The Project Gutenberg eBook of Hajnali szerenád by Árpád Tóth

KISVENDÉGLŐBEN.

Nagy Zoltánnak.

Setét csöbrök s olcsó székek között
Átballagok nyugodtan: odabenn
Bágyadt gázlángok égnek csendesen.
Várnak lehajtott fők, gyűrt kézelők
S a falra pingált ó, fekete rózsák.
Körül szomorú déli zaj csörög.

Jó nékem ez a zaj, s e sok setét dolog.
A lelkem, a lankadt, fekete rózsa
Szelíden hervad itt… és elborongva
Egy kicsi, vézna testre gondolok,
Mely már halott, s arra: mi vár reám?
S mivégre ezek a beteg dalok?

Sírj déli zaj… Egy kopott diák, szembe,
Beszél társának jó parókiákról,
Hűs erdők alján, e Babilontól távol.
S falusi temetők jutnak eszembe,
Poros akácok s kis, poros katedrák,
Ahol majd tanítgatnak és pipázgatnak, csendbe…

S az én sorom? Néhány szomoru lánynak
És fáradt úrnak megtetszik a lelkem
Egy-két percre; s únottan és betelten
Eldobnak s hűs klasszikusokra vágynak.
Lám, egyedül maradok veletek
Ti gyűrött kézelők és gyűrött vágyak…
-6-

Setét csöbrök s olcsó székek, szeretlek.
Öreg barátként válok tőletek.
És félszeg bútok lelkemen remeg,
Míg furcsa szavakat ötvözök: ékszereknek,
Hogy e bús kösöntyűkkel halk, ifjú dalaim
Menjenek, sírjanak és haljanak meg…
-7-

LÁTOMÁS.

Mint ezüst gyík villan setét mohákon
Alakod úgy illan át hűs szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja
S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.

Mint a setét színpadra, akkor este,
Ezüstös apródként jösz most. Kezedre
Karélyos csipke csügg, csuklódon alván.
S mintha szelid Hamlet halálát látnád,
Szemed úgy néz felém a szűk szobán át,
S lágy szalagcsokor reszket térded alján.

Ó, csak egy pillanatra jösz. Megállasz.
Bomló hajadban tétován babrálgatsz,
Makacs fürtjét szemedről félrehajtva,
S már is, sebten, a hűs falakba folysz át
S én nem tudom, milyen volt drága orcád,
Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka.

S egyszer majd végkép elfelejtem állad,
S hogy ujjaim közt fogtam… s párnás vállad
Illata emlékemből messzereszket…
És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e?
Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne
S az égre könnyes, vak szemet meresztget.
-8-

A VÉN LIGETBEN.

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzámsimult félőn, ijedten
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk
S csendes volt a szívünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpűlt le
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn
S nem tudom meddig álltam ott.
Aztán… le s fel jártam a parkban
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…
-9-

TAVASZI ELÉGIA.

Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt újja
Didergőn összesímult nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a halk szél,
Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S szelid, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
S irígyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl
És aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.
S eszembe tünt egy alkony, halkan súgtad nekem,
Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?…

Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsu testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
Fáradt, reszkető számat fáradt szegény szivem…
-10-

LÉGYOTT.

Schöpflin Aladárnak.

Szürcsölte a teát s át gyermeteg szemén
Tréfás árnyat vetett a fordult talpu csésze,
S az italemelő, lustácska, könnyü kézre
Az éji csendben árván s szeliden néztem én.
S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát
Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből
Áttetsző, gyenge vállát szomorún szegi föl
A lenge éji fény, a lágy olajvirág…

S busongva eltünődtem: egy-két perc, s csendesen
Majd útra készülök, kabát, kalap, bot… s vége.
Lassan leballagok a hűs feketeségbe,
Sírásra ferdült szájjal, át siket tereken.
S olykor majd gyujtót gyujtok: melyik utca ez itten?
Mi dolgom itt? És árnyam, az éji útra kentet
Elnézem majd merőn, míg fáradtan pihen meg
Torz válla egy kövön s nagy karja sárba fittyen…

Tünődtem s fent az inga halkan suhant az árnyban,
Sebten felém osont s tréfásan hőkölt hátra,
S a halálra gondoltam s áldott, szelid anyámra,
S ki emlőit ölelve szunnyad a csendes ágyban:
Szép kis öcsémre… s főm búsan hajolt előre,
S a vidám színeket a vén szőnyegen, lábtul,
Úgy néztem, mint aki nagy mélységekbe bámul,
S ő, szürcsölte a teát, kecsesen, hátradőlve…
-11-

PHILOKLET.

