Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 253. oldalon található.
MAGYAR IRÓK
ARANYKÖNYVTÁRA
XXVIII. KÖTET
IGNOTUS
FELJEGYZÉSEK
BUDAPEST, 1909.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
IGNOTUS
BUDAPEST, 1909.
GRILL KÁROLY KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
IV., VERES PÁLNÉ-UTCA 16.
Nap nyomda részvénytársaság, Budapest
Mint egyéb könyveim, ez a mostani is ujságiró munkája, vagyis majd minden darabja napból szakadt és naphoz kötött.
Ez nem szégyen s nem titkolni való s épp azért, mikor igy könyvbe való illesztéssel egy időre meg akarnám menteni, ami ez irások megfigyeléseiben egy napnál vagy két hétnél tovább is igaz maradhat: nem igyekszem holmi csiszolással vagy átirással rájuk hamisitani az eredendő örökbecsüség mázát. Azt tartom, hogy az efféle ujságirói könyvek olyan értéküek, mint az emlékiratok s adataikon s gondolataikon fölül egyik főérdekességük (s idő folytával egyre növekvő) annak megmutatása, hogy a magát minden időkön tul elfogulatlannak érző értelmes emberben mint elegyül e függetlenség a legsiralmasabb divat-rabsággal.
Az itt következő felfogások nem egyjén magam is tul vagyok már s az idő s a fejlődés nem egyre rácáfolt. Hol és mire, azt a figyelmes olvasó itt is, ott -6- is megtalálja, de, mondom, nem érdekesség nélkül való, (bár a csalhatatlanság szinétől ugyancsak megfosztja az irót) elmulatni azon, hogy mi mindent nem látott meg, ami orra előtt volt s mit vett biztosra, amit képtelenség volt várnia. Nem mentségül mondom ezt, csak magyarázatul s nem mentségül tettem – csakhogy az olvasónak magyarázattal járjak kezére – némely darab fölé az iratása évszámát.
Budapest, 1909. szeptember havában.
Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi parasztkezén a köröm oly rózsaszin volt s olyan gömbölyüre hegyezett, hogy nincs az a Rigaud-portrait, amelyiken különb francia papkörmök előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt – jószabásu hosszu peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került alája s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsu bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő s kicsiny – sajnos rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia szalónok után, az egyszerü és bájos francia előkelőség után, aminőnek azt a könyvek irják -10- le, a régi novellák, az elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszu évek multán ugy benne rezeg a kis nemzetek irodalmában, mint ahogy a fény lassu járásánál fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.
Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, ahol akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett s el sem tudom gondolni, milyen lehet most, ujjá épitve. Az emberek pedig… de hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s bérlőékről, akiknek szalónján (igy hitták a fogadószobájukat), a szalón selyemzsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át is melegitette a főtisztelendő bokácskáit; a mennyezet fehér stukkójáról, mely épp oly büszkesége volt a jómódu vidéki familiának, mint maga a kandalló; magamról, aki már nem emlékszem, hogy kerültem hozzájuk s hogy szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiu voltam, tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre -11- sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett pedig Stein Irénről, akinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, aki maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcu, világosbarna szemü, gesztenyeszin haju – és mellbeteg.
Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Ugy gondolom, neki magának sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató jóindulat ugy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a butorok, a zsöllék s a hasábfák: az Irén karcsu, halovány, feketeruhás édes anyja s szakállas, csiptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók voltak, hogy csöndes mosolylyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyáju, nehéz járásu szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a gyüszünyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság zsibongott bennük, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.
Azt hiszem, ezeken a félórákon kivül nem is éltem. Azt hiszem, a főtisztelendő ur sem. Azt hiszem, -12- Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akinél laktam s akikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, aki szelid, bölcs és nemes volt, mint Kepler Az Ember Tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis tót fiu; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide Tótországba; az ezredes, aki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s elorditsa a kverauszt; az öreg doktor, aki a patikusnál külön számlát nyittatott a kis pesti fiu számára szalmiákra meg égetett cukorra; a főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, aki Urnapján diszmagyarban áll az oltár előtt, a megyei urak között; a fekete szakállu, halovány képü müvelt zsidó pap s egy gőgös, daliás, haragtól eres homloku magyar ur, akiről a kis zsidó fiuk rettegve susogták, hogy antiszemita; a ferencrendi kolostor, ahová tornázni jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült bele még valami nehéz, fejfájditó bűz, mikor az egyik cellában kiteritve feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok; az ódon luteránus kollégium s a -13- hervatag gesztenyés; a csobogó város-kutja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás fazekak, a turós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok: mindez csak ugy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyveim, melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni. Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő büvös délelőttjei, csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatu személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szittam sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg, érzékletes emlékezettel, a szivemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a nagy szobából áthallatszott hozzám a kis benyilóba a bácsiék vidám vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi lámpafény szürődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek; hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el esti imádságomat: Édes jó -14- istenem, engedd, hogy holnap ne hivjanak fel számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most ugy gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…
A Margitszigetnek akkor még nem volt hidja, tennisz még seholsem járta s csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő urnak azért el kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy élünk Pesten; beszélnem kellett a Hangli-kioszkról, mint ülnek ott (akkor még ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint vacsorázunk az Angol-királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismertség a Tyukketrec-vendéglőbe, ahol kitünő a rántott csirke, csak a velesült petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő ur csak ugy mellesleg, odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-utcán s ő kedves, barátságos, kistermetü létére is méltóságos szivességgel vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam eleinte, majd mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerüen -15- megéreztem, hogy ez az odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabbrendü élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbség nek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban s térdére hajtván fejemet, a szőnyegről fölnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő ur félcipős kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal sok elmésséggel zavartam meg finoman füzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szeliden mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes lány térdét, fejemen ott éreztem meleg ujjait, amint megcibálta hajamat s leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelid korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyult a hajamba -16- s ott, éreztem, az ujjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.
Annyit gyerekészszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó uri házba bejárónak a főtisztelendő ur ugyanugy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam, mint a Germinal vén bányalova a lekerült uj csikón, egy naposabb, levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki bennünk, ugy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle ered; ő volt az, aki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez. Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban mindenki ismerte az ő kedves német költőit, akiket klasszika filologus és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar poétáknak. Én már akkor olvastam Heinét, az Uti képeket, a Le Grand könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam -17- olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der Romantik… A főtisztelendő ur ezen is mosolygott, ez után is megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s ugy vártuk Irén kisasszonyt, mig felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, akiket alig ismertem; ifjan elhalt sorvadásosokra, kék romantikusokra vagy még régebbekre; Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos Pálra, – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevü költő versére; Levelek hullása, vagy ilyesmi a cime; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy ifju beteg bucsuzik az élettől… Triste et mourant à son aurore… ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő ur, majd különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: „szivtépő öntudatlansággal?“ Megzavarodtam s hebegve bucsuztam a házunk előtt; egész délután a szótárral -18- s a nyelvtannal bibelődtem, de nem tudtam oda gondolni; a főtisztelendő urra gondoltam és szórakozott voltam.
Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is, csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb mosolylyal, mig Anti urfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a csiptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt ugyan észrevettem, mikor megint kijött közzénk s kitörő örömmel szaladt először felém s magához szoritott s összecsókolt s csak aztán, balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb volt hozzászoruló fülem és szemem számára s azt is észrevettem, hogy egy idő óta nem visel füzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte tulságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon -19- sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén összerázódott.
Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmü, sem tudatlan lelkü. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (az akkori iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre egyre-másra kaptam a szekundákat s a bácsi, akit az osztályfőnök értesitett erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat, hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember. Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s ugy gondoltam őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Büntudattal, nem tagadom. De ellenállhatatlanul. Büntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, – ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő ur előtt, aki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha érthetetlenül szigoruan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy pillanatra azt a haragos és gyülölséges gunyt láttam az ajka körül, melylyel a komisz -20- pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott belül a szivem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra, iskola, főtisztelendő ur s csak valami gömbölyüséget éreztem a nyakam szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam s álmomban ne én legyek felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit merek én, kis fiu, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a főtisztelendő urral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló félálomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kivül senki halandó ember nem tudhatott. -21-
Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, aki vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre egészen elmaradtak s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult visza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár -22- vizet kellett adnunk neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő ur elmondhatatlan gyengédséggel segitett felkelnie s leülnie s ügyesen és szeliden tartotta a tálcát, mig szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze, mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a főtisztelendő ur simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem feldobbant a szivem, a főtisztelendő ur egy percre elkomorodott s hazamenet borus szemöldökkel, összeszoritott ajkakkal, kis félcipőjét bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.
Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket, hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg, szeles időben fel ne keljen. Anti urfi kikisért bennünket a kis ajtóig, ugy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém sem nézett; nem törődött vele, van-e égetett cukrom; az utcán nagy beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak. -23- Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a főtisztelendő ur föl sem hitt, olyan világos volt, hogy ugy sem tudok semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni; minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak; a kék levegőben mintha jégtüket csillogtatott volna a kisütő téli nap. Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában összetalálkoztam a főtisztelendő urral. Alázatosan köszöntem s szótlan, gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.
Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban és ibolyaszaguabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyuprémes kis papucs s fehér gyapjukendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én kirántottam kezem a főtisztelendő ur kezéből s odavetettem magam a kebelére.
Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a válláról, a kebelén át, lecsuszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam valamit; nem tudom mit. Hallottam, -24- hogy csitit, éreztem, hogy simogat s én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében s drága illatos fejét két kezembe szoritva, belekoccantottam fogamat a fogába, ugy szittam, martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy visszacsókol.
Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban durva szoritást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki a forró selyemkarokból. A főtisztelendő ur volt; amily kicsiny, oly erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemü. Kis kemény, parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, ugy hörögte a képembe: „Megőrültél, kölyök? megőrültél?!“ Ez is csak egy percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén s kitépve engem a kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Ugy lihegett és reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, aki magam is alig álltam a lábamon.
Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő ur hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes megadással szólt: „Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt napok óta, nem egészen tiszta a fejem“. Irén is elbocsátott s mosolyogni próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd szájához -25- kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten orditottam föl, a főtisztelendő ur odaugrott az ajtóhoz, ugy kiáltott be az ebédlőbe: „Nagyságos asszony! Anti urfi!“ Mire berohantak: a világoskék otthonka, a hattyu-prémes kis papucs, még a fehér gyapjukendő is mind csurom vér volt.
A főtisztelendő ur már délután beteget jelentett, még azon este elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy vissza sem tért butoraiért; ugy küldték mindenét utána. Irén mindössze nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én nem voltam ott a temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszu öreg doktorra, aki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek; azt mondták, hogy aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő urról mondták meg, hogy áthelyeztette -26- magát s már irt is a bácsinak, hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le ő hozzá; az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyüjteménye német és francia remekirókból.
Az öreg ur elég jól birta még a járást s vásott, kampós botjával ügyesen hajlitotta ki utból a tüskés cserjéket, a szurós fenyőgallyakat. Még a tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sürün is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl – isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly langyos volt a délelőtt. Az ember ugy van a természettel, mint a lányokkal; ahelyett, hogy megállitaná a pillanatot, melyben érintetlen s ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, mig életükbe bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.
Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyes okból ültem volt reggel óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országutra. De való, hogy nem törődve -28- szórakozottságommal és kelletlenségemmel, előb odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmászszam vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van, gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem iszom és női kiszogálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt, hogy az öreg ur mekkorákat fuj, mint gombolja ki mellényét s mint törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a sürütől lehetett volna, ugy mehettünk volna tovább, mint az országuton. Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlenül gázoltam előre, nem törődve vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg urnak vágódhatnak képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett a fenyves s néhány lépés mulva tágas rét bukkant szemem elé, melynek vastag füvezetét koszoruban fogta körül az erdő, szemközt velem ismét menedékesen indulva falnak, a hegy csucsa felé.
Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bujaságban, a nap -29- tüzétől párologva. Nagy, szivárványszin legyek dongottak körül bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk le, kalapunkat szemünkre huzva, hogy egy kicsit kifujjuk magunkat. Én hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan nézegessem a táncoló léggyürüket, menten föl kellett ülnöm, mert karom elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egy pár hangya; gémberedő ujjaimmal alig tudtam őket kiszedni.
Az öreg ur, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólott föl hozzám bajusza alól:
– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?
– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert értelmességükkel, ugy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm alatt kivánom őket a karomon fölmenteni – s szokott buzgalmukkal láttak neki vélt kötelességüknek.
– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az egészet egybe s igy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?
A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket ujjaimról a fübe, olyan erős ivben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és -30- Herkulánumot jegyezhették föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:
– Lajos bácsi, ne pukaszszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós mesékhez.
Az öreg ur fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót, ugy sugta képembe, jelentősen és diadalmasan:
– Tisztás!
– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még idegesebben.
– Ez; az, ahol most vagyunk; az: tisztás.
Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg ur hangosan fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg ur mit lát ebben fontosat, vagy különöset. Környöskörüli erdő, fölöttünk ég, velünk egyszint sik mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.
Az öreg ur, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta gondolatomat:
– Igen, barátom, ez az a hires tisztás, amiről maga a regényekben annyit olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És -31- amit alkalmasint most lát életében először s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez az a bizonyos tisztás, amelyről annyit irt és olvasott…
Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen, most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket, mint sok más ifju ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben, gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak; s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtan a tisztás közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még ugy tokba van is bujtatva, még ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a nem dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni; ha irtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves voltam s mondom: városi gyerek s a természetet nem igen ismertem egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.
A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk; beljebb -32- huzódtunk hát a sürübe s éppen elhelyezkedtünk s ujra ledőltünk, mikor a tisztás tulsó felén, ott, ahol az erdő menedékesen futott le széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben s mielőtt még jól szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lány bukkant elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.
Szép, karcsu, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy ugrással termett lenn a fűben, ahol csukott piros napernyőjével ügyesen csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos vászoninge a déli világitástól egy síkban viritott a térdig érő zöldben, ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, ugylátszik, nem vett észre; az öreg ur fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba gyönyörü mozdulatait. Dobogó szivvel ismertem meg: az a fiatal leány volt, akivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az odavivő uton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind a percig nem tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét. -33-
Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta, hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintám meg az ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyujtottam át neki.
Ő is fölemelkedett közben és még mindig zavarodottan, de már egy kis huncutsággal, szintén valami köszönetfélét rebegett.
Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen megfeledkeztem, az öreg ur; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is elfelejtettem, egyszerüen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon kivül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta; megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi följárónknál jóval hosszabban, de szép -34- simára irtva kigyózódott le, erdőn, mezőn át, a nagyvendéglőig.
Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros ernyő utolsót villant a lejtős ut kanyarulatánál; én tiszteletlenül és méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg ur kezéből, ki azonban hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt, most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.
Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerüen megszólitom a rácson át, az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a filegóriában, a pincérleányra pedig ugy rámordultam, hogy ijedten kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.
Az öreg ur végre nevemen szólitott. Fölnéztem rá:
– Parancsol, Lajos bácsi?
– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.
Eltettem.
– S most feleljen kérdéseimre. -35-
– Tessék kérdezni.
Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami birósági jegyző:
– Hány éves maga, Pali?
Elgörbitettem a számat:
– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.
– Volt már katona?
– Nem voltam; októberben akarok berukkolni.
– Van diplomája?
– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.
– Igaz. De vagyona csak van?
– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az nem sok.
– Nem sok, én is ugy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan, vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál, akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük nevelőnőnél, vagy, mondjuk társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné, én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a keritésüknél leskelődni kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a -36- novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban leselkedő vadász csöve előtt…
Az öreg ur hangja itt annyira gunyos lett, hogy elpirultam s félbeszakitottam:
– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim ujak lesznek.
Az öreg ur bólintott a fejével:
– A novelláit nem bántom, fiam, s hogy a hasonlat kopott, az nem volna baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle mellett, mint a gyereksirás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa, hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak gyerekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget, vagy szomoruságot érezhet az a gyermek, akitől a sirás ered? Mondja, fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megirt? Ne tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e a mellett valamit, mikor ir vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz életrajzban olvasott ifju Goethékről, kik kék kabátban és sárga nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsu, szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sirják ki a szemüket -37- utánuk? Kisirják a szemüket – micsoda közhely ez is, és egyáltalában: mennyi közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné! Novellák és életrajzok, őzek és tisztások, – milyen semmitmondók az olyannak, milyen semmit nem gondolhatók az olyannal, aki még nem élt át novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét kötet lehetőséget s ahogy mint irót kitanitottam magát, fiam, arra, hogy ne irjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a maga eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, – nem mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem mint magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel: mint öreg ember figyelmeztetem magát fiatal embert: százszor gondolja meg, mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin az élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa -38- nem ugrik át egyre-kettőre! Most pedig, ha ugy tetszik, mehetünk!
Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott lefelé az uton.
Nem próbáltam megállitani, nem próbáltam megszólitani sem; nem igen tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem s mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.
A déli forróság körülfogott bennünket, s ahogy az árnyékos uton lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan, eleven istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb, ha egy-egy mókus futott fel jöttünkre a barna sudarakon, ijedten nézve utánunk a tűgallyak közül. S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább sarkára hágtam öreg barátomnak s éppen utolértem, mikor kiszélesedett az ut, széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó napsütésben ismét rétségre értünk, melyen térdig volt a fű, égig szállt az illat s környöskörül, lejtőben, -39- hallgatag állták körül az erdő sudárfái. Nem kellett már, hogy az öreg ur figyelmeztessen rá: magamtól is észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.
Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk. Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tüzött, bevonultam az árnyékba. Fiatal szivem csordultig eltelt keserüséggel, s mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel virrasztott évek óta ifju pályafutásom vergődései felett: szememet elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét visszaszorongattam.
Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sürüben megmozdult volna valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsu őzikém bukkant elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.
Egy kicsit gyürött volt, egy kicsit kócos s ernyőjét összeszoritott ölébe fogva, két kezével ügyesen tüzte meg hátul a kontyát. Majd lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben visszafordult a sürü felé, mely -40- ujra meghullámzott, s mintha valaki jött volna benne. Ugy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsu barna férfi ugrott ki közülök s magához szoritva a leányt, nevetve csókolgatta szemét, száját, fülét és halántékát.
Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és sárgás-fehér tennisz-nadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja s hires kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe s rátapasztottam tenyerem a szájára.
A leány kibontakozott a férfi öleléséből s ujra rendbeszedte magát. Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:
– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: ugy kellett tennem, mintha lemennék s leskelődnöm kellett, mig végre tovább mentek.
A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is begombolta a kabátját, rántott egyet magán s kalapját legényesen a félszemére huzta. Igy mentek el együtt s nemsokára együtt buktak szemünk elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény sötétjébe. -41-
Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé. Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét visszagyürve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s parazsát lenyomkodva, bodor füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe. Szivárványszin legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a pamatos virágokon; az égen fehéren izott egypár apró felhő s a lég gyürüi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent: környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.
1902 augusztus 5-ikén történt, St. Moritzban, svájci Engadinban, délelőtt tizenegy órakor a Hotel Victoria mögött, édes, langyos, hegyvidéki nyári napsütésben. A lugas előtt bádogból való kerti asztalka mellett négy széken elhelyezkedve ült, kinyujtóztatott lábbal, sapkában, fehérlő tenniszruhában egy ritka, mert férfiasan szép s előkelő formáju szőke fiatalember, mig oldalt mellette, ugyancsak kerti széken, a legszebb, a legeslegszebb, fiatal, karcsu, szőke asszony ült, kit az életben látnom adatott. A férfi unottan, kelletlenül, tömött angol bajuszának sütött tekintettel nézett maga elé, az asszony pedig beszélt, beszélt, könyörögve, esengve, ültében is a térdenállás szemfölvetésével. Közbe lehajtotta fejét és selyemernyője hegyével tétován turkált a kavicsban, mig fehér bluza felett, felfésült aranyhaja pihéjéből kirózsállott a nyakszirtje. Nyilván várt, feleletre várt. De a férfi tovább ringatódzott a négy széken, még unottabban, még kelletlenebbül, még jobban -43- nem nézve oda. Az asszony pedig ujra rákezdte a beszédet, a könyörgő ránézést, az esdeklő suttogást, és – egyéb semmi sem történt.
Azaz hogy én nem tudok többről. Ennyi meg azalatt ment végbe, mikor elmentem mellettük, hogy a portásnak szóljak. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam őket – lehet, hogy ők utaztak el, lehet, hogy én; ma közelebb járok a negyvenhez, mint a harminchoz; életemben eltelt jó néhány esztendő, sok nap, teméntelen sok óra, s ez életnek annyi eseménynyel s képpel teljes husz millió percéből mindössze két-három perc esett erre az eseményre, ezekre az emberekre. De emlékszem rájuk, olyan világosan, olyan érzékletesen, hogy szemem hártyájáról le lehetne fotografálni őket, ha rájuk gondolok. S történetük – mert nyilvánvaló, hogy volt történetük – olyan élénken él lelkemben s emlékeimben, mintha magammal esett volna meg, magamat meritett volna ki, gyötrött s vénitett volna meg – két csik ősz hajamat tudom, hogy ebbe az esetbe őszült bele. Elmondhatatlanul együtt érzek ezzel a gyönyörü két darab emberrel; ezzel a gyötrődő asszonynyal, aki nem tud belenyugodni abba, hogy megunták, és letéve a büszkeségről s ezzel még nevelve a férfi csömörét, visszakönyörgi magát, holott tudja, hogy lehetetlent kiván, – s ezzel a meggyötrött férfival, aki talán maga sajnálja legjobban, hogy érzései megváltoztak, de -44- végre is érzi az érzései jogát. Együtt érzek velük én, akit észre sem vettek, kiről nem is tudják, hogy a világon van, vagy, ha látták, bizonyára nem sejtették, hogy tudja, mi történik itt; együtt érzek most is, mikor ők az esetet talán már el is felejtették, s régi érzéseik helyén régen ujak támadtak. Történetük és képük itt él bennem, idegeimben, talán tengernyi távolságban tőlük, mig nekik sohasem jut eszükbe, hogy ilyen messzeségben valakinek számára eleven és ismert valóságok lehetnek; ha véletlenül mégis találkoznám velük s elmennék mellettük: egy porcikájuk sem sugná, hogy olyan valaki volt közelükben, aki ismeri őket és tud róluk s történetükről. Pedig voltaképp abban, hogy én ismerem őket s tudom történetüket, nagy-e a különbség ahhoz képest, ahogy ismerős volnék velük és regényükkel, ha véletlenül valóban megismerkedem velük, s ők maguk mondják el, mi van köztük? És mi marad meg ebből a különbségből is husz vagy harminc év mulvára, mikor egészen biztos, hogy hármunk közül egy sem lesz már életben, s egészen mindegy lesz, ismerősek voltunk-e, vagy csak látásból ismertem-e őket, vagy csak ugy elképzeltem, avagy ugy olvastam valahol, minden külső látás, találkozás és tapasztalat nélkül képüket és történetüket?
*
1886. április végén történt, tehát most lesz husz éve. Délután három óra körül volt, a Deák-téren, valami külön órára iskolába menet, hogy megszólitott egy urformáju, de erősen megvedlett ember s német nyelven valamit tudakolt tőlem, már nem tudom mit. Mialatt elmondtam neki felvilágositásomat, hirtelen elsápadt, s szája is elkékült, s végre reszketve és fuldokolva szakitotta meg szavamat:
– Fiatal barátom, ne haragudjék, hogy félbeszakitom. Mérnök ember vagyok, diplomás, Csernovicból jövök. Két napja nem ettem, s itt ájulok el a kimerültségtől. Ha van nála valami pénz: az isten áldja meg, adja ide.
Hetedik gimnazista voltam, nem volt se égen, se földön többem kilencvenkét krajcárnál. Megdöbbenve kapartam elő, s odaadtam neki.
Mindez két-három perc alatt történt. Az emberemet annak előtte nem láttam, de annak utána igen. Vagy egy hét mulva az Andrássy-uton egyfogatu bérkocsin. Ő is meglátott, elpirult s elkapta fejét. Ez, mondom, idestova husz éve, hogy megtörtént – s azóta nincs hét, amelyet itthon töltök Budapesten, hogy kétszer vagy háromszor ne találkozzam vele, s a boldogtalan mindannyiszor el ne piruljon s félre ne nézzen, hogy szemünk ne találkozzék. Az egyfogatu bérkocsit nemsokára felváltotta a kétfogatu, majd, három évre rá, számozatlan fiakker, s most -46- már, néhány hónap óta az automobil; az ember – azóta megtudtam, mert kiváncsiságból utána jártam – valóban mérnök, vállalkozó, akit valami üzleti hajótörés vetett ki ide Budapestre, s azóta gyönyörüen megszedte magát; meg is házasodott, szép serdülő gyerekei vannak, akik a magától értetődés hanyag nyugodtságával töfögnek végig az Andrássy-uton – s ez a boldog ember s boldog apa, aki alkalmasint annyira-amennyire tisztességes ember is, kétségkivül fele vagyonát odaadná érte, ha valami csendes módon eltehetne láb alól engemet, akiről nem is tudja, kicsoda vagyok, akivel egész életéből mindössze három percig váltott háromszor három szót, s aki nemcsak hogy nem vétett ellene, hanem, ugy lehet, életének megmentője, boldogulásának meginditója volt. Látszik, hogy gyülöl, látszik, hogy utjában vagyok, látszik, hogy mikor meglát, lehunyja szemét, s elgondolja, hogy hátha csak álom volt az egész, vagy hátha én már nem emlékszem őrá – hiszen oly régen volt, mindössze két-három percig tartott; azóta ezer meg ezer emberrel találkozhattam – s ugyan ki emlékszik mindenkire, akivel valaha néhány szót váltott, s akinek kilencvenkét krajcárt adott? Látom, hogy néha tétováz, mintha meg akarná állitani kocsiját, kiszállani belőle, elém állani, s félig tréfásan, félig megindultan igy szólni hozzám: „Uram, husz éve tartozom magának kilencvenkét -47- krajcárjával; örülök, hogy végre megadhatom.“ De csak tovább hajtat; gyáva a szamár, nem tudja rászánni magát. Néha magamat is megszáll a nagylelküség, hogy én keressem fel, s én mondjam neki: „Ugyan, kérem, adja meg már azt a nyavalyás kilencvenkét krajcárt, és hagyjon békét énnekem s ne gyötörje tovább saját magát.“ De dühös vagyok a szamárra, s hagyom, hadd vergődjék.
*
Van még egy ilyen kis, hogy ugy mondjam: a sorok közt történt regényem. Az állatkertben volt, roppant forró nyári délelőtt, hogy egyik kutyaketrecben ennivaló kis kölyök-daklit vettem észre, amint lihegve, kilógó nyelvvel, könyörgő szemmel lesett minden arra menőre s a rostély mögött szükölve ment vele a szomszéd ketrec elválasztó keritéséig, kétségbeesve nézvén utána, mikor az végképp elment, s menten kémlelni indulva, nem jön-e uj jövevény, akitől talán mégis csak megkapja a segitséget. Hamar rájöttem, miben kell ez a segitség; a kis állat vizes lábasa üres volt, s elepedt szomjan. Néhány lépésnyire szivattyus-kut volt, odaláncolt bádogitcével; az itcét lefeszitettem a láncról, vizet huztam bele, bedugtam a rostélyon, ahol a kis állat remegő kéjjel lefetyelte ki, ameddig csak a nyelve ért, hálás pillantással s vakkantással köszönve meg -48- jóságomat. Vagy két hétre rá ujra kimentem; a kis pára már messziről észrevett, megismert és boldog ugrándozással és ugatással valósággal lelkendezett az örömtől s a viszontlátás izgalmától. Annyira meghatott ez a nagy háládatosság, hogy – a dakli eladó volt – megvettem, hazavittem, ahol Zsipi – erre a névre kereszteltük – két hónapon át a ház elkényeztetett kegyeltje volt, akinek legalább husz sziv majd hogy utána nem szakadt, mikor egy nap eltünt, nyomtalan, mindenkorra, hiába kerestettük rendőrökkel, hiába hirdettük ujságban. Megvallom, – nem szégyen, katonát is láttam már kutyája után sirni – jó néhány éjcakát átsirtam miatta álmatlan. De hiába, nyoma veszett. Ám vagy három évvel ezután, tavaszi délben, valahol az Andrássy-ut vége körül való villa-fertályban egy nyaraló előtt elmentemben a rács mögül a szokott felháborodással ugatott ki rám három válogatottan szép kutya, s az egyikben, egy négy év körül járó dakliban: ugrásában, vakkantó ugatásában, mókázva haragvó szeme járásában, hirtelen odafigyelve, szivdobbanva ismertem meg – s esküdni merek, hogy nem tévedtem – a mi Zsipinket. „Zsipi!!“ kiáltottam, szinte rikoltottam rá a szépen kifejlett, kifényesedett szőrü bolondos állatra, s csodálkozva, örülve, igazán a legkülönbféle váltakozó érzésekkel álltam meg a rácsnál, s dugtam be önkéntelen mozdulattal sétabotomat – -49- még ugyanazt, melyen hajdan, jobb időkben, az ifju Zsipi annyit ugrált át meg vissza. A kutya is meghökkent, megállott, az ugatás torkán, az ugrás inában akadt meg, mig a másik kettő, akire hangom nem hatott, szaladtában és ugattában, hemperegve bukott rajta keresztül. „Zsipi!“ kiáltottam ujra, s reszkető kézzel nyultam át a rács rudai közt, hogy megsimogassam, mint hajdan szoktam, menedékes homlokát, szemöldöke dombjait. De a kutya hátrált, vagy két lépést visszavonult, s mereven megállva a négy lábán, merően, megdöbbenve, tanácstalanul nézett ki rám. A másik kettő önkéntelen megérezte, hogy itt történik valami, s feltápászkodva egymás mellé álltak, s hol felém forgatták a fejüket, hol társuk felé, várva, hogy mi lesz. A dakli pedig ott állt egy helyben, mozdulatlanul nézve velem farkasszemet; magam is felegyenesedtem, visszahuzódtam, s visszanéztem a felindult állat tágra nyilt szemébe. Két-három percig állhattunk igy, egymással szemben, s az én meredt nézésem előtt a kutya szeme fényes, széles, átlátszóan barna égbolttá terült szét, melyen mintha kékes felhők vonulnának zavaróan keresztül. S e szemek mögött, e félig öntudatlan, szegény, megzavart agyvelőben ugyanilyen gomolygó, elvonuló hullámzás mehetett végbe, valami olyas gondolat, hogy „idegen, érzem, hogy nem vagy tőlem egészen idegen, tudom, hogy van hozzád valami közöm, de már nem -50- tudom, mi; érzem, hogy volna valami kötelességem irántad, de nem tudom megtalálni, mifajta; nyugtalanitasz, megzavarsz; a világról, az életről, a nappalról, az éjcakáról, ebédről, vacsoráról, gazdáról, házról, mindenről való megszokott és megnyugtató képeimet hirtelen megzilálod, megtéped, elhomályositod, de nem adsz helyettük megbizhatóbbakat, mert a te felkeltetted képek is homályosak, kóválygók, el-elhalványulók. Menj, menj, menj; ne szólj többet, ne nézz rám tovább, ne kinozz tovább; ne zavard meg megszokottságaim nyugodt rendszerét, ne vedd ki talpam alól a földet, ne döntsd le a világról való érzésem körül, a megnyugtató korlátokat!…“
Mindez kutyanyelven volt mondva, egy rémült szemmeresztés mindent elmondó beszédességével, és, mondom, két-három perc alatt. A kutya aztán hirtelen megfordult, utána a másik kettő is, és vad, eszeveszett, vissza sem néző rohanással menekültek befelé, s tüntek el a nyaraló mögött. Én még egy darabig ott álltam, majd sarkon fordulva, lassan s elgondolkozva ballagtam vissza a város felé.
Simon Péter, Jónának fia, zavaros fővel ődöngött a hideg éjszakában. Csak olykor riadt fel, ha a szikkadt föld egy-egy palaszilánkja élesebben hasogatta mezitelen lábát, kérges bokáit. Nem igen volt helyén az esze – ma egész este forog már vele a világ. A jobbkezében valami sajgást érez s egyszerre eszébe jut, honnan jön. Nincs egy félórája, hogy álmából fölriadva, tiz társával botorkált az Ur után, aki ma egész este olyan szomoru volt, olyan végtelen szomoru, szomoru mindhalálig. Igen, igen, ezt mondta: szomoru az én lelkem mindhalálig – aztán ott hagyta őket az olajfák között, ő maga pedig lassu léptekkel ment fölfelé a hegynek. Péter már nem tudja, mi okból. A mai pogácsás ünnepek vecsernyéjén bort ivott, attól nehéz a feje. Olyan rég ideje, hogy bort nem ivott, de most meg kellett innia, hiszen az Ur azt mondta, hogy ez az ő vére. És ő sokat nem értett abból, amit az Ur mondott, de mindig követte – attól a perctől fogva, hogy elszólitotta a -52- hálójától, halászsajkájától, hüséges eb módjára járt a nyomában és szent áhitattal nézte ezt a szépséges szomoru fiatal férfit, akinek országa nem e világból való… Az ur egyszer azt mondta néki: „Lészen a te neved Petrus, kőszikla, s erre a sziklára épitem én az én hitem házát.“ Ime, az Ur tudta, milyen hivséges tanitványa neki Simon Péter, ma este mért mondta mégis, hogy „Mire a kakas szólana, háromszor is megtagadsz te engemet?“ Ó, ha mindnyájan megbotránkoznának is az Urban, Péter nem botránkoznék meg benne soha. És ha betelék is, amit ma este mondott, hogy egyikőjök elárulja, ha az a képmutató szelid Judás el is árulta az Urat, Péter soha sem fogja megtagadni!
Hol is hagyta csak el?… igen, ott vártak az Urra az olajfák között. Sötét is volt már, csak a csillagok pislogtak az ágak között. Betlehem felől az egyik olyan szépen ragyogott! Forró nappal után egyszerre rajtuk ütött a dermesztő hideg s a mámoros álmosság háromszor is lebirta őket. Kétszer is fölkeltette őket az Ur, harmadszor hítta, mennének vele. Tizenegyen voltak, a tizenkettedik, a szelid szemü, fehér kezü Judás nem volt közöttük. Egyszerre csak fáklyafény közeledett, fegyvercsörgés kisérte. Nagy csapat ember jött, fustélyos, fegyveres poroszlók. Aztán csak kivált közülök egy és futvást rohant az Ur felé. Judás volt, a tizenkettedik. Péter -53- még most is hallja a lihegését s látja, mint csókolja lehunyt szemmel kétszer is az Urat: „Mester, Mester!“ A fustélyos emberek erre mind nekiesnek a védtelen emberfiának s a tanitványait ellökdösik mellőle. Egyikőjük sem mozdult, csak ő, Péter, ugrott elé, elkapta az egyik ember szablyáját s mámoros hadonázásban lemetszé vele a szeplős Málkus fülét. De szomoru mosolylyal maga az Ur mondta, ne ontson vért. Hát arra se tartja jónak, hogy megvédje?… Elejtette a szablyát, az emberek meg nekiestek… ő pedig futvást menekült a többiekkel s elszéledének a világ tizenegy tájéka felé… Az éjjeli szellő feléje sodorta az Ur néhány szavát: „Mint egy latorra, ugy jöttök ellenem fustélylyal és fegyverekkel…“
Hová vitték, mit akarhattak véle? A helytartó fogatta volna el? Az nem lehet, hiszen a császár ellen soha egy szót sem szólt. Vagy a farizeusok váltották volna be, amivel fenyegetőztek? Szék elé hurcolták volna most, páskák ünnepén, amikor inkább a rabokat is szabadon szokták bocsátani?
Holnapra virradóra majd kitudódik. Baja ugy sem eshet; aki holtakat éleszt, sebeket gyógyit – isten fiának baja hogy eshetne? Péter is nyugton volna, csak a feje ne volna olyan nehéz. Ebben a sötét -54- éjszakában hová menjen, mitévő legyen? Amire évek óta nem gondolt, most eszébe jutott, hogy neki se hazája, se hajléka. Hosszu évek óta ma van először egymagában s az első éjszakát tölti ugy, hogy nem hallja a társai lélekzetét s álmatag szemmel nem virraszt felettük az Ur. Álmatag szemével – avval a csudálatos, ragyogó barna szemével, amivel megigézte a szegény, együgyü szivü Simont, aki azóta hivséges lábbal követi az Urat, ki tudja mért, ki tudja hová.
