nagyérdekű okiratot a király kegyelméből megnyerte. Joga volt hozzá Isten és emberek előtt, az ő szerzetének az eredeti adománylevele volt az. El kellett azt dugnia csuhája rejtekében, nehogy a szigorú pœnitentia rendjét egy örömhirrel megzavarja.

A kívül egyszerű barátcsuha belül el volt látva számos rejtekkel, melyeknek a francziáktól átvett szokás szerint megannyi elnevezése volt. «Galerie» volt a neve a derékon körül futó tüszőnek, iratok számára. «Abime» a hónalatti zseb húsnemű adományok gyüjtésére. «Armenienne» a pogácsáknak. «Precieuse» az olló és borotva megőrzésére. «Necessaire» a gyógyító cseppes üvegeknek és csodatevő gyökereknek. «Proprette» a zsebkendőnek, a könyökön «Devote» a kereszt, olvasó, agnus Dei számára, «Discrete» a csuklyában a kiosztandó szent képecskéknek. Ha pénzt kapott a barát, fogadalma tiltván annak viselését, azt a «Libertine»-be csusztatta, mely a faczipő talpára volt alkalmazva. Ekként nem hordták magukkal a barátok a pénzt, hanem rajta taposának.

Fráter György még az arczvonásain sem árulta el az örömöt, mely a testvérek közös öröme volt. Ezen a napon is alávetette magát az éjféli korbács-szertartásnak.

Csak másnap, a Rorate után, vette elő a drága ajándékot, a két királytól megerősített adománylevelet, átnyujva azt a főapátnak.

– Gloria in excelso! rebegé a főapát, midőn felnyitá az összehajtott pergament, s megölelte, megcsókolá az előtte térdeplő frátert, és fölemelé őt magához és ismét megcsókolá az arczát. -91-

Azzal Te Deum laudamusra hivatta össze a testvéreket s maga tartott prédikácziót e textus fölött: «az elsők lesznek az utolsók s az utolsók lesznek az elsők», a melynek értelmét mindenki szivébe vette.

Nyomban összeült a convent, a sajóládi apát megválasztása végett. Titkos szavazás utján esett meg a választás. Valamennyi szavazat, egyen kívül, mely Antoniusra esett, Fráter Györgyöt tisztelé meg e nagy kitüntetéssel.

Valóban nagyra fölvitte Isten a dolgát! Néhány év előtt még Zápolya herczegnő kandallófütője, tudatlan, bárdolatlan katona, és egyszerre apátur! a király kedveltje! Csudák történnek a földön!

Az alantabb rangú szerzetesek egyenkint odajárultak Györgyhöz, kezet csókoltak neki és üdvözölték: «salve sacerdos!»

– Meghajlok a ti akaratotok előtt, monda György. Én megnyerém szerzetesrendünk számára a királyi adománylevelet, s ti rám ruháztátok az apátság czímét. De maga az apátság még nincs a kezünkben. Azt még a templomosrend tartja elfoglalva. Majd ha egyszer magát a kolostort és annak minden világi javadalmát valósággal visszaszereztem lészen, akkor viseljem e fényes czímet, addig pedig hadd legyek, a ki valék eddig: Fráter György.

S azzal leszállt az emelvényről, melyre a præconisatio alatt felállíták és sorba járulva a társaihoz, visszaadta nekik a kézcsókot. Aztán a főapáthoz fordult: «engedd meg, hogy visszatérjek a rendeltetésem helyére, a királyi bibliothekába és folytassam a munkámat».

Fráter György ezentúl is minden reggel felgyalogolt a várba s most már a lemásolások czélja el lévén érve, egészen a saját hajlamait követve, tanulmányozhatá a Corvin-codexeket. Kitelt az időből.

A sajóládi kolostor visszaadásának az ügye ez alatt haladt, a hogy akart, hol csigamódon előre, hol rákmódra -92- hátrafelé. A templomosokkal senki sem akart kikötni. Nádornak, országbirónak, primásnak mind másra volt gondja, mint veszekedő barátok közt igazságot tenni.

A király sem jött el többet a Corvin-könyvtárba, hogy folyamodhatott volna a kegyelméhez (a mivel úgy sem sokat nyert lészen). Ulászlót megrémíté a pestis, mely Buda várában kitört. Elfutott előle a gyermekeivel együtt elébb Nagyszombatba ment, azután Prágába. A gyermek Lajost ott is megkoronázták cseh királynak. A külföldről aztán a királyt alig lehetett hazakönyörögni. De akkor sem bátorkodott Budára térni, hanem egyre változtatta a megpihenő helyét Visegrád, Esztergom, Tata között. S minthogy a pestis mindenütt utána ment, elvégre Sziléziáig futott.

Zápolya Jánossal sem találkozhatott Fráter György; mert az még makacsabbul üldözte Dobzse Lászlót nyomról-nyomra a leánykérésével, s minthogy lovas-dandárt hordott magával: a király ép úgy rettegett tőle, mint a pestistől. És a király minden útjában magával hordozta elhunyt neje arczképét, azzal beszélgetett, ha egyedül maradt. Ha valamire rá akarták venni a tanácsosai, csak azt mondták neki, hogy álmukban a megdicsőült királyné jelent meg előttük, az adta nekik ezt a tanácsot: rögtön beleegyezett. Végre a tanácsos urak úgy szabadíták meg a királyt a makacs leánykérőtől, hogy kineveztették vele Zápolya Jánost Erdély vajdájává. Magasra emelték, a honnan nem lehetett neki oly könnyen leszállni, mint az ország főkapitányságából.

E közben az a hír is eljutott Fráter Györgyhöz, hogy egyik nevezetes jóslata beteljesült. Zápolya Borbála királyné lett. Az új lengyel király, Zsigmond jött el érte s fényes menyegzőjét ülte meg vele Krakkóban. («Szép királyné leszek!»)

Fráter György imádkozni kezdett a szép királyné boldog uralkodásáért, de az imádsága elfult a nagy zokogásban. Nem is lett foganatja. -93-

Hanem Tomiczkyt látta a budai várlakban megfordulni. Csak az ablakon át látta, nem beszélt vele. Ekkor hizelegte ki Tomiczky Ulászlótól beleegyezését testvére, Zsigmond király házasságához Zápolya Borbálával.

A királyi udvarban Szathmáry György püspök regnált korlátlanul. Ő szedte le az ország jövedelmeinek tejfelét. A parasztból lett egyházfejedelem minden világi és egyházi hatalmat a kezébe gyűjtött, s kénye-kedve szerint bánt a nádorral, tárnokmesterrel. Fráter György mind ezt megtudta régi jóakarója, a várnagy által.

A «dominicana lætare» napján Fráter György a Corvin-könyvtár ablakából nézte azokat a jelképes játékokat, a melyeket ezen a böjtutó vasárnapján szokott mivelni a köznép a budai utczákon és piaczokon. Egy fertelmes, állatból és ördögből összetákolt és tarka színekkel befestett hét fejű alakot huzgáltak végig két kerekű laptikán, melyet az ájtatos nép kövekkel és rothadt almákkal hajigált meg. Ez volt a pokolbeli sátánnak és a többi apróbb ördögöknek a képe, a kiket a régi pogány magyarok hagyományai emlékéből hétféle néven nevezének: Guta, Mirigy, Döbröcz, Manó, Ármány, Fene, Kelevény. Ezt a csodavázat aztán a Szentgyörgy-térre jutva összetépték és szabdalták; rongyait a sárba taposták s ekként azt hitték, hogy már most mind ettől a gonosztól megszabadulának erre az esztendőre.

Ezt a vasárnapot pedig a római katholikusok az «arany rózsa vasárnapjának» nevezik. Ezen a napon szokta a római pápa a megszentelt arany rózsát a keresztyén fejedelmek, vagy királyi asszonyok legkitünőbbjének ajándékba küldeni a maga nuntiusa által. Ezen szentelt arany rózsa készül aranyból, pézsmából, és balzsamból, s jelezi képleg a «Mi Urunkat, Jézust»; a ki a Sáronnak rózsája.

Ebben az évben a római pápa az arany rózsát a magyar királynak küldé meg. -94-

Jó Dobzse László se tudta elképzelni, hogy jutott ő az arany rózsához? – Uj pápa volt, az küldte neki: X-ik Leo, kit még egy hónappal elébb Medicis Lorenzónak híttak; ez még nem ismerte II. Ulászlót; az előde, II. Julius pápa bizonyára nem küldte volna, mert az már ismerte.

Volt nagy processio az arany rózsa átadásakor a budai várban főpapok és zászlós urak részéről, a hogy illett.

Bakács Tamás, esztergomi primás fundálta azt ki a maga nagyravágyó eszével. Mivelhogy római pápává nem birta megválasztatni magát, ámbátor erősen meglakta a szent várost s sok magyar pénzt elprédált benne, hát azt eszelte ki, hogy a hitetlenek ellen megindítandó keresztes háborúnak a vezérévé emeli fel magát.

Az alkalom kedvező vala rá. A török birodalomban nagy volt a belső zür-zavar. Szelim az atyját letaszítá a trónról, a testvérét megölette, országnagyjait lemészároltatta; azonfölül a persa shahhal is háborúba keveredett: itt volt az ideje, hogy egy erős kézzel ledöntsék a félhold uralmát Európában. Az érsek azt hitte, hogy az ő keze olyan erős. Kapisztrán csak egy barát volt, mégis milyen csodákat mivelt a harcztéren Hunyady János mellett.

Husvét vasárnapján ismét a Corvina-könyvtár ablakából nézte Fráter György a nagy ünnepséget.

A pápai követ, biboros talárban, az arany feszületet vitetve maga előtt jött fel a Szent-György-térre, aranyos mennyezet alatt. A király nevében Szathmáry György püspök fogadta a biboros papot; kivel együtt aztán a várlak templomába vonúlva, ott kihirdeté a követ a pápai bullát, mely teljes bűnbocsánatot hirdet mindazoknak a föld népeinek, a kik a pogány török elleni háborúban részt vesznek s anathemával sujtja azokat a nemeseket, a kik netalán a jobbágyaikat e szent háborútól visszatartják.

Már erre a király annyit sem mondott, hogy «dobzse». -95- Ő éppen akkor kötött három évi fegyverszünetet a török szultánnal. Törődtek is azzal, hogy a király mit kötöget?

Husvét vasárnapja után következett a «fehér hét», melynek minden napját meg szokták ünnepelni, annak az emlékére, hogy az első században a katekumenusok, kik megkeresztelkedének, fehérbe öltöztek, s egy hétig fehér ruhában jártak.

E hétnek minden napján szakadatlanul tartott a keresztes pórcsapatok felvonulása a budai vártérre, kik ott zászlókkal és szuró, vágó fegyverekkel lettek ellátva.

Ezek ugyan nem igen voltak fehérbe öltözve, ellenben a mi szurtos szűr, szőrös guba, zsiros ködmen, daróczkankó van az országban, az mind megjelent velük együtt.

A hadnagyaiknak a pápai követ a fehér héten alkotott agnus Deit osztogatott; mely egy zászlóvivő bárány viaszképében a Megváltót ábrázolja s csodatevő erővel bír, a hogy azt V-ik Orbán pápa versekbe foglalá, midőn az agnus Deit a görög császárnak megküldé:

«Balsamus et munda cera, cum chrysmatis unda:
Conficiunt Agnum: quod munus do tibi magnum.
Peccatum frangit, ut Christi Sangvis et angit.
Praegnans servatur, simul et partus liberatur.
Dona defert dignis: virtutem destruit ignis,
Portatus munde de fluctibus eripit undae.»

(Balzsamból, tiszta viaszból és szentelt olajból készül a bárány, mely nagy ajándékot te neked adok. A bűnt megtöri, mint Krisztus vére; a szülést könnyíti, a méltóknak jutalmat hoz, a tűz erejét elveszi. S a vízbe esettet kiszabadítja.)

Fráter György hét nap alatt harminczezernyi hadat számlált meg, mely egymást felváltá a vár-piaczon.

A várnagytól megtudta, hogy ezeket mind egy táborba gyűjtik a Rákos mezején.

A nagy hadsereg tehát már megvolt. Csak egy Hunyady János hiányzott még hozzá, a ki azt diadalra vezesse. -96-

Volt a nándorfehérvári őrségnél egy székely származásu lovas altiszt: Dózsa György. – (Ez is György!) Ez egy portyázó török csapatnak az agáját párharczban a nyilt csatatéren levágta. (Épen mint Martinuzzi György!)

Ezért a hősi tetteért felhívták ős Buda várába. Egyszerre ünnepelt hős lett belőle.

(Pedig ez nem is hozott szekér számra kincseket és levágott deli fejeket magával.)

A király elhalmozta a hőst kegyosztásaival, a miket trombita szó mellett hirdetett ki a herold a piaczon.

Dózsa Györgynek a király nemesi czimert adományozott, a mire oda volt festve a lovas vitéz a dárdára szúrt török fejjel és hozzá negyven telekből álló nemesi birtokot, kettős zsoldot, arany lánczot és arany sarkantyút!

Fráter Györgynek eszébe jutott, hogy őt egy annál derekabb hőstettért kidobták a királyi várból; neki, a nemesnek azt mondták: «czoki paraszt!»

Dominica in albis napján, mely a fehér hétre következik, avatták fel Dózsa Györgyöt a Szentgyörgy-téren a keresztes hadsereg fővezérévé.

Nagy ünnepség készült. Korán reggel ágyudörgés hirdeté a világnak, hogy hetedhét országra szóló parádé lesz fényes Budavárban. Fráter György már hajnali felmenetelében egész sereg néppel találkozott, mely a fehérvári kapu felé tolakodott, csak úgy birt a királyi várig elhatolni, hogy elkerűlt a földalatti, később ugynevezett jezsuita lépcsőre s onnan bocsáttatá be magát a hátulsó kapun a kulcsár által. A királyi várnak is minden ablaka meg volt rakva ünnepi úrnéppel. Kivételt csak a Corvin-könyvtár képezett. Oda nem bocsátottak be mást, mint az irásfaló barátot. Az ajtó fölé volt felirva arany betükkel: Procul este profani; a piaczfelőli ablakok pedig le voltak -97- zárva vastáblákkal, a melyeknek a közepén csak egy lóher alaku rés volt hagyva a kitekintésre.

Fráter György mindeneknél elébb, a hogy szoká, az ajtót maga után bezárva, letérdepelt a feszület elé, s elmondá az e napra szóló imádságot, melynek czíme «a szent kenet vitele» annak az emlékére, hogy a szent asszonyok a Krisztus testének megkenésére drága balzsamokat vivének a szent sirhoz. Aztán megcsókolta az elefántcsontból faragott remek Jézus-alaknak a lábát s azzal indult a pulpitusa felé, melyen kiterjesztett könyve feküdt.

Azonban valami gonosz lélek ezúttal megbabonázta a betüket, hogy azok tánczolni kezdtek a szeme előtt s mindenféle rendetlenségeket követtek el, sőt a mit elolvasott, azt rögtön elfelejté.

Nem hagyta békével olvasni a nagy harangzugás a tornyokban, a nagy éneklés, virginálás a piaczon.

Felállt a könyv mellől s odament az ablakhoz. Egy grádicsos zsámolyról elérte a vastáblán levő nézőlyukat s azon keresztül letekinte a piaczra.

A tért négyszögben vette körűl a királyi dárdások vértes sorfala, melyen túl nyüzsgött a bámészkodó nép. A tért képező paloták ablakai mind rakva ünnepi ruhába öltözött hölgyekkel.

Maga a tér zöld fűvel és sárga tavaszi virággal volt behintve. A szökőkút márványmedenczéje pedig jegenye ágakkal körültüzködve.

A kút előtt volt felállítva a biborral bevont emelvény, mennyezetéről földig omló szőnyegekkel. Ezzel oldalvást volt egy karzat, az országok czimereivel, a melyet a tollas sisaku kürtösök és sipfuvók foglaltak el. A kút mögött egész erdeje lobogott a megyei zászlóknak.

Ujabb tizenkét ágyulövés után megindúlt a Zsigmond templomából a menet: elől lovas trombitásokkal, a kiknek nyomában a pánczélos alabárdosok jöttek, azok után -98- száz ministrans fiú, veres kantusokban, fehér inggel a kantus felett: ezek keservesen énekeltek; azok után ismét száz fehér ruhába öltözött szűz, majdan következtek a czéhek zászlóikkal és a tanácsurak nagy ezüstfejü pálczáikkal, számos zarándokok; a menet közepén a primás Bakács Tamás, négy főur által emelt baldachin alatt, kezében a szentségtartóval, utána a pápai követ, a kit kétkerekű aranyos laptikában vontatott két fényes köntösű kanonikus. S ő utánuk jövének az egyházi rendek perjelei és a gregarius papok.

Azoknak az elhaladtával tizenkét lovas dobos nyomában jött maga az ünnepély hőse: Dózsa György.

Fehér paripán ült skarlát ruhában, mely gazdagon ki volt varrva skófiummal, fején tollas sisak, válláról hosszan aláomló fehér palást, baloldalán nagy veres kereszttel. Lovát kapiczányon vezette két csatlós.

Olyan büszkén hordta végig tekintetét a zengő sokaságon. Elbizott dölyföt, durva erőszakot fejezett ki minden arczvonása. Semmi öröm, a diadalérzetnek semmi mosolygása nem látszott meg rajta. Homloka, szemöldökei csak fenyegetést tudtak kifejezni.

A primás és a pápai követ már ott ült, két egymás melletti zsellyeszékben a mennyezet alatt, midőn Dózsa György oda került.

Már a lováról való leszállása sem volt valami diszes. Úgy szökött le róla, a hogy a csikósok szoktak; holott úgy kellett volna neki leszállni, hogy a lábát a csatlós térdére tegye.

Ezért az oldala mellett járuló pap, kinek egyik kezében egy vas feszület, a másik kezében egy hatalmas furkós bot volt, fenhangon meg is dorgálta. Ez volt a «Nagybotu Lőrincz», a czeglédi plébános.

Ennek az intésére ráadta a fejét Dózsa György, hogy mikor az ünnepi emelvény felé járúl, a sisakot levegye a fejéről, s azt az ő kezében hagyja: úgy menjen a papi fejedelmek elé. -99-

Dózsa György félreérté a dolgát: azt hitte, neki is fel kell lépkedni a három lépcsőfokon, harmadiknak a már ott ülő két alak közé. Azonban fegyvertársa, Lőrincz pap, visszarántá a palástjánál fogva s eszére adta, hogy neki le kell térdepelni ott az alsó lépcsőre s elvárni veszteg, hogy mi történik vele.

Erre megzendült a trombitaszó, melybe szépen belevegyült a klerikusok templomi karéneke, melynek végeztével Bakács érsek felállt a zselyéből, s a diszes tokba rejtett királyi pergament levelet kibontva, felolvasá belőle az összes nép előtt II. Ulászló rendeletét, melyben vitéz hivét Dózsa Györgyöt kinevezi a hitetlenek leküzdésére felgyülekezett tábornak teljhatalommal ellátott fővezérévé!

Valami incselkedő gonosz szellem, (tán maga a Belzebub) oda sugdosott a fülébe: «lásd, ez te lehettél volna! Azon a helyen most neked kellene állnod! Ez a dicsőség te neked volt szánva! – Mit cseréltél rajta?»

A primás után következett a pápai nuntius. Az is felállt a helyéről s kezébe fogva a nagy fehér selyem zászlót, közepén veres kereszttel, átnyújtá azt Dózsa Györgynek. Lőrincz pap magyarázta a népnek a biboros pap szavait. A pápa küldi azt egyenesen Dózsa Györgynek, hogy e megszentelt, megáldott zászlóval vezesse a hivők táborát a pogány hitetlenek ellen győzelemre.

Midőn e szent jelvényt átnyujtá a vitéznek a biboros pap, Dózsa György fölemelkedett a helyéről, a zászlót magasra lobogtatva; holott épen e ceremonia alatt térden kellett volna maradnia, a hogy körülötte az egész népség letérdelt, még a fegyveres vitézek is féltérdüket meggörbiték. -100-

Lőrincz pap hasztalan rángatta, nyomta lefelé Dózsát, annak nem akart meghajlani a térde. Bakács érsek arcza haragpirtól lángolt már.

A finom arczu olasz főpap ajkain mosoly vonúlt el. Őt nem hozta zavarba a nyers barbar erőnek túlhabzása. Elővette a tarsolyából a kis ollócskát, s a saját veres övéből kivágott vele egy keresztet. Azután oda inte magához az emelvény mellett álló szűzek közül egyet s megbizta vele, hogy tüzze fel ezt a kisebbik keresztet a fővezér mellére.

Az a jelenet mindenkinek a szivét meghatotta: a midőn az a szőke hajú szép szűz a durva hadfinak a mellére feltüzködte a biboros paptól kivágott veres keresztet. Az egész nép térdre borúlt, mellét verte és imádkozott. Végül a szép leány saját fejéről levéve a koszorút, azt Dózsa György homlokára tette.

A sátán ott állt a háta mögött suttogva: «ez mind a tied volt! A zászló, a kereszt és a szép leány koszoruja.»

Mikor az egész nép térdre borult s imádkozni kezdett, ő is imádkozni akart: elfutott az ablaktól, oda borult a feszület elé és elkezdte az Úr imáját. De csak odáig tudta mondani: «legyen meg a te akaratod». Az már nem jött ki az ajkán. A sátán tele tölté szivét keserűséggel, úgy, hogy túlömlött rajta.

– Te! Te! Mindenható! Mindent tudó Isten! Ki teremtesz és megsemmisítesz! Mért semmisítettél meg engem? A ki látod a jövendőt, mért takartad azt el én előlem? Nekem adtad az erőt, a tehetséget s másnak adtad a jutalmat, a dicsőséget. Én hágtam fel arra a magasra, miért szólítál le róla? Nekem volt adva, hogy népek vezére, országok felszabadítója legyek, a te kezed taszított vissza, hogy szolgák szolgája legyek s viseljem az elfeledtetés darócz csuháját. -101- Nem tudok hozzád könyörögve fordulni többé! Ha hozzád szólok, csak a panasz hangját tudom felkiáltani! – Ne énekeljétek azt a zsoltárimát! – Itt egy elkárhozottnak az orditása tör azon keresztül.

S a mint a nép üdvrivallásának, a trombiták harsogásának, az inclangoriumok csengésének, a harangok zugásának össze zajdult hangja áttört a vastáblákon: az égre lázadó féktelen indulattól ájultan rogyott le a márvány padlatra Fráter György.

Mikor nehéz aléltából felocsudott, már akkor a vas ablaktáblák lóhernyilásain a leáldozó napvérveres sugárpászmái világították be a sötétes könyvtárt.

Senki sem jött a segítségére. Az ajtó is be volt zárva. De a mai hires napon kinek is jutott volna eszébe, hogy valahol valami könyvtárban lézeng egy fehér barát, a ki nem jön elő a nagy petekre, ugyan mi baj érte?

Kiosonhatott észrevétlenül. A várnagy szobájában is áldomást ittak, a kulcsár már régen készen volt. A Corvina-könyvtár kulcsát felakasztotta Fráter György a fogasra s kiment az utczára.

Minden utcza és piacz teritve volt sárba gázolt fűvel, virágokkal és hímes tojások hajával. Az volt a szokás, hogy a husvéti piros tojásokat minden ember a fehér vasárnapon fogyasztá el.

A várpalota ajtajától kezdve a bécsi kapuig minden lépten-nyomon ittas csoportokra talált, a miktől alig birt megszabadúlni. Lefülelték, noszogatták, hogy ő is vegye fel a veres keresztet: menjen velük a hitetlenek ellen. – A vérmezőn pedig ökröt sütöttek s a körül nagy volt a sokadalom. – Elkerült messze a Mátyás király vadaskertje felé, a hol a mostani Zugliget és Normafa van, onnan tért vissza a pálosok szent Lőrincz-kolostorába. Sötét volt már, csak a szentjános-bogarak világítottak az erdei ösvényen.

A főapát mindjárt meglátta fráter György arczán a lelki változást. -102-

– Pater peccavi! Lihegé György, arczra vetve magát a főnöke előtt. (Atyám vétkeztem.)

És aztán elmondta előtte az egész látványt, a mit átszenvedett. Egész odáig, a hol a feszület elé leborúlva, szájába szakadt az Ur imája.

– Nem tudom ezt a szót kimondani: «Legyen meg a Te akaratod!» Miért a «Te» akaratod? Miért nem az «én» akaratom? Holott te oltottad az emberi szivbe a «szabad akaratot»! Én akartam nagygyá, kitünővé, nemzet vezérévé lenni! Annyi jogom volt hozzá, – két annyi, száz annyi, mint annak a másnak! – És engem elzártál előle, odaadtad az érdemetlenebbnek. Nem tudok imádkozni többé! Ha kimondom «Isten!» a második szó pörpatvar az Isten ellen.

… Dominica in Albis volt: béke napja a kolostorban. A főapát még is vigiliára harangoztatott, s összegyüjté a kápolnában a testvéreket.

Ott azután az egész gyülekezet előtt elmondá reszkető szóval, hogy a sátán gonosz játékot űz a halandókkal: ime a szerzet legkedvesebb tagját megszállta pokoli szelletével, hogy perbe szálljon az Istennel és megtagadja az Ur imáját.

A kápolna közepén álló penitentiárius egy szót sem tudott a védelmére felhozni.

Egyhangulag arra itélték, hogy a kolostor tömlöczébe bezárassék, s ott legyen tartva nagy bőjtölés és vezeklés között, a míg az ördög ki nem száll a szivéből.

Fráter György bezáratott a kolostor tömlöczébe, a hol semmi világosság sem volt: csak egy csekély nyiláson át hatolt bele a külső fény egy alacsony ablakon át, mely vasrácscsal volt elzárva.

Ezen az éjszakán pedig a budai várban annyi viaszgyertyákat gyujtának meg, sőt a királyi vár előtt egész viaszoszlopokat, hogy az éjszaka hasonlatos lőn a nappalhoz és Fráter György mind ebből semmit sem lát vala; -103- hanem beszélget a kigyókkal és patkányokkal, a kik mély odujában lakótársai valának.

E mély földalatti oduban tölté Fráter György éjjeleit és nappalait, a melyek egymástól alig különbözének; azt az alacsony ablakot, mely boltozat alatt volt, sűrűn benőtte a folyondár iszalag, mely a világosságot alig ereszti által. Egy fülemüle rakta meg ottan a fészkét, a kinek az a szokása, hogy éjjel épen olyan szorgalmasan énekel, mint nappal, s a mit éjjel-nappal énekel, az mind az Urnak dicsérete.

«Mit énekelsz, te oktalan szárnyas barom az Úrnak dicséretére? Volt te neked valaha igérve, hogy sas lesz belőled? Lettél valaha arra kárhoztatva, hogy a békák, a varangyok sorsát osszad, s velük együtt kuruttyolj?»

A «kereszt feltalálásának» napján megjelent az ajtaja előtt a főapát, felnyitva az ajtaján levő szűk rekeszt, melyen keresztül a kenyeret, vizet be szokták a rabnak nyujtani.

– Fráter György! Megtanultál-e már az Úrhoz imádkozni? Kérdezé a főnök.

– Nem tanultam. Felelé a vezeklő. Folyvást álmokat látok, a melyek közém és a Jehova közé állnak. Azt álmodom, hogy én vagyok Dózsa György. Hivásomra fegyverbe áll az egész nemzet. Előre haladok a szentelt zászlóval. Nyomban jönnek az ország nagyjai. A főpapok, zászlós urak, zászlóaljaikkal. Báthory István, Bornemissza előttem hajtogatják zászlóikat. Az egész nemzet urának nevez. Jöttömnek hirére a hitetlenek tábora futva fut a vivott Knin alól. Elég a nevemet kimondani, hogy a csata győzelemre forduljon. Ez az álmom. Mikor aztán fölébredek, a varangyok mászkálnak a lábaimon. Hogy jönne ajkaimra itt az imádság.

A főapát azt mondá neki: «az ég adjon neked megjavulást!» s elhallgatá előtte, hogy Dózsa György nem -104- a hitetlenek ellen indítá meg a táborát, hanem a magyar nemesség ellen, hogy Pest-Buda környékén elpusztított már négyszáz nemesi udvart, lakóikat lemészárolta, öl, dúl, pusztít három világsark irányában. A negyediken ma verték szélylyel egy seregét Bornemissza nemesekből és polgárokból alakult hadai a Rákoson.

Pünkösd vasárnapján újból meglátogatta a vezeklőt börtöne ajtajánál a főapát, a mely napot a keresztyének azzal ünnepelték meg, hogy térdet nem hajtottak, hanem fennállva könyörögtek, s ismét megkérdezé:

– Kevésbé, mint eddig. Álmaimban ott látom magamat, a mint Belgrádnál a Dunán átkelve, szembe jön rám a hitetlenek derék tábora, a nagyvezérrel, a próféta zöld selyem zászlójával. Hadseregeink egymásba omlanak. Vérpatakok folynak, tetemhalmok emelkednek. Végre győz a keresztyének tábora. A szent zászló a veres kereszttel az ellenség szekérsánczában lobog. Én ott állok a zászlót emelve, s hallgatom a népek százezreinek hozsánna kiáltását. Egy nyíl röpül a testembe. Éget. Odakapok. Nem nyíl volt. Csak egy patkány, mely megharapott. Én nem Dózsa György vagyok, hanem Fráter György! Fráter György nem tud imádkozni.

És a főapát elhallgatá előtte, hogy Dózsa György épen e héten vívta meg a csanádi ütközetet, melyen a magyar nemesség táborát tönkre verte, Báthory István temesi bánt sebekkel borítottan megfutamítá. A foglyul esett csanádi püspököt, Csáky Miklóst, főpapi ornátusában karóba huzatta, az elfogott nemeseket kegyetlenül kivégeztette.

A gonosz szellem, mely Fráter Györgyöt megszállva tartá, olyan megátalkodott makacs volt, hogy annak kiűzésére csak apostoli csodatétel volt képes. Eleven képzelődése -105- folyton viziókkal, halluczinácziókkal kápráztatá. Csataképek és várostromok, vérontó ütközetek és diadalünnepek váltogatták egymást látó lelke előtt. A felszabadított rabnépek, bolgárok, görögök, ráczok, minden új diadal után seregestül jöttek zászlóikkal az ő szent hadát szaporítani, mert ő volt annak a fővezére, nem Dózsa György. Mind ezeket az álmait elmondá rendén a látogatására jövő főapátnak, a ki nem akarta még e borút lelkéből elűzni.

Egy napon azt a próbát tették vele, hogy odaküldték hozzá a sötét odujába a volt noviczius társát, egy égő viaszgyertyával, hogy legyen vigasztalására.

A noviczius elmondá neki, hogy holnap lészen Krisztus testének és vérének ünnepnapja, mely napon a vezeklők börtöneikből kibocsáttatnak, hogy a nagy proczesszióban, mely Budavárát körül kerüli, az erőt vesztett ördögöket mimeljék. A trónuson emelt monstranczia után járul Orsolya a szűz társnéival, szent György a sárkánynyal, óriás Kristóf a gyermekkel, Katalin a karddal és kerékkel, Borbála a kenyérrel és kehelylyel, Keresztelő János az Isten bárányával, a sok lámpáshordó és a csengetyűsök. Fráter Györgynek is meg lesz engedve, hogy ez ünnepen láthassa a napot, s a maga ördögét, kitől e napon megszabadul, csufondárosan képviselhesse.

– Apage! kiálta rá Fráter György. Az én szellemem nem hagy el engem. Mindennap Krisztus vérének napja én nálam, mert az én unicornisom mindennap megökleli őt. Ne rontsd el az én sötétségemet, a melyben én látok.

Így múlt el az egész szent Iván hava, nevezetes ünnepeivel, melyek Keresztelő János, szent László király, Péter és Pál apostolok emlékének voltak avatva. György odujából csak őrjöngő kaczaj felelt vissza, midőn az ajtórésen bekiáltották hozzá a dicsőült nevét, kit a keresztyén -106- világ e napon ünnepelt. «Dózsa György a legfőbb szent a kerek földön!»

Saját magát állítá fel bálványnak Dózsa György alakjában és azt bámulá, azt imádá.

Elkövetkezett a szent Jakab hava is. E napon a jó öreg fráter Antonius jött oda Györgyhöz, s egy szent könyvből felolvasta előtte a hatalmas apostol curriculum vitaejét, kit a Krisztus a «mennydörgés fiának» nevezett, ki az ördögökkel czimboráló Hermagenes máguszt a saját dæmonai által elragadtatá és megtéríté, kinek végül Herodes leütteté a fejét, s aztán a tanítványai a holttestét egy üres bárkába helyezve, a tengerre bocsáták, s ime a bárka kormányos nélkül eljutott a spanyol partokra, Compostellába, a hol a szent apostolt ma is ereklyéül őrzik.

Fráter György dühösen ugrott a börtöne ajtajához, s elkezdte azt ököllel döngetni.

– Elhallgatsz vén bolond, álomlátásaiddal. Meséld el azokat a vakoknak, a kik soha tengert nem láttak! Én tudom, mi az a tenger? mert rajta állok, s gályákról ostromlom Konstantinápoly kapuit.

Apostolok oszlásának napján ismét odajött a börtön ajtajára a főapátúr, s nevén szólítá.

– Mit háborgatsz? Mit ébreszgetsz! Most vívtam meg a döntő ostromot a Romanus kapunál! Ott áll Dózsa György a Zsófia templom előtt, kezében a keresztes lobogóval. Szelim szultánt halva hozzák elém. A Szerály palotája megnyilik előttem. A boldogság kapuja, a melyen férfinak nem volt szabad belépni. A kincstár, az arany trónus, karbunkulusoktól ragyogó. Abba vezetik fel a főpapok Dózsa Györgyöt és megkoronázzák a Komnénusok koronájával, és Kyrie eleizont énekelnek hozzá.

… Igenis, akkor ültették Dózsa Györgyöt a tüzes vas trónusba, s megkoronázták a tüzes vas koronával -107- Temesvárott, miután keresztyénvérben, hazafivérben duló seregét az erdélyi vajda derék ütközetben tönkre zúzta!

– Igen jól van, fiam, tehát miután mindent elértél, a mit a te lelked kivánt, jőjj elő a te vezeklésed odujából, s folytasd a te mindennapi dolgaidat.

Azzal felnyitá előtte a börtönajtót, s leszállva hozzá a nyirkos falépcsőkön, kézen fogva felvezeté őt a világosságra.

Fráter György a börtönajtóban megállt és visszafordítá arczát, nagyot sóhajtva.

– A míg e sötét oduban voltam, Dózsa György vezér voltam, mostan pedig vagyok Fráter György.

– Járjál békével. Monda a főapát. Eredj fel a várba, a Corvin-könyvtárba, ülj le az asztalodhoz, s folytasd a copiákat.

Fráter György elindult. Mikor a kolostor ajtajánál a felfeszített Krisztus szobra előtt elment, az arczát sem fordítá felé, se a keresztjelet nem vetette magára. Nem tudott imádkozni.

Lassan elbandukolt az erdőkön keresztül, majd a népes utczákon végig, melyeken csupa idegen katonákat látott csapatokban járni, s a hogy szoká, a vár hátulsó ajtaján beosont a királyi lakba. Tudta már, melyik szegen áll a könyvtár kulcsa, kérdezés nélkül eljuthatott a régi fülkéig, a hol a könyve és kalamárisa kitárva állt. Egy pók hálót szőtt a könyv és a tintatartó fölé.

Györgynek eszébe jutott a török monda, mely szerint a pók, mely hálóját Mahomed rejteke elé szőtte egy éjszaka, menté meg a prófétát üldöző ellenségeitől. Ez az emlék gondolkozóvá tette. Hátha neki is tiltva van e pók hálóját letépni?

A könyvtár ablaktáblái a piacz felől most is zárva voltak. Künn a piaczon pedig nagy népmoraj zsibongott, -108- melybe később hangos dobverés és trombitarecsegés vegyült.

Fráter Györgynek a lelkében ismét fölelevenült a legutolsó nap látványa. Dózsa György felmagasztaltatása. Ma ez ismétlődik. Talán a harczdöntő diadal hirét trombitálják ma ki a világnak.

«Eredj oda.» Suttogá neki egy láthatatlan szellem. De az már egy másik szellem volt.

A piacz tele volt néppel. Idegen fegyverzetű katonaság képezett négyszögöt sorfalakban.

A nagy szökőkút előtt volt felállítva egy magas bitófa. És annak a horgára kifüggesztve egy emberi fő, egy felnégyelt törzs csonkjával, melyről a jobb kar alácsüngött, a fő vaskoronába szorítva, fekete mind.

A bakó az utolsó kalapácsütést végezte egy fekete táblán, melyre veres betűkkel volt felirva e név «Dózsa György».

S alant a vérveres posztóval bevont emelvényen állva, a királyi herold kiáltá a népnek:

– Íme itt függ amaz istentelen szörnyeteg Dózsa György, ki az országot lángba borítá, sok ezer keresztyéneket legyilkoltatott, városokat, falvakat hamuvá égetett, püspököket és zászlós urakat kínok között kivégeztetett, míg végre az erdélyi vajda, Zápolya János által Temesvár alatt derék ütközetben tönkre veretett, és társaival együtt elfogatott, tüzes vas trónba ültetve, tüzes koronával megkoronáztatott, éhes czinkosai által összemarczangoltatott, s négy felé vágatott. Lássátok népek és rettegjetek!

Fráter György arczra veté magát, s térdein csúszva vonaglott a Krisztus alak elé, s átkarolva a feszületet, forró csókjaival halmozá el az üdvözítő átszegezett lábainak sebeit.

«Miatyánk Isten! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod! Legyen meg a te akaratod!» -109-

VII. FEJEZET.
PÁRA ÉS LÉLEK.

A pusztában eltévedtnek az édes víz forrása az, a mi a lelkében eltévedtnek az imádkozás. – Fráter György nem győzött eleget inni e forrásból – oly szörnyű szomjazás után.

A várnagy észrevette régi vendége jelenlétét a könyvtárban s bement hozzá a főajtón keresztül. Megijedt, mikor meglátta. György sápadt és szikár volt: a börtön lejárta.

– Látszik az orczádon. A két halántékod majd beszakad s alig tudsz bőrt húzni a fogaidra. Szólj, mit főzessek a feleségemmel a számodra valami lábbadozónak valót? Lesz tárkonyos bárány.

– Pedig az egész város jubilál ma: annak az örömére, hogy ezt az ördögökkel-egyidős Dózsa Györgyöt négyfelé vágták. Hallottál-e erről a gyehennaemberről nagy betegségedben?

– No hát majd én ide hozom neked a királyi iródeáknak a diáriumát, a melyben fel vannak irva napról napra a szörnyű gonosztettek, a miket ez a pokolpozdorjája elkövetett nyomorult hazánkon. Abból mindent megtudsz.

Fráter György, mikor először végig olvasta a rémmeséknek azt a sorozatát, egyszerre elfelejtette az egészet. – -110- Mi történt vele? – Az a bámulatos emlékező tehetség veszett volna el nála talán, a hosszú börtönlakás alatt? Az álmait szokta az ember elfeledni, mikor fölébred. – Mikor aztán másodszor is elolvasta Dózsa György történetét, akkor elővette a sirás. Úgy zokogott, mintha mindezeket a rémdolgokat ő maga követte volna el. A mint pedig harmadszor elolvasta a krónikát, fölemelkedett a lelke és hinni kezdé, hogy ő valóban az Urnak kiválasztott embere és mind az, a mi vele történt, Isten különös rendeletére történt: vitézségének kudarczczal jutalmaztatása, szolgai megaláztatása, börtönben senyvedése. A nagyravágyó léleknek, mit Isten keblébe lehelt, Isten meg is határozta az utját. – Most már György világosan látta ezt a meredek utat – az aljától a lonkájáig.

A barátok mind kinn voltak a pagonyban: komlóvirág szedéssel voltak elfoglalva. Sert készültek főzni, lakomához való sert.

A főapát messziről meglátta Györgyöt az erdei ösvényen közeledni. Már a lépései elárulták a közeledőnek, hogy más ember tér vissza, mint a ki eltávozott. A reggeli György lehorgasztá csuklyába dugott fejét, az esteli szabadon emeli fel arczát az ég felé.

A megérkező «laudetur Jesus Christus» szóval, térdhajtással és kézcsókkal üdvözlé a főapátot.

– Atyám. Én megöltem a régi embert s feltámasztám az ujat; a hogy az üdvözítő parancsolá.

– Meg volt ez nekünk jövendölve. Keresztül mentél a tisztító tüzön s fényeskedve jöttél ki belőle. Gloria Deo! Ime testvéreid lakomával készülnek boldog megtérésedet felszentelni.

– Miért ez örömünnep, atyám? Azért, hogy nem én követtem el mind ama szörnytetteket, a miket bizonyára szintugy elkövettem volna, mint Dózsa György; ha az Ur másfelé nem téríti utamat? -111-

– A mai ünnepi lakoma annak örömére készítődik, hogy az Ur nem csak a te sorsodat fordítá el; hanem rendünknek is meghozta a diadalt a veszteségből. Ime az történt, hogy a templomosok, a kik a sajóládi apátságot bitorolva elfoglalák, a zendülés alatt összeczimboráztak Barabás pappal, Dózsa egyik alvezérével; de a nemes urak banderiumai széllyelverték őket s a templomosokat levágva a sajóládi kolostort is visszafoglalák tőlök. Ma jött meg a nádor izenete, hogy az apátság, a király rendelete szerint, rendünknek visszaadatott, s várja a megválasztott apátot. E megválasztott apát te vagy. A mai nap a te beiktatásodnak az ünnepe.

– Meghajtom fejemet: szólt Fráter György. Testvéreimnek és te neked atyám legyen hát ez a mai nap a vigalomnak napja. Énekeljétek az öröm zsolozsmáit. – Tartsatok libatiókat s gyujtsatok örömtüzeket. Tegyetek koszorukat a szentek fejeire. Nekem azonban, mennél nagyobb dicsőség ért e napon, annál inkább vezeklésnek és vigiliának napja ez. Engem bocsássatok abba a sötét oduba vissza, a melyben hosszú időket tölték, hadd legyek még ottan holnapra virradóig.

– Hadd lássam most, midőn látó szemeim vannak, a Jehova Istennek dicsőségét, a kit nem láttam, midőn vak valék, és hadd tanuljak azoktól, a kik többet tudnak, mint én. Ime a pinczebolt lakója, a varangy, előjön az ő földalatti lyukából, midőn az Ur zivatarát megérzi és vartyogni kezd, pedig nem hallja a mennydörgést. A sötét szögletben gunnyasztó pók, mikor megérzi, hogy derült idő jön, hálót sző mesterségesen, pedig nem látja a napot. Hadd tanuljak a varangytól és a póktól bölcseséget. A bozótban, mely börtönöm ablakát elsötétíté, egy fülemüle rakott fészket a tavaszszal. Az énekelt ott éjszakánkint. Magamban szidalmaztam: minek dicséri az Urat, holott én perben állok vele. Aztán elhallgatott. Most másodszor -112- újra megszólalt. Pedig ő nem tudja, hogy az égen csodák következnek, hogy Szent Lőrincz tüzes könyei fognak nem sokára hullani csillagok alakjában. Mégis énekre kel. Ime a párahordó teremtések tudják azt, a mit én, a lelkes állat magamtól meg nem értek. Engedj engem az éjszakára visszatérni abba az oduba: hadd tanuljon a párától a lélek.

… És Fráter György a jubilaeum éjszakáját ott tölté önkényt a földalatti börtönczellában és végig járt lelkében mind azokon a fényes ábrándokon, a miket e helyen álmodva teremtett magának és aztán azokon az ádáz történeteken, a miket a rémkrónikából megtudott. A fülemüle az ablak előtti bokorban meg-megszólalt, késői másodéneket csattogtatva s tanította a «lelket» égfelé szállni a pára. S hogy a lélek földalatti oduja ne legyen oly sötét, a nyitott ablakon át egy szentjános bogár bemászott hozzá s pisla világot gyujtott börtönében. Még ez a féreg is tudta, hogy ez a mai éjszaka jubilaeumnak és illuminatiónak az éjszakája.

VIII. FEJEZET.
A MÁRVÁNY-ARA.

A sajó-ládi apátságot két nagy birtokú testvér földesúr, Ónodi Czudar Péter és György alapította a Sajó mentén. Ők építtették az erős bástyafalakkal környezett kolostort, s attól nem messze a «Hétfájdalmú istenanya» tiszteletére szentelt kápolnát, melynek háromszögletű az alakja: a hipotenusán az ajtó, a két kathetuszon az ablakok, azok is mind háromszögbe menők; a tornya is háromszegletű, a csengetyüje is az volt.

Mikor Fráter György átvette az apátságot, nagy rendetlenségben talált minden gazdaságot. A bitorló templomosok csak a nép zsarolásához értettek: a jobbágyság elszegényedett a kezük alatt. -113-

Két év alatt csodákat mívelt az új apát. A nép és a tájék átváltozott a keze alatt. Az eddig zabtermő földeken lenvetések virítottak. Olyan volt az, mikor virágzott, mintha a kék ég tükröződnék vissza. Azt a lent maga szőtte meg az osztovátához betanított jobbágyság s a finom fehér gyolcsot messze földre hordták. Olajsajtu préselte ki a lenmagot s az is szép hasznot csorgatott; a Sajó, mely eddig csak pusztítani tudott, medrébe lett szorítva s tizenegy kerekű malom lett ráépítve, mely három vármegye számára őrölte a lisztet. Pár év mulva olyan hire lett a sajóládi apátságnak, hogy a földesurak odaküldték a tiszttartóikat patvariára.

Látomás szerint, hallomás szerint Fráter György nem látszott törődni az ország dolgával, de a mit kicsinyben megkisérlett, az volt az alapeszméje jövendő nagyságának. Gazdaggá tenni a birtok urát, legyen az egy apátság, vagy egy királyság; de úgy, hogy a jobbágy is gazdag legyen mellette. A saját kis uradalmában sikerült ez neki.

Fráter György ez időben egész fiatal volt, a harminczas évek elején. Szokatlan volt ilyen fiatal apáturt látni, a ki erőteljes fiatalsága mellett ascétai életmódot folytat, de nem azt a testgyötrő Simeon Stilites-féle önkínzást, imádságszaporítást, hanem férfihoz illő munkálkodást; mindennap korán reggel bejárja az egész uradalmát. Sohasem ül se lóra, sem szamárra; tűr éhséget, szomjuságot naphosszant és távol tart magától minden asszonynéppel való hivalkodást. Az erkölcsöket is megjavította, a mióta az apátságot elfoglalá. Nincs már lator, félkézkalmár, angyalcsináló, czafrangos az egész vidéken. A hamispénzverők is elvonultak más zugába az országnak.

Egy este a vendégjelentő kürtszóra lebocsátkozék a kolostor csapóhidja s egy fedett hintó gördült be rajta. Semmi kiséret nem jött vele, még csak egy hajdu sem kapaszkodott a hátuljába. Így szoktak a környékbeli földesurak hébe-hóba a sajóládi apáthoz ellátogatni.

Azért Fráter György maga jött le a monostorából az -114- érkező elfogadására, tisztelve azt a regulát, melynél fogva «Sacerdos debet esse homo hospitalis» (a pap tartozik vendégszerető ember lenni).

Visszadöbbent, midőn vendégét a kocsit fedő bőrleffentyük közül leszállni látta.

Egyszerre ráismertek egymásra, pedig nyolcz éve múlt, hogy legutoljára látták egymást.

– Valóban te vagy előttem? Erdély vajdája, a haza megszabadítója: Dózsa György legyőzője?

– Hatszáz lovas vitéz kisért fel a Rákosra. Azokat hátra kellett hagynom, nehogy rám ismerjenek róluk és lemészároljanak.

Fráter György felvezette a kolostorba nagyságos vendégét s gondoskodott annak rangjához méltó ellátásáról.

– Ezt az első nap megmondtam nagyságodnak, a mikor még kályhafütő voltam.

– Hiba volt, hogy nem ügyeltem a mondásodra. Ulászló és Szathmáry püspök a lengyelt betolták a przemysli püspökségbe, s most az minden eddigi tndományát ellenem fordítja.

– A királyné? Borbála hugom? Majd beszélünk erről poharazás után. Ne rontsuk el vele a vacsorát.

– Azt már hallottam, hogy Anna herczegnőt eljegyezték -115- Ferdinánd főherczegnek, s ha az el nem venné, nőül veszi maga Miksa császár.

– Az eljegyzés meg is történt Bécsben, a Szent-István templomában, a hová a magyar király és a lengyel király is felmentek; a magyar főurak is ott voltak; öcséd György is. A nagy lóversenyen ő nyerte az első pályadíjat.

– Én pedig nem voltam ott, de azért elvesztettem az első pályadíjat. No de ez a kisebbik baj. Nagyobb annál, hogy ez alatt elvesztettem a hadjáratot Zsarnó alatt, Bali bég ellen. Vert hadvezérnek ajtó mögött a helye.

– Talán még sem. Perényi nádor, úgy tudom, hogy tiltakozott a bécsi kötés ellen, melyben Magyarország a császár utódainak elszereztetett. Pozsony utczáin a köszvényes főúr zsöllyeszékben hordoztatá magát körül s úgy hirdeté ki a nemzete protestatióját.

– Megfordult már! A siklósi vár, meg a római birodalmi herczegi czím megpuhítá a kemény hazafit. Ő is aláirta a szerződést. Most már mind azt nem lehet visszaigazítani, mert Ulászló király meghalt.

– Szegény Dobzse László! Annyira fölösleges ember volt a világon, hogy mikor bevégezte az életét, majd alig akadt ember, a kinek eszébe jusson, hogy a holt királyt még el is kellene temetni. Azt meg épen senki sem tartotta kötelességének, kogy még az országot is értesíteni kellene a király haláláról. Hát törődött valaki az életével? Veszi valaki észre, hogy nem ül már a trónon? Itt maradt utána a trónörökös: a megkoronázott király. A kit úgy hinak az urak egymás között, hogy «kis öreg». Egy megvénült gyermek. A Rákoson összegyült nemesi rendek azt követelték, hogy az ország rendeljen mellé magyar kormányzót. Engemet kivántak. De a fiatal királyt az én ellenségeim tartják hatalmukban. Tomory budai várparancsnok az -116- országgyülést ágyukkal szóratta szét. Én ott hagytam az udvart és az országgyülést. Ellenségeim halálra keresnek. A magyar főurak és főpapok a brandenburgi őrgrófot, Györgyöt kivánják az ország kormányzójául.

– S ez lesz most Magyarország és a magyar király kormányzója! De hát különben daliás férfi?

– Én csak a félkotyót tanultam megismerni benne, a ki magából és másokból példát csinál. Vagy hát nem példa az, mikor a király trónfoglalásának ünnepélyére olyan hajczihőt csinálnak, a mi megjárja a prágai vásáron, de nem az ősbudai királyi várlak udvarán. Övig levetkőzött férfiak, uri hölgyek, nemes hajadonok szeme láttára, birokra kelnek, egymást földhöz ütögetik; aztán előrobog, két rosz gebén ülve a királyi kormányzó, a herczeg, vad embernek öltözve. Nem jól mondtam: öltözve; nekivetkőzve. Az ellentársa, egy gróf Krabat, éppen semmi öltözetben, hanem a helyett teleraggatva az egész teste fekete szőrrel, fején sisak helyett két szarvú sapak, hogy valóságos ördög forma volt. Azok mindenféle ferde ugrásokkal taszigálják egymást, míg végre a vadember az ördögöt nyergéből lelöki. S ezen a pór sokaság üvölt, tombol. Azután ugyanaz a brandenburgi herczeg előjön tizennyolcz álarczostól kisérve, fején tollas sipka, vállán kurta köpeny, lábán arasznyi hegyesorrú veres czipő. Azok közre fognak egy öreg, pupos hátú manót, a kinek fehér lófark a szakálla, két bot a két kezében, faczipők a lábain, s azzal együtt csinálnak olyan bakugrásokat, hogy az embernek a gyomra felkeveredik bele. S ezt hozzák szokásba a mi méltóságos fáklyatánczunk, palotásunk helyébe Budavárában!

– Hiszen Hunyady Mátyásnak is voltak bolondjai, Anjou Lajosnak is, sőt Salamon királynak is.

– De azokat nem tették meg országkormányzóknak. -117- Rosz idők járnak, kegyes atyám. Az még hagyján, hogy Budán bolond tánczot járnak; de hogy Boszniában egyik várat a másik után engedik elveszni, török kézre jutni, ez már veszedelem. Ha Jajcza vár is megdől, a Száva nem lesz határ a töröknek.

– A sarkamra ugyan állhatok, mert leszállítottak a lóról. Ha megkaphatnak, bezárnak a csonkatoronyba.

– Hát nem hallottad még? Jó nép lakhatik itt a te környékedben, a kin nem szivárog keresztül a rosz hir. Hugomat, Borbálát a lengyel király hazaküldte Szepesbe. Anyám belehalt e gyalázatba.

– Lehetetlent akarsz velem elhitetni, vajda! Borbála herczegnőt, azt a bethuliai szépséget, a jó erkölcsök példáját, a király el tudta taszítani magától. Ez szörnyű gyász!

– Nem. Nem! Ez így nem végződhetik! Megengeded, vajda, hogy felmenjek Krakkóba s megkisértsem kiengesztelni a királyt neje iránt.

– Későn érkeznél. A király már új menyasszonyt jegyzett el magának, a szépséges Sforza Bonát.

– Kezemben az egyház hatalma, mely felbontja az ilyen törvénytelen kötést.

– Mégis későn jönnél, jó Fráter György. Hugom, Borbála királyné halálán van.

– Az is meglehet. Talán valaki más. Talán a király. -118- Talán saját maga. Nekem nem mondja meg. Lassan ölő méreg pusztítja, a melynek írja nincsen. Idejöttömnek a czélja az volt, hogy odahijalak haldokló hugomhoz, a halotti szentségek feladása végett.

– A kinek látása miatt egykor házunktól elszöktél. A kire ő azt mondta: «hisz ez nem ember, csak szolga!» És most azt fogja mondani: «több, mint ember, ez Isten szolgája». Tedd meg én értem.

– De hát nem végezheti ezt más pap ott a közelben? ott a szepesi püspök, a jászói prépost, nálamnál rangban előkelőbbek.

– Tudod, hogy én minden pappal ezen a vidéken villongásban élek. Dézmáikat elkoboztam. Nincs a Szepességen se prælatus, se gregárius pap, a ki egy Zápolyának absolutiót adjon. De ha volna is, hűséget, barátságot én a szigorú kötelességen fölül egytől sem várhatok. Ez az, a mit tőled és csak te tőled remélek.