Öreg Philoklet, vénhedt cimborám,
Ó, nézd a hajnalt, milyen sápadt…
Ez az utolsó hajnalod talán,
Pendítsd meg hát a szárazfádat.
Sikolts belé a szürkületbe
Egy tüzes dalt a rózsafakadásról,
Sóhajts vissza a ligetekbe,
Hol primula feslik s csalogány szól…

Öreg Philoklet, mily kék a szemed…
Ejh, bolondság az, hogy a kezed reszket,
Egy-két dalt kell, ó kell még zengened
Mielőtt vénhedt lelked elereszted.
Aztán repülhet, mint arany hajó
Titkos határú, kéklő tengeren
S magam maradok… ó mi szörnyü szó:
Magam… Philoklet sem lesz már velem…

Nevess Philoklet… méla mosolyod
Jól esik nekem, mint az őszi nap;
Jut-e eszedbe, amire gondolok:
A csoda-ősz a platánok alatt?
Akkor esett, hogy kis vita hevében
Kezet emeltem rád, vén cimborám…
Nevess, nevess… oly fáradt már a vérem…
Az az idő nem is igaz talán…
-12-

Öreg Philoklet, hogyha eljő Cháron,
A mord hajós, és eltünik veled,
Pendüljön ott is nóta szárazfádon,
Meleg, mint a tavasz és bús, mint a szelek.
Zengd azt a dalt az aranykígyócskáról,
Mely Kleopátra vérétől haldokol,
És fel fog nyögni bánat mámorától,
Mint most szivem, a mélységes pokol…

Öreg Philoklet, vénhedt cimborám,
Ó nézd a hajnalt, milyen sápadt,
Ez az utolsó hajnalod talán,
Ó, pendítsd meg a szárazfádat.
Sikolts belé a szürkületbe
Egy tüzes dalt a rózsafakadásról,
Nem visz már út a ligetekbe,
Hol primula feslik s csalogány szól…
-13-

ESTI KÖNNYEK.

Fenyő Miksának.

Lehunytam a szemem s jaj, az ő arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán
S csodáltam mélyen és szeliden és paráznán
S úgy jajdult el szívemben vérző, ledöfött vágyam
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét
A hűvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még
Távol babája mellett s csókolná vállát forrón.

S egyszerre felzokogtam és lüktető fejem
Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben
S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden
Simogattak sokáig s remegtek csöndesen…
Hiába… s elzuhantak hosszan bús kezeim
Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve
S imádkoztak… s szemem tétován, tágan leste,
Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kín…

Éjfél lett lassan… s lomhán nyúltam egy szivarért én
S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén.
S aludni készülődtem s úgy nyujtózott karom,
Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén
És elgyötört orcámat lassan aláeresztém
S az „elvégeztetett“ vonaglott ajkamon…
-14-

TAVASZI HOLDTÖLTE.

Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
Rég elfeledett kezek ósdi müve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
Mind, mintha virulna, oly édes, üde…

Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
Felszökken a játszi, ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl
S fürgén ütemezve iramlik a dal.

Eltűnik előlem a mély komor udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
Szállok haza, messze, a barna darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szive retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésü, nagy, ifju szerelmem
Mint hársszirom illata szállt le fölém…
-15-

Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.
Nagy, tűzszemü gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…“

De íme a holdat a köd beborítja
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakaimra szorítva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sürü cseppjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
Nem fonja körül szivemet soha már…
-16-

ŐSZ.

Kábultan füsttől s éji zajtól
A nedves karikákat néztem
Miket a pohár talpa rajzol
A márványos hűs asztalszélen.
Az utcára kék fény omolt ki,
Künn lucskos, setét kocsik álltak,
Ó, egy illatos, puha vállat
Oly jó lett volna megcsókolni…

Mentem… Magányos utcák vártak
És hervadt fák. Egy régi téren
Állt egy alak, vénhedt és fáradt;
Botjára dőlt; csendben kitértem.
Botja olyan volt, mint egy thyrsus,
Fekete szárát körülfonták
Aszú venyigék s lankadt rózsák.
És csendesen utánam indult.

A sarkon késő zene zengett,
Szomorún s tétován megálltam.
Ő jött, a sok bús rózsa lengett,
S reszketve megfogta a vállam:
„Kedves fiam, vezess el engem
A lányomhoz, a városaljba…
Fütyölhetsz is… mért mennénk csendben?
Hisz Anni meghalt, úgyse hallja…
-17-

De lásd, kitudtam ám a módját:
Vén szilfaágból botot nyestem,
Rá ó venyigét s késő rózsát.
S most kimegyünk hozzá mi ketten.
Erős, édes, illatos élet
Hármas imáját elmormoljuk,
Botunk háromszor megsuhantjuk,
És Anni, meglásd, újra éled…“

S elindultunk a halk esőben,
Az út üres telkekre tért ki,
Nagy őszi éjben, őszi csöndben
Mentünk távol sírok felé mi.
Mentünk elalvó bús ütemmel
Megbolygatni egy csendes ágyat:
Egy ifjúember, aki fáradt
És egy megőrült öregember…
-18-

ESTI SZONETT.

Kovács Józsefnek.

Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve
A néger rabnő lágy s illatos ujja
Úgy szépíti a lankadt tájat ujra
A setét ujjú alázatos este.

