The Project Gutenberg eBook of A hazai bölcsészet jelene by János Erdélyi

Jelen munka eleje (I–VIII) még a mult év folytán láta világot a Pesti Napló „Tárczá“jában, Kemény Zsigmond szerkesztése alatt. Most az egészre rá került a sor, s némely módositással azótai mozgalmakat is beölelve, önállóan jelenik meg.

Halaszthatlan szó ez „a hazai bölcsészet“ ügyében, melynek ugyancsak itt az ideje. Lehetlen volt benne kettőt mellőzni: polemikus hangot és éles czáfot. Mégis az egész irat utoljára engesztelő. Mert többre van becsülve benne a tudomány mint a felek, az élet mint a tan, az ész mint a név. Egyuttal czélja is eléggé méltó; a mennyiben a nemzet szellemi életének multjára, gondolat és eszmevilágára van benne utasitás, s ugy kérve a végeredmény a lehető hazai bölcsészetben. IV.

Ha szabad emlékeztetni az irodalom ismerőit, nem első ízben teszek így. Csakhogy ezelőtt a képzelődés megyéje volt a mező, azaz a költészet; most a gondolkodásé, azaz a bölcsészet. Vajha sükerülne a kisérlet! Akkor nem maradna többé puszta remény vagy szó a bölcsészetnek meghonosulása. Mivelhogy erre az általam kijelölt s javaslott mód és uton kivül semmi kilátás: erős hitem.

És midőn ily határzottan nyilatkozom, ne vetessék másnak mint a meggyőződés hangjának, mert nem hiszem hogy köztünk valaki ez iránt komolyabban elmélkedett volna, mint én.

Mondják, mondogatják, hogy a bölcsészet egyike azon tudományoknak, melyek irodalmunkban legkevésbbé vannak müvelve, ápolva. E nyilatkozat a mint egy részről vád akar lenni a magyar gondolkodás ellen, ugy más részről sajnálat a multra és buzditás a jövendőre nézve. Akár igy, akár ugy, de ha igaz, el kell vállalni, és ha csakugyan hiány, ki kell pótolni. Azonban e hiány pótlására gondolván, lehetlen föl nem ötleni azon kivételes állapotnak, hogy a tulajdonképi bölcsészet müvelése ugy, a mint tudományos fejlődésében történetileg előttünk készen van, nyilt ellentétben áll a mai kor jelenségeivel, melyek szerint a világ tudományosságát, ha nem visszatériteni, de majdnem kizárólag a valárd (reál) isméretekre szoritani, a bölcsészetet pedig mint nem életrevaló szobai tudósságot vagy mellőzni vagy legalább nem pártolni kevésbbé titkolt akarat és terv, mint bármely időszakban is ennekelőtte. -2-

Meghaladott kérdésül tekintvén azt: vajjon érdemelte-e a bölcsészet mint tudomány, hogy ekkép hátratétessék, mire tagadólag felelek; másfelül: adott-e rá okot a bölcsészet, hogy legkisebb gyanu is támadhasson ellene, mire igennel válaszolok: csak annyit jegyzek meg, hogy a valárd isméretek iránti s az idealizmust visszatorló irány, szintén egyoldalu és ferde, melyet nem sokáig állhat ki az emberiség; mert eszményiség nélkül legfőbb vigasztalóitól látandja megfosztatni magát. Azonban ezekről szólani épen nem czélom ezuttal. Nekem a magyar bölcsészet müvelése körül és iránt vizsgálódni feladatom; ennél maradni kötelességem; s teszem. –

Adjatok egy történeti könyvet a kezembe, hadd olvasom ki lapjairól: minő mozgalmai lehettek a magyar elmének a gondolkodás mezején, minő fordulatai szellemének az eszmék világában. Mert ugy hiszem, hogy ez igen szép tudomány és nem is lehet szebb, mint fölismerni azon nyomokat, melyeket gondolkozó eleink hagyhattak magok után a bölcsészet országában. Vegyitettek-e ők annyi hazai bánatot elmelkedéseikbe, mint vegyitünk mi, hogy legtisztább igyekezeteinkből is csak tépelődés, a mi ered ugy tudományos, mint egyéb müveltségi tekintetben; és külön és soknemű hátralétünk okai felett tünődvén, a keserű idők emlékével szivünkben, azt hiszszük eléggé keresztyéntelenül, hogy őseinkért lakolunk; s merengéseinkben nem tehetünk okosabbat mint az egyetemes müvelődési kérdéseknél összevetni Mátyás és II. Lajos korszakát s Mohács terén találni fel magunkat, mikor aztán gondolkodásunk közé nemzeti fájdalom és költői buslakodás vegyül. -3-

Nem akarom kinevetni a mult idők fájdalmait; ezekben sok rejlik, mi lelket öl, de más oldalról sok, a mi emel is. Oly érzékenynek sem akarok láttatni, hogy még ma is folyvást a mult időkre sirjak, panaszoljak. Nem volt-e visszaélés, torzsalkodás, versenygés, elnyomás, kül és belháboru, és minden nemü rosz, mi a lelket, testet öli, sanyargatja, mindenütt a világon, és mégsem hibbant meg a szellemi erő? A mi eleink derék katonák voltak; lármás életet éltek hadban, békében. Ha semmi baj nem mutatkozott a végek felé: váraikban ettek, ittak, zsarnokoskodtak. A szegény huzta igáját akkor is, mint most, nálunk, mint másutt; s el lehet mondani, hogy nemzetünk olyan európai volt, mint más akármelyik; nem jobb, nem roszabb, mint a többi; hódolva ugyanazon befolyásoknak, vitetve ugyanazon eszmék hatalma s ereje által; kitéve minden nagy mozgalomnak, mely a szellem országában kerekedett; s a mint látszik, a fogékonyság nem minden jele nélkül.

Ha mégis elmaradt, mi lehet annak valódi oka? Ugy hallottam közmondásképen, hogy a ki akar, lel okot. Mi, jó magyar emberekül, talán igen is akarunk lelni, s ez nem kerül sok munkába. Politikai vagy magán körülmények? Faj vagy égalji sajátság? Véralkat vagy neveltetés? Tudományos intézetek s pártolók hiánya? Hanyagság, vagy velőbeli szegénység? Melyik ezek közül vagy talán épen mindnyája esküdött össze a mi romlásunkra és üdülésünk ellen? Balogh Pál 1) és Hetényi 2) akademiai pályairataik sok szépet mondanak ezek körűl; -4- kiemelvén a magyar bölcsészet multját és rangját; de én ugy gondolom, hogy a baj fekvését, különösen bölcsészeti elmaradásunk okát nem is kell egészen a multban keresni, hanem közelebb és mélyebben.

Ebbeli fejlődésünk akadályait eltemette az idő. Felettök immár néhány század emelkedik mint sirdomb; s az akkori mulasztásokat mai embertől számon kérni nem lehet; de azok betöltését követelni, igen is, szabad, munkálni kötelesség. A külföld nem volt különb mint mi; sőt bölcsészetünk történetének ismerői előnyöket mutatnak ki számunkra a multban maga a, kiválólag bölcsészeti, német szellem fölött. Megengedem ugyan és előre is elvállalom, hogy a ki jártasb mint én, az európai népek viselt dolgaiban, sok egyes körülményt fog elütőnek találni a mienktől, s egyuttal kedvezőnek is tartani ott a tudományok fejlődésére nézve, melyekkel szemközt állitván a mi akkori állapotainkat, mentséget fog lelni mulasztásainkra. Ilyenekül fogja tán fölemliteni a nagyobb vallási és polgári szabadságot, vagyoni hogylétet, politikai önállást, czélszerü nevelést stb. Ezekre azonban legyen megjegyezve, hogy ha még egyszer oly igazak is, többé kevésbbé mind külső körülmények, és sehogy sincs megállásuk a szellem előtt. Mert nélkülök is van példa bölcsészetre nyugaton, keleten.

A mi hazai körülményeinket illetőleg: nem fogadhatom el mentségül legtöbb iróink nézetét, mely szinte nemzeti közhit s előitélet lőn már, a török idők, hitujitás, belzavarok felhordásával. Talán nem tudom, hogy azután, a midőn a török elüzetett Budáról, mi történt a legujabb időkig a bölcsészet ügyében: de hogy volt egy időtáj, melyben az irodalmi történet adatai szerint nemcsak hogy -5- nem állottunk ily hátul, mint jelenleg, a bölcsézetben, hanem egyenlő lépést tartottunk más európai népek bölcsészeti haladásával, azt bizonyosan tudom; és ezen időtáj, legalaposbnak látszó okaink daczára, épen a török uraság alá esik vissza, ezelőtt két száz esztendővel; midőn Komnai Ámós, Pósaházi, Bayer János, Ladivér Ilyés 3) ugyan latinul, de Apáczai Csere már magyarul irtak és bölcsészkedtek; s az akkoriban támadt kartézi bölcsészetet szinte oly éles elmével fogta föl ez és követői, mint az arisztótelesit Ladivér, a mózesit Ámós és Bayer, az ekklektikát Pósaházi; s általok és más kortársaik által valamennyi uralkodó rendszer kellőleg, illőleg volt képviselve hazánk tudományos világában annyira, hogy mint előtte, ugy utána sem volt közöttünk hasonló bölcsészeti mozgalom és éberség; más szóval: az akkori magyar gondolkodás jobban megfelelt az egyetemes bölcsészeti müveltségnek mint a mai, mely, akármit hiszünk magunkról, olyan kis körü és csekély hogy más nemü irodalmunkkal sincs arányban, s annál kevésbbé az európai bölcsészeti tudományossággal. Ebből igen rendin azt lehet kihuzni, hogy a török idő nem volt épen ellenére a belterjes müveltségnek; sőt a vallási és politikai küzdelmek együtt és külön csak rugalmassá edzették a szellemet; hanem az utána következő időszak folytán, mely már nem oly távol esik tőlünk, fogta ájultság szellemünket. A többi Európában bölcsészetinek mondott XVIII. század reánk legföljebb megujhodási korszakot derite alkonyával; -6- és bár költészeti dolgokban megtettük a férfias lépéseket azóta, de a tudományosság tekintetében szenvedett hátraesést ma sem hevertük ki oly annyira, hogy teljesen magunkhoz jöttünk, magunk legbensőbbjéhez, a gondolathoz érkeztünk volna, és a tudományos versenyt ujra folytathatnók immár.

Igy a világ dolgainak olyan irányu fordulata, mint e czikk elején emlitém, reánk nézve épen a legroszabb időben történik; mert még mind nem vagyunk oly tisztában a szellemi világgal, hogy az anyagi érdekek s valárd isméretek tulnyomósága meg ne rontaná fejlődésünket; hiszen még nyelvűnk sincs oda müvelve, hogy aggodalom nélkül tehetnők félre csinosbitása, szilárditása gondjait, s hagyhatnók abba igazi bölcsészetre való hajlamának fürkészetét. Azonban van gond reá, mint Hetényi mondja, hogy a fák az égig ne nőjenek. Roszul ismerném a szellem és gondolat természetét, ha hinném, hogy a világ politikai tanácskozmányok után megy elő. Ezeknek a bölcsészettel legfölebb annyi köze, hogy elfogadnak tőle utasitásokat, de irányát félre nem tolhatják. Hanem az álbölcsek és az ugynevezett gyakorlati elmék, kik a helyett, hogy a dolgok természetéből s a tárgyilagos igazságból indulnának, mint Toldy mondja: a konyhából indulnak, szivesen a magok malmára téritgetnék a vizet, és hasznossági elvökkel neki mennek az elme és sziv legmagasb tárgyainak, s mint a római augur, kijelölvén egy kört szemlélközéseikre, abba várják be a szent sasokat, s a mi azon kivül repül, talán nem is madár, nemhogy sas.

Legalább ide megy ki azok igyekezete, kik bölcselkedvén, örökké azon törik fejöket: mit lehet tudni, mit nem; s erőnek erejével ki akarnák jelölni, hogy meddig -7- terjedjen a tudás határa. Akkor parancsoljátok meg a földnek, hogy meddig tenyészszen vagy ne tenyészszen állatot, embert. Parancsoljátok meg az éjszaki fénynek, hogy valamikép befolyást ne szerezzen a földre, s a napnak, hogy meddig érjenek sugárai. A tudásnak ott van határa, hol maga veti azt; a hol bevégződik, mint egy kerek mű, és kielégit, mert semmi nem hiányzik belőle.

Különösen a tudás határait illetőleg a mi bölcsészeti irodalmunkban állottak elő saját és jónál jobbnak hiresztelt elméletek; nevezetesen, hogy a tudat valamire használható, életrevaló legyen; annálfogva maradjon közel a valósághoz, tárgyilagossághoz. Szinte nagy szöget ütött némely iró fejébe a bölcsészetnek mint tudománynak, a köznapitól eltérő előadása, nyelvének szokatlan nehézkessége; végre erőszakoltatik azon kérdésnek eldöntése, hogy a nemzetiségi elem és sajátságok minő befolyással vannak a bölcsészetre; miszerint már előre kimondatott, hogy a magyar elmének ez s ez bölcsészet való, s ennyit vagy annyit bir el és kell elbirnia müveléséből; mintha mondatnék, hogy a kiszabott mértéken tul bölcselkedni aztán nemzet és józan ész elleni vétség.

E szerint három, és nem több, nem is kevesebb az, mit a legközelebb időbül vett kimutatások szerint kivánhatni vélnek a bölcsészettől. Eme három, tudnillik életrevalóság, népszerü előadás, nemzetiség ugyanannyi előitélet, ugyanannyi akadályai bölcsészeti előhaladásunknak. Ezen állitásomat indokolni, beváltani következő czikkeim feladata.

II.

Midőn a bölcsészettül legelőször életrevalóság kivántatik, ez magában ártatlan dolog; hanem mégis ugy tetszik, hogy inkább lehetne azt más tudománynál s müveltségi ágnál sürgetni, mint épen a bölcsészetnél. Vannak tudományok, melyek az efféle tanácsot megköszönik; a bölcsészet nem köszöni meg. Azonban előre kellene tudni, mit értenek némely magyar bölcsészek az életrevalóság igen szépen hangzó s behizelgő neve alatt. Mert a bölcsészet, mint olyan, messzi van az élettől, s tudomány létére nem is kivánható tőle, hogy minden utczasarkon, piaczon megjelenjen, vagy a tőzsérek csarnokaiban jegyezze a kamat és pénzlábat, árfolyamot, vagy leleményei által, mint egy Barnum, maga részére hóditson minden hasznot, jövedelmet. Azt sem hinném, hogy a bölcsészet oly tudomány volna, mint a gazdászat, vagy politika, melyeknél az igen és nem, az állitás vagy tagadás közvetlenül hoz előnyt vagy veszélyt az anyagi jólétre és a közérdekre. Hasonlóul másnak kell hinnem a bölcsészetet, mint a hittant, mely az életben s a népek járó kelő mozgalmaiban, mint vallásos és erkölcsi szabály és alap jelenik meg, az istentisztelet és szentszokások által idomitja, irányozza egyes mint egész népek elméjét, világi dolgait, polgárzati előhaladását, törvények iránti engedékenységét. -9-

Ha e tudományok, s illetőleg keresetre való módokkal vetjük egybe a bölcsészetet, kivánván tőle életrevalóságot, rövidebbet kell huznia okvetlenül a legmagasabb és legáltalánosabb értékü tudománynak, s bölcsészeinknek a legutolsó kalmár vagy földmivelő is a szemébe fog nevethetni; mert ez épen az életrevalóság szinvonalán áll, mig amaz tartalék nélkül függ a levegőben, a mivel bizony jól nem lakik. – De talán valamely világi hajlékonyság, társalgási ügyesség, nőkkel való sima bánásmód értetik az életrevalóság alatt. Bármennyire dicséretes dolgok is mindezek, miattok mégsem kell megerőtetni magát a természetnek, hogy rájok való embert szüljön; sőt a tapasztalás bizonyitja, miszerint gyakran a legüresebb fejü és szivű egyének a legpompásabban töltik be a ‚galant‘ ember hivatását; ha pedig valami szépelmüség értetik az életrevalóság alatt: erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy a divat urai e részben semmi kivánni valót sem mulasztanak el; izlés dolgában pedig a legelső párisi ékárusoknak is szabályt osztogathatnak; egész operai közönséget vezethetnek; még sincs semmi közük a bölcsészettel.

Mindezek, mondhatná valaki, nagyon különös beszédek, és sehogy sem ütik meg a komoly bölcsészeti hang mértékét. Édelgés vagy tréfálás, fogják hinni mások. Pedig fölötte csalódnak. Az efféle állitások, tulajdonkép félrevaló beszédek komoly arczczal és meggyőződéssel folytak, mint a viz, irodalmunkban ezelőtt néhány évvel, s a mi több, előkelő bölcsész ajkairól, mint a bölcsészet életszabályai. Soha sem gondolkoztak még oly alacsonyan nálunk a bölcsészet dolgában; s ha nem ismerte a világ, legalább adott rá valamit hallomás és tekintély után; most a mélység fenekére adatott pillantanunk és belátnunk -10- mindazon nemes elmék nyugtalanságának, törődésének hasztalanságát, kik az igazságot magaért keresték, a tudást magaért szerették, s egész éltöket készek voltak odavetni áldozatul – miért? a gondolat örömeiért, mit bölcsészeti föllengésnek hisz egyik, rajongásnak másik, tébolyodási kedvtelésnek a harmadik; de akár igy, akár ugy, mindegy: mert improduktiv isméret; utána semmi haszon.

1850–1. évi „Uj m. Muzeum“ hetedik vagy aprilisi füzetében sok adatot lehet olvasni ez állitások igazolására. Ott van mindjárt egy nevezetes tétel, mely szerint az értekező, Szontagh Gusztáv, igy fejezi ki magát: „Minden tudomány becse általában igazságától van föltételezve, továbbá életrevalóságától. – Minden igazság, természete szerint, tárgyilagos; a tudós müvelje magát tárgyilagosan, ne csak magában könyvek, hanem világban, emberek között. Tárgyilagos világ a természet. Az iró, ha a magányt, könyvet, szobát soha el nem hagyja, a tárgyilagos világtól egészen elvonja magát. Tehát tárgyilagosság a szabad levegő élvezete, igazság a természet. – Lám, irja Szontagh, a kalmukok, Pallas előadása szerint, több józan észt bizonyitanak, mint a müvelt európaiak. Ők kevés ismérettel birnak, de az mind való, tárgyilagos, mert magokat tárgyilagosan, szabad ég alatt a természet utmutatásai szerint müvelték.“ – Tökéletesen igazat adhatni Szontaghnak, s azt modjuk reá: ez aztán igazi… igen! kalmuk tárgyilagosság.

Az életrevalóság szinte megtermi a maga gyümölcseit némely állitásokban. „Azon tudományok, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fentartására nélkülözhetlenek, fontosabbak, szükségesebbek azoknál, melyek az -11- emberi isméretkört kiegészitik, vagy az életet csupán szépitik. Ezek improduktiv, amazok produktiv isméretek. Tekintsetek Amerikára, az angol, franczia polgárisodásra. – Majdnem kizárólag azon tudományokat müvelik, melyek az életben közvetlen hasznuak.“ – S több ilyen huron pendülő állitások, igen jól, elevenen előadva.

Toldy, nem soká késve a megtorlással, őszintén oda mondá Szontagh Gusztávnak, hogy „néhány veszedelmes nézeteit“ nem hagyhatja szó nélkül; s meg is czáfolta a IX. füzetben már.

Szontagh folytonosan meg levén győződve, hogy az igazság mindig tárgyilagos, a XII. füzetben „Eszmecserét“ vált Toldy Ferencz és Wenzel Gusztáv társaival; s megint a szobán kivül, majd falun keresi a tárgyilagosságot, nem pedig Pesten, a poros, fátlan, rosz vizü városban; a tárgyat a természetben utasít szemügyre venni, „máskép az isméret való, élethű és életre alkalmazható nem lehet.“ – „Azért ki a természetbe, a tárgyilagos világba, hogy ne csupán gondolkodjunk, hanem szemléljünk is; és az eszményi uton ki-kikalandozó képzeleteink ismét a valósághoz visszavezettessenek.“ Itt még tovább megy Sz. a tárgyilagosság magyarázatával, és mind jobban téved. Szerinte már maga az irodalom, minthogy nem közvetlen foglalkozik a nyers természettel, szintén csak eszményi, tudós foglalkodás összege, mely nem megy ki az életbe: szobatudósság. Ez igen kedves szava. Toldy, mint az irodalom embere, azért nem életrevaló, azaz csak magyar tudós, mert „kutatásai, vizsgálódásai tárgya már maga nem létezik a természetben, hanem csupán az irodalomban.“

Ennyire feszíti Szontagh az életrevaló igazságok -12- vitatását; mi által tulajdonkép mindent eltagad, mi kézzel nem fogható; utasitván bennünket a természetre minduntalan, mint a barmokat, melyek „oly kedélyes metafizikusok, hogy az ő tárgyilagos világát megeszik.“ Nekem ugy látszik, hogy az életrevalóság szertelen sürgetése hajtá ide Szontaghot, hol minden bölcsészetnek vége a közvetlen haszon mellett. Ő istentagadó lehet a városban, de nem falun, mint Diderot és mégis szemlélődésről beszél, melyre ifju kora óta annyi és mély hajlandósága. Ily uton nincs előmenetele a bölcsészetnek mai fejlődési fokozatához képest.

Ha a természet csakugyan oly igaz világa a tárgyilagosságnak, mint Sz. irja, kérdezhetnők: mi sors vár oly tárgyakra, melyek nincsenek meg a természetben, azon természetben, mely a szobának tétetik ellenébe. Mert ilyen tárgyakul nézzük példaul isten, hit, halhatlanság, szabadság, igazság, haza, nemzetiség, irodalom, állodalom stb. tárgyakat, melyekről nem szükség épen csak falun és szabad levegőn gondolkodni, hanem szoktak városon és szobában is. Kérdezhetnők továbbá: az-e a dolgok valódisága, a mint közvetlenül előttünk állanak, hogy épen tárgyilagos igazság következzék utánok. Hasonlóul nem ártana megtudni: mi különbség van a tárgyaknak ily nemü felfogása és a között, melyet Hegelre ugyancsak rá fogtak, hogy az, a mi van, észszerü; mikor aztán minden visszaélés, ferdeség, fonákság a magán és társadalmi, vallásos és országos életben, mint épen meglevő tárgyak, köztünk divatozó roszak meglelnék igazoltatásukat, s késleltetnék a bölcsészetnek nálunk mindeddig helyre nem állitott érvényét, tekintélyét. És ha elvégre ugy áll a dolog a tárgyilagossággal, nem kérdezhetnők-e, -13- mint a középkor bölcsészei: vajjon a külső tárgyak, a mint előttünk vannak, valódilag a tárgyak-e, vagy csak neveik?

Más oldalról érdekes eszmecsere válhatnék abból is, minő arányban állanak egymáshoz igazság és életrevalóság, a mennyiben minden tudomány becse általok döntetik el. Mert ugy látszik, hogy az igazság magában kevés arra, hogy az életet meghassa, és hogy az életrevalóság más valahonnan mint az igazságtól jő a tudományba. – Mindenekelőtt megjegyezvén, hogy az igazság, melynek nincs magában életrevalósága, azaz oly képessége, hogy részint megéljen, s mint uralkodó világnézlet felkapjon, részint az emberi életet mozgassa, elevenítse, halva született gyermek; ezt megjegyezvén, alapos okunk van kétség alá vonni: ha jól, bölcsészhez méltólag van-e felfogva ily módon a tárgyilagosság; valamint kevés kilátásunk lehet oly bölcsészettel, mely a tárgyilagosságot nem keresi, csak megleli, a hol kézzel foghatja, s az igazságot minden bokorban készen találja.

Nem! a tárgyilagosság több, s magasabb fokozat, mint hogy épen érzékeink elé tolatott volna minden nyomon még akkor is, ha ellenébe tétetik az alanyiságnak, mint szokás az értelmi bölcsészetben, mely e kettőt egymástól végképen és örökre külön választja, annyira, hogy az alanyi (subjectiv) más mint a tárgyi, ez mint az, és a kettőnek érintkezése, egysége merő tiszta lehetlenség. Mert azt a legvastagabb tapasztalatiság is megengedi, hogy a dolgok igazsága észrevétel utján nyilatkozik, és nem más okból mint abból, hogy gondolkodással járulunk a tárgyakhoz, s valami belsőre jutunk bennök a megfigyelés által. Talán ezen, észi uton fölfedezett, belső -14- leszen inkább a tárgyilagosság, mint a tárgyak magok ugy, a mint elénk tünetkeznek.

E szerint a dolgok puszta külső léte, vansága (bocsánatot! Czuczor is használja), előttünk állása igen szegény fokozat arra, hogy meglelhessük rajta mindjárt a tárgyilagosságot; noha kevésbbé müvelt elmék egynek veszik a kettőt, holott a kézzelfogható lét csakugyan nem fogalom és nem is tárgyilagosság; hiszen az empirikus bölcsész, mikép följebb mondám, átallana megállapodni alább mint a tárgyakban levő törvényeknél, s ott igyekszik tárgyilagosságban fogni fel valamit, s hol ennek törvényeit már fölfedezte, mi csakugyan magasabb lét a puszta érzékinél; s ugy hiszi, hogy a közvetlenség még nem szükségképi s igazolt észiség.

Egyébiránt a tárgyilagosságnak oly értelmü hirdetése nem esik kivül a bölcsészet birodalmán, hanem ennek multjába tartozik már a régi dolgok közé, azon időbe, mikor a logika mint üres, formai tudomány nézeték, a tárgyak pedig ellenében mint ép, teljes, hiánytalan valódiság; a tárgy a gondolaton, a gondolat a tárgyon kivül kecses szemköztiségben, merev különváltságban parádézott, mint az ancien régime alatt a menuett tánczosai, hogy alig fogtak kezet. Azon időbe, mikor azt taniták, hogy az ész nem mehet tul a tapasztaláson, mivel akkor már elméletivé válik, a mi magában hóbort, mert miképen Kant tanitá, az észnek csak mint gyakorlati ismérő tehetségnek van érvénye; annálfogva magán élet és nyilvános munkakör világában az elmélet, a theoretizálás fölösleges vagy épen ártékony, hanem a gyakorlat és kézzel lábbali hozzálátás, ez a lényeges. Azon időbe, mikor ugy tartották, hogy a tárgy magában hiánytalan valódiság -15- levén „teljesen nélkülözheti a gondolást, ez ellenben fogyatékos létére a tárgyon tökélesítheti magát, még pedig mint valamely puha, és határozatlan alak és elem módosulni tartozik az anyag után.“ Tehát azon időbe, melyben a gondolat formái mélyen el voltak sülyedve a kelmében, az anyagban; s a forma mind a mellett is külső és idegenszerű maradt a tartalomra, s ez amarra nézve.

Meghiszem, hogy a bölcsészet némely buvárai, támaszkodva folytonosan Kant tekintélyére, föl sem vevéssel akarják elütni a dolgot. De mikor a szellem világában lényeges változás történik, és ezt a tudományok fejlődése a legutolsó következményekben is igazolja, akkor hiába törekszik egyes feltartani a kiavult formákat, elunt módokat, s legjobb megadni magát, mert utoljára akaratlanul is oda sodortatik, hogy mikor nem is hinné, szól uj nyelven, uj dolgokat. Meddig állt ellen Szontagh Gusztáv a legujabb filozofiai mozgalmaknak, mindenki tudja, ki olvasá a tudományos irodalmat. Ugyanis nem volt alkalom, kisebb vagy nagyobb értekezésben, tudományos vagy vezérczikki alakban, hogy földig ne verte volna Hegelt s más ujabb kori bölcsészeket. Ő kifáradhatlan volt apró szurkálások, élczelésektól kezdve a legkomolyabb hangig emelni a vádat ellenök; aztán talált gunyneveket a német és magyar szobatudósság és zsófiféle 4) bölcsészetre. Kedvtelésében soha és senki sem haboritá, mert a hegeli bölcsészetnek csak egy védője sem állott fel czáf vagy megtorlás végett, s utoljára egyedül monologizálván örökké, maga is elhitte hogy igaza van -16- mindenekben. Eszembe jut egy olasz tudós szónoklata Rousseau ellen, kit minden áron össze akart törni, de már ekkor nem élt többé a franczia bölcs, s ügyvédet sem rendelt maga helyett, hogy védené. Az én olasz tudósom tehát hogy segitsen magán? Leteszi sapkáját maga elé, s hozzá, mintha Rousseau lett volna, a legkomolyabban intézi ellenvetéseit: „No szólj most, Jean Jacques! (A sapka természetesen hallgat). Nem szólasz, ugy-e? meg vagy győzve!“ – Eszembe jut Banquo árnyéka, melyhez elég nyomatékosan mondá Macbeth: eredj onnan! Az árnyék elment, de ujra feljött. Igy van Hegellel a régibb bölcsészeti felekezet; igy maga Szontagh. Leverik: fölkel; megölik: feltámad; rávallanak: ujra előttök áll. Ez igy foly mindazon idő óta, mikor a hegelisták elveszték a csatát, és meg se mukkannak. A diadalmas fél egyre tombol holt testeiken. „E diadalnak férge van.“ S mi történik mindezek ellenére? Az, hogy Szontagh, mint ki fog tetszeni alább, ma leglelkesebb ápolója, hive a hegeli bölcsészetnek – félig meddig, azaz közelit hozzá, mikép Ballagi Mór is megjegyezte már, hogy az egyezményes bölcsészetről irván, szerencsésen használta föl ama bölcsészet néhány tételeit.

III.

Egyébiránt általánosan a tudományok, és különösen a bölcsészet életrevalóságát lehet védni, csak külön ne választassék azok igazságától. A bölcsészet igen is hat az életre, de sohasem közvetlenül. Tudomány létére ugyanis messzi jár az élettől, vagy épen fölötte annak, a nélkül, hogy a mindennapi tevő vevő életbe a legrövidebb uton, azaz közvetlen avatkozzék. Igy az élet, a nagy közönség sohasem veheti első kézből igazságait, hanem csak szelét hallja sejtve, gyanitva, okoskodva, a mikor kinek-kinek jut belőle annyi, hogy meggyőződést szerezhessen magának egy két napra, hoszabb időre, kitől hogy telik. Egyik hisz, a másik tudni vél; s ha a nagy szám eltalálja az igazat, a valódit, azt mondják: a tömegnek esze nincs, hanem tapintata, szelleme. A bölcsész azonban fölötte van a sokaságnak, mint a nap, melynek déli fénye külön szinekké van felaprózva a természet tárgyain.

De ha már csakugyan föl kelle hozatni az életrevalóságnak, Szontagh Gusztáv okosabban teende, ha a produktiv és improduktiv isméretek valóban merev szemközt állitása helyett talán azt vitatja, mit Aristoteles tanit, hogy a bölcselkedés világa, a gondolat uralkodása ott és akkor kezdődik, hol és mikor az ember, és társadalom tulvan immár az első szükségeken. Vagy ha -18- őszintén bevallja, hogy még nem értünk meg annyira, hogy mikép egy költői müvet birunk élvezni, egy szónoklatot megtapsolni, ugy élvezhessük a gondolatot is; azaz nem jutánk el még a gondolat élvezetére. Ezen állitásnak azonban bármennyire ellenmond is a mi polgárisodásunk története, mégis van annyi ereje, hogy legfölebb igen ifjunak mondatván a nemzet, ha bántó, ugyanakkor sürgető is, mig az improduktiv oldal emlegetése kedvetlenitő.

Elismerem ugyan, hogy bölcsész előtt nagy fontosságunak kell lenni nemzete sorsának, kivált ha példák intenek felé a multból, mint az idők kényszerüsége, vagy felsőbb erkölcsi rend, által megjátszott s hiusitott kisérletek. De ha ezen kisérletek talán épen a bal és tévesztett felfogásnak, valamely korszerü de mind a mellett hibás gondolkodásnak köszönhetők, a veszteség, a hiány koránsem a nemgondolkodással, vagy a fő igazságok keresésének elhanyaglásával üthető helyre, hanem a hibás nézetek, vélemények, meggyőződések kijavitásával. Csak nagy megrendülések, világos erkölcsi roszak, az emberi tudalom egységének megtörése, a társadalmi szervességnek megszakulása azon igazi tényezők, melyek a gondolkodást legerősebben villanyozzák, hogy az eltévedt nézetek valamikép a helyes utra visszatérittethessenek. Gondolkodást csak gondolkodás gyógyit.

Igy ránk nézve ha soha nem, de most következett el a bölcselkedés valódi korszaka, midőn a régi intézvények halomba döltek, s mindenestől uj földet érzünk lábaink alatt; mintha mondatnék, hogy a sokáig tapodott nyomokat a történetből kitudni ugyan nem lehet, de a lépést meg kell változtatni. S hogyan lehető -19- ez? Egyik rész feleli: a produktiv isméretek müvelése, pártolása által; én (ha talán másik rész vagyok) nem téve oly barbár különbséget az isméretek között, csak minden oldalu müveltséget ohajtok, s mi különösen a bölcsészetet illeti, nem vegyiteném ezt be oly mélyen a közvetlen haszon érdekeibe, sőt szeretném megtartani azon szerencsés nyugalomban, melyben marad a delejtü minden vihar ellenére s mutatja örökké az éjszakot.

Ki a bölcsészettől közvetlen hasznot s társadalmi befolyást igényel, nem ismeri a gondolat természetét, s a tudomány lassu de annál tartósabb hatalmát. A legelső tengernagy sem tudna egy hajót összeácsolni, mint nem készit távcsöveket a csillagász. Az éjszaki csillagot senki sem akarja lámpásba tenni, hogy utczai kóborlókat vezetgessen haza vele. Mert hová lennének akkor a világtenger utazói? Ha pedig csakugyan lehuzatik fönségéből a bölcsészet és a népek s egyesek külön és apró érdekei előmozditójává, épen taligatolóvá fokoztatik alá, akkor lesz minden vallásu és rangu, szinü és érdekü tudomány, mely a helyett, hogy a magával, mint tartalommal, foglalkodó gondolkodásban összehozná, egységbe hóditaná az emberi tudalmat, megosztja és szétszórja ezt. A fának nem ágai fognak hajtogattatni a viharban, hanem gyökerei is minden szilárdság nélkül; a hajó sulypontja nem lesz egy irányban és ugyanaz, hanem itt és ott, azaz sehol. „A magához ért, s magát fölismerő gondolkodásban hallgatnak azon érdekek, melyek a népek s egyesek életét mozgalmazzák.“

Ha mondatik, hogy a bölcsészet igazságaiban szunyadnak a külön érdekek, s mintegy közönyösen vannak meg egymásban és egymás mellett, mikép a virág vagy -20- növény magvában a szin, illat, gyümölcs stb. még mielőtt kifejlődtek volna, tehát csak képesleg: alkalmasint fel fog ismérszeni tüstént szavaimból az elhirhedt azonság, Hetényi és Szontagh által lehurogatott, tanitmánya. Mind a mellett utána mondom, hogy ezen közönyös magasságban leli föl igazi helyét s rangját a bölcsészet; ez az igazi eszmeiség. Ily állitás, lehet, hogy sokak előtt nem fog tetszeni, de bölcsész megértheti. És ha becsüljük erkölcsi tekintetben Horácz igaz és czéljahü férfiát, kit az állhatatosság egykedvüvé tön a polgárok haragjára, zsarnok dühére, sőt ki azt is egykedvüen veszi, ha rá szakad az ég: miért ne volna igénye becsültetni, elismértetni a tudatnak is ama fönségében?

Azonban az eszme épen azért életrevaló, mert minden különösségek, ellentétek sőt ellenmondatok megvannak benne mint rejtve duló és forró, állitó és tagadó elemek, mert ez az utja a létesülésnek. És e ponton igazán az elmélődés (speculatio) magasságain veszszük magunkat észre, hol minden csupa ellenmondás, vagyis ellenmondások egysége. E magasságra a pusztán csak különböztető, és különböztetéseiben megfagyó gondolkodás soha de soha fel nem jut. Azért volt és van és lesz, hogy a közrendü miveltség, az ugynevezett józan ész, mikép nálunk ugy másoknál is, rendesen „inconsequentiákat“ vesz észre legnagyobb embereiben; de a felsőbb egybefüggést nem is keresi; s tudjuk: mi foganatos eljárás, minő szerencsés fölfedezés volt nálunk következetlenségen kapni valakit. Az elvesztette ügyét. Az egész nemzet prokátori müveltség volt. Különböztettünk vég nélkül de nem egyesitettünk soha. A fejünkben kicsinált szubjektiv igazságot, egyoldalu különbséget kidobtuk a világba, hogy álljon -21- meg, mint talpra esett igazság, ha csak egy lába volt is. Az eszme történetének hazai buvára egykor keserü mulatságát fogja találni benne, ha e „consequentiák és inconsequentiák“ hajhászatát minden nyomon fel fogja ismérni ott, hol küzdő mezejök volt, a nyilvánosság terén.

Mondom: e magasságán az eszmét, a gondolatot nehezebb észrevenni, mint gula csucsán a betetőző követ, mely anyag létére is fölötte van mindegyiknek, s uralkodik mindegyiken. És mégis ez a valódi elmélődés; ez az igazságnak valódi felfogása, melylyel a köztudalom is egyez olyképen, hogy részrehajlatlanságban fejezi ki az igazságról való tiszta fogalmát. A bölcsészettől épen ilyen részrehajlatlanságot annál inkább követelhetünk, mert ez tulajdonkép az igazság tudománya, mely minden más tudományok fölött intéző rangban áll. Mikép a gula legfelső köve csak azért legfelső, mert valamennyi alsóbb kő mintegy érte van: ugy a bölcsészet, mint minden emberi tudásnak kivonata, röviditett egyszerüsége, szóba fuladástól kimenekült öszszehuzása, érdekektől ment tisztasága formailag, s gazdagsága tartalmilag, csak magaért mint tiszta tudat érdemelheti becsülésünket, s ha nem ezért, ugy semmiért. Általa nem közvetlenül a tárgyak nyernek igazodást, hanem a magában müködő ész élesiti s isméri fel magát, mely aztán a tárgyakkal bánásra utasitást ad, törvényt szab. Ilyen eljárása kétségbevonhatlan. Különben az utolsó falusi borbély is tultenne rajta, ki addig feni szerszámát, mig finom élét a puszta szem már be nem láthatja.

Ha a bölcsészet oly tiszta, részrehajlatlan tudomány, hogy nem akar különbséget tenni az emberi érdekek között, ez által azt müveli, hogy egyenlően osztja befolyását -22- egyetemes müvelődésünkre. Ezt érzi a világ, isméri és megőrzi a történet. Ennyiben a bölcsészet csakugyan életrevaló, a nélkül, hogy segitségre volna szüksége innen vagy amonnan; sőt ha mint tudat és meggyőződés üli meg az emberiség elméjét, szivét, érzékenységét: akkor kivivja magát minden áron, mint a keresztyénség, mint a hitujitás nagy korszakaiban. Miből azt tudhatjuk meg, hogy az ugynevezett életrevalóság nem a mi válogató akaratunktól függ, nem is irható elé, mint egy orvosi gyógyszabály, mint valamely remedium, mely szerint kellessék élni, munkálni a léleknek: hanem

és ekkor az életrevalóság nem esik külön az igazságtól, hanem ebbe foglaltatik be amaz, mert az igazság nem puszta szó, hanem eszme, melyet már a gyermek is érez mozogni magában játékai közt, mikor arról vitáz: kinek van igaza; a meglett ember pedig oly kebelszükségnek vall, hogy avagy csak egy perczig sem mondhat le róla kétségbesés nélkül. Ha már az igazság ily magát kivivó eszme, akkor bizonyosan életrevaló, azaz összerü; s a kérdés kettessége, a tudományoknak igazság és életrevalóság általi becse felől, megszünik és egységgé magasul; azaz kivilágosodik, hogy az életrevalóságot kevésbbé kell ajálgatni a bölcsészetnél, mint eddigelé; a közvetlen hasznuságot pedig, mi anyagi felfogás, lehet tanulmányozni a francziaországi események között, melyek mint bölcsészeti mozgalnak, épen a bölcsészetnek ártottak legtöbbet, midőn veszett hirbe hozták ezt.

