KISBÁN MIKLÓS

A HALDOKLÓ OROSZLÁN

KISBÁN MIKLÓS

A HALDOKLÓ OROSZLÁN

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

1914

Minden jog fenntartva.

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

-5-

A haldokló oroszlán.

Goszpelda tisztelendő föl- s alájárkált a szobában. Ebéd után mindig így tett, hogy el ne nyomja az álom, mivelhogy a gyomra, ez a gonosz, rest gyomor, menten fölmondta a szolgálatot, ha étkezés után el talált aludni. Tehát járkált föl, le. Évek óta a szobának mindig ugyanazon a két oldalán ment végig, úgy hogy a végpontokon, ott, ahol megpördült a széles, lapos, hiúságnélküli cipőnek a sarka, a padló úgy meg volt kopva, mintha esztergáltak volna rajta. Az egyik kopás az ablaknál volt, a jobboldalinál, onnan járt az útja az íróasztal előtt el, el szögben a kályha mellett, egészen a túlsó sarokig, a Lourdesi Mária-szoborig, amely alatt kis örökmécses égett. Annál fordult vissza, ott volt a másik kopás, és ment vissza a nyoma, a kályha előtt, vissza az ablakig. Sok százszor megjárta ezt, újra, meg újra, végnélkül. Ahogy ilyen rendszeresen járkált, s a kora szürkületben fekete reverendája fölött csak kopaszodó -6- feje fénylett, széles, duzzadt, halavány arcát valami óriási óraingának nézte volna az ember.

Egyszerü lakás volt. Két ablak tekintett az utcára, köztük könyvespolc, abban szép rendben egyházi és ájtatossági művek. Öreg karosszék is állt ott, ebben üldögélt a tisztelendő úr, ha olvasott. A baloldali falon, ahol az ajtó nyílt a hálószobába be, kétfelől két fametszet lógott, két modern, olcsó szentkép. E képeknek nem volt rámájuk, hanem csipkésen kiszabott, kilyukgatott széles papirszegélybe voltak fodrosan foglalva, mint amilyet torták körül lát az ember, csakhogy ez még ki is volt himezve szépen selyemmel, keresztek és égő szívek váltakoztak rajta. Valami régi hívének volt az ajándéka, egy vén kisasszonyé, rég meghalt szegény, – az varrta ki olyan nagy szorgalommal. A képek elporosodtak, a fodros papirosszegély is, s a himzés is elfakult, bár egykor a keresztek kékek voltak, mint az ég, és az égő szivek pirosak, mint a szerelem. Jobban is talált így a szobába, amelyben egyszerü szürke volt minden, még tán a levegő is. Csak két tárgynak volt színe: aranyos talapzatán a kék- és fehérruháju, rózsás arcu, festett cserépszobor, a Lourdesi Máriának, és a másik oldalon egy nagy térképnek, az íróasztal fölött, Keletázsia térképének.

Goszpelda tisztelendő életében szimbólum volt mindakettő. Az egyik a nagyratörést, a heves, rajongó extázist, a másik a lemondást, a csöndes megnyugvást, a kevéssel való beérést jelképezte.

Keletázsia nagy fali térképe ifju éveiből származott. Fiatal pap korában misszionáriusnak készült, -7- megtanult két keleti nyelvet, némi orvosi és természettudományi ismeretet is szerzett s legnagyobb vágya volt, hogy a távol Kelet pogányai között az igét terjessze, s ki tudja – az Ur kegyelméből még a mártirok koronáját is megszerezze.

Dacára tanulmányainak és ismert buzgalmának, vágya nem teljesült. Gyönge egészsége alkalmatlanná tette a misszióra. Itthon kellett maradnia s minden, ami ifjukori buzgó ábrándjaiból megmaradt, némi lemondó fájdalmasság, kielégíttetlen tettvágy mellett ez a szép térkép volt, amelyen Kina sárga volt, mint rendesen, Szibéria zöld, Japán haloványpiros, a tenger pedig kék volt, ahogy tengerhez illik. A Lourdesi Máriát személyesen hozta éppen Lourdesből. Ez volt a legnagyobb utazás, amelyet valaha tett, azt is alig birta meg gyöngegyomru szervezete. Nagyon elcsigázta, elővette ez a zarándok-út. Ekkor mondott le minden nagyobb tervről. A csodatevő szűz közbelépésének tulajdonította azt a lelki békét, amely ott megszállta. Belátta, hogy a Gondviselés, amidőn betegesnek, kákabélünek teremtette, nem rendelte őt távol országokban való buzgólkodásra, hanem kifürkészhetlen bölcsességében itthon akarja hasznosítani az ő szolgáját. És mivel erős hitü, alázatos lelkü ember volt, megnyugodott és nem tervezgetett többé.

Ahogy föl s alá járt Goszpelda tisztelendő a sötétedő szobában, az ablakhoz érve, mindenkor kitekintett az utcára. Azt nézte, hogy az ő nagy ellensége, a tanár nem megy-e rendes sétájára. Amióta a hírneves professzor hetvenedik születése napján -8- nyugalomba vonult, mindennap itt ment el a tisztelendő ablakai előtt, mert a véletlen úgy hozta, hogy az az ember, aki materializmusával, ateista tanításával az egész hívő világot megbotránkoztatta, aki apostolává lett a dogmákat döngető természeti kutatásnak, az az ember, aki elsőnek foglalta egybe a Darwinok, Huxleyk, Haeckelek eredményeit és a legújabb, a saját búvárlatait egységes rendszerbe, az az ember, aki százezreknek hitét mérgezte meg s akinek neve körül százezrek álltak harcban egymással, – éppen az az ember költözött oda a szomszéd villába, a hitbuzgó pap mellé.

Ruganyos léptekkel, hatalmas nagy karjait távol a testétől lóbálva, így vonult át minden délután a tanár herkulesi alakja a tisztelendő ablakai alatt. Inkább valami megvénült díjbirkózónak a benyomását tette volna, ha e föltevésre rá nem cáfol óriási széles homloka s a kor dacára is szokatlan ragyogásu világos szeme. Egészségesen piros volt az arca, olyan erőteljes szinü, hogy sötétnek tetszett a megőszült szakáll mellett.

Rendszerint köszöntek egymásnak, a pap alázattal hajtotta meg a fejét, a tudós pedig megemelte sörényszerü fehér haja fölött a széles karimáju puha kalapot és barátságosan mosolygott. Csak akkor nem történt ez így, ha a tanár az asszonnyal ment ki, azzal a sovány, öregedő asszonnyal, akivel vadházasságban élt majd egy félszázad óta, akit úgy tartott, mint a feleségét és mégsem vett el törvényesen, még ebben is fittyet hányva morálnak, a társadalmi rendnek, a vallásnak. Ilyenkor Goszpelda -9- tisztelendő visszavonult az ablaktól, hogy ne kelljen köszönnie.

Az egész emberi nemben csak ez az asszony volt, akire Goszpelda nem tudott keresztényi szeretettel tekinteni. Hiszen azt mondották: az asszony volt mindenkor a tudós rossz szelleme, az, aki a száraz, tárgyilagos természetbúvárlattól eltérítette a rendszer-alkotás, a filozófiai összefoglalás felé, aki ösztökélte arra, hogy levonja a biológiai kutatásainak bölcseleti eredményeit s így harcra küldte az egyház és tanítása ellen, ahogy a faltörő kost nekilendítik a vár falának. Legelső és legfanatikusabb tanítványa volt; mesélték róla, hogy amidőn egyszer, régen leégett a tudós háza, ő ment be a tűzbe, a biztosnak látszó halálba és kimentette főmunkájának kéziratát, éppen annak, amely annyi hitet rontott meg. Kihozta valóságos lángtengerből, csodás módon, még a papir széle sem perzselődött meg, ő maga is csak a kezét égette meg egy kissé. A sebhely most is virított még a kezén, mint a szerelemnek és a pokolnak stigmája s már ezért a történetért is valóságos démonnak tartották némelyek.

Goszpelda csöndesen keresztet vetett, mialatt azok karonfogva elhaladtak. Csak azután ment újra az ablakhoz és nézett utánuk. Egyforma lépéssel ment az öreg pár, látszott egyöntetü mozgásukon, hogy egy emberöltőn át egymással jártak. Ilyenkor a szegény, beteges pap önkéntelen elmélázott a Gondviselés látszólagos igazságtalansága fölött, aki megengedte, hogy éppen azon a távol-keleten, hová ő, Goszpelda, a hit dicsőségére vágyott egykor, ahová -10- nem tudott eljutni, hogy éppen ott gyűjtse tudományos anyagát ez a modern antikrisztus, – aki eltűrte, hogy hatalmas munkaképességével bár átkos, de óriási hírnévre tegyen szert, – hogy végigélje az életet egy szeretett nő mellett, és még agg korát is ilyen erőben, ilyen derülten hordozza, – míg ő, ki húsz évvel is fiatalabb volt… De mindig elűzte az ilyen bűnös, írigykedő gondolatokat, s meg is vezekeltette magát értük.

A tisztelendő azonban ezen a délután hiába nézett ki az ablakon, ma sem tünt föl az öreg tanár alakja. Már vagy négy napja nem mutatkozott. Pedig bizonyosan a városon van.

Biztos először is azért, mert reggelenkint a tanárék szakácsnéja bevásárolni ment, mint rendesen, őt is jól ismerte Goszpelda, hiszen az ateista szakácsnéja vallásos volt és eljárt a templomba. Biztos volt másodszor, mert a tisztelendő úr tegnap, úgy véletlenül elment a szomszéd villa előtt. Az ablakok nyitva voltak s az egyikben látta, világosan látta azt a szikár, öregedő asszonyt. Mozdulatlan állt ott, összevont szemöldökkel és sárga szeme merően bámult ki az utcára. Goszpelda is ott állt hosszan, mintha meg lett volna igézve, ahogy a fürj megdermed a vizsla nézésétől. A nő aztán eltünt az ablakból. És a papnak eszébe jutottak régi történetek succubusok, incubusokról, szent párbajokról, amelyet ördögökkel, őrző démonokkal vívtak szolgáló szellemek ellen, akik járnak, járnak az ember után, mint a farkas és a végén megeszik a lelkét… -11-

A tanár sohasem vált meg az asszonytól, még pár napra sem; ha az itt van, ő is itt kell legyen. De vajjon miért nem jár ki? – gondolta Goszpelda, – vajjon miért? És aztán hirtelen egy gondolat cikázott át az agyán: talán beteg?!

És ez a magyarázat úgy jelentkezett, mint a nagy, a következményekben gazdag gondolatok, egyszerre jelentkezett minden körülményeivel, lehetőségeivel, sikerektől terhesen. Olyan dús volt ez a gondolat, hogy Goszpelda hirtelen behunyta a szemét a pápaszeme mögött, mintha káprázott volna az esetleges jövendő dicsőségtől, és hogy bűnbe ne essék, erőszakkal másra gondolt. De föltette magában, hogy holnap a végére jár.

Másnap megleste a szakácsnét és megállította. Megkérdezte. Ugy volt.

A nagy, a hatalmas, az erős tudóst, a prófétát, az istentagadót, hitgunyolót elérte az Ur keze. Beteg. Nagyon beteg. Szélütés érte.

I.

Az öreg úr ágyban feküdt. Óriási teste alá volt támasztva temérdek párnával. Ritkuló göndör ősz haja úgy vette körül a nagy koponyát, mint az oroszlán sörénye. Az arca halvány volt, de a kitágult apró véredények kékes-pirosas hálót írtak reá. Aludni látszott.

Az ágy lábánál ült az asszony. Ötödik napja, negyedik éjjele, hogy ott ült, le nem feküdt, mióta -12- a baj történt. Semmi fáradtság sem látszott rajta. A tanár arcát nézte merően, kitartó figyelmes nyugalommal és sárga szemében olyan szeretetteljesen alázatos kifejezés ült, mint a kutyák szemében, midőn urukra néznek. A kezében egy kendő volt, mellyel időről-időre letörölte a beteg szájából kifolyó nyálat. Egyedül ő ápolta. A tanár teljesen tehetetlen volt a szélütés óta; egyik oldala egészen béna, a másik, a baloldala is csak alig mozdult kissé; beszélni nem tudott. Ha akart valamit, dadogó nyöszörgés tört ki belőle, nem is emberi hang. Csak a nézésében volt valóban élet.

Nem értette senki, mit akar, sem az orvos, sem egyetlen cselédjük, a szakácsné. De az asszony értette. Értette a tekintetét, alaktalan gyügyögését, tehetetlen kezének mozgását. Talán a gondolatát olvasta, mert sohasem tévedett, mindig eltalálta rögtön, mi kell, úgy értette, mintha fenszóval beszélne, úgy, ahogy az anyák a csecsemőt értik. Ugy ápolta, akár valami óriási néma gyermeket. És mindig ott ült az ágy lábánál szótlanul, nyugodtan, mint valami nagy, sovány, hűséges kutya.

A beteg ágya a tágas könyvtárszobában állt; ide szállították ki a közös hálószobából, miután megtörtént a baj, mert a könyvtár ablakai a kertre nyíltak, egész nap nyitva lehetett őket tartani. Pedig hát levegő kell, levegő. A függönyök le voltak bocsátva. Csend volt.

Csupán az óra ketyegett ott hátul, valahol. Csend volt.

A tanár fölnyitotta a szemét. Lassan emelkedtek -13- a szemhéjjak, lassan, folytonosan. Föhaladtak a pupilla fölött, föl a kék szemgolyó felső széle fölött is el, a fehérje előbujt fölül is, nyíltak, mind nyíltak tágabbra, tágabbra, ijesztően tágra. És a tekintete rémült volt, mintha valami rettentőet látna! Mereven bámult előbb, mint valamely új, iszonyatos fölfedezés láttára, azután kétkedve megindult a két szem körül a szobában, borzalmas csodálkozással, mintha ismeretlen és rettenetes helyen volna. A szemgolyók rémesen forogtak. Ahogy úgy kidülledtek a szemgödörből, magán a forgásukon látszott, mint járják hosszant a termet. Körülhaladtak véges végig a hosszu könyvsorokon, – mentek, mentek, – akárha kezek tapogatnák sorban a könyvek egyhén fénylő hátát.

És a szemek vissza-visszatértek egy polchoz; mindig ugyanahhoz a polchoz. Oda tértek vissza, ahol a saját művei álltak, az ő nagy, halhatatlan művei, a tanulmányok, fölolvasások gyűjteményei és két világrendítő munkája. Ott tapogatódzott a tekintete a széles bekötéseken, mintha megdöbbentőt olvasna rajtuk, bennük, mintha új színben, új világításban látná az ő gazdag tudományos multját.

Mindig ide, a saját lelke szülötteihez tértek vissza a tágranyilt ijedt szemek; vérfagyasztó volt látni, a kiülő szemgolyók miként forognak.

Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a beteg homlokát.

– Mi baj? – kérdezte meleg, tompa hangján, – mi baj?

Az öreg a kéz érintésére mintha megnyugodott -14- volna; behunyta ismét a szemét és nem mozdult, akárha az az ismerős kéz kitörülte volna agyából rettentő bántó gondolatot.

Az asszony állva maradt mellette. Először történt életében, hogy nem értette meg a kívánságát. Vajjon mit akarhatott? Mi rémítette? Miért nézett ezzel a borzasztó kifejezéssel a saját könyvei felé?

És hosszasan állt ott gondolatokba merülve.

Az előszobából csöngetés hallatszott, aztán kisvártatva még egy. Az asszony kiment ajtót nyitni. Goszpelda tisztelendő állt a küszöbön.

– Mit kíván? – kérdezte az asszony.

– Goszpelda vagyok, a szomszédjuk, – kezdte a pap, – a szomszédjuk, Goszpelda…

– Mit kíván? – kérdezte az asszony újra.

– A tanár urat keresem, hallottam beteg…

– Beteg. Nem fogad senkit. Különben sem igen fogad senkit.

– Igen, hallottam, hogy beteg. Éppen azért jöttem, – és ismételte, – éppen azért jöttem.

Az asszony szemében gyanakvó fény villant.

– Nem fogadhat, rosszul van, – felelte ridegen.

De a pap folytatta:

– Tudom, hallottam. Éppen azért jöttem. Kérem, eresszen be mégis. Oh, csak egy percre, nem fogok zavarni, hiszen én megszoktam betegekhez járni. Nem ő miatta kérem, nem, én miattam.

– Hogy érti ezt?

– Sokszor gyűlölettel gondoltam reá, hiszen képzelheti, pap vagyok. S talán helytelen, mértéktelen gyűlölettel. Nem szeretném, ha – Isten mentsen, -15- de ha… nem szeretném, hogy úgy múljon el közülünk, hogy ki ne engeszteltem volna bár lelkileg magammal. Az én megnyugvásomért kérem, ne tagadja meg, eresszen be egy percre, csak egy percre. – És Goszpelda hozzátette halkan, szerénykedve:

– Mint ember kérem erre, bármint is vélekednék a papról.

Az asszony éles, száraz arca mind keményebb lett e szavak alatt. Szemöldökei, melyek úgyis közel nőttek egymáshoz, még összébb szorultak. Makacs ránc mélyedt közéjük.

– Sajnálom, nem lehet, – mondotta és betette az ajtót.

Szokatlanul magasan vert a szíve, olyannyira, hogy várt egy kissé, mielőtt visszatért a betegszobába. Eleinte nem is értette, miért van annyira felindulva. De aztán az önkéntelen eszmetársulás rejtett utain egyes mondatok léptek az öntudatába, mondatok a nagy tanár műveiből. „Az eszmélés kémiai föltételei“ címűnek a bevezetésében volt írva:… az úgynevezett túlvilágtól való félelem, a vallási érzelmek ez egyetlen alapja, a fejletlen vagy a visszafejlődött agyműködés terméke. A gyermek és az aggastyán tehetetlenek, nemcsak kezükkel, lábukkal, nem, – ez a tehetetlenség logikai erőtlenségben is nyilvánul, lévén az is egy testi szerv fogyatékos működése, azért látjuk oly gyakran, hogy gyermekek és aggastyánok természetfölötti erőkben keresnek menedéket…

E körülmény magyarázza meg, hogy öregedő emberek képesek agg korukban megtagadni mindazt, -16- amiért egész életükön át küzdöttek, meghazudtolni mindazt, amit egész életükben igaznak vallottak…

És másik nagy művéből, az „Összefoglaló élettan“-ból is jelentkeztek mondatok, abból, melyben kérlelhetetlen szigorral vonultak fel a minden hitet, minden dogmát kizáró megsemmisítő tételek. Mind több, több keserü gúnyos mondat sorakozott az asszony emlékében, százszor olvasott mondat a vitairatokból, válaszokból, melyeket egykor a nagy küzdelmek idején, mikor két kathédráról üldözték el, az orthodox tudományosságnak vágott az arcába, telve gúnnyal, maró éllel, fényes irállyal írva, csattanósan, mint egy pofon… „Az élet harcos sergei után is járnak hollók, kik nem mernek az erősek, az épekhez közeledni, kik hátul lesnek, várnak, hogy a sebesülteknek, a bénáknak, haldoklóknak kivájják a látószemét…“ És egy későbbi művéből is világított feléje egy mondás: „Remélem, hogy az élet, vagyis inkább a halál meg fog kimélni attól, hogy hiábavaló és gyáva szertartásokkal valaha meghazudtoljam egész tudományos multamat…“

Az asszony visszatért a beteghez. Ujra úgy találta tágranyilt szemekkel, rémült ábrázattal. A tekintete most is az írásai felé meredt, félrehúzódó szájából, a kicsorduló nyállal valami szaggatott, értelmetlen hang tört elő, valami nyöszörgő gyügyögés és a keze, a bal, a némileg mozgatható keze járt. Járt lassan, reszketve, bizonytalanul fel a homloka felé, onnan le a mellére, át a jobb vállához, balhoz. És az asszony most, a pap látása, a mondatok emléke -17- után végre megértette a szemek nézését, a kéz szokatlan járását: a túlvilág félelme, a mult megbánása az, ami a szeméből szól, a kéz pedig, a tapogatózó, ügyetlen, gutaütött kéz, a természetszerü világfelfogás prófétája fölött keresztet próbál vetni.

II.

E naptól fogva zárva volt a tanár ajtaja mindenki előtt, az asszony nem engedett be senkit, még azt a pár régi, meghitt tanítványt sem, kik olykor a próféta betegágyához jártak. Senkit sem bocsátott be, csak az orvost, akkor is ott állt mellette és őrködött, nehogy elárulja magát.

Pedig rettenetes volt látni az öreg nyugtalanságát. Látni, hogy kéri, kérve kéri, és megtagadni, nem szóval, hanem azzal, hogy szándékosan félreértette a beszédes szemeket. Ő, aki egész életén át azokban leste a legcsekélyebb akaratot, a legparányibb kívánságot, hogy teljesíthesse, még mielőtt kimondatott! A materialista próféta tanítása azonban vérévé vált, az ő női agyában a ridegnek látszó elmélet magára öltötte a szabad, minden idegen elemtől független szerelem poézisét.

Ő egynek érezte magát az egész világrend szerető, anyáskodó nőstényeivel, egynek az első embernőstényekkel, kik hímjükkel éltek vagy pusztultak el a vadonban, egynek az ismeretlen, a történelem nélküli korszakok vérrel szerzett asszonyaival, kik -18- a folyton küzdő, harcoló, vándorló férfi után hurcolták a kőbaltákat, a sátorbőröket, egynek mindazokkal az elmult nőkkel, kik a szerelmük után indultak a világ, a törvény, a vallás ellenére is, kik eldobtak ki egy királyságot, ki egy életet, ki egy zsolozsmás mennyországot, ahogy eldobnak ölelésnek éjjelén valamely alkalmatlan ruhát, – egynek mindazokkal, kik követték azt a hangot, mely egyaránt zúg az erdők lombjában, a kősziklák fölötti fergetegben és a tengereken.

Igy volt ez mindig. Igy érzett egykor régen abban a kis muskátlis ablaku házban, azon a nyári estén, mikor leánykorában odaadta magát, tudva, hogy kiközösítik a világból, mégis örömittasan, boldog öntudattal. Büszkén mosolygott, mikor megölelte a férfi, és úgy mosolygott azután is, midőn a szemébe nézett. Nyitva voltak az ablakok a piros muskátlik fölött, s ő úgy képzelte, hogy abban a percben elvegyül a nagy természetbe és hogy csókjai elúsznak messze ki az éjbe, a tücskök cirpegése, a távoli békák vágytól lüktető zenéjébe.

Később is, mikor a keletre követte, mikor bement a tűzbe a művét megmenteni és azután is, a megpróbáltatások idején, mindig, mindig ugyanaz a büszkeség töltötte el, nőstényje és szolgája lehetni neki, az Egyetlennek; fölemelt fővel járta végig az életet, nem dacára hogy csupán a szeretője volt, hanem éppen azért, mert szerződés nélkül élt a nagy emberrel, – csak a vágyuk volt törvény közöttük, – szabadon, mint az állatok.

Magát e viszonyukat, melyet minden házasságnál -19- bensőbb és igazabb házasságnak tudott, nagy és szent dolognak tartotta, mint igazolását is annak, amit az atheista próféta hirdetett, hogy a szeretet, a hűség, az önfeláldozás, a sírig tartó szerelem magában ősi állati természetünkben gyökereznek, nem megszentelt kötésben, esküben, nem társadalmi elismerésben vagy földöntuli jutalomban.

Valóságos példázatnak tekintette mindkettejük élete folyását és el volt határozva, hogy fönntartja e példát mindvégig, mindenkivel szemben, ha kell magával a megtört tudóssal szemben is. És ezért volt olyan rettentő és elkeseredett a harc a beteg aggastyán és megőszült szeretője közt. Az asszony szerelme erejénél és a tanítvány ideális fanatizmusánál fogva állt ellent a megtérni akaró tanár kérésének. Hiába meredtek reá a tanár kérlelő szemei, hiába emelte a karját, hogy szabatosabban vesse a keresztet, – az erek kidagadtak a szemöldöke fölött és nagy izzadtsággyöngyök ültek a homlokára a megerőltetéstől, – hiába dadogott újra meg újra, próbálkozva, hogy megértse, miként ő papot akar, az asszony arca mozdulatlan maradt, csak mosolyogva nyujtott vizet neki, megigazgatta a párnát a válla alatt, vagy enni adott, kanállal.

Mindent elpróbált az asszony, hogy az öreg gondolatait másfelé terelje. Simogatta, hosszasan, rég megszokott mozdulattal a sörényszerü fehér haját és meleg, elnéző szeretettel, úgy, ahogy gyermekhez szólunk, ismételte: Aludj édesem, aludj, aludj. -20-

Régebben gyakran felolvasott valami tudományos cikket, de ezt most nem tehette, hiszen minden szó csak élesztette volna a fájdalmat a megtérni akaró lelkiismeretében. Pedig ő nem akarta kinozni, csak a régi embert, a férfit, azt, akit szeretett, azt akarta megvédelmezni az újtól, az aggastyántól. Mást kellett találni, mást talált.

Egykor fiatal korukban, két ölelés között gyakran játsztak gyermekes játékokat, olyan ostoba, egyszerü tréfákat, mikkel csecsemőket szokás mulattatni, milyeneket szerelmesek találnak fel szándékos együgyűséggel. Most ő előkereste ezeket az emlékéből és játszta az öreggel a régi szeretkező játékokat, játszta vele, mint valami kis babával.

Nevetséges és mégis szörnyü látvány volt, a koros sovány asszony mint kúszik végig, négykézláb, guggolva, térdepelve az ágyon s a keze szalad, szalad végig a takarón szanaszét, ide, oda, bohó ugrásokkal, aszott hosszuujju kéz, pókhoz hasonlatos és a hangja tréfásan nevetgélve szól: Itt szalad a kis egér! Ide szalad! Oda szalad! és beszalad a keze a betegnek az ingujjába, a gallérjába. Vagy nem a keze, hanem az ajka jár; előbb lassan, óvatosan közeledve, aztán hirtelen utánzó mozdulattal az aggastyán fülén, orrán terem s a régi, régi hang, az a meleg, szerető hang újra elmondja a gyermekrigmust: Itt jön a kis nyulacska, jaj, be kitünő káposzta… az öreg pedig ferde szájával kacag, kacag, kacag jóízüen, addig kacag, míg újra eltorzul az arca és újra beül a rémület a szemébe. De az asszony nem hagyja abba, újra elkezdi: itt jön a kis -21- nyulacska… és a tudós megint nevet, mint gyermek, kit csiklandoz az anyja…

Sok-sok ilyen játékot játszott vele, addig, addig, míg elfáradt a beteg és elaludt.

III.

Goszpelda átadta a levelet a szakácsnénak és várt az előszobában. Szokása szerint föl s alá járkált itt is, de izgatott apró léptekkel, nem olyan csöndesen egyformán, mint otthon. Olykor meg-megállt, miséző mozdulattal összekulcsolta a kezeit és halkan rövid imát mormogott, a levélnek hogy sikere legyen.

Sok fáradságába került ez a levél, de nem sajnálta. Felébredt ő benne újra a szent nagyravágyás. Mind az a temérdek buzgalom, lelkesedés, tettvágy, melyet félbenmaradt hittérítői pályája visszaszorított a lelkébe, most előtört belőle. Majdnem megfiatalodott a küzdelem izgalmától, szemei tűzben égtek és érezte, hogy a meggyőző érvek, a megszentelt szóvirágok mint teremnek benső ihlettel az ajkán.

Ugy képzelte, hogy megtapinthatja egyikét azon titkos szálaknak, melyek a világot vezetik, hiszen ő a Gondviselés bámulatba ejtő rejtett útait vélte látni abban, hogy a tudós itt a szomszédjában, éppen itt mellette betegedett meg, meggyőződése volt, hogy ez nem véletlen, hogy ő, Goszpelda, jutalmául alázatos, engedelmes életének, ő van hivatva -22- megtéríteni a nagy hitrombolót. Régi szent példák ötlöttek az agyába, mint küzdöttek meg egyes kiválasztottak az egyház fő ellenségeivel, mint térítettek meg egész népeket fejedelmük személyében, mint vívtak meg szent, döntő harcokat. E percben, mintha ő volna a gyenge Dávid, ki a filiszteusok seregeit a Góliáthban legyőzi, nem a maga, de az Urnak erejével. Mert elég egy embernek a szava, kivel az égi akarat van. Nagy szentek példája lebegett előtte, ők is csak gyönge papok voltak, Szt-Bernát, Szt-Patrik, sokan, sokan… És milyen győzelme volna ez a hitnek, milyen veresége a hittagadóknak! Milyen bizonyítéka annak, hogy minden tudás, min den bölcselkedés csupán hiúság, a halál küszöbén csak az egyház örök tanítása nyújt vigaszt és megnyugvást az embernek. És erőtlenné lenne a megtérés ténye által mindaz, amit ez az ember a szent törvények ellen írt és tett, erőtlenné a gúnyolása, a tudományos fegyvertára, minden, minden, az egész iskola, mely nevéhez füződik. Az ő megtérítése nagyobb hittérítői tett, mint ezernyi pogányok megkeresztelése…

A szakácsné pedig bevitte a levelet a betegszobába.

Az orvos éppen akkor végezte volt mindennapi vizsgálatát és a kezét mosta. Az asszony átvette a levelet. Fölbontotta, bár a tudósnak volt címezve. De minden levelét ő bontotta föl, rendszerint ő is válaszolta meg, titkárul is szolgált; az öreg úr régtől fogva így rendezte be.

Az asszony kereste a pápaszemét, de hirtelenibe -23- nem találta, így aztán az orvost kérte meg, hogy olvassa föl.

Az orvos megtörülte a kezeit és az ablakhoz lépett.

A levél egy tanár-kollégától volt, ki ugyan az öreg tudós ellenfelei közé tartozott, mégis fenntartott vele bizonyos fölületesen barátságos viszonyt.

– „Kedves barátom, – ez volt benne írva, – nekem igen jó ismerősöm és neked nagy tisztelőd Goszpelda dr. tisztelendő viszi Hozzád e sorokat. Igen okos, széles látkörű, sőt tudományos ember. Szeretne veled beszélni. Kérlek, fogadd el és hallgasd meg. Végre is, bármint gondolkozzék is az ember, bizonyosat nem tud sohasem. Az olyan tudósoknak, mint te vagy, az élet a szakmájuk, a papoké a halál. Fogadd el, hiszen ha nem használ, nem is árthat.

Üdvözöl… stb.“

Az asszony már az első szavaknál, a pap említésénél fölállott és a beteg fejéhez lépett, hogy elfedje az arcát az orvos elől. Jó is volt, mert alig lehetett volna félreérteni azt, amit az aggastyán nagy szemei mondottak. Repeső örömmel fordultak, már nem az asszony, hanem az orvos felé; a kifejezésük sugárzott a reményteljes örömtől, várakozástól, vágyódástól. Jó volt, hogy a fölolvasó nem láthatta. Az öreg szólni is próbált, talán erősebben, határozottabban dadogott, de csak az asszony értette, hogy azt mondja: be, be, jőjjön be. A karja, a bal már reszketve újra kezdte a keresztvetést. De az asszony megfogta, szeretettel, de erősen és leszorította, -24- le ugyanazzal a kezével, amely a művét mentette ki a tűzből, le azzal, amelyen most is ott vöröslött az égett sebhely.

A szakácsné még mindig az ajtóban állt.

– Mondja meg, hogy nincs válasz, – szólt az asszony s bár nyugalmat erőltetett magára, a hangja reszketett; és mivel a szakácsné, mintha más választ várt volna, húzódozva, lassan indult, indulatosabban ismételte, – mondja meg, nincs válasz, nincs válasz!

Egyedül akart maradni a beteggel, intett az orvosnak is, hogy menjen ki a szomszédos laboratóriumba.

Az orvos kimenőben az ajtóból visszanézett és látta, hogy a tehetetlen ember arcán nagy kövér könnyek gurulnak le, be a szakállába.

Kisvártatva az asszony is kijött a laboratórium-terembe. Fölindultnak látszott.

– Ne menjen ma többé be, nagyon fölizgatta az öreget a levél, – mondotta a nő és leomlott egy székre, a microscopiumos asztal mellett. Rövid szünet után mintegy magyarázóan folytatta, – milyen tapintatlanság, milyen gonosz tapintatlanság!

Az orvos leült vele szemben, a nagyító készülék másik oldalára.

– Tapintatlan, igen, de azt hiszem, a kolléga jót akart, és engedjen meg, talán igaza van.

Halkan, szakadozva beszéltek, ahogy templomban, vagy halottas háznál beszél az ember.

– Hogy mondhat ilyet! – felelt az asszony.

Az orvos elmagyarázta, hogy most, ilyen -25- gutaütött állapotban csakis az egyházi esküvő volna képzelhető, és, bocsássa meg ezt neki, régi barátjuknak, éppen az asszonynak volna érdeke, hogy ez megtörténjék. A tanár vagyontalan, tudja ő jól, amit könyveivel keresett, azt fölemésztették a búvárlat költségei, csak a nyugdíja van. Az egyházi inextremis esketést bizonyára honorálnák, kiengesztelésnek vennék, és a nyugdíjt, amelyet ő, mint barátnője nem húzhat, az özvegynek bizonyára kiadnák. Gondolja meg, ha meghal, nem marad semmi utána. És az orvos ismételte, gondolja meg, gondolja meg…

Az asszony minden szónál csak tagadólag intett. Látszott rajta, hogy alig hallgat oda, hogy máson jár az esze. Az arcán éles aggodalom tükröződött. Nyilván egy kérdés állt előtte, egy aggasztó kérdés.

És soká hallgatott a műszer üvegburkára támasztott széles, makacs állal.

– Mondja, kérem, – szólalt meg végre, – jobban lehet még?

A válasz késett és ő már azt kérdezte, ami főleg érdekelte:

– Visszanyerheti a beszélőképességét?

Az aggódó sárga szemek az orvosra szegeződtek.

– Nem hiszem, – felelt amaz, – nem hiszem, bár nem egészen lehetetlen…

Az asszony a szavába vágott:

– Tehát nem, bizonyosan nem? -26-

– Nem hiszem, sőt el lehetünk készülve, hogy nem viszi sokáig.

Az orvos azt hitte, hogy megdöbbentő, leverő dolgot mond és régtől begyakorolt résztvevő pofát vágott. Az asszony pedig behunyta sárga kutyaszemeit, nehogy a megnyugtatás kicsillanjon belőle, csak az ajka körül játszott valami, mintha megkönnyebbült volna a lelke.

IV.

Kora reggel volt, midőn a szakácsnő átszaladt Goszpeldáért. Azzal jött, hogy a tudós haldoklik, jőjjön gyorsan.