Bús rableány! ki kékszinűre fested
A fák kontyát s a holdnak hervadt arcát
Ezüstösre kendőzöd, csúnya hajszák
Miatt gyűrött orcám úgy símogasd meg,

Mint régen egy lány, ki mióta elment
Oly fáradt illatú nekem az élet
Mint most a mély és elsötétült kertek,

S kiért, míg csüggedt fővel várlak téged,
Oly forró s oly könnyes a szívem vágya
Mint jöttödkor, est, az özvegyek ágya.
-19-

KINCS.

Emléked már oly ódonan aranylik…
Ha este véle búsan bíbelődöm
Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn…

Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt
Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák
Jelenjenek elém a régi vágyak,
De egy se jő már s nem röpítnek hozzád…

S egy este majd, míg úgy mered sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem
Tört bútorok az olcsó, vak szobákban,

Lelankad lelkem karja bánatában,
A kincs kisiklik ájult ujja közzűl
S setét lomok közt lassan messzegördűl…
-20-

MEDDŐ ÓRÁN.

Turcsányi Eleknek.

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
-21-

A PARKBAN.

Kaffka Margitnak.

Halk hangon sírdogálnak a szelek
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,
Fakó aranyvonal a holdszelet
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal s halkan közeleg.

Megcsobbanó, híg sárban gázolok
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elhervadt ajkam csendesen zokog
S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;
Az ágakon gyászlobogó lobog.

Egyszerre édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok szelid, lágy menüetteket
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg…
-22-

REGGEL.

Karinthy Frigyesnek.

Hunyorgva néz felém, mint szürke, ébredő szem
A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég;
Ajkam álombeli, szelid csókoktól lágy még,
S még szunnyad tarka ingem, petyhűdten és redősen.
Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem,
Amint elferdűlt árnya a hűs padlatra dűl?…
Vén, robotos ruhám a széken feketűl
És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem…

Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel
Egy ócska, furcsa térkép… s eszembe ötlik álmom:
Könnyű hajóval jártam nagycsendű óceánon
S banános szigeteknél suhantam el az éjjel.
Úgy volt, hogy lábbadoztam s gyengén, párnákba gyúrtan,
Öblös karszékben űltem, szemközt a fénylő víznek,
S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek,
Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran…

Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók!
Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!…
Lassan felöltözöm s míg fázva, félszegen,
A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok,
Ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek,
Sárral befent lábtörlők… s ha este visszatérek,
Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb,
S ha gyáván sírok én, szeliden tűritek…
-23-

ADY ENDRÉNEK.

Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven
S mert egykor, úgy beszélik, űlt a térdeiden
S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen…

Csodállak, aki jöttél e víg Kánába s készítsz
Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vízéből,
S áldlak, mert újra zengő s ámbrás, csókod ízétől
Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis.
Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között,
Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,
Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött…

Áldlak, mivel szilaj vagy s szelid, mint ama Másik,
Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt
Énhozzám jőjjön el s lel megnyugasztalást itt…
Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
Szólok hozzád, a lelked ó hányszor megvigasztalt,
Ha súlyos térdeim vonszoltam és az aszfalt
Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…
-24-

Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel
S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível
Mint szóm s e könyvrehajló bús férfiú-derék.
Ma, ó áldott költője a vérnek és aranynak,
Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy nemzetem
Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
Félénk apostola az én erős uramnak…

De lásd, ős Debrecenben él s kora-ősz már s roskadt
Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt
S ki estve, szomorún, most nagyokat borozgat:
Az ő fia vagyok, az ő vére és teste
S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem
S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…
-25-

VERGŐDÉS.

Bán Ferencnek.

Ó éj… csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz
Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom… egy perc… és nem merek
Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye kínoz.
Ó hűsítsd éji lágy lég asztalra csüggedő főm!
Hadd higyjem: símogatva anyuska ül ma itten,
Kinek érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsőm…

Hiába. Kimegyek s a párás parti kertet
Remegő térddel járom s a nyult folyó-szalag
S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt
Torz óriássá puffad s bús symbolummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek,
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják?
S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton elballagnak az örvények felett?…

S e rajban tóduló emlékek mit akarnak?
Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor:
„Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor
Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak…“
S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém:
„Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok,
Maga az első padban üljön, ha prédikálok…“
… S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?…
-26-

Egy asszony kellene… ne lenne más, csak asszony,
Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít
S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit,
Míg halkan felnevetnék… egy asszony kellene…
-27-

DÉLI DERŰ.

Várady Istvánnak.

Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit
S nézem a fénylő fákat, fülledt árnyban
S a fűszált, mely rámdől s furcsán parázslik.
Ó boldog bágyadás… egykedvűn ásít
A fáradt száj s izzadt izmokkal, lágyan
Hevernek karjaim s ernyedt kezem…

A tavon víg nők mennek csónak-útra,
Arcuk csiklándja szeleburdi szél,
A blúzokon kecses redőt nyom ujja
S csipkéiket hevült nyakukra fújva
Hajló füvek közt halkan erre tér
S nedves szájjal megcsókol csendesen…

Áldott derű! ó hányszor hívtalak
S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám,
Mikor a holtralankadt gondolat
Aléltan alszik homlokom alatt
S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám
Egy nyomorú tál vízben megmerítsem…

Ó símogasson illatos kezed
S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még,
S mely bánatok közé temetkezett
Hordozd meg szép álmok közt lelkemet
Mint béna aggot hord könnyű toló-szék
Napfényes fák alatt, csendben, szelíden…
-28-

Ó most, míg minden búm ernyedten elhal
Mutass, csendes derű! szép víziókat:
Kis házat, télizöldes, tiszta fallal,
A balkonra szép nő lépjen ki halkal
S mondja: édes… s mondjon más drága szókat,
Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra…

Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt
Ma is elhozza s nézem majd leverten
A csendes házakon a puszta balkont
S míg elhagyott utcákon halkan elkong
Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem,
Mint csonka tönk ferdűl az éji tóra…
-29-

EGY LEÁNY.