IV.

Átmegyek azon második balitéletre, mely előadott véleményem szerint a népszerü előadás követelése, s a köznapitól eltérő nyelvnek kárhoztatása és szinte a berögzöttségig ment már irodalmunkban, pedig koránsem netaláni fölszines hirlapirók sürgetései, hanem magok a bölcsészek feladása után.

Minden tudománynak vagy bármely czélzatos emberi munkásságnak, minő avagy csak a mesteremberek foglalkozása is, megadatik, hogy tanulni kell. Csak a bölcsészet e részben kivétel; mert mennél kevésbbé tanultatik, annál jobban akar tudatni, és ezt valami születési jognál fogva követeli magának, még pedig a józan ész nevében, boldog, boldogtalan. A versirás elég sok embernek gyöngéje, mig fiatal, de a költészeti dühből láttam már kigyógyulni egyéneket: bölcsészetiből soha. A különbség csak az, hogy a költői düh fiatal embernél talán a természet rendin van, de a bölcsészeti a korral növekszik, a mi, ugy látszik nekem legalább, fölötte viszásan esik. Senki sem igényli, hogy próbák és kisérletek nélkül vegyésznek tartassék; ellenben bölcsésznek mindenki épen ugy, mint jó hazafinak, becsületesnek.

Továbbá: minden tudománynak meg van engedve, -24- hogy saját nyelve, szótára legyen. A törvény, a természettan, a vegyészet, mathezis, igy más tudományok: csak a filozofia kivétel. Ennek nincs megadva, némely bölcsészeink véleménye szerint, a tudományi jog, mely szerint szabad legyen ugy szólani, a mint a dolgok természete kivánja, hanem könnyen oda vetett szókban, közérthetőségü rendezetlen előadásban diszleni; különben száraz, sovány elvont, szobatudós; ki fogja élvezve olvasni!

A mi nyelvünk szép nyelv, gyönyörü nyelv, csak egy a baja: nem volt még bölcsész kezében; és most sem látok irót, ki ne csak nyelvész lenne, hanem filozof és műbölcs is. Az én bölcs nyelvészem most épen az, ki máskor és más téren is az volt már: a nép, a köztudalom, a nyelv élete. Nem lehet kivánni nyelvtől hogy eredetileg, az iskolátlan nép befolyása után több és mélyebb nyomai legyenek benne a bölcsészeti hajlamnak, mint vannak a mi nyelvünkben. Példa és utmutatás illendően van kiszolgáltatva benne tudósaink számára, kik, mint alább ki fog tetszeni, bünig vitték a hanyagságot e részben; s ma sem látok derekas igyekezetet a hiba kijavitására. Mondom tehát ismét: a mi szép nyelvünknek egy a baja: nem volt még bölcsész kezében.

A franczia s német bölcsészek és olvasók e részben meglehetős tág keblüek. Az elsőbbi nép csak nem rég jutott azon fokára az öntudalomnak, hogy a nyelv olyan, minő a gondolkodás; és versben és prózában, müvészet és tudományban uj nyelvet csinált magának 1830 óta. Mire viszi a bölcsészetben, nem tudhatni, de hogy e részben is ügyekszik tökéletesedni, a legujabb -25- bölcsészek irataiból látom, kik az akademia ellenére járnak el bár, de a nemzet által figyelemmel kisértetnek. – Sokkal jobban áll a német iró és olvasó nyelvéhezi viszonya. A filozofok igyekeznek a nyelv bölcsészeti hajlamát az élő használat után kifürkészni, s az olvasót oda vinni, hogy a fölfedezett hajlamnál fogva annál inkább betalálja magát a bölcsészeti gondolkodásba egész hazaiságával, nemzetiségével. Igen helyesen ugy hiszik, hogy „nagy előnye valamely nyelvnek, ha sajátságos, különszerü logikai kifejezésekben gazdag a gondolat határozmányaira.“ Ez által a legnehezebbnek látszó dolgok is közel hozatnak a köztudalomhoz, vagy épen belé plántáltatnak. És ha előnye a tudománynak a nyelv ilyszerü készlete, még nagyobb előny a belőle meritett nemzeti tudalom, a nyelvhez való bizalom és szeretet, bizonyosan, Mert nemcsak költészeti müvek által nyer pallérozódást a nyelv, hanem bölcsészetiek által is; mint tudatik: rendesen költők és bölcsészek együtt a nyelv leghatalmasb elővivői.

Azonban egyikénél sem volna alábbvaló a viszony a magyar bölcsész és olvasó között, ha ez oldalról is hozzálátnánk a nyelvműveléshez. Én szólottam egyszer a nyelv bölcsészeti műveléséről, s érdemes nyelvészünk, Hunfalvy Pál, kész volt azonnal semmisnek mondani az egész gondolatot, és tanita engem az összehasonlító nyelvészetre, tudtul adván, hogy majd megmondja: mi az a bölcsészeti nyelvmüvelés, de mai napig sem mondta meg. Pedig erre már igen nagy szükség volna. Bölcsészeink rettentenek a szobatudós nyelvtől, talán hogy magok fölületességét mentsék, talán hogy eszök ágába sem jutott müvelni a tudományos -26- nyelvet, hanem vesztegelni s elsekélyesedni a népszerüségben.

Különösen valami aggodalmas félelmet látok az idealizmustóli ovakodásokban nyelvre, józan észre nézve. A tudománytól féltik a nyelvet. Elhiszem, hogy azon fokaig a haladásnak, meddig a mi keletben levő bölcsészeeink feljutottak, nincs szükség a gondolat megjelölése végett szabatos nyelvre, s meg lehet elégedni a közbeszéd szolgálatával. Azonban félek, igen félek, hogy eddig is a nyelv tudtán kivül bölcsészkedtünk, vagy legalább a belőle merithető adatokat nem használtuk fel a bölcsészeti gondolat kategóriáinak világositására. Az ontologia mindig oda tartozott a metafizikához, s tanitott a lényről, valóról; mind a mellett hová lön nyelvünkből az ennek megfelelő ige: val vagy vol gyök szerint, mely közkeletű alakjaiban élt s él maig is, de fogyatékosan, példaul: binös valván (ma levén) és pirongván (Magyar Benigna imakönyvében) és: bünös voltomat megvallom (Molnár Albert), hova lett? kérdem. Kiveszvén a fogalom, a lélek, elfelejtetett maga a szó is, mint a fészek, melyből kirepitett a madár. Hová lőn a vall igének „habere, haben“ értelme? Hiszen a vallani annyit tett mint a német haben (Jászay). Különös, hogy azon idők folytán, mikor hazánk „lenni vagy nem lenni“ sorsa forgott kérdésben a hanyatlási korszak alatt, két igénk: a lét és birást jelentő lesz és val, vall romlott meg, és pedig emez fogyatékosan maradt fel, amaz jövendő helyett jelen értelmüvé alakult.

A nyelvben tehát nem utolsó kellék a bölcsészeti szabatosság és telj. Mikor a gondolkodás eleven, és -27- munkás, nem lehet a szónak értelem vagy magaért megfelelő jelentés nélkül üresen hagyatni, jelentésének kiavulni, megromlani. Egy szó egy eszme, de nem papiron és szótárban, hanem azon kelet után, melyet a gondolat világában és az észi vagy képzeti bensőségtől, tartalomtól kap. Szókkal eszmék halnak el a nemzet tudalmában; s hervadván a gondolkodás, elhervad az élet.

Itt jelenleg hazai bölcsészetünkről levén szó, az iránt támad kérdés, van-e a magyar nyelvnek oly netaláni hajlama, s készsége, hogy belőle a népi gondolkodás hajlamára is lehetne következtetni. Azaz más oldalról téve föl a kérdést, nincs-e nyom a mi népünk nyelvében, mely után hajlandóságot fedezhetnénk föl az elmélődő eszményi bölcsészetre? Sőt igen is van, minden bizonynyal.

A németek nagyra vannak vele, hogy eleitől fogva bir nyelvök egyes szókat, melyek a köztudalomból a legpontosabban vétethetnek föl a bölcsészetbe, mint gondolathatározmányok. Mintegy fensőségi érzettel mondogatják, hogy szavaik nemcsak széles tartalmuak, jelentésüek, hanem arra is képesek, hogy épen ellenkező értelmet is fejezzenek ki, „miben lehetlen rá nem ismérni a nyelv elmélődési hajlamára. „Öröm,“ ugymondják, „ily szavakkal birni, és az ellentétek egyesitését, mely eredmény az értelmi gondolkodás előtt bolondság, igen gyermeteg módon, szótárilag már egy szóban feltalálni.“ Az efféle meggyőződés alá és föl, széltében és hoszában van elterjedve s meggyökerezve a német nép között, s meglehetősen segiti a bölcsészeti dolgok felfogását vagy vele valök megbarátkozást, -28- nemcsak, hanem az egész európai müveltség előtt ugy van fölvezetve nyelve becse, hogy a régi görög óta nincs is más bölcsészeti nyelv, csak az egy német.

Ugyan mondjátok meg: mi hasznát veszitek azon hiteles történeti adatnak, hogy nálunk harmincz és néhány évvel hamarább irt magyarul Apáczai Csere, mint Németországban Thomasius németül? Talán megint csak a régiségre fogtok büszkélkedni, mint a családban, birtoklásban? Annál szomorubb, ha mai nap legalább száz esztendővel vagyunk a német müveltség mögött, s az előnyt, melyet biránk a multban, háromszornál többszörte vesztettük el azóta, s midőn nyugoti szomszédunkat elisméri a világ, irodalmát, müvészetét tanulmányozza épen ugy mint nürnbergi portékáit Amerika is veszi: minket alig egy pár év óta fedezett föl az államisme, mint egy pár év óta veszik, viszik tőlünk a bundát Krimiába.

De bizonyitsuk be hogy van a mi nyelvünkben elegendő hajlam az eszményi bölcsészetre, habár váltig akarják is némely ó iskolabeli tudósaink, hogy a magyar elme irtózik az effélétől. Az ellentéteket sőt ellenmondásokat is egyesitő azaz speckulativ gondolkodási módot nem leli ész- és természetellenesnek a magyar elmejárás, mint a németektől vett példa és iesztés után hihetnők. Isten mentsen! mondják, az elmélődő bölcsészettől, idealizmustól! De a magyar ember több ily módokat ismér, s mégsem esik kétségbe. Nevezetesen több alakját, s példáját birjuk az efféle gondolkodásnak egyes szókban és közmondási formákban. – Észre kell valahára venni ebbeli gazdagságunkat is. A magyar köznép ellenmondást nem látó, spekulativ szellemben -29- szól, mikor igy fejezi ki magát: egynek elmulása, másnak ujulása; a világ tagadva szaporodik; tolvajok (rosz erkölcsök) hozzák a jó törvényeket; hogy sokat egyél, keveset egyél; kevésből sokat végy; hegyes szarv megtonkul; együtt jár a két (jó és rosz) szerencse; fülünk csak csendességet hall (Csokonai); sirva vigad a magyar (Bajza); nincs oly lángoló szerencsétlenség, melyben egy szikra jó szerencse ne volna; egy száj fu hideget is meleget is stb., minők elég bővségesen találhatók a közmondások között. De ilyen ellentétek halmaza eleinte az egész nyelv, midőn egyes szavait mint a lét és tudat, az anyag és szellem kifejezőit használja. – Különben hol venné magát az az ellenmondás, hogy szellet hajdan (Zrinyinél: isten haragjának én szelleti voltam) jelentette a spiritust és aurát (csak később Kazinczy által lön: szellem); tehát használtatott szellemi és anyagi tárgyra egyszersmind. Mondatik: fogni észszel, kézzel; látni testi, lelki szemmel. A szellemi és testi világ összefüggésére a köztudalomból is elég a példa. Ez igy van a nyelvekben általánosan. Ilyen ellenmondások kifejezői különösen emez egyes szavak: jár (jő és megy); kel a tészta (nagyobbodik) és a portéka (fogy; a felföld elkel utána. Vörösmarty); van, jelent oly létet is, mely akár nem volna, ezen kifejezésben: vanni van, de annyi, mintha nem volna; emészt a gyomor, midőn a bevett táplát semmivé teszi, ugy hogy a test javára felhasználja. Igy mondatunk megemészteni esztendeinket, p. a negyven éves magában hordozza, jelenleg is birja, elmult ifju korát. Hasonlő értelemben használható az emik ige, példaul ily alakban: fölemni azaz fölvenni, mint mikor valamely nép, név szerint a spanyol, -30- fölemte a mór befolyást, a római a görögöt. Ilyen fölemett lét szerint van meg a virág a gyümölcsben, mert virágzás nélkül nincs termés. A virágzás nem szünt meg végképen, hanem föl van emve a gyümölcsben. Hasonló észjárás, s mi különben a dolog maga, érvényesült a latin tollere (fölem, fölemel, nevel, megöl) és német aufheben, szintén olyforma ellentétes értelmü szavakban. Hát a száll ige mit vétett; nemde innen, az ellenmondatot eltürő nyelvhajlamból magyarázható az ilyen más más értelmü szók majdnem tökéletes egyformasága: hives, hüvös, hüs, hő, hőség; csend, csendül; rend, rendül stb.

Ezen egyes szavakat, ugy hiszem, ellenmondhatlanul száz meg száz éves gyakorlat s mindennapi szokás igazolja, s nem is fogja senki légből kapott ábránd s képtelenségül tartani, mind a mellett köznapi létökre is megütik a spekulativ gondolkodás mértékét s a spekulativ gondolkodást a közrendü elmejárás előtt és után is igazolják. Ha ezen nyelvbeli példák mind kivül esnek a józan ész határain, vagy ha a népi gondolkodásmód sem fogadtatik el a bölcsészeti gondolkodás világositására, akkor én nem ismérem azt az igen szerény közepes állást, melyet az elmélődés ellenére óhajt elfoglalni a hazai bölcsészet, nem ismérem bistosnak a megszilárdulásra, s magát a bölcsészetet népszerübbnek tartom a népszerünél, mi tulajdonkép együgyüség, legyen bár tapasztalatiság vagy lélektani módszer a neve.

Azonban a bölcsészetet mégsem akarom mindig a köznépi szójárásbul itélni; hanem a köznépi szójárásbul is lehetnek s vannak példák a bölcsészeti gondolkodás igazolására. De a magyar ember, ha kedve jő drága -31- áron is tréfálni, nem tudja többé magát korlátozni és lenézőleg mosolyog a német „anders-seyn, an-sich-seyn, in-sich-seyn, für-sich-seyn“ bölcsészeti szavakon, s üdvösségesnek tartja óni az elkárhozástul jó lelkü hazafi társait. Ám saját nyelvéből mind a mellett sem birja kizárni vagy előbb tán fölfedezni sem, az ilyféle szókat: mibenlét, hogylét, mintlét, volt, mivolt. Mert nem olvastuk-e: tudósitás a m. akademia pénztára mibenlétéről, nem mondjuk és halljuk-e mondatni: voltaképen (An-sich, Ding-an-sich) a dolgot voltaképen nem tudom, csak hallottam; Isten jó volta; haragodnak nagy voltában (Molnár Albert)? És ha lehet a lét, volt, volta szónak ilyen alaku összetétele, miért vonakodnánk megengedni az ilyen formáukat is: másanti lét, másérti lét? Hiszen egymásért élünk, vagyunk; „élni egymásért, egymásban,“ zengi a dal, a költészet, és nem tesz kifogást ellene a józan ész. – Ugy hát ezek nem puszta szó, annál kevésbbé oly kárhozatos dolog, mint avatag bölcsészeink ránk beszélni szeretnék. Ők a nyelvet, melyen irni, tanitni akarnak, vagy elhanyagolják, ott hagyván, a hol lelék, vagy ignorálják, mintha nyelv és bölcsészet egymásra nézve teljesen közönyös dolog volnának. – Látnivaló, hogy a kigunyolt német oly erősen hisz a gondolatban, hogy vaskövetkezetességgel csuf szókat is gyárt érette. Mi oly kevéssé vagyunk meghatva fenségétől, hogy föl sem veszszük a nyelv ereklyéit, vagy ott engedjük veszni a szótárban nyelvtörténeti mumiának. Tehát ne beszéljünk, legalább némely bölcsészeink szerint, a dolgok miségéről, hogy- és mintlétéről. Ezt nem érti a magyar józan ész. Hasztalan ily közmondás is: több -32- valami, mint semmi. Ezt sem érti a józan ész. Csodálatos! Hiszen mi, valami, semmi, közélet szerint is ugyanannyi saját értelemmel biró fokozatok, kategóriák; s midőn ily közértelmü dolgot bölcsészileg is akarunk magyarázni, sőt igazolni: a józan ész tiltakozik ellene! Az ok és okozat, lényeg és látszat, állomány és járulék hasonlóul köznyelven és használatban forgó határozmányai a gondolatnak, s ha ezeket bölcsészileg lehozzuk, fokozzuk a logikában, akkor is a józan ész ellenére cselekeszünk? Hisz az egész bölcsészet tulajdonkép nem egyéb mint a tudat igazolása, megalapitása épen ugy, mint a nyelvtan akkor is szükségés, ha anyai tejjel szivtuk be és beszéljük a nyelvet.

Hetényi 5) már abban is „filozofusi lelket“ látott, hogy nyelvünkben az igazság kettőt jelent, u. m. veritast és justitiát. „Talpra esett közmondásaink is mutatják,“ irja ugyanő, „hogy a magyar nincs filozofusi elme hiával, és csirája a bölcselkedésnek még köznépünk értelmében is gazdagon el van hintve, mely csupán ápoló, gondos kezekre várakozik.“ – Ez igaz. A nyelv olyan, minő a gondolkodás. Bátor ez, ugy a nyelv is hatalmas, férfias; félénk: ugy a nyelv is elveszti jobb részét, erélyét, azaz ellanyhul, elnyellik, mint a mult században s még ennek elején is; mikor maga a legszebb szó: bölcselkedés, gyanura talált Ercseinél 6), kinek lelkismérete ellenére volt a „Philosophia“ értelmét „bölcselkedés tudománya“ formában és szókban visszaadni, mert e név, a mint előszavában mondja: „a filozofiát igen megalacsonitja: bölcselkedni helytelenkedésre mutat.“

Sükerülvén, ugy gondolom, kimutatni egyes szók és gondolatjárás után, hogy bölcsészek közbejötte s munkássága nélkül is bir nyelvünk oly alakokat, melyek közönséges használatu és divatu kifejezés létökre is elég alkalmasak, hogy bennök a bölcsészeti gondolkodás honosan érezze magát: nem tehetek jobbat, mint ha ugyanezt még folytatom. Az ily kisérlet, ha kissé tán nem épen a legmulatságosabb is, de hasznos lehet. A nyelvet ugy szeretjük igazán, ha értjük. Azért van nagy rokonság, belsőség a nyelvtan és hazafiság között. Minden szó méltó, hogy a bölcsész által figyelemben tartassék, s annál méltóbb, mennél többször hallik panasz és vád a bölcsészet homálykeresése, józan értelemtőli eltérése miatt. Mindkettő oly igaz és alapos vád, minő alapos és igaz a bölcsészet, mely teszi. Okos ember homályt nem keres; hanem ha lelt, elháritja, vagy legalább megvivja; legroszabb esetben figyeltet a nehézségre. A süker nem jő mindig oly könnyen; s a nehézség olykor süker. – Kérem az olvasó figyelmét!

Az ilyen szók, mint feljebb mondám: semmi, valami, ugyannyi kategóriak; különösen az utolsót szabadjon nekem most elemezni. Valami ebből van öszszetéve: -34- való és mi, németül Etwas. Értelmét ilyen formán fejthetjük ki: a dolgok misége rendesen tagadás; mert nem tudom megmondani tulajdonkép: mi a rét, hanemha oly formán, hogy eltagadom: nem legelő, nem ugar, nem szántóföld, vagy mint Spinoza kiejti: omnis determinatio est negatio. – Szólani oly valóról, létről, melyet nem tudunk megmondani, hogy mi, annyit tesz, mint azt létező tagadásnak, azaz valaminek mondani. Igy a valami létező tagadás, meglevő mi, való mi 7). Sehol nem láttam jobban összevágni a nyelv és bölcsészet ugyanazonságát. A fölvett szó magyarul van jól alkotva, de Erdmann német bölcsész által jól kimagyarázva. Fogalmát, ha a bölcsészet ki nem fejtette volna, a német Etwasnak is a magyar nyelvből lehetne kitalálni. A magyar szó a bölcsészet maga. Az a kérdés: eset-e az, vagy észi kényszerüség, hogy a német bölcs ugy fejti ki az Etwas fogalmát, mint a hogy a magyar megalkotta?

Nyelvünkben továbbá a volt szó főnévileg jelenti a lényeget, p. voltaképen, a dolog volta, mivolta, stb. Hogyan történhetik ez? Miért jelenthet egy mult időféle igenév épen lényeget, azaz a dolgok belsejét? A szó ellen, ugy hiszem, nem tehetni kifogást sem józan ész, sem hazai nyelvszokás nézpontjából. Ezt minden magyar ember iskola nélkül is megérti, sőt épen az iskolátlan nép használja leggyakrabban, mert a tudományos nyelvben ez idő szerint inkább használtatik a lényeg. És mégis a volt szó a legmélyebb felfogás után valódi spekulativ szellemben van alkotva, minden egyszerüsége -35- daczára. Nem untatok senkit azzal, mikép fejlődik a tiszta lét lényeggé (volttá) a logikában, mert ez a tudomány körébe való, hanem utalok ismét Erdmann emlitett munkájára, hol ez olvasható: „Indem in unserer (t. i. német) Sprache das aufgehobene Seyn (azaz Wesen, volt, lényeg) als das Gewesene bezeichnet wird, spielt sie (die Sprache) sinnig 8). – Épen ugy mint a magyarban, mert a német Wesen, gewesen épen az, a mi volt, voltaképen. És ha dicsekszik a német tudós, hogy e szó alakja és jelentése után oly elmés játéka találtatik nyelvében a bölcsészeti szellemnek: nem épen a mi nyelvünk bölcsészeti hajlamának is köti-e a koszorút? Tehát volt am. lényeg. Mi lehet itt a valódi mélyelmüség? Hiszen a mi szavunk oly régi, és a magyar nép talán igen együgyü arra, hogy bölcsészeti mélyelmü szavakat csinált legyen valaha. Sőt inkább! Épen ily gyermeteg alkotásban fekszik a jelentesség. – Tehát próbáljuk megfejteni, kérvén az olvasót, hogy türje el, ön nyelve érdekében, a kissé foglyos magyarázatot.

Előbb ismerjük meg a tárgyakat külsejök s közvetlenségökben, mint belsőleg és közvetve; más szóval: a lét, vagy a dolgok, a mint vannak, csak kezdetét adják az ismeretnek, általa és általok emelkedünk feljebb: külsőrűl a belsőre; példaul: megismérem a növény levelét, virágát, gyümölcsét stb; de ezek egyenként és külön állókul tetszenek egymás mellett és után, azaz elhervadnak, véget érnek; s vajjon oda van-e a növény? Épen nem; hanem levél, virág, gyümölcs, a melyek már nincsenek -36- a növényen közvetlenül, megvannak a növény magvában, lényegében közvetve; egyrészt mint elmult lények, tehát mint voltak vannak meg, másrészt a mult, mint időbeli távolság, nem a közvetlen, közel levő, hanem a messzibb fekvő, érzékeink felett eső létet akarja kifejezni. Ez a volt szónak, melyet atyáink valóban mélyelmüleg, egyenesen a spekulativ bölcsészet javára teremtettek, lehető, alakot és értelmet összehozó magyarázata. Igy a volt = fölemett lét (aufgehobenes Seyn). – Lényeg az, miben a külsőségek megszüntek önállókul mutatkozni; azaz visszatértek az alapba: a lét volttá tökélyesült, a volt: meglevő mult.

A Ding9) (nem is tudom, hogy tegyem ki magyarul; legyen: dolog) magában sok különféle tulajdonok egészlete. Azon tulajdonokra nézve, melyek a dolog miségét teszik, a haben (das Haben) szóval él a német nyelv. „Aber diese Uebertragung des Habens auf das Seyende ist ungenau; mond egy német iró, mintha tán értett volna magyarul és mondandá: helyesebb a magyar nyelvszokás, mert a haben igét a létigével adja vissza: van neki (er, sie, es hat), stb. A német bölcs tulajdonkép ezt akarja tisztázni: van a dolgokban miség és minőség (Qualität und Eigenschaft). Miség példaul a gőzben a rugalmasság, tehát oly határozmány, mely nélkül a gőz nem gőz. Ellenben annak fehér szine, példaul, csak minőség, azaz nem lényeges tulajdon. Ezen nem lényeges tulajdonok birására hagyja meg német bölcsészünk a haben igét; a lényegesre nem. – És folytatja, mivel a lényegesre, a voltra, is át szókták vinni -37- a haben ige használatát: a mult (volt) idő igen sok nyelvben azzal formáltatik (hat gelebt, und geliebet. Schiller). – Ellenkezőleg nálunk, magyaroknál, mindig a lét ige járja a mult idők alakitása körűl, példaul: szerettem vala, volna, legyen.

A magyar alak tehát bölcsészibb, a mennyiben több mult idő a létige segélyével áll elő; de hogy a német nyelv a seyn és haben igékkel külön él a miség és minőség előadására, ez, tagadni nem lehet, mély vonás a nyelvben; ellenben a magyar mind a miség, mind a minőség kitételére egy igét (van) használ, s ez nyelvészeti szegénység. Hajdan azonban, jól tudjuk, a vallani volt az, a mi most a német haben. Vajjon ne fogjuk-e itt megjegyezni, hogy eleink a jövendő időre mondák a lesz, levén igét, mig most jelenre is mondják már, nem mint régen: binös vallván, hanem: levén. Ne jegyezzük-e meg, hogy Pesthi Gábor 10) irá: az orozlán üvölteni, orditani foga azaz kezde, mely ige mai nap ezen értelmét nem birja már, hanem e helyett segéde a jövő időnek. Lám, ezen igékkel vagy félbeszakadt használatukkal egyegy bölcsészeti szabatosság és nyelvtani készlet kallódott el a nyelvnek müveletlenül hagyása miatt. Most ennyi valahai készlet daczára, pedig mindegyik a lét körében mozog, sem vagyunk képesek egy szóban kitenni azt a müfolyamot, melyben egymást követi a levés, nemlevés, példaul: midőn a növény virága elhull (nem lesz), azonnal és minden félbeszakadás nélkül is folytattatik a lét a gyümölcs előálltával; mire a német oly kimeritőleg birja werden (das Werden) szavát. Ilyen lett, vagy lehetett volna nálunk -38- a lesz ige, mely szintén jövendőt alakitott, mint a német werden, ha jelenné nem fordittatik; vagy a fog (kezd) ige, mely ma jövőt alkot, ha ez értelemben is kifejti származékait. Mert a kezdet épen oly állapot, vagy oly foka a létnek, mikor a dolog van is, nincs is, azaz indul a létesülés felé, s csak „a vége választja meg.“ Ugy szintén más oldalról meg volna nyerve tudalmunknak a bölcsészetből kimaradhatlan lét és levés szó szerinti különbsége, mint értelmileg különbözők, melyek elsejére spekulativ iróink a van igét, de a mi még nem főnév, használnák, ha kétségbe nem esnék a másik fél, mely minden van és vanságféle szótul világba megy.

De egyes szóknál minden esetre nagyobb az ugynevezett itéletek alakitása. Az itélésben rend szerint három szóra van szükség. Első az alany, második a mondomány, harmadik a kapocs, példaul: homo est mortalis; der Mensch ist sterblich. A magyar nyelvnek három helyett elég két szó. Ő a kapocsszóval (est, ist) nem gondol; ez, meglehet, aggodalommal is tölté el a logika idegen müveltségü tanárait az itélés alakitása iránt; azonban a magyar nyelv ez által nem kevésbbé bölcsészi. Szerencsénkre egy idegen tudósnál ezt olvasom erre: falsch ist es von einer Verbindung der Seiten des Urtheils zu sprechen, da, wenn von einer Verbindung die Rede ist, die Verbundenen als auch ohne Verbindung für sich vorhanden gedacht werden 11). Ezt én ugy értem, hogy az est, ist kopula nem tartozik oda észileg az itélés formájához, hanem az csak nyelvtani fölösleg a bölcsészet rovására, mert az -39- együvé tartozó fogalmak nélküle is összeköttetnek az elme által; tehát nem szükség ott láttatnia, külön szóban előállittatnia, mert az itélés nem a szem dolga, hanem az elmeé. Az itélés magyar alakja az igazán bölcsészi. Nincs benne kopula; például: a lélek

halhatlan. – Én soha sem birom megfogni, mikép tudott egy német bölcs, Hegel, ily magyarosan, vagy az ős magyar ezelőtt már századokkal oly hegeli módra gondolkozni. Igy szövi be magát az ész a nyelv szavaiba s gondolatformáiba, mikép gubójába a selymér. Szók, melyek minden meggondolás nélkül peregnek ajkainkon, s talán csak egyszerre mint rögtönzések állhattak elő, mély elmére utalnak vissza. A nép elméje itt is oly bölcsészinek mutatkozik, mint ugyancsak az én kezem alatt egyszer már költői tökélyben is világittatott fel. Az érthetlennek mondott idegen bölcsész, meg az együgyűnek vélt magyar nép gondolkodása üt együvé. Pap Endre költészete jut eszembe. A bölcset nála egy kis gyerek vezérli haza lámpásával. Ilyen lámpás a nyelvszellem. Együtt járnak mellette a bölcs és a gyermek. – Az adatok, melyekkel szolgálék, egy részt mint ezer évnél idősebb alakai nyelvünknek, más részt a mi javunkra esett fölfedezései egy nagy elmének, valók, kétségbe vonhatlanok. Nyelvünk és a bölcs észjárása igazolják egymást. A német bölcset a magyar nyelv, a magyar nyelvet a német bölcs teszi érthetővé. Talán kin Németországban értünk is gondolkoznak. Meglehet; kivált ha elhagyjuk magunkat. De minden esetre köszönjük meg Hegelnek, hogy logikai itélésünk alakját a kopula kihagyásaért, a multnak létigével alkotását stb. az egész világ ellenére s -40- nyelvünk ismérete nélkül, tisztán a gondolkodás szigorával, igazolta. Nyelvünkben tagadjam-e meg az észszerüségét, vagy nyelvünkkel együtt Hegelt is az egekig emeljem? Kár, hogy ezt hamarább nem tudtuk! Talán nem kelt volna oly veszett hire közöttünk bölcsészetének.

De még mindeddig sincs megmondva, miért nem való oda az itélés alakjába a kapocsszó (est, ist). Megmagyarázom. Az elmélődő bölcsészet itt is fáklyát visz előttünk. Már föntebb volt róla szó, hogy a tárgyakban vannak lényeges tulajdonok épen ugy mint kevesbbé lényegesek, melyeket nem lehet ugyanazon egy igével kifejezni, mert nemcsak miség és lényeg, hanem fogalom szerinti mondományok is vannak a tárgyakban. Az est ist, van tulajdonkép igen kevest mondanak a tárgyról, vagy mikor azt mondjuk a tárgyról, hogy van (est, ist), semmi nagy dolgot nem mondottunk; annálfogva végetlen a különbség az ily itélések között: dies Haus ist roth, és: dies Haus ist zweckmässig: mert a vörös szin nem tartozik a tárgy (ház) lényegéhez; ellenben a czélszerüség igen is. A vörösség csak van, csak olyan lét, a mely akár nem volna; ellenben a czélszerüség már nemcsak van, hanem valódilag is van; azaz valódi létet föltétez; a valódiság pedig nem puszta lét (van); igy nem is alkalmas reá azt mondani az itélésben, hogy ist (zweckmässig), hanem jobb ha elhagyatik a kopula kivétel nélkül mint a magyar nyelvben; mert az itélés az elme dolga, nem pedig puszta, merev nyelvtani külső alak.

És ha csakugyan annyi szembe tünő nyomai láthatók nyelvünkben a valódi spekulativ hajlamnak, a mi -41- elvitázhatlan; ha példákat még talán bővebben is lehetne felhozni, a miről jót állok, és végre ha ezek csakugyan tőrül fakadt módjai a magyar elme járásának: van-e ok nyelvi oldalról félni, aggódni az elmélődő bölcsészet iránt; mikor a legmakacsabbnak látszó nevezékek (terminus technicus) a közéletben, a köznép ajkán mondhatlan idők óta forgandók? – A szót tehát birjuk, de hagyományilag, mint gyermekdajka a mesét; de csak közönyösen, mintha nem is a mi elménk szülte, alkotta, hanem valahonnan kölcsönözte volna. Igy járt gondatlanul a szőlőmunkás Pompéji romjai felett sok időn át, igy a nyáj Ninive betemetett dőledékein. A szó hanggá lett, visszaesett az állatiság körébe, mert elfeledtük értelmezés által lelkünkhöz is lekötni, a tudalomban megszilárditani. S most midőn én talán a mulasztott hazai és nyelvészi kötelességet elvállalom s teszem, nem vagyok biztositva, hogy a józan ész meg ne támadjon unalmas, de a nyelv és hazai észjárás nevében véghez vitt magyarázataimért. Igy fajul el az ivadék, s romlik meg a nyelv és a lélek.

Nagy örömemre szolgálna ezek után, ha kimagyaráztatnék: mi elsőséggel jár az, ha népnek, minő a magyar, mely annyiszor volt már hajlandó könnyelmüségre, hogy bizony nem lehet félteni, mintha meg találna szakadni a rettentő nagy gondolkodásban, ha népnek, minő a magyar, egyre az ajáltatik, mit tanulni nem kell, hanem csak tudni – a józan ész szerint? Édes józan eszem! beh felvitte isten dolgodat! De mind a mellett nem terem-e meg igen könnyen a józan észszel babona, tudatlanság, tespedés, minden erkölcsi és anyagi rosz a döghalálig? Ellenben minden nagy dolgon, mely az -42- emberiséget elővitte, a gondolkodás mély és komoly, nyugodt és fenséges nyomai látszanak. – Nem, a magyar népet ne féltsük, ne kiméljük. Kimutattuk, mennyire tudunk distingválni, mint alkotmányos testület, mint jogtudós nép. Vas a feje, ki egy magyar ügyvédnél több adatot megbir, és boszorkány, a ki találékonyabb. Az ily népet kár kimélni; sőt ha lehetséges, erővel is neki kellene verni a gondolkodásnak, mint nyájat az usztatónak, hogy ne csak distingváljon mindig, hanem spekuláljon is. De mi azt teszszük, hogy népszerü okoskodásokkal a fölületesség rózsaleveleire csaljuk az értelmiséget, hogy tengjen rajtok, mint a rászaféreg, mint a hernyó, s hervaszsza az élet növényét. A mult idők müveltsége igy és ez okbul volt egyoldalu. A legjobb elmék erejét pozitiv dolgok emészték föl az igazság nevében. És nyertük a külsőség, fölszinesség minden czifráját a vitézkötéstől a czimek és szóvirág tarkaságaig. Itt erősen tudtunk különböztetni. Mindenkinek megvolt saját czime; ugy járt ki részére a tisztelet. Egyiknek irtuk megkülönböztetett, másiknak hivatalos, igy tovább: alázatos, mély stb. tisztelettel, vagy csak: jóakarattal. Egyiknek voltunk alázatos szolgái, másiknak köteles, harmadiknak kész, negyediknek kész köteles szolgái. – Nyertük a törvény magyarázatának tűhegyre állitott atomisztikus felhasogatását, az indisczernibiliumok imaginaczióját, csináltunk szavakat: „judlium, birsagium, incattus“ s több ilyen barbarizmusokat. – A mely népben a külsőségek felfogására oly készség s annyi ügyesség, hogy nyolcz száz esztendő óta mindig csak distingvál, ez a nép megérdemli, hogy bölcsészeti dolgokra nézve ne kiméltessék; ez lesz neki jó, kétség -43- kivül. A mely nép ugy tudott koholni, furni, faragni idegen nyelvet, tudja elvégre a magaét is. A sok dubietások után üdvére lesz mélyebben avattatnia az elmélkedésbe mint eddig, hogy könnyünek találja egyszer már a gondolkodás fejtörő munkáját is. – Nem volt más czélom, mióta iróvá lettem, mint, ha isten engedi, legalább egy vonallal tenni mélyebbé a hazai gondolkodást. Ez adja minden munkásságom erényét, hibáját. Ez legyen óvásom az ugynevezett józan ész bölcsészei ellenében.

VI.

Sokak előtt feltünő lesz, vélem, ha még a nemzetiség is előitéletül nézetik a bölcsészeti müvelődés ellenében; talán annál feltünőbb, hogy épen jó magam állitok fel ilyen nézetet. Azonban én a nemzetiséget elismérém, fejtegetém az irodalom más terén; de ha bölcsészetben általános becsre nem méltatom, ez sincs ok nélkül. – A nemzetiség szép szó; alkalmazása igen helyén esik az ember lelki életének alsóbb fokozatán, midőn szellemén a természeti befolyások után előállnak az égalji, életmód utáni sajátságok, a földirati helyzet és fajtaiság különbségei; s épen azért bölcsészeknél, kik a bölcsészetet nem a tiszta, minden fékeitől ment szabad gondolkodás, hanem a lélektan utján keresik, megjárja. Ily módon van szó nemzeti vagy égaljhoz és más módositó befolyásokhoz alkalmazkodó bölcsészetről.

Azonban nem kell sokáig tépelődni fölötte, hogy belássuk, miszerint ez nem más mint a helyiség adaléka; és gyönyörüen veszi ki magát a költészetben és mind abban, mi ehez tartozik. Már a felsőbb foku szellemi élet, a vallás, körében kevesebb sulya van a nemzetiség fogalmának; vagy tulajdonkép nemzeti vallásról csak addig lehet szó, mig valamely nép a kezdeti állapotot -45- éli, s az érzések árnyalatai szerint tudja magát legjobban kifejezni; azaz, mig a főigazságokat, melyek tulajdonkép eszmék, gondolatok, az érzés nyelvén szólaltatja, s az ész tárgyait is érzési felfogással teszi magaévá. Ezért van együtt minden ifju népnél költészet, vallás, bölcsészet még fejletlen, egymástól külön nem vált, azaz feltisztulatlan gyermeteg állapotban. Vallás, bölcsészet, mely a primitiv világnézlettel azonos, igen jól neveztethetik nemzetinek; de hozzájok járulván a gondolkodás, mindkettő változik és idővel kinő a nemzeti korból, ellenben a költészet soha sem nőhet ki veszedelme nélkül.

A nemzetiség elve tehát folytonosan erős a költészetben, gyöngébb a vallásban, végképen megszünik utóbb a bölcsészetben. Ezt igy tanitja a történet, a mivelődés története is, mely tulajdonkép az emberi szellemnek az események folytában nyilvánult másolata. Első korban minden nép az ösztön és tapintat sugallata szerint tesz és vesz. A szellemi világ ezen kezdő fokozata teljesen öntudatlan, mint a természet. Egyes gondolkozók helyett a közérzület uralkodik a lelkekben, az egészben. A nemzet mint egy raj. Ez a kor a kiválólag nemzeti kor. Mint ha mondanók: nem okoskodnak a történet felett, hanem csinálják. A szellem közvetlenül hat; az ész beéli s elvegyiti magát szóba, tettbe, mint rendeltetés, mint hivatás. A népek első müveltsége, nyelvben polgári szerkezetben ezen öntudatlan tudalom gyermekei a közvetlenség bélyegével, s induló pontjai minden utóbbi előhaladásnak. Annálfogva eddiginél nagyobb előszeretettel fordul ma minden nemzet az előidők hagyományaihoz, hogy megtudja, mi volt, ki volt ő egykor a történetben; hogy mai felvilágosult eszével lássa: micsoda -46- figyelemre méltó nyomait s ereklyéit leli öntetteiben az észnek; hogy lássa: minő eszmélkedései voltak az ősöknek valami, embernél magasb lényről, természetben dolgozó munkásságról, halál utáni állapotról, erkölcsi rendről, az örök dijról, vagy a jutalom és megtorlásról; mert ezek csak akkor övéi, ha bennök a gondolat, mint magaéiban ismér magára; s viszont csak igy vetnek sulyt a nemzeti tudalom mérlegébe. A nemzet ha nem érzi multját, elveszti jelenét. A nemzet volt, van és lesz – a tudalom által.