– Igen. A gyónás titka szent. Azt pap nem elárulhatja. Egy sem fogja tenni azok közül, a kiket ismerek. Nekem pedig meg kell tudnom, ha az ég fejemre szakad is, hogy ki okozta testvérem halálát? Mert bármennyire óhajtsam is Magyarország koronáját, bármennyire utalva legyek is annak elérhetésében Zsigmond király pártfogására, de ha ő volt az, a ki hugomat halálos szerrel megölte: Isten úgy tartson; itt hagyom hazámat s elmegyek Bogdánhoz, a moldvai vajdához, vagy Mengli Giraihoz, a tatárok khánjához, annak a szolgálatába állok s tüzzel vassal látogatom meg hugom meggyilkolóját. Ha ellenben szerencsétlen Borbálám önmaga volt az, ki ily kegyetlen itéletet tartott maga fölött, akkor elnyelem keserűségemet, s leszek, a ki lenni kivánok. Senki én nekem ebben világot nem gyujthat, egyedül te, Fráter György. Te átveszed a -119- haldokló gyónástitkát. Papi esküdhöz hiven nem árulsz el belőle egy jottát sem, egy gondolatot sem. Csupán annyit teszesz meg, hogy a midőn a halotti szentségek feladása után tőlem elválsz: vagy a fejemre teszed a kezedet áldást adva, vagy nem teszed. Ebből én megértem azt, hogy mi az én sorsom? és te megtartottad az esküdet.

Martinuzzinak az a ritka adománya volt, hogy egy pillanat alatt a legszélesebb látóhatárt tudta áttekinteni.

Zápolya Jánost üldözték. Az udvari pártnak sikerült őt kegyvesztessé tenni. Azt az érdemét, hogy a pórlázadást ő verte le, hogy magát a trónt ő mentette meg, mert Dózsa György már a király nélküli uraságot hirdette ki, mind elfelejtették. A főurak, főpapok csak a hihető trónörökös vetélytársát látták benne. Már Budán el akarták fogni; de onnan hatszáz nemes lovagjával a cseh testőrök közül kivágta magát. És most a testvéri szeretet rábirja, hogy egyedül, fegyveres kiséret nélkül, haldokló hugához siessen s annak a halálos ágyától ismét egyedül a sajóládi apátságba vándoroljon. Ez nem maradhatott a budai tanácsurak előtt titokban, kik Zápolyát mindenütt kémekkel vették körül. A vajdát, a míg a Szepességbe visszatér, bizony elteszik láb alól.

– Uram, vajda, szólt Zápolyához. Én, papi hitemhez hiven az egyházi segélyt senkitől meg nem tagadhatom. De én nekem, a szigorú rendhez kötött szerzetesnek, hintóba ülnöm nem szabad. Engem csak gyalog, mezítláb, faczipőben lát a nép megjelenni.

– Engemet pedig az egész uton egy ministráló szerzetesnek kell istápolni, a ki előttem járul, egyik kezében a feszületet, másikban a csengetyüt tartva, hogy a midőn az útban embereket talál, a csengetyűvel figyelmeztesse őket, miszerint papot vezetnek haldoklóhoz.

– Akkor induljunk azonnal. A halál türelmetlen látogató, nem tűri, hogy várakoztassák.

Zápolya átöltözött pálos barátnak, fehér csuhába faczipővel, hogy Fráter Györgynek ministrálhasson. A hatalmas erdélyi vajda!

És ez volt a szerencséje. Fráter György úgy ismerte már a hegyi ösvényeket, hogy a Mátrán, a Bükkségen, a dargói veszedelmes szoroson keresztül bizton elvezette a vajdát. A hol helységeken keresztül zarándokoltak, a csengetyű szóra minden nép térdre esett előttük, s utonálló fegyveres csapatok békén hagyták őket tovább vonulni.

Kassán találkoztak össze Zápolyának előrebocsátott hintajával. A kocsis és a csatlós rémdolgokat tudtak beszélni. Minden erdőben megrohanták a hintót fegyveres martalóczok, a kik mind a vajda után tudakozódtak. Nem zsákmányoltak semmit; nekik csak a vajda személye kellett. Ekkor tudta meg Zápolya, hogy micsoda halálveszélyből szabadította őt ki Fráter György.

Kassa már a Zápolya pártján volt. Itt nem kellett Bakács és Szathmáry György odium theologorumától tartani. Itt már fel lehetett ülni a hintóba – még az apátúrnak is. A kassaiak megszokták már, hogy fehér ruhás barátokat lássanak kocsin ülve. Közel volt a jászói apátság, premontrei barátjaival, a kik igen víg kedvű világi emberek voltak.

E helyütt Fráter György, a vajda szerencsés megszabadulása hálaünnepére misét akart szolgáltatni, de Zápolya lebeszélte róla. Zápolyának kín volt a templombajárás. A nép úton-útfélen beszélte, hogy a vajdát a Dózsa Györgyön elkövetett embertelen kegyetlenkedés miatt az az Isten büntetése érte, hogy a midőn a pap a szent mise alatt a szentséget felmutatja, őt egyszerre farkas-sötétje lepi meg; megvakul, nem lát semmit. Ezért Zápolyának nem lehet templomba járni többé. Sietteté Fráter Györgyöt a tovább utazásra. -121-

Késő alkonyat volt, a midőn a hintóval megérkezének a Zápolyák várába s Fráter Györgyöt azonnal felvezették a halállal vívódó királyné szobájába.

Előtte az a nőalak, a kit testben-lélekben a világ remekének képzelt. Most még szebb volt, mint mikor legelőször látta. Elitélve, hogy porrá legyen.

S midőn minden bünét bevallotta, akkor ismét olyan megdicsőült az arcza, mint a hogy a teremtő kezéből előkerült.

És a titkok, a miket felfedez, jobban kinozzák azt, a ki azokat meghallja, mint a ki elmondja.

A gyóntató pap előtt egy egész ismeretlen világ nyilott meg, teletömve a gyönyör pokolbálványaival. Minő büvös elhárkozás! Minő kimagyarázhatatlan tévedései a női szívnek! Hogy ezek ellen még a korona sem védelmez meg! sem a szentelt chrysma, sem az ősi czímereket tartó kherubimok!

A vétkeit szakadozott halk szavakban meggyónó királyné ott vált lassanként márvány szoborrá előtte. S a szerzetes is épen úgy érezte a saját keblét márványnyá hidegülni. Forró álmainak eszményképével együtt ő is meghalt a világnak.

Zápolya szemei keresték a kifejezést a barát arczán. Kemény volt az, mint az ércz. De elérté a kérdő tekintetet.

– Hagyott. Azt kivánta, hogy holttestét szállítsam el Krakkóba, királyi férjéhez, ott temessék el a Jagellók királyi sírboltjában.

– Meg is teszem. Zsigmond királyt fel nem mentené a pápa az új házasság tilalma alól, ha én oda nem vinném első felesége holttestét, hogy mindenki láthassa.

Tehát meg akarta nyerni a lengyel király jó indulatát. Ebből világosan érthetett Zápolya.

Zápolya elment a szerzetessel a kápolnába, a hol Fráter György egy rövid misét mondott.

Mikor a barát felemelte magasra a szentséget, Zápolya az arczára tapasztá a tenyerét, két szemét eltakarva.

Igaz volna-e, hogy kegyetlenkedéseért azzal bünhődik, hogy a szentséget nem látják meg a szemei, a hogy a legenda mondja? Aztán csendesen leveszi a kezét a szeméről, s megkönnyebbülten felsóhajt. Látják a szemei a szentséget. Tehát igaz a monda? A megtért haldoklónak az áldása eltörlé a halálra kinzottnak az átkát.

Fráter György Borbála holttestét elszállítá Krakkóba, Zsigmond királyhoz. Kedves ajándék volt! E pillanattól fogva nagy kegyelemben állott a pálos barát a lengyel király előtt. -123-

IX. FEJEZET.
TÖBB FÉNY, TÖBB HOMÁLY.

Zápolya János a hosszú út alatt, melyet együtt tettek meg Fráter Györgygyel, körülményesen beavatta a szerzetest az országos események titkos részleteibe.

Abban az időben a nyilvánosságnak nem volt semmi hiradó eszköze: a mi a magasban történt, azt csak kevesen tudták.

Annyit lehetett tudni, hogy az öreg király, köszvénytől összehuzott tagjaival, a helyett, hogy azokat a jótékony budai sárosfürdőben áztatta volna, felment mind udvarostól Pozsonyba. Aztán, hogy az öcscse Zsigmond lejött Krakkóból ezerötszáz lovas kiséretében szintén Pozsonyba, ott egy darab ideig vendégeskedtek, parádéztak, templomoztak; onnan aztán magyarok, lengyelek felczihelődtek Bécsbe, a hová őket Miksa császár felhivatta. Miksa Trautmansdorfig eléjök jött s a két királyt e szavakkal üdvözlé: «Isten készítette nekünk e napot: örvendjünk, vigadozzunk elragadtatásunkban!»

Az összejövetelnek pedig az volt a czélja, hogy Ulászló leányát, Annát, a ki már akkor tizenhárom esztendős volt, eljegyezzék ünnepélyesen Ferdinánddal, Ausztria főherczegével, Miksa unokájával. A vőlegény is annyi idős lehetett, mint a menyasszony. Az eljegyzés egész ünnepélyességgel lett megtartva a bécsi szent István templomban. Ulászlónak úgy összezsugorodtak a ujjai a köszvénytől, hogy a tollat sem birta fogni, mikor e nagy horderejű okmányt alá kellett írni; úgy vezette a kezét a pergamenen Zsigmond, lengyel király.

A szerződésnek titkos pontja arról szólt, hogy ha a gyermek Lajos király utódok nélkül talál meghalni, a magyar koronát. Anna királyleány, férje Ferdinánd örökölje. -124-

A pozsonyi rendek nevében a nádor, Perényi Imre, tiltakozott az alku ellen; de aztán később ő is csak aláirta a szerződést.

Zápolya János ezáltal elesett attól a reménytől, hogy a király leányát ő vehesse feleségül. Ez az út a trónhoz el lett zárva előle. Más utat kellett keresnie. A nemességben most is hatalmas pártja volt; hanem az udvari méltóságok jobbadán elpártoltak tőle. A legbefolyásosabbak eleve ellenségei voltak.

Legerősebb támasza, Zsigmond lengyel király, egyszerre csak cserben hagyta. Pedig sógora volt: Borbála férje. Zsigmond is Miksa tervét segítette elő.

Bármilyen csodálatos volt is e megváltozás, könnyü volt kitalálni a magyarázatát.

Azt tartja a magyar közmondás, hogy «megemlegeted a napot, melyen bántottad a papot!»

Zápolya már a magyarországi főpapok között is sok ellenséget szerzett magának, s ez által azokat mind Miksa császár pártjára terelte; de a legnagyobb hibát követte el akkor, a midőn a lengyel papi dolgokba is beleártotta magát.

A przemysli püspökség megürült, s abba Tomiczky vágyódott. Zápolya ennek útjába akart állni. Lehet, hogy egyenes lélekből tette; nem tartotta a ledér világfit egyházfejedelmi polczra valónak; mást ajánlott Zsigmond királynak: Hammel Mihályt, Ulászló gyóntató udvari papját, a ki az ő titkos hive volt. S a huga, Borbála királyné által igyezett Zsigmondra hatni, hogy ezt az utóbbit nevezze ki püspökké. Ez Tomiczkynek tudomására jutott; s ettől fogva az egykori benső megbizottból legkeserübb ellensége vált Zápolyának. Ő elnyerte a püspökséget, s Borbála veszté el a trónt. A trónt és a násznyoszolyát. Helyét egy olasz szépség foglalta el: Sforza Bona. Zsigmond király udvarában már akkor az olasz kalandorok játszották az első hegedüt.

Midőn Fráter György a királyné ólomkoporsóba zárt -125- holttestével Krakkóba megérkezett, az első tekintetre átlátta az egész dráma szövevényét, mely itt lejátszódott. A tragédiának vége volt: kezdődhetett a komédia.

A király nem birta elrejteni örömét, midőn a barát hirül adá neki, hogy elhozta holt nejét, Zápolya meghagyásából, Krakkóba. Ez volt a haldokló végkivánsága.

Még aznap este ünnepélyt rendezett a király, a melyre Fráter György is meghívatott s nagy kitüntetésben részesült. Felesen voltak jelen lengyel és olasz főurak és asszonyságok.

Sforza Bona magas termetű, sötétveres hajú szépség volt; halavány, élvsóvár arczczal, nagy fekete szemekkel.

Fráter György észrevevé, hogy a mint az olasz hölgy helyet foglalt, a lengyel mágnásnők egymásután felkeltek a székeikről s elhagyták a termet.

Az akkori divat szerint a hölgyek hosszú halcsontos derekú ruhát viseltek, mely olyan volt, mint a pánczél. Sforza Bona ruhadereka elárulta, hogy miért hagyják el az asszonyok azt a termet, a melybe ő belép. A himzések és csipkék nem voltak képesek elrejteni a titkot.

Zsigmond király már akkor lehetett ötven éves. Legveszedelmesebb kor a szerelemben. Az ötven éves férfi szerelme sárkány.

A király megismerteté menyasszonyával Fráter Györgyöt. (A drága kincs meghozóját.)

Fráter György még csak a szemébe nézett a hölgynek s már kitalálta annak a legtitkosabb gondolatját.

Éjfél tájon volt vége az ünnepélynek, a midőn a hölgyek mind eltávozának, az urak ott maradtak még bratinázni -126- és koczkázni. Táncz nem volt, arra mégis a halott megérkezése napja nem lett volna alkalmatos.

Fráter György, ki a maga egyszerű fehér csuháját viselte, a fényes úri tömkelegben összetalálkozott Tomiczkyval, ki aranyos selyem püspöki szutánjában páváskodott. Tomiczky ráismert a hajdani magister kaminariusra.

Azt tudta Fráter György, hogy a titkot legjobban megőrzi a diplomata, ha igazat mond.

Sforza Bona rosszullét ürügye alatt korábban elhagyta az ünnepélyt. Meglehet, hogy valósággal rosszul lett.

Midőn Fráter György a Wawel-palota főlépcsőjéhez érkezett, két álczázott alak ugrott eléje, a kiknek egy harmadik álarczos e szókat mondá.

Azok a szerzetest egy zárt gyalog hintóba betolták, s aztán gyorsan loholtak vele odább. A hintó függönyei le voltak eresztve, nem láthatta hová viszik. De abból, hogy egyszer hegynek fel czepelik a zsellyehordók, azt eszelte ki, hogy ismét csak a Wawel-várba térnek vele vissza.

Hogy sejtelmében nem csalódott, a felől egészen bizonyossá lett, a midőn a zselleszéket felnyiták előtte, s egy függő lámpa által megvilágított terembe vezették, s ott magára hagyták. A terem falain felismeré azokat a festményeket, melyek Hedvig és Jagello találkozását ábrázolják. Hires képek voltak, hű másolataikat látta a Corvin-könyvtár gyüjteményében. E szerint Sforza Bona itt lakik már a királyi várban. A menyasszony a vőlegénynyel egy födél alatt. -127-

Nem soká kellett várnia. Egy oldalajtó megnyilt, s belépett rajta az olasz hölgy.

A pompás granátszin brokát öltöny helyett, melyet az ünnepélyen viselt, egyetlen, egész termetén végig omló fehér gyapjúszövet ümeg volt rajta. Kezében egy égő viaszgyertyát hozott, s azt egy magas álló bronztartóba beleilleszté.

– És így Borbála királyné a halotti szentségek, az utolsó kenet fölvétele után halt meg?

A hölgy arczán oly élénken volt kifejezve a vágy, az epedés, megkérdezni a szerzetestől, «mit beszélt ez utolsó gyónás alatt neked a haldokló királyné?»

Fráter György elérté a néma arczkifejezést. Ő is egy néma kifejezéssel felelt meg rá, arczát magasan, büszkén fölemelve. A meggyónt titkot az Isten szolgája csak az ő Urának mondja el.

Erre a hölgy kétszer hallatott valami kimondhatlan fájdalom csikarta keserves sóhajtást, s öklével a mellére dobbantott, s aztán csendesen térdre bocsátkozék a barát előtt, könyörgő hangon szólva.

Fráter György visszarettent e gondolattól. Gyors elméje, mint a villám világította meg egy percz alatt a sötét világot. -128-

És a papnak nem volt szabad azt mondani, «nem! én nem vettem át a haldoklótól a te bűneidnek titkát. Ő csak a saját bűneit gyónta meg nekem. A te nevedet meg sem említette».

Sforza Bona megragadá a szerzetes köntösét, s görcsösen átölelte a térdeit, úgy kényszeríté, hogy hallgassa meg a nehéz titkokat, a mik lelkét terhelik.

Előbb a nő reszketett, fogai összevaczogtak, mikor gyónni kezdett. De aztán a reszketés áthatott a gyóntatóra magára, szédült, a mint az örvény egyre mélyebb és mélyebb lett előtte, visszás érzések háborították fel nyugodt szivét. Azt a kínt érezte, a mit egy kőszobornak kellene érezni, ha öntudattal volna felruházva.

Lehetséges-e az? Hogy két nő ily egymásnak ellenmondó vallomást tegyen, mind kettő a hét-főbűnnel terhelve meg magát, a miket egyik a kettő közül el nem követett! Mentől több sugár esik ebbe az örvénybe, annál nagyobb a homály annak a fenekén. Őrültség-e ez? Lélektévedés? Valamelyik csak képzelte mind azt a bűnt, a mit elmondott? csak a csábult fantáziája teremté azt elő? Házasságtörés, kicsapongás, förtelem, alacsony állati indulatok! Mind csak az ördög incselkedése lett volna? Halluczináczió? Vagy nyugodtan kiszámított akarat? A martyr meg akarta menteni a halálra kínzóját! Az öngyilkosság eltakarta a gyilkosságot! Oh milyen nagy az asszonyszív szenvedélye! A milyen mély, olyan magas! Le a poklokig, s fel a csillagokig ér.

A gyónó királyi menyasszony ott vonaglott a lábainál, hosszú veres hajzatával az arczát eltakarva, és bűnbocsánatért esdekelve.

A lámpa kialudt már, a viaszgyertyának az utolsó -129- kanócza lobogott a tartóban, a szines ablakokon az első hajnalfény derengett át, azt a két fehér alakot megvilágítva, a kik, mint két éjjeli kisértet, mint két sirját elhagyott lélek, egymással küzdeni látszanak. Sir mind a kettő.

Pedig ennek az elkárhozott léleknek is van egy mentő fonala, a melybe megfogózik. Az, hogy egy új életnek a bizományosa.

Olyan jól el volt már temetve emlékében annak a szép tündérnek az alakja. Egy bálványkép, a ki a milyen szép, olyan bűnös. A halál mindent kibékit. Miért kellett ezt az alakot abból a biztos ólomkoporsóból ujra feltámasztani, hogy világítson előtte egész életén keresztül, mint elhihetetlen példája a hitvesi és testvéri szeretetnek?

Az a nő, a ki ott a koporsóban alszik, elvállalta a mások bűneit, s meghalt, öngyilkosnak vallva magát, a midőn meggyilkoltatott! Azért, hogy fel ne támadjon a harag a magyar és a lengyel között! Hogy Zápolya János és Jagello Zsigmond egymást meg ne gyülöljék.

Fráter György leküzdé szive nehéz érzelmeit, visszafojtá a könnyeket. Aztán a bűnbánó hölgy fejére tette a kezét.

– Nem te érted, hanem azért az ártatlan lélekért, a kit rád bizott az ég! bocsássa meg neked a te bűneidet az Isten.

Sforza Bona a lábait csókolá a szerzetesnek. Azután megdicsőült arczát felemelve, hogy a feljövő nap sugarai rávilágítottak, kebléhez szorítá a szerzetes kezét.

– Hála neked, szent atyám. Végy oltalmadba ezután is engem, és az enyéimet. Bizony szentül fogadom neked, hogy hű szolgálód leszek mind a sirig, s a mi kivánságot -130- kimondasz előttem, az nekem égből jött parancsolat lesz.

– Ámen. És most halld meg a legelső kivánságomat. Ő kivánta azt, a megholt királyné, hogy holtteste az Ulászló Ármin király templomában temettessék el, királyi pompával, a Jagellok kápolnájában, az arany kupola alatt.

X. FEJEZET.
TÖRVÉNYSZÉK EGY HALOTT FÖLÖTT.

Még ez időben a jezsuitarend nem volt a világon. Loyola Ignácz még akkor Don Inigo Lopez de Recalde nevet viselt, s mint vitéz lovag élte világát Ferdinánd király udvaránál, harczolt mórok és francziák ellen, szerette a czifra ruhát, a szép lovakat, meg a szép asszonyokat. Szívhölgye (a hogy maga elbeszélte egy barátjának), nagyon magas rangú hölgy volt, több egy herczegnőnél.

A hatalmas rend támadása előtt, valahány ház, annyi szokás volt a papi rend közt. Némelyik rend nagyon szigorú fegyelmet tartott, a másik egészen világias volt, főnemesekből lettek püspökök, s a püspökök vezettek harczi dandárokat. A Cánonokat sem igen ismerték. A tanácskozásokban is vegyesen vettek részt egyháziak és világiak.

Mikor Sforza Bona fogadást tett fráter György előtt, hogy Borbála királynét a Jagellok kápolnájában fogja eltemettetni, nagy feladatot vállalt magára.

A halottak fölött egy tribunál itélt, melynek az elnöke maga a király volt. Ez a tribunál minden olyan esetnél összeült itéletet hozni, midőn egy nevezetes halott követelt -131- magának nyugvó helyet a waweli nagy székesegyházban. Ezt a nagy tiszteletet csak úgy lehetett elérni, ha valamennyi biró, egy ellenében, rászavazott. Egynek kellett lenni, a ki ellenezze. Ez volt az «advocatus diaboli».

Borbála királyné, mint öngyilkos, jelent meg a tribunál előtt. S az öngyilkosokra irgalmat nem ismerő törvények voltak hozva.

A wawelhegyi fényes bazilikának tizenhat kápolnája van, azoknak egyikében tartották a halottak fölötti tribunált. A birák egy gömbölyű asztal körül ültek, az előlülő király széke egy lépcsővel kimagaslott. Az asztalon hétkarú tartóban viaszgyertyák égtek, melyek a fekete posztóval bevont kápolna sötétjét nem birták elűzni. A gömbölyű terem ajtaja nyitva volt, azon át tört be a halavány külfény, melyet a tornácz a felső ablakon át kapott. Itt a külső tornáczban, az ajtó előtt keresztbe téve, volt az ólom koporsó, melyben a meghalt királyné feküdt. A koporsó födelén volt egy gömbölyű csiszolt kristálylap, melyen át a halott arczát meg lehetett látni.

A vádlottnak az ajtón kívül kellett várni, a míg meghozzák fölötte az itéletet. Künn, az elzárt szűk udvaron álltak egymás mellett az aranyos halottvivő hintó, tetején koronával, és a bakó lángvörösre festett szekere.

A kápolna hátterében volt két fülke, a fekete posztószőnyeg miatt észrevehetetlen, azokban ült a vádló és a védő: Tomiczky és fráter György.

Midőn a király is megérkezett, a templom belsejéből nyiló ajtónál a tribunál syndikusa, a krakkói püspök, felszólítást intézett hozzájuk.

Felszentelt papi személy volt mind a kettő, a kiknek nem kell esküt letenni. Csupán a feszület megcsókolására voltak bocsátva. -132-

A szerzetes röviden, kevés szóval elmondá, hogy ő Borbála királyné nevében esedezik, ki bűneit keresztyénileg megbánva, a halotti szentségeket fölvéve, örök nyugalmára szállni kivánkozik, rangjához illő módon, a Jagellók sirboltjában eltemetve.

Az ő szokott hányiveti világias modorában, mintha csak asztaltársaság előtt adna elő emberszóló mendemondákat, darálta el a meghalt királyné elleni vádbeszédet. Igen rossz konyhalatinsággal beszélt, útféli mondatokkal borsozva a beszédét, úgy, hogy a király félrefordítá a fejét.

Tomiczky pedig azt hitte, hogy a királynak, s különösen a leendő királynénak, nagyon kedves szolgálatot tesz, a midőn a megholt királynét olyan nagyon elrágalmazza.

Erre aztán Tomiczky diadalmasan ragyogó arczczal fordult fráter György felé, ki halálsápadtan, mozdulatlanul, mint egy sirszobor, állt a király karszéke mellett balfelől.

– Ámde a legfőbb bűne a halottnak, mely őt a királyi sirboltban nyugvásra méltatlanná teszi, az elkövetett öngyilkosság! mondá Tomiczky.

A király egy nagyot sóhajtott. Vajjon egy nagy tehertől szabadult-e meg a lelke, vagy egy még nagyobb teher sulyosult reá?

Erre Tomiczky teljes diadalérzettel vonta elő a szutánja kebléből az összegöngyölt pergament.

– Akkor én követelem az egyházi kánonok értelmében a vádlotton a kiszabott büntetést végrehajtani. -133-

S azzal felolvasá egyenkint a kánonokat, melyek «de sepultura» (temetkezés) és «de suicidio» (öngyilkosság) s kiváltképen «de sepultura asinina» (szamaras temetség) intézkednek.

S ezeknek értelmében követelte Borbála királyné holttestén a megtorló bűntetést végrehajtani. Koporsója egyházi beszentelés nélkül éjjel, népelnyugvás idején, a hóhér szekerén, szamár által vontatva, vitessék ki a városon kívül, s a peczérek által a bitó alatt legyen elsirolva.

A király rémtekintettel nézett fráter György arczába: Tudsz-e itt segíteni, ember?

Tomiczky büszke elégültséggel tette le a kánonok másolatát tartalmazó tekercset a syndikus elé, s aztán gúnyos lenézéssel sandított félvállról fráter Györgyre: «nos! magister kaminarius, hát van erre valami diákságod? Fajankó!»

Ekkor aztán megszólalt fráter György. Igen szép, választékos latinsággal beszélt. Elismerte a kánonok intézkedéseinek helyességét. Valóban szükséges a szigor a keresztyének között. Ámde az egyházi atyák kivételeket tesznek az általános szabályok alól. Szent Eusebius megengedettnek tartja az öngyilkosságot azon esetben, ha egy tiszta erényű hölgy, azért, hogy szüzességét megóvja, önkezével szerzi meg a halált. Szent Chrysostomus mentséget nyujt az öngyilkosnak abban az esetben, ha az tettét őrültségi rohamban követte el, a midőn nem tudta, mit cselekszik, s bűne az incselkedő sátánra hárul. Ez esetben, ha nem is a teljes egyházi pompát javasolja, de elengedi a meggyalázó temetést, sőt megengedi a csendes misét az elhunytért, sőt annak templomi sirboltban eltakarítását. Végül pedig Szent Hieronymus egyenesen erénynek hirdeti az olyan öngyilkosságot, melyet valaki hazájának, -134- vagy a keresztyén egyháznak javára és üdvére követett el. Ily esetben az önmagát megáldozó tette martyriumnak veendő, s annak a teljes egyházi pompa és beszentelés megadandó.

Fráter György egyenkint szedte elő csuhája oldalzsebéből az apró vaskos könyveket, s ráfordítva az idézett lapokra, odarakta azokat a birák elé.

A szerzetes tudákossága fölöttébb meglepte a tribunál tagjait, Tomiczky sárga lett a düh és irigykedés miatt; ilyen replikát nem várt a lenézett baráttól. Az idézett patresek pedig egészen ismeretlenek voltak előtte. Korlátolteszű emberek szokása szerint a gorombaságban kereste a felülkerekedés módját.

– Flocci! Nihili! Kiálta mérgesen. Mit imponál nekünk Hieronymus? Hieronymus egy hitetlen eretnek volt, a ki a konstanczi zsinaton megégettetett, istentagadás miatt, s hamvai a Rajnába szórattak. Az ő doctrinái nem alterálják a kánonokat!

Most azután fráter György idején valónak találta, az ellenfelét tökéletesen a sarka alá gázolni.

– Ime nézzétek szent atyák ezt az ignoráns stupidus embert, a ki összetéveszti Hieronymus Faulfischt, Husz János czimboráját, a ki szarvakat emelt a pápai hatalom ellen, szent Hieronymussal, az antiochiai patriarchával, a szentirás magyarázójával, a szüzek kolostorának és az asszonyi egyházi rendeknek megalapítójával, a psalteriumok és homiliák tudós szerzőjével, a kinek csontjait ereklyeként őrzik Rómában, a Vatikánban. És ilyen ember ül a szent sanhedridban, bölcseségükről hirhedett lengyel prælatusok között, a kinek leczkéket kellene venni a krakkói szeminárium legutolsó novicziusától! És ilyen ember tart itéletet az asszonyok legtökéletesebbje fölött, Jagello Zsigmond király felesége, Jadviga fölött.

(Borbálának, a midőn lengyel királynévá lett, a nemzet kegyeletétől őrzött Hedvig nevet kelle fölvenni = Jadviga.) -135-

Erre a kegyetlen megtaposásra Tomiczky elnémult, szeme szája elmeredt, egy szónak nem volt ura többé.

A syndikus még meg akarta menteni a mit lehetett, a lengyel püspöki kar tekintélyéből az idegenhoni zserzetessel szemben, s azt a kérdést intézte fráter Györgyhöz:

– És már most a három egyházi atya közül melyiknek az enuncziaczióját idézed a klientélád védelmére? vajjon szent Eusebiusét-e, ki a szűzi erény megóvásánál engedi meg az önkéz adta halált, vagy szent Chrysostomusét, ki a biblia szavait idézve: «ne itéljetek, hogy ne itéltessetek», megbocsát az öngyilkosnak, ha az gonosz szellemtől volt megszállva, avagy pedig szent Hieronymusét, a ki azt mondja, hogy az öngyilkosság erény, ha az a hazának és a keresztyénségnek javára szolgált?

– S állíthatod, hogy Jadviga Borbála királyné öngyilkossága által hazájára nézve üdvös cselekedetet vitt véghez?

– Valóban azt tette, még pedig mind a két hazájára, Magyarországra és Lengyelországra nézve egyetemleg.

És lelkében igazat mondott. A szó szerinti értelemben nem. A haldokló nem mondta azt neki. De ő túltette magát a holt betükön, s a kitalált igazság értelmében beszélt. Borbála bizonynyal megáldozta magát azért, hogy mind a két hazájáról nagy veszedelmeket elfordítson.

Lengyelország forrongott Zsigmond király késő őszi szerelme miatt. A szerelem tárgya miatt is. Sforza Bona nem volt törvényes szülött. Ő Gonzaga herczegnek balkézi leánya volt. S a lengyel nemesség büszke a családfák tisztaságára. A szerelmes király botlását csak a házasság takarhatta el, az is keservesen, s ez nem mehetett végbe, -136- míg Borbála meg nem hal. Hát Zápolya haragja? Bizonyára az a fehér arcz ott a koporsófedél kristály lapja alatt, az választotta el a két nemzetet, hogy fegyverrel ne rontson egymásra. S lengyelnek magyarnak ez idő szerint szorosan össze kellett tartani.

Az itélet tizenegy szóval egy ellen, azt mondá ki, hogy Borbála királyné érdemes a Jagellók sírboltjában egy fülkére, csupán azt köték ki, hogy sírkövére egyedűl a «Jadviga» név legyen fölvésve.

– Hallgass! A királyné föl van oldozva a vádak terhe alól és én meghagyom és megparancsolom az egyháznagyoknak és a világi főméltóságoknak, hogy a megdicsőültet királyi felségéhez illő pompával takarítsák el, ravatala a királyi vár czimertermében állíttassék fel, körülvéve Lengyelország, Lithvánia, Brandenburg és a Pokuczföld czimereivel, hét napig a nép tiszteletének ki legyen téve a koporsó s az alatt a harangok felváltva szóljanak a város templomaiban. A beszentelésre valamennyi püspökök és praelatusok felgyülekezzenek, a temetés órájában a nemes testőrség sorfalat képezzen a Wawel-templomig a posztóval bevont utczán. A Jagellók kápolnája a koporsó előtt megnyittassék, melyet az ország főfő zászlósai vigyenek a sírboltig vállaikon, a vár minden ágyui salvékat dörögjenek, a megboldogult királyné emlékének megörökítésére emlékpénz veressék, s az a nép között szétszórassék, e hét nap alatt az egész országban minden lakomázás, tánczolás, játék és virginálás betiltassék. Végül a megholt leli üdvéért száz engesztelő mise mondassék. Ez királyi óhajtásom és parancsolatom.

Tomiczky csak most kezdte észre venni, hogy a király kedélyében minő változás történt. Felületes észjárásával nem birt annak az okára rátalálni.

A király még azután azzal is kitüntette kegyes jó indulatát, hogy fráter Györgyöt bizta meg a királyné requieme -137- alkalmával tartandó egyházi gyászbeszéddel. Fráter György lengyelül is olyan ékesen tudott beszélni, mint latinul és magyarul.

Az itélet kimondása után maguk a főtisztelendő birák vevék vállaikra a koporsót s a kápolnából az udvaron álló díszes hintóba emelték, úgy szállíták azt a királyi várig. A király fedetlen fővel, a főpapok a kis capuciummal a fejükön kisérték odáig a koporsót gyalog.

A gyászünnepség azon rendben történt meg, a hogy azt a király elrendelé. Nagy volt a sokadalom mind a köznép, mind a slachcziczok részéről, a főurak teljes gyászpompában jelentek meg a temetésre s minden szerzetes rendnek ott volt a küldöttsége a requiemen.

Fráter György halotti beszéde mindenkit meghatott. Szép nyelv és igazán érzett mondások tették kitünővé.

A gyászszertartásra azután következett a nagyszerű halotti tor, mely késő éjszakáig foglalkoztatá az ünneplő gyülekezetet. Ez mind Lengyelországban, mind Magyarországon így volt szokás.

A király félrevonult a torozó társaságból, a mint megbántás nélkül tehette.

A várpalotából a templomba sietett. Ott a sekrestyéstől egy lámpát kért s egyedül, senkitől nem kisérve, leszállt a Jagellók sírboltjába.

A halvány fénynél egy fehér csuhás szerzetest látott a király, a királyné koporsója előtt térdepelni és imádkozni. El volt rendelve, hogy egy barát éjjel-nappal imádkozzék e helyen.

A király fellépdelt a márvány-lépcsőkön, melyek a koporsóhoz vezettek, s lámpájával oda világítva a kristálylapon keresztül meglátszó halott arczába, sokáig elmerengett rajta, közbe egy nehéz sóhaj tört ki kebléből, mely közel volt a zokogás hangjához.

A király figyelmessé lett az imádkozó barátra. Oda világított az arczába a kézi lámpával. Megdöbbent, a midőn ráismert.

XI. FEJEZET.
FOKRÓL-FOKRA.

– Istenhez folyamodtam nagy szorongattatásomban és ő ime meghallgatott engem. A megboldogult lélekhez fohászkodtam és ő meghallotta fohászomat. Te vagy az, a ki segítségemre küldve lettél.

A két férfi azután hosszasan merengve nézett egymás szemébe. E néma szembeszéd alatt azt tudakolá a barát a királytól, «mit siratsz te a halott királynédon, a kinek a halálhire rád nézve csak örömhir?» A király pedig azt kérdé a baráttól, «miért jösz te éjnek éjszakáján ide, az én királyném fölött virasztani? Mi volt ő te neked?»

– Fölséges úr! Én csak az igazságot védelmeztem, s kötelességemet teljesítettem.

– Az én lelkemet nagy nyugtalanságtól szabadítád meg vele. Én téged kinevezlek a leendő királyné gyóntató atyjává.

S azzal saját melléről leöltve a nehéz arany lánczot, azt a szerzetes vállára kapcsolá.

– Hogy-hogy lehetnék én azonban a leendő királyné gyóntatója? holott nekem vissza kell térnem az én hazámba, a hol zárdafőnök vagyok.

– Mától fogva több vagy, mint sajóládi apátur. A mai szent napon szerzetes testvéreid, a czensztochovoi pálosok conventet tartának, mindnyájan meg voltak hatva a királyné fölött tartott halotti beszéded ékes és tudományos voltától s az apáturság vacantiában lévén náluk, téged választának meg czensztochovói apáturrá, valamennyi szavazattal.

A czensztochovoi apáturság volt a pálos rend leggazdagabban javadalmazott zárdája. Ezt még a Magyarországon székelő főapátur is promotiónak tartá.

– Hazád érdekéért kell azt tenned. Te tudod azt jól, hogy Lengyelország nyugalma Magyarországnak oltalma. Azért jöttél ide a királyné űgyét védelmezni. Folytasd a munkádat. Láttad ma azt a pompát, a mit a lengyel főrendek és főpapok összehalmoztak a sírba szálló királyné tiszteletére, hallottad az utczákon a nép zsolozsmáinak égretörő hangjait: ez mind egy protestatió volt az új királyné ellen. Ugyanezek a mágnások, nemesek és parasztok átokkal és szitokkal fognak a királyi vártól a wawel-templomig a díszhintó után rohanni, mely Sforza Bonát a menyegzői ünnepélyre viendi, s a kik Jadviga királyné koporsóját virágokkal áraszták el, azok szalmakoszorukat és az utczák szemetjét fogják az utána következő királynéra szórni. És az összes lengyel főpapok között nem lesz egy sem, a ki ez esküvőnél pontifikáljon és ráadja az áldást. Én ismerem az én népemet. Te az ég által lettél küldve a mi megszabadításunkra. A czensztochovoi kolostorban te, a főapátur egész csendben, minden világi pompa nélkűl, elvégzed a szertartást. Mint nem e nemzet szülötte, nem törődöl a lengyel nemesség indulatoskodásával. És megmented a trón iránti tiszteletet. -140-

A király kénytelen bünös szerelmét törvényesíteni. Sürget az idő és a természet. Nincs haladék a népharag lecsillapultát bevárni. S a lengyelnél a nép érzülete alkotó és romboló erő. A szeretett királyért százezernyi hadsereg tömörül össze, s megy vele minden poklokon keresztül, legázol tatárt, muszkát, oláhot, de a megvetett királynak nincsen tábora, egy szégyenfolt cseppenjen a biborpalástjára s a kész százezernyi tábor szétrepül, mint egy ködkép.

Igy lett Fráter György a leggazdagabb, a legtekintélyesebb pálos-zárda apáturává.

Nyolczadnapra Jadviga királyné temetése után végbement a királyi pár esküvője a czensztochovoi monostor Szent-György templomában. Fráter György volt a szertartást végző pap.

Egy hónapra ezután ismét ünnepélyes szertartást látott a pálosok kolostora, keresztelőt. Ismét Fráter György volt az egyházi szertartást végző pap, aki Zsigmond király és Sforza Bona királyné ujszülött leányát a keresztségben «Izabella» névvel adományozá.

… Ez az Izabella volt a gondviselés által elküldve, hogy egykor Zápolya János felesége s aztán Magyarország uralkodó királynéja legyen.

Jegyzet. 1715-ben jelent meg Párisban Bechet Augustintól, az useri templom kanonokjától írva egy nevezetes monografia e czím alatt: «Histoire du ministere, du cardinal Martinusius, archevêque de Strigonie, Primat et Regent du Royaume de Hongrie etc. Dedie A. S. A. S. Monsigneur le Prince Ragotski. Avec Approbation et Privilege du Roy». Martinuzzi bibornok, esztergomi érsek, primás és Magyarország kormányzójának története. Felajánlva ő fensége Rákóczy fejedelemnek. A király helybenhagyásával és szabadalmával. A szabadalom 1715 márcziusban kelt, tehát még XIV. Lajos által lett helybenhagyva, -141- ki azon év őszén halt meg. A mű kiadója Jean Geoffroy Nyon.

Ez a munka a leghitelesebb adatokból van összeállítva s rendkívül érdekes részleteket tartalmaz Martinuzzi életéből, melyek több helyen értelmes helyreigazítással szolgálnak. Különös, hogy nagy történetírónknak, Horváth Mihálynak erről a nevezetes monografiáról nem volt tudomása frater György monografiájának megirásakor. Ebben az mondatik, hogy a budai pálos kolostor főnöke fráter Györgyöt Lengyelországban a krakkói kerületben levő czensztochovoi zárda főnökévé, priorává nevezte ki. Ellenben Bechet igy adja elő ez eseményt.

«Ses grands talents le firent considerer avec distinction dans son Ordre, Sa reputation y devint si grande, que l’Abbé du fameux Monastere de Censtoconiano en Pologne étant décédé, quoique dans un autre Royaume, et une Province eloignèe, les Religieux sé’tant assemblez en Chapitre general pour s’élire un autre Superieur, ils jetterent les yeux sur George, et d’une voix le choisirent pour leur Abbé.»

(Nagy tehetségei megkülömböztető tekintélyt szereztek neki az egész Rendnél, jó hire oly nagy lett, hogy miután a hirhedett czensztochovoi kolostornak Lengyelországban meghalálozott az apátfőnöke, bárha más országba való volt is, s oly távoleső tartományba, még is az általános káptalani gyűlésen az új főnökválasztásra egybegyűlt szerzetesek Györgyre vetették a szemeiket s egyhangulag őt választák meg apátjukká.)

Tehát a lengyel szerzetesek választották meg és pedig apáturrá, nem pedig a budai zárda nevezte ki perjellé Czensztochovoba. Ez a hirhedett s királyilag dotált kolostor nem is lehetett filiája a budakeszi szerény zárdának, melynek épülete ma is fennáll, mint egy sváb tehenész gazdasági tanyája.

S a mit Bechet ír továbbit Martinuzziról, az ismét ez adat hitelességét erősíti meg. -142-

«Cette election honorable flattoit son penchant, cependant il en apprit la nouvelle sans aucune emotion, et toujours il montoie sang froid en pareilles occasions. Il semble, que les dignités et les honneurs venoient au devant de lui, jamais il ne fit paroitre d’empressement pour les acquerir et les remplit toujours avec une grande dignité. Dès quil eut pris possession de son Abbaie, il en règla les affaires temporelles avec une prudence, et les spirituelles avec un zèle admirable. Comme il avoit on discernemans singulier a connoitre le caractère des esprits, il distribua les emplois selon la portée d’un chacun. Jamais il n’exigea de devoirs, dons il ne donna l’exemple, toujours le premier et le dernier aux exercises de la regularité.»

(Ez a megtisztelő választás hizelgett az ő hajlamainak, azonban ennek a hirét minden felindulás nélkül fogadta. Mindenkor hidegvért mutatott hasonló alkalmaknál. Úgy tetszik, hogy a kitüntetések helyébe jöttek, soha sem mutatta, hogy azoknak elnyerésében serénykedik, s azokat mindig nagy méltósággal töltötte be. A mint birtokába vette az apátságot, annak a világi ügyét nagy eszességgel hozta rendbe, s a lelki ügyeit bámulatos buzgósággal. Minthogy különös tehetséggel birt a szellemi karakterek megkülömböztetésében, a hivatalos teendőket kinek-kinek a hivatásához alkalmazva osztotta ki. Soha sem követelt oly kötelességeket, a mikre maga ne adott volna példát. S a vallásos gyakorlatoknál mindig ő volt az első és az utolsó.)

XII. FEJEZET.
VISSZA!

És mikor mindezen feladatait befejezte fráter György, akkor azt mondá a lengyel királynak:

– És már most megyek az én hazámba vissza, mert ott több szükség van rám, mint Lengyelországban. -143-

S azzal otthagyta a gazdag, világhirü czensztochovoi apátságot, a fényes krakkói királyi udvart s visszament Sajó-Ládra, a szegény, földhöz ragadt parasztjai közé.

XIII. FEJEZET.
«ULTIMUS SURCULUS MASCULUS.»

Martinuzzi, a mint ismét visszatért sajóládi apátságába, legfőbb törekvését arra fordítá, hogy iskolát építtetett s abban a szerzeteseivel ifjakat és véneket írni, olvasni tanittatott. Magáról tudta, hogy milyen nagy szenvedés az a lelki vakság. Egyebet nem igen tanítottak. A nyomtatott könyv még ritkaság volt, a mi volt, az diákul volt.

Egy délután, midőn a mezei munkából térne haza fráter György (versenyt szokott kaszálni a jobbágyaival, lássák, hogy a munka nem Istenátok), vállán volt a kasza, az utcza végén a piacz felől nagy hujjahó támadt, az iskolás gyerekek sivalkodtak: «Törökök jönnek! Medvét mutogatnak!»

Nem volt pedig semmi török, semmi medve, hanem két idegen utazó, egy asszony, meg egy férfi lóháton. Igaz, hogy a férfinak a gubája, fejébe nyomott süvege, bozonttal benőtt pofája adott némi okot az efféle összetévesztésre, a nőalaknak is keleties köpenyege volt, s a feje turbán forma bugyolával körültekerve, melynek patyolatvége még az állát és száját is eltakarta, úgy, hogy csak a szeme, meg az orra volt látható és aztán férfimódra ült a nyeregben, a mi ismét szokatlan volt ezen a vidéken. Aztán olyan nyelven beszélt a néphez, a min mindenki nevetett. «Szarkanyelven beszél!»

Fráter György ráismert ez idiomára. Valami keveréke volt az a dalmatának, meg az olasznak. Emlékében volt még. Odament a lovagló nőhöz s megszólítá üdvözölve. -144-

– Mindörökké ámen! Hallod-e te barát, mondd meg nekem, hol van itt a lakása a főtisztelendő és nagyságos Martinuzzi Utyessenovich György apáturnak?

– Hallod-e te barát, ne tarts ám te engemet bolonddá! Tudom én, hogy milyen egy apátur! Annak veres öv van a derekán, arany láncz a nyakában, azon arany-kereszt fityeg, akkora karbunkulusok rajta, mint egy babszem, ezüst nyelü görbe bot a kezében, nem kasza, mint a tiedben.

– Hallod-e te barát! Ne gondold ám, hogy én valami jött-ment vagyok, mert én nemes asszony vagyok. Láttam én már papot eleget. Egy bátyám püspök volt Scardonában, palotában lakott, az engem mindig az asztalához ültetett, valahányszor hozzá mentem.

– Anyám! Édes anyám! Kiálta fel fráter György s eldobva a kaszát a kezéből, odarohant a nőhöz s a körül álló nép láttára, megcsókolta a kezét.

– Ne mondd már! Te barát! Te volnál az én kis Gyuriczám? Ez a nagy mahumedember?

– Én vagyok az a te Gyuriczád, a kit kivert a palotájából a scardonai püspök, azért, mert megszégyenítettem, hogy téged nem ültetett az asztalához.

– No erről ismerek rád! Most is olyan goromba ficzkó vagy, mindenkinek szemébe mondod az igazat. Ennyi nép előtt! Minek hazudtolsz meg?

– Hát erre tifelétek csak ilyenek az apáturak? No de jó ez a palóczoknak. No hát hol a lakásod, vezess oda. Tudsz-e helyet adni nekem, meg a lovászomnak, lovastul?

S azzal kötőféken fogva a mokány paripát, melyen az asszony ült, maga vezeté őt fráter György a kolostor bástyafalán belül épült házig, mely vendégek számára volt berendezve minden világi kényelemmel. Magának a kolostornak a küszöbét idegennek nem volt szabad átlépni, nőnek legkevésbbé, még egy anyának sem.

Az asszony bizony nagyon megvénült, arczán nagyon meglátszott a viszontagság. Ostoba piktor az idő! Mentől tovább dolgozik az arczképünkön, annál jobban elrontja azt.

A vendégház ajtajánál a csengésre előjött a kulcsár felesége. Az is hajlottkorú nő volt és ment minden szépségtől. Fráter György megparancsolá az asszonynak, hogy a vendégnőt lássa el mindennel, a mire szüksége van. Ő maga nem követte a házba az anyját, ezt tiltotta a zárdai regula.

Hanem a vacsoránál összejöttek. Ugyanazon épületben volt a refektorium. A hosszú nagy terem közepén egy vas rácscsal volt kétfelé zárva, mely az étkező asztalt is felosztá. A rács egyik oldalán étkeztek a barátok, a másikon az idegen vendégek. Beszélhettek egymással, de nem találkozhattak.

Utyessenovicsné asszonyom előre kiment a konyhába, megnézni, mit főznek? s megkóstolá az ételeket. Kezdett jó véleménye lenni az apátság felől.

Mikor aztán a kókvia csengetyűje jelt adott a vacsorához, ő már ott ült a tárkonyos bárány mellett a rácson innen, mikor a barátok a rácson túl egyenkint belépkedtek az étkezőbe s kiki elfoglalta a maga székét.

Nagy megelégedésére szolgált azután, midőn látta, hogy a mint legutolsónak belép az ő fia, egyszerre valamennyi barát mind feláll a helyéről, sorba odajárul hozzá és kezet csókol neki.

Fráter György pedig, a helyett, hogy az első ülést elfoglalná, odamegy a rácshoz, szerzetestársaihoz latinul -146- szólva: «ime az én anyám» (egyike a Krisztus emlékezetes végmondásainak), s a rácson át kezet csókol az anyjának. És azután oda ül a legalsó helyre, hogy az anyjával beszélhessen, maga helyett a guardiant ültetve az első helyre.

A derék asszonyság értesülést szerzett a konyhában, hogy az ő megérkeztének örömére nagy vendégség készül. «Csak léféle hétféle lesz!» a hogy a palócz dicséret jellemzi a jó lakomát.

Csak azután, hogy az utolsó fogást is eltakarították az asztalról, a birsalma liktáriumot, akkor kezdett el a jó asszonyság hozzá fogni a keserves nagy zokogáshoz.

– Tudod-e azt, szívtől szakadt magzatom, Gyuriczám, mi hozott most engem ide? A te szegény apád küldött engem ide. Halálán van szegény. Téged akarna még egyszer látni. Halálán van biz az. Megsimította a guta. Se kezét, se lábát nem birja, csak még épen hogy beszélni tud. Mindig engem csufolt, hogy olyan sokat darálok, azt mondta, ha én egyszer meghalok, a nyelvemet külön kell agyonverni, mert az még akkor is kerepelni fog. S itt van ni, megbüntette az Isten, ő lett a példa, hogy ő maga meghalt, csak a nyelve maradt élve. Oh szegény uram, de keservesen sirok miattad.

– Hát bizony csak arra a hirre esett össze az én jó uram, hogy a legkedvesebb fiát, azt a Mártont, a ki épen olyan fekete vaklincz volt, mint az apja, a ki téged, mikor kicsi voltál, annyiszor megbubolt, a ki engemet mindig «sztará opiczának» gunyolt, a ki a hadnagy volt a muskétásoknál Belgrádban…

– Agyonlőtték a pogányok, a szarácsiak, meghalt. Isten legyen irgalmas szegény lelkének.

– Arra vártunk, hogy majd ünnepre eljön a kápsáló barát, annak adjuk át az izenetet.

– Ez volt ám az utolsó világra való fia az öregnek. A belgrádiak egy kivájt fűzfaderékba fektették a holttestét, azt tele öntötték szurokkal, úgy küldték haza az apjához Kamizácz várába. Az öreg rögtön ledobbant a lábáról, két napig se étele, se itala nem volt, csak mindig a fia nevét nyögte, «Mártonkám! Jó vitéz Mártonkám!» S azóta sem engedi eltemettetni. Ott tartja a hálószobájában azt a szurokkal beöntött fűzfaderekat, s egész nap hozzá beszél. «Nincs már több fiam. Nincs több Utyessenovits sarjadék!» Egyszer aztán én megszólítottam. «Édes atyus! Dehogy nincs több fiad! Hát a mi Györgyünk?» «Az a barát?» mordult rám az öreg. Nem tudtunk ám mi még akkor felőled egyebet, mint hogy baráttá lettél, olyanná, a ki koldulni jár leptikával.

– Hiszen én küldtem hozzátok izenetet, mikor apáturrá lettem, rövid idő mulva.

– El is hozta a leveledet az ünnepi látogató barát, de az öreg fel sem bontotta, nem tud ám már olvasni a szeme miatt, más ember meg nincsen körülötte, a ki az iráshoz vagdalna, magam sem töröm a tollát.

– Igen, egy ostyepkát. Hiszen az is szép volt tőled. Egy ünnepi ostyepka, az apád neve, meg a czímere volt rá kiformálva.

– Száz arany a mi házunknál! Szent atyám! A hol egy aranypénz meg nem tudott melegedni, a hogy jött mingyárt elgurult. Ha én azt az öregnek most a fülébe kiálthatnám, egyszeribe talpra ugrana s összeütné a bokáját! Száz arany az ostyepkában! De hát a barát mért nem mondta?

– Neki sem volt tudtára adva. Azért zártam a sajtba, hogy útközben a bojnyikok el ne tökítsék, de a levélben meg volt írva.

– Azt pedig olvasatlan hagyta az öreg. No de már most ő kivánja a látásodat. Azt mondta, megbocsát.

– Más szót mondok, én viszem meg az ő számára a mennyei hatalom bűnbocsánatát.

– Jaj! Nem akar ám úgy látni, mint papot. Azt akarja, hogy rád szálljon az egész örökség, úgy a hogy van. Három fia volt, mind a három, egyik a másik után a pogányokkal harczolt, úgy esett el. Azt akarja az öreg, hogy állj helyükbe, te vagy az utolsó. Vedd fel a kardot. Neked adja a legjobbik kardját, a kit már régen csak mankónak használ, még sem teszi le a kezéből soha s éjszaka maga mellé fekteti hálótársnak. Te viseld már ezután, te vágd vele a pogányt, mint a tököt. Azután neked adja a jó hátas lovát, egész nyeregszámostól, a ki gyöngyházzal van kirakva. Te rád hagyja a tornyos várát, a kolnáját, az istállóját. Tied lesz a hét falu, a nagy erdő, meg a dülőben levő földek. Azután meg a négykerekü patakmalom, meg a fürészmalom, meg a nagy szilva aszaló, meg a présház és a pincze, no aztán a magtár!

György engedte az anyját beszélni, nem szólt közbe. Pedig tudta jól, hogy azoknak a szépen hangzó neveknek nincs már igaz értékük a valóságban, a kard rozsdás, a paripa inpókos, az akol üres, a szántóföld parlag, a jobbágy koldus, a malom nem jár, a pincze kong, a magtárból az egerek is rég elszöktek. -149-

– Ezt mind átadja neked az én uram, a mint hazajösz az ősi várba. Azt tehetsz vele, a mi neked tetszik. Te tartod fenn az Utyessenovics nevet.

György még erre sem szólt semmit, pedig az öreg asszony számított az ellenmondásra.

– No úgy-e hogy fenntartod? folytatá, és aztán a nagy Utyessenovits családnak nem fog magva szakadni soha.

– Én mondtam az öregnek, hogy hova gondol? Fiunk György már felszentelt pap, annak nem lehet megházasodni, az nem hagyhat maga után ivadékot, hanem az öreg letorkolt. «Mit tudsz te ahhoz? Hát az orosz kanonokoknak nincs-e feleségük? pedig azok is pápisták. Hát az utolsó Thurzónak, pedig már püspök volt, nem megengedte-e a pápa, hogy hires nevezetes familiájának fentartása végett feleséget vegyen? s aztán lett hét leánya! Hát az Utyessenovics család kedvéért nem teheti-e meg, a kik még híresebbek a Thurzóknál? Aztán elkezdett az öreg csunyákat mondani, a miket én szájamra nem vehetek. Azt mondta, mit neki valamennyi szerzet? Naplopó, dologkerülő, éhenkórász valamennyi barát. Ő nem egyezett bele, hogy az ő fia barát legyen. Csapja földhöz azt a csuhát, hagyja benőni a pilist a fején hajjal s aztán danolja el azt a nótát, hogy:

Fráter György pedig mindezt hallgatta nagy lelki nyugalommal. Tisztában volt már vele, hogy miért akar ő vele -150- az apja beszélni, de az iránt is, hogy mi az ő leghelyesebb tenni valója.