Egy kobzos görögös lányt szeretek én,
Akit ti sohse láttok,
Vár rám magányos utcák szögletén,
Karcsú és izmos, akár egy legény,
Nyakamba ugrik s átfog.

Elhagyott parkokban ütjük fel tanyánk,
Csörgő vizeknél,
A lombok felett bujdos az égi láng,
Sok csodacsillag néz le miránk,
S az a hely szentély.

Nagy hárfája ezüstösen villog az éjben
S penget sok régi dalt,
S a furcsa pitypang táncol az útfélen,
S billeg sok bóbitás banka kevélyen,
S a szél sohajt.

S egyszerre elhagyja a lány a hárfát
S nem tudom mire gondol,
Ledobja selymes, puha ruháját,
Rámfonja testét, rámtapasztja száját
S csókol, csókol…

Tán arra gondol: meg kell egyszer halnunk
S nem lesz többé kacaj, csók az éjszakán,
Lehull a csillag, elporlad az ajkunk,
Elfutnak a vizek, meg kell halnunk…
Szegény leány…
-30-

ŐSZI ALKONYAT.

Gellért Oszkárnak.

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszint fen szét,
Ó most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan… s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

Ó most buja mosollyal s epedve nyujtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyulván
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít s nehéz főm félrebillen…

S egyszerre… újra oly fáradt s levert vagyok
És ébred a szivemben egy-egy bús, régi emlék
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog…
Aztán ennek is vége… elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben… s én bámulok a messzeségbe hosszan
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb…
-31-

És hanyatt terülök a fűben s csendesen
Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva
Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?
-32-

INTÉRIEUR.

Bálint Aladárrak.

Olykor az élet szép csodákat sejtet
S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak
Mint lyány keze, ha kéjelegve bújhat
Langy víz alá, vagy símít drága selymet.
Karszékemet tárt ablakomhoz húzom
S az egyszerű utcát csodálva nézem,
A satnya fák ragyognak künn merészen
S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon…

Meghitt akkor minden vén, únt dolog
S miket árván szoktam bámulni este
Szelid s kecses otthonná bújnak egybe
A félszeg és szegényes bútorok.
S mint fínom ujju szobrász élveteg
Gyúr illatos viaszból furcsa aktot
A lelkem lomhán és bizarrul alkot
Filigrán és buja reményeket.

Fülem egy messzi nő halk szavát hallja
S tenyerem, míg a szék karját becézi,
Az ő remegő kézfogását érzi,
S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja.
Az ábránd egyre fantasztikusabb
S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre…
S fejem álmos mosollyal dől előre
S számból kihull a hűlt szivarcsutak…
-33-

ORFEUMI ELÉGIA.

Oláh Gábornak.

Táncolt s míg lomha csellók halkan s busan kisérték
Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan
Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban
S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét…

Körül zajos szatócsnép vigadt s csámcsogva majszolt,
Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye,
Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre
Szorítni a fejem s sírni egy hosszú jajszót:

Ó, én finom csodákra sovárgó árva lelkem!
Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó
Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó
Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben?

Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség
Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában:
Távoli s illanó káprázat a homályban
S csak annál iszonyúbb utána a sötétség…

S szánnivalón, gyötrődve szorult össze az öklöm
S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra
S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra
S a fülledt termen át vad taps ujrázta dörgőn…
-34-

SÉTA AZ ALKONYATBAN.

Schöntág Alfrédnak.

A setét bolt nagy üvegablakán
Figyelt ki s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt
S éreztem: messze-messze űl e lány
S tudtam: nincsen számomra mosolya…

S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap
Bús víziód lesz s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha…

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifju térded
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját…

Hiába!… már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelid nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött és én elmerengve néztem.
-35-

Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt…
S szivemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…
-36-

SÓHAJ.

Peterdi Istvánnak.

Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét,
Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós
Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos
Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb…
Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes, úri
Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot
Oly lágynak és szelídnek rémlik, bár elcsigázott
Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri…

Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen
Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék,
Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség
Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:
Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától,
Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón
S lágyan… s kedvenc parfőmjét agyzsongulásig szívom,
Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától…

S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet
Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir,
Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír
S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett.
S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka
Életemről letelt s bízón a szürke dolgok
Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott
Titkok ők s fanyar mellük uj bú tejét kinálja…
-37-

Im, most is… tenyerem arcomhoz szoritom,
Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak!
S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat
Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton…
… Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen
Metélné lágy szivem s mint durva felcserek
Kontár kése nyomán a fínom, dús erek,
Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!…
-38-

EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN.