Tizenketted magával járja már igy évek óta azt a titokzatos, kalandos utat. Csuda csudára pereg le értetlen szeme előtt és csak titokban meri furcsálni, mi jogon lett ő különb a többi embernél, mi okon szakadt el régi társaitól. Mért kell vándorolnia, éheznie, fáznia, holott ő eladdig olyan boldog, nyugodt és csöndes halászéletet élt. Szóval nem merte ezt uj társaitól kérdezni, röstellette az ő nagy együgyüségét. Érezte, hogy a többiek sem a maguk eszétől követik az Urat, – azokat is, mint őt, a Mester ragyogó homloka, szelid szeme sugara viszi ellenállhatatlanul magával. Néha, viharos éjszakákon, ha néhányan volt halászok összebujtak, mindnyájok ajkán ott kisértett a hebegő kérdés: mire való mindez, ez a bolyongás, ez a törődés? De egyikök sem mert szólani – nem különösen két társuk miatt, akik az ő tudásuk és tapasztalásuk hegyéről olyan kicsinylő szemmel tudtak rájok lenézni. Az egyik a fehérkezü -55- Judás volt, aki valami nagy nemzetségből való lehetett; olyan fehér volt a bőre, olyan ápolt a vöröses szőke hullámos haja s olyan válogatott a szavajárása. Tudott irni, nagy kerek görög betüket vetni, aminthogy a görög szó sem volt tőle idegen. A másik János volt, a Zebedeus fia, lángoló lelkü ifju ember, akit az Ur a mennydörgés fiának nevezett, mindig megkülönböztetett s aki tudott az idegen hóditó méltóságos nyelvén is. Az egyik görögül szólott, a másik latinul, mig a szegény Péter nem tudott, csak héberül, azt is parasztosan ejtette, foghegyről, mint a galiléusok. Az ő szava csak arra való volt, hogy ne vegyék semmibe, az érzése csak arra, hogy elfojtsa és megtagadja. Az ő fiatal, vértől duzzadó szive akárhányszor megszólalt, ezek ketten csak letorkolták. Ezek ketten, akik közül az egyik elárulta az Urat, mint valami latrot, a másik pedig a kiss ujját sem mozditotta meg, mikor a poroszlók nekiestek a Mesternek… Ő, Péter volt az egyetlen, aki szablyát rántott az Ur védelmére, holott az Ur soha semmi dolgáról vele nem szólott, mindig csak Judással, mindig csak Jánossal… Ezek, akik egy kiélt élet keserü seprüjével, kiégett szivvel s lemondó lelkiismerettel menekültek az Urhoz, kinevették és kigunyolták a szegény Pétert, ha mélázva, egymagában vissza-visszasirta boldog halászéletét, amikor még nem kereste a mennyek országát s nem kerülte az asszonyt… -56-
Ezeknek nem kellett asszony. Maga az Ur nem volt e világból való s ha meg is bocsátott a parázna asszonynak, a bünbánó Magdolnának, ölelésre a karja sohse tárult, csókra az ajka sohse vágyott, ha száz asszony törülgette is selyemhajával fáradt lábait. A többi mind csak azt hirdette, hogy jó a férfiunak asszonyt nem illetni s lekorholta Pétert, mikor ez azt mondta, éljen a férfi az ő asszonyával, mint illik értelmes emberhez, az asszonyi edénynek, mint erőtlenebbnek tisztességet tévén… És Péter nem mert többet mondani, csak titkon, loppal gondolt Leára, az ő szépséges kedvesére, akitől elszakadt, hogy vakon kövesse a Mestert.
S a hideg éjszakában Péternek szivébe szállt a mámor s eltöltötte a keserüség az Ur ellen, aki még azt sem engedi meg, hogy hivséges tanitványa szablyával oltalmazza a poroszlók ellen. Annyit se adnak rá, mint egy kuncsorgó ebre – ezért hagyta ő oda kenyerét, hazáját, szépséges mátkáját? Szétzüllöttek, szertefutottak, egyikök elhagyta a másikat, az Ur elhagyta valamennyiöket. Pétert nem köti többé hozzájok semmi. Ma még itt jár a hideg éjszakában, holnap tul lesz a határon, holnapután otthon lesz a hálójánál, halászsajkájánál. -57-
A hajnal is közel lehetett, mikor nagy zsivajra riadt föl. A főpap háza elé ért, ahol füstös fáklyák fényinél sürgött-forgott a sokaság. Valami nagy bünösről beszéltek, istentagadóról, pártütőről, aki most áll a főpap Kajafás előtt. Péter bekerült a kapun s keresztül törte magát az udvaron nyüzsgő népségen, fel a főpap háza tornácába. Megállt, hogy körülnézzen. Végig a tornácon hosszu asztal állott, fehér abroszszal beteritve, tele üres kancsókkal, félig telt kupákkal, otthagyott eledelekkel. A pogácsás vecsernyét ünnepelték itt is, annak a maradékai állnak az asztalon. Péter dermedt ujjal kapta föl az egyik kupát s egy hajtásra kiüritette. Minden vére a fejébe tódult az erős bortól s egy oszlophoz támaszkodott, hogy el ne dőljön. Lehunyt szeme előtt vérvörös szinben forgott valami idegen világ, aztán kék hegyeket látott és kék tengert s látta Leát, a kis halászlyányt, amint gügyögve hivogatja: Gyere vissza Simon, hadd el a földönfutó kóborokat, légy az én jó uram!
Nehéz léptekkel botorkált tovább. A tornácon szenes serpenyők előtt melegedtek az emberek, kufárok, nagyszakállu zsidók, bozontos római poroszlók vegyest. Az izzó szén néha, egy-egy percre, homályos pirral öntötte el az arcukat. Át az ablakon s a nyitott ajtón, a nyüzsgő farizeusok csürhéjén keresztül fegyverzörej, káromlás és vesszősuhogás hallatszott. -58- A tornác egyik sarkából föl-fölrikitó vihogás vegyült bele. Az egyik lyány nagyot sikitva ugrott el egy részeg katona csókja elől. A föllobbanó fény egy pillanatra arcára esett és Péter földobbanó szivvel ismert rá: Lea volt, az ő mátkája. Odaugrott hozzá, megfogta a karját:
– Lea, te vagy itt? Kinél vagy itt, ki vagy itt mi vagy itt? Rossz személy lettél, részeg katonák szeretője lettél?
A lyány ijedten nézett rá. Megismerte és kitépte magát a kezéből.
– Ha az lennék is, mi közöd hozzá. Mátkád voltam, elhagytál. Bucsut se mondtál, csak világnak mentél, kóborló istentagadóknak lettél a cimborája. Annak a galiléusnak lettél az embere!
– Nem igaz asszony, nem igaz, nem is ismerem…
– Nem ismered? Nem te mentél vele? Levelet sem irtál, izenetet se küldtél. Hagytál volna éhen veszni. Ha szolgálatba nem állok, el is veszhettem volna a te názáretbeli Jézusod miatt.
A népség köréjük gyült. Rongyos gyerkőcök rángatni kezdték a Péter kopott köntését. Cselédlányok a kovásztalan kenyérből galacsinokat gyurtak s a sötétben találomra dobták a Péter fejéhez. Egy katona rekedten rikkantott: -59-
– Üssük agyon, ez is a Jézus emberei közül való!
– Nem igaz ember, nem is ismerem! – kiáltott Péter mámoros rémülettel.
– Az ő embere vagy, a szavad járása is elárul, a galiléus beszéded!
A sarokban álló katonák is figyelni kezdtek. Egyre fenyegetőbben tódultak a sötétben Péter köré. Lea is megijedt, féltette a kedvesét s a köntösénél fogva bevonta magával az első szobába. A másik szobából nagy világosság látszott, de Péter a sok embertől nem láthatott be oda. Az emberek olykor be-bekiabáltak: „Üssétek agyon az istentagadót, a hamis királyt!“ De Péter se látott, se hallott. Csak Leát érezte, amint odaszorul hozzá és szorongatja a karját. Odahajolt a lyány füléhez:
– Lea, – suttogta – Lea, nem vagyok az ő embere, nem leszek az ő embere. A tied akarok lenni, a te hüséges urad. Gyere velem, hazaviszlek, visszamegyünk a falunkba, a tenger partjára. Szeretjük egymást, mintha sohse váltunk volna el. Gyerünk, gyerünk, viszlek is már…
A zsivajt egyszerre éles kakasszó szakitotta meg. A hajnalt jelentette a kakas. Az emberek szétváltak az ajtó elől s Péter ijedten kapta föl a fejét. Belátott a fáklyafényes szobába. Látta a főpapot, amint toporzékolva tépi a szakállát. Valami pirosság -60- felé hadonáz. Részeg katonák üvöltözve suhogtatják vesszejüket valaki fölött, aki piros palástban ül a szoba közepén, egy székre kötözve. A kakasszóra az ajtó felé forditja a fejét. Töviskoszoru van a homlokán s a vér nehéz csöppekben pereg végig az arcán. Világos homloka alól szelid fénynyel, mosolygó szemrehányással küldi a szeme sugarát egyenesen a Péter szemébe, aki ijedt hörgéssel ismeri meg benne a Mestert.
*
És kifordula Péter a tornácra és keservesen zokogott. Azon sirt, hogy milyen gyarlandó a férfiember s milyen hatalmas az asszonyi állat, amikor egy cselédlyányért a leghivebb tanitvány is háromszor megtagadja az ő Mesterét, mire a kakas egyet szólana.
Abban igazad van, Jolán, Bélával akkor nagyon kompromittáltam magam. De hiszen tudod, ugy volt, hogy elvesz és ő irtózatos féltékeny természetü volt. Igazán el akart venni; – éjjel-nappal azzal kinzott: a válópörnek már vége van, a viszonyunkról mindenki tud, mért nem megyek hozzá?
Magam se tudtam, miért nem. Elhiheted nekem, nem szerettem a volt uramat s ha ugy imádtam is volna, mint az istent, abban a percben, amikor azt mondta nekem, nekem, hogy megunt, ő engemet, abban a percben megutáltam és meggyülöltem volna, még ha maga a Szent-György lett volna is. Tudod, hogy nem volt szent; jól észrevettem, hogy neked is udvarolt, vagy akart udvarolni, – köszönöm, hogy nem hallgattál a gazemberre. De udvarolt másnak, de szaladgált száz más után, engem pedig megunt.
Aznap, amelyikről szóltál, Gödöllőn voltam a néniéknél; ott laktam náluk egész nyáron s aznap -62- mulatságra készültünk. Béla a szomszédban bérelt lakást és mindig a negyednégyes vonattal jött ki délután a hivatalából. A néni ilyenkor aludt, a bácsi pedig a kártyapartiejánál volt és Béla nesztelenül surrant be hozzám, a sötét konyhán keresztül. Jól láttam, hogy a szegény fiu nem ebédelt rendesen, mert a vonat kettőkor indul s a hivatal is kettőig tart. De nem igen szólhattam neki s nem is kinálhattam meg semmivel, mert nagyon szentimentálisan fogta föl a dolgot és szinte sirt, hogy én ételre gondolok azokban a rövid pillanatokban, amik boldogságunknak vannak szánva. Igy mondta szegény, de én biztosithatlak, hogy az a boldogság nem volt valami nagy boldogság, legalább nekem nem s azt hiszem, neki se. Mert soha ki nem fogyott a jajgatásból, hogy én nem szeretem őt; hogy egy szikrát, a legszikrábbat se szeretem; hogy én sohase is szerettem és csak szántam, amikor meghallgattam és szánom most, amikor nem üzöm el magamtól. Annyit beszélt, hogy még ha akartam volna, se juthattam volna tőle szóhoz, de folyton azt hajtogatta: látja, nem szeret, egy szava sincs hozzám. Minden pillantásomról számot kellett neki adnom, hogy hova nézek, kire gondolok, mért nem nézek ő rá s mért nem gondolok ő rá, hacsak egy csöppet is, ha csak egy ilyen csöppet is. És féltékeny volt hihetetlenül. A legjobban az uramtól féltett s az uram emlékétől. Az -63- volt a rögeszméje, hogy én még mindig halálosan szeretem azt az embert, még halálosabban azóta, hogy elkergetett magától. Ezt nem verhettem ki a fejéből; nagyon hiu volt az emberismeretére és arra, hogy mennyire ismeri a nőket s a legnagyobb csacsiságokat mély meggyőződéssel hirdette róluk. Mi azt szeretjük, ugy mondta, aki megaláz mennünket (ez az uram) és nem azt, aki megalázkodik előttünk (ez ő). De azért egyformán féltett mindenkitől, akár megalázott, akár megalázkodott, a szemtelen hivatalnokoktól s az udvarias katonatisztektől, sértette minden szó, amit más férfinak mondtam, gyanakodott mindenkire, akivel kezet fogtam s nem is jutott eszébe, mennyire sért és mennyire megaláz evvel a féltékenységével. Különben a „Tisztviselők Lapjá“-ba irt rólam verseket és novellákat, amikből a vak is kiolvashatta, hogy hányadán vagyunk. Pedig a világ nem volt vak és nagyon hamar észrevett mindent.
Az igazat megvallva, nem is bántam. Megelégeltem azt a szerelmet, amiben az én szivemnek is része van és vágyódtam a béke s a nyugalom után. Legjobb szerettem volna meghalni, de ne nevess ki, valahányszor komolyan rászántam magam, mindig volt egy ruhám készülőfélben s én azt gondoltam, nem akarok addig meghalni, amig egyszer rajtam nem volt… Gyülöltem azt a gazembert s utáltam az egész világot. Utáltam a férfiakat, mert tudtam, hogy -64- ezek a hitványok most kész prédának tekintenek engem; szemtelenek voltak, mint a poloska, az asztal alatt alig tudtam a lábaikat elkerülni, mialatt a vigyorgásukból kiolvastam: jól tudom, nem lehetsz el férfi nélkül; biztositlak, hogy én bennem fogsz csalódni! Az a szegény fiu másképp viselte magát s avval ejtett meg. Nem volt a kerek világon senkim, akinek egy sóhajtással is kipanaszkodhattam volna magamat – ha ti akkor itt laktok, vagy én elutazom hozzátok, minden másképp történt volna. De én a néninél laktam s az a válópör alatt is egyre vigasztalt, hogy ne féljek, minden jóra válik, türjek csak és várjak, az uram majd visszatér hozzám. Én várjak! ő visszatér! – ráuszitanám a kutyát, ha csak közeledni is merne! Béla nem igy beszélt s ha nem is vallott nekem szerelmet soha, minden szaván, minden mozdulatán látszott, hogy mindig szeretett és mindig szeretni fog. Énnékem balzsam volt ez a szerény szerelem, amely nem kér mást, mint hogy megtürjem a közelemben s ebben bizva, meg is türtem. A szegény fiu minden szabad percét nekem szentelte és velem töltötte s én annyira megszoktam, hogy aztán nem tudtam róla leszokni. Ő szegény, ha esküdöztem neki, mennyire rokonszenves ő nékem és mennyire nem nélkülözhetem, keserü viccekkel gyötrötte magát: nélkülözhetetlen vagyok, mint a kendője, amibe kisirja magát! És igazán, mind bizalmasabbak -65- lettünk s én mind többet meg többet gyóntam meg neki. S ő ilyenkor olyan jól, olyan tapintatosan, olyan nemesen tudott meghallgatni s olyan édesen, olyan gyengéden próbált megvigasztalni – sirva borultam a vállára tizenkétszer s ő nem lett volna férfi, ha tizenharmadszor meg nem csókol. A többinél én nem gondoltam semmit, de jól esett hallanom a bolondos ember őrjöngéseit s elképzeltem olykor: ha az az ember engem igy szeretett volna! Idegenkedtem attól a gondolattól, hogy a felesége legyek; de megtettem a kedvéért mindent, még azt is, hogy sehova se jártam, senkivel se beszéltem s nem bántam, amikor kikezdett a pletyka: legalább megtudja az az ember, hogy van, aki engem nem un meg.
Hát igen, aznap valami koncert volt s utána táncmulatság. A néni telebeszélte a fejemet, hogy ilyen fiatal teremtésnek nem szabad magát eltemetnie és kell, hogy a világ előtt mutatkozzék. A néni nagy volt az ilyen prédikációkban s én türtem, mert tudtam, hogy a javamat akarja. Nem ellenkeztem vele, – harmadfél éve volt, hogy nem táncoltam és nem akartam berozsdásodni. Nagy dolog volt a szegény Bélát rávennem, hogy eljöjjön velem s ne akarja magát főbelőni, ha máshoz is szólok egy szót. Két hétig magyarázgattam neki a dolgot és két hétig csititgattam, amivel csak tudtam az ő kétségbeesett féltékenységét. Végre a nénit citáltam neki; erre -66- aztán ő is belátta, hogy nekem csakugyan nem szabad eltemetnem a fiatalságomat s a szépségemet. De jól láttam rajta, hogy odaadná a lakbérét s a drágasági pótlékát, egy évi fizetését és tiz esztendőt az életéből, ha már csúf volnék és vén s az ördögnek se kellenék. Ő maga is részt vett a készülődéseimben s fájdalmas mosolylyal hozott ki a városból maradék cérnacsipkéket, amiket a boltosok rásóztak, papiermaché-legyezőt, amiről elhitették vele, hogy elefántcsont és akkora keztyüt, hogy csak a forró hamu hiányzott belőle, hogy a frau Náni fogfájás ellen a képére tegye. Én nem vetettem nagy ügyet az egész dologra; egyet-mást változtattam a nyári kimenőmön – erre a mulatságra ez is jó lesz.
Mielőtt átöltöztem, Bélát erőszakkal kellett kikergetnem a szobámból. Egymás után sorra vette az odakészitett ruhadarabokat, még a legintimebbeket is és ha azt hitte, nem nézek oda, elkeseredetten gyürt rajtuk egyet. Meg kellett esküdnöm ő rá és magamra, a nénire, a boldogságomra, a legyezőmre, a szerelmünk emlékére és a jövőnk reményére, a kisujjam körmére s a világos blouseomra, hogy igazán szeretem; hogy hű leszek hozzá; hogy soha senki kedvéért el nem pártolok tőle; hogy mindig rá fogok nézni és mindig vele fogok beszélni; hogy mentül többet fogok ülni és mentül kevesebbet táncolni; hogy csárdást és valcert egyáltalában nem táncolok -67- s a négyesben csak a legyezőmet nyujtom a férfiaknak; hogy nem megyek kivágott derékban, hogy a szemembe nem engedek nézetni és már egy órakor hazamegyünk. Ő maga elátkozta hasztalan elpocsékolt ifjuságát, amelyben nem tanult meg táncolni és láttam, amint titokban halkan, de nagyon hamisan fütyült valami polka-félét és komor ábrázattal illegette hozzá a lábait. Roppantul kiöltözködött, különösen az ujmódi gallérjára volt büszke, ami fölszaladt a füléig és elfogta a lélegzetét. Látszott rajta a szilárd eltökélés, hogy fölveszi a keztyüt, még ha maga don Juan térne is vissza az alvilágból, hogy engem egy fordulóra fölkérjen.
A terem ajtajánál majd felöklelte az egyik rendezőt, aki karonfogva akart a helyemre vezetni. A rendezőbe a néni csimpajkodott és Béla diadalmasan emelte magasra a galléromat meg a legyezőmet, valamint azt a kétmázsás nagykendőt is, amit óvatosságból hozott magával, nehogy hazamenet meghüljek. Szorosan mellém ült és nem engedte át a helyét semmiféle kisasszonynak, ha még oly bágyadt pillantással markirozta is neki a halálos fáradságot. „Ki az a majom? Honnan ismeri azt a vizilovat?“ sziszegte, ha valakire ránéztem vagy valakinek visszaköszöntem. Mikor az énekes kijött és meghajolt, a szelid képe csupa epe volt: „Nézze, hogy begörbül az orra, ha a száját kinyitja. Két zápfoga hiányzik. -68- Olyan a keze, mint egy asztalosé. Csupa német nótát énekel…“ De az énekes lágy baritonja őt is ellágyitotta és a százszor hallott Schubert-dalok százegyedszer is megolvasztották a lelkünket. Szerelemről és hüségről volt bennük szó s én édes fájdalommal éreztem, hogy mindezekben a dalokban együttvéve nincs annyi hüség s annyi szerelem, mint abban a szegény fiuban, aki itt okvetetlenkedik a baloldalomon. Csupa szerelem és csupa vád volt a pillantásában, amit állandóan, szünet nélkül ott éreztem égni az arcomon, a nyakamon, a karomon. Az énekes egy operába csapott át és Béla mindenről megfeldkezve kapott a kezemhez:
igy szólt a dal s én könyes szemmel szoritottam meg a kezét…
Ebben a percben éreztem, hogy összerezzen és ránézve láttam, hogy szine kővéválva mereszti a szemét az egyik sarokba. Nekem is minden vérem a szivembe szökött. Don Juan tért vissza az alvilágból – abban a sarokban ő állt, az az ember, az én elvált uram.
Jó élet lehet a pokolban; a pokol tüzére nem emlékeztet egyéb, mint a lesült arca s a villogó szeme. A haja s a szakálla is feketének látszott, talán a fehér flanell-kabátjától. Összefont lábbal támaszkodott -69- a falnak és leplezetlen unalommal ásitott egyet-egyet a feketeszalagos szalmakalapjába, – a fehér foga kicsillogott mögüle, mint valami vadállatnak. A nyaka még erősebb lett s a bajusza sürübb, különben alig változott. A viselkedése sem változott; az asszonyokat ugyanavval a félig gúnyos, félig vágyakodó pillantással mérte végig, ami nekem mindig olyan volt, mint egy-egy szivtelen ütés, amit az én féltékenységtől kipiruló arcomra mér. A társasága is a régi volt – ha nem is ugyanazok, de most is ugyanolyan léhütők, serdülő kamaszok, akik közt könnyü elsőnek lenni, akik táncközben az embert szemtelenül szoritják magukhoz s a csárdás közben a padlót ütögetve, kimerülten bömbölik, hogy sose halunk meg. Most is, hangverseny után is ezt bömbölték s én áldottam a jó végzetemet, hogy nem volt közöttük ismerősöm s a nénivel meg Bélával dobogó szivvel, észrevétlen vonhattam meg magamat az egyik sarokba, a rendező urak szürke-kabátos háta mögé. Lehunytam a szememet és szerettem volna elsülyedni…
– Matild, maga itt van? Engedje meg, hogy én is itt legyek…
Rémülten pillantottam föl. A nénit láttam, amint gyáván huzódott valami szomszéd mamához és Bélát, amint bőszülten fölpattanva, sietett ki a folyosóra. S őt láttam, amint nyugodt mosolygással foglalja -70- el a Béla helyét s mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog volna, odaül mellém, odafordul hozzám, még a legyezőmet is fölemeli, amit Béla rohanása közben odacsapott a helyére.
– Kezet se nyujt? ugy látszik, haragszik. De azért pro forma nyujthatna – ugy tudom, nem szereti a föltünést. Ne ijedjen meg, nem ismer itt bennünket senki.
Én belőlem kitört a méreg.
– Hogy mert maga idejönni? sziszegtem feléje, de ő ezalatt már elkapta a kezemet s a másik kezével egy percig végigsimogatta, mint egyszer, sokszor, annak idején.
– Meghittak s én nagyon unatkoztam. Tudja, nem valami mulatságos dolog olyan magánosnak lenni, mint én vagyok. Azaz, hogy maga nem tudja – ugy látom, gondoskodott társaságról.
Azzal kibiccentett az ablakon a folyosóra, ahol Béla sötét arccal telepedett le egy asztal mellé s egy battéria palack mögül ugy tett, mintha nem nézne reám.
– Takarodjék innen, mert kidobatom!
– Mingyárt édes, mingyárt. Nem is ültem ide egyébért, mint hogy megmondjam, hogy maga ma elragadóan csinos; hogy olyan jó napja van, amilyen az én szegény időmben sose volt; hogy a ruháján meglátszik, hogy valakinek a kedvéért vette magára -71- s nincs is egyéb hiba a toilettejében, mint hogy nincs virágja. Látja, ha én volnék a lovagja, erről nem feledkeztem volna meg. A legyezőjéből is kitört egy lap – esküszöm, hogy én még ma sem rösteltem volna a fáradságot, bevinni a városba s a boltosnál megcsináltatni.
– Ha nem hagy békében, szólok a néninek, hogy vigyen haza.
– A néninek? Hát a néni él még? Él még, a foga ép még, most is rám vicsoritja még? – Ezt a nótát az akadémiában hallottam vagy hol, – ujabban nagyon müvelt kezdek lenni, amióta annyit unatkozom. Azokat a szegény inszurgenseket gunyolja, akik még visszavonulni sem tudnak tisztességesen.
Szinte sirva fakadtam dühömben.
– De hát mit akar tőlem, mért nem hagy békében?
– Mondom, hogy nem tudok visszavonulni. Matild, magában nincs egy szikra fesseség sem, hogy ilyen tragikusan fogja föl a dolgot. Volt idő, hogy olyan félvállról vett, mint egy polichinelt s olyan könnyen vált meg tőlem, mintha, bocsánatot kérek, a szeretője volnék.
Olyan alázatosan nézett rám, mintha nem is az lett volna, aki. Nevettem a haragtól.
– Tudja, hogy maga orcátlan, hogy lelketlen, -72- hogy szivtelen, hogy nem férfi, mikor igy visszaél az én tehetetlenségemmel és hogy alávaló, mikor én rám fogja, amit maga tett?
– Tudja, hogy maga komédiás, hogy képmutató és alakoskodó, mikor azt akarja velem elhitetni, hogy a maga nevében beszél? Azt hiszi, nem tudom, kinek az egészségére isznak odakinn?
Önkéntelen odaforditottam a fejemet, ahol Béla egy árva kerti gyertya világa mellett éppen bort öntött a sörös poharába és pipacsvörös arccal magyarázott valamit egy szemüveges urnak, aki félrecsapott kalappal, az öklére dőlve biccentgetett feléje.
– A középkori lovagok sokkal jobban birták az italt, – igaz, hogy ők egyszerre csak egyfélét ittak. A középkori sárkányok pedig sokkal jobban őrizték az elbüvölt királykisasszonyokat – igaz, hogy ők tüzet okádtak, nem pedig…
Ebben a percben ujra fölcsendült a zene s a rendezők előre elrekedve kiabálták: Első négyeshez tessék fölállani! Beleszédült a fejem a levegő fülledtségébe, a szivem dobogásába. A kisértőm pedig fölugrott:
– Matild, ne akarjon tőlem megszabadulni, nem is szabadul meg, hiszen jól látom, hogy még mindig szeret. Nem kiváncsi arra, hogy én szeretem-e még? Itt nem beszélhetünk, pedig én megfulladok, annyi a mondani valóm. Nézze, az a karikalábu vis-á-vist keres, maga nincs engageálva, álljon be velem. -73-
– Megőrült?…
– Megőrültem, te is meg fogsz őrülni, akarom, hogy megőrülj, hogy belém bolondulj. Jösz, vagy botrányt csapok – s ezzel a karjába rántotta az enyimet és vitt magával. Nem láttam semmit, csak a nénit láttam, amint rémült szemmel meredt utánam, az ablakon keresztül pedig a szemüveges urat, amint fölugorva az öklét rázogatta Béla felé és behalatszott, amint rekedten kiáltozta: ha én mondom magának, fiatal ember…
Nem tudom, hogy táncoltam végig ezt a quadrillet, de tudom, hogy bolond volt ő és bolond voltam én is. Azt mondta, hogy itt nem lehet beszélni s nem akart kevesebbet, mint hogy fogadjam őt titokban magamnál, holnap reggel, amikor a néniék alszanak s Bélának a városba kell utaznia. Apróra bizonyitotta, hogy senki sem tudja meg s neki semmiféle rossz szándékai nincsenek. Elárulta, hogy már két hete tanulmányozza a terrénumot, tudja minden dolgomat és minden viszonyaimat, tudja, Bélával hogy állok s mikor jöhet hozzám látatlan és zavartalan. Esküdözött, hogy főbe lövi magát, ha nem fogadom magamnál s esküdözött, hogy tudja, milyen alávaló ember s milyen méltatlan én hozzám. Ő maga mondta, mit tegyek s hogy bánjak el vele – leföstötte az én diadalomat, mikor ő megtérve borul a lábam elé s most én kergetem el őt, hidegen, szivtelenül, -74- ugy mint ő kergetett el engem, ugy mint Tatjána elkergette Anyégint, mikor az visszatért hozzá. S eszembe juttatta azokat az időket, amikor jegyben jártunk s ő olvasta föl nékem az Anyégint, amikor még szerettük egymást és nem volt közöttünk senki és semmi. S a sétánál megszoritotta a karomat, hogy szinte fölkiáltottam s a fülemhez hajolva, egyre suttogott bele, vagy talán csak a forró lélegzetét küldte az eszemre, hogy végképp belebolonduljak. Alig láttam, hogy a szomszédaink összesugnak, lerogyó térddel, gépiesen vonszoltattam magamat egyik kézből a másikba, amig visszaértem az ő forró kezéhez s mikor a többiek fölemelt karral kaput álltak s nekünk át kellett alatta siklanunk, én csak azt tudtam suttogni elfuló lélegzettel: hallgasson, az isten szerelmére, hallgasson. De ő nem hallgatott s mikor ujra a helyünkön ültünk, egyre beszélt, beszélt, folyton csak beszélt s mikor végre a maradék eszemmel kábultan vánszorogtam a nénihez, hogy menjünk haza, ő ugrott oda mellém s ő vetette a vállamra a galléromat. A karjába kellett kapaszkodnom, hogy el ne ájuljak s csak homályosan emlékszem Bélára, amint, mikor a kapuból visszanéztem rá, éppen a gyertyatartót akarta a szemüveges ur fejéhez vágni, akinek rémülten vetette magát a nyakába egy termetes hölgy és kétségbeesve sikoltozta: -75- Ignác, neked három gyereked van, neked nem szabad meghalnod!…
Két hét mulva megint sirva borulhattam a Béla vállára. Mert megint nem én kergettem el azt az embert, megint csak ő kergetett el engem.
Sanyika álmélkodva állt meg a tükör előtt. Magas állótükör volt, mégis előre kellett hajolnia, hogy meglássa magát benne, bajuszosan, hosszu nadrágosan, kemény gallérosan, órásan, mellényesen, apikásan. Hamar végigtapogatta, két kézzel, kabátját – mellényét. Kivül, belül, fönt, lent: mindenütt tele volt zsebekkel; oldalzsebekkel, amikben bőrtárca volt és szagositott zsebkendő, apró zsebekkel, amikben aprópénz volt, meg körömráspoly, meg szivarvágó kés – s az óralánca végén kis iránytü fityegett. Semmi kétség benne: Sanyika meglett ember; nagy, mint a többi nagyok.
Tudni kell, hogy Sanyika semmit ugy nem szeretett volna, mint éppen azt, hogy nagy legyen. Nem szeretett kis fiu lenni. Nagy és erős szeretett volna lenni, hogy mindent maga végezhessen el, mindent maga szerezhessen meg, senki segitségére ne szoruljon, senkinek ne kelljen engedelmeskednie. Szeretett volna nagy lenni, hogy a szekrény felső polcáról a csokoládét maga tudja levenni s ne kelljen a frajlájntól lekönyörögnie. Szeretett volna nagy lenni, hogy -77- irni és számolni tudjon apa iróasztalán s hogy mikor a Mancika megbetegszik, ne kelljen éjszakának idején nagyanyáékhoz áthurcolkodnia s hat hétig nem játszhatnia hugocskájával, nehogy elkapja a betegséget. Szeretett volna nagy lenni, hogy legyen pénze megvenni minden játékot. Ezt szerette volna – s most ime nagy volt.
Eleinte nem hitt szemének. Körülnézett, hogy nincs-e ő valahol s nem valaki más-e az, akit a tükörben lát. De a tükörbeli nagy is körülnézett, szakasztott ugy – aztán meg, ahogy végignézett magán, ugyanolyan hosszu nadrágot, kézelőt, fekete cipőt látott kezén-lábán, mint a tükörbeli nagyon. Ő volt az, ő nőtt meg igy – maga se tudta, hogy és mikor. Csak arra emlékezett, hogy apika iróasztalánál játszott a nagy bőrszékben. Onnan jött át ide, anya szobájába, a nagy tükör elé. Ezalatt történhetett a nagy változás – azaz, hogy nem is változás. Mert éppen csak hogy nagyobbnak látta magát Sanyika, bajuszosnak, nadrágosnak. De érezni ugyanannak a Sanyikának érezte magát, aki annakelőtte volt. Semmivel sem erősebbnek, semmivel sem okosabbnak. S örülni sem örült annak, hogy nagy. Odakünn sütött a téli nap s bundás szép nénik s felparádézott kis gyerekek sétáltak az utcán. De neki olyan volt a kedve, mint mikor esik az eső és fuj a szél.
Átment a harmadik szobába, amelyik az ő szobája -78- volt, meg a Mancikáé. Nem kellett felágaskodnia a kilincshez, inkább le kellett nyulnia, hogy megnyomhassa. A hintalovon egy kis fiu ült, akkora, mint nemrég még ő volt s ezt mondta neki: isten hozott, apikám! A főzőedénynyel pedig ott játszott a Mancika, aki most tanul a frajlájntól németül s az is azt mondta neki: Guten Tag, Pappa, was hast du mir gebracht? Odament a szekrényhez, hogy levegye a polcról a csokoládét. De ott állt anyika és az ezt mondta: Ugyan, Sándor, hogy lehet öreg napjaira ilyen torkos? Csak nem eszi el a gyerekei elől a csokaládét?
Azt is mondta Sanyika:
Kérem, Sándor, adja ide a konyhapénzemet!
Sanyika benyult a belső zsebébe s kihuzta a bőrtárcát. Kinyitotta, de abban csak két névjegy volt, aztán egy piros kártya meg egy barna kártya, három postabélyeg, de semmi pénz. Anyika elkezdett sirni és azt mondta:
Hiszen magának már megint nincs pénze! Nyilván elkártyázta a kaszinóban! Menjen a hivatalba és keressen pénzt!
Sanyika busan kiment az előszobába és felvette apika bundáját és kemény kalapját, ami éppen jó volt neki. Egy ember állt ott s a kezében valami irást tartott. Kérem, nagyságos ur, ezt a kis számlát hoztam, azt mondta. És Sanyika azt mondta neki, -79- hogy nincs nálam apró, jöjjön máskor. És az ember haragosan morgott, becsapta az ajtót és Sanyika igen félt tőle, pedig nagy volt.
Az utcán sok emberrel találkozott, aki mind ismerős volt vele és azt mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, mi lesz már azzal a pár forintomal? Vagy azt, hogy: Az isten áldja meg Winkler ur, segitsen rajtam, mert nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Sanyika ugy félt tőlük, mint a tüztől, pedig nagy volt. A villamoson is pénzt kértek tőle; amit játékokat meg akart venni, azért mindenért pénzt kértek, pedig az aprópénze mindjárt az elején elfogyott. Mikor megállitotta az embereket, hogy kérjen tőlük, azt mondták: Nem takarodik? Mindjárt bekisértetem a rendőrrel! Sanyika azt mondta: de kell csokoládéra, meg zöld borsóra a kis fiamnak, meg a kis lányomnak. Ők meg azt mondták: minek a szegény embernek gyerek? És mind akartak tőle valamit és mérgesen néztek rá, ha nem tette meg.
A hivatalban, az első szobában ott állt a János szolga és azt mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, miért jár be ilyen későn? Az öreg már háromszor kereste. Sanyikának, pedig nagy volt, ugy dobogott a szive, mint mikor a kéményseprő azt mondja, hogy: jó napot, nem füstöl a kályha? Sanyika levetette apa kabátját s beült a szobába az iróasztalhoz. Egy szakállas, pápaszemes ember jött ki hozzá és az -80- azt mondta: Ha ez még egyszer előfordul, akkor le kell mondanom az ön szolgálatairól! Sanyika ugy érezte, hogy ezt az embert meg kellene verni. De semmi erőt nem érzett magában, inkább sirni szeretett volna, de szégyelte magát.
Aztán elkezdett irni és számolni. Tudott. De nem örült neki, inkább fáradt volt tőle. Az ujjai meggémberedtek s a számok összefolytak a szeme előtt. Igen szeretett volna a Mancikával játszani.