– Jól van édes anyám. Mondá a nemes hölgynek. Majd ellátogatok az apámhoz.

– Holnap mindjárt útra kelünk, csak elébb megtartjuk az elhunyt bátyámért a requiemet.

A requiem másnap a legteljesebb pompával ment végbe. A barátok és novicziusok khorusban énekeltek, a pontifikáló apátúr felvette ez alkalomra azt a pompás fehér selyem palástját, melyre az ezüst sasokat maga a lengyel királyné himezte.

A gyászszertartás után pedig befogatott a könnyű kocsiba s körülhordá az öreg asszonyságot az egész gazdaságon, az apátsághoz tartozó falvakon, megmutogatá neki a gulyákat, nyájakat, a jól mivelt földeket, jóllét és tisztaság beszélt maga magáért. Ez nem kolduló barátok gazdasága többé. Délben ismét bőséges lakoma következett, azután az úti fáradalmak kipihenése, másnap kora hajnalban útra kelés.

Fráter György, a maga személyére, a legnagyobb egyszerűséget követte, kocsin soha sem járt, lóra sem ült, hamarább járt gyalog, beutazta az egész felvidéket és soha más öltönyt nem viselt, mint azt az egyetlen fehér csuhát a testén. Ámde mikor a betöltött állásának tekintélyét kellett kimutatni, akkor aztán tudott pompát kifejteni. És most alkalom volt rá, midőn atyja várában látogatást tesz. Lássa meg Kamizácz vára, hogy mi egy sajóládi apátúr?

Az útra befogatta azt a díszes, veres bőrrel bevont hintót, melyet a hozzá való négy lengyel lóval együtt Zsigmond királytól kapott az installátiója alkalmával, abban csak két ember számára volt ülés, egymással szemben, a főpap mellett nem ülhet senki.

Mikor Anna asszony meglátta apátúr fiát, az arany -151- lánczczal a nyakában, s az azon függő drágaköves kereszttel, elszörnyedését anyai figyelmeztetésben fejezé ki.

– Jaj, édes fiam, ha ezt az aranylánczot meglátják a nyakadban, megölnek érte az erdőben a bojnyikok.

Tizenkét darabant, hatan lóháton kopjával, hatan pedig gyalog, karddal, muskétával, képezték a kiséretet. (Az apátúr törvény által volt kötelezve fegyveres bandériumot tartani készen s azzal háború esetén a nemesi sereghez csatlakozni.)

Két társzekér, hat-hat jármos ökörrel, szállitotta a mindennemü konyhára való eleséget a hintó után, még hordóval sert, bort is, és egy átalag tokajit. A régi jó időkben bizony így készültek fel holmi hosszabb útra. S Kamizácz vára nem macskaugrás Sajóládhoz. Tíz nap telt bele, a míg hintóval, szekérrel odáig elvergődtek, szerencsésen, tengelytörés nélkül.

A felvonuló apáturnak lassankint egész bucsújáró kisérete támadt az ájtatos falusiakból. Olyan régen láttak már utazó főpapot ezen a törökjárta vidéken. Fráter Györgynek sok helyen meg kellett állani és áldást osztani, keresztelni. Mikor Kamizácz alá értek, már egész népjárás vonult a hintó előtt, templomi zászlókkal, koszorúzott feszületekkel, zsolozsmákat énekelve.

Nem az elzüllött tékozló fiú tér haza az ő atyjának tanyájára, hanem az áldást osztó főpap, a ki megszenteli a házat.

Az öreg nemes várának erkélyén ülve nézte fiának ünnepi proczessióval bevonulását. Csatlósaival odavitette magát karszékestül. Látta őt berobogni a felvonó hidon, -152- a négy lovas veres hintóban. Sirt az öreg, egyrészt az örömtől, másrészt a fájdalomtól. Az örömtől azért, hogy Isten ilyen magasra felvitte a fiának a dolgát, a fájdalomtól meg azért, mert érezte, hogy erről a magasról nehéz lesz azt már oda leszállítani, a hová ő szeretné.

Leviteté magát eléje az udvarra, hogy ott fogadja el. Meg volt törve az öregnek a büszkesége. Egész teste rom volt már, a lábai megbénultak, az egyik keze érzéketlen holttetem volt, a másik meg reszketett, a fejét egyre ingatta, mintha folyvást tagadna valamit. György a hintóból leszállva, odasietett az atyjához, átölelte, megcsókolta két felől az orczáját s áldást mondott a fejére.

– Fiam! Egyetlen egy fiam! zokogá az öreg. A bucsus asszonyok rebegék egymásnak: «Nézd, a vén Gergely sir! Soha sem látta azt senki.»

Azután nem engedé György, hogy a csatlósok vigyék fel az atyját a hordozószéken a várba, hanem maga vette őt fel a karjára, mintha csak egy ölbevaló gyermek volna, így vitte fel a grádicsokon. És legelőször a kápolnát nyittatá ki maga előtt, ott ülteté le az öreget a gyóntató székbe és maga melléje ült.

Jól találta. Bizony ez volt az öregnek a legnagyobb terhe, hogy hosszú idő óta nem tudta a bűneit meggyónni. Nem jött feléje pap. A püspök ellensége volt, a barátok meg elkerülték, mert vastag tréfákat szokott velük űzni. Most aztán megkönnyebbült a lelke, hogy megkaphatta az absolutiót. Még az Úr testét is átadta neki az apátúr, (a hogy halál előtt álló hivőknek szokás.) És aztán misét mondott az egybegyült nép előtt.

És még ezután sem viteté György az atyját a rendes lakószobájába vissza. Annak a búszos odunak a látása elkomorította volna az öreg lelkét. A rozsdás fegyverek, a rablott harczi zsákmányok, a vadászdiadalok irhái, a medvebőrös fekhely, aztán meg az a fűzfaderék a belezárt halottal a csatában elesett hős fiával, az nem volt jó hely -153- a találkozóra. Anyjával kieszelte az uton, hogy mit kövessenek. Anna asszony lát a konyha után, süt, főz az öreg kedvencz ételeiből, a miket olyan régen nem izlelt már, töltött bárányt, haricska-puliszkát. Az öregnek a gyomra egészen ép volt még, valamint a tüdeje is, csak a végtagjai mondták fel a szolgálatot. Nagy étvágygyal látott az eléje rakott ételekhez, maga nem bírt hozzájuk nyulni, a felesége rakta falatonkint a szájába. «Jó asszony vagy! Jó étel volt! Hol vetted?»

Hát még mikor azt az átalagot felnyitották s abból töltött a fia az apjának egy tele pohárral. Igazi tokaji aszubort. Ő tartotta az egyik kezével a poharat, a másikkal az öregnek a fejét, a míg felhajtotta. Hajh de jó volt.

Ettől a pohár bortól egészen más szinben kezdte látni az öreg nemes az egész világot.

Az összebeszélés szerint Anna asszony elővevé a pohárszékből azt a bizonyos serleg alakú sajtot. (Eláll az tíz esztendeig is, s akkor is olyan kemény, mint az első héten.)

Hát a mint ketté vágta az ostyepkát, csak hullott ám ki belőle az abroszra az áldás, a sok szűz Máriás arany.

– Látod atyus! Ezt küldte nekünk a mi fiunk s mi nem tudtunk róla! monda az asszony s az aranyat felmarkolva, odatölté az öreg markába. De abból a reszkető kézből mind kihullott az. Ekkor aztán az apa azt tette, hogy a reszkető kezével fölemelé azt a béna karját s annak a tenyerébe tölteté az aranyakat, ott tánczoltak a sárga körmöcziek azon a holt kézen, úgy gyönyörködött bennük!

Aztán egyszerre csak elkomorodott, leszórta a holt tenyeréből az asztalra az aranyakat s a feleségére mordult. -154-

– No hát seperd össze, tedd el. Jó lesz neked majd móringra, ha én meghalok. De keresztül ne lyukgasd őket a leányod számára nyakláncznak.

– Van ám az anyádnak egy leánya is. Azután lett, hogy te itt hagytad a várat. Férjhez is ment már valami duhajhoz. A pofáját sem tolta ide a bojnyik, nem ismerem. Kutyaházi! No elmehetsz már a konyhába anyjuk!

Az asszony sohasem ebédelt együtt a férjével az asztalnál, hanem a konyhában.

– Nem akarsz atyuskám ledülni a szobádban az ágyadra, szunyókálni? Gondoskodék Anna asszony.

– Nem megyek a szobámba, az elvesztett fiamhoz, itt maradok a megkerült fiammal.

– Tudom, édes. Dörmögé az asszony, jelezve kézmozdulattal az öreg háta mögött a maga véleményét, «bratinázni az aszúboros átalag mellett». Hát az is igaz volt. Ugyis ma-holnap az élet. Kár itt hagyni ennyi jó bort!

Mikor aztán egyedül maradtak, az öreg egészen elérzékenyült a második-harmadik pohár bornál.

– Látod, édes fiam. A Márton bátyádat is megölték a pogányok. Úgy hozták haza halottan. Nem hagytam eltemetni. Ott alszom egy szobában vele. Azt akarom, hogy együtt temessenek el mind a kettőnket.

– Nekem már «lőttek!» Én nem érek több reggelt. Csak a te jöveteled volt megigérve, aztán azt éneklik: «Gergely! Nyergelj!» A mult éjszaka mind a három fiam megjelent előttem: fehérben voltak mind a hárman, egy fehér lovat hoztak magukkal. Az a fehér ló én reám vár. Add ide a kezedet.

Az öreg megfogta azzal a reszkető kezével Györgynek a kezét, aztán el sem ereszté.

– Látod, hová esett le a nagy Utyessenovics-familia! -155- Az én apámnak még hét fia volt. Hatan elestek a kenyérmezei ütközetben, a kik Báthory István vajda hadnagyai voltak. Én, a legidősebb, a Szávánál harczoltam Zülfikár bég ellen. Magam maradtam Kamizácz vár urának, a mihez huszonkét falu tartozott, szép tornyos templomokkal. Én voltam a patronus: az ispán. Harminczezer léleknek parancsoltam. Az első feleségem grófleány volt. Három derék fiam volt. A negyedik te vagy – a velenczei asszonytól. A másik három már elment. Kettő kivitte a nevét a temetőbe: ott viselik a nagy kőkolonczokon. Ki áll vérbosszút mind a háromért már? Ki engeszteli ki azoknak a lelkét várbástyába befalazott török koponyákkal? Ki viszi át tovább az örök időknek a hős Utyessenovicsok nevét? Te rád száll az mind nap-nap után, fiam. Te vagy az utolsó fiam. Milyen dalia! Mekkora levente! Úgy kaptál fel a karodra, mint Kinizsi a malomkövet. Ez a kéz, ez a kar; ha ez kardot forgatna!

– Neked adom a pecsétnyomó gyűrűmet, a nemesi czímerrel; húzd le az ujjamról s tedd a magadéra.

– Aztán még a jegygyűrűmet is neked adom, a kit a boldogult első feleségemtől kaptam.

– Azt csak tartsd meg, öreg, s vidd magaddal oda, a hol a kedveseiddel találkozni fogsz. -156-

– Tudom, barát vagy! Ne czifrázd a beszédet. Mikor barátnak álltál, még három Utyessenovics volt kivüled, a negyedikért nem volt kár. De most már te rád szállt az egész örökség. Te vagy Kamizácz várának az ura, a vármegye örökös ispánja, a végvidék főkapitánya. Tied a kard, a buzogány, az igazságtevő pallos. Ez nagyobb kötelesség, mint a te szenteltvíz-szóródnak a forgatása, az olvasód pergetése. Az Isten hagyta meg a tíz parancsolatban: «tiszteljed a te atyádat és anyádat!» Apád vagyok én, anyád a haza. Gyáva vagy-e?

– Egybe foglalom mind a háromnak a szerelmét, apámét, hazámét és a mennyországét; s hogy van-e bátorság a szivemben? arra majd megfelelnek a nehéz idők.

– Ez nem beszéd. Megállj, fiam. Nem bocsátalak el. Fél kezem már a koporsófödél alatt van, csak félkézzel ragadhatlak meg, még sem bocsátalak el. A ki pap, az nem él. Az élet szeretet nélkül nem élet. Bizony mondom neked, hogy a mi örömöket én az én asszonyomnál föltaláltam, a mi gyönyörüségem én nekem kicsiny gyermekeim csevegésében volt, aztán a felserdülők legénykedésében, azokat én még a mennyországban sem fogom elfelejteni s az utolsó paraszt az ő lakodalma napját nem cseréli el az érsek installátiójával. Isten alkotása az asszonyi állat! Ha megismernéd, elismernéd. Vesd le ezt a fehér csuhát. Ott van az én vőlegényi köntösöm, vedd azt fel: egészen rád illik. Hiszen hányszor megtörtént már az az eset, hogy az utolsó férfisarjadéknak megengedte a római szentszék, hogy kilépjen a papi rendből és megházasodjék. S te vagy már az ultimus surculus masculus.

– Hát ide jutottál? Mi lesz akkor ebből a várból, ha -157- te itten hagyod. Ez a bolond asszony bizonyosan férjhez megy, a mint engem a föld alá tesznek s aztán elfoglalja Kamizácz várát valami nyühöge ficsur, egy bitang morlák s az Utyessenovics nevet kitörlik az ország krónikájából s az Utyessenovics-czímert kapczának tépik szét.

Az öregnek az arcza sötétvörösre gyulladt ki, a szemei égtek és nem jött köny az oltásukra; ajka tajtékzott a dühtől, nyomorék keze mint a vaskapocs szorítá fiának a kezét, az egész életerő ebben az öt ujjban tömörült össze.

– Bizony mondom neked, atyám, hogy nem fog az Utyessenovics-név az ország krónikájából soha kitörültetni; bizony fogadom neked Isten előtt, hogy az Utyessenovics-nevet olyan dicsővé fogom tenni, hogy azt soha el nem felejti semmi nemzedék, de a míg magyar és horvát él e haza földén, örökké emlegetni fogják.

Ez a szó úgy ellágyítá az öreget, hogy egy pohár bort kívánt rá inni, ettől azután egészen pihentes hangulatba ernyedt.

– Látod, látod? Milyen jó, hogy idejöttél. Láttalak: öledben hordoztál, meggyóntattál, absolváltál, megtraktáltál – jól ettem, nagyot ittam utoljára életemben. Bizony utoljára, édes fiam. Megnyugodtam már. Lesz szép temetésem. A bátyádat is azért nem temettetém el, mert nem volt hozzávaló módom. Most egy füst alatt megejtődik mind a kettő. Úgy-e, megtartod az ősi szokásokat? A hogy egy várgrófot illik eltemetni? Emeltetsz mind a kettőnknek ravatalt, csináltatsz koporsót, behuzatod egy vég bakacsin-selyemmel? Hét napig ki leszünk téve? Meghivod a temetésre Horvátország és Szlavonia nemes családjait? A sirató asszonyok éjjel-nappal üvölteni fognak? Egy magyar hegedűs, meg egy rácz guszlár felváltva fogja énekelni az Utyessenovicsok vitézi tetteit a halottas tornál? Lesz ürmös bor elég? És a többi pompa?

– És aztán ott lesz a «tokos ló», az én harczi paripám, a kit kantáron vezetnek, meg a pánczélos vitéz lóháton, a földig érő zászló ősi czímeremmel? s mikor a sírba leeresztenek, háromszor belelövetsz a sirunkba a te muskétásaiddal?

– És aztán, úgy-e megigéred, hogyha a temetés utáni torban a vendégek birokra kelnek, mikor már jól ittak, botra, csákányra kapnak, összeverekednek: nem választatod őket széjjel a darabantjaiddal, hagyod kedvük szerint dulakodni? Ez is hozzá tartozik egy főnemes halotti torához. Mentül több bevert fej.

Erre az utolsó pohárra az öregnek az arcza elkezdett dicsőült mosolyra torzulni, szemei valami túlvilágba látó fényben ragyogtak, ajkai gyönyörre nyiltak fel, a ránczok elsimultak az orczáin, egy nagyot sóhajtott s azzal hátraszegte a fejét s felnézett az égbe… Már akkor ott ült azon a fehér paripán, a mit a fiai hoztak eléje s vágtatott velük együtt oda, a hol azok már otthon vannak…

XIV. FEJEZET.
KISÉRTETEK ÉS KISÉRTÉSEK.

Minden ősi szokás meg lett tartva híven az utolsó kamizáczi gróf és hős fia kettős végtisztességtételénél. A torony ormára felhúzott fekete zászló, közepén a nemesi czímerrel, hirdeté messziről a nagy családi gyászt, gyors futók hordták szét a megyékbe a fekete pecsétes leveleket, a harangok napestig kongtak szakadatlan. Anna asszony gondja volt a vendéglátás. -159-

Fel is gyűlt a közeli, távoli rokonság, az ispánok, dullók, perestoldók és hadnagyok; kápsáló barátokban, pátrizáló diákokban sem volt fogyatkozás, elfértek mindannyian a nagy várban, mely egykor védő csapatok befogadására volt építve. Kilencz bébillér ölte, apritotta a mangaliczát a vendégek számára. (Sertésben nem volt hiány, azt nem kívánták meg a törökök.) Italnak ser szolgált, ősi hagyomány szerint, melyet az asszonyok készítettek.

A két nemes halott ravatala a nagy földszinti tornáczban volt felállitva; Márton ugyanabban a fűzfaderékből készült koporsóban pihent, a melyben Belgrádból elhozták. Minden nézőbe jött vendég hozott magával egy vasszöget s azt kalapácscsal bele verte a fűzfaderékba. Mivelhogy az elhunyt vitéz a csatában öletvén meg, a halotti szentségben nem részesülhet, tehát, hogy éjfélenkint vissza ne térhessen az élőket rémíteni, a sok szegek ebben megakadályozzák. Gergely koporsója ellenben nyitva volt s annak minden látogató sugott valamit a feje lágyára: izenetet egy kedves halotthoz, a mit az bizonyosan át fog adni a túlvilágon. Hét sirató asszony felváltva jajgatott a koporsók előtt, szétszórt haját tépve, könyeket ontva s az elhunytakat hivogatva vissza az életre. Egy nagy kulacs, tele mézes pálinkával járt sorba a nézők között.

A tornáczból nyíló nagy boltozatos pitvarban sistergett négy üstben a vendégek számára készülő pecsenye, tüttüs, májos, a miből kiki fatányérra szedett ki magának a hosszú kétágú villával s letelepedett vele a tölgyfa-asztalhoz. Az asztal végén ültek a guszlárok, a kik hosszúnyakú hegedűn muzsikáltak, görbe nyirettyűvel s hőskölteményeket danoltak: különösen az elhunyt két Utyessenovicsról. Mikor azok belefáradtak, akkor a magyar hegedős foglalta el a vendégasztal előtt levő helyet, összeadván a tehetségét a lantos diákkal. A hegedős csak muzsikált és bohóskodott, a lantos pedig egy öthúros gitárt pengetve énekelt zsoltárszerű áriákra hevenyészett elegyes rigmusokat. A hegedős öreg legény volt már, a lantos -160- pedig még egész gyerekember. Amazt Kármán Demeternek hitták, a kiről azt írja Tinódi Sebestyén: «Sok hegedős vagyon itt Magyarországba, Kármán Demeternél jobb nincs a rácz módba. Sokat Csélcsap Bégnek a Lippa várába. Azt állitja, azért esnék nagy gazdaságba. Az ő hegedőjét főhajtván rángatja.» A fiatal lantos pedig maga volt Tinódi Sebestyén. Akkor még csak kezdte. Ő magát «Lantos»-nak nevezte, de biz a népajk más czimmel ruházta fel az akkori vándor poétákat, gunyolódó, vastag tréfáikért úgy hítták őket, hogy «csuf»-ok. A «csélcsap» szó is annyit jelent, mint dévánkodás. De ezért az elnevezésért ők nagyon haragvának.

Fráter Györgynek az volt a hivatala, hogy minden vendég elé kimenjen, a ki a várkapun kocsival érkezik és azt a halottas házig vezesse, ott a hálálkodását átvegye és viszonozza, a ravataltól ismét az étkezőbe kisérje s miután a nélkül senki sem utazik, hogy a kulacs az oldalára ne legyen kötve, minden vendégével egy sor áldomást igyék a megboldogultak emlékére. Az alatt a guszlár és a lantos elkészült az új vendég versbe szedett magasztalásával a miért is kapott kiki egy oszporát.

Fráter György nem volt rendes borivó, a szerémségi ürmös borok pedig nagyon erősek.

A vár mögött volt egy nagy vadaskert, mely leterjedt egész a Karka-folyamig. Alkonyatkor, midőn már nagyon vígan voltak a gyászoló vendégek, megszökött közülök s a hátulsó földalatti rejtek folyosón lement a vizpartra. Két oldalt magas nyárfák szegték be a parti utat: ősz volt, sárgultak a falevelek s hullottak magukban, az út maga is terítve volt sárga levelekkel. A nap lement már, csak a veres alkonyég világított a fasor végén.

Talán a bor lángja gyújtá fel lelkében a holt emlékeket. Hisz a mostani zomotorról visszatérni a királynői temetésre, olyan egyenes a járás. A fényes temetésre és a meghalásra. A meghalásról a gyónásra. És aztán az első meglátásra. -161-

Nem tudta elfelejteni. Akármire kényszeríté a gondolkozását, csak megint visszatért hozzá.

Úgy járt ott abban az őszi világban, mint a hogy álmában jár az ember, a mikor nem lépdel, hanem repül.

A vár bástyáin a magyar tárogatósok fujták az esteli takarodót, andalító mélabús hangokkal.

Úgy rémlett neki, mintha a háta mögött siető lépteket hallana, valaki utól akarja érni. Nem tekintett hátra. Már a közeledőnek az árnyéka is eléje került, arra sem ügyelt.

Az az álomkép állt előtte, a ki gondolatjait rabbá tette, a ki lelkébe bele tudta olvasztani a maga lelkét, a meghalt, az eltemetett s mégis mindig élő csábkép. Most itt áll megelevenülve. Feltámadt, égből esett le, földből kelt elő? Itt van! Az alkonyfény teljessé teszi a csalódást.

Az előtte termett hölgyalak karcsú, telt idomú, arcza aranyzománczú karmin, ajkai nevető pirosak, szemei szerelemragyogók, szemöldökei öldöklők. A tünemény előbb letérdel eléje és megcsókolja a kezét; aztán egész elragadtatással a keblére borul, elhalmozza arczát, szemeit, ajkait csókjaival, közben lihegve: «György! Györgyöm! Édes Györgyöm!»

Fráter György érzi ajkain a forró, édes, kábító csókokat, érzi az ideges karok ölelését, érzi a szivdobogó pihegést keblén, az egész tündérvarázslatot, a mit egy női testnek az odatapadása előidéz. Szemei bámulva kérdezik: «Ki vagy te? Hogy jösz ide? Nem szenteltem be a koporsódat? Nem énekeltem requiemet érted? Hogy jöhetsz vissza a dicsőültek paradicsomából?»

Kiderűl aztán a talány egész egyszerűen. A tüneményes alak mögött megérkezik egy elmaradt kisérő, egy férfi, rücskös, borvirágos pofa, tagbaszakadt, bicze-bocza manó-alak, az is oda térdepel le György elé s kezet csókol neki alázatosan s vigyori hizelgéssel mondja neki:

Azzal félretolva a hölgyalakot, maga borúl Györgynek a keblére s ő csókolgatja össze maszatos szájával arczát, szemét, száját a – kedves sógorkának.

Hát ezek testvércsókok voltak. Két olyan testvéré, a ki soha sem látta egymást.

Az sem csodálni való, hogy e gyászalkalomnál elébb tört ki az öröme az élő bátya látásán, mint a siralma a megholt apa és bátya fölött.

Észrevette azonban és helyreigazította a tökéletlenséget a vele jött férj. Ő kezdett el a felesége helyett sírni, jajgatni.

– Jaj, ne ítéld meg azt a buta asszonyt, szent atyám, sógorom, hogy elfelejtette, a mire otthon betanítottam, hogy a mint téged meglát, rögtön síráson kezdje. Oh, drága jó egyetlen atyám! Oh, szeretett, vitéz sógorom! Hogy nem válthattalak meg benneteket a véremmel. Hogy nem láthattalak még egyszer az életben!

Györgynek eszébe jutott, hogy mi véleményt fejezett ki előtte az öreg úr a veje felől.

– Jól van, jól, csitítá őt az asszony. Csak te eredj fel a várba és ott nyivákolj tovább; megvigasztalódol a tütü -163- mellett. Hagyj engem itt a főtisztelendő apátúr bátyámurammal beszélni.

A ragyabunkó szót fogadt, s újból kezet csókolva az apát úrnak, nyakába ölté az uti iszákot s felbaktatott a várba, otthagyta a feleségét.

– Védelmezd meg ezt a szegény elhagyatott árvát, szent atyám, kedves sógor uram!

Borbála hagyta a sánta urát előre sietni s maga igen lassú léptekkel haladt utána, kezében tartva a bátyja kezét. Ők is a vadaskert palánkja melletti utat követték; a rövidebb alagutban sötét volt már.

Borbála az egész úton tartotta a bátyját panaszszal. Egy részt testvéri bizalmaskodás, másrészt papnak tett gyónás volt az; mind a kettő titok, a miből ha kiszivárog valami, az majd nem a György hibájából esik meg; ő mind a két alakban megőrzi a szentséget.

A bizalmas beszélgetés mellett azonban nagy időhaladékkal értek fel a várba, a hová Szeszvetics uram (a férj) jó eleve megérkezett.

A két hölgynek, a mint egymáshoz jutottak, az volt a dolga, hogy hangos sírásra fakadva, egymásba ölelkezzenek s a néző közönséget fájdalmuknak kifejezésével teljesen kielégitsék. E közben odaérkezett Boriskának a férje is, a ki pártul fogván a feleségét, elvezeté a halottas tornáczba, Anna asszony ellenben kinn maradt az ámbituson s a fiát visszatartá.

– No tudom, telepletykázta a füledet ez a beste lélek én ellenem. Egy órával később értetek fel a várba, mint az ura. Tudom, hogy bekötötte szépen a koszorúmat előtted! Elmondta, milyen rossz, kegyetlen anyja voltam. Hogy idejekorán férjhez adtam. Még alig nőtt ki a gyermekczipőkből. Az urára is panaszkodott, tudom, hogy részeges, makutyi, himpellér, hogy én választottam ki a számára. Erővel tuszkoltam el a háztól. De azt nem -164- mondta el, úgy-e, hogy kénytelen voltam őt férjhez adni, mert olyan macskatermészete volt, hogy valami szégyent ne hozzon a házhoz; nem bírtam őrizni; örültem rajta, hogy akadt egy ember, a kivel tisztességesen beköthettem a fejét. Hiszen derék nemes ember! Jó familiából való. Aztán mikor kicsipte magát, egészen helyrelegény volt; azóta verte meg a ripacs. Ha részeges lett belőle, annak is az asszony az oka, mert buvában iszik a jámbor, annyi bánatot szerez neki ez a gonosz teremtés.

S aztán következtek az adatok és bizonyítékok kifogyhatatlan mennyiségben, mindaddig, a mig Borbála ismét elő nem került a halottas házból; akkor aztán az anya és leánya ismét összeölelkezék s ujra kezdte a sirást s azontul feltett szándékuk volt Györgyöt egyedül nem hagyni a másik nővel, a mit azonban megzavart a kulcsárné, a ki azzal a kérdéssel rohant az úrnőjéhez, hogy melyik ártányt kell holnapra leszurni? A miért aztán Anna asszony erősen lehordta.

– Hát nem tudod, hogy holnap megérkezik főtisztelendő nagybátyám, a scardonai püspök, a zárai kapitánynyal? Azokat nem lehet sertéshussal traktálni.

– Jól van anyám. Vágass le egyet a tulkokból, a mik a társzekerekkel jöttek; úgy is nektek hagyom azokat, vissza nem viszem.

– Óh drága, kedves jó fiam! Sivalkodék Anna asszony, György nyakába borulva.

– Abból a hat tulokból vágass le Anna, a melyik az én részem! (Fenntartotta az osztályos jussát!)

S aztán igy folyt szép egyetértéssel. A melyik a két nő közül egyedül kaphatta Györgyöt, az telesuttogta a fülét vádakkal, panaszokkal, követelésekkel. – Időközben -165- pedig, ha egymással maradtak négy szemközt, nagy nyelvelésnek mentek végére: osztoztak az edényeken, a butorokon, a köntös darabokon; ha pedig idegenek elé kerültek, akkor sirtak és egymást csókolták.

Azt a kölcsönös leszólásokból megtanulta György, hogy a szép Borbálánál nagyon ki van fejlődve a heves temperamentum. – De hát Anna asszonynál valjon visszafejlődött-e már?

Végre megérkezének a várva várt vendégek, Martinuzzi Vitellius a scardonai püspök és a zárai kapitány, Peszeky Samu uram.

A püspök hordozó szekéren jött, mely két bivaly hátára volt kötve. Egyéb szerszám meg nem birta volna. Azon husz esztendő óta, hogy Györgyöt kikergette a palotájából, még jobban meg lett áldva a termete a kegyes férfiunak. A szemei alig látszottak ki az arczából s a szája összecsücsörödött miattuk, a hogy csecsemőknél látni; a tokájától nem tudta a fejét forditani; a kezei is olyan kövérek voltak, hogy az ujjait nem birta egymásba dugni imádkozás közben. Két ember támogatta kétfelül, mikor járásnak indult. Azért is nagy tekintélye volt a nép előtt.

Sokkal mostohábban bánt a természet a kapitánynyal. Az meg olyan ösztövér volt, hogy a két pofája majd beszakadt s a szemei kidülledtek a soványságtól. Ez lóháton érkezett.

Fölöttébb kedélyes volt a viszontlátás a nagybátya és az unokaöcs között. Jól emlékezett a püspök a hajdani lurkóra. Magának vindikálta az első érdemet, hogy az öcscse ilyen nagyra vitte.

– Látod, ha én akkor a gorombaságodért meg nem kásztigállak: nem volnál most apátur! Reménylem, hogy most már jobb véleményed van a papok felől?

Anna asszony ma különösen meg volt elégedve, annálfogva folyvást sirt. Az uj gyászruhája is elkészült s egészen -166- jól illett a termetére. A tornyos főkötő is, fátyollal köröskörül lekötve, emelte a hatást. Ha György magától észre nem vette volna, valószinű, hogy Borbála rávezette volna a figyelmét, hogy Anna asszonynak az arczszine müvészi élénkitést nyert ez ünnepélyes napok alatt. Szokás az ezen a vidéken. Az öreg asszonyok is használják a pirosítót.

A temetési szertartásnak délután kellett végbemenni, annak bevett rendje szerint; az ebéd a kitünőségek számára az emeleti czimerteremben lett felterítve. Az asztalfőt foglalta el a püspök, mellette az apátur és a zárai kapitány. Ide nem hitták fel a lantost, hegedüst, meg a guszlárt, a miért azok eléggé orrolának: a püspök tiltakozott a virginálás ellen a szent ceremonia előtt.

Ebéd előtt a két előkelő vendég fakgatni kezdte Fráter Györgyöt a jövendő elhatározása iránt.

A püspök diákul beszélt hozzá, a mit a kapitány nem értett, a kapitány pedig magyarul, a mit meg a püspök nem értett. A többi vendég urak egyiket sem értették. Annálfogva igen kedélyes volt a beszélgetés.

– Hát bizony most te vagy az ultimus surculus masculus az Utyessenovics familiából, Fráter György. Neked kell a familia fenntartásáról gondoskodnod: mondá a püspök.

– Bizony szép méltóságra emelkedtél a magad eszétől, főtisztelendő atyámfia. Mondá a kapitány. Te rád még nagy méltóság vár ezen a magasztos dicső pályán.

– Én azt mondom neked Fráter György, szólt diákul Martinuzzi Vitellius: hogy nagy bolondság lesz tőled, ha most le nem teszed azt a barátcsuhát s bele nem ülsz az örökségedbe; mert ha te leveszed a kezedet Kamizácz váráról, biz oly prédára jut ez az egész szép dominium, a hogy elharácsoltatott a János herczeg fejedelmi birtoka az özvegy által. -167-

– Ne aggódjál édes öcsém apátur a miatt, hogy mi lesz az őseid örökéből? Az árváknak és özvegyeknek atyja majd gondoskodni fog azokról.

– Látod Fráter György ezt az átellenedben ülő urat, – mondá a püspök. – Bizony nem mondhatnám, hogy akár vitézsége, akár bölcsessége által jutott volna ahhoz a méltósághoz, a mibe bele szottyant; hanem inkább azért, mert izgága ember volt: olyan helyre küldték, a hol senki sem bánja meg a tanácsát. – Látod, milyen czingár, milyen göthös? A boszorkányok járják. A szájában hordja már a harangozó pénzt. Ezt elviszi nem sokára az ördög. Szent, hogy utána tégedet fog a király megtenni zárai kapitánynak! Nagy uraság az, hallod-e? Ki ne szalaszd a kezedből! Mindjárt más világ lesz ezen a vidéken, ha te fogsz itt parancsolni.

– Nézd el csak, főtisztelendő apátur öcsém, micsoda pöfeteg ez a te nagybátyád: a nyelvét is alig tudja már mozgatni a szájában, ugy elhizott. Maholnap megfullad a zsirjában. Minden bizonnyal te fogsz a helyébe kerülni scardonai püspöknek.

S a két főur, ily szépen alkudozván egymásnak a halálára, kölcsönösen ismeretlen nyelven, nem mulasztá el a közben egymásnak az egészségére poharat koczintani.

Fráter György végét akarta szakitani ennek a kelletlen beszédnek s olyan nyelven, melyet mind a két ur megértett, (horvátul) felelt nekik egyszerre.

– Én, hitemhez hiven, visszatérek a zárdámba, a mint atyámnak és bátyámnak a végtisztességet megadtam.

– Ilyenek a bolondok! Hát nem gondolod meg, hogy ha te itt hagyod Kamizácz várát, a te anyád, meg a te -168- hugád ugy össze fog veszni a bitangba hagyott örökség fölött, hogy az ördög lesz a biró közöttük.

– A felől is tenni fogok. A hugámat itt hagyom az örökségben, átruházva azt ő rá és az ő férjére; miután nekem, mint szerzetesnek, semmi világi vagyont tulajdonomnak nevezni nem szabad. Szegény özvegy anyámat pedig elviszem magammal az apátságomba, a hol ő neki hátra levő napjaira nyugodalmas élete leend, s elég dolga akad a háztartásomra való felügyeléssel.

– Fráter György! Ez nem jó gustus. A vén anyókát vinni magaddal. Ugyebár kapitány ur? Van sok szőlőd talán, a honnan a seregélyeket el kell riogatni a kerepelővel? Ha már csakugyan vissza akarsz menni apáturnak a kolostorodba: azt mondom, vidd el magaddal inkább Borbálát. Az jobban beválik pap gazdasszonyának. Csinos, takaros menyecske és nem fajos. Három esztendős asszony már és még se kicsiny, se nagy.

– Jól van, jól. Hát hiszen nekünk is van hugánk. Azt jól rendelte a bölcs gondviselés, hogy a kinek nincsen felesége, annak legyen hugája. Mert jól esik a mi füleinknek egy asszonyi hangot hallani a háznál. Ismered jól a magyar példabeszédet: «malo Cocam, quam Uri». Tudod az értelmét. – No no! csak fel ne pattanj! – Félig meddig megnyugtathatlak, a mi azt a testvéri rokonságot illeti. Ugy apai részről absolutiot adhatsz magadnak a vérbeli rokonság közelsége miatt. Többet tudna neked erről mondani a kapitány ur!

György felháborodva kelt fel az asztaltól, s azon ürügy alatt, hogy a feje szédül az erős boroktól, elhagyta a torozó társaságot. -169-

Kiment a halottas tornáczba, a hol a két ravatal volt egymás mellé felállitva.

A halottak egyedül voltak. Se barát, se diák, se sirató asszony nem törődött velük. Az mind a végtisztességtétellel volt elfoglalva a torozó asztaloknál. Onnan áthangzott a zürzavaros zsivaj.

György odafektette a forró homlokát az atyja koporsójának a jéghideg szélére. Attól kért enyhülést.

Oda sülyedjen-e, a hová a mindennapi emberek, a kik esznek, isznak, vigadnak, vétkeznek, – aztán leimádkozzák, a mit vétkeztek, s megint ujra kezdik?

Tele volt velük minden terem, tornácz, pitvar, folyosó, istálló, és udvar. Csak a halottas házba nem jutott ember. Az egészen üres volt.

A ravatal lábánál égett egy hosszu vederben a meggyujtott szurok, melynek lomha füstjét kiszitta az oszlopközökön át a külső szellős levegő; a veres láng rávilágított a koporsókra. Az egyikben az öreg családfő feküdt, sárga arczczal, mellén összetett kezekkel. Süvege a fejéhez téve; a másikban az utolsó hős legényfiu, a ráöntött szurok, mint egy fekete álarcz, tünteté ki nemes vonásait. Mellettük térdelt az utolsó fiu és testvér, fehér csuhában, mint egy sirőrző kisértet.

A mellékteremben rákezdték már a danolást, virginálást; nem törődtek a püspök tilalmával, lant, hegedü, guszla, csimpolya zengett-bongott, férfi, asszony énekelt; ököllel verték hozzá a dobot. A barát egyedül énekelte halkan a ravatal előtt:

Egyszer aztán ugy tetszék neki, mintha a ravatal tulsó oldalán megszólalna rá az antiphona.

Hát azt is ide vonta vonta valami láthatatlan erő a vigadó gyászlakoma asztalától?

Ki az, ki tul lakik a csillagokon és benn lakik a szivekben, s itt és ott megláthatatlan?

A mint Borbála meglátta Györgyöt, odaomlott arczczal a földre, a testvér lábaihoz s átölelte annak a térdeit. És elkezdett szivszakadva zokogni.

– Vigy el engem innen magaddal! Légy nekem uram és királyom! Leszek neked szolgálód, kutyád, énekes madarad. Csak itt ne hagyj, az átkoknak és szörnyeknek a világában!

György fölemelte a nőt a földről; letörölte fehér ruhája ujjával piros arczáról a könyszántotta szennybarázdát s aztán megvigasztalá szeliden.

A harangszóra megkezdődött a kászolódás a lakomázó termekben. A tivornyazaj félbeszakadt, felváltotta a csendes ájtatos mormogás; az emberek imádkozásnak eredtek; künn az udvaron a gyermekek énekkara rákezdett egy népies psalmodiát, melybe közbe dörgött a várfalakon a taraczkok dördülése. Hármat lőttek.

Erre aztán mindenünnen előrajzott a tisztességtevő sokaság, ünnepélyes komolyság ránczaiba szedett arczokkal. A lépcsőkön alászállott az uri rend, elől a püspökkel; a férfiak után az asszonyok. Az apátur muskétásai és kopjásai sorfalat képeztek a tornácztól a várudvarig. Fráter György a ravatal jobb oldalára állt, az asszonyok a baloldalra, a hogy a rend kivánta.

A püspök beszentelé a halottakat s arra azokat betakarták -171- a bakacsin selyem szemfedővel, s egyenkint hat régi fegyvertárs vállaira emelé a koporsókat és kivitte az udvarra. Ott külön Szentmihálylovára helyezék mindegyiket. S arra az egész sokaság letelepedék az udvaron, ki hol helyet kapott, a czeremonia további folyamatát bevárandó.

Ezután következett még a bucsuztató. Ez is az ősi szokások rendébe tartozott: az elhunytakat az ittmaradóktól sorban elbucsuztatni, mielőtt örök nyugodalmuk helyére bocsáttatnának.

Martinuzzi Vitelliusnak különös módja volt a prédikálásban. Szerette az őszinte kifejezéseket. Hogy a halottakat nem kimélte a beszédében, hogy azoknak minden hibáikat, büneiket és fogyatkozásaikat felsorolta, az még hagyján, azok nem haragusznak már meg ezért; de nagyobb volt az annál, hogy az élőket is mind rendre vevé s ugyan megmosdatá a fejét valamennyinek, szappan nélkül.

A hallgatóságban ez nagy elevenséget pezsdített fel. A megczibált felek szörnyüködtek, a többiek pedig vihogtak. Hovatovább haladt a halotti bucsuztató, annál hangosabb lett a zsibongás: már-már alig lehetett Martinuzzi Vitellius szavait hallani, ámbátor még most jött csak a java.

– Hagy el már, te hájduda, a gyatra dohogásodat! Hadd szóljanak a hegedüsök!

Erre fölzendült egyszerre a hegedü és a koboz, a prédikácziót félbeszakítva, s Lantos Sebestyén elkezdé a maga rigmusát énekelni, lágy mélabus hangján, a vitéz Utyessenovicsok viselt dolgairól.

A vastag imádságos könyvet, a mit a kezében tartott, odavágta a hegedüsnek a fejéhez, a mire az boszuból rákezdte azt a gunydalt huzni, a minek a dallamára egy fertelmes papgunyoló nótát szoktak énekelni. A közönség -172- egy része nevetett a püspök és a joculator között kifejlett derendóczián, a mitől a profánus énekesek még jobban vérszemre kaptak. A népség ujongott rajta.

Fráter György azonban előrontott a koporsók mögül s utat tört magának a sokaság között az énekesekig. S ott megragadva hatalmas öklével Tinódi Sebestyénnek a vállát, reá rivallt.

– Ti «csufok!» Eltakarodjatok innen a fertelmes kornyikálástokkal! Te pedig elhallgass a te fűzfa-verseiddel! Eltakarodjatok: a mig korbácscsal nem veretlek ki a határból!

Tinódi a sértett poéta büszkeségével emelte föl a fejét az apátúr előtt.

Azt, hogy «csuf»-nak nevezte, azt, hogy korbácscsal fenyegette, még tán elnyögte volna; de hogy az ő cancionáléit fűzfaverseknek nevezte: azt egy költő nem bocsátja meg soha!

– Megállj barát! kiáltá vissza eltávoztában. Ezt megkeserülöd! Lesz még rólad is egy versem; de az nem fűzfavers, hanem nyirfavers lesz.

Mint tudjuk, Tinódi irgalmatlanul beváltá ezt a fenyegetőzését. Ez napságtól fogva engesztelhetlen ellensége lett Fráter Györgynek s később kiadta rajta a mérgét két hosszu krónikás költeményében. A kik ő utána ismerték meg Fráter Györgyöt: egy pokolbeli szörnyet láttak maguk előtt.

Nem felejti kigyó farka levágását: nem felejti költő verse ócsárlását!

Az énekesek eltávozása után igy-amugy befejezheté a püspök a mondókáját.

A temetkezési szertartás azután lefolyhatott a maga rendén. Elővezették a tokos lovat, a pánczélos lovagot, meggyujtották a fáklyákat, vállon vitték a koporsókat a temetőig, háromszor belelőttek a sirjaikba muskétákkal, s a sirjaik fejéhez zászlós kopjákat tüzének s nagy halmot takartak föléjük, kiki a sisakjában hordva hozzá a földet. -173- A harangok szóltak, a taraczkok durrogtak egész az utolsó Kyrie eleisonig.

Azután ismét visszatért az egész tiszteletreméltó gyászoló közönség a várba s folytatta a tort, a holott elhagyá vala.

A tisztelt hazafiak odalenn a tornáczban már elkezdtek dulakodni. Nagy volt a harczi lárma.

Fenn az emeleten is heves vitatkozás folyt már. Különösen a zárai kapitány, meg Szeszvetics uram, a Borbála férje voltak erősen összeakadva. Bevert fejek lesznek itt még hajnalig!

– Kedves anyám, én még hajnal előtt utra fogok kelni. Egész szeretettel hivlak meg magamhoz; szép gazdaságom van, légy te annak az intézője; éld végig nálam csendes nyugalomban, a magad kedvére a te özvegységedet.

– Tudod, édes fiam, én már ideszoktam; itt akarok megmaradni ezen a vidéken, ebben a házban.

– Hát hiszen, tudod mit, édes fiam? Nem vagyok még olyan igen vén. Még akadhat szerencsém.

… Fráter György még abban az órában elutazott, senkitől bucsut nem véve. -174-

XV. FEJEZET.
«HANYATLÓ SZÉP HAZÁM.»

Fráter György szívéből az utolsó gyöngéd érzelem is ki volt irtva. A nő, mint eszménykép, mint királyné, mint anya, mint testvér: – fényvesztett meteor valamennyi; a csillag, ha lehull a földre, fekete kődarab. Azokkal a titkokkal, a mik lelkét megterhelék, lehet még szeretni az asszonyi-állatot, de nem az asszonyt.

Mindent lerázott magáról, a mi embert emberhez köt, csak az egész nagy élő óriást látta maga előtt, a nemzetet; azt jegyezte el magának, azt akarta meghódítani s vele együtt egy uj ivadékot nemzeni, a mely jobb legyen a mostaninál.

Ez a fenkölt nagyravágyás úgy felemelte a mindennapi világ színe fölé, hogy az egész országot végig látta a magasból.

Szomoru képet látott. A bomlásnak, a feloszlásnak a jelenségei mindenütt. A trónon egy gyermekkirály, idétlen szülött, idő előtt vénült, jót, rosszat tenni egyaránt tehetetlen. A kiskoru király mellett a kormányzatot vezető urak között egyenetlenség, versenygés, kapzsi birtokvágy, s mig a főúr és a főpap asztala görnyed a dobzódó lakomák terhétől, az országgyülésnek kell külön törvényt hozni, hogy a király konyháját «is» lássák el a szükségessel. Törvény van elég, de azt senki végre nem hajtja, mindenki keresztül gázol rajta, biró az erőszak; ha a nádor összehíja az országgyülést Budára, ott a köznemesek összevesznek a zászlós urakkal, külön válnak, elmennek vidékre Tolnára, Bácsba országgyülést tartani s hoznak lelkes határozatokat, de azokat senki sem szentesíti, senki sem fogadja meg.

Pedig arról van szó, hogy az ország végveszély elé csuszamlik -175- alá, a török a végvárakat vívja. Csak kétszáz harczost volna szükség Jajcza vár védelmére küldeni. Az sincs. Se pénz, se katona.

A történetíró összegyűjt négy sorban annyi vádat, mely egy szédítő örvényt tár elénk: «pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok, közerkölcstelenség, s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés, s maga a jámboroknak lelketlensége, akadályozza a törvények végrehajtását.»

A köznemességnél még van hazaszeretet, de nincs a ki vezesse, a ki élére álljon.

A föld népe, a jobbágy, a Dózsa-lázadás óta, le van igázva, a röghöz kötve; annak nem édes anyja többé a haza. Annak a népnek, mely Hunyadi János és Kapisztrán barát vezetése alatt tönkre zuzta a szultán janicsár hadait Nándorfehérvárnál, most tiltva van a fegyvertartás, ha egy puskát találnak a parasztnál, jobb kezét levágják.

Magát az ország czímerét is darabolják már. Egyik hatalmas ember a hármas halmot tartja magáénak, másik a négy folyót a mezőkkel, csak a kereszt nem kell senkinek. A kereszt, a «crux» nem szentség, hanem bélyeg már, a keresztes háborúval együtt a keresztyénség ügye is ki lett tépve a szivekből. A papot akkor emlegetik, a mikor szidják.

Terjed az uj vallás. S leginkább a tősgyökeres magyarok közt terjed. Inkább hallgatják a hegedűsöket, a lantos verselőket, a kik gúnydalokat énekelnek a papokra, mint az egyház szolgáit, a kik ismeretlen nyelven tartják a szertartásokat. Nem a harangszó, hanem a hegedűszó gyüjti fel a híveket.

Még ekkor nem volt a szepesi «öt városos hitvallás», nem volt törvényszabta külömbség téve kálvinisták, lutheránusok, anabaptisták, sacramentariusok között, nem voltak főurak a vallásujítás élén, kik városokat, vármegyéket térítsenek át a reformátióra, de a csiráit e nagyra növendő pálmafáknak már látta fráter György elősarjadni. És a mellett hideg itélő észszel megtudta becsülni, hogy ezek -176- az új eszmék, melyek neki, a római hitű papnak legerősebb ellenségei, a magyar államférfinak leghatalmasabb támaszai lesznek.

És az volt fráter György egész nagy életpályájának irányeszméje: két ellentétes erő segélyével mind a kettővel szemben előrehaladni.

Nem szeretett senkit, magát legkevésbé; de ezt a mindenkitől kizsarolt hazát, ezt igazán szerette.

Talán nem is helyes dolog regényt írni az ilyen alakról? Nem volna szabad egy költött vonást hozzá adni a jellemrajzához. Nincs is arra szükség.

A mit eddig a költői képzelet e regénynek nevezett életíráshoz toldott, az nem volt egyéb, mint kitöltése azon nagy hézagoknak, a miket a történetírók üresen hagytak. Hogyan lett a főispáni sarjadékból Corvin János herczeg katonája? hogy lett a vajdahunyadi közkatonából a Zápolya család kályhafütője? hogy került ez a Szepességből a budakeszi kolostorba barátnak? Hogy lett az írástudatlan ficzkóból tekintélytartó tudós? apátúr? lengyel főpap? hogy lett a lengyel királynak bizalmas barátja? Hogyan hagyta el apai örökét, mely családja kivesztével egyenesen reá szállt? erről a történetírók mind nem adnak számot. Röviden azt irják: «tiz, tizenöt esztendőről nem tudunk semmit».

A mi ezután következik, a midőn fráter György, mint egy hatalmas vezetője Magyarország sorsának tünik fel, bámulatos eredményeivel, az már mind feljegyzett, naplóba szedett tény. S e nagy tények indokolásához nem kell egyéb, mint egy teljesen kiégett szív.

Ezentul Martinuzzi Györgyben csak egy hussá és vérré vált eszmével van dolgunk. Fráter György egyénisége most már csak egy abstrakt eszme, melyre a külvilágnak és a szív belvilágának egyiránt nincs semmi befolyása. Tetteit egy messze levő czél vezeti, mely előtt minden akadálynak le kell hullani. Külömbséget nem vet előtte se ellenség, se szövetséges társ. Az egyiknek úgy, mint a -177- másiknak el kell előtte mulni, míg magában marad egyedül, egy ország sorsának vezetőjeül.

Egyetlen alak emelkedik ki mellette, a kit mindig maga fölé tolt, s aki e kitüntetést megérdemelte, egykori ura és pártfogója, leendő ura és pártfogoltja: Zápolya János. A főnemes, ki már suhancz korában követelte a koronát s azóta soha le nem mondott arról. Igaz magyar jellem, fajának minden erényével és hibájával felruházva. A pórlázadás győzelmes letiprója, az erdélyi vajda, ki egy maga veszi komolyan a haza védelmét s erős hadsereget tart vezénylete alatt; tartománya határát mindennemű ellenségtől meg tudja védeni, s ilyen több is van: török, oláh, muszka.

S ezzel szemben azok a magyar főurak, főpapok, a kik már előre számítanak az ország szétomlására s a magyar czímert elalkudták, elkötötték, a maguk hatalmának öregbítésére.

XVI. FEJEZET.
SZENT PÁL FEJE.

Fráter György minden évben kétszer fellátogatott Budára: Szent György és Szent Mihály napján, a midőn az apátságára kivetett hadi adót s a főapátságnak köteles hűbért felhozta. Ilyenkor a kocsijával, lovaival rendesen Szente uramhoz szálla meg, a kinek, mint várnagynak elég istálló, kocsiszín állt rendelkezésére; de ő is hozott neki rendesen egy átalag máslást. A várból aztán gyalog sétált le az apátsághoz: ott egy misét tartott, s aztán ismét visszatért a várnagyhoz.

Az országban úgynevezett békesség volt ez idő szerint. Az uj török szultánnal, Szolimánnal, három évre fegyverszünetet kötött a király. Azt ugyan a török basák nem igen tarták tiszteletben s a fegyverszünet alatt megostromolták Knin várát, s az annak felmentésére sietett horvát -178- bán, Beriszló püspök seregét csufosan megverték; magát a püspököt is levágták s a várat elfoglalták; – de hát az ilyen aprólékosságok miatt senkinek sem nőttek ősz hajszálak a fején az országban.

No a királynak, annak nőttek. Már tizenhat éves korában elkezdett a haja őszülni. Erre aztán a gyámok, a kormányzótanács azt mondták ki, hogy a király nagykorú már, mert a haja is őszül, itt az ideje, hogy maga uralkodjék és megházasodjék. A menyasszonya, Ausztriai Mária még gyermek korában el volt vele jegyezve, azt elhozták Bécsből s elébb Székesfehérvárott karácson havában királynévá koronázták, azután pedig vizkereszt után nyolczadnapra megtarták a menyegzőt.

Mivelhogy pedig II. Lajost Csehországban is királynak hítták, annálfogva Prágába is elvitték a királynét és ott is megkoronázták nagy ünnepségek mellett.

A cseh rendek nem szavaztak meg ez alkalommal hűbért a királynénak; (a magyarok kétszeres hűbért szavaztak meg, igaz, hogy egyszer sem fizették meg) hanem ahelyett megajándékozták a királyt Szent Pál koponyájával, mely nagybecsű ereklye az ideig Prágában őriztetett, a Husszita tanok elterjedése miatt azonban nagyon megcsökkent az ereklyék iránt való tisztelet a csehek között. S miután megtudták, hogy a nagy apostol egyéb csontmaradványai a budai pálosok kolostorában őriztetnek, annálfogva a kiegészítő koponyát is odaajándékozták, a miért a király elengedte nekik a felesége hűbérét.

Szent Pál feje megérkezésére azután nagy ünnepély rendeztetett a budai pálosok kolostorában, mely e dicsőséges ereklye teljes birtoka után valamennyi rendbeli kolostor központjává emeltetett. S ez ünnepélyre fráter György is lejött Borsodból. A ceremoniák végezte után estenden visszatért a várba Szente uramhoz egy «Szent János poharára» (Sancti Johannis haustus).

– No ugyan jól tevé ő felsége, monda, poharazás közben feloldódván a nyelve, Szente uram, hogy valahára -179- egy szent fejet is hozott közénk, mert a akiket eddigelé ide hozott, azoknak a fejeit mind el lehetne adni darabonkint két oszporáért az ördögnek, s még akkor is az ördög volna rászedve.

– Hát emberek ezek? Keresztyének ezek? Farkasok, keselyük, vampirok! ők duskálkodnak, lakmároznak, a királynak pedig hideg a konyhája, üres a táskája.