Sietve tipegtek egymás után; elől a szakácsné, imádságot mormogva, mögötte a rövid, kövér pap, az utolsó kenethez való készlettel a kezében, fekete bőrdobozzal, amelyről lekopott az aranyozott kereszt. Ő is imádkozott, de csak belsőleg.

Az imáját azonban zavarta egy emlék. Az emléke annak, hogy pár nappal ezelőtt ugyanúgy sietett át a szomszédos beteghez. Akkor is a szakácsné jött érte, mert az asszony, a gonosz démon, végre egyszer elment hazulról, hogy pénzt hozzon, a nyugdíj egy részletét. Csak egy félórára ment el, mondotta a szakácsné, szabad a vásár, de sietni kell. És ők siettek is, ugyanúgy siettek, mint most. A tisztelendő akaratlan örömmel ismételgette magában: szabad a vásár, szabad a vásár, – de a tanár villájában, mikor a cselédlépcsőn, a konyhán át a -27- lelkész már-már a célnál volt, már csak egy ajtó választotta el a betegtől, egyszerre ott állt az asszony előtte! Megszégyenítő lett volna ez a helyzet, ő és a szakácsné az idegen konyhában, ha Goszpelda nem lett volna meggyőződve szándéka tiszta és szent voltáról.

Most, abban a fohászban, amelyet ég felé küldött, ez az emlék is belevegyült, esengve kérte, hogy a Gondviselés ne hagyja el az ő szolgáját, hárítsa el ez élő akadályt buzgó tervének útjából, törje meg az asszonyt fájdalomban, zúzza össze a csapás erejével, hogy megmentessék a lélek…

Csöndes, kihalt volt az utca e hűvös reggelen. A szemközti ház födelén dolgozott egy pléhes legény. Énekelt. Azt énekelte:

Hangosan, vígan, gondtalanul énekelt. A pap s a szakácsné nem hallgattak oda, csak siettek a haldoklóhoz.

Goszpelda a laboratóriumba lépett. Neki új, szokatlan, meglepő volt ez a terem. Mindenféle üvegburkos műszerek állottak szanaszét apró kerekes asztalokon, amelyeket ide-oda lehetett tólni, itt nagyító, ott szeletező készülék és tömérdek vékony kémlelő-cső, amelyekben ismeretlen anyagok áztak. A falak mentén egyik aprófiókos almárium sorakozott a másik után, minden fiókon, minden polcon valami jellel, a preparátumok, jegyzetek ezernyi gyűjteménye. Nagy vegyészkonyha üveglappal -28- lezárva és fönn a kasztenek tetején nagy befőttes üvegek, amelyekben undorító, rejtélyes dolgok úszkáltak. Három nagy ablakból nyers reggeli fény világította be a termet, amely rettentően józan, kellemetlenül tiszta és rideg benyomást tett Goszpeldára. Még a székek, az asztalok, azok is olyan barátságtalanok, idegenek voltak.

Öt-hat ember lézengett a teremben. A mester néhány tanítványa és két ujságíró, akik arra a hírre, hogy a próféta haldoklik, siettek ide. Meglepetve néztek a papra, aki maga is érezte, hogy ő ebben a szörnyü fagyos, műszerszerü szobában váratlan, paradoxos megjelenés. De nem törődött ő ezzel, hanem ment egyenesen az ajtóra, amely a betegszobába vezetett.

De az ajtó be volt zárva.

Goszpelda várt egypár percet, azután újra megpróbálta a kilincset, hátha észreveszik, hogy valaki be akar menni. Odabenn azonban semmi sem mozdult. Azt hitte volna az ember, senki sincs a szomszéd szobában, ha olykor nehéz, hörgő lélekzés nem hallatszott volna, amely mind gyorsabb, gyorsabb, erősebb lett, mint induláskor a gép dübörgése, aztán pár percre hirtelen megszűnt. A pap még mindig ott állt. Várt. Egyszer, másszor halkan kopogtatott és zörgette a lakatot. Végre megszólalt mögötte az egyik ujságíró:

– Be van zárva.

Goszpelda nem felelt a gúnyolódásra. Tovább is ott maradt türelmes, egykedvü nyugalommal. Mindegy volt neki mit gondolnak azok a többiek, a -29- tanítványok, a reporterek mit gondolnak róla, hogy talán szerénytelennek, tolakodónak tartják. Ő hivatást teljesített. Tompultan várt, ahogy a vadász vár a lesen, gondolkozás nélkül vár a bizonytalanra. A tekintete a mozdulatlan kilincsre tapadt. Olykor szorosabban magához nyomta az egyházi készletet és imádkozni próbált, de a valódi lelki elmerülésig nem tudott eljutni. Nagyon zavarta az a meg-megújuló hörgés, amely a betegszobából hallatszott és annak a pléheslegénynek az éneke, amely ide a terembe is behangzott. Víg, egészséges, gondtalan hangon fújta mindig ugyanazt a nótát:

Csak ezt fújta folytonosan; lehet, hogy nem tudott más nótát; az is lehet, hogy tudott mást, de ezt szerette legjobban; az is lehet, hogy nem is szerette, de ez jutott az eszébe. Tény az, hogy sehogysem tudta befejezni, mindig újra kezdte: Zöld a kökény, majd megkékül…

A hörgés erősebb lett a szomszédban, de csak ez hallatszott, semmi sírás, vagy mozgás. Goszpeldának megjárta az eszét, hogy talán elhagyták, bezárták a beteget, hagyják egyedül meghalni. Ha így volna! Föl kellene ezt az ajtót…

– Van valaki benn? – kérdezte a várakozóktól.

– Az asszony és az orvos, – válaszolt az egyik tanítvány. -30-

– Köszönöm, – felelt a pap nyugodtan és várt tovább, szemét a rézkilincsre szögezve. A tiszta réz sugárzóan fénylett és a tisztelendő öntudatlan számlálni kezdte az ablakok tükröződését a hengeralaku fogantyún. Úgy érezte magát, mintha hipnotizálva volna; az a tudat, hogy csak ez a zár tartja vissza az ő nagy céljától, mintha nagy tompa szög volna, úgy fúródott bele a gondolatai közé, megállította számára a világot.

Odakünn a pléhessegéd még mindig azt a nótát kínozta, abból, hogy a kökény megkékül, még mindig a kis lány békülékenységére következtetett, bosszantó makacssággal.

És telt az idő, telt egyformán, olyan egyformán, mint a nóta…

Sok idő telt. Goszpelda nem tudta volna megmondani, mennyi.

A betegszobából most új hang kelt, egy másszerű hörgés, mely mintegy elnyelte az előbbenit, a már megszokottat. A tanítványok, az ujságírók, azok is észrevették, nyugtalanul, megilletődve ők is odagyűltek az ajtóhoz. Csodálatos, borzalmas hang volt, olyan, amelyet semmi egyébbel nem téveszthet össze, aki egyszer hallotta. Nedvesen mély gargarizáló hang, amely mintha valahonnan alulról hangzana, valamiben benn, egészen benn. Mintha egy félig üres hordóban nehéz golyók görögnének, valamely buborékos folyadékban és azt a hordót gurítanák, lassan, egyformán. Rémesen hangzott ez a halálhörgés, sokkal rémesebben, mint akármilyen jajgatás -31- vagy, kiáltás, a hallása összeszorította a várakozók torkát. Megújult, megszűnt, újra megújult, kétszer, háromszor, egymásután. Mind feszülten hallgattak, minden szünetnél azt hitték, ez az utolsó, figyeltek némán.

A hörgés mind szakadozottabb lett, meg-megakadt, némelykor majd egy félperc is eltelt, aztán újra kezdődött. Goszpelda és a társai majdnem meglepődtek, amikor végre egy szünet után nem hallatszott semmi, nem újult meg a hang.

Léptek közeledtek. A kulcs csikorgott a zárban. Megnyílt az ajtó mindkét szárnya. Az asszony nyitotta ki. Halvány volt az arca és merev, – a szeme pedig oly tágra nyilva, hogy Goszpelda láthatta, mint szűkülnek össze a pupillák a nyers fénytől, amely hirtelen feléje áradt. Két karjával kitárta az ajtót és egyszerüen mondta:

– Meghalt. Bejöhetnek.

De Goszpelda úgy érezte, mintha hozzá szólt volna, mintha azt mondta volna: győztem, legyőztelek…

S miközben a többiek lassan bementek a halotthoz, a jámbor pap térdre rogyott egy műszeres asztalka mellett, összekulcsolt kezére hajtotta kopaszodó koponyáját, s ott a mikroszkópium előtt, mint az oltár előtt szokta, elkezdte megalázott, megtört szíve mélyéből:

– Pater noster, qui es is coelo, sanctificatur nomen tuum…

*

-32-

A laboratóriumból temették. Ott állt a ravatal, egyszerü fakoporsó, szegényes posztó-terítővel. Tömérdek koszoru düledezett körülötte, amelyeket egyesületek, egyetemek, akadémiák küldöttek, látszott banális, babéros, pálmás voltukon, hogy hivatalos koszorúk. Csak egy volt más, volt egyéni, az, amely magán a koporsón feküdt, az asszony koszorúja. Nagy vörös kerék, egészen piros muskátliból, abból a virágból, amely ott nyílt annak a kerti háznak az ablakában régen… régen…

Sok ember volt a teremben, sok feketekabátos ember, akik elhelyezték zöldséges, szalagos emlékeiket a koporsó mellé és testületek nevében szóltak pár magasztaló szót a hulla fölött. A szabadgondolkodók szövetsége és az a liga, amely az elhunyt prófétáról nevezte magát, nagyobb küldöttséggel is volt képviselve. Kellemetlen szag volt a levegőben, mint kertészeti kiállításon vagy elitbálok lépcsőházában, – örökzöld levelek aromája és emberszag.

Éppen a liga szónoka beszélt: „… és most nyugodj a természet ölén, nagy ember, te, akinek élete is és halála is tanuság nekünk, te, aki nemcsak élni tudtál nagy tanod szerint, de mártirja is vagy az új, a természetszerü meggyőződésnek. Mert mártiriom nem egyéb, mint tanuságtétel a halál küszöbéig, a halállal szemben is. Te megpecsételted életed tudását a halálnak tudásával…“

Látszott a szónokon, hogy igen meg van elégedve a beszédével.

Az asszony pedig ott állt a ravatal mellett, soványan, -33- egyenesen. Fekete, nagyráncu ruhájában olyan volt, mint egy faragvány valami középkori templomból, – ördög vagy angyal, mindegy, – ott állt mozdulatlanul, a sárga szeme a koporsóra tapadt, a fekete posztóra, a piros koszorúra. És az arca mintha fából volna metszve…

-34-

Az a szamár Trocsányi.

Méltóztatik-e tudni, hogy milyen a gonosz macska?

Ne tessék azt hinni, hogy, a gonosz macska az, mely előbb játszik az egérrel, azután megeszi. Nem, kérem, nem ez az. Az ilyen macska a jó, a lágyszívü, az irgalmas, a kegyelmes, a majdnem altruistának mondható macska. Mert irgalom az, ha véget vet a félig agyonjátszott egérnek. Az elnyütt, elcsepült egér úgyis megnyomorodna, s attúl koldulna teljes életében. Oh! a gonosz macska egészen más!

A gonosz az, mely játszik egyik egérrel és másik egeret eszik meg. Ez a gonosz macska.

E meghatározás szükséges az alábbi történet megértéséhez.

Különben is, kérem, méltóztassanak állandóan egy szép, selymes szőrü, tetőtől talpig fehér macskára gondolni, melyen csak két rózsaszín foltocska van: az orra cimpája és egy kis másli a két füle -35- között, egy mademoiselle macskára, mely kecses és puha mozdulatu, melynek talpát az ártatlanság bársonya vonja be, mely mindig álmosnak látszik és mindig éber és melyről azt hinné az ember, hogy örök gyermekkorban él, pedig a szemében akkora bölcseség lakozik, minha végigvirrasztotta volna a piramisoknak mind a negyven századát.

Már most áttérhetek a történet címére. Nem egykönnyen határoztam el magamat. Mert kérem, a cím, az rém mód fontos. Szerettem volna valami bájos címet, valami rózsásat, üdét, illatost, de nem találtam sehol teljesen megfelelőt. Ezért mást választottam, melytől bizonyos előnyök szintén várhatók s így most az elbeszélés címe:

„Az a szamár Trocsányi.“

Mert a történet hőse báró Trocsányi Frici.

És minthogy ennyi meg van állapítva, im kezdődik a mese, kezdődik azokkal a majdnem rituálissá lett szavakkal, melyekkel minden mesének kezdődnie kell:

Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhétországon, az Operenciás tengeren is túl, volt valahol Hontmegyében, erdők aljában álló szép nagy kastélyban, volt egy kis lány, akit Lolonak hívtak s kinek a flirtjei az „ő Rózsaszínsége“ címet díjmentesen adományozták.

Lolo teljesen megérdemelte ezt a címet. Ő Rózsaszínségének szép, finom bőre volt, olyan átlátszó, hogy az orra szárnyánál, a füle hajlásán átsütött a piros vére és nagyon világos szalmaszínü haja, ezüstös fényü, melyet nappal kislányosan viselt, a nyaka -36- szirtjénél csak egy szalaggal átkötve, este azonban szépen tapeirozva a fején, koronának, ahogy felnőtt, bemutatott, már két-saisonos leányhoz illik.

Volt neki továbbá egy kellemesen táplált bölcs mamája, aki annyira bölcs volt, hogy süketnek tetette magát, így csak azt hallotta meg, amit akart; és volt Lolonak két igen neveletlen öcsikéje is, kiket a rövidség okáért egyszerüen porontyoknak fogunk nevezni. De a legkiválóbb tagja az „ő Rózsaszínsége“ családjának a tiszteletreméltó családfő, a jó nagypapa volt. A jó nagypapa egykor nagy forradalmár volt, – garibaldista és carbonaro! – ő végigküzdötte az emigrációk és összeesküvések aranykorát, hősiesen végigküzdötte sbirrek, polizeispiclik és hitelezők ezrei ellen. Alig volt olyan sötét konspiráció, melyben részt ne vett volna egykor s melynek titkos pénzeiből valami el nem suhadt volna a kezén.

Az öreg még ma is állandóan gallérköpenyegben járt, ahogy összeesküvőhöz illik, a haját s a szakállát pedig szakasztott úgy viselte, mint a rettenetes Rochefort. Hófehér bozontos sörénye kitünően illett barna, puskapormarta bőréhez. Az ember, ha az aggastyán tiszteletet parancsoló arcára tekintett, önkéntelen csokoládé-puddingra gondolt tejhabbal körítve, no meg a szent népszabadságra.

Az öreg úr nagy diplomata volt. Csak sejteni lehet, senki sem tudhatja ma már, hogy milyen diplomatája volt a titkos forradalmi pártoknak, – de bizonyos az, hogy leányai, unokái férjhezadásában valósággal remekelt.

A birtokon, a kastélyon gyönyörűen virítottak -37- a legkülönbözőbb jelzálogos kölcsönök, de a felületes szemlélő nem látta meg sem a háztájon, sem a leányokon. Az öreg úr pedig külön módszer szerint csalogatta házához a legjobb partiekat.

Kihasználta azt a nehány gyönge szarvast, mely a kastély mögötti erdőben kérődzött.

Olcsó és biztos módszer volt. Kizárólag vagyonos és nőtlen embereket hivott vadászvendégül s ha valakinek azt mondta: – Nem akarnál-e nálam egy-két erős szarvast lőni? – ez annyit jelentett, mintha azt kérdezte volna: – Nem akarod-e valamelyik unokámat feleségül?

Igy tett az öreg úr, mikor a leányait adta férjhez, így tett az unokáival is. A vadászat gyenge volt, de a leányok szépek. Két leányt, a Lolo nénjeit, már elhelyezte így. Hozományt ő nem adott egy vasat se s így egy-egy partie nem került egyébbe, mint egy-két rossz, rosszabb és legrosszabb szarvasbikába.

Most Lolo számára voltak a vendégek híva. A fővendég nem Trocsányi Frici volt, hanem a dúsgazdag Kovacsóczy Pali. Trocsányi, bár jómódu ember ő is, öregedő agglegény létére nem igen jött számításba. Hosszu, lópofáju arcával, óriás kezeivel és dupla ballábával úgy sem igen mérkőzhetett volna a szépenfésült Kovacsóczyval, inkább tán sötét háttérként szerepelt. Vagy mint „nép és katonaság“. Vagy talán rezervának volt híva? Kitellett volna az öreg politikustól.

Szépen, okosan, helyesen volt ez kigondolva.

És mégis, a Lolo–Kovacsóczy flirt csak nem -38- akart haladni. Pedig már elég régecske tartott. A tavalyi saison óta. Minden percben várták, hogy: no most! De nem.

A jó Pali jött, a jó Pali ment, a jó Pali társalgott, a jó Pali enyelgett, tenniszezett, ladikázott, cserkészett, labdázott, golfozott, bosztonozott, mosolygott – és megint elment. És semmi komoly lépés! Semmi komoly szó! Még egy célzás sem a házasság szentségére! Pedig alkalom az volt elég. A szépenfésült Pali vendégeskedése egyébből sem állt, mint a legkitünőbb megkérési alkalmak végtelen sorozatából. A nagypapa, a mama, a cselédek, sőt a porontyok is, egyébben sem jártak, mint hogy kitünő alkalmakat szerezzenek Lolo és udvarlója számára. És mégis semmi! Nahát ez hallatlan!

Képzelni lehet, hogy ez az állapot mód felett bosszantotta Lolo grófnő ő Rózsaszínségét. Annyival inkább bosszantotta, mivel igen jól tudta, hogy igenis ő tetszik a szépenfésült Palinak. Hogy a szépenfésült igenis el akarja őt venni. Hogy ő rajta van az élete programmján. Csak későbbi programmpont. Későbbre van halasztva. Most egyelőre még lumpolni akar. Hát ez igazán komiszság. Úgy tesz vele, mint mikor az ember megvesz egy könyvet, de még nem olvassa el rögtön, fel sem vágja, hanem félreteszi, hogy majd máskor, télen, majd elolvassa, majd máskor, mikor ráér. Nos Lolo nem akart ilyen félretett könyv lenni, ő azt tartotta a tartalmáról, hogy érdekes olvasmány, olyan érdekes, hogy rögtön, menten, egy ültő helyben el kell olvasni, valósággal föl kellene falni! Ah! lázító volt ez a Kovacsóczy! -39-

Igy álltak a dolgok és még sokáig így maradtak volna talán, ha nem jön közbe valami.

Az a valami pedig abból állott, hogy egy este Lolo a szokottnál korábban vonult vissza a szobába, hol hosszasan járt fel s alá vésztjósló, mély meggondolásu, majdnem államférfiui léptekkel.

Nagy, igen nagy elhatározás ült ő Rózsaszínsége arcán, midőn végre lefeküdt. Kerekre csucsorított szájjal kifujta a gyertyát, s ez a kerek száj mintha piros pontot tenne hosszu gondolatsornak a végére.

Másnap reggel cserkészet után hazafelé bandukolt Trocsányi. Hajnal óta fenn volt. Éhes volt és szomjas; piszkosnak érezte magát és igaza volt. Hosszu, lapos lábai úgy sülyedtek be a porba, mint valami túlterhelt nehéz hajó a tenger hullámaiba.

Mikor a parkkapuhoz ért, valami rózsaszínü tárgyat pillantott meg a jobboldali padon, ott, ahol rendesen a portás ült.

Trocsányi föltette a monokliját és megszemlélte a rózsaszín tárgyat. Nem a portás volt, ami némileg meglepte. Lolo volt.

Trocsányi Frici örömmel ejtette le a monoklit.

– Jó reggelt, Frici báró, lőtt valamit? – kérdezte a kis leány és melléje csatlakozott, akárcsak őt várta volna.

Trocsányi nem lőtt semmit. Neki ma nem volt szerencséje, nem is látott semmit. Ha szerencséje lett volna, akkor sem hozott volna haza vadat. Mert nála csak két eset volt. Vagy szerencséje volt, akkor -40- hibázott, vagy pech-je volt, akkor nem is látott semmit. Más eset nem volt. De ő azért szorgalmas vadász volt. Elvből volt vadász. És az egészsége miatt. Nagyon jó a májnak; ezt aztán részletesen el is magyarázta.

Lolo figyelmesen hallgatta, majdnem áhítattal és szaporán lépegetett mellette.

Szép kis rózsaszín ruha volt rajta, puha mosókelméjű, rövid ujjú. A nyakán szélesen ki volt vágva, s hellyel-közzel át is sütött fehér bőre a vékony materián, különösen a kissé csapott vállakon. Szőke hajában a nyakánál egy kis szalag, kislányosan, bakfis-szerűen. Az is olyan színü, éppen mint a ruhácska. Egészben olyan tiszta és hüvös benyomást tett, mint valami angol szappannak reklámja. Olyannyira, hogy Trocsányi önkéntelen arra gondolt, milyen jól fog esni a fürdő. Pedig a fürdőből nem lett semmi.

Nem lett pedig azért, mert amikor a házhoz értek, Lolo azzal lepte meg, hogy kihozatta a vadász reggelijét a verandára, s ő maga szolgálta ki. Fényes bőrü karjai szép, kecses, párducszerüen puha és mégis pontos mozdulatokkal raktak eléje minden jót. Teát, kalácsot, jóféle süteményt. Ő Rózsaszinségének kezei ott jártak a Trocsányi orra előtt, Trocsányi pedig áttette a monokliját a jobb szeméről a balra, ami nála nagy érdeklődés jele volt.

Lolo vajaskenyérrel kinálta:

– Köszönöm, elvből nem eszem vajat. A vaj epét csinál, – mondogatta Trocsányi bölcsen. -41-

És egészen szakszerüen, nagyon érdekesen elmagyarázta, hogy epetúltengés mennyiben befolyásolja az emésztést.

Lolo úgy hallgatta, mintha igazán érdekelné a Trocsányi epéje. Nyitott kis gyermekszájjal hallgatta, mely belül nagyon pirosan volt kibélelve. Mikor megreggelizett Trocsányi, elvitte magával a parkba. – Mutatok magának egy sötét sarkot, – mondogatta.

Trocsányi jobb szeretett volna egy sötét fürdőszobát, de nem szólt semmit.

Utközben a bölcs mamával találkoztak; Trocsányi udvariasan fölszólította, hogy jőjjön velök, de a kellemesen táplált mama nem felelt. Alkalmasint nem hallotta.

– Ez a sötét sarok, – mondotta ő Rózsaszinsége, – ugy-e kedves.

A sötét sarok köralaku pad volt, mely egy nagy öreg tölgyet gyürüzött körül. Ennek a padnak volt egy pontja, melyet a többi fák vastag törzsei olyan teljesen elfedtek, hogy sehonnan sem volt látható az, ki ezen ponton ült. Ez volt a sötét sarok.

A fán felfutó rózsa kúszott, valami későn virító fajta, mert az ősz dacára egy-egy virágcsillag világított a lomb között.

Kedves hely volt.

Kedves és bizonyára gyakran látogatott hely. Legalább erről tanuskodtak azok az epigrafikus felirások, melyek a pad ülésén diszlettek s melyek szivalaku pajzsban egy-egy leánynevet egy-egy fiunévvel -42- füztek össze. Voltak ujabb, voltak régi vésések. Lolo nagynénjeinek, nénjeinek nevei.

De Lolo reáült a családtörténeti felirásokra, reá a szivekre, a kettős nevekre. Maga elé nyujtotta hegyes cipőjű lábacskáit és apró lyukakat furt sarkával a porondba.

Trocsányi melléje ült.

Trocsányi nem ismerte Lolot, de Lolo jól ösmerte Trocsányit. Ezért Trocsányi nem tudta megindítani a társalgást, de Lolo meg tudta indítani. Olyan jól megindította, hogy Frici báró egy pillanat mulva már benne volt a nagy magyarázásban.

Mert ő szeretett magyarázni. Ő mindent megmagyarázott. Neki mindenről meg volt a véleménye. És mindenről helyes véleménye volt, mindig a leghelyesebb. Kissé magától értetődő volt minden állítása, de helyes. Ugy beszélt, mint egy eleven lexikon. Kitünő morálfelfogása volt, és nagyon helyes elvei. Neki mindenről voltak elvei. Ilyen volt Trocsányi.

Hosszadalmasan beszélt. Éppen egy körmondat második harmadánál tartott, midőn két bömbölő szörnyeteg rohant be a fák közé fülsiketítő lármával. A porontyok voltak! Rettentően ugráltak és sivítottak, ami természetes, mert indiánust játsztak.

Az indiánus játék mindig nagy sivítással jár. A játék tökéletes volt, mert megkaparintották a gouvernante-juk hamis frou-frou-it és a nagyobb alkalmakra való copfját. Ezek a rablott tárgyak skalpként szerepeltek. Az indiánus már tomahawkkal is jó, de skalppal tökéletes igazán.

Ők még járták a győzelmi hadi-táncot, mikor -43- messziről sivító kiáltás hallatszott. A megskalpolt francia kisasszony vésztjósló hangja volt.

– Voulez-vous bien rentrer, méchants enfants!

A porontyok Lolohoz menekültek a szigoru némber elől. Jól számítottak, mert Lolo megvédelmezte őket. Szeliden megcsókolta szurtos pofáikat, lesimította a hajukat. Édes anyáskodó mozdulatokkal ölelgette őket. Megható volt. Ez a szép tiszta leány! Milyen ösztönszerüen anyai. – Szép kép volt. Nagyon szép kép volt. Olyan intim házias kép, Trocsányi átcserélte a monokliját.

A gouvernante pedig panaszkodott:

– Oh Lolo! Vous êtes trop bonne, vous êtes toujours trop bonne!

És hosszan elpanaszolta, hogy Lolo túlságosan jó és hogy ez mindig így van; Lolohoz beszélt a tapasztalt franciáné, de úgy mellesleg Trocsányira sandított, vajjon mit szól hozzá.

– A jóság eréllyel kell párosuljon és az erély jósággal, mert a nevelés csak akkor sikerült, ha jó eredményeket eszközöl, – mondotta Trocsányi.

Lolo menten elbocsátotta az öcsikéket, levette rólok a kezét és az osztó igazságszolgáltatásnak adta őket vissza. A porontyok szemrehányón suttogtak valamit, ami úgy hangzott, mintha: „kétszinü dög!“ lett volna és aggodalmasan távoztak a gouvernante kezein.

Ezután Trocsányi a gyermeknevelésről tartott előadást, ő Rózsaszinsége pedig hallgatta hosszasan, figyelmesen, olykor tett egy-egy kérdést is és mintha minden szavát az agyába akarná vésni! -44-

Mikor szólt a csengettyü, mely villásreggelihez szólította őket, Lolo utolsó szava volt:

– Roppantul ki fogok kapni!

– Miért? – kérdezte Frici báró ártatlanul.

– Mindegy! – mondotta Lolo és dacosan megrázta fejét.

Ez a fejrázás jó dolog volt. Ilyenkor úgy táncolt a szőke haja, mintha csupa aranysugár volna.

– Mindegy!

És elszaladt.

Ez volt ama délelőtt fontos eseménye.

Villásreggelinél a szépenfésült Pali megkérdezte:

– Mit csinált Rózsaszinséged ma délelőtt?

– A kertben voltam Trocsányival. Nagyon kellemes volt, – felelt Lolo.

Nyomatékkal mondta, de a szép Palinak mindegy volt.

A délután a délelőttihez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a nagy szalonban ültek Lolo és Frici báró és most inkább Lolo beszélt.

Az ő ártatlan kis lelkét bontogatta, gombolgatta ki a Frici bárónak és arra törekedett, hogy csupa finom érzés, mélységes erkölcsi felfogás tündököljön belőle.

Trocsányinak ekkor jutott először eszébe az a kérdés: vajjon nem akar-e valamit ez a leány? De mit akarhat, ha akar is? Mit akarhat? De ő még nem volt biztos ebben. Éppen csak derengett ez a kérdés.

Lolo kissé panaszkodott is. Éreztette, úgy a sorok -45- között, mintha vele idehaza nem bánnának jól, mintha… Hogy vele nagyon szigoruak és talán igazságtalanok… Hogy nem értik meg…

Trocsányi értelemmel hallgatta, részvéttel felelgetett is. Hogy biz ez szomoru, mert nem örvendetes; hogy a félreismerés téves megitélést eszközöl, – így mondotta. De titokban arra gondolt folyton, mit akarhat ez a kis leány? Akar valamit vagy nem akar? És ha akar, mit akar?

Ő nem volt önhitt. Jól ismerte bájtalan külsejét, nagy, idomtalan tagjait. Majdnem valódi érdemtelensége szerint becsülte hosszuállu, lófogu pofáját. Még a merev nyírott bajuszáról, mely a szomoru orr alól úgy meredezett, mint egy teljesen tönkrement fogkefe, még arról sem volt valami nagy véleménnyel.

Olykor végigsimított gyérülő hajzatán s töprengve kérdezte magától: Mi történt? Akar ez a leány valamit? És ha akar, mit akar?

De akárhogy töprengett, mégis figyelmesen felelgetett Lolonak.

Váratlanul toppant be a kellemesen táplált mama. Láthatólag meglepte az, hogy Lolot újra Trocsányival találja és kérdezett valamit, éppen csakhogy kérdezzen:

– Hova tette azt a könyvet, amit tegnap magától felküldtem?

– A mama szobájában az asztalra, – felelt Lolo.

– Ott nincs, sehol sem találom, – mondta a mama és keresgélt az asztalokon. -46-

– Megkeressem, mama? – kérdezte a jó Lolo.

– Maga csak maradjon, – volt a szigoru válasz, – maga úgysem találná meg.

A bölcs mama mind távolabbi asztalokon keresgélt, ami az ajtóhoz vezette; ekkor Trocsányi fölajánlta szolgálatait, de a mama szó nélkül távozott.

Lolo panaszos arccal fordult Trocsányihoz:

– Látja, látja! – mondotta s a hangja mintha kiegészítené a félbemaradt mondatot, mintha hozzá tenné: – látja mit szenvedek magáért!

Ekkor pattant ki a Trocsányi agyából egy váratlan, meglepő, hihetetlen gondolat, egy gondolat, melybe ő maga belepirult, pedig ki sem ejtette, egy gazdag, széles, bájos és rettentő, valószinü és valószinütlen gondolat: a válasz ama nehéz kérdésekre. Csak nem szerelmes ez a kis leány belém? – gondolta Trocsányi, – csak nem szerelmes belém?

Az önismerete elvetette ezt a hypothezist, de az emberi nemnek örök hiúsága segítségül hívta a logikát. És ez borzasztó volt! A Lolo viselkedését a logika szemüvegén át nézve szegény Trocsányi óriási szamársághoz jutott, mint logikus eredményhez. T. i. ahhoz, hogy Lolot és őt a család üldözi, üldözi pedig azért, mert Lolo őt szereti, őt, Trocsányi Fricit!

Ezért nem szabad soha asszonydologban logikusan gondolkozni.

Pár nap telt el, melyen a Trocsányi-flirt mindjobban melegedett.

Rengeteg időt töltöttek kettesben. Az egyedül -47- maradásban csodás szerencséjük volt. A mama, a gouvernante, a porontyok fényesen tudták őket a faképnél hagyni.

Csak az öreg összeesküvővel találkoztak néha, mert ő a házban, kertben olyan titokzatosan járkált, olyan rejtélyesen gubbasztott, mintha valamire lesne. Olykor egy oszlop mögül bújt elő a revoluciós gallérköpenyeg, máskor valami fatörzs mellől. De Lolo megnyugtatta Trocsányit, hogy ez az öregnek így szokása.

– Tudja, ő forradalmár volt, carbonaro! – mondotta súgva Frici fülébe. Trocsányi pedig önkéntelen összerezzent, nem a félelemtől, de attól a meleg lehelettől a fülében.

A cselédek mindenkin túltettek az alkalomszerzésben. Hiába, nincs párja a régi cselédnek!

A kertész a virágházba csalta azzal, hogy az agavénak bimbója van s úgy eltünt, hogy egy pillanat s csak ők voltak ott, Lolo, Trocsányi és az agave. A komornyik, az pláne betorlaszolta őket a könyvtárba azon a címen, hogy a szalonban tisztogatás folyik, ott nem lehet ülni és két karosszéket a könyvtárajtónak támasztott, úgy, hogy ki sem lehetett jönni onnan. A kocsis egy boxban felejtette a boldog párt, még a gyomláló leányok a kertben, még azok is kitüntették magukat a tête-à-tête rendezésben, sőt még a porontyok is, még azok is el-elcsalták őket magányos vidékre és aztán ott hagyták őket.

Mindezt pedig az a gonosz Kovacsóczy, a szépenfésült Pali észre sem vette. Egész egykedvü volt. -48- Féltékenységnek nyoma se. Rendesen járt ki cserkészni reggel, este, pedig Trocsányi ki sem ment már. Nyugodtan lődözött bikákat s úgy belejött a sportba, hogy még a garibaldista nagyapát is ki akarta csalni az erdőbe.

– Bátyám nem szokott vadászni? – kérdezte egyszer az agg összeesküvőt.

– Én csak nagy vadra vadászom, – felelt amaz rejtélyesen a professzionátus bombavetők rettentő mosolyával.

Lolot a szépenfésült Pali egykedvüsége módfelett bosszantotta. Természetesen annál kedvesebb volt Trocsányival.

Trocsányi pedig folyton töprengett. Vajjon akar-e ez a leány valamit? gondolta gyakran és ha akar, mit akar? Vajjon tényleg szerelmes? Ez valahogy mégis olyan valószinütlen volt.

És gyakran cserélte a monoklit a szemén. Levette, megtörülte, áttette a másik szemére, mintha mindig remélné, hogy azzal világosabban fogja látni a helyzetet. Mintha csak az üveg homályos volta nehezítené a látást. Erősen megdörzsölte mindig, azután föltette. És valóban! Mindinkább megbizonyosodott, hogy Lolo grófnő ő Rózsaszinsége szereti őt. Végre is miért ne? Nincs abban semmi lehetetlen. Igaz, hogy ő már nem éppen fiatal, igaz, hogy nem éppen szép, de hát férfi. Igenis férfi, pláne férfiu! S gondolatban férfit három-négy r-el ejtette.

Hát hogyne hitte volna el. Hiszen Lolo maga kereste az ő társaságát. Hívta ide, hívta oda. Ha -49- ellentmondott Trocsányi, a kis leány mindjárt elővette a nagy argumentumot: de ha én kérem.

Hogyne hitte volna el, mikor olyan jó volt hinni. Hiszen Lolo olyan édesen hallgatta az ő elvekben gazdag előadásait, helyes véleményeit. Nagyon ritkán ásított, de azt is olyan ügyesen, módosan, csinosan, csukott szájjal, hogy Trocsányi meg volt győződve, csak egy röpke mosoly húzta el az ajkát.