A kezdeti müveltségben tehát már benvannak a bölcsészet csirái, különösen a nyelv alakjában vagy először még csak szó szerint, mihez járulnak minden mese, monda, hagyományfélék, mint ugyanannyi eszmeburkok. A szókat meg kell érteni, magyarázni, a burkokat lefejteni. Én már ezekről irtam a közmondások alkalmával; egyenesen kijelentvén, hogy a közmondások nem átalános igazságok, hanem leginkább az állapotokból és körülményekből kifejlett állitások. Hasonlóan itél Hetényi: „felednünk nem kell, hogy bár becsesek ezen közmondások: a rendszeres bölcsészet hiányát azonban mégis soha ki nem pótolhatják. Sok közmondásaink részint csak félig meddig igazak, részint nem tiszta morált rejtenek magokban.“ – Afféle régiségi burvárlatok, mint a bátor Ipolyi Arnoldéi, a történetnyomozásinál sokkal többre becsülendők világnézleti tekintetben. Azok szinte bölcsészeti magvak, ébrények, melyekből egyképen fejlődhetik mind a mellett csodagyermek és Antinous.

Mindezen érzékleti, vagy ha tetszik közvetlen, első szemre való felfogásai az igazságnak, a gondolatnak -47- azonban nem adnak nemzeti bölcsészetet; sőt egyedül akkor kezdenek becsültetni, mikor a magára térő, magát fölismérő lélek mintegy visszatekint a multba, s örvend birodalmának, hogy a homályos eredeti müveltségtől a napfényi tisztaságra birt bölcsészeti igazságokig minden az ő műve, először ugyan öntudatlan, de később öntudattá viradott állapotban. Ez oka, hogy a szélsőségek itt is, mint másutt érintkeznek, és a kezdeti müveltséghez oly szivesen hajlik a valódi bölcsészileg müvelt elme; mig a közrendü értelem föl sem veszi azt; habár mindennek, még egytemes elvnek, is vallja a nemzetiséget, ereklyéit pedig századok óta tapossa.

A bölcsészet, mint egyetemes igazságok tudománya, a tiszta gondolattal foglalkodik, vagy azon adataival a szellemnek, melyek az egy és megoszthatlan ész nevében a föld népei által, nemzetiségre való tekintet nélkül, egyformán fogatnak fel. A természeti, erkölcsi és polgárzati befolyások, minők az égalji helyzet, földirati fekvés, fajtaiság, élet, keresetmód, népekkeli hasznos vagy káros szomszédság, érintkezés stb. tagadhatlanul nyomnak bélyeget a nemzet arczára, enyhesebb vagy ridegebb modort bölcsészetére, de lelkét, melynek minden lényege a gondolkodás, nem alakitják kivételessé. Én igen nagy kedvteléssel olvashatom a népek jellemzéseit a szerint, a mint az éjszaki vagy déli sark felé, forró vagy mérsékelt égöv alatt élnek, meglep az a sok minden ujdonság, eredetiség, melyet csak a saját módu élet adhat: de azt nem hiszem, hogy a gondolat, az eszme fokozatai máskép fejlődnének egyik mint másik oldalán a földnek; -48- azaz: más volna az állomány és járulék (substantia és accidens), a fő és melléknév (substantivum és adjectivum) egyiknek, mint másiknak. A honnan ezen kérdésre: mi, főnévvel; erre: minő, melléknévvel; erre: mit csinál, igével fog válaszolni minden nyelv; hasonlóul a fölismert állomány és járulék közül soha sem fogja ez utóbbinak adni az elsőséget de semmiféle nép.

Mondhatnák ellenem, hogy ez igen elvont beszéd, légbe épült vár. Mind türhető ellenvetés, csak igazam legyen. Mind a mellett áll, hogy a bölcsészi gondolkodásba, kivált nálunk, szivesen vegyül be a nemzeti töprengés, óvakodás. E tekintetben legsajátságosabb nézetet Szontagh Gusztávnál ismérek, még a Propylaeumokból, hol a magyar filozofia megállapitása körül elmélkedvén igy szól: ha a kellő „föltételeket teljesitendjük akkor saját, önálló, akkor magyar filozofiával fogunk birni: azaz tárgyra ugyan nem, de szellemre s előadásra a többi müvelt nemzetekéitől különbözővel, ugy, mint a nyelvszokás megkülönbözteti a német filozofiát a francziától, ezt pedig az angoltól stb. mert minden nemzeteknek képzet módja mint az egyedeké, különböző.“ (280. l.) – Utóbb igy folytatja: „hazánk földe dél és éjszak között a középvonalon terül el, s nemzetünk szellemében az érzékiség és ész közt ritka egyensuly találtató, melynél fogva félszeg empirikai vagy raczionalisztikai kicsapongásokra nem lehet hajlandó (281. l.). Ugyanezen nézet hiven másoltatik elénk ismét ő nála, midőn az egyezményes bölcsészetről ir, állitván, hogy ez más kutfőből nem is eredhet, mint saját nemzeti szellemünkből, a mennyiben hazánk -49- emlitett égalji helyzeténél fogva, a mi kedélyünkben „szerencsés arány s összehangzás van az érzékiség, érzemény és ész közt“ (7. l.).

Fölkérem az olvasót, hogy kisérjen figyelmével. – A mennyiben ritka egyensuly, szerencsés arány s összehangzás mondatik lelki tehetségeink között, legelsőbb is kérdés támadhat iránta: nem válik-e kivételessé a magyar elme épen az által, mint a kender vagy más növény a föld után? Ha már ezen arány vagy egyensuly elménk javára van, s előnyössé tesz bennünket valamely talpra esett bölcsészet birásában: miért nem tüntettük ki eddig magunkat tudomány, ipar, mesterség stb. minden ágaiban a müveltségnek? Ha tán nem üt ki előnyünkre, akkor ne emlegessük, mert megint Jornandest fogunk, a ki hun eleinket nem is tartá emberi fajnak. – Van a német embernek esze? tudakozá egy könnyelmü franczia régen. – De továbbá legyen az a szerencsés arány és összehangzás tény, abból más nem következik, mint hogy az ugy van; mert az egész égalji fekvés oly bizonytalan fölvét, melynek igazsága egy pár évnél tovább ki nem állja; számtalan mellékkörülmények dolgozván körülötte. Ha ezen égalj csakugyan oly erős befolyásu, meg kellene látszani nyomának a történetből, mely szerint minden fajta nép, mely itt hosszabb ideig élt, megkapá ama szerencsés arányt, s összehangzást elmei tehetségeire nézve, mikor nagyszerü fölfedezéssel örvendeztethetők vala meg a világot, ha a kozmikai viszonyoknak a föld ezen pontján oly hatékony voltát bizonyithatók be. – Utoljára az arány és összehangzás oly kategória, mely szerint a lélek nem a maga lényegében fogatik fel, hanem inkább anyagi módra, s -50- külsőlegesen. Ez ellene van a lélek állományiságának; s arányról az elme tehetségeinél csak beteg állapotban lehet szólani, midőn mintegy fensőbb fokról alábbira sülyed a lélek, s oda esik a külső befolyások, körülmények urasága alá; különben az oly élő, eleven egység, mely szerint ellenére van minden olyas felfogás, mintha külön, önállókul nézhető erők vagy tehetségekből, vagy épen vegyülékből, melyek egymáshoz igy vagy amugy aránylanak, állana. Bármennyire alaposnak látszik is azért az égalj utáni arány felhozása, ez magában igen kevés a tömérdek összemunkáló befolyások nagy seregéből, melyek előszámlálása nem is a bölcsész dolga. A mi pedig az arányt, összehangzást illeti, mindkettő alrendü kategória és megjárja például a tapasztalatiság világában, hol fődolog a mennyiség, ezeknek egymáshozi viszonya, mit legjobban fejezünk ki számokkal. Lehet példaul a magyar szellemben arány az ész és érzék között akkor is, ha kevesebb eszünk van mint másnak, mert akkor érzékünk is kevesebb; mikor változván egyik oldal, változni kell a másiknak is; és az arány mégis ugyanaz marad, p. 4: 8 = 16: 32. Itt az arány egy, a különböző oldalak mellett is, azaz semmit se mond. Hasonlóul szinte gyönge kategória az öszhangzás, a lelki tehetségekre alkalmazva. – A öszhangzás tulajdonkép a különbözők egymáshoz tartozása, egymássali egyezése. Azért helyén van szinek, hangok ellentétei s összeegyezésénél. A szellem és tehetségei, t. i. az ész, érzékiség más nemü ellentétek; itt mindegyik ellentét a másikat is magában foglalja; más szóval: eszmei a viszony, mert nincs oly egyes tehetsége szellemünknek, hogy munkásságában ott nem volna mindig az egész lélek, akár -51- itél, akár emlékezik stb. A sulyegyen épen alkalmatlan, ide nem való kifejezés; népszerűnek talán népszerü, de semmi esetre sem bölcsészi.

De legvastagabb tévedés mégis ott mutatkozik Szontagh beszédében, a hol azt irja, hogy minden nemzet képzetmódja különböző levén, birhat is különböző filozofiával mindegyik. E ponton ismét le kell mondanom minden kedvező czimről az alaposságon kivül, ha szinte unalmas lennék is. Abból, hogy minden nemzet képzetmódja különböző, nem az következik, hogy külön filozofiája is legyen, hanem az, hogy különböző nyelve; a minthogy ugy is van. Honnan tehát Sz. tévedése? Onnan, hogy a képzetet a gondolat helyére emeli, s a bölcsészet alapjaul veti; holott a képzet épen azért képzet, hogy azt a mi magában egy és ugyanaz, különbözőleg tudja előállitani; p. ezen gondolatot: szellem, a latin és magyar nyelv a szél fuvásának külső jelensége után adja elő; a német pedig Geist-nak mondja talán eredeti s nem átvitt értelmű szóval. Igy a hegy, latinul (mons), talán a franczia monter (fölmegy) igével rokonosan azon képzettől van véve, hogy föl kell reá menni, a német Berg talán a bergen, verbergen (elrejt) igével rokonos, mit én tudom? de azt látom, hogy ugyanazon tárgyat különböző oldal vagy szempontbul nevezték el a nyelvek különbözőleg, máskép az egész világ nyelve egy volna; a minthogy a rokonság épen a képzetek olykori lehető egyezésébül ered, okvetlenül; mert a különbség nem általános, ugyanazért a képzetek össze is jöhetnek; például ha nyelvünk a némettel összevág a dolgok lényegének a volt, Wesen (gewesen) rokon nyelvtani alaku, értelmű szók visszaadásában; -52- ha eszik, essen egymással külsőleg is egyezők, stb. – Innen igen természetesen lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészetre, poezisra való kisebb nagyobb hajlamáról a szerint, a mint észi vagy érzéki, lényeges vagy látszati oldalt és szempontot emel ki egyes szavaival a dologból, melynek nevet ad, s melynek, mint tudatik, többféle jegyei, mondományai lehetnek s vannak.

A képzetnek a gondolattali fölcserélése igen fontos az egyetemes bölcsészeti müvelődésre nézve; s a bölcsészetnek, mint tudománynak, szemrehányásul felhordott érthetlensége, homálykeresési büne innen ered. Azonban ki tehet róla, hogy a dolgokon nemcsak képzet lebeg, hanem gondolat, azaz törvény, lényeg is dul és forr bennök? Ki tehet róla, ha valamely bölcsészeti felekezet meg van győződve felőle hogy a tárgyakról csak azt lehet tudni: mi viszonyban vannak hozzánk, és nem semmit arról: mik azok magokban, mi az ő voltjok, mint ezt a kanti bölcsészet némelyek szerint oly világosan kideritette. A bölcsészet homályt nem keres, hanem mind a mellett nehezen érthető, mert kevés embernek van hozzá feje, hogy a gondolatot tisztán, nem odavaló vegyülék nélkül meg tudja ragadni s tartani. Ha pedig valaki nagyon könnyen akar végezni vele: példák mutatják, minő sarkalatosan téved. Mert a bölcsészet tárgya a gondolat; mi egyenlően fejlődik minden népnél; igy ha tárgyára nézve, mint Szontagh is mondja, nincs magyar azaz nemzeti bölcsészet, az a kérdés: bölcsészet-e oly tanitmány, mely nem a bölcsészet tárgyával foglalkozik; s érdemli-e az, hogy a nemzetiségi jelző több legyen rajta gunyévnél, czifra szónál? Más szóval: lehete tárgyán kivül vagy inkább tárgya nélkül a bölcsészet akár német, akár franczia, akár angol stb.? -53-

Mi játszik hát oly lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy mint Hetényi ugy Szontagh is ekképen tanitanak: van egyéni, van nemzeti és van világfilozofia? – Az utóbbi bölcsész e tekintetben igy fejti ki nézetét: ha az öngondolkodó ember önmagát el akarván határozni, szükségkép bölcselkedik: az ez uton támadt filozofiai meggyőződése egyéni filozofiája. Nemzet egyénekből áll, és pedig föld, éghajlat, történet, állodalmi formák és százados szokások befolyásánál fogva magát más nemzetektől némi saját közös jellem által megkülönböztető egyénekből, mely sajátság bölcselkedésökre sem maradhat hatás nélkül, mit a tapasztalás is kétségtelenné tesz, bizonyitván, mikép van filozofiája a gyakorlati szellemü angolnak: a skot iskola (talán inkább a locke-i?); az életrevaló francziának az ekklekticzizmus; a német szobatudósok filozofiája pedig életben is oly hasznavehetlen mint önmagok. Van tehát nemzeti filozofia is, és pedig nemcsak nyelvre de szellemre is különböző. Ezt az irodalmi történet is elisméri, angol, franczia, német stb. filozofiáról beszélvén. Mivel pedig az emberi természet lényegre nézve egy, s ugyanaz minden emberben és minden nemzetben, és egy s ugyanaz az igazság is lényeges tartalmára, azaz egyetemes igazságaira nézve: ez oknál fogva minden igaz egyéni, s nemzeti filozofiának is lényeges tartalmára nézve egynek s ugyanannak, tehát világfilozofiának kell lenni 12).

Más szókkal: az egyetemes igazság, a lényeges tartalom egy és ugyanaz minden egyénben, nemzetben, s ez világfilozofia is; a mi pedig nem lényeges, az nem is -54- filozofia sem egyénben sem nemzetben; annálfogva apródonként s a müveltség eléhaladásával le is hull, mint a kaczagány, az ivadékokról, kik a szerint vesznek fel uj módokat életben, viseletben, gondolkodásban, a mint szorosabban ragaszkodnak a tudat eszméjéhez, az emberi lélek lényeges tartalmához, vagy nem; a mint mélyebben kutatják az igazság megalapitását vagy elfogadják, mint készet, készen levőt további vizsgálat nélkül más hitelére, tekintélyére; mikor nem a bölcsészet tárgya más, mert ez ugyanaz és egy mindig, hanem felfogási módja, ez pedig egyre megy ki a Sz. által ugynevezett képzetmóddal, miről már feljebb szólottam.

Tehát az játszik efféle lidérczi játékot bölcsészeinkkel, hogy a mit csak gondolat és fogalom alakjában bir a tudalom mint tartalmat és lényeget; a képzet alakjában is birni akarják szinről szinre, mikép birják azok neveit a nyelvben, a szókban, vagy birni akarják a szint a szivárvány változatai, veres, zöld stb. nélkül. Továbbá az játszik lidérczi játékot, hogy a különösséget, minő a nemzetiség, egyetemessé ohajtják tenni, midőn bölcsészetre is át viszik, mely pedig egyetemes igazságok tudománya. E részben, bármint törjük is fejünket, a dolgok rendin nem segithetünk; ugyanazért hasztalan keressük a bölcsészetet egy vagy más nemzetnél, mert azt egyik sem müvelte ki maga, hanem a többivel együtt; s ugy a mint ma történeti fejlődésében előttünk áll, nem egyes hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Igy az egész nemzeti bölcsészet kérdése csak mint kezdet vagy folytatás található fel a tudomány történetében. Ha tehát mondatik: van görög, franczia, angol, német stb. bölcsészet, ez nem azt teszi, mint a lélektani uton járó filozofok -55- akarják, hogy talán eme nemzetek oly saját bölcsészettel élnének, minő nyelvök, hanem azt, hogy bizonyos mértékig, többé kevésbbé volt befolyásuk a tudomány fejlesztésére, virágoztatására. Mi ránk nézve sem az következik, hogy tehát legyen magyar bölcsészet is, hanem az, hogy szellemi becsünk, s nemzeti méltóságunk tekintetéből, az igazság iránti hódolatból igyekezzünk befolyni az isteni és emberi dolgok isméretének tudományába, s helyet foglalni a gondolkodó, eszmélkedő népek között. Ekkor ki fog nyilvánulni: minő lényeges adalékkal járultunk a szellem országának müveléséhez s ekkor és ennyiben lesz magyar bölcsészet, mint van görög, franczia, angol, német stb.; leszen a nyelv mint közeg által, mely épen arra való, hogy szellemi kötelék létére ne csak az egy sorsu és vérü nép vagy nemzet tagjait kösse össze, hanem az isméretek csatornáján az emberiséggel is egyesitsen. A nyelv az a csodálatos eszköz, melyen a nemzeti különösségek közé mind jobban oltatnak be a cselekvés, a gondolkodás egyetemes módjai; csak az a nyelv mondható igazán müveltnek, mely különös létére is fölvette magába az egyetemes eléhaladást; igy valódi egyetemességre fokozta fel a nemzeti különösséget; mikor lesz a nemzet, minden sajátságának, egyéniségének megtartása mellett is a szó igaz értelmében müvelt, pallérozott. És ez a nemzeti egyéniség egyetemessége.

VII.

Adjuk meg a történetnek is a maga követelését, ha csakugyan tanit nemzeti bölcsészetről. – A történet hely és időszerü tények közlője, s nem vét önrendeltetése ellen, ha emlit bölcsészetet angol, franczia, német földön; igy lehet arról beszélnie magyar hazánk multjában is. De a különbség minden hasonlat mellett is roppant elütő. Mert idehaza a gondolat tudományának müvelése alig volt egyéb, mint a külföldrül való betelepitése az időnkint feltünt ujabb ujabb mozzanatoknak a legujabb korig, midőn Berlin adja bölcsészetünket egy részről, vagy a skot föld száz esztendő előtti bölcsészetét ajánlgatják, ültetgetik át más részről. Nekem ez ellen semmi kifogásom; jőjön az isméret akárhonnan, csak jőjön. De van ám kifogásom ama ferde és hiányos egyoldaluság ellen, mely szerint a bölcsészetnek határ iratik, mint az országnak.

Sem az angol, sem a franczia, sem a német, vagy akármely más nemzet sem tön egyebet, mint forgott a gondolat müvelése körül – bizonyos eszmefokozat vagy kategóriák szerint; és igy minden nemzet bölcselkedése nagy közös együvé munkálás a bölcsészet templomának fölépitéséhez, nem valami különös nemzeti ösztön, hajlam után, hanem az emberi ész egyetemességénél fogva. Szerintem ugy nem található bölcsészeti nemzet, -57- mikép nem talalható nemzeti bölcsészet. Ismérjük a régi logikában a kantféle kategóriákat: mennyiség, minőség, viszony, észvisszony. Tanultuk volt, hogy a gondolat ezen fokozatokat szokta megfutni az emberi tudalomban; és hallottuk, hogy példaul Kant fölülemelkedett a „quantitás“ kategóriáján a „relatióig“ de a „modalitáshoz“ már nem birt feljutni. Ki volt jelölve előttünk, hogy például az angol bölcsészi szellem a quantitás szerinti, vagy mert ez a kategória a tapasztalatiság világában szerepel főkép, a tapasztalati, érzéki bölcselkedést fejtette ki legjobban Locke hires munkája által; mig a franczia inkább a „qualitás“ kategóriáján lelte föl magát Cartes eszmeiségével; igy tovább az eszmei és tapasztalati oldalnak együttes, vagy különös müvelése által fejlett, fejlett a gondolat s emelkedett azon fokozatra, hogy a tárgyakban levő viszony kiemelése volt fő, p. az állomány és járulék kategóriájával, Spinoza szerint, mi annyit tesz, hogy Locke a mennyiség, Cartes a miség, Spinoza pedig az állomány és járulék szempontjából kezdettek bölcselkedni; vagyis egyik egy, másik más fokon müvelte a bölcsészetet.

Igy tanultuk ezt valaha még az iskolában; igy kellett tanulni; és csak ez a helyes felfogás, ez a biztos kiindulási pont. – Ha már a nemzeti bölcsészet önálló, történetileg külön váló szellemi munkásságul nézetik: ám legyen; érjen, a mit érhet; de annyit tudok, hogy nemcsak az angolnak volt képessége a tárgyakat quantitás, azaz érzéktapasztalati uton müvelni, hanem akármely népnek; s müvelte is a franczia, szinte a legvastagabb materializmusig. Ha tehát angol bölcsészetről van szó, ez anyit tesz: az angol bizonyos fokig müvelte a gondolatot, vagy ennek tudományát történetileg. És -58- pedig ugy látszik, hogy ez idő szerint leghajlandóbb az igazságot érzéktapasztalati uton megállapitani. Megállapitja-e, más kérdés; mert Locke tanát megdönté Hume stb. – Ha franczia bölcsészetről van szó, mondhatjuk: miszerint ez az angol tudományt tulságig vitte a mult században, mint mai nap talán a német eszmeiséget fesziti a végső határokig társadalmi bölcsészetében. Igy lesz-e mindig vagy nem, azaz megmarad-e ugy bölcsészete mint nemzetisége mellett, kétlem; de hát oda lesz-e nemzetisége, ha müvelődése változtával, más fokra jutásával bölcsészete is változik? Épen nem, mert bölcsészet és nemzetiség nem egy. Különben Locke-kal, Hume-mal, Reid-del mindig mássá kellett volna lenni az angol nemzetiségnek, épen ugy mint mássá a francziának Cartes, Condillac és legujabban Leroux Péterrel.

Egyébiránt nincs, nem képzelhető oly egyoldaluság vagy tulajdonkép egyenruhai szabatosság, hogy egy nemzet igy és nem amugy is gondolkoznék. Ott van a német idealizmus mellett ennek tagadása épugy, mint az ekklekticzizmusnak czáfolata a francziáknál; ott van az angol Reid, Battie és Oswald józan észi bölcsészetének legerősebb lerontása magában az angol irodalomban Pristley s mások által. Szerencse, mond Leroux, hogy Cartes spiritualizmusa ellenére feljött Gassendi, s megtartá a testet. A mi magyar irodalmunk, minden kicsisége mellett sem lehet oly egyoldalu, hogy kizárólag csatlakozzék ide vagy oda; mert a bölcsészet nem oly kész jószág, mint az „egyszer egy“; hanem élő elevenség a lelkekben, a szellemekben uj meg uj nyilatkozásokkal a nélkül, hogy magáról lemondana, s minden uj alakulásokban ne magát szülemlené ujra ismét, meg ismét. – -59- Ide vágó példa volna már név szerint az, mi a gazdálkodás külön ágaiban itt vagy ott üzetik. Igaz, hogy az angol pompás marhatartó, és a marhatartás egyik ága a gazdászatnak. Igaz, hogy Hollandiában roppant előmenetelt vön a kertmüvelés, Lombardiában a csatornázás, selyemtermelés stb. effélék. De ez csak ennyit tesz: Lombardia ebben, Hollandia abban, Angolország amabban tünteti ki gazdászatát. Vajjon ezek közül akármelyikben külön áll-e a gazdászat? Sohasem, hanem a gazdászat magában foglalja mindegyiket. A gazdászat már mint tudomány nem abban áll, hogy a marhatartást s ennek minden csinját, binját kimeriti, hanem abban, hogy a csatornázást, a kertmüvelést, selyemtermelést, vaj és tejgazdálkodást is és még sok tömérdek is-eket befoglalja, tárgyalja stb. Hasonlóul ha nekünk a bölcsészet mint tudomány csak oly mértékben ajánltatik mint a hogy azt akár Angol, akár Franczia, akár Németország kimüvelte, tehát a nemzetiség ostyájában: akkor nem kapunk egyebet résznél, töredéknél. Töredékesség után csak a törpék nagyok.

Mégis a lélektani módszer bölcsészei ekkép okoskodnak: ha van görög, angol, franczia, német bölcsészet, azaz ha nemzetiség szerint birható ez a tudomány: miért ne lehetne magyar bölcsészet is, hiszen a magyar szintén egy saját nemzet? De ezt igy lehetne folytatni: ha van római, arab szám, miért ne lehetne angol, német s magyar is? Hasonlóul lehetne mondani: amerikai gőz, mert a gőz erejét amerikai ember tette világhirüvé s használatuvá; amerikai villany, mert amerikai ember ragadta ki égből a villanyt; továbbá olasz delejtü, mert Olaszországban találták fel azt; lengyel naprendszer, mivel Kopernik -60- lengyel volt stb. Azonban, miután a római számjegygyel alig mehetünk tovább, mint a tiz ujjunkkal, az arab szám pedig sokkal több munkálatra elegendő: Róma számjegye akár ne is volna. Hasonlóul: mi köze a villanynak, delejtünek a nemzetiséggel?

Mindezek ellenére a nemzetiség csatornáján veszélyes előtitéletek nyomakodtak be hozzánk a bölcsészet dolgában. Az angol persze és franczia iparos, gazdag nemzet; van politikai ereje, nagysága, tekintélye, mert, ugy mondják bölcsészeink, szereti a gyakorlati müveltséget, a produktiv isméreteket; s mindezt a józan filozofiának köszönheti. Ez a tétel azért nem bizonyit semmit, mert nagyon sokat akar bizonyitani. Épen ily okon lehetne felhozni a khinai népet, mely sokkal régibb mint az angol, és a mi fődolog, nem is keresztyén, mind a mellett porczellánt, szőnyeget pompásan tud késziteni, hihetőleg mert nem él (vagy akár ha él is!) az idealizmussal. – Azonban ne feszitsük ennyire a nemzetiséget. Sok történhetik az életben a bölcsészet minden hire tudta nélkül. S ha oly messzi viszszük a bölcsészet felelősségét, nem tudom, hol állapodunk meg vele. Mert a produktiv tapasztalati isméretek kutatása is lehet olykor veszélyes, széditő, legalább azon bölcsészet szempontjából, mely az életrevalóságot, s gyakorlatiságot papolja, s ebben különösen az angolokat dicséri. Az angol igen derék nép, mind a mellett oly impraktikus vállalatra is veti fejét, minőtül a becsületes magyar ember nem magát, hanem jó házi kutyáját is óná. Már nevezetesen, minek küld ő hajókat oda a jéghegyek közé, az éjszaki sarktenger kikémlésére. Nem hallotta-e, hogy ott megfagy a lehellet is! Hát azt a Nilus forrását minek fürkészik egyre? -61- Nem elégszenek meg vele, hogy utoljára is van olyan folyóvizök belőle, melyet gőzöseikkel föl s alá szeldelhetnek. Bizony, mondhatná a magyar egyezményes bölcsész, az angol nép igen szellengő nép, felhősdi számitó; nem tudja a maga hasznát, midőn ily sükerülhetlen járatokra költ. Nem régen is alig találtak egy darabkát azon vállalkozó tengerészek bakancsából, kik oly messzi mentek a jeges tengerbe, hogy desperáczióbul utoljára egymást ették meg.

Tréfa vagy komolyság? A mint bölcsészeinknek elhatározni tetszik. – Nem ugy, urak! Az isméret mindig isméret, legyen akár tapasztalati, akár eszmei. A földsarkak rejtelmeit közvetlen nézlés, tapasztalás után megközeliteni oly szent, bár még eddig sükertelen ügyekezet, mint az elmélődő szobatudósé, midőn a szellem országát vizsgálja, korlátait feszíti, s a lehetlennek látszót lehetőségre, megadásra szólitja fel. – Az isméret becses jószág, csak az a baj, hogy szerzését nem egyformán birja minden nép s minden egyén anyagilag is segiteni, előmozditani Nem akarom védeni az e szempontból üldözött németet, olaszt; nagyobb az ő bajok, mint hogy az én védelmem orvosolhatná; s mélyebb, mint hogy minden, a ki felettök itél, megmérhetné; és mégis van olyan ága az isméretnek, melyben e két nép volt az emberiség tanitója.

Nem! a bölcsészet többé nem ily szempontbul felfogandó. Mert, ismétlem, ugy, a mint mai nap történeti fejlődésében s tudományos formájában előttünk áll, nem egyes, hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Az emberi ész nyilatkozása időnkint: az emberiség közös müve. Mennyiben járult hozzá egyik vagy másik nép, -62- a tudomány történetéből kimutatható; valamint az is, hogy nem volt nép, mely állandóan egy nézethez, kategóriához ragaszkodott valna, sőt tanita sok egymással ellenkező tant, véleményt vagy nézetet, melyek közül nehéz volna kivenni: melyik volt már igazán odavaló, hazai, nemzeti. És e sok törekvésből, vergődésből állott elő a bölcsészet, minden egyes bölcseletek rendszerbe öntése által tudománynyá, mely egészen akar ismértetni s nem részenkint, mi a tudás dolga; de hogy micsoda bölcsészetet honositson meg valamely nemzet, ez nem esze s érzékisége valamely szerencsés arányától függ, hanem igen sok mástól, mit egy szóval bátran nevezhetünk a népek jó vagy bal sorsának. A német más körülmények között épen oly gyakorlati lehetne, mint az angol; vagy legalább nincs megmutatva, hogy mindig ez állapotban maradna; igy az olasz, igy a magyar. A héber nép irtózott a kereskedéstől; ma egyebet sem szeret. Hajdan költő volt, ma csupa kalmár; sőt a régi görög, virágzása fő pontján, jobban különbözött saját magától, a mint kezdetben volt, hogysem mástól.

Az ujkori bölcsészet, hogy a régit mellőzzem, Francziaországból indult meg Cartes hatalmas „cogito, ergo sum“-jával, mely három szó egész mélyében rendité meg az emberi tudalmat. Utána jött az amsterdámi Spinoza, kit a hannoverai Leibnitz, kit a német-latin Wolf váltott fel egymásután, fokozatosan. Más oldalról, a tapasztalatiságot Locke és Baco nyomták erősen, kik után a skot Hume jött, s megtöré a tapasztalatiság örök érvényességét kételmeivel; s bölcsészete szikráiból gyulamlott meg utóbb az itészet fáklyája, Kant kezében.

A königsbergi bölcsészszel igy megint az európai -63- szárazra jött által a gondolat müvelése, s ezóta mind mélyebben vette magát a német elembe. – Kant, ha szabad igy szólani, tudományos végrendeletet tön a bölcsészet iránt, megosztván ezt a tapasztalatiság, eszmeiség között. A kettő közötti hidat ő még nem ismérte. Utódai lelkesen láttak mindkét oldal müveléséhez. De a tapasztalatiság követői s vallói mihamar fenakadtak törekvéseikkel. Ők véges elvet követtek, mely nem képes a végetlent magába ölelni. Aztán a világ sem volt igen jól érzülve tudományuk iránt a mult századi franczia események miatt, mikor az anyag volt minden; csak benne ész, erő, isten. A másik rész örökösei méltónak lelvén a szabad eszmeiséghez ragaszkodni, ez uton haladtak. A mester ugyan eléggé ovakodott egyiket vagy másikat tolni előnybe; ha inte az idealizmus kicsapongásaitól, szintugy elevenen hagyott emlékezni a tapasztalat förtelmeire is; ekkép tehát valamely közép ut lett volna választandó, de nem volt még rá készen az idő. A franczia materializmust ugyanis a német idealizmusnak kelle más oldalra kiegésziteni, s ez megtörtént részben már Kanttal, de teljesen Fichtével, Schleiermacherrel, s oda dölt el a filozofia sorsa, hogy az eszmeiség ismértetett el végetlen alaknak, mely a tapasztalatot is magába veszi, uralkodó elvnek, mely után a lét is kimagyarázható, az anyag és szellem a legfelső fokozaton összehozható. Igy Schelling még egy lépéssel hatolván előbb, már az egész természetben eszmeiséget látott, s a kültárgyak világát is észi léttel gazdagitotta föl. Hegel pedig öszszefoglalván mindazon fokozatokat, melyeken a gondolat fejlődése áthaladott, rendszert alkota belőlök, melyben a tapasztalat mint kezdő ismérési mód épen ugy megleli -64- méltatását, mint a legfellengősb eszmeiség, Locke mint Cartes, Baco, mint Fichte; s atyja lön az általános eszmeiségnek (absolutus idealismus). Az emlitett nagy elmék körül csoportosulnak már a kisebb nagyobb tömbök nemzet és idő szerint; de valamennyien, kicsinye, nagya, képeznek egy egészet, s álliták fel a mai bölcsészet dicső alkotmányát. Ki mai nap mint bölcsész akar megjelenni az irodalomban, nem mint ábrándot vagy észficzamodást tekintse a tudomány legutóbbi fejlődési fokát; mert ez történeti jelenség, nyomrul nyomra kimutatható haladási mozzanat. Az idők senki kedveért nem térnek vissza egy két száz esztendővel. A mi történetileg megjelent, azt nem lehet oly könnyen kitudni a világ folyásából. Azt meg kell érteni, vagy ha nem, kénytelenek vagyunk az idő nyelvét utándadogni, mint a beszélni kezdő gyermek, ki „mondja s nem érti szavát.“

Nem példátlan ugyan a müvelődés történetében, hogy a nemzetiség egyetemes kategória gyanánt nézetik. Egy gondolatnak sincs tetsző alakja máskép, csak ha ennek birja kenetét. Szerencsés a nemzet, mely minden intézetein valósitá ezt annak idejében, azaz: mikor még ifju volt s abban állott minden ereje, hogy fenállhatásért küzdött az egyetemes emberiség vagy különböző népek ellen, hogy beléjök fel ne olvadjon. Mert a nemzetiség különös eszme, azaz választó, elfalazó, különitó, tehát épen azért tagadólagos. Azonban nem lehet mindig csak különösnek maradni az egyetemes irányában; mert összeütközés esetére amannak nincs megállása imez utóbbi ellen. S körülbelül e pár szóban foglaltatik ama sok jött, ment népek -65- története, melyek a közvándorlás időszakában neki neki esvén Europának, jogot kértek, helyet kerestek benne, és egymás után mint a kő, tüntek el az események folyamában. Szerencsétlenek! Nem volt erejök egyenlő szinvonalra emelkedni a meglátogatott népekkel, nem állhaták ki a szellem héfokát. Annyira magokszerüek voltak, hogy nem birtak másfélék lenni, s kivesztek az életből. – A nemzetiségnek tehát ki kell adni magát annak idejében, s valósulni az élet és cselekvés minden alakjain, azaz: lenni először különösnek faj és nyelv szerint, de azután jő az egyetemes müveltség, és lenni bölcsészinek, vagy az egyetemes világforgással haladónak.

Éljünk hazai példával. Meg kell vallani, hogy a nemzetiség eszméje sokképen hevitett és csalt bennünket. Vajjon miben állhatott akkor a magyar nemzetiség, midőn diák nyelven folyt a müveltségi élet? A nyelvnek hire sem volt a tudomány embereinél egy két szerény irón s a népen kivül. Szent-István kora azért volt és marad is nagy, mert az európai uralkodó eszmék szinvonalára emelte, s vivta föl nemzetünket. És mégis hallottam a szent királyról nagy dicséretet és nagy kárhoztatást. Tudnivaló, hogy nemzetiségi elv után járt ki számára ez utolsó, eszmei szempontbul az első. Kérdjem-e; melyik a méltóbb gondolkodás, s igazabb itéletmondás? Igy vannak olykor összeütközései eszméknek; mely esetben csak a tiszta, minden előitélettől ment, szabad felfogás az egyetlen biztos vezető. Minő hazaárulás, nemzetiség elleni bün volt 1841-ben egy akademiai beszéd! Azt nem mondhatta jó hazafi. Akkor legalább ugy hittük. Hiszszük-e még ma is? Mindig -66- csodáltam Kölcsey szép parainezisét; de azt soha meg nem foghattam, hogy „Zrinyi csak egy Magyarországért halhatott meg.“ A hazafi örömest hall ilyet, s örvend magyar emberben látni valósulva haza és fejdelem iránti kötelességet. És Zrinyi mégsem a hazáért halt meg, hanem kötelességérzetből. E nélkül senki sem hal meg szabadon Magyarországért; s ez nincs kizárólag a magyar szellemhez kötve. Az magasabb fogalom; és Magyarországon kivül is vannak hősei a feláldozásnak. – Hasonlóul el vagyok ragadtatva költészeink nemzeti lángolása, emelkedése által. Érzem, hogy e lángolás engem is hevit és hevitett szóban, tettben; sőt szabad hinnem, hogy ezt mások is tudják és becsülik törekvéseim között: mégis nem tudom eléggé megköszönni Vörösmartynak, hogy e néhány szót irta: minden ember legyen ember és magyar. Ugyszintén végetlenül le vagyok kötelezve a bölcsészet nevében Eötvösnek, hogy Karthausiában egy gondolatot kér, mely megtartsa e világot. Vajjon azt a gondolatot értette-e, mely magában tehetlen, élhetlen, a mi fejünk alanyi koholmánya, és valamelyik égalj alá különösen tartozik; vagy azt, mely a dolgok lelke hatalma, tárgyilagossága; melyen mint szálon függenek az idők meggyőződései, mely örökös, szünhetlen nyilvánulásban mutatja erejét, hatékonyságát, minő a keresztyénség, a polgárisodás szelleme?

Az e részben tudnivalót következőleg fejezem ki. Való ugyan, hogy az emberi nem több fajokból áll elő, melyeken vallás, égalj, életmód szerint egymástól messzi elütő különbségek észlelhetők. Igaz, hogy a müvelődés története soha sem volt oly kegyes, miszerint -67- Afrika forró vagy a sarkak hideg öve alá vette volna utját, hanem a történeti kor óta előkelően a mérsékelt földtájakon ment, leginkább a középtenger mozgása körében forgott s a partok fejlődéseit követte; ez igaz. De ha még ennyi és több különbséget tudunk is fölfedezni égtáj szerint a fajták között, ez mégsem alapszik az emberiség fogalmábau, azaz fogalmilag, a lélek állománya szerint nincs annyi különbség a fajták, annyival kevésbbé szomszédos népek között; nincs oly különbség, hogy a bölcsészetet, mely egyetemességek tudása, különösségbe ugy be lehessen foglalni, hogy semmi ki ne maradjon belőle. A nemzetiség különösségek öszlete, véges elem. Jól veszi ki magát benne a vélemény, rövidlátás, előitélet, ha bölcsészetet akarunk belőle csinálni; ellenben a lelkesedés, költészet, müvészet, édes hazaiság: ha nem akarjuk körén tul fesziteni – szétpattantani.

VIII.

Visszatekintve röviden a mondottakra, ugy hiszem, hogy érvényre vivtam fel azon állitásomat, hogy bölcsészetünk mai emelkedésének akadályai sem a multban nem keresendők, sem valami rendfölötti dolgok, hanem különösen három előitélet, ugymint életrevalóság, népszerü köznyelv, és nemzetiség követelése. Első eredett a tárgyilagosság elégtelen felfogásából, mely szerint e kategória igen takarékosan pusztán a tapintható, vagy érzékelhető világban mondatik érvényesnek, mikor hit, isten, halhatlanság stb. metafizikai lények aztán nem birthatnak tárgyilagossággal, s az eszme csak eszmének marad az érzékeinket meghaladó tulban, létrejöhetlen elvontságban. Másik eredett azon képesség számba vétele nélkül, mely a nyelvekben, különösen a magyarban is, feltalálható, t. i. a bölcsészeti hajlam; mintha szó és gondolat örökre kivül esnének egymáson, s a népek nyelvalkotó tehetsége minden ihletést, öntudatlan tudalmat végkép nélkülözne. A harmadik előitélet a különös fogalomnak egyetemesre átviteléből származott, mely szerint nemzetiségi sajátságok, idő és tér utáni adalékok vétetnek föl bölcsészeti alapul, holott a bölcsészet egyetemességek tudása, vagy a gondolat tudománya. -69- Legnevezetesebb pedig, hogy mindez előitéletek a józan ész nevében tanittatnak, ápoltatnak.