– Hát először is a király pénze mikor érkezik, akkor teknősbéka hátára van téve, mikor távozik, akkor pedig a nyúl farkához van kötve. Hogy hová lesz a király pénze, meg az ország pénze? kérdezze meg főtisztelendőséged azoktól az uj palotáktól, a miket a Szent-György-téren lát, azoknak a kapui majd megfelelnek rá. Ott van mindjárt a kincstartó, Szerencsés Imre uj palotája. Annak a kapuján egyik reggel társzekérrel viszik be a sok vadat, drága pecsenyét, zsákokat, füszerszámot, másik reggel meg hordozó szekéren szállítják ki rajta az elázott vendégeket, a kik nem bírnak a maguk lábán hazamenni. Ez a Fortunátus, ez a kikeresztelkedett zsidó a mi országunknak a romlása. És ez még nem a nagyobbik gonosz. Ennek az a szójárása, hogy «lopni és lopni hagyni!» De nagyobb gonoszok ennél a Fuggerek, a kiknek a palotája szemközt van az övével. No nem látni annak a kapuját soha kinyitva. Azok nem látnak vendéget. A mit rabolnak, mind külföldre küldik. Ők bérlik a bányákat, ők veretik a pénzt. Az ezüstöt mind kiküldik Németországba, nekünk pedig olyan pénzt veretnek, a ki csak addig ezüst, a míg új; ha megkopik, maga elpirul szégyenletében rezes volta miatt.

Bizonyítékul odadobott az asztalra Szente uram egy nehány ilyen szemérmetes dénárt.

– Még Dobzse László alatt sem volt ilyen világ, folytatá a nemes zugolódást a várnagy. A szegény jó király -180- minden pénzét odaadja, a míg van. Ha megszorul, küldi zálogba az ezüst tálait, billikomait. Én tudom jól; mert én hordtam át az ezüst marháit a Fuggerekhez, a kik zálogra adnak a királynak a saját pénzéből iszonyú uzsorára. Soha a király, amíg meg nem házasodott, nem kapott ebédre többet egy tál ételnél, ha hagyott belőle, az jó volt estebédre; ha nem hagyott, akkor csillagot nézhetett vacsorára.

– Van is azoknak gondjuk a királyra! Az mind olyan szent, a kinek maga felé hajlik a keze. Tavaly esztendőben, hogy a Bakács érsek meghalt, Szathmáry Györgyöt ültették be a helyébe. Az istennyila bele csapott a Bakács palotájába s a kifaragott czímert összetörte rajta. Most az új primás czímerét teszik fel rá. Csak úgy ragyog az aranytól. Hanem a nándorfehérvári bástyák tatarozására nincs pénze a pizetáriusnak.

– A «sánta» Báthory! No az is a vén bolond, azt gondolta, hogy azzal, hogy új hivatalt kapott, maga is megujult, most házasodott meg. Azt hiszi, hogy a köszvényes lábával fel tud kapaszkodni a nyoszolyára. De mikor azt mondják, hogy «nosza lóra ülni, Belgrádra sietni!» akkor azt nyögi, hogy «jaj a térdem, jaj a derekam!» Két hétig tartott a hét vármegyére szóló dinom-dánom Pozsony városában. Nádorispán uram mindennap háromszor kijózanodott. És az alatt a király konyhamestere, Bosnyák Mátyás uram budai urak szakácsaihoz szaladgált egy darab sültet koldulni a felséges urunk számára. – No de hát a királynak jó szíve van. Nagyon is jó szívű. Nem azon agg a lelke, hogy ő maga éhezik, hanem hogy a végvárak őrségei koplalnak.

– Talán küld, de az mind a czigány-utczára szalad. A vajda duzzog, hogy nem őt tették meg nádornak, még öröme telik a nagy zűrzavarban. Ő hazament Erdélybe, -181- lássák az urak, hogyan élnek meg nála nélkül. Most már László király leánya is férjhez ment, azután sem esenghet. A kinek legtöbb esze volna a többi között, Kelepeczi uram, a ki most már Verbőczinek hivatja magát a predikátumáról, egész nap ott ül a könyvei között s készíti a nagy törvénykönyvet, azzal pedig nem verjük meg a törököt, de attól tartok, hogy még a magyart sem.

– Csak még szomorúbbak ne következzenek. A minap itt járt a Soliman szultán követe, Behram bég, hozta magával az athnámét, a kiben a «nagy úr» ujabb fegyverszünetet ajánl fel a királynak, ha Magyarország tízezer forintot fizet évenkint a szultánnak. Hiszen tízezer forint nem pénz Magyarországnak, ha a békességét meg lehet rajta vásárolni; – de az a megaláztatás, hogy a magyar király adófizetője legyen a török padisának! még is csak rettentő gondolat! Mit tett volna ebben az állapotban főtisztelendőséged?

– Hát én küldtem volna húszezer forintot – ajándékba – a szultán nagyvezérének, hogy vetesse vissza a császárjával ezt a megalázó követelést.

– Hej de kár, hogy főtisztelendőséged nem ül az ország tanácsában. Csakugyan ez lett volna a legokosabb elbánás a törökkel. Hanem hát a tanácsurak a tevők voltak, hogy a szultán követjét, a Behrám béget, a kisérő bestiákkal és akancsákkal egyetemben megfogdostaták, s bilincsre veretve bezáraták a csonka toronyba, a hol azoknak három napig étte-itta nem volt, mert a keresztyén főztéhez ők hozzá nem falnak, hanem csak egynehány tikmonyból élődének, s mikor már a szomjúság csaknem halálra epeszté őket; akkor kibocsátották s gályára szállítva, a Dunán hazaereszték valamennyit.

– Hát az nem volna igaz, hogy a török követet a tatai tóba fojtották, a hogy a kósza hír beszéli?

– Bizony mondom, hogy soha sem látta a szinevilágát sem Tatának, sem a tavának. -182-

– Más hírszellő meg azt hordja, hogy Behrám bégnek levágatták a füleit, úgy bocsáták vissza.

– Csácsog a buta nép ilyenkor mindent elegybelegy, az mind csupa szófia beszéd. Én magam kisértem le a csauszt a gályához, hogy az utban bántódása ne legyen s bizony mondhatom, hogy meg voltak a fülei épségben, akár legyezhette magát velük; a két czimpájában, török szokás szerint egy-egy gyöngy függő vala, akkora, mint egy mogyoró, még azt sem bántotta senki; pedig már ha a fülétől megfosztották volna, a fülönfüggőjét csak ott nem hagyták volna.

– Hanem azért elég háborúságot okozott a követ tömlöczbe vettetése is a török szultánnal, s az most szörnyen köpi a markát, hogy jön nagy seregestől, hogy megegyen bennünket kés, villa nélkül. Mi pedig azt mondjuk, hogy csak hozza hát ide a tar fejét; agyon kopácsoljuk a gyáva törököt a pecsétnyomó gyűrűinkkel. Hiszen ha mi magyarok elsőtől az utolsóig felkelnénk, keresztűl dobnánk a nyomorult pogányt a Bosporuson. Csak az az egy baj, hogy minden ember utolsó akar lenni, a kik pedig elsők volnának a törvény szerint, azok egymást noszogatják. Pál azt mondja: «ha Péter megy, én is megyek»; Péter pedig: «ha Pál ott lesz, én is ott leszek.»

– Hát arra volna mód, hogy mind a kettő meginduljon, ha az, a ki első, állna ki elsőnek.

– Már mint Lajos király? Nem mondom, hogy a bátorság nem volna meg benne, ha egyszer haragba jönne. De hát most épen nincsenek rendén a harag napjai. Sőt inkább az örömnek a mézes hetei vannak. A király el van a menyecskéjével, meg a sok dévánkodó udvari czókmókkal. Egész nap csélcsapnak, lantolnak, tánczolnak; teli van idegen léhűtővel a palota, a kik egymást azzal szólítják meg, hogy «vas nyárs». (Was neues?) A király is örül, hogy valahára bőven lakmározhat a felesége hozományából. Ha valaki rosz hírt hoz, eléje sem eresztik. A múlt -183- hóban harmadszor jártak itt a királynaszádosok, a két év óta elmaradt zsoldjukat sürgetni, s hogy senki sem hallgatott rájuk, kapták, odakötötték a zászlóikat a szökőkúthoz s ott hagyták, csináljon velük az ország, a mit akar, ők nem szolgálnak többet. A minap megint itt jártak a scardonai követek a várkulcsokkal.

– Mivelhogy a török szultán nagyon megharaguvék a követe bezárásáért s rögtön hozzáfogott a végvárakat töretni. Nagyhamar Scardonára került a sor, a kinek erős szikla vára vagyon.

– A vítéz scardonaiak elébb levélben izengetének a királynak, a nádorispánnak, a horvátországi bánnak, a primásnak, hogy küldjenek nekik vagy védelmező harczos népet, vagy pedig pénzt, hogy zsoldos hadat fogadhassanak, puskaport vehessenek. A leveleiket pedig mindenütt a tükör háta mögé rakták s nem válaszoltak rájuk. Ekkor aztán a scardonaiak kiválasztának három polgárt s azok által felküldték a királynak a vár kulcsait, hogy ha nem tudja a várát megvédelmezni, imhol, tegye el a kulcsait legalább. A nyitott ajtón át aztán szépen el-besétált a pogány ellenség a várba s a szép nagy templom tornyáról leütteté a keresztet s a félholdat tüzette ki helyébe.

– Mivelhogy a kapituláczió szerint hit alatt megfogadták a törökök, hogy senkit a lakosságból meg nem fognak ölni, hát a jó püspöknek is még csak a haja szálát sem görbítették meg, csupán azt tették vele, hogy rázárták az ajtót s a szobájából ki nem engedték jönni. Attól fogva a püspöknek étte-itta nincsen egyéb, mint naponkint egy tikmony. Azt mondja a pogány, hogy ha Behrám bég három napig kiállta az éhkoppot, lássák, hát a püspök hány napig állja ki?

– Biz annak a fölmentésére későn kerekedék fel Tomory Pál uram, a kalocsai érsek.

– Tomory Pál? kalocsai érsek? Hisz az még tavaly zászlós úr volt, java korabeli levente, a ki jegyben járt a Mátyusföld legszebb hajadonával.

– A bizony, de már a második jegyese volt, a ki menyasszony fővel meghalt, hirtelen gugavészben. S e miatt a főúr úgy elbusulta magát, hogy lemondott a világról, s beállt szerzetesnek a Ferenczesek rendébe, ott volt félesztendeig. Akkor meghalt az Úrban a sokféle emlékezetü Bakács Tamás, esztergomi primás, annak a helyébe került a kalocsai érsek, ennek az üres helyére pedig a király beülteté a kedves lovagjátéki barátját, Tomory Pált, mivelhogy már egyházi személy vala. Tomory vonakodott, hogy ő nem ért a liturgiához, de azt mondták neki, hogy a kalocsai érseknek nem az a dolga, hogy sokat pontifikáljon, hanem, hogy annál többet verekedjék a hadai élén a pogány törökökkel. Ez az igaz magyar főpapnak a sora!

Fráter Györgynek volt mit elgondolnia erről az esetről. Milyen hamar lesz egy dali lovagból kalocsai érsek! Két menyasszony meghalása, egy évi kolostori élet s meg van a ranghoz való hágcsó.

Szente uram kitalálta a vendége elfanyalodott arczából, hogy annak min jár az esze most.

– Hát hiszen az a legszebb ebben a mi dicső hitvallásunkban, hogy a vitéz daliából is lehet egyszerre, ha a mennyei világosság éri, egyházfejedelem. Nemde nem harczos levente volt-e maga Pál apostol is? a kinek az ünnepét most szentelők meg, Saulus névvel ifjú korában. Ilyen ugrást látunk és dicsérünk a mi Tomorynknál.

– Én szebbnek találom a mi katholikus vallásunkban azt, hogy a varga fiából is lehet egyházfejedelem, a hogy Szalkán érsek és kanczellár példája bizonyítja.

– Azért úgy is hiják azt a nemes urak a háta mögött, hogy «cseszkó». Hanem hát ez is nagyon szép ebben a mi -185- vallásunkban. Azért nagyon kivánatos volt, hogy Verbőczy uram megirja azt a törvényt, hogy «lutherani comburantur». No hát azt a Szent János poharát a hitetlen törökök, meg a lutheranusok elpusztítására.

– Én csak emberek éltetésére emelek poharat, de nem emberek halálára. Éljen soká a mi királyunk!

XVII. FEJEZET.
«LUTHERANI COMBURANTUR.»

Nem sok idő mulva ismét fel kellett jönnie Budára fráter Györgynek. A herczegprimás, Szatmáry György körlevele idézte fel oda. Valamennyi püspök és apátur mind hivatalos volt, úgy szintén a bánok, vajdák és várkapitányok.

Nem abból a végből történt pedig ez a nagy congregatió, hogy az ország végvárai miképen védelmeztessenek meg a nagy hatalommal közeledő török szultán ellen, a hogy a bánok (várkapitányok) meghivatásából következtetni lehetett volna, mint inkább a hit ellenségeinek a legyőzése végett.

Mikor ugyanis Verbőczy törvénybe iktatá azt a czikket, mely a lutheránusokat s azoknak pártolóit fejvesztésre kárhoztatja, azt hitték, hogy a puszta ijesztés elég lesz e fenyegető veszedelem megszüntetésére. Ellenkezőleg, az új tan egyre terjedt, s annak hirdetői annyira vitték a bátorságukat, hogy ott benn a királyi várban, szemközt a Zsigmond templomával, a piaczon árulták Luther és Wikléf új vallásának katekizmusait. Nyilt sátor alatt, tőszomszédjában a szentelt viaszgyertyák, agnus Deik és szimbolikus mézeskalácsok sátorának, kinálgatá a könyvkufár a füzetkéket, elegyesen a papokat csufoló versecskékkel. – Rüm György volt a neve a könyvkereskedőnek, a ki ezt a törvénybe ütköző vakmerőséget elkövette. -186-

Példát kellett szolgáltatni, melyből megtanulhassa minden jótét-lélek, hogy a törvény nem csupán írott malaszt.

Ezért hivatott össze Budára a nagy országos itélőszék, törvényt tartani a nagy bűnös felett.

Olyan nagy számban gyültek össze, hogy befogadásukra nem volt elég nagy terem a várban, odalenn a vérmezőn kellett egy faépületet összetákolni, holott a törvényszéket megtarthassák, melyben felesen vettek részt az egyházi és világi főrendek. Az elnök maga volt Szathmáry György és mellette Verbőczy István, királyi személynök, a törvényczikk megalkotója, a vádló volt a fiscus, Artándy, az országban legkiválóbb szószóló, a ki a vádat a maga egész rettenetességében előadta.

E váddal szemben a nyomorult bűnösnek, a ki lánczokkal megterhelten állíttatott ki a vádpadra, semmi egyéb védelme nem vala, mint hogy ő tökkelűtött fejü német lévén, nem tudhatá, hogy micsoda veszedelmes tudományok foglaltattak légyen azokban a könyvekben, a melyeket ő a sátorában árul, lévén azok magyar nyelven irva.

Az elkobbzott könyvek kézről-kézre adattak a biráknak, s azok a veressel aláhúzott sorokból, a behajtott fülü lapokon menten megtalálhaták a flagrans delictumot, mely a törvény pallosát maga ellen felhivja.

A replikák után a primás és a personalis felváltva rangfokozat szerint szólíták fel az egyházi és a világi birákat a maguk itéletének kimondására. Mindnyájan halálra szavaztak.

A vérveres posztóval bevont asztal végén ült a két legutolsó birósági tag: fráter György és Török Bálint, a belgrádi bán.

Ez az utóbbi még nagyon fiatal volt, a huszonnégy évet sem ütötte meg. A belgrádi bán hivatalát az atyjától, Imrétől örökölé, a mi igen természetes dolog. Mivelhogy az ő apja, Imre, a saját pénzéből építteté fel Belgrád új -187- bástyáit, tehát azokat a fiának kellett örökölni. A király kormánya ugyan Báthory Endrét nevezte ki új belgrádi bánnak, de arra Török Bálint azt mondta, hogy elébb fizessék meg neki a bástyáknak az árát, a mi az ő apja pénze, addig be nem ereszti az új bánt a kapun. Az ország pénzén pedig rajta ült egyfelől Szathmáry György, másfelől Szerencsés Imre, hát inkább meghagyták az apja fiát a nagy fontosságú Belgrád bánjának.

A fehér barát ritka ékesszólással adá elő a maga véleményét. Kárhoztatását kemény szavakban fejezé ki az új hit tanai fölött, lelkesülten, emelkedett szellemmel szólt a római egyház felséges missziójáról s annak országalkotó fontosságáról. Azért ő is máglyán megégetendőknek ítélte az eretnek tanokat hirdető könyveket, Luther és Wikléf kathekismusait. Úgyszinte a pamfleteket is, melyek a papokat gúnyolják, ámbár hozzátevé, hogy azoknak a megsemmisítésére legsikeresebb módszer volna, ha a papok őrizkednének azoknak a hibáknak az elkövetésétől, a melyeket ezen gonosz röpiratok ostoroznak. Nem mondhat azonban halálítéletet a könyvek eladójára. Károsnak hiszi, ha egy hitvallás követőiből martyrokat csinálnak. A megégetett vértanu hamvait széthordja a szél, mint a ragályt s azoknak minden porszeméből egy új proselita támad, a hogy látjuk azt Csehországban a husszitáknál.

– Elég volt! Hallgass el! Kiálta a szavába Szathmáry György. Jobb lett volna neked ott maradnod, János gróf kandallója mellett tüzet raknod, mint ide jöve tüzet oltogatnod. Eredj vissza menten a kolostorodba, s a míg engemet élve tudsz, az apátságod határát el ne hagyd. Most pedig ülj le és húzd le a fejed!

Fráter György leült s akkor Verbőczy felhivására felállt a fiatal Török Bálint.

Nyalka legény volt, vidám, szabadszáju levente. Csak úgy komázott a nagytekintélyü főurakkal. Teljesen ellenkező -188- véleményen volt az előtte nyilatkozott szomszédjával. Ő a könyvek elárusítóját, minthogy a világos törvény ellen vétett, máglyára vettetni kivánja, ellenben azokat a könyveket sajnálná elégettetni, mert azokban ő semmi rosszat nem talál, sőt igen mulatságos dolgokat lehet azokban olvasni. Úgy, hogy ő egynehányat azok közül el fog vinni Belgrád várába kedvszottyantás végett.

– No hát nem fog kend visszatérni Belgrád várába! kiálta Szathmáry György haragosan a szeleburdi ifjura, a kit az urak is lehuztak vontak a székére, hogy hallgasson már el.

A két egymás mellett ülő szomszéd, a ki ily módon ellenkezett meg az egész törvényszékkel, egymás szemébe nézett s mind a kettőnek egyszerre támadt az a gondolatja: «ime ez az én emberem, a ki hozzám való, akár jó barátnak, akár ellenségnek, vállvetve, hátat hátnak döntve, szembe fordulva, egymáson keresztül esve. Ez az én emberem!»

… Másnap a vérmezőn felállíták a máglyát, s az összesereglett nép előtt megégeték Rüm György könyvárus uramat, a tiltott könyveivel együtt.

S a mit Martinuzzi megjósolt, az beteljesült, a vértanu hamvait széthordta a szél s minden porszeméből egy új követő támadt.

XVIII. FEJEZET.
A KIRÁLY HARAGJA.

Volt neki három-négy nevelője is. Érsek, őrgróf, zászlós úr. Azok közül Szathmáry György, az érsek, a bigott vallásos rajongást igyekezett a fiatal király lelkében megerősíteni, a brandenburgi pedig, Luther titkos követője, -189- épen ennek az ellenkezőjét tanította a királynak, a harmadik pedig, Bornemissza János tette a legokosabbat, mert az nem tanította a királyt semmire.

Mikor Szathmáry György időzött Budán, akkor volt nagy búcsújárás, vezeklés, napestig; ha pedig a brandenburgi kerűlt oda, akkor napirenden volt a tivornyázás, komédiajáték, táncz, lovagtornázás; ha bécsi, velenczei, római, vagy krakkói követ jött Budára, annak a kedvéért megindult a parádé, dinomdánom, szórták a pénzt, ontották a bort, ha odább ment a követ, egyszerre üres lett a királyi vár, üres a pénztár, a királynak nem volt mit enni.

A király házasságával valami megállapodott rend állt az eddigi tétova helyébe. Gondoskodva lett a királynak a mindennapi mulatságáról. Ifjú nejének kiséretében egész falkája jött le Bécsből a mulattatóknak, énekesek, bohóczok, szemfényvesztők, kalandor lovagok népesíték meg a királyi lakot. Ezek nem engedték a királyt unatkozni. Ezek az idegenek nem háborgaták az ifjú király mézes hónapjait Magyarország szomorú állapotaival, maguk sem tudtak tán róla, s ha egy-egy fiatal főúr vetődött is néha az udvarához, annak nagyobb gondja volt arra, hogy a királyné udvarhölgyei mellett csélcsapjon, mint hogy a királyt rosz hirek besugásával nyugtalanítsa.

Neki ugyan épen azon időben Nádorfehérváron kellett volna lenni, melyhez Szolimán hadserege közelített, de védhette magát azzal, hogy épen azért jött vala fel, gyámjával, Sulyokkal együtt Budára, hogy a fenyegetett várnak pénzben, fegyverben és lőporban segélyt szerezzen. Volt is elég futkosása a főméltóságokhoz. Ha a nádort ki tudta húzni a felesége szobájából, az a primáshoz küldte, a primás az alkincstartóhoz utasította, Szerencsés Imre pedig Bornemiszához, az végre elvitte a királyhoz, a királylyal pedig nem lehetett komoly dologról beszélni, mert az untalan körül volt véve udvari mulatóktól. -190-

Egyszer aztán Török Bálint fogadást ajánlott a brandenburginak, hogy ő előállít egy olyan magyar utczai énekest, a ki legyőzi a bécsi cziterást, s a királynak még annál is nagyobb mulatságot fog szerezni.

Tartották a fogadást, s másnap a királyi vigadóterembe elhozá magával Török Bálint az útféli lantost, Tinódi Sebestyén diákot.

«Sirva vesziköl most szegin Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénős gazdagság
És fogságba esék egynehány uraság.»

«Tudjátok, magyarok, hirösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgattátok,
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban im mint pusztulátok.»

A historiás ének szólt Szabács vára elvesztéséről, a legújabban történt dicsőséges siralomról.

Török szultán boszújában Szabács várát ostrom alá veteté Ahmed basával. Szabács várának az őrsége állt ötszáz lövészből és husz lovasból. Az al-bánok, Logody Simon és Torma Endre, a mint a török táborsokaságot a vár körül meglátták, maroknyi kis csapatjukat az Isten ege alatt az ország zászlójára megesküdtették, hogy a várat utolsó csep vérük hullásáig védelmezni fogják. S a mit esküvel fogadtak, azt meg is állták. Tizenöt napig viaskodtak hősi elszántsággal a temérdek ostromló sereg ellen. Hétszáz török holttestével tölték meg a vár árkait. De e holt testeken át rájuk özönlött a többi ostromhad s elfoglalta a sánczokat. A dicső kis csapat ekkor sem adta meg magát, hanem bevonult a fellegvárba s annak a kapuit védte kétségbeesetten, míg az utolsó töltés lőporuk is elfogyott. Ekkor már nem voltak többen hatvannál. Ennek a kis csapatnak még kezében lett volna megmenekülni az -191- alagúton át a folyampartig, a hol a gályáik voltak, melyeken bizvást átevezhettek volna a Száva tulsó partjára, az ellenségnek nem voltak hajói. De ők hivek maradtak esküjökhöz s a vár piaczán bevárták a kapukon betóduló ellenséget s ott hullottak el egytől-egyig harczolva, mint igaz vértanui a magyar hazaszeretet szent vallásának.

«Tanácsot sokáig, kérlek, ne tartsatok,
Ha ez két víz között ti lakni akartok.
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félek, hogy sokáig itt nem uralkodtok».

Erre a király felugrott a lakomázó asztal mellől. Nem volt már sápadt az arcza, de lángolt a haragtól!

– Lövesd ki az ágyukat a bástyán! Veresd félre a harangokat! Fuvasd meg a vészkürtöket! Álljon fegyverbe rögtön az egész őrség!

– Felséges uram! Ki vezesse az őrséget? A kapitányok mind oda át vannak Pesten.

A király felséges haragkitörése nagy felindulást keltett az uri társaságban: jó Török Bálint (a ki kamasz korában meglehetősen könnyü vérü uraság volt,) követelte a Brandenburgitól a fogadási tétel kifizetését, melyet megnyertnek hitt, a Brandenburgi ellenben azt állítá, hogy a fogadás arra szólt, hogy melyik énekes tudja a királyt jobban mulattatni, de nem arra, hogy melyik tudja haragba hozni? A többi udvaronczok, a kik nem értették a scythiai verseket, mind azt mondták: «vasz-isz-ten-tasz?» míg Szerémy, -192- a király káplánja meg nem németezte nekik a Tinódy versét, s a királynak e miatt kiadott gyors parancsolatját. Ez még jobban megrökönyíté az ifjú urakat. Soha sem látták még ilyen lángra gyulladva a királyt. Nem tudták, mitévők legyenek?

Csak az ifjú királyné találta fel magát. Odasugott valamit a várnagy fülébe, a mire Szente uram azt felelte, hogy «úgy sem lehetne ágyuztatnunk, felséges asszonyom, mert az ágyuk nincsenek megtöltve; a puskaporos magazinnak a kulcsa meg a főpattantyus mesternél van, az pedig ilyenkor a szeretőjénél hivalkodik s nem tudni, melyiknél?»

Erre aztán a királyné elkezdte csitítani a haragba jött királyt, elmondta előtte okosan, hogy az éjszakai lárma, ágyulövés semmi jó dologra sem fogna vezetni: az álmukból felriadt katonák, polgárok és urasági hajduk azt hinnék, ellenség tört a várba s a sötétben egymást kaszabolnák össze s utoljára is az lenne belőle, hogy a zsidóknak esnének neki, s azokat kirabolnák. Ellenben ha a király elteszi a haragját reggelre, addig össze lehet hivatni az országtanács tagjait s azokkal együtt meglehet hányni-vetni pihent észszel a szükséges tenni valókat; hiszen nincs még hátunkon a török.

Az erélyes Mária szavai lecsillapíták a változékony kedélyü Lajost, visszavonta a várnagynak adott parancsát, s aztán meghallgatá még egy kántilénáját Sebestyén diáknak «a részeg halakról», mely a királyt ismét derült kedvbe hozá. És így Török Bálint még is megnyeré a fogadása diját, mert ilyen nevetséget a német cziterások nem birtak serkenteni.

Szépen leirta ezt az udvari mulatozást a király káplánja, Szerémy György, igen erős kifejezésekkel illetve az abban részt vett magyar ifjú urakat is, névszerint Móré Lászlót és Rétházy Lukácsot.

Azt a czélt azonban elérte Török Bálint, hogy a király a másnap összehivott országtanácsban személyesen elnökölt, s Báthory István nádor által előterjeszteté a hadak -193- állapotját, melynek megértése után sürgető leveleket iratott a pápához, a német császárhoz, Zsigmond királyhoz, hogy siessenek Magyarország megvédelmezésére – azután királyi leiratokat a vármegyékhez és főpapokhoz, hogy zászlóaljaikat rögtön fegyverbe öltöztessék s mindannyit Tolnára küldjék, a hová a király maga is vezetni fogja a dandárát. Török Bálint is kapott egynehány száz lövészt, pénzt is a várőrség zsoldjára és puskaport eleget, s elindult három hajóval, melyeknek parancsnokául Báthory Endre lett kinevezve a Dunán lefelé.

Még ekkor szépen bejuthatának Nándorfehérvárba, mert Szolimánnak nem voltak hajói, csak a szárazról ostromolta a várat a szerb part felől. Utközben esett pedig a csajkások kerülete, a hol a királynaszádosok laktak, utódai azoknak a hősöknek, a kik Hunyady János alatt a szultán hajóhadát derék ütközetben összetörték. Ha ez a két ezred hajóra kap, soha át nem jön a Dunán a török armádia.

El is hozták a számukra a Budán hagyott zászlóikat. A csajkások azonban azt kérdezték, hogy hát az elmaradt zsoldjukat elhozták-e? Azt bizony elfelejtették. No akkor ők meg elfelejtették az evezést. Hédervárynál volt pénz, de az a belgrádi őrség számára volt adva. – Futtattak fel a királyhoz Tolnára, hogy küldjön pénzt, annak sem volt. A király futtatott Esztergomba a primáshoz pénzért, az meg Szerencsés Imrére hivatkozott, hogy az kezeli a hajósok pénztárát. Igy aztán elkallódott az idő, hogy sem a bán, Török Bálint, sem az al-bánok, Héderváry és Sulyok nem juthattak el Belgrádba, lőpor, lövészek és pénz mind kinnrekedtek. Annyit tehetett meg Héderváry, hogy egy ügyes búvár által becsempésztette a várba a pecsétes levelet, melyben maga helyett Móré Mihályt nevezé ki Belgrád főparancsnokául.

Móré Mihály hirhedett lator volt, a kit mindenki gyülölt. Ellenben a két alkapitányt, Oláh Balázst és Both Jánost, nagyra becsülték a katonáik és a parasztok. -194-

Ez alatt a nádor vezérsége alá gyült sereg tétlenül nézte az ostromot. A boszniai basa elég volt Báthory Istvánnak, hogy a Dráván seregestől visszaüzze. Ekkor a törökök Zimonyt vették ostrom alá. Ezt a várat Skublics Markó védelmezte, háromszázötven derék szerb harczossal, három kis taraczkágyuval, kilencz napig védték a sánczaikat csodavitézséggel, az általános rohamnál mind az utolsó főig elhullottak. Magát Skublicsot sebekkel tetézve fogták el, úgy vitték a szultán elé, a ki dühében, hogy annyi katonájának okozta halálát, a harczi elefántjával tapostatta a hőst össze.

Ezzel aztán minden oldalról körül lett zárva Nándorfehérvár. Ahmed basa a szerb partról, Piri basa a szigetről kétszáz ágyuval lövette a sánczokat. De hiába törték a bástyákon a rést, a hézagot betölté a védők vitézsége. A törökök már tetemhalmokat emeltek az elesettek hulláiból. Ötezer harczosuk adózott az életével.

Ekkor Szolimán egy tüzaknát ásatott a várost védő legmagasabb bástyatorony alá s azt a levegőbe röpítteté. A torony helyén támadt résen át azután omlott be az ostromló had a városba. Az a kis vitéz csapat még azt a veszedelmet is homlokegyenest megállta. A törött rést hatszáz töröknek a hullája tömte be, hajnaltól késő estig jött új meg új pihent ezred a rohamra, mind vissza lett verve. A szultán serege kudarczczal vonult vissza.

És ezt a hőskölteményt nézte, hallgatta a nádor péterváradi táborából s nem sietett beleavatkozni. Lippánál meg ott állt Zápolya János az erdélyi sereggel és nem mozdult. Nagyobb ellensége volt egyik magyar vezér a másiknak, mint ketten együtt a töröknek.

Egyszer aztán Belgrád vizivárát betörte az ostromló had. Ezzel a város maga tarthatlanná vált. A magyar őrség már ekkor lefogyott négyszáz főre, ezek a szerb lakosság -195- harczos részével bevonultak a fellegvárba. Még ennek a falait is husz napig tudták védelmezni a tenger sokaság ellen. Elfogyott már a lőporuk, nem lőhettek sem ágyuval, sem puskával, csak kard, lándzsa volt még a kezükben. Még sem adták meg magukat.

A törökök betörték már a várkaput, egész a piaczig hatoltak. A magyarok kétségbeesetten veték rájuk magukat, s karddal, buzogánynyal ujra kiverték a diadalmas ellenséget s ujra eltorlaszolták a kaput.

S a két magyar sereg elnézte nadrághasítékba dugott kézzel ezt a mesemondáshoz hasonló dicsőséges halálküzdelmet!

E piaczi csata végeztével már csak hetvenkettő volt életben a várvédő magyarok közül. Szerb még volt több százra menő.

A király Tolnáról izengetett a vezéreinek, a primásnak, a kalocsai érseknek, a soproniaknak, s várta a hirt, feleletet nem kapott sehonnan.

Egy nappal ez utolsó harcz előtt megszökött a várból Móré Mihály, a Héderváry által kinevezett várparancsnok. Rabló volt, lator volt teljes világi életében, megtetézte a bünei garmadáját a pribékséggel, hazaárulással. Átszökött a törökhöz s felfedezte az ostromlók előtt a várvédők elhagyatott voltát, hogy nincs már sem puskaporuk, sem eleségük.

A visszavert ostrom után odasettenkedék Móré Mihály az elrekesztett várkapuhoz s odahivatta Oláh Balázst, az albánt. Az is meg volt sebesülve, valaminthogy az utolsó küzdelemben az életben maradt hetvenkét magyar közül egy sem maradt sebzetlenül.

Szent Jehova Isten atyám! Micsoda hetvenkét magyar volt ez! Ezeket kellett volna megtartani irmagnak az egész nemzet ujjáalkotására! Ötvenkilencz napig verték a százezernyi ellenséget, vérüket pazarolták, s még mindig volt elég vérük a hazáért feláldozni való! Micsoda nagy ellenmondások ezek! -196-

Móré Mihály, az áruló pribék, elmondá vezértársának, minő nagy kitüntetésben részesült ő a törököknél, a miért átszökött hozzájuk, mutogatá a himzett kaftányt, a mit a szultántól kapott, biztatta, hogy hagyjon fel a további ellenmondással s adja meg magát hetvenkét vitézével együtt.

De Oláh Balázs azt felelte vissza, hogy inkább e falak romjai közé temetkezik, hős vitézeivel együtt, mint hogy zászlaját meghajtsa a félhold előtt.

Ekkor aztán a ráczokhoz fordult Móré Mihály, azokat ösztökélte, ott aztán engedelmesebb szivre talált. Azok elfogadták a Móré Mihály által küldött kegyelemigéretet, melyben a szultán az egész várőrségnek szabad elvonulást biztosít a várból.

Másnap megjött a kegylevél a szultán aláirásával s azzal együtt a diszkaftányok és vont aranyos fosztányok (ujjatlan köntös) a két al-bán és hadnagyaik részére, mire azok kinyiták a várkaput s kivonulván, odavezettetének a hatalmas török szultán elé. A törökök pedig elfoglalák a fellegvárat.

Oláh Balázs és hetvenkét vitéze nagy kitüntetésben részesült a török szultán előtt. Mindnyájan gazdagon megajándékoztatának, s miután elébb megkisérté a szultán, a mohamed hitére való áttérítésüket, a mit ők állhatatosan megtagadának, a török tábor sátrainak árkán túl kisértetének.

Ott azután megrohanták őket a török besliák, s egytől-egyig legvágták őket. A sebesült Oláh Balázs ép kezével feltartá magasra a szultán menlevelét, mely arany tintával volt irva, de biz őt összeapríták a besliák a kegylevéllel és a díszkaftánynyal együtt irgalom nélkül. Ilyen volt a török hűség!

Történt pedig ez kisasszony havának huszonkilenczedik napján, a mely napon keresztelő szent Jánosnak feje vétetett, a mely napon csontjai egybeszedettek s Julianus császár által megégettettek, a mely napon feje megtaláltatott, -197- a mely napon mutatóujja megtaláltatott, «ecce Agnus Dei!» – Ezen a napon veszett el Magyarországnak és a keresztyénségnek leghatalmasabb bástyája, Nándorfehérvár.

No legalább volt miről énekelni a hegedüsöknek jó darab ideig, Oláh Balázs vitéz haláláról, Móré Mihály czudar árulásáról, ezek a lantosok voltak ez időben a magyarok lábonjáró hirlapjai.

A királyt beteggé tette Belgrád elbukása. Vissza sem tudott térni Budára a tolnai táborból, ott maradt Mohácson.

A kormányon levő főurakat is megriasztá egy kissé az az eset. Innen is, onnan is elősunnyogtak s a királyhoz siettek. Igyekezett mindenki eléje jutni, hogy magát kimentse. Minthogy a hiba közös volt mindnyájukkal, annálfogva senki sem akart abban részes lenni. Egyik a másikra kente a mulasztás vádját. A nádor az erdélyi vajda veszteglésével mentette ki magát, a vajda a nádor határozatlan előre-hátra kóborlásával, mind a ketten az élelmezés, fegyverkezés hiányával, nem volt sem kenyerük, sem lőporuk. Ennek a hiánya megint a primást terhelte, a ki pisetarius regni, az meg a zsidóra hárított mindent, Szerencsés Imrére, az nem küldte el a pénzt, a kincstárnok ellenben bebizonyítá, hogy ő adott elég pénzt Hédervárynak, de az, nem hogy a naszádosok zsoldját fizette volna ki, a kik segíthettek volna Belgrád felmentésében, de a pénzt megtartotta magának régibb követelések fejében, úgy, hogy utoljára Héderváry, a belgrádi al-bán, a ki kinn rekedt, meg a gyámfia, Török Bálint kerültek bele a csávába.

A király nagyon el volt keseredve, a lelki bajához hozzájárult még a láza is. Kegyetlenül lehordta az urakat, valamennyit. Különösen kijutott belőle a volt nevelőinek és tanácsosainak, Szathmáry primásnak és Szalkán kanczellárnak, a miért hogy ő előtte az ország állapotját eltitkolták, vele soha semmi komoly dologról nem beszéltek, -198- hanem engedték hivalkodni s a mellett védtelen hagyták az országot.

A királyt ez még jobban boszantá. Azt veté oda a primásnak, hogy hiszen az ő kormányzása mellett nevezték ki azt az embert belgrádi al-bánnak.

Szathmáry György erre egész hatalmaskodással vágta vissza, hogy ez nem áll, mert Héderváryt még «Dobzse László» nevezte ki al-bánnak.

Ez a gúnynév «Dobzse László», a mi csupa megszokásból szaladhatott ki a főpap száján, teljesen kihozta a sodrából a királyt, oly féktelen haragra gerjedt, hogy elfelejtkezett mind a saját méltóságáról, mind a vele szemközt állóéról, s ez önkivületi állapotban arczul vágta a főpapot!

… Arczul ütni a herczegprimást!… Magyarország egyházának fejét!… A biboros főpapot!…

A primás az első pillanatban a kardjához kapott, a szemei szikráztak. Azután csendesen lehajtá a fejét, két kezét keresztbe tette a mellén.

Azzal elhagyta a király szobáját. (Igy jegyzé fel ezt Szerémy György, a király káplánja.)

Egy arczulütés a herczegprimás felkent fején! Még ha királyi kéztől jött is az ütés!

Ha más országban történik ez, Német- vagy Frankhonban, arra a királyra az egyház anathemája sujt vissza, annak mezítláb, szőrkötéllel a nyakán kell bűnbocsánatért zarándokolni és addig bezáratnak a templomok, nem szólalnak meg a harangok, temetetlen maradnak a halottak, kereszteletlen az újszülöttek, bezáratnak az ég kapui, megtagadtatik a malaszt, a vigasztalás az egész néptől.

A magyar herczegprimás pedig azt tette a királyi arczulcsapás után, hogy hazament a székhelyére, meggyónt, -199- felvette a halotti szentségeket, hatvanezer arany volt a pénztárában, azt elküldte a királynak, hogy szereltesse fel belőle a várait – azután lefeküdt az ágyába, kezébe adatta a feszületet és meghalt.

Mi ölte meg? A lelki bánat-e? vagy gyorsan oltó méreg? Annak a titkát boldog Isten birja!

XIX. FEJEZET.
SOK BESZÉD, SEMMI TETT.

Oh te édes szép magyar nyelvem! Te hangzatos, erőteljes dallama az érzéseknek! – De sok kárt tettél te már ennek a mi nemzetünknek azzal, hogy olyen szép vagy! – Szeretünk hangoztatni, gyönyörködünk benned, beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit. Sehol annyi kész szónok nem támad, mint a magyarok között.

Lám a töröknek nincsenek nagy szónokai, ott egy ember szól, a többi hallgat és tesz.

Szolimán szultán Nándorfehérvár bevétele után megszakítá a Magyarország elleni harczot s nagy hadserege zömével megfordulva, ellenkező irányba ment, Rhodust ostromolni.

Nagyon jól ismerhette a magyarokat. Ha Belgrád eleste után rögtön betör Magyarországba, midőn két hadserege volt a magyarnak, a nádor és a vajda vezénylete alatt, midőn Belgrád dicső védelme és eleste minden nemest és pórt elkeserített, midőn a király maga is táborba szállt, elhagyva magától sybarita környezetét, bizonynyal az egész magyar nemzetet találta volna magával szemben s a lelkesedés megduplázza a haderőt.

Magukra hagyta hát a magyarokat, tudta talán, ha a veszély elpihen, csinálnak azok maguk között hadakozást. Megmutatták már Dózsa idejében, milyen dühhel tudja a -200- magyar a magyart rontani, akkor még csak a nemesek és pórok közt támadt az ortály, de most a viszály magva az alsó nemesség s a főurak és főpapok közt volt elvetve, hadd menjen kalászba, majd learatják azt egyesült erővel.

A mint a vihar elvonult a határról, idebenn is kialudt a honfi lelkesedés, visszabujt az áldozatkészség, felébredt helyette a pártviszály, sikkasztóknak, csempészeknek, népsanyargatóknak állt a világ.

A király is visszatért Budára s ott ismét folytak a léha, ledér mulatságok, az esztelen pazarlás. A királyné könnyelmü volt és ideges és a mellett uralkodni vágyó. A király csak a felesége szemeivel látott, annak a füleivel hallott, s nem volt olyan kivánsága, a mit ne teljesített volna. A kincstárnak a feneke kongott már, a harminczadbérlőnek negyvenezer forintot kellett volna befizetni. Volt azonban ennek az uraságnak egy szép papagály madara, melynek az a virtusa volt, hogy a legyeket ügyesen el tudta kapkodni. A királynénak nagyon megtetszett a madár, s a király cserébe a légykapó madárért elengedte a bérlőnek a negyvenezer forintot.

Az éjszakákat végigtivornyázták, reggel feküdtek le, e miatt a király csak délben kelt fel, s nagy álmosan fogadta az ország nagyjai előterjesztéseit, s aztán iparkodott tőlük menekülni, hogy lófuttatásokat rendezzen a Rákoson.

Egyszer aztán azt vette észre, hogy a Rákos mezején sátorokat kezdenek leverni. Sok sátort, egész tábor számra.

Mondták neki, hogy országgyűlés lesz, a mit saját keze aláirásával kegyeskedett összehivni.

Eddig is volt ugyan az ő trónralépte óta több országgyűlés, de azokat a nádor hivta össze, a királyi személynök vezette. -201-

Kérdezte a vele volt hopmesterétől, Korlátkövy Péter uramtól, hogy miféle alkalomra készül összegyülni ez a sokaság, az pedig megnyugtatá, hogy semmi baj sincs, csak hogy épen a török most meg Szörény várát kezdi vivni, ezért a rendek valami intézkedést kivánnak tétetni, azonban ezúttal is csak megyék küldöttségei fognak egybeseregleni. – Nem arra mutattak pedig a nagyszámú sátorok.

A lóverseny után a király visszatért a budai várba s ki lévén fáradva, visszavonult a királyné lakosztályába.

Ezek voltak azok az emlékezetes szobák, melyeket még Corvin Mátyás diszíttetett fel olasz művészek által remek mythologiai képekkel s melyeknek enkausztikai festményű ablaktábláira már eddig három boldogtalan emlékü királyné karczolta fel gyémánt gyűrűivel a nevét. (Következett még a negyedik is!) Valami rosz igézetnek kellett ezekben a termekben kisérteni.

A királyné igen derült kedélyben volt ez estén. Udvarhölgyeivel egy nagy czifra bábut készíttetett Zsigmond lengyel király kis fiának névnapi ajándékul. A fababát elnevezték Lenczinek, dévaj czélzásból a királyné egyik apródjára, Héderváry Lőrinczre, a kit a király udvarához fogadott, a midőn az apját, a volt belgrádi al-bánt, a vár elhanyagolása miatt birtokaitól megfosztotta. Az apródnak kellett mintául állni a babához, a míg azt az udvarhölgyek felöltöztették s viaszkból a Lencziéhez lehetőleg hasonló arczot formáltak neki. Ez nagyon sok nevetségre adott alkalmat. A magyarnak pedig az a természete, hogy nem szereti, ha az ő rovására nevetnek. Inkább üssék-verjék.

A király akkor vette észre, hogy ez a most készülő országgyülés még sem olyan lesz, mint az eddigiek voltak. Mikor a nemes urak át kezdtek vonulni Budára, a menetnek az eleje már a Szent-János templom előtt volt, mikor a vége még a hajóhidon vonult át. Azonfelül pedig mindnyájan lóháton jöttek, karddal az oldalukon. -202-

Szalkán érsek, ki Szathmári György halála után az esztergomi primásságot is elnyerte s azonkívül a kanczellári hivatalt is megtartotta, lelkendezve futott a királyhoz, hogy parancsoljon rá a nemesekre: szálljanak le a lóról, s tegyék le a kardot, ha tanácskozni akarnak. A király kiadta a parancsot Verbőczynek, a kinek az elnöklete alatt a nemesek a Szent-János templomban az előtanácskozmányt tartották; de a nemesség csak ezt a két szót felelte rá: «ma nem!»

Miután az előtanácskozmányban megállapitották az ügyek sorát, ismét visszavonultak Pestre. A jó hangulatot előre lehetett sejteni abból a zajos kiabálásból, a melyet az elrobogó lovasok a kanczellár, a nádor, Szerencsés Imre, s Fuggerek és az országbiró palotái előtt hangoztattak. A királyi várlak ablakaiból kikandikáló udvaronczoknak is jutott abból egynémely szó.

Azon nap reggelén eltünt a királyné lakosztályából a Zsigmond király fiának szánt czifra bábu, a nyalka huszár «Lenczi». Sehol sem találták, mindent tüvé tettek érte. S a játékbábbal együtt eltünt a várpalotából annak az eredeti mintaképe is: az apród Héderváry Lőrincz.

A szökevény apród lopta el a czifra babát. A Rákosra osont vele. A felgyülekezett nemes urak között voltak megyebeli jó ismerősei: rá találhatott a sátorukra, mert minden megyének a czimere ki volt tüzve a sátorcsoport közepén magas pózna végére. Az atyafiaknak aztán beszélt csodadolgokat, a mik az udvarnál történnek. Felmutatta az aranyos bábkatonát, a mit a köpenyébe elrejtve elhozott.

– Nézzétek atyámfiai: ilyen katonákat szereznek a mi királyi udvarunkban. Ilyenekre vesztegetik az ország pénzét. Ezekkel akarják megvédelmezni a hazát!

A nevetséges a leggyilkolóbb méreg: ez az, a mi a vasedényt is keresztül rágja. Az egybegyült nemességet az ország siralmas állapotja még csak elbúsult töprengésbe hozta; hanem az a czifra baba egészen feldühité. Kikapták -203- a bábut az apród kezéből, feltüzték egy lándzsa hegyére s úgy hordozták körül a sátorok utczáin, tajtékzó kaczagással kiabálva: «itt van a királyné katonája! Ez veri meg a törököt!» Utoljára ünnepélyesen felakasztatták egy rögtönzött bitóra czigányhóhérral a czifra bábut, mint valami tetten kapott gonosztevőt. Igaz, hogy csak fabábu volt: de kezdetnek ez is elég; vagy a hogy a magyarok mondják: «domitoriumnak», a mi étvágyat csinál a lakomához.

A Hédervári gyerek pedig egyszerre nagy emberré lett a nemesség előtt; azt minduntalan a vállaikra emelték, s szónoklatokat kellett neki tartani, a míg csak be nem rekedt. Még Verbőczynek is bemutatták, a kinek a sátora ott volt a nemesség sátorai között s szavát vették a personálisnak, hogy az országgyülés kivánalmai közé fel fogja venni a számüzött Héderváry Ferencz elkobzott birtokainak visszaadását. Az apa bünét expiálta a fiu dicső tette.

A nemesség közt természetesen voltak a királynak őszinte hivei. Ott volt Ártándy Pál, a legnépszerübb ékesszóló, a kit oly áhitattal szokott hallgatni máskor a gyülekezet, mint a papot a katedrában. Ez megkisérté egyet fordítani a dolgon. Hires «peres-patvaros ember» volt, a hogy a kor történetirója nevezi a prókátort. Védelmébe vette a királynét és annak a czifra bábuját s összeteremtettézte a tolvaj apródot, a ki a királyné bábuját elsikkasztotta. De ugyan megjárta vele; a gyerek-ember, az apród került a kert felől; fel volt már vágva a nyelve! De úgy a nyakába keríté Ártándy uramnak a vizes pokróczot, hogy a hires népszónok utóljára csákója vesztével eblábolt el a dühbe jött nemesség közül, elégséges ütleget kapva a hátára s ki lett kiáltva hazaárulónak. Tegnap még «kis isten» volt a neve, ma pedig lett «nagy kutya!»

A főurakat ott találta együtt a királynál. Elmondta előttük őszintén, hogy minő állapot van a nemesség között. Nagy az ő haragjuk; hármat gyűlölnek nagyon: a zsidót, -204- a németet, meg a papot. Negyediknek jönne a török, de arra ráérnek; előbb azzal a hárommal akarnak végezni. A zsidó alatt értették Fortunatus kincstárnokot, a német alatt Hardecket, a császár követét, a pap alatt Szalkán primást.

Az országtanács azt határozta, hogy másnap az országgyülés megnyítására menjen le a primás, Burgió pápai nuntius kiséretében s igyekezzék a nemességet ájtatos hangulatra vezetni.

El is mentek; de a primásnak ugyan rosszul ütött ki a dolga. Alig kezdett el beszélni, minden oldalról belekiabáltak a beszédébe; szidták, csufolták minden gunynévvel; szemére lobbantották, hogy egész háremet tart zsoldos leányokból, hogy ellensége a nemességnek, mert csizmadia volt az apja; zsidó a legjobb barátja! Csak azért vette fel a papi reverendát, mert gyáva a lelke, fél a fegyvertől. Utoljára is le kellett neki ülni és elhallgatni. Utána Burgió beszélt, diákul a nemességhez. Néhányan értették is a beszédét s mindnyájan szépen végig hallgatták s mikor vége volt, vivátot kiáltottak neki.

A pápai követ latin beszédének az volt a tartalma, hogy szavazzák meg a rendek a török elleni hadkészületre való rendkívüli adót, adjanak katonát, ne kivánják az idegenek elbocsátását s a főpapok és főurak iránt legyenek tisztelettel.

E nagy viváttal fogadott latin szónoklat hatása alatt aztán egyhangu felkiáltással elfogadák a rendek a vezérszónokuk által előadott határozatot, mely szerint sem adót, sem katonát nem adnak addig a királynak, a míg a németeket el nem bocsátja az udvarából, a míg Szerencsést tömlöczbe nem vetteti s a nádort meg a primást el nem kergeti a hivatalaikból.

Ebből aztán nagy ide-oda izengetés lett. Először hatvan, azután százhusz tagú deputatió vitte fel Budára a nemesség feliratát a királyhoz, ez alatt kegyetlenül sütötte az ég alatt álló gyülekezet fejét a forró nap; estére -205- pedig rémséges nagy zivatar támadt, mely a nemesek sátrait mind felforgatta s a szónoki félszert is összetörte, ellenben az istennyila a primási palotába is újból lecsapott, a mit a nemesség jó előjelnek számított be: «ime az égi hatalom is a mi részünkön van.»

De ha még csak a mennykő csapott volna bele a Szalkán érsek palotájába! De a királyi várban még nagyobb zivatar eredt meg. Az új bán, Frangepán Kristóf összeveszett Szalkánnal. Frangepánnak övig érő szakálla volt, melyet velenczei fogságában eresztett meg s annak az emlékére tartott meg. Szalkán a bánnak a szakállába kapott, a miért Frangepán Kristóf kegyetlenül arczul üté ököllel; a főurak és főpapok alig tudták a két dulakodó főméltóságot egymástól elválasztani. A király jelenlétében!

A főpapok követelték a bán példás megbüntetését a szent személyen elkövetett brutális erőszakért. A király igazságot tett azonnal.

– Ha én magamra három napi szobaáristomot szabtam, a miért hasonló bünbe estem, kapjon a bán négyet.

Az ország vezetői nem tudták már, kogy kitől féljenek jobban? a töröktől-e, vagy a magyar nemességtől? amaz az ország kapuját döngette már, emez Budaváráét.

Ekkor a király lelkében fellobbant az a hirtelen támadó bátorság, mely a gyermekes kedélyeknek tulajdona. Az ellágyult lomhaságból, a vértelen közönyből egyszer-egyszer, mikor rájött a jó órája, átcsapott a legmerészebb hevületbe. Gyönge méla elméknek a szokása ez. Olyankor a fehér arcza közepén egyszerre lángvörös rózsák gyulladtak ki.

– Ha ti mind féltek a magyar nemességtől, maradjatok távol; majd én lemegyek közéjük – egyedül.

Azok megrettentek, az Istenre kérték a királyt, hogy tegyen le e vakmerő raptusról; de Lajos szilárd maradt. -206-

– Én jobban ismerem a magyar nemességet, mint ti: az tiszteli a királyt és tiszteli a bátor embert.

A király példája a főurakat is felbuzditá, hát ők is vele mennek a nemesek közé mindnyájan, Báthory nádor, Sárkány Ambrus országbiró, Tahy János horvátországi bán, Thurzó Elek kincstárnok és a főpapok, kisérni fogják a királyt a Rákosra. S ezt az elhatározást rögtön tudatták a nemesség küldötteivel. Ezek azonban minden himezés-hámozás nélkül kereken kimondák, hogy nekik nem kell a főurakból senki, mert azok rossz tanácsosai a királynak: ők a királyt egy magában kivánják látni.

Ez ismét kihozta a sodrából az udvari főméltóságokat. Hogy a király egyes egyedül lovagoljon át Budáról Rákosra, keresztül a hidon, végig a zsidófertályon, a Rákos patak mentében, minden királyt megillető fényes kiséret nélkül! Ez őrült kivánság.

S hogy a királyra nézve megalázóvá ne legyen az egyedül végig lovaglás a két város utczáin: a királyné azzal az ötlettel segített, hogy menjen a király hajóval át a Dunán. Ezt helyeselték.

Másnap egy az ország zászlóját árbóczfáján viselő hajó átvitte a királyt a Rákosra. Ágyulövés hirdette az elindulását is, a megérkezését is. A pesti parton a nemesség válogatott banderiuma várt a királyra, a kit nagy vivátozás mellett vállaikon hoztak ki a hajóból s a pompásan felszerelt fehér paripára ültették: úgy kisérték a gyülés helyéig, a hol számára mennyezetes trón volt felállítva: abba, ismét vállaikon emelve, leültették.