Megint a sötét sarokban ültek, a kerek padon a tölgyfa alatt. Lolo ő Rózsaszinsége azt kutatgatta, hányszor volt szerelmes a Frici báró. Frici báró gyönge vérkeringésü, hüvös ember volt, nem emlékezett semmiféle szenvedélyre s így teljes igazmondással tagadott. De Lolo nem hitt neki.

– Maga nagy gazember lehet, – mondotta az elismerés és tisztelet hangján.

Trocsányinak ez igen jól esett. Egyszerre azt hitte, hogy neki valami nagy nőcsábász multja van, de ez csak olyan bizonytalan és alapnélküli benyomás volt, mert egyéb kaland nem jutott eszébe, minthogy vagy húsz éve három éjjeli zenét vitt Besztercén az özvegy patikáriusnénak. De a lelke mégis megtelt öntudattal, miért is pataszerü öklét egy conquistador dacos önérzetével támasztotta a térdére.

– Várjon, én is adok magának egy rózsát, tegye a többi emlék közé.

Ezzel felpattant a padra, alig koppant a sarka. A történetíró előtt bizonytalan, vajjon tényleg a -50- virágot akarta elérni, vagy a kis ártatlan vadonatúj cipőit és kedvesen áttört harisnyáit akarta szerepeltetni. Tény az, hogy a lábak igen sikerültek voltak, a harisnya nyilásain valami nagyon fehér szövet világított keresztül és tény az is, hogy Trocsányi hirtelen, nagyon hirtelen átcserélte a monokliját.

Frici báró segített neki leszállni. A karját kapta el, a hűvös húsu, fényes bőrü karját. Persze a nagy udvariasság miatt. A szolgálatkészség miatt.

Még a kezében volt ő Rózsaszínségének felső bal végtagja, midőn a fák közül nesztelen léptekkel az agg összeesküvő alakja bontakozott ki és Trocsányiban megfagyott a vér, mi történik most! Már látta a szigoru garibaldistát, amint közéjük áll és zárdába küldő mozdulattal szakítja el tőle Lolot. De nem. Az öreg carbonaro csöndesen tovább ment és eltünt a legközelebbi orgonabokorban. Nem is látta őket, hiszen a két kezével a homlokát tapogatta.

– A nagypapának a feje fáj, milyen szerencse! – mondotta Lolo és leült a padra. A rózsát nem adta oda Trocsányinak, hanem elkezdte fosztani – szeret, nem szeret, – un peu, – beaucoup – passionément…

Az elmult veszély Trocsányi lelkében hirtelen elhatározást érlelt. Nem, nem engedi, hogy elszakítsák ez angyalt tőle, nem, százszor nem! Erélyesen zsebrevágta a monoklit, nehogy eltörjön, elguruljon.

Lolo azt kérdezte a virágtól: szeret? nem szeret? de Trocsányi felelt diadalmas, majdhogy üvöltő hangon:

– Igen, szeret! szeret! szeret! -51-

A nagy, ügyetlen kezek megkapták ő Rózsaszínségét, a hosszu karok összeszorították, két kemény ujj elkapta a tarkóját, mozdulatlanná tette, mint a fényképészek rettentő csipesze. Szegény Lolo csak annyit tudott mondani jaj! jaj! De már jött az el nem kerülhető csók. Jött a tapasztalatlanság brutalitásával, ezer szerencse, hogy nem találta el középen a szegény kis rózsaszín száját. Kissé fölötte kötött ki a Trocsányi hosszu orra, mint valami ferdén, rosszul uszó gálya. Hosszan tartott a csók, a Trocsányi csókja, Lolo moccanni sem tudott, akár ha kalodában volna.

Mikor eleresztette Trocsányi, még akkor sem volt képes rögtön haragudni, előbb tüsszenteni kellett, mert a tövises bajusz sertéi rettentően megcsiklandozták rózsaszín orrocskáját. Kettőt tüsszentett tehát, röviden, határozottan, mint a macskák, azután haragudott. Egészen piros volt a haragtól és a száját sírásra biggyesztette.

Tovább huzódott tőle, Trocsányi bocsánatért esdekelve utána, Lolo újra tovább, Trocsányi ugyanígy, úgy, hogy aprehendálva és engedelmet kérve, könyörögve körülutazták a fát a gyürüszerü padon, míg újra visszakerültek a sötét sarokra, oda, ahol a családtörténeti szív-feliratok díszlettek, tanuságai előző csókoknak, előző megkéréseknek.

– Igaza van Lolo, angyali! Olyan leányt, mint maga, csak a férje csókolhat meg!

Harsányan, hangosan, férfiasan kiáltotta ezt Trocsányi.

És ime! Az orgonabokor, ott balrul, ismét megnyilt -52- és a tiszteletreméltó carbonaro állt előtte. Már nem tapogatta a fejét, lehet, hogy elmult a fejfájása. Trocsányihoz lépett.

– Gyere öcsém, – szólt szigoruan, – gyere a mamához.

Trocsányi elindult. Elindult hősi elhatározással. Elindult, hogy megküzdjön bármilyen ellentmondással, fenyegetéssel, veszedelemmel. Diadalmas, bátor léptekkel ment, mint aki hősi halál, vagy halhatatlan érdem felé megy. Nem! Százszor nem! Nem fogja engedni, hogy a család, a grófi család, tőle elszakítsa ez ártatlan szerelmes angyalt. És bátran lépdelt az öreg úr mellett, bár a szíve mélyében egy kissé félt is tőle.

Ott ült a kellemesen táplált mama a verandán. Trocsányi elébe állott. Úgy állt mint valami méltóságteljes szobor.

Rögtön kiböffentette a kérését, történjék bármi.

– Van szerencsém megkérni a Lolo kezét! – szavalta olyan hangon, mint talán Petőfi egykor a Talpra Magyart.

– Fiam, fiam! – sikoltozott a bölcs mama és a nyakába borult. Meg is ölelte, meg is csókolta a szemöldökét. A vén konspirátor is megölelte.

Szegény Trocsányi el volt ámulva. Hát az ilyen könnyen ment? Míg a jó szülők gratulálással, ölelkezéssel s egyéb hasonlóval voltak elfoglalva, Lolo ő Rózsaszínsége ott maradt a fa alatt.

Lolo sírt. Őszintén, igazán, alaposan, minden pose nélkül.

Tehát ide jutott ő? Ez az eredmény. Na szép! -53- Ide jutott. Ez az eredménye a fényes haditervnek. Trocsányi. Túlságosan jól csinálta a flirtjét. Túlzott tökéletességgel. Megcsókolta. Most már muszáj. Jól mondta az az utálatos Trocsányi: „Olyan leányt csak a férje csókolhatja meg.“ Nem gondolt e mondat ellentmondó voltára. Oh miért is csinálta olyan minden részletében tökéletesre ezt a ravaszsági flirtöt. Most már a Paliról, a szépenfésült Paliról le kell mondani. Le kell mondani a Trocsányi csókjáért. És még ha kellemes lett volna.

Sírt. Szipogva sírt. Helyesen, kislányosan. Nem félkézre sírt, ahogy színpadon szokás, hanem jó kiadósan kétkézre.

Egyenesen ült, a két könyöke összeért a mellén, a két keze az arcán. Ő maga a bánat képe volt, csak a padba vésett szívek mosolyogtak körülötte.

Talán azért mosolyogtak, mert valaki leült a kis leány mellé. És egy hang, a szépenfésült hangja kérdezte:

– Mi baja Rózsaszínségednek?

Megrezzent a Lolo szíve, de tovább sírt ő mégis. Csak éppen hogy nem szipogott hozzá. Mert a szipogás nem szép. Hát nem szipogott. És a hang újra szólt:

– Mi baja Rózsaszínségednek?

Semmi válasz. Lolo sírt tovább.

Már vagy hatodszor kérdezték, de ő nem felelt.

A szépenfésült Pali megfogta a Lolo könyökét, hogy levegye a kezét az arcáról. Lolo nem engedett és vigasztalhatlannak látszott. Teljesen vigasztalhatlannak. -54- A szép Pali a haját simogatta, a kislányos szalagövezte szőke hajat.

– Na mi baja? mi baja? bántották?

A Lolo feje visszahanyatlott a Pali vállára. Fájdalommal, mély bánattal. A Pali karja pedig átölelte és a Pali szája elkezdett utazgatni a szőke ezüstfényü hajban, a sima homlokon, a könnytől nedves arcon és eljutott oda – ahova akart.

Megdobbant valami a szépenfésült ifjú skótmintáju mellénye alatt s miközben forrón magához ölelte a már-már vigasztalódó kis lányt, azt gondolta magában:

– Ah mégis remek az első, a legelső csók olyan arcon, melyen soha férfiajk nem járt!

És a gondolatai zavarosan kóvályogtak olyan fogalmak körül, mint: tisztaság, érintetlenség, első hó, liliombimbó, hajnali harmat!

A jó kis Lolo pedig ugyanakkor csodálkozott, hogy milyen más az, ha a Pali s milyen más, ha a Frici.

Valaki köhögött. Egyet, kettőt, hármat. Hármat köhögött valaki. És valaki más, egy női hang megszólalt: Jaj be kedvesek! – És vékony fülhasogató hangok sivítottak.

Az agg garibaldista köhögött, a mama szólt, a porontyok sivítottak, miközben bakkfityet ugrottak egymás hátán körben a két szerelmes körül.

Egy pillanat nem sok, de annyi sem telt el s a szép Pali már meg volt szorongatva, megpuszilva, meggratulálva, családba fogadva. A mama őt is szemöldökön csókolta, mint egy negyedórával azelőtt -55- Trocsányit. Ugy látszik ez hozzá tartozott. És a grófi család váltig ismételte:

– Rossz gyermekek! Hogy titkolóztak, milyen ügyesen titkolóztak.

Ekkor jött hozzájuk Trocsányi. Ő csak az örömtől ragyogó arcokat látta, a gratuláló kézszorításokat, a porontyok diadalmas ugrálását. Ő mindezt magára, az ő boldogságára vette, az ő eljegyzésére.

Odament Kovacsóczyhoz, megrázta a kezét, azt mondta köszönöm, köszönöm, azután Lolohoz lépett.

– Boldogok leszünk Lolo, esküszöm! – szólt patetikus hangon, mert valami furcsa szinpadiasság vett erőt rajta. Tovább nem folytatta, mert az illetlen porontyok éktelen sivító, fülsiketítő nevetésbe kezdtek és cigánykereket vetettek, ami eljegyzésnél nem is illendő.

A jó nagypapa karonfogta Trocsányit, a mama kézre vette a porontyokat, Lolo pedig tovább vonszolta a vőlegényét be az erdőbe.

– Mi volt Trocsányival? Olyan csodálatos!

De Lolo csak vitte tovább be, be a fák alá. Hamiskásan mosolygott és vonszolta tovább.

Leültek egy szép mohás tisztáson. Ujra kérdezte a szép Pali:

– Lolo, mi volt Trocsányival?

De Lolo a karjaiba vetette magát, sirva is, nevetve is, csókolva is és a sirás, a nevetés, a csókok közt fuldokolva mind csak azt felelte: -56-

– Oh az a szamár Trocsányi! Az a szamár Trocsányi!

Ahogy a tavaszi folyó elsöpri dagadó árjával a parton meggyülemlett tavalyi szemetet, a hullott sárgult levelet, kitörli az iszapba lépett tömérdek nyomot, úgy seperte el, úgy törölte el a szerelemnek széles duzzadó érzése még az emlékét is minden egyébnek a Lolo szívéből. És ő igaz is volt, őszinte is, mikor semmiről sem tudott, mikor kicsinylőleg, megvetőleg mondta:

– Oh az a szamár Trocsányi!

Ez az elnevezés pedig rajta maradt Trocsányin. Illett is neki. Illett szerénykedő kopaszához, hosszú lóarcához, otromba nagy, idomtalan karjaihoz, illett a monoklijához és illett az elveihez. Tehát rajta maradt. Most már mindenki úgy is hívja.

És ez e történetnek vége és morálja.

-57-

Élő kisértetek.

Gyönyörű tavaszi éjszaka volt. Az égen a csillagok miriádjai fénylettek. Nem volt egy tenyérnyi hely az égbolton, mely ne lett volna megrakva csillaggal. De nemcsak odafönn ragyogott csillag, nem, a földön is, végig a Dunasoron, a budai oldalon, a Várhegyen, a Gellérten, mindenütt fénylettek, hol szép sorokban, hol elszórtan, a partmentén vagy a hidakra a vár fölé függesztve. És a Dunában is, a fekete óriási vízben ott is tükröződtek az égi és a földi mécsesek, minden apró hullám tetején egy-egy csillag úszott lefelé, és némely helyen szélesebb fény csillant meg a víz fölött, mintha ezüsttányérokat hányna föl a Duna.

A tavaszi éj nyugalmas, tündöklő pompája két embert állított meg a parton. Odakönyököltek az öntöttvas korláthoz és az éjbe bámultak. A kaszinóból jöttek; hazafelé indultak volt, egy volt az útjok. Jól öltözött, fésült, símára borotvált két -58- fiatalember. A ruhájuk is egyforma volt. Frakkban volt mind a kettő, selyemhajtókás, egyforma szabású fekete felsőt viseltek. A fejükön azonos kerek szalmakalap. Szivar is égett a szájukban. Egészen egyformák voltak, s bár hiába borotválták, fésülték angolnak erélyes vágású turáni vonásaikat, mégis így éjjel majdnem olyan előkelő benyomást keltettek, mint egy szabó-ujság képes melléklete. Az egyetlen különbség közöttük az a virág volt, mely a frakkjukon fehérlett: az egyiknek gardenia volt a gomblyukában, a másiknak ibolya.

Szakadozva folyt a beszédük. Közben, a szünetek alatt a gondolatok folytatták csak az eszmeláncot, s ki-ki ott kezdte újra a szót, ahol akkor a gondolata tartott, nem, ahol a másik elhagyta.

Most a gardeniás beszélt.

– Gyönyörű az ilyen csillagos éj. És olyan mérhetetlen nagy.

– Az igaz.

– Ha ilyenkor fölnézek az égre, eszembe jut az a sok butaság, amit az ember összeolvas.

– Az igaz.

– És mindenféle teória, amiről hallok, össze-vissza jár a fejemben. Életteóriák, vallások, magyarázatok…

Hallgattak pár percig. A Duna halkan csobogott a part alatt.

– Borzasztó ostobaság az élet. És rettentően oktalan; és olyan nyomorult, olyan kicsinyesen nyomorult. Majdnem nevetséges, olyan nyomorult. -59- A világűr rettentő hidege úgyszólván jelképezi azt a közönyt, amellyel a mindenség lenéz mireánk.

A gardeniás nem felelt, a társa folytatta:

– Az ősnépek, kik mitológiákat alkottak maguknak, csupa felnőtt isteneket képzeltek el. És azt gondolták, hogy ezeknek öröme telik a világban. Látod, ha én csinálnék mitológiát, csak nagy gonosz gyermekekkel népesíteném be az eget. Ez a sok kicsinyes nyomorúság kit szórakoztathat mást, mint gyerekeket? – Óriási, oktalan gyerekjáték. És kegyetlen játék. Gyerekesen kegyetlen. El tudom képzelni, hogy úgy mulatnak rajtunk és az egész világon, mint a gyerek a cserebogáron. Kitépi a szárnyát, leszakítja a lábát, aztán nagy az öröm. Kikönyökölnek az ég peremére az isteni kölykök és nagyokat, vásottan kegyetleneket kacagnak: be furcsán kínlódik a nyomorult cserebogár. Irgalom, ha agyontapossák.

A gardeniás nem erre felelt, hanem a saját gondolatára:

– Alig tudja az ember belegondolni magát a csillagvilág szövevényébe. Gondold csak el, azok ott mind napok, s körülöttük sötéten, láthatatlanul keringenek a bolygóik, a holdjaik, mind egy-egy olyan test, mint a mi kis földünk.

– Ez az. A régi változatlan istenek helyét a változatlan csillagok foglalták el, de mi nem nyertünk a cserén.

– Azok sem változatlanok, – felelt a gardeniás. – Azok is változnak. Nem hallottál a sötét égitestről? -60-

– Mindegy nekem, – mondta a másik egykedvűen és leült a mögöttük levő padra. Ismerte a barátját, tudta, ez most tovább beszél. Ebben igaza is volt.

– Van valami tragikus a sorsukban. Ott járnak fönn, a fénylő seregek között. Járnak az ürben, csillagképből csillagképbe, a mozgás örök törvényei szerint. Járnak a hőforrások, a fényforrások között, de mégis csonttá vannak fagyva a mindenség hidegében és láthatatlanul sötétek, olyan sötétek, mint a világűr éjszakája, és nem birnak fölmelegedni, nem tudnak fényt kölcsönözni, reménytelenül elveszve bolyonganak. – Egyetlen eset van, hogy fölmelegedjenek, egyetlen eset, hogy újra fényük legyen, hogy megtüzesedjenek. Ha két sötét csillag összetalálkozik. Ebben a találkozásban újra föllángolnak, tündöklően égnek, fényük van újra, mint egykor, midőn még élő napok voltak, úgy izzadnak, rövid időre bár, mint valami elsőrangú csillag. Azután újra elvesznek a fekete éjjelben… Élő kisértetek. Van valami tragikus a sorsukban. Mondhatnám valami emberi.

– Szóval itt is a halál a szabály.

– Vagy az élet. Mindez csak változás. Az élet halad tovább. Mi hal meg és mi éled újra? Mit tudunk mi erről?

– Az effélében nem hiszek. Ha vége van, hát akkor vége. Rien ne va plus.

– Mit tudunk mi erről? Mi az, ami új, és mi, ami a régi? Az élet megy, megy a maga útján, és valami belőlünk, az indulatunkból, a mi lényünkből -61- az is megy vele; talán csak egy sejt vagy csak egy indulat. És láthatatlanul halad tovább, akár a sötét csillag, várva, hogy lobot vessen. Mit tudunk mi erről?

Az ibolyás nem felelt. Szeretett volna hazamenni és faképnél hagyni a gardeniást, a teóriáival együtt, de nem akart egyedül maradni. Ragaszkodott a társasághoz, ahogy az már éjjelező emberek, ideges emberek szokása. A gardeniás pedig nemhogy elindult volna, hanem leült ő is a padra és kis vártatva tovább beszélt.

– Volt egyszer egy furcsa esetem. Egyáltalán vannak meg nem magyarázható esetek.

Az ibolyás most sem felelt. Neki ez is mindegy volt, minek jeléül nagy füstfelleget eresztett ki az orrán. A gardeniás azonban folytatta:

– Egy nagyon furcsa esetem volt. Genuában, vagyis Genua közelében, egy kertben. Ezelőtt két évvel.

Útban a Riviera felé megálltam Genuában. Meg akartam nézni a várost. Az érdeklődésre különlegesebb okom is volt, az, hogy egy ősöm a XVIII. században ott pár évig katonáskodott. Ez hozta onnan azt a hajporos asszony-arcképet, amelyet láttál nálam a pipázóban. Emlékszel? Vörös virágot tart a kezében és finoman mosolyog, mintha valami titkot tudna.

– Igen, emlékszem. Szép kép és szép asszony.

– Ugy-e? És volt valami rejtélyes a szürke szemében, az enyhe mosolyában. Legalább én azt találom. Ezt a képet az az ősöm hozta Genuából: -62- és nem tudni kit ábrázol, mert állítólag soh’sem akarta megmondani. Elég az hozzá, engem az is vonzott e városhoz, hogy ott szolgált ez az ősöm és innen hozta a hajporos asszonyt.

– Van ennek valami összefüggése az eseteddel? – kérdezte az ibolyás, ki szeretett volna már a történet végére jutni.

– Talán van, magam sem tudom. Szóval bizonyos megilletődéssel jártam a várost és szerettem arra gondolni, hogy itt folyt le valami regény az ősapám és a hajporos olasz asszony között.

Társaságra is akadtam. A hotelben volt néhány amerikai asszony-ismerősöm. Ezek útján megismerkedtem egypár belföldivel, akik hozzájuk ebédelni jártak, és ezek között egy genuai fiatal asszonnyal is. A rövidség okáért a grófnénak fogom hívni. A név úgyis mellékes. Elég annyi, hogy odavaló patricius családból való, nem föltünően szép, de bájos, kellemes asszony.

Nyugodt finom asszony; egyetlen vonás volt jellegzetes rajta: a félig lecsukott, fáradt szemhéjai, melyek mintha a sűrü, hosszu pillák súlyát alig-alig bírták volna. Egészen fölületes ismeretség volt. Alig beszéltem vele és ha beszéltem, akkor is közömbös dolgokat. Mégis olykor, egy-egy műtárgy, egy-egy kép előtt valami közös érzés fogott el s izlésünk sokszor találkozott, ő is kedvelte a késői művészetek titokzatosan buja, kissé negédes, kissé valótlan – de annyira finom – alkotásait. Igy jártam be mellette a várost s látszólag csupán ez a kapcsolat volt közöttünk. -63-

A grófné elkalauzolt múzeumokba, villákba minket. Magánosok palotái, gyüjteményei, kertjei megnyiltak előttünk s a pártfogásával többet láttunk Génua szépségeiből, kincseiből, mint amennyit rendszerint túristának lehet. Az amerikai asszonyokat persze, akár silányság volt az, akár remekmű, minden rettenetesen és egyformán érdekelt, mindenre azt mondták: charming! how charming! És temérdek könyvet lapoztak mindenütt, temérdek nevet, számot citáltak; valóban megható volt, milyen erélyesen művelődtek, az ember majd hogy érezte rajtuk a szellemi erőltetés izzadtság szagát.

Egy este együtt ültünk megint a hotel halljában, a három amerikai asszonyság, két olasz, a kis Dasio és Della Palla, meg jó magam.

A grófnét vártuk, ki nem ebédelt aznap velünk, de igérte volt, hogy eljön, a másnapi tervet megbeszélni. Természetesen azt tárgyaltuk, hogy mit nézzünk meg. Valaki fölvetette, hogy a vidéken valami szép kertet kellene meglátogatni.

– A legérdekesebb a keleti Riviéra egy kertje a várostól órányira, a Villa del Sogno.

A kis szeleburdi Dasio mondta ezt, de alig hogy kiejtette e nevet, látszott rajta, hogy megbánta, elpirult s hebegve tette hozzá, hogy de azt nem lehet megnézni. Della Palla, a másik olasz, az is rögtön belevágott, hogy arról kár beszélni, azt úgy sem lehet. Az amerikai asszonyok tudni akarták, hogy miért nem s Dasiót sarokba szorították, hogy ő mondta, hogy a legérdekesebb, hát vigye el őket oda. A két belföldi ellentállása persze ahelyett, hogy -64- eltérítette volna a szándékuktól, még jobban fölébresztette az asszonyok globe-trotter kiváncsiságát és Mrs Flipp-Oyster, a törzsfőnökük, kijelentette, hogy majd a grófnét megkérik, majd ő kieszközli… Az olaszok erre még jobban, azt mondhatnám, ijedten erősködtek, hogy nem kell szólni a grófnénak, mert nem lehet oda menni, abszolute nem lehet. Az amerikaiak azonban nem engedtek s így végre Della Palla némi habozás után előállott a valódi okkal: A Villa del Sognoban a grófné egy egyenes fölmenője, Donna Filimberta, egykor szerelem miatt öngyilkos lett. Valami idegen ember szerelme miatt. Nem igen ismert történet ez, a családban nem beszélnek róla. Hogy volt, mint volt, nem tudni hitelesen, csak annyi tény, hogy ott abban a villában élte Donna Filimberta a szerelmét, ott ölte meg magát, abban a kertben. Az eset óta a villa is, a kert is el van zárva mindenki elől, még a családtagok sem voltak ott talán soha.

– És Donna Filimberta, az, aki öngyilkos lett, a mi grófnénk egyenes őse?

– Igen, – felelt Daiso, – a dédanyjának az anyja. Beláthatja tehát…

Mrs Flipp-Oyster, ki jó asszony volt, de nem valami túlságosan tapintatos, semmit sem akart belátni. Roppant izgatta ez a dolog. Néki, kinek első ismert őse az anyja volt, egy igen józan mosóné Chikagóban, természetesen iszonyuan imponált, hogy valakinek négy emberöltővel ezelőtt valamely őse már az öngyilkosságig művelt volt. Eszébe sem fért, hogy Donna Filimberta története ne tartoznék -65- a családi büszkeségek közé s azt el sem képzelte, hogy még a Villa del Sogno említése is kellemetlen kellett, hogy legyen a grófnénak. A jó Mrs Flipp-Oyster és vele tengerentúli társai ezt is csak: „how very charming!“-nak találták.

Az olaszoknak talán mégis sikerült volna leültetni az amerikai asszonyokat, ha a grófné nem lép be éppen a vita hevében. Mrs Flipp-Oyster rögtön nekirontott a kérésével:

– Ugy-e, kedves grófné, elvisz minket a Villa del Sognoba. Ezek a „stupid fellow“-k azt állítják, hogy nem kell magának szólni és hogy nem visz el; no, úgy-e, hogy elvisz?

A grófnénak szemlátomást kellemetlen volt e kérés. Kiegyenesedett és a tekintete végigszaladt a társaságon, mintha keresné, vajjon ki hozta szóba a Donna Filimberta szerelmes kertjét. Ekkor akadt meg először a szürke szeme rajtam és a súlyos pillák alatt mintha villant volna valami. De lehet, hogy én ezt csak képzelem. Ilyenben könnyen csalódik az ember.

Talán éppen azért, mert kellemetlen volt neki és nem akarta mutatni, megigérte, hogy másnapra elvisz minket a villába. S bár a hangja fagyos volt, Mrs Flipp-Oyster olyan diadalmasan nézett a két olaszra, mint egy győzelmes hadvezér megnyert csata után.

Úgy terveztük, hogy kora délután indulunk, de míg az auto előállott és az asszonyok összeszedelőzködtek, késő lett, olyannyira, hogy már szürkület volt, mire a villához értünk. -66-

Az auto magas kőfal előtt állott meg, mely teljesen elzárta a kilátást a tengerfelöli oldalon. Ebbe nyilt az egykor zöldre festett, csukott kapu. Fönn a kapu fölött a hajlított szemöldökön és végig a kőfal tagozatain, szobrok és kőkosarak váltakoztak. Rokokó izlésü negédes szobrok, kecses virágos kosarak, melyeket a rajtuk tarkálló mohafoltok még bájosabbá, régiesebbé tettek.

A kapu mellett rozsdás vasszárán lógott a csengettyü húzója. Most is látom a grófné keskeny keztyüs kezét, amint megfogja, meghúzza. Messze, messze távol csengett a csengettyü, fátyolos csengéssel, majd mint hogyha a messze multban csengene.

Már ez is igen tetszett az amerikaiaknak, mind azt mondták: Oh how charming!

Csoszogó léptek zaja közeledett a porondon. Kulcs zörrent a zárban. Végre, nagy csikorogva, lassu erőltetéssel kinyilt a kapu.

Széles kilátás tárult föl előttünk a kapu keretében. Távol, túl az öblön a liguriai hólepte hegyek, alattuk a szétszórt messzi városok, azután enyhe ívben, pihegő csendes hullámzásban mélyen lenn a tenger és lépcsőzetesen le az oldalon előttünk, körülöttünk, elhagyottan, elvadulva – a Donna Filimberta szerelmes kertje.

Olyan megkapó volt e látvány varázsa, hogy még az asszonyok is hallgattak. Nekem, tudom, magasan kellemetlen erővel vert a szívem és úgy léptünk be a kertbe, mint egy virágos, rejtelmes szentélybe.

Az öreg custode bezárta mögöttünk a kaput, -67- azután indult; a vendégek utána. Én leghátul maradtam.

Kanyargós, szeszélyes kőlépcsőkön haladtunk lefelé. Mohos lépcsőkön áttört cikornyás ódon kőgárgyák között, melyek emeletesen következtek egymás után. Itt-ott a gárgyát kikezdte az idő, leomlott és a réseken fölkúsztak a folyondárok, beözönlöttek a kúszó-mászó hosszúindás növények, mint az ostromló ellenség a várba. A fali rózsák, gliciniák előtörtettek a faragott kosarakból, a csavaros rokokó kagylókból és fehér, lila-sárga fodrokban, dúsan, színes virágpatakokban ömlöttek le a falazott partokon. Minden emeleten más-más kép lepett meg. Itt magas puszpáng-ívek vonultak körben; az ívek egykor szép tágasak lehettek, de most úgy összeszorultak, hogy a réseken csak alig-alig csillant át a tenger fénye; magas taxusok ágaskodtak, fantasztikus állatalakok, melyek valamikor pávának, fácánnak voltak nyirva, de most elvadulva, szerte nőve igézetes szörnyekként meredeztek. Sötét lugasok nyiltak jobbra-balra, melyeknek mélyén valami alak fehérlett, kisértet-e vagy szobor, nem tudta az ember. És a vadonná szertefoszlott, száz év előtt nyirott, mesterkélt kertben fojtó, káprázatos érzéssel haladtam, azzal az érzéssel, mintha én mindezt máskor másként láttam volna már, mintha ismertem volna, mintha mindefelől elfeledt emlékek sejtése szólna.

Újra egy terraszt elhagytunk s másikra jutottunk. Körben álló, nyesett zöld falaktól körülvéve, sötét árnyékban egy kerek tavacska csillogott, amelyen -68- porcellánszirmu nimfák, halvány vízi rózsák úsztak. Közbül a tóban két szobor állt. Az idő megszaggatta a kőpárkányt s a víz végigömlött az ingovánnyá vált térségen, magával vive a vízi rózsákat, a nimfákat egész a színfalak tövéig. Itt is fölbomlott az ósdi kicirkalmazott rend, a természet szertevetette, gúnyt űzött a régi korlátokból s vadul feslett, virult kényére-kedvére. Csak a két szobor, a tó közepén, csak azok álltak még úgy, bár letörtek a karjaik, mégis ölelkeztek és csókolóztak is a mohalepte ajkaikkal. A víz a zöld sűrű fasor alatt láthatatlan esésében halkan csobogott. Egy-egy résen kivülről kaméliaágak nyultak be a körbe, vörös rothadó virágaik a vizet seperték s mindenütt, mindenen, a víztelt mohán a puszpángok lábánál, a kőkereteken nefelejtsek, vízi liliomok, buja könnyes iriszek, ezer mocsárvirág virult, fűződött egybe, fulladozott egymáson s a légben csodás párás, nedves, kábító illat!

Amint áthaladtunk az ingoványon, a grófné visszafordult. Előbb a szobrok felé tekintett, a karok nélkül ölelkező szobrokra. Azután rám nézett. A szeme, a szürke csillagos szeme egészen nyitva volt. Egészen nyitva. S az ajka mintha szólna. De aztán ő is eltünt a többiek után.

Hol láttam ezeket a szemeket? Hol ezeket a kissé szétnyíló, titkon mosolygó ajkakat? És ez a kert, ez az őrült, soh’sem látott, mégis ismerős kert, Donna Filimberta kertje, Villa del Sogno?!

Siettem utána. Sűrü orgonabokrok nyalábolták át a kőpárkányokat, hajlottak be az ösvényre, alig -69- tudtam átgázolni az összecsapódó nyíló ágak között, melyekből finom esőben apró lila csillagok hullottak a ruhámra, a hajamba; most váratlanul merev kaktuszok, tövises délszaki növények szorongtak rendetlenül, másztak egymás fölé és a szürke páncélszerü levelek közül hosszu száron csodás virágok nyultak ki; az egyik rojtos nyulánk, másik szemérmetlenül vörös és duzzadt, meg sáfránysárga, majd meg szirmos, húsos – belsejükben mintha titkolt láng virulna, fölemelt bibéjükön mintha ajkak nyiltak volna – vad, vágyakozó virágok, alig tudta az ember, vajjon virágok-e. És elrejtve köztük folyton követett a lehulló, csepegő, csobogó patak csörgedező hangja.

Úgy éreztem magam, mintha álomban járnék, mintha a szédítő virággarmadák, az egész elszabadult, elvadult, töméntelen flóra, valamely valóságnak óriásivá növekedett káprázata volna. Még valószínütlenebben bujává, még igézőbbé tette az elhagyott szerelmes fátyolát s ezüstszálakat, vékony ködhálót vonhatott mindenek fölött s melyben még a közeli dolgok is olyan mesebelinek, olyan valótlannak hatottak.

Most újra a grófné mögött voltam. És ő újra megfordult, hirtelen, mint egy jelenés. A haja, a válla tele volt apró reáhullott virággal. Az esteledő ég hátterén, árnyékban volt az arca. Csak a tágranyilt szürke szeme világított, csillagok villogtak benne. És újra megnyilt az ajka s inkább értettem, mint hallottam a szavát, az ajka mozgását, a titkos mosolyát, amint súgta: ott, ott! -70-

Megálltam. A grófné lassan tovább ment, eltünt.

Nem tudom, utána indultam-e, nem tudom, érzés vezetett-e, akarat, indulat, nem tudom. Itt kettős ciprus-sor nyilt meg le jobbra, közöttük meredek út s az út fölött a tenger selyem fénye táncolt. Talán a szó hatása alatt, tán a tenger vonzására megindultam gyorsan lefelé. Gyorsan, mind gyorsabban mentem, majdnem szaladtam. Ott lenn sziklákhoz értem, alattam a tenger ingott. De újra jobbra fölfelé lépcsők nyiltak a sziklában. Ide-oda csavarodtak a lépcsők gyökerek közt, omladék közt. Rendetlenül, hézagosan következtek, átbujtak ledült piniák alatt, eltüntek feslő csipkebokrok, óriás szakállas sasok útvesztőjében, megfulladtak zajló patakban. De tovább, tovább, most már elhatározással, makacsul küzdöttem fölfelé, elszántan, mint valami célnak.

Egy ormóval megszüntek a sziklák. Enyhe lanka emelkedett piramisnak oldalaként, amelyen vörös azalea-áradat hömpölygött.

Út nem volt több, csak ez a végtelen virágáradat, mely a letünt napnak visszaverődő fényétől tündöklő bíborban égett. A lángvörös, vérszínü hullámok habzó piros tajtékként csaptak össze, mintha valamely izzó lávaáradat rohant volna örökösen alá, onnan felülről, a tetőről, ahol a virághegy ormát – akár valami szentély, véres talapzaton – görög oszlopu pergola koszorúzta.

Most már volt célom, – mondta a sejtés, – oda kell jutnom és föl, föl, a virágáron keresztül, -71- ziháló tüdővel, megfeszített erővel, mintha úsztam volna. Hol elmerültem a tenger bokor között, hüvös szirmok suhantak el az arcomon, vérző kelyhek hullottak a kezeimre, hol újra fölbukkantam a hullámok között s mind közelebb fénylettek a pergola oszlopai.