Mielőtt azonban tovább mennék, elő kell adni nézeteimet az annyiszor emlitett józan ész körül azon kérdés fölvetésével; megmaradhatunk-e ezen vezető ige szövétnekénél minden isméreteink szerzésében; elegendő-e a józan ész bölcselkedésre? – Első boldogság a jó ész; mondják már közéletben, mintha mondatnék: van rosz ész is. Hasonlóul mondatik valakire, midőn nem helyes gazdálkodás, viselet után jobbra tér: elővette a jobbik eszét. Azonban ez még mind nem józan ész. Hanem látunk jeleneteket embertársaink között, midőn egynémely a nélkül hogy tudományosan müvelte volna magát reá: jól gazdálkodik, kalmárkodik. Hivatalviselésben ügyesen, óvatosan jár el, keze alatt minden sükerül, annálfogva szokták reá mondani: életrevaló, józan eszü; de leginkább mégis azt tartják felőle, hogy szerencse fia. A józan ész tehát, a vele született hajlam és ügyességnél fogva egész erélylyel üt szét a köznapi valódiság között, és rendin van a dolog. Egy falusi biró, egy csendbiztos igen könnyen államférfit s rendőrfőnököt fog megszégyeniteni vele. A mi való: való; e tekintetben a magyar népnél sok józan észt lehet tapasztalni. Nevezzük tapintatnak, természetes gondolkodásnak, vagy az ész fortélyának: mindegy, de az csakugyan igen dicséretes, jóravaló tehetség, istennek különös ajándéka. Mind a mellett ugy látszik, miszerint a józan ész nem elegendő magában, hogy az ember nagyra menjen vele, s ahoz még egyéb is kell. Egyes józan eszüre, ki rendesen a mi népünknél falu esze, falu szája, őszintén szokták elmondani: püspök lett volna belőle, ha iskolába járatják. -70- És e ponton a józan ész, midőn maga magát igy felfogja s megitéli, a tetőzést éri el, s bebizonyitja józanságát, az önisméretben.

Hanem a józan ész elméletét elrontották a bölcsészek, midőn többet csináltak belőle, mint a mi; többet fogtak rá, mint a mennyi tőle telik. A józan ész idom, mely felsőbb rangu nevelés, müvelés nélkül természetesen tud, s itél s annál biztosabban, mennél szükebb körre van szoritva. Az eredeti, vagy ehez közel eső állapotban élő népeknél uralkodó nézpont; a természet fia megeszméli vele az időjárást, az egy két napra való jövendőt, a legközelebbi tárgyakat, s kimondja felőlök itéletét szabadon, őszintén, föltétlenül. Ha tán csalódnék, nem sokat törődik vagy pirul miatta, hanem más oldalrul kerül a tárgynak, s a mit kivesz belőle, minden elfogultság nélkül elfogadja; és csalódjék bár ezerszer, mindig elül kezdi s gyermetegül vallja be: az ember nem isten; nem lehet mindentudó. Igy a józan ész. Ha keresnők: miféle népnél van legjobban kifejlődve, előhozhatnók Pallas után mindjárt a kalmukokat, Haraszty amerikai utazásából az indiánokat, kikről csodálatra méltó adatok olvashatók, p. megismerik a láb nyomáról az életkort, és a láb nyomát lehullott leveleken stb. A pásztorembernek szinte sok józan esze van. Lehajlik éjtszaka a föld szineig, s ugy nézi marháit az ég enyhében. Mondhatnók: van az isméretnek oly alsóbb köre, melyhez szintén igy le kell hajolni, s a józan ész ez ismekörben járja meg mint vezető elv.

De alkalmazzuk csak felsőbb ismefokon, kérdezzük itéletét túl a szomszédos közvetlenségen, meglátjuk, -71- minő sokképen törik ki az emberből előitélet, önfejü dacz alakjában, de együgyüen sőt nevetségesen is majd. Emlékezzünk vissza elmult néhány évünk tapasztalatira, ki volt, a ki okot is tudott mellette mondani, hogy jobb a régi mint az ujmódi gazdálkodás? Széchenyit rendesen a józan ész nevében ostromolták, ő a zavart eszmékről alapos, érdekes leczkét ada elleneseinek, midőn fölfedezte nekik, hogy a lótenyésztés nem hazafisági, hanem gazdászati osztályba tartozik. Ezóta nem is hallom, a gazdálkodásban legalább, a józan ész emlegetését; azt szivesebben mondják okszerünek, ellentétül a régihez, mely igazán a józan ész szerint folyt. Aztán nem tudom, minő rangu észt tulajdonitsak azon igen tisztelt hazafiaknak, kik féltek, hogy a gőzhajó elveszti a tutalyosokat, elkergeti a halakat, rontja a partokat, drágává teszi a piaczot; hogy a gőzkocsi tönkre viszi a szegény fuvarosokat; vagy mint tapasztaltuk, azon értelmes nagy sokságnak, mely kétkedett benne, ha termelhet-e a világ annyi vasat, hogy ki lehessen rakni vele az utat, mint kővel szokás, ha már csakugyan vasutat akarnak épiteni. Hasonlóul nem tudom, követelhetem-e a józan észtől, hogy felfogja, megértse: mikép csakugyan a föld forog a nap körül; hogy van abban valami becs, ha őseinkről sokat akarunk tudni; ha kivánatos előttünk távol országok ismérete; ha nyelvünket hasonlitgatjuk, bölcsészileg fejtegetjük; ha mesterinasnak előbb pontokat és vonalokat irunk, mint azt mondanók, hogy példaul a kerékgyártó inas „pingáljon nekünk egy hátulsó kereket, a szabósuhancz pingáljon egy szál czérnat.“ És pedig mennyi van ilyen felfogás; de hát szabad-e -72- kérdeni: józan-e vagy nem józan? és melyik ilyen vagy amolyan? Mi lehet nagyobb áldás emberen, mint a nevelés, mind a mellett belátta-e szükséges voltát minden, a kiről föl lehetett tenni, hogy bir józan észszel? Még nem régen is több gond volt nálunk a dolgokra, mint személyekre; juh, marhanemesités hamarább lett közteendővé, mint az ember nemesitése, és mondatott, hogy a nevelt ember csak jobban fogná érezni bajait. A falusi asszony pedig azért nem hagyá irásra tanittatni leányát, hogy levelet fog küldeni szeretőjének. – Nem lehet megmondani, mi mindent lehet és nem lehet várni, tudomány dolgában a józan észtől. Az utazók beszélnek Amerikában egy szép láttani csalódásról, mely, mikor eléretik, azonnal elenyész. Látszik valaminek, de semmi. Point, no-point. A hol keresem, nincs, a hol nem keresem, találom. Ha nevelést adok a józan észhez, elrontom; ha e nélkül veszem, elvet sértek. Vagy a józan ész lesz oda, vagy az elv. Sohasem tudom, hol kezdjek valamit vele; mennyi kell vagy nem kell hozzá a tudományos müveltségből.

Firenczében láttam egy föstvényt, mely Galileit ábrázolja, a mint a mozgás elméletét egy haránt lapon szemlélteti, fejtegeti. Ott lebeg az uj eszme a tudós feje körül minden villanyosságával. Körötte pedig papok gyülvék össze itéletmondásra; s meglátszik rajtok, hogy remegnek az istentelen gondolattól, melyet a bölcs földünk mozgásárul kiejte. Azért előhozatik a szentkönyv. Czáfolatot keresnek benne a tudós ellen, ki várja itéletét. – Mi lehetett akkor ez embernek lelkében, minő kin, minő fájdalom! Vajjon melyiket -73- hitte akkor józan ész emberének a világ; és kit hisz ma; s vajjon épen józan, vagy talán müvelt észnek inkább? Sokat merengtem azóta e képen, mely avatlanok elől el van zárva, és hasonlitgatám egybe a fájdalmakat, melyek dulhatják ember belsőjét a méltatlanság, a vesztés, a csalódások miatt. De midőn, mert több esze van mint másnak, szándékosan, okoskodva üldöztetik a tudós, a mi több, vallás és erkölcs rontója, emberiség káromlója gyanánt is kiáltatik ki a világ előtt, ez oly kegyetlenség, igaztalanság, mely csak a józan észtől telhetik ki. Ugy tetszik, hogy ilyenkor az emberi lény végetlen részébe dulakodik be a gyötrelem, s bennünk, noha csalódom, az isteni fáj. – Galilei arcza e föstvényen mély és nyugodt. – Még oly ritka példáját sem láttam a józan észnek, mint Pilátusban, ki nem itélt hanem megmosá kezeit.

Elvégre téhát miben látjuk szerepelni az ugynevezett józan észt? Az eszme története ugy tanitja, hogy az ujitók, akár Galilei, mint természetbuvár, akár Széchenyi, mint államgazdász, akár Kazinczy, mint nyelvész. lett legyen az, rendszerint a józan észtől kapják az első ellenmondást; legalább a legelső követ mindig annak nevében és még hozzá, teljes jóakarással dobják az ujitóra. A józan észnek tehát van joga ellene szólni az ujnak; van joga makacsnak lenni, és bevásni az előbbeni szük világnézletbe, s bolondnak tartani mást, mint tartatott Fulton, Colombo. Van joga nyilvánosan vádolni a legüdvösbet, szóval: van joga lenni farizeusnak és irástudónak. Igy a józan ész mindig a bevégzettet akarja, vitatja; ujjá megeredni, megujhodni már nincs módjában. Ellenben a szellem mind a mellett folytatja maga utját, viszi elő a világot, mialatt a régi emberek kidölnek és ujabbak állanak -74- helyökbe. És mert a józan ész mindig a bevégzettet akarja, örömest ragaszkodik a kész igazságokhoz, melyeket valamely bölcsészeti vagy politikai felekezet valaha elvekké tett, mintegy örökig tartó érvényességgel felruházott. Ilyen igazság és elv példaul a stoa bölcseitől: a természettel egyezőleg élni; aztán sok számos egyes tételek, a magok körülményeiből, az egészből kikapva, minők nagy részt Horácz müszabályai; a a közép ut dicsérete: legjobb a közepes szerencse; extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita! Baco mondatai a tapasztalati bölcsészeknél; aztán a régi: „semmi sincs az értelemben, mi nem volt az érzésben;“ ilyen volt a nemesi szabadság ezen szavakban: réven, vámon nem fizet. Mindezen bölcsészeti, erkölcsi, politikai igazságok nagyon kedvesek az értelem előtt, és épen azért kedvesek, mivel oly kereken kiválnak az egészből, mikor aztán ily különösségben az idők megszokásai által minden perczben kész pénzül szolgálhatnak. A törvénytudók, gazdák, orvosok aztán az ilyeket „maximákká“ dolgozzák ki, s az ügyvéd nem is ügyvéd, ha ezeket nem tudja; a gazda leginkább időjárást jósol velök, az orvos pedig életrendi szabályokat csinál belőlök versben, prózában. De a megszokás, az avulás ezeket is megrontja előbb utóbb; mint példaul a stoikus tételt: „naturae convenienter vivere“ mivé tette az a nagy megnyugvás, mely szerint oly bizton támaszkodtak hozzá, hogy utoljára elvesztette valódi értelmét s egészen a külső, gyepes és árnyékos természetet értették alatta. Oka, mert a tétel bölcsészeti tekintélyre volt emelve, s vétkellették közelebbről venni vizsgálat ala; mig nem szájantivá lön annyira, hogy semmi köze sem maradt vele az észnek; -75- vagy ellenkezőleg ismét felkapva, mint Rousseaunál, egyetemessé tétetett mindenkép. Ha ezek kiavulnak, onnan van, mert az emberi ész tulment rajtok, a nélkül, hogy a magok helyén lemondana rólok, miért csak módjával, annak rendi szerint, és többé nem általánosságban isméri el igazságukat. Példaul „a természettel egyezőleg élni“ vajmi szép dolog „bizonyos“ tekintetben; de azért nem szaggatjuk fel vassineinket, távirdai sodronyainkat, bárminő természet elleni dolgokul látszottak is valaha. –

Bölcsészetben a józan ész rövid de hatékony szerepléssel mutakozott a skotoknál ezelőtt száz esztendővel. Reid volt a józan ész tanainak legméltóbb hirdetője a legelső felüdülés pillanatában, a mint a Hume skepszise által megdolgozott bölcsészet kezdé magát ujra összeszedni. Szerinte „vannak az ember lelkében bizonyos, a tapasztalástól független alapigazságok, melyek után kell okoskodni, s okoskodik is nemcsak minden ember, hanem a legmélyebb gondolkozásu bölcs is, ha t. i. értelmesen akar okoskodni. Ezen alapigazságok mintegy ösztönszerüleg határozzák el az értelem itéléseit, s kiállitják mint tartalom, a közös emberi érzelmet (common sense). Mihelyt az ember ezen alapigazságokat megérti, kénytelen azonnal hozzájok állani. A képesség, hogy megérthessük, velünk született és közös minden emberrel. Hozzá se nevelés se müvelés nem kivántatik. Hanem szükség hogy az értelem ki legyen fejlődve, érettségig jutva, s balitélettől szabadon. Az ilyen elvek léte közönségesen elismertett 13). E tudomány tételei két osztálybeliek. Elsőben vannak az igaz és bizonyos, másikban a valószinü isméretek. Utóbbiakhoz tartozik p. ez: két tanu hihetőbbé -76- teszi a vallomást, mint egy, ha másként a tanuk egyforma hitelüek; aztán ama newtoni tétel: tulajdonok, melyek az eddigi tapasztalás szerint minden testben és az anyaghoz szoros viszonyban találtatók, az anyag egyetemes tulajdonai tartoznak lenni. Ezek valószinüek. – Az alapigazságokat vagy az első rendbelieket nem lehet kétségbe hozni, vagy ha igen, az nem tarthat sokáig. Azokat nem lehet tulajdonkép s egyenesen bebizonyitani; hanem megforditva (indirecte) az által lesznek bizonyithatók, hogy ellentétök mindig nyilvánvaló lehetlenség. Tételei közül nevezetesbek: 1) mindaz, mit belsőleg a tudalomban észreveszünk, igaz. 2) Minden gondolat, érzemés valamely alanyéi; ez az én vagy a lélek. 3) Minden, a mire tisztán emlékszünk, valósággal volt. Az emlerő oly közvetlen bizonyosságot ad, mint a jelen tárgy tudalma. 4) Meddig a tudalom és emlerő visszament, mindig ugyanazon én, ugyanazon személy voltam. 5) A dolgok, melyeket külérzékeinkkel világosan szemlélünk, kivülünk valósággal megvannak. Az emberi természethez tartozik az érzékek tanuságában korlátlanul megbizni, még mielőtt nevelés, hamis képzet megrontották volna. Érzékek által ismerjük szüleinket, rokonainkat, barátaink s embertársainkat. Általok veszünk minden oktatást. Egész társas éltünk azon bizalmon nyugszik, melylyel az érzéki tanuság igaz volta iránt vagyunk. – Ellenben az eszmeiség (idealismus) alkalmatlan rendszer. Megfoszt szüleink, rokonink, barátink, polgártársainktól; jóakaratunk elől a tárgyakat elvonja, tökélyünk és üdvünknek árt, s viszályban áll tudalmunk és érzésünkkel. Ugyancsak felhordja Reid, hogy Cartes, -77- Malebranche, Locke, Berkeley hadat üzentek a józan észnek, bölcsészetökkel. 6) A mit értelmünk világosan és teljesen ismér s mint hamisat vagy igazat különböztet meg, az ugy van. Egyedül az érzelem azon tehetségünk, melylyel itélhetünk, gondolkozhatunk. Hume állitását, miszerint az ész nem elve a mi cselekvéseinknek, hanem szenvedélyink s hajlamink szolgálója, Reid azzal verte vissza, hogy az emberi cselekvések különféle czéljai közt olyanok is vannak, melyekről ész (Vernunft, reason) nélkül még csak fogalmat sem szerezhetünk. Ha ilyen fogalmaink vannak, ezek után cselekszünk, s ezek észi, vagy okossági elvek (rational principles). –

Ugy látszott, hogy az egységesnek hitt közös érzelmen alapuló bölcsészet összeforrasztja ismét azt a sebet, mely a skepticzizmus által üttetett a tudományon. Az élet s bölcsészet kibékülése váraték tőle; s voltak is követői. Benne valami realitás mutatkozott volna az empirizmus számára; tehát tisztult és növekedett volna a tartalom; mind a mellett a bölcsészeti fejlődés átugrá a közös érzelem vagy józan ész tanát, mert ez csupa bizonytalanság. Volt idő, midőn az egész világ hitte, példaul, hogy a nap forog a föld körül s ez mozdulatlanul áll középen, mégsem volt igaz e vélemény. Igy a józan ész bölcsészete semmit sem gyámolitott a tapasztalás esendő voltán, hanem megmaradt maga is esendő tapasztalásnak, melyet még Locke tanaiban megdönte Hume, s nem volt többé szükség megdönteni.

A mi a skot bölcsészetben kecsegtető, az tulajdonkép az előbbeni metafizikának, melyet Wolf után Baumgarten, Crusius, Mendelsohn egészen ellapositottak, lett -78- volna ellentéte, ugy szintén belső forrása isméreteinknek, mely értelemben jótékonyan, szépen dolgoztatott fel morálra leginkább ugyan magok a skotok, de francziák s németek által is. Az a sok illendőségtan mind itt veszi gyökerét, s befutá a világot, mint valamely folyondár növény. Bölcsészek dolgozták az „etiquette, convenance“ rejtelmeit, világba lépő ifjak, leányok számára ilyforma czimek alatt: a nyájas, vidám társalgó stb. Ezt aztán előkelő szeretettel mondák a szó szoros értelmében gyakorlatnak, életszépitő mesterségnek, az iskolát az élet elejének, a könyvet utlevelének.

A skot bölcsészeti elv, a mint látszik, a szellemet valamely választott ponton akarja meglepni s alapul lefoglalni: a hajlamok, érzések válságos pontján. Erkölcsi érzelem, rokonszenv, jóakarat, sok minden jó dolgozik együvé, hogy a bennünk levő kötelességérzet kifejlődjék, az isméret megalapittassék. – „Az ily okoskodás,“ mond egy bölcsész „a tapasztalásból ered, és mind a mellett kényszerünek akar látszani valamely erő után. Példaul: a társalmiság oly mozzanat, mely megvan a tapasztalásban; a társaság hasznot terem az embernek. Hol alapszik tehát a társaság kényszerüsége? A társalmi hajlamban. Igy szokták általvetni a természettudósok az okot és okozatot egymás helyére; név szerint hogy a villanyos tünemények alapja az erő, mely azokat előhozza. Ez puszta visszalépés a külsőrül a belsőre, meglevőrül a gondoltra, ugy hogy ez ismét meglevőül tekintetik. De mindez annak tudalma nélkül esik, hogy alakra nézve átmenetel van a fogalomtól a létbe, és visszájára; tartalomra nézve pedig a tünemény valóságos esetiség. Látjuk a villanyt, épen ugy mint azt, hogy az emberek -79- társalmiság által ösztönöztetnek, rokonszenvvel birnak stb.“ – A közös érzelem, vagy közrendü értelem bölcsészete a mint hamar felkapott, ugy hamar is letünt; s Hume óta, ki a tapasztalást megkétlette, s ez által lényeges mozzanatot hoza elő a bölcsészeti haladásban, angol bölcsészetről, tudománytörténeti szempontból, mai nap már nem lehet beszélni.

Az, hogy a közös érzelem az észt csak ugy mellesleg veszi, még eltürhető; hanem felötlik, legalább én előttem, Pristley azon észrevétele, mely szerint ez a különben illödelmes elmélet megöli az igazság keresése körüli türelmet, s annyira téveszti követőit, hogy örömest czivakodnak és gorombák. – Ez, a nélkül, hogy kapnék a gyönge oldalak felhajhászásán, nálunk szinten megtörtént, ismétlődött. Az a nagy tüz és pathósz, melylyel nálunk az „előre járó gondolkodás nélküli“, mondhatnám pisztolyból kilőtt, igazság védetik, ajáltatik, fejünkbe veretik: igazán fejbeverés. Az ember nem tudja, mikor mondják bolondnak, eszeveszettnek, ha nem hódol mindjárt az ugynevezett józan ész tanainak. Még az előadási modor is rendesen oly emelt hangu, hogy az ember kisértetbe jő azonnal valamely lármás nemzet bölcsészeteül tartani az egészet. – Gar és zaj, gőg és szánakozás más emberfiak iránt. Csakugyan meglátszanék ez elmélet dogmája, követőin?

A régi (wolfi) bölcsészet maga ellenkezőjévé, azaz egyoldalu idealizmusból egyoldalu tapasztalatiságba fenczezvén át, a közérzelem bölcsészete más alakot öltve mint alanyi értelmi bölcsészet állott elő, s született az ugynevezett viszelmélő (reflektáló) gondolkodás. Ennek az a tulajdona, miről már én többször tettem szót, hogy -80- igen szeret különböztetni, mikor elvonván (abstrahálván) egymástól a tárgy jegyeit, örökösen különit, s különitéseiben makacsul megmarad. Mint józan ész, nagyra van vele, hogy ellenébe tétetik az okoskodó észnek s magának e fölött gyakorlati elsőséget követel. Igy a józan ész, máskép közös érzelem, tartalmára nézve gazdagnak, formájára nézve legegyszerűbbnek, első tekintetre belátható világosnak (selfevident) hivén magát, magánál sem többet, sem világosabban tudni nem enged. A mi ezen tul van, agyrém, hóbort. Igazság az érzéki valósulás. A gondolat csak gondolat; eszmét, gondolatot tárgyilagos lét nem illet; ezek egyedül akkor valók, ha érzéki szemlélet járul hozzájok. „Midőn a gondolkodás igy lemond az észről, az igazság fogalmát veszti el, csak annyira levén szoritva, hogy alanyi igazságot, tüneményt, csak oly valamit ismérjen meg, a mi nem egy a dolog természetével. A tudat vélemés rangjára esik alá.“

A közvetlenül ismérő tehetség, vagy a skotok közérzelme itt egy fokkal magasbbá rangozta magát. Többé nem gondolás nélküli munkásság, hanem ugyancsak különböztető eljárás lön belőle különösen Kant föllépése által. Mind a skotok, mind Kant Hume után és ellen keltek föl, de a skotok bölcselkedése helyszerü maradt, mig a kanti észjárás elfoglalá a világot; mely két irány mintegy az ősökhez való visszatéres örömével nálunk mai nap, állitólag, előkelően pártoltatik, s ezuttal legyen elég rólok ennyit mondani. – Legközelebb visszatérünk a hazai bölcsészethez. –

IX.

Irodalmunkban a bölcsészet leginkább a kijelölt két uton müvelteték a legujabb idő szerint, melyhez számitható az eszmei bölcselkedés is noha csak kezdetileg még s alig egy pár elme hozzájárultával; miről igen kora volna ezuttal végleg itélni; mind a mellett egy két szó nem fog ártani utóbb, jelenségei felől. A közérzelmi bölcsészetet Hetényi fogta fel, a kantit Szontagh; végre pedig megtörtént a fuzió, melyben a kettő egygyé olvadott s én ki fogom mutatni mindkettejök irataiból, miképen jött e két gondolkodó fej kölcsönhatásba egymással apródonként, mignem csakugyan megállapodtak egy nagy szóban, melyet czimeül ajánlanak föl valamely magyar bölcsészetnek.

Előadom pedig legelsőben is Hetényi tanait, észjárását lehető röviden, mégis világosan. – Hetényi bölcsészetének legelső hire a m. t. társaság kebelében pendült meg egy pályairattal, valamint ott érte el tetőzése fokát is a „Magyar Parthenon“ felolvasásával. Az előbb emlitett pályairat megjelent az uj Tudtár második kötetében 14); a Parthenon pedig a Magyar akademiai Értesitő füzeteiben 15). E két dolgozat, mint kezdet és vég, függ össze, -82- sőt ez utolsó épen összesége akar lenni mindannak, mi Hetényi lelkét mint bölcsészet izgatta, hevitette, s igy amaz első, valamint a közbe eső számos értekezéseket is magába foglalja. Mind a mellett lássuk gondolkodása menetelét.

Hetényi midőn emlitett pályairatával a bölcsészet eszméjének meghatározásába ereszkedett, igy fejezte ki magát a filozofiáról: az, „magános és társas életünk szépitésére vezérlő, a természet, főleg emberi és müvészet lelkébe mélyen beható vizsgálódás utján szerzett elveknek alapos és erős rendszere (80. lap).“ – Kifejtvén ez értelmezés tartalmát, ily tételeket állit: „a filozofia tárgyai nem annyira iskolaiak, mint életbeliek; nemcsak magunkra vitetik ez a tudomány, hanem a társaságra is; a mi a társas és magános életre nézve nem érdekes, az az iskola dolga. Induljon a filozofia elvekből és adatokból; a tudást a gondolástól szorosan megkülönböztetvén. Legyen rendszeres; nem töredékes, hanem összefüggő, következetes, törvényharczczal vagy antinomiákkal magán nem segitő. Végre fejtse az élet kérdéseit, kövesse a szerény életszépitést, kalobiotismust: ez az én saját eredeti rendszerem (81. lap).“ – Hetényi tehát, midőn értelmezte a bölcsészetet, tökéletesen hitte, hogy uj rendszert fedeze föl, de milyet, még nem mondotta meg világosan, hanem ugyanazon pályairatának vége felé már hagy sejtetni valamit felőle, midőn földicsérvén különösen a német filozofiát, „mely Kant elveire épittetett“; igy szól: „visszatértünk a tiszta izlés, természetes ész, és erkölcsi egyszerü érzelmek 16) harmoniájához; és -83- ezen egyezmény mód nélkül szépiti saját és társas életünket“ (151. lap).

Ugyanis „ezen (kanti) bölcselkedési rendszer nemcsak az iskolában pendült meg, hanem a nagy világban is, a tudósok minden osztályai között érdeket gerjesztett; utóbb folyóiratokban sőt költészek munkáiban is megjelent. Reformálta Némethonban a szentirás magyarázást. Nyert általa sokat a hittudomány, morál és kultus“ (158). „Még szembetünőbb befolyása a nemzetek polgári életére nézve (159. l.).“

Igy mutatkozott Hetényi előtt, pályairata szerint, a kanti bölcsészet; hogy utoljára visszavonja állitásait, meggyőződéseit felőle. Mert nem soká, ugymint 1841. elején az Athenaeumban 17) ily czimet, s czim alatt értekezést olvasunk Hetényitől: az egyezményes rendszerről, hol azonnal „ujdon és teljes joggal magyar filozofiai rendszernek“ nevezi azt, mint valamely fensőbb filozofiát. Egyezmény, serinte, „a fensőbb filozofia legérdekesb kérdése, nem az, mit az iskola tüz ki magának; jelesen: melyik az a bő erü elv, melyből az egész filozofiát ki lehet fejteni, vagy pedig, egy-e a lét a tudattal, vagy ezek külön nemü dolgok-e? Hadd rágódjanak ezek megfejtésén az iskolai bölcselők (Athen. febr. 18. szám).

Hetényi, mondom, tökéletesen hitte, hogy fölfedezte az egyetlen bölcsészetet in natura, s nem szünt meg örvendezéseit folyvást jelentgetni, mind a mellett az Athenaeum szerkesztői nem tarták az értekezést bölcsészetinek, hanem a tárgymutatóban oda sorozák a nyelv és „aesthetika“ -84- rovat alá ily czimek közé: Goethe és Schiller; mü és élv; s okunk van hinni, hogy ezt nem tették ok nélkül, vagy tévedésbül, hiszen mindjárt utóbb oda sorozhatták volna a bölcsészeti rovatba, hol Szeremlei Gábor értekezése: „bevezetés az uj filozofiába;“ Könyves Tóth Mihályé: „rationalismus és supernaturalismus“ állanak; miből ugy vélekedhetünk, hogy Hetényi fölfedezése inkább a szépészet mint filozofia mezején történt az „Athenaeum“ szerkesztői előtt is.

Azonban az egyezményes rendszernek, a fölfedező gondolkodása szerint, eszthetikainál magasabb rendeltetés volt szánva; tudnillik egyenesen bölcsészeti. Nagyobb mérvü előadása, és kiépitése az egésznek, Hetényi halála után, az Akademiai Értesitőben láta világot, s mondhatni nem kevés figyelmet gerjeszte az irodalomban. Ha igazat kell vallanom, én sohasem voltam elragadtatva Hetényi bölcsészete által; s az akademiának azon tagjai közé tartozom, kik, midőn Hetényi rendes tagi székfoglalót olvasott fel az akademia termében, megunván „az ész és filozofia fennségéről“ szóló értekezést, a titoknoki szobába vonultak ki néhányan. „Hát filozofia ez?“ kérdé tőlem egy tag, ki még hamarább igyekezett menekülni.

Szokása volt tudnillik Hetényinek elragadtatni tárgyától vagy belé szerelmesedni annyira, hogy más hozzá sem juthatott a sok szuperlativustól, föltételtől, posztulátumtól. A honnan az a szerencsétlenség is megesett rajta, mi némely szüléken, hogy mikor igen dicsérik saját gyermeköket, annál kevésbbé tudják megszerettetni másokkal. És mégis a mi neki nem sükerült, az a nyelv, az előadás. Mert nézze meg bár ki az ő előadási nyelvét: meg fogja látni, hogy ama dekantáló modor az irodalmak -85- történetében azon időszakra esik, mikor már veszti elevenségét az eszme, s romló félben van a világ. Nem is hagy annálfogva semmit az olvasó vagy hallgatóra, hogy utána gondoljon a tárgynak, s elmélkedjék fölötte, hanem elmond mindent oly bőven és nagyitva, mintha csak ugyan elmondana mindent, és nem is volna szükség többé ujra találkoznunk, hogy beszélhetnénk megint felőle valamit. Izlés embere, ki meg szokta választani, hol, mit és mennyit mondjon valamiről, ki a tárgyat önmaga ereje által is engedi hatni, undort kap az ilyentől; egyszersmind megszökik ama sok minden jótul, mely reá erővel tolatik a bölcsészet kegyelméből.

Minden további kétkedés nélkül mondhatni, hogy a bölcsészet és annak eszméje van ez által lealacsonitva és pedig csendes hatalmu természetéből kivéve, zörgő géppé változtatva, mely lármáz és altat mint a malom. Valóban az a türelmetlenség, várni nem tudás, melylyel Hetényi a bölcsészet imádását sürgette, hasznait a közvetlen szomszédságig elénk hozta, mutogatta: repczetermesztőre emlékeztet inkább, ki minél hamarább szeretné felcsipni a jövedelmet, mint bölcsészre, kinek tudni kell várni, kinek elég magában örvendeni a nyilvánosság tapsai nélkül is. Hetényi pedig ebben volt gyönge, legalább nem oly szeretetre méltó, hogy meg ne unassék, midőn egy akademiai értekezést megrakva posztulátumaival, szuperlativusaival mind az olvasó mind a hallgató részéről teljes kimerülésig zaklat. Nem csuda ennélfogva, ha az ember szabadulni ohajt és másutt keres enyhülést gondolkozó elméjének, mint oly sétahelyen, hol fátul nem látszik az erdő. -86-

Ide igtatok példaul egy idézetet Hetényi Parthenonából, hadd éreztessem az olvasóval, mint nem kell irni bölcsésznek, ki férfiakhoz ir. „Az ész, mely záloga isteni eredetünknek, oly fenséges lény, hogy ha ez az őt sokkép leverő állati szükség, előitélet, szenvedély bilincseiből kiszabadulhat, a józan bölcselés által magasb kiképeztetést nyer, a széptani izléssel párosulhat, és, mint a nap, a ködökön felülemelkedve, fényszekerén diadallal tündökölhet, tisztán emberivé, széppé és boldoggá teheti mind az egyéni, mind a társalmi életet; mely életszépség vagy harmónia aztán csalhatlanul tetőpontja minden szellemi vágyainknak, czélja létünknek, legfőbb indoka minden cselekvényeinknek. Ennél én sarkalatosabb, magasb, életérdekesb igazságot, főbb elvet nem ismerek, mely, ugy vélem, viszhangzik minden emberészben és szivben; ugyanazért méltó, hogy minden filozofia alapelveül tekintessék sőt tétessék.“

Szükségtelen mondani, hogy ily bölcselkedésnél nincs könnyebb. Mert föltéve, hogy, ha ez meg ez történik az észszel: akkor az ész legérdekesb, magasb, sarkalatosabb stb. Ez csupa föltét, kivánalom, követelés; de hát addig, mig az megeshetnék, mint csináljunk az észszel? Lemondjunk róla, vagy elvárjuk, mig bilincseiből kiszabadulhat, párosulhat, tündökölhet? Ez az ugró pont, ez az égető kérdés! Látnivaló hogy a legszebb szavak el vannak vesztegetve utópiai gondolatokra, s a legközelebbi lépés helyett a legtávolabbi van szemmel tartva; s mondatik hogy ez életbölcseség és nem szobai tudósság!

De mielőtt végitéletet kérnék az olvasótul ama lelkesedéssel vitatott egyezményre, szállá fonom ki Hetényi okoskodásait. Hetényi mikor bölcsészeti nézeteit „Magyar -87- Parthenon“ czim alatt egybe alakitá, hihetőleg azon kéziratát dolgozta ujra, melyből az „Athenaeum“ ban közle már mutatványt, mint emlitém. Legalább a tartalom teljesen egy; s az egyezmény vitatása oly módu és irányu. E részben Hetényi elméje állhatatos és saját nyomon járó. Ő csakugyan horda fejében egy eszmét, gondolatot, melyért tuda lelkesülni, fáradni megnyugvás nélkül. Jele, hogy szerette a bölcsészetet. – A magyar Parthenon előcsarnokának, ugy veszem ki, három oszlopa van: ész, élet és harmónia. Hetényi e hármat a görög világban leli együtt, s különösen Szokratesban hiszi megtestesitve oly formán, hogy Szokrates elisméré ugyan Anaxagoras tanát az észről – νȣς – „de ő már nem az eget és földet tevé vizsgálata tárgyaul, hanem az ember és ennek erkölcsi életét tüzé ki tanulmányul, és azt: mi szépiti, mi rutitja annak életét.“ Ámde, folytatja H., „a tudat viszketegétől elfoglalt zofizmus“ szüknek lelé e tudományt. Már Plató tulment rajta. Igy Arisztoteles, Antiszthenes, Zeno, Arisztipp és Epikur. – „Ezen szomoru jelenet korunkban szinte megujult. Kant, eleinte visszatért Szokrates elveihez, de majd az isméret és tudat alaposságát vette kérdés alá, és ez által oly általános alanyiságba sülyedt, mely az őt követőkben gyógyithatlan kórbetegséggé válván, az egész filozofiának ferde irányt adott.“ „Mihelyt elveté (Kant) az alanyiság Éris-almáját, rögtön felkapá azt Fichte“, s annyira vitte hogy „Schelling ezt megsokallá, de azért az egyoldalu idealizmus édes mérgétől szabadulni mégsem birt; mert Fichte alanyi idealizmusát tárgylagos idealizmussá csavarta, mi ép annyi, mint fábul csinált vas karika.“ – Továbbá „Schelling hogy kiszabaduljon a kelepczéből, az azonságtanban, -88- keresett védelmet, egyesitve, sőt – mirabile dictu! – egynek és azonnak mondva a tudatot a léttel. A tudatot a léttel ugyan,“ mond Hetényi, „öszhangba lehet hozni, de azt állitni, hogy ezek egyek és azonok, ez már csakugyan gunyüzés az emberi köz észjárással; mert hányszor megesik, miként a gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit ő most tenni nem irtózik, mégis ezen öntudattal ellenkezőleg cselekszik.“ – „Sőt Hegel még vállat vonit és nagy hidegen azt mondja: a filozofia csak az által filozofia, hogy az értelemnek és józan észnek ellene mond, mely viszonyban a filozofia világa általán fogva megfordult világ.“

Természetesen, hogy Hetényi többé nem a régi becsülője Kantnak, annyival kevésbbé aztán utódainak, kik, mint fölebb láttuk, történeti haladványban müvelték a bölcsészetet. Egyszersmind értékét veszszük Hetényi állitásának „az emberi köz észjárás“ felől, mire szintén megadatott már a felelet azon illető rang kimutatásával, melyet az ugynevezett józan ész számára isméreteink szerzése körül megállapitottunk.

Eme balvégzetü meghasonlása Hetényinek a jelennel, hol semmi életrevaló bölcsészetet nem lát, sőt csaknem őrülteknek mondja ujabbkori hőseit, okozá, hogy lépést tegyen hátra felé, s visszatérjen a mult századba, s dicséretet hangoztasson a közérzelem, az illem bölcsészetének, melyről szintén volt emlékezet a VIII. szakasz elején. „Ezen, még a mult században ajánlatos, szerényen haladó, alapos filozofia,“ mond ő, „korunkban elpártolva az élettől, a józan észjárástól, a lélektan soha nem nélkülözhető vezérletétől, el a tiszta, világos, igazán tanitni és épitni akaró előadástól, napjainkban ellenkező ösvényre tért;… -89- iszonyu alanyiság-állitásba sülyedt.“ – Ilyen állitások után joggal gyanitható hogy Hetényi kész akarva tette tul magát igen sok tudnivalón, s itélt oly dolgok és elmékről, melyeket és kiket ugy nem ismért, mint ha sohasem történtek és voltak volna.

„Csekélységem tehát,“ irja ő nagy szerényen, „a divattá vált általános alanyiságnak az általános harmonizmust teszi ellenébe, mely egységet, öszhangot állit ugyan a világban létezni, de oly nemüt, minő van a jó zenében; harmonizmusom helyet ad mind a mérsékelt idealizmus, mind az empirizmusnak, és meg nem engedi, hogy ezek egymás ellen irtó háborut kezdjenek.“ – Hetényi már ugy véli, hogy az általános alanyiság (helyesen eszmeiség) védői elnézik, ha eszme és tapasztalat, tudat és lét kiirtják egymást, és mindenben ellenkezőt tanitanak azzal, mit az ő „igénytelen“ harmonizmusa vall, tanit, parancsol. Az általános eszmeiség (absolutus idealismus) neki lélektani csoda, szörnyü tévely, tébolydai kórhoz illő gondolatok, herosztratusi merény, rögeszmén alapuló zofizmus. – Ki nem fog itt a rhetorika diadalaira emlékezni az ujoncz vitatkozók virágkorából, s különösen ki nem fog itt a valódi magyar bölcsészet hangzatos voltán megdöbbenni. Ha már a kezdet is ilyen, hát a folytatása minő lehet!