Nagy Lajosnak.

Az ágya szélén ültem s mint e sötét, kopott ágy
Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét
Lustán és finoman vetette el az esték
Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden
S a fakó aranyszínű alkonyatban
Mint beteg princ a díszes halk fogatban
Lankadt illatok nyujtóztak szelíden.

Már vetkőzött a szőke némber s busongva néztem
Milyen únott s hideg a karja mozdulása
S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa
Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.

Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon
Csillog e nő szeme az estben… érzed? érted?
Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted
Komor sínjei közt egy sötét állomáson…

Ó lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség
Fogadjon, feleség és boldog vacsora?
Vagy szörnyü kóborlásod már nem szűnik soha?
S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán
A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez,
S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez
A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján…
-39-

SZEPTEMBERI SZONETT.

Laczkó Gézának.

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz s halkan imázva mormog,

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz s kik engedelmesek;
S te jösz, puhán s pompázón s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el
S átkos, dús ajándékúl az őszi bút vigyed.
-40-

ESTE A TEMETŐN.

Füst Milánnak.

Vén, halottas esti kert.
Itt-ott ferdén, egyedűl
Egy-egy tél-túl földbevert
Furcsa fejfa hegye dűl:
Megpihenne, ósdi rom,
Elzuhanna békiben
Lent a fűves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen…

Most a tiszta esti ég
Gyengezöld és tág mező,
Nyúgodalmas, rest vidék,
Egy-egy halkan érkező
Csillag csillog: angyal ott,
Őrző angyal, azt hiszem,
Földre ballag most gyalog
S kézi kis lámpást viszen…

Béke, béke… lomb megett
Vén feszűlet feketűl,
Karja most, az átszegelt,
Kétfelé lágyan vetűl:
Elgyötörte estelig
Véres és szöges tusa,
Ölelő most és szelid
Ívű fáradt gesztusa…

Béke, béke… élni ma
Nem fáj úgy, nem tépdesem
Lelkem váddal, vén ima
Zsongat búsan, édesen:
-41- Utbafáradt vén legény
Estimája… dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:

„Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd:
Féluton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora,
Vén csontot, hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál…“

Régi emlék, furcsa dal…
Ó mikor még, kis legény,
Próbálgattam fiatal
Félénk hangocskámmal én,
Kandallós, vén, víg tanyán,
S megrettenve hagytam el,
Látva: szép, szelíd anyám
Mily busan s némán figyel…

Béke, béke… vár reám,
Egyre vár az ócska ház,
Ablakában űl anyám
És az estbe kivigyáz…
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha, bús egykedvüség
S eltünődöm: istenem!
Messze kell-é menni még?…
-42-

EVOKÁCIÓ EGY CSILLAGHOZ.

Osvát Ernőnek

Csillag! e csüggedt órán, míg bánatok zilálnak
A fogcsikorgatások bolygóján s reszketek,
Engedd feléd feszítnem, szédűlőn, reszketeg
Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak.
Örök fényed figyelve fenséges ős planéta
Oly jó most eltörpülnöm s nagy búm, alázva, mérnem:
Mily halk s kis mozgolódás a roppant, régi térben
Szivem fájó verése s e lomha éji séta…

Lásd, szörnyü óra volt ez, forró könnyem kigördült
S zord vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam
Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan
S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült,
Hol édes ifjuságom ájuldoz, szűnő szívvel
S elhal… s már drága célig torz utak kusza bogja
Nem oldozódhat többé lendűlőn és ragyogva
Mint víg ösvényszalag, mely dús ormokhoz ível…

Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd
Utamra, ős tüzednél e sok, bús borzalom ma
Szeliddé félszegűl s úgy nézem torz halomba
Torlódott bánatim, mint ó, bizarr bazárt,
Hol, nyűtt dobozok mélyén: sok-sok bús gondolatban
– Ó, lelkem régi lomja! – lappang a halk halálvágy,
Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde vállát,
De fáradt már szegény s oly úntan s késve pattan…
-43-

Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét
Éltem s komoly korongod a régi, égi csendben
Úgy nézem már tünődőn és békén s elpihenten
Mint nyugtató örök rend szép égi hírnökét;
Most érzem: bús kis útam vezet még valamerre
És lágyan s édesen emeli elcsitult,
Fáradt lelkem a lét, mint álmos kis fiút
Halk, ringató anyák szelid és puha melle…

Csönd… csönd… Isten követje, nemes, arany jelenség,
Setét áhítatom most meghódol neked
S úgy emeli feléd, remegőn, szívemet
Ez élő és meleg és fájdalmas szelencét
Mely könnyek balzsamával s vágyak kincsével áldott,
Mint bizarr drágaságuk és furcsa füstölőik
A mély, setét uton, mely Betlehem felé vitt,
A szent csillag fényében a szerecsen királyok…
-44-

DERŰ?

Schöntag Lajosnak.