A karmazsin hegyoldal tetejére értem, a pergolához értem. A márvány-kerítésen egy asszony könyökölt. Várt. A grófné volt. Egyedül.

Átléptem a kerítésen és szó nélkül megöleltem. És megcsókoltam a meleg, puha, duzzadt száját. És visszacsókolt. És hosszan, hosszan csókoltam, hevesen, forrón, mohón. És éreztem, tudtam, hogy várt vágyó várakozással. És ő is úgy csókolt vadul, olyan éhesen, olyan mohón, olyan sóvár, szétnyíló, szívó ajakkal, mint én. És a szeme, a szürke tágranyilt, csillagos szeme oly közel volt, hogy benne láttam tükröződni a pirosló estét, a tengert, a világot, az egész mindenséget.

Soká, soká csókolóztunk. Már egészen besötétedett, még mindig úgy álltunk ott, mint az első percben, mintha századoknak szomját akartuk volna lecsókolni egymás ajkáról…

Rikoltozó kiáltás hallatszott a felső terraszról. A grófné nevét kiáltozták az amerikai asszonyok.

A grófné kitépte magát a karjaimból és elszaladt. Hallottam futó lépésének zaját, hallottam a vénhedt lépcsőket sírni a lába nyomán. Hallottam fenn, a kijáratnál az egyik asszony szarkahangját, kérdezte, hogy én hol maradtam és sokkal -72- halkabban, de mégis tisztán a grófné szavát, hogy én már visszamentem a városba egy más kocsin. És hallottam, amint kimentek a kertből, a kapunyikorgást, zárcsattanást.

Mozdulatlan álltam még mindig ott és kitekintettem a tengerre. Egészen sötét volt már a víz, lila és ibolyaszínü, a láthatáron pedig széles izzó sáv jelezte csupán, hol merült le a nap.

Mozgó, ingó fény közeledett a bokrok között, lámpafény. Csoszogó léptek közeledtek. A custode volt. Kulcsait csörömpölve lépett hozzám s valamit magyarázott, nem tudom mit. Aztán hirtelen letette a lámpát a márványpadlóra. „Vedi, vedi, signore“ és mutatott a padlóra. Egy nagy foltra mutatott a sima lapokon, mely egészen ki volt kopva, mintha sokat sikálták, dörzsölték volna a márványt ott azon a folton. Megértettem. Itt ezen a helyen, ahol minden este várta, itt ölte meg magát Donna Filimberta, mikor elment az idegen szerelmese, a „forestiere“, itt folyt el szegény Filimberta vére. Annak a nyoma ez a kopás; a vérfoltot sikálták ki ott a márványból, sokat sikálták, mert hogy makacs vér volt, nagyon belevette magát a kőbe…

És többet is akart elmondani, de nem, nem! nem akartam erről hallani, egy szót sem a profánáló magyarázó beszédéből. Hirtelen a kezébe nyomtam a borravalót és elmentem.

Csak másnap találkoztam az amerikai asszonyokkal és a grófnéval. Mrs Flipp-Oyster és a társai a Donna Filimberta kertjéről váltig ismételték: -73- „Charming! it was charming!“ – szerettem volna megpofozni őket.

A grófné olyan volt, mint azelőtt. Egészen olyan. Épp oly kifejezéstelenül fáradtak voltak a szemei; még azokban sem villant meg az emlékezés. És közömbösen jártunk egymás mellett palotákon, muzeumokon keresztül, ugyanazon semmitmondó dolgokat beszéltük, ugyanazon hüvös, udvarias lábon voltunk, mint mielőtt a szerelmes kertben jártunk. Nyilván csak ott ébredt föl valami szunnyadó indulat benne. Én is így éreztem. Semmi, semmi sem maradt. Azt hinném, nem velem történt e dolog, ha nem emlékezném reá.

Két éve ennek.

Vannak furcsa esetek a világon. Az ember így is, úgy is magyarázhatja.

A gardeniás elhallgatott. Talán arra a névtelen hajporos arcképre gondolt, melyet egy őse hozott egykor Genuából, vagy tán a sötét csillagokra, kik a nagy hideg űrben járnak – élő kisértetek – s csak akkor világítanak, akkor lángolnak újra, rövid időre, ha…

Pár percig hallgatott a gardeniás is, az ibolyás is.

Aztán megszólalt az ibolyás.

– Minden olyan céltalan. Legjobb semmit sem magyarázni. Minek? Minek még magyarázni. – Kitépte az ibolyacsokrot a frakkja hajtásából és bedobta a Dunába. Már most nem volt többé ibolyás. -74-

– Biztosra veszem, hogy te ma vesztettél, azért vagy olyan kutyakedvben, – mondta a gardeniás.

– Igen, vesztettem. De azt hiszem, te is?

– Nem, én éppen hogy kimásztam, – felelt a másik és fölkelt, – egész este vesztettem, de a végén volt egy passe-om.

Megindultak. A gardeniás magyarázta játékos műnyelven, hogy hogy volt:

– A szomszédom, az Oszkár „passierozta a kezét“. Kilencem van. Azután még egy. Aztán egy „encarte“. Ekkor azt gondoltam…

Elhaladtak. A hangja elveszett a sötét éjszakában.

-75-

Havasi történet.

Az öreg Damaszkin a ház előtt ült a padon. Két keze a botján, az álla a kezén. Lassan, egyformán ide-oda ingott idomtalan nagy teste, és a hosszu bot, melyet redves bőrü hatalmas kezei keményen markoltak, mint valami emeltyü, úgy vezette jobbra-balra a reátámaszkodó fejet.

Maga elé nézett le a hegyoldalon. Le a havasi kaszálókon, melyeknek fenyőrudakból rótt girbegörbe kerítései rendetlenül sorakoztak egymás mögött, hol fölmásztak valami kiálló kőre, hol meglapultak, megbujtak valami görbületben. Itt-ott elvétve egy-egy sudar szálfa meredezett magában, rágott labdaszerü fenyőbokrok között, azután ismét a bársonyos fényü, enyhe hullámu rét folytatódott, le a domb hajlásán is túl, amelyen alól, ott, a mélységből a patak zaja búgott.

Ahogy úgy végigjárt a szeme a drága kaszálókon, át-áthágva a rudas kerítések útvesztőjén, -76- megcsillant benne valami olyan büszkeségféle, kapzsi örömféle. Az övé hát végleg ez a tömérdek föld, jó kövér szénafű, van vagy huszonöt hold, – az a sirinka erdő is ott jobbra, az állami uradalom szélében s még a burgonyaföld is oda lenn, aki pedig ide nem is látszik. Az övé ez mind! Az övé, akármi van is a telekkönyvbe írva. Az övé, az erősebb, a ravaszabb jogánál fogva. Hiába van a mostoha fia neve a telekkönyvben. Hiába jött vissza katonáéktól az a kölyök, hogy átvegye a birtokát, el kellett menjen ismét és ezuttal végleg.

A sok szép föld pedig itt marad neki, neki, az öreg Damaszkinnak.

Csendesen, lassan, mintegy követve azt a nyugodt ütemet, melyben a bot végén a fejét ringatta, csendesen, lassan járt a gondolat az agyában. A tegnapi nagy nap eseményein járt. Hogy vajjon jól volt-e minden? Helyesen volt-e?

Mert nehéz dolog volt az, furfang kellett hozzá. A vagyon a fiúé volt, az öreg Irina fiáé; Damaszkin csak addig ülhetett benne mint Irinának második férje, míg a gyerek kiskoru. Az adta-kölyök felnőtt, haza is jött, még házasodni is akart, mióta szolgálatot vállalt az uradalomnál. Muszáj volt valamit kitalálni, hogy itt ne maradhasson. Ki kellett volna adni a földeket, ha itt marad a fiú.

Mint az alatta elterülő tájképnél csak a dombok élei, csúcsai vonultak fel a szeme előtt s a völgynek mélyét hol a hegyek háta, hol valami siető felhőcafat fedi, úgy csak egy-egy helyzet, egy-egy kiszakított esemény tünt fel az öreg ember emlékében. -77-

És csak úgy belsőleg nevetett magába.

Hej, mert gonoszok az emberek!

De hát ki tud arról, hogy az állami erdősz urak s az a sok csendőr, mint lepték meg a falusi gulyát az uradalmi vágottban? Ott legelt az évek óta abban a nagy oldalban, odajárt rendszeresen eddig is mindig. Mind e napig nem tudták ott fogni, merthogy az egyetlen úton jöttek volt az erdősz urak, az pedig messzi látszik a Szakatura tetejéről, a pásztorok idején tülköltek s mire az urak kiértek az élre, fia-borju sem volt már a tilosban… Ki adta az eszükre, hogy túlnan kerüljenek, a sziklafalon másszanak ki s úgy kerítsék be a falu marháját? Ki árulta el a falut?

Hogy ő Damaszkin a városban volt, vásári nap, hogy a főerdész úrral beszélt, hogy mosolyogva jött el, csitt! nem kell arról tudni!

Mikor tegnap a szomszédék Gligorja futott a hírrel, ő Damaszkin ott állt a kut kávájánál, csendesen faricskált, fejszével, csendesen. Jaj be nagyon elbámult a hírre! Hogy már késő? Hogy már hajtják a gulyát?! Bizony a nagy ámulattól esett ki a fejsze a kezéből!

És akkor történik ilyesmi, mikor a mostohafia az erdőpásztorságot elvállalta! Éppen akkor történik! Ej, ej!

De csak hajtják az erdőszök a jószágot. Hiába ordítanak a szakaturaiak.

Ő is lekisérte a menetet, együtt az egész néppel, oda le a szamosi gázlóig. Ott a csendőrök visszaszorították -78- őket. S a távozó csorda bőgését mind jobban elnyelte az emberek átkozódása…

Éppen egy sebes felhő szaladt fel onnan alulról s eltakarta azt a helyet, ahol ők megálltak volt. Gyorsan szállt fölfelé a felleg és nem telt belé egy pillanat, már ott szaggatta foszlányokba a testét a kerítések rúdján. Még egy pillanat és szapora esőcseppek csaptak le ferdén az öreg Damaszkin lábához. Csipp, csupp! A szivály agyagban egy-egy lyukat ütött mindenik, mintha puskagolyó volna. Egyszerre fényes lett a föld és sötétebb színü, ahogy elömlött rajt a víz s az apró kőszilánkok úgy ugráltak, akár csak meg lettek volna babonázva.

Az öreg Damaszkin meg sem mozdult. Ösmerte ő az ilyest: pászmás eső, elszalad az hamar. Igaza volt. Tán még gyorsabban futott el, mint ahogy jött. Már ott gomolygott tova be a fenyvesbe s itt a ház oldalába ujra napsugár csapott. Enyhe őszi napfény. Semmi sem változott az öreg ember körül, csak a föld fényesedett meg, mintha végigkenték volna zsírral.

De mégis. Valami változott. Nagy lomha varangyos béka mászott ki a ház talpa alul, nehézkesen, ügyetlenül. Éppen Damaszkinnal szemben állt meg; két rövid, lágy karja között hirtelen lihegett puhabőrü sárgás torka. Nagyokat pislogott az öreg emberre, mintha annak a gondolatához hunyorgatna, nagy hamisan.

Damaszkin azonban észre sem vette még. Az esze még ott járt, lenn, a szamosi gázlónál, ahol a gulyát utoljára látták. Az emberek átkozódásánál. -79-

… Hát, hogy éppen a mostohafiát átkozzák, hogy arra van a gyanu! Olyan az ember! Mert hogy a fiú uradalmi gornyik. Természetes, hogy őt gyanusítják! Nem is történhetett másként. Damaszkin nagyon védelmezte a mostohafiát: Hogy az nem tehet róla! Nem ő árulta el a falusiakat! A fiú úgy vállalta a szolgálatot, ahogy eddig is minden szakaturai legény, kit az uradalom alkalmazott: csak hogy tessék, lássék. Ő, Damaszkin, megesküszik reá, ha kell, ártatlan a fiú, a fene hogy…

De nem hittek neki. Sőt, Damaszkin sok erősködése, ügyetlen ügyvédkedése, teljes bizonyossá tette a falusiak gyanuját. Hiszen minden a fiú ellen szólt. Ime, alig két hónapja lépett szolgálatba s megvan a baj. El nem hiszi senki, hogy nem ő tette, hogy nem ő árulkodott. No hiszen, csak jőjjön haza egy este!

Nem is jön az vissza többet, ha jót akar! Most is úgy vitték el magukkal az urak, hogy csendőr közé vették, mivel a vérmesebbje fejszével ment neki. Amint elvitték, csak úgy visszhangzott utána: „gyere haza az éjjel!“ Tudnivaló, hogy az mit tesz. Nem jöhet az vissza soha többé…

Csoportosan tértek meg a gázlótól. És ő, Damaszkin, hogy siránkozott, hogy panaszkodott! Alaposan, kiadósan. Hogy neki is két tulkát elhajtották. Két gyönyörü tulkát! A fene hogy… Két gyönyörü tulkát, akárki tanu reá, azt is elhajtották.

Jól volt az így, okosan volt. Hej! mert gonoszak az emberek! Gondoltak volna tán valamit, ha ő, a legnagyobb gazda nem károsodott volna. Megkerül -80- az ára, nem kell arról tudni. Igy senki sem mondhat semmit. Senki. Még az asszony sem, az Irina, annak a fiúnak az anyja. Még az sem. Arra is tanu az egész falu, hogy ő milyen nagyon védelmezte, milyen nagyon mentegette a mostohafiát. Hogy az Isten verje, aki…

De most hirtelen megállt a hosszu bot lengése és az öreg ember fölemelte a fejét. Valami az eszébe ötlött és valami a szemébe.

A varangyos békát látta meg maga előtt.

És ugyanakkor eszébe tünt, hogy az asszony, az Irina nem is jajveszékelt a tulkok mián. Egy szót sem szólt. Egy hangot sem. Hiába akarta Damaszkin bánatra ingerelni szertelen jajgatással. Csak úgy szótlan reá nézett, mikor hazatért, mikor elbeszélte. Idegenül, fagyosan. Éppen úgy nézett, mint ez az utálatos öreg béka itt vele szemben. Olyan félig lecsukódó nehéz szemhéjakkal, ráncokban elvesző szájjal. Éppen mint a varangyos béka.

Vajjon miért nem sírt? Miért nem kérdett semmit? A fiát sem, semmit?

Gondolkozott az öreg, de csak nem tudta tisztázni. Hiába próbálta, a figyelme mindig arra az állatra terelődött, amely üveges szemmel éppen őtet nézte. Erre aztán hirtelen elfutotta a harag.

– Mit nézel engem? undok állat!

Felkapott egy követ és a béka felé hajította. Nem találta el.

A hüllő megfordult és azon lomhán, ahogy előbujt, igyekezett a ház talpa alá.

Damaszkin még egy követ dobott. Megint elhibázta. -81- A varangyos pedig haladt lassan, folytonosan. Olykor egy-egy lába vissza-visszamaradt, mintha ott felejtené; ugrott is nehezen s a hasa nagyokat csattant a vizes földön. Még egy kő és még egy. Most sem találta el.

Az öreg fölkelt. Ugy érezte, meg kell állítsa, meg kell ölje azt a bestiát, mielőtt a ház alá ér. Mintha a furfangját leste volna el. Agyon kell lapítsa, el kell tiporja. Akár csak egy gondolat volna, gyanakvás volna. Az asszony gyanakvása volna.

A hosszu bottal is sujtott utána, de a varangyos eltünt a járomfa alatt…

És az asszony hangja szólt az ajtóból lassan:

– Te, Damaszkin, a mult szerdán vásárban voltál?

A férfi reánézett: mit akar ez? Máskor tán lehordta volna, hogy minek kérdezősködik, de most jobbnak látta felelni.

– Vásárban voltam.

Irina maga elé nézett lecsukódó szemhéjakkal, mintha valami nagyon nehéz rejtélynek a szálait keresgélné össze. Kisvártatva újra szólt:

– Venni akartál valamit, vagy… vagy miért?

– Csizmát akartam venni, de drága volt, nem vettem, – vágta ki magát Damaszkin.

Ismét úgy tett az asszony, mintha egyébre gondolna és ismét szólt azután:

– Nem jó ez a csizma? Az idén nyáron vetted!

Most azonban felfortyant Damaszkin és olyan gorombát mondott, hogy az asszony elhallgatott.

A férfi becsapta az ajtót és künn maradt. Nem -82- is ment be, ameddig Irina nem hívta, hogy kész a vacsora.

Elébe tette az ételt, megtörölte a kést, azt is elébe rakta, a sót is melléje. Damaszkin nem haragudott már, kinálta az asszonyt: egyél te is!

De az asszony nem evett.

Ott ült az asztal sarkánál szemben az urával és hallgatagon nézte.

Éppen olyan, mint az az utálatos varangyos állat, – gondolta Damaszkin és hogy csak mondjon valamit, kérdezte: miért nem eszel?

– Nem eszem, – felelt az asszony.

*

Az asszony másnap sem evett. Délben sem, este sem.

– Miért nem eszel? Beteg vagy?

– Nem eszem, nem vagyok éhes, – felelt az asszony és összeszorította a száját, melynek sarkait két hosszu ránc folytatta lefelé a puha pettyhüdt bőrben.

A férfi nagyokat falt s tolta félpofára a sajtot. Lassan, nehézkesen rágott, mintha kérődzött volna és nézte az asszonyt és gondolkozott nehézkesen, lassan. Addig-addig gondolkozott, hogy úgy az ötödik-hatodik falatnál az asszony bőjtölésének rettentő magyarázata jelentkezett hirtelen.

Az asszony bőjtöl. Szándékosan bőjtöl. Ő reá bőjtöl.

Mert tudja, mert reájött! Reájött, hogy a csizmavásár csak ürügy volt. Reájött, hogy ő árulta el a falut, hogy ő súgta be az egészet a főerdész -83- úrnál. Tudja azt is, miért. Hogy a fiut hozza bajba, hogy az elmenjen, vissza se jöhessen. Soha vissza ne jöhessen. Hogy a földje neki maradjon, Damaszkinnak.

Meg sem látszik semmitmondó ráncos arcán, üres szemein, de az asszony tudja!

És most ő reá bőjtöl! Az pedig iszonyu.

Mert ha valaki haragszik egy másra és bőjtöl, úgy hogy semmit sem eszik, mint egyszer napjában egy kis száraz kenyeret, az a másik, akire így reábőjtölnek, elpusztul. Menthetetlenül. Bizonyosan. Segíteni nem lehet rajta. Semmi sem segít. Semmi. Halál a vége a rábőjtölésnek, akárki megmondhatja a havason. Halál a vége.

Remegő térddel kelt föl az öreg Damaszkin.

– Egyél! – rivalt reá az asszonyra s elébe tolta a sajtot. – Egyél! Tüstént egyél!

Irina elfordult az ételtől, mintha undorodna, de nem szólt.

Az öreg mind dühösebben parancsolt, de hiába. A botot is elővette és elkezdte verni előbb az asztalt, aztán az asszonyt, mégse szólt az, mintha nem is érezné. Mozdulatlan állt. Ösztövér két karja nem védekezett, hanem megszokással támaszkodott satnya mellére, hasára, a keze sem mozdult, mikor a bot kemény koppanással leverte a fejkendőjét. Hiába ütötte, lökdöste Damaszkin, hiába lódította az ágy sarkának. A bot úgy kopogott rajta, mintha valami fabábon járna és Damaszkin mind erősebben verte, mind jobban ordított, hogy a saját lelkében erősödő csodálkozást túlharsogja. De hiába -84- öntötte le a legtrágárabb szitkokkal, az asszony csak mindig maga elé nézett, semmitmondó szemmel, még föl sem tekintett, nem is menekült, nem is jajgatott.

És ez volt olyan borzasztó, hogy nem is jajgatott, pedig máskor, mikor rendszeresen elverte, hogy tudott sikongani! Valami ismeretlen, rettentő erő volt ebben a hallgatásban, valami fenyegető, földöntúli erő, valami rejtélyes.

Damaszkinnak lehanyatlott a karja…

Az éjjel nem tudott aludni. Egész éjjel tusakodtak a lelkében az emberi gondolkozás kettős vitatkozó személyei. Hogy nem tud az asszony semmit, nem tudhat semmit, áltatta az egyik, a másik rácáfolt, hogy igenis, tudja. Az egyik magyarázni próbált: nem éhes, beteg tán, vagy hogy máskor eszik, – de a másik, a könyörtelen, az nem engedett, hanem mind erősebben, kegyetlenebbül susogta: mindent tud, reád bőjtöl, véged van!

A gyanuokok szaporán sorakoztak egymás végtébe hosszu láncba, mely a torkát fojtogatta. Az asszony egykedvüsége a tulkok vesztével szemben, a furcsa kérdései és különös érzéketlen volta, amikor ütötte, verte, szótlan hallgatása… És ahogy izmosodott a veszedelem érzése, egyszerre valami csuppogás indult meg a sötét szobában.

Halkan csattant valami, rendetlen időközzel, lágyan, nedves hanggal. Mintha nyers tésztát csapkodnának földhöz. Itt-ott egy-egy oktalan csosszanás is. Mintha elcsúszna valami. Aztán csönd. Aztán meg újra… -85-

Damaszkin fölült az ágyban. Mi ez?! Hallgatózott. Nem az asszony; az nyugodtan fekszik mellette. Mi lehet? Mi csattog olyan halkan? Olykor pár percig nem hallott semmit, majd újra megindult az a valami a szobában. Mi lehet? És végre megértette. És mikor megértette, hogy a varangyos jár a sötét szobában, a félelem mint egy hideg kemény kéz, megmarkolta a szívét. Mintha ez lenne a bizonyíték, most már egészen biztosra vette: ő reá bőjtöl az asszony!

Azután sokáig, felülve az ágyban, ébren hallgatta annak a rejtélyes állatnak undorító csuppogását.

Mintha a mellén ugrálna az a hideg, lágy, pettyeshasu teste.

*

Eltelt egy hét, eltelt kettő. Semmi sem változott.

Az asszony nem evett.

Damaszkin már nem is merte kinálni. Mintha valami magasabbrendü lényt fedezett volna föl benne, megszólítani is alig merészelte. Alázatoskodott, szinte örült, ha az asszony szólt hozzá, ami ritkán történt.

Nem igen mert otthon ülni, mert valami félelmetes lakott nála, valami rejtélyesen fenyegető. Erdőre járt, mezőre, legtöbbet kocsmába, mert ha otthon volt, a szeme önkéntelen követte az asszonyt, aggodalmas nézéssel, mintha azt várná, hogy minden mozdulata után valami borzasztó veszedelem csap le reá. Hallgatag követte, akár a házban matatott az asszony, hangtalan rakosgatott, akár az -86- udvarban tipegett, szótlan. Mindig szorongatta a félelem.

Kocsmában ült legtöbbet. Ivott, sokat. Nagyon sokat ivott, hogy földrészeg legyen, mikor haza megy este, hogy aludni tudjon. Hogy ne hallja éjjel ide-oda járni a varangyos éjjeli állatot, ne hallja, mint csattog a hasa a ház földjén.

Pedig nem használt a pálinka sem. Fölébredt mégis és kénytelen volt hallgatózni a sötétben. És az a halk zaj, mintha őt vádolta volna, őt furdalta volna, mintha az időnek, az ő idejének a mulását számlálta volna.

Rettentő fáradt volt reggel, mégis elment, ment a kocsmába, hogy ne legyen otthon. Úgy érezte, ólomból van a csizmája. Mégis ment a pálinka után.

Igy tartott ez, pedig rég beállt már a tél.

*

Vasárnap. A meredek gerinceken mindenfelől a szétszórt házakból, a külső tanyákból is, a Szakatúráról és a Galbinról, a két-víz-közéről, mindenünnen megindulnak az emberek.

Mind másznak lefelé a meredek oldalakon sorban egymás mögött s a nyomuk mély barázdát szánt a fényes tejfelpuha hóba. Mert minden fehér. A dúcos hegyek, az itt-ott meredező sziklák, a garmadába rakott rönkök, melyek a tavaszi úsztatásra várnak. Mindent belep a hó, még a fenyvesek kormos zöldjét is beporozta, mintha behintették volna liszttel; csak itt-ott, ahol már erősen lejt a hegy, ott csúszott meg s vörös foltot ír a haragosszinü agyag a nagy tengerfehérségbe. -87-

És az emberek mennek, a nagy oldalokon olyan aprók, mint valami hangyasorok, lépegetve, bukdácsolva, küzködve lefelé, mennek a templomba. Vasárnap van…

Az öreg Damaszkin is odatart, az asszony is. Egymás mögött lépegetnek, elől a férfi nagy bottal, ünneplő csizmában, ahogy gazdag embernek dukál, utána Irina.

Az öreg Damaszkin tegnap is lenn járt, nem a templomban, de mellette. A papnál volt. Hosszasan beszélt vele. Hogy átkozzon ki mindenkit a szószékről, aki valakire reábőjtöl. Mivelhogy az nem keresztény dolog. Istenkisértés az. Különösen, ha az asszony az urára… Bizony istenkisértés. Hosszasan beszélt a pópának, sokat, nagy makacsul ismételve, mintha újat mondana. De nemcsak szóval tartotta, hanem valamicsodás krajcárokat, piculákat is kibabrált egy nagy ócska rongyos zsebkendőből, addig-addig, míg öt pengőt le nem számlált az asztalra. És újra szaporította a szót, miközben ügyetlen ujjai a pénzeket páronként rendezték: nem istenes dolog az a reábőjtölés, nem istenes dolog!

A pap csak bólintott s úgy tett, mintha nem tudná, mirevaló az a sok pénz az asztalon. Damaszkin reámeresztette pirostáskás szemeit. Be alázatosan tudtak ezek a fakult szemek kérni, fürkészve, vizsgálva, könyörögve, – mint a kutyáé, miután megverték, – úgy tudtak kérni. Nyugtalan izegtek ide-oda a kifordult pillátlan szemhéjjak között, melyek pecsenyévé égtek tán a pálinkától, vagy tán attól a sok rémüldöző virrasztástól. Olyan alázattal, -88- utolsó reménnyel! Jobban el-elmondották az öreg ember kétségbeesett félelmét, mint az a sokadalmas beszéd az előbb.

– Gyertya is kell ahhoz, – mondotta a pap végre, – az husz krajcár.

Kirakta azt is Damaszkin. A pópa bólintott, rendben volt a dolog.

Emiatt lépdelt most bátrabban Damaszkin. Ritkán csúszott meg a lába. Jól fogott a patkó, hosszu nyomot körmölt a havon ott, ahol megcsúszott.

Olykor hirtelen megfordult, ívben a bot tengelye körül, mint a vitorla az árbócon, – hogy jön-e vajjon az asszony?… Nem sejt semmit! gondolta örömmel, – semmit sem sejt, semmit!

Az asszony jött. Nehezen, lassan, bot nélkül. A két keze a daróc hosszu ujjában összefonva. Fázósan, görnyedt vállal. A fejét fekete fejkendő borította, mely a téli szürke égen mintha sötét lyukat vágna. Alig látszott az arca, olyan magasan, éppen a ráncokban elhuzódó szájánál volt a kendő kötve. Imbolyogva, támolyogva követte az urát, tán mert hogy a sokrétü bocskor igen-igen csúszott a talpa alatt, imbolyogva, támolyogva, mintha álomban járna. De azért jött mégis és Damaszkin szinte jobb szerette volna, ha nem jönne olyan nyugodalmasan, mint… mint egy árnyék.

Már szólt a cseréphangu harang – csengettyűnek is rossz lett volna, – amikor a templomhoz értek és benn szorongott már a sokadalom. Csak valami lassú aggastyánok csoszogtak megkésve és a -89- krajcáros szentképekkel, papirvirágokkal, egy-egy olajnyomattal is diszített ikonosztazion mögött megkezdődött a szertartás.

Az öreg Irina éppen az első padban talált még helyet, míg Damaszkin egészen a falhoz szorult.

Tán ez a szokatlan hely vagy a nagy várakozás, mellyel a megígért kiátkozásra lesett, tette, hogy az öreg nem volt képes a misére figyelni, nem volt képes imádságba merülni. Akárhányszor elkezdte magában: Uram Isten!… már az esze elszóródott s kalandozott másfelé.

Előbb az a falfestés foglalta el, mely a deszkaborította falon huzódott végig s mely fakult szinekkel az utolsó ítéletet ábrázolta. Rettentően nagybajszu ördögök cipeltek pokolra árva bűnösöket. Ördögök, ördögök, sok, temérdek! Jaj, hogy kínoznak embertelen kínzással embert, leányt, asszonyt. Kit-kit a maga vétke szerint nyársalják elülről-hátulról, sanyargatják a testének valamelyik részit. Éppen ott mellette, a válla mellett valami nagyon gonosz fő-fő sátán vigyorgott, kinek teste olyan nagy volt, hogy már nem láthatta a végét a saját subájától.

Damaszkin nem szerette, hogy éppen olyan közel dörzsölődzik hozzá ama festett sátán; elhuzódott onnan és leverte a subája szőréről a vékony festékport, mely a nagy-ördög testéből beletapadt volt. Mintha attól félne, hogy reáragad valami a kárhozatból is.

Sok százszor volt ő már ebben a templomban – mert hogy ájtatos ember volt, – de csak most -90- vette észre először, hogy a templom köröskörül ki van festve. Műveletlen szeme csak nehezen ismerte fel, nehezen kötötte össze a pingált idomokat, üggyel-bajjal hámozta ki az amúgy zürzavaros festésből az értelmet. Csak az a nagy nyugtalan félelem, mely azóta, hogy tudta, miszerint reábőjtöl a felesége, csak ez nyitotta meg a látását. A félelme tette látóvá és egyszerre megelevenedtek a képek.

Nehéz gőz ült már a templomban, a sok nedves csizmától, vizült ruhától. A hó, amit a ruhákkal behoztak, megolvadt és páraként homályossá tette a levegőt.

Mint valami fátyolon keresztül keresgélte össze Damaszkin a fali képeket.

Ott a tulsó falon is csupa rettenetes arc! Csupa ijesztő szem, vicsorodó száj, fenyegető karom! És minthogy az a jámbor mázoló, ki valamikor régen a templomot diszítette, nagy kontár vala az Ur előtt, Damaszkin még a szent jó patronusokat, a sokszárnyu angyalokat, az idvezült szűzeket is mind démonoknak nézte.

– Kyrie elieizon! – hangzott a pap szava az ikonosztazion ajtajából.

Damaszkin összerezzent.

Ujra próbált imádkozni. Ujra elkezdte magában: Uram Isten… és a gondolata megint másfelé járt.

Hej az az Irina, az az asszony! Hogy ül ott, milyen nyugodtan! Összefont két keze kiülő hasán pihen, mint valami párnán. Meg sem mozdul a -91- teste. A szája csukva makacsul; a szeme is merev, mintha másfelé, messze, messze nézne és az arca alig látszik a fejkendő sötét árnyékában. Olyan elszántnak látszik, tán éppen mert azt hinné az ember, hogy meg van dermedve.

Belül az oltárnál vékony csengetyűhang. Az emberek meghajolnak s ahol elég a hely, térdre borulnak. A mozgásban erősebben csap föl a sok hájjal kent csizmának kellemetlen szaga és torkon ragadja a gyülekezetet. Egy-egy gyengébb mellü köhincsél ott hátul.

Megint szól a csengetyű.

Az öreg ember is letérdelt nagy súlyosan, mivelhogy a parádés csizma igen töredezett a térde hajlásában. Nehezen esett, nem volt szokása, de megtette, hogy megnyerje a földöntúliak oltalmát, kik az ikonosztazion krajcáros képeiről, papirvirágai közül tekintettek le a népre.

Damaszkin azok valamelyikéhez akart fohászkodni. Nehezen talált közöttük olyat, kihez bizalma lehetett. Mert hogy a görög szentkép mind komoly arcu, fenyegető nézésű. Végre talált mégis egyet. Igaz ugyan, hogy tulajdonképpen ez nem is volt szentkép, hiszen I. Vilmos német császárt ábrázolta koronázási ornátusban. Csak tévedésből került ide, mivelhogy a jelenlegi pópa előde vette volt egykor a német felírás ismeretlenségében és abban a hitben, hogy ilyen templomos ruhája, emeletes koronája csakis görög szentnek lehet. Mindegy. Damaszkin nem tudott erről és más sem az eklézsiában. Neki ez tetszett meg legjobban, sok -92- tarka színü aranyos palástja, de leginkább jókedvű arca mián.

És most végre megerősödve bizodalmában, a német birodalom megalkotójának borizü mosolya előtt néhány igaz sóhaj, mélységes fohász virult ki a lelkében…

De a pópa megjelent az ikonosztazion ajtajában. Karja alatt nagy öreg könyv, kezében égő gyertya. A gyertyát odaállította balról a képtartó állványra, amelyen az a különösen szent fekete ikón volt megtámasztva, akit a nép ájtatosan csókolni szokott.

El kell ismerni, a pap megadta a módját. A mise-ruha fölé még nagy pluvialét is vett. Szépet, tarkát, mely bár kartonból való volt, mégis úgy festett, mintha csupa selyem volna és a pópa szépszakállu arca akár valami virágos kertnek bazsarózsái, mályvái felett lebegett volna, így a kartonköpenyegben. Csak a nadrág, mely alul kilátszott, az a rojtosan rongyos, csak az rontott kissé a megjelenésén.

Mély dübörgő hangon beszélt a pap:

– … Hogy nem istenes dolog a reábőjtölés… beavatkozás az Uristen dolgába… hogy tudomása van róla, miszerint van itt valaki… van egy asszony, aki az urára… ő ezt tudja, mert ő a pópa…

Halk mozgás indult a templomban, sugdosás, pusmogás és hamarosan akadt, aki az öreg Irinára mutatott, mint aki egyedül maradt szenvtelen, mozdulatlan.

– … Hogy aki ilyet tesz, megrendeltetik, -93- hagyja abba… és ha abba nem hagyná… rettentő lesz a büntetése.

A pap elővette a könyvet. Kinyitotta. Maga elé tartotta az egy viaszgyertya fényébe. – Az evanzsil csel mare! – rebegték az emberek rémüldözve, a nagy evangelium! – mert így hívják a kiátkozási ritualét.

De a pap olvasott.

Lassan peregtek a rettentő átkok. Ravaszul sorban, folyton emelkedve. Mind borzasztóbbnál borzasztóbb dolgok következtek, hátborzongató, vérfagyasztó rendben. A pap hangja is mind jobban dörgött és nagy széles szájából úgy ömlött a szertartásos átok, mint egy trombitából.