A mostani árnyékos városliget helyén még akkor puszta fenyér volt, foltonkint nádasokkal, csincsésekkel tarkázva. Az volt az országgyülés szinhelye: homokbuczkán az elnöki sátor. Egy terebélyes vén vadkörtefa árnyékolta be a király trónusát.

A nemesség nevében a királyt Ártándy üdvözölte, a ki -207- már kiheverte a minapi elpáholtatását, s ismét «népszája» lett.

A hódolatteljes üdvözlés után elkezdé Ártándy a gravamenek felsorolását: ki az oka annak, hogy Belgrád elveszett? hogy a hadak nem fizettetnek? hogy a kincstár üres? hogy rosz, hamis pénzzel tele az ország? hogy a végvárak nincsenek ellátva? Ki az oka mind ennek?

S ezzel a két szóval itéletet mondott az országot vezető kormányférfiakra.

Mikor egy koronásfő azt mondja: «én nem!» akkor minden kormányférfi a vádlottak padján fekszik már! S azt a padot a régi időkben «deres»-nek hitták.

Hosszú, és lelkesült beszédet tartott. Leirta a végveszélyben forgó nemzet sorsát, az ország pusztulását, kiméletlenül tárta fel az országnagyok kapzsiságát, tékozlását s kérte a királyt, vegye ő maga a kormányt a kezébe, legyen úr és király a nemzete fölött. A nemzet kész minden áldozatra, minden teher elviselésére, hogy hazáját és királyát megmentse; kész vagyonát és vérét odaadni, adót vállalni, és fegyverbe öltözni. De hogy az áldozat kárba ne vesszen, mint eddig, a király távolítsa el mind azokat a kormánytanácsból, a kik az ország veszedelmét okozták; a nádor helyett, a ki tehetetlen vén iszákos borszivacs, bizza az ország hadainak vezetését olyan hadvezérre, a ki tehetségét már fényes tettekkel bebizonyítá s a ki egyedül hires a felől, hogy az ország jövedelméből magának nem markolt soha. Az igazságtalan részrehajló országbiró helyébe tegyen igazságtudó férfit. A primástól vegye el a kanczellári pecsétnyomót. S Tahy János helyébe ültesse a báni székbe Frangepán Kristófot. Aztán nevezzen ki egy «kisebb választmányt» a nemességből, mely az ország bevételeit és kiadásait megvizsgálja és ellenőrizze. -208- Ugyanezen választmány dolga legyen a király és királyné pénztárára is felügyelni, hogy az oktalan pazarlások és sikkasztások miatt ki ne ürüljön, a hogy szokott. Ez eddigi lelketlen sáfárokat pedig állítsa törvényszék elé: mind Thurzót a főkincstárnokot, mind Szerencsést, a viczéjét.

Verbőczy csititva inte, hogy hallgassanak el, még több mondani valója is van s folytatá aztán a nemesség kivánatait, hogy a király a német udvaronczokat távolítsa el a királyné udvarából; a külföldi követek közül csak a pápainak és a lengyelnek adjon helyet, hogy jobb pénzt veressen. Azután pedig, hogy gyakoroljon kegyelmet, irgalmazzon meg a számüzött Török Bálintnak és Hédervárynak s adja vissza az elkobzott birtokait. Végezetül pedig, legyen igazságos a király és adja át a meghalt Ujlaky herczeg birtokát Zápolya János vajdának, a kit azok a két család közötti szerződés alapján megilletnek.

S nehogy ő felsége emlékezetéből valami kihulljon, mind ezen szóval előadott kivánságokat irásban is átnyujtá Verbőczy a királynak, a ki e hosszadalmas előadásra bölcsen azt felelte, hogy mindezeket meg fogja vizsgálni. S azzal királyi kegyelméről biztosítva a rendeket, azon módon, a hogy idejött, ismét visszatért Budára. Ezuttal azonban a nemesség választottai dereglyéken kisérték a hajóját a budai partig.

Mikor aztán a király a várlakba visszatérve, bemutatta a főuraknak és a királynénak a Verbőczy által latinul fogalmazott kivánalmakat: akkor tört ki azután csak a zimankós viheder. Egyik kaczagott, a másik szitkozódott, a főpapok az egek haragját invokálták.

– Ez őrültség! mondá Burgio nuntius: kiutasítani a külhatalmak követeit! -209-

A királyné reszketett a haragtól, mikor a német udvaronczainak elbocsátását elolvasták előtte. Az udvari káplán olvasta fel az iratot. Mikor pedig arra került a sor, hogy a király és a királyné pénztára fölött egy választmány ellenőrködjék, akkor haragra kelve kapta ki a káplán kezéből az iratot a királyné s tollat fogva, saját kezével törlé ki azt a passust az irásból, odairva mellé a margóra: «unus rex: unus princeps!» (Egy a király, egy a fejedelem!)

Mikor aztán a végére került a sor, ott már általános hahotát költött a felolvasott felirat.

– Ha keresik, hogy ki az oka a sok szerencsétlenségnek, s mikor megtalálták: kegyelmet kérnek számára. Török Bálint, Héderváry vesztette el Belgrádot. De mind a kettő «nostras», hát azoknak kegyelem kell. Bünbakot keresnek, s az én legyek, a nádorispán. Hanem a vajda, Zápolya János, a ki nem jött a seregével a megsegítésemre: az kapjon jutalmat. Vegye el a király a hiveitől az Ujlaky birtokokat, a kik közt már kiosztotta, s adja oda Zápolyának, hogy annak még több tehetsége legyen ellene cselt szőni. Hohó atyafiak! ez nagyon vékony takácsmunka!

– Itt van Budán a fondorkodó vajda, de nem mutatja magát, – bizonyítá Thurzó. Még pénzt kérni sem jött elő, pedig egész vértes zászlóaljjal szállt meg a Szentgellért alatt, az öcscsével együtt.

– Még hódolatát bemutatni sem jött fel hozzánk; szólt neheztelve a királyné. Az öccsét küldte maga helyett. Betegséget szinlel. -210-

– Ravaszkodás tőle! Azért bujik el, hogy ne keressék benne a zűrzavar keverőjét.

– A királynak vissza kell utasítani e vakmerő kivánalmakat. Ezt a szót már többen ismételték.

– Distingváljunk. A mi igazságos és teljesíthető a rendek kivánalmaiból, azt meg kell nekik adni.

Elővették: sorba járták. Ezt nem lehet! Ez lehetetlen! Ez meg épenséggel lehetetlen!

Fortunatus Imre ez egész patália alatt egy szegletében a teremnek sakkozott a velenczei követtel, mint a kit épen nem érdekel az egész dolog.

– Hallod-e? A te nevedet emlegetik! szólal meg egyszer az ellenese; az olasz nem értett magyarul.

– Hallom. Arról beszélnek, hogy valakit a nemesség lecsillapítása végett be kell csukatni a csonka toronyba. Én vagyok a legolcsóbb gonosztevő, engem csukatnak be.

– Tudom. A csonka toronyba. Végzem a partiet. Sakk matt! Csak azt kérem, hogy a szakácsomat is csukják be velem; mert Frangepánnal egy vályuból nem eszem.

– Aztán ne tarts semmitől. Én leszek az itélő birád; ha arra kerül a sor.

Az alkincstárnok vidám czimbora volt; a mennyire gyülölte a nemesség és a nép, annyira szerették az udvaronczok. Szerencsés Imrét a királyi várlakból egész csapat fiatal széltoló kisérte a csonka toronyig, mely előkelő foglyoknak börtönül szolgált. Ezt a bebörtönözést másnap tudatta a király Verbőczyvel: megtoldva az igazságszolgáltatást még azzal a kegyelmi ténynyel is, hogy a börtönbe került Szerencsés Imre helyett Frangepán Kristófot -211- kibocsáttatá a csonka toronyból; de azzal a kötelezettséggel, hogy rögtön üljön lóra s vezesse a királyi zászlóaljakat Boszniába, Jajcza fölmentésére. A derék dalmata főur végre is hajtá dicsőségesen a rábizott feladatot, elverte a török ostromló sereget Jajcza alól. A fődolog azonban az volt, hogy Zápolya leghatalmasabb párthive el legyen jó messzire távolítva a királyi udvartól.

A többi kivánságaira a nemességnek azonban azt izente a király, hogy azokat elébb a nemes uraknak a főurakkal együtt kell jól meghányni vetni.

A nemes urak visszaizenték: «no hát jőjjenek azok a főurak a közös tanácskozásra».

A főurak erre megint átizentek, hogy ők csak a király kiséretében hajlandók átmenni a Rákosra.

Erre megint a király izent át, hogy mindjárt megy, mihelyt a nemes urak megszavazzák a hadi költségeket.

Akkor a nemes urak kezdtek rájönni, hogy ő velük azok odafenn a magas Budavárban tréfát üznek.

Megszavazták a hadi költségeket, de olyan módon, hogy az a főpapoknak fizetett dézsmából teljen ki.

Az érsekek, a nuntius, Campeggio kardinalis, mind tiltakoztak a papi jövedelmek lefoglalása ellen.

S a sok ide-oda izengetés alatt eltelt a két hét, a mi az országgyülés tartamára szokott rendelve lenni. A régi jó országgyüléseken a követ urak nem kaptak diurnumot, se szálláspénzt; hanem a tarisznyából éltek, sátor alatt háltak; mikor aztán kifogyott a tarisznyából az eleség, s nagy ideje volt, hogy az ember tisztát váltson, akkor vége volt az országgyülésnek, haza mentek.

Most is az következett be. A nemes urak megharagudtak, hogy a király nem is hederít a kivánságaikra; az egy Szerencsés Imre, hogy becsukatott, az csak annyi, mint «pokolban egy varga». Kapták magukat, összeczihelődtek, -212- lóhátról kimondták a határozatot, hogy majd egy hónap mulva «cum gentibus» jönnek össze egész seregestől Hatvan alá, s megtartják az «ős országgyülést».

Azzal szétoszlottak; százötven választott magyar nemest itt hagytak, hogy vigye meg a hirét a budaiaknak, miszerint az országgyülés feloszlott; de majd egy hónap mulva teljes sokasággal egybe fog seregleni Hatvanban. Szivesen látják a királyt egész udvarával együtt.

Ebből aztán rémséges zűrzavar támadt a királyi udvarnál. A király levelet bocsátott a szétfutott nemesek után, hogy meg ne próbálják a hatvani országgyülésen seregestől megjelenni.

A királyné udvaronczai pedig a nemesség szétoszoltával azt tartották első dolguknak, hogy a börtönre küldött Szerencsés Imrét nagy hűhóval előhozták, visszavitték a palotájába, s ott azután a szerencsés kiszabadulás örömére nagy dáridót csaptak; a kicsapongó tivornya zaja kihangzott a fényes termekből az utczára.

A ficzánkolásnak sirás lett a vége. Még ott volt Budán az a százötven nemes, a kiket az országgyülés felküldött deputáczióba. Azokat elfogta a düh ez arczátlan ingerkedésre. A mint beesteledett, összeszedték maguk mellé a főurak hajduit s megrohanták fegyveres kézzel Szerencsés Imre palotáját; betörték a kapukat, leverték a fegyveres cselédséget, a tivornyázó vendégek a házigazdával együtt a hátulsó ablakon át menekültek meg az ostromlók dühe elől s kötélen ereszkedtek le a bástyafalakról, úgy futottak át Pestre. A nemes deputátusok pedig miután mindent összetörtek a fényüző alkincstárnok palotájában, felfeszíték a kincstára vasajtaját s az ott talált hatvanezer aranyat elvitték magukkal. Nincs rá adat, hogy valaha beszámoltak volna vele.

Szerencsés Imre palotája ott volt a Szent-György-téren, közel a királyi várpalotához. A király az erkélyről nézte az egész patáliát, a mint az udvaronczai az ablakon ugráltak ki, vállat vont rá, jól esik nekik. -213-

A nemes urak után azonban következett a csőcselék. Arra a hirre, hogy kirabolták a nemes urak a «zsidó» palotáját, felkavarodott a két város minden Sisera-hada; s neki indult a zsidóváros megostromolásának.

S a szörnyeteg étvágya kielégíthetetlen. A zsidó után következik a főúr, meg a főpap. A budai várlak ablakaiból, utczákat széltében ellepő néptömegeket láttak minden oldalról előhömpölygeni. A főurak, midőn hajduikat keresték a saját védelmükre, rémülve látták azoknak a libériáit a lázadó csapat élén, az ő saját hajduik voltak a vezetők.

Mindenki a királyi várba futott, melynek védelmére talpra állt Szente uram száz főre becsülhető királyi várőrségével.

A királyné és a megrémült udvarhölgyek most már egészen komolynak találták a fordulatot. A fellázadt népsöpredék nem ismer semmi tekintélyt, annak nincs félelme se az aranyos, se a biboros palást előtt. A nádort pedig a saját hajdui szidták szemtől-szembe.

– Ez Zápolyának a műve! dühöngött Báthory. Rég el kellett volna azt az embert fogatni és egy fejjel megkurtítani!

A legnagyobb szorongattatás pillanataiban trombitaharsogás hangzott a fehérvári kapu felől s a meredek úton fölfelé vágtatva jött egy csapat vértes lovas zárt hadsorban.

Talán közös lázadást csinálni a király ellen támadt néppel? Azt most megtehetik. Kezében van a vajdának a király, királyné, az egész országtanács s ez mind ellensége.

A vértes lovagok azonban nem a király vesztére huzták ki a kardot, hanem a megmentésére. Közé vágtak a lázadó tömegnek s egy lélekzet alatt tisztára volt seperve a várlak előtti tér. Zápolya György hadnagya, Bodó Ferencz vezette a lovasokat. A lázadókat szerteszéllyel üzték a vajda katonái. -214-

Ott kiszállt s kardját mankónak használva, ment fel a király elé. Arcán látszott az átszenvedett forró láz nyoma; nagy magas homlokán egy sor piros gyöngy vonult végig egyik halántéktól a másikig, a felrakott nadályok vérszipolyzásának nyoma. Olyan volt az, mint egy diadéma.

– Halálos betegségem ágyából szálltam le; mondá a vajda a királynak, hogy felségedet megmentsem a gonosz lázadóktól.

A király megölelte a vajdát s a királyné megcsókolta a homlokát (azt a diadémos homlokát), szabadító angyalának nevezte.

S miután Zápolya még az elbujt Szerencsés Imrét is fölkeresteté s biztosítá felőle, hogy a nemességgel szemben pártját fogni kész s a kincstárnoki állásra őt tartja a leghivatottabbnak, ez által az egész udvar kegyét elhódítá.

Még hozzá, hogy a német udvaronczokat is biztosítá, hogy nem engedi őket eltávolíttatni, ezzel épen minden szivet megnyert magának.

És aztán volt a kiséretében ezer pánczélos lovag, a kiket a testvére vezénylete alatt felajánlott a királynak, személyes védelmére.

XX. FEJEZET.
AZ ŐS-ORSZÁGGYÜLÉS.

Zápolyának jó időben jött segélye nagy fordulatot idézett elő az udvarnál. A király azonnal visszavonta a hatvani országgyülést betiltó rendeletét; sőt azt a választ adá a százötven nemes küldöttnek, hogy saját magas személyében fogja megnyitni az ős-országgyülést, a minőt száz év óta nem látott az ország. Ezzel a nemesség szive meg lett véve Zápolya számára. A királyné maga is rajongott a daliás vajdáért.

Színjátéknak remek volt ez. A tragœdia hőse egyúttal szerzője is annak. Van ebben egy hatalmas hős, a kinek a jóslat koronát igért s a ki e jóslat beteljesültét a saját kezére bízza. Akármerre tekint szerte az országban, saját magánál nem talál trónra méltóbb alakot. Se szív, se fő, mely arravaló, sehol. Egy országgyülésen már meghozatta azt a törvényt, melyben kimondja a nemzet, hogy ha a trón megürül, többé mást, mint magyart abba be nem ültet. Most még egy ős-országgyülésnek kell létre jönni, mely a trón mellől mind azokat a főurakat elsöpörje, a kik Ferdinándot akarják a magyar korona örökösévé tenni. II. Lajosról már mindenki úgy beszél, mint veszendő emberről. Husz éves s már elérte az emberi kor legvégső határát, haja ősz, arcza ránczos, összetöpörödött, nullának hivják, árnyéka csak már a királynak. A királyné pedig fiatal, ideges, temperamentumos, álmatag vágyaktól sóvárgó. Milyen világos megoldása volna a gordiusi csomónak, ha ausztriai Mária ülne a trónon együtt a nemzetválasztotta magyar királylyal!

A sczénázás ügyesen volt bogozva. Egy lármás országgyülés, melyben a hős nem szerepel, súlyos betegségben fekszik; aztán egy zivataros néplázadás, melynek tetőpontra -216- emelkedésénél egyszerre megjelenik a hős s a rettegő királynét megszabadítja. A lázadókat kardlappal verik szét. Senki sem sérül meg. A nemes lázadók megkapják az alkincstárnok hatvanezer aranyát s meg vannak vele elégedve. Ellenben a máglyára itélt Szerencsés Imre az új országgyülés által hivatalába visszahelyeztetik s kárpótlásul megkapja a réz- és arany-ezüstbányák bérletét, a miből eddig a Fugger-ház duskálkodott. És így a német fizeti a birságot s annak mindenki örül. A németek pártja pedig földig van verve. Most azután csak egy kis türelem kell, a míg a fonnyadt, féregfurta gyümölcs lehull a fáról.

A király egész udvarával s a külföldi követekkel együtt indult el a hatvani országgyülésre, a két Zápolya vértes lovassága volt az udvar díszkisérete és oltalma.

Útközben meg kell hálni Besnyőn, a hol a király és udvara a kolostorban lett elszállásolva.

Éjszaka a nemesség szószólói a Budáról jött főurakkal s a felsereglett egyházi méltóságokkal értekezletet tartának a templomban, melyen Szalkán érsekprimás elnökölt. Ez is Zápolya hive volt már. Derék államférfi volt, mindig arra fordult, a merre a szél fútt.

Az értekezlet minden tagja megszólalt. Sorban valamennyien arról okoskodtak, minő adókat kellene az országnak kivetni, minő hadseregeket összehozni, hogy a fenyegető ellenséggel, a törökkel, győzelmesen megmérkőzhessék a magyar nemzet.

Egy fehér csuhás barát maradt utoljára, valahol a hátulsó padban, a kire nem is nagyon ügyelt senki. Mikor felállt beszélni, néhányan ráismertek s sugdosták a szomszédaiknak: ez az a Fráter György, a kinek mindig valami «extra» jön ki az agyából.

Most is azt tevé, a teljes czímű megszólítás után, melyben megadta a rendeknek a «tisztelendő, méltóságos, tekintetes és vitéz» titulusokat, tartott egy olyan beszédet, melyben egyenkint visszavette tőlük mind a tiszteletet, -217- mind a méltóságot, mind a tekintetet, mind a vitézséget.

– Ti fogtok nagyszerű törvényeket hozni, de azokat nem fogja megtartani senki. Ti megszavazzátok a rengeteg adókat, de azokat nem fogja megfizetni senki. Ti el fogjátok rendelni a táborhelyeket, de azokon tábor nem fog összegyülni. Ti végig fogjátok hordoztatni a véres kardot az országban, kikiáltatjátok, hogy «veszélyben az ország!» de attól az alvók fel nem ébrednek. Azt kérdem tőletek, hogy ha nem tudunk háborút csinálni, miért akarunk háborút csinálni? Elmélkedjünk róla, hát múlhatatlanul kell mi nekünk a törökkel élethalálharczba keverednünk? Ime a hatalmas Francziaország méltónak tartá szövetséget kötni a török császárral. Hasonlót tett Velencze és Lengyelország. A mi nem volt szégyen francziának, olasznak, lengyelnek, mért volna szégyen a magyarnak? Szolimán szultán maga ajánlotta fel a békét nekünk, követét küldé hozzánk. Mi a békét visszautasítottuk, a követet börtönbe vetteténk. A hatalmas szultán már éreztette velünk a haragját. Szabács, Zimony, Belgrád, Szörény vára füstölgő romjai intenek bennünket. Még nem lépett át a határunkon a török, még mienk Magyarország, sőt Bosznia is a mienk. Hát nem nagyobb hazafiság volna-e tőlünk, ha elismernők, hogy igazságtalan dolgot követtünk el a török követtel s mi ajánlanók fel a békekötést Szolimánnak, mint hogy megszakadásig rakjuk a terheket az országra, s a fegyver élére bizzuk az eldöntést? Hát nem nagyobb megalázkodás-e az a magyar nemzettől, hogy a határon levő várainkat átengedtük megvédelmezésre az osztrák fejedelemnek, mint ha egy-egy jó szóval eltávolítanánk azoktól a török hadsereget?

– Én így fogok szólni holnap a rendek előtt, s meglássuk, kinek ad a nemesség igazat? -218-

Az előljáró tanácskozmány után magához hivatá Zápolya Fráter Györgyöt.

– Bizonyára, a míg a hazámat szeretni fogom, addig téged is szeretni foglak.

– Tehát te meg vagy győződve a felől, hogy ha Magyarország békét köt Törökországgal, akkor ez a mi hazánk megmenekül a veszedelemtől, bőség és boldogság helyreáll ismét, nyugodt esztendőket élünk?

– Most egy másik kérdésemre felelj. Olyan nagyon kivánatosnak tartod-e te Magyarországra nézve, hogy ez a nyomorék, a ki most Szent István és Géza koronáját ingatja a fején, megöröködjön az ország királyi székén, s tán még magához hasonló ivadékot adjon e nemzetnek, s osztrák Máriának nyoszolyája idétlen bábokkal népesítse meg Budavárát?

Ez a kérdés megrettenté a barátot. Mintha egy vulkán tölcsérébe tekintett volna alá, melynek lávái kitörésre készülnek. Ez a végzetes kráter volt Zápolya lelke. Ez az ember inkább látja összetörni a hazáját, csak hogy annak a romjain az uratlanná lett koronát feltehesse a saját fejére. Megnémult, nem tudott felelni.

– Nos tehát! bölcs férfiu! Olvastad Aristoteles «Organon»-ját? Olvastad Lully Rajmond «Ars magná»-ját? Tudod, hogy mi a logika?

Fráter György eltávolítása után szépen lehetett folytatni a színjátékot. Az egész rendezés a szerző lángeszére vall. A barát könnyen összekuszálhatta volna, a ki nem találta meg benne a szerepét. -219-

A kora hajnalban utrakelt királyt az eléje jött nemesi küldöttség fogadta, Ártándyval az élén. Ez is hol itt volt, hol ott volt.

Tizennégyezer nemes, lóháton ülve, várt a királyra a hatvani síkon. Nem azért ültek lóra, hogy harczoljanak, hanem hogy tanácskozzanak, törvényt hozzanak.

Tizennégyezer ember, lovon ülve, hármas sorban, félkörben felállítva, oly roppant tömeget képez, hogy nincs az az emberi hang, mely hallhatóvá tegye magát e sokaság közepett.

S a lovassági félkört, ős szokás szerint, egy másik félkör határolja meg, szekerekből összeállítva, melyeknek a rúdja kifelé áll. A szekereket gyékény- vagy ponyvasátor takarja, melynek saraglyanyilásán a nemes urakkal együtt jött asszonynép kandikál elő. Ez a karzat. Közbe markotányos sátorok, laczikonyhák, melyekben czigánypecsenyét sütnek s karczost, méhsert, töltögetnek a megéhezett és szomjazott nemesek kivánságára.

A király és a vele jött főurak számára díszes sátor van felállítva, s korláttal körülzárva, hogy a szájtátó pórnép oda ne lábatlankodjék. Zápolya vértesei vannak fölállítva a korlát mögött.

Szemben a király sátorával gyülekezett össze az a kiválasztott része a nemességnek, melynek már be lett tanítva a maga tennivalója.

Verbőczy fogadta az emelvénynél a királyt, a ki szorongva tekintett végig a felállított fegyveres tömegen.

– Tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevés, monda a király személynökének.

– Ez csak a negyedrésze az összes nemességnek, biztatá a királyt Verbőczy. Felséged szavára a többi is mind táborba szálland.

És ekkor felállt a nagy törvénytudós a szónoki emelvényre s két álló óráig le sem szállt róla. Sok volt a panasz, nagy volt a veszedelem, tömérdek a vád, a mit el kellett mondani. Minden bajnak okozói az ország tanácsadói. -220- Megmenteni csak úgy lehet az országot, ha a király a hűtelen és tehetetlen főhivatalnokokat eltávolítja s helyettük a hiveket és tehetőseket hivja oda. De még az sem elég, az ország zászlósai mellé szükséges egy országtanács, melynek nyolcz tagját a nemességből kell kiválasztani, azok ügyeljenek pénzre, hadra, igazságszolgáltatásra és a vallásra. (Ime a miniszteri rendszer.)

A közel álló nemesség, a ki egészen vagy fülhegygyel hallotta a lelkes beszédet, a midőn annak a végeztével reá appellált a szónok, rárivallt, hogy «mindnyájan azt kivánjuk!» s ez a kiáltás tovább terjedt a félkör két végéig. A mi a centrumnak jó, az bizonyára a két szárnyra nézve is csak jó lehet.

Verbőczy leszálltával, Szalkán érsekprimás lépegetett fel az emelvényre. A mint ennek a bibornoki köntösét meglátták a félkör két végén álló nemesek, a kik nem voltak informálva, rákezdték a kiabálást: «Nem kell a varga fia! Le a cseszkóval! Nincs itt csizmadia műhely! Le a nemesség ellenségével! Szállj le onnan csizmadia, csiszlik fia, üssön meg az Istennyila!»

A két Zápolya nagy sietve belovagolta kétfelé az arczvonalt, felvilágosítva a tekintetes rendeket, hogy a primás a «mi hivünk» már: nem kell lehurrogatni. Erre aztán szóhoz hagyták jutni Szalkánt.

Szalkán nagy bölcsen rövidre fogta a beszédet, csak annyit mondott, hogy ő magától is leköszönt már a korlátnokságról s ezennel leteszi ő felsége kezébe az ország pecsétnyomóját.

Báthory Istvánnak nagy dolog volt a falépcsőkön felmászni köszvénytől megmeredt térdeivel. A közel levő nemesek gunyolódva biztatták: «No öreg! Hát nem olyan könnyű oda felmászni, mint a Mazoni herczegnő nyoszolyájára?» -221-

A nádorispán beszédében keverve volt az alázatosság a dölyffel, majd a bukását érző államférfi, majd a dölyfös dynaszta került benne fölül. A zokogásig elérzékenyült, majd meg a harag hangján követelte, hogy állítsák törvényszék elé s ha bűnös, vágják le a fejét. Kaczagtak rajta. Csupa szánalom volt, mikor megint lebotorkált a falépcsőkön potrohos termetével.

Negyedik szónoknak következett az országbiró, Sárkány Ambrus, barna, ragyás képű, köpczös, vállas alak. Ez szökve ugrott fel a szónoki emelvényre s bizott a jó torkához, olyan hangja volt, mint a recsegő tárogatónak. Elkezdte a nemességet leczkéztetni. Ököllel ütötte a mellét és a pulpitus deszkáját, ugrott, dobbantott, a süvegéhez kapkodott. Azt állítá «úgysegéljen»-nel, hogy nincs ő hozzá fogható hazafi hűségben, áldozatkészségben három sem az egész országban.

S már kezdtek kirepülni a kardok a hüvelyeikből, de a két Zápolya közbeveté magát s azoknak az oltalma alatt az országbiró valahogy le tudott menekülni a szószékről s elrejtőzhetett a királyi sátor kárpitja közé.

Még azután a kincstárnok Thurzó Elek lett volna hátra, a kinek szószékről igazolni kellett volna a sáfárkodását, de ez már okult az előtte szólottak gyászos példáján s akárhogy kiabálták a nevét: «halljuk Thurzót! Hol van Thurzó! Lássuk a képes felét! Mutassa a szép pofáját!» -222- hallatlanná és látatlanná tette magát, a képét sem mutatta meg.

Ez a rémséges nagy kiabálás idegessé tette a királyt. Felállt a trónjáról, s kijelenté Verbőczynek, hogy ő visszavonul az országgyülésből és a szállására megy Hatvanba. Maradjon ott helyette Verbőczy, azért ő a király personalisa.

A királylyal együtt eltávozának az ősgyülésből a primás, a nádor, az országbiró és a kincstárnok, meg a többi főméltóság, a ki valamiben ludasnak érezte magát.

A tizennégyezer nemes azonban helyben maradt s a király eltávoztával folytatta a tanácskozást, azzal a külömbséggel, hogy most már a markotányosnék is közé keveredhettek a tekintetes rendeknek s szolgálhattak a nyeregben ülőknek borral, serrel és cserepcsikra tüzött czigánypecsenyével, a mi nagyban könnyítette a tanácskozást, mivel hogy semmi sem hat olyan engesztelőleg a felizgatott kedélyekre, mint egy kupa jó bor, meg egy darab bőrös pecsenye.

A visszatérő kiséret hadnagyai jelenték, hogy Sárkány Ambrus országbiró rögtön szekérre kapott és megszökött.

«No ha megszökött, akkor ezzel «re vera» elismerte, hogy áruló.» A birtokait rögtön konfiskálta az országgyűlés, s fel is osztotta brevi manu az érdemes nemesek között. Egy dominiuma Dobó Ferencznek jutott: Zápolya hadnagyának, a ki a budai lázadó csőcseléket szétverte.

Azután következett a sor a «nádorspán» elcsapására (a hogy az egykoru krónikás a palatinus czimét összehuzta). Ez is egyhangulag lett elhatározva. Azonnal vitte a küldöttség a királyhoz Hatvanba az országgyülés határozatát. A király azt üzente vissza, hogy ehez nincs joga az országgyülésnek, ez a korona pærogativája. -223-

Erre kitört a zivatar. A nemesség hadrendje felbomlott, minden oldalról odarugtattak a királyi sátor és szószék felé. Tizennégyezer torok kiabált összevissza. Egy-egy szónok, a ki a szószékre felkaphatott, ordított torkaszakadtából, de azt a sokaság nem értette meg: csak azt látták, hogy a szája jár, s a karjai kalimpáznak a levegőben, a kocsikon levő asszonynép visítása is belevegyült a zűrzavaros lármába, a miből utoljára csak annyi kerekedett ki, hogy no hát ha nincs joga a nemességnek a nádort letenni, de van joga darabokra felkonczolni, akkor aztán rakja össze ő felsége, ha van hozzá prærogativája!

A tumultus hirére az udvaronczok azt a tanácsot adták a királynak, hogy meneküljön vissza Budára, a mi végzetes veszedelem lett volna. Szerencsére ott volt Zápolya János, a ki a zűrzavar kezdetén a vértes lovasságával előre sietett az országgyűlés szinhelyéről, s elfoglalta a király kastélyához vezető utczák bejáratait, s biztosítá a királyt, hogy felséges személyét semmi veszély nem fenyegetheti. Hanem Báthory Istvánnak tanácsos volt hintóra kapni, s elvágtatni, a míg a nemesség meg nem érkezik. A lovas csapatok aztán egész éjjel nyargaláztak alá s fel az utczákon, s keresték házról-házra az árulókat. Ha egyet-egyet felismertek a hozzátartozandók közül, azt kegyetlenül elpáholták.

A mise idejét be kellett várni, melyet a szabad ég alatti sátorban Várday Pál egri püspök tartott meg egész czeremoniával, addig a laczikonyháknak nem volt szabad megnyitni a sátor ponyváikat. A ki ez alatt zajongott, azt elzsákolták, azon jogczímen, hogy Thurzó híve, a ki titkos lutheránus, s nem hallgatja a szent misét.

Következett volna, hogy a király izenetét kihirdessék, -224- melyben az volt, hogy a nádor állíttassék rendes törvényszék elé, s ha bűnös, birái által itéltessék el. Valami háromszáz nemes, a ki a középen volt, s hallotta a felolvasott üzenetet, azt mondta rá, hogy nagyon helyes, de a többi tizenháromezer lekiabálta őket, s nem hagyott senkit szóhoz jutni. A kipéczézett főurak neveit hangoztatta mindenki, csuf czímekkel megrakva.

Végre a királytól jött küldöttségnek sikerült szóhoz jutni. Várday János, Kanizsay László, Drághfy János egyszerre jelentek meg a szószéken, s kihirdették, hogy a király beleegyezett a főtanács urak letételébe.

Arra a nemesség, minden tanakodás nélkül kikiáltotta azt a három urat az elcsapottak helyébe kanczellárnak, kincstárnoknak, országbirónak!

A vajda ott állt az üres trón mellett, könyökét annak támlányára nyugtatva. A trón mellett állt egy másik, alacsonyabb biboros szék, az volt a nádor széke. A délczeg vitéz gúnyos mosolylyal fogadta a megtisztelő lármát, mely nevét hangoztatá. Igen! három év előtt még az lett volna a nagyravágyása, hogy ebbe a székbe üljön. De most az neki nagyon alacsony volt. Félretaszítá maga elől a nádori széket, s a királyi ballusztrád szélére lépett. A nemesség, látva, hogy a vajda szólni akar, elcsendesült az egész karélyban, úgy hogy Zápolya érczhangú mondását messze meg lehetett hallani.

– Nincs közöttünk méltóbb a nádori méltóságra, mint az, a ki esze és ereje által a nemesség sorából a király személyének képviseletéig emelkedett, Verbőczy István…

E név kimondására egyszerre az egész tizennégyezernyi had felrivallt: «Vivat Verbőczy palatinus!» Az égrengető kiáltás elhatott a királyig Hatvanba.

Verbőczy megrettent. Ezt ő nem így tervezte. Ő Zápolya -225- Jánosnak szánta a nádorispánságot. Ő egyenes lelkű, eszű ember volt. Az egész mozgalomban, melyet megindított és vezetett eddig, nem volt más szándéka, mint hogy az országnak erős kormányt adjon, mely azt végveszedelméből ki tudja ragadni, de saját emelkedésére nem gondolt e mellett. Neki elég volt az a dicsőség, a mit eddig szerzett, hogy első, talán egyetlen törvénytudósa lett az országnak, hogy a törvényeket összegyüjté, az igazságszolgáltatást rendbe hozta. De az ilyen hivatalhoz nem érzett magában semmi erőt. Ez olyan teher volt, mely őt leroskasztá.

De már hasztalan volt minden szabadkozás. A nép szava, Isten szava! hát még ha az a nép csupa nemes emberből áll!

Midőn végre a király ismét megérkezett a trónsátor alá, s a nemesség szónoka, Ártándy szájából megérté, hogy Verbőczy lett kikiáltva új nádorispánnak, nem tehetett egyebet, mint hogy a választást helyben hagyja.

– Ne tedd a vállamra azt a nehéz terhet, fölséges királyom. Ne add a kezembe ezt a súlyos kardot, a melylyel nem birok. Én egyszerű litteratus vagyok, könyvek között őszültem meg, hogy viseljem én az ország főkapitányságát? hogy üljem meg a csatamént, mint a hadak fővezére? szegény sorsu vagyok, hogy feleljek meg a fényes méltóságnak, melyhez se lelkem, se vagyonom? Szabadíts meg tőle.

Háromszor ismételte e rimánkodását, mindannyiszor a nemesség éljenrivallása nyomta el a szavát.

– Te ébresztetted fel ezt az óriást, te hoztad össze az ős-országgyülést. Ha te nem birsz vele, a nagy népvezér, hát én szegény kicsi király, hogy tegyek ellene? Csak viseld te a magad terhét, én is viselem a magamét. -226-

Azzal inte a király a mögötte álló kanczellár püspöknek, hogy olvassa fel az esküformát az új nádor előtt.

Az egész tábor levette a süveget fejéről, a legmélyebb csend lett, a míg Verbőczy elmondá az eskű szavait az egri püspök után.

Ez örömzaj közepett aztán felolvasá Verbőczy az országgyülés megállapodásait, melyeket a besnyői értekezlet elfogadott. A király szentesíté őket. Az óriás tömeg helyeslést kiálta minden czikkre. Valami háromszázan tudták talán, hogy mi volt az, a mit megéljeneztek, de tizenháromezernek bizony álma sem volt arról, hogy minő sorát a nehéz törvényeknek fogadta el a hatvani ősgyülés.

Talán érdekes lesz egy részét e határozatoknak elsorolni, hadd lássa a mai kor ivadéka, hogy mire volt képes hajdanában a honfi lelkesedés?

A legelső határozat az volt, hogy az 1521-iki budai országgyülés határozatai a hadjárat és honvédelem költségeire szükséges adókra nézve ujból megerősíttettek.

«Minden nemnemes lakosa az országnak, akár polgár, akár jobbágy, kereskedő, vagy kézműves, fizet minden kémény után füstpénzül egy aranyat.»

«Minden igásmarhától öt denárt, juh-, kecske-, sertés és méhkaptár után két denárt.»

«A papok ezüstnemüiknek egy tizedét, a templomok kincseiknek egy negyedét.» -227-

(Ennél tökéletesebb adóztatási rendszer soha sem «volt», nem is «lesz» Magyarországon!)

«A nagybirtoku nemesek és főpapok fizessék adóban összes jövedelmeiknek fele részét az ország pénztárába, a kisebb birtoku nemesek pedig adózzanak épen úgy, a hogy a jobbágyok, de még azon felyül fizessenek egy kurta forintot.»

S hogy ez a begyülendő tömérdek kincs, szokás szerint, «cape-rape» módon szét ne ragadoztassék, annak a megőrzésére állítassék fel egy erős vár az ország közepén, melynek kapuit két főúr és két nemes őrizze.

És ez mind általános felkiáltással lett elfogadva. Nem volt részletes tárgyalás, nem módosítványok, nem névszerinti szavazás, semmi közbekiáltások. Egy szellem, egy lelkesült eszme hatotta át az egész országgyülést, «hisz úgy sem fizetjük meg!»

Elhatároztatott, hogy a király és királyné udvari tisztét magyarok viseljék.

Katonák zsoldja meg lett állapítva, a huszároké havi négy forintban, a puskásoké hatban.

A réz és ezüstbányák bérlete ki lett véve a Fuggerek kezéből, s átbocsátva Szerencsés Imre kezelése alá, a ki csodaeredményeket igért.

És a nagy Ujlaky herczegi birtok át lett ruházva Zápolya Jánosra, a ki ez által egyszerre az ország leggazdagabb főurává lett fölemelve.

(Ez volt tulajdonképen a legvalárdabb föladat, a sokat vitatott Ujlaky örökséget a vajda kezére juttatni. Ezért kellett nádort, országbirót, kincstárnokot megbuktatni.) -228-

S hogy az országgyülés határozatai ne szűkölködjenek tréfás részletek nélkül sem, az is határozatba ment, hogy azt a tömérdek hamis dénárt, értéktelen ezüstpénzt, a mit Szerencsés Imre veretett, (miután már meg van, és el nem emészthető) igyekezzék a király külföldi fizetéseknél elhasználni, takarítsa ki Cseh- és Németországba, s aztán ne eressze be többet a határon.

Ez mind és még a jövő évi országgyülésnek a kihirdetése nehány óra alatt el lett határozva a hatvani sikon, s ezzel az országgyülés rengeteg vivátot kiáltva a királyra, szép rendben eloszlott.

A király kiséretében járt német irástudó, Spervogel, mint szemtanuja a hatvani országgyülésnek, feljegyezte róla azt a dicséretreméltó adatot, miszerint a nemes urak az országgyülés közelében fekvő rozs- és árpavetéseket a lovaikkal le nem tapostatták, sem az asszonyok ludaiban és tyukjaiban kárt nem tevének, ellenben a husnak és pecsenyének, ludnak és kappannak, gyümölcsnek és zabnak azt az árát adták, a mit az eladó kofaasszonyok követeltek érte, a mi őseinknek jó hirnevére a legszebb magasztalás.

Hogy mind ezeknek a nagyszabású határozatoknak mi lett az eredménye, az már kevésbbé dicsekedésre méltó.

Nem elég az üdvösségre az, hogy legyen egy okos ember, a ki parancsol, ahoz még egy bolond is kell, a ki engedelmeskedik. Fizetés dolgában pedig régente is kevés volt a bolond ember.

Legkisebb számítás szerint öt millió aranynak kellett volna begyülni az ország pénztárába. (A mi a mai pénzviszonyokhoz arányítva, egyértékű volna ötven millió aranynyal.) Aztán összevissza nem gyült össze több negyvenötezer forintnál. (Ezért ugyan kár lett volna várat építetni az ország közepén, a pénz megőrzésére.) A nemes urak, meg a papok épen nem fizettek, a paraszt elhajtotta a marháit erdőre, berekre, mikor az adókivető jött, kivetni rá a dénárokat, s a kéményét lebontotta, hogy füstpénzt -229- ne fizessen. A bort inkább kiitták a hordóból, csakhogy adót ne fizessenek tőle, nem lehetett mást megfogni, mint a városi polgárt, meg a zsidót. Azok meg kialkudtak az adóbehajtókkal felében, harmadában. Az adóbehajtó sadduceus pedig akkor sem tartozott az emberi társaság első szinmézéhez, vagy a tokaji bornak az eszszencziájához. Azok a mi pénzt hétköznap beszedtek, vasárnap mind eldorbézolták, s ha már fennemlített Spervogelnek hitelt lehet adni, az adóban lefoglalt borokat a kutyáikkal itatták meg.

Szerencsés Imre, természetesen, a mint a rézbányák bérletét a Fuggerek kezéből kicsikarta, azon volt, hogy a saját hatvanezer aranyát helyre pótolja belőlük, a mit a nemes urak annektáltak: ő tőle is építetlen maradhatott az a torony, a miben az ország kincsét kellett volna megőrizni a négy magyar nemesnek. Milyen optimismus! Négy úr egy csomóban, a ki az ország pénzét megőrzi.

Minden úgy következett be, a hogy azt Fráter György előre megmondá Zápolyának.

A királyné eléje jött. Nagy volt az öröme, mikor meghallotta, hogy a nemesség a füstpénz egy részét a királyné kincstára számára szavazta meg, s látta, hogy a király épkézláb tért vissza az országgyülésből, s hogy a magával vitt vén totyakos főurak helyett fiatal daliás főméltóságokat hozott vissza. Meg is ülték ennek a lakodalmát Pesten, a pompás királyi kertben. (Ott volt az a mostani operaház helyén.)

Talán ugyanezen a napon irta VII. Kelemen pápa Ferencz franczia királyhoz azokat a baljóslatu sorokat, melyekben ez mondatik:

«Ki van már tűzve az óra, a melyben a szegény nyomorult Magyarország eltemettetik». -230-

XXI. FEJEZET.
A KALANDOSOK.

Minden úgy ment, a hogy Zápolya János tervezte. Az ország főméltóságaiba az ő hívei lettek megválasztva, a megyei kapitányok, kik az ő pártjából szemeltettek ki, elvették a hatalmat a főispánok kezéből, a nyolcz nemes kezében volt a kormány, ő maga elnyerte a nagy kincsű Ujlaky örökséget, úgy, hogy valósággal ő volt már a király az országban, csak a korona hiányzott a fejéről.

Hanem egy nagy hiba történt a számításban. Elmaradt az országgyűlés befejezése alkalmával a mindenkor szükséges és elmulaszthatatlan szankczió.

Báthory István uram nádorispánná megválasztatása alkalmából hét napig tartott a dáridó: a nemes urak még mézes bábot is kaptak, a mit hazavigyenek a tarsolyban a gyermekeiknek! a hatvani választásnál pedig azt sem kérdezték az embertől, hogy «mit iszik kend koma?»

Zápolya bizonyosan azt tartotta, hogy nem az ő dolga a traktálás, hanem a nádorspáné: Verbőczy pedig szegény ember volt, neki nem volt módja tizennégyezer nemes urat ősi szokás szerint megvendégelni. Szép szóval, ékes beszéddel jól tartotta ő a nemességet, de bizony kézzelfogható táplálékkal nem szolgált a hiveinek.

De legnagyobb hiba volt az, hogy a nemesség főfőkolomposát, -231- Ártándy uramat is kinn a hűs levegőn felejtették. Minden híve Zápolyának kapott valami donácziót, csak ő maradt puczéron. Még az a hadnagy is, a ki a budai csőcseléket szétkardlapozta, megkapta a maga részét az országbiró elkobzott jószágaiból. A Héderváry gyereknek, azért az érdemeért, hogy a királyné czifra bábúját ellopta, visszaadták hazaáruló apja lefoglalt birtokait, Ártándynak csak az akkor kapott ütlegek emléke maradt meg. És a hatalmas Zápolya, a ki hires arról, hogy olyan tiszta kezű, hogy soha ő rá azt a csunya vádat nem emelte senki, a sikkasztás, lopás vádját, könnyű neki! A hol más csipeget, markolgat, ott ő nyalábol! Hanem arról elfelejtkezik, hogy a nagy vagyonból másnak is juttasson, a ki belesegítette. Ő csak a katonáira gondol, azokat fizeti rendesen, pedig a ki nem katona, az is elvenné ám a zsoldot.

«Nemesek neheztelnek rá, hogy járkálói nem keresik fel hajlékaiban Isten jó nappal, s egy marék új pénzzel» mondja a krónikás.

Zápolya János úgy járt-kelt már a fényes királyi várban, mint a ki otthon van. Adta a rendeleteket, királyt és nádort mellőzve, s még a királyné szemébe is nézegetett. És ezt az udvaronczok különösen siettek a király fülébe besugni.

Komoly előkészületek történtek a közelgő háborúra. A király és Zápolya János számára ujdonat pánczélok lettek megrendelve Bertholdnál, a hires pánczélkovácsnál. Egyszerre készült el mind a kettő, egész családi ünnep volt, mikor a két fényes fegyverzetet felpróbálták a viselőikre. A királyné és udvarhölgyei mind jelen voltak a fegyverbe öltözésnél.

A király pánczélja fényes fehér aczélból volt, mesterségesen czifrára vésve s a mellvért ezüsttel kiverve, a sisakja egészen vert ezüstből. -232-

A vajda pánczélja pedig violásbarnára zománczolt aczélból, arany kacskaringókkal gazdagon felékesítve.

A király a kardját nem övezte magára, azt a fegyverhordója viszi utána s csak akkor adja kezébe, a mikor használatra kerül a sor. Jó hosszú pallos az, a szűz Mária képe aranynyal beedzve rajta, a másik oldalon: «in hoc signo vinces».

De a vajda általvető himzett övön hordja magával a kardját s ez az a híres Castriota kard, görbe, és a vége felé szélesebb, arab ákombákom a két lapján, nap, félhold és csillag.

Mind a két fegyverzet egymás mellett látható a bécsi muzeumban mai napság. Szegény Lajos király! de kicsiny, de vézna volt a termeted ahoz a nagy hős lélekhez, a kit magában rejtett, hogy ez a gyerekpánczél elég volt hüvelyének!

Mikor a tükör előtt felcsatolták a karvasait, elcsüggedve nézte a tükörből vékony karjait, a miken igyekezett az izmokat megfeszíteni s szomorú volt a lelke, mikor összehasonlította magát a vajdával, ezzel az életerőtől duzzadó daliával. Még azt is láthatta a tükörből, hogy a királyné azt a daliás alakot gyönyörködve nézi, míg akkor, a midőn a király felé téved a tekintete, az arcza egyszerre elkomorodik.

Az udvaronczok mégis siettek a királyt hizelkedve üdvözölni, milyen pompásan illik rá az a fényes pánczél.

Egy ormótlan nagy török fejet állítottak fel, dereka is volt a bábnak, a fején szaraczén sisak kovácsolt aczélból.

A király két kezére fogta a pallosát. Vékony karjaiban a sok testgyakorlástól volt még elég erő azt felemelni és lesujtani vele.

Meg is adta az árát a sulyos csapásnak a nyomorult -233- török fej. Sisakja behorpadt, meg is repedt tőle. Az udvaronczok tapsoltak e derék fejedelmi csapásnak.

Akkor aztán Zápolya tette meg a kardpróbát. Ő csak úgy félkézzel húzta ki azt a nehéz szablyát, nem is látszott rajta, hogy nagyon összeszedte volna az erejét. A kard egyet süvöltött a légben, s pillanat után kétfelé hullott a sisak fejestül, de még a dereka is a bábalaknak.

Nem tapsolt senki, nem brávoztak, de az általános elbámulás jelezte a hatást, a mit a hősi erőmutatvány előidézett az udvari társaságban.

A király a pallosára támaszkodott. Meg volt rendülve. Talán a törökfejet szelő kardcsapástól? Vagy talán a királyné sikoltásától. Úgy fogta két marokkal azt a pallost, hogy azt lehetett tőle várni, most mingyárt szembe áll a vajdával: «no hát most próbáljuk ki egymáson a kardjainkat!»

Másnap a vajdának kiadta a király a parancsot, hogy siessen azonnal Erdélybe. Szolimán ott készül betörni, Erdélyt megszállni. Ott próbálja ki a kardját a török fejeken.

Ezzel az egyetlen kipróbált hadvezérét veszté el a király a legválságosabb időben.

Azt mondták rá, hogy ez erőszak volt. Tizennégyezer ember, lóháton, karddal az oldalán nem határoz, hanem erőszakoskodik.

Tizennégyezer lovassal szemben nincs törvényes védelem, nincs meggyőző okoskodás. Példa volt rá Báthory -234- nádor, Sárkány országbiró esete, a kiket letorkoltak. De volt egy a főurak közt, a ki a nagy lárma közepett bölcsen hallgatott és nem jött elő a királyi sátorból. Ez volt Thurzó Elek, a főkincstárnok. Hiába kiabálták a nevét, meg az ismertető czímeit, «gyere elő te tizenhat feleségü lator! Te Mén-Marót! Te asszonyok közt főkapitány!» Hallatlanná tette a meghivást.

A többi megbuktatott főúr mind arra biztatta a királyt, hogy kérje fel a sógorát Ferdinánd fejedelmet, küldjön tizezernyi osztrák zsoldost Budára a jövő országgyülés ránczbaszedésére. Thurzó mást tanácsolt. Ne tizezer harczost küldjenek Budára, hanem csak tizezer aranyat. Ez többet fog használni. Zápolya kimélte a pénzét, ezzel elrontotta a dolgát. Ugyanazt a lóhátas országgyülést ellenkező irányba is lehet fordítani. A lónak a feje arra fordul, a merre az abrakos vályut teszik.

A Fuggerek adtak pénzt e czélra. Ötvenezer aranyat. (Ez volt az első korteskedés!) A Fuggercsalád a Thurzókkal sógorságban állott.

Legelőször is megnyerték a nagy népszónokot, Ártándy Pált, a ki minden mozgalomnál előljárt, de a jutalomosztásnál mindig elmellőzték. Most a jutalmon kezdték. Ártándy aztán megalakította nagy titokban az udvari pártot, fiatal vállalkozó nemes urakból. A pártnak szépen hangzó nevet is adott: «kalandosok» társasága. S hogy feltünő ne legyen a pártalakulás, nem Budán volt az összejövetelük, hanem a szép alföldi városban, Kecskeméten. Kétszázan voltak a kalandosok, jól felfegyverezve és begyakorolva, titkos jelszavukról ismertek egymásra: «pro rege et regina» ez volt a jelmondatuk. A kecskemétiek ugyan nem tartoztak a nemesi osztályhoz, de jó lovasok voltak, nem jobbágykodtak, redemtusok voltak. Szavazatuk ugyan nem lett volna az országgyülésen, de ha Tarczay Miklós és kalandos társai vezették őket, ki kérhette elő az armálist tőlük? Olyan egy ezer kecskeméti igaz -235- magyarnak lóháton bevonulása egy szép áprilisi napon az egész országgyülés arczulatát megváltoztatá.

Az új nádor, Verbőczy, tudós férfiú volt, csak azt nem tudta, a mi körülötte történik.

A kalandosok gondoskodtak róla, hogy a válságos időkben épen eltávolítsák a nádort Budáról. Thurzó (a titkos lutheranus) hevenyében zajos mozgalmat támasztott a felső magyarországi újhit-követők közt. Azok voltak a bányászok.

A lutheranus lázadás hírére Verbőczy hirtelen ott termett Beszterczebányán, társul véve maga mellé a már Lutherkergető híréről ismeretes Rajkay Gáspárt s ketten egyesült igyekezettel hozzáláttak a hæresis kiirtásához. Az eretnekségen kivül még az a bűnük is volt a bányászoknak, hogy magasabb munkabért követeltek, a mi még nagyobb bűn az államférfiak kis kátéjában.

S mig az ország nádora tartotta a nagy inquisitiót, missionariusi buzgalommal, az alatt a kalandosok a vármegyéken gyöngyen átgyurták a nemességet, a maguk hiveit ellátták utiköltséggel, vezérekkel, a Zápolya hiveit lebeszélték, elijesztgették, nem nemeseket is, a kiknek posztó ruhájuk volt, lóra ültettek, a tiszántuli nemességet felbőszítették Verbőczy ellen a hitüldözés miatt, ezek már nagyrészben kálomisták voltak, s ezen a módon egy évvel a lázongó rákosi országgyülés után, s csak tiz hónappal a hatalmaskodó hatvani ős «korultái» után, összehoztak egy olyan szép engedelmes országgyülést, hogy abban még csak irmagja sem volt a Zápolya-pártnak.

Midőn Verbőczy a nagy inquisitióból haza érkezett Budára, csak elbámult rajta, hogy a királyi várlakban mind ott találta a megbuktatott főurakat, Báthory, Sárkány, Thurzó, Tahy diadalmas orczával jött eléje s még csak a keze intésével sem köszönté, Szalkán érsek pedig a mint meglátta az egyik ajtón belépni, maga a másik ajtón kihúzódott. Lármás fiatal leventék, a kiknek az arczát -236- soha sem látta, félretaszigálták az útból, az udvarhölgyek összesuttogtak s vihogtak, a királyné pedig nagyon hidegen szólt hozzá s az egészségi állapotja felől tudakozódott tőle.

Verbőczy vette észre, hogy neki itt letelt az esztendeje. Megfoghatatlan volt előtte ez a nagy fordulat, de minden jel tanuskodott róla, hogy az valóság. Felkereste azonnal a királyt. Elmondá, hogy az udvar arczulatából azt olvassa ki, miszerint ő itt fölöslegessé vált, s kérte a királyt, hogy fogadja el a lemondását a nádori méltóságról, melyet ugyis szive ellenére erőltettek rá.

Verbőczy hazament budai palotájába s mint aféle tudós ember könyvei között kereste a megnyugtatást.

Reggel azonban a szolgái kizavarták azzal a rémhírrel, hogy az országgyülésen a nemesség Verbőczy fejét kéri.

Csak annyi ideje volt, hogy a várbeli alagúton át elosonhatott s a Dunához érve egy naszádon elmenekülhetett.

Egy órával később már ott voltak a palotája előtt Báthory hivei, a kik darabokra akarták konczolni. Épen mint Hatvanban Báthory Istvánt a Verbőczy hivei.

Nagy volt a haragjuk, hogy nem kaphatták meg. Boszújokban fel akarták dulni Verbőczy palotáját, de a király leizent hozzájuk a várpalotájából, hogy ezzel a szándékkal hagyjanak fel, Verbőczy házában nem találnak mást, mint irásokat és boros hordókat, ha az elsőbbeket pusztítják el, a közönségben tesznek kárt, ha pedig az utóbbiakat, akkor magukat verik földhöz. Ebben megnyugodtak.