Haza is ment. A kapuban kinn állt a házmester és azt mondta: Jó, hogy jön a nagyságos ur! Most vittem fel a doktor urat; a Mancikát meg az Anna vitte el az öreg nagyságáékhoz. Ugy látszik, baj van a kis fiuval.
Sanyika rohanva ment be a gyerekszobába. A kis ágyban ott feküdt a kis fiu és nem lehetett ő vele sem játszani. Piros volt a képe és zihálva pihegett. Anyika tágra nyilt szemmel nézte a doktor bácsit, aki az ablak felé tartotta a lázmérőt és csóválta a fejét. Sanyika rémülten vonta félre egy sarokba.
Doktor bácsi, inkább keserüt gurgulyázok, inkább megiszom az orvosságot, inkább megeszem a sárgarépát és nem játszom a virgácscsal és a Mikulással, csak ez a kis fiu ne legyen beteg és még egyszer rám nevessen! Nézze, doktor bácsi, én most nagy vagyok és mindent megtehetek, amit akarok és nem -81- kell félnem senkitől. Mondja meg, hogy mit tegyek, hogy ez a kis fiu meggyógyuljon!
A doktor bácsi csak csóválta a fejét és azt mondta: Kedves barátom, itt te nem tehetsz semmit. Férfi vagy és el kell viselned, amit a sors rád mért!
Sanyika irtózatos nagyot kiáltott és sirva borult le az asztalra, olyan erősen, hogy megütötte bele a homlokát. Odakapott és körülnézett. A bőrszékben ült apika iróasztala előtt s megint olyan kis fiu volt, mint mikor utóljára játszott itten. Mellette állt anyika és nevetve kapta föl a karjába. Az mondta: Megütötted magad, Sanyikám? Látod, mondtam, hogy játszszál inkább a magad asztala előtt – ráérsz még itt ülni, majd ha nagy leszel! Rosszat álmodtál, hogy igy felijedtél?
Sanyika nem felelt, csak szorosan átölelte anyika nyakát. Anyika átvitte a gyerekszobába s odaemelte a szekrény polcához, hogy maga vegyen a csokoládéból. Mancika a főzőedénynyel játszott s apika is ott állt a szekrénynél. Sanyika letört egy darabot a csokoládéból, de nem ette meg, hanem apika szájába dugta. És azt mondta:
Egyél, apikám, ne félj; nem eszed el a gyerekeid elől!
(1904.)
Csuzima után három nappal, mikor kiderült, hogy Togó már nyolc hónap előtt arra és a szerint készülődött, hogy a balti flotta kénytelen lesz a koreai szorosba bekerülni s ő ott két tüz közé veheti – a világ legnagyobb tengeri diadaláról szóló hirek olvastára, arra az adatra, hogy az öreg japán békésen átaludta a csata előtt való éjszakát, hogy a csatában tengeralatti hajók voltak a döntők s a japán flotta hetekig tudott a muzampói kikötőben lappangani a nélkül, hogy a mai hirszolgálatos világban azt valaki is megtudta volna: a csata rémképeitől népes álmaim közepett, hirtelen felbukkant előttem annak a fiatal japán ujságiró kollégának a képe, ki a saint-louisi japán kiállitás egyik padján mosolyogva fogadta felkinált szivaromat és lelkes bókjaimat:
– Köszönöm, köszönöm, nemzetem nevében, a magam nevében – de mondja, kérem, miért tekinti kegyed azt olyan rettenetes geniálitásnak, hogy a mi fajtánkbeli emberek, akik elvégre szintén emberek, sőt kulturemberek, meg tudják tanulni és csinálni mindazt, amit meg tudnak tanulni és csinálni -86- a fehér hajóácsok, vegyészek, asztalosok és admirálisok?!
Csakugyan, miért tekintjük annak? A japán, ez most már bizonyos, igen geniális fajta. De ez a geniálitás: ez miért volna csoda? Ez a hit s ez a csodálkozás nyilvánvaló kulturgőg a mi részünkről, – tudománytalan elfogultság, mely a kulturának csak egy formáját hajlandó elismerni: a nyugatit. Egyben magunknak is eléggé való meg nem becsülése. Mert kétségtelen, hogy a nyugati népek is igen-igen geniálisak voltak, hogy az ezer usque ezerötszáz év alatt, melynek előtte javarészt vérivó és félig-meddig barlanglakó vadállatok voltak, akik sokkal nagyobb kinnal és sokkal értetlenebbül ileszkedtek bele a pusztuló görög-római-zsidó kulturába, mint ma a japánok a virágzó európa-amerikaiba: hogy ez idő alatt kitalálták, kifejlesztették s életük részévé tették mind a csodálatos tudományokat és készségeket, melyeket a boldog japánok negyven év óta azon készen és kidolgozottan vehetnek át, tisztára mint megtanulni való és meg is tanulható ügyességeket. Amit egyszer Disraeli vetett oda gőgösen az ő zsidó voltára célzó angol uraknak, hogy: igenis zsidó vagyok, vagyis az én őseim már királyok, költők és hadvezérek voltak olyan időkben, mikor az urak apái még füvet ettek és négykézláb jártak: az áll nagyjában a japán-európai viszonyra is, ám – ezt nem szabad -87- elfelejteni – legalább is akkora dicsőségére az angolnak, az európainak, az amerikainak, mint a zsidónak vagy a japánnak. Mert mentül igazabb, hogy a mai európai és amerikai népek még gyámoltalan vadállatok voltak olyan időkben, mikor a zsidók, az indusok, a kinaiak s a japánok már emberek és müvelt emberek voltak, annál nagyobb dicsőségük e vadaknak, hogy – történelmi szemmel nézve igen rövid idő alatt s a régi kelettől és Rómától meg Athéntól átvett müveltségnek igen kevés segitségével, sőt ettől sokszor mint békótól szorittatva: mégis olyan hatalmas müveltséget és életre való készséget tudtak kitalálni és kialakitani, melyeket náluknál sokszorta régibb és sokkal régebben müvelt népeknek meg kell tanulniok s mintegy uj bőr gyanánt kell a maguk régi, tisztes, megszentelt bőre helyett magukhoz váltaniok, hogy a történelem versenyében megállhassanak vagy éppen győzedelmesek lehessenek. Ennyiben tehát nem volt igaza az én mosolygó kollégámnak.
De viszont mosolygásában igaza volt – maga ez a mosoly már testet öltött igazság volt. Ahogy a mai japán mosolyog, még a hordárja, a pincérlánya, a cirkuszbeli akrobatája is, akikkel a Japánt nem is járt nyugati ember találkozhatik már hol itt, hol ott, Európában és Amerikában: ugy csak olyan emberek mosolyoghatnak s ilyen beszédes némaságba -88- csak olyan emberek izomzata tud szétszaladni, akiknek már hetvenhetedik öregapjuk is lelki életet élt s ennek testi kifejeződésében eljutott legalább is addig a kezdőfokig, ahol a müvelt ember a többi állatoktól, a nevetni nem tudóktól s a többi emberektől, a csak röhögni tudóktól, elkülönböződik. Nem vagyok gyerek s nem gondolom, hogy minden japán ember csupa nemesség és csupa költészet. Sőt a japán mosolyt sem szeretem: mindig egy igen kevéssé magasrendü férfiunak, az osztrák Körber doktor ur ő excellenciájának mosolyára emlékeztet, a tipikus Streber és Schleicher bürokrata mosolyára. De végre is a Streber, a Schleicher, a bürokrata is kultur-produktum. Azt sem mondom – bár senki az enyémnél értékelőbb szemmel nem nézi a japán müvészetet, a japán kertészetet, a japán fegyelmet és emberséget – hogy a régi, 1868 előtti japán kultura tulságosan magasrendü kultura lett volna. Akik a politikában csak a hübérségig, a hadi technikában csak a dárdavetésig, az élet értékelésében csak az öngyilkosságig tudtak a maguk erejéből és ázsiai szomszédaik iskolájában eljutni, azoknak kulturája nem a legmagasabb rendü. De volt kulturájuk és pedig rég időktől fogva s e kulturának, ha nem is a legmagasabb rendü, véghetetlen nevelő hatása van nemzedékről nemzedékre, még testi nevelés dolgában is. A nyugati -89- ember előtt ez akkor világosodik meg, ha elnézi a cirkuszban a japán birkozókat, akrobatákat és szemfényvesztőket. Démoni, kisérteties, majomszerü készség és ügyesség ez, melyhez képest a nyugati mozdulat s a nyugati izomzat esetlen, otromba, nyers és kidolgozatlan. (Mellesleg szólva: a majomszerüség nem szól ellenem; a maga kulturájában, a fán való mászkálásban és ugrándozásában a majom is kulturállat, és szervezete sokkal tökéletesebben hozzáalakult ehhez az életmódhoz, mint nekünk, ősi fáinkról talajra leszállott félmajmoknak, kiknek teste még mindig nem eléggé alakult hozzá a földön, völgyön és hegyen való járáshoz és éléshez.) Mikor a japán akrobata egy kifeszitett vékony szál fonálon ugy szalajtja végig a szabadon forgó s éles hegyü pörgettyüt, ahogy a mi gyerekeink az ő csigájukat sik földön sem tudják, vagy ahogy ugyanilyen vagy egyéb efféle ügyességekkel remekel az indus szemfényvesztő: mondom, a nyugati vagy nyugatra sodródott ember előtt hirtelen megvilágosodik, hogy e testi ügyességnek e népekben hatalmasan s ezredévek óta nemzedékekről nemzedékekre szálló hagyomány és foglalatosság gyakorlatában kidolgozódott testbeli dispoziciója és készültsége van meg, mely képessé teszi őket arra, hogy bizonyos technikákat és ügyességeket, melyeket nem ők találtak ki, mégis, ha azokat készen és kidolgozottan átvehetik és átérthetik, -90- talán még jobban és még ügyesebben gyakorolhatnak, mint azok a népek, akiknek géniusza e mesterségek, e készségek és szerkezetek kitalálásában remekelt. Már 1868 előtt is, mielőtt az európai müveltséget átvették, a japánok teméntelen idők óta iparüző, kereskedő, müvész, katona, filozófus és álladalmi életet élő nép voltak. Kifejlődött bennük, óriási és roppant régi gyakorlat révén a számitás, a higgadtság, a fegyelem, az összetartás, az önmegtagadás, a testi ügyesség, a szerszámokkal való bánni tudás tulajdonsága és képessége – tulajdonképpen sokkal erősebben, mint náluknál sokkal rövidebb ideje kulturéletet élő nyugati népekben. Mikor tehát hirtelen átvették a nyugati kulturát s a nyugati technikát, melyeknek gyakorlásához éppen számitás, éppen higgadtság, fegyelem, összetartás, önmegtagadás, testi ügyesség, szerszámokkal való bánni tudás és egyéb ilyen tulajdonságok és képességek kellenek, melyek az ő rég kidolgozott testükben és lelkükben tulajdonképp sokkal magasabb fokon vannak meg, mint a nyugati testekben és lelkekben: éppen nem csoda, hogy ezek a roppant ügyes, értelmes és fegyelmezett emberek, ezek a végtelenül gyakorlott birkozók, dárdavetők, takácsok, csontfaragók, kereskedők, politikusok és filozófusok csak olyan, vagy akár jobb hajóácsok, vegyészek, gépmunkások vagy admirálisok, mint a mi nyugati ilyen mesterségbeli -91- embereink. A muszka generálison meglátszik, hogy apái, nem is nagyon rég, földmives parasztok voltak, kiknek elméje nem sokat élesedett, teste semmi finomabb vagy pepecselőbb munkában nem gyakorlódott, – a japán bakán meglátszik, hogy ősei teméntelen idők óta kertészek, kalmárok, katonák, takácsok, nyergesek, szijgyártók, esztergályosok, selyemhimzők s mi egyebek voltak, kiknek elméje megélesedett, teste kiügyesedett, lelke tudatossá edződött e régi nagy iskolában.
S meglátszik az orosz-japán háborun is. S mint ahogy meglátszik a kinaiaknak: nem ugyan háboruin, mert ebben tökéletlenek, de például diplomáciáján, melynek atyamestere, az öreg Li Hung Csang, az egyetlen eleven ember volt, aki a mi Andrássy Gyulánkon kivül a nyugat nagy Bismarckjának imponált. Gondoljuk el, hogy Magyarországot ma hirtelen tenger folyná körül s ezer esztendőre elzárna bennünket a többi világtól s annak tudomása elől. Ezer év mulva aztán hirtelen rajtunk ütne az idegen világ, mint ahogy rajtaütött 1868-ban Japánon. Ha ez ezer esztendő során a mi enclavénkban kifejlődött vagy tovább fejlődött bizonyos müveltség s e müveltséggel bizonyos testi és lelki diszpoziciója az embereknek: akkor ezeken fordulna meg, hogy az uj világban meg tudnánk-e állani. Ha az a világ vizen járó lesz: nagy könnyüségük lesz benne -92- a tiszai és dunai halászoknak. Ha az a világ az intenziv földmivelés világa lesz: nagy helyük lesz benne a bolgár kertészeknek. Ha a világ ravaszkodó és marakodó világ lesz: nagy erővel állatnak meg benne bennünket a mai fiskálisok késő unokái. És igy tovább.
Ezek a japán generálisok és admirálisok szakasztott ugy kormányozzák a hadi kockát, mint a japán ügyeskedők a cirkuszi pörgettyüt. Ez azonban kevesebbet von le a japán generálisok és admirálisok érdeméből, mint amennyire önkéntelen kalapot emeltet velünk a japán pörgettyü előtt.
(1903.)
Aki meg akarja érteni a búr háborut, nézzen le egy kicsit Konstantinápolyba. Két világrésznek természettől fogva legtökéletesebb kikötője, legalkalmasabb stratégiai pontja, legkinálkozóbb diplomáciai fókusa. S erre a pontra ráfekszik ez a boldogtalan nép s mig maga hasznát nem veszi, a világ használata elől is elzárja. Amig csak itthon, ujság vagy könyv papirján látod ezt, talán nem izgat, sőt igazában tudomásul sem veszed. De ha odalenn a civilizálatlan állapotok apró tűszurásai formájában a magad bőrén tapasztalod; ha, aki Európában megszoktad magad körül az uraság s a hatalom egyszerü formáit, odalenn népet látsz, mely sem élni, sem meghalni nem tud; birtokban levőket, akik maguk érzik magukat zselléreknek; derék, tisztes, jóságos embereket, kik mégis gazabb dolgokat követnek el a legsötétebb orgyilkosnál s mig egyfelől hatalmuk végtelen, másfelől kevesebb biztonságban élnek a mezei -94- nyulnál: önkéntelen feltámad benned az érzés: nem, ez tovább igy nem maradhat. Ez az érzés uralkodik nemcsak az ideszámüzött európain, de az ide bebörtönzött törökön is. (Ez betü szerint igy van; utlevél nélkül Törökországból kijutni nem lehet s török alattvaló, főképp, ha előkelőbb ember, csak a szultán kegyelméből kap, ha kap, utlevelet.) Beszélni nem igen mernek; aki szabadabb szót ejt, arról biztos lehetsz, hogy agent provocateur, ki meggondolatlan nyilatkozatokba akar beugratni. De szemük, mialatt a mélyén ott lakozik a kiirthatatlan gőg, megvetés és kicsinylés a tisztátalan nyugat ellen, egyben szinte könyörgő kutyaalázatossággal kémleli a legkisebb, legjelentéktelenebb, leggyanusabb ismeretlenségü nyugatiban az illető európai nemzet fiát: nem volnátok hajlandóak elfoglalni bennünket?… Arról a kiszolgáltatottságról, melynek érzése a törököt föl a legmagasabbig egyaránt eltölti, a mi európai lélektanunknak kategóriája nincsen. A Mencsikovok s egyéb muszka ügyvivők, kik felöltőben s lovagkorbácscsal viszik föl a szultánhoz az ultimátumot: a török és Európa között ezek szabták meg az összefüggés formáit. A száz év alatt, mely óta a török ki van szolgáltatva minden idegen hatalomnak, s csak abból tengeti életét, hogy ezek egymás közt nem tudnak megegyezni: a mások könyök- és ököljogának elismerése mélyen belevájódott a török idegekbe. -95- Annyira elismerik maguk fölött a tolakodás, a bitorlás, a jogtalan követelődzés s az illetéktelen beavatkozás jogát, hogy önkéntelenül lenézik azt, aki nem akar tőlük semmit. Nincs az a jelentéktelen idegen, ki, ha csak egy kicsit ügyes és erőszakos, odalenn figyelmet ne tudna kelteni maga iránt, meghallgattatást ki ne tudna erőltetni, s pénzben vagy egyebekben bizonyos fokig el ne tudná érni, amit tervelt. S igy is fogadják az idegent; udvariasan, előzékenyen, nem röstellve másfél órás vagy akár félnapos beszélgetéseket sem, csakhogy kikémleljék: mit akar voltaképpen, miért jött ide, ahonnan csak elkivánkoznak az emberek? Pénz kell neki? Ordó kell neki? Vagy még több kell neki? S ha ugy tesz, mint ha semmi sem kellene neki: akkor ez nagyon veszedelmes ember lehet – isten tudja, mi kell neki! Ám ha csakugyan és valósággal nem kell neki semmi, akkor szamár és senki, akivel kár volt másfél órát vagy egy félnapot ok nélkül elfecsérelni…
Mialatt gondos baráti kéztől kalauzoltatva gyönyörüséggel s utálattal eltelve botorkáltam Konstantinápoly végtelen szépsége s feneketlen szennye közepett, egyre Gobineau József grófra kellett gondolnom, a leggyönyörübb lelkek s a legnagyobb tévedők egyikére, akikért olvasni megtanulni érdemes. Őtőle származik az a fogyatékos elmélet, mely a történelemben tisztára fajok harcát látva, egyformán -96- lelkes követőkre lelt a kapkodó dilettánsban, Houston Stewart Chamberlainben, s a kiváló tudományos elmében, Gumplowiczban. Gobineau néhány évig a francia császárság követe volt Teheránban, s ha valahol, ugy keleten támadhat föl az emberben a kulturképtelen fajtákról való elmélet és meggyőződés. Szó sincs róla: ez az elmélet egyoldalu és elfogult, s az emberi természet abbeli egyoldaluságából és elfogultságából fakad, melylyel az értelmességnek s a müveltségnek csak egy formáját hajlandó ilyenül elismerni: a magáét. De bizonyos, hogy minden fajnak, vagy legalább is fajcsoportnak megvan a maga sajátos, önnön képére teremtett kulturája; e kulturák közt eltagadhatatlanok a fokbeli különbségek, és – itt a bökkenő – az idegen, magasabbnak tetsző kultura végtelen nehezen ragasztható csak fokbeli folytatásul, szerves továbbfejlődésül az ugynevezett alacsonyabbra. Talán mert ez a fokbeli különbség igazán csak látszólagos? Talán mert ez az alacsonyság valóban csak az idegen szem optikai csalódása? Roppant nehéz az ilyesmiben itélni, mert éppen ebben a pontban kivétel nélkül mindnyájan érdekelt felek lévén, egyben elfogult birák is vagyunk.
Olyan állapotok, vallásiak, gazdaságiak, társadalmiak, mint a mai kinaiak, perzsák vagy törökök, fennállottak Európában is, századokkal ezelőtt; -97- Olaszországban még idegen-uralom formájában is. De mig ezekből a mai jobb állapotok ellenőrizhető természetes fejlődés utján lettek, s mig e fejlődés folyamán a legtökéletesebb termékenyitő képességgel hatottak egymásra a legkülönbféle kulturák és kulturfokok: ezek a keleti állapotok a legkisebb fejlesztő reformkisérletet is kilökik magukból, mint a test a szálkát, s az állandó idegen befolyás csak állandó megmételyezés formájában hat rájuk, termékenyités nélkül. Egy kivétel van csak: Japán – s éppen a japániakról sütik ki, hogy más fajta, mint a kinaiak… Sietek mindehhez hozzátenni, hogy én mindebben a kabbalában és hókuszpókuszban nem hiszek; az állitólag kulturateremtő árják közül ma az indusok s a perzsák épp oly kulturképtelenek, mint a török; hajdanta meg Babilontól Kordováig s Granadáig a ma kulturképtelen fajok voltak a müveltség megteremtői. A klima s a föld sem teszi; hiszen a mai kelet helyén volt a hajdani Ninive, Alexandria és Bizánc. Azt pedig egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a mai keleti szenny és gyámoltalanság hajdani nagy müveltségről való leszorulás, mig a mai nyugati tisztaság és szépség nem rég volt vadságból való feltörekvés. Még egyszer mondom, hogy csak az idegbeli elfogultság optikai csalódásában támadhat föl az emberben az egész faj-elmélet, de még egyszer hozzá kell tennem, hogy nem csoda, -98- ha föltámad. Magamban különösen két helyt támadt föl, azon percekben ellenállhatatlan erővel. Az egyik hely a Validehán volt, a konstantinápolyi perzsák hitközségi háza, melynek tágas udvarán játszódott le a perzsák Ali-gyászoló rettenetes vérünnepe, amelynek során a hivők csoportonkint és imádságos taktusra körbejárva, kik a mellüket döngetik, kik lánc-korbácscsal ütlegelik mezitelen hátukat, kik éles handzsárral sebzik meg kopaszra beretvált koponyájukat. Hogy maga ez az önkinzás igazában való mechanikus és egy kicsit komédiás megszokottságához képest mily aránytalanul megrenditően és idegbontóan hat az európaira, arról ne szóljunk. De érdekes volt megfigyelni, hogy ez az ünnep szemmelláthatóan a legnagyobb előkelőség, disz- és pompakifejtés jegyében állott; a perzsa sah képviseletében nézője volt a perzsa követ is; végignézte javarészt a diplomáciai kar is, élén Szinovjev orosz nagykövettel, Konstantinápoly koronátlan urával. Nos: a máramarosi zsidó-iskolák köztisztasági, kövezeti és izlésbeli állapotaihoz kell átnyulni, hogy némi fogalmunk lehessen arról a fajta pompáról, izlésről és előkelőségről, melyet e legfőbb ünnepükön a Hafizok s a szőnyegköltők fajtája kifejtett. Az egyik handzsáros tulságos buzgalmában akkorát talált magára vágni, hogy a koponyacsontja berepedt; másnap, ugy hallottuk, bele is halt. Ez az ember azon -99- véresen és kábultan egy olyan helyiség lépcsőjére ült le haldokolni, mely fölé tulzás és hizelgés lett volna W. C.-t irni – és szemmelláthatóan nem hatott rá: sem az irtózatos bűz, sem a közeledő halál… A másik hely a szultán kincstára volt, melyet a gavallér és vendégszerető nagyur külön engedelemmel nyittatott ki a magyar utasok számára. Tudnivaló, hogy ez a hely a világ egyik legmesésebb értéktára s a kapujánál lázas meghatottsággal türelmetlenkedő utas önkéntelen az Ezeregyéjszaka csodabarlangjaira gondol – büvös ragyogásukra, szemkápráztató fénytengerükre. Nos, a kapu megnyilik, s az idegen két-három sötét szobán botorkál végig; linoleummal átvont keserves falépcsőkön, s kényelmetlenül elhelyezett üvegszekrények között tekintetét közömbösen futtatja végig egy huszonhét krajcáros bazáron, melynek egyes darabjairól utólag hiába állapitja meg, hogy ha nem is az izlésnek, de legalább is a pénzbeli értéknek igazán mesés kincsei: a huszonhét krajcáros bazár érzésétől nem tud megszabadulni. Hiába minden filozófia – nem tud; sem itt, sem amott; nem, még szemtül-szembe a leghatalmasabb pasákkal és excellenciás urakkal, sőt… de ne folytassuk ezt a háládatlan udvariatlanságot.
Ettől az érzéstől, legalább én, egy percre sem tudtam megszabadulni, egy helyütt sem. Azaz hogy volt egy hely s egy félóra, amikor nem éreztem. Egy -100- magaslaton állottam, ahonnan feledhetetlen kilátás nyilik két tengerre s két világrészre, s fölbukkanó történeti emlékezéssel két-három történeti korszakra. Beláthatatlan messzeségig a természet tavaszi előkelőségbe öltözött, s az emberi nyomok: házak, kupolák, ez előkelőséget nem zavarták, csak szinezték. Körülöttem rend, kényelem és tisztaság, ami nélkül nyugati ember nem tud már ellenni, mert egyben élete legnagyobb javait is jelképezik: a békességet, a bátorságot, az igazságot s a függetlenséget. Az életre való jog mámora fogott el s könnyhullásig megindult meghódolás az emberi nem fönséges erőkifejtése előtt, mely állati rabságból emberi méltóságba tudott fölvergődni, a természet szennyéből, vakságából s kegyetlenségéből a müveltség tisztaságába, tudatosságába s irgalmába. Ez a hely a skutaribeli angol temető volt.
(1908.)
Béka brekeg, kutya ugat, kácsa hápog, liba gágog, tehén bőg, kecske mekeg, bárány béget, sertés röfög, gólya kelepel, fecske csipog és kakas kukorékol. Mindez a hang a hajó fedélzetére hat fel hozzám, part felől, viz felől, ahogy éjjel, reggelig, Belgrád előtt vesztegelvén, egy tábori székben elnyujtózkodva keresem az álmomat. Hiába. A szunyogok csipése és zümmögése elől még valahogy a felöltőm alá bujhatok, de ezek a rettenetes hangok áttörnek minden posztón és szöveten. S mind ez a hangzavar, a mocsári és hetivásári faunának ez az egész állati bőgedelme meghódol az állatok királya, az ember előtt. Tudniillik: a hajó ebédlőjében egy, egyetlenegy darab ember alszik. Igaz, hogy nagy darab ember; szőke, kövér; cipőjét, kabátját, mellényét levetette, gallérja ott piszkollik mellette az asztalon, a pamlagpárnát feje alá tette és horkol. Horkol, horkol, horkol – vagy, ha ugy tetszik, hortyog. Hortyog -102- olyan erővel és hatalommal, hogy a hajó velerezeg, remeg és meginog; ablakai megcsörrennek, ajtai megrázódnak, palánkjai megrendülnek; a hálófülkékből sápadtan támolyognak fel az emberek s rémülten állnak meg az ebédlő ajtajánál, hogy félve bekukkantsanak. A környöskörül sikoltozó állati hangok, melyek mintegy programmzene gyanánt jelentik Szerbia külkereskedelmét, ugy semmiségbe szégyenülnek e horkolás előtt, mint a belgrádi földvár, mikor alatta megjelenik a Szamos és a Maros osztrák-magyar monitor. Visszakúszom a fedélzetre – alvásról szó sincs. Mellettem egy szerzetes próbált elpihenni – ő is felfohászkodik, s a partról felható villamos fény mellett dult ábrázattal olvasgat breviáriomában. Lenézek a partra: a legszomorubb elhagyatottságra, melyet Kis-Ázsia óta látnom adatott. Hajnalodik, megkezdődik a másnap, tegnap egész nap lenn jártam a városban, bejártam várát, ligetét, sétahelyeit, este elmentem mulató kertjébe – azt hiszem, van némi külső képem róla. Szomoru, szomoru, szomoru. Nyilván bolondság; lenn a part mentén s felfelé a város hepehupáin a házakban pihenő emberek alkalmasint vidámak és gondtalanok vagy legalább is nem boldogtalanabbak a maguk érzésében, mint akármelyik angol vagy francia vagy amerikai polgár; – mondom, nyilván bolondság, hogy nekem elfacsarodik a szivem, de elfacsarodik. -103- Valami tragikomikum bánata nehezedik rám s nem tudom pontosan megmondani, miféle. De olyas, mint mikor forró vasárnap délután elmegyek a Valeró-kaszárnya előtt s lehallom a magyar bakák nótáját, – a parasztét, akit itt komisz városi életre fogtak, üres munkába, céltalan fegyelembe, mely egy harapás kenyérrel, egy ital borral többet nem termel a világnak. Mily rettenetes ez a mai világ, melyben, hogy egy nemzet disznót makkoltathasson s a hizót eladhassa: álladalomnak kell lennie, hadsereggel, minisztériummal, parlamenttel és királyi családdal, az embereinek kőházakban kell lakniok, az utcáknak rendeseknek kell lenniök, kell világitás, vizvezeték, utcaseprés, főiskola és miniszteri felelősség, kell külön óvatosság, hogy az átkozott idegen kémeket, a követeket és konzulokat valaki le ne találja ütni, mint ahogy megérdemelnék. Nem szabad sem ugy gyilkolni, sem ugy szeretni, sem ugy élni, sem ugy halni, mint az embernek jól esnék, mint ahogy ezen az ősi földön helyes, természetes, hagyományos, megfelelő, egyedül ideillő volna.
Semmitsem szabad – s ez az, amit a nemzetek s az álladalmak szabadságának neveznek, s amiért a hős disznópásztorok tőrt, kardot és puskát ragadtak, amiért a Karagyorgye ágyuja dübörgött, az Obrenovics pisztolya csattant. Ahány hatalma van Európának: mind regulázza ezt a kis országot, mióta -104- a töröktől megszabadult. A legmeghatóbb s a legmulatságosabb az a tekintély, melylyel a mi züllött monarkiánk e kis nemzetre ránehezedik. Az embernek eszébe jut az öreg zsidó tőzsér, akinek a fia már magyar ur volt s anno Schmerling vagy főispán volt vagy (nem tudom biztosan) nem akart főispán lenni – elég az hozzá, hogy mikor az öreg ur valami gazdasági dologban audiencián járt a császárnál, dolguk végeztével ő felsége még megállitotta: Mondja kérem, mi dolog ez a maga Adolf fiával – hiszen az az én kormányomnak komoly kellemetlenségeket okoz?! Az öreg ur tiszteletteljesen elnevette magát, de nem felelt. A császár egy kicsit megboszankodva kérdezte, mit nevet. Azon nevetek, felelt az öreg ur, hogy micsoda kormány lehet az, amelyiknek az én Adolf fiam komoly kellemetlenségeket tud okozni! A kakas is ur a maga szemétdombján – erre lefelé mintha mi volnánk az urak.
Pedig tulajdonképp nem is szemétdomb, legalább szószerint nem, – ez a megható benne. Juniusi napon voltam lenn, rekkenő forróságban, s a város ragyogott a rendtől s a tisztaságtól. A rendőrökön s a katonatiszteken a posztónadrág felett vászonzeke és vászonsapka (igen szép és mutatós a, gondolom, lovastiszteké: fehér sapka és zeke a buggyos meggyszin nadrághoz s fekete csizmához), -105- és, bár hétköznap van, rendre aznapi mosásu és vasalásu. Estefelé is a Kalimegdán sétatéren, ahol hat óra tájt az egész város uri népe megfordul s az udvarlók, kivált a katonatisztek, oldalt álldogálva szegik be a széles sétautat, mig a nők előttük elvonulnak: a katonatisztek zekéi, a nők mostani divatu átlátszó patyolatblúzai és búbos fejkötő (a lingerie kalapok, melyeket valóságos uniformis gyanánt hordanak s fehérlik tőlük a Kalimegdán s a fogadók étkezőudvara s a kocsmák terraszsza) mind csakugy havadzanak a frisseségtől s a tisztaságtól, – csak az átható nehéz izzadságszag, mely a levegőt elteli, vall rá egy és más hiányosságra, s az is feltünő, hogy az uszodában ily forró napon mennyire nem kell verekedni fülkéért. Nincs az a gazdasszony, aki ugy kisöprögetné a lakását, mint ahogy fel van söprögetve minden talpalattnyi helye a belgrádi várnak; még valami rettentő mélyre fúrt római kúthoz való lemenet a sziklatalajba bevágott s végét alig érhető hűvös és sötét pincegádor is éppen csakhogy nyirkos, de ahogy a faggyugyertya megvilágitja: szintén tisztán és rendben tartott. Micsoda Európa ez ahhoz a piszokhoz és életveszedelemhez képest, aminő közepett az ember Konstantinápolyban felmászik a galatai vagy a szeraszkier-toronyba, a szennyes lépcső legfoka felett végül még egy szál lengő és vásottfoku lajtorjával, -106- mely isten kegyelmére odatámasztva áll a tátongó mélység felett! Katonaság és rendőrség fegyelmezett és tisztességtudó; a vasutnál is ilyen az utlevél- s a vámvizsgálat; a villamoskocsik is jók s rendes rajtuk a szolgálat; éjfél felé homályos utcákon asszonyokkal róttuk a nehézjárásu kövezetet, és semmiféle kalandunk nem történt, sem az utcán, sem a Kolarac nevü mulatókertben, mely csöndes unalomra és családias illedelemre vetekszik a gráci sétatérrel. Csak az a hóditó tekintet, melylyel a férfiak az asszonyok szemébe néznek: az vall a Balkánra, viszont ez már Budapesten is igy szokás s az asszonyok nem esnek tőle kétségbe, – annál kevésbbé, mert a belgrádi férfiak feltünő szép emberek; a katonatisztek megtermettek, karcsúak és deliek; lesült cigányképükkel s egy kicsit parasztos vonásaikkal olyasfélék, mint a mi szép kunsági legényeink. Az átszaladó idegen, aki csak legkülsőbb külsőségekből itélhet, egypár apró vonásban találja meg azt, amin elmosolyodjék. Teszem abban, hogy a város legelőkelőbb fogadójában két embernek csak egy mosdótálat adnak, s kérésre sem lehet még egyet kapni, – vagy hogy a kávéházában reggel hét órakor még csak három-négy vendég lézeng ugyan, de ez a három-négy ember olyan hangos, hogy Londonban egy meeting sem volna zajosabb. Vagy: a sarkon kinnáll a rendőr, gőgösen nézve -107- végig a járókelőkön, különösen a kocsisokat nézi végig olyan szemmel, mint a káplár a bakát. De megy arra olykor egy-egy uri ember, akinek viszont alázatosan szalutál – lehet, hogy miniszterek vagy talán városatyák – s ezek aztán nem köszönnek neki vissza, még csak egy ujjal sem bökik meg a kalapjuk karimáját, mint ahogy nálunk már a siputcai háziur is visszaköszön még a viceházmesternek is. Látnivaló, hogy itt valaha féktelen és lélektelen uraság és szolgaság járhatta, s nálunk már a csendőr kényére adott kolompár cigánynak sincs olyan halálfélelmesen alázatos ábrázata, mint aminővel a topcsideri park korcsmájában a tárogatós cigány a dinárokat – azaz hogy dehogy dinárokat, jó ha tizpárásokat – betányérozza. Olcsó lehetett itt valaha az élet s keserves a megélhetés! S talán most sem sokkal drágább és sokkal könnyebb. Pascinnak, a geniális Pascinnak, aki maga is balkáni ember: annak a rajzai lehelnek olyan perverzus meggyötröttséget, mint aminek szineit, vonásait, páráit itt mindenen rajta érzem: renden, tisztaságon, mosolyon, vidámságon, kényelmen, gazdagságon, műveltségen, európaiasságon – igazán nem tudnám okát adni, miért, igazán nem tudnám egyenkint megmutatni, hol és miben. Még a nap is olyan nehéz forrósággal tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér -108- zsircseppekben ül ki az emberek homlokára, mint a halálos verejték.
A Kolarác-kert apró szinpadja előtt a vedlett hegedűsök a Schubert Ständchenjét játszszák, keservesen és hamisan. A függöny felgördül, s valami szamár német gartenlaubés vigjátékot adnak szórakozottan, szolgálóformájuan, s a sugót jobban hallani, mint a szinészeket. Aztán kuplék következnek – ezek már ügyesebbek és élénkebbek, végül pedig valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy törökformáju biró tesz igazságot zsidó kalmárok között, még pedig török vagy törökös zsidók lehetnek, mert turbánjuk és hosszu köntösük van. Ezt kitünő mimikával adják, huncut vidámsággal – hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt persze nem értem, de kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s végén felér a francia vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság kézzel, lábbal, nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását kifigurázzák. Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen s a Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az osztrák s a török hatás közül a gyülölt török több talajra talált. Az osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a milichbrótra s a Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a lelkekben – alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti nyomás csökkenőben -109- van – igen lassan, de egészen bizonyosan ez a világ is közeledik a nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepett megy ez is végbe, mint minden születés, de végbemegy. Nagyon jól el tudom gondolni – s ahogy fennvirrasztottam az osztrák-magyar hajó tiszta és európai fedélzetén, apróra el is gondoltam – hogy a mi monarkiánknak, majd ha a saját problémáival elkészült (mert csak elkészül majd velük) nagy hivatása lesz még e világnak, ugy a magunk, mint a maguk hasznára való kiépitése körül. De sok munka lesz még addig – méltó ugy a mi világunk, mint a szerbség legnemesebb elméinek legdicsőbb hazafiságának fáradságára s töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a multaknak annyi az övékkel rokon sebétől vérezünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő és küzködő világot azzal az ostoba dölyffel, melylyel a civilizációba végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a müveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes, elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták – de amig hozzájutnak, sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága kényelmet kell feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa vagyok a müveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden nehézkességtől s elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán a dolgos polgárság déli napsütésben -110- hazafelé sietett, végtelenül meg tudtam érteni egy pár okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett volna irva: Mily szép a civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni! kell civilizálódni! siessünk civilizálódni! – de a fene ette volna meg azt a gazembert, aki a civilizációt kitalálta!