Mindenki leborult, mindenki letérdelt. Nehogy belékapjon, nehogy reászálljon az a sok kárhozat. Mintha, mint kiálló szirtbe a hullám, magányos fába az istennyila, a szörnyüséges ige a fennálló emberbe csaphatna, mindenki, mind az egész gyülekezet meggörnyedt, lelapult, így bujik össze a juhnyáj viharban. Szabadon járt, tombolt az anathéma a sűrü levegőben az emberek fölött, csak a nagy pap kartonvirágos alakja tornyosodott a szentély ajtajában. Ő maga is megittasodva a szenvedélyes beszédtől, széles mozdulatokkal, lóbáló karokkal szórta a szót, most már egyenesen az öreg, töpörödött Irinára.

Az asszony pedig ült. Ült a padban, mint előbb. Belebujva a nagy fejkendőbe, beesett mellel, két keze összekulcsolva domboru hasán, mintha párnán nyugtatná. És az arca sem mozdult, még a ráncokban -94- elfutó hosszú ajka se. A szeme pedig kifejezés nélkül messze, messze nézett üveges nézéssel.

Igy maradt végig. Akkor is, mikor a pap az égő gyertyát földhöz vágta és visszament az ikónok mögé.

A gyertya tovább égett a földön. Egészen piciny kék lángja volt, mely az arasznyi körben a padlón szivárványos fényt vetett. Sercegve égett, a bele pedig kormosodva lassan fölkunkorodott. Aztán hirtelen, látszólag ok nélkül egyszerre csak elaludt a lángocska.

Jött a kántor és elvitte a gyertyát.

Az emberek kimentek a cinterembe és egyes csoportokban a nap eseményeit vitatták. Irina úgy ment el közöttük, mintha semmi sem történt volna.

Hosszu embersorok indultak újra meg, bukdácsolva, küzködve, föl a meredek oldalokon, mint valami hangyák.

Damaszkin a szakaturaiakkal ment hazafelé, ki a hótapodta hegyiösvényen. Öreg szíve repesett az örömtől s ha nem szégyelte volna, szökdösött volna, mint a bárány. – Enni fog! Most már enni fog! – diadalmaskodott magában: Enni fog!

Majdnem futvást loholt föl az utolsó kapaszkodón, olyan meggondolatlan fiatalosan, hogy elfogta a köhögés. Egészen vörös lett tőle, elfogyott a szussza, olyannyira, hogy egy fához kellett támaszkodjék, nehogy eldüljön. Egy ideje már nagyon kínozta ez a száraz köhögés. De most nem gondolt vele. Egész lelke tele volt reménnyel. Enni fog! enni fog! Muszáj neki ennie! Majdnem hangosan mondotta -95- és úgy rontott be a lakásba nagy robajjal, mint fiatal ficsúr korában.

Az asszony elébe rakta az ételt, a vasárnapit. Szalonnás babot, sajtot, kenyeret. A kést is megtörölte, úgy tette melléje, a kanalat is, gonddal. Azután pedig leült a szokott helyére, a tulsó sarokhoz.

– Egyél te is, – szólt Damaszkin szeliden.

– Nem eszem, – mondotta az asszony és maga elé nézett, mintha máshova nézne.

*

Ujra egyformán teltek a napok, sorban egyhanguan.

Megint ivott Damaszkin kegyetlenül. Egy este azonban, mikor meglehetős részegen bandukolt hazafelé, úgy rémlett neki, hogy az ösvényszéli fák törzsén valami szörnyű alakok nyüzsögnek. Ott nem, ahova egyenesen nézett, hanem úgy oldalt, a szeme sarkában. Mintha meglapulnának a tekintete előtt és mellette, mögötte megelevenednének újra. A partokba kapaszkodó gyökerek közül pofák elhúzódó, ráncbavesző szájjal, hol azt hitte a felesége arca, hol azt, hogy azé a varangyos békáé. Futni kezdett ringó, dobbanó futással és erre még jobban izegtek-mozogtak az útszéli káprázatok, a háta mögött pedig a lépése visszhangjában úgy csattogott valami, mintha az a varangyos ördög üldözte volna eszeveszett pokoli ugrással.

Szepegve, ziháló mellel ért a háza elé. Ott pedig elfogta az a bizonyos rettenetes köhögés, mely a bordáit majd széjjel szaggatta. -96-

Ez eset óta sötét előtt tért meg, a szeszt meg magával hozta. Rövid idő alatt annyira jutott, hogy ki nem mert volna menni a sötétbe egy világért, hanem otthon itta a porcióját.

Mert újabban ott a ház körül is járt valami. Damaszkin hallotta. Nesztelen léptek tapogtak a hóban, végig a csepegés mentén, olykor megroppant a hó, olykor lepattant egy jégcsap az ereszről, gyenge üveghanggal. Azután újra jártak az óvatos, lassú lépések. Mindig este jártak odakinn a sötétben. És a sötét apró ablakok előtt mintha árnyak surrannának. Mintha szemek bámulnának reá.

Nem merte az asszonynak előhozni. Pedig az meg tudta volna mondani, ki jár odakünn: a szomszédok voltak, emberek, asszonyok.

Mióta Damaszkin kiátkoztatta az asszonyt, az egész eklézsia ismerte azt a szótlan párbajt, melyet az öreg Irina az urával vívott. Eleinte egy-egy, később kettő-három, majd az egész szakaturai szomszédság rákapott, hogy odajárjon a Damaszkin ablakai elé: vajjon bőjtöl-e még az öreg Irina?

Csöndesen jöttek, zaj nélkül, mintha párna lett volna a talpuk alatt, óvatos járású erdei emberek megszokott lappangásával. Végigosontak falhosszant s hosszasan bámészkodtak be az arasznyi ablakon. Susogtak is néha, magyaráztak egy-egy szóval.

Damaszkin pedig ült mereven az asztal mellett a falmenti lócán. Minden ize megfeszítve hallgatta a külső járkálást. Nagy verejtékcsöppek gyöngyöztek a homlokán, gördültek le egészségtelenül duzzadt -97- borvirágos bőrén. Nem nézett se jobbra se balra, csak egyenesen fel a lámpába, mely hosszu sodronyszálon ingadozott, ahogy a léghuzam lóbálta. Nem nézett semerre, mert mindenütt valami félelmest látott. A szoba sötét zugaiban, az ágy alatti bársony feketeségben, még a tapasztott falon is, melynek leomlott foltjait a képzelete szörnyekké, démonokká egészítette ki. Legkiváltképpen az asszonnyal nem akart szembenézni. Aki látta az öreg Irinát beesett szirimán mellével, hosszú karjával, melyek erőtlen fonódtak egybe, régi terhességek által eltorzult termetével, nem gondolta volna, hogy ettől a nyomorúságos vénségtől félni is lehet. Csak a nézése volt különös, olyan üveges, olyan merev; de azt nem láthatta senki, sötét árnyék fedte az arcát, mivelhogy háttal ült a lámpának, szemben az urával. Egész estéket így ültek szó nélkül, míg Damaszkin a lócáról le nem tántorodott.

És az ablakok araszos fénykockája előtt a bámész népek szörnyülködve rázták a fejüket, vonták a vállukat s órahosszat is elállingáltak ott a sötétben, míglen épp oly lopva nem osontak haza, ahogy idejöttek.

*

Még állott a hó az északos oldalokon, csak a verőfényről tisztult el, bár tavaszra fordult az idő.

Félénk, kezdetleges tavasz, mely még alig-alig bir a téllel. Csak éppen hogy megszakgatja hóköpenyét, elsorvasztja jégpáncélját. Alulról apad el a hó, a laposokon megmarad vékony szürkülő lemezekben, melyek alatt nedvesen szortyognak láthatatlan -98- apró csermelyek. A mocskos hólepényekbe befuródik a ráhullott gaz, száraz ág, roncsalék, mindmegannyi tavacskát képezve maga körül. Az utakon az összefagyott nyomok, mint valami üvegtalpak, befulnak a kezdődő sárba.

Megy a menet vissza, föl a szakaturai oldalon. A temetőben voltak, ott a tulsó bércen, templom mögött. Ott a rendetlen fejfák tántorgó gyülekezete közt, a sok fakult kereszt között új fejfa fényeskedik. Ideátról is jól látszik hol van, hol mered egyenesen föl a frissen hantolt földnek sárga ducja fölött.

Oda temették az öreg Damaszkint az előbb.

Most pedig mennek az özvegy portájára megülni a tort.

Elől az Irinát vezetik. Két asszony támogatja, mert a nagy bánattól minden tíz lépésen összeroskad. Az öreg asszony énekelve jajgat, bár már egészen rekedt. Nem csoda, két napja jajong fájdalmas mollokban, két napja; mióta egy reggel Damaszkint halva találta maga mellett az ágyban.

Igy jajveszékelt ma is egész nap, a parádés havasi temetés minden szertartása között. Alig hitte volna az ember, hogy ennek a vézna töpörödött vénségnek annyi ereje van a bánkódásra. Mert nem kicsiség ám egy parádés temetés, Irina pedig a legdrágábbat rendelte az ura számára. A Szent Mihály lovát vagy tízszer is letették útközben s a pap mind a tízszer megáldotta, megfüstölte. Mindenikért külön egy forint jár a papnak. Irina meg mindannyiszor belekapaszkodott a koporsóba, hogy -99- ő nem engedi tovább! Nem engedi, hogy eltemessék! Úgy kellett letépni róla, erőszakkal!

A szivályos, csúszós ösvényen lassan halad a menet. Hideg van az erdő árnyékában. Az ég is még szürke, a nap nem igen bátorkodik sütni. Azonban fönn a tetőn, a Damaszkinék háza előtt mégis érezni lehet: vége van a télnek. Meglágyult a föld s az ereszekről az olvadás vízfátyolai csorognak.

A küszöb előtt utoljára még egyszer összeesik az Irina, s mivel az utolsó tíz percben takarékoskodott a torkával, most tisztábban lehet érteni, mit énekel.

– Nem lép be többé itten az én uram! Nem toppan a csizmája! Pedig hogy dörömbölt a talpa, mint egy két éves bivalyé! Jaj Istenem! Nem koppan többé a csizmája sarka! – sivít a fölfelé csukló vénasszonyhang.

Összeszedik, beviszik. Egyszeribe elhallgat. Mivel eddig illett neki, hogy ordítson, énekeljen, de most más a kötelessége. Szivesen kell lássa a gyászoló népet.

Nem is szól többet, hanem rakja izibe a nagy fazekakat a vendégek elé. Ujra egykedvű, nyugodt az arca, mintha nem is ő sírt volna két nap, két éjjel. A szomszédok, rokonok, férfi, asszony lassanként begyülnek, csendben esznek illemtudón. Nem hallani egyebet, mint a csammogást, csemcsegést, a hosszú leves loccsanását. Meg hogy egy-két ember köhög az asztalvégen és köp nagy zajosan, illendően elfordulva a szoba sarka felé. -100-

Zsufolásig tele van a kis faház szobája, a pitvarban is kanalaznak az ifjabbak, míg künn az ablakok előtt néhány gyerek kapaszkodik a falgerendákba. Nagy mohón lesik, marad-e nekik is valami; nem is gondolnak a sürü csepegéssel, mely az ereszről a nyakuk közé esik.

Soká esznek odabenn, de minden eltelik. Eltelik a gyászlakoma is.

Az emberek indulnak, halkan, megfontoltan beszélgetve. Jól csinálta az Irina, megadta a módját. Jól megsiratta az urát, derék asszony. Még ott a temetőben, mikor leeresztették a koporsót, ott is helyesen viselkedett. Utána akarta magát vetni, hangosan kiáltozott, hogy temessék őtet is el. Be is ugrott volna a sírgödörbe, ha meg nem fogják. Helyesen volt.

És dacára, hogy az egész gyülekezetben egy sem volt, aki bizonyosan ne tudta volna, hogy az asszony ölte meg Damaszkint a reábőjtölésével, mégis tisztelettel beszéltek róla. Most pedig indultak kiki haza jóllakottan, tele étellel és nagyrabecsüléssel.

Irina kijött az induló rokonság közé. Ajándékokat osztott. Kinek egy-két csirkét, kinek gácsért, kacsát, kinek egy malacot.

Minden ajándéknál ujra kezdte az éneklő siratást. Vidd el, vidd el, úgy sem eszik az uram belőle! Pedig még két napja itt ült, itt pipázott! Vidd ezt a malacot, az uram nem vág neki tököt.

Igy osztotta el nagy bánattal, ami elosztható volt, szivrepesztő kántálással. Még a Damaszkin uj -101- csizmáját, azt a hosszu töredezett szárut, sokszegüt, patkósat, azt a szép pirosbélésüt, azt is elhányta, odaadta. Nem kell neki már semmi! Mert oly nagy a bánata: Meghalt Damaszkin!

Elmentek mind.

Irina még ott maradt a ház előtt. Megleste, mikor tünik el az utolsó a görbe ösvény kanyarulatában. Aztán bement a házba s becsapta az ajtót, melyet megtámasztott a Damaszkin botjával, hogy senki be ne jöhessen.

Gyorsan előszedett egy nagy fazék szalonnás babot, melyet a vendégek elől a ládába rejtett.

Éppen kisütött a nap. Fénylő tavaszi napsütés végre, az első ragyogó sugár. Pirossá aranyozta a kis faház oldalát.

A ház talpa alól, a párnafa alól, kimászott valami. Valami fényes, zöldesen fekete. A nagy varangyos béka volt. Megérezte, hogy tavasz lett ujra, kijött sütkérezni. Nehéz szemhéjjai között szeme a nap felé duzzadt, megelégedett pislogással. Falánk nagy szája mintha mosolyogna, még végig azon a ráncon is, mely az ajka vonalát a könyökéig folytatta.

A napsugár az ablakon is bebujt. Aranypor kévéje, melyben szivárványos pöszlékek usztak, az asztal lapjára két fényes kockát vetett. Ott ült a Damaszkin özvegye.

A nagy fazékból mohón habzsolt. Nagy lapos szája rágott, nyelt, csemcsegett, csattogott, alig fért belé a sok lucskos étel. Olyan torkoskodva, olyan kajtár falánksággal falta, mintha magát az elhunyt -102- Damaszkint főzte volna bele a szalonnás babba. Végig a ráncokon, melyek a szája vonalát lefelé folytatták, az étel fölöslege nagy kövér csöppek alakjában gurult zsirosan, csöpögött a kendőjébe a füle alatt, hullott az ölébe.

A szemében, mely nyitva mereven a napsugárba nézett, úgy lobogott a bosszúállás öröme, mint a láng.

-103-

A császár titka.

Az Urkán képe, a vörös ábrázatu nap eltávozott.

Elment a római limes-en át, el Italia, Gallia felé. El arra, amerre a hún hadak prédálni jártak.

Pillanatig megállott a sikság szélén, mintegy tétovázva a Dunának biborgőzös sikja fölött, azután eltünt hirtelen, mint aki ellenségre csap és lángba borult a láthatár nyugot felől. Még az apró fellegfoszlányok is ott az ég peremén arany- és vérkönnyeket sirtak.

És a nagy alföldön végigömlött az árnyék.

Ömlött gyorsan, folyton emelkedve, folyó víznek sebességével, akárha valami violaszín áradat volna.

Őr állott egy verem mellett, egyedül. A teste még fényben térdig, a lába már árnyékban. Hosszu lándzsájára támaszkodva oda nézett, ahol a nap eltünt. Pannonia felé. Róma felé. Mozdulatlan állott, kényelmesen, úgy ahogy a pásztorok szoktak. Szolga -104- ember volt, kvangli nemzetségbeli, hiszen ezek voltak a hún sereg szekeresei. A zömök kis ember őrtállónak volt rendelve e mellé a verem mellé, mert a verem börtön volt, rab volt a börtönben.

Ahol megállott a főtábor, megszállt az asszonynép, ott, kívül a szálláson mély nagy lyukat vágtak. Ez volt a börtön, a nomádok börtöne. Ilyenben tartották a húnok a foglyukat, már hogy az olyat, akit érdemes volt őrizni.

Ezt a rabot azért is érdemes volt, mert nagy úr volt valamikor: császár követe, – nem a rómaié – a sárga császáré, a Nap-fiáé. Messze keleten fogták el hún portyázók, messze a Kovarezm határán, akkor, midőn még arra jártak inkább a perzsa birodalom kapuinál. Mikor a Sassanidák országában zsákmányoltak, ahogy most a rómaiak földén. Akkor fogták. Vagy harminc éve.

Hazatérőben volt a követség, megrakodva ajándékkal, sok-sok drága kinccsel. A kincses ládákat kétszáz perzsa katona őrizte, csupa válogatott ember, hősies nézésü, fenyegető bajszu. De a legnagyobb kincs a mandarinnál volt. Ő őrizte mint legdrágább, legféltettebb kincset: a perzsa királlyal kötött egyezség titkát, egyedül a mandarin, Kung, a császár követe. Csak ő tudta azt a nagyfontosságu üzenetet, melyet a császár maga súgott a fülébe az ő tulajdon szent szájával, hogy adja át a perzsa királynak, és csak ő tudta a király válaszát. Csak ő tudta, hogy a kinai császár megigérte tavaszra, midőn a húnok támadása várható, hogy segítségére lesz a perzsa királynak. -105-

Csak ő tudta, hogy a perzsa sereg kelet felé vonul majd színleg vissza és a húnok hordáit, ha üldözik a perzsákat, kinai segédsereg fogja hátba támadni, tönkretenni, megsemmisíteni, elpusztítani. Csak ő tudott erről a megegyezésről, senki más. Csak ő, Kung.

Hún lovasok támadták meg őket. A perzsa hős katonák elszaladtak. Rabszíjra került az egész követség. Kótyavetyére a sok kincs. Csak Kung őrizte meg a maga kincsét: a császár titkát.

Azóta él egy-egy ilyen veremben. Mindig a nagy táborszállás mellett két-három nyillövésnyire. Vagy harminc éve.

És mindig így ül a verem mélyén és nézi az eget. Ha havazik, hóval telik meg a verem, ha esik, akkor vízzel; piszkos, zavaros vízzel, melytől tapadó sár marad vissza a verem földjén. Agyagszagú víz, mely a senzii villájának szagosított fürdőit juttatta önkéntelen az eszébe.

Most is az égboltot nézte. Tar fejét hátraszegve, összefont lábakkal, mozdulatlan. A két keze összekulcsolva a mellén az aranysárkány fölött. Mert a húnok Rettentő-Nagy-Ura meghagyta – tán csúfságból hagyta meg, – hogy rajta maradjon a követi díszköntös, a kékselyem ünnepi ruha, melyen elől, hátul aranysárkányok és lángcsóvák vannak himezve. A selyem kifoszlott belőle rég, csak a himzés tart még a testén, mint valami ércszálakból font háló. De a sárkányok most is olyan borzalmasan gyűrűznek, olyan makacsul tátják a torkukat, olyan fenyegetően emelik négykörmű lábaikat, -106- mint egykor, harminc év előtt, a hímes égszínkék selymen. Most a puszta testén ülnek a sárkányok, majd azt hinné az ember, hogy a szimbolikus szörnyek karma az aggastyán testébe furódik.

Kung mindig a napot nézte. Aki onnan jött minden reggel, ahonnan egykor ő. Apró vaksi szeme mind követte az utján. Csökönyösen, mintha remény nélkül is remélné, hogy egyszer megfordul a nap és visszamegy az ő hazája felé, vissza keletnek, vissza.

Mikor eltünt a nap, még akkor is nézett az öreg fogoly. Nem bámult, – nézett, mint mikor a távolban vizsgálgat az ember valamit. Mintha látna valamit. Olykor hunyorgatott, olykor tágra nyílt a szeme, iszonyatos ijedt kifejezéssel.

Tán a kínvallásra gondolt ilyenkor, a nagy kínvallásra, melyet ősi kipróbált módszer szerint kétszer hajtottak végre rajta, hogy kivallja a császár titkát. Egyenkint kitépték a körmeit, visszatörték három ujját a jobb kezén, végigszántották a testét tüzes vassal. Két izben. Temérdek agyafurt fokozódó kínzással. Nyomorék maradt utána, de nem vallott. A császár titka volt.

– Itt maradsz, veremben, amíg magadtól nem vallasz, – mondotta a Rettentő-Nagy-Ur. Harminc éve már, hogy mondta.

Vagy tán azon töprengett, hogy mi lett az eredménye az ő követjárásának? Megsemmisítették-e akkor a húnok seregét a kinai és perzsa szövetségesek? Vajjon azért vonultak-e tovább nyugat felé a húnok, mert megverettek, vagy azért, mert győztek -107- és megnövekedett a hatalmuk? Semmit sem hallott azóta a perzsa háborúról, nem is kérdezhette, hogy el ne árulja magát. Nem is volt kitől megtudni, hiszen kvangli és tungúz népbeli szolgák őrizték őt, utolsó rendbeli emberek, kik maguk sem tudtak semmit a világrengető nagy politikai eseményekről. Mitsem hallott erről, pedig hosszú fehér szakálla nőtt azóta az állán és két hosszú tincs is a járomcsontokon, mely kettős lantszerű ívben egyesült a gyér szakállal, a fátyolszerü leomló bajusszal.

Mit sem tudott meg arról az ügyről, melynek mártírja volt. Ugy élt, mintha lelkét is beletemették volna a sötét verembe…

Beköszöntött az est. Az éjszakai égen apró fényes kis nyílásokat ütöttek a csillagok, apró kis lyukakat, melyeken át a húnok nagy Tammuz istene, az égi vadkan lenéz a világra.

Az őrtálló kvangli leszól a rabhoz:

– Gyerünk öreg! – és lenyujtotta neki a lándzsa nyelét.

Nehézkesen mászott ki a kinai. Nem csoda, öreg volt már, jobb keze nyomorék és a féllábára hosszú nehéz cölönk is volt vasalva, hogy ha valamikép kiszöknék a veremből, el ne futhasson. Nehézkesen mászott, nyögve, – zihált a melle az erőlködéstől, de kimászott mégis.

A kvangli jó fiu volt, várt egy kissé, míg az öreg szuszhoz jut, azután újra szólt: – gyerünk öreg, – és a kezébe vette a cölönköt, hogy ne surolja a földet. Igy jobban haladtak. Mert az őr a legközelebbi -108- cserényhez akart menni egy kis esti csevegésre, egy kis falatozásra. Ide mentek minden este, mikor már bizonyos volt, hogy a rabok ispánja nem néz arrafelé. Igy mentek minden este, sántikálva a császár követe és mellette a barátságos kis kvangli őr, jobbjában lándzsával, baljában a lábhoz vasalt hosszú cölönkkel.

Lassan haladtak, messze volt a cserény. Oda értek végre. És ott ültek a tűznél, gubán, nemezpokrócon, körben, ahogy szokás.

A massagéta gazda, nagy széles rőt ember, kinek hájas testét a nap olyan barna-pirosra sütötte, mint a mézes kalács, a szlávok szeretetreméltó modorával vendégelte a társaságot. Nagyon nagyra becsülte a kinait, mert ha egyebet nem is, azt az egyet tudta róla mindenki, hogy kétízben huzták padra, mégsem vallott. Ez pedig nagy sor.

Az övé volt ezért a legelőkelőbb hely a tűz mellett, a háziúrtól balra, a szív oldalán. Igy kivánja a keleti illem.

A massagéta mindenkit rangja szerint ültetett. Tőle jobbra a két alán csikóst, mert azok bár szolga emberek, de lóval járnak, hát elsőbbek. Meg is látszott a sötét dölyfös turáni pofájukon, hogy sokat tartanak magukra. Keveset ettek, keveset beszéltek. Csak akkor villant a szemük, ha verekedésről volt szó.

Sorban ült ott az öreg bojtár, rajta túl a kvangli. Mindenki ott, ahol dukál. Még a kutyáknak is megvolt a rangjuk, minthogy a tanyaőrző kutyáknak -109- nem szabadott belül kerülni a rőzsefonáson, míg a pásztorkutyák ott fekhettek a tűznél és főttest kaptak enni. Mert, hogy a pásztorkutya meg a bojtár között csak az a különbség, hogy a kutya vizet nem húz.

Még egy vendég ült a körben, egy idegen, ki csak úgy tért ide be éjjeli szállásra; keleti ember ez is, valami gepida. Hosszú, magas, nagyszakálú, szelid arcú germán, kinek a homloka fölött nagy kerek csombékba volt kötve a haja. Legmesszebb ez ült, mert a háziúr minden szeretetreméltóság mellett is, gyanakvó ember volt s az idegent oda tette az alánok mellé; azokkal ugyan ki nem kezd.

Csendesen beszélgettek, szakadozva. Húnul folyt a társalgás, mert bár hún nem volt közöttük, de nem értették volna az egymás nyelvét.

Kungot érdekelte az idegen. Óvatosan, udvariasan megkérdezte, hová való.

– Messze, messze, – felelte a gepida és bizonytalan nagy mozdulattal kelet felé mutatott.

– A hegyekből? – kérdezte Kung.

– Túlról, a nagy síkságon is túl, az Atil folyón is túlról, – és újra intett a kezével keletnek.

Az öreg kinainak megvillant az arca. Csak kitünő nevelése tette lehetővé, hogy látszólag nyugodt maradt. Hogy el nem árulta a hangja, hogy milyen fontos neki az, amit kérdez.

– Volt-e sok háború arra felé?

– Háború mindig van, – felelt az idegen és nagy bőbeszédűséggel elmondott valami zavaros történetet, ahol a gepidák egyik törzse viaskodott -110- egy ismeretlen nevű néppel valami ellopott bálványkép miatt. A szlávok értelemmel hallgatták, az alánok kicsinylőleg mosolyogtak.

Kungon meg nem látszott, mennyire unja ezt a históriát. Udvariasan, figyelmesen hallgatta végig. Végre megszólalt ujra:

– Másféle háború, nagy háború nem volt arra? Nem volt nagy csata ott valahol, rendes seregek között. Például… a húnok hada és valamely más nagy hatalom között? Régebben…? Mikor gyerek voltál?

Bambán meredt reá a gepida porcellánkék szeme. Látszott rajta, hogy kutat az emlékében, de nem talál semmit. Megtapogatta a hajcsombékot, mintha abban keresné.

– A hún hadak? Nem. Nem hallottam róla!

Tehát ez sem tudott semmit. Ez sem tudott annak a kovarezmi hadjáratnak a sorsáról, a perzsa-kinai szövetségről. Ez sem. Borzasztó volt ez a bizonytalanság.

De a kisbojtár hozta az ételt. Szemtelen szájas legény volt, hangos, a számadó gazda fia lévén, otthon érezte magát. A szája közvetlen az orra alatt nyilt s így alólról, hogy megvilágította a tüz, duzzadt puha arca úgy hatott, mintha malacnak indult volna eredetileg s csak tévedésből lett volna ember belőle.

Minden este ugyanazzal az otromba tréfával kezdte, mielőtt kiosztotta a tarhót.

– Dolgoztál-e ma öreg, mer aki nem dolgozott, nem kap? -111-

Az alánok megvetőleg mosolyogtak. Ők a munkára nem sokat adtak. A kinai pedig ugyanazt felelte, szószerint ugyanazt, mint tegnap is, tegnapelőtt is, mindig. Udvariasan, nyugodtan, csak a nézése volt kemény.

– A munka önmagában viseli jutalmát. Haszna is ismeretlen annak, aki azt külső eredménye után mérlegelné. Ezért mondja a bölcs: – munkáld az eszedet és vesd el a tudás magvait a te lelkedben.

Tudta Kung, hogy röhögni fognak. Tudta, hogy se a kisbojtár, se más meg nem érti, de úgy vélte, hogy saját magának tartozik azzal, hogy bölcshöz méltó választ adjon. Akárha a csunglijámenben ülne mandarinok között, írástudók között. Egyáltalán mit sem változtatott viselkedésében. Olyan higgadt, előkelő és tekintélyes volt, mintha finom társaságban, kinai társaságban volna. Olyan tisztán, kissé negédesen evett, akár udvarnál, pedig nyomorék három ujja igen akadályozta és bőven, kimerítően felelt, ha kérdezték.

Pedig kérdeztek tőle sok mindent, sok bolondot, sok kegyetlent is kérdeztek. Azt tartották róla, hogy hazudik, hát hazudtatták. És nagy durva élcekkel évődtek vele minden este. Megkérdezték gazdag ember-e, megkérdezték van-e családja?

A kinai szépen mesélt, ugyanazzal a szóval mindig. Elbeszélte, hogy ő odahaza nagy úr. A császárja nagyon szereti, a nagy császár, ki a sárga palotában lakik. Leírta gyakran a palotát, szép részletesen; a császárt is, aki fiatalember, de bölcs, de nagy. És beszélt a senzi-i villájáról, virágos kertjéről -112- és a porcellán-gyüjteményéről. A leányáról is beszélt, szép leány, gyönyörü leány, jegyben jár egy császári herceggel, szép fiatal herceggel.

Nagyon nevettek erre a barbárok, a malacképü pedig belevágott:

– Fogadjunk öreg, hogy nemcsak a leányodat, de az unokáidat is eladták azóta a leánykereskedők!

Még jobban nevettek erre a durvaságra. A massagéta gazda két kézre fogta kerek dobhasát, mintha félne, hogy legurul róla, úgy kacagott, az idegen, a gepida pedig ide-oda himbálta magát a nagy élvezettől s magasan síró tyúkhangon nevetett. Még az alán csikósok is megélénkültek s nyujtogatták feléje kérges tenyerüket, – fogadjunk, fogadjunk!

Kung bevárta, míg elül a tomboló nevetés, azután nyugodt hangon folytatta. Egy arcizma meg nem rándult. Tovább beszélt egyformán, akárhogy évődtek vele, akármilyen sértéseket is vágtak közbe. Nagy hozományt ad a leányával, herceghez illőt. Egy régi festményt, híres remekművet is ad vele.

Elmondta, mit ábrázol a kép, mi a fölírása. Azért adja oda, mert a leánya nagyon szereti a képet. A művelt lelkek tulajdona a művészetet szeretni, mert azok belátják, hogy a művészet isteni természetü, minthogy örök életet lehel az elmuló pillanatba.

Igy beszélt Kung, a császár követe. Mindenről beszélt nagy részletesen, csak az ő nagy titkáról nem ejtett soha egy szót sem. Úgy ült ez a titok a lelkében, mint az elásott kincs… -113-

Kivül a cserényen megszólalt az egyik komondor. Egyet, kettőt vakkantott. Azután megszólalt a másik, a harmadik.

Most már mind ugattak, mintha egymást biztatnák az ebek.

A pásztorok fölugráltak. Mi jár itt, ki jár itt!? Az alánok ijjaikhoz kaptak, a massagéták a fejszéjükhöz. A malacképü kiszaladt a cserényből, majd halálsápadtan rohant vissza.

– Hún urak! Hún urak lóháton!

Valóban hún urak! A sima láthatártól éles feketén vált el az alakjuk. Magas nyeregben, rettentő hosszu ijakkal, kettős kelevézzel, még az árnyképük is ijesztő volt.

A bojtárok összefogták a komondorokat, ne hogy fölbosszantsák az urakat. Hej, mert ha azok haragusznak!

Megjöttek.

A massagéták, az idegen gepida, a kvangli őr, még a különben dölyfös alánok is, földre borulva fogadták őket.

Csak a kinai maradt ülve a tűznél.

A húnok a cserény bejáratáig lovagoltak. Majd reá tapostak a földön csúszó mozdulatlan emberekre.

A kövér massagéta szólalt csak meg:

– Méltatlan szolgátok, Dragucz, számadógazdája az Urkán táltosainak, üdvözöl, nagy jó uraim, a nagy isteneknek nevével!

A legelső hún megállította a lovát. Előkelő -114- ember lehetett, valami vezérféle, mert a lova hosszu sörényébe apró ezüst pikkelyek voltak fonva.

– Merre van a kút? – kérdezte.

Az öreg bojtár csak úgy fektiben kinyujtotta a kezét: Arra, uram, nincs száz lépésnyire sem.

A gazda térdepelve kúszott a nagy úr lovához, úgy fogta meg a kengyelt, a kvangli a hátát tartotta a hún lába alá, hogy kisebbet lépjen, amidőn leszáll.

– Itassátok meg a lovakat, – szólt a vezére féle, – azután megyünk tovább.

Három hún, az alantasabbja, átvette a paripákat, a vezérféle és egy társa, az is főember bizonyosan, a cserénybe lépett.

Szélestestü, alacsony ember mind a kettő. Fejükön magas csúcsos nemez süveg, fekete, mégis sötétnek tetszett a bőrük alatta. Bő kaftánszerü kabát volt rajtuk, vakondokprémből, puha, mint a bársony, egyetlen szines folt tarkaselyem övük.

Kung úgy ült ott, akár valami bálványkép. A lába összefonva, két keze a térdén. A tűz fényében vakítóan tündöklött a nagy cikornyás aranysárkány a mellén, mintha a bőrébe volna himezve, mintha egy volna az emberrel, az arany lángcsóvák is mintha belőle, redves, öreg bőréből csapnának ki. Meg nem mozdult, azt lehetett volna hinni, hogy nem is él, ha a lantalaku szakálla csöndesen, fátyolszerüen nem ingott volna nyugodt lélekzetétől.

– Miféle ember ez? – kérdezte a hún.

A barbárok, kik a kerítésen kivül maradtak, rémülten néztek össze. Egészen megfeledkeztek az -115- öreg kinairól. Mi lesz most ebből? A szegény kis kvangli őr majd elesett a nagy ijedtségtől. Újra szólt a hún parancsoló hangja:

– Ki vagy?

– Én a császár szolgája vagyok, – felelt önérzettel Kung – és te ki vagy, fiatalember?

A massagéta gazda összeszedte minden bátorságát és bekúszott a tűzhöz. Apró hajlongások, fejbiccentések között, nagy bőbeszédüséggel mondta el, amit a kinairól tudott. Olyat is mondott róla, amit maga az öreg rab mesélt nekik magáról, hazugságnak tartotta bár, de elmondta, hogy azzal is teljék az idő, tán eloszlik azalatt a nagy úr haragja.

– Elég, – szólt a vezér és leült a tűz mellé, társával együtt. Megtetszett nekik az öreg kinai, megérezték, hogy úrirendü ember. Aztán, hiába, az, hogy két izben vallatták a nagy kínvallással és még sem beszélt, az nekik is imponált.

Beszédbe ereszkedtek vele. Lassú, keleti módon, kevés szóval, ahogy illik. Kérdezték is mióta van itt, miért van itt.

Kung válaszolt. Udvariasan, higgadtan. Csak azt mondta, ami lényeges. Azt, miről hitte, hogy ugyis mindenki tudja. Mindenki, az egész világ. Hogy őt elfogták, harminc év előtt perzsa földön, hogy ki akarták venni belőle a nagy titkot, megbizatása titkát, hogy nem vallott. Hogy azóta rab.