Hetényinek megvan a maga jó oldala. Erkölcs, életszépités stb. minden, minden kész szivvel igértetik, két kézzel nyujtatik általa; de ovást kell tenni az ő „szerény, mérsékelt, igénytelen“ eszmeisége, idealizmusa ellen. Roszul jő ki bölcsészetben ez a nagy ovakodás, ez a nagy középszerüség. Nagy és mély gondolkodás ellen, melyről azt mondják, hogy nem veszi be az élet, hogy -90- érthetlen, miért oly nagy szenvelemmel táborozni! De mégis ha bőviben volnánk a mély gondolkodóknak! Ha vérünkben volna, magyarokul, merni az eszmék világában! El kell ismérni továbbá, hogy Hetényi bölcsészete járatlanra csábitó, jártasra gyötrő; levén minden rend és szigor nélkül, mire amaz nem gondol, mi nélkül emez utolsó el nem lehet. Az ő elméje fuladásig telve volt jóra való eszmékkel, melyek szónoki beszédben, erkölcsi tanitásban, mint sok olvasás, buvárlás utáni halmaz isméret, jól fogtak volna elhelyezkedni, de bölcsészetnek igen szónoklat, rendszernek igen esetlenség. Ő nem szereti a rendszert. Ki is mondja ellenszenvét iránta; mintha bennünket valaha megrontott volna már erkölcs- vagy országilag is a rendszer. Be is teljesedik rajta, hogy „a magyar Parthenon előcsarnokai“ meglehetős zavar, mondhatni, szószaporitás, mert a mit a három első lapon ir, a többi ugyanannak rhetorikai változata; őrizkedvén folytonosan és számos helyen a tovább lépéstől, mint egy miniszter, mondván: „most róla (a harmonisztikárol) csak ennyit! Majd annak helyén és idejében megmondom. Itt többet a harmonisztikai metafizikáról mondani nem lehet.“

Hetényi felől tehát nem tudjuk, mi volt tulajdonkép az a harmonisztikai metafizika; ugy látszik, hogy későbbi idők tanulmányai előtt fog, ha ugyan fog, egyszer tisztába jőni az egésznek szerkezete. Némi ösmértetésül ide igtatok egy helyet a magyar Parthenon előcsarnokaiból, melyben a harmónia igy magasztaltatik: „roppant eszme a harmónia; világtörvény, éltetője a sféráknak ép ugy mint a parányi lényeknek. Kulcsa ez a világegyetemnek, melynek uralma alatt áll a porszem ugy, mint a fönséges napország. Ez teszi lényét a test és lélek minden gyönyörének; -91- ez központja minden szebb és nagyszerübb eszméknek; ennek törvénye legfensőbb, melytől foly ki mind fenn, mind alatt minden törvény. Ez fentartja uralmát minden szabály és norma mellett és fölött. Ez törvényadója minden magasságnak és mélységnek: ennek trónját tiszteli különösen minden élet, és ha tőle eltér, a halálnak esik martalékul. Megfoghatlan lelke ez a világnak, irányadója minden alárendelt erőnek. Ez állitá meg a szellemi és testi világ fejleménye rendét, és ennek pálczája alatt áll minden lény, minden élet, minden törvény. A mi amaz alól elvonja magát, az mint törvénysérv, más egyéb mint rut, valótlan és jogtalan nem lehet. Ez mint legfelsőbb lény, magánal fensőbb hatalmat nem ismérhet; azért a szellemi világban is olyan, mint a kozmikaiban az általános sulyerő, melynek uralma alól a legtávolabb eső fényfelhők napjai is magokat ki nem vonhatják. Ez szolgál a bölcsnek kalauzul, midőn azon főlényhez tekint fel, kihez a hiuk vagy ritkán fordulnak, vagy ha fordulnak is, a szenvedély szele az érzelem világát gyakran eloltja bennök. Ez biztos vezérök, midőn a világ nagy könyvébe tekintenek, mely fénylő csillagbetűvel szól hozzájok; ez iránytüjök, midőn saját testök óramüvét vizsgáljak, ez, midőn az ész, a tudományok és a müvészet, ez, midőn a családi és társalmi élet viszonyait fürkészik“18).

Tehát ez az alapgondolat; s a fentebbi előadás ennek magasztassá lenni akaró kifejezése, de nem egyéb rhetorikai dagálynál, mindenes, üres egyetemességnél. Képzelhetni, mennyi sok törődés előzhette meg eme nagy -92- eredményül felmutatott nyilatkozványt. Sok van itt összefoglalva, minek igazolása nincs máskép, hanem ha csak mondva; nem sajnálandó-e annálfogva, ha, jó, rosz eredménynyel bár, örökre elmaradt az egyezményes bölcsészetnek, mely különösen magyar bölcsészet is, bevégzett felalkotása? Igy Hetényi rejtély, mint én hiszem, magának, rejtély maradt még inkább a világnak. És akad-e majd, ki e nyomokat lépve, utjába igazodik, folytatni szerencsés a félbeszakadtat?

Részemről oda járulok meggyőződésemmel, hogy Hetényi hallott az általános eszmeiségről, s talán rémlett is előtte valami annak természete felől, de az igazságnak végire járni elmulatta; s megnyugvék az ellennézetü bölcsészek vádjai, kifogásai, ellenvetéseiben. Ugy tartom továbbá, hogy az egyezményes bölcsészet emberi tehetségeink, talán az érzelemmel áttört ész s képzelődéssel fokozott gondolat titkos, rejtélyes forrásából ered, s homályos vidékekre fut ki, félig bölcsészetnek, félig költészetnek. Ezért ragaszkodik oly lelkesülten a görögökhöz, név szerint a görög világ kihimzett és nagyitott harmóniájához, de minden esetre olyanhoz, mi letünt immár az élet szinvonaláról. Más idők, más erkölcsök! Ha mégis életfilozofiárul van vele szó, ezt csak a multra, a görög életre kell és szabad érteni, nem a jelenre; de igy aztán élet és tudomány alig ha fog használni nekünk, a kik sem görögök, sem rómaiak, de még csak pogányok sem vagyunk immár.

Mielőtt Hetényi tudományát Szontaghéval, mely annak folytatása, sőt kiegészitése akar lenni, összefognám, idézek néhány tételt a Parthenon előcsarnokaiból, melyek ugyancsak kiemelendik azt a bölcsészietlen álláspontot, melyet Hetényi a bölcsészetben elfoglalt. Ilyen már a franczia bölcsészetről való jó megemlékezés; mivel az „nem az ellentétben keres üdvöt, mint a berlinizmus, hanem az egyesitésben (M. akad. Ért. 229. l.).“ Ez magában derékül hangzik; de hát mit egyesit a franczia bölcsészet? Olyat, a mi egyező? Ez nem egyesités, hanem csak hozzá toldás. Ellentéteket? Ez jobban van mondva, s ehez hajlik Hetényi is, mondván: „értenünk kell tudományban, mint életben az ellentétek kiegyenlitését (216. l.);“ de vajjon a berlinizmusra bebizonyitotta-e Hetényi hogy az ellentéteket csak magokért szereti, nem pedig azért szedi külön, hogy egyesithesse? Hetényi semmit nem bizonyított, hanem csak ráfogással élt, s ugy látszik, mindannak mi a franczia mellett dicséretül mondatik, ellentételét, a berlinire titkon, nyilván hajlandó átruházni. Annálfogva Hetényi ünnepélyesen állitja, hogy az (a berlini) „nem tiszta irányu Parthene, nem tiszta jó akaratu filozofia többé, hanem undok csábitó Circe, fensőbb -94- életünknek, és emberi méltóságunknak aláásó Phryne (217. l.).“ Szép! Hasonlóul kidicséri Hetényi a régi görögöket, mert „az ellentétekben nem lelék kedvöket, a tárgyakat épen nem állitották élökre (137. l.)“ – „A nagy természetben csak az tökélyes, a mi harmónikus és mennél öszhangzatosb valami, annál inkább diszlenek azon a természet és müvészet alkotó ujjai; minél ellenmondásosabb, annál tökéletlenebb és megvetendőbb (276. l.).“ „Ellentét nélkül nincs harmónia, az élet föltéte a mozgás, ellentét nélkül összefolynának a lények és az ős khaószba merülnének (283. l.).“ – Ezek egymás után mind megjárják a papiron, de fejben igen zavarosra mutatnak, mert ha „ellentét nélkül nincs harmónia,“ kell mégis abban a berlinizmusban valamely harmóniának lenni; mikor a franczia bölcsészetben, ha csakugyan oly ellentét nélküli, alig van harmónia, mert ez nincs ellentét nélkül; s hihetőleg innen ered aztán, hogy a történet bizonysága szerint Francziaországban „a lények“ annyiszor folynak össze s merülnek az ős khaószba. – Azonban Hetényi emlegeti az „anyagiság és szellemiség egyesitését“ (266. lap); s ezt is harmóniai müveletnek mondja. Ellentétek vagy különbözők vannak-e itt egyesitve? Nem, hanem ellenmondók; s bármennyire vesződik is Hetényi az ellenmondásokkal, mégis az a legszebb harmónia, melybe nemcsak az ellentétek, hanem az ellenmondások (contradictio) is befoglalvák, beszeliditvék. Hanem az ő „igénytelen harmonisztikája összesit minden együvé illőket (327. l.); aztán a változatosságot is észreveszi az életmüves testekben, létezik az emberi észben, mely az észjárás változatossága daczára eleitől fogva egy volt; az erkölcsi, a széptani világban (328. l.);“ mik után bátran érthető, -95- hogy ellentét nélkül se a természet, se az ész, se az erkölcsi, se a széptani világ nem szükölködik. Ekképen ki mondja meg, hová megyünk az ő harmonizmusával?

Hetényi, midőn a harmóniát főelvül felállitandónak elhatározta, ingyen sem vélte, hogy az ellentétek s ellenmondások természetét félreismeri, s nem gondolta hogy velök a harmónia uralkodása mellett igen nehéz bánni. Jónak lelte annálfogva kénye kedve szerint gazdálkodni velök, azaz bevevén a harmóniaba az ellentéteket, ok nélkül zárá ki az ellenmondásokat. Ez, ha ugy tetszik, féluton való megállapodás, mert az ellentétet nincs mód megtartóztatni az ellenmondásba való átmeneteltől; ugyanazért ennek is be kell az egyezménybe foglaltatnia. De továbbá épen ez által azonságot, mit pedig gyülöl, állit fel, mely szászorta roszabb, mint a schellingféle, mert kizárván egyezményéből azt, mit össze kell egyeztetni, t. i. az ellenmondást (anyagot és szellemet), nincs benne mit harmóniába hozni, mikor valóban ködbe ir hamuval; holott az észi és összerü harmóniának épen az a természete, hogy tartalmáva teszi az ellenmondásokat s mindazt, mi az ellenmondások közé esik, példaul a különféleséget, ellentétet, s igy semmi sem marad ki belőle. Az ő harmóniája tehát azonságok harmóniája, vagyis üres, tartalmatlan, egyoldalu jószág, melyre miként fog aztán illeni az általánosság bélyege, nincs mód belátni; sőt inkább észi helyett leszen az, elvont, értelmi egyezmény; a mint alább még jobban ki fog mutattatni. Hol itt a szükségesség, a kényszerüség? Nyert-e vele a logika, ha elveül az egyezmény van elfogadva, mint Hetényi nagy önkényesen (217. lap) elhatározza? -96-

De Hetényi harmóniát kiván, minő van a jó zenében. A példa bármennyire világos, még sincs jól választva. Ki nem tudja ugyanis, hogy az ellenhangok (contrapunkt) összehozása meriti ki a harmónia lényegét, s annál tartalmasabb leszen az, mennél távolibb hangok vannak benne együvé foglalva, öszhangba engesztelve. Igy beszélhetni a szinek harmóniájárul is példaul föstészetben. És bár helyén legyen felhozva szin és hang, melyekkel üzi játékait az egyezmény, mégis csak külsőségnek marad a harmónia mint ellenmondók egyezése, ahoz képest, a miben alapul a különbözők, ellentétek, s ellenmondók egyezése. Ezért Hetényi alaptételét, mely igy hangzik: „csak az lehet igaz, mi egyezik, a mi pedig ellenmondásban van, nem való (217. l.),“ igy kell módositani: csak az lehet igaz, miben az ellenmondások kiegyeztetvék. E tétel körül forog a bölcsészet sorsa; s felőle, ugy látszik, Hetényinek is voltak sejtelmei, mert különben hogyan szólhatott volna „szellem és anyag egyesitéséről“ melyek az igazi ellenmondások; de nem voltak bölcsészi meggyőződései, hanem szivesen járt egyezményével a változatosság, ellentétek körül, mikép a hangokban és szinekben, melyek ugyancsak külső tapasztalatiság dolgai, mig az ellenmondásoknak egységre vivése valódilag metafizikai eljárás, melyre illik aztán az általános czimezet. – Ennyit a harmóniáról ezuttal.

Az egyezménynek ama béna felfogása, melyet fentebb kimutattam, okozá, hogy Hetényi nem birván a tárgygyal, maga erejéhez méri azt. Innen ő szerinte „a józan filozofiának nem szabad az alapi és fensőbb élet teréről lelépni, és fürkészhetlenek után kapdosni, minők példaul a léleknek, a világnak, a főlénynek benső természete -97- és lénye.“ Azonban e tilalom az ész feljebbviteli törvényszékinél: semmi. Szabad, nem szabad: a szellem, az ész nem kérdi, hanem világosodik és világosit. Hasonlóan nevezetes állitás mai nap: jobb lett volna az embernemet a hit karjai között szunyadni hagyni;“ akkor volt az ember „elégült, életvidor, a főhatalomnak engedő és boldog.“… „Mi európaiak a tudományok föléledése, a müveltségnek elterjedése óta már nem lehetünk ily egyszerüen boldogok 19). – Ilyen állitások megjárták a mult században; de az alapok, melyekre voltak helyezve, kiszedvék alólok. Ha mai nap is halljuk még uj alapok nélkül fölmelegittetni: eszünkbe jutnak a guggon ülő indusok, kik egyebet sem csinálnak, mint igen nagyon hisznek. Egyébiránt a hitet elszigetelve tartani, s minden időkre megállapitani, lehetlen. A hit karjairól senki sem tépte le, nem is fogja letépni az embert, hanemha saját gondolkozó természete fog változtatni hitén, a mi ellen nem tehetünk. –

Eredeti jámborság az, melylyel Hetényi kijegyzi a józan filozofia teendőjét, mondván: „nyujtson ez kristálytiszta elveket a politikának.“ Ilyen követelésre könnyen rámondhatjuk: tehát nyujtson! – „Képezzen emberbecsülő fejdelmeket.“ Tehát képezzen! – „Képezzen népet is, mely távol legyen az ábrándos népfenség, korlátlan szabadság és egyenlőség hagymázától, és minden alkalmat ne használjon kirugásra 20).“ Mi is ekképen gondolkozunk, és ohajtjuk hogy képezzen mindent olyat, mint Hetényi követeli; de hát csakugyan olyan számadó gazda -98- volna már a bölcsészet, hogy mindenért ő vonatnék felelősségre? Ezt a munkafelosztás napjaiban még sem gondoltuk volna!

Különös metafizikára lehet következtetni némely tősgyökeres igazságaiből Hetényinek; ilyen már ez: „ha reál dolgok léteznek e világon, kell létezni ezek reál okának is; és ha van reál világ, kell lenni reál istennek is“21). Egyet jelent-e itt a „reál“ szó ha világra és istenre is vitetik egyszersmind? Mert nem lehet oly könnyen megengedni, hogy a „reál“ mindkét esetben helyén álljon. Különben az okoskodás igen gyermeteg ájtattal folytatható ily formán: ha van testi világ, kell lenni testi istennek is, mert ha van testi világ, van testi oka stb. Igy ott vagyunk, a hol mondám, hogy a harmónia az egyoldalu azonság hibájában szenved, s mint egy bekötvék szemei az eszmeiség felfogása előtt, nem birván belátni, hogy annak, a mi reál, az oka ne reál, hanem talán ideál is lehessen. A reál szó e tételben hamis játékot játszott Hetényivel; s ő a reált bölcsészetben használta, de bizonyosan nem vette ki jól értelmét.

Kalandszerü állitások, egy pontra vihetlen tévedések. Csalódásai egy minden jóra való elmének csak azért, hogy a mi ellen maga is harczol, rendszert, ujat, alkosson. Csuda-e, ha Platótul Hegelig minden nagy gondolkozót, egy kettőn kivül, szándékosan mellőz, s hazafias bölcselkedési vágytól elragadtatva, meglepetik ön maga által?

XI.

Hetényi nem valósithatván igéretét, hogy az egyezményes bölcsészetet utóbbi változott nézetei szerint kiállithassa, tudósaink közül néhányan ugy vélekedtek, hogy a nemzeti tudományosság érdekében munkálódnak, ha e félben maradt egyezményes rendszert kiviszik. Valamennyi között Szontagh volt legjobban megkapatva általa, annyival inkább, mert a hazai bölcsészetet mint nemzetit ápolni, müvelni, alkalmasint hamarább fordult meg az ő, mint Hetényi, elméjében. Hanem Hetényi először saját rendszert födöze föl az egyezményben; Szontagh ezután nemzeti bölcsészetet vitata; nem sokára pedig Hetényi már magyar rendszernek is mondá az egyezményt; igy ketten tőnek egyet. A Hetényi kidöltével árván hagyott rendszer, melynek csak a neve maradt fenn, kifejtendőnek ajálkozott előtte. „A hiányt,“ irja Szontagh, „nekünk hátramaradtaknak kell kipótolnunk s e munka kivált engem illet, ki a boldogultnak osztálybeli akademiai társa valék, s ki rendszerében a magyar filozofia életbe léptetését látom, azon filozofiának, melynek már Popylaeumaimban utját egyengetni törekedtem“22).

Szontagh, hogy az igen sok mellékes kérdést hát mögé hagyjam, minő példaul azon állitás hogy Hetényi -100- nem tartá eredetinek az egyezményes rendszert, mire nézve én Hetényi saját igenlő szavait idéztem s őt megczáfoltam; uj-e vagy nem a harmónia elve a bölcsészetben stb., ünnepélyesen magaévá teszi az ügyet, és legelőbb is a magyar bölcsészet történetében akar lelni alapot arra, hogy az egyezményes rendszer nálunk már Hetényi előtt is járta, hogy Hetényi azt csak kikiáltá. Ezen állitás támogatásaul idézi Szontagh legelőször is a tulajdonképi bölcsészek közül Imre Jánost, Köteles Sámuelt, és a „Propylaeumok“ at, mely munka, Hetényi szerint, az egyezményes rendszer szellemében van irva, tehát magát; aztán Purgstallert, ki azon szives elismerésre, hogy ő is olyan szellemü, rendszerü bölcsész, mint Szontagh hirdeti évek óta, gyermetegül hallgat, s folytatja, mint kell, vizsgálódásait és pedig más irányban; mikép elő fogom tüntetni. Mübölcsészeti irók közül Berzsenyit emeli ki Szontagh, mint olyat, ki a müvészet főelvéről egyezményes uton bölcselkedett, nemcsak, hanem meg is előzte vele Hetényit.

Ezen történeti fölfedezést és „megmutatást“ oda lehetne kibőviteni: soha sem volt bölcsészet a világon, se ma se hajdan, mely annyira igénytelen lett volna, hogy még csak egyezményes se akarjon lenni, pedig sokkal régibb idők óta, mint mikor Püthágorás egy kovács pőrölyeinek ütéséből, történetesen, kivevé a hangtant, s a harmóniának bölcsészetben is érvényt szerzett. Magyarországban szintén voltak hegyek, még mielőtt Köteles vagy Imre harmonizáltak volna; kiknél jócskával régebben élt Pósaházi s ő is emliti a harmóniát. Mert mit kerese a gondolkodó ész egyebet, mint összeköttetést való és eszme, anyag és szellem, lét és tudat között, Imre János szerint: amicum foedus rationis cum experientia? Talán -101- nem volt bölcsész, ki a harmóniát nem tanitotta volna a sférák zenéjétől kezdve Leibnitz „praestabilita harmoniáján“ keresztül, Hetényi harmóniájaig. Azonban a bölcsészet nem egyezményt keres, hanem egységet. Amazt lehetlen föl nem találni, mert épen utjába esik az egységnek; de azért ki a harmóniát feltalálta, még nem találta fel az egységet. Tulajdonkép amazt nem is kell keresni, mert a szemeit felnyitó ember előtt, a legelső széttekintéskor egyszerre nyilatkozik a még érzékileg ismérő elmének már; az egység pedig annál nehezebb, mert a természet, a meglevő világ minden tárgyai egymástól külön álló, független valókul tünetköznek, s minden dolog akként mutatkozik, mint ha magára hagyott önlét, elszigetelt állomány volna, melybe maga emberségéből szállt volna be valamely mozgató erő, s különválva egyik a másiktól szeszélyesen pattant volna elő földbül, légbül, mint a „rideg Somló“ egy sikság közepén. Pedig ez a rendes bölcsészi, azaz bölcsészietlen gondolkodás. Ridegség, elvontság; mely megfagyaszt, s eltép minden eleven bölcsészetet; melynek aztán ellenlábasa még a régi bölcs (Heraklit) nagyszerü kijelentése: minden foly; vagy bölcsészeti rövid szigorábul kifejtve: a természet és szellem minden lényei egymásnak föltétei, alapjai. Egyik nincs a másik nélkül. Ok és okozat egymásba folynak feltarthatlanul, és szülvén egymást, előállitják a minden pillanatban jelenlevő örökkévalóságot.

Lépne föl német, franczia, skot, vagy bármely kalmuk bölcsész, mindenik oly bizton, bátran merhetné állitani, hogy az egyezmény franczia vagy skot, azaz nemzeti bölcsészet, és igaza volna; mert a harmóniát ugy nem kerülheti ki az emberi gondolkodás, mint nem az -102- ok és okozat, belső és külső, én és te, itt és ott, fő és melléknév viszonyát, mivel az oly emberi és egyetemes, hogy nem is lehet kizárólag nemzeti, mint nem a „quantitas,“ melynek az csak egy része; és oly kezdetleges felfogás, hogy rendesen a tudomány fejlődésének megindulási korszakát képviseli. Kezdette bár valaki reál vagy ideál szempontbul a bölcsészetet, mindig oda ment ki, hogy egyiket a másikból magyarázta, s én fel vagyok jogositva állitani, hogy igen tisztelt bölcsészeti elődöm, Erdélyi Boétius 23) dömés, Nagy Lajos királyunk idejében már, Arisztotelest magyarázván, nem kerese mást mint a mit utána öt száz évvel később Imre János: amicum foedus rationis cum experientia. Apáczai Csere vitatá Cartes „cogito ergo sum“ ját, Ladivér mondá: universale in intellectu est res, igy tovább; azaz „bizonyos“ tekintetben minden bölcsészet harmónia, egyezményes, nemcsak az, melyet a mieink öten hatan csináltak és csinálnak.

Hanem alkalmasint, fogja ellenmondani az olvasó, az „egyezmény“ szóra lesz itt fektetve különös nyomaték. Meglehet. A mi felvilágositást eddig Hetényi föntebb idézett filozofusi bombasztjában vettünk, tévelyit inkább mint utba vezet; azért idézem Szontaghot. Szerinte az egyezményes filozofia „sajátságos jellemét képezi fő elve, az egyezmény; ezt alkalmazza végfolyamatban tárgyilagosan ember, világ, isten, alanyi czéljaink, az igaz, szép, jó és isteni magyarázatára, és pedig alaki szintugy mint tárgyas tekintetben, bebizonyitván, hogy ezen elv nemcsak összes gondolkodásunk főtörvénye, hanem főtörvénye egyszersmind az összes valóságnak élete minden müködéseiben ugy, hogy ezen elv fenállása nélkül isméretet -103- sem önmagunkról sem a természetről nem képezhetnénk, sőt még egymás közt a világban fen sem állhatnánk, de maga a mindenség sem, mert az egyezmény minden isméretünknek szintugy mint az összes létező fenállása és törvényes munkásságának legáltalánosabb elve általában“24). –

Nevezetes hogy mind Hetényi mind Szontagh sokat tartanak az érthető, világos előadásra; helyesen; de magokat mind a mellett sem birják világosan kimagyarázni, s tömik a nagy szavakat tárgyaikba. De a szó nem megy a tárgyba, ha egyszer nincs benne. Igy bár Szontagh csufot üz a keleti bölcsészekből, a mit felőlem bátran tehet, mégis követi őket. Tudjuk, mikép keleten divatosak a hoszu czimek, elnevezések. Istent magát sok nevünek hivják, mert reá ruháznak minden lehető jelzőt, mely néminemü tökélyt mutat: mindenható, mindentudó, ezer karu, szemü stb. Hasonlóul a kalifák, szultánok sok szép czimmel, névvel birnak. Igy, magyar bölcsészeinknél a filozofia, mint a tudományok kalifája, szintén sok szóval tiszteltetik. Megjegyezvén egyfelül, hogy a bölcsészeti tudomány, mikor igen népszerű akar lenni, ellaposodik, másfelül a nagy világosság benne hamar lesz taütologiává, mert ha az egyezményes filozofia főjellemét csakugyan az egyezmény képezi, akkor utoljára is igaza van Ballaginak, ha mondja, hogy ez a magyarázat amaz isméretesre hasonlit: a kirchenparádé (sajátságos jellemét képezi a) kirchenparádé. Én ezt nem hozám vala föl, ha később tán kifejtetik az egyezmény mivolta, mi örökre elmaradt, mert minden utóbbi magyarázat ide megyen ki: egyezik az egyező. -104-

Azonban ezzel nem igen sok van megmagyarázva; sőt csak egy derekas lépés sincs téve ama két nagy bölcsészeti ellenmondásnak: anyag és szellem, tárgy és alany, lét és tudat, egymáshoz közelebb hozására, pedig épen ez, a mit évezredek óta keres a bölcsészet. Az egyezményes bölcsészet e szerint nem lehet más mint egyoldaluság, megfejtetlenül hagyván a másik, vagyis az ellenmondási oldalt. Ha kérdezzük, Szontagh szerint, mikor hat és müködik a mindenség törvényesen és mikor törvényellenesen, a felelet igy hangzik: „midőn munkásságuk saját maguk törvényeivel egyezik vagy ellenkezik“ (M. Egyezm. Phil. 30. l.). Ezen tétel aztán alkalmaztatik folyvást. De legyen minden aggatózás nélkül kérdezve viszont: létezhetik-e valami a maga létele törvényein kivül még akkor is, ha ugy látszik, hogy ellenkezésben van magával; vagy nem inkább a létel törvényei maga a lét? Ha létem törvényei az én létem maga, s ez nincs különben: ugy az én létem egyezik a maga törvényeivel; vagyis a bölcsészet ős feladatára vive át az alkalmazást: minden lét és mindenkor egyezik a maga törvényeivel, és az anyag anyag, a szellem szellem, mert mindkettő létezik és a maga törvényei szerint, de hogyan lesz harmóniába hozva a kettő? Ez az, mit az egyezményes bölcsészet Hetényinél tudni sem akar, s megfejtetlenül hagy, mi Szontaghnál is csak törekvésbe oszlik fel, kivánt eredmény nélkül.

Azonban hagyjuk az emlitett főtétel taglalatát; nincs azon több taglalni való; hanem jegyezzük meg előre, hogy, legalább az én belátásom szerint, az egyezményes bölcsészet, mai nap már e tudománynak magas fejlettségi korszakában, csak népszerüségi, életrevalósági számitás, -105- tulajdonkép csak bölcsészeti dilettantizmus. Jegyezzük meg továbbá, hogy Szontagh nem folytatja Hetényi rendszerét; végre, hogy épen azért, mert nem folytatja: mozdulóban van régi állásábul azon bölcsészethez, melytől eddig veséje titkaiban irtózott. Saulus Paulus: egy betü különbség. A jelenet minden esetre örvendetes. – E szerint a mondott három tétel közül avagy csak egynek is bebizonyitása lön ezennel föladatommá, s nem kivánok mást mint figyelmet, hogy a többit is belássa olvasóm.

XII.

Előadám föntebb, mily kevésre becsülte vagy épen lenézte Hetényi az ugynevezett tudatfilozofiát, s mint nem adott ennek helyet az életben, az iskolán kivül. Szerinte az nem élettudomány, hanem iskolai bölcsészet, szobatudósság. A mester szava azonban elenyészett, s közvetlen utóda, Szontagh, már nem gondolt vele s besodrá az egyezményt a tudat és lét örvényébe. – Nevezetes az, mit Szontagh (Egyezményes Philosophia 28. 29. lapjain) mond: „az ember és természet sarki ellentétök s különféleségök daczára, a mindenség szervezett egységéhöz tartozván, lényegökben szintazon eszmék szerint alkotvák, szintazon törvényeknek hódolnak; a természet csak öntudatlanul, az ember öntudatosan. Ész van a természetben is szintugy mint az emberben;… az összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos létesülése levén, egy kutfőből, és pedig gondolatból eredvén, szükségkép szintazon alaptörvényeknek is hódol, csakhogy az, a mi a valóságban a lét törvénye, isméretünkben a gondolkodás törvénye.“

E szavak épen azok, melyekre czéloztam már, midőn állitám hogy Szontagh egyik legjelzöttebb követője lön Hegel–Schellingnek. Miért ez ügyben magam helyett -107- hagyom szólani Chalybäust, ki a schellingi azonságtant kivonatosan de elég világosan adja elő a végre, hogy megérthessük utána, miszerint a mi bölcsészünk (Szontagh) értelme egy és pedig ugyanegy az emlitett német bölcsészekével. Különösen pedig Schelling levén az elhirhedt tannak felállitója, Hegel rendszerezője, egyiket idézvén, e pontban, a másikat is ugy nézhetni, mint hasonértelmüt. – „Vegyük fel,“ irja Chalybäus, „hogy az anyagiság csak legalsó lépcsője az egyetemes természet életének, mely a magasb, különösen a szerves lények lépcsőzetén mindig nagyobb ervvel (energia), belső önmozgékonysággal fejlődik; tegyük föl előre, hogy eme fejlődés, a kő merev életétől mind odaig, hol ember agyában játékot üz a gondolat, egy és ugyanazon állandó törvények után megy, ugyanazon, mindegyre magasabb hatványu önmozgalomban áll: megismérjük a természet ezen munkásságában a világ törvényét, mely a legfelsőbb fokozaton magát eszméli és isméri, és észnek neveztetik, a legalsó fokon pedig csak mint (más által) tudott süket természeti ösztön képzelhető. Igy érthetővé teszszük ezennel a (schellingi) rendszer alaptételét: minden egy és ugyanaz, lényegében25). Ugyancsak Schelling más hires tétele: das Reale und Ideale sind eins und dasselbe in ihrer Wurzel. – Folytassuk Schelling értelmét. „Ez a lényeg magában már élet s neveztetik természetnek (natura naturans) oly értelmében, a mint először képesség és lehetőség gyanánt, melyből minden lehet, gondoltatik; és neveztetik egyetemnek, világnak (natura naturata), a -108- mennyiben folytonosan azzá lesz vagy lett, a mivé lenni rendeltetése. Mindkettő: a természet mint alap, és a természet, mint önmagának eredménye, ugyanaz, egy, egész általános. A kifejlett természet vagy minden egyes természeti lények, nyugosznak ama természetben, mint alapjok és lényegökben. Mivel ők mindösszeséggel csak formái, alakjai a lényegnek, mely az alakokban magát tárgyasitá, s kinyilatkoztatá. Magokban nem volnának egyebek hanemha üres formák tartalom és fenállás nélkül. A mennyiben pedig mind emez alakokba ama lényeg szállott be s belsejöket teszi: bennünk és körültünk minden nem más mint a mindenütt jelenvaló örökös lét és lényeg, a maga fejlődésében. Ezért szemlélhető mintegy kicsinben, minden egyes dolog fejlődése folytán az általános törvény és lényeg. Az egyes az egésznek visszatükrözője“ (i. h. 260. lap).

Imé a lét és tudat, vagy az ugynevezett azonság bölcsészetének nagyszerü felmutatása Schelling által. Igy tanit Szontagh is. Tanitmánya, más szókkal, épen ez. „Az összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos létesülése; egy kutfőbül és pedig gondolatbul ered.“ Ugyanaz, mit az eszmei bölcsészet állit; azaz lét és tudat (alapjában) egy. Az összes valóság (lét, a létező világ) a gondolatból (ész, tudat) ered. És igy ha egyik a másikból ered ugy Szontagh mint Schelling szerint, miért volna oly rettenetes dolog a lét és tudat bölcsészete, mint tizennyolcz év óta rémitgetik vele bölcsészeink a hazai olvasó közönséget? Látnivaló ezért, minő gondatlan beszéd az Hetényitől, midőn igy ir: „állitni, hogy lét és tudat egy, ez már csakugyan gunyüzés az emberi köz észjárással: mert hányszor megesik, miként a gonosztevő -109- tudja azt jól, hogy tilos az, mit ő most tenni nem irtózik, mégis ezen tudattal ellenkezőleg cselekszik“26). – Bármi kegyelettel viseltessünk is Hetényi emléke iránt, őt a megrovás alól föl nem menthetjük. Mert ámbár ugy kell hinnünk, hogy ő isméretlenül nem czáfolhatta Schellinget, valószinü mégis, hogy soha nem olvasta, minden isméretet munkái felől alkalmasint csak ugy, hallomásból, meritett. Ha ezekután Hetényi czáfjain el akarunk menni, s őt tekintélyül ismérni: óvakodjunk hitelessége körül. Eljárása épen nem használt tudósaink szavahihetőségének. Bölcsész előtt az ilyen, lélekisméretben járó dolog; nekem fáj, hogy ő hamisan szólt. A tudat, melyről a bölcsészet tanit, nem a gazember tudata, hanem az isteni tudat, Szontagh szerint, a mindenható gondolat. Ez a felfogás a helyes. Ellenök esik már Hetényi következő nyilatkozata: „Schelling az egyoldalu idealizmus mérgétől szabadulni nem birt; Fichte alanyi idealizmusát tárgylagos idealizmussá csavarta, mi épen annyi mint fábul csinált vaskarika.“ Nem hiszem, hogy a magyar bölcsészi olvasók előtt a nyilatkozónak minden hitelességét le ne rontsa ily nyilatkozás.

„Ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh, „csakhogy amabban öntudatlanul.“ Helyesen. Hasonlóul mondta már előbb: „minden való tárgy, igy a mindenség is magában, különféleség egységben, és egység különféleségben.“ Aliusque et idem. Ez szintén ugyanegy az identitas bölcsészetével. Továbbá igy folytatja: „ha a mindenség, lényegében, szintazon törvények szerint van alkotva, mint az ember, ha gondolkodásunk alakjai a lét alakjai is: ugy gondolkodásunk -110- fő törvényének a lét fő törvényének is kell lennie“ (30. l). Kevés kell hozzá, hogy e tételekben azonnal fölismertessék, miszerint Szontagh többé nem az eszmei bölcsészet ellenére hanem részére szól s ugyanekkor állitja, mit eddig tagadott. Kezei között a bölcsészet ügye mind a mellett sem látszik a legjobb kezek közt lenni. Mert még ugyanazon iratában folytonosan csépeli Hegelt, Schellinget, mi a fentebb mondattak után megfoghatlanná kezd válni. Hihetőleg Szontagh is csak ugy isméri Hegelt, mint Hetényi. Az ellenkező nem épen valószinü; s annál leverőbb reá nézve. Igen roszul esnék, ha ő ama bölcsészeket csak németországi ellenes birálóik, vagy csak az Allgemeine után ismérné. Legalább az a biztosság, melylyel ő Heinét több helyütt szivesen idézi tekintélyül Hegel, Schelling ellen, mutatja, mennyire isméri ő a maga embereit. Ha Heine, mondja egy német iró, ugy tudá vala mint én, hogy Kantnak mindig utána vitte az esernyőt inasa, nagyobb lármát csinál vele, mint Kant a tiszta ész birálatával. Hátha épen csak magyar szószólói, az „athenaeumi“ szerencsétlen felesélesek után ismérné Szontagh Hegelt? Nem lehetlen; de hogy magábul ismérné igy, az lehetlen. Csudálatos egy állapot! Mind Hetényi mind Szontagh váltig czáfolják Hegelt, Schellinget, s mondják hogy nem értik. Én meg azt nem értem, hogyan lehet azt czáfolni, a mit nem értenek.

De „ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh. Schelling szintén igy tanit. „A magát örökké ujra szülő természet magában ugyan vak erőzet (dynamismus), ne mondjam, hogy gépezet. Ezen erőzet vagy szervület az öntudatlan gondolatot állitja elénk a maga valódiságában. Ezen tudat nélküli gondolat dolgozik -111- bennünk emberekben is először ugyan öntudat és akarat nélkül, hanem majd, saját viszfényében jelentközvén, magára ismér és tudja magát. E szerint a természet minden munkássága nem pusztán előttünk fog czélszerünek mutatkozni, hanem magában is olyan lesz; habár semmit se tud is a czélokról, melyeket akaratlanul követ és elér. A természet általában czélszerüen müködik, de nem czéltudatosan. Ezért mondhatjuk: a természet tudalom nélkül is észszerüleg müködik, vagy az élet és hatásnak a természetben mutatkozó rendszere maga a meglevő (existáló, magát kiállitó = existere) ész; az a tétel, veti utána Chalybäus, melyet Hegel később az egészre, a történet világára is kiterjeszte ily formában: minden, a mi valódi észszerü; was wircklich ist, das ist vernünftig, vagy Szontagh szerint: gondokodásunk fő törvényének a lét törvényének is kell lennie, más szóval, ugyanő szerinte: a lét törvénye a gondolkodás törvénye 27); mi azt teszi: lét és gondolkodásnak, lényegében, egynek kell lenni.

Ezekből is belátszik, hogy nincs igaza Szontaghnak ha irja, hogy Hegel bölcsészete le van verve, hogy Szeremlei, Taubner elhallgattak, hogy Hegelt csak Térey vallja még Losonczon (azaz mai nap Rimaszombatban); vallja még más is; és pedig ő maga Pesten. Mindezeket tudva, nem lehet eléggé csudálkozni ama széthányt gondolkodási módon, mely szerint Szontagh nem birva szabadulni bevásott rögzeszméjétül, olyat hirdet a lét és tudat egysége tanának szine alatt, miszerint példaul ha én gondolom, hogy legyen házam a pesti nagypiaczon: azonnal lesz. Legujabb munkájábau is olvasható még az eszmei (lét és tudat egy) bölcsészet ellen: „hogy valaki -112- való elemet, élő lényt, vagy csak annak valamely szervezett tagját p. o. egy szunyoglábat teremtett volna, ezt – általános tudásuk daczára – még a szemlélődő filozofoktul sem hallottuk.“ – Ez jött ki Szontaghnak a lét és tudat egységéből; és ő ezt majd husz esztendő óta mindig igy vallja és hiszi! Ellenesei nem követhettek el rajta nagyobb kegyetlenséget, mint hogy meghagyták e boldogtalan hitében.

Mondottak, ugy hiszem, nem a legjobb vért fogják csinálni némely bölcsészeinkben; különösen meg fognak lepetni, ha Szontagh mind folyvást igy harczol az eszmei bölcsészet ellen: „a gondolat által alkotott tárgy mindig a tárgynak gondolata és soha sem válik valóvá.“ Továbbá: „a való, létező tárgy a gondolattal soha sem ugyanaz, mert mindig azon kivül van, mindig tárgyilagos és létező, a gondolat pedig alanyi és eszményi. A kikiáltott azonsági elv tehát nemcsak puszta és hamis hüpothezis, hanem elvéből dialektikai uton, azaz pusztán gondolkodás által, valót épen oly kevéssé lehet alkotni, mint Fichte eszményi elvéből“28). Ezen vádak mind fölötte nyomosak volnának, ha azt, mit lerontani akarnak, tanitotta volna valaki; de most szerencsére máskép van a dolog. Jó lesz azt czáfolni, mit más mondott; vagy az én felebbi gyanum valónak bizonyul annál hamarább. Ez alkolommal nem tartom fölöslegesnek Hegelt magát idézni. „A valódiság és gondolat vagyis az eszme,“ igy szól ő, „parasztosan egymás ellenébe szoktak állittatni, a mikor gyakran hallhatjuk: ez s ez gondolat helyes volta, igazsága ellen nincs szó, hanem a valóságban olyan nem találtatható, -113- vagy kivihetlen. De a kik igy beszélnek, elárulják, hogy se a gondolat se a valódiság természetét nem fogták fel méltányosan. Ugyanis egyrészrül ily beszédekben a gondolat egynek vétetik az alanyi képzettel, tervvel, czélzattal, másrészrül a valóság (valódiság) egy értelmünek tartatik a külső érzéki léttel (Szontaghnál: a létező tárgygyal). Közéletben, hol könnyedén veszik a kategóriakat s más ilyen megjelöléseket, efféle megjárja, s megeshetik hogy valamely adóterv példaul, vagy annak eszméje magában jó és czélirányos, de a jelen körülmények közt ki nem vihető. Ha azonban az elvont értelem kapván ezen határozmányokon, a bennök levő különbséget oda csigázza, hogy ezek szilárd, merev ellentétek, s azért a való világban tul kell adni az eszméken, ez, a tudomány és romlatlan ész nevében, határzottan visszautasitandó. Mert egyrészrűl az eszmék nemcsak pusztán a mi fejünkben rejlenek, s az eszme különösen nem oly tehetlen valami, hogy valódivá tétele a mi tetszésünk után történhessék, vagy ne történhessék meg, hanem az inkább a valósító és való; másrészrül a valódiság nem oly rosz és esztelen, mint gondolat nélküli, vagy a gondolattal meghasonlott s alászállott gyakorlati emberek ábrándozzák 29).