(1904.)
Amerika az első két-három hét alatt sokkal jobban elképeszti az idegent, hogysem joga volna irni róla. Nekem már régen feltünt, hogy Amerikának köztudomás szerint meglévő nagyszerüségeihez s különlegességeihez képest jórészt mily szegényesek, üresek, néhány mindig visszatérő adomára korlátozottak az amerikai utleirások. Még elmés, müvelt, jó szemü s jó tollu irók is többnyire ellaposodnak, sőt izetlenek s unalmasak, ha Amerika kerül tollukra. Ez furcsa jelenség, mit csak akkor ért meg az ember, ha maga is Amerikába kerül. Az amerikai ember másképpen él, mint az európai, még az angol is. Zárkozottabb, belsőbb életet él; indulatainak titokban hódol, kifelé csak vallásos felét forditja; élete a klub, a család s az üzlet körében telik el. Az idegen, kit – akár, mert kerüli az effélét, -112- akár, mert nem tudott ajánlást hozni – sem családba, sem klubba be nem vezettek, s üzleti érintkezésben sincs az ottvalókkal, két-három hét mulva sem ismer Amerikából többet, mint a legkülsőbb külsőségeket; a fogadót, hol az ördög sem törődik vele; a villamos kocsit, mely elszalad előle, a siető járó-kelőket, kik nem felelnek kérdéseire, a korcsmákat, ahol nem értik a beszédjét s a termes vasuti kocsikat, amiken ugy él, mint a bosnyák baka a magyar ezredben: éjjel-nappal, sülve-főlve együtt van egy csomó emberrel, aki mind ismeri egymást, csak őt nem akarja ismerni. Ha nem megátalkodott természet: csakhamar lemond arról, hogy ismerkedni próbáljon. Az az angol beszéd, amit ő otthon tanult: a szép, kicsiszolt londoni angolság idekünn nem ér semmit; az amerikai, kivéve talán a legeslegmüveltebbeket, az ő saját dialektusa szerint beszél, ami ugyan inkább kiejtésbeli, mint nyelvtani különbség, de az idegen számára ugy aránylik az angol beszédhez, mint a plattdeutsch a hochdeutschhoz vagy valamely patois az Isle de France nyelvéhez. Mi marad még számára? Az ujságok? Ezek, még a legkülönbek is, alig egyebek igen kitünően és bőkezüen szerkesztett hirszolgáltató és hirdetésterjesztő vállalkozásnál; frissen megtalálni bennük minden házasságtörést, zsarolást, öngyilkosságot vagy grófi házasságot, ami az aznap szenzációja – de végre is -113- ezek a szenzációk alapjában egyformák, csak a bennük szereplő nevek változnak; az élet nem oly változatos, hogy eseményei és intézményei négy-öt szkémában ne volnának összefoglalhatók – s igy esik meg, hogy a pedig valamennyien kottériák és pártok kezében levő ujságok inkább nézvén a hálószobák függönyei, mint a politikai élet kulisszái mögé, még a legelmésebb, legfigyelmesebb és legjobb szemü idegen sem olvas ki belőlük sokkal többet, mint azt a bizonyos három-négy adomát, ami kérlelhetetlenül visszatér minden amerikai utleirásban. Amerika a politikában él, s mindenén a politika uralkodik – s a kép, melyből a politikai vonások hiányoznak, eo ipso hamis.
Erről az óriási világról, melynek nincs egyetlen intézménye sem, beleértve a fogadókat is, ami csak egy kevéssé is számolna az átutazó s csak mulatságból utazó idegennel: ez az idegen természetszerint kevéssé illetékes arra, hogy itéletet mondjon. Nem illetékes maga az amerikai sem, ki ugyancsak természet szerint elfogult a maga világa javára – s nem illetékes, végre, a bevándorlott európai sem, ki a keserves küzdelmek, szörnyü leckék után is, ha végre zöld ágra jutott: megint csak természet szerint megbecsüli, imádja, ezen a kerek világon legtökéletesebbnek, legutánozni-valóbbnak hirdeti ezt a földet, ahol emberszámba vették őt, kit -114- otthon (mert hiszen többnyire ez az eset) már nem vettek emberszámba. Mint ahogy az Egyesült-Államokat csak felszinesen is átfutni meg se kottyan az a három-négy hét, ami alatt minálunk az átlagutas nemzeteket és országokat kitanul: azonképpen hónapokig kell odaát élnie az idegennek, hogy ne legyen szinte illetéktelen tolakodás, ha beszélni akar Amerikáról.
Egypár vonást azért mégis ki lehet ragadni e kábitó kuszaságból. Nem nehéz észrevenni, hogy a férfiak egymás iránt tüntetően udvariatlanok, a nők iránt tüntetően udvariasak; a hivatalokban tüntetően szorgalmasak, az utcán tüntetően sietségesek; hogy a muzeumok, a paloták, a fogadók s az ujságok tüntetően gazdagok, az asszonyok tüntetően függetlenek, a cselédek s a kis emberek tüntetően bizalmaskodók, a vasárnapok tüntetően unalmasak, s hogy itt általában mindig mindennel és mindenben tüntetően tüntetnek. A komédia, a póz, még a természetességnek s egyszerüségnek is a pózolása épp ugy végig vonul e világon, mint a vakmerőség s a kegyetlenség – nyilván mutatván, hogy ez az emberfajta többé-kevésbbé olyan apáktól származik, kiknek képmutatóknak kellett lenniök, mert volt mit titkolniok, mindent kockára kellett vetniök, nem volt mit veszteniök, meg kellett becsülniök az asszonyt, mert kevesük volt belőle, s maguknak -115- kellett egy ujfajta élet számára törvényeket kialakitaniok, mert a régi élet törvényei alatt egy vagy más okon nem volt maradhatásuk.
Végigvonul továbbá mindenükön, még fényüzésükön, még eleganciájukon is a paraszti vonás. Lehet palotájuk a Fifth-Avenuen, napjában négyszer válthatnak inget, s mail-coachaikon redingoteosan s szegfüsen hangos trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig bagóznak és köpködnek, s szigoru formatiszteletük, a nevetségig követelődző ceremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség s szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak szigoruan meghatározott formák és formulák szerint, apáról fiura szálló mondásokkal és versekkel megy háztüznézni, s ül lakodalmat és tort. Gyönyörüen kiszépültek – sehol annyi szép asszonyt és szép férfit nem látni, mint New-Yorkban; bizonyos tekintetben, amilyen például a testi tisztálkodás, a mi franciáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal messzebbre jutottak, – de igazában nincsenek sem testi, sem lélekben igényeik az élet iránt; konyhájuk fényüző, de izetlen; szinházaik s ujságjaik bőkezüek, de gyerekesek s alantasak; beszélgetésük egyhangu és szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden érdeklődésüket, s -116- nem hagy bennük érdeklődést magasabbrendü dolgok s más természetü emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud; érdekesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. „Kérem, csak ne analizáljon, az fölösleges“, szólt hozzám egy édes, okos, szép és előkelő asszony, ki hozzánk, szegény idegenekhez, egyébként csupa sziv volt és csupa figyelmesség. Nekik analizis, fölösleges analizis minden, ami a dolognak nem fölszine, hanem lelke és mélye; ami az életnek nem adata, hanem veleje és virágja, amiért a müvelt embernek egyedül érdemes élni és türnie az élet szörnyüségeit. Ezek a hatalmas, erős, világhóditó emberek félig parasztok, félig vademberek – s talán éppen ez az erejük titka, a mi elfinomitottabb világunkhoz képpest. Egyoldaluságuk, minden intellektualitástól való ideges irtózásuk predesztinálja őket az üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek kell lenni, hanem ravasznak és makacsnak – dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek a született üzletemberek. New-York tele van dusgazdag könyvtárakkal, miket mind csupa olyan ember pénzel, ki maga könyvet nem olvas; fejedelmi palotákkal, miknek lakói jobban szeretnének traktérházban lakni; muzeumokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghiresebb gyüjteményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, kik csak a lepipáláshoz -117- értenek, de nem a képekhez s az archeologiához. Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem szakitja, kétszáz esztendő mulva emberek: müvelt, előkelő és magasrendü emberek élnek majd ez uj világban, melynek most anyagi feltételeit teremti meg a természetével vetekedő nagytervü s kegyetlen erővel a mai nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni e világot, hol az állatkertben a tigris villamos világitásu márványpalotában lakik s a falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért – ugyanaz nap, mikor valamely milliárdos cég, munka hiján, alkalmazottainak hatvan százalékát kárpótlás nélkül löki az utcára, a megmaradtaknak pedig huszonöt százalékkal leszállitja fizetését.
– Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, – szólt hozzám Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség feje, kinek nevét kiirhatom három okon is; először nem tud magyarul s e sorok aligha kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem röstellené az ő amerikai nézeteit, harmadszor, mert ez a név példán mutatja, mint alakitja magához Amerika már második nemzedékében azokat, -118- kiknek apja még egészen más nézetek közepett nevelkedett.
– S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja megbetegszik? – kérdeztem Mr. Oppenheimert, ki ezt a skalpnyuzó szentenciát oly vidám mosolylyal berregte felénk, mintha arról beszélne: menta-mártással szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva.
– Megmondom – tanitott bennünket Mr. Oppenheimer. Ha valamelyik alkalmazottam csak egy napra is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az utána következőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalmazott láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kisebb és kisebb fizetésü ember épp ugy el tudja látni az ő dolgát, mint ő maga. Ez megment attól, hogy embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem igaz, hogy épp ugy el tudja látni; rendesen szamár ezekhez az előtte uj dolgokhoz s nem igazodik el bennünk; ha fennakad valamin, kénytelen hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság, amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, mig a beteg ember felépül, az nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a gazságot, ahol elhagyta. Ez megment attól, hogy az embereim megcsaljanak vagy tönkretegyenek.
– Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De -119- mit csinál ön aztán az olyan beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harminc év előtt, mikor mint husz éves kölyök állott az önök szolgálatába?
– Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok, s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden ember annyit ér, amennyit ér, s ha már nem ér nekem semmit, mi közöm ahhoz, hogy tegnap mennyit ért? Nálunk a fizetés magas, a hus és a kenyér olcsó; minden életrevaló embernek módja és alkalma van, hogy, mire eléri az ötvenet, szerzett legyen annyit, amennyivel azontul uri módon megélhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érdemel egyebet.
– Ön azt akarja mondani, M. Oppenheimer, hogy akaszsza föl magát?
– Azt nem mondanám; éljen, éljen, ahogy tud.
– Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával együtt…
Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltam; az amerikai ember, amily kiméletlen más iránt, oly érzékeny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is a Mr. Oppenheimer külön nézetei; ezek az amerikai világnak uralkodó eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s -120- ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el lehet érni a technika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség legszédületesebb szélsőségeit – csak éppen emberi s emberhez méltó életet nem lehet élni. Mentől közelebbről látja az ember, annál vakmerőbbnek, tolakodóbbnak s orcátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy ez a civilizáció magához akarja amerikanizálni az egész többi világot. Ha ez lehetséges volna: ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba mehetne. Mert a civilizáció nem civilizáció, s az amerikaiak igen nagystilü emberek, de még nem egészen emberek. A civilizációnak az a rendeltetése, értelme, életre való joga, hogy enyhitse s kiegyenlitse a természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait s kegyetlenségeit, nem pedig, hogy, mint az amerikai teszi, a modern technika kieszelésével fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kinzóbbá és kárörvendőbbé – s mig az isten tudja hány ezer esztendős tizparancsolat a természet törvényeivel helyezi szembe a „ne ölj“-t s a ne „kivánd a másét“, az amerikai civilizáció szentirássá emeli a köveknek és majmoknak való irtózatos darwini tételt, hogy csak a legalkalmasabbnak van joga az életre. Ezeknek a kőszivü vadembereknek még igen nagy iskolán kell átmenniök, mig egy napon szabad emlitetniök a lenézett öreg Európával. -121-
Fejlődni bizonyára fognak – s igen izgató kérdés, hogy e fejlődés elviszi-e majd őket a királyságig? Most még az efféléről hallani sem akarnak, de azért az értelmesebbjének, ha e perspektivát fölvetettem előttük, szeget ütött a fejébe. Mentül műveltebb, erősebb összefüggésü s egyformább fejlettségü ez a nagy, még igen egyenetlenül lakott, haladott és fejlődött óriási világ; mentül többfelé vannak érdekei s mentül többször s állandóbban kell egységesen s kitartóan fellépnie, hatnia és viselkednie, annál keservesebben érzi az állami, a kereskedelmi, bizonyos tekintetben még a magános élet folyamatosságának is azt a megszakitását, mit az elnökválasztásnak négyévenkint való megujulása okoz. Először is az ilyen rövid időre megválasztott elnök, s ha nem ő, hát a kotteriája s a pártja egy évig a választás után s két évig az uj választás előtt tisztára választási politikát kénytelen űzni; elébb mindenkitől mindent elvenni s mindenkit mindenhonnan kitenni, majd mindenkinek mindent megadni s mindenkit mindenhova betenni. Most például, mialatt ott jártam, mindenfelé hallottam a panaszt, hogy az amugy is sulyos gazdasági depressziót még elviselhetetlenebbé teszi az őszszel elkövetkezendő elnökválasztás előre vetett tétlensége; senki sem mer -122- uj vállalkozásba fogni, mert nem tudja, barátságos vagy ellenséges hatalmak kerülnek-e majd ki az elnökválasztásból? Mert, s ez a második bökkenő, az elnökkel együtt megváltozik vagy megváltozhatik az egész tisztviselői kar, az ajtónállóktól a nagykövetekig, beleértve tán még a birák egy részét is. Ennek talán megvan az a jó oldala, hogy alig van tehetség s becsvágy, melyre valamikor sor ne kerülne, de viszont az az igen rossz következése, hogy például olyan főfontosságu vonatkozásokban, mint a diplomáciai s a jogi élet, hiányzik a folytonosság s ezzel a következetesség s a fejlődés, s hogy a holnaptól félő s a mára utalt emberek első sorban többnyire csakis arra gondolnak, hogy szedjék meg magukat négy év alatt annyira, hogy ne kelljen reszketniök a bukás vagy a hivatalvesztés eshetőségétől. Ezek egy kicsit orosz állapotok, s hogy mennyire megbénitják egy hatalmas birodalom külső erejét: azt éppen Oroszország példája mutatja. Pedig az Unio kifelé is erős akar lenni; mind erősebb beleavatkozhatnékot érez a világ dolgaiba s elnökei, miniszterei, követei s minden megszemélyesitői mind sulyosabban érzik a tekintély hiját, amit állásuk ingadozó volta okoz. S nemcsak kifelé van ez igy, befelé sincs másképp. Mentül önérzetesebb, mentül inkább nemzetnek s államnak érzi és tudja magát Amerika, annál inkább hijját érzi valami nagy, hatalmas, -123- sárba le nem rántható, kortestaktikára nem szoruló, mindenekfelett ragyogó, kimagasló s tiszteletben álló intézménynek, amilyen a világ legszabadabb republikájában, Angliában, a királyság. Azt hiszem, a beteges imádat, amivel az amerikai már Kindergarten-járó korában a csíkos-csillagos zászlón csügg: tulajdonképp a királyság utáni öntudatlan vágyakozásnak szurrogátummal való kielégitése. És gyanus előttem, hogy öreg köztársaságiak (e néven egyformán értek öreg demokratákat s republikánusokat) mennyire kézzel-lábbal ellene dolgoznak magának a gondolatának is, hogy az ő egyetlen nagyobb stilü emberük Grover Cleveland, ujra elnöknek választassék. Egészen olyan hangulat ez, mint amilyen Rómát Caesar és Franciaországot Bonaparte konzul idejében eltöltötte – s ezekből a hangulatokból született az imperium ugy Rómában, mint Franciaországban. A legelső győzedelmes amerikai hadvezérnek vagy admirálisnak igen sok kilátása van arra, hogy, ha egyébként arravaló ember, Amerika császára legyen.
Kivánatos volna-e ez alakulás? Fogas kérdés, főképp olyan jó, becsületes demokratának és szocialistának, kinek demokráciája és szocializmusa (s gondolom: minden gondolkozó és jóizlésü emberé) arra tör, hogy minden ember egyformán ur legyen, művelt, gazdag és előkelő. Ahol a demokrácia eddigelé -124- hóditott, ott többnyire csak a gazdagságra vetette a sulyt s ez az egyoldaluság, mely az arisztokrácia legocsmányabb fajtájával: a plutokráciával, a gazdag emberek imádásával hamisitja meg a demokráciát, igen utálatossá teszi Svájcot, Norvégiát és Amerikát az ott utazgató magamfajtáju demokrata számára. Az élet szépségei, finomságai, legnagyobb és legvalóbb értékei ott virágzanak (sajnos!), ahol volt vagy még most is van régi, gazdag, művelt és hagyományokon csüggő arisztokrácia. Ugyanannak a szép és okos amerikai asszonynak, aki ugy fintorgatta az orrát az én analiziseimen, egy sétánkon igy szóltam:
– Kedves, szép asszony, maguk igen csudálatos és nagyszerü emberek, de meglátszik, hogy sohasem voltak királyaik; nincs is érzékük a királyok iránt, vagyis azok a fajta emberek iránt, kiknek velükszületett joguk van arra, hogy pusztán amiért vannak és születtek és olyanok amilyenek: tiszteljék, becsüljék, minden jóval tartsák őket s minden jót aranytálcán vigyenek eléjük. Elismerem, hogy ez igazságtalanság; igazságtalanság a többiek iránt, kiknek vad marakodásban kell megküzdeniök minden falat kenyérért s minden titkos kézszoritásért. De, mint ahogy vannak testek, amik csak akkor fejtik ki elektromos erejüket, ha megmelegittetnek: ezek az emberek is csak akkor érnek valamit, ha -125- urak. Ám ekkor aztán sokat érnek és mindenek hasznára érnek sokat. Marakodásban, tülekedésben utolsók és szánalmasak. De ha megbecsülik őket: értékesebbek a maguk kétlábu marakodó s pénzcsináló masináinál s ezek a maguk masinái majd akkor kezdenek emberekké válni, ha észreveszik s elismerik, hogy nem minden ember született masinának…
A szép asszony egy percre elgondolkozott ez analizisen, aztán leplezetlen ásitásban csillogtatta meg szép, fehér, amerikai módon aranynyal pettyegetett fogait. Sajnos, neki sem volt érzéke a királyok iránt.
Minduntalan alá kell huzni s jó vastagon, hogy egyre lássuk s közben el ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az igazi amerikai életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is mondogatják, figyelmeztetik is rá az idegent – s egy finom, előkelő washingtoni öreg ur, kiben egy amerikai intellektuel üditő példáját ismertem meg, elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel járt nála: elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M. Paul Bourgetnak ez a figyelmeztetés tulságosan használt; legalább az elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria -126- Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az intellektualitáson: azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes snob egyebütt sem fordult meg Amerikában, mint csakis egy pár legeslegelőkelőbb szalónban, hol az asszonyok, a kacér amerikai asszonyok az érdekes idegenre való tekintettel afféle intellektuális decolletéba vágták magukat. Ám mindenesetre az egyszerü logika is megmondja az idegennek, hogy vagy hetven millió ezer felől összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén és boldogan amerikainak, nem vallaná, hogy csak Amerika földjén élet az élet, ha mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót ujra meg ujra levonva, az idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy üressége csak látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu; plakátstilusban rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes meleg s a rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a roppant puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók. A mi budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik, ha Drezdának vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon emlegetik a mi szélesen hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges Dunasorunkkal. De New-Yorkból Buffalón át St.-Louisba menet az utas végigszáguld a tündérszép Hudson vidékén, átkel a Niagarán -127- s a Michigan vizén s St.-Louisnál a Mississippin – s másfél nap alatt háromszor, négyszer megismétlődik előtte a Dunasortól a Vaskapuig a mi vizmenti romantikánk minden nagyszerüsége, gyakran még hatalmasabban, még fényesebben, még félelmetesebben, mint otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant városok mellett száguld el a vonat – s száguldanak el: érzéketlenül, közömbösen, érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A munka, a vagyon, a szabadság s a rabság, a szerencse (itt chance-nek hijják) s a kilátástalanság, a méltányosság s a kiméletlenség, bizonyos dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az elmaradottság, nagy dolgokban a bőkezüség, kicsinyességekben a szűkmarkuság: mind, mind ilyen nagyvonásu ideát – s a mi parcellázott világunk kisszerüségéhez szokott idegzetünk ugy meggyötrődik bele, akárcsak a fülünk dobja a newyorki utca rettenetes lármájában. Huszemeletes házakban vágtatva visz fel a felhuzó a pincéből a padlásra s pincétől a padlásig az egész ház csupa hivatal, hol kilenctől ötig szakadatlanul dolgoznak az emberek s nyernek vagy veszitenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz át a villamos kocsi, földrésznyi területeken a vasut; a korcsmában hat embernek való ételt löknek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy ujságszámban; a borbély nemcsak megberetvál, de -128- megfürdet, megnyir és megken; beretválás közben elkapják lábadat, hogy kifényesitsék a cipődet; ha fölkelsz, végigporolnak és agyonkefélnek, – csakhamar az az érzésed van, mintha kolbászvágó masinába kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az eleven embert, a másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az idegennek van ez az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin, sör-korcsmában: mind csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert látsz; türelmetlent és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó van, nem arra néz, akivel beszél s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A jövőnek élő jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az állandó változás, a folyton forgó kocka, a megeresztett kantárok s a lovak közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város, New-York, az amerikaiak Urbsa, mely mire ráborul az est s hivatalai becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az agyonhajszolt csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a nyaktöréssel játszó vágtatás és száguldás után tajtékban fürödve, vértől égő szemmel, pihegő szügygyel, gőzölgő orrcimpával s megrogyó térddel vánszorog be a karámba.
E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a legkellemetlenebb, hogy a pénzre is -129- kiterjed; az amerikai tallér, melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban igen gyakran alig ér többet a mi koronánknál – jó, ha forintunknál. Nem mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van – s valahányszor magas amerikai bérekről s fizetésekről hallunk, mindig gondoljuk hozzá, hogy e fizetésnek, ahányszor nagyobb a nálunk szokottnál, többnyire ugyanannyiszor drágább életre kell futnia – s játék és üzérkedés nélkül pusztán a munkája után járó keresetből takarékoskodni nagyobbára csak az olyan tud, aki amerikai módon keres s európai módon szükösködik. Az igen gazdag ember számára persze itt is jó az élet, és jó – talán jobb, mint egyebütt – az egészen szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is dolgozik, sőt félig-meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert Amerika nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, husban, tojásban, buzában és kukoricában bővelkedik; az osztrigát s az ananászt New-York utcáin garasával vesztegetik s az öt centes pohár sör mellé (ami itt alig megy öt krajcár számba) ingyen-uzsonna járja. Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a domestic termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a gyári cipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog -130- vagy külön egyéni kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára oly büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém, gyapju, bérkocsi, szinház, a vasuton csukott szakasz, a fogadóban csendes szoba, a korcsmában tiszta teriték a középsorsu és jövedelmü embernek Európában természetes jussa. Ám e különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással és osztály számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az élet ott, ahol a munkás huszonötfilléres szivart szí s ugyanennyi a villamos kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállitásba a puszta bemenet két korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarc az ezerféle látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen s minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan ötven fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi számunkra, kik éppugy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az amerikai az ő centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a világ legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a katonatiszt vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a fizetése csekély volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is fixa ideájává válik az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol kapni a legolcsóbban s min hol lehet ennyi meg annyi krajcárt megtakaritani. Mily szomoru, mily megalázó ez: -131- értelmes, művelt, testi és lelki igényekre jogosult emberek számára – s hány ily szomoru, ily nyomasztó, ily napokra kedvemet szegő példával találkoztam Amerikába szakadt európaival, ki beleőszül az azon való töprengésbe: hogy’ oszsza be az otthonról kapott hatvan dollárt ugy, hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot?…
Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg, amit ad, de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a drága étel, ha izetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága fogadó minden intézményével, kényelmével és figyelmességével éjjel-nappal rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap, cipő vagy csipke jó, finom és tartós is – s ha jó havannáért aranynyal kell is fizetni, viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden, frissen, olajosan, szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-Yorkhoz közel félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára rendezkedett be – de óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal s vagyonokba kerülő tündéri világitással; az egyes mulatságokba a bemenet drágább, mint akárhol Európában, de viszont a hullámvasut majd félórát elviszi az embert, valóságos szakadékok fölött, alagutakban, hidakon, hegyeken és völgyeken, az egész csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a tüzoltók mutatványai ötemeletes vászonház -132- előtt játszódnak le, valóságos utcai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával, gyümölcsös kofákkal, és főképp a newyorki tüzoltóság remek eszközeinek s kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával. Alkudni csak nagy hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de többnyire felesleges az üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a vevőt, az amerikai, ha már csal, nagyban teszi; ebben is a nagy vonások embere.
Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az, hogy mint már pedzettem, e drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb külföldi iparcikkre hatvanig vagy még magasabbra emelkedő százalékkal kivetett vámoknak következése – s ez a védővám nem pusztán a hazai üzérkedést szolgálja, mint szolgálná vagy szolgálja legtöbb helyütt Európában. Nem mondom, hogy aki a tengeren szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából protekcionistaképpen tértem vissza, – de azt merném mondani, hogy ugy, ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és okosabb, mint az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a külföldi árura vetett vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó, amit a belföldi vásárló fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak ingatlan után fizetnek s fogyasztási adót alig alig ismernek: ezek a roppant vámok voltaképp megvalósitása a világ leghelyesebb, -133- legbecsületesebb, legszociálisabb intézményének: a progressziv, kit-kit tehetségéhez képest terhelő adónak. Mert, mondom: ami a szegény embernek kell: étel, ital és egyszerü ruha, az megterem vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó s a kiskeresetü ember számára valóságos adómentes létminimumot biztosit. Viszont, akinek van miből élni ezen a fokon fölül is – pontosan annyiszor nagyobb adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora fényüzést kifejt vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és fehérnemüre kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében valóban és arányosan fokozottabb, mint a mi gonosz fogyasztási adóinknál, melyek teszem a cukrot egyformán drágává teszik a munkás és a milliomos számára, pedig a milliomosnak sem kell sokkal több cukor, mint a munkásnak, a munkásnak sem sokkal kevesebb, mint a milliomosnak.
De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó Amerikában sem szegénynek lenni. S hogy itt a szegénységből a gazdagságba átmenetet alig ismernek; hogy Amerikában a vagyontalan vagy kevés jövedelmü polgárembernek sorsa és állapota elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb sarkalója e vad energiáju népsokaságnak abban az egeket verő -134- pénzcsináló munkában, mely viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az emberi elme kitalálásait a mi képzetünket elkábitó, lesujtó, lefőző és megszégyenitő arányokban kutassák ki, s mihelyt kikutatták, menten bele is iktassák és be is fogják munkájuknak dantei nagyszerüségébe. S megforditva is igaz lehet: éppen, mert e semmitől vissza nem riadó vállalkozó kedv és mindent munkájába illesztő elfogulatlanság határt nem ismer: annyira nyitva áll minden tehetség, erő, élelmesség és szomjuság előtt a meggazdagodás lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek számára is berendezkednie egyszerüen nem érdemes – csakugy, mint ahogy, valljuk meg, a mi intellectuális világunk is, mentül intellectuálisabb, annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt, annyira, hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és korlátoltnak lenni nem kisebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek lenni. Való igaz: ez a minden eddigi emberi erőlködést tulszárnyaló munka eredményeiben egyelőre egyoldalu, s minden inkább, mint vonzó. Ám e minden eddiginél teljesebb anyagi föltételek egy minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés számára rakják le a gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a mai Amerika a maga képére formálná át a világot, oly gyönyörüség lesz egy-kétszáz év mulva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái -135- az egész emberiség számára értelmi gyönyörüséggé fogják átszublimálni apáik és nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpitő anyagi hagyatékát. S aztán – ezt se tagadjuk el: e mai egyoldaluságon, ez egyelőre lélektelen materializmuson belül is már van is valami, ami spirituális érték: a nagy stilus, melyet a mi eddigi civilizációnk eddig a müvészeten kivül csak a politikában ismert, s ott is csak olykor, egy-egy Napoleon idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok is, történelmi nagyságu nevelői az emberiségnek, mikor kiméletlenségükkel, vakmerőségükkel és versenyükkel összezuzzák, megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes szatócskodást.
A gólyamadarakról meg van irva, hogy mikor vándorutra kelnek: beteg társaikat nemcsak hogy otthon hagyják, vagy ott hagyják, könyörületlen, elpusztulni utközben – de még nekik is esnek, s kemény, hegyes, gyilkos csőrükkel agyonvagdalják s elpusztitják a nyavalyásokat. Ilyesvalami az amerikai erkölcs. Ebben az élelmességre, kiméletlenségre, gyors szemre s biztos kézre alakitott világban az élhetetlenség, a gyengeség s a restség nemcsak hiba, hanem bün is; nemcsak végzet, melynél fogva balra görbül az ember sorsa, de vétek is, melyért meg kell lakolni. Az élhetetlen embert nemcsak -136- hogy megveti s nem segiti az amerikai, de gyülöli és üldözi is, s aki nem akar egyebet, mint egy helyben maradni és élni, annak odaát nem lesz maradása s alig lesz életre valója. Akarni annyit tesz, mint az emberektől akarni valamit – s mint ahogy az asszonyok, még az ártatlan szüzek is, ösztönszerüen undorodnak az olyan férfitól, ki a szerelemben, bármely oknál fogva, nem szorul őrájuk: az emerikai is szinte testi utálattal nézi az olyan jövevényt, kiből az akarás képessége hiányzik vagy kiveszett.
De azért munkára sem kényszeritik az embert. Egyáltalában: kevés dologra kényszeritik, értvén kényszeritésen az álladalom mindenfélébe való rendező, megszabó és parancsoló belenyulását. A törvény ugyan nem ismer tréfát; nem ismernek a hatóságok sem, amelyek, legfeljebb a sápot s a megvesztegetést ismerik – de a szabadság, az ember emberi jogának átérzése annyira benneél az amerikai ember idegzetében, hogy bár nem veszi tulságosan szivére, ha teszem a rendőr végighuz rajta, de a rendőr sem tekinti a világrend megbontásának, ha annak rendje és módja szerint meg kell boxolnia azzal, akit le akar fülelni. Nem, a kimondott kényszerités nincs inyére az amerikainak. Azonban: a természetben s a világegyetemben sincs a jó istennek belügyminisztertől aláirt kinevező pátense, s a -137- tüzre-vizre sincs ráirva, hogy ezen elemekkel tilos a játék, különbeni halálbüntetés terhe alatt. Mindazonáltal az isten keze sulyosan nehezedik ránk, s a törvény nem tudása nem óv meg a haláltól. E sorokban már kerülgettem egyszer, hogy az amerikaiak életrevaló berendezkedése lépten-nyomon a természet eredendő rendjét juttatja az ember eszébe – most pontos példát mondhatok rá. Tehát: az amerikai életben, mint a természetben, kimondott kényszerüség kevés van – de minden irott törvénynél, minden kőbe vésett parancsnál, minden kötött marsrutával való utnakeresztésnél nagyobb kényszerités és sulyosabb szolgaság az a tompa nyomás, mely hetven millió egy törekvésü emberből kilökődve, hetven millió felől nehezedik rá a jövevényre, hogy vagy összelapitsa és összemorzsolja, vagy ugy váltassa meg vele nyomorult életét, hagy a legkisebb ellentállás törvénye szerint arra tart, amerre a többi. Sehol sincs megirva, hogy aki nem tud angolul, annak nincs joga az Amerikai Egyesült-Államokban élni, sőt nincs hely a világon, még Svájcot is beleértve, hol hivatalból a soknyelvüséget annyira elismernék, mint az Egyesült-Államokban, melyekben még a muszka zsidók yiddish nyelvét is elismerik külön nyelvnek, s a szülékhez intézett iskolai köriratokat kiadják ezen a nyelven is. De viszont ki kényszeritheti rá az angolt, hogy olyan hivatalba -138- menjen, olyan üzletben vásároljon, hol nyelvét nem értik? Ki parancsolhatja meg neki, hogy olyan emberekkel barátkozzék, kikkel a beszéd fáradságos, kinek szokásai, nézetei s felfogásai elütnek az övétől? A jövevénynek épp ugy minden szabad és semmisem tilos, mint a bennszülöttnek – de nincs módjában szabadságával másképp élnie, mint ahogy a közfelfogás megszabja. Nincs világ, melyben annyira rövid ideig volna csak lehetséges megmaradni idegennek, mint ebben a világban, mely jövevénységből fejlett s jövevényekből gyarapszik. Semmiféle törvény intézménye nem parancsolja itt a felszivódást s a naturálizálódást – de testi és lelki, erkölcsi, gazdasági és társadalmi lehetetlenség: megmaradni itt idegennek. Nem muszáj: de legjobb, legalkalmasabb, legcélszerübb, legmegfelelőbb, legkecsegtetőbb, legkellemetesebb, legegészségesebb, legkényelmesebb, leggyakorlatibb, legkevesebb összeütközéssel járó, legtöbb sikert biztositó, legkevésbbé árvaságos és leginkább társaságos dolog: ugy élni, ugy öltözködni, ugy beszélni, ugy cselekedni – végezetre pedig: ugy érezni és gondolkozni, mint a többiek teszik. Mint ahogy az éghajlat, a föld, a táplálék s az élettel való küzdelem hatása tiz esztendő alatt már vonásaiban, tartásában, egész külső megjelenésében mindenütt, még arcképről is megismerhetően amerikaivá alakitja a bárhonnan származó, -139- bármely fajtából sarjadt, szőke vagy barna, kövér vagy sovány idegent: azonmód a siker csábitása s a sikertelenség átka itt oly rettenetes, minden egyéb világénál hatalmasabb erővel gyomrozza, vonzza vagy taszitja a lelket; az alkalmazkodónak oly szédületesek a kilátásai, az elzárkózónak oly irtózatos az elhagyatottsága, hogy e szörnyü nyomás összeroppantja a legmerevebb nekiszegülést is, vagy megforditva: megkeményiti a legpuhább bátortalanságot is. Igy kell érteni, s ezzel a kulcscsal megérteni az amerikai szabadságot, egyenlőséget s türelmességet. Ez éppen nem áll abban, hogy az amerikai, éppen ugy, mint akárki más, ne vetné meg az idegent, ne kerülné az idegen vallását, ne volna gőgös gazdagságára, müveltségére vagy hatalmára. De a verseny: az csakugyan szabad; a meggyőződés: az csakugyan korlátozatlan – s az egyenlőség, ha nincs is meg az emberek közt, de megvan az emberek esélyeiben, megvan a lehetőségben s a kilátásokban. Az idegen, ha naturálizálódott: valóban teljes értékü amerikai polgár, kit sem törvény, sem politika, sem társadalmi szokásjog nem különböztet el a többitől. A szegény ember, ha meggazdagszik: valóban teljes értékü milliárdos, kitől senki sem veszi rossz néven, ha palotája van a Fifth Avenuen, s kinek nem vetik szemére származása rongyait, mikor esti ruhában ül le pástétomot enni. Elmerülni -140- könnyebb, partra jutni nehezebb itt, mint bárhol egyebütt a világon – de a partrajutottat nem löki vissza senki a fuldoklásba; a bukás nem foszt meg a becsülettől, a szerencsétlenség csak kerités, amely elválaszt, de nem örvény, amely elszakit. Van, nagyon is van különbség marsall meg közlegény között, de minden közlegény bornyujában hordja a marsallbotot, születésére, származására, multjára való tekintet nélkül. Szó sincs róla: ez még mindig nem igazi szabadság és egyenlőség, mert a startnál még mindig egy sorba állitja az erőseket s a gyengéket. De Európához képest haladás, mert legalább startba hagyja állani a gyengéket; a politika minden szabadságát megadja nekik, hogy szövetkezéssel erősödjenek s ellennyomással ellensulyozzák a gazdagok nyomását – s bár nem tud, nem is akar tenni az ellen, hogy ember az emberek közt különbséget ne tegyen, de intézményeiben lehetőleg kevesiti az alkalmakat a megkülönböztetésre. Hogy csak egy példát mondjak: sehol vallásos okokból való üldözésre kinálkozóbb feltételek nem volnának, mint Amerikában, hol a vallás szent dolog, az emberek hivőek s a vallásosság kötelesség. De okiratokban nem emlitik az ember felekezetét, iskolában nem tanitanak vallástant, hivatalból senkiről sem tudják, mi a vallása, a nevelés nem választja el egymástól a különböző hitüeket, nincs meg, -141- mint nálunk, az a megkülönböztetés, mely hivatalból mintegy bélyegül nyomja az emberre az ő felekezetét s valóságos különbségül is beleneveli idegzetébe, élete módjába s a társasági körébe. A felekezeti életnek s a nemzetiségi különválásnak sehol sincs nagyobb szabadsága, mint Amerikában – de sehol sem könnyebb észrevétlen maradni vallásunkkal vagy származásunkkal, mint Amerikában.