Változatlan arccal beszélt, változatlan hanggal. Csak akkor villant meg egy diadalmas, büszke, de tünő mosoly az ajkán, mikor azt mondta el, hogy hiába kínozták meg, hiába nyomorították meg, nem -116- tudtak meg semmit sem. Ma sem tudják! ez volt a mosolyban, ma sem tudják a császár titkát!

Az aggastyán elhallgatott. Pár pillanatig csönd volt. Azután újra ő szólalt meg:

– Lehet, hogy azért jöttél, fiatal harcos, hogy újból elvitess a kínpadra. Lehet, hogy a húnok Rettentő-Nagy-Ura megunta várni, míg magamtól beszélek. Nos, én kész vagyok. Egykedvüen nézek a vallatás elé, mert az, ki halhatatlan ügyet szolgál, akaratában maga is halhatatlan. Ezért mondja a bölcs: „Csak fontos ügyek foglalkoztatják az én lelkemet!“

És udvariasan tette hozzá, miközben öntudatosan mosolygott:

– Legnagyobb sajnálatomra, ma sem fogok többet elmondhatni, mint akkor – és könnyedén biccentett a fejével.

A hún vezér nem felelt. Egy ideig szótlan a tűzbe nézett, mely zsarátnok fényekkel tükrözött éles tekintésü szürke szemében. Kisvártatva aztán újra kérdezte, mióta is van itt, rabságban?

– Harminc éve már, – felelt Kung.

Van-e valami kivánsága, kérdezte majd a hún.

– Volna, – szólt a császár követe – és kellemes emlékben foglak tartani, ha megteszed. Csak fölvilágosítást kérek; felelj igazán. Mondd meg nekem, viseltetek-e hadat keletfelé és mi történt akkor?

– Kelet felé? háborút? tudtommal nem. Legalább az én értemre nem. A Rettentő-Nagy-Ur hatalma kétségbe sohasem vonatott a keleti tartományokban. -117- De nagy háború volt a mult télen a Rajnánál. Átkergettük rajta a frankokat. Erről akarsz hallani?

– Nem, nem, – mondotta Kung, – keleten, biztosan tudom, nagy háború volt. Vagy harminc éve, emlékezz vissza!

Habozott egy kissé, hogy vajjon nem árulja-e el magát, azután hozzá tette:

– A perzsa birodalommal volt a háború.

Most a másik hún szólalt meg. Idősebb lehetett pár évvel, mint a társa.

– Igaza van az öregnek. Én is hallottam az apámtól, hogy akkoriban a perzsák ellen ültették föl a serget. A mi nemzetségünk az előhadban volt, azt tudom.

– No és? És mi történt? – kérdezte Kung és mohón nyujtotta előre sovány, ráncos nyakát, – mondd, mondd, kérlek, mondd!

– Nem tudok egyebet. De volt valami hadakozás arra.

– Igen volt, valami háború volt, ezt én is hallottam, – mondotta a másik is. Gondolkoztak egy keveset, azután újra ismételték:

– Igen, volt ott valami. De egyebet nem tudunk. Végre is rég volt. Ki tud ma már arról.

Kung elkomorodott. Hát senki sem tudja?! Még ezek, kiknek a nemzetsége ott volt! Ezek sem!?

A vezér néhány szót váltott a társával halkan, azután hátra szólt a kinn várakozóknak: -118-

– Hol az őre ennek a rabnak? Ha itt van, jőjjön be.

Félholtan hurcolták be a kvanglit. A massagéták, az alánok, még a vendég, a gepida is, szolgálatkészen tolták, húzták, lökték be a nagy úr elé. Biztosra vették, hogy ezt most karóba huzatja, vagy legalább is felkötteti a gémeskút ostorára, mint valami agarat. A szegény kis kvangli is bizonyosra vette, hej nagy mulasztás volt az ő mulasztása! Ahogy oda ért a hún elébe, úgy esett össze, mintha nem is volna test a ruhájában.

– Verd le a vasat annak a lábáról, – parancsolt a vezér.

A kvangli nem értette, nem is hallotta talán, csak akkor ocsudott föl, mikor a hún már rúgott rajta vagy kettőt hegyes orru keskeny csizmájával.

Leverték a békót a Kung lábáról.

– Szabad vagy, – mondta a vezér.

A császár egykori követe azt hitte, hogy cselfogás ez, cselfogás, hogy ő most árulja el a titkát.

– Ne hidd, fiatal harcos, hogy szelidséggel többre mégysz velem. Sokakat megtántorítanak a kegyesség rózsái, akik a kegyetlenség tüzes nyilai ellen megállanak. De tudd meg, sem jó, sem balsors meg nem nyithatja az ajkamat. Soha, soha el nem árulom, amit reám bíztak.

– Szabad vagy, – mondta a vezér.

– És azt hiszed, hogy megfizetem utólag az árát! Nem, nem, vitess vissza inkább, vissza a verembe, vissza a kínpadra, – de soha el nem árulom a császár titkát! Soha! Soha! -119-

A hún vezér megvetőleg intett a kezével.

– Eh! – mindegy az már. Megtarthatod magadnak a titkodat, ki bánja!? – tette hozzá gúnyosan; azután újra ismételte:

– Szabad vagy. Mehetsz, ahova akarsz. Érted, szabad vagy!

Kung megtántorodott. Tágranyilt szeme reá meredt a hún főemberre, mintha nem értené a szavát. Végigsimított nyomorék kezével a homlokán, a márványsimaságu kopasz fején. Azután körülnézett, mintha most ébredne föl.

Mellette hevert a hosszu nehéz cölönk, melyet az imént vettek le róla. A lánc még rajta volt.

Fölvette. Meglóbálta. Hangosan csörömpölt a lánc.

És elindult.

Elindult szó nélkül. Köszöntés nélkül.

Kiment az ámuló barbár szolgák között. Azoknak sem szólt. A kvangli őrnek sem. Senkinek sem. Egy szót sem.

Ment kelet felé, a hazája felé, merre a pirkadás vékony világos sávja elszakította az eget a földtől.

Sokáig követték szemmel, amint sántítva haladt tova a nagy sikságon. A nehéz láncos rúd ide-oda ingott aggastyán kezében.

Rongyos, viharvert alakja eltünt végre a reggeli párákban.

-120-

A szépség mint cselekvés.

Meghalt. Meghalt hirtelen, váratlanul, rosszkor. Éppen akkor halt meg, mikor nem kellett volna, mikor nem lett volna szabad. A kereskedelmi miniszter úr is ezt mondta: mikor nem lett volna szabad.

Akkor halt meg, mikor az ő vasuti üzleteit firtatták. Hiába írták a kormány lapjai, hogy a képviselő úr szívszélhüdésben halt el; hiába közölték a halottkém bizonyítványát. Hiába írták meg részletesen, mit csinált egész nap. Hogy egész nap olvasott, még este is, ágyban is, ott volt mellette a könyv, nyitva. És micsoda könyv? Egy angol bölcsészeti munka, híres, új munka: „Beauty, the essence of wisdom.“ Ezt olvasta! Hát ilyen olvasmány mellett csak nem öli meg magát az ember.

Mert mindennek megvan a maga olvasmánya. Minden kornak is, minden helyzetnek is. Az öngyilkosságnak is. Ilyenkor szerelmes leveleket olvasnak -121- némelyek, vagy számlakivonatokat. Vagy törvényszéki tudósítást, mások ujságcikket vagy névtelen levelet. De bölcsészeti művet? Nem. Soha.

Az ellenzéki sajtó azonban nem engedett. Elrészletezte az elhúnyt mindennemü üzleteit, anyagi dolgait s különösen azt a gyanus vasuti ügyet, amely miatt a kereskedelmi miniszter úr azt mondta, hogy ilyenkor nem szabad meghalni.

Valóban rosszul tette. Mert az a vasuti dolog, ha ő élt volna, jól is végződhetett volna. Mindenesetre jobban végződhetett volna ő magára, az ő becsületére nézve. Védhette volna magát s bizonyára nem kentek volna mindent reá. Igy a miniszter is, a többiek is, mindent a halottra kentek s kimosakodtak a piszokból. Csak az ő emléke szennyeződött be, sározódott be menthetetlenül.

A híre halála után példabeszéddé lett. A neve gyalázat. Az emberek párbajt vívtak, rágalmazási pört indítottak, ha őket az ő nevével illették.

Emléke a gyalázattal volt azonos.

Senki sem kutatta, hogy miért halt meg. Hiszen olyan világosnak, olyan biztosnak tudták. És leszögezték ezt a tudatot.

Oh! Mert az olyan jóleső és egyszerü, egyetlen okot tudni. Egyetlen okot ismerni. El nem veszni a százszorosan összeszövődő indulatszálak között. El nem járni a távoli okok, egymásra ható körülmények nyomán. Megállni egy dolognál, reá mutatni. Ez az. Igy aztán mindjárt itélni is lehet.

Ez jó, az rossz. Ez nemes, az komisz. Ez erkölcsös, amaz pedig… óh! -122-

Érdekes ember volt fiatal korában. Nagyon jól és alaposan tanult. Csinos vagyonkája is volt, nem sok, de elég arra, hogy függés nélkül éljen. Nagy jövőt jósoltak neki. Ebből a fiúból miniszter lesz, meglátja akárki. Mert minálunk ez a legnagyobb sor.

Az egyetemi évek után otthon, falun lakott. Olvasott, vadászgatott. Sok vizi vad volt akkoriban az alföldön, sok minden bolondforma ritka madár. Mint igaz vadászembert, nemcsak a zsákmány, de maga a vad, annak élete, szokása is érdekelte és minthogy szorgalmas és elmélyedő volt a természete, aránylag széleskörü ismereteket szerzett az állatvilág életéről.

Egyszer szalonkahuzáskor, egy tavaszi estén, zsombék szélén ült, várva, hogy sötétedjék, midőn az ösvényen egy asszony jött feléje. Megállt egy pillanatig mellette és reá nézett, mintha kérdezni akarna valamit. Egy másodpercnyit sem állt, azután tovább ment. Lassan, egyenlő léptekkel. Szürke ruhás alakja eltünt a fordulónál.

Ekkor látta először, de nem gondolt vele. Rögtön el is felejtette. Legalább ő azt hitte. Mert a nő képe elrejtőzött mélyen az öntudatlan emlékek csodás búvóhelyén, ott hátul valahol az agyban. Csak később, sokkal később akadt reá az első találkozás emlékére, ahogy az ember olykor egy elhagyott fiók fenekén valami régi fényképre bukkan. Akkor aztán hirtelen, váratlanul, mintha megálmodta volna, újra mindenre, a legkisebb részletekre is emlékezett. Hogy a kerti kalap milyen mély árnyékot vont -123- halovány arcára; s a szemei, amint reá vetődtek, hogy világítottak, akár valami márványozott, fényes achátgolyók a sürű, sötét pillák kettős rojtozásában. És, hogy úgy állt meg, mintha meg kellene állnia és úgy ment el, mintha maradnia kellene. És, hogy a nádban távol – csip-csip – egy rigó füttye szólt. És, hogy közöttük mint valami tavaszi aranylánc, egy reketyefűznek sárgapicusos ága ingott. És, hogy az ajka olyan nagyon piros volt…

Később, hónapok multán ismerkedtek meg. A szomszéd birtokosnak volt a felesége. A szomszédság hozta őket össze. A hosszunapu, meleg éjszakáju nyár volt a kerítőjük.

Mind többet, többet voltak együtt. Az asszony hosszú sétákon, cserkészeten kisérte a férfit, s az első szerelmes szó olyan természetesen pattant az ajkukra, az első csók is, ahogy a virág kifeslik a bimbóból, ha eljött az ő ideje. S a piros csókok nyomán, mint valami biborpecsétes vérnyomon, megjött a vágy.

Igy kettesben egyszerüek, igazak voltak. Minden nap közeledtek egymáshoz, meleg követeléssel a férfi, tudatlanul, engedékeny vággyal a nő. De ha társaságban voltak, az más volt. Az megzavarta őket.

Megzavarta a férfi féltése, az asszony fáradt kacérsága. A nő körül, mintha valami szerelmes gőzkör lebegne, úgy vonzotta a férfiakat. Hiszen azok megérzik minden külső indok nélkül, hogy valamely asszonynál ütött a szerelem órája. Megérzik úgy, ahogy a darazsak az érett szőlőszemet. -124- Ki tudják választani száz más hasonló szőlőszem közül.

Az egész fürtön egy van, ők megtalálják. Más-e a szerelemre érett asszonynak az illata, vagy más-e a keze tapintása? Másként ragyog-e a szeme, az ajka? Eltompult érzékeink nem számolnak be semmi ismerettel, de a nagy Pan öntudatlanul is értésünkre adja.

Társas összejövetel után a férfi agyában mindenféle zavaros gyanu kóválygott. Mindenféle hirtelen, megvető indulat. És köznapi általánosító szabályok, aranytételei az aszfaltbetyárságnak. Nőcsábászati kánonok, melyeket idült agglegények foglalnak törvénybe a klubokban, a kártyaasztalok mellett, mikor nagyon tapasztalt és nagy, érdekes multu emberekként akarnak feltünni.

Egy ilyen társas mulatság után együtt voltak az asszony szobájában. Egymás mellett, kereveten. A férfi szótlanabb volt a rendesnél. Halkan beszélgettek. Besötétedett. Akkor átölelték egymást.

Hosszan, lélekzetvesztve csókolóztak. Egészen sötét lett már, a nő nem láthatta a társa arcán azt az elhatározást. Különben visszavonult volna, mint már nem egyszer. És önkéntelen odaadásával nem tévesztette volna meg.

Mert tévedés volt. Csunya és sértő. Ügyetlen, megalázó tévedés, mely egyszerre elváltoztatta és gyülölő felekké varázsolta őket. Szó nélkül küzdöttek a sötétben, mint halálos ellenségek.

Az asszony talpon volt és halk, idegen, sohasem hallott hangon parancsolt: -125-

– Menjen! Menjen!

Ujra meg újra ismételte: menjen, menjen.

A férfi elment. Becsapta maga mögött az ajtót. Belül egy hang mind azt mondta, hogy durva és szamár volt, de a hiúsága nem engedte, hogy odahallgasson, hanem helyette mormogta: gombház!

Másnap elutazott külföldre. Majd megmutatja. Azért is külföldre. Szó nélkül. Engedelemkérés nélkül. Egy sor írás nélkül.

Talán nem ment volna el így, ha tudta volna, hogy akkor, midőn az ajtó becsapódott, az asszony már a kereveten feküdt zokogva, elrejtett arccal. És, hogy önmagára haragudott, maga ellen lázongott legjobban, mert ő tudta, hogy abban a megalázó percben nem az egész énje védekezett, nem, egyik fele küzdött csak, a másik titokban, be nem vallottan az ellenséggel tartott. És elrejtette a párnák közé az arcát, nem érezte, hogy nem felindulástól, de a szégyentől piros, s szeretett volna elbujni önmaga elől, elbujni szertebomló barna hajának a fátyola mögé.

*

Pár év telt el. Ezeket a férfi egyetemeken töltötte el. Munkában, laboratoriumi asztalok mellett. Rosszul végzett kalandja fölötti keserüségét valamibe bele kellett fojtani. Arra nem volt elég pénze, hogy mulatozásba fojtsa. Az ízlése szerint. Dáridóra nem telt, olcsóbbra finnyás volt. Hát munkába fojtotta. A sors összehozta a külföld előkelőbb természettudósaival. A Darwinizmus akkoriban élte -126- aranykorát. Visszhangzottak a tudomány berkei a naturalisták és az ortodoxok vitáitól.

Az életben tett tapasztalatai sokban segítségére voltak. Egy nagy tanár unszolására két tanulmányt is közölt a vizi madarak életéről. Nem volt ez szorosan vett tudományos, de tudákos dilettantizmus sem. Elbeszélő kellemes olvasmány volt, inkább bölcsészeti, némi költői zamattal.

Néhány évet töltött így el, míg újra hazakerült. És újra találkoztak az asszony s a férfi.

Külsőleg alig változtak valamit az utolsó, a zivataros est óta. Az asszony arca most is halvány volt, csak a termete volt kissé teltebb. Ő nyujtott kezet már messziről s a szeméből megbocsátás sugárzott, szelid meghatottság. Legalább a férfi ezt olvasta benne. Nem látta, hogy valami bocsánatkérésféle is csillog ott.

Megint kezdett járni hozzá. Nem udvarolni járt, csak beszélgetni. Becsületesen hitte, hogy csak barátság van már közöttük. Eleinte valóban hitte. Hitte addig, míg egyszer egy délután a mindennapi kézcsók eltévedt följebb az asszony karján és érezte, hogy az sem lett volna baj, ha még följebbre, akár a piros ajkáig téved.

Most újra kezdődtek a hosszú séták naponta, az ártatlan és mégis szerelmi találkák kint a szabad ég alatt. És jártak hosszant együtt.

A férfi beszélt, az asszony hallgatott. A férfi beszélt a természetről, a természeti felfogás szépségéről, bölcseségéről. Beszélt az élet, a materialista fölfogás költészetéről és arról a nagy egységről, -127- mely a legapróbb parányt a világrendszerek mérhetetlen nagyságaival egyenlővé teszi a végtelenben.

Szépen, bódítóan beszélt. Az asszony odaadóan hallgatta, s midőn csöndesen ment mellette, vagy midőn mellette mozdulatlan ült; és mintha puhábbak, engedékenyebbek lennének a tagjai.

Ezekben a sétákban született meg egy műnek az eszméje. A természet nagy rendszerét magyarázva, egy bölcsészeti összefoglalás fogamzott meg benne. A természet tanítása. Ethika, mely elveit nem a hagyományokból, nem a társadalmi törvényekből, vallási emlékekből meríti, de közvetlenül tudományosan magából az életből. Ethika, melyet górcsővel laboratoriumban, vagy műasztalon lehet bizonyítani. Ethika, melyet az egész élő világ hirdet, s melynek törvénye őskorszakok óta föl van írva az égboltra rejtélyes csillagbetükkel és föl van írva tengerek homokjába is a vizek mélyén, el-elmosódó s újra keletkező örök írással.

Hatalmas művek körvonalai léptek elő. Kiindulási pont: az eddig ismert és tisztelt morálszabályok tarthatatlansága a naturalizmus haladása folytán. A bölcsészeti tanok csődbe jutottak. A metaphysika meghalt. Az egyén, mely eddig világközpontja volt, összekötő kapoccsá lett a fajok végtelen láncában. A jó és rossz fogalma tartalmatlan és önkényes.

Van-e út, mely e kaoszból kivezet? Van. A kiválasztódásban, a megfelelőben. A jobban megfelelőben. A kvalitás az ethika alapja. A kvalitás az egyedekben, a fajokban.

A magasabb rendű minőség. Szóval szépség. -128- Szépség az egyének külső életében: erő, egészség. Szépség belső világukban: becsület, akarat, lelki tisztaság. Szépség az indulatokban, a törekvésekben, harmónia a végtelen természetességgel. Nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, de az, természetes-e, őszinte-e, erőteljes-e? Megfelelő-e a faj törekvésének?

A sok órás együttlétek, a hosszú beszélgetések közben keletkezett a mű. És a férfi naponta hozott egy-egy megfogalmazott részletet és felolvasta úgy, mintha az asszony lábai elé rakta volna. Minden sorba a nő szépségét írta bele, s az irályába be akarta fonni szoborszerű járásának ritmusát. Most nappal dolgozott otthon, s este jött csak át. Részegítette maga a munka, de részegítette a vágy is és a remény, mert hitte, hogy a remekbe készülő munkának mint valami virágos ösvénynek a végén jutalomként az asszony szerelme int. És haladt az ösvényen duzzadó reménnyel, bízva, hogy őt, kit nem nyerhetett el erőszakos támadással, meghódítja rajongó alázatos imádása.

A nő nemtő is volt, meg tanítvány is. Hol mereven ült, s nagy világos szemei ajkára tapadtak, midőn beszélt, – hol reá dőlt a karjára és elrejtette az arcát könyöke hajlásán. Ilyenkor egészen az övének érezte, s az asszony nem is tiltakozott, ha simogatta, csókolgatta közben. De hiába kérte, hogy megadja magát, – nem, nem, ne kérjen – volt a válasz. És olyan szomoruan mondta, olyan bánatosan, mintha maga is sajnálná.

Mentől nehezebben haladt ez irányban, annál -129- magasabb polcra helyezte az asszonyt. Ugy gondolt reá, úgy is beszélt vele, mint valami magasabb rendű kivételes lénnyel, kinek birásáért egy életet kell adni. Ugy tekintette, mint ama mesebeli hercegkisasszonyokat, kiknek az aranygyapjút, a hesperidák almáját kell váltságdíjul hozni, valami nagyot, dicsőt, halhatatlan tettel…

És az asszonynak rettentően fájt az ő dicshimnusza. Fájt, mert tudta, hogy nem érdemli. Fájt, mert emlékezett egy önfeledt dacos percre, egy könnyelmű, romboló indulatu percre.

Mikor a férfi annak idején elment, szó nélkül, egy sor írás nélkül, ama viharos est után csak a dac maradt ébren a szívében. Hiszen az, ahogy elment, amiért elment, azt mondta neki, hogy csak a testét akarta, akarta akárhogy a szerelme, a vágya nélkül is. És gyűlölte, mert szerette és meg akarta alázni a saját testében, mert hogy arra vágyott. Ebben a lelki állapotban odadobta magát egy embernek, aki véletlenül a közelébe jutott.

Az ébredés borzasztó volt. Borzasztó volt az undor önmagától, attól a harmadiktól. Egyszer, de megtörtént. Meg nem történtté minden könnye sem tehette.

Senki se tudott erről a botlásáról. Ő is felejteni akarta. Ekkor jött vissza külföldről a férfi.

Örömmel, szívrepesve fogadta. Járt mellette hűségesen, várva, hogy kérje, mert akkor még azt hitte, hogy az ő csókja letörli annak a másiknak még az emlékét is.

De ő nem kérte akkor még. Ellenben hosszú -130- együttlétük alatt mind magasabbra, magasabbra helyezte, akár egy szentet. Mindaz a becsülés és csodálat, mindaz a tisztelet és stilizáló rajongás megannyi tőrszúrás volt neki. Annál lehetetlenebbé vált a szerelmük, mentől eszményibbnek tartotta a férfi. És a nő úgy érezte, hogy ha enged, mintha megcsalná, becsapná, mintha hamis pénzzel fizetne.

Pedig a férfi kérte, kérte, kérlelte minden szavával. Hogy váljon el, hogy legyen a neje, egészen az övé. Mindig ugyanaz folyt közöttük:

– Hát nem szeret?

– Tudja hogy szeretem.

– Akkor miért, miért…?

– Nem lehet. Nem lehet.

A fejével is intett az asszony idegesen – nem, nem, – s nagy kövér tehetetlen könnyek gyültek a szemébe, gurultak lassan le az arcán.

A bölcsészeti mű majdnem készen volt. „A szépség mint cselekvés“ volt a címe. Csak néhány jegyzet hiányzott s pár fejezet várt a teljes csiszolásra. Majd egészen kész volt.

Ekkor lépett közbe a véletlen.

Az ostoba, kiszámíthatatlan véletlenség. A legnagyobb és legbutább ura emberi sorsunknak.

A kivédhetetlen, el nem hárítható.

Tévedésből fölbontott levél.

A férj tévedésből fölbontott egy, az asszonyhoz intézett levelet. A levelet az a másik írta.

A férj párbajt akart és segédül fölkérte a „Szépség mint cselekvés“ szerzőjét. Igy nyert az betekintést a levélbe. -131-

A levélben bocsánatkérés és esdeklés volt. És visszaemlékezések. Kérés, hogy jőjjön el hozzá az asszony. Hogy újra jőjjön el. Illetlen és tapintatlan szavak is voltak benne. Hencegő, cinikus kérdés, hogy nem volt-e megelégedve? Kétségtelen bizonyíték volt a levél, kétségtelen bizonyítéka annak, ami történt…

A férfi a levelet beletette egy borítékba és megküldte az asszonynak. Csak annyit írt hozzá:

„E sorok Nagysádhoz voltak intézve; tévedésből bontattak föl. Bocsásson meg nekem is a tévedésért.“

A mellékelt levélnek pedig néhány sorát és mondását aláhúzta vörös ceruzával.

Ez volt a dolog vége.

*

Foglalkozást keresett magának. Valami olyan foglalkozást, mely az eddigitől elütő. Mely semmi vonatkozásban se emlékeztesse a multra. Az elmultra.

Képviselő lett. És őt is elnyelte az a moloch, mely nálunk minden tehetséget elnyel, a politika.

Olykor, később meg-megkisérelte, hogy a művét befejezze, de ahányszor hozzá ült, mindig rettentő undor fogta el. Az volt az érzése, hogy az egész dolog hazugsággá vált, hogy hazugság volt mindig, csak ő nem látta akkor.

Az első találkozás emlékét régtől fogva szimbolikusnak tartotta.

Azelőtt úgy képzelte, hogy amaz estén a szépség maga lépett hozzá. A nagy természet örök szépsége -132- tekintett hivólag, kérdőleg reá ama nagy világos szemekkel. Most változott a kép és más értelmet kapott, jelképest most is, de kegyetlen rút értelmet. Úgy látta most, hogy az eladó szépség járt, férfit keresve, este járt, ahogy szokása, s gondolata gúnyosan egészítette ki, hogy csak az utcai lámpák hiányoztak.

Tele volt a lelke keserüséggel.

Mindig máskorra halasztotta a munkát, remélve, hogy idővel enyhül majd ez a keserüség s akkor majd be tudja fejezni a könyvét.

Egyelőre elmerült új foglalkozásában.

Abból a nagy megvetésből, melyet minden iránt érzett, származott fölújult élvhajhászata. Származott az, hogy pénzt, sok pénzt akart keresni. Pénzt azért is, hogy költeni lehessen, azért is, hogy legyen, hiszen a pénz maga az élet megvetése. Üzleteket csinált, tisztességest is, gyanúst is. Mindegy. Úgyis komisz az élet.

A hírneve az volt, hogy befolyásával sok mindent ki tud vinni. Olyant is, amit nem volna szabad. Csak úgy tódultak hozzá a kétséges jellegü üzérek, spekulánsok. És teltek az évek.

Végre kiütött a botrány egy bizonyos vasuti adományozás körül. Csunya, piszkos dolog.

Éppen legjavában tomboltak körülte a szennyes habok, midőn a világ könyvpiacán egy angol munka jelent meg. A címe „Beauty, the essence of wisdom.“ Rendkivüli föltünést keltett. Olyan föltünést, melyhez hasonló a Darwin nagy könyve óta nem fordult elő. Nagyobbat talán, mint a -133- Nietzsche Zarathustrája. Mindenfelé nagy lelkesedéssel tárgyalták, a jövő morálethikájának az alapját látták benne.

A szerzőjét egyszerre három akadémia választotta be s nevétől az egész tudományos sajtó visszhangzott.

Meghozatta a könyvet. Elolvasta. Az angol könyvnek, a híresnek, a remeknek ugyanaz az eszmemenete volt, mint az övének, melyet ő húsz évvel azelőtt megírt, de sohasem bocsátott ki. Melyet egy fiókban tartott elzárva, undorból és dacból. Úgyszólván azonos mű volt, csak angol mezben.

Elolvasta kétszer is. Olvasása közben a napilapokat is átfutotta, melyekben az angol könyv méltatása, kommentálása, ismertetése mellett hasábos cikkek álltak, telidesteli az ő meghurcolt, bepiszkolt nevével.

Kivette a kéziratot az asztalfiából. Végig lapozta. Sárgult emlékek, elpusztult nemes érzések szálltak feléje a teleírt ívekről. Az asszony képe egy pillanatra újra föléledt a lelkében.

Bedobta az egészet a kandallóba. Utálattal, mint valami berondított, piszkos dolgot. Megvárta, amíg elégett egészen, pedig lassan égett nagyon. Apró kék lángok szaladtak végig a papiron és aztán elaludtak. Egy-egy levél megcsavarodott, visszahajlott reszketve, mintha élne, mintha fájdalmasan vonagló ajak volna. Inkább csak kormosodott a nagy íráscsomó és füstölt fojtó, gomolygó szennyes füsttel. -134- Üszkösödött a szélén soká s csak mikor kegyetlen kézzel megbolygatta, akkor csapott föl láng.

Ő pedig állt ridegen a haldokló műve mellett egy gyermekgyilkosnak gyűlölő lelkével. Mozdulatlan állt, míg elvégeztetett.

Lefeküdt az ágyába, nyugodalmasan, rendesen. Még egyszer belenézett a lapokba, az angol könyvbe. Azután megivott egy pohár vizet, melybe valami orvosságforma fehér jegeces port öntött.

Csillapító szer volt, nyugodalomnak orvossága.

A kandallóban még mindig füstölt kissé az elégett iratcsomó, de reggelre kihült az is.

-135-

A fileglorietta.

Nemzetes Balla Kristóf uramnak, Nagy Bánya szabad város vice-notariusának, jóakaró uramnak, ő kegyelmének.

Mint szegény uram, szegény jó majsztram Balla Mátyás uram édes testvérének szeretettel való szolgálatomat ajánlom. Isten kegyelmedet örvendeztesse meg, kivánom.

Vettem 28 junii Nagy Bányáról költ kemény és keresztyéni fenyegetőzéseket felyül haladó levelét, melyben azt látom, hogy Kegyelmed engem azzal vádol, mintha az én kezemen suhadt volna el szegény jó majsztram ujdonatuj kordován csizmája, a mikor a gonosz kruczok kezétől szörnyü halált hala a kőmáli szőllők alatti lazában, Rákóczy fejedelem ő nagyságának hadai obsidionálván Kolozsvár városát, én édes szülő városomat. Hogy penig meglássa Kegyelmed milyen igazság nélkül vádaskodik -136- és piszkolódik Kegyelmed, imhol megirom Kegyelmednek mint esett az a dolog.

Marttii 26-án úgy estve felé békopogtat a házunkhoz Dobai Péter uram, mondván, hogy Balla Mátyás urammal, az jó majsztrommal akarna felesen beszélni. Bévezetém a belső házba, hol is magokba maradának, de mivelhogy csak hitván ajtó vala közöttünk, a pitvarból megértém én is és vevém észbe, mi járatban volna.

Mondá nemes Dobai Péter, hogy ő kimenne a városból a kruczok közé, merthogy Rákóczy ő nagyságát akarná szolgálni, nem peniglen az németet, ki az várost tartja. Az német commendáns azonban ki nem ereszt a városból nemes embert fegyveresen, mert tudja, hogy mindgyárt az kruczok közé szökik, – igy osztán azt gondolá ki Dobai, hogy ő másnap kimenne a híd-kapun, mintha csak mustrálná magát a két-viz közén, egyetmását penig kiküldi szekerével ganéj alatt, előre. Csak a gallus puskáját nem tudja hogy kikapni, magával nem vihetvén, sem szekerével. Ezért jőve az jó majsztramhoz, kinek isméri jó magyar indulatját, megkérvén, hozná ki ő az gallus puskát, ne maradna az itt a német commendánsnak, mert kár volna neki, – jó mester és előljáró civis létire az jó majsztramat meg nem állítja vélle a strázsa.

Szegény jó majsztram mingyárt ráálla a tervre még biztatta is Dobait és mondá, hogy ha nem vállalta volna a farkas-utczai reformatus templomunk szószékét, hogy megcsinálná jó móddal húsvéti ünnepig, biz’ ő is elmenne krucznak rögvest. -137-

Megegyezének, hogy Dobai uram a híd-kapun menne ki, csak ugy pálczásan, a majsztram penig az gallus puskával, nehogy valaki valamit gondolna: a monostori kapun és ha osztán kivül vannak, a Kőmál alatti lazában tanálkoznak, abban a filegloriettában, kit majsztram uram épitett vala remekbe, ugymint vándorlásában külső országokban tanulta vala.

Gyönyörüséges fileglorietta volt, mert párja nem vala az én jó majsztramnak az asztalosmesterségben. Magam is dolgozám rajta, hát ide irom milyen vala, hogy el ne vesszen emlékezeti.

Két traktusa vala, egy felső, egy alsó. A felsőt nyolcz tekeredő oszlop tartotta vala, olyan csavarékos mint megannyi kigyó, mindenik oszlopon szőlővenyige is futott fel, levelesen, gerezdesen egyazon fából. Szép magos gárgyája is volt, a melyikben minden egyes darab más-más faragásu vala, ügyesen kihányva az legszebb virágokkal, gyümölcsfélékkel. Keréngő garádics járt fel a felső traktusba annak is olyan gárgyája, de kivül-felöl ügyes statuák valának az gárgyára téve, minden oszlop közin egy, kik penig a leghiresebb királoknak valának képei: az az Dávid, Mátyás királ, Akilleus, Szt. László, Julius Cézár, Xerxes és az a gonosz Herodes; – ez hét, nyolczadik nem vala, mert arra az oldalra torkollott az garádics.

Most is emlegetem, szegény jó majsztrom milyen felesen elpáhola, mivelhogy én nagyolván ki őket hársfa málából, a gonosz Herodes királynak elrontám az ábrázatját mivelhogy igen alacsonyan -138- vágám be a szeme gödrit. Ennek mián az gonosz Herodes királ erősen tökfejünek látszék, akár a szomszéd szappanosék félkegyelmü fia, olyan feje leve, szegény jó majsztrom nem kis bánatára és röstellésére, ámbátor még igy is derék statua volt, kevés párját láttam is valaha.

Legislegszebb vala penig az alsó traktus pádimentuma, kit jó majsztram sok tudós praktikákkal úgy kirakott minden jóféle fákból, hogy az ember azt hihette vala, hogy csupa tulipánokra, szegfükre, mályvákra hág, virágos kertben járván. Büszke is vala erre a filegloriettára kit remekbe csinálla ennek előtte három esztendővel és a kit, ki csak Kolozsvártt járt volna, mind megcsudált vala és vitte hirit és különös dicséretit idegen országba.

Másnap, hogy Dobai Péter uram esti látásunkra jöve, ebéd után felkészült jó majsztram ünnepi gúnyába. Mondá nekem jönnék vélle, mivelhogy kimenne város eleibe az monostori hostátba. Vállán vala Dobai uram gallus puskája, kezében hosszu pálcza, lábán penig az uj kordován csizma, így lépdelt módisan, a hogy előljáró embernek szokási.