Az új országgyülésen aztán megsemmisítették a hatvani országgyülés határozatait, Verbőczyt ipával együtt, mint hazaárulókat, számüzték, Báthory Istvánt visszatették a nádori székbe, Sárkány Ambrust az országbirói méltóságba, Thurzó ismét főkincstárnok lett, Tahy újból horvát bán, a helyébe választott Frangepán Kristófot szintén elcsapták. -237- Az ki is vándorolt, külföldi szolgálatba állt s ezzel még egy másik kipróbált hadvezére a magyar hadseregnek lett elvadítva az országból.

A szultán épen az nap indult meg Sztambulból kétszázezer harczossal és háromszáz ágyuval a Magyarország elleni hadjáratra.

«És a király, bárha a veszély nagyobb volt, mint valaha, mindezekre nem indult meg, mintha kőből volna.»

XXII. FEJEZET.
MOHÁCSNÁL.

Magyarország nemessége egy emberöltő óta nem látott komoly háborut. Hunyady Mátyás diadalmas hadjáratai óta harminczöt esztendő mult el. A ki azóta férfi lett, nem próbálta ki a kardját soha ellenség pánczélján. A Dózsa-lázadást Zápolya erdélyi rendes hadai verték le. Ott is magyar magyar ellen harczolt, vértes lovagok, kaszás pórtömegek ellen. Puskával, ágyuval lőni a nemes nem tanult. Ezt a tudományt a zsoldosokra bizták. Azok védték a végvárakat s ott el is fogyának az ostromokban. A nemes csak lóháton akart harczolni, gyalog vitézkedni paraszt dolog. Rendes hadsereg nem volt, és így hadvezér sem volt, mit vezetett volna? Egy tábor felütéséhez, egy csatarend felállításához nem értett senki. Külön-külön minden vitéz egy emberszámot tett, de zászló alatt ezer vitéz nem tett egy ezredet.

És az ellenség, a ki boszuálló hadjáratra megindítá tengersokaságú seregeit, nagy ütközetekben kipróbált dandárokból állott, vértes lovas spáhijai, puskás janicsárezredei diadalmas hadmüveletekben tanulták a vérontás tudományát, háromszáz ágyujokkal a csatatéren tették le a remeket, -238- s hadvezéreik nevét az elsők közé sorozza a történetíró.

A magyaroknak csak két hadvezére volt, Zápolya János és Frangepán Kristóf. Mind a kettőt messzire távolítá az udvari cselszövény. Nem beszélt már senki Budavárában a haza veszedelméről, csak arról a nagy diadalról, melyet a kalandosok kivívtak, midőn Zápolya pártját megbuktatták.

A király lóversenyeket rendezett a Rákoson, a királyné tánczvigalmakat a várban, a miken reggelig mulattak.

Ekkor két nemes ifjú vetődött Budára, a kik Szolimán táborából kerültek elő, mint megszökött hadifoglyok. Ezek hozták hírül, hogy Szoliman tömérdek hadserege már a Duna és a Száva előtt áll, maholnap idebenn lesz.

Erre aztán felriadtak. Kezdődött a kétségbeesett kapkodás. Követeket futtattak Ferdinánd fejedelemhez, Zsigmond királyhoz, a pápához, hogy küldjenek segítséget. Egyedül a pápa hallá meg a könyörgésüket, ő küldött pénzt, s az nem ment czigányútra, egyenesen a pápai követ kezébe került, s az nem küldte azt a magyar kincstárba, hanem maga fogadott rajta morva zsoldosokat, s vásároltatott Bécsben lőport, puskát.

Zápolya Jánosnak volt derék serege Erdélyben. De a vajdától jobban féltek Budán, mint Szolimántól s a helyett, hogy ezt a rendezett hadsereget Buda alá rendelték volna, azt a parancsot adta a király Zápolyának, hogy egész haderejével törjön Szolimán hátába Havasalföldön keresztül, Szolimán kétszáz ezernyi hadseregének a feltartóztatására pedig leküldték Tomory Pál érseket, és Báthory István nádort. Tomorynak volt ezerötszáz lovas katonája és háromszáz puskása, Báthorynak pedig egy csoport kaszás parasztja és egy nagy köszvénye, se felülni a lovára, se leszállni róla nem tudott magától.

Ekkor aztán a «véres kardot» meghordozták a kikiáltók -239- a vármegyében faluról-falura kihirdetve, hogy «veszélyben a haza, a király katonát kér.» S hangzott aztán hegyen síkon a lelkesült dal: «Lajos király azt izente, Hogy nincs elég regementje. Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájan elfogunk menni.» Régi nóta ez nagyon!

Pedig már negyedszer izente Lajos király, hogy állítsák ki a nemesek, főurak és főpapok a zászlóaljaikat, de az lett a válasz, hogy majd ha a király is menni fog a háboruba, akkor mi is megyünk.

A leggyermekesebb észjárás szerint az lett volna a feladata a magyar nemességnek és főuraságnak, hogy az ország minden részéből Buda alá gyülekezzenek. Itt volt az ország központja, erős, védelmezhető vár, hegyektől, folyamtól védett jó táborhely. Ide kellett volna Zápolya seregét is meghivni. A határ védelmezése már el volt mulasztva, egyik végvár a másik után veszett el, de senki sem mozdult, azt mondták: «menjen elébb a király!»

Ez alatt Szolimán bevette ostrommal az utolsó erős végvárat, Péterváradot, a vitéz őrsereget, a kiket elfogott, kegyetlenül lefejeztette.

Csak erre a rémületre fordult meg az udvar hangulatja. Most már azt izenték Zápolya Jánosnak, hogy jőjjön az egész seregével Erdélyből Magyarországba. A vajda rögtön megindítá szép rendezett táborát s közeledett ép oly gyors napi járatokban, mint Szolimán.

A kik Zápolyát késedelmezéssel vádolják, vessenek egy tekintetet a térképre s aztán ítéljék meg, hogy nem nagyobb útat tett-e meg Zápolya Erdélytől Szegedig, mint Szolimán Eszéktől Mohácsig, ugyanegy időhaladék alatt? A vajdának az lett parancsolva, hogy Tolnára siessen.

A király zsoldos hadát pedig fizetni kellett. A kincstár mindig apadóban volt. Hirtelen elrendelték, hogy a templomi ezüst edényeknek, az arany szentségtartóknak felét össze kell szedni s azokból pénzt veretni. Huszonöt pénzverő sajtolta nyakrafőre a forintokat, denárokat. (Lehetett -240- pedig akkor venni egy ökröt 12 forinton, egy hízott sertést egy forinton, egy zsák buzát egy negyedrész forinton.)

A főpapok nem akarták ide adni a templomi ezüst edényeket, s a kincstárnokok azokból is, a miket erővel elvittek, a szebb billikomokat eltették maguknak.

Tomory Pál azt izente, hogy tizenkétezer emberrel még meg lehetne gátolni a törökök átkelését a Dunán. De hát ekkora hadsereget hol vegyenek?

A véres kard azt hirdette, hogy minden nemes siessen Tolnára, a főtáborhelyre. Paraszt, polgár, minden ötödik ember, gyalog és puskájával megjelenjen. A kitüzött határnapon egyetlen ember sem volt ott.

Azzal elbúcsúzott a feleségétől, felült a lovára s leszállt a táborba Drághfy János kiséretében, a ki a király zászlóját vitte, ősi szokás szerint a sarkantyui leszedetvén a saruiról, mivelhogy a zászlótartónak nem szabad elfutni a csatából.

Négyezer embere volt a királynak, mikor elindult Budáról Paks felé, szembeszállni Szolimán kétszázezerével.

Arra a hirre, hogy Lajos király nyeregbe ült, egyszerre lóra pattant a nemesség s megszünt az átkozott lanyhaság. Csatáról, diadalról beszélt már mindenki s indult a király után.

Egy hónappal elébb megmentette volna Magyarországot a nemes lelkesedés, most már csak vesztébe vitte.

A közeli megyékből még jókor érkezhettek a nemesi zászlóaljak, a felső Magyarországiak is, szintén a horvátok; -241- Morvából, Lengyelországból megjöttek a segédcsapatok. Jött Zápolya testvére, György, lovas és gyalogezredével, Hannibál a morva zsoldosokkal, Gnozenszky Lénárd lengyel a magyar harczosokkal, kik mind a pápa pénzén lettek felfogadva, a püspökök bandériumaikkal, Tomory Pál hatezerre felnőtt dandárával és Szerecsen János kétezer ijászszal. (Szolimán tüzérei ellen ijászok!) Összeverődött lassankint huszonhétezer harczos a király zászlója alatt.

A király Báthory nádort küldte Szolimán ellen Eszék alá, hogy a törökök átkelését a folyamon megakadályozza. A nádor utalva volt a főurak és főpapok dandáraira. Ezek azonban vonakodtak a nádor parancsára táborba szállni, nemesi privilegiumaik szerint ők csak a király személyes vezetése alatt tartoznak harczolni, erre allegáltak.

Lajos királyt erre a hírre elhagyta eddig mutatott kőhideg érzéketlensége. Haraggal fakadt ki e szavakra:

«Látom, hogy mindenki az én fejem mögött keresi a saját feje menedékét. Én a magam fejét azért hoztam ide, hogy az ország javáért s a tietekért minden veszélynek kitegyem. Senki se mentse a lelketlenségét azzal, hogy az én drága fejemet őrzi. Én holnap indulok oda, a hová mások nálam nélkül nem akarnak menni. Legyen vezérem az Isten!»

Brodarics püspök e szókra sírva borult a király lábaihoz; úgy könyörgött előtte, hogy tegyen le ez elhatározásáról, még el lehet fordítani az országról a végveszedelmet. Küldjön a király követséget Szolimánhoz, igérjen neki pénzfizetést, elégtételadást a követein elkövetett megbántatásért, kössön békét; s ha kell, szövetséget vele.

Késő volt már! A hatvani országgyülésen, midőn Fráter György kimondá a békekötés eszméjét Zápolya előtt, alkalmas idő lett volna arra. Most már fegyverrel a kézben csak győzni, vagy meghalni lehetett. -242-

A király Boldogasszony napján hazaküldé Budára az egri püspököt, Várday Pált a nejéhez, azzal az izenettel, hogy elindult a döntő ütközetbe, gyűrűjét és a mellén viselt medaillont, a királyné arczképével, balsorsát előre sejtve, a levelébe zárta.

Báthory István senkinek sem kellett fővezérül. Magával is jótehetetlen volt szegény.

Tomory Pál könyörögve mondá a királynak, hogy inkább üttesse le a fejét, mint hogy az egész magyar hadsereg vezényletét reá bizza. Nem pap kell oda, hanem generális. Inkább Zápolya Györgyöt ajánlotta.

A derék ezredes kapitány még inkább szabadkozott. Ő soha egy ezrednél többet hadban nem vezényelt: képzelete sincs felőle, hogy mit kell tenni egy hadvezérnek, mikor csatatervről van szó? Elvállalja a vezetést, de csak addig, a míg bátyja a vajda megérkezik az erdélyi sereggel, akkor ruházza a király arra a fővezérséget.

A király erre is hajlandó volt. De annál jobban iszonyodtak ettől a gondolattól a «kalandosok». A király egész környezete abban a hitben élt, hogy ha Zápolya a seregével megérkezik és a királyéval egyesülten kivívja a diadalt: ezáltal urrá teszi magát az egész ország fölött.

S bár siettették volna hát a fegyverek összemérközését. Még Szolimán túl van a Dráván: hét nap kellett neki, a mig hidat veretett s nagy tömeg hadával, kerekes ágyúival, tevéivel átköltözött a hidon. Ez átjövetelnél kemény harczot lehetett volna vívni ellenében.

De ezt a hét napot elfecsérelték a dandárvezetők az egymásközötti czivakodással. Mindenki más hadi tervet -243- ajánlott s e fölött úgy összevesztek, hogy a Tomory dandárvezérei azzal fenyegették a király környezőit, hogy rajtuk rontanak s felkonczolják őket. A magyar sereg abban az állapotban volt, hogy egymással ütközzék meg. Aztán duzzogva vonta magát egyik erre, a másik arra, nagy hézagot hagyva egymás között.

«Kergesse el a király maga mellől a léha papokat! Mit nekünk a török, ha még tizannyi is! Tizediknek sincs se kardja, se tegze!»

Egy felhőtakarta éjszakán érkezett sebes vágtatva a Dráva mellől Podmaniczky Mihály a király szállására (sátora még nem jött meg Budáról), meghozva a rémhírt, hogy Szolimán megkezdte az átkelést a Dráván.

Erre következett az a végzetes tanácskozás, mely Magyarország sorsa fölött határozott. A vezérek egyik táborból a másikba nyargaltak, hadcsapataik izenetét hordva innen oda. Mert az a kis magyar hadsereg is háromfelé volt szakadva. Az egyik Tomory és Perényi temesi gróf vezénylete alatt a rögtöni megütközést sürgette; a másik, Szalkán primással az élén, be akarta várni Zápolya János és Frangepán Kristóf hadainak megérkezését; a harmadik, a hol a király és a kalandosok voltak, visszavonulást ajánlott.

Tomory érseket magát is elragadta ezredeinek türelmetlen vitézkedési kedve. Az éjjeli tanácsban azt javasolta a királynak, hogy rögtön meg kell ütközni Szolimánnal.

– Lehet huszonhétezer ember s abból huszezer derék lovas vitéz, a gyalogság nálunk nem vet számot.

– Háromszázezerre mondják; de annak nagy része polyvahad. Harczoló serege nem lesz több hetvenezernél.

– Az is háromszorta több a mienknél. S még nagyobb a külömbség a pattantyusságunkban. Nekünk mindössze csak hatvan ágyunk van, a töröknek háromszáz. -244-

– Nem sok időt vesztegetünk mi az ágyúzással. A magyar hadi taktika a gyors támadás rohamában fekszik s ennek a sikerére a fejemet teszem. Keresztül törjük a török hadat s akkor az baromsokasága által jut veszedelmébe. A török ágyúk miatt pedig ne aggódjunk; a hogy szökevények által értesültem, a törökök ágyúit mind német és olasz pattantyusok látják el, a kiket fogolyképen kényszerítenek a törökök hadiszolgálatra. Ezek megizenték nekünk, hogy a mint meglátják a mi csapatainkat, egyszerre a törökök ellen fordítják az ágyúikat.

S ezt a vezérek elhitték Tomorynak. A vele jött hadnagyok is éktelen lármával követelték a királytól, hogy őket vigye ütközetbe: esküdtek, hogy irmagot sem hagynak a törökből, a milyen veszett jó kedvükben vannak!

Nem várnak se Zápolya Jánosra, se Frangepán dalmatáira, se a Brandenburgi őrgróf morváira, a kik mind sietve közelednek már. A diadal babérait ők egyedül akarják letépni.

Csak a fiatal gavalléros nagyváradi püspök, Perényi Ferencz, tartá meg tréfás kedélyét, azt mondva ez elhatározás után a királynak:

«Már most küldje el felséged Brodaricsot, ha megél, Rómába, kérje fel a pápát, hogy azt a napot, a melyen megütközünk, Pál barát és a húszezer magyar vértanú ünnepéül jegyeztesse fel a miséskönyvbe.»

Ez még csak intés volt az Isten kezétől. Még volt idő az intést átérteni: magába térni, felkészülni. Senki sem hallgatott rá.

Most aztán következett a második lesujtás, ugyanazon napon. Ugyanattól a kéztől. -245-

«Ez a nemzet éltet nem érdemel! – Egy új magyar nemzetet kell a helyébe teremteni!»

Voltak idegenek a magyar táborban, a kik már forogtak nagy hadjáratokban, Gnojenszky Lénárd, a lengyel dandár vezére, azután Schlick István, a morva hadcsapatok ezredese. Gnojenszky azt javasolta, hogy a táborral együtt járó kocsikból szekérsánczot kell alakítani, a mely mögött a gyalog lövészek az ellenség oldaltámadását visszaverhetik. Schlick azt a tanácsot adta, hogy a Mohácstól jobbra elnyúló magas dombokat foglalja el a magyar derék sereg, a honnan ágyútelepeivel az ellenség támadását könnyen visszaverheti. Nem fogadták meg a tanácsaikat: a csatatért uraló dombokat őrizetlen hagyták. S azok mögött gyülekezett Szolimán tábora.

Brodarits azt kivánta, hogy a királyt egy ezred válogatott lovassal állítsák a tábor szélére, a honnan balsiker esetén elmenekülhet.

A vezérek nem engedték ezt. A királynak ott kell lenni a sereg közepén, hogy mindenki láthassa s lelkesüljön a láttára.

A kalandosok közül a kis Héderváry Lőrincz ajánlkozott rá, hogy ő fölveszi a király pánczélját, sisakját s a király helyett fog szerepelni.

Ezt sem fogadták el. Ki talál sülni a kegyes csalás s ez nagy elkeseredést fog támasztani. Végre azt határozták el, hogy ezer vértes vitézt állítanak a király mellé, a kinek a személyét a legderekabb vitézek, Ráskay Gáspár, Török Bálint, Kállay János fogják megvédelmezni.

S ezzel azután megállapították a csatarendet; a számra csekély magyar sereget hosszú vonalban elnyujtva, hogy az ellenség túl ne szárnyalhassa. A sereg két osztályra volt szakítva, középen egy puskalövésnyi széles hézagot -246- engedve. A homlokzaton voltak felállítva az ágyúk egy tömegben. A két szárnyon levő lovasságnak semmi szüksége sem volt ágyúkra.

A királyt az utószakaszban helyezték el, ott voltak az esztergomi primáson kivül a zágrábi, nagyváradi, pécsi, szerémi, zárai, boszniai püspökök is. Mintha valami nagy requiemre készülnének. A királyi udvar mögött állt még Drágfy, az ország zászlójával, Ráskay vértes lovasai közepett.

Gyönyörű, derült hajnallal kezdődött a nap, mely a magyar ezredeket hadirendbe fölállítva látta.

Báthory István nádor a királyt körülhordozá a csapatok arczvonalai előtt s beszédet tartott a nemesekhez:

«Ime a király itt van közöttünk. Minden veszélyt megoszt velünk, még a halálra is kész a hazáért, a keresztény vallásért és a ti feleségeitek, gyermekeitek megvédelmezéseért. Ti is küzdeni fogtok a királyért, úgy a hogy férfiak, a hogy magyarok küzdeni szoktak. Az ellenség, a ki reánk jön, ugyanaz, a kit apáink annyiszor összetiportak, magunk is sokszor megvertünk. Ismerjük, nem rettegünk a nagy számától. Az a magyar jelszó, hogy az ellenséget nem mérjük singgel, ha óriás; nem számláljuk, ha sokaság; hanem előbb levágjuk, azután mérjük meg, azután számoljuk meg.»

A többi vezérek is ott nyargalásztak a hadsorok előtt s lelkesíték a csapatokat.

Miért nem mentek hát ők eléje? Miért nem foglalták el a halmokat, melyek köztük és Szolimán között elnyúltak? Megfoghatatlan ez! Ha oly türelmetlenül kivánták a megütközést, mért nem kezdték meg ők a támadást? Ha abban bíztak, hogy a magyar taktika a gyors rohamra van számítva, minek vesztegeltek egy álló helyben hajnaltól -247- délig? Miért nem küldték előre legalább kémszemlére a rendetlen mezei lovasságukat, Szerecsen ijászait?

A mint délben Szolimán hadvezérei élén fellovagolt a Szentpéter magaslatra, ott látta lenn a sikon a harczrendbe állított magyar tábort. Megszámlálhatta az ezredeiket, végig tekinthette az egész csatatervüket.

Itt leszállt lováról s imádkozott Alláhhoz: «Alláh segíts! Nálad az erő és hatalom; tőled jön oltalom és segítség! Allah vezesd diadalra Mohammed hű népét!» Arczán könny csorgott végig az áhitattól. Vezérei és harczosai szintén leszálltak a nyeregből s arczczal a földre veték magukat a diadalért imádkozva.

Az előhadat vezette Ibrahim nagyvezér a rumeliai ezredekkel, a másodhadat Behram basa az anatoliakkal. Ezek mögött jött a szultán, testőreitől s a puskás janicsároktól környezve. A janicsárok hada előtt volt felállítva az ágyúk tömege, háromszáz ágyú egy vonalban, lánczokkal egymáshoz kapcsolva.

A török hadsereg még mindig nem támadott. Kiszámított tervből tette. Egy nagy lovas hadtest, Bali bég vezénylete alatt a várakozás óráiban megkerűlte a magyar hadsereg állását a jobb szárnyon. A magyar sereg abban a veszélyben forgott, hogy körülkerítik s elfogják ütközet nélkül.

Az égen vészterhes felhők emelkedtek a keleti láthatáron, a gomolygó hófehér fellegekben czikázó villámok dörgése kezdett a távolban hallatszani. Az égiek is beleszólnak a földiek harczába.

Délután három órakor a mohácsi völgyből előbukkanó spahik sisakjai jelenték, hogy oldalt jobb felül jön erős támadás.

Jó lett volna most, ha a lengyel tanácsolta szekérsáncz -248- fel lett volna állítva. Abból vissza lehetett volna verni az oldaltámadást.

Tomory Pál rögtön észrevette a veszélyt s vágtatott a király osztályához.

Tartalék seregről nem volt gondoskodva. Egyedül a király védelmére rendelt vértesek, Ráskay alatt voltak a hadrend megbontása nélkül Bali bég ellen küldhetők. A király parancsot adott Ráskaynak, hogy siessen az ezredével a támadást visszaverni.

«Most már csak a döntő roham segít! kiálta Tomory, s azzal a maga táborába lovagolva, megfuvatta a tárogatókat a hadközépen, erre megszólaltak Perényi Péter hadi kürtjei is a balszárnyon, s azzal felzendült a hármas kiáltás az egész hadrendben.

A szemtanú krónikás feljegyzé, hogy a király arcza halálsápadtra vált, midőn a sisakot a fejére csatolták.

Az égzengést túldörögte a vágtató paripák robaja, az ádáz csatakiáltás.

Őrültség volt, a mit a magyar e napon tett; de a hősi szívnek dicsőséges próbája. Tizszerte erősebb ellenségnek, halállal daczoló, sorssal nem alkuvó szemben támadása.

Csak egyszer lőtték ki a magyarok ágyúikat: azontúl a kardjukra bizták a harczi munkát.

A trombiták riadójára a magyar hadsereg balszárnya Perényi Péter vezénylete alatt, a dereka Tomory Pállal az élén vágtató rohamban zudult Ibrahim nagyvezér ruméliai hadseregére s az elszánt rohamban keresztül törte annak arczvonalát s dühös kardviadallal megfutamítá a török sereget, hanyatt homlok Behram basa anatoliai seregére vetve azt.

A kezdet szerencsés volt s Tomory hadvezéri tehetségének becsületére válik. Ő egyenlő erővel támadta meg a török tábornak egyes hadosztályát s azt letörte. -249-

A törökök még nem használták roppant tömegü tüzérségüket. Az ő ágyúik a lovas hadrend mögött voltak felállítva. A ruméliai hadsereg megbontása a török hadderekat is veszélybe hozta.

Ekkor a király is megfuvatja a trombitákat s a második hadosztálylyal megrohanja a szultán anatoliai hadseregét.

A kronikaírónak káprázott a szeme, a mikor e válságos perczek történetét maga előtt látta. Azt mondja, hogy az anatoliai hadsereg a király hadosztályának rohama előtt hirtelen kétfelé kanyarodott, eltakarodva a háromszáz ágyú elől. Ez lehetetlenség. Hadászatilag épen úgy lehetetlenség, mint lélektanilag. Hadi szempontból esztelenség az ágyútelepeket fedezet nélkül hagyni; lélektanilag is lehetetlen, mert a támadó ellenség rohama előtti félrevonulás okvetlenül futássá fajul el s akkor a támadó fél ezt a futó ellenséget fogja aprítani, a ki a hátát mutatja előtte.

A király az első sorban vágtatott, testőreitől és a kalandosok csapatjától környezve. Fel van róla jegyezve, hogy vitézül harczolt s harczközben sebet kapott. Tehát ellenséges csapatnak kellett előtte lenni, oly tömegben, hogy ő rá is jusson egy ellenfél, a kivel férfi férfi ellen össze csapjon. Itt kapta a sebet. De ellenfele meghalt.

Czettrisz Ulrik, udvari tiszt, hogy a király sebet kapott, megragadta lovának a zabláját s erővel tartá őt vissza a tovább rohanástól.

De a kalandosok vértes csapatja tovább tört előre, maga előtt hajtva az ágyúk felé a megfordított ellenséget.

E válságos pillanatban adá a parancsot Behram basa a tüzéreknek, hogy süssék ki egyszerre az ágyúikat, nem törődve vele, hogy kit ér a golyó: törököt-e, vagy magyart?

A háromszáz ágyú bömbölése: a pokolbeli tűzláng lobbanása -250- eldönté a harcz sorsát. Vonagló testhalmok, ló, ember, összekeverve, jelölték a csatatért. A hátúl jövő csapatok megriadtak.

De a kalandosok csapatja még az ágyúk során is keresztül tört: leaprítva a pattantyusokat s egyenesen a szultán felé rohant.

Még a szultán testőr lovasságával is viadalba eredtek. Csoda harcz volt az! A nemes vitézségnek felséges költeménye.

Még harminczhárman voltak, a mikor a szultán testőrcsapatján keresztül törtek. Maga Szolimán is kénytelen volt kardot rántani feje védelmére.

Ekkor a gyalog jancsárok veték magukat a hős ifjak elé s széles pallosaikkal elvagdalták a paripák lábainak inait: a lovagok földre buktak s ott elnyomatva, összeapríttattak.

Egy másik csapat a török hadrenden áttörve, egész a tevék táboráig hatolt előre, azt pedig Bali bég ezredei fogták hátba és lemészárolták.

A török ágyúk, s a janicsárok puskái még egyszer dördültek el a felbomlott magyar hadseregre. Ekkor az «Úr» közbeszólott. Az égi tűzsugár odacsapott le a harczolók közé, túlharsogva az ágyúdörgést s a szakadó zápor kioltá a tüzérek kanóczait. Az égből aláomló felhőszakadás eltakart törököt, magyart egyaránt, a dühöngő vihar kicsavarta a kezekből a zászlókat. Futott, a ki még futhatott, a villámlobbanásnál keresve az utat, s út helyett záporpatakokat talált mindenütt. A tomboló zivatarban a győztes török had felhagyott az üldözéssel.

Huszezer magyar holtteste fedte a mohácsi síkot. Elhullottak a fővezérek, Tomory Pál, Zápolya György, Szalkán László, a primás, s vele együtt öt főpap, köztük a tréfálkozó jós, Perényi Ferencz és ötszáz főnemes. A magyar nemzet színe, virága le volt aratva. -251-

Útjokban volt a Csele patak. Egy hitvány csermely rendes időben, most a felhőszakadástól megdagadt rohanó ár.

Czettricz Ulrik neki vágtatott az árnak, (a hidat elszakitotta már a víz) s ő maga szerencsésen kikaptatott a tulsó partra.

A királynak a paripája azonban elhibázta az ugrást s a meredek partról hanyatt vágódott vissza, maga alá temetve a királyt, a ki nehéz fegyverzetében nem tudott a lova alól kiszabadulni, ott veszett a rohanó árban.

XXIII. FEJEZET.
KÉT KIRÁLY EGY ORSZÁGBAN.

A mohácsi vesztett ütközet híre már másnap éjfélben eljutott Budára. A hirnök csak annyit mondhatott, hogy a magyar hadsereg le van gázolva, a török seregnek semmi haderő nem áll útjában. Hogy a király elesett-e, vagy elfogatott? azt még nem tudta senki.

A királyné kora hajnalban elhagyta Budavárát s a körülötte levő főurakkal együtt Pozsonyba menekült.

A csatából elfutott harczosok széthordták az országban a nagy romlás jajveszékelését.

Elfutott a nádor is, váltott paripákon, s nemcsak a saját jóltáplált termetét mentette meg, hanem még az útban talált pécsi káptalant is kifosztotta, melynek tagjai a székesegyház kincseit vitték magukkal.

Midőn Zápolya meghallá a magyar hadsereg pusztulását, keserves sirásra fakadt.

Hát könnyekkel gyászol a magyar? Sirás-e a dolga a trónkövetelőnek? -252-

Egész életének a törekvése, lelkének minden vágya az volt, hogy ide jutni lássa az országot. Személyes ellenségeit megsemmisítve, a trónt üresen hagyva, az egész országot az ő védelmére bizva.

Mért nem ragadta akkor a kezébe az ország zászlaját? Neki akkor egy jól rendezett hadserege volt, s mögötte volt még egész Felső-Magyarország gyülekező hada, a török hadsereg a diadal után szétbomlott pusztító dandárokká, azokat Zápolya egyenkint felmorzsolhatta volna, a hogy tette a horvát vidéken a derék Frangepán Kristóf, az ő legjobb fegyvertársa. S akkor az egész nemzet hálája tette volna fejére a koronát. Ha Zápolya könyhullatás helyett vérontást követel, a honszeretet, a nemes harag, az elkeseredés vezette volna a hadseregét.

A mint Zápolyát kétségbeesni látta a serege, szétmállott, a nélkül, hogy valaki űzte volna. Visszavonult s alig maradt egy dandár körülötte.

A «Basaharcz» alatti kétségbeesett védelem, Dobozy és neje hős balladája, a szabadkai szekérsáncz ostroma nagyszerű emlékeit örökíték meg a magyar vitézség fellángolásának, csak Zápolya fegyvere pihent.

A szultán elfoglalta Budavárát, ott ülte meg diadalünnepét s éjente kivilágitást rendezett felgyujtott palotákból, míg romhalommá tette az egész várost. Akkor aztán hajókra czepeltette Hunyady Mátyás világhírű könyvtárát, remek broncz szobrait s leküldte zsákmányul Sztambulba.

Hogy mit lehetett e zűrzavaros rablóhadjáratban tenni egy bátor hadvezérnek, azt megmutatta Frangepán Kristóf, a ki egy dandárral keresztül vágott a duló török csapatokon Horvátországból egész Székesfehérvárig, úgy hogy a megrémült budai törökök, jöttének rémhírére olyan hanyatthomlok rohantak a hajóhidra, hogy az leszakadt alattuk s ezrével vesztek a Dunába.

A török szultán aztán boszuját kitöltve követe megsértéseért, -253- visszatért seregével együtt Sztambulba, mint a zivatar, mely vérzáporral öntözte végig az országot. Kétszázezer halott és rabul elvitt fogoly bánta meg a nagy úr haragját.

A romok között aztán megjelent Zápolya. Kereste közöttük a királyi széket.

Akadálytalanul bejöhetett Budavárába, nyitva volt minden kapu, még a királyi váré is.

Jó hive, Verbőczy keserű tréfával mondá, midőn a királyi várba beléptek: «no ide most ugyan akadály nélkül bejöhettünk».

Bejönni lehetett, de megmaradni nem, az üszökfedte romok között temetetlen heverő hullák büze miatt.

A királyi trón üresen állt, de már annak a hátára fel volt ragasztva Ferdinánd manifestuma, melyben a királyok között kikoholt szerződés alapján jogát követeli a magyar koronához.

Ennek ellenében azt a tervet veté, hogy ő meg Máriát veszi nőül, Lajos király özvegyét.

A nádor a királynéhoz menekült, vele volt több főúr, Batthyányi, Nádasdy; Zápolya mellett még többen: Perényi Péter, a mohácsi csata hőse, Török Bálint, Podmaniczky püspök, még Ártándy is. A nádor Komáromba hirdetett országgyülést Ferdinánd nevében. Verbőczy Székesfehérvárra a vajda nevében. A nemesség válogathatott, hogy a két nádor hivása közül melyikre hallgasson.

Emlékében tartá, hogy néhanapján az ifjú királyné szemei milyen kedvteléssel keresték az ő daliás alakját. Eszébe jutott az a pánczélfelpróbálás, a kardmegkisérlés. A hol fellobbanó, hol elcsüggedő tekintet a királyné arczán. El merte hozzá küldeni először a diákját, azután ujból a kincstárnokát, a királyné kezét megkérni, nagy magabiztában.

Csakhogy azóta fordult a sors. A délczeg termetű hős, mikor igazi török fejeket kellett volna hasogatni, hüvelyében hagyta azt a jeles kardját, az a kicsiny, vézna alakú király pedig odacsapott a maga kardjával az ellenség közé, vérét is hullatta, éltét föláldozá az ő hazájáért. Most már a királyné szemei akkor villannak fel, ha hős férjére gondol s lezáródnak, ha Zápolya nevét említik előtte.

A királyné azt válaszolta a kérésre, hogy még azt sem tudja, méltón viseli-e az özvegyi fályolt? Hiszen Lajos király holttestét még senki sem látta.

A kik a szörnyű ütközet után temetetlen ott maradtak, azoknak hulláit egy nagylelkű asszony, Kanizsay Dóra, saját költségén mind elsiroltatá. Azok között megtalálták a hid közelében a partba elásva II. Lajos királynak holttestét. Hogy a pánczélja, sisakja e sirtól távol, az iszaptól eltemetve találtatott meg, azt engedi sejteni, hogy a király a vízbe zuhanva, annyi lélekjelenléttel birt, hogy pánczélját le tudta dobni s aztán kapott sebében vérzett el, mert az megfoghatatlan, hogy a sirásók az ezüst sisakot, drága vértezetet ott hagyták volna az iszapban, ha rajta találják.

S ez is vigasztalás! Hogy a magyarok királya nem szánalmas kimulással, hanem dicsőséges halállal végezte történetét.

Szent Tódor napja volt (Mindszent havában), midőn II. -255- Lajos király holttetemét Székesfehérvárott, atyja II. Ulászló mellé eltemették. Dávid János, udvari káplán tartá a halotti beszédet, János vajda és a hozzászító nemesek jelenlétében.

Beszélt sokat szent Tódor életéről, ki martyrhalált szenvedett, s holta után tűzbe vettetett, de teste meg nem égett, azt is elmondá, hogy ez a nap szenteltetett «Krisztus képe szenvedésének» ünnepéül, a mely fából faragott kép Beritusban a zsidók által dárdával keresztül üttetett, s e sebből végtelen sok vér patakzott. Azt a képet faragta Nikodémus, a ki hagyta Gamálielnek, ő pedig adta Zakeusnak. Magáról a meghalt királyról, hogy a hazájáért és vallásáért mit szenvedett? milyen halált lelt? mentől kevesebbet beszélt az udvari káplán.

Másnap megtartották, ugyanazon sirbolt felett a székesegyházban az országgyülést, melyben a főnemes urak Zápolya Jánost királylyá kikiáltották. A köznemesség kinn a mezőn táborozott. Verbőczy István, Zápolya hű pártfogója kilovagolt a nemesi táborba, a lándzsára tűzött 1505-iki országgyülés pecsétes határozatát vitetvén maga előtt, mely kimondja, hogy jövendőben Magyarország csak magyar nemzetbeli királyt emel a trónra. Verbőczy lelkesítő szavaira a köznemesség is kikiáltá Zápolya Jánost királynak.

Ugyanazon országgyülésen törvények is hozattak, melyek között önálló czikket képez az, hogy a zsidók az országból el-kiűzessenek.

Nándor követei ellenmondottak, de azokat a nemesek letájcsolták, örültek, hogy szárazon elvihették az irhát.

Az erre következő napon, szent Márton napján végbement a koronázási szertartás a székesfehérvári szentegyházban. Podmaniczky István, nyitrai püspök, mint legidősebb a főpapok között, tevé Zápolya János fejére a koronát, miután Verbőczy István felszólítására: akarjátok a Zápolya Jánost királyotokul, felhangzott az «akarjuk». -256-

Móré László és Török Bálint a templom egyik oszlopához támaszkodva kaczagott e jeleneten.

– Soha több fát, mint az erdőn! Hát már aztán Jankó pajtást úgy fogjuk híni, hogy «fölséges uram!»

Három napig föl nem hagytak a főurak a kaczagással. Mindegyik tartotta magát olyan legénynek, mint János vajda.

Mikor a koronázás után felültették János királyt a fehér lóra s elvezették a koronázási dombig, a korona nem akart megmaradni a fején, mind le akart esni róla.

– Nézzétek! mondták a vele volt főurak, a korona nem akar megmaradni a fején, mert kegyetlen volt a parasztokhoz. Isten büntetése rajta, hogy Dózsa Györgyöt tüzes koronával avatta fel!

– Nem biz az! mondták mások, hanem a korona igen nagy s a feje igen kicsi hozzá.

Nem is mentek előtte a főurak, a hogy koronázásnál szokás a jelvényeket jártatva, csak az egy szerb Bakics vitte előtte az ország zászlaját s Török Bálint amugy suttyomban a palástja alatt az ország almáját. S mikor a koronázási dombon az új király a szent István pallosával a négy vágást megtette a világ négy sarka tájában, mindenki megjegyzé, hogy nem szokás szerint felülről lefelé, hanem alulról fölfelé tette meg a vágásokat, ezt mindenki rosz jelnek véve, arra magyarázta, hogy nem megvédelmezni fogja az országot a négy égsark felől jövő minden veszély ellen, de behozza a veszélyt az országra mindenfelől.

Dávid János udvari káplán pedig mondott tartós prédikácziót, megemlékezvén a mai nap szentjéről, szent Mártonról, a ki vasvármegyei szombathelyi születésű hazánkfia lévén, mint katona igen jó ekzekutor volt s azért is rendelték erre a napra az adóbehajtás ünnepét, szent Márton nyavalyájának pedig nevezték a «katona virtust», tudniillik a részegséget. Hanem János királyról meg az ő -257- virtusairól mentől kevesebbet prédikált Dávid János udvari káplán.

Egy hónappal később a Pozsonyban összegyült rendek, Báthory István nádor ajánlatára megválasztották magyar királynak Ferdinánd ausztriai főherczeget és Csehország királyát.

Mind a kettő kész lett volna a trón birtokáért fegyverrel s megverekedni, ha lett volna hozzá pénze.

«Cserni Jován» volt a neve, eredetére nézve egy szerémségi rácz kecskepásztornak a fia, testalkatára egy óriás, a kit rendkívüli ereje a köznép bálványául emelt.

A krónika «homo niger»-nek nevezi (fekete ember) arról a fekete anyajegyről, mely mint egy sáv vonult végig a halántékától a sarkáig.

Harczi hirét a török dulás alatt szerezte, a midőn rácz atyafiai élén több martalócz sereget vitézül megkergetett s a Bácskát megtisztította tőlük.

Ez ugyan Török Bálintnak lett volna a kötelessége, a ki Bácska főkapitánya volt, de ő magára hagyta a népet. A fekete ember aztán beült Török Bálintnak a várába s mikor az visszatért, elkergette a vár alól egész seregével.

Ekkor Cserni János fölajánlotta a fegyveres szolgálatát Zápolya Jánosnak. Az új király kapott rajta, hogy egy hatalmas segédsereget kap, a melyet nem kell fizetni, s kinevezte a fekete embert a temesi bánság és Bánát vajdájának.

A rácz vezér aztán tudta miből fizetni a hadseregét, végig pusztította azokat a megyéket, a melyeket még a török elpusztítatlan hagyott, ekkor dúlta fel a hűséges Hoberdanácz várát is.

Mikor aztán jól felcseperedett, eldobta a vajda czímet s kikiáltotta magát «fekete czár»-nak. Udvart tartott, -258- nádort, tárnokot, zászlósokat nevezett ki. Zápolya azon vette észre magát, hogy még egy harmadik király is van az országban, nem is király már, hanem császár.

De meg kellett az új czárnak bocsátani a rablást is, a czímbitorlást is, mert szövetséges volt, a ki nem került semmibe.

Egyszer aztán Nándor királynak támadt az a jó gondolata, hogy ő veszi meg a fekete czárt, ha eladó; küldött neki egy vég veres posztót, tizenkét ezüst serleget, foglalóba, ha ezentúl az ő zászlója alá szegődik.

Hogy állhatott volna ellen a fekete czár ily fényes ajándéknak? Rögtön kitűzte Ferdinánd zászlóit s annak a nevében dúlt és fosztogatott.

Ezt már aztán János király nem szívelé el. Haragjában kiküldé az elpártolt helytartó ellen erdélyi helytartóját Perényi Pétert, hadsereggel.

A fekete czár azonban olyan készülettel fogadta Perényit, hogy ez a nagyszőllősi ütközetből, hadainak felét ott veszítve, csak gyors paripájának köszönheté, hogy élve megmenekült.

Ekkor aztán a fekete czár diadalmámoros hadával betört a védtelen Erdélybe s azt végig pusztítá. És János királynak nem volt ellene védelme. Az a Zápolya János, a ki rövid idő előtt egy Szolimán hadseregével megmérközni volt hivatva, most odajutott, hogy egy rácz kalandor elől meg kellett futnia.

Szegény Magyarország! Nem volt elég, hogy Mohácsnál az oroszlán széttépte, még azt is meg kellett érnie, hogy a farkasok egyék meg.

És akkor, a midőn a két király nem tudta az országról elhárítani a mind a kettőjüktől fölidézett veszedelmet, előállt egy egyszerű nemes ember, a nagyváradi káptalan tiszttartója, Czibak Imre, összegyűjté a bihari nemességet és a hajduságot s e hirtelen szedett haddal rajta ütött a fekete czáron, mikor az jött vissza a Maros mentén zsákmánynyal -259- megrakodva s úgy szétverte annak a győzelemittas hadait, hogy alig maradt belőlük valami.

A fekete czár agya-fejetörötten menekült Szegedre. A hátán össze volt tépve a szép skárlátszín császári palást, a mit Ferdinánd királytól kapott. Futó hada ki volt éhezve, fáradva halálig.

A szegedi polgárok pedig igen rossz kedvükben voltak. A futó czár közeledtére félreverték a harangokat, s fegyvert ragadva összegyültek a nagy piacz közepén levő Szilágyi-kastélyba.

Cserni Jován a megmenekült csapatjának élelmezésére gondolt, s legegyszerűbbnek találta e végből feltöretni Zákány István uramnak, a gazdag buzakereskedőnek a magtárát. Hívei neki álltak a kapu betörésének, faltörő kos gyanánt használva egy kutágasról leemelt gémgerendát.

Annak a magtárnak azonban volt egy sáfára, név szerint Vida Sebestyén. Annak volt egy jó öblös puskája, megtöltve vagdalt ólommal. Fiatal levén a legény, nem sokat tanakodott magában, fogta a puskáját s úgy hasba lőtte vele a fekete czárt, hogy az lefordult a lováról. Bajtársai felvették a földről, de úgy meg voltak már rémülve, hogy nem is gondoltak a boszúállásra, beburkolták a biborpalástjába, s a szegedi polgárok által üldöztetve, elrohantak vele a szomszéd faluba, Horgasra.

A félelmes fekete czár megsebesültének hirére aztán Török Bálint is vérszemet kapott, rajta ütött annak a vert hadain s azokat szétrobbantva, a már haldokló Cserni Jovánt lenyakaztatá. Levágott fejét elküldé Budára János királyhoz.

Még a krakkói franczia követ is, a ki Zápolya Jánosnak erősen jó barátja volt, ágyulövésekkel és viaszgyertyák sokaságának meggyujtatásával ünneplé meg a fekete czár legyőzetésének örömhirét.

Annak a dicsőségére, hogy a delibácsi kecskepásztor fiát, a fekete czárt legyőzte a nagyváradi püspök tiszttartója, meg egy szegedi kereskedőlegény.

XXIV. FEJEZET.
A SAJÓLÁDI REMETE.

Mindezen sulyos, válságos események alatt neszét sem lehetett venni Fráter Györgynek.

A mióta a hatvani országgyűlésből, jó tanácsának elvetése után, Zápolya János haza küldé a kolostorába, azóta a barát elő sem jött onnan. Csak ott a zárda rideg falai közt jegyezgeté fel a naplójába a napok tapasztalatait, a mikben semmi örvendetes nem volt.

Mint a szép gyümölcsben, melyet a féreg meglepett, látta terjedni a rohadást az egész nemzetben. Tán az almának a férge is azt hiszi magáról, hogy ő annak az almának a fejedelme?

Őt nem hitták elő a kolostorából, hogy dandárvezetést bizzanak rá, pedig több hadvezéri tehetsége volt, mint Tomorynak és egyéb püspököknek. Fráter György a maga hadi iskoláját a hős Corvin János alatt végezte. Azt már elfeledték.

Mikor Zápolya János Székesfehérvárott királylyá koronáztatta magát, akkor sem jutott eszébe a régi patronusának, hogy az egyetlen egy igaz hű emberét magához hivassa.

Pedig Fráter György meg tudta volna mondani Zápolyának előre, hogy kiben bízzék, kitől féljen.

Főurak, főpapok majd az egyik, majd a másik király pártjára állottak, ki többet igért nekik. Megadni egyik sem sietett. Egymásnak a birtokait bitangul adományoztatták maguknak s árulkodtak egymásra, hogy azokat elkoboztassák. A honfierény fehér holló volt már. -261-

Minden levél, a mit a két királyhoz irtak, azon kezdődött, hogy «uram adj pénzt». S minden válasz, a mit a két király adott rájuk, azon végződött, hogy «nincs pénz».

Hadserege egyiknek sem volt számbavehető, s a mi volt, azt nem fizették. Zsoldba csak az idegen állt, nagynéha a paraszt, a nemesre nem lehetett számítani, mert az, ha megneheztelt, ha a tél következett hazament, elpárolgott.

Templomba nem jártak, a papot nem becsülték, az új vallás terjedt rohamosan.

Mikor János király végre rájött, hogy azt az egyetlen hű és eszes emberét felkeresse a sajóládi remeteségben, már akkor az ügye ez első fejezetében a királysága történetének menthetlenül el volt veszve.

Az Ausztriából betörő Ferdinánd király hadserege előtt mindenütt visszavonult János király serege. Egyenkint feladta Győrt, Tatát, Komáromot, Esztergomot, Visegrádot, utoljára magát Budavárát. Mikor Zápolya a maga seregével tábort ütött Sajólád alatt, s Fráter György végig járta a táborát, azt a tanácsot adta neki, hogy ezzel a sereggel ne álljon csatát Ferdinánd hadaival szemben, mert ebben nincs egyetértés, összefüggés, hadi rend.

Mégis elfogadta az ütközetet, meg is verték. Tokaj alól alig tudott elmenekülni a Tiszán át Salm, Ferdinándpárti fövezér elől, s Erdélyig meg sem állt. A rácz ezredek, vezérükkel együtt átpártoltak tőle Ferdinándhoz. De átmentek a magyarok jelesei is, kik eddig János király támaszai voltak, köztük Török Bálint és Perényi Péter a korona őre. Ez még a koronát is átvitte Ferdinándhoz.

És akkor ugyanezzel a koronával, ugyanabban a székesfehérvári főegyházban, ugyanaz a Podmaniczky István püspök koronázta meg Ferdinándot, a ki egy évvel elébb Zápolya Jánost kente fel királynak, ugyanaz a Bakics -262- vitte előtte az ország zászlóját a koronázási dombig a négy kardvágáshoz.

Zápolya János még egyszer megkisérté a hadi szerencsét, Erdélyben új hadakat gyüjtött s azokkal egész Mezőkeresztesig hatolt. Két hű, derék hadvezére volt még, az egyik Bodó Ferencz, a budai néplázadás győztes leverője.

– Futásban vagyok! Mondá Fráter Györgynek. Nincs már se országom, se hadseregem, se koronám. Magam futok, a merre szabad még az ut. Te rád bizom, hogy rejtsd el a kolostorod pinczéiben a kincseimet.

– Nem úgy uram, mondá Fráter György. A kincseket nem rejtjük el, hanem haszonra fordítjuk. Nem futsz egyedül a hazából, én is veled megyek. S lesz még országod, hadsereged, koronád. Hanem most már én cselekszem!

S e naptól fogva kezdődik Utyessenovich Martinuzzi Györgynek fényes élettörténete.

E naptól fogva ő volt Magyarországnak a vezére, a többi mind csak eszköz a kezében. Maga a király is.

XXV. FEJEZET.
HOGY CSINÁLJÁK AZ ELLENSÉGEKET.

Volt pedig már a magyarnak ellensége elég, de azért legnehezebb ellensége volt saját maga magának, – ki tud a magyar békülni mindennel, de magával nem.

Az alatt a rövid pár év alatt, hogy a két ellenkirály huzakodott a szent István palástján, ugyanazokat a főurakat hol a Ferdinánd, hol a János udvarában látjuk. -263- «Ki ád többet?» Az a jelszó. Pénzt, a míg van, ha az elfogyott, magas méltóságokat, gazdag bérletet, hivatalt. Az egyik király elkobozza a másik király hiveinek az uradalmait, várait s kiosztja a saját pártosainak, arra a másik király hasonlót tesz az ő hiveivel, mikor aztán a főúr visszapártol, követeli vissza az elajándékozott birtokát, akkor meg az ajándékot nyert lesz hűtlen, az pártol át az ellenfélhez. Sóbánya, rézbánya, harminczadbérlete a kivánt jutalom, ha számadást követelnek, ok a megharagudásra. A hadsereg élelmezése, várak ellátása biztos koncz. Hadserege nem kap élelmet, vár nem láttatik el, pénz a nagy hazafi zsebében marad. Ha szemére vetik, fut az ellenfélhez. Ha nincs más eladni való hivatal, van püspökség, kanonokság, azt osztogatják. Éretlen suhancznak, a ki soha pap nem volt, a credot sem tudja elmondani, püspökséget adnak. A ki sok katonát hoz magával, az természetesen generális rangot kap. – S még a kik ugyanazon asztalnál ülnek s a királylyal együtt koczintanak, azok is fejenkint mind ellenségei egymásnak s az a törekvésük, hogy mi módon vegyenek el valamit az átellenesük tányérjából?

A szegény nép pedig ellenségnek nézi valamennyit. Mikor már látja a toronyból, hogy katonaság közelít, nem nézi, milyen zászlót hoz? tudja, hogy rabolni, gyilkolni jön, s azzal fut az erdőbe, a nádasba, hajtja előle a lábas jószágát, akár török, akár német, akár magyar, akár rácz, mind egy ördög. – Még a lengyel is, a ki segíteni jött, csak azt nézi, mit szedjen fel a nyergébe s ha úgy felzsákmányolta magát, hogy nem bir el többet a lova, akkor hazamegy a táborból.

S a miben aztán a versengő fejedelmek fényesen igyekeznek egymást felülmulni, azok a nagy igéretek. Boldogság, dicsőség, örök béke, három világrész meghódoltatása, soha adó nem fizetés, hivatal minden embernek, a ki a nyakravalóját fel tudja kötni, földosztás, aranyeső, örök üdvösség, paradicsom itt a földön és a -264- másvilágon s végül a zsidók kiűzetése, – ez mind a két pártnak a programmja.

Egymást pedig kölcsönösen szidalmazzák, ocsárolják, gúnyczímekkel emlegetik.

Nincs már magyar! Egy fia sincs! Irmagja sincs több! A János pártiak úgy hiják a Ferdinánd pártiakat, hogy «német», amazok meg «törököknek» csufolják a testvéreiket.

Kivételt csak János király képez. Az «tót». Minthogy szepesi főúr. Még pedig nem is tót király, hanem – «slavus pes non mordet». (Tót kutya nem harap.)

Ferdinánd király komoly ember, nagyon is sötét kedélyű, hitbuzgó és szerfölött józan, nem talál bele a «sirva vigadó» magyar életmódjába. Nem ül le velük kvaterkázni, bratinázni, nem issza ki egy hajtásra a «widerkom»-ot. Magyarul sem tud. Annál jobban megteszi János király a példát, mulatozása a dévajságig, az izetlenségig megy. Sok embert, a ki a zöld asztalnál híve lett, a fehér asztalnál vadított el magától.

Mikor Czibak szétverte Cserni Jován hadát, s Török Bálint a sebesült fekete czárt lenyakaztatá, a levágott főt, diadaljelül felvitték Budára János királyhoz.

Zápolya nagy lakomát rendezett ennek az örömére s az asztalra épen magával szemben odahelyezteté egy ezüst tálra a levágott főt. S aztán valahányszor egy áldomást ivott, egy pálczával ráütött a halott fejre.

– Akkor ütögetted volna azt a fejet, Jankó komám, a mikor még eleven volt!

Czibak Imrének felkeveredett a gyomra ettől a látványtól s ott hagyta a király asztalát.

Ha még csak a terített asztalát hagyta volna ott! De ott hagyta a terített csataterét Tokajnál s elvitte a dandárát az ütközetből s e miatt veszté el a király a csatát. -265-

Szintén ilyen végzetes lakomája volt János királynak az, a melyet Várday, az esztergomi primás tiszteletére adott.

Neve napjára hítta meg a király Budára az egyházfejedelmet, mire az rangjához illő pompával le is jött Esztergomból. Győr, Tata, Komárom, Esztergom erős várai még ekkor Zápolyát uralták.

A király előtt ismeretes volt a primásnak az a gyöngéje, hogy nem szereti a sertéshust. Érzékeny gyomra volt. Kénytelen volt diétát tartani.

A pompásan felterített lakoma-asztalt főpapok, főurak ülték végesvégig, legfelül a király, jobbján az érsekprimás.

Azután hozták a bocskoros levest, összevagdalt disznóvesével, tüdővel, májával, jól megborsolva.

A primás ennek a szagát sem állhatta. Hiába dicsérték előtte, milyen jó.

Következett a «lengyel nyelv» mézes, mandulás, mazsolaszőlős lével. Ebbe sem mártotta bele a kanalát a primás.

A «bundás zsemlyéhez» sem nyult hozzá, mert az meg disznóvelővel volt töltve.

Majd meg «rácz pitét» hoztak, de azon is megérzé a sertéshús vagdalékot s érintetlen hagyta.

És így a vendégül hivott egyházfejedelem a király asztalánál egészen éhen maradt. Ha igazi királyi szellem sugallta volna Zápolyát, hát akkor azt kellett volna tennie, hogy a tréfa meglevén, hozassa elő a jó drága becsináltakat és gyönge gyomornak való kókokat a primás számára -266- s aként békítse ki. De ezt elmulasztotta a király s nagyon jól mulatott az egész asztaltársasággal a fölött, hogy a primás éhen maradt.

Nagy hiba volt János királytól. Ha már a buzgó pápista nem tisztelte az egyházfejedelmét, tisztelte volna a magyar házigazda a meghivott vendégét.

Ez a tréfa nagyon sokba került Zápolyának. Elveszté vele a primás és az egész papság barátságát.

Hítta aztán ismét ebédre magához a primást, jóvá akarta tenni a rosz tréfát, de a főpap azt felelte neki:

«Köszönöm, van nekem itthon tulkom, borjum, tyukom elég, hogy tisztességes ebédet főzessek magamnak. Disznótorra nem járok.»