Téved azonban, aki azt hinné, hogy Amerika ezt a szabadságos és egyenlőséges amalgamizálást is rózsavizzel csinálná. Ahogy szinte szemünk előtt folyik e folyamat; ahogy szemünk előtt okádják a hajók kétezrenkint és százezerszám a gyámoltalan és tanácstalan kivándorlókat s két lépésnyire a kikötőtől már ott idegeskednek, kiméletlenkednek, dolgoznak, tervelnek, komolykodnak, gazdagszanak s általában, hogy ugy mondjam: amerikállanak véreik s testvéreik, kik tizenkét vagy huszonnégy hónap előtt még szakasztott oly zöldek s ágrólszakadtak voltak, mint a mai jövevények: az embernek eszébe jut a középkori szokás, mely nyaklevessel avatta polgárrá a jobbágyot. Csak az a titka az amerikai nyaklevesnek, hogy nem hivatalból adják, ami elkeserit s ellenállásra készt, hanem az élet adja, ami serkent és alakit. Egyfelől semmi kényszerités -142- vagy üldözés, mely az embert emberi méltóságában érné származása miatt, másfelől azonban a különbség irtózatos kilátástalansága s az elzárkózás kétségbeejtő reménytelensége – kettő felett pedig, magasabb egységül, az uralkodó fajnak, szokásnak, nyelvnek, miveltségnek, intézményeknek, sőt embereknek is néma, ki nem mondott, nem is tudatos, de hatalmas csábitása: mindez együttvéve azt öklözi a jövevény koponyájába, azt sugja fülébe, azt vési idegeibe, azt vegyiti, lassankint, vérébe is: légy olyan, mint a többiek! S ha az öregje még állja a csábitást: a gyereke nem. A kis magyar gyerek lepisszegi apját, ha magyarul szól hozzá az utcán; a clevelandi kis tót fiu azt irja iskolai dolgozatul, hogy: én amerikai polgár vagyok s az osztrák-magyarok nemzeti virágja a napraforgó: a kis zsidógyerek el-eljár a vasárnapi iskolába s elvegyül a presbiteri ájtatosságba; nem tilos, sőt megvédett dolog magyarnak, tótnak vagy zsidónak lenni, de nem szép, nem előkelő, nem uri, s a gyerek kap az előkelőségen, az uriságon, ha az nem löki őt vissza, mint ahogy Európában sokszor és sok helyütt igenis visszalöki. Az amerikai, aki nem üldözi, csak szánja az idegent, s az amerikai élet, mely nem bántalmazza, de szánalmassá teszi az idegenséget; az amerikai ember, ki magával egyérőnek tekint mindenkit, aki vele egy nyelven beszél s vele egy istent hisz, -143- s az amerikai társadalom, melynek minden egyes szokása és intézménye mint legcélszerübb megoldás, leggazdaságosabb mód s legalkalmasabb rend csillan fel a jövevény tanácstalansága előtt: ezek azok az erők, amik Amerikában ugy oldják meg a nemzetiségi kérdést, hogy noha az eredendő angolság mindig kisebbségben volt s mindig abban marad: az Egyesült-Államok ezerféle származásu, ezerfelől megujuló, egymástól államonkint s földterületenkint a fejlettségnek s a müveltségnek olykor századaival különböző népességét a gulyástól az elnökig egységes, együttérző, egyfelé törő, egy nyelven beszélő, egy földben gyökeredző, egyforma testi s lélekbeli, valamennyiükből megismerhetően kiütköző faji vonásokat mutató angol-amerikai nemzetté alakitják.
Ha mindezekre azt mondja a kegyes és figyelmes olvasó, hogy hiszen ez rózsaviz, sőt selyemkeztyü: én megint csak azt mondom, hogy téved. Ugyanez a rózsaviz tud választóviz is lenni, s ugyanez a selyemkeztyü kérlelhetetlen öklöt fed. Amerika minden intézménye, szokása s erkölcse a körül fejlett, hogy itt a természet s az élet nem tréfaság, – s ha szemügyre veszed a látszólagos lágyságot s irgalmat, s a látszólagos kegyetlenséget: mindkettő alján egy egységes és gyakorlatból fejlett megkülönböztetést találsz: szeretek és befogadok mindenkit, aki segitségemre -144- van, gyülölök és elpusztitok mindenkit, aki utamban áll.
Azzal a finom, intellectuális öreg urral, kit az elébb M. Paul Bourgetval együtt emlitettem, egy este együtt ültünk a hajó karfája mellett, s beszélgettünk gobelinekről s prerafaelita képekről, beszélgettünk versekről, asszonyokról, védővámokról s izületi csúzról (szegény öreg ur mankón jár a csúz mián), s hogy hogy nem, szó kerül a vadászatról is. Az öreg urnak nagy birtokai, nagy erdőségei vannak valahol a Michigan vidékén; nádasban lesett rucára, sürüben lesett vadra – „de mi mindez ahhoz képest, tette hozzá szeliden elmerengve – mi ez ahhoz képest, mikor indiánusokra vadásztunk!…“
– Mire tetszettek vadászni? – kérdeztem fölriadva.
– Indiánusra – szólt ő szeliden, – indiánusra; valóságos hajtóvadászatok voltak ezek, néha szakasztott olyanok, mint India dsungeljaiban a tigrisvadászat, mikor, ha nem boldogultunk máskép, gyürübe fogtuk a gyilkos veres ember buvóhelyét, rágyujtottuk a bozótot, s ott lőttük le, ahol végre a füst, a tüz, a megfuladás és megpörkölődés elől ki kellett bujnia… Én, hiszen láthatja, rokkant vagyok már az ilyesmihez, de öcséim még meg-megcselekszik… -145-
Szájtátva hallgattam, s az öreg ur elértette hallgatásomat. Elmosolyodott.
– Kegyed most azt gondolja: vakard meg az amerikait, még ha gobelinekről beszél is, és megtalálod a rézbőrüt. Nem mondom, hogy egészen téved; lehet, hogy vademberek vagyunk s az vagyok, talán, magam is. De éppen rézbőrüek nem vagyunk; a rézbörüből sohasem válik ember; az megmarad mindig vadnak, kegyetlennek, mérgezett nyillal lesből lövöldözőnek, – talán szépnek és költőinek, de lustának, rosszindulatunak s ostobának, mint a tigris vagy az oroszlán, amely szintén igen szép állat, de mégis el kell pusztitani ott, ahol az ember élni és dolgozni akar. Kegyed délelőtt, láttam, Prescottot olvasgatta, együtt könnyezett e derék és jó emberrel a mexikói asztek müveltség pusztulásán s a Cortezék képromboló kegyetlenségén. Nem vette észre, éppen a Prescott leirásában, hogy gonoszabb embereket a föld még nem hordott hátán, mint ezek a nemes asztekek voltak? Ezzel a fajtával nem lehet együtt élni, legfeljebb hozzá lehet romlani, – s ezt, ugyebár, mégsem kivánja tőlünk?
Szakasztott ilyen gondolatmenetet hallottam egy német apától származó, de maga már egészen amerikai, még pedig délvidéki, fiatal kereskedőtől, kivel sörszó mellett elpolitizálgattunk, s aki elébb agyondicsérte Roosevelt elnököt, amért a szegény meggyötrött -146- muszka zsidóknak pártját fogta, majd pedig, szinte átmenet nélkül, leszamarazta, amért a négerekkel kacérkodik.
– Nem gondolja, kedves Mr. Stein, nem gondolja – kérdeztem, – hogy némi ellentmondás van a kegyed felfogásában?
– Nem gondolom. Én jó embernek tudom magamat és emberszeretőnek, akit bánt az igazságtalanság itthon, bánt az idegenben is, és nem bántam volna, ha Dreyfus kapitányért vagy a kisenevi zsidókért hadat üzentünk volna Európának. Mert igazságtalanság a zsidóval azért bánni rosszul, amiért zsidó, mivelhogy a zsidó szakasztott olyan ember, mint én vagyok, aki ha megtanulta nyelvemet s beleszokott felfogásomba, szakasztott ugy él, ugy dolgozik, ugy érez s ugy gondolkozik, mint én. Ha összeházasodom az asszonyával: a gyerekem bőre, képe, a lelke is szakasztott olyan lesz, mint akármelyikünké. Ezt kipróbáltuk, ez igy van. És kipróbáltuk, hogy a négernél nincs igy; hogy azon hetediziglen megérzik, hogy nem olyan ember, mint mi; hogy nem való közénk, ha szabad; hogy nem való arra, amit mi nevezünk életnek, s nem lehet vele másképp együtt élni, mintha alul tartják s rosszul bánnak vele. Ti idegenek és ti északiak ne beszéljetek bele a mi dolgunkba; nálatok nincsenek négerek, s ti nem -147- tudjátok, milyen a néger. Mi tudjuk és tudjuk, hogy kell vele bánni.
Megint csak elhallgattam – az ember mindig elhallgat, ha szeret vagy ha tanul. Mondom, már a hajón voltunk, visszajövet Európába; nyugaton a nap, igazi amerikai módra, hirtelen eltökéléssel bukott le a tengerbe, s hirtelenül, átmenet nélkül, burult fölénk az est. A távolból már nem látszott, csak érzett a szárazföld, Amerikának forróságtól szikkadó, verejtéktől nedvesedő földje. Szent földje – igen, ismerjük el, hogy szent. Hány hazátlanság lelt rajta hazát, hány hajótöröttség ért rajta partot! Nem uj világ, nem is szép világ Amerika, de a jóvátétel világa. Ez a fele földet beboritó nagy sziget óriási méretekben az, aminek, kicsinyben, a Robinson szigetét álmodta meg a szárazságban lángoló elméjü De Foe Dániel. Minden nemzetek Robinsonjai, s általában az európai müveltség robinsonsága itt vetődik szárazra, minekutána könnyelmüség, lustaság, bün vagy szerencsétlenség után a fuldoklásig közel volt a halálhoz. Ó, a Robinson szigete nem paradicsom; Robinsonnak dolgoznia, dolgoznia, irtózatosan dolgoznia kelett, olyan munkával, erővel, türelemmel és állhatatossággal, melynek tizedrésze is elég lett volna otthon a boldogulásra – de otthon -148- a kényszerüség nem tudott ugy bottal s halálveszedelemmel tanitani, a siker nem tudott oly fejedelmi, oly tüdőt tágitó elégtételt adni, mint ideát. Persze: titokban, a lelke legmélyén, szigete fölött való császári hatalma közben Robinsont el-elfogja a vágy a régi világnak: nem munkátlansága, de élete után… A társalgóból zongoraszó hallik, majd egyszerre zugó ének; valaki megint rágyujtott, mint napjában annyiszor, az America-himnuszra, s a miszterek s a missziszek, a mászterkák, a misszek s a misszecskék lelkesen dalolják vele, a God save the King nótájára: Á-á-mö-ri-ká! Be sem megyek már; szembehunyva, kivülről is ismerem e képet, amint körben állanak, egy szájjal, egy lélekzettel, egy nyelven s egy érzéssel énekelnek: déliek és északiak, keletiek és nyugatiak, németből, olaszból, spanyolból, franciából és hollandusból s javarészt még a maguk testében, talán csak néhány esztendeje amerikaivá lettek – mialatt felettük, a zongorára ugorva, egy fekete kis zsidólyány lengeti a csikos csillagos zászlót. Amerikát éneklik s Európába sietnek – fáradtan, szomjasan, epedve egy kis élet s vidámság után. Daluk végigverődik a sötétségen, s mosolyogva lehunyt szemhéjaim mögül egyszerre ott látom magam St.-Louisba menet a vasuton, a hálókocsi dohányzó-szobájában, egy szurtoskörmü vékony kis szabó mellett, aki régen, talán -149- harminc esztendeje, hogy Bajorországból ide vetődött, s most igen jól megy dolga. Kinéztem az azon órában sik vidékre, melyet megült a por s az elhagyatottság; imitt-amott rongyos deszka-vityillók, gazdátlan taligák – furcsa, hogy mint Belgiumban, itt is: ahol legtöbbet dolgoznak a világon, ott tetszik a vasut mente a legistentől megvertebb leromlottnak. A szabócska sürün hörpentette kis ezüst butykosából a whiskyt, s minden korty után kéjesen köszörülgette torkát. Végignézett a vidéken, majd hirtelen lelkesedéssel fordult hozzám:
– Istenem, micsoda áldás az emberiségre, hogy ez az Amerika: van!
Értően bólintottam egyet, ő meg halkan tette hozzá:
– De azért nem mondom, hogy élni nem jobb otthon.
(1908.)
Mióta, nyolc esztendő előtt, utoljára jártam Berlinben, ez a szép és nagy város nemcsak még szebb s alig nagyobb lett, de meggyarapodott egypár olyan Wahrzeichen-nal, amilyenről, aki ma ismeri meg, szinte ezekről ismeri, s el sem birja gondolni, hogy Berlin ezek nélkül is Berlin lehetett. Ilyen, mindenekelőtt, a berlini uj épitészet s ennek legszebb virágja, a Messel Wertheim-áruháza, melynek szolid és praktikus bájossága benne kisért, valóságos stilus gyanánt, az uj szinházak és kocsmapaloták épületeiben. Ilyenek nagyrészt e kocsmapaloták, melyek a gyalázatos főztjéről nevezetes Berlint most hirtelen Páris, Stockholm és Bécs mellé állitják – nem ugyan főzőmüvészet dolgában, de ez ugyis csak az igen gazdagok mulatságát szolgálhatja, hanem abban a fontosabb tekintetben, hogy elérhető áron egészséges és változatos matériából készült ehető ételt kapni tisztességes felszolgálással. Ilyen a földalattival -151- váltakozó földfeletti vasut, mely viszont newyorki vonást elegyit a nagy város képébe s a töltésre zárkózott Stadtbahnhoz képest olyanfajta meghittséget vet a közlekedésre, aminővel az orvos vagy az anatomus nézi embertársait. Ilyen a részint csak Párist és Bécset ostromló lázas szinházi élet, amelyről még a portás és a pincér társaságával megelégedő idegen is megérzi, szinte a levegőben, hogy a közélet részévé lett, szivbeli és közügygyé. Ezekhez s a most már gépkocsiktól is népesitett közlekedés növekvéséhez képest hanyatlás számba legfeljebb az mehetne, hogy a becsületes és emberséges Ladenschluss-törvénynél fogva ma már minden boltot bezárnak kilenckor, s nem vehetni, mint annakelőtte lehetett, éjfél után kettőkor a Friedrichstrassén keztyüt és nyakravalót. Ezt a különbséget azonban igazán csak az veszi észre, aki meghal, ha éjjel kettőkor nem vásárolhat keztyüt meg nyakravalót.
Megengedem, hogy ez külsőséges itélet, s az olyan nagy város polgára, mint aminő Berlin, méltán lenézheti azt az idegent, aki mindössze ezt látja meg Berlinen, s azt hiszi, hogy ilyenformán valaminemü sejtelme van a városról, lakosságáról, életéről. Bizonyára nincs sok, és, hiába, a portás és a pincér nem mindenben reprezentál egy három milliós világvárost, melynek lakosai közt ott a császár is, ott vannak tudósok, költők, ott az udvari nemesség s -152- ott az ipar s a pénz uj nemessége és, ami mindezeknél nagyszerübb, ott a világ legremekebbül szervezett munkástábora. Mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy az ilyen felszines szemlélő s csakis a felszint szemlélvén, mégis egyet-mást ne látna meg az idegen világ leglelkéből, legsajátosabb sajátosságaiból. Ugy vagyunk ezzel, mint a fiziognómiával, mely zárt ajakkal is beszél s elmondja gazdája titkait. Csak éppen szemügyre kell venni.
Hogy példát mondjak erre s berlini példát: itt a német birodalmi gyülés palotája s itt vannak az ülései. Én éppen akkor jártam ott fenn, mikor javában folyt az ujságiró-sztrájk s egy olyan gyüléshez volt bejutásom, melyről a világ nem tud – igaz, hogy nem sokat veszit vele; Tirpitz admirális költségvetését tárgyalták, és sem az admirális ur, sem a képviselő urak nem erőltették meg magukat, hogy a vitát érdekessé tegyék. S fenn ülve a karzaton, szemben az elnökség s a szövetségtanács dobogójával, unalmamban azt kezdtem elgondolni: vajjon ha ezt a házat és gyülést nem ilyen magamformáju minden hájjal megkent s a németség emlőin nevelkedett ujságiró nézné végig, hanem valami átlagos müveltségü, teljesen idegen ember: milyen képe alakulna a német alkotmányos és politikai életről?
Mindenekelőtt észrevenné, hogy sem az ujságoknak, sem a berlini, sem tehát a birodalmi életnek -153- nem afféle lázokozó fókusa a Reichstag és épülete; még a külügyminiszter-kancellár expozéja napján is közömbösen bonyolódik le a sürü forgalom a Reichstag közelében, melynek a nyilvánosságot igen megrostáló jegykiadó szokásai azt mutatják, hogy a nagyközönség nem igen töri magát az ülések után, különben kiküzdötte volna már magának, hogy ne olyan legyen a bejutás, mint egy magánmuzeumba. Egészen biztos ezekről a külsőségekről, hogy ennek a parlamentnek nincs, nem lehet föltétlen vezérlő hatalma; nem e körül vagy nem csakis e körül forog a politikai élet; ennek szava nem oly erős, hogy emelne vagy buktatna olyanokat, akiktől sorsok, vagyonok, bodogulások függenek – ha ilyen volna, a dolgaik után járó emberek többet törődnének vele.
Széles, előkelő, egy kicsit luteránusan disztelen és kongó keresztfolyosókon ődöngenek lassu léptekkel a népképviselő urak. Legnagyobbrészt – egypár elegánsabb öreg junker-figurát kivéve, polgári, sőt kispolgári viselkedésü és öltözetü férfiak, akik szemmelláthatóan idegenül és idegesen járnak-kelnek a frakkos lakájok között, s látszik rajtuk, hogy nem ez az ő igazi helyük; nem, mint az angol képviselőnek, még egy s a legmeghittebb klubjok ez a többi mellett. Ahogy egymásnak köszönnek, ahogy egymás mellett elmennek, azonnal látszik, hogy kevés közük van egymáshoz, vagyis megint csak az, hogy -154- nem tulságos sokat hat az egyes sorsára, hogy itt mi történik, ki van fölül és ki van alul. Benn a teremben a kevésülésü karzatok mind tele vannak, csak az ujságirókarzat kong az ürességtől. Egy-egy rosszul öltözött öreg irnok-figura ül csak a helyén: a klerikális ujságirók, akiket a rabszolgatartóik még a saját szakbeli összetartásuk szocializmusától is eltiltanak. Az idegen, aki tudja, hogy ujságiró-sztrájk van, menten megállapithatja, hogy ebben az országban a sajtó s az ő munkásai nem tartoznak a legnagyobb hatalmak, a legjelentősebb mozgatók, a legtiszteltebb emberek közé. Ugy látszik, ez a világ a legitim jogok világa; az olyan szerzett jogok, mint aminők világszerte a zsurnalisztikáé, itt nem tetszenek, nem kellenek, nem imponálnak. Ha nem igy volna, lehetetlen volna, hogy sem a karzati közönség, sem a képviselők, sem a szövetségtanácsi dobogó emberei nem igen nézegetik ezt a már ürességénél fogva is feltünő karzatot; nem okoz egy lélekzetnyi mozgalmat, mikor üres padjain mégis felbukkan egy-két gyászos figura.
De legtanulságosabb maga az alsó ülésterem. Patkóformáju sürü padokban ülnek itt a népképviselők, s a patkó előtt, széles dobogón ül középütt az elnökség s jobbról-balról két-két széles széksorban a szövetségtanács. De nemcsak ezeknek van helyük a dobogón. Egy-egy idősebb katonán vagy redingoteos -155- elegáns öreg uron meglátszik, hogy államtitkár lehet vagy valamely állam delegátusa. De vannak fenn fiatal emberek: fiatal tengerésztisztek és egészen fiatal hadseregbeliek is, s vannak egyéb jókabátu, de mind ugyanazon férfiuval, a tengerészeti miniszterrel vagy államtitkárral szemben igen alázatos férfiak, akik nyilvánvalóan miniszteri tisztviselők. Igy válik hát ketté ez a világ: lenn a mély félkörben a többnyire rosszul öltözött s nagyrészt félszeg viselkedésü képviselők – fenn a dobogón pedig a tisztviselők, a legnagyobbtól a legkisebbig, egymás között a langrétra szédületeitől elválasztva, de lefelé egy mosolygó, közömbös, le nem néző s szinte le sem látó szines uri sokaság, a hatalomnak és előkelőségnek monopolista könnyedségével és természetességével. A két világ közt semmi érintkezés. A képviselők nem mennek fel, az urak nem szállnak le. Mégis: a tengerészeti államtitkárnak van valami megbeszélni valója Epsberger urral, aki a centrum vezércsillaga s az üsd agyon, de ne nagyon ellenzék feje. A világért sem megy le hozzá; egy lakájt küld utána; a képviselő ur felsiet a dobogóra, ott udvariasan kihallgattatik s megy vissza megint a plebs közé. Ebben a birodalomban, azt kell hinni, az urak a tisztviselők s a tisztviselők az urak, és, ugy látszik, elég jól végzik a dolgukat, mert akiknek ez állapotra legféltékenyebbeknek kéne lenniök: -156- a képviselők ugy törődnek hozzá, mint valami természetességhez, mint a berlini klimához, mely kellemetlen ugyan, de nem rossz levegőjü.
Jól végzik a dolgukat; itt is jól végzik: feláll egy szürke, öreg képviselő – az embernek megdobban a szive, mikor ráismer, hogy Bebel, de ha nem ismerné is, látnia kell, hogy nem lehet jelentéktelen ember, mert mikor beszélni kezd, az addig részvétlen dobogó, élén az admirálissal, lassankint átcsoportosul feléje, a balmezőre, sőt két redingoteos és néhány tengerésztiszti ruhás uri ember egészen előrehajol és papirost, ceruzát tart kezében. A szónok – kellemes szavu és választékos beszédü – megemliti, dátum szerint, az államtitkár ur egy mult évi beszédét. Az egyik redingoteos ir valamit a papirosára s átadja egy fiatal tisztnek, ez szalad vele hátra, kimegy egy ajtón, majd visszatér egy vastag kötettel, felüti, elolvas benne valamit, hozzáir egypár szót a cédulára irtakhoz, visszaadja a redingoteosnak, aki viszont az admirális vagy miniszter vagy államtitkár urnak adja kezébe. Ez a procedura megismétlődik a Bebel beszéde alatt egynéhányszor, s általában ilyesmiben sürögnek és forognak a berendelt szaktisztviselők az egész ülés, az összes ellenzéki beszédek alatt; a vita végén egy csomó ilyen cédula van a miniszter kezében, aki összefoglaló és vitazáró beszédét ezek kapcsán mondja el, menten pontosan, minden adattal -157- felfegyverkezve felelvén minden kifogásra, vádra és birálatra. Az idegennek is észre kell vennie, hogy ez a világ a jó igazgatás világa, az embereknek nem sok szavuk van, de gondjukat viselik. S ahogy a különben hüvös ház a még hüvösebb dobogó felől a beteg öreg népvezért, aki már annyira megrokkant, hogy nem tud állva beszélni s beszédét a felcsapódott székülés élére ülve mondja el – ahogy mondom a vörös öreget mindenfelől tisztelet és szimpátia veszi körül, azon megismerszik, hogy ez a világ nemcsak a hivatali munkának, de általában a munkának, a dolgozásnak, a kötelesség állásának világa, ahol a hivatali rangon kivül a jól végzett munka s a teljesitett kötelesség is rang s tisztesség az embere számára. S talán az sem erőltetett következtetés, hogy ez a béna parlament öntudatlanul talán rá sem gondolva, annak az osztálynak erőbe hozásától várja megelevenedését, melyből ez az öreg uri munkás ide differenciálódott.
Ez a parlamenti példa csak egy a sok közül – igy mehetnék végig szinházakon, temetőkön, villamos kocsikon, áruházakon, sörkocsmákon, zálogházakon, sétatereken és száz egyéb felé, ahol szintén, ha az ember egy odavalóval sem ismerős, egy család hajlékába sem jutott be, észrevehet sok mindent, aminek üvegén át az odavaló élet leglelkébe is beláthat. Nekem különben legutóbbi berlini mulatozásom -158- alkalmával volt szerencsém megismerkedni és együtt lehetni az odavaló szinházi élet egypár igen kiváló emberével, tehát szerezhettem értesülést egyenest és jó forrásból. Mégis: még ebben a társaságban és társalgásban is a sok érdekes és tanulságos közt, amit bőven hallottam, legérdekesebb és legtanulságosabb megint csak egy kép, egy jelenet, egy faktum volt, amely többet mond annál, mint amit a benne résztvevők különben igen mélyet és elméset mondtak. Ez a jelenet, röviden, az, hogy éjjel három órakor egy nagy fogadó külön szobájában együtt ülünk irók és szinészek, odavalók és idegenek, s már egy órája, hogy beszél s még egy óráig beszél majd, szinte megszakitatlan dialogusban, versengve, vitatkozva, indulattal és nekihevülve, a társaság két tagja, két igen müvelt, igen komoly, igen elmés és az életben nagy energiáju férfi, s beszélnek legelvontabban müvészi kérdésekről, dolgokról és elméletekről, igen magas rendüekről, igen fontosakról, olyanokról, aminőkről sokan köteteket irtak, cikkeket magam is irtam, de beszélgetni és társalogni róluk önképző körös korom óta nem volt alkalmam – nemcsak itthon, de teszem Párisban sem. Az idegen ebből erőltetés nélkül következtethet kettőre. Az egyik megint csak az, hogy a politikának ebben az országban nem lehet főfontosságu jelentősége, különben lehetetlen volna, hogy -159- nagymüveltségü, sok munkáju és gyakorlati foglalkozásu férfiak ennyire kizáróan müvészi dolgok köré kristályosithassák érdeklődésüket. A másik viszont az, hogy ebben a világban a kultura nem valami sznobizmus dolga, nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, melyben megmárthatják homlokukat, hanem, legalább is a müvelteknél, lélekző levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az angolszászoknál a fürdő.
Bűn az, miről más is tud.
⦿
Szerencséje van a szerelemben, vagyis: ráér.
⦿
Csak egy napot kérek az életből, amikor kétszerkettő öt!
⦿
Néma gyermeknek édesanyja sem érti szavát – s hány néma gyerek nem tudja megérteni, hogy mért nem érti szavát még a saját édesanyja sem!
⦿
A sziv jobb tanácsadó, mint az ész; legalább nem akarja elhitetni, hogy okosat tanácsolt.
⦿
Verébre ágyuval? Igenis, ha kártékony és nincs ellene egyebem, bizony nekimegyek ágyuval.
⦿
Az élet halálraitéltjei azok, akiknek torkukon akad a szó, melyet magukért kéne ejteniök s a kenyér, melyet más elől kéne elenniök. -164-
A régiek leberetválták a rabszolga fejét s tar koponyájára irva a levelet, várták, mig megnő a haja s igy küldték követségbe, izenettel, melyet maga sem ismert s csak vevője tudta meg, ha ujra leberetválta a fejét – s ha tudott olvasni. Ilyen irás van voltaképp mindenkinek a koponyáján; mindennek minden porcikája, minden vonása, minden alakja bő izenetet, teljes felvilágositást, a megesküdhetésig megbizható adatot szolgáltat egész hajdani történetéről, melynek rendjén fokról-fokra alakult olyanná, amilyen – egyben felismerhető s értő szem számára könnyen olvasható nyomait mutatván annak, amilyen volt. S mily nehezen tud ez irásban olvasni még a tudós is, aki pedig beretvával dolgozik s mi magunk mily ártatlan tudatlansággal viseljük magunkon származásunk történetét!
⦿
Csak meghalás van, de halál nincs. Ez lapos igazságnak tetszik, mint mind, amit az ember a maga bőrén ki nem próbált. De ha ott fekszik az ember kinyujtóztatva az altatókocsin; ha, belélekezvén ötöt-hatot a savanyuan fojtó kloroform-gőzből, a koponyája belseje zugó és kalapáló vörös kupolateremmé tágul s eszmélete utolsó haldoklásában már csak az az egy gondolata marad meg, hogy: ilyen lehet, ha az embert megüti a guta – s aztán nem gondol és nem érez többé semmit; majd meg aztán, -165- ha másfél óra mulva fölébred, megnyuzva, megsikálva, megrágva, összevarrva és összeragasztva, égő bőrrel, jéghideg lábbal s azzal a tengeri beteg óhajtással, hogy inkább meghaljon, semhogy ezt elviselje: akkor gondolatlan és hivatlan fölkél benne a következtetés, hogy ez a másfél órai semmi, mely alatt épp ugy négyfelé vághatták, fejét vehették, vérét elfolyathatták volna, tulajdonképp rokona volt a halálnak, szinte sógora vagy unokaöcscse. Azaz: minden igazság lapos és velőtlen, míg hatalmát a maguk bőrén ki nem próbálták, de az olyan próba, mely még messzebbre hat be, egy pár hüvelyknyire a bőr alá, még a halál velőtlenségének is, annak a közhelynek is, hogy a halál velőtlen, a legkinosabban meglepő hatalmat tud adni.
⦿
A betegség gondolkozni tanit s a fájdalom rejtelmeket fed fel. A kinlódás állandó szubjektivitása a kinlódó szubjektumot állandó objektumává teszi az önmegfigyelésnek, s befelé néző szociológus számára alig tudok tartalmasabb tanfolyamot, mint egy öt-hat napos laparotomiás állapotot. Véletlenül lett énből történetien lett reprezentativ emberi állattá válik ilyenkor az ember, ki az ő pillanatnyi kinlódásaiból nemének egész fejlődési menetére kénytelen sejtelmesen visszakövetkeztetni. Faj, idegzet, test, mind csupa megsürüsödött és lerakodott történelem, -166- erősebbnek mutatkozik az akaratból s eszméletből lazán s átfutóan összeállott énnél, mely, legyőzetve és leteperve, rámered a történelemre, meglátja, észreveszi, megérzi, mint ahogy a letepert állat érezheti, észreveheti és rémülten szemlélheti a rája nehezedő vadállat sulyát, szőrét, melegét és szeme szikrázását. Ha igy neked esik a fájdalom, hogy magad téped meg bele a husodat és vicsorgatod a fogad, önkéntelen fölkél benned a történelemelőttien homályos emlék, hogy ezek a reflexek, az állnak s az ujjnak e céltalan mozdulatai ugy plántálódhattak bele testedbe, hogy még emberelőtti időkben, hirtelen fájdalmak többnyire akkor álltak elő, mikor egyik állat nekiugrott a másiknak, s ha ez annak karmát és fogát érezte a husában, ugyanilyen mód karmával és fogával kellett védekeznie.
⦿
Meggyőződésre mindig rettentően természettudományos voltam s nem hittem már gyerekkoromban sem a halhatatlanságban, a halál után való életben. Azonban olyan ember lévén, aki nem osztozik a saját meggyőződéseiben, nagyszerü felvilágosodottságom tövében, mint a komor ciprus alatt a pettyegetett bolondgomba, vidáman huzódott meg a talánnak s a nem tudomnak egy nap elpusztuló, másnap, eső után, ujra kibuvó babonája. De mióta egyszer operáló-asztalon feküdtem, ennek a szép állapotnak -167- vége. Belekóstoltam a halálba; nemcsak hiszem, de tudom, mert megpróbáltam, hogy nincs halhatatlanság, nincs halál után való élet, s hogy, ha már az élet is semmiség, a halál még semmibb; egy igen egyszerü, természetes, magától értetődő s a lehető legkönnyebben kialakuló, beálló és elkövetkező tökéletes semmi. Ha nem tudnám, hogy őseink, a derék félállatok, egyfelől kötélidegü barmok, másfelől azonban üldözött férgek voltak, nem is érteném, mint tudtak a halhatatlanság gondolatára rávetemedni. Igy azonban értem. Zaklatottságuk, melynek közepett csak a sebláznak vagy az ellenség-félésnek nyitott szemmel való s látomásoktól népes éberálmát ismerték, egyre-másra küldtek nyakukra olyanoknak fenyegetődző, számonkérő, feleségeiket, jószágjukat s szerszámjaikat visszakövetelő álomalakjait, akikről tudták, hogy meghaltak, akiket maguk temettek el, vagy széjjelvagdaltak, talán meg is ettek. Viszont, nem lévén érzékeny idegzetüek, nem ismerték a maguk tapasztalatából az ájultság állapotát, mely amaz álomképpel szemben arra tanitotta volna őket, hogy a halál nem élet, a halál semmi, a halottnak egyszer s mindenkorra mindenestül vége. Igy fejlett ki bennük a halhatatlanság hite s száll furcsa, vigasztaló, de egyre fogyó s pusztuló örökségül ránk, bolond unokákra, mig végképp el nem vész majd a mi unokáink kezén, akik, szegények, -168- még nálunknál is bolondabbak, mert még nálunknál is józanabbak lesznek.
⦿
Hogy mit el nem tud viselni fájdalmat és beavatkozást az emberi test! Élet, gondolat, érzés – az ember azt hinné, hogy mind e finomságokhoz finom masina kell, a legpontosabban kimódolt, a leggyöngédebben összeállitott! Valójában a nyuzóorvos, ha csak elég tisztán cselekszi, ugy furhat-faraghat rajtad és benned, mintha agyagból volnál, nagytisztogatást tarthat a hasadban, a beleidet megkurtithatja, a nyilásaidat bevarrhatja; ma, a keze alatt, alig vagy egyéb egy rakás széthullandó matériánál, harmadnapra pedig már fönszaladgálsz, emberül, homo sapiensül!… Karácsonyra egyszer fonográfot vettem a kicsinyeimnek. Egészen durvát, csak játszanivalót, néhány koronáért; lomha acélrugóra járt, a membránja egy lap celluloid, a közepén bádoglegyecskével – s mindazonáltal ez az otromba szerszám a ráhuzott épp ily kevéssé finom kaucsukkürtőről gyönyörüen leénekelte a leggyönyörübb énekesnők leggyönyörübb nótáit, az emberi hang, a mi nemes, különös, legsajátabb és leglelkünkből szakadt emberi hangunk minden édes sajátosságaival. Egy pár órát forgatták a gyerekek, forgatták is, nyaggatták is – végre elszakadt a lószőr, mellyel a rugó a hengert hajtotta. A kis fiam -169- egyszerüen spárgát kötött a helyébe, jó egy pár helyütt összecsomózva. Majd a légy vált le a membránról, csak enyvvel volt odaragasztva – s a kis leányom nem sajnálta a nyálát, hogy visszaragassza. Végre az egyik kaucsuk-kürtő is megrepedt, még pedig a legremekebb szopránnótás, mintha villám szaladt volna rajta végig. Nos: mindez nem tette egészen tönkre; mind e balságok, belenyulások és helyettesitések után az eredendőnél is durvább masina, ha valamivel náthásabban és nyekergőbben is, de még mindig emberien, még mindig édesen dalolta el a legédesebb énekesnő legédesebb nótáját. S mind, akik énekelünk és beszélünk s gondolkozunk és érezünk és élünk: mind ilyen durván összerótt masszák vagyunk, a legtervtelenebb, a legöntudatlanabb, a legképtelenebb s a legpocsékolóbb ácstól, a természetes kiválástól találomra összeillesztettek!