Mikor a kapuhoz érénk az német strázsa megkérdezé, hogy hová mennék így puskásan, merthogy neki azt tudni kell. Kivágá magát jó majsztram mondván, jámbor hazugsággal, hogy a serfőzőkhöz, kiket a falon kivül széthányatott vala commendáns uram, mert az kruczok minden éjjel odajövének és egy hitván semmirekellő trombitát futattak az bentiek bosszuságára, magok kiálltottak, -139- morgottak, alá s fel handáztak, illetlen dolgot is cselekedtek és a serfőzők kéményitől penig nem lehete reájok puskázni. Ide menne, mondá ravaszúl a majsztram, mert béfelől való oldalban egy aszalója vagyon, azt akarná megnézni nem égeték-e el az kruczok, a puskát is azért vinné nagyobb bátorság okáért, merthogy a kruczok körül lappangana. A boldogtalan német elhitte ez beszédet és kieresztett a kapun. Oh bár soh’se eresztett volna, szegény jó majsztram ma is megvolna!

Letértünk jobbkézre a pápisták kápolnája mellett, mert abba voltunk, hogy általmehetnénk az Szamoson a fásbereki kis-pallón, de mikor oda érénk látók, hogy azt is széjjelhányták vala. Nem vala mit tenni mint meztéláb gázolni által az Szamoson, ki ott nem mély, a hogy mindenki tudhatja. Az uram vivé a puskát, én az uj csizmáját meg a magamét.

Alig lépünk ki az tulsó martra, hát csak elkezdi az szegény jó majsztram: adta teremtette mi az a füst? és eliramodik mint valami őzike, pedig pocakos ember vala szegény. Én hátramaradtam az két pár csizmával úgy elámultam, hogy valjon mi leli, – utána loholtam azután de nem tudtam utolérni olyan nagyon futott.

Az fileglorietta felé futottunk, kinek odalátszott a fedele az tölgyfák közül. A fedelen füst szürődött által, attól indula meg olyan erősen.

Mondom, visszamaradtam egy szempillantást s csak akkor érék oda mikor már szegény jó majsztram javában hadakoza valami fegyveres emberekkel. -140- Három krucz portyások valának, kik részeg fővel tüzet tettek vala a gyönyörüséges fileglorietta drága pádimentumára, éppeg a közepére, a hol szép nagy bukréta vala tiszafából, czitromfából, cseresnyéből és habos kőrizsből. Szegény jó majsztram el felejté, hogy ő miért jött vala ide, hogy a krucz barátság hozta vala, hogy Dobai uram miatt, Rákóczy szolgálatja miatt. Neki láta az három kruczoknak, se szó se beszéd, hirtelen mérgében az gallus puska agyával. Talám ha erősebb lett volna a szerkezete elbirhatta volna, de az bolond gallus igen elvékonyította az nyakát a puskának, mindgyárt az első csapásra leszakadt róla. – Üsse meg a ménkő az olyan gyenge gallus mivoltát! A kruczok elsőben elcsodálkozának, hogy így szó nélkül főbe, hátba teremtének, de aztán kardot fogának, szegény jó majsztrom penig a helyett hogy kifelé hátrálna, a grádicson az felső traktus-nak szaladott. Talám nem akará romlásnak hagyni az ő drága filegloriettáját.

Meztéláb vala az jó uram ezért a kruczok nem sejtik, hogy tekintetes ember, hanem valami kószalónak véltek, mert sehunt sincs respectusa a mezitláb embernek. Ha az szép új kordován csizma rajta lett volna, lehet, hogy nem így történik.

A garádicson az jó majsztrom, utána a gonosz részeg kruczok karddal! A törött hitván puskát elhányá, egyéb fegyvere se vala. Én sem segíthettem onnan alulról a kertből, mert csak az a két pár csizma vala a kezemben, egyéb se, csak óbégatni tudtam, meg imádkozni érette, segíteni nem. -141-

Mitévő lenne az jó uram? látám hogy hibezett-habozott, – ott valának mellette kézügyben a hét fastatuák a gárgyán, csak ezekkel védelmezhetné magát, de látám sajnállá megrontani őket. Már-már hozzáérének az részeg portyások, mikor mégis elhatározván letépé az elsőt, – Dávid királ vala, – és úgy üté fülön az kruczot, hogy az megtántorodván bukott a hátsobbikra. De még dühösebbek lettek ezek, feljebb hátrála az uram, vágott nagy erővel az jó Dávid királlal, de baj vala, hogy az királ hársból faragódott, egy kettőre széjjel hasadt. Igy kerüle Akhilleus sorra, azután Szt.-László, Julius császár is, Xerxes is. Mindenik szolgált három-négy ütésre, de vagy a lába szakada le, maradt az jó uram keziben vagy hosszanthasadt a hogy a hársnak szokási.

Már csak az gonosz Herodes marada, kinek az nagy tökfejét olyan nagyon röstelte vala az jó majsztram. Ezt szakitá le talpárul a lábánál fogva és én odalenn a füben hangosan fohászkodám az Úrhoz: Add Uram Isten, hogy az én jó majsztramat éppeg az én Herodesem kemény tök-feje mentse meg! Oh bár még akkora fejet faragtam volna néki!

És nagyon reméllettem, mert már csak egy krucz marada épségben, mivelhogy Akilleussal már végleg levere egyet, porrá ment annak a karja, Xerxes penig mire széjjel roppant másik támadónak szemébe maradt az királ koronája. Csak a harmadik krucz maradt már, az is mintha megijedne az buzdogán forma statuától, nem igen erősköde -142- az ostrommal. Talám éppeg ez vala bajunkra. Szegény majsztram szuszhoz juta, körül néze és megtelének a szemei könnyvel. Kétszer tekinte körül, látván szörnyü romlását remek filegloriettának, az letört gárgyákat, füstölgő pádimentumot és mind szép statuákat, kiket maga töre össze az kruczokon. Elfacsarodott szegénynek a szive és mikor a portyás végre nekivágott meg sem is mozdula, meg se lobálá az rettenetes Herodest, akarha kereste volna maga halálát. Ott esett össze legfelső garadicson, szép sima habos kőrizs deczkán, kit maga gyalult vala két kezével, pusztulva pusztulásán tulajdon remekének.

Nagyban kiálltozám, hogy ne bántsák, ne marczogják, de nem hogy rám hallgattak volna az gonoszok, hanem az egy épen maradt krucz nekem jöve karddal. Én se rest hátat adtam futvást le a Hidelvei házak felé. Az krucz a nyomomban, ki erősen csufokat kiáltoza reám, de nem itélem érdemesnek ide irni. A hidelvei hostátban sok nagy romlások közt szaladánk, mert majd minden ház leégett vala, kit a német perzselt meg, kit a krucz atyafiak, sehol se érék segitséget mig egy házhoz juték ki csudára épen maradt vala.

Ebben a házban egy rosszféle lakoza, kit commendans uram nem egy izben intett vala, jönne bé az falon bévül, de az nem ment vala mondván, hogy ő nem fél, nem éri bántódás falon kivül sem, sem egyiktől sem másiktól, miben igaza is leve, mert ez egy házat sem az német, sem az krucz nem rontotta, mijét sem prédálta és ő bátorságban éle -143- két táborok között, mint a harang a lábban, billegvén jobbra is balra is.

Nyitva vala a pitvarajtó bészaladék, de nagyon megijedtem, látván hogy csak egyedül van az vászoncseléd és semmi férfisegitség sincsen. De a rosszféle nem ijede meg egy szikrát sem, hamar béreteszelé az ajtót és az ablakból olyan felesen leszidá a kruczot, hogy nagy örömem tellett benne! Olyan jól megmondá neki, hogy a gonosz krucz emberségesen elkotróda az rosszféle parancsolatja szerint.

Itt kell mondjam hogy ez menekülésemben vesztém el szegény jó majsztram uj kordován csizmáját a magaméval együtt, nem kis káromra.

Este már nem mervén kimenni az részeg krucz mián ott maradék éjjelre az rosszfélénél, kinek bár egy poltrát sem adhattam semmim sem lévén, mégis megvendégele étellel itallal, ágyba is fektete, de higyje meg kegyelmed, nem a paráznaság okából, hanem mert igen elfáradtam vala a szaladásban és szegény jó uram után való óbégatásban.

Másnap kapunyitás után egyenesen a commendáns uram elé menék, elmondván egész szomoru történetét szegény jó majszterem véginek. Csak a Dobai uram szökéséről, meg a gallus puskáról nem szóltam semmit.

Éppeg akkor commendans uram amúgy is különösen haraguvék az gonosz kruczokra, mert a commendansné asszonyom fejős tehenét elkapták vala a Szt. György-hegy alatti legelőről, mely csufságon igen dühödt vala az commendans. Ezért osztán mikor hirét vevé az ujabb garázdaságnak mit -144- uramon miveltek vala a kruczok, mindgyárt megesküvék, hogy most már rettenetes bosszut vészen szegény jó majsztram haláláért, őtet penig olyan parádéval temetteti el, hogy más is példát vehessen és tanulhasson látván, mint becsüli meg a császár az ő hivséges szolgáit.

Kimenénk hát húsz muskétással és rácz lovasokkal és béhozók szegény jó majszterem testit. A fileglorietta ezen közben egészen porig ége, de a majsztram nem ége benne, csak a bőre pörkölődött meg, mintha szalmán pörkölték volna. A ruhája is megvolt, semmije se hiányzott, csak az kordován csizma, kiről fennebb megirtam, miért nem vala rajta. A csizmát kerestük, de később sem került meg.

Eltemettük penig jó móddal a farkas-utczai reformatus templomunk mögé a Bethlen bástya felőli részben. A commendáns uram szép nagy parádét csapott, a hogy igérte vala, a muskétásokkal még salvát is lövetett háromszor, úgy megtisztelé, akárha valami fő-fő császári katona-ember lett volna. Mindeneket commendáns uram fizetett az hadi kassából olyan igen megörüle, hogy az jó majsztram uram a császár kedve kerestében esett volna el, a mi meg nem történt más kolozsvári emberrel. Az sirkövet is ő rendelé, kin szép faragást faragának, mint következik:

„Hic iacet Matthias Balla Mag. scriniarius quem in fidem Sacrae Suae Caesaris Maiestatis praestantem tenacem inpavidumque rebelles vi occiderunt corpus sed cordem non expungere possint. Ad fidelitatis -145- exemplum eternum positur die 27 martii Anno 1704.“ A mi deákul annyi, hogy:

„Itt fekszik Balla Mátyás asztalosmester, kit az császár hűségiben kitartót, állhatatosat és rendithetetlent, az rebellisek erőnek erejével megöltenek, csak az testit, de szivit nem tudván megvívni. Az hűség örökös példájául állíttatott 27 martii Anno 1704.“

Ilyen szépen megtisztelé uramat majsztramat az commendáns az összves kolozsváriak ámulatára és örömére. Hogy valjon meg is bosszulá-e az halálát nem tudom, mert már magam sem maradék sokáig Kolozsvárban, hanem általállottam krucznak Rákóczy uram ő nagyságának szolgálatába. Kinél is olyan grácziában vagyok és jó bizodalomban, hogy azt ajánlom Kegyelmednek mint igaz jóakarója és szolgája, ne vádaskodjék reám többet és ne fenyegetőzzön, az kordován csizmáról való beszédit is hagyná abba, mert ha tovább is folytatná mint eddig hallom és leveléből olvastam, bizony mondom kegyelmednek, ha arra járnánk Nagy-Bánya felé minden keresztyénséget félretennénk, kegyelmed penig még faágáról is nézhetné az napot. Hallom arra felé szép tölgyfák vannak.

Szolgálatom ajánlásával minden jót kivánok maradván kegyelmednek

ismeretlen jóakaró szolgája, néhai Balla Mátyás

Uram első legénye

Balog András

most Rákóczy ő nagysága toborzó káplára.

Kelt Tokajban, 14 novembris Anno 1704. -146-

Notabene. Az a sárga kordován csizma kit rajtam láttak és kiről hallott kegyelmed nem a boldogult majsztramé, mert az meg nem került, mint megirám. Ezt a párt itt Tokajban vettem az kótyavetén; szereztem négy ezüst pénzekért czigány trompétástól, a hogy mindenki tudhatja.

-147-

A rettentő Safranics és a kis Borbálka.

A kis Borbálka rendszerint az almafán ült. Volt az almafának egy vízszintes vaskos ága, mely a kerítés fölé nyult, ez volt a kis Borbálka rendes helye. Atyjának, a nagylunkai jegyzőnek még két felnőtt leánya volt, két sovány dolgos vénleány, kik a háztájnak összes munkáját végezték, így aztán Borbálka úgy élt, mint egy kis hercegnő, csak bámult a világba, amihez még az is jogot adott neki, hogy siheder-leány korában, – vagy két évvel ezelőtt, – eljegyezték a dolna-kereszturi helyettes tanítóval. Már pedig menyasszony sehol a világon sem dolgozik, tehát Borbálka sem dolgozott és kellemes semmittevésben töltötte napjait. A vőlegénye „rejtélyes Psyché“-nek szólította olykor, amit a tanító nagyon jóizlésünek tartott, nővérei pedig azt mondották, hogy Borbálka rest és buta, amit senki sem tartott jóizlésünek. No, de ez nem tartozik ide. Elég az hozzá, hogy Borbálka rendszerint a fán ült és figyelte a világot. -148-

Szép kilátás nyilt erről a helyről. El lehetett látni innen a szűk kis mármarosi falu fölött, melyet minden oldalról rengeteg bükkerdők környeztek, végig a szűk kanyargó völgyön, melyen a hegyoldalok lejtőjén összébb-összébb szorulva úgy sorakoztak egymás mögött, mint valami óriási szinfalak. Itt-ott a lombtengerből magas sziklacsúcsok meredeztek, és messze a völgy kéklő mélyén széles csipkézetes bérckoszorú fejezte be a tájat. Mindenen végigvonult az erdő, hegyen, völgyön, csak ezek a legmagasabb szirtek voltak kopárok, mintha a rajta végigjáró temérdek fellegek elkoptatták volna ott az erdőt.

De Borbálkát nem a szép kilátás vonzotta a helyére, tartotta ott naphosszat, hanem a Safranics kertje, az a nagy magas kőfallal kerített rejtélyes kert, amelyet az almafától csak keskeny sikátor választott el, és a hosszú szegeletre épített sárga ház, a Safranics háza, mely a szomszéd telket a piac felől befejezte.

Vannak házak, amelyek vidám, barátságos benyomást tesznek az emberre, amelyeknek a belsejében nyugodalmas boldog életet képzelünk és vannak olyanok, amelyeknek már a külsejük gonosz, amelyeken belül úgy véljük, sötét bűnök, kegyetlen titkok rejtőznek. Ilyen gonosz ábrázatu ház a Safranics, az uradalmi erdész háza. Nagy, idomtalan, dísz nélkül való épület volt, a tér felől magasan ágaskodott, akárha emeletes ház lett volna, a szűk sikátorba megtörpült, majd bebujt a földbe, mivelhogy oldalos helyen állott. A homlokzaton, -149- az utcában is, alig volt egy-két ablaka, melyeken belül csak sötétség ült, mint a koponyák üres szemüregében. Öreg ház volt. Az ablakok közötti széles sima felületeken nedves nagy foltok megették a meszelést, csunya zöldes foltok, a falak bélpoklosságai. Eresz nem volt, sem semmi párkány vagy szemöldök, még a kapu, az örökké zárt mohos kapu is olyan rideg, barátságtalan volt, mint egy csukott ajaktalan száj. Várszerű, zord, sivár ház volt a Safranics háza.

Be a házba nem ment soha senki. Minden dolgát maga végezte Safranics. Cselédje se volt, se asszony, se férfi, rokona se látogatta soha. Talán még zárkózottabb volt, mint a háza. Templomba be nem ment soha, nem járt a paphoz sem. Nem érintkezett senkivel. Rendesen valamelyik ablakban könyökölt, szokott gúnyos mosolyával nézett ki a piacra és pipázgatott, miközben a szelid holló, mely mindig vele volt, szendén bóbiskolt a vállán. Itt az ablakon át végezte az uradalom ügyes-bajos dolgait is, tárgyalt a parasztokkal, fizetett ki favágókat, fuvarosokat, szedett be árendát. Olykor meg is szólított egy-egy járókelőt, hogy valami gúnyos maró dolgot mondjon neki. Ha véletlenül nem volt az ablakban s beszélni akartak vele, az ablaknál zörgettek és az erdész rögtön megjelent. Azt lehetett volna hinni, hogy mindig odahaza van, és mindig azon egy szobában, ha az erdőn nem találkozott volna vele az ember és pedig rendesen olyankor, mikor legkevésbbé kívánta. Mikor jön ki a házból Safranics, nem látta senki. -150-

Az erdészről sok mindent suttogtak félve a faluban. Hogy nem istenfélő, hogy gonosz beszédü, tudta azt mindenki, hisz a plébános úr volt a legnagyobb ellensége, ki a katedrájáról is hirdette, hogy szabadgondolkozó Safranics. A jó rusznyák parasztok ugyan nem értették mi az, de mégis tudták, hogy az szörnyű dolog.

Safranics bár nem érintkezett soha senkivel, mégis hogy, hogy nem mindenkinek minden dolgát tudta, azt is tudta, amiről azt hitte az illető, hogy senki sem tudja. Még a gondolatát is, még tán a szándékát is. Sőt egyéb furcsaság is volt vele. Volt alkalom, hogy ugyanegy órában több helyen is látták, az ablaknál is, meg a favágóknál is a bércoldalban, meg a dolnakereszturi határban is, ami vagy négy óra járás, ott is megjelent nesztelen járású szikár alakja. A telkéről úgy hírlett, hogy odabenn az udvaron, a falazott kertben mindenféle furcsa állatot tart, hogy farkas meg vadkan támad ott az emberre, hogy csodálatos beste madarak, melyeknek senki sem tudná a fajtáját, csapkodnak, hápognak, huhognak a fák között. Sőt Tyirik Ferkó, az alvégi molnár fia, ki kamasz korában egy éjjel bemászott a kertbe almát lopni, esküszik, hogy a zárt gyümölcsösben akkora őzbak öklelte meg, mint egy kétéves borjú. Nem is loptak almát a Safranics kertjéből!

Borbálka ezért ült hát a fán. A kertet figyelte, a házat, hogy nem leshet-e el valamit azok titkaiból. És tényleg a terebélyes gyümölcsfák lombja között, mely sűrü hullámokba vonult föl, a fal mögött -151- a hegyoldal mentén, olykor egy-egy sötét madarat látott ülni, máskor a levélfüggönyön át mintegy fátyolon keresztül valamely vadállat árnyéka járt hosszan, elnyúlva és estefelé halk vonyítást, üvöltést is lehetett hallani. Olykor maga Safranics sétált lassan a kertben, jellemző szikár, túlságosan hosszú alakját könnyen föl lehetett ismerni, éles, karvalyszerű orrát, fekete horgas bajuszát, halkan, nesztelenül járkált, hajadonfővel, kopasz, sima, csúcsos fejét kissé hátravetve, a hollóval a bal vállán.

Borbálka ez este megint a helyén ült, pedig sötét este volt már, a hold is feljött, derengő kék világa érces fénnyel táncolt a fák levelén, fekete árnyékszegélyt húzott a szomszéd fal aljában, a ház tövében meg nagy sötét foltot vetett.

Szép, enyhe, kora őszi este volt, csöndes szeptemberi este. Ilyen későn Borbálka nem szokott kinn ülni, ma csak azért jött ki, mert valami, amit délután hallott, fölzavarta csöndes, kisleányos öntudatlan kedélyét.

Ma délután átjött a vőlegénye ozsonnára, ahogy minden vasárnap eljött, amióta jegyben jártak. Folyt a társalgás kávézás mellett, minden úgy, mint máskor, a tanító-helyettes vitte a szót, mint rendesen s az apa, a jegyző kontrázott neki. A nővérek sürögtek-forogtak a kaláccsal, kávéval, Boriska meg szendén, tétlenül ült a vőlegénye mellett, összekulcsolta a nem nagyon fehér, de apró kezecskéit és hallgatott. Elfolytatták persze a tanító véglegesítésének az ügyét, hiszen ezt várta -152- az egész család, hogy a Borbálka esküvőjét megtarthassa. Elfolytatták ezt az ügyet hosszadalmasan, el a gondnoksági ülésen történteket, el az igazgató-tanító intrikáit. A segédtanító most is ismételte, hogy az igazgató második Macchiavelli. Ilyenkor epésen, kihívóan nézett körül, mintha várná, hogy valaki ellentmond, akár hogy valaki azt mondaná, hogy az igazgató nem Macchiavelli, akár hogy azt, hogy nem második, hanem tizedik, huszadik, századik. Mert a segédtanító egyenlő nyomatékkal mondotta, hogy „második Macchiavelli“ és ebben, mint különben egyéb dologban is ellentmondást nem tűrt. De nem mondott ellent senki és nem is ez volt az, ami a kis Borbálkának úgy megzavarta a kedélyét, hogy este későn még töprengett rajta az almafán. Egyébről esett a szó.

A tanító beszélte, hogy Keresztúron nagy dolog készül Safranics ellen. Nagy pusmogás folyik a faluban, ahol talán még jobban gyűlölik az erdészt, mint Lonkán, hiszen Keresztúron minden második ember vadorzó. Pedig amióta Safranics van hivatalban, azóta sehogy sem megy az üzlet, mert be nem mehet az ember az erdőbe este, éjjel vagy hajnalban, hogy ott ne találná Safranicsot, meglapulva egy szikla mellett, vagy egy nagy bükkfa mögött, amint gúnyosan mosolyog fölhúzott puskája mögül. Nem lehetett vele kikezdeni eddig, hát most aztán neki készülnek és elteszik láb alól. Úgy hírlik, föl akarják csalni a voloszankai mély útba azzal a hírrel, hogy marha jár a vágottban. Tonkanecz Cirill beszélte ezt tegnap a -153- korcsmában és esküdött, hogy ő majd végez vele. Már pedig ő elszánt ember és meg is teszi, amit mond, és társa is akad elég.

– Ha ilyen nyilvánosan beszélik, majd a fülébe megy az erdésznek, – mondotta a jegyző, aki egykedvű ember volt.

– Dehogy megy, dehogy megy, – válaszolt a tanító epésen, – mindenki utálja úgyis, ki mondaná meg neki? Különben sem beszél ő senkivel, hát nincs kitől meghallja.

És a tanító ezek után érdekes eszmefuttatást eresztett meg a társadalmi élet törvényeiről, az érintkezés előnyeiről általában, a zárkózottság hátrányairól, különösen a kölcsönös barátság alapjairól, az ellenszenvesség eredetéről, mindazt pedig megvilágította bizonyító sűrü példákkal, melyekben elrémítő alak gyanánt II. Macchiavelli, a dolna-keresztúri igazgató szerepelt. Mire Borbálkáék mindezt végighallgatták, este lett és a segédtanító, miután Borbálkát újabban is „rejtélyes Psyché“-nek nevezte és nyomatékkal homlokon csókolta, hazament.

Borbálka tehát az almafára ült föl, egészen belebújt a levelek közé és töprengett. A vőlegénye szavain töprengett, nem az eszmefuttatáson, nem a társadalmi élet törvényein, sem az ellenszenvesek eredetén, hanem azon, hogy „ki mondaná meg neki, mindenki utálja“. Mindenki utálja, mégis milyen borzasztó, mindenki utálja és azért nem mondják meg. Rettenetesnek találta, hogy ezek mind tudják, megmenthetnék, egy szavukba kerülne, -154- de nem, nem mondják meg, se az apja, se a segédtanító, sem a vénleány nővérei, ezek mind tudják, de nem mondják meg. Senki, senki nem mondja meg.

Mindezt végiggondolta újra meg újra, mindig majdnem ugyanabban a sorozatban unos-untalan, de azért még sem fakadt ki lelkéből az a gondolat, hogy majd ő mondja meg. Arra ő nem gondolt, csak arra, hogy mindenki utálja, senki sem figyelmezteti Safranicsot, senki sem mondja meg, hogy meg akarják ölni.

Hosszasan ült a fán Borbálka és maga elé bámult le a szivályos sikátorba. Egyszerre csak azt vette észre, hogy az utcában a kemény agyagos földön, mint valami meredek árokba, apró kövecskék gurulnak a völgynek. Egy-egy kavics ugrált, bukdácsolva lefelé villant olykor a holdfényben, tünt el a vízmosás gödrében, a sötét árnyékban. És jött utána a másik, az is úgy görgedt sietve lefelé, hangtalanul. Úgy este holdvilágnál a legegyszerűbb dolgok is oly sejtelmeseknek, kétségeseknek látszanak: Borbálkának úgy elszorult a szíve, akárha valami borzalmas dolgot látna. És mint valamely veszély elébe, önkéntelen remegéssel nézett föl a hegy felé, arra, ahonnan a siető kis kavicsok gurultak. Két embert pillantott meg, akik lefelé jöttek a törmelékes sikátoron. Ezeknek a lépte indította meg a laza kavicsokat. Az egyiket mindjárt megismerte Borbálka, Cserne László volt, a gulyás-bojtár. A másik idegen volt, s amint közeledtek, látta, hogy fekete gubát visel, mint a -155- dolna-keresztúriak. Magas szál ember volt, majdnem öles. Az arca árnyékban volt, mert le volt tűrve a kalap karimája, de különben jól látta mind a kettőt és eszébe ötlött az imént hallott vadorzó neve: Tonkanecz Cirill.

Lassan jöttek lefelé és halkan beszélgettek. Borbálka mozdulatlanul ült a lombok között. Feszülten hallgatózott. Ő, aki mindig olyan egykedvű volt, akit álmatag révedezéséből mi sem tudott fölzavarni, most tágra nyilt szemmel hallgatott, visszafojtotta a lélegzetét, még nevetségesen pici száját is fölnyitotta: egész erejéből figyelt, hogy valamit ellessen a két paraszt beszédjéből. De véletlenül, midőn a fa alatt elment a két ember, az árnyékuk végighaladt a Borbálka ruháján, elhallgattak és Borbálka csak néhány szót tudott elkapni, amit a gubás idegen mondott Cserna Lacinak, a fán alól, majdnem a saroknál, fenyegető volt a hangja: azt mondd meg aztán, amit mondottam!

A feketegubás megállott és nekidőlt a Safranics háza falának, alig egy ölnyire a ház sarkától. Majd eltünt a sötétben, csak a guba átlátszatlan foltja feketéllett a ház árnyékában.

A bojtárlegény kilépett a piacra és eltünt a saroknál. Ablakzörgés hallatszott és a Safranics hangja, amint kérdezte:

– Ki az?

– Én vagyok, Cserna Laci.

– Mit akarsz? -156-

– Azért jöttem, hogy megjelentsem, legeltetnek a tilosban.

– Hol? – kérdezte Safranics.

– A voloszankai vágotton. Odahajtják a dolna-keresztúriak éjjelre a marhát. Ha kijönne hajnalban a tekintetes úr, föl a mély úton, meglephetné őket. Hajnalig ott maradnak bizonyosan.

– A voloszankai úton föl?

– Igen. Ott nem látják meg, ha jön. Mert vigyáznak ám! Reggelig ott maradnak: biztosan tudom.

– Jól van, ott leszek hajnal felé.

Az ablak becsapódott. Cserna Laci nem jött vissza, hanem hazament tüntetőleg át a piacon. A feketegubás is indult. Óvatosan, de mégis sietve haladt föl a sikátoron föl az erdő felé és eltünt az éjjelben.

Borbálka dermedten hallgatta mindezt végig. Tehát igaz! Odacsalják ezt az embert, hogy megöljék és nem is szólhat már senki, hiszen már ma éjjel, ma hajnalban… Senki, senki sem szólhat, még ha akadna is, aki szólna, senki sem szólhat már, hiszen még ez éjjelre van állítva a csapda. És amire az imént még nem is gondolt, egyszerre elhatározásként lepte meg, egyszerre akarattá, cselekvéssé vált, hogy ő mondja meg, most, tüstént. Igen, ő mondja meg, ő ezt nem hagyhatja. Még egypár percig jobbra, balra kandikált a levelek közt, vajjon igazán elment-e a feketegubás? aztán halkan leereszkedett az ágról, az utcába. Sebesen, majdnem szaladva haladt az árnyékos sikátoron és kiért a holdvilágos -157- térre, a Safranics ablaka alá. Megállt. Alig bírt lélekzetet venni a nagy fölindulástól és a szíve magasan vert, fönn a torkában, mint a megriadt madárnak. Egypár pillanatig állt csak ott, de már is nyilt az ablak, pedig meg se kopogtatta.

Elsőbben egy nagy pipa jött ki az ablakon, aztán a pipa szára, a pipa szára mögött pedig a Safranics keményfaragásu arca. Egészen kihajolt Safranics úgy, hogy a holdvilág hanyattesett a sima csúszos koponyáján. A szeme kérdőleg tekintett a kis leányra. Borbálka úgy megszeppent, hogy csak maga elé tudott nézni a falra, ahol a pipa torzarányu óriási árnyéka ingaként lóbálódzott. Később is, ha e percre gondolt, az, amely először jelentkezett, a legerősebb emléke mindig a pipa óriási lengő árnyéka volt. Ide-oda járt a fantasztikus árnykép, Borbálka csak ezt nézte és nem tudott szólni. De megszólalt Safranics az ablakban:

– Mi kell, Borbálka?

Fojtott, tompa hangja volt az erdésznek, olyan, mintha valami távoli hatalmas zajnak volna a visszhangja. Borbálka szívét e szavaknál furcsa érzés fogta el, csodálatos érzés: hála, igen, hála, tán mert az erdész tudta a nevét, hála értelmetlen, ostoba, önkéntelen hála, melyet önmaga előtt is szégyelt, hála, melytől egész testén melegség áradt el és végig a bőrén érezte, hogy elpirul. Végre szóhoz jutott, sietve rebegte, amit mondani akart, nagyon, nagyon halkan peregtek a szavak, de azért mégse mert fölnézni, pedig Safranics egészen előrehajolt az ablakpárkányon, még a holló is a vállán érdekkel pislogott -158- Borbálkára és Borbálka hadart, hogy ő mit hallott, hogy csapdába csalják, hogy feketegubás járt itt, hogy a tanító beszélte, hogy a voloszankai úton lesik, hogy Tonkanecz megesküdött, hadarta, hogy ő jött megmondani, mert hogy késő van, más nem tudja, nem mondhatja, hogy ő, Safranics ne menjen el, mindezt elhadarta gyorsan, sietve, halkan, maga is alig hallotta a hangját. És amint elmondta, mindjárt indult is, menekült futva, alig hallotta már a Safranics szavát: köszönöm, Borbálka, vissza sem nézett, csak szaladt haza egyenesen a kapujokhoz, be a szobájába.

Minden csöndes volt a házban, későre járt az idő. De nyugalom nem szállt Borbálkára. Ébren feküdt az ágyában és hallgatódzott. Vajjon megfogadja-e a tanácsát Safranics, vajjon otthon marad-e? Vajjon nem veti-e meg az ilyen kis leány tanácsát? És bosszankodott magára, hogy nem várta be a Safranics válaszát, miért nem igértette meg, hogy nem megy el. Ugy most nyugodt volna, így pedig gyötri az aggodalom. Vajjon otthon marad-e? Folyton figyelt, nem hall-e ajtónyitást, lépés zaját, sőt vagy két izben azt hitte, tényleg jár valaki odakinn és az ablakhoz szaladt, de nem, nem volt senki az utcán, csönd volt mindenfelé. És túl is a Safranics rejtélyes házában, sötét volt minden. Igy telt el az éj.

Hajnalodott. Kékes fény derengett a szobában. A fákon megszólaltak a verebek. Óh! milyen megnyugtató, föloldó hang volt ez a halk csiripelés. Mintha minden veréb azt mondta volna: nem ment -159- el, nem megy már el. És a Borbálka nevetségesen pici szája is, mikor végre megnyugodva elaludt, az is úgy mozgott, mintha azt mondaná álmában: nem ment el, nem megy már el, mert Borbálka nyitott szájjal aludt, mint a gyermekek.

II.

Másnap Borbálka talán még csöndesebb, még szótalanabb, még szendébben kis leányos volt, mint rendesen.

Pedig nagy lótás-futás, nagy sugdosás folyt a faluban, hiszen már délelőtt megjött a hír a hegyről, hogy Tonkanecz Cirillt átlőtt mellel, halva találták meg a voloszankai mély úton. A járásorvos úr szerint, ez pedig tudhatja, a gyilkosság négy és öt óra között történhetett reggel és bizonyos az, hogy öt óra tájban Safranics az ablakában pipázgatott, látta azt mindenki, szokott gúnyos mosolyával mérte végig a világot, és kivételesen meg is szólította a járókelőket. Sokan látták az ablakban, néhányan váltottak is vele pár szót akkor, és bár a voloszankai út van a faluhoz vagy négy óra járásnyira, mégis mindenki a kis rusnyák faluban, a plébános úrtól le a legapróbb gyerekig, mindenki meg volt győződve arról, hogy Safranics lőtte agyon a vadorzót.

Borbálka is meg volt győződve arról, és furcsa! semmi lelkifurdalást sem érzett. Ez volt az egyetlen, ami őt meglepte, ez az érzéketlenség. Ő adta föl -160- Tonkanecz Cirillt, ő értesítette Safranicsot, hogy mi készül ellene és mégis akármilyen mélyen kutatott is magában, nem, sehol sem talált semmi szánalmat a megölt vadorzó iránt. Hiába idézte föl a tegnapi este emlékét, hiába gondolt vissza arra a magas, feketegubás alakra, ki oly életteljes erőben ment el előtte az este, akinek a mozgó, élő árnyéka végigsuhant a ruháján és aki most halott, mégis semmi, de semmi lelkifurdalást nem érzett. Csakis ez érzéketlenségén döbbent meg Borbálka, csakis ezen töprengett, hiszen ő eddig azt tartotta magáról, hogy ő jószívü, sőt túlságosan jószívü. Hát már ez hogy talál hozzá? A töprengés között eszébe ötlött a vőlegénye szavajárása, aki mindig mondotta róla, hogy ő egy „rejtélyes Psyche“. Psycheről Borbálka nem sokat tudott, nem is igen bánta, de az, hogy rejtélyes, ez ütött szeget a fejébe. A segédtanító okos, iskolát végzett ember, gondolta Borbálka, bizony igaza van, hogy ő rejtélyes. Ez bizony érdekes dolog, érdemes megfontolni, vizsgálgatni, mert nem mindenki rejtélyes ám, aki akar. Igy aztán Borbálkának az almafán ujabb foglalkozása akadt, a saját titokzatos mivoltának a vizsgálása, ami nagyban fokozta szőke önbizalmát és mind-mind igazabbnak találta a segédtanító állítását, hogy ő rejtélyes.