«No már látom, hogy kegyelmed is csakugyan török már, mert azok irtóznak a sertéshustól».

«Én pedig azt látom, hogy te csakugyan tót vagy, mert az szereti úgy a malaczot!»

XXVI. FEJEZET.
AZ «EGY» MAGYAR.

A keresztesi ütközetben, a hol a hű vitéz Bodó Ferencz, Zápolya legjobb alvezére megkisérté a hadi szerencsét megfordítani János király javára, a Zápolya elleni harag lett a győztes.

Bodó arra számított, hogy Török Bálint dandára, mely hozzá közel volt, az ő szembetámadása alatt egyszerre oldalba fogja támadni Kacziáner (a magyaroknál «Kóczány») Ferdinánd-párti vezér seregét. -267-

Török Bálint már akkor Ferdinánd király pártján volt. Az a magyar dandár nem török volt már, hanem német.

Mikor nemrég még jó barátját, kenyeres pajtását, Török Bálintot látta ellenségül a hátába nyomulni, hüvelyébe taszította a kardját s megadta magát kényre kegyre.

A csatatérről aztán azzal a csapattal együtt, melynek élén előre rugtatott, elvitték a német táborba. Nagyon szép társaságot talált ott már együtt. Csupa magyarból állt a német. Ott volt már Pekri Lőrincz is, a másik János párti dandárvezér, aztán meg a derék Bakics, a ki az ország zászlóját vitte János király előtt a székesfehérvári koronázás napján. Ez is elhozta a ráczait. Azokat ráczoknak hitták, akármelyik táborhoz szegődtek. Meg is érdemelték!

– Hozott Isten, pajtás! Kiálta örvendező nevetéssel Pekri, mikor meglátta, hogy Török Bálint hozza magával Bodót. «Csakhogy megint összekerültünk!»

S mindjárt előhuzta a tarsolyából a német kártyát, a mit a magyarok harminczkét leveles bibliának hinak. (A brandenburgi ismertette meg a magyarokkal ezt a nemes élvezetet. Áldott legyen az emlékezete! Ne ülnénk meg a négyszáz esztendős jubileumát, mikor ősapáink az első «ferblinél» «blindre» «hozom»-oztak?! – Mingyárt a millénium utáni esztendőben lesz!)

– Én hiszen durnyizni leülök veletek, s ha megkináltok egy kupa borral, azt is megiszom az egészségetekre, – meg a magam kontentumára, – de egyéb közös dolgot nem csinálok veletek, mert én már egyszer János királynak tettem le a parolámat s én meg nem rágom a szijat.

– Ugyan mi a csudát szeretsz rajta? Hát király a Jankó? A bizony csak olyan «magagyütt» király, senki se hivta. «Elmehet kend, a hogy jött kend.» – Nem drótozni való fazék a magyar korona! Mit kapkod hozzá? Mindjárt «volt-nincs» lesz annak a predikátuma. Hagyd őt a töröknek.

– Tartom őt a magyarnak, s ha ti azt követelitek tőlem, hogy én is kitérjek németnek, akkor inkább veressetek lánczra, zárjatok börtönbe, mert én az adott hűséget, hitet, becsületszót meg nem szegem.

– No hát pajtás, lánczra sem verünk, tömlöczbe sem zárunk, meg se keresztelünk, meghagyunk a magad pogány hitében. Mondá neki Török Bálint. Hanem hát nekünk is add hitedet, vitézi paroládat, hogy közülünk el nem szököl, magadat hadi fogolynak elismered. Akkor aztán a kardodat, lovadat visszaadjuk. Járhatsz a táborunkban szabadon.

Bodó Ferencz ráállt az ajánlott kapituláczióra, s mind a három kapitánynak a markába csapott, adott szavának megerősítéseül.

Akkor aztán bevitték a tanyájukra, bort hozattak. (Közel volt Eger.) Egy nagy dobnak a fenekén kártyáztak éjfélig. Bodó volt a legkülömb legény közöttük. Mind a hármat leitta, s elnyerte a pénzüket a durnyin. Az egész tarsolyát megtöltötte vele. Mikor az utolsó is lefordult a tábori székről, (a rácz Bakics volt az, a bácskai legtovább győzte, de Bodó meg székely volt) odasettenkedik a sátorba az alvezér csatlósa.

– Kapitány uram! Mind olyan részeg az egész őrség, mint a tök. A lovaink fel vannak nyergelve. Most már «illa berek! nádak, erek!» arra futhatunk el, a merre akarunk.

Bodó Ferencznek magának is nehéz volt a feje, azt se tudta már, hogy égen jár-e, vagy a földön? Engedé magát a szolgája által a nyeregbe feltolatni, s aztán hagyta a lovát a kapiczányon vezettetni. -269-

Észrevétlenül kijutottak a labancz táborból. A magyaroknak nem szokásuk előőrsöket felállítani. Túzokoknak való az, a kik félnek a puskástól.

A síkra kiérve aztán belevágták a ló vékonyába a sarkantyút, neki ereszték a kantárszárát s vágtattak csillagirányában a Tisza felé.

A csípős éjjeli szél ott a rónasíkon kifujta a vezér fejéből a mámort. Csak egy kamuka dolmány volt rajta, a jó medvebőr kaczagányát leveté mulatozás közben, az ott maradt a sátorban, a vágtató nyargalástól megizzadt, s aztán annál jobban fázott, mikor lépésre fogták a járást. A gyomra is követelte a jussát. A mulatságban nem eszik az ember, hanem csak iszik s attól aztán még rebellisebb lesz a belső része.

– Jó volna most valami csendes tanyán valami meleget bevenni, mondá a csatlósnak.

Csakugyan egy magányos tanya volt, szántóföldek közepett. Nyitva kapu, ajtó, be lehet bátran menni. Szegény ember lakja. Az istállóba is beköthetik a lovaikat, üres az egészen.

A házba benyitva, csak egy öreg embert találtak a szobában, mely egyúttal konyha is volt, az asztalon egy faggyumécses égett, az öreg a mellett ült, előtte egy könyv, tán a «Szentek hegedűje».

Pedig azok szépen köszöntötték, magyarul, ráczul, «adjon Istennel», «zbogommal».

– Van… Mordult az öreg, de hozzátett egy olyan szót, a mi sehogy sem szép.

– Aztán ha tüzet rakna kend s megfőzné hevenyén a káposztát a szalonnával, még egy harmadik arany is előugrana.

Arra aztán tüzet is rakott az öreg gazda a bogrács alá s megfőzte a «korhelyleves»-t.

Mikor készen volt a meleg étel, kitöltötte az öreg egy nagy fatálba s adott két nagy fakanalat a vendégeinek hozzá.

A szolga ugyan hozzálátott, de Bodó Ferencz csak úgy foghegyen szürcsölgeté a káposztalevet, homlokát tenyerére támasztva nagy búsan.

– Min búslakodol, vitéz uram? szólítá meg az öreg gazda. Midet hagytad el?

– Azon búslakodom, hogy elhagytam a becsületemet. Szavamat adtam az ellenségemnek, hogy nem szököm el a táborából, hitemet adtam rá, ezért meghagyta a lovamat, kardomat. S most van kardom, lovam, van szabadságom is, de nincs becsületem.

– Hát én azt mondom, hogy a ki magyar, megtartja a szavát, a kinek pedig hite nincs, annak Istene sincs.

– No kapitány uram, futhatunk már odább, mondá jól bepofázva a szalonnás káposztából, a csatlós.

– Te futhatsz, mondá Bodó Ferencz, mert te paraszt vagy, de én nemes vagyok, engem visszavisz az adott szavam, a honnan elszöktem.

Török Bálinték már akkor felszedték a sátorfát, bevonultak Keresztesbe. Odáig kellett Bodó Ferencznek őket követni.

Délelőtt volt, mikor megérkezett. A piacz közepén nagy sokadalom volt. Egy trombitás lóhátról hirdetett valamit a népnek. Bodó oda rugtatott a közelébe. -271-

«Ő kegyelme Török Bálint ezredes kapitány uram hirdeti a lakosságnak, hogy a fogoly Bodó Ferencz, János király kapitánya megszegte az adott szavát, megtörte a hitét, elfutott gyalázatosan…

– Hazug vagy beste lélek! ordítá közbe Bodó Ferencz, hazug a gazdád is, beste lélek az is! Itt van Bodó Ferencz! Nem szökött sehova!

– Veressetek rám békókat. Adjátok vissza a becsületszavamat. Ti kötözzetek meg! Én nem kötöm meg magamat többé!

Sokszor megkisérté Ferdinánd király ezt a vitézt a maga pártjához édesgetni. Nem hajolt rá, mindannyiszor visszatért a börtönébe. Ott is halt meg, nyolcz esztendő múlva.

Ez az egy ember megmaradt Isten csodájának, magyarnak, mikor már nem volt több.

XXVII. FEJEZET.
A KIRÁLYHALÁL LEGENDÁJA.

Az elpártolt hivek nem csak éles karddal, de még annál élesebb nyelvvel is harczoltak János király ellen.

Elnevezték őt egymás között «Katalin királynak». Azt jelezték vele, hogy egészen elpuhult, elasszonyosodott, czifra öltözetekben hiu, apróságokkal bibelődő; szürkülő haját ólomfésüvel feketíti s a fogait kefével mossa, hogy fehérek legyenek, a körmeit tisztogatja s evés után kiöblíti a száját. Szégyenleni való dolgok ezek! Egy férfinál! egy hadvezérnél! egy királynál! Bezzeg nem használt fogkefét Kinizsi, mikor a kenyérmezei diadal után foga -272- közé ragadta a törököt s úgy tánczolt vele egy kopogóst! Így szeretjük a hőst látni! Sáros lábbal, véres kézzel, lőporfüsttől fekete orczával!

Mikor János király a szinai vesztett csata után kimenekült Lengyelországba, egy legendát költöttek az elpártoltak, mely nagyon alkalmas volt a Zápolyákat meggyűlöltetni az egész magyar nemzettel.

E mesemondás szerint az elvesztett mohácsi ütközet után nem veszett el Lajos király a Csele patakba fulladva, sőt szerencsésen megmenekült az apródjával, Czettricz Ulrikkal együtt s futott tovább Bátta felé.

A vert had többi része is arra felé igyekezett, csakhogy a nagy felhőszakadásban egymást nem láthatták.

Mire a városhoz értek, a zivatar elvonult, az ég kitisztult s a holdvilágnál láthatták, hogy igen nagy csapat lovas gyült már össze az utczákon, a kiket egy vezér hadirendbe állítani törekszik.

Ebben a vezérben felismerték Tomory Pált. Tehát az érsek sem esett el a török ágyugolyóktól, az is megmenekült. A magyarok egymás közt Tomory érseket, a mióta a csuhát felvette, Cseri-basának nevezték széltében furcsa törökös viselete miatt.

Nagy volt az érsek öröme, hogy a királyt meglátta. Ezüst sisakjának koronás tarajáról messziről ráismert.

De kevés vártatva egy még nagyobb lovas csapat érkezett vágtatva a faluhoz. Ennek a vezérében pedig Zápolya Györgyöt ismerték fel, a vajda testvérét. Őt sem érte halálveszedelem a vérengző ütközetben.

– Uram. Tartsunk itt pihenőt. Magunk lovastul ki vagyunk fáradva, megszakadunk a futásban. Neked is jól fog esni, ha egy kissé megvacsorálsz.

A király ráhagyta magát beszélni, hogy betérjen a plébánoslakba, a hol a szentatya gazdasszonya rögtön hozzáfogott a vacsorafőzéshez.

Tomory Pál elvállalta, hogy addig, a míg a király vacsorál, -273- a hadi rendbe állított csapatjával őrt állat a piaczon, nehogy az üldöző török rajtuk üssön.

Zápolya György pedig arra ajánlkozott, hogy ő az alatt ott marad a király mellett a plébániában.

A plébánus nem volt ott, mert annak egynehány halálos sebben menekült vitézt kellett az utolsó szentségben részesíteni, a kik a templom sekrestyéjében voltak sorba fektetve.

A király mellett ott volt még a két apródja, egyik Czettricz Ulrik, a másiknak a nevét nem jegyzék fel.

A vacsora elkészülvén, Zápolya György azt ajánlá a királynak, hogy vesse le a nehéz fegyverzetét, a mi alkalmatlan lenne az étkezésnél. A király ráhagyta magát beszéltetni, s Czettricz Ulrik, meg a másik apród lecsatolták róla a vértezetet, úgy, hogy a királyon nem maradt más, mint az az aranyszövetű dolmány, melyre a királyné saját kezével himezte a Jagellók czimerét.

Alig ült a király az asztalhoz, Zápolya György azt mondá a másik apródnak:

– Eredj ki fiam a ház elé. Állj lesbe, hogy nem jön-e a török a hátunkba? Ha lármariadót hallasz, rögtön jelentsd, hogy a királylyal tovább futhassunk.

De még hozzá sem kezdhetett a király a vacsoráláshoz, a midőn a vajda öcscse gorombán rá támadt:

– Te! Nyálas király! Beste lélek! Te vesztetted el Magyarországot! Te fosztottad meg az én családomat Lőrincz bátyám örökségétől! Most bizony meghalsz!

Azzal kirántotta az oldalán függő háromélű cseh dákosát s a királyra rohant vele.

Czettricz Ulrik, a helyett, hogy kardot rántott volna a király védelmére, rémülten rohant az ajtónak, ott szemben találkozott a másik apróddal, a ki meg befelé rohant, majd feltaszították egymást.

Erre a Cseri Basa leugrott a lováról, s azon pánczélosan kivont karddal rohant a plébániára, berúgva az ajtót.

De már későn jött. Az ifju király ott vonaglott a földön három szúrástól halálra sebesülve. Zápolya György ott állt fölötte, a véres tőrrel a kezében.

Tomory Pál elszörnyedve kiálta: «vessz meg, te harapós haramia!» s egy csapással ketté hasítá Zápolya György fejét.

Erre megint a Zápolya huszárjai rohantak a Cseri Basára s felkonczolták kegyetlenül.

Ott feküdt a három halott, a király, a fővezér és az alvezér egymásra hányva.

Tomoryt és Zápolya Györgyöt aztán a katonák egy közös sírba elhantolták, a király holttetemét pedig elásták a partba.

Czettricz Ulrik, a ki e vértettnek szemmellátott tanuja volt, a tusakodásban felkapott a lovára, s elébb Székesfehérvárra, azután Budára futott. Ott megtudva, hogy a királyné Bécsbe menekült, odasietett hozzá, s elmondta az egész történetet. De gonosz jutalma lett érte, mert a királyné azon való haragjában, hogy az apród cserben hagyta a királyt s nem tudta megvédelmezni, lánczra verette a hír hozóját, s a németek csunya halállal végezték ki.

Mikor Zápolya felkeresteté a király holttestét s azt Székesfehérvárra vitette, Mária királyné tiltakozott az ellen, hogy ott temessék el, azt követelte, hogy adják át ő neki, hogy a krakkói sírboltba takaríttassa el lengyel őseihez, de Zápolya nem hajtott a szavára.

A papok, kik a királyi hullát beszentelék, suttogva beszélték, hogy a három szúrás helye látható az arany köntösön, a hogy a háromélű dákos által lyukasztotta. De Zápolya nagy hamar bibor halotti köntöst huzatott rá, s -275- a fejére arany koronát tétetett. Aztán nagy sietve eltakaríták a készen tartott márvány koporsóba. Minthogy ugyanis II. Lajos már gyermekkora óta mindig nyavalyás volt, minden évben készítettek a számára, a szerint, a hogy növekedett, egy új márványkoporsót, ha a kisebből kinőtt, faragtak a számára nagyobbat. Ilyen szépen gondoskodtak róla.

Mi igaz, mi nem igaz ebből a sok mendemondából? annak Isten a birája! De hogy ezt mind kitalálták, följegyezték, tovább adták, azt bizonyítja, hogy a régi magyarok is értették az ellenséges nagy emberek erkölcsi megmérgezéséhez. Zápolya Jánosnak ez a hiresztelés többet ártott minden vesztett ütközetnél.

XXVIII. FEJEZET.
A LENGYEL FEHÉR ASSZONY.

János király, országát elhagyva, Lengyelországba menekült. Tarnov várában szíves fogadtatásra talált, régi barátjánál Tarnovszky herczegnél, Halics főkapitányánál.

A határon túl már csak lengyelekből állt a hadkisérete, a magyar hadak a Kárpátoknál mind visszafordultak és hazamentek. Csak a fegyveres cselédsége volt magyar, kocsisai, hajdui, belső szolgái, azonkívül egy csoport nemes ifju testőr, azután az udvari káplánja Szerémi György, a ki mind azt a sok érdekes mendemondát följegyezte (gyönyörű scytha-latin nyelven), a melyek a király körül történtek. Volt egy Fekete nevű diákja is a fejedelemnek, a kinek a képe is fekete és aztán a «fehér barát», Fráter György, a kinek a neve, mely alatt egymás közt emlegették «Csontfülű» volt. Mindenkinek volt valami gúnyneve a magyaroknál.

A kimenekülése után nyolcz hónapot tarisznyázott el János király Tarnov várában. -276-

Mulatni jól lehetett a lengyeleknél, ez tudva van. A király szekerei a kincsein kívül jó tokaji borokat is hoztak ki Magyarországból, a melyek nagyon izlettek a lengyeleknek. Csak azt panaszolták, hogy nagyon sok komló van ebben a magyar «serben». Az ő italuk ser lévén, a bort is sernek tartották s azt kifogásolták benne, hogy a míg a rendes seritaltól az ember hátrafelé tántorog s estében a tarkóját üti meg, a magyar italtól előre esik s az orrát töri be.

Hogy Zápolya János miért nem ment egyenesen Krakkóba, midőn Lengyelországba menekült, annak kétféle oka is volt. Az egyik a saját keserűsége Zsigmond király ellen, ki előbb a hugát nőül vette s aztán hazaküldé. Borbálának a titokteljes halála mély árkot vont közöttük.

De még nyomatékosabb ok volt János királyra nézve Zsigmond királyt föl nem keresni az, hogy ez is elzárkózott előle.

A lengyel király, a mint hirét vette, hogy Zápolyát tönkre verte Koczián vezér Szina alatt s az fut Lengyelország felé, rögtön felkerekedett egész udvarostúl, odahagyta Krakkót, bezárkózott Litva várába s az alatt az ürügy alatt, hogy nagyon fél a pestistől, senkit a várba be nem bocsáttatott, a ki Tarnov tájékáról jött levéllel vagy izenettel.

S erre a nagy óvatosságra egészen elfogadható oka volt a lengyel királynak.

Fráter György egy tivornya alkalmával, melyben ő maga részt nem vett, azt mondá a királynak:

– Engedd meg, uram, hogy egy lengyel legendát, a melyet most hallottam jártomban-keltemben, elregéljek neked, a lengyel fehér asszonyról.

– Azt mondhatom, hogy szép s más féljen a ő csókjától. Tudva van, hogy lengyelek fehér asszonynak híják az aféle özvegyet, a kinek az uborkafáról esett le az ura s ott törte a nyakát, minthogy az eféle menyecskéknek megkülömböztetés -277- végett fehér kantusban és viganóban kell járni. Történt egyszer, hogy az ifju kameniczi herczeg, Kazimir behivta a fehér asszonyt a házába, a kinek fehér fátyol volt a fején. Azt kérdezte tőle, szép vagy-e te fehér asszony? Arra az leveté a fátyolát. Pirosfehér arcza, tűz szemei, fekete haja, mosolygó ajkai voltak. «Még nem tudom, hogy szép vagy-e? mondá Kazimir, hanem vesd le előttem a testi ruháidat». Erre a fehér asszony elkezdte levetni egyenkint a köntösét, a míg semmi sem marad rajta s folyvást kérdezé, hogy «szép vagyok-e? szép vagyok-e»? S mikor aztán mindent levetett magáról, még akkor sem állt meg a vetkőzéssel, hanem tovább vetkőzött. Tudvalevő: «hét bőre van az asszonynak». Egymásután levetette, míg utoljára csak a csontváz maradt, a meztelen koponyával: «no hát elég szép vagyok-e már herczegem?» S akkor átölelte a két csont karjával, s addig ölelte, a míg a herczeg a lelkét kiadta. Eszetekbe jusson ez a mese, uraim, a mikor a lengyel fehér asszonytól meg akarjátok kérdezni: «Szép vagy-e»?

– Ejnye György barát, de átkozott rossz mesét tálaltál fel nekünk mostan. Egészen lehűtötted vele a lángomat.

Szándékosan hozta elő ezt a mesét Fráter György. Messzelátó terve volt azzal, hogy János király tiszta erkölcsét megőrizze épen itt Lengyelországban. Otthon Magyarországban tehet a mit kiván. Ott van a szép Kardosné asszonyom Debreczenben, a kinél legszebb idejét el szokta tölteni, de Lengyelországban hagyja hátra jó hirét.

Azt is tudta, hogy Zápolya nagyon babonás, egy ily kisértetes história megfekszi a lelkét, egy hamar nem fog asszony körül legyeskedni.

Heten ez ifjak közül elkérezkedtek a királytól, hogy bocsássa el őket a czensztochovai apátságba, a csodatevő Boldogságos Szűz képéhez búcsújárásra. A király melléjük -278- rendelé felvigyázónak a testőrhadnagyot, Tornai Jakabot, meg az udvari káplánt.

Az ájtatoskodás után az ifjak betértek egy csárdába, s bőjtös nap lévén, csukát főzettek maguknak tormás lével, magyarosan. A mellett erősen fogyasztották a sört s dalolták a régi nótát: «Fürdik a kácsa Fekete tóba, Készül anyjához Lengyelországba!»

A vidám éneklés hangjára odakerült a csárdába egy fehér ruhás asszony, azt oda ültették maguk közé s belevonták a bratinázásba.

Az pedig nem is nagyon kérdeztette magától: Szép vagy-e? Inkább ő magasztalá a magyar ifjakat: «nem adnék egy magyar legényt tiz lengyelért!» A káplán hiába mondogatta nekik: «pomále! pomále!» azok csak nem hallgattak rá. Csupán egy a hét közül tette meg, hogy felkelt az asztaltól s félrevonult a tűzhely mellé a káplánnal. A többi hat ott mulatott virradatig a fehér asszonynyal, a mikor az megint felvette a fátyolát s odább ment.

– Mi lelt benneteket, ifju legénykék? Olyanok vagytok, mint a kiket sírból huztak ki!

Mind a hatra elragadt a pestis a fehér asszony ölelésétől. Mire visszaértek Tarnovba, egyszerre mind ágynak estek. S egynap egyik, másnap másik, sorban meghalt mind a hat, György káplán temette el őket egyenkint. Csak a hetedik maradt meg, a ki nem ölelte meg a fehér asszonyt.

Ezt cselekvé a «wlcana» (a hogy Szerémi czímezi szlávdiákul a fehér asszonyt, talán «farkasnőt» jelent.)

Ez a rémeset oly hatással volt János királyra, hogy ettől fogva bezárkózott a szobájába, oda adatta be magának az ételét az ablakon át, egész nap eczetben mosdott, kámforral füstölte a szobáját, s ha valami követ jött hozzá, a kivel beszélni kellett, annak kívül kellett maradni az ajtón, a küszöbre pedig odatettek egy medencze parazsat, -279- arra fenyőmagot hintettek s ennek a füstjén keresztül beszéltek egymással.

Ezzel a félelemmel aztán ő maga adott igazságot a lengyel királynak, hogy viszont az is elzárkózzék ő előle és az általa küldött kengyelfutók elől. De még a vidám bratankik is mind elszeleltek Tarnovból, a házigazdával együtt a pestis hirére. Maga Zápolya is menekülni készült, ha lett volna, hová?

XXIX. FEJEZET.
A TITKOS ELLENSÉG.

Ezt a kis bajt is hamar elfelejtették. A pestis megszünt. A házi gazda, a vígczimborák visszatértek s velük együtt a jó kedv és tivornyázás. Lassankint szállingóztak Zápolya után magyarországi hivek is. Odavetődött Verbőczy István, a hajdani nádorispán. Ez ugyan unalmas egy czimbora volt. Mindig lamentált, pityergett, egyre sírt a haza sorsán, meg a saját magáén, hiába biztatta Zápolya, hogy ne vegye olyan igen szivére ezt a mostani állapotot. «Lám én mennyit elvesztettem! Koronámat, birtokaimat, még is nevetem az egész bolondságot.» Azért Verbőczy csak sirdogált. Utoljára János király odarendelt melléje egy apródot, hogy egy kendővel törülgesse a könyhullatásban telhetetlen főúrnak a szemeit.

Majd meg Pozsonyból vetődött oda egy régi katonája, a Bodó Ferencz harczosai közül. Attól kérdezé János király, hogy mit beszélnek a «német magyarok» ő felőle.

– Megmondhatom, a mit magam fülével hallottam Báthory István szájából: elment Zápolya Lengyelországba, beállt a krakkói kollégiumba diáknak, hogy tanuljon valamit, megunta a magyar bort, egy kis lengyel sörre vágyott.

– No hát ha visszamégy, mondd meg az uraknak, -280- hogy igen is tanultam már annyit a lengyel iskolában, hogy nem sokára visszatérek s leteszem az egzámentet az ő hátukon, hogy jajgatnak bele, a lengyel sörből is eleget ittam már, s majd a söprüjét ő alájuk öntöm.

De nagyon csalatkozott János király, a mikor azt hitte, hogy ő már eleget tanult Lengyelországban! Még csak a kezdetén volt a studiumának.

Fráter György nógatására, hogy tenni is kellene már valamit s nem várni poharazás közben, hogy mikor nyitja meg Zsigmond király Litva vár ajtaját a «ci devant» sógor vendéglátására, rászánta magát Zápolya, hogy tesz egy lépést országának visszafoglalása ügyében. Írt a szász nagyfedelemnek, ki azon időben ellenséges lábon állt Ferdinánddal, kérve tőle fegyveres segélyt és hadviselésre való pénzt. Ezzel a levéllel útnak indította egy kengyelfutóját Szászországba.

Arra nem is gondolt János király, hogy valamennyi lengyel szolgája mind titkos zsoldosa Bona királynénak.

Ha gondolkozott volna rajta, magától is rájöhetett volna, hogy mi okból ungorkodik ellene Sforza Bona?

A kengyelfutó, a kire János királynak a szász fejedelemhez irott levele bizatott, elébb odavitte azt Litva várába a királynéhoz.

Bona királyné egy krakkói aranyművest hivatott magához s azzal egy tökéletesen hasonló pecsétnyomót vésetett, a minőt Zápolya használt, annak a czímerével és köriratával. Ezzel a praktikával fel lehetett bontani János király levelét s ismét lepecsételni.

A rendes időben, a mi alatt oda, vissza lehet jönni, megérkezett e kengyelfutó a szász fejedelem levelével, melyben ő felsége értesíti felséges kollegáját, hogy nagyon örül, hogy szolgálhat neki. Rögtön küld a segítségére -281- tizenkétezer harczost s a hadviselés költségeire negyvenezer aranyat.

A futár ismét nyargalt oda vissza, azzal a magyar szóval, hogy «adjad Uram Isten, de mindjárt!»

A szász sereg meg is indult, még pedig Slézián keresztül. Minthogy pedig a sziléziták, mint Ferdinánd király hivei nem akarták megengedni az átkelést, fegyverrel törtek maguknak utat s ostrommal foglalták el Olomoch városát (melyet bajos dolog megtalálni a térképen), s e városon tizennyolczezer márkát vettek hadisarczban, azt is a többi pénzhez csatolták s küldik János királynak. Itt van már a határon, csak érte kell menni.

Ez a hír még nagyobb örömöt támasztott. János király rögtön társzekereket fogadott, mert ennyi hordó pénznek az elszállítására az kell; arra felültette Fráter Györgyöt, meg a káplánt, mint két legbiztosabb hivét, hogy menjenek eléje a pénzthozó követeknek.

Azokkal szépen össze is találkozának, de egyebet, mint jajveszékelést, nem találtak náluk. Útközben a gonosz hajdemákok, a veres inges haramiák megrohanták őket, a pénzt mind elrabolták.

Nagy volt a keserűsége és boszúsága e miatt Zápolyának, de hát látott ő már ennél több kincset is elveszni néhanapján. Csak elnyögte a veszteséget. Ellenben ismét levelet írt a szász fejedelemhez, sürgetően kérve, hogy noha a küldött pénz sárba esett, de legalább a hadsereget küldje gyorsan, hogy még idején betörhessen vele jó Magyarországba.

Bona királyné aztán e sürgető levél helyett iratott egy másikat János király nevében, a melyben ez arra kéri a -282- szász fejedelmet, hogy őszre fordulván az idő, ez évre már elkésett a hadmivelés. A magyar felkelő hadak nem szeretnek télvizben táborozni. Azért jobb lesz, ha a szász segélyhad nem jön be az idén.

A szász fejedelem aztán erre a levélre megint egy keserű és fanyar választ adott János királynak: «hogy ha te magad is félsz a téli háborútól s előre fázol a vizben hóban czafolástól, akkor én is megyek haza a téli szállásomra s várhatsz rám, a míg megmelegszem».

Zápolyát majd a guta ütötte meg haragjában, mikor azt a levelet olvasta! Hisz ő épen az ellenkezőt irta a szövetségesének. Rögtön keresteté a levélhozó fullajtárt, de már az akkorra úgy elszelelt, hogy nem lehetett megtalálni.

– Én rablókkal és hamisítókkal vagyok itt körülvéve! zugolódott a király s felkerekedett egész kiséretével, otthagyta Tarnov várát s megszállt egy közeli kis városban. Ott pedig az első éjjel felgyujták a feje fölött a házat, a melyben megszállt, a király utoljára is kénytelen volt valamennyi szekerével együtt a körülkerített templom udvarán letelepedni s maga ott hált a czinteremben.

János király úgy tett, mint a szenvedélyes lutrijátékos, a ki a számait minden lutriba berakja, a hol csak húznak, abban a hitben, hogy valamelyiken csak kihúzzák. Elküldözte a követeit a franczia, angol, portugál királyokhoz, a velenczei dózséhoz, segélyt esedezve, de bizony a számai csak nem jöttek ki sehol. -283-

A szász fejedelemmel való felsülése után néhány napra megérkezett Francziaországból a követe László Jeromos, egy egész hosszú litaniáját hozva magával I. Ferencz király szövetségi pontozatainak, melyekben elmondatik, hogy mit tegyen János király I. Ferencz kedvére, Ferdinánd és Károly császár kárára, hogyan verje meg őket, hogyan foglalja el s ha meghal, kire hagyja az országot? s akkor aztán a franczia király fog neki hadisegély fejében küldeni havonkint 20 ezer livert s egyszer mindenkorra egy királykisasszonyt hitves társul. De mind ezt tartsa titokban, mert Ferencz királynak fiai túszul vannak Károly császárnál, a hova cserében kerültek a csatában elfogott atyjukért. Ezuttal azonban pénzt nem küldött ő francziasága.

Tehát «nesze semmi, fogd meg jól! Ne szólj semmit, de még azt is lassan mondd».

– Felséges uram! Mondá ekkor Fráter György Zápolyának, azt látom én, hogy mink Verbőczy uram könyhullatásaival s a külső fejedelmek biztatásaival soha sem foglaljuk el Magyarországot.

– Én ismerek egy derék embert, a kinek minden meg van adva Istentől, hogy Magyarországot meghódítsa, csak akarja.

– Azt is magadnál találod. Szekereid vannak megterhelve arany, ezüst marhával. Holt kincs, a minek nem veszed se hasznát, se dicsőségét. Ezekre a kincseidre, ha zálogba tennéd, kaphatnál harmincz-negyvenezer aranyat.

– Kinek van Lengyelországban negyvenezer aranya zálogra kölcsönadni való? -284-

Jól ismerte az emberi sziveket. A mint megérkezett Litva várába, csak a nevét kellett kimondania a major domus előtt, azonnal megnyilt előtte minden ajtó.

A czensztochovai apáturnak éjjel-nappal szabad bejárása van Zsigmond király palotájába.

XXX. FEJEZET.
A VÉDŐ ANGYAL.

A király belső szobájában fogadta a barátot, a hová még udvarnagyai sem voltak járatosak. Kezét nyujtá neki s magával szemközt leülteté.

A király mellett, egyenlő magas faragott támlájú karszékben ült Bona királyné, a másik oldalán pedig a királyi csemete, Izabella. Karcsu, nyulánk hajadonná nőtt fel a leány, kit tizenöt év előtt megkeresztelt a fehér barát, midőn annak az egész országban nem akart senki a keresztapja lenni. Nagy sötétkék szemei elárulták ábrándos lelki világát, ajkai erős szenvedélyre vallottak, de még a szűzi ártatlanság bimbójába zárva. Olyan volt, mint egy álomtünemény, karját apja térdére nyugtatva s arczát kezére fektetve.

A barát nem várt a felhivásra, beszélt lelkének teljes hevével, egész ékesszólásával. Elmondá sor szerint hazájának nagy szenvedéseit, hogy folyott a magyar és lengyel -285- vér Mohácsnál egy patakba, testvérré egyesülve a halálban, testvérként várva a feltámadásra. Hogy dúlja azóta ellen és pártviszály e siralomra érdemes országot.

És azután beszélt Zápolyáról, mint arról a kimagasló alakról, a ki egyedül van Istentől küldve a romjaiban heverő országot újra fölépíteni. Leirta daliás alakját, harczban rettenhetetlen bátorságát, önfeláldozó hazaszeretetét, szívbeli jóságát, balsorstól megtörhetetlen vidám lelkületét.

Addig festé lángszinekkel a védenczét, a míg az ifju királyleány szemei megteltek könynyel. Felemelé az arczát a királyhoz s azt kérdé rebegő szóval:

(Azt hallotta már a királyleány, hogy Zápolyának a huga volt az ő atyjának az első felesége.)

A barát beszéde egyre hevesebb lett. Elmondá, hányféle ellenség dúlja most Magyarországot. Egy a török, kettő a német, harmadik a rácz, negyedik az új vallás, a reformáczió és ellenében a túlsoron a vakbuzgó erkölcstelen főpapok, s a ki a legrosszabb ellenség, maga a két pártra szakadt magyar: itt kurucz, ott labancz. Hét ellenség van most az országban!

– S te neked van hited, hogy e hét ellenséget leküzdhetni? kérdé a király.

– Egyik ellenséget a másik által. Hol az egyikkel, hol a másikkal szövetkezni össze, s mikor az megverte ellenesét, akkor a vert félnek fogni pártját s azt keríteni a győztes fölé, kettőt a harmadik ellen egyesíteni, egyikkel sem rontani el végképen a dolgot, s a közben a hivek táborát összegyűjteni, míg elég erősek vagyunk, egyenkint magunkban letörni mindent, a ki nem szövetségesünk. Csak két ezredem volna, melylyel ezt a munkát megkezdhessem, s a hozzávaló költség, megnőne az a sereg, mint a lavina, mire a sikra leér. Még van a magyar vérben -286- őserő, mely a nemzetet újjá teremti. S ha végig pusztította az országot az ellenség, megmaradt alattunk az áldott föld s visszaadja az elvesztett kincseket.

Zsigmond királynak kellett volna erre valamit mondani, de ő csak a prémes kaftánjába huzta a nyakát és hallgatott. A királyné arcza fagyasztó tilalommal fordult feléje, összehuzott szemöldökei, ajkai, szemei parancsolák férjére a hallgatást. Ő maga felelt meg helyette.

– Igen sajnáljuk, tisztelendő szent atyám, hogy rokonunkon, János királyon ez idő szerint nem segíthetünk. Tudva lesz előtted, hogy Zsigmond király és Ferdinánd király között erős békekötés van. A király esküje s Lengyelország érdekei köteleznek bennünket a béke megtartására. Zsigmond király János királynak egy ezredet sem adhat a seregéből s egy tallért sem az ország kincstárából.

– Hát adok én! kiáltá fel a királyleány, felszökve az ülőkéről atyja lába mellől.

Olyan volt az alakja, mint egy mentő tündéré, a ki a fuldoklót kiemeli a habokból.

– Hát nincs-e nekem két ezredem? A vörös huszárok, meg a vértes muskétások? Ez idén, születésem napján ajándékozta nekem az atyám. Én hímeztem a zászlószalagjukat. Előttem vonultak el, engem üdvözöltek, mint ezredtulajdonosukat. A mi az enyém, azzal csak rendelkezhetem.

Azzal hizelkedve simult a király keblére, gyönge tenyerével czirogatva az orczáját.

– No ugy-e megengeded, hogy elküldjem a katonáimat az én János bácsikámnak, szegénynek, a kinek nincs katonája, hogy visszaszerezze vele az országát?

Úgy beszélt erről, mintha egy gyermek kinálná ajándékba, dobozostól, az ólom katonáit.

– Sőt nagyon komoly, szólt Izabella. Ha nem engeded meg, – akkor én meghalok. – Majd meglátod, hogy meghalok. Akkor aztán lesz katonád; de nem lesz kis leányod.

Az elkényeztetett gyermek ezzel a szóval szokta kierőszakolni a szeszélyes kivánságait.

Fráter György tisztában volt már a helyzettel. A király uralkodik Lengyelországon, a királyné mind a kettőn, s a királyleány mind a hármon.

Zsigmond király ölébe vette a makranczos gyermeket, s okosan beszélt hozzá:

– De látod leánykám, a katona zsoldot is kér. Nem elég, hogy János bátyádnak oda ajándékozod a két regementedet. Ahhoz pénz kell, az pedig a János bácsinak nincs.

A leány lesüté a szempilláit, hogy senki se nézzen a szemébe, s a hajszalagját rágva, kisüté:

A barát apostoli büszkeséggel emelkedett föl helyéből, s karját a királyné felé nyujtva, sugá:

(Nem a hajdemákok tartóztatták le a Zápolyának küldött hadi költséget; hanem Sforza Bona olasz condottieriei.) -288-

A királyleány örömében tapsolva futott ki e szóra a szobából, s nem sokára egy kerekes székre téve tolta be a négy hordócskát, a mikbe a negyvenezer arany volt eltéve. A hordók pecsétjén a szász fejedelmi czímer.

A «csontfülü» meghallotta azt, s sietett a támasztott galibát elhárítani.

– Óh felséges uram. Én e pénzt nem úgy fogadom el a királyom részére, mint ajándékot, csupán mint kölcsön adott összeget, a melyért zálogban átadom János királynak összes kincseit, melyeket magával hozott.

S azzal elővéve a csuklyájából a pergament, kigöngyölíté azt, minden irószerszámot magával hordott, s megirta a záloglevelet a király nevében.

– A hiteles pecsétről majd gondoskodni fog királyné ő felsége. Monda a barát alázatos ironiával.

– Nem egészen, csak háromnegyedrészben. Egyikét a hordóknak, tízezer aranynyal itt szeretném hagyni.

– Mint jegypénzt. Mint Izabella herczegnő kelengyéjét. Én, János király teljhatalmu megbizottja, ünnepélyesen megkérem királyom számára hitvestársul Izabella királykisasszonyt.

– Kegyelmed kifoszt bennünket! Kiálta fel a királyné. Mit gondol? Izabella még gyermek.

– És János király még földönfutó! Mondá a király. -289- Majd ha János király Magyarország trónján fog ülni, akkor jöjjön vissza tisztelendőséged a válaszunkért.

– Így gondoltam én is. Ez a pénz csak jegypénz. A jegygyűrűt csak a koronával egy vánkoson fogom a felséges uram kezeibe letenni.

Fráter György két ezred válogatott lengyel katonával tért vissza Zápolyához és három hordó aranynyal.

– Ime királyom, itt van az első csapatod, a melylyel Magyarországra betörhetsz. Hogy felszaporodjék onnan hazulról, arról majd gondoskodom én. Itt van a hadi költség is. Harminczezer arany, zálogkölcsönül a családi kincseidre. Jó kézben lesznek, a királyéban. Negyvenezeret kaptam, de tízezeret ott hagytam belőle, jegypénzül a királyleány számára, a kit számodra megkértem feleségül. Odaigérték, de csak akkorra, ha egyszer Magyarország trónján fogsz ülni. Most megtaláltad azt az egy embert, a ki segít rajtad, saját magadat. Kövesd a lelkedet!

János király keblére ölelte a barátot, s megcsókolá az orczáit jobról-balról kétszer.

XXXI. FEJEZET.
«FLECTERE SI NEQUEO SUPEROS, ACHERONTA MOVEBO».

Ezt a jelszót irják a krónikások János király czímere körül. Maga a káplánja is ezt adja a király szájába, még erősebben kifejezve: «ha az ördögöket hozhatom is fel a pokolból, bizony fel fogom hozni!»

János király az iródeákja, Fekete János által magához hivatta Mehemet béget, a hitehagyott magyart, a kit mind ez ideig átallt elfogadni.

A pribék arra ösztökélte a Lengyelországba futott magyar urakat, hogy folyamodjanak a török szultán kegyelméhez.

A két ellenkirályon kívül még egy harmadik ura is volt Magyarországnak. Szolimán szultán.

«Mit czivakodtok a fölött, hogy melyiteké legyen Magyarország? Egyiteké sem az. A nagy úr birtoka az. A korona nem tesz királylyá senkit, hanem a szablya. A szultán elfoglalta Buda várát, meghált benne, sót, kenyeret evett benne, annálfogva Budavár az övé. Csak az ő palástjának az árnyéka alatt lehet valaki Magyarországon király, a ki a szultánnak hűséget esküszik, s meghódolásul évi adót tesz le a lábaihoz».

Magyarország, mint hűbéres állam! A magyar király kengyeltartója a szultánnak! A szabad magyar nemzet adófizetője, hadkövető vazallja a mohamedán népnek!

Nem lehet egy igaz magyarnak ezzel a gondolattal elaludni s ezzel fölébredni. -291-

A török segítsége, beleegyezése nélkül nem lehetett a beteg országot meggyógyítani.

Hogy mit végeztek azon a titkos tanácskozmányon, melyet Sztrij várában zárt ajtók mögött tartott Zápolya legbizalmasabb hiveivel, abból nem szivároghatott ki semmi. Csak ketten voltak, Laszkó Jeromos, a lengyel főnemes és Fráter György. Még Verbőczyvel sem közölték a végzést. Nagyon lágy ember volt hozzá.

Még a király káplánja előtt is titokban tarták a dolgot. Pedig ez valóban meggyónni való volt. Szövetséget kötni a keresztyénség hatalmas ellenségével! Behivni az országba Szolimán szultánt, lófarkas zászlóival!

És ezt a «hét főbünök» koronáját még a gyóntató papnak sem volt szabad fülbesugni, még az apát úr sem szabadíthatta meg tőle lelkét. Hisz úgy sem kaphatott volna erre absolutiót.

Mikor Fráter György a király belső szobájából kijött, meg kellett látszani az arczán lelke küzdelmének, a káplán megszólítá.

– Hogy ne volnék szomoru? mikor elvesztettem ő felsége bizalmát. Úgy látom, hogy kiestem a kegyéből.

– Csodálom, hogy eddig is részesültél benne. Ugyan mit tudott ő felsége ilyen simplex fráterrel tanakodni, mint atyaságod?

– De azt ugyan keresheted már. Valamennyi pálos monostort mind tőből kiforgatott a török. A budai főapátságból istállót csináltak. A futaki, ujlaki, attyai kolostorok szét vannak rombolva. Csak a romjaikat találod már. Jobb lesz ha itt maradsz. Vesd le azt a csuhát. Tudjuk, hogy huszár voltál valamikor, káplár voltál, most hadnagy lehet belőled. Szólok melletted egy jó szót a királynak.

Azzal beereszté a káplánt a királyhoz. Az pedig igen vig kedvében volt épen, azzal mulatta magát, hogy kézbe vette Mehemet bég tegzét és nyilait, s a törökkel és Laszkóval fogadásból czélba lövöldözött.

Nem is várta meg Fráter György a druszája visszatértét, hanem neki indult gyalog, egy bottal a kezében, egy darab kenyérrel a tarsolyában, meghódítani a magyar nemzet szivét János király számára.

A faczipős barát csuklyájában a királynak teljhatalmú megbizását vitte magával.

Egyszerű szerzetes öltönye minden gyanut távol tartott tőle. Gyalog járt, senkinek sem tűnt fel. Kolduló barát volt, minden házhoz bekopogtathatott, főpapok székházába, főurak palotájába, barátok zárdáiba, katonák sátorába, polgárok lakásaiba egyaránt szabad járata volt. Az első tapogató szónál megtudta, ki a jó barát, ki az ellenség, emlékébe gyüjté a panaszokat, s abból volt elég, de ennél nem állt meg, biztatta a hiveket, megerősítette az ingadozókat; felkölté az alvó szenvedélyeket s egymagában, a nélkül, hogy valaki sejtené, összeboronálta az egész összeesküvést János király javára; másodszori utjában az egész hadjárati tervet elkészíté, megbizta a csapatok vezetésével a kiszemelt főkapitányokat. És mikor harmadszor is vissza jött Lengyelországból, akkor -293- már magával hozta a felkelési riadót, János király betörésének hirét. És a Ferdinánd-párti főurak és főpapok még csak sejtelemmel sem birtak a felől, hogy egy mezitlábos barát jár itt szerteszét az országban, a ki felfordítja alattuk a nyugadalmas földet, elfoglalja a váraikat, üres tarsolylyal, egy bottal a kezében megveszi a hadaikat, letöri a zászlóikat. Nem úgy, a hogy eddig szokták a betörők, trombitásokat küldve maguk előtt, parádés szekéren ülve, zászlót vitetve maguk előtt, szórva a pénzt tele marokkal, hanem titokban, senkitől észre nem véve, egyedül a «szónak» a hatalmával.

Mikor János király a Kárpátok meredélyein lengyel ezredeivel aláereszkedett, (Verbőczy volt vele) már akkor Fráter György egy kész hadsereggel járt előtte, melyet Athinay Deák Simon és Kun Gothárd vezényeltek.

Ferdinánd dandárai eléjük siettek, Serédy Gáspár, Révay István és Lascano Tamás vezénylete alatt, s Sárospataknál utjokat állták. De e helyütt János király hivei kifenték a csorbát, derék ütközetben szétverték az ellenséget.

Fráter György e diadalhirrel tért vissza Zápolyához, s azzal az örvendetes jelentéssel, hogy Ferdinánd fővezére Kócziány nem tud a nagy sarak miatt Trencsén várából előre hatolni.

János király ellenállás nélkül vonulhatott végig a magyar Alföldön egész Lippa váráig.

A török felé kellett neki tartania. Szolimán szultán már akkor szövetségese volt János királynak, ő parancsolta neki, hogy igyekezzék vele szembe találkozni, a ki egész haderejével megindult a segítségére.

A míg Fráter György a magyar hiveket nyerte meg János királynak, az alatt Laszkó Jeromos megszerezte számára a hitetlenek barátságát.

(Már tudniillik, hogy a keresztyének a törököket nevezik hitetleneknek, a törökök ellenben minket tisztelnek meg ezzel a czímmel.) -294-

Mikor a gyaur odamegy Sztambulba a magas portához, valami instancziával, nem azt kérdezi tőle a török, hogy:

Ha eleget hoztál, akkor minden ajtó kinyilik előtted, a hol csak kopogtatsz. Ha semmit sem hoztál, az is becsukódik mögötted, a melyiken nem kopogtattál. Gyaur köpek vagy. Bedugnak a Jedikulába: ott is felejtenek.

Laszkó Jeromos, mint tapasztalt országkupecz nagyon jól tudta már a leczkéjét. Sztambulba megérkezve, soha sem kereste a hivatalos kapukat a magas portához, hanem igyekezett a kis ajtón bejutni.

Felkereste legelőbb is a nagyvezér Ibrahim kegyenczét, Gritti Alajost, az olasz renegátot.

Fényes eredetü volt a pribék. Törvénytelen szülötte a velenczei dózsénak. Aranyműves, zsibárus, kerítő, alkusz a nagyvezér szolgálatában.

A nagyvezér, Ibrahim magasan álló történelmi alak. Ő hozzá vesztegetéssel közelíteni nem szabad. Arravaló a kegyencz titkárja, Gritti Alajos. Az veszi át az ajándékokat. S aztán igazságosan megosztozik a gazdájával.

Itt van előttünk most egy üres ország. Gazdag föld, arany, ezüstbányák, sóbányák, munkás jobbágyok, teherviselésre szoktatott baromnép. Ebből lehet kipréselni valamit.

Gritti Alajos jó lesz bele kormányzónak, időjártával majd királynak is. Ez a Zápolya Jankó öreg legény már, kalugyer, nincs felesége, semmi ijafija. Ha nagyon makacs -295- az életben maradáshoz, egy kis olasz aqua toffanával lehet rajta segíteni. A magyarnak aztán mindegy. Eltüri, akárki legyen a királya. Csak magyar ne legyen, vagy német. Ezt a kettőt nem türi maga fölött.

Ezzel a kecsegtetéssel megnyerte Laszkó Grittit, Gritti Ibrahimot, s Ibrahim a szultánt.

Szolimán elfogadta ünnepélyes divánban János király követét, a ki lábaihoz tette a magyar király hódolatát.

– Eddig az enyim volt Magyarország. Most átruházom azt a te királyodra. Megvédelmezem őt minden ellensége ellen. Biztosan alhatik mind a két fülére. Ezt fogadom kardomra és a prófétára! S ha az egész hatalmam utána veszne is, megtartom őt az ő országában.

Azonban az ellenkirály sem volt rest. Ferdinánd megtudta a lengyel udvar által, hogy Zápolya a szultán szövetségét keresi.

Legegyenesebb lett volna ugyan ekkor az ellenkirálynak a keresztyén uralkodóknál szövetségest keresni a «hit» közös ellensége ellen. Hanem hát az ősi hiba megvolt, mindent utána csinálni az ellenségnek. Ferdinánd király oda futtattá a maga követét Sztambulba. Tudva volt előtte, hogy Zápolyának nincs több harminczezer aranyánál. Ferdinánd tehát a maga követének adott százezer aranyat. Ez aztán elég lesz a visszavágásnál!

Csak az az egy hiba történt, hogy nem jól volt megválasztva a követnek a személye Hobárdanácz kapitány uramban.

Ez a vitéz főúr már volt említve egyszer Fráter György történetében, s még egyszer hallatni fog magáról.

Franczia történelmi kutforrásunkban (Bechetnél) találjuk felőle azt az adatot, hogy boszniai kapitány volt, s nehéz harczokat vivott meg a törökökkel. Azoknak egy hirhedett vitéz vezére volt Kászon basa, a kivel sok csetepatéja volt Hobárdanácznak. -296-

Egyszer aztán, ősi szokás szerint, a sok viszály eldöntése végett, csatatéri párbajra hivta ki Hobárdanácz Kászon basát.

A két hadrendbe felállított hadcsapat előtt ment végbe a két dalia küzdelme, karddal és háromszögletű tőrrel.

Négyszer rohantak egymásra, lóháton, a vezérek; mind a négyszer Hobárdanácz kapott sebet a török basa szablyájától.

Ekkor ötödször is összecsaptak, s ez utolsó viadalban oly szerencsésen csapott Hobárdanácz Kászon basa nyakához a pallosával, hogy annak a feje lerepült a lova elé.

Nagy hóbortos volt! A helyett, hogy a százezer aranyat Ibrahim nagyvezérnek adta volna, magát a szultánt akarta vele megvenni.

Azon kezdte, hogy a nagy summa pénzt felajánlva a szultánnak, követelte tőle ennek fejében, Nándorfehérvár, Szabács, Zalánkemény, Pétervárad, Ujlak, Szendrő és még tizenkét határvidéki várnak visszaadását.

– Ugyan csodálom, hogy magát Sztambult is nem követelitek magatoknak a százezer aranyatok árában.

– Uratok még eddig nem érezte a szomszédságunkat, majd ezután érezni fogja. Mondjátok meg neki, hogy majd személyesen jövök a látogatására, teljes erőmmel és hatalmammal, s majd odaadom neki a kivánt várakat! De jól elkészüljön a vendéglátásra, mert sokad magammal jövök! -297-

Hobárdanácz erre is büszkén felelt meg: «ha mint jó barát jön a szultán, úgy fogadjuk, mint vendéget, ha mint ellenség jön, úgy állunk elébe, a hogy már ismeri a voltunkat».

S ezzel egészen elrontotta Ferdinándnak a dolgát a szultánnál. Szolimán János király ügyét tette magáévá.

Szolimán arra utasítá Ferdinánd követeit, hogy várják meg, a míg a levelét megirja az urukhoz. Négy hónapig kellett nekik a levélre várni, s akkor kaptak egy olyan irást, a mit senki sem tudott Bécsben elolvasni és lefordítani.

XXXII. FEJEZET.
A VILÁGOSVÁRI TRÉFA.

Télre fordult az idő. «Itten van már Simon Judás: Jaj te neked inges-gatyás!» Azt tartja a magyar közmondás. János királynak a hadai nagyon megcsappantak. Hóban, sárban nem szeretnek verekedni. Annyi fegyveres népe volt csak, a mennyivel Lippa várát megvédelmezhette. A lengyel segédcsapatok száma is leolvadt háromszázra. Mivelhogy a lengyelek többnyire az asszonyaikat is magukkal hordták a hadjáratba: ott ült az asszony az ura mögött hátul a nyeregben; asszony nélkül ők el nem lehettek; tehát ha az asszony haza kivánkozott, annak a szava bizony erősebb, mint a kapitányé: hát csak meg kellett fogadni.

Volt ugyan még egy dandára János királynak Nagyváradon, a hűségben megmaradt Czibak Imre alatt. Czibak Imre hatalmas egy vezér volt, a minek mértékét adja az a róla feljegyzett adat, hogy mikor a király asztalára tizenhat sült kappant felhoztak, abból Czibak Imre maga nyolczat meg tudott enni. Nem mindennapi ember volt! -298-

Csak az volt a nagy baj, hogy Lippa és Nagyvárad között esett Világosvár. Azt pedig Balika rácz vezér tartá megszállva. Ez viszont Ferdinánd király híve volt. Ez által János király és Czibak Imre egymástól el voltak zárva.

Ágyút ugyan kapott Zápolya Lippa várában hat darabot, de azokkal senki sem tudott bánni.

Hát a mit ágyúval, hadsereggel ki nem lehetett vívni, azt elvégezte Fráter György papokkal és asszonyokkal.

Világosnak csak azt a várat nevezték, mely a meredek hegytetőn épült: a hegy lábánál elterülő város neve volt «Siri».

A várat bevehetlenné tették a természetalkotta meredek sziklafalak; a sziklába vágott alagút vezetett fel egész a kapujáig; a külső tekervényes útat mély árok zárta el a kapunál s ahhoz egy felvonó híd vezetett, a kapu bástya lőrései csatakigyókkal és szakállas puskákkal voltak megrakva.