Mint láttuk, Szontagh szintén tanitá, hogy „a mindenható gondolat létesült tárgyilagossá;“ de ő ehez nem ragaszkodik elegendő szigorral, hanem sürgeti minduntalan az alanyi gondolatot, vagyis a képzetet, melyet mi teszünk a tárgyakba, példaul a költői (jelvi) gondolkodásban. Az eszmei bölcsészek már ha gondolatról beszélnek, -114- nem vegyítik ezt össze a képzettel, mely, mint érintém följebb, ugyanazon tárgynak különböző felfogása, mig a gondolat örök és állandó, melyet nem mi képzünk a tárgyon, hanem meglelünk a tárgyban, mint öröktől fogva benne rejlőt, s ez által, mondhatni, részeseivé leszünk a gondolatnak, az isteni tudatnak. Innen már közéletben is van szó örök igazságról. Tehát a gondolat nem az, hogy kivül volna a tárgyon, sőt inkább a gondolatban él a tárgy, vagy benne van létele a tárgynak, s ha azt, mi a tárgyakban, magok az anyagiakban is, gondolat, azaz ős, örök erő, törvény, lényeg, kiveszszük a tárgyakból, megsemmisitjük a tárgyakat mindenestül.

E ponton zsibbad meg a térde minden tapasztalati s lélektani bölcsésznek. Azért igen avatag módon nyilatkozik Szontagh, midőn igy tanit idézett legujabb irata 19. lapján: „filozofiában főkérdés a tárgyas igazság kérdése, tudnillik: képzeleteink összeegyezése vagy nem egyezése a tárgyakkal.“ Akkor volt ez igaz, mikor még a fizika is a bölcsészetbe tartozott, mint Sartori Bernátnál, ki a képzelet összeegyezése után vitatá, hogy a Kopernik rendszere nem igaz, hanem a Tychoé igaz. De a képzetek, vagy képzeletek összegyezése annyiféle, a mennyi a képzelő. Bölcsészetben nem is képzetről van szó hanem gondolatról; a gondolat pedig egy; csak a gondolatban lehet egység; vagy népszerűbben: egy az igazság. A képzetek összeegyezése ugyanazért csak puszta ugytartás, ugyhivés, vélemény, alanyi felfogás. Ezen a bölcsészet, minden kérkedés nélkül legyen mondva, mailag már tulvan; ha tárgyiról, -115- azaz tárgyilagosról tanit, ezt nem a tárgyak héján szemléli, hanem a tárgyakban észreveszi, mint örök mozgató erőt, gondolatot, fogalmat; mi csak tudható, nem pedig szemlélhető is oly szinről szinre, mint a tapasztalati bölcsészek erőnek erejével akarnák. Ellenben az eszmei bölcsész nem véli isten ellen való támadásnak, ha az embert, az összes emberiséget, tehát nem pusztán egy személyben önmagát, az igazság megismerésére, az isteni tudatra képesnek hiszi, vallja. Vagy mi bennünk mindössze is annyi volna minden tudalom, és szellemiség, hogy csak megbámuljuk a tárgyakat, vagy csak a tüneményeket, a tárgyaknak hozzánk való viszonyát lehetne megismérnünk, s nem többet is? Mintha bizony más valamiből állna a tárgy mint nyilatkozásaiból; vagy tárgy lehetne nyilatkozás és emez amaz nélkül, s ezek csak külön eshetnének az emberi tudás alá! Ez olyan, mond Hegel, mintha helyes belátásunak tartatnék valaki oly hozzáadással, hogy ő mind a mellett nem képes az igazságot megismérni, hanem csak az ellenkezőt vagy az igaztalanságot. A minő esetlen volna ez utóbbi, épen oly esetlen volna afféle megismérése az igaznak, mely a tárgyat nem ugy ismérné meg, a mint van magában.

Itt tetszik meg igazán, minő egyoldaluság és valótlanság az, mi a tárgyilagosnak oly nemű felfogásábul ered, mintha csak az volna tárgyilagos, mi kézzel fogható. Ugy vélem, a csillagász nem sokat törődik vele: akármiféle anyagbul van kigyurva hold, nap, csillagok, ha egyszer a keppleri törvényeket isméri. Sőt azt is valónak tartom, hogy igazi tudós nem is törte még az égi testek anyagán a fejét, hanem törvényén. A minő szegénysége volna a gondolkodásnak oly feladat sürgetése, -116- épen oly fölszines gondolkodásra mutat a tárgyilagosnak olyszerű értelmezése. Ha mégis valakinek itt „szunyoglábat“ teremteni jut eszébe, az oly erős képzelődést árul el, mennyinek a bölcsészet már nem veheti hasznát.

XIII.

Legközelebbi kérdés ezentul: minő rendszer lehet az ugynevezett egyezményes rendszer? Hetényi kezei között még az egész harmónia csak mondva van; de gondolom, Szontagh iránti figyelemből, mégis annyit szabad megtudni felőle, hogy a kettős rendszerekhez hajol, reál-ideál értelemben. E ponton Hetényi a helyett, hogy előrement volna, visszalépett; ő az egyezményt kettősdiségben akarja feltalálni. Mivel pedig a feltaláló maga ugy ajálgatja egyezményét, mint az a jó zenében tapasztalható, e példa folytán kérdem: fő dolog-e zenében is a harmónia, vagy annyira uralkodó-e, hogy ne legyen nála főbb? Ez bajosan volna állitható; mert minden értő köztanitása szerint előbb való a dallam; épen azért egymással szemközt áll a melódia és harmónia; s ez amaz nélkül nem képzelhető.

Zenében tehát fő a dallam. Ebben rejlik s mozdul meg a dalköltői gondolat, az érzés; a harmónia pedig csak azon hangok összegyezése, melyek a dallamból kifejlődtek. Igaz, hogy a harmónia teszi kedvessé a dalt, de azért a dallam becse nem változik. Nem a harmóniában fekszik a lényeg, hanem a dallamban. Ez, a lélek szabad kizengése, a zene költészete, mint önálló, szabad alkotói munkásság. A harmónia inkább mesterség, szabadtalan -118- müvesség, mely magában semmi elevent nem szül, s amaz nélkül zengő ércz, pengő czimbalom. És a harmónia ellenhagjai csak ugy adnak lélekemelőt, ha ki vagyunk békülve a dallam egységében; azaz a tulajdonképi zene, mint lelki nyelv, mint dalló beszéd csak a melódiában leszen felfogható, melyben nyugosznak különben a hangok minden disszonancziái. A melódia ugy áll a harmóniához, mint ész az érzelmekhez, suly a testekhez, világosság a szinekhez. Bár egyiket a másik nélkül gondolni sem lehet, de annyi mégis van módunkban, hogy a lényegest megállapithatjuk.

Átvive e tant a bölcsészetre, – minthogy az egész egyezmény nem is egyéb eszthetikai lénynél, mely a logikában nyer főpolczot, – Hetényi a helyett, hogy egyezőkbül az egységre lépett volna elébb, vissza felé tőn lépést a különbözőkhez, a kettősséghez. Szontagh viszont, hogy a kettősségből, mi utoljára is eredendő büne az ő bölcsészetének, menekülhessen, kapva kapott az egyezményi elméleten; igy okkal móddal együtt volnának. Hanem itt az a kérdés: minő szükséges egymásutániság, rend és módszer lehet oly bölcsészetben, mely a maga egész gazdagságát oly könnyen teszi át egyik rendszerből a másikba, mint szoktuk lakásunkat minden butorainkkal együtt egyik házból másikba? De még ezenfölül jó módjával az is megkérdezhető: vajjon a harmónia Parthenona, mely a lét és tudat bölcsészetét kigunyolja, azon végre van-e készitve, hogy alkalmasan lehessen elrendezni benne a „Propylaeumok“ butorzatát, mely legujobban a gondolkodás és lét főtörvényének egységével szaporodott, Hetényi pedig erre épen nem volt hajlandó számitani. Bajosan állitható -119- ily körülmények között, hogy a két szóban levő bölcsész egymás kezére dolgoznék. Ezt még ugy sem hiszszük, ha magok mondják.

Szontaghnál mind a mellett rendszerbe akar ömleni a harmónia. Mint hajdan, ugy ma is, hiven ragaszkodik a franczia ekklekticzizmushoz, szereti a skot iskolát, becsüli a német kriticzizmust, legujobban pedig hajlandó egy szavában az ugynevezett azonságtanhoz, más szavában nem hajlandó. Neki most is, mint hajdan, induló pont az öntudat tényei. „Keblünk legbensőbb mélyében,“ irja ő, „előre járó gondolkodás nélkül, az igazság helyeslést okoz, a tévelygés roszalást, a szép tetszést, a rut visszatetszést, sőt az ocsmányság undort, az érzéki jó kivánást, az érzéki rosz irtózást, az erény tiszteletet, a rosz megvetést, az isteni végre imádást, az istentelenség iszonyodást“30). Ez, mint első tekintetre kivehető, ugyanaz, mi a skotok közérzése, a „common sense“ kifolyása. De a skotok megkívánják, hogy az értelem ki legyen fejlődve, érettségig jutva, s balitéletek ne pókhálózzák. Szontaghnak ezen tények előre járó gondolkodás nélkül, tehát vaktában, igazak. A skotok tétele ovatos, Szontaghé merész, és szintugy nem alapos. Mert akármennyire mondjuk is, hogy az erény, az isteni, az igaz oly közvetlenül esnek tudalmunk alá, hogy gondolkodás sem kell hozzájuk, mégsem állithatni, hogy az erényt, istenit, igazat csakugyan ismérnők, midőn hiszszük hogy ismérjük. Ezt előlegesen megemlitve, alkalmat veszek ezuttal előadni az öntudat elméletét ugy, mint az elmélődés -120- bölcsei tanitják, megérintve a logikai és lélektani megismérés elméletét is. Miután a lélektan örök törvényeit unalomig hallottuk már, nem fog ártani ha meghalljuk a spekulativ bölcsészet alaptételeit is, mert igy érthető meg a tudomány legujabbi előhaladása. –

Ha van tudó, kell lenni olyannak is, a mi tudassék, különben a tudat üres, álmi játék. Tehát a tudat szükségkép magával hordja a tudottat vagy létet egyfelül, de másfelül el sem is választható a maga tárgyátul, mintha e kettő aztán végképen különböznék egymástól. Ha a tudat a maga tárgyátul nem végkép különböző, akkor épen azért meg kell azt hatnia, és belsőleg felfognia, mikor a tudat és tárgya hason nemüek okvetlenül. És valóban az ilyen tudat, hol a tudó és tárgy akkép összeköttetvék, csak is az ilyen tudat, mondható igaznak. Igaz tudat e szerint a magáról való tudat, az öntudat, hol az alany tudja, azaz tárgyul veszi, magát. A tudalom tehát a lélek állományát nem mintegy belsőleg maga előtt látja, vagy fölötte lebeg, hanem a tudat és lét ugyanaz, magában, lényegében. A tudat tehát egysége alany és tárgynak. Hogy a gondolkodás létezik, senki sem tagadja, a ki gondolkodik; és gondolkodni annyi mint lenni (cogitare: est); mi, Schelling szerint, mert ezen egész okoskodás az övé, a gondolkodásnak önigenlése, önbizonyitása.

Elhiszem, hogy e ponton fölkiált a bölcsészet ismerője: hiszen ez ugyanaz, mi a Fichte alanyi eszmeisége: nem kell! Azonban az anyag barátai legyenek oly kegyesek, hogy tárják fel az anyag természetét, s magyarázzák ki a parányok (atomok) titkát, mik azok: test-e vagy lélek? A legvastagabb anyagimádó sem fog kevesebbet -121- mondani eme kérdésekre erőnél, az erő pedig nem anyag többé; sőt az anyag maga sem egyéb, mint a természetben munkás erők játéka (Kant). Igy ha megismérhetők az erők, megismerhető az anyag is a maga legbensőbb valójában, tárgyilagos voltában, vagy tulajdonkép az anyag tárgyilagossága, annak bensősége. Annyiban tehát mégis igaza van Fichtének, hogy a külvilág, a helyett hogy maradékony, nyugvó, állományilag veszteglő, rekedt életet élő világ volna: csupa elevenség és munkásság; vagy a külső lét teljesen fel van törve, aprózva tér és időszerinti részletekbe, melyek egésze az erő. A mint müködik már egyesben (emberben) a gondolkodás, ugy müködik az a nagy egészben is; s csak ez volt hátra hogy Kant és Fichte után kimondassék; s a mit amaz erők játékának, emez eszmei müködésnek állított, Schelling átvitte a való és valódi világra, s ő mondá ki első, hogy az eszmei és valárd, gyökerökben, ugyanazok. Igy Schelling sem többet sem kevesebbet nem tön, mint egyrészrül Kant tanitmányát a benmaradó önczélról (az itészeti erő birálatában), másrészrűl Fichte vizsgálódásainak gyakorlati mozzanatát, vagy elődei gondolkodását egy végokoskodásban összefoglalva, kimondotta, s az ösztönszerű tudalmat kijelentette. A mi Fichténél csak az egyénre szólott, az Schellingnél az egyetemre van kiterjesztve; Szontagh szerint: „ész van a természetben (egyetem) is, mint az emberben (egyesben).“

Ezeket előre bocsátva, halljuk az elmélődő bölcsészet megalapitását a mester, Schelling, után. – Az életnek vagy lélekerőnek magára nem gondoló munkássága, mig ez magáról semmit sem tud, egyenlő fokon áll a kivülöttünk -122- létező vak természeterők munkásságával. A tudalmas és tudalmatlan munkásság között egyedűl az teszi a különbséget, hogy megvan vagy nincs meg benne ez a magára való gondolás. Ama vak tevékenység már épen ugy megvan az emberi élet alsóbb fokán, mint a természet tárgyaiban mindenütt. De ezek nem tudhatják magokat, hanem csak mások által tudathatnak. Az ismért természetben egyedül az ember az, ki alany és tárgy egyszersmind. Ő a maga munkásságában magát tudó lény. Benne az alany és tárgy általánosan ugyanaz. Tehát nem pusztán hasonló vagy egyező, hanem tökéletesen egy és ugyanegy. Ő (alany) tudja magát (tárgy). Öntárgy. Ezen munkásságról való tudat, ez a bennünk mozgó, elevenitő erő, magában és eredetileg egy azon müködéssel, mely magasabb fokon érzéklés (Anschauen), érzemés (Empfindung) és tudás gyanánt mutatkozik. Ha nem volna egy, akkor egyszersmind lehetlenné válnék minden öntudalom, melyben ez magát tudja, s azért igen helyesen neveztetik magáttudásnak, öntudatnak.

Hogy teljes, tökéletes öntudathoz jussunk, előre föltétetik, hogy az, mit tudni kell, egy a tudással; különben mindig rejlik a tárgyakban oly belső valami, a mi titok marad, a mit nem lehet kivilágositani. Csak ha belátja a tudás, hogy a mit lénynek, valónak nevezek, ugyanazon működés játéka, mi maga a tudás: csak ekkor felelhet meg egymásnak tökéletesen az eszmei és való; csak ekkor érdemli meg a tudás a maga nevét; mikor nem áll tőbbé az ismért mondat, hogy „teremtett ész nem fog behatni a természet belsejébe.“ Sőt inkább át és behatja azt, mert az egész természetben csak magát -123- (észt) leli föl ujra; s ez az, mit Szontagh megenged, de nem sürget folytonosan, hogy „ész van a természetben is, mint az emberben;“ más szóval: az észszel biró ember is csak egy mozzanat a természetben. – És ezen tételen tartózkodik, mint első lánczszemen, az ujabb elmélődő bölcsészet, melytől mind a mellett oly nagy irtózás mutatkozik irodalmunkban, hol az ember még folyvást szemközt áll a természettel, mint valami ellenséges hatalommal, mely tőle egészen különböző, elzárt ellentét, megfoghatlanság; melynek csak fölszinét lehet érinteni a képzettel, nem pedig belsejét hatni meg a tudattal.

Állitsuk a föntebbi tétel mellé a régi logika ismérési elméletét. E szerint tanittatik, hogy a világ sok mindenféle tüneményei hatnak reánk és benyomásokat hagynak ézrevevő tehetségünkben. Igy ugyanannyi kép, a mennyi a tárgy, van leirva bennünk. Minő bűvös módon jőnek ezek tudalmunkba, ez iránt senki sem tudakozódik; elég, ha ott vannak. Hogy e sokféle benyomást rendbe hozhassam, összevetem egyiket a másikkal. Észrevett hasonlat után összefoglalom, azaz különbségeikre osztom, őket; és egyes rovatokat, azaz nem szerinti fogalmakat, melyek a rendezésben eligazitanak, csinálok. Ha ismét oly tárgyat lelek, melyről talán nem fogom tudni: melyik rovatba tegyem, utána nézek rovataimnak, s megtalálván a nemi fogalmat, alkalmazom ezt a tárgyra, s ugy tartom, hogy már ekkor ismérem és fogalmazom azt felsőbb nem (genus) alatt. Találok, példaul séta közben, egy nem tudom – mit. Szemügyre veszem, forgatom: mi részei, tulajdonai lehetnek és mégsem tudom: mi az. Ekkor jő valaki és megmondja nekem a közös nevet, a fogalmat, p. ez kagyló. Imé a -124- megmondott szó nekem azonnal a dolog maga, a rejtvényes tárgyhoz kulcs gyanánt szolgál, s bátran mondom ekkor: tudom már, micsoda.

Igaz! mond az elmélődő bölcsész. A logika rendez, ha már van mit rendezni: egyes nézleteket egyetemes fogalom alá. De a kérdés nem az: mikép jő rend az emlékben, felfogásban megtartott képek különféleségeibe, hanem az: mikép változik tudattá avagy csak egyetlen kép is; mikép lesz a benyomásokból tudat? Az első, vagy akárhanyadik, tárgy nekünk közfogalmat juttat eszünkbe, és ha később hason tárgyat lelünk, összevetjük az elsővel, és lényegben egynek tartjuk a kettőt. De hogyan szülhet bennünk előképet, közfogalmat egyes tárgy, és hogyan ismérhetünk föl egyes tárgyban, mely csak egyediség, egyetemességet? Ez itt a kérdés. Azaz másrul van szó, mint a logikai rendezésről. Az észrevételek származását akarjuk tudni, vagy máskép azt: hogyan jőnek benyomások az én testetlen elmémbe a testi tárgyakról. Erre, mint láttuk, a logika nem felelhet. Hanem, gondolák, fog felelni a lélektan. Ezért a lélektan elő is vétetett a logika előtt, és sok igen sok tapasztalati adatokat állitván össze, mégsem segitett azok végére jutni, hanem vastagabb lön a könyv; s a magyarázat ott akadt fel mindjárt, hogy nem lehete jobbat mit tenni, mint eme szellemi tünetközés felvilágosítására bizonyos lelki tehetségeket, minden tüneményre különbözőket, állitni föl és mondani: ez s ez tünemény azon erőbül magyarázható, mely ez s ez tüneményt előhozza. Azonban ez nem egyéb szónál, melynek nincs végérvénye. -125-

Az elmélődő bölcsészek tehát jónak látták felhagyni mind a régi logikai mind az ugynevezett lélektani magyarázatokkal, noha magokét épen annyi joggal mondhatják lélektaninak s logikainak, csakhogy egészen uj értelemben. Ők is ugy tanítanak, hogy az ő magyarázási módjokat sem lehet a szó szoros értelmében megmutatni, hanem ugy kell nézni, mint egyetemes lélektani tényt, belső tapasztalást, közvetlen kényszerüséget. Lássa meg az ember, ha megleli-e magában vagy nem, azt; ki meg nem leli, annak hiába volna mutogatni. Fődolog, hogy legyen az emberben annyi mozgása a szellemnek, élessége a vizsgálódásnak, mennyi arra szükséges. Mert tulajdonkép gondolni mást nem tudunk, mint magunkat; nincs más gondolás mint az, mely magát gondolja, tehát: öngondolás, öntudás 31).

E ponton az elmélődő bölcsészet elveti azt a tant, hogy „minden isméreteink két kutfőbül származnak: előlegesen (a priori) a gondolkodásból s utólagosan (a posteriori) a tapasztalásból.“ Hanem e helyett igy tanit: közvetlen értesülést, átható tudalmat semmi egyébről nem birhatok, mint arról, a mi magam vagyok, a mint én müködöm szellemileg. Látni való, hogy ez által kimondatik az isméret egységes származása. – Szellemem előbb, mintsem mondhatnám, hogy tapasztalok, már müködik: látok, érzelek öntudatlanul, akaratlanul. Tehát minekelőtte tudnám: tudok. A gyermek a világosság felé forditja fejét, mint a virág. Az alany és tárgy (látás és világosság) érintköznek benne az öntudatlan állapotban már. Oly szellemi tény, melyről a -126- szellem sem tudja hogy övé. Azonban ha öntudatra jut a szellem, s e tényeket szabadon ismétli: be kell látnia, hogy ez a tárgy, ez a képzet egyedül az ő munkássága, az ő saját tudalma; mikor a tárgy nem esik többé kivüle szó szerint, hanem tudalmába, mint ő magának egy része, biralma. A szellem az anyagban is megleli a szellemet, az észt: belső a belsőt. Mert nem tudhatok mást, mint magamat, nem egyebet, mint a mi magamban van, mikor a szellem, mint valamely eszmei tériség, foglalatjává, rövid kivonatává leszen a tér és időben megjelenő természetnek, világnak, egyezőleg ama régi mondattal, hogy az ember kis világ a nagy világban.

A spekulativ bölcsészet tehát kettesség helyett abban leli föl az egységet, hogy a tapasztalást és gondolkodást nem állitja szemközt egymás ellenében, hanem inkább és igazabban a bölcsészi tudat különböző fokai gyanánt jegyzi meg. A gyermek, ki a világosság felé hajlik; később midőn eszmélni kezd, különböztet; aztán majd reflektál, abstráhál, végre mint férfi, spekulál: ugyanegy szellem; csak a tudat fokai benne különbözők. Egyuttal rajta van az elmélődés hogy megmutassa, miszerint ez belső szükségesség után van igy. Ha ezen szükségességet sükerült kivinnie s megmutatnia, ugy hiszi, és nem ok nélkül, hogy nyert ügye van. Eme kényszerüség már abban rejlik, hogy midőn a szellem a tudat alsóbb fokát meghaladta, nem vált meg ettől végkép, hanem magával emeli azt minden következő magasabb fokra, mint eredményt, mint tanulságot, mikép esztendeinket az életben; és pedig az ifjuság tapasztalásait példaul későbbi életkor irányzására használjuk fel. A mai bölcsészeti tudalom már nem oly -127- egyoldalu, hogy kizárná a tapasztalást, nem is oly önhitt, hogy teljesen ujnak, eredetinek hirdetné magát; hanem igenis oly hiszemben van maga felől, hogy minden előzményeket méltat, elfogad a magok helyén; s nem nyugszik egyes fejekben, hanem az idők és emberek meggyőződésében, mikor világ- és korszellemnek halljuk közajkon neveztetni.

A szellem először már mint természetes tudalom, az alsó vagy kezdetleges fokozaton ugy nézi a természet egyes tárgyait, mint egymástul elszakaszkodott, önálló, maradékony lényeket; idővel ez a nézet változik, s a világ, ugyszólván, tüneményekké, változandósággá oszlik fel; végre ugy állapittatik meg mint szükségkép valamely fővalóban gyökerező teremtmény. Ha valaki ebben már a hegeli hármasságot sejti meg: nem csalódik s elmondhatja okát a költővel:32)

Lássa ennek ellenében az ugynevezett lélektani bölcsész, ha, makacsul ragaszkodván a tapasztalás és gondolkodás egymástul elszakasztott elméletéhez, ki nem vergődhetik a kettességből; ugy szinte lássa és vallja be őszintén, ha megveti-e az eszmei bölcsészet a tapasztalást, mintha e nélkül és teljesen maga szabadjára szeretne gazdálkodni a világgal, természettel. Igy a lélektani és eszmei bölcsészek abban különböznek egymástól, hogy utóbbiak nem tartják mindjárt életnagyságu, telivér igazságnak azt, a mi közvetlenül van, mert ez csak van; mi által még nem mondatik, hogy valódilag van; hanem ugy hisznek, hogy az ismérő tehetség maga fejlődés alá van vetve ugy az egyesben, mint az összes emberiségben; -128- hogy az igazság nem kész jó, mely a szabad ég alatti „tárgyilagos“ világból napsugáron, lélekző csőn minden gondolkodás nélkül jőne lelkünkbe, fejünkbe, hanem az inkább készülő, és pedig az emberi szellem felvilágosultsága szerint megmegujuló, elémenő, örökös, lankadatlan törekvésben az általános felé. Mig ellenben a lélektan bölcsei a tapasztalás adatait kész pénzül fogadván, elválasztják a gondolkodástól; ezen különböztetéssel átellenes szomszédságban tartják a megismérés módjait, és tanitják: az ember „érez és gondolkozik,“ „minden isméret két kútfőbül származik,“ holott sem a tapasztalás nem menne a gondolkodásba sem ez nem hatná meg azt, ha nem volna valamely közös érülközésök, szellemünkben.

Nem ok nélkül hányják tehát szemökre a lélektani vagy helyesebben a kettősdi bölcsészeknek, hogy az elevent, az összerüt eltépik, elválasztják egymástól, vagyis az értelem szemüvegén nézik a világot. Nem ok nélkül mondják reájok, hogy az igazságot, mely egy, de az értelem előtt kettőnek látszik, abstrakt, elvont részletességben fogják fel, mint az ügyvédek a törvényt, mikor azt lehetne a feleselésekből kihozni, hogy mindkettőnek igaza van, ha nem volna okos biró, kit a különböztetés meg nem zavar. Hasonlókép nem csuda, ha egymástól külön állónak, egymással ellenmondónak tanittatván az isméretszerzés módjai, a bölcsészi igazságok is egymástól független, egymásba át nem vezetett makszimák, aksziomákban határozódnak, melyek mint kész leczke szolgálnak utravalóul a bölcseség temploma felé. Ilyenek példaul: nihil est in intellectu, quod non fuerit in sensu; mi megforditva is igaz. Ilyen a „naturae -129- convenienter vivere;“ mi csak félig igaz, vagy csak oly formán van helye, mint a kettős számnak az egy után és a három előtt; ilyen, hogy az isteni bennünk imádást, a tévelygés roszalást, az erény tiszteletet okoz stb., mert nem ugyanaz tartatik erénynek mindig, s az istenit ha imádjuk is, de a mit imádunk, nem mindig isteni: mutatja minden nép vallás- és erkölcstörténete. A tapasztalás ugyan tanitja, hogy az isteni meghat és imádást okoz, de az is a tapasztalásból bizonyos, hogy a mi imádtatik, nem isteni, példaul a fetisch vallásban. E szerint a tapasztalás vagy nem igaz isméretszerző mód, vagy midőn általa, mint tárgyilagos bizonyosság által akar igazoltatni a gondolkodás, épen azért csak alanyi marad, azaz képzet, ráfogás, ugyhivés fokozatán fagy meg, mint minden egyoldaluság, mely azzal boszulja meg magát, hogy ellenkező oldalra csap által. Valami nem azért igaz, mert tapasztaljuk, hanem a mit a tapasztalás igazol, az tapasztalás előtt is magában hordja igazságát; igy a tapasztalás igazolja az igazat, s lármát üt a könnyű szerencsével. Mert az igazságot nem az teszi, hogy képzetem és a tárgy egyezzenek, hanem az, hogy az emberi ész meglelje a tágyban levő isteni észt, másképen: czélt, rendeltetést, gondolatot, Hegel szerint a fogalmat. Mert az igazság csak ugy tünhetik fel a tárgyban, ha tárgyas ész járul vizsgálatához. Ennyiben az elmélődő bölcsészetet is mondhatni alanyinak, de itt az elme egyszersmind tárgyavatott lény; mig a kettősdieknél a tárgy fő és megközelitő ismérési módja a képzet, vagy a tárgynélküli, üres alanyiság.

XIV.

Nem fog meglepni, ha az egész idealizmusi tan nem mondatik is egyébnek elmés hüpothezisnél, mint Szontagh által. Ilyen észrevétel jó szolgálatot tehet a maga helyén; és a világon minden hüpothezis annak, a ki be nem látja; ezt pedig, ugy hiszem, az egyezményes bölcsészet szószólóira bebizonyitottam, hitelöket a Schelling Hegel fölötti biráskodásban lerontottam. Ők ez ügyben többé nem illetékesek. De ha mégis amaz elmés hüpothezis minden következményekben igazoltatnék, mint a Fulton gőze, Kopernik tudalma: akkor is csak hüpothezis maradna-e? Nem gondolnám! Hiszem és remélem, hogy bölcsészeti előhaladásunk legközelebbi fokozatát az idealizmus megértése, elfogadása fogja képezni. Hanem addig is maradjunk egy perczre még az „öntudat tényei“ vagy az „egyezmény“ bölcsészeténél. – Az öntudat csupa ellenmondás, nem csak az egyesben, hanem az egész emberiségben is. Ha már mint szemünkkel a tárgyak szinét, alakját, mozgását, ugy foghatjuk fel minden előre járó gondolkodás nélkül az igazat, az istenit: megfejtendőnek marad előttünk az a titok: miképen esik hát meg az igaznak, isteninek, erénynek stb. annyiféle módu felfogása, mint a különböző népeknél, idők és helyek szerint tapasztaljuk? Igaz, hogy elmondhatja az egyezményes, -131- eszmei, anyagi bölcsész egyiránt, épen ugy mint a franczia, muszka és hottentott, valamint az ó, közép, s jelenkori ember, hogy „keblünk legbensőbb mélyeiben helyeslést okoz az igazság, tetszést a szép, imádást az isteni;“ tehát elismerhető a tétel egyetemessége. De kérdezd meg aztán egyiktől mint másiktól, hogy mi lesz egyiknek mint másiknak igaz, isteni, szép: látni fogod, hogy tételed egyetemessége üres egyetemesség, mely csak épen nagy széles kiterjedésü, s mint pallium a szobrokra, kivétel nékül rá illik a párisi és hottentott ember igazságára; e szerint az egyezmény gondolata csak forma, mely a tartalmon van, nem pedig a tartalom maga. Vagyis, mert a forma és tartalom külön esnek egymástól, s a forma csak befödi a tartalmat, nem pedig mint kellene, kiegésziti s betölti egymást a kettő: az egyezmény bölcsészete tárgyas ugyan, de khiméra jő ki belőle, mert a néger hihetőleg majmot, a parsz tüzet, a keresztyén a nemgondolhatlant vagy szükségkép gondolandót fogja isteni gyanánt eléd állitani; s igy leszen sorsa az igaznak, szépnek; s ez lesz a te tárgyilagosságod vagy egyezményed érvénye a tárgyilagosságban; azaz igazságod csak formai, elvont, egyoldalu, alanyi, melyből épen a tárgyilagosság van kimaradva. Nagyon sivar üzlet!

Bármi hódolattal legyünk is az ilyen egyetemes igazságok iránt, mégsem lehet megelégedni velök a bölcsészeti tudalomnak, mely összerüt, életrevalót, elevent akar. Nem titok többé azok érdeme. Az emberiség megunta már azt a leczkét, hogyan kell lenni, menni a világ dolgainak; azon egyetemességek pedig csak puszta kellés, parancsolás, „categoricus imperativus.“ Tudat lét nélkül. Állapitsd meg már példaul, hogy az „öntudat ily -132- közvetlen ténye“ föltétlenül igaz; és bár a bölcsészeti magasabb fokon álló gondolatot (p. vallásban a keresztyén hitet) akard is tárgyasitani oly népeknél, melyekben a tudat, a meggyőződés nem fejlett ki eléggé: meg fogod látni: mennyire téveszted az idő járását. Mindent tudhatsz, csak azt nem: hányat ütött az óra. A mit tudsz, igaz, de létbe nem megy át; mert igazságod abstrakt, olyan, melyben nincs számitva a létre, a létesülésre. Az ily egyoldaluság ezer meg ezer esztendők óta gyötri már az emberiséget, Pizarro és Cortez példaadása előtt és után. Megjelent az életben, történetben, meg is bukott mindig szerencsésen. Tanulságos főleg francziaországi szereplése, mit, megvallom, csak azért hozok fel, hogy idézhessem Hegel szavait, ki ugy van elhirhedve nálunk, mint ha a gyakorlatisággal végkép meghasonlott s ellene pártot ütött volna. „A mi az államot illeti,“ mond ő, „a franczia bölcsészek ingyen sem gondoltak még forradalomra. Kivántak, ohajtottak javitásokat, de főkép csak alanyilag: hogy a kormány szüntesse meg a visszaéléseket, alkalmazzon becsületes egyéneket, a kik javitsanak. Aztán ilyen módok látszottak szükségesnek: adassék jó nevelés a herczegeknek, legyenek a miniszterek becsületesek, a fejedelmek takarékosak stb. Nekik csak egyetemes gondolataik voltak, elvont eszméjök arról: hogyan kellene lenni, nem pedig arról, mi kivihető“33). Az ilyen közönséges tételek, betanult aksziomák és makszimák aztán igen nagy hangba mennek át; de mai nap már nem hisznek bennök. Hetényi aksziomái; áthozva Görögországból hozzánk, innen másuvá, mintha valami nevezetes -133- gyakorlatiság feküdnék abban, ha egy igazságot felállitunk, mint kaptát, s reá szabjuk a világot. Mintha bölcsészet volna az, mikor az egyezmény köpenyébe minden idők meggyőződését, szükségét beállitjuk. Ez értelmi bölcsészet, értelmi gondolkodás: egyoldaluság. Nincs könnyebb mint azt mondani státusra, egyházra, társadalomra: nem jól van igy. Ennél nehezebb azt vitatni: hogyan legyen. De legnehezebb eltalálni: hogyan legyen addig, a mig oda érünk, a hol ugy lesz, a mint szeretnők hogy legyen, vagy lenni kell. Történetet is irtak ugy, drámát is egyebet is az emberek: a mint lenni kell, vagy szeretnők, hogy legyen. Mai eszmék szerint fogattak nézpont alá ó és középkor eseményei. Azért lehet már végetlenül becsülni, oly történészt minő Macaulay, ki okoskodásaival kiséri az időket, s nem pedig eléjök szabja makszimáit. Ez nem volt mindig igy. Csak Rottecket vegyük példaul. Hemzseg benne az eszmék anakronizmusa; csupa refleksziók halmaza, émelyitő egyetemességek. Nem azt irá: mint fejlődött a történet, hanem azt: mik az ő nézetei, melyek szerint ő csinálná a történetet. Ellenben a történet semmit sem ad az ily abstrakcziókra, s megy a maga utján. Az angol történész pedig az események tövébe áll és szemléli az elvonuló jeleneteket, oldja fel az ellenmondatokat, s engesztel örökké, békitvén a visszásságokat. Mert a fejlődés nem is mehet máskép életben, történetben, eszmei világban. És ha kérdeztetnék: miért erős ország Anglia? felelhetnénk Macaulay szavaival: „bármi nagy legyen a változás, melyen (Anglia) szerkezete az utolsó hat század alatt átment, fokonkénti kifejlődésnek s nem lerombolás és ujra alkotásnak volt az eredménye. Soha sem vala pillanat, midőn a létezőnek -134- főrésze nem a régi volt volna. Sikerült a forradalmat az elévüléssel, a haladást az állandósággal, az ifjuság erélyét az emlékezetet haladó régiség fönségével párositani.34)

Valóban az egyetemes igazságoknak, ugy nevezhető „locus communis“ oknak becse alászállott. A bölcs ragaszkodik hozzájok, s azon veszi észre magát, hogy hopon marad. Emlékezzünk az irodalom, az élet, a történet folyására, alakulására. Az a csudálatos, hogy a tapasztalati bölcsek mind a mellett megvetik a tapasztalást és ragaszkodnak a magok sovány makszimáihoz, bölcsészi táruk készletéhez; s beczövekelvén igazságaikat az eszmei világba, hozzájuk kötnék a történetek pályafutását. Ez valóban félreértése magának az idők tapasztalásának, s nem csuda, ha legszárazabb metafizikánál egyéb nem terem utána. És mégis ez a nézet van kifejezve Szontaghnál az egyezményes bölcsészet feladatának kitüzésében. „Megmenteni a világot,… visszavezetni az emberiséget az elhagyott természethez, a régi görög harmóniához, s az ujabb kori müveltséget a természettel egyesiteni, harmóniába hozni a testet és lelket, az embert önmagával, embertársaival és a természettel: ez feladata az egyezményes filozofiának.35) Tehát visszavezetni! Ez nagy szó! És nem is egyéb. A görög müveltség alapkövét teszi az utána jött emberiség haladásának, de hozzá visszatérni? Megvallom, ezt szeretném látni. Hanem tréfán kivül kérdezhető: érti-e a mai kor müveltségét, a szellem utait valóban, ki folyvást görögökkel, talán annyi sok hányt vetett isteneikkel, helótáikkal, vizeszü -135- polgáraikkal álmodozik? Más szóval: érti-e magát s a világot, ki az eszmét, az igazságot mai nap is csak a képzelődés alakjában örvend felfogni s nem inkább a gondolatéban is? Óh az ember gyarló! Korszerű, életrevaló bölcsészetével kiéli magát a világból s a keresztyénség közepéből mint klasszikusokon lelkesedett ifju költő, zarándokutat vállal egy pár ezer esztendővel hátrálni visszafelé a történetekben. De akkor mi törekvéseink legyenek a jövendő számára? Itt vége szakad minden lehető ujabb kérdésnek. Az egyezmény kimondá a végszót. Nincs egyéb hátra, mint fölvenni a vándorbotot és indulni visszafelé az elhagyott természethez, Görögországba. Diogenes, Diogenes! Senki sem akarja hinni, hogy te panaszkodál, s fényes nappal embert keresél lámpásoddal. Anaxagorás számüzetik, Szokrates bürökpohárt iszik, Arisztoteles megfut, nehogy szinte akként járjon; a legnagyobb hazafiak kicserepeztetnek (ostracismus); Themisztokhles, Epaminondás stb! Mondom, ha Görögországrul van szó, senki sem hisz egyébnek, hanem csak a képzelődésnek, mely arany időket fest a háttérbe. És ha csakugyan az a tudomány feladata, hogy visszaforduljon Perikles hona felé, akkor ereszkedjünk Morfeus karjaiba, s álmodozzunk előre, mint Beranger „ábrándos vándora,“ a hajdani Görögországról.

Nem életrevaló bölcsészet biz ez, uraim! hanem mesterségesen kicsinált rendszer, tákmű; melynek épen azért van szüksége mindenünnen összekoldult tartalomra, mert magában semmi elevenítő ereje. Csak a költészetet hozom fel! Nem megfürösztöttük-e azt is Hümettus minden illatában, mézharmatában; mégsem volt -136- szánk ize szerinti. Addig játszott velünk a görög képzelődés, hogy utoljára sem értettük. Bölcsészetben még akaratosb a szellem. Mert ugy hiszi, hogy a mi jó és megmaradni való volt a görög világnak ember, isten, és természetisméretéből, megvan, él a mai kor tudalmában; hogy az folyvást müködik bennünk és hatja gondolatunk világát. Az emberiség a férfikorba is felhozta magával ifjukori gondolkodásából, a mi benne életrevaló volt s az eszmét nemcsak a képzelődés játékában, hanem a maga saját elemében, a gondolkodáséban, is akarja felfogni és felfogatni; és a patakot senki sem tériti vissza kutfejéhez. Vagy az emberiség élete mind azóta hiába folyt, története hiába nyilatkozott volna?