⦿
Mintha egy képfaragó esnék neki vakon egy tönk agyagnak és jobbról-balról ütné és pofozná, – ami ez atyai kéz alatt kiformálódnék, az és ilyenek vagyunk és igy lettünk mi, valamennyien, akik élünk, és minden, ami van.
⦿
Hol kezdődik az áldozatra való készség? Semmi esetre sem ott, ahol valami áldozattal adózom, mert -170- ez néha nem is oly nagy áldozat, jobban mondva: ami áldozatnak tetszik, valójában nem az, mert a feláldozottat lehet hogy szivesen áldozom, csak hogy ne kelljen áldoznom, teszem, nyugalmamból, kényelmemből, szemérmetességemből vagy gyávaságomból. Igazában csak az az áldozat s a más iránt való áldozó készség, ha más miatt vagy a más javáért olyasmit türök vagy cselekszem, amire a magam kedvéért, a magam érdekéből nem tudtam volna magamat rászánni. Ha teszem az amugy is fukar vagy igénytelen vagy az életen nem csüggő ember akárkik kedvéért még többet koplal vagy még kevesebbet fürdik, vagy megöli magát, hogy a biztositási dij nekik jusson: az még nem áldozat. De hogy a szemérmes és büszke férfi, aki a maga haladása kedvéért a kis ujját sem mozditotta meg soha, akár a saját gyerekei kedvéért is kilincseljen és előszobázzon: az a legnagyobb önfeláldozás, amit el tudok gondolni. Azt hiszem, az anyai szeretet azért olyan magasztos, mert majd csupa olyan áldozattal jár, amit az asszony a saját maga jóvoltára sohasem vállalna.
⦿
Mit mondana vajjon a komoly szándéku fiatal ember, ha a jó házból való fiatal leány igy szólna hozzá: Mondja, kérem, hogy’ tudna velem meglenni egy egész hosszu életen át; hogy tudná, mint mondja, -171- nevét és becsületét rám bizni, és tudná, mindenesetre, a sorsa egyik fő alakitójának megtenni: ha valóban oly buta liba, oly értetlen állat, oly semmit meg nem látó, észre nem vevő, s vér és akarat nélkül való ábránd-masina volnék, amilyennek mutatnom kell magam, hogy el merjen venni, s meg merjen tenni társának egy egész hosszu életre, neve és becsülete őrzőjének, és sorsa egyik fő alakitójának?
⦿
Nem igen van emberi cselekvés, mely előtt szóban kevesebb, cselekvésben több tisztességet tennénk, mint az evés. Az evés külsőségeiben való szertartásosságnak meg vannak a maga kiadós okai. Kevesen gondolnak arra, mikor az ember emberi voltának valami jelképét, a kimüveltségnek valami ismertetőjét keresik s önkéntelen elégedetlenséggel látják a válogatást a tüzre, a beszédre s az irásra korlátozva, amik – szó sincs róla – nagyszerü, de az emberhez végre sem hozzánőtt kitalálások – kevesen gondolnak, mondom, arra, hogy mindezek szinte keveset jelentenek ahhoz a sajátosan emberi s a müveltség legnagyobb javát jelentő vivmányhoz képest, hogy az ember az ő táplálékát békességben költheti el. Micsoda nagyszerü java az emberi összetartásnak, hogy kialakitott egy állatot, éppen az embert, mely evés közben nyugton marad, mert -172- nem kell attól tartania, hogy az étellel való elfoglaltsága, az evés miatt való gondatlansága közepett valami más állat rávetheti magát s megölheti vagy legalább is elragadhatja tőle keservesen megszerzett falatját! Az állatok erőmozdulatai ideges kapkodássá és rángatódzássá fejlődtek el, egyfelől az éhség mohóságától, a gyilkolás küzdelmétől és dühétől, másfelől azonban a zsákmány elköltése alatt érzett állandó félelemtől. Csak az egy ember tud méltósággal enni, s a parasztnak ájtatos és meggondolt evésén még frissen megérzik a meghatottság, hogy a fáradsággal megszerzett ételt legalább biztossságban fogyaszthatja el. Ha az ember emberi mivoltának kéne szobrot állitanom, nem tudom, Goethet faragtatnám-e meg annak, vagy valami szép, komoly magyar parasztembert, amint szépen és komolyan szel egyet kenyeréből, szalonnájából, bicskája hegyére tüzi, s csöndes félivben emeli szájához.
⦿
Az evésnek, mint jogos szenvedélynek elismerésével még messze mögötte vagyunk a szerelem ilyen elismertetésének. A szerelemmel szemben még a komor aszkéta Dante is ellágyult s a legédesebb gyengédség aranyosan átlátszó szavaiban őrzi meg a Paolo s a Francesca bünös szerelme emlékét, mint ahogy a borostyánkő megőrzi a belekeveredett -173- szerelmes két aranylegyet. Szeretni szabad s méltó az emberhez; mentül több bünnel és képzelettel történik, annál komolyabban s annál több tisztelettel szemlélik. Ám étel s ital dolgában még mindig a félvállról való vétel a kötelesség, s aki mégis komolyan veszi, annak ezt önnönmaga megvetésével kell jóvátennie, tiszteletét s áhitatát maga is csak mint bocsánandó gyengeséget emlegetvén.
Pedig ez a bün, mert barbárság: ez a megvetése az ételnek. Hiszen nyilvánvaló, hogy az étel s a szerelem természettől fogva egyenlő rangu, sőt, valójában, ugyanazon természetü folyamat; az ételnek, mint a szerelemnek, meg vannak a maga magasztosságai, misztikumai, s az emberi mivelődés legmisztikusabb s legmagasztosabb jelenségeiben: a vallásos szertartásokban talán még nagyobb is a szerepe, mint a szerelemnek. A keresztyénség az ő minden spiritualizmusával sem tudta az emberi természetet mivoltából kiforgatni, s a középkori katholicizmus az ő baráti és apáca-aszkétizmusa közben szinte buján és kéjelgően volt átszőve a szerelem s a táplálkozás motivumaitól, mint aminő a Krisztus állandó vőlegénysége, az egyház anyai méltósága, az urnak teste, mely ostya formájában vétetik. Nem nehéz e jelenségekben régi kultuszok nyomára bukkanni: szüzeknek valóságos feláldoztatására, vagy ami épp ily gyakori: testi szerelem cselekedeteivel -174- való isteni tiszteletre, és mindenekfelett ételáldozatokra, melyek vagy mint a mennyei hatalmak számára rendeltetett táplálék égettettek el, vagy a papoktól elfogyasztatván, egyengették az utat a mennyei üdvösség felé.
⦿
Azt már csak nem lehet eltagadni, hogy velejében a keresztyénség zsidó kitalálás, sőt tipikusan zsidó, valóságos kvintesszenciája a zsidó léleknek. Örök kár, hogy a kicsiny, elzárkózó, fogyaték erejü nép nem maga terjesztette és fejlesztette; hogy csak gondolatát pedzette meg, s gyakorlatát a középkor barbárjai állapitották meg. Igy hajtotta végre Napoleon is a liberálizmust – és meg is látszik a liberalizmuson.
⦿
Drága, bölcs és csupa életismeret a katholicizmusnak az uristen előtt való szószólókba vetett hite. Mert ő szent felsége előtt, az ő mindenhatóságában, minden egyformán semmis és jelentéktelen, még az emberi sziv is, minden félelmével és töredelmével. Ám isten fia, ki emberré lett, a szent szüz, ki tele van anyai szeretettel, vagyis drágálatosan magasztos kicsinyeskedéssel, a szentek, akik az ember emberi mivoltának minden iskoláját megjárták, mielőtt az üdvösség felmagasztosultságában bevonultak: ők mind emberek, s mivel nem idegen tőlük -175- semmi, ami emberi, szükséges és alkalmas szószólók a legfőbb biró előtt, aki előtt idegen minden, ami emberi.
⦿
A hitből kinőtt, a valláson tulnőtt görög bölcsnek csak gunyos és lenéző szavai voltak a multak baromi istenségei számára. A mai bölcs pedig, mentül jobban elhalványodik hite, annál gyengédebb kegyelettel csügg a názáreti Jézus alakján, s a szociálista Marxot vagy az anarchista Reclust, aki nagyon szivébe zárja s örök dicsőségbe akarja emelni: azt mondja róluk, hogy krisztusi férfiak.
⦿
Nem nehéz megállapitani: miért. A kereszténység, amely előtt a nyugati világ alakitó népei meghajlottak, voltaképp az esszénus és plátói világfelfogás volt, a zsidó s a görög élet és lélek legutolsó szava, legfőle, legvirágja, legteljesebb kiérettsége. A fejletlen nyugatiak, mikor formáit átvették, lelkükben s intézményeikben mélyen alatta álltak e fejlettségnek, s mint ahogy az uj istenségek neve alá öntudatlan visszalopták régi isteneiket, az uj hit gerendáival is régi hatalmaikat s régi világukat támogatták meg. Az uralkodást s a szolgálatot lajtorjába foglaló hübéri kereszténység alatt ugy eltünik az eredendő kereszténység mindeneknek egy -176- atyától lettségét valló tanitása, mint ahogy a középkori gót templom cifraságai alján nehéz megtalálni az eredendő görög templom vonalait. Saját természetes fejlődésében a nyugati világ csak ma jutott el afféle fejlettségig, aminőn akkor volt a keleti, mikor a kereszténység levált róla. Marxot és Reclust mindenesetre inkább lehet egy napon emlegetni Jézus Krisztussal, mint Nagy Konstantinuszt vagy akár Nagy Károlyt is. S elvégre a tett propagandája sem volt idegen Jézustól; a templomból a maga kezével korbácsolta ki a pénzváltókat s a galambárusokat.
⦿
Nemcsak isteneit: megváltóit is a maga képére teremti az ember. S ahogy maga változik az idők folyásával, ugy változnak megváltói is. Csak sorsuk nem változik: az, hogy feszitsd meg-gel fogadják őket.
… Ez eddig csupa laposság és közhely. De nem tehetek róla. A közhely épp azért laposodik közhelylyé, mert számos nemzedékeken végig, talán kezdettől fogva mindvégig igaz volt és igaz lesz. A régi történetek, énekli Heine, mégis csak ujak maradnak, mert akivel megesnek, mégis csak megszakad belé a szivük. Unott jelenség, hogy minden korral s nemzedékkel megváltozik a világ, s untig ismeretesek, az unalomig egyformán ismétlődőek e vedlésnek -177- lázas és görcsös fájdalmai. Ám e lázat, e görcsöket, e velőbe hasitó vonaglásokat az ujság teljes fájdalmával érzi a maga testén minden uj nemzedék. Amit ma haladásnak és fejlődésnek nevezünk, azt már a rómaiak is ismerték, és uj dolgok-nak nevezték. S ez az uj dolgok szó egyuttal rosszaságot és rosszat, bünös és fájdalmas dolgot is jelentett, s ilyen értelemmel élt vele nálunk is még a XVII. század második felében a hires poéta Gyöngyösi István.
Uj dolgok: rossz dolgok – s mikor az emberek a megváltó ujságokat üldözik és megfeszitik: becsületes indulattal, őszinte gyülölséggel, igazuknak lángoló átérzésével cselekszik ezt meg. A takácsok, akik az első szövőgépeket szétrombolták, a kocsisok, akik az első vasuti vonatokat kisiklatták: bizonyára hivő keresztyének voltak. Bizonyára tele voltak két évezreden visszaharagvó gyülölséggel az irástudók, a papi fejedelmek, a megátalkodott zsidók iránt, kik a megváltó Jézus Krisztust epével itatták s megfeszitették. S bizonyára nem sejtették, hogy mikor ők az első masinákat izekre szedik, motolláikat összezuzzák, pántjaikat megtépik, és sarkukkal ugy taposnak romjaikon, mint a hajdani harcos az ellenség belében: hogy ők ezzel ugyanoly megátalkodott népek, a megváltónak ugyanoly vaksággal megvert -178- megtagadói, mint akik kétezer év előtt az isten fiát feszitették meg.
⦿
Ma már, egy évszázadnál nagyobb idő nevelő hatalma rendjén, minden gondolkodó munkásember tisztában van azzal, hogy az ő megváltója s vele az egész emberiségé: a lelketlennek, a gyilkosnak, a szivtelennek és embertelennek kikiáltott szerkezet lesz: a gép.
Igaz, hogy rettentő pedagógia volt. Megint csak a legnagyobb nevelőre kell gondolni. Jézusra, ki csak olyat fogadott el tanitványának, aki otthagyja apját, anyját s minden gazdaságából s tekintetességéből kivetkezik. A gép kezdődő uralma irtózatos kegyetlenséggel ütött szét a munkások között. Valósággal a belükben tiport; valósággal megfosztotta őket emberi mivoltuktól, méltóságuktól, keresetüktől. A napfényes mezőből s a csendes mühelyből a füstös, az emberölő gyár gyomrába szítta a földmivest, a kézi munkást s a hajdani rabszolgánál is nyomorultabb és ellátatlanabb isten teremtésévé tette. Uj, eddig nem volt, nem ismert, de mindeneknél számosabb osztályát teremtette az éhségnek, a hajléktalanságnak, az agyonfárasztottságnak, a földönfutással fenyegetett röghöz kötöttségnek. Megint csak a közhelyeket kell szemre vennünk, hogy meglássuk, milyen képet keltett magáról felbukkanásakor. -179- Fentebb leirtam e jelzőket. A gép lelketlen. A gép gyilkos. A gép szivtelen. A gép embertelen. Az embert áruvá silányitja s annak is leghitványabbjává, amit még csak gondozni sem kell. S nemcsak emberi méltóságától s ellátottságától fosztja meg, de emberi mivoltától is; magát is géprészszé teszi, melyben elsenyved a munkájánál szükségtelen lélek.
Mindezt mindnyájan igy tudjuk. Igy látjuk, igy valljuk; habozás nélkül mondja és vallja a müvelt s a gondolkozó ember is. Ez igy is van. Mindez igaz is, mindez igy is történt, sőt igy is történik, ma is. Ahogy a gép a munkálkodó emberek közt szétütött: a tatárjárásnál gyilkosabban dult köztük. Halálos rémület fogta el tőle a munkálkodók szivét és gonosz kéreg vonta be a munkaadókét. S csak lassan, a gép uralma okozta elviselhetetlen nyomoruság nevelése kezdte az elmét gondolkozóvá tenni az iránt: kell-e ennek igy lennie? A gép, a nélkülünk magával tehetetlen, lehet-e Dzsingizkán, vagy nem inkább mi magunk vagyunk-e azok s a gép rosszasága és vaksága nem a mi gonosz vakságunk-e? A gépnek nincs esze és nincs akarata, ő nem akarhatja, hogy az embere is piaci áru legyen, mint a szene, amivel fütik. De az embernek van esze – miért türi? A gép dolgozhatna akkor is, ha királyok fütenék s bibornokok olajoznák. S mihelyt -180- ezt átlátjuk s mihelyt e szerint cselekszünk is: a gép teszi majd lehetségessé, az a lehetőség, hogy az ember ne maga dolgozzon, hanem a gépet: a lelketlen, a munkabiró, az el nem proletárosodó, a bele nem sajgó, méltóságában azért nem csökkenő s mivoltából azért ki nem vetkező, áldott, derék, irgalmas, jószivü, megváltó gépet dolgoztassa maga helyett: menten minden ember király és bibornok lehet – és lesz is.
⦿
Ha az emberi nem fenségének szobrot állitanánk: gépet kellene szobrául állitani. A gép a kristálylyá sürüsödött emberi elme. Az eljövendő Danték, Miltonok és Klopstockok a gép dicsőségét fogják zengeni: a poklokon és purgatóriumokon keresztül megváltó gépét. Amig gép nem volt: az isten fia sem tudta megváltani az embert. Mit tehetett ő? Csak az emberi nem büneit vállalhatta szegény lefogyott és meggyötrött vállára. De amig gép nincs, amig egyik embernek a másik munkájából kell megélnie, kell, elkerülhetetlenül kell, ha nem akarunk visszahanyatlani az erdő vadjai mellé: addig minden egyes nappal, minden egyes falatunkkal, minden egyes más felebarátunktól elszítt lélekzetünkkel ujra meg ujra bűnbe esünk. Nem a bűn szülte a munkát, mint a szentirás mondja: a bűnt szülte a munka – s valameddig a magunk vagy -181- egymás emberi arcának verejtékével kell megkeresnünk mindennapi kenyerünket: addig bünösek leszünk s a bűn nem pusztul ki a világból, ha akár minden ezer évben ujra emberré válik az isten, hogy terhét levegye vállunkról. Ember, még ha isten is, az embert meg nem válthatja, mert a fájó, a sajgó, a maga is szenvedő emberi váll gyenge és puha a megváltásra. Acél kell ide, kemény, élet nélkül való, melynek nincs lelke magának, de megelevenedik az emberi lélek beleömlésétől s mikor dolgozik: nem lealacsonyodik és lélek nélkül valóvá mulik, hanem, inkább lelkes állattá magasztosodik fel. Ha az acél átvállalja az ember munkáját s az embernek nem kell egyebet adnia hozzá, mint, amije bőségben vagyon s amit testi gyönyörüség foglalkoztatnia: elmét és lelket: akkor a gép vállalja, mert elkerülhetővé s feleslegessé teszi a bűnt is és igaz megváltással teszi ezt a földi világot az ő üdvösséges és boldogságos országává.
⦿
Még csak egyet. Azt mondják, hogy a gépi munka az embert is géppé fásitja vagy ernyeszti. Nem igaz; csak ahogy most dolgoztatják a gép körül az embert. Nemes ábrándozók, mint William Morris, a gépmunka gyülöletétől lettek félig középkoriakká, félig szocialistákká, a szépségen való csüggésből, melyet féltenek a gépmunka durvaságától -182- s attól, hogy a gépmunka révén kivész belőle az egyéni bélyeg és lelkesség bája. Azt hiszem: ez nagyrészt képzelődés, másrészt a gépek mai tökéletlensége okozta kishitüség. Jó, de elfogulatlan szemü embereket kérdek: mondják hitükre; vajjon, ha a géppel való csipkeverést tökéletesitenék – s ez már ma is lehetséges volna, ha az emberek bolond elfogultságból nem kapnának a kézzel vert csipkén – nem lehetne-e a gépen vert csipke szépnek szakasztott oly szép, mint amin szegény parasztleányok vakra varják a szemüket? Miért kell a munkába, hogy szép legyen, emberi vérnek is beledolgozva lennie, mint a középkori falakba, hogy tartósak legyenek? A gépek még tökéletesedni fognak s azonfelül, ha egyszer igazi uralmuk eljő s az embert urrá, szabaddá és ráérővé teszik: kiki pepecselhet olyan finom és meghitt kézbeli munkával, aminővel csak kedve tartja. De még egyszer mondom: nem igaz, hogy a gép a munkását magához alacsonyitja. Persze: a kézi munkának is vannak téglahordói és malterkeverői – s ez is olyan munka, amit géppel lehetne végeztetni, ha nem akadna bolond és megnyomoritott ember, aki olcsóbban végzi. De kérdezzétek meg a gépszedőket: vajjon lealacsonyitott masinának érzik-e ők magukat az ő szedőgépeik mellett, a szedőszekrényekből való betüszedés kimeritő és lélektelen kapkodásához képest! Irókat kérdezek, -183- akiknek van dolguk nyomdákban, hogy amely szedő-ismerőseik betüszekrénytől szedőgéphez kerültek: nem vettek-e rajtok már egy hónap multán változást észre: több fegyelmet, több tudatosságot és teljesebb önérzetet? S ez természetes: nincs az embernek dicsőbb nemesitője, mint a felelősséggel egybekötött hatalom, a kormányzás, az élettel való eltöltés önérzet-nevelő szabadságai és magán való uralomra nevelő kötelességei. A munkára köteles, de munkáját géppel végeztető ember nemcsak nagyobb ur, de nemesebb és magasabbrendü állat lesz a mai embernél. És közönségesen tudni fogja és boldog uraságban fogja próbáját kiélvezni annak, amit ma csak dadogva merünk remélni: hogy a megváltáshoz nem istennek kell leszállania, hanem magának az embernek kell felemelkednie emberi sorba.
⦿
Nevetek, valahányszor azt a nagy argumentumot olvasom a szocializmus ellen, hogy, ha nem lesz meg a kenyérgond sarkalása s ezzel a jobb kenyérért való versengés versenye, a munka látja majd kárát, immel-ámmal történik, s módjaiban megáll a haladás. Mintha most, mikor a szükség külső muszája rég a tehetsége belső muszája gyanánt ivódott bele a tehetséges emberek idegzetébe: mintha most a hivatott ember csak akkor és csak azért dolgozna -184- már, mert éhes és meg akar élni! A valóság az, hogy ezer és millió számra mennek tönkre s nem fejthetik ki munka közben tehetségüket és képességüket az azon munkabeli küldetéses emberek, mert a versengés teremtette munkaföltételek valósággal gyilkosai a jó munkának, az elmélkedésnek s a tudatosságnak. A verseny folytán a munka ideje, menete, beosztása: mind a versenyben leggyőztesebb, vagyis a különösen munkabiró, különösen gyors, fürge és bizonyára felszines és lelkiismeretlen munkások dolgozó módja, menete és ideje szerint alakult ki, s ez ütemmel a közönségesebb tehetségü, vagy a lelkiismeretesebb, tehát lassub munkáju, avagy az ujra hivatott, tehát töprenkedő, kisérletező vagy külön uton járó munkás csak ugy tud lépést tartani, ha agyonfárasztja magát, vagy még lelkiismeretlenebbül dolgozik, vagy lemond arról, hogy töprenkedjék s külön uton járjon, hanem lélek nélkül beáll a taposó malomba, s ott folytatja s ugy folytatja, ahogy elődje elhagyta. Ha az emberek kedvük s tehetségük szerint dolgozhatnak, sokkal többet végeznek majd s hasonlithatatlanul messzebb jutnak, mint most muszájból.
⦿
Még a szép tulipános időkben történt, hogy egy délben kihallgattam egy bájos szőke asszonyt, -185- amint a szövetes boltban tavaszi ruhának valót keresett s a segédnek megmondta, hogy ne mutasson neki mást, mint hazai árut, idegent föl nem vesz. Az ember kiment, bement, fölmászott, lemászott, leguggolt, fölkelt, végre is megemberelte magát s igy szólt a szép asszonyhoz: „Nagyságos asszonyom, én ismerem az izlését; van nekünk hazai szövésünk s nem is utolsó, de még sem olyan, hogy a nagyságos asszony a fejemhez ne vágja, ha megmutatom s azt merem föltenni, hogy ilyesmiből szabatna magának tavaszi kosztümöt!“ A szép asszony egy kicsit elpirult, de hamar megemberelte magát s igy felelt: „Kérem, ez a maga dolga; én nem veszek egyebet, mint hazait, de ha maga azt mondja valamire, hogy ez hazai, nekem sem okom, sem jogom nincs arra, hogy a szavának ne higyjek!…“ Végignéztem a szép teremtésen – noha szőke volt, mégis megismerhetően vérbeli magyar. Mint a pszihék, vagyis olyan fényképek, melyeket ugy állitanak elő, hogy egy lemezre több egyéniségét fotografálják rá ugyanazon rendnek vagy foglalkozásnak vagy fajtának s igy olyan egy arc áll elő, mely a valóságban nincs ugyan meg, de ama fajtának vagy foglalkozásnak tipusát egy emberi ábrázatban képezi le: a szép szőke asszony is jelképes jelentőséggel állt ott a bolt közepén, s bármily bájosak és asszonyosak voltak arca vonásai, sokkal -186- keményebbeket idéztek föl az ember emlékezetében: a Bocskayak, Bethlenek, Illésházyak és Károlyi Sándorok harcos és diplomata-vonásait ’s mind a nagy egyezkedő magyarokét, Deák Ferenctől fogva Andrássy Gyulán át Tisza Kálmánig.
⦿
Hogy életét elhibázta: az nem is fáj az embernek annyira, olyan nép közt, melylyel körülbelül ugyanez esett meg.
⦿
A multtal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról.
⦿
Kritikus, ird iróasztalod fölé: Azért, hogy valaki tüdővészben halt meg, még nem bizonyos, hogy jó verseket irt.
⦿
Ha az irodalmi erótikum ellen iróemberek is ajánlatosnak ismerik a tömlöcöt, akkor jó lesz arra gondolniok, hogy logika és igazság szerint effélében az irodalmi érték, ha egyáltalában módositó körülmény, akkor csak sulyositó lehet, mert mentül müvésziebbek, annál teljesebben elérik azt, amit akarnak. S nem gondolja végig a dolgot, aki komolyan azt hiszi, hogy mikor az igaz müvész éroszi mozgatókkal dolgozik, akkor nem az érzékeket akarja -187- megmozgatni. Hát mit az ördögöt, ha nem ezeket? Minden adaléka nem arra való-e, hogy valamire hasson olvasójában, s mire hassanak vajjon a nemi adalékok? Festőről és szobrászról, ha szépen kér, ugy teszek, mintha elhinném, hogy mezitelen testek s ölelkezések s megfeledkezések ábrázolásakor semmi egyébre nem számit, mint foltoknak és felületeknek tárgyuktól független optikai hatására, s nem kérdem tőle, hogy látott-e már és tud-e folt és felület gyanánt alkalmazni olyan foltot és felületet, mely csakugyan nem jelent többet foltnál és felületnél, s nem kelt egyéb benyomást, mint azt, hogy kék vagy hepehupás. De iró ilyet ne mondjon. Ő azért ábrázol, hogy részt vetessen abban, amit ábrázol, s mennél nagyobb müvész, annál jobban bele tudja vinni olvasóját. Maupassantnak, aki az elbeszélésnek Boccaccio óta legnagyobb elbeszélő müvésze, egy csomó novelláját egy magyar iró, még pedig nem kisebb, mint Tóth Béla, olyan cimen foglalta külön kötetbe, mely – nem emlékszem rá pontosan, de egyenesen utalt arra, hogy e történetek érzékcsiklandóak. A Madame Bovary regényt, mely netovábbja a lélekfestésnek s irója a megirásnak eddig élt legnagyobb mestere, perbe is fogták erkölcstelenség cimén. Goethe is csupa érzékiség, s ha őt azzal tudják megmenteni az erkölcs számára, hogy legalább egészségesen és férfiasan érzéki, Zoláról -188- bizonyára nem mondhatják ezt sem. Zola egyenesen hiszterikus, mint ahogy Wagner Rikárd valósággal perverzus. S nincs az az egészséges és férfias érzékiségü müvészet, mely a hisztériától s a perverziótól egészen ment volna, azon az egyszerü okon, mert a müvészi képesség maga is abnormitás, s egy gyökérben, s éppen a nemiségben, fut össze a hisztériával, a vallási tulfeszültséggel, s a normálisnak tekintett emberi szerkezetektől való egyéb eltérésekkel. Ha tehát az irók le akarják magukról rázni azokat az irókat, akiket egy nap erkölcstelenség cimén becsukhatnak, akkor legjobb lesz valamennyiüknek becsukatniok magukat, mert nincs az az iró, akit ezen a cimen be ne csukathatnának azok, akik Pállfy Móric módjára ugy szeretik az irót, mint az énekes madarat: kalickában.
⦿
Nehogy félreértés legyen e dologban. Éppen nem állitom azt, hogy ne lehetnének az irodalomnak vagy általában a müvészetnek rossz hatásai, amelyek ellen igenis meg kell védeni: nem ugyan az államot, mert az erős, hanem, és csakis, a gyerekeket, mert azok gyengék. Szörnyü kegyetlensége a természetnek, hogy a nemi vágyakodás és érdeklődés elébb fejlődik ki az emberben, semmint lehetséges vagy ajánlatos volna kielégitenie, s a müvelt -189- társadalomban e visszásság még keservesebb. Tartozunk a szegény kis vergődőknek azzal, hogy a lehetőségig távol tartsunk tőlük mindent, ami sokban enyhithetetlen nyomoruságukat még fokozza is – s bizonyos, hogy a nemiségtől felgyuladt képzelet erős ily fokozó. Mellesleg mondom, hogy még itt sem lehet különbséget tenni igazi és nem igazi, egészséges és perverzus müvészet között, s nem ismeri a gyermeket, aki azt reméli, hogy a római elégiákból kevesebb mérget szi, mint a Fidibusz regényeiből, s higiénikusabbak az érzései a milói Vénusz láttára, mint ha bejutna a Beardsley-kiállitás különszobájába. Wedekind, a perverzus és hisztériás Wedekind, aki nem tudom, pornografus számba megy-e nálunk, vagy előlépett igazi iróvá, a Frühlings Erwachen egyik jelenetében gyönyörüen megirja azt, mikor egy kis gimnazista bezárkózik oda, ahol senkisem zavarhatja, s ugy él szerelmi életet egy muzeumi kép reprodukciójával. Nem látom át, hogy, ha nem is teljesen, de annyira amennyire meg ne védhetnők a gyermeket (s megint csak azt mondom, hogy csakis a gyermeket) e kinlódás kisértésétől. Csakhogy ez nagyjában közigazgatási tennivaló; abba a fajtába vágó, melylyel a mérgek vagy orvosságok számára külön kezelés, külön árusitó mód s ez árusitásnak külön ellenőrzése van megszabva, melylyel némely helyütt büntetik a boltost, aki tizenháromévesnél -190- fiatalabb gyereknek dohánynemüt ad el, s olyik helyütt muzeumokba sem engednek be bizonyos koron alul lévő gyermekeket. Ez is nehéz és meglehetős kilátástalan vállalkozása volna a köznek, de szabad is, érdemes is gondolkoznia rajta, próbálkoznia vele. Ám csakis ezen és csakis ezzel. Egyébként azonban vannak szép szekszualitások s vannak ronda ocsmányságok, vannak érdekes betegségek s vannak unalmas üzleti kieszeltségek. A felnőttek világában, ahol kiki magáért felel, mindezek boldoguljanak értékük vagy értéktelenségük szerint, annál is inkább, mert ugyanannak az erkölcsnek jogán, melyet meg akarnak védeni az irodalomban, meg lehet támadni az embereket legmagánosabb életvitelükben is, s a társadalmi érvek jogán, melyért békót vernek az irodalomra, békót lehet verni mindenre, ami kényelmetlen a társadalom urainak. Szokjuk meg a gondolatot, hogy disznóság csak egy van: ha egyik ember a másikra rá akarja kényszeriteni, hogy mit higyjen, mit gondoljon, mit akarjon és mi tessék neki.
⦿
Nekem a gyermekkorom legbájosabb emlékei füződnek az artistasághoz, igaz, nem az előkelő tivolishoz és varietébelihez, csak alföldi kis ponyvasátrakhoz, meg a városligeti Barokaldi-cirkuszhoz, -191- melynek napfogó ponyvája akkor még épp oly lenge volt, mint a müvészeinek egzisztenciája. De talán azért tudom jobban megérezni, mint akik már a cirkuszok s az orfeumok nagyvárosi kiteljesedésében ismerik meg, hogy az artistaság mennyire népi származásu, mennyire a néplélekből lelkezett, mennyire az örök és elpusztithatatlan emberi egészség és természetesség szerveződött ki ügyességeiben, természetellenességeiben, kedves alakosságaiban. Aki a nép között élt, tudhatja, hogy sehol nem oly komolyak a szerelem és egyéb erkölcsök körül való felfogások, mint az ő körében, de az eredendő érzések vagy az emberek külön helyzetének külön következései sehol nagyobb természetességgel nem teszik tul magukat ez őszintén vallott fölfogásokon. Amilyen ez egy dologban a nép, olyan volt majd mindenben az egész középkori emberiség. A hatalmas nevelő, a vallás, rettentő erővel nehezedett rá egész életére, minden addig vallott hitére, minden addig érzett érzésére. Ami addig erkölcs volt, nagyrészt förtelemmé vált, ami addig gyönyörüség volt, nagyrészt bünné sötétedett. A germán barbárok északról magukkal hozták a ködöt s a sötétséget ’s ez a keletről jött nazarénus vallással együtt tette komorrá az addig görög-római vidámságot. Ez a nevelés nyilván kellett az emberiségnek, – hiszen ha nem kellett volna, nem türte volna. Ám annál -192- inkább türhette s viszont csakis ugy türhette, hogy a sok uj komorság alján szépen tovább éltek a régi kedves babonák, a régi kedves vidámságok; a Szent Szüzet ugy imádták tovább, mint hajdan Vénus istenasszonyt ’s a megvetett vásári komédiás, a saltimbe, nem látott abban istentelenséget, hogy legszebb bukfenceivel hódoljon az istenanyja szentképének. Mikor Aristoteles s az egész régi tudomány belemerevedett a barátok skolasztikájába, a régi épitészet belefagyott a gótikába s a régi költészet az iskolai szinjátékokba: a régi szép világ elevensége s az uj népek eredendő egyénisége meghuzódott a vásári ponyvák alatt meg a betlehemi játékokban; a kardnyelők, a kócevők, a Pierrot-k, a Colombinák s a ragasztott szakállu pásztorok és három királyok tartották homályosan ébren az érzést, hogy az ember: ember s élni és örülni akar. Ha nagy tudós volnék, talán ki tudnám mutatni, hogy a renaissance bepatakzó szépsége és elevensége számára a vásári vidámság tartotta nyitva a zsilipeket, aminthogy ma is a föléledt táncmüvészet ’s a l’art pour l’art egész nagyszerü pogánysága elképzelhetetlen volna a levegő nélkül, melyet az artistaság tartott számára frissen, az artistaság, mely a legtisztább art pour art: szépség a szépség, ügyesség az ügyesség kedvéért.
⦿
Nem csodálnám, ha a szinészek kartellbe állanának a kritika ellen; a kritikának csak az a joga van meg az életre, hogy maga is müvészet, egyébként azonban alig van müvészet, mely valamit is köszönhetne neki, amelyet valóban fejlesztett s nem csupán a fejlődésének sántikált volna utána, s viszont különösen a szinészetről be lehet bizonyitani, hogy többet ártott neki, mint használt. Az oka ennek nyilván az, hogy a kritika, minthogy meg kell irni, az irók kezében van, s ugy ennek, mint a szindaraboknak révén, egy más és igen idegen müvészet emberei, az irók és a költők, az ő saját mesterségük szemszögéből nézik a szinészetet s annak sajátos törvényeit akarják erre rátukmálni. Ez lehet tőlük igen jóhiszemü dolog, de mégis csak tulkapás, s a rabságnál fogva, melyben a szinészet az irodalom alá kerül, végzetes zavarokat okozhat ebben a kiszolgáltatott müvészetben. Kell-e rettenetesebb, mint az a kongó hősi stilus, mely a mi Nemzeti Szinházunkban még mindig fel-felbukkan s a hajdani Burg-stilus révén került ide? Nos, ez a saját müvészetének lelkét és magját megtagadó móka nem kisebb ember és müvész lelkéből lelkezett, mint Goethe. S ennek a fenséges és mindenhez értő léleknek két értetlenségéből, tulkapásából és dilettantizmusából. Az egyik az a hite és fefogása volt, hogy a szinésznek a szinpadon minden egyes -194- mozdulatával és helyzetében szobrot kell állania a közönség felé. A másik a szobrászatról, nevezetesen a görög szobrászatról való felfogása, mely a maga egyenletességét, arányokat, szép szimmetriákat és harmóniákat követelő pedantériájával és mathematikájával az épitészetre még valahogy felszinesen ráillenék, de a vonalakkal s felülettöredékekkel dolgozó szobrászatra semmiképpen sem. Igy vált a nagy Goethe keze alatt a weimari szinpadon a párisi stilizált hősi szinészet vidéki élőképmaskarává. Szegény Schiller pedig, aki igazában szintén idegen volt a képzőmüvészettől s a drámaisághoz értett, de a szinészethez nem, mindinkább e játékra gondolva irta darabjait; igy játszva persze nem szinésziesek, de más, modernebb játék viszont bántó és zavaró elentétbe kerül e darabok stilusával, s amig Schiller él a szinpadon, addig a goethei szinjátszó képtelenség sem pusztulhat ki végképp. Két nagy müvész bélyege és hatalma igy törvényesitett és tart szinte még ma is életben olyan fattyumüvészetet, aminőnél a makaróni vagy leoninusi versek divata sem volt, a maga nemében, barbárabb.