Ez, ez hát a derű? ez a túlkönnyű játék?
Nem remegek s nem pirulok bele,
Közelhajlok s mondom: ime, fehér halánték,
S lesem: reá a csókom halvány pírt lehel-e?
Távolhuzódom s mondom: íme kis karcsú termet,
S lesem: rándul-e válla utánam, remeg-e?
– Ez hát az élő öröm, mely kínná sose dermed?
A boldog szerelem? az élet-csemege?

– És túl lombok cikk-cakkján apró falu fehérlik,
És túl fehér falun cikk-cakkos kicsi hegy –
Tünődöm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik:
„Becses bús gondolatja kószálni merre megy?“
S oldalt hajlok mosolygva, lustán s a lány szemébe
Fúvom szivarom füstjét s az évődő kacag –
Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje
Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi nyak!…

Mért hát hazudni s torzan mosolyra vonni ajkad
S szépnek vélni a létet, mert szépnek vallja más?
Ki már halál felé szelíd-ügetve hajtat
Minek neki bús utján kis derű-állomás?
Minek még kis ürűgyek: nyájas táj, lágy kisasszony,
Megállni, tétovázni és próbálgatni még?
Légy elszánt és kevély s egy rongy perc ne marasszon,
Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég…
-45-

Hopp! jó szivem, csak csínján, hiszen megint becsaptak!
Hopp! bolondúl dobogni és kalimpálni kár,
Hopp! meg ne illetődj, megint csak semmit adtak!
Hopp! gőgösen! hisz ujra üres, bús óra vár!
Kopp! jó, beteg szívem, szép csínján, lassú koppal,
Tovább, halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll,
Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csínján, lassú toppal,
Majd csak gáncsot vet egyszer s elfektet a halál…
-46-

SZOBÁK.

Vörös márványból építek neked
Házat fehér madarak bús szigetjén,
Ahol örökös, rózsaszín, hideg fény
Borong a végtelen vizek felett.
Fényes karú, mezítlen, barna nők
Surolják majd, hajlongva, hűs szobáid
S dalolják messze otthonuk danáit
Míg setét rózsákként csügg bús fejök.

Első szobádban kád lesz, drága kád,
Hol lágymeleg hab símogassa vállad,
Csókolja emlőid és hosszu, bágyadt
Karjaid közt lomhán suhanjon át.
Itt gyolcsok lesznek s régi, sárga selymek,
Vörös rózsák és apró nárciszok;
Ha jősz, egy kis fiú tapsolni fog,
És én szomoruan s alázattal figyellek.

Másik szobádban ódon ágy legyen,
S mint téli síkra ejtett ékszerláda,
Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva,
Heverjen drága tested a tiszta lepleken.
Kis asztalodon könyvek legyenek,
S míg bennük lapozol lágy, lassú ujjaiddal
Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal
Itasd meg csendesen s ringasd el lelkemet…
-47-

S ha majd este a vén vizeken át
Távol partok felé merengnek a cselédek
S a mi bús asztalunkon elhűl az esti étek,
Én furcsa bánatim, édes, ne nézd tovább:
Vezess be kisanyásan a harmadik szobába,
Ahol születnek a setét rimek,
Forralj kedveskedőn lágy, zümmögő vizet
És hints teát és mérget szelíden a pohárba…
-48-

A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT

E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek,
Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen!
Alázatos és szenvedő szerelmem.
Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng:
A láncok csörrentek, mert szeliden
Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd –
Hallod? most téveteg és fáradt az ütem
Mert elindult rabod s remegve lép
Közelébb, közelébb
S megáll – lemondón, fájó, réveteg csendben…

Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva
S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben,
Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom
S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold,
Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt
Az életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség,
Karjai lüktető meztelenjét
-49- Kéjesen feszitette a hegyek felé, keményen,
Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben
S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam
De hozzám toppant s ujja közé csippenté pajkosan állam
S lassan a fénybe fordította orcám…
S mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge ragyogókat,
S a fákat, miket a halk szél szeliden billegni nógat
Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra…
S kacagtak a boldog fák s ő is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett
S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám
S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta s szépséged fuvolázta
S főhajtva s térdalázva
Hallgatták akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni mentek…

S mikor eljött az Éj s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet
S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban – szerelmem
A Csend szívén megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé merengett:
Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban
Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan
És búvik búgva férfimellre!
-50- – Ezen tünődött kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű szemedre,
Míg édes vágya lassan fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen!

S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek
S dudoltak néki zsongító dalt: vontatott
Lépéssel léptek s elzuhantak ájultan a mondatok
S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként:
Dús ifjuságom zengték altatón, a messzetűntet –
S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt:

„Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság!
Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk,
Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk,
S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát.
Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra,
Őrömek voltunk, – víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren,
S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem…

Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék!
A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét,
-51- Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák!
Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk,
Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk
Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“

Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal
Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg
De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad haraggal
Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket
S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott…
Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott
Bánatim és remegve mondogatták s halkan sírdogálva:
„Jaj, jaj… már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára…“

Úrnőm! alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem!
Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon…
S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon
Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen,
De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm
-52- S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn,
Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott
S mint pici, színes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,
Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal,
De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló varázzsal
Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő.