Mikor Czibak Imre a fekete czárt tönkre verte a Maros mellett, annak egyik alvezére, Balika, ide menekült Világosvárba, a Cserni Jován által összerabolt erdélyi kincsekkel együtt. A sok ezüst, arany marhán kivül, még több száz szép fiatal özvegyasszonyt is hurczolt magával a fekete czár, a kiknek a férjeit útközben leölette. Ezeket is oda vitte magával Balika. Papot, urat megöletlen, templomot kifosztatlan nem hagyott Balika, a meddig a keze elért. A Siri város templomában sem maradt meg más, mint egy Péter nevű kántor. Ez énekelt, imádkozott a nép előtt; de egyéb szertartásokat nem végezhetett. Pedig a jobbágynépnek nagy óhajtása volt az egyházi malaszt után, mely nélkül ember nem élhet.

Balika nagy szolgaságban tartá a jobbágyakat. A mit termesztettek, annak a javát elvette tőlük s felhordatta a várába; ott a buzát a száraz malomban ő velük őröltette meg, s éjjel-nappal ötven jobbágynak kellett hajtani a -299- taposó-malmot, mely a száz ölnyi mély várkútból a vizet felhajtotta; s azoknak is maguknak kellett a saját élelmükről gondoskodni.

Fráter György, kitanulván ezeket az állapotokat, azt fundálta ki, hogy János király által kineveztetett egy Mihály nevű papot az üresen levő siri-i eklézsiába plébánosnak. Ezer forint lett igérve a papnak, meg a gyulafehérvári prépostság, ha a tervet szerencsésen dülőre viszi.

Ez a Mihály pap legelőször is maga körül gyüjté a város presbitereit, s elmondatá az ő sűrű panaszaikat a sok nyomorgatások felett, melyeket a Balikától s az ő martalóczaitól el kell szenvedniök. Se marha, se szép leány nincs biztosságban tőlük; de még az oltári szentség sincs.

– No látjátok: ennek mind a Báthory István az okozója, a ki Ferdinánd királynak a nádorispánja, Világos várának pedig földesura. Ő küldte ide a Balikát. Ha ti a János király hűségére térnétek át, akkor a Balikától megszabadulnátok; jó kegyelmes várurat kapnátok.

Ekkor Mihály pap meghuzatta a toronyban a harangokat, s felküldé a várba Pétert, a kántort, izenettel Balikához.

A várbeliek elcsodálkoztak a szokatlan harangszón s kérdezék a kántortól, hogy mit jelent az?

– Holnap Mária havának az ünnepe lesz; új pap jött a templomba. Misét fog mondani s Úr vacsoráját oszt a hiveknek; azt jelenti az esteli harangozás.

Erre a sok özvegyasszony odasereglett a Balikához, hogy őket bocsássa le holnap a templomba, Siribe, hadd részesüljenek az Úr vacsorájában, a mit már három év óta hasztalan áhítanak.

– Jól van, mondá a Balika. De nehogy aztán elszökjetek, majd mi is veletek megyünk.

S azzal visszaküldé Mihály paphoz a Péter kántort, hogy csak a Balikáék számára készítse el az Úr vacsoráját, mert ők áhítoznak utána. -300-

Másnap az első «készülő» harangszóra lejövének az asszonyok a várból csapatostól; utánuk a Balika martalóczai vezérestől: állig felfegyverkezve. A várban csak gyönge őrséget hagytak.

Szemben találkoztak az úton azzal az ötven jobbágygyal, a kik hétről-hétre fel szokták váltani a várban robotolókat a malmoknál. Mindegyiknek a vállán volt egy félig tölt zsák általvetve; a kezében meg egy bot.

– Azt hallottuk, hogy jön János király a törökökkel, megszállja a várat, hát hogy éhen ne veszszünk odafenn.

A parasztoknak a zsákjában pedig a köles közé egy-egy jó éles fejsze volt elrejtve. A mint azok a várba felérkezének, elővették a fejszéiket, ráhúzták a botként hozott nyelekre; megrohanták az álmos várőrséget, leverték valamennyit s elszedték a puskáikat. Akkor aztán ők voltak a kerten belül.

De még titkot kellett tartaniok, hogy Mihály papot és az asszonyokat is megszabadíthassák.

A mise és az úrvacsorája végeztével Balika harczosai megint visszaterelték a fogoly asszonyaikat a várba. Azok ájtatos zsolozsmákat énekelve bandukoltak az úton fölfelé; templomi zászlót vitetvén maguk előtt. Közepettük járult Mihály pap, Péter kántorral. Mögöttük jött Balika lóháton, nyomában a sok vitéz fegyveres.

Az asszonyok, a pappal és a kántorral szépen átsétáltak a felvonó hidon. De midőn a Balika is rá akart léptetni a hidra, a lova egyszerre csak megbokrosodott. S arra igen jó oka volt, mert a csapóhid elkezdett fölemelkedni, s ment fel a lánczain vontatva a vezér orra előtt.

– Mit csináltok? gazemberek! ordítá dühösen a vezér. Ereszszétek le tüstént a hidat! -301-

– Menj el már békével, Balika, e helyről. Itt már eleget garázdálkodtál.

Dühös volt, fenyegetődzött: «No megállj, Miska pap! Ha megkaplak, lehúzom rólad a reverendát, bőröstül együtt.»

A parasztok aztán nem szántak a fali puskákból oda lövöldözni közéjük. Erre a martalóczok letakarodtak a hegyről, azzal a szándékkal, hogy megszállják a várat s kiéheztetik belőle a parasztokat.

Csakhamar azonban előjött Fráter György a magyarádi hegyek mögül Czibak Imre hajduival s kiverte Balika martalócz hadát még Siri városából is; az elbujdosott az erdélyi havasok közé.

Ilyen szépen foglalta el Fráter György Báthory István erős várát asszonyok és papok által.

A várban felhalmozott kincseket aztán szétosztá a nemeseknek, polgároknak és templomoknak, a kiktől el lettek rabolva; a fogoly asszonyokat is haza bocsátá a családaikhoz; a hű vitéz parasztokat megjutalmazta, s az olcsón kivivott diadal hirével tért meg János királyhoz.

És ez az egész diadal nem került egy halottjába sem a János király seregének.

XXXIII. FEJEZET.
«TÖBB IS VESZETT MOHÁCSNÁL!»

Szegény János király! Bizony úgy volt Magyarország elfoglalásával, mint az egér a csapdával. Benne van: de nem tud kijönni belőle. -302-

Ott ült Lippa várában, várva a jó szerencsét. A háromszáz mazur lovasán kivül, a kik úgy megterhelték a lovaikat zsákmánynyal két oldalt, hogy alig tudtak mozogni, volt még valami hatszáz török szarácsija, a kik naponkint ott produkálták magukat előtte a nyargalászásban és dzsiridhajításban; egy csomó rácz martalócza is volt; de magyar katonája mentül ritkább volt. Az is pelángyás volt. A főnemesek közül mentül kevesebben nyikorogtatták az ajtaját. Azok felől ugyan a legszebb petrezselyem kizöldülhetett a kvártélya előtt.

Ebben a szorongattatásában ért hozzá a rémhir, hogy Török Bálint (a Valentinus Turkus) jön nagy sereggel, tán húszezer emberrel a megtámadására. Már itt táboroz Debreczenben.

János király kétségbeestében futtatott Péter vajdához Moldovába, hogy segítse meg Török Bálint ellen. A vajda már elébb parancsot vett a török szultántól, hogy Zápolyát meg kell védelmezni Ferdinánd ellen. Péter vajda rögtön felkerekedett s a «senki tartományán», Erdélyen keresztül, eléje került Török Bálintnak s úgy szétverte annak a seregét, hogy még a pora sem maradt. A krónikások tizenháromezerre teszik az elesett magyarokat; bizonyosan két nullával megszaporították az igazit.

De azért János királynak volt oka Te Deum laudamust tartani Lippa várában a lengyeleivel. S miután még háromszáz forintot ki is osztott közöttük, ezzel úgy lekenyerezte őket, hogy elhatározták, még egy-két hétig ott maradni mellette.

Ez időben érkezett meg hozzá egy kengyelfutó Nándorfehérvárról, pecsétes levéllel, két török bombárdás kiséretében.

A levelet elolvasva, a király rögtön utasítást adott a két török pattantyusnak, hogy azt a várfokon felállított hat ágyút egymás után sütögessék ki.

A mi megtörténvén, a nélkül, hogy valamelyik ágyú szétrepedt s a pattantyusokat agyonütötte volna, a király -303- mellett levő főurak ugyan kérdezgeték, hogy mire való volt ez a nagy puffogatás. Mire János király nagy bizalmasan megsugdosá nekik, hogy ez annak az örömét fejezte ki, miszerint a hatalmas Szolimán császár megérkezék Nándorfehérvárra, egész armádiájával együtt az ő trónbaültetése végett.

János király egy kora reggel titokban kiosont Lippa várából; csak a legbizalmasabb hivei kiséretében. Az ott maradókkal nem is tudatta elmenetelét. Mise idejére már elért Aradra. Onnan ment Csanádba, Csanádból Becsébe. Sehol meg nem pihent.

A míg a Bodroghoz nem értek, addig János király nem is szólt felőle a kisérőinek, hogy hová igyekeznek. Csak az éjjeli szálláson, a hol sátort ütének, mondá el a velejötteknek, hogy egyenesen a török szultánnal való találkozásra sietnek, a ki Nándorfehérvárból izent neki, hogy Mohács alatt akar találkozni vele. A szultán Belgrád felől jött.

Hej gyorsabban tudott most Zápolya megérkezni Mohács alá a találkozásra, mint három év előtt!

A míg a révnél éjszakáztak, a beállott sötétben megszökött mellőle valamennyi nemes kapitány úr. Nem maradt ott mellette más, mint Czibak Imre, Verbőczy István, meg három pap: az udvari káplány, Ferencz barát, meg Fráter György.

Mikor hajnalra kelve megérkezett a király sátorába Mehmet bég, a magyar-török, elbámulva monda a királynak: «ej ha! Felséged kiséretében három pap van s csak két katona.»

– Van katonám elég, felelt János király; de nem hisznek a törökben. Csak a pap mer a martyrhalállal szembeszállni.

Volt pedig még János királynak fizetett cselédsége elég nagy számmal, lovászai és hajdui és három négyesfogatu szekere. -304-

Eközben megérkeztek a török szultán gályái az Iszter folyamon. (A Dunát így nevezték a krónikások.) S azok átszállíták a tulsó partra János királyt kiséretével együtt. Szolimán ott várt reá a mohácsi téren.

Ugyanazon a téren, a melyen négy év előtt a magyar nemzet szine-virágát porba gázolta.

Nem vádolta-e minden ingó nádszál, minden nyiló virág ezen a nagy rónán: «te vagy az oka, hogy bennünket magyar vér öntözött! Ha akkor nem jöttél, most minek jösz ide? – Koronát koldulni! Trónusért könyörögni?»

Mikor olyan közel jutottak Mohács városához, hogy a város alatt felütött török tábor sátrait megláthatták, egy kocsi jött rájuk szembe.

Arról a kocsiról leszállt egy serdülő ifju, szép, mint Absolon, tarka selyem köntösbe öltözve; fején biborszinű süveg, lábain sárga szattyán csizma; süvegéről hosszu fátyol csüggött alá; kezében arany tálat hozott s azon egy drágaköves kösöntyűt (vagy násfát), melyet a királynak felajánlott.

Itt leszállt a király a szekeréről s felült a lovára, melyet két kulák vezetett kantárszáron tovább. Egyéb kisérői gyalog követték nyomban.

Egy mérföldnyi távolságra két sorban felállított gyalog janicsár had között ment végbe a felvonulás; az út végtőlvégig tarka és piros szőnyegekkel volt beterítve.

A török tábor közepéből, mint egy tündérpalota ragyogott elő a szultán sátora, bibor szőnyegekből összeállítva, aranygombos rudakkal, felül az arany félholddal.

De még elébb következett Ajász basa sátora, a szultán kincstartójáé s azután a nagyvezéré, Ibrahim basa sátora; mindkettő keleti pompával feldiszítve. -305-

Ajász basa sátora előtt lesegíté János királyt a lováról a szultán kegyencze s bevezeté őt a basához.

Itt a basa parancsára, leölték a királyról a magán hozott mentét, dolmányt s felöltöztették himzett török bársony fosztányba, derekára becses indus övet kötöttek, úgy ültették fel ismét a lovára. Régi öltönyeit az udvarnokára bizták.

A nagyvezér sátoránál ismét leszállíták a nyeregből, bevezették Ibrahim basához.

Az üdvözlés után itt ismét lehúzták róla az Ajász basától kapott díszruhákat s még drágább aranyszövetű kaftányt öltöttek rá; drága prémmel szegélyzettet, boglárokkal végig rakottat s amazt odaadták a királyt kisérő Bozza Dömötör nevű csatlósnak.

Itt ismét lóra ültették Zápolyát s úgy vezették a szultán sátora felé, előtte egy csapat zulák járult, aranyos buzogányokkal kezében rendet tartva a bámuló besliák között.

Az egész térség a szultán sátora előtt be volt terítve drága keleti kárpitokkal.

A szultán ott ült, szétnyitott sátorának mennyezete alatt, szinaranyból készült trónusán; gyöngyöktől és drágakövektől ragyogó öltözetében.

Itt leszállt János király lováról s a szultán kegyencze által neki felajánlott kösöntyűt karjára kapcsolva, viszont a saját kezéről, a növendék ujjáról levont egy rendkivüli ragyogású gyémántgyűrűt s azt tevé az arany tálra, melylyel az ifjucska menten a szultán sátorába futott s azt térden állva átnyújtá a szultánnak.

János király a pribék Mehemet kiséretében sietett a szultán sátora felé.

Szolimán, a mint a király leszállt a lováról, fölkelt a trónról s gyors léptekkel jött eléje s mind a ketten, messziről kitárva karjaikat, egymást átölelték s kétszer megcsókolták. («Miként Judás Krisztust», irja a kisérő pap.) De az nem igaz, hogy a magyar király kezet csókolt volna -306- a szultánnak; ezt csak a török krónikások hazudták hozzá.

Ekkor János király magyar nyelven üdvözlé a szultánt, kivánva neki hosszú életet, szerencsét, jó egészséget, fegyvereinek diadalmat; megköszönte neki, hogy nagy szorongattatásában segitségére jött hatalmas hadseregével.

A pribék tolmácsolá török nyelven a király üdvözletét a szultánnak, mire Szolimán törökül felelt vissza, jobb kezét kardmarkolatára, balját mellére téve, melyet hosszú ragyogó szakálla takart.

«Ugy tartson meg engem Allah, a legmagasabb Isten, a milyen kétségtelenül én tégedet visszahelyezlek királyi váradba, Budára és a te országodba, valamint a szerémségi szigetbe és annak a váraiba, Nándorfehérvár és Szabács kivételével. És a mig engem Allah életben tart, megvédelmezlek minden ellenségeiddel szemben, a mig csak egy szablya marad egy töröknek a kezében. Tehát én bennem bizzál!»

Ezzel megfogta a király kezét, balfelől bocsátva őt maga mellett, a mi török szokás szerint megtisztelés, s ugy vezette be a sátorába.

A király kisérőinek is szabad volt belépni a «nagyúr» sátorába. Ezek voltak, a három pap, Fráter György, Frangepán Ferencz és Szerémi György; a három főúr volt Verbőczy, Pöstényi és Czibak. A szultán mellett voltak Ibrahim nagyvezér, Ajász basa és Gritti Alajos a «mindenes».

A szultán maga mellé ülteté János királyt a széles trónra. Az országnagyok állva maradtak; a trón mögött kuporgott maga alá szedett lábakkal a török krónikás, kinek életfeladata volt, minden szavát a szultánnak pergamenen megörökíteni.

A magyar urak bámulták a pompát, mely a szultán sátorának belsejét diszíté. A kárpitok arany virágokkal áttört nehéz selyemből valának, a szőnyegek drága persa -307- szövöttesek; a trón előtt kiterítve egy roppant királytigrisnek a bőre; szines strucztollakból volt a trón baldakinja. Maga a trón tiszta szinaranyból, kirakva virágmódra szines drágakövekkel; a füstölők és öles gyertyatartók mind aranyból; a függő lámpa hegykristály csészéjéről rubint és smaragdcsapok csüngtek alá; a kárpitokat tartó zsinórokat keleti gyöngyfüzérek képezték. Nehogy a nedves föld a drága szőnyegeket föláztassa, a sátor alá padlózat volt rakva, gyöngyház csigákból és zöld és veres arany ragyogásu kinai tengeri fülekből (halyotys).

A király nem titkolhatá el bámulatát ez elbüvölő pompa fölött, s azt szavakban is kifejezé. A szultánnak tetszett e magasztalás.

– Valamennyi drágaköveknél, a miket itt szemlélsz, becsesebb az, a melyet te ajándékoztál nekem a gyürűdben. Már rég kivántam egy ilyen szép gyémántot bírni; de hasonlót nem tudtam találni. Ugyan mondd meg, atyámfia, hogyan jutottál ehez a drágakőhöz?

– Ez a kő Mátyás királyé volt: a Hunyadyé. Annak pedig az én apám volt a kincstartója. Mátyás király halála után csak ott hagyatott ez a drágakő az apámnál.

Ilyen hiábavaló beszélgetéssel tölté a két koronás fő azt a drága időt, melynek minden perczre fordulót képezett egy ország történetében.

Fráter György nem állhatott ellent a szivének. Megszólalt. A királynak szólt: halkan, de elhatározottan.

Hogy egy halandó – egy rabszolga – egy pap meg mer szólalni kérdezetlen a nagyúr szine előtt. Egy kutya el meri ugatni magát a szentek szentjében! A török vezérek handzsáraikhoz kaptak, a magyar urak halálra ijedtek, maga János király is elsápadt.

Azzal a szultán inte a környezőinek, hogy hagyják el a sátort valamennyien. Mind kimentek s a sátornyilás nehéz függönyeit is leereszték. És azután teljes egy óráig maradt a bezárt sátorban János király a szultánnal. Hogy ott mit végezének, az titok maradt mindenki előtt.

A szultán jelt adott a sátor függönyeinek széthuzására s arra a királyt, annak jobbját mind két kezében tartva, kivezeté a sátorából s búcsut vett tőle.

János király rögtön leszállt a lováról s felajánlotta azt a szultánnak, a mi annak nagy örömet okozott.

– De már most nézd meg te az én lovaimat; monda a szultán, s a hogy magyar földesurak szokták tenni a vendégeikkel, karöltve vezeté el a királyt az istállóiba s az ajándékba elfogadott paripájáért kiválasztott a számára -309- hármat viszonajándékul. De a magyar urak azt mondák, szakértők lévén, hogy bizony nincsenek a török szultánnak olyan derék lovai, mint János királynak.

A kisérők is meg lettek ajándékozva egy-egy török paripával; a szultán bámulatát fejezte ki a fölött, hogy a barátok milyen biztosan ülik meg a nyerget; mire a pribék felvilágosította, hogy az a két szakállas pap valamikor lovas katona volt, vitéz harczos. A min fölöttébb bámult a szultán; a kinek egyszer kard volt az oldalán, hogy tudott az attól megválni?

A királyt azután elvezették a számára felütött sátorba, s a kisérő uraknak is külön sátorokat adtak s diszőrséget rendeltek melléjük.

Ettől fogva egész Budáig a magyar király a török szultánnak utitársa volt: – vendége: – foglya.

XXXIV. FEJEZET.
A TRÓNFOGLALÁS.

A török müezzimek a déli szurát énekelték, mi alatt a szultán imaszőnyegére leborulva végezte ájtatosságát. János is csendes misét tartatott a sátorában Szerémi Györgygyel.

Történt pedig ez a hétországra szóló találkozás «Sarlós Boldogasszonynak» az ő napján, mely napot száz év előtt Orbán pápa az ünnepek közé emelt annak a fogadásául, hogy a törökök Európából kiűzessenek. Valamint ugyanezen napot a régi rómaiak is ünnepül avatták fel annak az emlékére, hogy e napon fordította el Coriolánnak az anyja társnőivel együtt azt a veszedelmet Rómáról, hogy saját fia, az örök ellenség hadait vezetve, a hét halom városát elpusztítsa. A quiritesek e dicső tett emlékére építették fel a «templum fortunæ muliebris»-t (asszonyi szerencse templomát), melynek oltárán a római matronák -310- szerencséjét képviselő rézszobor felavatásakor megszólalt: «rite me matronæ dedicastis!» – «Jól szenteltetek engem az asszonynak.» Hajh hogy János királynak nem élt anyja! – A magyarok Coriolánjának nem volt Volumniája!… A magyarok királyának arczán meglátszott a szomorúság, midőn hiveinek sátorait körüljárta. Maga a káplánja «taborunculának» nevezi azt. Ezen a táborocskán túl, mely maroknyi hű társain kivül csak zsoldosaiból és cselédjeiből állt, bárhová tekintett, egy roppant néptömeget látott maga előtt, melynek arcza, beszédje, viselete idegen, vallási szertartásai pedig annyival megdöbbentőbbek, hogy a muzulmán fegyveres a szent neveket mindig emlegeti ugyan, de olyankor arczra borul és nem fenyegetőzik az öklével az ég felé, a hogy a mi magyarjaink teszik.

Mikor igy egy dombon állva, szomorkodni látta őt Fráter György, odament hozzá és megszólítá.

– Uram király. Te most azon elmélkedel magadban bizonynyal, hogy ime itt volnál már az országod közepén és még senki sincs itt a hiveid közül, a kik hiva-hivtak, a kik a lengyel határon riadva üdvözöltek; a kik fegyveres kézzel utat törtek a számodra, a kik az ellenkirály seregét megüzték.

– Valóban kitaláltad a gondolataim járását, monda János király. Hol van Athinay Simon? Hol az Artándyak? Hol Homonnay, a Drugethek, hol a legközelebbi atyámfia jó Petrovich Péter? És az ő vitézlő dandáraik? Senki sem jön hozzám.

– Ide hiába is várod őket. Hogy remélhetnéd azt, hogy a magyar urak ide gyülekezzenek fel hozzád; meg a nemes vitézek, százával, ezrével, a hol elvesznek a félelmes török had tengerében. Hisz azok rettegnek a töröktől, az ős ellenségtől. S bár arról bizonyos vagyok, hogy a mit a szultán te neked fogadott kardmarkolatjára, szakállára tett kézzel, azt ő te irántad meg is fogja tartani: de ki áll jót arról a baromsokaságról, mely martalócz módra kalandoz -311- a tábor szélein, a sok gyülevészről, a ki nem ismer se Istent, se embert, hogy az fel nem konczolja az ide vetődő magyar zászlóaljakat? A magyar nép inkább előled fut, mint hogy eléd jőne.

– Szólj a nagyvezérrel, hogy szállíttasson át bennünket, csekély, néhány százból álló fegyveres csapattal a Duna pesti partjára. A mig a szultán roppant tábora a budai oldalon vonul fölfelé, mi a balparton tartunk vele egyenlő járást. Akkor azután utunkba eső magyar helységekben magunkhoz vonhatjuk a hiveinket: nem fognak félni a török sokaságtól.

Jó tanács volt. A király megfogadta. A negyvezér átszállíttatá a királyt és kiséretét a Duna balpartjára s eként a Dunát közbehagyva, vonult Zápolya táborkája a szultánéval együtt fölfelé. Ilyenformán egy-egy csapat magyar csakugyan összeverődött János király körül; de még mind hadnagyok nélkül; fiatal emberek, kalandor leventék csatlakoztak hozzá; azok közül, a kinek jobb lova, fegyverzete volt, azt mindjárt kinevezték hadnagynak. Fővezér is támadt közöttük, Szokoli Bencze személyében. Elébb Czibak Imrét kinálták meg vele; de ő csekélylette ezt a tisztességet.

Pedig idő ugyan lett volna a megmozdulásra. Sarlós Boldogasszony napjától Lőrincz vértanu napjáig tartott a török tábor és vele együtt János király felvonulása az apostagi révig. Itt a révnél egy karaván kalmárral találkozék össze a király dandára, a kik Kecskemét tájékáról élelmi szereket szállítának, jó nyereség reményében.

A pihenő napon a szabad ég alatt isteni tiszteletet tartatott a király a káplánjával, sátorban rögtönzött oltár előtt s azon kalmárok is megjelentek, térden állva ájtatoskodni.

A káplán beszéli, hogy a tulsó parton volt felállítva a szultán nagyszerü sátora, félholdragyogtató aranyos kupolájával. -312-

Forró déli napsütéssel rendkivüli tünemény támadt az égen: a mit a természettudósok manapság «álnapnak» («halo») neveznek.

Megdöbbentő annak valóban a látása; életemben én is csak egyszer láttam azt: 1849-ben, azt is Lőrincz nap tájékán. Az igazi nap elhomályosodik, olyan halavány lesz, mind a hold, körülötte egy nagy fényudvar támad, mely a fél eget nyalábolja; s a fényes szérü tetején és alján egy-egy álnap támad, egészen hasonló az igazi naphoz, mig a két oldalán kisebb félnapok pilácsolnak. És aztán a három egymás fölött álló napkisértetet egy fénykorong köti össze. Az egész ég maga sápadt és szintelen.

Az egész ott látszott függeni a törökök tábora fölött, melynek közepén kimagaslott a szultán sátora.

A kalmárok fürmendere, egy kegyes férfiu, névszerint Kalomán Detrik, azt kérdezé a király udvari papjától, a ki a misét végezte:

Szerémy György serény volt és tudós a dologban, hogy azt mindenkinek megmagyarázza.

– Ez az égi csoda azt jelenti, hogy nem jól fog sétálni törökök császárja ezen a mostani bécsi utján.

(Azt már elmondta a hiveinek Zápolya, hogy a szultán Bécset akarja elfoglalni.)

– Hát nézzétek ezt az égi látmányt. Ottan áll egy király a nap fölött, fején az angyali korona (Szent Istváné), két kezében tart két fényes kardot, melyek hegyeikkel összeérnek; a lábai alatt, fejjel lefelé fordulva egy másik koronás király. Ez a jel a török szultán sátora felett függ s bizony azt jelenti, hogy a keresztyének királya a pogányok fejedelmét ezuttal a lába alá fogja gázolni.

Most már mindenki megérté a természeti tüneményt s ugy látta, a hogy azt a káplán megmagyarázá. -313-

– Hej, hej! Monda a kalmár, nem is tudom én se felfogni, se kitalálni, hogy bizhatik János király a törökök császárjában.

Szép világosságot vet ez a szó arra a lélekhangulatra, mely János király legközelebbi környezetében uralkodott.

Mikor Ráczkevi alá érkezett a király, itt jött eléje a legelső hódoló küldöttség. Ezek voltak a szigetlakó ráczok. Ajándékot hoztak s szépen könyörögtek, hogy csak attól a kegyetlen Török Bálinttól védelmezze meg őket. János király aztán megvigasztalta a ráczokat: ne féljenek semmit. Török Bálint seregét szétverte már Péter vajda.

Itt egy csausz érkezett át a Dunán dereglyével, a szultán parancsát hozva a királyhoz, hogy most már gyorsított menetben siessen Pest felé: a török tábor indul Buda alá.

Mikor a gubacsi pusztára elérkezett János király s ott éjszakai állomásra felütteté a sátorait, jelenték a felállított őrök, hogy a Dunán négy evezős bárkával közelít a part mentében egy magyar öltözetü főúr.

Sisak volt a fején, pánczéling a dolmánya fölött; másodmagával jött lóháton. A másik lovas egy fehér zászlót vitt előtte, s trombitaszóval adott jelt. Mind a zászló, mind a trombitajel ellenség táborából érkező követet hirdetett.

Nagy volt a bámulása a királynak, mikor a sátorába belépő követben magát Nádasdy Tamást ismeré fel: Budavár főparancsnokát.

Nádasdy Tamás a legválságosabb időben hagyta el János királyt, átpártolva Ferdinándhoz. Ő volt az ellenkirály legeszesebb tanácsadója.

Nádasdy mellén keresztbe tett kézzel közelített János király felé; de Zápolya tiltó mozdulattal tartá vissza, rákiáltva: «hogy mersz elém kerülni, áruló?» -314-

Zápolya érzékeny szivü volt, lágy ember; könnyen állt nála a kiengesztelés, csufolták is érte: «a tótnak vaczkor a fügéje».

Nádasdy a leggyöngébb oldaláról kerülte meg János királyt: az ellenkirályra panaszkodott, annak a hibáit halmozta egymásra. Mert az is kedves ugyan a híres nagy emberek előtt, ha őket hizelegve dicsérik, magasztalják, de még sokszorta kedvesebb, ha a vetélytársukat ócsárolják.

«Ferdinánd király sokat igért, semmit sem váltott be: az országot is itt hagyta, feléje sem jött többet; az országgyülést nem hivta össze, hadainak nem fizeti a zsoldot, azok is rablásból élnek, a helyett, hogy a török ellen készülne, a protestáns fejedelmekkel küzködik: a király helyett Budán a nádor, Báthory István kormányozott volna, ha tudott volna hozzá. De az is, a mint hirét vette, hogy Szolimán jön Buda felé, ugy elszaladt, hogy azt sem mondta meg hova bujik? Budavár védelmét Nádasdyra bizta. De annak nincs védelemhez több ereje kétezer német katonánál s huszonnégy ágyunál. Besserer uram, a katonai főparancsnok, a mint a török Tolnáig jött, maga is kereket oldott: itt hagyta a várat, seregestül. S a nagy zürzavar hegyébe még Ferdinánd király egy fennhéjázó levelet bocsátott ki, a minek kópiáját a várkapura kiszegezték, a melyben ugyancsak nyálazza a markát, hogy igy meg amugy kikergeti a törököt Magyarországból; de sőt még Jeruzsálemet is elveszi tőle. Nem elég, hogy megsiratnak, még ki is nevetnek bennünket.»

Mind ezt nagy kedvére vált hallani Zápolyának. A Ferdinánd-párti magyarok panasza volt az ő legerősebb védelme. Két rosz közül az öregebb jóvá teszi a kisebbet.

Hanem azért még sem fogadta el Nádasdynak a kapituláczióját. Pedig az a süvegében hozta eléje, úgy kinálta Budavárát. Jöjjön minél előbb János király a maga magyar csapataival s nyilt kapukat talál. -315-

– Tudod, Tamás, nem lehet az, hogy én most Budavárát egy ágyúlövés nélkül elfoglaljam, mert azzal megsérteném a hatalmas török szultán büszkeségét, a ki a diadalai sorába kivánja iktatni Budavárának ostrommal elfoglalását, s ha abban én őt megelőzném, én rám bizonynyal megharagudnék. Azért csak eredj te vissza Budára és várd el, a míg a szultán megszállja a várat; engedj a bástyáid oldalába egy pár rést lövetni s akkor tűzd ki a fehér zászlót s aztán kösd meg a szultánnal a kapitulácziót. A szultán nagylelkü: a mit megfogad, azt meg is tartja.

Ezzel a jó utasitással visszabocsátá János király az ellenséges várparancsnokot Budára.

Mikor Nádasdy eltávozott, a király mellett levő magyar urak sopánkodának, hogy még is kár volt a felajánlott kapitulácziót el nem fogadni s a nyitott kapun be nem sétálni a várba.

– Bemenni könnyű Buda várába, de kijönni nehéz. Ha mi, kétszáz magyarok most bevonulunk a várba, az a kétezer német, a ki benn van, minket könnyen elfoghat. Hátha a ravasz Nádasdynak csak az a praktikája, hogy engem és titeket becsaljon az egérfogóba? Akkor egy pallos csapással ugyan hamar véget vethetne az én királyságomnak.

Ezt az okot mindenki helyesnek találta. És e szerint János királyból ezuttal a félelem nagy diplomatát csinált.

E közben a budai oldalon előnyomult a török derék sereg. A szultán a Kelenföldén ütteté fel a sátorát, s parancsot adott az ostrom megkezdésére. A Dunán felszállított ágyuit felállíttatá a várral szemben. A várvédők egy ágyulövéssel sem háboríták az előkészületet.

Az első lövésekre nagy rés törött az István tornyon, a második a középbástyát rongálta meg, a harmadikat nem várta be Nádasdy; de gyorsan kitüzette a fehér zászlót. -316-

A mint meghallotta a szultán, hogy Budavára feladta magát, azonnal sietett, azt saját személyében átvenni.

S minthogy a lövések által a kapu bejárata betemetődött, lóháton nem mehetvén fel a várba, a szultán leszállt a nyeregből, s a fedett lépcsőn gyalog ment fel, nem sajnálva az «arany csizmáit».

Mikor ezt látták odafenn a várban, hogy a szultán gyalog jön fel, arany csizmákban, nagy lett a polgárság között a felindulás. Az utczákon sár volt. A német polgármester, Wolfgang, posztónyiró volt. Nagyhamar kiteríté a posztóit az utczák mentében, s minthogy mind az nem volt elég, a házakból a vánkosokat és párnákat hajigálták le az utczára, hogy a szultán be ne sározza az arany csizmáit.

Nádasdy azonban nem várta be a szultánt, hanem a mint az a keleti fedett lépcsőn felfelé lépegetett, ő az alatt a rejtett lépcsőn Pest felé leballagott, s csónakon átkelt János király kisjenői táborába.

A szultánt a királyi várban csak Szente uram fogadta, az öreg várnagy, a ki minden viszontagságban hiven megmaradt a helyén. Másodizben is végig járta a török császár Hunyady Mátyás pompás vártermeit, s azzal parancsot adott a jancsár agának, hogy rögtön siessen egy zászló janicsárral és tíz zulákkal a pesti oldalon táborozó János királyhoz, s azt minden magyar kiséretével együtt hozza ide, s bánjon el vele utasítása szerint.

Azután a polgármestert és a notáriust hivatta maga elé, s tolmács által tudatta velük rendeletét, mely szerint mindenkinek, a ki Budavárában és városában lakik, életét, vagyonát és szabadságát biztosítja, s az összes török katonáknak, halálbüntetés alatt megtiltja a legcsekélyebb kihágást is a lakosság és a kapitulált katonaság ellenében.

S az ilyen rendeleteknél a szultán szigorusága ismeretes volt. Egyszer egy zászlóalj spáhit megtizedeltetett, azért, hogy parancsa ellenére a buzavetéseket legázoltatták. -317-

Azzal a szultán ugyanazon az uton, a melyen jött, visszatért Kelenföldi táborába. Még az éjszakát sem tölté Buda várában. Az a magyar királynak volt átengedve egészen.

A jancsárok és zulákok jöttek nagy sietve a pesti oldalról Buda várába. Hozták magukkal a magyar királyt és fegyveres kiséretét. Olyan sietve hajszolták őket, hogy a legtöbben azt hitték, hogy most veszteni viszik. A fehérvári kapun át hozták fel a királyt a várba, egyenesen a királyi palotába.

Ott a hajdani trónteremben felállították a trónt, mely egészen török mintára készült, pompás baldakinnal és kerevettel, rendkivül becses és drága trón volt!

– Ülj bele a székbe, a hogy az én uram, a szultán megparancsolá, hogy veled cselekedjünk.

S azzal a vajda egy intésére négy csausz megkapta a királyt, kettő könyökénél, kettő a térdeinél fogva, s a levegőbe fölemelve beleültették a trónba. Aztán ismét, meg ismét fölemelték, háromszor behelyezék a kerevetbe. Ez volt a trón elfoglalás czeremoniája török szokás szerint.

Ez megtörténvén, a csausz-vajda következő beiktatási beszédet tartá János királyhoz, még pedig, hogy az ünnepség tökéletes legyen, tót nyelven («Slavonica lingua», valószinüleg bolgárul).

«A legmagasabb Isten megadta neked a szerencsét és hatalmat, hogy a te Magyarországodon uralkodjál, és más tartományokat is meghódíthass. Élj a te hatalmaddal.»

Erre valamennyi csausz, zulák és janicsár három izben arczra borult a király előtt, ezen kiáltással:

«A legmagasabb Isten engedje, hogy mindnyájan meghalhassunk a te lovadnak a lábai alatt.»

S erre valamennyien felkerekedének s gyors iramodással futottak ki a királyi palotából, onnan végig az utczán, ki a várkapun, se jobbra, se balra nem néztek, a hogy nekik meg volt parancsolva.

Nehány percz mulva nem volt egy török sem Buda várában. Zápolya és hivei egyedül voltak Mátyás király dicsőséges palotájában.

XXXV. FEJEZET.
IGAZSÁG-E, VAGY MESE?

Zápolya elérte hát, a miről annyit álmodott, s a mit Fráter György Lengyelországban megjósolt neki, hogy ott fog ülni fényes Buda várában, a királyi székben.

Hajh mennyire más volt ez a Buda vára, miként a hajdani, melyet Lajos király idejében látott!

Azt a régit még Szolimán első hadjárata alatt leégették a törökök. A nádor, primás, kincstartó palotái, a Fuggerek hatalmas házai elpusztultak, az utczákon nem robogtak a hajdani fényes hintók, a hordozó zsellyéket nem követte a hajdusereg, semmi kengyelfutó, apród, alabárdos. A leégett palotákat megvásárolták potom áron a szomszédból betelepült német iparosok, a nemesi czimerek fölé ki volt függesztve az olló, a csizma, a perecz, a posztónyiró, a kulcs, a patkó. A hajdani magas, mázolt cserepes tetőket helyettesíté a deszkázott eszterhaj. Szekeret sem lehetett látni a piaczon, a szamár volt az egyedüli teherhordó állat.

Milyen nagy volt még hat év előtt a lárma a miatt, hogy Buda várában egy csoport német rontja a levegőt, a magyar nemesség törvényt hozott, hogy azok mind eltávolíttassanak, most pedig német volt minden, a -319- viselet, a beszéd, az erkölcs. S János királynak az volt a nagyobb gondja, hogy ezeket a németeket rábirja szép szóval, maradjanak itten, mert külömben üres marad Buda vára. Nagy része a lakosságnak meg is nyugodott a biztatásban. Nekik János király is olyan jó volt, mint Ferdinánd.

Élelmi szer elég volt felhalmozva a várban. Nádasdy huszezer emberre számított s féléves ostromra, ahoz mérte az előkészületeit. Aztán kapott kétezer embert, s tartott a várostrom fél óráig. Így aztán annyi liszt, szalonna, bor megmaradt, hogy abból a lakosság között is lehetett szétosztani.

A király magával hordta a szakácsát, az elkészíté az ebédet az udvariak számára (még akkor főméltóságok nem voltak, csak jó czimborák) a várost körülsétálván az urak asztalhoz ülének s hozzáláttak az étkezéshez.

A hosszu asztal nagy sávolyos abroszszal volt leterítve egész az asztal hidjáig. Mikor a király elhelyezkedék az asztalfőn: észrevevé, hogy a kinyujtott lába valami kemény tárgyba beleütődik. Az étekfogónak megparancsolá, hogy nézze meg, mi az? és távolítsa el onnan.

Az étekfogó bebujt az asztal alá, s mikor ismét előhuzta a fejét az abrosz alul, sápadt volt az arcza, egész halálfia lett ijedtében.

Erre a szóra az urak felugráltak a székeikről, csak a király maradt ülve. Ellenben Nádasdy Tamás elkezdett hangos hahotával kaczagni.

– Ne ijedjetek meg urak! Monda a volt várkormányzó. Tréfa van ebben a castrumdolorisban. Ezt a koporsót a derék Besserer generális csináltatá magának, a kit Ferdinánd király Budavára fővezéréül ide küldött. Megesküvék, -320- hogy a várat az utolsó csepp véreig védelmezni fogja, s csak ebben a koporsóban fekve engedi magát kivitetni a várból! Aztán ő volt a legelső, a ki megszökött, mikor a török Eszéknél átlépett a vizen. Én aztán megtartottam a butordarabot, igen alkalmas volt a boros átalagokat elrejteni benne.

Azzal nagy nevetés között előhuzták a csodálatos bortartó ládát az asztal alól. Szép gyantáros koporsó volt, a tetején kiverve ezüst szegekkel «Besserer Szigfrid» neve, a felemelt teteje alatt pedig a boros átalagok.

Ez a koporsó volt az első nevetni való tárgy János király trónfoglalási utjában.

Az ebédre következett délután azonban egészen lerontá a vidám hangulatot.

A várban levő kapituláns német helyőrségből valami négyszázan, s velük együtt mintegy negyven iparos polgár, felgyülekezék a királyi vár elé s ott sorakozva, követeik által tudatták a királylyal, hogy ők nem maradnak tovább itten, hanem hazamennek Bécsbe.

Mind a király, mind a kisérő urak váltig biztatták és rémítgették őket, hogy ne menjenek ki a várból. Itt biztos helyen vannak. Ha egyszer innen kivonulnak, senki sem felel az életükért. De azok megbikacsolták magukat, hogy ők mennek. Sőt még a városbiró, Wolfgang posztónyiró is velük akart menni, a gazdagabb polgárokkal együtt.

A királynak nem volt hatalma őket visszatartani. Nádasdynak pedig nem engedelmeskedtek, nekik nem vezérük többé! Tehát elkellett őket bocsátani.

Az elvonuló német csapatok azután kibontott zászlókkal, teljes katonai pompával, dobverés mellett vonultak ki a bécsi várkapun át a vörösvári út felé. A mint azonban a logodi mezőre értek, egyszerre előrohantak az erdőből a lesben álló janicsárok és lovas szarácsiak s a körülfogott csapatot elnyomták baromsokaságukkal. Egy sem menekült meg a német katonák közül. -321-

A várban maradottak onnan nézték a bástyafokról a kétségbeesett küzdelmet, mely alig tartott egy óráig.

A ruháiktól megfosztott holttestek ott hevertek a török tábor másnapi elvonultáig. A janicsárok a zsidóvárosban vásárt ütöttek a lemészárolt katonák és polgárok öltözeteiből. János király csak az otthagyott hullákat eltemettetni jöhetett elő a várból. Ez volt uralkodásának bevezető lapja.

… Így adja elő a napok történetét a legközelebbről látott szemtanu, Szerémi György káplán.

Mást énekelnek azonban a magyar hegedüsök, s megint mást a török krónikások.

Ezek szerint úgy történt Buda vára megostromlása, hogy Nádasdy Tamás végső lehelletéig védte Buda várát, s a török sereg első rohamát vitézül visszaverte. De miután a törökök egy tüzakna felrobbantása által a várfalon rést ütöttek, a fellázadt német katonák rárohantak a vezérükre, megkötözték s börtönbe zárták. Maguk aztán kapituláltak s átadták a várost a töröknek.

A győzelmes basák ott találták Nádasdyt a börtönben meglánczolva. Menten a szultán elé czepelték, a ki elmondatta magának a magyar vezérrel a várvédelem történetét. E fölött a szultán haragba jött s azt parancsolá, hogy Nádasdyt foglyul kell küldeni Sztambulba. Vitték rögtön a hajókhoz. Mikor azonban a Dunaparton a csónakokhoz értek, Nádasdy kiszabadítá magát az őrei kezéből s egy csónakba beleugorva, az egész török hajóhad szeme láttára átevezett egyedül a Dunán, s János király táborába menekült. Ekkor megint a németekre haragudott meg a szultán a vezérükön elkövetett árulásért s mint áruló hitszegőket méltán és érdemük szerint konczoltatá fel szeme láttára.

Hát így sokkal szebb a történet, s a magyar vezér vitézségének és a török szultán nagylelkűségének öregbítésére szolgál. Magam is elismerem, hogy mint költőnek, inkább ezt a mesét kellett volna igaz történetül elfogadnom, mint -322- az igazat elmesélnem. Mégis az utóbbit választottam, mert magyar hegedűsök, török krónikások az ő uraik asztaláról duskálkodtak, azoknak hizelkedtek, de a szegény káplán együtt koplalt a királyával, s soha sem hizelkedett neki.

XXXVI. FEJEZET.
AZ ANGYALI KORONA.

Szolimán szultán másnap az egész táborával felkerekedett és megindult Bécs felé.

Útközben Ajász basa meglepte Visegrádot, s minden nevezetesebb ellenkezés nélkül elfoglalta. Várvívás nem volt czélja e hadjáratnak, de Visegrádot a szultán kivánta elfoglaltatni, mert a futtában elfogott Perényi Péter koronaőrtől megtudá, hogy ott van Magyarország angyali koronája.

Ekkor aztán a fogoly koronaőrt, a koronával együtt felküldé Budára János királyhoz.

Zápolya könnyen megbocsátá Perényinek a hűtlen elpártolást, a koronával együtt való visszapártolásért s ezzel az egygyel is szaporodott a főurak száma szomoru fényü udvarában. A két első híve fogolyként került hozzá, Nádasdy és Perényi. Jó kezdet! Harmadiknak önkényt jelent meg Petrovich Péter, rokona.

Szent-Ferencz hittérítő napján kapott János király Bécs alól egy a szultán által diktált levelet, ilyen tartalommal.

«Tiszteletreméltó barátom! Örüljön felséged, mivel a te ellenségeidet Bécsben körülszorítottam, hogy az Iszter folyóból vizet nem meríthetnek, sem nyilást nem találnak, melyen át városukból kimenekülhessenek, mert az én népeim körül fogták aztat; annálfogva rövid időn mindjárt azonnal el lesz foglalva Bécsnek városa».

A Szent-Ferencz napjára egy hétre következő Szent-Lukács -323- napján azonban olyan goromba idő állt be, a mely derék télnek is bevált volna. Kegyetlen északi széllel jött a hóförmeteg, s ez ellen nem volt Allahnál segítség. A törökök szakálla nem volt szokva a zuzmarához, kopasz tarkója a hóeséshez. Semmi parancsszó nem volt képes ott marasztalni a török hadsereget. Mind felszedték a sátraikat s takarodtak sebesen Bécs alól.

Szolimán gyors szekereken előre küldé az ácsait, hogy készítsenek Buda és Pest között hidat. Takarodót fuvatott. Azon az uton, a melyen jött, a Dunán tul, visszamennie nem volt tanácsos, mert annak a környékét már jövet kiélte a török sereg, a Dunán innen még volt élet.

Negyednapra készen állt a hid a két város között. Jó, erős hajókon épült hid: olyan széles, hogy három teve elmehetett rajta egymás mellett. Ezen a hidon kellett átvonulni az egész török hadseregnek. A basák, agák a hid mentében csónakokon követték az ezredeiket, s buzogányokkal ütötték a rendetlenkedőket. Éjjel is tartott az átvonulás, a mikor nagy üstökben égő szurok világosítá meg a hidat.

A mint János király értesült róla, hogy Szolimán megérkezett Ó-Budára, eléje sietett egynehány erősszivü barátjával; mindössze a két barát (Ferencz és György), Verbőczy és Petrovich. A többi félve hátramaradt. Azok között volt a nem rég érkezett Várday, esztergomi primás és Perényi Péter, a kik János királynak meghódoltak.

A szultán sátorában ismét magányosan tanácskozott a két uralkodó, Mehemet tolmácsolása mellett s Szolimán megigérte Jánosnak, hogy jövő évre újból megindítja a Bécs elleni hadjáratot.

Végre elérkezett Szent-Dömötör napja, a ki is a magyaroknak különösen tisztelt szentje vala: úgy hogy a juhászok, gulyások, csikósok ennek a napjától számították -324- az esztendőt, a nagy alföldi városban Szögedében külön temploma volt, ékesen faragott szobrával, kinek is minden neve napján új subát tettek a vállára. Midőn Hunyady Mátyás király Szegeden országgyülést tartott, meglátva, hogy Szent Demeter vállán igen disztelen suba volna, levétette azt onnan, s saját drága bársonyos, prémes és bogláros mentéjét akasztá a nyakába, a hogy ez a szentek történetében olvasható.

A Budán talált huszonnégy ágyuból tizenkettőt elvitt magával, diadaljelül, a hátrahagyott tizenkettőből János király üdvlövéseket durrogattatott a szultán tiszteletére: olyan jó sikerrel, hogy négy «szakállas» szétrepedt. A mellett a trombitások és siposok igen szépen hangicsáltak.

A szultán sátorát a gubacsi pusztán állíták fel, s pihenő napot tartottak.

Ez alatt Szolimán felizent Budára János királyhoz, hogy szeretné meglátni az «angyali koronát».

Zápolyának nem lehetett ingadozni az ösztön ellen. Az a korona bizony a szultán kegyéből jutott az ő kezébe vissza. Még is saját személyében vitte azt át, lovon ülve, a szultánhoz, a Rákos mezejére, a kivel most már harmadszor találkozott.

A szultán pompás aranyozott háromlábura helyezteté el a koronát s azután karonfogva János királyt ismét elvezeté őt az istállójába, s megajándékozá egy fehér arab ménnel és azzal a fekete paripával, melyen saját maga lovagolt a hidon keresztül. Azonfelül ingyen ajándékba átengedé a királynak a nagy derék hidat, melyet a két város között veretett s az összes keresztyén foglyokat, a kiket a janicsárok rabszijra fűzve magukkal hurczolának.

Ezen való örömében János király egészen megfeledkezett a koronáról. -325-

Csak midőn Budára visszakerült, a szultán ajándékainak jó hirével s a primás kérdésbe tevé előtte, «hát a szent korona hol van?» akkor jutott eszébe, hogy azt bizony ott felejtette a szultán sátorában.

«Vissza pedig nem mehetek érte, mert én már a szultántól bucsut vettem, összeölelkeztünk, csókolóztunk: nem lehetek olyan goromba, hogy most megint visszamenjek hozzá a koronáért».

«Azt pedig vissza kell hozni!» Kiálták minden oldalról a hivei. «Menjen hát érte más!»

A primás és Perényi szánták rá az életüket, hogy elmenjenek a félelmes oroszlán barlangjába, visszakövetelni tőle Magyarország legszentebb kincsét, az angyali koronát.

A szultán kegyesen fogadta mind az egyházfejedelmet, mind a bánt. Megértve a tolmácsa által azoknak a rangbeli méltóságát, előttük is ismétlé a királynak tett fogadását, hogy Magyarországot, a Szerémségét, s Boszniának azt a részét, melyet Ulászló birt, átengedi János királynak a váraival együtt; és követelte a két főúrtól, hogy esküdjenek előtte hűséget János királynak, a mit azok teljesítettek is.

– Ha volt, volt a magyaroké, most pedig a törököké. Csak azért akartam meglátni ezt a koronát, mert azt beszélik róla, hogy az angyalok hozták, s mi törökök nagyon tiszteljük az angyalokat. Akartam látni, hogy hát milyen drága köveik vannak az angyaloknak? De bizony mondhatom, hogy nagyon közönséges drágakövek, nem sokat érnek».

A primás és a bán készen volt a feleletre. Előszedték a saját drágaköveiket, melyeket kincstárukból hoztak el -326- s felajánlák azokat a szultánnak, váltságul a koronáért.

– No hát vigyétek vissza a koronátokat a királynak, viselje egészséggel.

Előbb azonban a szultán felpróbálta a fejére a koronát, s utána a jelen volt basák, Ibrahim, Ajász, Mehemet, mind játékot űzve a szent ereklyéből, sorba feltevék azt kopasz tarkóikra: úgy adták át végül a primásnak.

Midőn a primás elmondá a király és az udvariak előtt a történteket s a midőn odaért, hogy azt az angyali ereklyét hogy illeszték egymás után a fejeikre a török vezérek, kicsordult a könny a főpap szeméből s mint a zápor hullott a kezében tartott, a kebléhez szorított koronára s ez a könybaptisma lemosta a foltot a szent ereklyéről.

A többi is mind sirt, a ki csak jelen volt, maga a király is úgy sirt mint egy gyermek. Csak egy ember volt, a ki visszafojtotta a könyhullatását, Fráter György. Összefont karokkal ott állt és hallgatott. Magában gondolá: «Az arany rozsdáját, a korona foltját, csupán csak forró vér moshatja tisztára».

Lábjegyzetek.

1) Georgius Sirmiensis, a király káplánja, kinek adataira támaszkodtam, abban a téves felfogásban, miszerint Izabella Zsigmond király első nejének, Zápolya Borbálának a leánya, folyvást Zápolya hugának nevezi a királyleányt, következetesen «ancillá»-nak czímezve a király «leányát». (Szolgáló.) J. M.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

29	tudní	tudni
52	míntha	mintha
93	Corvin-könytár	Corvin-könyvtár
168	nyngodalmas	nyugodalmas
179	Ottt van	Ott van
208	egész nemssség	egész nemesség
234	kíabálták	kiabálták
245	teremteni!	teremteni!»
265	Esz-gomból	Esztergomból
301	együtt.	együtt.»
325	hát a szent	«hát a szent

FRÁTER GYÖRGY

I. FEJEZET. FÉNYES BUDA VÁRA!

II. FEJEZET. MAGISTER KAMINARIUS.

III. FEJEZET. «NEM FÉRFI, CSAK INAS!»

IV. FEJEZET. FRÁTER GYÖRGY.

V. FEJEZET. DOBZSE LÁSZLÓ.

VI. FEJEZET. A MI URUNK.

VII. FEJEZET. PÁRA ÉS LÉLEK.

VIII. FEJEZET. A MÁRVÁNY-ARA.

IX. FEJEZET. TÖBB FÉNY, TÖBB HOMÁLY.

X. FEJEZET. TÖRVÉNYSZÉK EGY HALOTT FÖLÖTT.

XI. FEJEZET. FOKRÓL-FOKRA.

XII. FEJEZET. VISSZA!

XIII. FEJEZET. «ULTIMUS SURCULUS MASCULUS.»

XIV. FEJEZET. KISÉRTETEK ÉS KISÉRTÉSEK.

XV. FEJEZET. «HANYATLÓ SZÉP HAZÁM.»

XVI. FEJEZET. SZENT PÁL FEJE.

XVII. FEJEZET. «LUTHERANI COMBURANTUR.»

XVIII. FEJEZET. A KIRÁLY HARAGJA.

XIX. FEJEZET. SOK BESZÉD, SEMMI TETT.

XX. FEJEZET. AZ ŐS-ORSZÁGGYÜLÉS.

XXI. FEJEZET. A KALANDOSOK.

XXII. FEJEZET. MOHÁCSNÁL.

XXIII. FEJEZET. KÉT KIRÁLY EGY ORSZÁGBAN.

XXIV. FEJEZET. A SAJÓLÁDI REMETE.

XXV. FEJEZET. HOGY CSINÁLJÁK AZ ELLENSÉGEKET.

XXVI. FEJEZET. AZ «EGY» MAGYAR.

XXVII. FEJEZET. A KIRÁLYHALÁL LEGENDÁJA.

XXVIII. FEJEZET. A LENGYEL FEHÉR ASSZONY.

XXIX. FEJEZET. A TITKOS ELLENSÉG.

XXX. FEJEZET. A VÉDŐ ANGYAL.

XXXI. FEJEZET. «FLECTERE SI NEQUEO SUPEROS, ACHERONTA MOVEBO».

XXXII. FEJEZET. A VILÁGOSVÁRI TRÉFA.

XXXIII. FEJEZET. «TÖBB IS VESZETT MOHÁCSNÁL!»

XXXIV. FEJEZET. A TRÓNFOGLALÁS.

XXXV. FEJEZET. IGAZSÁG-E, VAGY MESE?

XXXVI. FEJEZET. AZ ANGYALI KORONA.