⦿
Egyéb, mint impresszionista kritika nem is lehetséges. Az értékelő kritika sem mondhat többet, mint hogy az én itéletem szerint mit ér az a dolog. -195- A kritikának semmi egyéb lehetősége nincs, mint tudomásul venni a müvészi munkákat s e tudomást tovább adni; leirni azokat, mint ahogy leirunk egy vidéket vagy egy eseményt, s hogy nem leltárt irunk róluk, hanem csak benyomásokat, az éppen azért van, mert láttatni akarjuk ama dolgokat, már pedig a leltárban az ember a részletektől nem látja az egészet. Nem értem, hogy a kritikának mért kéne exaktabbnak lennie a fizikánál s a kémiánál, melyeknek még ugynevezett törvényeik sem egyebek, mint jelenségek leirásai.
⦿
El kell viselnünk, mert hiába rugdalódzunk ellene, hogy szavakban gondolkozunk, vagyis hamisan és fogyatékosan. De ha már igy van: legalább meg volna belőle az a hasznunk, hogy ki tudnók fejezni szóban, amit gondolunk!
⦿
Alig tudok meghatóbbat, mint a mi Jókaink öregkori irásai. Ha feloszlást lélekzenek is már: viszont s épp ezért, mint a feloszló húsról, gyöngyház fénye csillog le róluk; meghatóan gyermeteg és gyerekes bájnak szivárványlása. S kedvesen tanulságosak s a lelki kórság érdekességével feltünőek az ő utolsó szerelmes versei – nemcsak az érzések miatt, melyek bocsánatért és megintésért esdeklő -196- szemek módjára néznek ki a vers rostélypálcái mögül, hanem maguk e versek miatt, minémüségük miatt, melyekben a Jókai gyermekkorának együgyüen tudákos s urambátyámosan allegóriás lakodalmi s névnapi költészete ébred föl hirtelen, amely viszont maga is még a XVII. század kellemetes szerelmi époszaiból származik, – s ezek, tudnivaló, már a Jókai gyermekkorában is rég tulhaladtak, teljesen elavultak voltak, s akkor őrá magára sem hatottak. Ugy találom: az agg Goethe hangjában s nyelvében is valami váratlan s különös, bár csupán halk felcsendülését a gottsched-i idők cifrázatos tudákosságának – Goethenél, kinek ifjui harcai éppen a gottsched-i idők cifrázatosságának s tudákosságának szóltak! Persze: ennél az isteni öregnél az ilyesmi csak külsőség volt, mint fehér szemöldöke, mely alól barna látnoki szeme annál ragyogóbban világolt elé, aminthogy annál csodálatosabb e tizennyolcadik századba visszaeső formában olyan gondolatokat találni, teszem Amerikáról s az indusztrializmusról, melyek előtte járnak a huszadik század fejlődésének.
⦿
Minden irodalmakban az irott szó hasonlatosságba jut az élővel. Ennek nyilván megvannak a maga gazdasági és technikai okai, melyek közül olyik valósággal szembeszökő. Teszem: a munkának -197- mind veszekedettebb sietsége, mely szükségessé s a gyorsirás és az irógép, mely viszont lehetségessé teszi, hogy az ember diktáljon, vagyis az élő szót változatlan áttétesse irásba. Aztán, bizonyára, a politikai felszabadulás, a társadalom demokratikusan gazdasági elkülönböződése, mely mind több embernek szerez alkalmat s mind többre rója rá a kényszeritést, hogy nyilvánosan beszéljen, szónokká legyen, vagyis, hogy az élő szót mindinkább ugy öltse egymásba, hogy simitás nélkül áttehessék irásba.
(1900.)
Az öreg Tolsztoj – akkor még fiatal volt – olyasmit ir egy novellájában, hogy a tizenkilencedik századnak nem Waterloo, nem a februáriusi forradalom, nem Szebasztopol eleste, hanem az, hogy az ötvenes évek egy nyári estéjén egy gitáros ember kornyikált egy svájci világfogadóban, s a karzatról s az ablakokból ki és lekönyökölő dusgazdag uri népek közül egynek sem jutott eszébe ledobni a nyavalyásnak bár egy polturát is. Azóta a tizenkilencedik század végképp letelt, s a vége felé történt egy esemény, mely lefőzi nemcsak Waterloot és Szebasztopolt, de még a svájci világfogadóbeli esetet is. Ez az esemény pedig az volt, mikor George Gould, a néhai hires amerikai milliárdos Jay Gouldnak fia, pazarlás miatt gondnokság alá tétette az ő szép hugát, az Európába férjhez ment Castellane grófnét!
Mielőtt a dolog kiábránditó oldalára rátérnék, -202- hadd hajtsam meg lobogómat legszebb oldala: a szép amerikai asszony előtt. Ó asszonyom, ne vegye rossz néven, de meg tudnám csókolni az ön világtörténelembe belekerült kezét! Tiszta rajongásból tenném, mintegy elvből, távol minden illetlen gondolattól és semmiesetre sem silány érdekből – amit némely amerikai milliárdos lányok grófi férjeiről nem lehet elmondani. Megcsókolnám? – nem, letérdelnék előtte, s megcsókolnám ruhája szegélyét, a ruhájáét, melyből minden másnapra uj jutott, darabja nyolcszáz és ötezer frankok közt váltakozván. Továbbá csókot lehelnék a gyürüje kövére, mely, gyürüje válogatja, olyik megérte a félmilliót is. S kár, hogy ez már tolakodás volna, mert szivesen temetném arcomat csipkéibe, bár ezeknek az árát már egyáltalában nem tudják fölbecsülni a mindent kikutató ujságok.
Ah, látom a szép asszonyt, kiautomobilozni a ligetbe, mindennap uj kalap a fején, darabja két- vagy hatszáz frankok. Szép kalapok, szép ruhák, szép ékszerek és szép csipkék lehetnek, és ki járjon bennük, ha nem a Jay Gould lánya? Az öreg Jay Gould minek gyüjtötte volna millióit, ha nem azért, hogy végre valahára, millió meg millió esztendők után, boldog emberi lény is legyen e világon – s halóporában is jól eshetett az öregnek, hogy ez a boldog lény éppen az ő leánya, az ő aranyos kis leánya, kinek -203- grófi férjet tudtak szerezni, a legelőkelőbb arisztokráciából, s három millió frank rentét adtak vele hozományul. Az öreg Jay Gould bizonyára megfordult volna sirjában, ha megtudja, micsoda filiszter vált volt az ő George fiából, ki pazarlás miatt gondnokság alá helyeztette az ő szép hugát. Az öreg Jay Gould, a nagy fantaszta, kinek kezében a pénz isteni játék volt, költészet, tündérmese, ezeregyéjszaka, teli terülj-asztalkákkal, kincses barlangokkal és geniális szezámokkal, melyekre fölpattantak a vasszekrények ajtai s ontották a pénzt az öreg Jay Gould ölébe! Ennek a poétának méltatlan fia volt az a George, ki most az öröklött vagyont ugy kezelte, mint a tejelő tehenet. Méltó e vagyonhoz csak a szép asszony, a szép Castellane grófné volt, ki 1895. tavaszán ment férjhez, s aztán öt év alatt évi három millió rentében, elköltött tizenöt milliót s még azonfölül harminchét millió adósságot csinált – vagyis költött napjában átlag százezer frankot. Igaza volt, isten áldja meg érte, Vénusz mosolyogjon rá, gráciák táncoljanak előtte s Auróra legszebb rózsaszinéből adjon gyámságban halványló fehér ábrázatának.
… Van asszonyod szép s a kit szeretsz – a világ minden kincse sok-e, hogy szépségét bekereteld, szemébe mosolygást csalj vele? Mennyit irigylik az emberek Amerikának milliárdosait, s hév álmaik -204- földön tul való hatalomnak szivárványával vonja be keszeg alakjukat. Ha minden sóhajtás, átok, panaszos elmésség és kihivó fenyegetés, ha minden ujsághir, főkönyvi tétel, jegyzőkönyvi kivonat, kolduló levél, diszpolgári oklevél, váltó, utalvány, nyugtatvány, részvény és adóiv, mely valaha Jay Gould felé szállott, repült, körülötte forgott vagy ő reá vonatkozott: ha mindez egyenkint csak egy-egy centté válna, már igy is többet tenne ki, mint a centeknek az a konglomerátuma, mely együttvéve a Jay Gould vagyonát tette. Mert erről a vagyonról legendák szólottak – de ime, mennyit ér ez a vagyon? Annyit sem ér, hogy, akit az ilyen vén pénzember bizonyára legjobban szeret a világon, a saját édes leánya: szép, egészéges és élni szerető fiatal asszony csak öt évig is kényére s örömére élhessen belőle. Vegyük csak sorra. Sok egy szép kalapért háromszáz frank? Szép ruháért akár ötezer is? Sok mindennapra uj kalap s minden másodnap uj ruha: annak, akinek legtöbb pénze van a világon? Ha az arányosságnak csak némi jussa is van e világon: sok-e ez a Jay Gould leányának, mikor három-négy kalapot, darabját ötven frankjával, elhord esztendőnkint nem egy asszony, kinek az ura öt év alatt nem keres annyit, mint a szép grófné apja egy nap keresett! Szemére vetik, hogy a képárusnak s régiségkereskedőnek ma is vagy két millióval tartozik, -205- Istenem, hát ki vegyen képet, szobrot, himzést, szőnyeget, faragványt, metszett üveget, szikrázó kösöntyüt, szivárványos selymet, virágos kárpitot, kirakott butort, öntött rezet, esztergált csontot és faragott márványt, ha nem az, akinek a világon legtöbb a pénze? Hát nem vérlázitó, hogy ez a legtöbb pénz is olyan, de olyan megalázóan, lesujtóan és elkedvetlenitően kevés, hogy egy jóizlésü asszonynak öt esztendőre se futja méltó életre, s akinek volt annyi esze, hogy élni, élni akart – nem rabszolga módon a pénzének, hanem uri módon a pénzén: gyámság alá vetik, mint a beteget, a hülyét, a magával tehetetlent!
… Ó pénz, ó pénz! Volt idő, hogy azt hittem: belépti jegy vagy az élet paradicsomába. Most azt kezdem látni, hogy bizony csak ebéd-jegy vagy az élet népkonyhájába. Van, van az életnek sava, borsa, fácánnyelve, paradicsommadara és ezer gyönyörüsége. De, ugylátszik, csak a kirakatban. Enni nem eszik belőle senki, mert csak belekóstolni futja még a legtehetősebbnek is. A java használatlan s élvezetlen romlik, áporodik, penészlik és fonnyad. Vannak gazdasszonyok, kik olyan jó gazdasszonyok, hogy nincs szivük cselédnek, gyereknek eleget adni lepényből, pogácsából s a kamrában addig tartogatják, mig megavasodik s csak szemétre való. Az élet is ilyen jó gazdasszony, vigye el az ördög, aki ilyennek -206- alkotta. Mert hogy a jó istennek ebben része nincs, abban biztos vagyok. Biztos vagyok benne, hogy azoknak a népeknek volt igazuk, kik nem az istenhez imádkoztak, hanem az ördöghöz, nagyon helyesen ugy okoskodván, hogy isten ő szent felsége, az ő végtelen kegyelmében, jóságában és irgalmában sem ilyen rossz világot nem teremthetett, sem, ha ő teremtette volna, a szegény emberi állatot nem lökné benne oda az ördög incselkedéseinek. Hogy ez a világ rossz – amit tagadni nem lehet; hogy az ördögnek mindeneknél több benne a hatalma – amit mindenki láthat, aki nem vak: mindez annak bizonysága, hogy a világot magunkkal együtt maga az ördög teremtette s menten el is vinné, ha a jó isten megengedné. De a jó isten nem engedi és, bár keményen igazságos voltában az ördögnek is meghagyja a maga jussát, nekünk is adott fegyvert a mi gonosz urunk ellen: az imádságot. Imádkozzunk az ördöghöz, felebarátaim, hogy szabaditson meg bennünket önmagától s ne vigyen kisértetbe azokkal a sárga kis manóival, melyekből talán neki magának sincs elege.
… Szegény szép grófné! Talán neked is jobb lett volna szegény kis jószágnak születned, mint születik a legtöbb leány, ki téged, apádnak mérhetetlen gazdagságáért, oly nagyon irigyelt. Igy, még e nagy kincsekkel sem voltál elég gazdag, még öt évre sem, tehát még felére sem az esztendők ama tizedének, -207- mely az asszonynak pompázása, virágzása és gyönyörüsége. Amugy egy nagy kincsed lett volna, mely, ha sokakkal közös is, mégis mindenki egészen birja, az az ábránd, hogy: de jó volna gazdagnak lenni! Nos, gazdagnak lenni sem jó, mert elég gazdag sohasem lehet az ember, jónak pedig csak annak jó, aki elég gazdag. Ilyen pedig nem volt és nem lesz senkisem, sem Jay Gould, de még Napoleon sem. Ő is csak vérben, életben, hatalomban és dicsőségben tudott bizonyos magasságig eljutni, vagyonban nem. Nemcsak a pápát verte meg, hanem a szép Josephine s a még szebb Mária Luiza szabóit és divatárusait is, amiért dupla krétával muerészkedtek a császárnék számláit irni. A világ urának sem volt annyi pénze, hogy feleségét ugy öltöztethesse, ahogy a császár feleségét megilleti. A nagy rabló, ki, a Párisba hurcolt képek és szobrok mutatják, mennyire értett az effélékhez: csak a nemzet számára tudott efféléket rabolni; neki magának, az értő amatőrnek, már nem jutott belőle. Elhigyjétek: nem érdemes már Napoleonnak se lenni s a milliárdosok példája mutatja, mennyire igaza van a szocializmusnak, mikor a magántulajdon hitvány voltát hirdeti s szidja a milliárdosokat. Nem azért, mert ezek a modern mágnások, özvegyek és árvák könnyéből és véréből sajtolják az aranyaikat s a Jay Gould leánya egy nap alatt költ el annyit, -208- amennyiből kétszáz szegény családnak egy esztendeig kell elélnie. Hanem azért, mert még ezen a rettenetes áron, özvegyek, árvák s éhező férfiak árán sem élhet kedvére a Jay Gould leánya s az emberek milliói hiába fáznak, éheznek és pusztulnak el szennyben, bűzben, vesződségben és nyomoruságban, mert a minuszok e temérdekségéből nem tud kinőni egyetlen egy plusz, egyetlen egy ember sem, ki halálos ágyán elmondhatná: nyugodtan halok meg, mert éltem.
(1905.)
John Burns, a munkásvezér, miniszter lett és titkos tanácsos. De azért, igy hiresztelik az ujságok, megmarad szegény embernek, kis embernek, puritán embernek; kinn lakik a külvárosban, a királynak vásott cipőben, elnyűtt ruhában, vedlett kalapban, gyalog ment udvarlására; ha ki otthon felkeresi, a felesége maga nyit ajtót a jövevénynek s a jó asszony tovább is szolgáló nélkül tesz-vesz a homályos kis házban, maga főzvén s tisztogatván kettejükre, beleértve ebbe a cipők tisztitását is.
Igaz-e mindez? Nem tudom. Lehet igaz is. Ez a John Burns igen tehetséges ember, de se nem egészen kristályos elméjü, se nem egészen átlátszó lelkü. Az ő félig radikális, félig szociális politikája a gyakorlatinak nevezetteknél is rendszertelenebb s politikai megbizhatósága sem a legtökéletesebb. Lehet, hogy személyére nézve nem egészen okos ember s némiképp malac hajlandóságu, akinek valóban -210- nem is kell jobb élet, mint aminőben eddig megrekedt. Az is lehet, hogy alacsonyrendüen alakos lélek, aki azt hiszi, munkásvoltának tartozik ezzel a vagy ostoba, vagy képmutató, vagy ostobául képmutató puritánsággal. Ha nincs igy, bocsánatot kérek tőle látatlanban is. Ha igy van, én tőlem lehet igy s én tőlem lehet mindenki, tehát John Burns is, olyan malac vagy tulok vagy róka, amilyen csak tud lenni. Amit szóvá teszek, nem is az, hogy ő ugy él, ahogy él, hanem hogy munkásból lett miniszter, a munkásságnak hatalomba emelője létére él ugy, ahogy él. S hogy ezt az emberek valami nagyszerü s követendő dolognak tartják.
Pedig nem az. Inkább: megseprüzni való dolog. Hogyan? Hát rendes ruha, kényelmes szállás, megosztott munka, kocsi, ló és emberhez méltó élet olyasmi, ami nem illik s nem való munkás embernek? S ha munkás ember s a munkásság képviselete hatalomba s egyenlőségbe jut, köteles magát azzal megkülönböztetni, hogy lemond az élet javairól, s mikor elfogadják embernek, tovább is ugy él, mint a kutya? Hát nem java az életnek a jó szállás, a tápláló étel, a rendes gunya s választott munkájuk számára az apró-cseprő házi munkától s gyalog kocogástól el nem aprózott ráérő idő? Hát miért küzdenek a munkások a hatalomért, ha nem ezek elérésére? Hát miért folynak a sztrájkok, a bojkottok, -211- a szervezkedések, a szövetkezések, ha nem jobb, szabadabb, teljesebb életért? Hát mire kell a munkásnak a béremelkedés? Mire, hogy munkáját ne a tőkés fölözze le, hanem kiki, amit megdolgozik, maga kapja? Csakis azért, hogy igazság legyen a földön? Igazság nincs; csak az az igazság, aminek hasznát veszik. Ha a munkásnak csakugyan nem kell, még akkor sem, ha teheti és volna módja benne, egészséges lakás, szép ruha, jó kenyér és kényelmes élet, akkor igaza van a kizsákmányolónak, aki nem hágy meg neki többet, mint kutyányi életre valót. S micsoda programmja az: akár a munkásság felszabadulásának s hatalomba jutásának, akár a köteles és minden vállra egyformán szétterülő munka eljövendő uralmának, ha e munkásság hatalomba emelkedett embere s e jövendőnek kikényszeritő prófétája élete vitelével azt képezi, hogy munkásnak csak kutyának való élet jár s a munka világában az élet kutyának való élet lesz? Nem tudom, ugy él-e John Burns, mint az ujságok irják, nem tudom, ha igy él, kedvére való-e ez az élet, – de tudom, hogy még kedve, hajlandósága, személyes kényelme rovására is kényelmes, és, kimondom ezt a gyülölt szót: uri emberhez méltó életet kell élnie, ha, mikor a munkásságot hatalomba viszi, nem olyan szerepbe viszi, mint az udvari bálba keveredett szabómesteré volt, akit a körülötte hullámzó -212- és csillogó pompán ugy elfogott a szorongás, hogy eltörpülve orditott fel: Dobjatok ki, csak szabó vagyok!
Ó, John Burns, szivem John: nem vagy igazi munkás és nem vagy munkásvezérnek való, ha nem tudod, mily dicső, mily nagyszerü, emberhez mennyire egyedül méltó dolog a kényelem, sőt a fény, sőt a pompa! Hogy a gazdag ember, az ur, igen, az ur, aki teheti: mennyivel emberebb ember, mint mi, szegény izzadómasinák vagyunk! Hogy a rongyok, a cafrangok, a léhaságok s a mulatságok mily üditői és finomitói testnek és léleknek! Hogy fehérre sikált pofák közt mennyivel édesebb a szerelem, hogy semmiségek közt mennyivel nemesebb a lélek, hogy gond és vesződség nélkül mennyivel nagyobb, jó a világ számára az emberi élet, mint olyan szutykosan, lefejezetten, erőnk hagyottan és szivünk tompultan, ahogy mi élünk! És mikor erről lehet tenni s lehet arra tenni, hogy ez közönségesen igy legyen; mikor minden anyától lett emberben megvan a tehetség, hogy olyan herceg legyen, mint akármelyik herceg, s mikor a technikának már mai fejlettsége közepett is lehetséges világrend, melyben, ha minden ember dolgozik, egyben mind akkora ur is lehet és olyan uri életet is élhet, mint a mai hercegek; mikor neked, ó, John Burns, nincs is egyéb jogositód a te politikai életedre, miniszterségedre és -213- hatalomba jutásodra, mint az a kilátás, hogy a dolgozó ember is lehet ember s a dolgozó világ a mostaninál jobb, szebb, uribb, előkelőbb, diszesebb és pompásabb világ lesz: akkor te bagólével köpsz arcul minden emberi és tudományos igazságot s ostoba szinjátszással s megátalkodott megszokással fölkelted az avatatlanokban a félelmet, az avatottakban a lelkiismeretet, hogy hátha, a munka hatalma révén, ilyen elszutykosodásnak megy elébe a világ!
John Burns, szivem John: ha magadnak élsz, élj, amily kutyául csak tudsz, kinek mi köze hozzá. De ha a mi nevünkben élsz: élj emberi módon; a puritánságot hagyd a szamaraknak s a gazembereknek, de te élj ugy, ahogy jogod van élni, ahogy jogunk van élni.
Az asszonyokkal, magától értetődik, arról szoktam s arról szeretek beszélni, ami őket érdekli, vagyis arról, hogy imádom őket s szivesen volnék értük juhászkutya hét esztendeig vagy még hosszabb megszolgáló időig. Méltóztassék ezt minden donjuansági magamstilizálása nélkül érteni, vagyis ugy, hogy ha egyáltalában érdeklem vagy érdekelhetem ő nagyságát, minden bizonynyal csakis abból a szempontból érdeklem, hogy szerelmes vagyok-e bele s amit mondok, az is csak annyiban érdekli, amenyiben erről tesz vallomást. Igaz, hogy ezt viszont elmondhatom mathematikai vagy filológiai értekezés formájában is; beszélhetek ismeret-elméletről, mi-végü igékről, refakcia-politikáról, hengerrel való őrlésről, pointilizmusról, sőt más asszonyról is; minden érdekli, ha azt érti ki belőle, hogy szeretem, imádom és meghalok, ha nem szeret viszont. Én tudnék talán minden mellékiz nélkül is érdekesen beszélni refakcia-politikáról, pointilizmusról, s nemcsak -215- elgondolhatok, de ismerek is asszonyokat, akik nem pusztán megértik, de tovább is fejlesztették az ismeretelméletet. Roppant szamár minden férfi, aki komolyan azt hiszi, hogy a nők libák s ne tudnák felérni észszel, amit a férfiak fel tudnak. De még nagyobb szamár, aki férfi létére s ha hivatalból mint tanitó vagy előadó nem köteles rá, ugy prelegál asszonynak, hogy csakis figyelmét akarja vele leigázni, szivét nem. Az asszonyt külön érdekelheti a magasabb mathematika és külön egy férfi. De ha a kettő összekerül, akkor ebben a magasabb mathematikában – igen helyesen és természetesen – az a férfi érdekli, aki előadja s aki e mathematikának szépségét s a maga tudásának erejét az előadásban ugy terjeszti ki előtte legyezőformában, napban való csillogásra, szerelemkeltésre, mint a páva a tollát. S ez nem azért van, mintha a nők született libák volnának, hanem azért, mert nőnek születtek; mert más nembeliek, mint mi vagyunk, s mi más nembeliek vagyunk, mint ők; mert, ennélfogva, egymásban különösnek, feltünőnek, sajátosnak, tőlünk elütőnek s ezért a másik, számunkra legérdekesebb s legfoglalkoztatóbb jegyének éppen ezt a különbségét érezzük s mert, mindezeknél fogva, ha én asszonynyal refakciáról beszélek s ő énvelem ismeretelméletről, ebben a találkozásában a dolgoknak, ebben a kombinálódásában az adatoknak, ebben az összeszaladásában -216- a véletlenségeknek az uralkodó jegy nem lehet sem a refakcia, sem az ismeretelmélet; az uralkodóak mi vagyunk: ő meg én.
Természetesen. Tudományt, müvészetet, bármiféle ismeretbeli adalékot találhatok könyvekben, kaphatok férfiaktól is. De nőt csak nőnél találhatok; ha van valami érdekesség abban, amit mondunk, annak varázsa a mi férfi vagy nő voltunkra csuszik át. Mint nő a nő engem akkor érdekel, ha vonz az ő nőiessége és várhatom azt, hogy felmelegszik elragadtatásom iránt. Mint férfi a férfi akkor érdekli a nőt, ha vonzó az ő férfiassága s várhatja azt, hogy a férfi el lesz ragadtatva tőle. Ilyenformán az, amit nőtől hallok, nem tartalmánál fogva érdekel, legalább nem első sorban, hanem a szerint, hogy bezománcolja-e előadását az ő egyéni és nemi bája, s megérzem-e szaván át, hogy nem lesz érzéketlen hódolatom iránt? S az, amit nő éntőlem hall, csakis aszerint érdekelheti, hogy megkapóvá tesz-e engem előtte az előadásom s kiérzi-e szavaimból, hogy ő rá akarok hatni, az ő tetszésére, az ő érdeklődésére és minden akaratom abban az egy akaratban fut-e össze, hogy őt akarom? Ez nem jelenti azt (legalább nem muszáj, hogy azt jelentse), hogy számomra a nő, a nők számára a férfi a legfontosabb a világon. De ha nő áll szemben férfival s férfi áll szemben nővel, akkor igenis ez a legfontosabb. -217-
Ezért, de csak ezért van az, hogy a férfi és nő közt jó összekötő kapocs, ha a férfi magasrendü, nagy eszü, valamely értelembeli dologban vezérlő elméjü – és egy picit talán válasz, ha a nőt verte meg sorsa efféle kiválósággal, válasz még ugyanily kiváló és ugyanilyenekben kiváló férfival szemben is. A nő azt keresi a férfiban, hogy az neki imponáljon s mentül kiválóbb elméjü a férfi, annál több esélye van arra, ha egyébként arra való, hogy az asszonynak imponáljon. Viszont a férfi nem azt keresi a nőben, hogy az imponáljon neki: ha az asszony tapos a férfin, az még összekötheti őket, de ha imponál neki, az idegenséget okoz. Nem is hiszem, hogy volt valaha kiváló elméjü férfi, aki azt a fajta megértést kereste volna nőnél, hogy az ő mondanivalóját értse meg, vagy, mint a költemények irják, követni tudja röptét. Különben sem hiszem, hogy a röpülésnek szüksége volna arra, hogy kövessék; a röpülést megzavarja, ha követik, s a sasnak nem kell társaság, mikor röpül. Mentül magasabbra röpül az elme, a gazdája annál inkább nem azt a fajta megértést keresi, hogy akit szeret s aki őt szereti, követni tudja a gondolata menetét s osztozkodni tudjon érdeklődéseiben, hanem azt a fajtát, mely megbocsátja ezeket az érdeklődéseket, elnézi, hogy az elgondolkozás egyuttal elkalandozás, megérti, hogy a gondolat érték s a gondolkozó ember -218- életének mások a feltételei s a gondolkozó munkának mások a megkivántatói, mint a rendesebb vagy gyakorlati polgári életnek és munkának. Nincs az a legkiválóbb elméjü nő, akinél a legkiválóbb elméjü férfi is első sorban ne ezt a fajta megértést keresné s aki ebbeli értéketlenségét bármi egyéb fajta megértéssel pótolni tudná. Hiszen általában ember meg ember, még férfi és férfi közt is értelembeli egymás megértésének, politikában vagy tudományban való állandó együttdolgozásnak fundamentuma csak a személyes szimpátia lehet; akárhányszor megesik, hogy egytörekvésü és egyérdekü politikusok egymás ellen fordulnak, mert személyükben nem állhatják egymást; az egy életen át tartott társszerzői összeköttetések többnyire egytestvérek között valók, akiket a vér vonzódása füz egybe.
Schiller sohasem frissitette volna fel a Goethe lelke fáradtságát, ha végre-valahára való személyes ismeretség révén fel nem melegedett volna a heptikás sváb embernek már életében is földöntuli fensége és rajongása iránt – viszont az asszonyok közt, akik a nagy férfiuhoz kegyesek voltak, ott volt Marianne van Willemer; az asszony olyan ingenium volt s olyan fényes költői tehetség, hogy egy-egy versét a Westöstlicher Divan-ban együtt olvassuk a Goethe verseivel, közéjük illenek s egyérőek velük, a férfi pedig hatvanöt esztendős volt, mikor ezek a -219- versek iródtak, de mégis ezek a versek iródtak, szerelemről iródtak; az öreg Goethe s a fenséges Marianne között ugyanarról folyt a szó, mint valaha az ifju Goethe s a kis liba Friderika között: szerelemről, csakis szerelemről, semmi egyébről, mint szerelemről; – az ifju Goethe épp oly atyáskodó felsőbbséggel bánt a kis liba Friderikával, mint később az öreg Goethe a fenséges Mariannával, s a fenséges Marianna ezt épp ugy türte, mint a kis liba Friderika. Megértették mind a ketten a nagy költőt, s a kis liba s a fenséges költőnő egyforma módon értette meg s e megértésük adalékai, eszközei és tolmácsai ugyanazok voltak. Sohasem találkoztam még férfival, akit bántott volna, hogy aki asszony szerelmes beléje, a mivoltába s a férfivoltába szerelmes, nem pedig a gondolatai röptébe és menetébe – nem látom át, mi sértő volna a nőkre abban, hogy mi is őket magukat szeretjük s nem azt, amit – bármily geniálisan – gondolnak; ha felteszszük, hogy a legmélyebb problémánál, mely iránt megvan a leggeniálisabb fogékonyságuk, mégis jobban érdekli őket az, hogy keltettek-e szerelmet s a legmélyebb előadásban is, ha férfi mondja előttük, az érdekli őket főképp, hogy szól-e ki abból hozzájuk szerelmi vallomás? Ez a hit nem a nőknek vagy a nők értelembeli hivatásának s képességének lekicsinylése – legfeljebb a szerelemnek felmagasztalása. S sohasem -220- tudom átlátni, hogy annak a faktumnak, hogy az ember: egyik nő, a másik férfi, fontossága épp oly nagy, minden következése épp oly elismerni való ne volna, mint annak a faktumnak fontossága és minden következése, hogy a tarifapolitikában vannak refakciák s a bölcseletben van ismeretelmélet.
Frühlings Erwachen. Frank Wedekind darabja.
(1907.)
A költőknek és egyéb bolondoknak az a bolondságuk, hogy amit mindenki érez, azt mindenki másnál jobban érzik. Vagy hogy tulhajtottabban érzik, – mint ahogy a negyvenfokos láz csak tulhajtottsága a minden emberben meglévő harminchétnek, s a kleptománia csak tulhajtottsága annak a közönséges érzésnek, hogy a fene egye meg Rothschildot. S végre, olykor, hogy tovább érzik és tovább megértik; „hiába, nem érti ezt az olyan bajt a’, ki hamar vagy régen általesett rajta“, énekli Arany János az öreg Toldinéról s az ifju szerelemről – s a költők és egyéb bolondok tovább érzik s tovább veszik komolyba az élet állati költészetét, mint a rendes, becsületes emberek, akikben az állatból lassankint csak a buta gondatlanság marad meg, s az életből csak az életen ok nélkül való csüggés.
Frank Wedekind még költőnek is bolond, az ő -222- tárgyai tehát jórészt olyasmik, amiket az élettől kiheréltek perverzitásnak, természetellenességnek szoktak nevezni – mintha a természetben előfordulhatna bármi is, ami természetellenes, s mintha a perverzusok bányatüzes emésztődése nem volna épp oly természetes vagy természetellenes, mint az ő olajafogyott tehetetlenségük! Van a régebb német irodalomban egy rokona Wedekindnek: a detmoldi Christian Dietrich Grabbe, akit Heine elnevezett a részeg Shakespearenek, s igy lehetne Wedekindet is elnevezni a gyereknek maradt Shakespearenek: állhatatlanságáért, hamar fáradásáért, váltakozó kedvéért, melylyel hol röhög a légyen, akinek kitépte szárnyát-lábát, hol sir a madárfiókon, aki kiesett fészkéből – s kivált reszkető bujaságáért, melylyel a szoknyák alá leselkedve néz fel a szivekhez. Ő az a fajta bolond, aki még nem esett át, sem régen, sem hamar, semmin, mert még benne van mindenben; – aki nemcsak azt tudja, amit mi többiek csak sejtünk, hogy nincs felnőtt ember, csak gyerekek vannak, akik tiz, husz, harminc vagy ötven esztendővel elmultak tizenhárom évesek, hanem azt is, amit mi többiek az első szigorlat után elfelejtünk, hogy nincsenek gyerekek, csak emberek vannak, innen a huszonnégyen vagy a tizenhármon. A Frühlinges Erwachen-ben ez van megirva, a tavasz, a nemi gerjedelem ébredése a gyerekemberben, -223- a gyereknek az az emberi tragédiája, hogy nem szabad, ami muszáj, hogy tilos, ami elcsitithatatlan, hogy érthetetlen, ismeretlen és kimondhatatlan, ami természetes. S hogy van megirva? Bolondul és gyönyörüen – kár ehhez bármit is hozzátenni. Kivált, mert – s ez benne a leggyönyörübb – nem vádlóan és nem védően, nem számonkérően s nem magyarázóan van irva, hanem egyszerüen: megállapitóan. Tartat ugyan a végén egy álarcos urral (meinen Namen sollt ihr nie erfahren, ich bin Frank Wedekind, der Erste) egy életre buzditó beszédet egy kamasz ember számára, aki meg akarja magát ölni, amért megejtett s halálba kergetett egy szegény kis kamasz leányt, de előbb is: ez a beszéd igen erőltetett és értemény nélkül való értekezés, s szónoklatnak is majd olyan rossz, mint ahogy Wedekind mester ezeket a szerepeket mind cimén szokta megjátszani, – aztán meg: ami kevés értelme van, az már a jövőnek szól, férfinak való használati utasitás az élethez, melynek még egy felvonással vagy egy pár hónappal előbb az ifju Melchi Gábor nem vehette volna semmi hasznát. Egyszóval: ez már móka; a darab, a szépség, a költészet ott van, mikor a kis Melchi Gábor ráveti magát a kis Wendla Bergmann-ra, s a kis leány csak suttogni tudja már, hogy ne… ne…! – vagy amikor a derék, aranyos, elragadó Bergmanné kétségbeesett tehetetlenséggel -224- áll anyának készülő tizennégy éves leánya ágyánál, aki ártatlanul és tudatlanul került e szerencsétlenségbe, mert az anyjának nem volt szive őt – ne nevessünk: nemileg felvilágositani!
Ne nevessünk – vagy tán igen? Talán ez a legmeghatóbb, legtisztább édességü jelenet e skurrilitásokkal is gazdag darabban – de talán ez legkevésbbé másolat az életből. Én egyszerüen nem hiszem, nem, ha maga Wedekind, sőt még ha maga a tizennégy éves kis leány mondja is, hogy egy tizennégy éves nagy leány, ha még oly édes, drága és szende is, de nyilvános iskolába jár s beszélt már szolgálókkal és más leányokkal: hogy ez még hinne a gólyában, s a szénapadláson ne tudta volna, hogy mi történik a szénapadláson. Ez lehetetlen – de viszont mindegy, mert ami igy történt, az megtörtént volna akkor is, ha a gyenge Bergmanné helyett maga az erős Frank Wedekind tanitotta volna ki a kis Wendlát a gólya-elmélet hamisságára. Én azt tartom, hogy a gyermek vágyakozása és bujasága nem onnan van, mert titok előtte a nemi élet, vagy mert ocsmányul és kerülő uton világositották fel felőle, hanem, hogy mindez a misztikum, ez a tulfeszültség, ez a reszkető bujaság a visszafojtottságtól van, – attól, hogy nem szabad, ami muszáj, s hogy ezen koedukáció és nemi felvilágositás, mint ahogy végső soron mindegy, hogy a fejletlen gyerek ugy -225- vágyódik-e szerelem után, mint a csitri lány a Vigszinházba, vagy ugy, mint a komoly fiu az egyetemi tanárságra.