S én didergek, úrnőm s furcsa és zengő
Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem s küldöm hozzád,
Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor, orcád,
S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsúzó beszédben
S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús hajnalon.

Meg kell őt fojtanom…
-53-

ESTI VIZIÓ.

Boross Lászlónak.

Boldog isten! hát mindig így lesz már most?
Magamat én, szegény, elengedem
S mint züllött küllők rívó tengelyen
Átfordulnak a régi és a sáros
Búbánatok szédűlő lelkemen
Monoton körforgással, újra, újra…

S ülök és bámulok a lenti útra:
A kövek alól felszakad az este,
A tikkadt tenger… enyhe, renyhe teste
Melyülve nő s már ablakom bezúzza,
Vak tócsákat loccsant a szegletekbe
S lomhán lapúlva árad fellebb-fellebb…

S már körülfojtogat és lassan ellep,
S a süllyedt házak lenti ablakából
Mint halk sellők alanti hablakából
Dal szól… tán csak egy cseléd énekelget
Pihenő órán, egykedvűn, szokásból,
De nékem most, szegény, halált izen…

S mint fulladó az örvénylő vizen
Végiglátom egy ájult pillanatban
Az életem… s érzem: most, messze, halkan
Valaki sír… anyus sír azt hiszem
S tompán tünődöm: mért sírhat?… miattam?
S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves…
-54-

És szólanék: ne sírj anyuska kedves.
De míg csak egy szót is kimondanék
Már úgy rémlik: igen, valaha, rég,
Akartam szólni… s elnézek a csendes
Homályba s ott egy nagy setét kerék
Forgatja küllőit… oly furcsa, furcsa…

Monoton körforgással… újra, újra…
-55-

EGY MOZDULAT.

Tersánszky Jenőnek.

A síró s hencegő érzésből, tépett szívem,
Az „örök“ szerelemből, lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes mozdulat, mellyel a poharat
Az édes poharat bús számhoz közelítem.

Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben
Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még:
A kedvesem kezét emeltem ily szelíden…

Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…

Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal
Mely a szivembe rothadt és mérgez, bár nem él…
-56-

Ó, VIGASZ!

Lányi Viktornak.

Ó, Vígasz! lágy és csacska istenasszony,
Te bárki ronggyal jószívűn parázna,
Aludj már vélem is! őrjöngve rázza
Vállad kezem s esengve hív panasz-szóm!

Emlőd közé hadd fúrom könnyes arcom,
Tán elsimúl a szájam rángó ránca,
Suttogj nekem, leslek, gyáván, vigyázva,
Suttogj, suttogj, akármit! tán elalszom…

Ki ócska szókkal bús borbélylegények
Kezéből a revolvert kiveszed:
Furcsa patkányok, fussanak szegények –

Nézd, sírva kérem együgyű és régi
Játékaid s kövér, langyos kezed:
Cirógass és keríts meg: élni, élni!…
-57-

JŐJJ, VIHAR!

Lányi Saroltának.

Várom: még egyszer tán zengő vihart hoz
Az élet s halk hajóm a tengeren
Hazárd, utolsó táncra engedem:
Zuzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz!

Csak ez a csend, e tespedt, ájulat rossz
Csendje ne volna! egy-két emberem
Teng-leng a bús hajón reménytelen:
Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz…

Mert elfogyott a nyomorú ital,
Az állott rum: az egy-két csöpp reménység
S jaj, józanok a szegény tengerészek…

Jőjj, tégy velük jót irgalmas vihar,
Hadd lenne boldog part borától részeg
Már végre mind… vagy nyelje el a mélység!…
-58-

RETRAITE
(Samain.)

Térj meg ma halk hajós tünt éveid vizére
S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ!
Szél száll a mult parkjából s kik már görnyedezők
Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre.

Most, szívedben, kopár s tág útjaitól félre
Keresd, hol fejfák dőlnek, a fűves, bús mezőt:
Figyeld setét legét, a multról neszezőt
S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te.

Gondolj a szem nyilára, mely élted általfúrta
S az órákra, melyekre, mint mélyen zengő húrra
Szerelmed arany körme simúlt s vont halk vonót…

Ó köznap esték csöndes s bús ötvöse, hasítsd ma
Emlékid ékkövekké és finoman csiszold
S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra…
-59-

HAJNALI SZERENÁD.

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol
És álmodozva pingál enyhekéket
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha
Lebomlik a fák törzsén nesztelen
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök, buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyujtózik hallgatag
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.
-60-

Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedűl,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedűl
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpűlget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.
-61-

TÁRCÁMBAN EGY KÉP.

Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan?
Mért jó: meleg, kis kebeledre búni?
Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni?

Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni,
Mily jó: langy lehelléssel gyenge bőrödre fúni,
Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan.

E két sovár, égő szem végigragyogja vállad,
Ó mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás,
Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban.

Gyengén szorító kerek koszorúban
Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad
Te édes és puha, te illatos és pompás.

Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem,
Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek
S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek.

S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet,
Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.
-62-

CSAK ENNYI.

Félbehagyott
Versek szegény, halkúló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkúló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küzködés békélt, mindegy-legyintése
Csak ennyi, lásd
Halkúló, békélt, mindegy-éltem vége.

Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zúgban,
Jó itt nekem
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd
Hajnali, csendes elhalálozásom.

Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd
Köszönni illedelmesen és menni.

Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
-63- Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd
Csendeske, fáradt rezignáció.

Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltüntem és hiányzom.
-64-

ÖRÖM.

Elek Alfrédnak.

Érkező vonatok füttye át a ködön
Ujjong… ujjong… hallgatom estelente.
Mily szép ez… s olykor, mintha szivemből csengne:
Ideges jelzés berreg: most! berobog az öröm?

Aztán csend… csend… lehúnyom a szemem,
Jaj, ha most jönne… jaj, ha most rohan rám!
Forró kereke átszántna szivemen
S megölne, megölne… s hagynám, hagynám…
-65-

HÓFEHÉRKE.

Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét,
Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy
Faragcsál s olykor lustán félbehágy
S merengni húnyja álmatag szemét.

Most ezt faragta: kis szonett, setét
Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy
S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy
Szerelmem holt, virágos tetemét.

Pihenj szerelmem! nézzenek a boldog
Élők, mint nyugszol némán, hófehérbe,
Tündérmeséim édes Hófehérje.

Ágyad szélén vigyázva üljenek
Mint árva törpék, furcsa, bús koboldok
S csendeskén sírjanak a halk rimek.
-66-

LEVÉL.

Ha ez a levelem megérkezik,
Édesem, gondolj rám egy kicsit.

Képzelj magad elé: szivarozgatok,
Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

Azt gondolom, maholnap meghalok,
S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

Elküldöm neked ezt a levelet,
De nem mint régen: csevegni veled.

Tudom én, kopott rongy már a szavam,
Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

De kell, hogy mégis írjak teneked,
Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.

Felszakadó sírásod kell nekem,
Szivarozgatva tűnődni ezen.

Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

S szivemnek jólesik ez a kis meleg:
Hogy még valaki felsír, ha izenek.
-67-

VÁGYAK TEMETÉSE.

Havas Gyulának.

Elföldelem a szívem vágyait;
Ó! kopott és zenétlen temetések,
Züllött úrfiak züllött gyászpompája.

Ledülnek nyirkos síri ágyba mind
S én gyásztalan közönnyel tovább lépek,
Miért tünődnék értük vissza fájva?

Üres fickók voltak, mihaszna társak,
A szívem vérét itták és ha éj lett,
Duhajkodtak, hencegtek, fogadkoztak,

És ők is csak gyürötten keltek másnap,
Sóhajtoztak: hogy így-úgy, fáj az élet,
Henyéltek, tespedtek, semmit se hoztak.

És őbelőlük sem lett semmi sem –
Az egyiket pedig soká szerettem,
Hazudta: ő az a táltos-királyfi,

Ki hipp-hopp, egyszer majd kiküzd nekem
Egy szép király-lányt hősi küzdelemben, –
Becsapott ő is, elfáradtam várni.

És most már nincsen vágyam. – Hajnalonta,
Ha hazavet a robot, összetörve,
Nem űlök álmodozni, magam csalni.

Feleség, pénz, Páris, – sok drága gyolcsa
A létnek, tudom, már sohse kötöz be,
Sebaj, így is csak meg lehet majd halni.
-68-

TÉLI VERŐFÉNY.

Elek Artúrnak.

Mit ablakom körülfog vén kerettel,
Megfrissül most az únt, szomoru táj,
Víg napsugár pingál aranyecsettel
Az ócska képen és restaurál:
A régi Mester megkopott müvét
Ragyogni szítja most az új lazúr,
E vén világba zárt örök szivét
Feldobogtatja nékem most az Úr.

Egy ócska házon a rőt téglakémény
Most ég felé bibor kedvvel feszűl,
Az égbe szökken víg erotikával
S az édes levegőbe idvezűl.
A lanka dombok telt, kerek vonalja
Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,
Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva,
Most szívja kebleit tán duzzadóra.

Jó volna a mezőkre futni mostan
Ugy-e, szivem, bánat beteg bolondja?
Torkomból, melyből vér hördült pirossan,
Hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:
E két karon, mely az égbe ivel,
E két feszűlő, lüktető csatornán
A boldog magasságba folyni fel!
-69-

Csitt! megvakúlt a fény, oda a részeg percek,
Sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború,
Szivem körül zsebórám hallom: tünődve perceg,
Vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú?
Fázom s lomhán megűlök a kályha mellé bújtan,
Hát ma se sikerültél: szent életöröm?
Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az újjam
S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.

51	En szánom	Én szánom
52	Alljon	Álljon
54	Es szólanék	És szólanék
62	Aldott	Áldott
63	Aldott	Áldott
67	VAGYAK	VÁGYAK
68	VERŐFENY	VERŐFÉNY

HAJNALI SZERENÁD