Itt esik már egyenes válaszszal felelnem azon kérdésre: minő rendszer az egyezményes a bölcsészetben. Tartalmára nézve halmaz: skot közérzelem, franczia ekklekticzizmus, német kriticzizmus, görög harmónia: magyar egyezmény. Formájára nézve, mert egyezmény nem lehet egység nélkül, közelit az identitáshoz, de ezt Hetényi ellöki, Szontagh nincs épen ellene, de nem is öleli; s megmarad a kettősdiség elvénél, mikép hajdan, és nem teremt „szunyoglábat.“ Mint mondám: az egyezmény a legjobb akaratu, tárgyavatatlan dilettantizmus Egyezmény, melyből csudálatos módon hiányzik az egység. – Harmónia, melódia nélkül.

Mind ezek daczára, azon merev szemközti állás után, melyet évek óta tart elfoglalva hazai bölcsészetünk az ebbeli haladás ellenében, jól esik ha látom, hogy kezdik az emberek változtatni helyzetöket. Bár nem sokat adok az egyezményes bölcsészetre, de Szontagh Gusztávnál mégis haladást veszek észre általa, nem ugyan az egyezmény -137- javára, hanem annál inkább a tudomány érdekében. Maradjunk meg csak ama, bölcsészünk által fölvett és mihamar letett, igazságnál, hogy „ész van a természetben is szintugy mint az emberben,“ s vegyük az észt észnek ugy a természetben mint az emberben, azaz mondjuk: örök ész nyilatkozik a természetben az egyes természeti tárgyak által, melyek magokra nem gondolhatnak, tehát öntudatlanul; és örök ész nyilatkozik az emberi szellem előhaladásában a történetek által, melyben az emberiség mindig magára gondolva, tudatosan müködik: leomlik azonnal minden közfal az az ész és külvilág között. Mert ha ész van a természetben, vagy a természet „a mindenható gondolat létesülése“ (Szontagh szavai) egyes tárgyak által, és ha ész van a történetekben, vagy a történet a megvalósult isteni gondolat az emberben és ember által, mindaz pedig, a mi léttel bir vagy a természet- vagy a történetbe esik: miféle istenkisértés lehetne a lét és tudat egységének tanában?

Én tehát az egyezmény tanát elfogadom s megjelölöm, mint haladási mozzanatot, vagy az ugynevezett kettősdi rendszerek mély kerekvágásából való kimozdulást az egységes bölcsészet felé; igy mint a hazai bölcsészetnek tudva, nem tudva megtett ujabb előre lépését, nem törődve vele: magyar-e vagy nem, mert a nemzetiség nem bölcsészeti fogalom, de megemlitve, hogy ha a harmónia oly igazán nemzeti magyar szellemünkben gyökerezett tudalom volna, mint állittatik, már régen baráti lábon kellene állnunk a természettel: „erőit ismérni, az elemek káros hatásait megelőzni“ stb., birnunk kellene, továbbá, öntudatlanul is, minden lelki -138- testi bajaink óvószerét, vallásos, erkölcsi, társadalmi állapotaink orvosságát benne, miután hogy tudománynyá lehessen, már eleitől fogva hatni és forrni kellett vala tudalmunkban, mint Hetényiként életelvnek, életszépitő, észderitő, léleképitő ösztön és hajlandóságnak. Azonban ne beszéljünk ilyeket. A mi az elmében van, jöhet is belőle. Ráfogással nem termékenyedik a szellem; hanem, midőn eljő ideje, s a lelkek megindulnak szeretete által, kijelenti magát.

XV.

Előadtam az egyezményes rendszert ugy, a mint előkelő bajnokai tárgyalták, s hagyák fölismerszeni eddigelé. E rendszer kórságát, ugy hiszem, kimutattam, s véleményemet felőle őszintén, bátran kitüntetvén, igyekeztem érthetően is szólani dolgokrul, tárgyakrul, melyek kevéssé sőt talán sohasem voltak fejtegetve irodalmunkban. Szembeszökőleg mutatkozott előttünk az egyezménynek Hetényi és Szontagh általi különböző magyarázata, magának a rendszernek a jelen idők és emberiség elleni fordulása; mikor csakugyan kétségbe vonhatni annyira emlegetett gyakorlatiságát; mi nálunk fölöttébb ajánlatos czime fogott volna lenni. Az is tisztába lön állitva, mi véknyan függ össze nemzetiségünkkel az egyezmény, nemcsak, hanem irodalom, melyben a fensőbb szellemi élet megindult, a nemzetiség koczkáztatása nélkül járhata, jára is különböző nyomokon, mint a régi görög vagy az ujabb kori nemzetek példája mutatja; sőt csak is ez a szellem szabadsága, élete oly bizonynyal mint az ellenkező eset rabsága és halála volna okvetlenül. Ez okbul óvást kell tenni minden saját és kizárólagos nemzeti bölcsészet ellen és pedig a bölcsészet nevében. Az nem lehetne más, mint hatalomszó, s a lélekre ráparancsolt szabatosság, miben soha sincs köszönet. -140- Az egyezmény, mint önutu és saját módu keresése az igazságnak, ám virágozzék, és fejtse is magát lehető emberi szépségben, tökélyben közöttünk; mikor bizonyosan meg fogja érdemelni az irodalmi elösmerést; de a legszentebb érdekek, vallás és állam féltésének aggodalmaival táborozni körülte az igazságkeresés más módjainak rovására, s mintegy közvetve a hatalom éberségét, őrizkedését zaklatni föl kiválólag az eszmei bölcsészet ellen: hogyan lehet komoly férfiak szándoka, megfoghatatlan. Pedig nem kevesebb, mi az egyezmény hőseinek szavaiból kirí, s ez több mindennél. A vád noha terhes, de be van bizonyitva.

Szerencsére csak a mi kisded irodalmunkat emlitve is, tényleg máskép áll a bölcsészet ügye. Nem szükség hogy a történeti mezőre kibocsátkozzam, s kiszinezzem a a különböző filozofiai feleket. Azt mégis lehetlen mellőzni előadásom folytán hogy az üldözőbe vett spekulativ filozofiának, melyre Hetényi annyi kiméletlenséggel annyi nem tisztességes czimeket halmozott szent haragjában, Szontagh annyi sok helytelen élczet csinált könnyü jó kedvében, nemcsak multja van hanem, mint remélnünk szabad, jövendője is a magyar elmében s irodalomban. De megigérvén már, hogy elő fogom tárni a felőle kivehető nyomokat: ám legyen. Bár rövid leszek, előadásomból mégis ki fog tetszeni, hogy közöttünk e század eleje óta nem is volt élete, azaz előmenetele, gyarapodása más bölcsészetnek, mint az elmélődőnek. Mert a kanti rendszer vallói nem hogy fejtették volna tudományukat, hanem inkább megfeneklettek a dualizmus kettős zátonyán, vagy a mi nem jobb, visszaestek a Kant előtti tanokra, névszerint a skotok közérzelmi tanaira. -141- Az ekklektikus, vagy más lehető felekezetbeli bölcsészek, azok ma is, mik hajdan: szedegetvén mindenünnen, vagy elülkezdvén szokás szerint az érzéki természetességen, melynél megállapodtak. – Továbbá gyakorlatiságot tekintve, nem ugyan a szabad ég alatti tárgyilagosság értelmében, hanem spekulativ szempontbul, az én magyar irodalmi buvárlataim s mindennapi észrevételeim nyomán, csak ott mutatkozik szembetűnő életrevalóság, hol a régi felfogási módokban kezd alábbhagyni az irodalom s az ujnak enged befolyást. Emlithetek tudományt, mely derék mivelői fáradozása mellett is azért halad kevésbbé sükeresen, mert mindez ideig sem fogadta be a spekulativ elmejárást; ilyen az összehasonlitó nyelvészet. Utoljára és az előbbeni adatokból, rövid irodalomtörténetként fog már eddigelé nyilatkozni az elmélődés ügye; melyben akár az irók számát, akár müveik bensőségét tekintsük, ha neveket emlitek, egynek sem lesz oka pirulni a társaságért, melyben emlittetik.

Kant után a bölcsészetnek két utja állt nyitva Európaszerte. Az eszmei ut követése mihamar nyilvánvaló lett irodalmunkban is. Erdély, hol a gondolkodás – mert költői alig voltak Erdélynek – oly régidők óta lel kedves tanyát, valamint Cartes korában Apáczai Cserével, ugy Fichteében is megelőzte Magyarországot Sipos Pál és Aranka György bölcsészeivel. Fichte mély forrongásu elmélkedéseit amaz előbbinek munkáiból érzé ki a magyar tudós világ még szászvárosi tanársága idejében már, majd később Sárospatakon, hová 1805. nov. 12-én iktattatott be tanárnak. Itt az irodalommal, különösen Kazinczyval jővén közelebbi ösmeretségbe, azonnal -142- felhangzott az ember hire és iratott hozzá a nevezetessé vált „Manikheussá lettem“ kezdetü bölcsészköltői episztola. Száraz bölcselkedő valószinüleg unalommal fogja e költemény sötéttiszta merengéseit olvasni; de ha nincs megvonva tőle minden költői sugallat és elevenség, magas gyönyörrel kisérendi a gondolatok emez iránykereső tétováját, s kiveendi belőle az alanyiság erejét, a fichtei alapgondolatot. –

Schelling bölcsészetének, irja Balogh Pál 36) jutalmazott bölcsészettörténeti pályamüvében, „különösen a természettudományokkal foglalatoskodók hódoltak.“ Tehát mint külföldön. Első, ki ezen filozofia szellemében szólott nyelvünkön, Zágoni Aranka György. Ő vénente bár, Kant bölcsészetét hallgatá Marosvásárhelyen, de később „olvasásai után természetbölcseleti nézeteknél állapodott meg.“ Ugyancsak Schelling követői voltak Pethe Ferencz, dr. Rácz István, dr. Bódogh Mihály. Nyiry „Mathesis intensorum“ czimű munkájával, nemkülönben schellingi befolyás után fogott uj rendszeren szólani. Készite is egy nagyobb munkát, mint buvárkodó elméjének maradandó emlékét, de a mely özvegye által, mint meghagyta volt, néhai gróf Teleki József pártolása alá tétetvén le, hová lett, még eddig nem tudhatni. Világosan kivehető a schellingi tudomány Balogh Sámuel bölcseletéből. Ő „az empirikusok és idealisták szektáit, mint két oldalt, mely az egységet alkotja, soha egymástól el nem választhatja, ha csak minden isméreteit felbontani nem akarja; ha értelme láttatik is azt megkülönböztetni, de az -143- észben változatlanul áll az egység“37). Ugyancsak Schelling követőjeül vallja magát Balogh Pál; mégis ugy tartom, hogy az azonsági rendszer alkotójának senkire sem volt oly eldöntő befolyása mint Schediusra, ki valóban ott fogta fel a mestert, a hol legméltóbb volt felfogatni, t. i. az izlés dolgában és önálló eszthetikai kézikönyvét 38) az azonsági bölcsészet ihletése után irta. Mocsy Mihály természettudományi értekezései hasonlóul Schellingre mutatnak vissza.

A hegeli észjárás, gondolkodás mint bölcsészet, majd negyven év óta isméretes már közöttünk, tehát szinte egykorulag németországi elhirhedtével. Tanát legelső ízben a széles tudományu Fejér Györgynél 39) olvassuk 1818. évből, kinek a filozofia, Hegel szerint, „észtudomány, mennyire az egész létet megtudja.“ Azonban Fejér, ekklektikus létére már elvénél fogva sem gondola Hegel általános eszmeiségében netaláni oly önálló rendszerre, minő vala Kant birálati bölcsészete. Sőt a mennyiben Hegel a történeti fejlődés szálaira füzé az egész bölcsészetet, bizonyos, miszerint alig láttak rendszerében mást, mint valami bölcselkedő regényt a tudomány kedveért; igy kevésre becsülték; a hol pedig a gondolat határozmányaival, az eszme alkotmányával küzd és addig elé homályos, kemény nyelven szól: nem értették; s igy megint föl sem vették. Tüzetesen, világhirében felfogva Hegel bölcsészete jóval később, azaz 1830 után egy pár évvel, Pápán a ref. főiskolában kezde tanittatni Tarczy Lajos által, ki érte a tudományos világ háláját vivta ki magának. Mind a mellett nem talált köztetszésre. -144- Ugy hallom, hogy a süker nem volt valami szembetünő. De nem is lehete alábbvaló mint azelőtt, Márton István idejében, Krug rendszerével, vagy akárkiével Pápán vagy másutt. Ha ismérjük a hazai tanintézetek állapotát, nem fogunk rajta csudálkozni. És megtörtént, a mi nem példátlan, de mégis jobb lett volna, ha soha meg nem történik, hogy a tanárnak megtiltatott Hegel szerint tartani előadásokat. Homéri kaczaj az alvilágban! Kant bölcsészete is tiltott portéka volt egy időben, Cartesiusé is. A sárospataki főiskolai évkönyvek bőven szólnak felőle, hogy a tanárnak kikötötték, megtiltották: ne tanitsa Cartesiust. A pápai esemény azóta sokképen használtatott fel mint adat, a hegeli tudomány ellen, nem ugyan békés, nyugodt érzelmü polgárok, vagy féltékeny vallásfelekezetek, vagy pedig türelmetlen kormány, hanem egyenesen bölcsészek által. Szerencsére! Mert, noha bölcsészeti müvelődésök kiskoruságát fogja is az eset ama bölcsészekre bizonyitani, mégis jobb hogy általok történt. Ne is tulajdonitsuk azt másnak mint ama hibás felfogásnak, hogy a bölcsészetet ugy nézték, mint szokták a kenyértudományt. Mégis eljárásuk épen oly igazán érdemli meg az „odium philosophicum“ czimet, mint a kölni jézsuitáké hajdan Reuchlin ellen azért, mert ez héberül is tudott, következéskép nem lehete jó keresztyén, méltán czégéreztetett mind e mai napig ösmeretes „odium theologicum“ nak. Ám szabadjon hinni az idők folyásárul, miszerint gyógyit a hibás nézeteken, és munkál az elmék éredésére; szabadjon egyuttal föltenni, hogy a nevezett főiskola igazgatósága nem veszi jó kedvvel, ha -145- valaki bár legjobb akarattal is emliti eme tudomány elleni galád eljárást. Ez legyen vezeklése!

A pápai esemény vagy az uj filozofiának kitiltása nagy hirré ment ki az országban. Kezdtek róla himet varrni. Az 1836. Tud. Gyüjtemény VIII. és XI. kötete polemiát is hozott az uj tudomány ügyében N. J. mint támadó, Tarczy mint támadott fél között. Az egészben legnevezetesb, hogy N. J. a Tarczy oskolai kéziratának első és utolsó szakaszát metszé ki, s mutatta fel. No ennyiből ki ne fogná megitélhetni Hegelt, Tarczyt! Pár év mulva már nagyobb vita keletkezett az „Athenaeum“ elismert tekintélyű tudományos és szépirodalmi lapban. Vecsey, volt debreczeni tanár, gondolom, a pápai esemény hirére, sürgető kérdést intéze a hazai tudósokhoz: fedeznék föl: minő bölcsészet az a „hegelizmus.“ Warga, Szeremlei, Taubner mint jelzött hegelisták, szóltak a kérdés felvilágositása körül, de a csatát elvesztették. Mi e vitatkozásból emlékezetre méltó felmaradt, leginkább a különböztető értelem éles voltát, találó elmésségét mutatja egyik oldalon, mig a másikon nehéz mozgásu tanultság, hitszerű komolyság uralkodott. Nem annyira meggyőződést mint inkább nevetőket szerezni volt az erősebb fél törekvése. Ez a hangulat azóta folyvást is uralkodik bölcsészetünk „athenaeumi“ nyertes töredékén. Komoly egy dolog, midőn a filozofiát bohózatnak kell kisegiteni!

De a mi régi, nem tartja ki sokáig; s az ó tudomány ez erős védelem alatt összeomlott. Egy más felekezetnek kelle támadni uj néven, uj alapon. A szükség érzete hazai tünődéssel párosulva hozá elő a „magyar“ filozofiát Szontagh „Propylaeumaival“, melyből Hetényi -146- hozzájárulta után „egyezményes,“ végre pedig egész neven „magyar egyezményes“ filozofia lett, mikép előadtam. A szükség érzete, mondám. Különben nehéz volna kimagyarázni ama hirtelen változást, mely szerint némelyek mihamar hagyák el a birálati rendszert és visszamentek a régibbhez, mikép az egyezményesek; vagy ellenkezőleg teljes odaadással estek az ujnak, mint, állitólag, a hegelisták. És imé e szavakban igazolva látnók valamely nem hegeli de nem is kanti gondolkodás feltünését. Nevezetes hogy ezen uj gondolkodás az igazi kantiak által, noha ellenök volt, nem fogadtatott egykedvüleg, mert ezek is jobban szitottak olyan ujhoz, mely az ő tudományuknál régibb, és a multra vezet, mint olyanhoz, mely fiatalabb és előre mutat. Épen ugy az uj felekezet minden más felekezettől különbözni akarva is, megegyezett másokkal annyiban, hogy ellensége lön az elmélődésnek; s ezen fölül magának igényelte a hegeliek meggyőzését, noha e dicsőség tulajdonlag Vecseyt illeti, ki pedig sohasem emlittetik az egyezményes bölcselkedők sorában. Igen természetes ily módon, ha nem általa nyert győzelem hatalomjeleit tűzvén ki mutató czimerűl, roszul találta be magát a győző szerepébe; azaz nagylelkű diadalmas nem lehetvén, hol könnyen nevető hol komoly feddőzésű, de mint két esetben, gunyolónál több nem telt ki belőle. Hanem a hegeli tudomány hiveinek vesztesége, mint az idő meg fogja mutatni, nem volt egyéb látszólagosnál. Azért igen jól tudák titkolni veretésök fájdalmát. A győzelem más oldalrol nem használtatván fel gazdája által, idegenre ment át, s ennek, mint nagyon természetes, roszul állt a nyertes örömét vallani. Gondolkodó elmének, ki valami előmenetelt vára e -147- tudományos vitábul, alkalma és módja esett ily formán kérdést tenni nem egyszer: hát annyibul áll az egész irodalmi süker, hogy a bukott fél egyre gunyoltatik a nélkül, hogy a tudomány velőbe ható itészettel biráltatnék, czáfoltatnék máskép, mint az első egy két tételnek, a hegeli lét és nemlét kategóriának pelengérre állitásával. Semmi sem használt a hegeli rendszernek annyit, mint eme lovagiatlan eljárás. Kiváncsiak lettek reá az emberek, rokonszenvet tápláltak iránta, mely a jó indulatnál aztán nem állapodott meg, hanem lassanként elfoglalá az elméket, a vizsgálódó fejeket. Mert a nap süt, ha roszul beszélnek is róla, és a szellem munkás, ha nem foglalják is rendszerbe minduntalan. Mint előadám, az általános eszmeiség nem kellett; de a szóban erő volt és megtartá magát. Mulatságos e részben amaz eljárás, hogy az „eszmeiség,“ a mi ellen még eddig nem volt kifogás, elvettetett, az „általános,“ a mire kigyót békát kiáltottak, elfogadtatott. Diviserunt vestimenta ejus! Az „általános“ kifejezés divattá lett. Az is beszélt róla, a ki nem értette; de azért ugy beszélt róla, mintha értené. Annálfogva használván, használta roszul, mint Hetényi. Mert az a szellem titka, hogy az emberekhez, a felfogáshoz méri magát. Egyikre divat, másikra vélemény, harmadikra tudalom képében hat. Nincs mód ellene állni. Ha el nem fogadod önként, elfogadtatja magát veled kényszerüleg.

Mi lehete már korszerübb, mint általánosról, általános egyezményről beszélni? Korszerübb alig lehete más, de észszerübb volt minden bizonynyal az általános eszmeiség. Ugyanazért az ujonnan fölmerült egyezményes rendszer szóhajtásainak, a Kant és Fries lanyha tiszteletének -148- közepette is megőrzék az elmék az ujabb elmélődés iránti vonzalmat, mignem a hegelizmus követésének hangja ujra megneszszent az irodalomban. Azaz másoknál is mutatkozott a hegeli nyom, nemcsak a régieknél, kik meggyőzettek, de csak egy perczig sem hagyták el zászlójukat. Sőt Horváth Czirill valamennyit megelőzé vizsgálódásaival, s ha nem számittaték a rontónak árult bölcsészet hiveihez, ildomos fölléptének tulajdonitható. Ő ugyanis nem csinála zajt szóval, hanem annál erősebben ragaszkodott az ujhoz tettleg. Régidő már az, mikor ő ily tételeket hirdete: 1) dolgok, melyeket nem látok, bizonyosan léteznek az észben; 2) nincs filozofiai rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék; 3) a történeti álláspont az, melyről most a józanabb rész a filozofiai tüneményeket vizsgálja; 4) a filozofiában puszta ellentéteknél vesztegelni káros egyoldaluság; 5) a rendszer mint egy organizmus; mely számtalan elemet elfogad, de valódilag csak azokat sajátitja el közülök, melyek megvalósitására szükségesek 40). – Ezek mind Horváth Czirill, akarom mondani, az általános eszmeiség tételei. De ő nevet nem monda, különösen alig csak alig hogy emlité olykor Hegelt értekezéseiben, s nyugton maradt mind ez ideig. De nyugton maradt tudománya is. Mert noha épen ő állapitá meg közöttünk, hogy nincs bölcsészeti rendszer, mely valódi becs nélkül szükölködnék: mégis épen az ő bölcsészi irányának ismértetésére van megjegyezve az Uj M. Muz. szerkesztője 41) tollával, hogy a Horváth Czirill és Hetényi által követett bölcsészet „egymást kizáró, tagadó, engesztelhetlen.“ Ez, mint már -149- volt érintve, nem áll. Az általános eszmeiség épen azért eszmeiség, hogy minden bölcsészeti mozzanatokat beölel, méltat, s felhasznál ön szervületének táplálatára. De áll igen is, minden másféle bölcsészetre, legyen az birálati, tapasztalati, anyagi stb; mert csak az eszmeiségben van végetlenség, általánosság; csak az eszme oly végetlen elv, hogy benne az anyag is megalapittathatik, mi az anyagról, megforditva, nem mondható; és igy az eszmeiség nem anyagiság; bármennyire szivesen ohajtják is némelyek összekötni Hegellel Moleschott Jakabot, Vogtot; mely utóbbiakat épen a hegeli tudomány védői szokták rendre utasitgatni Németországban, mint sok legujabb időbeli czáfolati példák mutatják.

Méltán gyanuba vehető ennélfogva egyrészrül szóban levő bölcsészeink önállása, másrésztül tudománytörténeti jártassága. Meglehet, s a valószinüség oda hajlik, hogy nem Hegel tudományát roszalják, hanem inkább nevét. Megvallom, nem ohajtom hogy e részben igazam legyen, de mégis legyen inkább nekem igazam, mint hogy iróinkra bebizonyodjék, miszerint ösmérve is üldözik Hegelt. Amaz gyarlóság volna, ez gyalázat. Mert vegyünk hazai tudósokat, kik párti érdekből, mely személyekre hajt, sohasem szólottak, s független vizsgálódási nyugalmat sőt tartózkodást tanusitottak az uj iránt, s becsülő figyelmmel vonzódtak a régi felé, minők a boldogult Fejér György, az élő Szilasy János és Purgstaller József: mindez irók ismérik Hegelt, felejték-e el magokat egy perczig is annyira, hogy belőle veszedelemnek státusra, egyházra lettek volna határzott jós papjai? Még Szilasy legtartózkodóbb. „Philosophiai tanulmányai“ nem mutatnak föltétlen odaömlést Hegel -150- keblére, de visszataszitó ellenszenvet sem. Ő nem örült a győzőkkel, hanem folytatta elmélkedéseit, s mindjárt a Hegel miatti pör végződtével felolvasásokat tartott az Akademia kebelében. Azokból kitetszik, hogy csak nem bátorkodott hive lenni az ujabbkori bölcsészetnek, de megvallja, hogy „a vele való foglalkozás szép eszmékre szolgáltatott alkalmat,“ hanem rendszere annyira homályosnak és beburkoltnak, iskolája oly ingatag és habozónak, részint bontó és rontónak látszott előtte, hogy vele társaságba lépni nem tartá tanácsosnak 42). Ennek daczára mégis fontos Hegelre nézve ugyancsak Szilasy nyilatkozata. „Részemrül nem bánom, itéljen Hegel felől kiki, a hogyan neki tetszik; de azt mint bizonyost állitom, hogy Hegel és iskolája mellőzvén a logika, metafizika és pszükhologia s más effélékre való befolyást, különösen hatott a filozofián alapuló nagyobb tudományokra, milyenek a theologia, politika, hisztória, fizika és az eszthetika 43). Annyi vád ellen, mennyi Hegelre nálunk szóraték, ez is igen elég védelem. Mit mondjak Purgstallerről, ki évek óta egyezményesnek, s a mi ezzel azonos jelentésü, az általános eszmeiség ellenségének is hireszteltetik? Ő, ugy veszem észre, bölcsészeti meggyőződéseivel másutt áll, mint állott akkor, mikor „Észtan, vagyis gondolkodás és ismetan“ czimü bölcsészeti munkáját irta. Névszerint az ujabbkori elmélődésre vonatkozólag, kimélettel, mi az elismerésnek csalhatlan kezdete, szól Hegelről. Világosan kimondá e bölcsészünk, hogy a Hegelre hányt kövek, vagy saját szavaival: „a régen elhunytra (Hegelre) szórt -151- kárhoztatás nincs eléggé okkal támogatva; s föltéve hogy rendszerében pantheizmus rejlik, tiszte a kritikának szigoruan vizsgálni: van-e czáfolhatlan észokkal támogatva; mert tegyük, hogy ama világnézet tudományilag van igazolva, ugy a tudomány kénytelen azt türni 44). Fejér Györgyöt már idéztem, s körömhöz képest illően méltattam.

A most emlitett bölcsészek egyike sem állván vitában Hegel miatt senkivel, pártatlanság tekintetében valamennyi szaktársaikat felülhaladják, Ők, egyen kivül, ma is élő és legmunkásb müvelői a bölcsészetnek irodalmunkban. Rólok és utánok önként jut eszembe az egyháziak, különösen a kegyesrendiek nagy érdeme a bölcsészet körül. Kegyesrendi volt Cörver Elek is, és épen egy századdal előzte meg mai utódait, midőn a peripatetika filozofia után oly sükerrel és első müködött az akkoriban felkapott wolfi bölcsészet meghonositására, hagyván szent hagyományt szellemi örököseinek.

Irodalomtörténeti tényül, s teljes határozottsággal állitható ezen adatok szerint, hogy az ujabb elmélődés midőn megbukni látszott, nem bukott el, hanem csak védelmezői hanyatlottak meg. Ez okbul reá, mint olyanra hivatkozni, mint történettani lényre mutatni, még igen korai. Sőt inkább élő elevenség az közöttünk. Mert nem felfogta-e ujból az elmélődés ügyét Térey még 1843-ban mindjárt Szontagh ellen, birálván ennek Propylaeumait 45); aztán nem tört-e egész bátorsággal lándzsát Hetényivel 46) Bocsor István ugyanez időtájban 47); -152- mig a régi harczosok mindegyike folyvást hive maradt az ujnak e jelen óraig, sőt egyes tudományokra is többen átvitték a hegeli bölcsészetet, mint különösen nevelésre Warga és Szeremlei; ez utóbbi a jogbölcsészetre is; ki, miután még 1841-ben adta volna ki a hegeli rendszert ily czim alatt „Az uj filozofia szellemvilági fejletében 48), 1849. év folytán jelent meg tőle “Jogbölcsészet 49). Mindkettő önállóan. Folytassam-e a neveléstan ujabb alakulását? Csak jó emlékezettel fordulok vissza néhány sorocskára, melyet ama nemes törekvésü, alföldi kisded irói kör, a „Néptanitók könyvének“ alapitói 50) Hegel ügyében jó alkalommal Eötvös ellen, ki az uj kor Arisztotelesét kárhoztatja, mert igy tanit: „a mi van, az jó,“ védelem gyanánt elmondottak. Emlitsem-e továbbá a „Protestans theologiai könyvtár“ dolgozó társait, s ujból egy kis önczélu szaktudós irodalmi kört, mely Hagenbach után a velőkig van meghatva az ujabb kori bölcsészet által? Ők a theologiát Schleiermacher elvein, a mint ezeket a hegeli befolyás meghatotta s módositotta, irják, tanitják; s egyuttal beösmerik, hogy mai nap puszta józan észszel, tudomány dolgában, nem sokra mehetni. Még nem szóltam a történetirásról, jog- és széptanról. Nem is akarok oly határzott itéletet mondani, mint ha példaul az ujabb és valóban uj történészek, Csengeri, Szalay, Wenzel iskolailag tanulták volna be Hegelt, s kapnák az ihletést utána. Ilyet nem mondok, mert négy fal közötti elmélkedéseiket nem ismérem. Igaz mégis, hogy munkálataik át meg áttörvék a hegeli elmejárás verőfényével. Sőt többet mondok. Henszlmann Imréről, -153- önvallomása után, mihez nem fér kifogás, tudom, hogy sohasem foglalkodott Hegel széptanával, mégis, mint én kimutattam, semmi sem igazolja ugy egymást, mint Hegel theoriáját Henszlmann gyakorlata, az viszont ezt, elannyira, hogy mindkettőnek széptani nézetei, habár különböző oldalrul indultak is, egy nagy igazsággá jöttek össze, mint én az egykor kigunyolt „eleven, czélirányos, jellemző“ három szépalakot a hegelféle „jelvi, remek és regényes“ müformákkal ugyanegynek bizonyitám 51). Mondhatnék s pedig egész jámborsággal, magamrul is annyit, hogy előbb voltak afféle meggyőződéseim gondolkodás után, mint tanulmányaim könyvből; de hát ki hisz mai világban az irói önvallomásoknak? Végezetül legyen az eszmei bölcsészet javára felhozva Győry Sándor52) nagy becsü értekezése az Uj M. Muzeumból. Őt nehezen fogja érthetni könnyed külföldi tanultság, ifjusági kapkodás ellenvetése. „Az emberiség eszményi fejlődése,“ ez az értekezés czime, az uj filozofia sarkköveit rakogatja le. Hadd szóljon Győry maga. „Az általános filozofia, mint egy másik uj korszak az elméleti világban nagy részvétet gerjesztett és szintugy számos követőkre mint megtámadókra talált. Legkellemetlenebb benyomást talán az tehetett az elmélkedni szerető közönségre, hogy a legmélyebb gondolkozó fők, milyenek minden kétségen kivül az általános filozofia alapitói, ugy hurczoltattak, meglehet méltatlanul, a fel nem világositott nagy közönség törvénytelen itélő széke elibe, mint éretlen gyermekek vagy szinte tébolyodottak. -154- Az általános filozofia követői közönségesen idealizmussal, pantheizmussal, atheizmussal, erkölcs elleniségre vezető elvekkel, fatalizmussal vádoltatnak és minden egyébbel, ha van még valami, mely irántok gyülöletet gerjeszthet. Ezen vádaktól távol azon férfiak nyilvános élete, a kiknek tanitmányait látjuk előnkbe terjesztve, és ha a filozofiában elégnek tartatik néhány betanult szavakkal vitázni, azoknak értelmét hol ide hol amoda huzni vonni, azokhoz következtetéseket aggatni, mind addig mignem föltett eredményünkhöz jutunk, ugy hadd menjen a maga utján, nem sokat törődünk vele.“ – Igy szól Győry Sándor elfogulatlanul és eléggé idős korában, hogy éltesek által ifjunak ne kisebbittessék; és fejtegetvén az ujabbkori elmélődést, ezen tételben mondja ki megnyugvását, s az eszme iránti hódolatát: „korunk az általános filozofia kifejlődésénél állapodott meg;“ és ez alapon szövi további okoskodásait az emberiség eszményi (talán inkább eszmei 53)) kifejlődése körül. Elég, elég, hogy az eszmeiség ócsárlói ellen bástyát találtunk legyen okoskodásaiban. –

A helyett, hogy a tudományoknak nem a divatos vagy jobban: a régi skot- és kantféle bölcsészet nyomán való haladását részletesen és tovább is bizonyitgatnám, egyedül a nyelvészetről van egy két szóm, részint magam igazolása végett, részint a nyelv körüli más más utú törekvések összehozására. Én, mint másban, ugy itt is szeretem együtt tartani az elméket, s nem látok semmi veszedelmet abban, ha Czuczor egyik, Hunfalvy másik utat követi a nyelvtan megalapításában. Ez nincs -155- az én általam követett bölcsészet ellen; azonban más oldalról nem kis aggodalmak keletkeztek az iránt: lehet-e Czuczor utját jogositani. Én, részemről, jogositottnak hiszem, tartom; s nem támasztok gyanut okok ellen, ok nélkül. De honnan van hát nyelvészeink aggodalma, kik a bölcsészeti nyelvészettől, mint Hunfalvy Pál, féltik a nyelvet? Felelet: nem elegendő bölcsészeti műveltségből, vagyis az egyoldalu gondolkodásból, mely szerint a történeti vagy összehasonlító nyelvészek elvetnek mindent, a mit a nyelv külső történetéből nem merithetnek, vagy más szóval: semmit sem hagynak az élő tudalomra, a nyelvösztön és érzékre, holott a magyar nyelv nem oly teljesen bevégzett jószág még, melynek csak története volna már, hanem van folyvást eleven, munkás élete, szülemlő képessége, mely szerint ha nem teremt is minden nap uj alakot, de legalább ujraszülheti a régieket, mint ujra is szüle már sokat; nem is említve az egyszerüséget, mely a tisztultság, éredés tagadhatlan jele. – Hibáznak továbbá nyelvészeink abban, hogy a nyelvet, mint bölcsészetit, nem a képzet, hanem teljesen a gondolkodás müvének hiszik; legalább ide vág Hunfalvy Pálnak ellenem felhozott okoskodása, melyben a betük jelentességet, az organizmus szolgálatát a nyelv körül, elveti. Mert ha valamit állitok is „a magyar betük ősjelentéséről,“ ez még nem azt teszi, hogy annak „minden más nyelv betüiről is okvetlenül“ állani kell. Épen az a nyelvek sajátsága, hogy bennök nem azon abstrakt egyetemesség dolgozik, mely nem is egyéb, mint egyetemesség, hogy a mi egy nyelvben történik, másikban is ugy történjék. Épen abban áll a nyelvek szelleme, hogy a mit egyik nép igy fejez ki: a másik amugy fejezi ki, -156- vagyis a dolgot, mely egy és ugyanaz, p. a napot, egyik mondja nap-nak, a másik sol-nak a harmadik Sonne-nak, igy az isten, világ stb. szavak végetlenül. A mit már élő nyelv körül tudni lehet, az nem foglaltatik mindig oklevelekben. Sőt a nyelv élete épen a tudalom maga. Soha se keressünk azért oly egyetemességet, a mi csak névleg az, ne különösen nyelvekben; ne is fogja rám senki, mintha én olyan bolondot állitanék, „hogy egyedül a mi nyelvünk hű lenyomata az emberi organizmusnak, s a többi nyelvek elkorcsosultak“54); mert ez az én bölcsészeti meggyőződésemmel ellenkezik; holott más oldalrul nem csudálom, ha olyanokért tétetem felelőssé, a mik a régi elvont bölcsészeti gondolkodással épen egyeznek. Ilyen már az a meggyőződés, „hogy a nyelv bölcsészeti müvelése az élő tudalom és ezer meg ezer példák nyomán fölösleges, mert a bölcsészet egyetemes tudalom dolga, igy tehát bölcsészeti nyelvmüvelés után a nyelvek között nem volna különbség, holott a tapasztalás ellenkezőt tanit.“ És épen mert a tapasztalás ellenkezőt tanit, azaz a nyelvek különbségét: ezért kell lenni a magyar nyelvben is valami különböztető határozmánynak, tulajdonkép sajátságnak. És ez a sajátság nem épen az, mi a magyar nyelvnek, példaul az uralaltaji nyelvek közül, mint felmaradt rész, jut, hanem az, a mi a magyarnyelvet folyvást élteté s virágoztatá addig is, mig uralaltaji nyelvekről nem is álmodtunk. Ez pedig a nyelv mai élete, melynek törvénye nincs megirva előre a rokonság határai között.

Hasonlóul hiába való törekvés „a magyar nyelvnek -157- minden izikéjét oklevelesen meghatározni“ akarni, mert a nyelv oly szabad alkotásnak is helyt ád, minő a legszilajabb költői képzelődés vagy kedvcsapongás mögött sem marad hátra. Én tisztelem az összehasonlitó nyelvészetet, s erről Hunfalvy P. is vön értesülést, hanem az még nem minden. És Hunfalvytól nem vehető épen rosz néven, ha emlitvén „a hires filozofia tudományt,“ kicsinléssel szól felőle, mert ez neki már szokása, másfelől az a bölcsészeti gondolkodás, a melyre munkáiban ismerhetni, nem is egyéb mai nap, mint csak épen hires. Ő, hiszem azon bölcsészetről szól kicsinléssel, a melyet ösmér; tudnillik a magáéról; ez jogában áll.

A nyelv, mint emberi szellem müve, dolgok tárgyak neve. A dolog vagy tárgy (nap, isten, világ) ugyanegy; a név (nyelvek szerint) különböző, hasonló vagy épen ellentétes. Lucus a non lucendo. De a dolgok nem üres, holt lények, hanem bennök erők, törvények munkálnak, nyilatkoznak; és pedig elménk meg szokta különböztetni bennök a lényegest a látszattól, az allományit (substantiale) a járulékitól. Egyik tárgyat elnevezé az ember egyik, másikat másik tulajdona után; vagy épen a magyar ember a lényegi, másik csak a látszati oldalt vette észre, s fogadta el inditóul a dolog elnevezése végett. Sőt tetszett valamely nyelvnek ugy és nem máskép álkotni szót, mint Humboldt irja: aus freier Lust, teremtői játékból: ki veheti kérdőre? Az összehasonlitó nyelvész? Soha! A mit a képzetek társakozása egy Shakspearenél, egy Jean Paulnál vagy magánál a népnél, dalai, meséi, közmondásaiban szabad, senkitől nem engedelmezett, de nem is kért módon összehoz: mindazt előhozhatja, mindazt a szabadságot követheti a nyelv és jaj a nyelvnek, -158- a mely ebbeli szabadságát nem követi, nem használja, mert megkövesül, elveszti szülemlő erejét utóvégre. Mondom, ismét mondom, „okleveli bizonyosságot“ ne keressetek a nyelvben; ne is feszitsétek a szellemet a tudvalevő szabályokra, és ugy ne a nyelvben, mint ne egyebütt. A maga önutú, szeszélyes, daczos alakaiban a nyelvet követni, a nyomokat kimutatni, ez nem épen oly csekélység, mint pusztán az adatok emberei gyanitják. Tiz összehasonlitó nyelvészünk lesz addig, mig nem kettő olyan, minőt, előbbiek után, ohajtok, Czuczorban pedig jó formán birunk is már.