Elfogulatlan s mai embernek nem kell bizonykodnia, mennyit vár, mennyi beteg misztikum megszünését, mennyi egészséges természetesség ujrafejlődését, a koedukációtól s a nemi felvilágositástól, s általában minden olyasmitől, ami háromezer esztendő gyötrésétől megrontott idegeink számára megint magától értetődővé tegye, mit ma csak szájjal mondunk s csak az utcafalak firkái vallanak természetesnek: hogy férfi és nő egymásnak valók. Ám ezek hija csak egy s nem is oroszlánrészben oka a gyermek mai nemi nyomoruságának, s eljövetelük igen sokat nem enyhithet rajta. Éppen ez a szép és megrázó emberi dokumentum: a Wedekind darabja; nem azokban a bonyodalmaiban legigazibb-e s legmegrázóbb, melyeket egyszerüen az ébredő test kora vágyódása okoz s okozna a mainál bölcsebb nevelés közepett is – és nem éppen azokon a helyein hihetetlen vagy fantasztikumba vesző-e, melyekre a nemi felvilágositás követelői hivatkozhatnak? Szó sincs róla: ez nem csökkenti költői értéküket, sőt még argumentáló alkalmasságukat sem egészen, de figyelmeztető lehet arra, hogy a gyermekszerelem betegségei nem gyógyithatók mind „aus einem Punkte“, sőt talán egészen épp ugy el nem kerülhetők, -226- mint valamivel kisebb korban a fogzás kisérő nyavalyái. Mellesleg sajnálom, hogy a koedukáció s a nemi felvilágositás eddigi esetei és sikerei germán országokból valók, vagyis olyan fajok köréből, melyek később érnek meg a szerelemre s később sem oly hevesek benne, mint a vérmesebb keleti és déli fajok. Ezzel megint nem akarok e kivánatos intézmények ellen szólani; csupa hasznukat várom, semmi káruktól nem félek; de ebben is figyelmeztetést látok arra, hogy a társas együttélés apró tanitásaitól ne várjunk nagy eredményeket, s ne a nemi felvilágositástól se többet, mint amennyit valamely ügyes tüneti kezeléstől, mely a bajt csak enyhiti, de meg nem gyógyitja s ki nem irtja.
Mert ez a baj, mondom: leggyökerében az, hogy a nemi gerjedelem elébb ébredez az emberben, mintsem hódolnia szabadna neki. Hogy nem szabad, annak egyik oka a mostani társadalmi berendezkedés, mely egyfelől csakis házasságban engedi meg a nemek egyesülését, másfelől ezt is későn, egyre romló megélhetési körülményeink közt mind későbben. Ennyiben lehetséges a gyógyitás, de ennyiben sem olyan kisebb fajta szabadelvü szentelt vizzel, aminő a nemi felvilágositás, hanem valamely nagy, hatalmas, mélységekbe markoló gazdasági változással, mely megváltoztatja egész társadalmi életünket. Ám még ez után is marad, s marad idők végéig -227- valami rendezhetetlenség; a második nem szabad; a természet hebehurgyasága, mely az egyébként még fejletlen, és, ami a nőket illeti, anyaságra testileg alkalmatlan korpuszban már fellépeti a nemi gerjedelmeket. Ezen aztán nem segithet semmi társadalmi vagy pedagógus intézmény; ez egy olyan nemtörődömsége a természetnek, mint aminő például a számlálatlan sok mag tönkremenése, mely közül százezer közt ha egy fogan meg, vagy az a természeti rend, hogy egyik lénynek a másik halálából kell megélnie. A civilizáció, melynek rendbe kellene szednie a természetet, e pontban tehetetlen s összefont karral kénytelen s lesz mindig kénytelen állani; ezen segiteni nem tudunk; ez olyan örök tragédiája az embernek, mint akár az, hogy meg kell halnia, s megmarad, minden társadalmi renden belül, örök témának a költők számára, minthogy a legigazabb s legmegrázóbb tragédiatárgyak mégis csak azok, amelyek az emberi élet eredendő fogyatkozásai körül gyülnek meg, s nem, mint a Dumas filsek, a törvényházak kapuit ostromolják s embereket vádolnak, hanem, mint az Aeschylusok s a Shakespearek: az eget döngetik s az istenek ellen lázadnak fel.
Ez az örök emberi tehetetlenség vegyiti a költészetbe azt a bizonyos Ewigkeitszugot, mely egy-egy költőt sok ivadék költőjévé tud halhatatlanitani. A torz vonások közt, melyekből a Wedekind gyerekgrimaceai -228- és faun-fintorai összealakulnak, mintha egyszer-egyszer ez az Ewigkeitszug is felsejlenék, s igen el tudom gondolni valamely messze jövendőbeli unokámat, aki okos emberül lapozgatva e régi bolond költő irásaiban, közben, mint annak idején az ükapja, a homlokához kap majd, hogy: édes eszem, el ne hagyj!
A Palágyi Madách-könyvének szépségeit maga az Ember Tragédiájának tudós és finom magyarázója: Alexander Bernát is elismeri. Ez elismeréshez szivesen csatlakozik mindenki, aki e rajongó szeretettel, de e rajongás közben sem gyengülő kritikai és történeti érzékkel megirt, némiképpen uttörő munkát elolvassa. Tulzással, igaz, tele van – de a szeretetével, melyben csak a méltatás foka a tulzás, nem az itélet veleje. Noha ez itéleteinek is olykor csökkenti értékét a Palágyi Menyhért régi baja: az idealizmusnak az a naiv fajtája, mely azt hiszi, vét az idea szentsége ellen, ha a hitvány matériának minden órában egy evőkanállal be nem adja a halálos mérget. Ez épp oly tudománytalan elfogultság, mint a Büchnerek materializmusa, mely azt hiszi, meg kell ölnie a bitor ideát, hogy a matériát jogos trónjához juttassa. A naiv materializmussal rég végzett a tudomány, de a naiv idealizmusnak nem szabad azt hinnie, hogy az ő javára. Kevésbbé szent a -230- haza ideája, ha gazdasági talajban keresem a gyökereit? Nem ez a talaj válik-e inkább szentté, hogy az ő gyakorlati kézzelfoghatósága ilyen élő egységben van a legszentebb kézzelfoghatatlansággal? Azzal tisztában kell lennünk, hogy akárhány közön át is a szentségeinket mindig a magunk képére teremtjük, s a magunk céljait, szükségeit és érdekeit szenteljük meg bennük. Ennek tudományos átlátása miért volna a szentségeink profanálása? A mi érdekeink, céljaink és szükségeink miért ne volnának magunk előtt szentek? Az emberi érdeknek miért csak a koporsójára szabadna rátüzni az emberi elme nemesi levelét, s miért ne szabadna már az életünk teljességére rátenni a nemesség koronáját? A Fülöpöknél, kiknek sirboltokba kellett leszállaniok királyi társaságért, többre becsüljük a Napoleonokat, akik maguk teremtettek maguk körül királyokat és fejedelmeket.
Ezt az egy szempontot nem nézve azonban, Palágyi Menyhért kitünő esztétikus magyarázója a Madách költészetének. Sőt talán ott is igaza van, ahol az Alexander Bernát reális érzéke inkább belemagyarázást lát, mint megmagyarázást. Persze, azon nyersen leirva némiképp düntzeresnek tetszenek afféle állitások, hogy a Lucifer-ben Szontágh Pált irta meg Madách, a francia forradalomban a magyar forradalmat, a falansztériumban a Bach-szisztémát -231- – és igy tovább. De Palágyi meg is okolja ez állitásait, még pedig szerencsésen. Madách Imre lirikus lélek volt, vagyis olyan, aki képtelen a világot máskép nézni, mint önmagán keresztül. Ez a világ pedig amily határtalan volt az ő elmélkedésében, annyira szükös volt az ő tapasztalatában. Magába vonult ember volt, társaságba keveset járó, nyilvános életből kimaradt, kinek tapasztalata még csak azzal a szurrogátummal sem bővült, melyet az utazó remetének megad a különböző falvak, városok és országok tornyainak látása. Olyan tudományos szem, mint amilyen a Madáché, az ő legszükebb környezete mikrokozmusában is meglátja a makrokozmust. De olyan magányos ember, mint Madách, lassankint beleszorul abba, hogy a makrokozmust csakis ebben a mikrokozmusban lássa. Palágyi éleselméjüen és megcáfolhatatlanul mutatja ki, mint öntötte már az ifju Madách is az ő magánéletének töprengéseit költői formába, s például az ő házasodó vágyait és töprengéseit mint kristályositotta meg egy herakleszi drámában. Ez aztán megforditva is igaz lehet, s az emberi nagy tragédiákból sem erőltetés kiolvasni a Madách Imre magános tragédiáit. Aki verseket ir a baráthoz, ki a feleségét elcsábitotta, bebizonyitottan nem ismer különbséget az élet s a költészet között. Nekünk, akik például Szontágh Pált az ujságolvasó, a hivatali főnökünket az alárendelt, a szobalyányunkat -232- a gazda szemével nézzük, alkalmasint nem jutna eszünkbe drámát irni róluk. De alkalmasint csak azért nem, mert nem vagyunk költők. Madách azonban költő volt, az életben is költő, ki a szolgabirót is sub specie aeternitatis nézi. Szontágh Pálnak például olyasmit ir egy levelében, hogy szereti őt, bárha cinikus is, mert ez a cinizmus csak csalódásoknak lehet okozata, s ezért szent előtte, mint a görögök előtt szent volt a hely, melyet villámcsapás tett pusztasággá… Ilyen nézéstől a költészetéig csak egy a lépés: az iróasztalig való.
Sokkal nagyobb, s épp ebbe az erejébe vágó gyengesége a Palágyi könyvének a Madách Imre házassági tragédiájának elnagyolása. Madách Imrét – nem Palágyi mondja ki először – hét esztendei házasság után megcsalta a felesége. A nagy költőnek ezt a keserü élményét maga Palágyi döntőnek és korszakosnak itéli a Madách életében és költészetében. Az embernek bizonyára az az első gondolata, hogy nem telt még el akkora idő sem a Madách, sem a felesége halála óta, hogy erről a dologról világosan, pontosan, teljesen és nyugodtan lehetne irni. De Palágyi azt állitja, hogy igen – a dolog ugyis köztudomásu, a Madách-pár rég porlad, beszélhetünk róluk. Fölmerülhet továbbá az a tekintet is, hogy a Madáchék utódait nincs joga érzésükben megbántani még a tudománynak, az irodalomtörténetnek sem. -233- Ezt a tekintetet azonban megdöntötte a nagy költőnek kiváló fia, Madách Aladár ur, ki mint egy megforditott Brutus, az ő fiui érzését antik keménységgel rendeli alá az örök igazságnak. Palágyi Menyhért baráti viszonyban van Madách Aladárral, a könyv függelékében ott vannak a Madáchné összes, urához irt levelei, minden jel arra vall, hogy Madách Aladár teljes fölhatalmazást adott Palágyi Menyhértnek. Még ezeken tul is érthető volna, ha Palágyi visszariadna e szomoru boncolástól. Szabadni szabad, de megtenni nehéz. Ám Palágyit csábitja a nagy föladat, bele is fog, de a keze lehanyatlik. Olyan fordulatok, mint „hosszas volna“, vagy „nem érdemes szóba állani“ – becsületére válnak a Palágyi tapintatának, de ártalmára a pszichológiájának. A kelevényt vagy fölszurja az ember, vagy békén hagyja, de piszkálni nem való. Nem lehet, mint Palágyinál kevésbbé érzékeny lelkek tennék, huszáros vállvonással sem átsiklani a dolgon – ez az eset régi história ugyan, de ebben az esetben uj annak a személye miatt, akin megesett. Hogy groteszkek legyünk, de kézzelfoghatóak: tegyük föl, hogy Shakespeare ugy vált volna költővé, hogy, mint a mesebeli gyerek, leesett a padlásról és betörte a fejét. Bizonyos, hogy az életirójának kötelessége volna ezt a különös esetet végigtaglalni, minden oldalról, minden szempontból, összes lelki és testi vonatkozásaival. Palágyi szemmelláthatóan -234- tisztában van a Madáchné Fráter Erzsébet egész esetével s az itéletét s ennek megokolását is teljesen megformálta magában, de nekünk olvasóknak csak olyan schlagwortok-ban adja meg, mint a ballada-énekes, aki teljesen beavatott közönségnek lantol. Mi a Madách házassági tragédiájába nem vagyunk teljesen beavatottak, főképp, mert Palágyi Menyhért éppen a punctum saliense előtt áll meg: ifjabb Madáchnénak idősebb Madáchnéval, a költő édesanyjával való viszonya előtt.
Ahogy a Palágyi festéséből ismerjük: értjük az imádást, melylyel a Madách-familia e nagy asszony iránt viseltetik, s értjük, hogy ez az érzés átragadt Palágyira is. De ha, és méltán, ez uri nőt annyira tökéletesnek nézi, miért fél attól, hogy az eset minden szálainak föltárásával valami árnyék talál rá esni? Nekünk nincsenek rendelkezésünkre a Palágyi eszközei, de már az ő adataiból és itéleteiből is egészen biztosan láthatjuk, hogy a Madách házassági szerencsétlensége nemcsak a férfi s a nő, hanem az anyós és a menye örök tragédiája is. Palágyinak nem volt kötelessége, hogy igazságot szolgáltasson az urától elszakadt, a posványba mind mélyebbre sülyedt s végtére kórházban meghalt bünös asszonynak: ifjabb Madách Imrénének. De ha megteszi, ha -235- itél – s egészben helyesen itél – itélni nem szabad megokolás nélkül.
Idősebb Madách Imrénéről, a költő anyjáról, nem lehet a legnagyobb tisztelet nélkül irni. Spártai asszonynak lehetne nevezni, ha nem volna a tipikus magyar özvegy uri asszony, ki az ura halála után maga viszi a gazdaságot, maga neveli az árvákat egy kufár okosságával s egy szent lemondásával. Ifjabb Madách Imréné pedig a csinos, temperamentumos tucatasszonyok közül való, kiknek csak magukhoz való eszük van, és szeretni sem szeretnek mást, mint magukat. Ez nem valami szép dolog, de ki tehet róla, hogy olyan, amilyen? Érdekes, hogy ifjabb Madáchné még tenni is szeretne róla; hogy mikor őrajta, a kacér, fiatal, közönséges lyányon, akit idáig csak magafajtáju és gusztusu parlagi gavallérok vettek körül, az előkelő lelkü Madách Imre is rajta felejti a szemét, Fráter Erzsébet is – igy hivták a lyányt – igyekszik olyan lenni, becsületes igyekezettel, mint amilyenek a harmincas és negyvenes éveknek bizonyára ő előtte is tetszetős regényhősnői, s a vőlegényének irt első levelét igy kezdi (1844. dec. 19.): „Isten! kire öntudatom tisztaságával emelem buzgó fohászomat, adj erőt összveszedhetnem zajongó keblemnek érzelmeit, adj erőt egy gyenge s ahoz bátortalan lénynek egy szive ugy mint lelkére ható ostromnak elfogadására!…“ Ettől -236- bizony nagy lépés addig a levélig, melyet Madáchné ir fogságból kiszabadult, de továbbra is Pestre internált urának (1853. jun. 25.): „… igen sok dolgom van, meszeltetek, multkor Anyád küldött 100 frtot, de a cselédek számára semmit, irtál-é, ilyen állapotban meg kell bolondulnom… irjál neki rögtön… ha én irnék, akkor borzasztókat találnék irni, mindazokért, mit én tüle meg nem érdemlettem. Itt küldök 10 pár harisnyát, a nyári slafrokod a ferslagba van, egy selyem ruhát tsináljon Mutsenbacher más derekat, mert igy már nem hordhatom, mond meg néki, hogy derékbe szükebbre és a melybe bővebbre csinálja, 2 kalap Czermánnak és egy mántil, a 2 kalapból válaszszon egyett és tisztitsa és putzolja fel, ha a ritkát választja, ugy ara tegyen fehér pántlikát, ha pedig a sürü szalmát, akkor arra tegyen Schottis pántlikát, a mántlit, ha lehet, tisztitsa ki és tsinálja ugy, mint most horgyák, ha kitelik belüle…“ Ez, mondom, nagy távolság attól a hangtól; Fráter Erzsébet ilyen volt, de bizonyos, hogy jóhiszemüen és becsületes vágyakozással szeretett volna olyan lenni.
Efféle elhatározások igézete eltarthat egy hétig, el a menyasszonyság alatt, el az első mézes esztendőkig, de örökké nem. Főképp, ha az emberrel éreztetik, hogy belelátnak az ő köznapi lelkébe s nem segitik meg benne, hogy ünnepivé váljon. Idősbb -237- Madách Imréné, a müvelt, előkelő és tökéletes asszony, vérző szivvel nézte, hogy az ő nagy fia mint hoz a házhoz ilyen közönséges teremtést, s ez a „közönséges teremtés“ jól látta, hogy őt látják. Azt még egyszer ne feledjük, hogy lett legyen ez a Fráter Erzsébet bármicsoda közönséges teremtés, ő nem tehetett róla, hogy ő az, a hiba ott van, hogy a Madách Imréknek mért tetszenek ilyen közönséges bábok s mért nem a két lábon járó Conversation-Lexikonok? Ha egy Madách Imrének ilyen nők tetszenek, Fráter Erzsébetnek mért tessenek a Madách Imrék, a tépelődő, ábrándozó, társaságkerülő, gyöngéd, de éppen nem mulatságos Madách Imrék, s mért ne afféle magához illő parlagi gavallérok, mint amilyenekkel az urát megcsalta? Leánykorában Fráter Erzsébet erőt vett ezen a természetén; maga is szégyellte maga előtt, s mikor ő, a szegény lyány, hozzáment a jómódu, előkelő s finomlelkü ifju urhoz, bizonyára nemcsak számitásból tette – amely számitást különben a mi mai társadalmi viszonyaink közepett nem lehet lyánytól rossz néven venni – hanem becsületes szándékkal ment hozzá és sok szép reménységgel. De bizonyos, hogy nemcsak ő csalta meg az urát, hanem ő is megcsalódott. Az urának anyja megvetette őt, amiben az anyának, az ő emelkedett szempontjából, igaza volt, de a menye ezt maga csak nem ismerheti el, főképp mikor ő tudja, -238- hogy ő mennyire tele van jó szándékokkal. Ilyesmiért az asszony mindig az urára haragszik. De haragudhatott másért is. Ő egy előkelő megyei ur feleségének életét várta és várhatta Madách Imre mellett, – a hivataloktól s a társas élettől visszavonuló költő mellett pedig csak egy neki éppen nem való, kontemplativ életet oszthatott meg. Végre pedig a várt jó módot is megnyirbálták a család folytonos pörei és osztozkodásai. Ilyen körülmények közt nem érdemes idealistának lenni s nagyon el lehet gondolni, hogy az unatkozó asszony a már akkor házukba járó későbbi csábitójával, a parlagi gavallérral, ugy maradhatott olykor négyszemközt, mint ahogy olyik uraságba cseperedett asszony ki-kiszökik a cselédszobába trécselni. Mindazonáltal hét évig hű volt az urához, akit 1852 augusztusában ugy fogtak el, amint éppen felolvasgatott a feleségének. A feleség alkalmasint nagyon unatkozott e felolvasás alatt és a Schottis mantilra gondolt és H. F. urra, ahogy Palágyi az első csábitó nevének kezdőbetüit közli. De az asszony csakhamar nem ért rá unatkozni. Az ura más állapotban hagyta otthon, két kis gyerekkel, ugylátszik, pénz nélkül, a Madách-birtokokat pedig lefoglalta az osztrák. A fiatal asszony, akinek soha életében efféle gondjai nem voltak, egyszerre csak a legválságosabb helyzetbe jutott. Mindenkinek az volna első gondolata, hogy az -239- anyának, a család tulajdonképpen való fejének kéne itt segitségre sietni, de az maga is szükében volt a pénznek s tán a nőket is maga szerint mérte. „Ha én tudom tizennyolc esztendő óta vinni a gazdaságot s nevelni a gyerekeimet, tudja ő is…“ Ifjabb Madáchné bizonyára nem igy gondolkozott; ő csak a gazdag és gőgös anyát látta, aki őt ilyen állapotban itt hagyja vergődni, és, asszonyi logikával, az urát gyülölte meg az anyósa miatt. Maga az, hogy az ura fogságban van, ezt az érzést nem igen enyhithette, mert az asszony, ugylátszik, elejétől fogva tudta, hogy a dolog nem nagyon komoly s az apja, Fráter alispán, hamar kijárja, hogy Madách Imrét szabadon bocsássák. Azokban az időkben nagyobb és szörnyübb dolgok estek meg minden családban, a Madách-családban is, hogysem ilyen kisebb incidensek nagyobb emóciókat keltettek volna. S még egyet emlitsünk: hogy az asszony más állapotban volt, amikor egyfelől minden asszony módfelett tudja magát sajnálni, hát még a született egoista, – másfelől, köztudomás szerint, a megzavart fizikai egyensuly megzavarja a lelket, s főképpen az erkölcsöt. Számitsunk még, legalább célzással, egy harmadik szempontot, – azt, hogy a léhább asszonyi gondolkodás a lelke mélyén a szerelmet éppen nem tekinti olyan mélységes dolognak, mint az erkölcsi felfogás; főképpen olyankor s olyan állapotban nem, melyben -240- annak semmiféle ujabb természetes vagy jogi következései nem lehetnek. Vegyük számba a közönséges asszony ismert lelki-tipusát, melynek akarata nincs, csak makacsságai vannak, amelyet ennélfogva minden akarat szuggerálhat, csak elég zavartalanul hasson rá s még jobban szuggerál a saját magának legcsekélyebb megkivánása vagy dacossága, könnyelmüsége vagy elkeseredése is. S vegyük számba végre azt a bizonyos H. F. urat, aki most zavartalanul és ellensuly nélkül settenkedhetett a minden tekintetben érdekes asszony körül, ki nemcsak a magának való embert, hanem a bajban való egyetlen segitséget is láthatta benne. Az asszony izgatott volt, dühös volt, beszámithatatlan volt és boszut esküdött az anyósa ellen, aki – az ő érzése szerint – mindennek az oka. A dühös, izgatott és beszámithatatlan asszonyi logika szerint ennek a boszunak csak egy módja volt, – az, amit a többször emlegetett H. F. ur nyugodtan vágott zsebre.
Hogy aztán, mikor az asszony 1853. áprilisában lebetegedett s májusban a kiszabadult, de még Pesten internált férjet meglátogatja, H. F.-et is titkon Pestre rendeli; hogy a hazatért asszonynak a Pesten maradt férjhez irt leveleiben egy nemes, nagy és tiszta ember legotrombább és legbántóbb módon való megcsalatásának és kijátszatásának vérlázitó képe tárul elénk; hogy később H. F. ur után M. M. ur -241- következett, utánok más urak, s a Madách hazatérte után nemsokára a, ha nem is törvényes, de valóságos váláson át egészen a váradi ispotályig 1854-től 1872-ig a Fráter Erzsébet élete egy folyton eső lejtő: azt természetesnek itéli mindenki, aki tudja, hogy a csók kötelező, hogy a szerelemben nincs első lépés, amely után második ne következnék, s hogy az erkölcs olyan, mint a bolognai üvegcsepp: a legnagyobb ütést is keményen állja, de ha egy csöppet sikerül belőle letörni, az egész porrá esik. Ám hogy ezt az első csöppet valóban tragikus végzet törte le a Fráter Erzsébet erkölcsi egyensulyáról, azt legjobban az a naivság bizonyitja, melylyel azt hiszi, hogy ezt az egész dolgot, ha meg lehet érteni, meg lehet bocsátani, s az anyósához fordul közbenjárásért, hogy beszélje le fiát a válásról. „… az igaz, hogy sok részt magam vagyok oka, mert nem keletet volna engedni némi fájdalmaktul magamat anyira elragadni, de elhagyatva és ellenem annyian ármánkottak és én benem a datz erőt nyerve…“ ezt irja könyörgő levelében az anyósának. Bizonyára: ha nem rosszaság, naivság azt hinni, hogy daczból jogunk van az árulásra s a jóvátehetetlent jóváteheti a bocsánat, – de még itt is van valami asszonyi logika a Fráter Erzsébet gondolkodásában. Ha Madách Imre nem kénytelen ellökni magától Fráter Erzsébetet, ki tudja, Fráter Erzsébet az asszonyiság -242- külön törvényeivel nem cáfolja-e meg az erkölcsi lejtő szigoru törvényét?
Mahadőnek, ha magának való istennőt nem talál, ugy látszik, jobb agglegénynek maradnia, mint földi nőt emelni magához. Mert Mahadő istennek tökéletes, de férjnek unalmas.
(1901.)
Nemrég egy bácskai kollegám keményen nekem támadt, amiért egy sikkasztó pénzeslevélhordóról olyasmit mertem irni, hogy titokban sokaknak tetszett a betyár. Az én tisztelt kollegám alighanem félreértette az én ártatlan kis mókámat. Igazán sokat kéne bizonykodnom, hogy előttem az olyan levélhordók, akik nem sikkasztanak, hanem becsülettel megelégszenek a maguk kis fizetésével s ujesztendei borravalójával: sokkal, de sokkal vonzóbbak, kedvesebbek és tisztelni valóbbak, mint az a levélhordó, aki sikkasztott? Azt hiszem, józaneszü és becsületes embernél e felfogás annyira természetes, hogy nem kell külön kiirnia s figyelmeztetni olvasóit, hogy bármit mond egyebet, azt csak e korlátozással értsék. De ki meri állitani, hogy egy szegény levélhordó, ki beteg családja miatt keveredik sikkasztásba, nem kedvesebb előtte, mint például a közjegyző, ki árvák vagy özvegyek pénzét sikkasztja el? Az oka? Ügyvédbojtár koromban volt irodánkban egy vén -244- irnok, afféle fél-szolga faktótum, ki ha sora került, jobban értett a dolgunkhoz, mint akármelyikünk vizsgázott vagy diplomás ember, de legjobban ahhoz értett, mint kell a bélyeget átnyalni egyik meghatalmazásról a másikra, megkárositván ezzel a kincstárt naponta két-három forintokkal. Valahányszor egy ily bélyeget lefejtett, sohasem mulasztotta el átnyalás közben csillogó szemüveggel megjegyezni: „A kincstárt pedig egye meg a fene!“ Ez az; ez a mi titkos érzésünk, melylyel a sikkasztó levélhordót nézzük, s melylyel jobb szivvel veszszük, ha a kincstárt tiz millióval kárositják meg, mintha egy szegény özvegynek öt hatost lopnak ki bugyellárisából. Ez alighanem illogika, mert ha a kincstárt nagyon megdézsmálják, az nekünk is, az özvegynek is alkalmasint többünkbe van fejenkint öt hatosnál. De sokkal több ideig volt a mi kincstárunk török meg német, s most is sokkal több here hizik az állam pénzén, hogysem a logikánk hiznék tőle.
Nem első eset különben, hogy az én opportunista erkölcsi felfogásom szemet szur jóhiszemü, sőt jó szemü embereknek is. Emlékszem: a panamino idején mily rossz néven vették tőlem, hogy ez az eset a Crispiről való nagy véleményemen nem változtatott. Az eset, erre is emlékszem, az volt, hogy az öreg Don Ciccio, de még a felesége is, Donna Lina, keményen sápolt a hamisságon épülő Banca -245- Romana pénzéből, sőt a Panama-vállalatéból is. Azóta efféle eset kisült többek közt a szent és dicső Krüger apóról s az ő többi, majdnem valamennyi félistentársáról is, ami nem csorbitotta nimbuszukat, noha az öreg maga sem tagadta, hogy őt is, mint elnököt, de az ő egész minisztériumát meg volksraadját is minden Transvaalban kereskedő bank-, vasut- vagy bányatársaság megvesztegette, s ez, tette hozzá, természetes is volt, mert az ő fizetésükből nem lehetett megélni. Ugyanezt bátran elmondhatta volna Crispi is, mert olasz ügyvédül vagy bankárul meg lehet élni, de miniszterül, ha az ember különben nem gazdag, alig. Igaz, hogy ama rossz néven vett cikkemben éppen csak pedzettem, hogy bármennyivel dicsőbbek előttem a Washingtonok s a Deák Ferencek a Crispiknél és más banditáknál: számot kell vetnünk azzal, hogy nem minden nagy, hasznos és örök érdemü ember egyben becsületes is; a fő sulyt akkor annak bizonyitására vetettem, hogy a Crispi esetét igazsággal nem lehet kijátszani a polgári uralom jogosultsága ellen, mert a panamák s a panaminók nem ez ellen bizonyitanak, szemben a lehanyatlott egyházi, nemesi és fejedelmi uralommal, hanem csak azt bizonyitják, hogy a polgári uralom erkölcsösebb és becsületesebb a hajdaniaknál, mert mig ezek természetesnek itélték vagy elleplezték -246- a disznóságokat, polgári uralom alatt az effélék rendre kisülnek s keservesen büntettetnek.
Persze: a Washingtonok, a Deák Ferencek… Félek, hogy a nagy és tiszta Washington annyira magában álló példa, s annyira összefügg az akkor szinte szüz amerikai föld külön körülményeivel, hogy történelmi normául fel nem állitható. Nekünk is voltak efféle alakjaink – sajnos, szerencsétlenebbek, mint ő. Ilyen volt, szeplőtelen és dicső: második Rákóczy Ferenc is. De mily erőtlen vezér volt ő, mily gyenge politikus, mily ábrándos diplomata! Az ő élete fenséges tragédiája, mélabus végével: mily kevés hasznot hajtott nemzetének! A nálánál szerencsésebb elődök: a Bocskayak, a Bethlenek más fából faragottak. Nem kevésbé becsületesek, de sokkal kevésbé idealisták. Nemcsak hadat izenni tudtak, de fele árban kiegyezkedni is, és nemcsak a hazát mentették meg, de gondoltak lengyel vagy egyéb koronákra is vagy birodalmi hercegségre, vagy legalább is valami jó helyre való beházasodásra. És Deák Ferenc? Deák Ferenc a haza bölcse volt már huszonöt éves korában; bölcs volt, mikor a zalai véres követlevelet elfogadni nem akarta, bölcs volt, mikor a Habsburg-ház letétele után visszavonult birtokára, s bölcs volt, mikor kimondta a fenséges igét, hogy ő a császártól Königgrätz után sem követel többet, mint követelt Königgrätz előtt. S már most: kényes -247- és a mi detektiv-ideinkben veszedelmes dolog e mai tárgyam kapcsán s Crispi Ferenccel párhuzamban emlékezni meg Kossuth Lajosról, – de a mi nagy hősünk minden életrajza megemlékszik a zempléni ügyvéd viharos ifjuságáról, mely annyit mindenesetre mutat, hogy e nagy egyéniségben több lélek lakozott és viaskodott egymással, s hős volta azon kezdődött, hogy, mint a földalatti folyamok: megtisztult, mielőtt a fölszinre tört. Ezek után kérdem: ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc a véres követlevelet elfogadni vonakodott, mind csupa olyan ember van e hazában, kinek ugyancsak nem kell véres követlevél; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc visszavonult birtokára, mind csupa olyan ember van e hazában, ki visszavonul a magánéletbe, mert nem akar letérni a törvényes utról; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferencnek Königgrätz után sem kellett több, mint kellett Königgrätz előtt, mind csupa olyan olyan ember van e hazában, akinek nem kell a több és elegendő az elég: vajjon Deák Ferenc Königgrätz után is megkapta volna-e azt, amit nem kapott meg Königgrätz előtt? Deák Ferenc gyakorlati politikus volt, aki jól látta, hogy Magyarország magában meg nem állhat, sem, idegen nemzetiségei miatt, szláv konfederációban: nem marad egyéb hátra, mint az Ausztriával való házasság. De ha ugyanekkor nincs az az ábrándos, kalandos hajlandóságu Kossuth Lajos, -248- aki könynyel és szavalással két hemiszférát tudott lázba ejteni a magyar ügy mellett; ha nincs ez a hihetetlenül naiv diplomata, aki sorra becsapatja magát Palmerstontól, Cavourtól, Bismarcktól s III. Napoleontól; ha nincs ez a vérmes lelkiismeret, melynek izeneteit nem fagyasztja ajkán a tudat, hogy otthon sorra akasztják, akiknél ez izeneteit megtalálják – egyszóval: ha a magyar emigráció minden balsikerei után mégis az osztrák előtt nem áll a fenyegető lehetőség, hogy bármily eszeveszett oktalanság volna, Magyarországtól kitelik, hogy megint forradalomba áll: bizony nem kaptuk volna meg azt a keveset sem, ami Deák Ferencnek elég volt. Kemény Zsigmond, a magyar géniusz egyik legértékesebb megtestesitője, Forradalom Után cimü röpiratában hajmeresztő dolgokat mesél arról: a Madarász Lászlók s más ily könnyü életfelfogásu férfiak mint terrorizálták őket értékesebbeket s mérsékeltebbeket, mig kierőszakolták a végzetes függetlenségi nyilatkozatot. Való igaz, e nyilatkozat végzetes volt s az volt az egész szabadságharc és forradalom. De bármily kiváló férfiu volt is Kemény Zsigmond: politikai képességre s becsületes hazafiságra nem mind állottak mögötte azok az Apponyi Györgyök, Majláthok és Jósikák, kik a negyvenes és a hatvanas évek derekán megpróbáltak másfajta politikát csinálni, mint a negyvenkilencediki terroristák. -249- Csakhogy ez a politika, melynek során, ha győz, Magyarország ma jó, ha ott tartana, ahol Galicia meg Csehország: a magyar konzervativok politikája ugyancsak nem tetszett s méltán nem tetszett Kemény Zsigmondnak. Széchenyi István, ki lelkében a konzervativokhoz huzott, az ő démoni Blickjében a Bach urék kulturgőgjével szemben lángoló haraggal veszi védelmébe a magyar tiltakozást, – még Rózsa Sándort, még a szegénylegényeket is.
Hogy visszatérjünk Crispire: mi ránk a nápolyi s sziciliai Bourbon-uralomról csak radikálisoktól szinezett kép maradt. Bizonyára: aljas uralom volt, de lehetetlen, hogy szelidebb hurjai is ne lettek legyen, hogy a dinasztia s az ország között egy pár olyan szál is ne szövődött volna, melyet hideg szivvel lehetett csak szétszakitani, s mindenesetre két hatalmas erkölcsi erő lakott erkölcstelenségében: hagyomány és tekintély. Nem gondolják, hogy a léleknek nagy és hideg előitéletek nélkül valósága kell hozzá: habozás és könyörület nélkül széttépni ama szálakat, s a kalandor vakmerő önbizalma, senki ember létükre azt érezni: vagyok olyan legény, mint ti, s tulemelkedni a hagyományon és fittyet hányni ama tekintélynek?! Csak az a Crispi, aki fütyült a bigámia-ellenes törvényre s nyugodtan vette nőül állitólagos első felesége életében a másodikat: csak az fütyülhetett -250- Nápoly és Szicilia s az egész legitimista világrend hagyományaira és tekintélyeire – s ugyanazon Crispi, ki fölötte állónak érezte magát a rendes tisztességi és illedelmi törvényeknek, az érezhette magát az ólomgolyók hatalma felett állónak is. Vagy megforditva: ugyanazon Crispi, kinek vakmerő ereje s hatalmas elfogulatlansága hősi időkben hős tetteket szült: a rend s a béke közönséges ideiben közönségessé vagy akár ocsmánynyá törpült. De még ekkor is: csak az a Crispi, ki baromi módon tudta elgázolni a szegény földmivesek forradalmát és volt szabadsághős létére vérbefojtani a nép szabadságmozgalmát: csak az a Crispi tudta cinikusan megtagadni saját multját és szövetkezni a poroszszal s az osztrákkal, s ezzel körülbelül megmenteni Olaszországot. S Garibaldi, ez a dicső nagy gyerek, hamar akasztófára jut vala s elveszti hazáját, ha nem állanak mögötte az ilyen betyár Crispik, az elfogulatlan Cavourok s a minden hájjal megkent Viktor Emánuelek. Gyerekes emberek, rókák, kalandorok – de mit tegyünk? Rendes és tisztességes polgárok nem igen döntögetnek trónokat, hanem azt mondják: haj, haj, nem jól van ez igy! Aminthogy nagykoru emberek sem igen épitenek barrikádokat, hanem ha a főutcát elállják a zsandárok, vérző szivvel fordulnak be a mellékutcába!
Röviden: a történelem vajudásainál való bábáskodáshoz -251- olyan tulajdonságok kellenek, melyek ritkán találtatnak a rend s az erkölcs tiszteletének amaz elegyében, mely a tisztelnivaló polgártársat teszi. Nem mondom, hogy ez jól van igy, de azt mondom, hogy gyakorta igy van, s nagy embereinkkel gyakorta ugy vagyunk, mint a szeretőnkkel: jobb szeretnők, ha tisztességes volna, de akkor nem is volna a szeretőnk!