Ha tehát történik, hogy valamely tárgyat ez a nyelv talán lényegi, amaz ellenkezőleg látszati oldalrul foga föl és nevezett el, és erre a betük vagy hangok segitségét sajátságos módon vette igénybe: nem lehet-e szólni bölcsészeti nyelvmüvelésről, mint ezt, Czuczor után, tömérdek példában isméri a magyar olvasó már eddigelé? És ha nyelvünkben talán inkább lényegi mint látszati oldaláról van elnevezve a dolog, nem mondhatni-e, hogy a magyar elme inkább bölcsészi mint költői határozmányait ragadta meg annak, vagy mgforditva? Igy a bölcsészeti nyelvmüvelésről, igenis, lehet sőt kell szólni, ha nem akarjuk egyoldaluságban szilárditani meg a nyelvészetet, mitől isten őrizzen. De ez a bölcsészeti nyelvmüvelés korántsem azt teszi, hogy mindig kategóriákat pergessünk ajkainkon; hanem ez uton lehet szólni valamely nyelvnek bölcsészeti vagy költői hajlamáról, de akár ezt, akár azt mondjuk, mindig bölcsészkedve, okot fejtve szólunk, különben az egész nyelvészetet igen közönyös dolognak tartom, olyannak, melyben semmi sincs egyéb emlékezeti tudatnál, a lélek bensősége nélkül. -159-

Mindezektől azonban elüt Hunfalvy P. értelme a bölcsészeti nyelvmüvelésre nézve. Szerinte „bölcselmi magyar nyelvtudomány az leend egyszer, mely felfogva a nyelvek közötti egyezést és különbséget, fel az altaji nyelvek általános jellemét, azok mélyébe hat, s a magyar nyelvnek minden izikéjét oklevelesen meghatározza“55). A mi ezenkivül van, szerinte, ráfogás, ugyhivés. Látni való, hogy ő pusztán csak adatokat szeret a nyelvben még pedig irott adatokat. Ez igen fontos egy dolog, de az élőnek van élete is nemcsak története, jövője is, nemcsak multja. Én ezt is becsülöm Czuczorral és Lugossy és Ballagival együtt, mig ő csak amazokhoz ragaszkodik. Ez érdeme egy részrül, mert munkássága eddigelé is bámulatos, és hibája más részrül, mert türelmetlensége már is kiállhatlan. A bölcsészeti nyelvmüvelés nem törli el a nyelvek közötti különbséget, ha bár egyes hangokat, szókat végső elemekig bonczol is. Ugyanazon hangot máskép veszi más nép. Ugyanazon tárgyat más tulajdonság után nevezi el más nyelv. Ugyanazon nyelvtani alakot más módon szerkeszti más nyelv. A hang egy, de a felfogás különböző. A tárgy egy, de sokfélék a benne fekvő tulajdonok. Egy az értelem, de más az alak, p. a mondat formája.

Ha tehát emliti Hunfalvy, hogy nem tudja: „miért nevezte el az ökröt a régi hindu a vah (vehere) szótul, a görög a boare-tul s a magyar az öklelni-tul;“ ha nem látja be „azon belső metafizikus szükséget, melynél fogva különböző uton nevezték el a nyelvcsinálók az ökröt;“ és ha „az erre adandó felelettől függ az igazság, melynek hódolni fog“56): ugy előbbeniekben kész az eligazitó felelet. -160- Hiszen a magyar sajtói Tárczában hozza fel maga Hunfalvy, hogy „némelyek a szanszkr. uksan-t (taurus) seminatornak értelmezik.“ Hogy ez épen valami nagy metafizikus szükség volna, arra semmi szükség, mert a nyelv a képzet dolga, nem pedig a gondolaté s épen azért különböző. Ha a gondolaté volna, ugy nem volna különböző; mert a gondolat egy és ugyanaz, p. az ökör sehol sem tartozik nem szarvas állatok közé, de tulajdonai után egy osztályba eshetik lóval, tevével; s a lovat, tevét is el lehet vala nevezni vah (vehere) szótul a nélkül, hogy mindaztal ló és teve összetévesztetnék az ökörrel. De az öklelni-tul lovat már nem igen fog nyelv nevezni soha, mert a ló nem öklel. És igy a metafizikus szükség mindössze is a dolog, a tárgy maga. „Vah (vehere), seminator öklel, boare,“ mind tulajdonságai az ökörnek, ennélfogva lehete is közülök akármelyik után neveztetnie; mint nem fogna meglepni, ha körme, szarvai után neveztetnék is valamely nyelvben talán szarvasnak, körmösnek stb.; mikor csak annyiban volna beleszólója a bölcsészetnek, a mennyiben elitélné hogy melyik nyelv nevezi lényegesb vagy kevésbbé lényeges oldal után ugyanazon tárgyat. – Igy jár el szellemünk a nyelvalkotás körül. És gyanus az a bölcsészet, mely nem tudhatni vél oly dolgokat, melyeket még nem tud, ellenkezőleg nem tudni vall olyakat, melyeket tudhat. Ennélfogva semmi nagy bölcseséget nem látok abban, hogy „miért nem jelent a menni szó repülni-t.“ Ez a szőrszálhasogatásnál is finomabb, és lehet, hogy igen gyakorlati, de a „lét és tudat“ bölcsészetének vele semmi köze. – Térjünk vissza ennek ügyéhez közelebbrül és végezetre.

XVI.

Ugy tetszik, legalább nekem, hogy az a fenséges tudomány, melyet mondaszerü adatból Püthágorás óta filozofiának hi a tudós világ, jelen korunkban megállapodott. Lehet, hogy az időjárás vön uj fordulatot, s az ugynevezett gyakorlati szellemeknek viradt fel, de hihetőbb mégis, hogy valami nagy esemény történt a tudomány életében, mely miatt, vagy mert akadály, vagy mert fontos előhaladás, lehetlen kissé hosszabb időre meg nem állapodni; első esetben, hogy elhárittassék; másodikban, hogy reá mivelődjek a kor, s utána érjenek az elmék. Én ez utolsót hiszem.

E részben a német szellemet illeti a dicsőség. Ezt bevallani az igazságnak vitt hódolat. Egyszersmind állithatjuk, hogy a bölcsészet elérte férfikorát, vagy legalább tulvan a fejlődési korszak vergődésein. Ezen nyilatkozattal, megvallom, azon tudósainknak ohajtok egy kis örömet szerezni, kik a németországi bölcsészeti mozgalmakban, miképen Kant óta történt, megrovandónak lelék a rendszerek egymásutáni gyors következését. De ugyanazon tudósainknak mondok más oldalrul keserüséget, ha állitom, hogy ilyes felfogással s ellenvetéssel akaratlanul is elárulják, hogy igen elmaradtak, vagy tévuton járnak, talán vég meghasonlásban is vannak a mai bölcsészeti tudalommal. -162-

Ma már nem igen nagy szerencse az a bölcsészet, mely tapasztalat, kétely, birálat s több efféle vezérige után indul. A tudomány megnyeré immár a lehető szervületet, s amaz elemekből elfogadta mindazt, mi bennök életrevaló, elsajátitható volt; minek öntáplálkozása végett hasznát vehette. Hasonlóul elvirultak a váladékos (ekklektikus) bölcsészet tavaszi napjai; szinte késői dolgok a nemzeti bölcsészet ferdén látott alakulásai: az angol vagy skot közérzék, a franczia felvilágosodás, a német alanyiság részszerintiségei.

A tudomány épületén egy uj emelet van készen; ezt kell meglaknunk, megerősitnünk, hogy tovább épithessünk. A szellem, ugy látszik, megfáradt a nagy munkában, s hosszabb időre pihen, a mig uj irányt lel. Láthatni ugyan mai nap is némely nyomokat, de koránsem uj, hanem csak megujitott kezdettel. Az eszmeiségnek (idealizmus) sükerült a rendszerbe ömlés, a tudományi alak megnyerése, mig a másik oldal, az anyagiság, mind hiába küzd szervületért, alakért, elevenségért. Most tehát emez utóbbi ujra kezdi a harczot 57), mint Macready Macbethe, mikor már haldoklásábul még egyszer fölemelkedik, s megerőteti magát utoljára. Mert mióta a természet, az anyagi világ is átszellemült, azaz tüneményeiben magánál fensőbbre, nemesebbre utal, senki okos nem lesz eléggé bohó a természettudományok itélő széke elé vonni az eszmeiség elvét. Pedig ez volt a rendes eljárás. A természet, mint tények országa, volt az itélőszék, a legfelsőbb biróság. Hányszor állittatott szembe egymással ész és anyag, -163- szellem és természet? Mai nap épen a legnagyobb természetbuvárok, Liebig, Humboldt stb. tesznek tanuságot a szellem ügyében.

Ha tehát megujult az anyag és szellem ős kérdése, körülbelül annyi várható utána, mint a mi eddigelé történt, hogy az eszmeiség ujra megfelel magaért, föltevén, hogy legyen valakinek kedve folytatni a vesztett ügy csatáját.

Erre gondoltam én már, midőn a bölcsészeti fejlődés megállapodásáról szólottam. Legfőbb az, hogy ezalatt időt nyerünk elérni az előre haladott irodalmakat s egy szivonalra emelkedni velök. Csak az a kérdés: miképen használtassék fel az eltölteni való idő. Mert ennek is több módjai lehetnek. Nálunk az volt eddig szokásban, hogy a bölcsészeti vagy általán, tudományos jelenségeket a külföldön kelle megszeretnünk előbb s aztán nagy ügygyel, bajjal ültetnünk által, s honositani meg. Ilyenkor a mi tudósaink belé kapaszkodva egy egy külföldi nagyságba, vitték a nevét s tudományát csudálatra méltó buzgósággal, tüzzel, vassal; inkább mint honfitársai oda haza. Sohasem szerették jobban Coccejust, Voetiust, Ramus Pétert saját népeik, mint mi. De az ellenkezővel, a gyülölettel is igy voltunk. Sohasem, üldözték jobban Hegelt oda haza, mint nálunk. Azonban a szeretet épen olyan volt mint a gyülölség: bün. Mind a kettő tekintély rovására történt; s ez mutatá és mutatja ma is azon álláspontat, melyet a bölcsészet, mint tudomány, irányában elfoglalva tartunk. Igy hallhatni közöttünk ma is sokféle bölcsészetről. Rousseau és Voltaire felől, ha tetszik, ujdonságképen csak jelenleg olvashatunk eligazitó elmélkedéseket. Van -164- embere a mult századi bölcsészetnek oly meggyőződéssel, hogy a mi azóta történt, mind hiába történt. Igy rothasztjuk az életet fölösleges tudni valókkal, miket már régen el kellett volna felejteni, vagy csak annyit tartani meg belőlök, mennyit ételből a gyomor, t. i. a táplálkozásra szükségeset. – Mind e jelenségből mégis annyi esik dicséretül a magyarság szellemére, hogy nem volt oly habütése az eszmék mozgalmának Európában, mely közöttünk nem érzett volna. Mindenkor belé estünk a mozgalom körébe, s fejlett körültünk a szellemi tériség, mint naptól a világosság. Ez nagy szerencse, igy és nem máskép magyarázható meg, ha nem hullottunk ki, mint önmiveltségü nép, az idő rostájából.

De a mi bününk, szeretet és gyülölséggel egyiránt, igen természetes volt mind eddig. A népek egymásnak mesterei. Egyik a másiktól tanul; és nem mutathatni nemzetet a földön, melynek hiányzott volna a maga mestere. Történik aztán, hogy a kezdet durvasága lebárdoltatik a müveltség simitó befolyása által; s a nemzetek rokonulnak a pallérozódásban. Azért egy részről időelőtti volna kedvünket veszteni a munkához, mert még nagy tudományi multtal nem dicsekhetünk, de más részrül férfiatlan is, mert erőszegett állapotra mutatna, mintha félnénk a munkától. Tanuljunk csak más népeket, irodalmukat: meglátjuk, hogy a mi nem nekünk való, bizony nem ragad ránk erőszakosan, csak el ne hagyjon bennünket az eszmélkedés, a magunkra gondolás. Arra, hogy tudományban eredetiek, önállók legyünk, nem is oly szükséges a nemzeti eredetiség, mint az emberi szellemnek fölismerése. Költőénél e részben kedvezőbb a bölcsész sorsa, mivelhogy nem oly lényeges nála a -165- nyelv és ebben rejlő forma, mint a költőnél. De ha még a költészet is idegen formák után müveli magát és még sincs elzárva előtte az eredetiség, mennyivel kevésbbé van okunk kételkedni magunkszerü bölcsészeti önállóságon, ha szinte ellene mondok is más részrül minden olyan lehető nemzeti bölcsészetnek, mely az értelmi és érzelmi természet valamely saját vegyülése, aránya után, égalji viszonyokból származnék, mint a „Propylaeumok“ szerzője akarja.

Bölcsészeti önállóságot azonban nem ujonnan fölmelegitett módok és elvek, oldalvásti elmélkedések, viszketeg különczségek adnak, hanem egyenlő méltatása mindannak, minálunk az idők folytán az eszme javára, s érdekében nyilatkozott. Ez volna már az a másik üdvös foglalkozási mód, melyet az eltölteni való idő alatt fölhasználtatni, nemzetünk s irodalmunk részéről, ohajtok. Tehát valamely történeti szempont volna elfoglalandó, s erről tekintendő át a magyar szellemnek e tárgy körüli forgódása.

Nem én vagyok első, ki ezt sürgetem. A magyar akademiáé e részben az elsőség, mert felállása után mindjárt, 1831-ben már fontosnak hitte pályakérdésül adni fel: tudományos mivelődésünk története időszakonként mit terjeszt elénkbe a filozofia állapotja iránt; és tekintvén a filozofiát, miben és mi okra nézve vagyunk hátrább némely nemzeteknél. És épen az, hogy nem én vagyok első, hanem az akademia, mutatja, miszerint tárgyam földeritése a nemzeti tudományosság ügyébe vág. A beadott pályamüvek lehet, hogy megfejtették a kérdést, de a további nyomozást nem tették fölöslegessé. Elismérve Balogh Pál és Hetényi pályairataik becsét – -166- mert ők voltak a versenyzők – annyiban mégis hiányosnak mondható mindkettő, hogy első inkább támaszkodik a bölcsészet iróira, összeköttetésben a külfölddel; másik, történetére; az irók bővebb ismértetése nélkül. Mert ha kifonják is a tudomány történetének szálait, de az első csak halmazosan, nevek egymás után rakásával elégszik be; a második némi tartalmat is ád régi bölcsészeink irataibol, de mind a mellett csak egy pár helyen, mig legtöbb esetben nem hagyja belátni: honnan, mit és miért állit, ekképen nem vagyunk minden lépten biztositva iratában, hogy jó helyen járunk-e csakugyan; s a történeti alap mintha ingana lábaink alatt. Megértjük példaul, mikép Arisztotelest vagy Cartest követé egyik vagy másik bölcsészünk, de nem többet ennél; s nem marad egyéb hátra, mint szavukra hinni belátás nélkül.

Ez oldalrul kivánatos volna minden egyes bölcsészt át meg át tanulmányozni, s kivonatban közzé tenni, mások itélete alá is bocsátani az irodalom utján, hogy a holt kelme megelevenednék lelkeinkben. – Alapos reményeim vannak hozzá, hogy bárminő parlag is a mi régi tudományosságunk mezeje – mégis csak a mienk az – nem egy buvárkodó elmének fogja, épen ezért, maga felé ragadni szeretetét.

Ha mégis a történeti szempont fölvétele után aggodalom keletkeznék az iránt, hogy adataink sovány multra, szégyenlendő kezdetre fognának visszavezetni: ez a legalaptalanabb aggodalom volna, s épen ellenkező a történeti szemponttal. Hiszen a történetnek épen azt kell mutatni, a mi történt, a mi megesett; s megvallom, én nem volnék oly nagyra vele, mint közönségesen a történetirók, hogy a mi eleinknek a tüzimadással nem épen legalább -167- való fogalmuk volt istenről. Sőt egyáltalában kétséges előttem minden nagy kezdet; akkor pedig, ha netalán az utódok a nagy kezdet után is alászállottak, nevetséges. Sohasem vált szégyenére a görög elmének, különösen az ion iskolának, hogy Thales a vizet, Anaximenes a léget, Anaximander a vizet és léget, Heraklit a tüzet, Empedokles az elemek khaószi vegyületét tartá a dolgok kezdetének, mig Leucipp és Demokrit a parányokat (atomokat). Ki veti szemére a Püthágorás által alapitott olasz iskolának, hogy istent az anyaggal együtt hivé öröktőlinek s ezek egymásra mükődésének harmóniájából hozta ki a világot? Igy vagyunk a többi oskolákkal is. És miért nem volnánk igy továbbá minden egyes népekkel és tudósaikkal? Nekünk magyaroknak, utoljára is csak magunknak kell magunkat felfogni, megismerni; s vajjon aggodalmasan kell-e nyulnunk Laszkói Csókás Péter bölcsészetéhez, mert ő a lelkeket, a test halála után, egész saját, nekik való helyen egy nagy társaságban együtt tartja, mit bölcsésznek tudni alig lehet; piruljunk-e, ha Pósaházi előtt nem látszott épen nevetségesnek a föld napkörüli forgása, mig Sartori Bernát egy századdal utóbb is lehetlennek hitte azt?

Szokjunk hozzá észrevenni a kicsiségeket, majd rá kapunk a nagyra is. Hibábul, tévedésbül még a kicsi jó. A történeti szempont már legbiztosabban juttat bennünket eme nem irigylendő jóhoz; de ha egyszer nincs jobb, az is több semminél. És ha netalán ugy látnók, hogy az a nagy bölcsészeti tökély másutt is csak nagy idők és törekvések munkája s eredménye, nem kapnánk-e vidámságot, kedvet a tudományhoz inkább, mint bölcsészeink szokásos gyakorlatával, kik elsajátitván a fő eszméket a -168- külföld tudósaitól, vadonat ujdonság gyanánt bevetik közinkbe rágódni és veszekedni rajtok mint Pósaházi korában Cartesen, Rozgonyi korában Kanton, Szontagh Gusztáv korában Hegelen? Ki látta fejleni azon körülményeket s föltéteket, melyek alatt, által és között az emlitett bölcsészek tudománya nem épen szörnyeteg szülött, vagy az emberi elmejárásnak ficzamos gyermeke, hanem rendes maga utjáni teremtmény gyanánt mutatkozik, s természetesnek találtatik? Senki! – Pedig ha egyszer bevétettek tudósaink által, kellett annak valami belső okának is lenni. Az nem lehetett puszta ránktapadás. Ily módok előadásával ohajtanám én elfoglalni egy időre bölcsészeti irodalmunkat. De még eddig elhanyagoltatott közöttünk a bölcsészetnek ily utu müvelése; szakadékos jelenetek mutatkoztak folytonos velebánás helyett. Fölvettük, letettük a tárgyat, mint a pert; s nem adván semmit lelkünk elevenségéből a tudományhoz, elidősült, elócskult a legszebb ujdonság is, mig végül hasznavehetlen jószág gyanánt rajtunk veszett, rajtunk száradt mint a gyalázat. Hiányzott a szerves munkásság, fejlődés.

Mindez semmi volna magában, ha némileg elvből nem történnék. Talán minden gonoszkodás nélkül állithatnám, hogy mi, magunk között elméletét állitottuk fel a nemgondolkodásnak. Valaki elkiáltá magát egy rosz órában, hogy a magyar szellem fellengősdi járásu, és legott elkezdtünk lenni gyakorlatiak, életbölcsek s ellenségei minden elmélődésnek. Hetényinek szüksége volt a gyakorlat erősbödésére, s igyekezett bebizonyitani, hogy a magyar „keleti faj“ és „gyakorlati irányu“; igy felhőt támasztott a szobatudósság ellen. S általában a tudós czimet gunyul szokták használni akademikusok -169- épen ugy mint ujdonságirók, előtte utána, kivétel nélkül. Aztán velőnket veték latba, s mérlegelék az érzelmi és értelmi természet vegyarányát. Honnan mindez állitások? Felmutatta-e valaki: miben áll a magyarság szelleme, gondolatjárása kezdettől mostanig? Művelődési történetünk csak most kezdődik, mióta az irodalmat, s tudományosságot fejtegeti egy két elme, de még nem jutottunk el a magunk megismerésének határpontjához.

És legyen kárhoztatás nélkül mondva, de mégis megmondva egyszer és őszintén, hogy a történeti életére oly sokat adó magyar népnek bizony nem válik dicséretül az a fél meleg fél hideg indulat, melylyel a legujabb magyar irodalom történeti irányát fogadja, ha még most is csak áldozatul kell vinni az irónak minden tudományát, erkölcsi s anyagi haszon kétes kilátásával. Mit nem követ el az irodalom, hogy kellő méltánylást gerjeszszen Szalay, Teleki, Toldy e nemű vállalata iránt? Micsoda mesterséges az a kelet, mely a „Nemzeti könyvtárnak“ csináltátott? Az „Erdélyi történelmi tár,“ a tudós társasági „Magyar történelmi emlékek“ hasonló utánalátással remélhetik az életet. Az ember ohajtana ilyekrűl nem beszélni, mert kinos kinnal esik. De a kényszerüségnél, mely ilyekrül beszélni kötelességül teszi, fájdalmasb volna mégis a hallgatás.

Senkisem olvasta hivebben a történetirókat, mint én; de hát hol volt az a magyar történeti munka, mely kielégitett volna? Hadainkról, katonai erényeinkről meglehetősen hallottam; valamint jelenlenni véltem magamat nem egyszer a Rákoson vagy Budán a nemzet tanácskozásaiban. Figyelemmel voltam az ipar, czéh s jobbágyrendszer multjára, s már már történetiró lett belőlem, de -170- mind nem láttam, mind nem találtam még fel azt a lényeget, vagy inkább ős alapot, mely középpontja fogott volna lenni az én bölcsészet-történelmi dolgozatomnak. Mikép a föstész, midőn arczot másol, a szemet rajzolja ki legelőbb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: ugy kerestem én azt a szemet, melyen a magyarság szellemébe láthassak, s nem találtam.

Kiki megérthet, hogy az én tekintetem s vágyódásom belső történet után sovárog, melyhez az irodalom ismérete ad vezérvilágot. De az irodalomnak sem minden ága ver ide. Mert más valamely tudomány története a nemzet irodalmában, más ismét oly tudományé, mely magának a nemzetnek belső története, s alaplényiségére vonatkozik. Mint az egyes igen rég óta vesz és tesz, alkot és ront az életben, mielőtt teljes tudalommal birna minde felől: ugy a nemzet. És pedig a szellemnek ilyféle nyilatkozása hiába mondatik egyesben ifjui megnemgondolásnak, nemzetben kezdeti müveletlen kornak; annál jobban magyaráz és fest mindkettő. Nem ok nélkül vetettem hát én magamat utána ilyen mozgalmaknak a magyarság szellemi életében; nem ok nélkül kerestem össze a nemzet dalait, közmondásait, meséit, s ohajtanám ismérni most bölcsészetét. Nekem az alapvonásokat nem adja ki a polgári vagy világi történet. Nekem a polgári élet körülményessége, közel és távoli befolyásoktól függése a legmeglepőbb eseményeket adhatja had és békében; de maga az egész polgári élet olyan, hol sokan csinálnak egyet. Melyik a sok közül a mester, nem birom kivenni, mert gyakran a vezér is vezettetik. A szellem függ, határoztatik. Mennyi játéka van mindenféle ingernek az ember lelke körül. A dicsvágy még legártatlanabb, noha -171- legbizonyosb. De a kül s erőszaki befolyások! Ha észreveszem is a sok egyesben a nemzeti lelket, de sokkal inkább rajta kapjuk a szellemet az igazságon, midőn is ten, világ, lélek eszméivel foglalkozva lepjük meg az egyest; midőn gondolatait, és érzelmeit vallás, bölcsészet aztán szépmüvekben tárja elménk, szivünk elé; s ugy gondolom, hogy eme dolgok ismérete az a szem, melyen a nemzet lelkébe pillanthatunk.

Nem kisebb tehát ohajtásom, mint belátást, meggyőződést szerezni arról: micsoda fokát birja meg szellemünk az elmélkedésnek, s mi a magyarnak belső embere a gondolkodás szerint; s hogyan mutatkozik ez a bölcsészet történetében. És ha mind ezt ki tudnók fejteni, magyarázni! Ha módunk esnék a földig alázott bölcsészeti müveltséget nem lábra állitani, hanem mélyebb sülyedéstől megovni! Mert ha százszor derűl is aranyidő az anyagi érdekekre, melyek hatalom és nyervágy uralkodása által szinte divattá emelvék: még sem fognak lehullni magasságukból az égnek csillagai, melyek a világutazót vezetik; ezek pedig épen a magas metafizikai eszmék, a szellemi világ vezérszövétnekei. És ha csakugyan elvéljük s meggondoljuk: miben áll parányiságunk, mint nemzeté, saját népé; mi vitte elő eddigi sorsunkat vallás, polgárzatban; mi az, minek nevében annyiszor formáltattunk ujjá ezer év alatt: ugy fogjuk találni, hogy az mindig és kivétel nélkül valamely észiség, változott meggyőződés, emberiségünkhöz méltóbb felfogás, értelmi alap nevében s érdekében történt; és ha külön czimet szán is müvében az anyag ügyének a történetiró, s megjegyzi az időt, mikor külső jóllét, vagyon előmenetelt vőnek: mégis a nagy életet intéző mozzanatok mindig az eszme, az igazság, a -172- magasabb gondolkodás ereje által születtek; sőt magának az anyaginak többre becsülése is onnan van, mert tisztultabb felfogás bánik vele; holott értelmi gyarapodás, eszmék körüli jártasság nélkül az anyag igen könnyen megöl.

Mivel pedig nálunk hamar elszaggatják egymástól az élő igazságot, minő például ez is, hogy anyag nincs szellem nélkül, s megforditva, de mégis emez utolsó a nemesb, óvást teszek minden egyoldalu, ügyvédi felfogás ellen, mely csak ellentétek szerint, a maga eltépett állapotában képes fölismerni az igazságot, s arra, hogy anyagot és szellemet összerüen, együttesen fogjon fel, végkép gyarló, s egyáltalában képtelen Az ilyen felfogás ellen óvást teszek, s ujra mondom: ama nagy változások, melyek az európai népségek közt idegen magyar elemet megtartották, koronként elővitték, mindig az eszmeiség jelszava mellett történtek. Hogy ne volna hát érdekes tudni ama változások mélyebb fekvésü okát, vagyis az idő lelkében működött értelmet, meggyőződést; mert hogy a keresztyénség, a hübériség, a hitujitás, a szabadelvüség csak külsőleg ragadtak volna reánk, s nem meggyőződéseinkben vertek volna gyökeret, alapot: megfoghatlan. A történészet ugyan kijegyzi helyét most német és bizanczi, majd szláv és vegyes természetű befolyásoknak, ugyszinte bevon bennünket legujabb idő szerint, az európai bölcselkedés ármozgalmába: de kimagyarázni, okot fejteni még eddig vagy módjában nem állt, vegy érdekében. Ide járulnak azután a hidegség, közönyösség utáni meggyőződések az emberekben; például az a meggyőződés, hogy a magyar sohsem törődött az elvont eszmékkel; az nem természetéhez való; ha őseink nem sokat gondoltak velök, miért lennénk mi különbek, mint voltak apáink? -173-

Ez igen fontos ötlet némely történeti egyoldalu miveltség előtt, de máskülönben nem igaz. Mind a mellett bizonyos, miszerint a kik a történetet az emberi szellemen kivül keresik, vagy történeteikből a tudat, a gondolat életét kitudják: előbb utóbb kiesnek a történetből mindenestűl magok is. Részletesség, töredékesség soha meg nem tart. – S megvallom, e ponton engem egyes, társalgási mondatok, önkénytelenül elejtett szavak is érdekelnek jóra való emberek szájából. Itt azonban nem szükség urát adnom: kitől, noha ma is élő magyar irótul hallottam ily határzott, egyenes nyilatkozatot: „a tudományok legközelebbi változása, tökélyesbülése abban fog határozódni, hogy a metafizika elenyészend közülök“. Egy ily mondat bárminő elszigeteltnek látszik is a papiroson, mégsem áll magában. Ám enyészszen ki a tudományok sorából minden metafizika, jobban lesz-e akkor? De a mondat egyáltalán helytelen. Hogy ez megtörténhetnék, embernek tulajdonlag nem kevesebbről, mint eszéről kellene lemondani. Azonban kérdés: lemondhat-e? A vakand tur, mert neki turni kell; az ember gondolkodik, mert ez által ember. De továbbá az sem hiábavaló kérdés: mi minden fogna ez esetben maradni tudománynak metafizika nélkül? Bizony legfölebb is meddő, sivatag tekintet a külvilágba, mint az állatok megrebbenése. Még csak heraldikára sem lehetne kilátásunk.

Igaz ugyan, miszerint nagy emberek, sőt egész tudós felekezetek ovakodtak a metafizikától. Névszerint Newton, de csak a természettanban; mind a mellett semmi sem bizonyosabb, mint hogy maga sem tette. Az ilyen ovakodási beszéd aztán nagy névi tekintély gyanánt foly ki a világba. Isten tudja, hány ember hiszen -174- ugy mint ő kitalálta ejteni a szót, ha szinte nem érti is. Hasonlóul tilt a metafizikától az anyagi s tapasztalati bölcsész, de még sincs avagy csak egy is, hogy tudta volna óni magát Locketól kezdve Moleschottig.

Se a természet, se a szellemi világ nincs addig kiösmérve s kellően felfogva, mig átlátszóvá nem tétetett a buvárló gondolkodás által. Mint nem puszta vakeseményt látunk a természetben immár, ugy kell kiösmérszeni a szellemnek a történetből, mely az összes emberiség vagy egyes népfajok szerint válik emberiség vagy nemzet szellemvilágának tűkörévé. Mert a történet nem csak tények halmaza, előszámlálása; de sőt inkább a tények magok is akarat, elhatárzás, meggyőződés müveletei. E szerint a mi nálunk az idő folytán ténynyé vált, az egyszersmind visszamutat a lélekre, a meggyőződések mibenlétére. Csak a tények és meggyőződések szigoru egybefoglalása viheti oda müveltségi haladásunkat, hogy saját egész valónk, nemzeti méltóságunk, magunk és az emberiség irányában önisméretté világositassék fel, s egész történelmi életünk átlátszóvá tétessék a nemzeti öntudalomban.

Ennyi, a mit mondani akartam, ennyi az, minek végbevitelére szólitom fel a magyar tudományosság embereit azon idő elfolyandása alatt, melyre a bölcsészet jelen korunkban megállapodott, vagy legalább megállapodni látszik. Különösen minden szeretettel fordulok a hazai bölcsészet müvelőihez. Emlékeztetem őket az eddigi foganatlan kisérletekre a bölcsészet utján, melyek mint rendesen idegenből jött mozdulatok, csak függelékei a külföld munkásságának, mint ügyekvés csak vesztegetése az erőnek, mint előmenet, csak toldozásai a szellem életének. -175- Azonban a szellem soha sem fog előmenni a maga természetén kivül. A szellem élete a gondolkodás, előmenete a szervesség. És ha már az anyagi világban is oly szerepet játszik ez: mennyivel inkább a szellemiben. Sőt szervesség a szellem igazsága, egészlete. Azon kivül csak töredék, összefüggetlen részenkéntiség. Ohajtásom ennélfogva bölcsészetben is visszafordulni, meddig csak nyomokat lelünk, a mult emlékeihez. Helyezzük be hát magunkat, bölcsészetileg is, a történeti állás jogaiba, mint a költészeti oldalon eddigelé behelyeztük már. És midőn ezt ohajtom, nem beszélek valamely soha nem gyanitott eredetiségről, hanem gondolkodásról, olyanról a milyenről: ez lesz az eredetiség. Mert az eredetiségre nem szükség egyéb mint az emberi szellem buvárlása, fölismerése. Ez uton senki elől sincs elvéve az. Ily formán együtt vagyok azokkal, kik a külföldi bölcsészet mozgalmaitul ónak: de koránsem nemzetiségi önségből, hanem, mert szeretem hogy mi is gondolkozzunk, nehogy megemésztessék belső emberünk. Együtt vagyok továbbá azokkal is, kiket anyagiakban a külfölddeli verseny dicse ösztönöz: de reszketek ama szellemi szolgaság előtt, melybe már eddig is sülyedtünk, hogy eszméink, gondolataink sincsenek, mielőtt idegen könyvet át nem lapoztunk. Ez oly vivmány, melyért nem magunk fáradtunk; oly dicsőség, mely magunk előtt aláz meg; oly előmenetel, melyből még igen sok van elmaradva; oly nyereség, mely veszteséggel ér föl.

Tudom én hogy a gondolkodás egyetemesbe visz: a nemzetet összeköti az emberiséggel. Tudom hogy minden folyó a tengerbe siet, de mégis a tenger a folyók éltetője, folyók a tenger élete. Kölcsönhatásban áll egymással -176- a kettő: nemzet és az emberiség, folyók és a tenger. Tudom, hogy a vizcsep természete nem más akár Tiszábul, akár Rajnábul merittessék, de mégis a Tisza délre foly, a a Rajna északra. Ilyen lenne talán az, mit a hazai bölcsészet neve alatt értek? Ugy vagyon! mert az egész csak hasonlitás. Hanem az igaz szó ennyiben áll: bölcsészeti multunk összeállitásábul folyó fogna elő állni a szellemi élet mozgalmával, elevenségével; és ki fogna tünni a munkarészlet, melyet a magyarság elméje vön a gondolkodás nehéz pályáján. Az a részlet, melyet nemzetünk az ész, a tulajdonképi emberiség ügyében leszolgált. Azon illetőség, mely reánk mint nemzetre, az emberiség egy családára, világpolgári kötelesség gyanánt esett a közös teendőbül.

Vajha senki ne lássa magát oly nagynak, hogy kicsit lásson ebben s méltatlan magához! Vajha előitéleteink földet veszitsenek a bölcsészet mezején, s adassék ellenkezőleg tám az önisméretnek és a nemzeti tudalomnak az által, hogy az idők rendiben mindig volt annyi életrevalósága szellemünknek hogy, ha rátelt az idő, szert foga rendesen a szellem, a gondolkodás nehéz, de dicső munkájában. Öt hat század beszélhet nálunk a bölcsészetről; s a mit ők beszélnek, az lesz a magyarság szelleme, s bölcsészete okvetlenül.

Nyomási hibák,

Lábjegyzetek.

1) Philosophiaí pályamunkák. Első kötet. Budán, 1835.

2) A magyar philosophia történetirásának alaprajza. Uj Tudtár. 1837. 2. köt. 76–164 lap.

3) Munkái, azon kis logikán kivül, mely a Széchenyi-katalogusban találtatik, a sárospataki főiskola kéziratai között: 1) Pneumatica, 2) politica, 3) ethica, 4) grammatica, 5) rhetorica, 6) logica, 7) philosophica, 8) annotationes in logicam etc. – Leirattak 1656–1659 folytán.

4) Philusophia; ennek utóbbi része sophia, nőnév; köznyelven kicsinyitve: Zsófi. Tehát zsófiféle talán asszonyi, férfiatlan, mendemonda filozofia? Propylaeumok 1839. 103. lap.

5) Uj Tudtár. 1837. 2. k. 90–91. lap.

6) Philosophia. Irta Ercsei Dániel. Első db. Debreczen, 1813. Előljáró beszéd 8–9 lap.

7) Erdmann. Grundriss der Logik und Metaphysik. Zweite verbesserte Ausgabe. Halle, 1843 22. 23. lap.

8) Erdmann, fentebb idézett munkája 66. lap. jegyzetében.

9) Hegels Werke. Encyklopaedie. Sechster Band. Zweite Auflage. Berlin 1843. 254. lap.

10) Uj M. Muzeum 1853. VII. 346. lap.

11) Hegels Werke. Encyklopaedie – 327. lap.

12) Az egyezményes Philosophia stb. 41 l.

13) Buhle, Geschichte der Philosophie. Göttingen 1802. 7. kötet, 433–34 II.

14) Buda, 1837. 76–164 lap.

15) Pest, 1853. 204. 223. 263. stb. lapokon

16) „Értelmek“ áll, nyomási hibából, mint én hiszem, a szövegben.

17) Athenaeum 1841. febr. 16-ki számában *) alatt: mutatvány ily czimü, kéziratban levő munkából; „Szépélettan, vagy az egyezményes rendszerre épitett fensőbb filozofia.“

18) M. Akademiai Értesitő. 1853. 273. lap.

19) M. Akad. Értesitő. 1853. 275. l.

20) U. o. 242–3. l.

21) Magyar Akadem. Értesitő. 333. l.

22) A Magyar Egyezményes Phlosophía. Irta Szontagh G. 24. lap.

23) Toldy. M. irodalom története. Pest, 1851. 8dr. Első kötet, 137. lap.

24) A Magyar Egyezményes Phil. 11. lap.

25) Chalybäus. Historische Entwickelung der spekul. Philosophie. Vierte Auflage. Dresden und Leipzig. 1848. 258–9. lap.

26) Magyar Akad. Értesítő. 1853. 211. lap.

27) A Magyar Egyezm. Phil. 29. l.

28) A Magyar Egyezm. Phil. 21. l.

29) Hegels Encyklopädie. Sechster Band 282–3. lap

30) A Magyar Egyezm. Phil. 24. l.

31) Chalybäus „Historische Entwickelung d. spekul. Philosophie.“ 230–341. l.

32) Vörösmarty Csongor, és Tünde. 2. fv.

33) Geschichte der Philosophie. 15. Band. 3. Abtheilung. Berlin. 1836. 516. l.

34) Anglia története. Irta Macaulay; magyarul Csengeri Antal. I. kötet. 21–22. l.

35) A Magyar Egyezményes Phil. 40. lap.

36) Philosophiai pályamunkák. Első kötet. 121. l.

37) Tud. Gyüjtemény. 1822. X. kötet. 73. lap.

38) Principia Philocaliae seu Doctrinae Pulcri. Pestini. 1828. 8 dr, 184. l.

39) Tud. Gyüjtemény. 1818. Első kötet. 10. lap.

40) M. Tudós Társaság Évkönyvei. Negyedik kötet. 60–86 lap.

41) Uj M. Muzeum. 1854. VII. füzet. 13. lapon, alul, szerkesztői jegyzésben.

42) Philosophiai Tanulmányai. Pest. 1856. 202. lap. – Olvastatott a magyar akademiaban, febr. 26. 1844.

43) U. o. 196. lapon.

44) M. Akademiai Értesitő. 1853. 41. lap.

45) Térey. Elmélet és szemlélődés. Pest. 1843.

46) Hetényi. Palinagonia. Protestans Egyházi és Iskolai Lap. 1843. 477–95. l.

47) Protestans Egyházi és Iskolai Lap. 1844. 128. lap.

48) Pesten, 1841. 8dr. 183 lap.

49) Sárospatakon, 1849. 8dr. 158. lap.

50) Egyház és oskola. Szarvas. 1852. 42. lap.

51) Uj M. Muzeum 1855. 353–369. l.

52) Uj M. Muzeum 1856. VII. VIII. füzet.

53) Eszményi = ideal, eszmei = ideel.

54) M. Akad. Értesitő. 1855. II. sz. 151. lap.

55) M. Akademiai Értesitő. 1855. II. 155 l.

56) Magyar Sajtó Tárczája. 1857. 21. vagy január 27-ki szám.

57) Feuerbach, Vogt, Moleschott.

Lap.		Sor.	Helyett	Olvasd.
75.	felülről	19.	hat. i.	ha t. i.
84.	–	14.	vitágot	világot.
94.	–	8.	tökéletetlenebb	tökéletlenebb.
95.	alulról	6.	bélyege nincs, mód	bélyege, nincs mód
107.	felűlről	8.	vegyik	vegyük
120.	alulról	9.	ogitare	cogitare.

A
HAZAI BÖLCSÉSZET
JELENE.

Előszó.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

Nyomási hibák,

Lábjegyzetek.

8	sürgetní	sürgetni
18	változtatní	változtatni
46	ngyanannyi	ugyanannyi
88	ő,“ korunkban	ő, „korunkban
91	tekinteuek	tekintenek
122	tökéleteseu egy	tökéletesen egy
126	tndalom	tudalom
131	leezkét	leczkét
159	jauuár	január
167	bogy Thales	hogy Thales

A HAZAI BÖLCSÉSZET JELENE.

Előszó.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

Nyomási hibák,

Lábjegyzetek.

A
HAZAI BÖLCSÉSZET
JELENE.