Igy telt néhány nap, miközben vizsgálat is folyt a faluban, a voloszankai gyilkosság ügyében, szolgabirák, csendőrök jártak, kutattak, nyomoztak. De Borbálka mindezekkel nem törődött, ő a saját kis énjének a redői között játszott bujócskát. -161-

A követő vasárnapon nagy örömmel állított be a segédtanító: megjött a véglegesítés, meg lehet a lakodalmat tartani! Oly örömben volt a jó vőlegény, hogy ozsonna alatt sem volt képes nyugodtan kávézni, hanem győzedelmes imperátori léptekkel járt föl s alá a szobában, és egy darab kuglóffal hadonászva beszélte, hogy milyen dühös most második Macchiavelli. Azt a benyomást tette, mintha annak örülne legjobban, hogy az igazgatója haragszik. Diadalmasan ismételte: sárga, zöldes-sárga lett, amikor megtudta, zöldes-sárga!

Ime, mennyire vigyázni kell minden szóra, ha az ember vőlegény! Borbálkára ez a két szó: zöldes-sárga, ez tette a legnagyobb benyomást, mert amint a vőlegénye mind csak ezt ismételte, és közben egyet-egyet harapott a kuglófból, ő önkéntelen arra gondolt, hogy a segédtanító foga zöldes-sárga. Később is, mint egy visszhang, ez a két szó újra megjelent és rajtakapta magát, hogy azt mormogja: zöldes-sárga, ugyanakkor pedig a vőlegénye fogára kellett gondoljon, ha akarta, ha nem.

Nagy baj az, ha egy kis leány elkezd vizsgálódni, töprengeni. Bizony, a segédtanító házassága imígy nagy veszélyben forgott, mert egy kis leány nem gondolkodik rendszerrel, szép következéssel, ugrál annak az esze. Azon indult el a menete, hogy sárga fog, zöldes fog, átcsapott aztán arra, hogy rejtélyes Psyche, rejtélyes, rejtélyes, (lám, hogy kell vigyázni) és egyszerre annál a kérdésnél találta magát Borbálka, vajjon boldog lesz-e ő a segédtanítóval? -162-

Azt mondják a nagy okosok, hogy senki sem láthat a jövőbe, különösen nem a magáéba, de ez csak az afféle úri népre vonatkozik, mert rusznyák földön minden jövendőbeli dolgokat ki lehet fürkészni, megvan hozzá a kellő babonaság, ami pedig nem csal, tudja azt ott mindenki. Ki meddig él, hány gyereke lesz, milyen sor vár reá, minden kérdésre könnyüszerrel lehet választ kapni, csak a módját kell tudni s ha az ember nem ismeri, megmondja akármelyik javasasszony egypár hatosért. Borbálka is hamar megtudta, hogy mit kell tennie, hogy választ kapjon arra: boldog lesz-e azzal, akit szeret?

Bizony nehéz dolog végrehajtani, ami ehhez kell. Ki kell menni az erdőre pénteken virradóra, rétszögleten megállani és egy fejszét kell élével bevágni a földbe. Ha már most éppen akkor, mikor feljön a nap, hét szarvast lát az ember átmenni a réten, se többet, se kevesebbet, hát akkor biztosra veheti, hogy boldog lesz azzal, akit szeret.

Szegény Borbálka, jaj de megijedt ezen. Hogy ő éjnek idején az erdőre menjen! Nem, ő ezt soha meg nem teszi. Azért mégis, mégis csak ezen járt az ő következetlen eszecskéje. Hogy is kell? Le kell vágni a fejszét a rétnek a sarkán… pénteken hajnalban. Rettentő dolog biz az, éjjel ő nem mehet. Elhatározta, lesz ami lesz, ő nem megy ki éjszaka, de már csak úgy játékból szobájába csente az apja fejszéjét és elrejtette az ágy alatt. Pedig nem akart kimenni, csak tréfából vette el, hogy elpróbálgassa, hogyan kell, miként kell. Csütörtök délután a jegyző mindent tűvé tett a fejsze miatt, de Borbálka nem -163- szólt. Az apja azt hitte, hogy a mindenes vesztette el és meg is pofozta szegényt, ott, Borbálka szeme láttára. Borbálka akkor se szólt. Ilyen rejtélyes kisleány volt Borbálka.

Borbálka az este, midőn mindnyájan nyugalomra tértek, végleg határozott. Ő nem megy az erdőre. Ugyis csak babonaság mindez és a babonaság bolondság. És hogy éppen hét szarvas menjen át a réten és éppen akkor, mikor kisüt a nap, hisz ez majdnem csoda volna! Aztán, ha csak nappal valami kényelmes kis babonaságot kellene elkövetni, még hagyján, de éjjel! és abban a nagy rejtélyes erdőben! Nem és nem. Borbálka lefeküdt.

Itt volna talán vége ennek a történetnek, ha Borbálka következetes kisleány lett volna. De Borbálka nem volt következetes, amit az is bizonyít, hogy jóval éjfél után, mikor már csak a legnagyobb csillagok világítottak a falu feletti erdei ösvényen, egy kékruhás kis alak botorkált fölfelé, fejszével a karja alatt. Kétségtelen, hogy ez Borbálka volt.

Az erdei ösvényen akart fölmenni egy tisztásra, hol egyszer kis gyermekkorában epret szedett. Oda akart menni, de alig tett néhány lépést az erdőben, máris eltévedt. Eleinte nem vette észre, hanem úttalan haladt tovább a szálasban.

Nagyon sötét volt, borzasztóan sötét. Ilyen sötétség csak erdőben lehet. Nem látott magától tíz lépésnyire sem. Lassan mendegélt szegényke, hol megbotlott valami nagy lehulló ágban, hol beleütközött valami fába. És mind vadabb, mind járhatatlanabb lett az erdő. Mintha kezek, hosszu, -164- vékony, kiaszott ujjak fogták volna meg olykor, sovány karok ölelték volna át, tartották volna vissza a kendőjénél, szoknyájánál fogva. Mintha olykor lesuhadna alatta a föld, megindult lába nyomán a haraszt, csúszott vele völgynek ismeretlen mélységek felé. Máskor valami óriás ledőlt fa meresztett feléje hosszu fenyegető ágakat, amelyek bekerítették, maguk alá vonták és midőn kimenekült, megint újabb baj, újabb akadály állotta az útját. Itt valami ismeretlen vad ugrott föl előtte, rohant el mellette nagy ropogással, ott valami ijesztő hang huhogott a fákról. Elcsúszott sima, sötét csúszós dolgokon, megakadt kigyózó indákban, szúrós makacs tövisekben: kő megütötte és megszaggatta. Mintha az egész erdő tiltakozott, ellentállott volna. Szegény Borbálka bizony szivesen visszafordult volna, de az erdő már nem engedte, körülfogta folyondár ujjaival, elzárolta ágas, bogas mesgyékkel, omló törmelékfalakkal fojtogatta tövises bokrok, páfrányos bozótok tömegében. Borbálka küzdött, küzdött a sírással és az erdővel, küzdött minden erejével lázasan, dacosan, cél nélkül, küzdött, ahogy az életéért küzd az ember.

Az ádáz küzdelemben alig vette Borbálka észre, hogy kezd virradni. Hirtelen jött a hajnal, ahogy erdőben szokott. Egyszerre csak világos volt, egyforma szürke világosság. De ez nem volt megnyugtatóbb, nem, talán még titokzatosabban, még félelmesebben végnélküli volt így a vadon. Az árnyék eltünt, de eltünt mindenünnen. Egyenlően foszlott szét a derengő világosság, a távoli és a közeli tárgyak -165- összefolytak. Mintha tejüvegből volna, mintha áttetsző volna minden, mesebeli, szörnyü csöndes és elátkozott, élettelen erdő és mozdulatlan. Achátkőből faragva a fatörzs, a szürke mohák is, a sziklatömb is, még a lombok is.

Borbálka ment, ment tovább. Ment, nem tudta már hova, merre, csak ment cél nélkül, ok nélkül. Meg-megállott, körülnézett, aztán ment tovább sietve, mintha menekülne. De az erdő elől nem menekülhetett. Mindenünnen körülfogta, magába zárta az erdő és nem is küzdött már, mintha biztos volna a prédájában, mintha azt mondaná: enyém vagy Borbálka!

És rettentő csend volt.

Sehol semmi, se mozgás, se hang, még patak se zúgott, szél se suhogott, ki volt halva az erdő, ő volt az egyetlen élő lény ebben az elátkozott rengetegben. De nem! Éppen ahogy folytatni akarta az útját, ott a haraszton előtte egy szalamander ült. Fekete-tarka szalamander sárga foltokkal pingálva, mozdulatlan és fényes, mint egy vadonatúj játékszer. Azt hitte volna, ez sem él, ha fekete bőrénél nem fénylettek volna jobban a parányi üveges szemei. A szalamander Borbálkára tekintett és Borbálka nagyon megijedt. Körülnézett, hogy merre meneküljön. Aztán még egyszer a tarka gyík felé fordult, de ez már nem volt ott. Más volt ott: Safranics.

Safranics szólalt meg elsőbben. Jóakaró, bár kissé gúnyos hangon, ahogy gyerekhez szólunk, kit rajta kapunk valami ártatlan csinyén, így kérdezte: -166-

– Mit keres itt ilyen jókor, Borbálka?

Borbálka nem ijedt meg ezen, meg se lepődött, el sem bámult. Elmondta hogyan, töviről fokára, hogy ő miért jött, hogy ő mit keres, mit vár, hogy a csodáért jött. Safranics pedig mosolyogva bólintgatott hozzá, mintha mindezt már régen tudta volna, úgy a holló a bal vállán az is úgy bólintgatott, pedig ez tán már még se tudhatta.

– Hét szarvas menjen át a réten jobbról, balra éppen akkor, mikor a nap feljön? Jőjjön kis Borbálka, majd én elvezetem.

Megindultak. Az erdész elől ment, Borbálka utána. Borbálka minden szó, minden kérdés nélkül követte a rettentő hírü Safranicsot, aki elől a legbátrabb emberek remegve menekültek, aki elől a plébános úr is messze kitért, akár ha ez a világ legegyszerübb dolga lett volna. Sőt buzgalommal követte és az ajkán egy ici-pici titkos mosoly játszott. Nem csodálkozott azon, hogy olyan meglepő váratlansággal reá akadt, nem, ő ezt természetesnek, magától értetőbbnek érezte, hogy Safranics egy az erdejével. Valóban bele is illett az erdőbe! Hosszu, szikár, nagycsontu termete, lóbáló nyurga karjai, kopott ruhái elvegyültek a fa kérgével, a lombbal, sárga haraszttal, a holló a vállán mintha egy fatörzsön gubbasztott volna és Borbálka pár lépésnyire mögötte már alig tudta megkülönböztetni az erdőtől. Ahogy elindultak, egyszerre színesebb, barátságosabb lett az imént oly félelmetes vadon. Safranics minden lépésénél élénkült az erdő. Azt hitte volna az ember, hogy csak őt várták a rigók, a -167- pintyek, a császármadarak és a havasi mátyások. Itt-ott, fönn a fán és a bokorban, a páfrányok között, mindenfelé közel és távol, sipoltak, fütyöltek, danoltak, hívták egymást és felelgettek: a fák kérgén kopácsoltak a harkályok és lenn a Borbálka lábainál méhek ültek földongva a fűszálak tetejére, a fűszálak meghajoltak és szivárványos harmateső hullott ki belőlük.

Egy világ elevenedett meg körülöttük, egy igéző, rejtelmes, sohasem sejtett gazdag világ és minden hang a Borbálka lelkében visszhangzott, minden dal a szívében zengett és Borbálka ment az édes megváltás érzésével, reménnyel, bizalommal, meggyőződéssel a csoda biztos tudatában, ment a csodás erdőn át a csoda felé.

Rét szegletéhez jutottak. Safranics megállott és intett Borbálkának: itt és ő szótlan engedelmeskedett. Levágta maga elé a fejszét és várt. Már egészen világos volt. A réten könnyü, szürke párafoszlányok úsztak, amelyekben elvesztek a fiatal nyirfák fehér törzsei és a ködben, mely a fű fölött elterült, csak a harmatterhes pókhálók fénylettek élesebben. A réten túl ott hömpölygött a biborvörös bükkerdő és a bérckoszorú égett a fényben. Fenn az égen szakgatott fellegek úsztak, sötét rongyok az éjszakának széttépett palástjából és a felhőrongyokon vérszínü foltok világítottak, mintha a nap beléjük törülte volna győzedelmes kezeit.

Borbálka dadogó szívvel nézett abban az irányban, merre a Safranics karja, barna, karmos ujja mutatott. -168-

Most vágott az első napsugár a rétszéli nyirfákra, most vált hirtelen színarannyá a rezgő lombjuk és a nyárfák alatt egy, kettő, három szarvas vonult ki lassan a rétre. Most még egy, aztán kettő, azután még egy-egy hatalmas bika és mind kijöttek jobboldalt a rétre.

Safranics fölemelte a kezét. A szarvasok megálltak. Mind Borbálkára néztek fölemelt fejjel, széjjelálló hegyes fülekkel. Egy pillanatig mozdulatlan álltak, csak a bika hatalmas aggancskoronája villogott, azután lassan, sorban egymás mögött, a bika leghátul átügettek a keskeny réten, el balra, be a sűrűbe, mind a heten. Eltüntek.

Borbálka tágranyilt szeme még mindig oda bámult a rétre, mely füstölgött a szarvasok nyomán. A halántékában kalapált a vér. Megszédült egy kissé s a feje oda hanyatlott a Safranics mellényére. Szörnyen pipaszagu volt ez a mellény, de Borbálka nem bánta, ő csak azt érezte, hogy a csoda megtörtént az ő kedvéért, hogy megszólalt maga a természet, hogy ő neki feleljen, csak azt érezte, hogy ő kimondhatatlanul boldog! Még a pipaszag, még az is olyan meleg, olyan élő benyomást tett… még az is olyan édes volt! Meddig dőlt így Borbálka a Safranics mellén, nem tudta volna azt megmondani, neki egy kéjes örökkévalóságnak tetszett.

Hangos, gúnyos károgásra ocsudott föl. A holló károgott a Safranics vállán. Borbálka összerezzent.

Megfordultak, elindultak. Mentek vissza lefelé.

Szótlanul mentek. Safranics vezetett, hosszu, egyenletes, zajtalan léptekkel. Ugy haladt, mint valami -169- árnyék, ág meg nem roppant a talpa alatt, levél meg nem zörrent még a legmélyebb harasztban sem. A vállán a holló minden lépésnél előre-hátra ringott, mint az alvó lovas a nyeregben.

Olykor Safranics megállott és megfordult, vajjon nem maradt-e el Borbálka? Egy- vagy kétszer ki is vette a pipáját a hosszu fekete bajusza alól és ilyenkor Borbálka azt hitte, hogy valamit akar mondani és úgy érezte, hogy ő is vár egy szót, valamit, nem tudja mit, de nem, a pipa megint visszakerült a helyére s mentek tovább. Ahogy haladtak ki a rengetegből és fogyott az erdő körülöttük, Borbálka mind gyakrabban el-elmaradozott és az az érzése volt, hogy valamit még elfelejtett, elmulasztott, valamit, ami az aranyos, napos erdőnek végső szava, a csodának megoldása volna.

De az erdőszélbe értek. Sűrü bokor szegte be ott a szálast. Safranics szétnyitotta az ágakat, hogy Borbálka átbujhasson. Borbálka kilépett a mesgyén, ki a falu fölötti útra. Visszafordult Safranics után. De Safranics nem volt mögötte. Pár másodpercig várt, aztán hirtelen elhatározással visszabujt a bokron, mert meg akarta köszönni Safranicsnak a szivességét! Óh! Borbálka tudta mi illik! De Safranicsot nem találta. Eltünt. Borbálka egyedül volt. És dacára a sikerült babonának, dacára a sikerült csodának, dacára a ragyogó napnak, a fényes aranyerdőnek, oktalan szomorúság lepte meg az ő kis madárszívét, mintha valami elmaradt volna, mintha valami nagy igaztalanság történt volna vele. -170-

III.

Zsúfolásig megtelt a kis rusznyák templom. Az egész Hosszu-Lonka apraja-nagyja, mind ott szorongott a hajóban, még a járók, a padok közt is tele voltak néppel. Nehéz volt a lég a tömérdek ember lehelletétől, a rozmaringillattól, a tömjéntől is, meg a csizmaszagtól. Nemcsak lonkaiak voltak a templomban, a helybeli szürkegubások között idegen feketegubások is szorongtak, kik Dolna-Kereszturról jöttek. Kissé szepegve jöttek át a Safranics mián és a nagy napos téren a gonosz erdész gonosz háza előtt hatalmas vargabetüt csináltak, hiszen még nem nőtt fű a Tonkanecz sírján. No, de most már biztonságban voltak az idevalók is, az idegenek is. A templom szárnyas ajtaja jól be volt szegezve s csak egy alacsony kis vendégajtó nyilt a templomban, amelyen a hórihorgas erdész be sem fért volna. Aztán Safranics soha még a közelébe sem fért templomnak, mindenki érezte hát, hogy itt e szentelt helyen biztonságban van előle. Megelégedéstől ragyogtak az arcok.

Nem csoda, hogy ilyen sokadalom gyült egybe, hiszen most folyt a jegyző úr leányának, a kis Borbálkának az esküvője, most esküdött hűséget az immár véglegesített segédtanító úrnak.

A szent ikanosztazion, mely véges-végig ki volt kárpitozva szép olajnyomatú képekkel, nagyszakállu görög szenttel, fekete boldogasszonnyal, ott állott a pap, a jó plébános úr. Hatalmas, merev -171- pluviale ölelte körül amúgy is vaskos termetét és ez a palást igen-igen szép volt, mert bár csak nyomtatott kartonból volt, tíz lépésről már megesküdött volna az ember, hogy drága selyemből van. Igen jól festett benne a pap, hiszen az ő arca is olyan piros és kerek volt, mint a bazsarózsák a keményített kartonköpenyegen. Ott térdelt a két ministráns gyerek, ezek is teljes díszben, kiken olyan tiszta fehér ing díszelgett, hogy az orrukat csak suttyomba merték beletörülni.

A pap lábainál térdelt az ifjú pár. Szép kis fehér ruhában, ujjatlan, kötött keztyűkkel a kezén Borbálka, szerényen és szeliden, mellette a tanító úr térdepelve ugyan, de kidüllesztett mellel, hogy ne vessen ráncot az új fekete kabát, melyet külön e célra szerzett a városból részletfizetésre és melyre nagyon büszke volt, bár egy kicsit bő volt. Oldalt a térdepelők mellett álltak a tanúk, köztük az igazgató úr, II. Macchiavelli, kit a tanító meghívott, „csak azért is“ és aki „csak azért is“ eljött. A Borbálka családja is ott volt.

A jegyző úr szörnyen meg volt hatva, olyannyira, hogy minden rendszer nélkül, össze-vissza törülte az orrát, a szemét, a vastag szőke bajuszát, mert hogy abba is belecsurgott a fölindulás. A vénleány nővérek sárgán, de nyugodt előkelőséggel állottak az oldalánál.

A válaszoknál tartottak. Borbálka mondta ugyan, ahogy illik, felelt szépen: szereted? szeretem, de csak úgy suttogott, mintha álomban beszélne, alig-alig lehetett a szavát hallani. Bezzeg a vőlegény -172- hangja elhatott a templom minden zúgába, olyan ércesen adta meg a választ a jó plébános úrnak. Hallatszott a hangján, hogy ez férfi ám, tetőtől-talpig olyan ember, aki meg tudja védeni a gyönge némbert minden veszedelemben, férfi, bátor, elszánt és bölcs, aki tudja, mit csinál, gyöngéd is, ha kell, de vitéz és erős, ha annak van ideje, nem fél senkitől, még az ördögtől se. Az utolsó sorban a legöregebb asszonyok is helyeslőleg bólintgattak hozzá, olyan jól megmondta.

A pap éppen a liturgikus mondást akarta kiejteni a száján, én titeket összeadlak és kenetteljes mozdulatra emelte a jobbját, mikor rettentő robaj vágott a szavába. A papnak a szavak a torkán akadtak, megmeredt a keze és úgy hátrahőkölt, hogy csak a nagy keményített palást tartotta meg, hogy el nem vágódott. Mindenki arra nézett, amerre a plébános rémült szeme, az ajtó felé, a robogó zaj felé. Mind, mind arra fordult, a vőlegény, az apa, a vénleányok, tanuk, csak Borbálka nem, az egész hitközség mind arra fordult.

Nem csoda, hogy ilyen riadalom támadt, mert valaki kivülről rázta, döngette a nehéz templomkaput.

Olyan dolog történt, amire soha példa nem volt, se azelőtt, se azután.

A nehéz kapu recsegve, ropogva nyilt szét, kitárult mind a két táblája és az ajtó sötét keretében, a napos piac tündöklő hátterén egy hosszu, szikár alak jelent meg feketében, mint egy árnyék, – Safranics. -173-

Rettentő zavar támadt a tömegben, mindenki menekült, emberek, asszonyok rémülten vágódtak a padokba el a Safranics útjából. Az egész nép hányta a keresztet, az orgona elakadt, a harang elnémult és a nagy csöndben, melyben csak összeszorult emberek szuszogása hallatszott, keserü, éles károgás hangzott be a templomba a térről, ahol a Safranics hollója maradt.

Pár pillanat telt el és Safranics megindult. Lassan, egyenesen közeledett a szabadon hagyott középjárón. Még halaványabb volt, mint rendesen, tán a gyertyafénytől. Ellenállhatatlanul közeledett.

E szörnyü percben, melyben mindenki valami rettentőre volt elkészülve (a segédtanító úgy reszketett az új kabátban, mint a nyárfalevél), az egyik ministráns ijedtében elejtette a füstölőt. Talán szerencse volt, mert ahogy elgurult, a rázkódásban nagy tömjénfüst áradt ki belőle, mely egészen befogta a fiatal párt, Safranics megállott. Éppen a szentelt füstoszlop szélénél állott meg.

Borbálka behunyta a szemét. Ámbár ő nem nézett vissza, tudta mégis, hogy Safranics jött be, hogy ő áll mögötte. Ő el volt készülve valami szörnyü dologra, úgy érezte, most összedül a templom, pozdorjává lesz az egész gyülekezet, minden és mindenki, tán az egész falut elnyeli a föld. Mindezekhez Borbálka titkosan mosolygott.

Mikor Borbálka fölnyitotta a szemét, a pap éppen a liturgikus szavakat mondotta, reszkető hangon ugyan, de elmondotta. A templom nem dőlt -174- össze, nem történt semmi baj. Meg volt kötve a frigy.

A jegyző úr Borbálkára omlott. Megölelte, megcsókolta, a vastag könnytelt bajusza úgy cuppogott az arcán, mint a nedves spongya. Borbálka is sírva fakadt, ami természetes is esketés alkalmával.

Most megszólalt Safranics:

– Eljöttem mégis, – mondotta inkább félszeg, mint gúnyos mosollyal, – tartoztam ezzel magának, kis Borbálka.

Határozottan nagyon halvány volt Safranics.

Szegény Borbálka alig hallotta, mit mond, de a segédtanító repeső örömmel fogadta az üdvözlést. Folyton rebegte: köszönöm, köszönöm, pedig hát nem volt, hogy ő mit köszönjön, hacsak azt nem, hogy hiába ijedt meg. De ő mind hálálkodott hunyászkodó, majdnem engedelemkérő alázatossággal és nyujtotta a kezét. Ebből aztán az lett, hogy a rettentő erdész úgy megparolázta, hogy egy hétig sem tudta a jobb kezét használni és később is úgy időváltozáskor mindig ez a keze fájt a Borbálka férjének.

Ezek után Safranics megfordult és úgy ahogy jött, a torlódó nép kettős glédája közt, magasan hordva csúcsos kopasz fejét, lassan, egyenesen kiment a templomból.

Ekkor látták utóljára Safranicsot.

Másnap valami bírói idézéssel keresték a csendőrök, de hiába kopogtattak a Safranics ablakán. Nem nyilt ki. A kapu be volt zárva belülről, mint rendesen. Betörték. Bementek. Üres volt a kert is, -175- a ház is. Sehol semmi nyoma sem volt az erdésznek. Sőt olyan volt a lakás, mintha emberi lény nem lakott volna benne, mintha elhagyatva állott volna mindig, még butor sem volt benne. Nagy pókhálók fogták be az ajtókat, ablakokat és az ajtók zárai csak nagy erőfeszítésre nyiltak ki, úgy be voltak rozsdásodva. A kertben sem találtak semmit, egyet sem azok közül az állatok közül, melyekről a faluban annyit regéltek volt. Sűrü bozót és burján lepte el az elhagyott gyümölcsöst, de nem volt ott egy élő lény sem. Még a nyoma sem.

Safranicsot soh’sem látták többet.

Borbálka elköltözött a férjéhez Dolna-Kereszturra.

A babonaság úgy látszik nem vált be, mert a tanító úr már az első héten megverte és azután is minden másod-harmadnap. És Borbálka sokat sírt.

Mindenki láthatja ebből, hogy nem jó bízni a babonában. Aminek ez egyszerü történet tanuságául szolgálhat.

-176-

A kisértés temploma.

A serenata után, már késő éjjel, a Piazza di San-Marcon a Florian-kávéház előtti asztalokhoz telepedtünk. Kisded, de, mint mondani szokás, válogatott társaság: a vöröshaju istennő és legbensőbb hívei. Három magyar: az istennő, Karvaly Jancsi és én, egy horvát: a fiumei dr. Krics és egy ritka nemzetiségü férfi, egy olyan nemzetiségü, amilyent nem igen szokott az ember kaputos társaságban látni, amilyent elevent én csak egyet ismerek: egy telivér albán, Ostris Milos, a szobrász.

Ő különben új alak volt a kompániában. Belénk botlott itt Velencében. Karvaly Jancsi Budapestről, a mesteriskolából ismerte, ő mutatta be. Igy került közénk Ostris, persze vesztére. Vesztére, mert menten beleheberedett a vöröshaju istennőbe. Ennek már így kellett lenni. Tudtuk mi ezt előre, mulattunk is rajta. Mindenki így járt, aki az istennő közelébe jutott. Az istennő hajára való tekintettel úgy hívtuk ezt: „vörös láz“. A fiumei doktor meg -177- is találta rá a tudományos orvosi nevet: „febris rossa concupiscentiae“.

Hát a Florian elé telepedtünk, mert Velencében az a szokás, hogy nappal csakis Lavena előtt szabad ülni, éjjel meg a Florian úgyszólván kötelező.

Gyönyörü holdvilágos éjjel volt. Egyike azoknak a tejfehéren fényes éjszakáknak, midőn a sárgás-mocskos lángok eltünnek a tündöklő világban, s csak ott, ahol a Procuratiák tintaszerü árnyéka ömlik el, ott írnak fénylő pontokat, derengő íveket a nagy feketeségbe. De a legnagyobb fény, legnagyobb csillogás a San-Marco remek templomáról áradt. Az aranyozott fiálékról, a görög bronzlovak kövér nyakáról, a tömérdek rablott, sima márványokról; a fehér kupolák, az aranykeresztek mintha csak ködből, fényből lettek volna szőve, oly légies könnyen lebegtek a csodás egyház fölött. Egy-egy könnyü árnyék suhant tova az ódon, örökifjú remekmű képe előtt; hol itt, hol ott, előszállva egy-egy ív sötétségéből, eltünve egy-egy faragás cifrasága közt egy-egy galamb árnyéka, mely alvóhelyét változtatja, de a meseszerü éjben arra gondolt az ember, hogy kóbor lelkek járnak, kóbor szerelmes lelkek, kik ott tanyáznak a rablott bizánci márványokban, az összeharácsolt, vérrel mosott kincsekben.

Hát a Florian elé telepedtünk. Mindenki rendelt valamit, ki ezt, ki azt. Csak az albán nem rendelt semmit. Ő csak a vörös istennőt nézte, nézte éhes farkasszemmel. Egy véleményünk volt róla, Karvaly Jancsinak, a doktornak és nekem: rém pózos -178- fráternek tartottuk az albánt. Ő mindig keresetten beszélt, mindig művészhez méltóan viselkedett. Karvaly azt mondta egyszer, – és találónak tartom, – hogy az albán állandóan kifordítva viseli a művészkedélyét, ami épp olyan illetlen, mint szőrével kifelé viselni a bundát. Ha bunda, legyen bunda, de ne ágáljon a szőrös mivoltával.

Megszólalt a vörös istennő:

– Maguk ma megint borzasztó unalmasak.

Az istennő szavai oly hálátlanságot tartalmaztak, amilyen hálátlanság csak a legszebb asszonyoknak van megengedve. Hiszen egész nap mindent elkövettünk az ő mulattatására! Soldokat dobáltunk a gyerekeknek, kik úszva hozták föl azokat a laguna fenekéről, elvittük a serenatára, ahol amerikai nábobokhoz illő borravalók árán elértük, hogy csupán csak az ő nótáit énekelte a talián, a fiumei doktor a legszörnyübb pathológikus eseteit vérfagyasztó részletekkel spékelve mondotta el az ő szórakoztatására, Karvaly Jancsi meg elprodukálta a disznóölést, elkezdve a favágástól, késköszörüléstől a malacsivításig. És ő mégis ezt mondja…! Mélyen meg voltunk sértve.

– Igen, maguk borzasztó unalmasak. Még legmulatságosabb az Ostris Milos, az legalább hallgat.

Még jobban meg voltunk sértve, az albán pedig mosolygott, csak a szemével, de mosolygott. Az istennő azonban előttünk már nem szokatlan logikával folytatta: -179-

– Ostris, meséljen valamit. Nem hallja? Meséljen.

Az albán engedelmessége jeléül bólintott. Aztán fölállt. Aztán letette a kalapját és hátrasimította kékesfekete haját. Nagyot lélegzett, majd köhintett. Rém pózos fráter, gondoltam magamban s odaszóltam Karvaly Jancsinak: Bunda, s ő nyugodtan felelt:

– Bunda – Bunda.

De az albán elkezdett mesélni:

– Lássa, aranysisaku istennő, így éjjel a San-Marcot nézve, alig tudom elhinni, hogy valóság ez a bazilika és nem álom. És nem merek közel menni hozzá, mert azt képzelem, hogy menten eloszlik köddé, párává, semmivé. Onnan van ez talán, hogy az én hazámban egy mesét mesélnek ott benn a Csernagorában, mesét egy nagy, rejtélyes, bűvös templomról. Legendát, mely ott született valahol a trák hegyekben, ahol annyi heresia dühöngött egykor, ahol az arianus és bogumili eretnekségből még most is élnek a népben félig elfeledt emlékek. És ez a legenda keresztény is, pogány is, nem az orthodoxia szülötte, hanem valami keveréke a keleti és nyugati fölfogásnak. Eretnek is talán.

– Ne csináljon akkora bevezetést, Ostris, – mondotta az istennő.

Az albán meghajtotta magát és folytatta:

– Ugy mondom el, ahogy ott mesélik, ahogy ott mesélte nekem az anyám…

A puszta Karszt legmagasabb, legmeredekebb, legelhagyatottabb csúcsán egykor egy templom állt, -180- rejtélyes, óriási bazilika; keskeny márványoszlopai belevesztek a sziklaszirtbe, amelyen épült, abból nőttek fölfelé, föl, föl, a faragott architravakig, az áttört csipkeművü oromtetőkig, amelyek fölött hatalmas aranyozott kupola emelkedett, szabályos ívben domborítva föl gömbjének töretlen logikáját. Sokágú, gombos keresztek terpesztették aranykarjaikat a templom fölött az égbe, mintha a fellegeket akarnák átölelni.

Az óriási templom az egész hegyet befödte, mint a korona a királyok fejét. Ahol a templom falai végződtek, ott kezdődött a függőleges meredély. Ut nem vezetett föl, híd meg nem közelítette, a hegy ormán állt, mélységtől körülvéve, hozzáférhetetlenül. És mégis a bazilika homlokzatán, háromszoros oszlopos ív alatt nagy bronzkapu emelkedett, mely a semmibe, az ürbe nyilt. De a kapu be volt zárva.

Minden évben egyszer, karácsony előestéjén, Ádám és Éva napján, mégis telidesteli volt a templom emberrel. Minden évben több emberrel. Százezer is lehetett, több is, nem tudom. Volt ott minden rendü és korú ember. Koldusok rongyokban, parasztok báránybőrben, lovagok talpig vaspáncélban, aranyos selyemruhákban, asszonyok, leányok, papok, barátok, tetrarchák, királyok is, nehéz, köves koronákkal, bibor sarukban. És a keresztény idők minden korából voltak e ruhák, minden korából voltak ez emberek.

A szentek szentjében baldachinos oltár, mely alatt egy öreg pap officiált. Rémesen öregnek látszott -181- ez a pap, fáradt, halvány és görnyedt volt, mintha századok évei nyomták volna a vállát, mintha nem Isten kegyelme, hanem a haragja tartotta volna meg az emberi koron túl az ő szolgáját.

Hogy jutottak ezek be a megközelíthetetlen templomba? Hogy jöhettek át a mélységeken, át az örökké elreteszelt kapun?

Élő ember ide nem juthatott, csak halott. Mert halottak voltak az emberek, olyan halottak, kik sem elég bűnösek nem voltak, hogy a poklot, sem elég jók, hogy a mennyországot érdemelték volna ki. Olyan halottak, kik életükben nem diadalmaskodtak a kisértések fölött, hanem kitértek előlük. Akik behúnyták szemüket az élet szépségei előtt, csupa félelemből, az Ur szava szerint nem voltak „sem hidegek, sem melegek“. Ezek jöttek itt össze, mind a századok gyáva hitü emberei, kik félelemből tértek ki az élet követelései elől. Ezek jöttek itt össze azért, hogy minden év egy napján megkísértessenek.

Az öreg pap pedig, aki reszkető kézzel officiált a gyertyafényben égő oltár előtt, az a szolga volt, kire Máté tanusága szerint az úr egy talentumot bizott, de aki, bár nem prédálta el, elrejtette azt a földbe és nem sáfárkodott vele az úr rendelete szerint.

Félelem, rettegés, remegő segélykiáltás hangzott az ő vénhedt, százados hangjában, zengett az óriási hallgatóság hangjában is, zúgott magában, az orgona szavában. Még buzgóbban tört föl az imádság, az ének, mint máskor, mert a misztikus templom -182- mozaikjaiban rejtélyes betük tündököltek, melyek azt hirdették, hogy a végleges megváltás, vagy végleges elkárhozás órája már nincs messze.

A szélső oszlop mellett egy ifjú trák pásztor huzódott meg. Először volt itt ez évben. A mult nyáron még ott legeltette a nyáját a szirtek között. Ott töltötte volt rövid életét. Távol a világtól, távol a kísértésektől is. Igy került ide.

Most rettentő ropogás hallatszott a nagy templomajtó felől. Az ének elhallgatott s mindenek szeme rémülten nézett a kapu felé. Mert most következett a kísértés órája, mely ugyanugy századok óta egyformán ment végbe. Csak az orgona zokogott fájdalmas, síró hangon.

Valami titkos erő nagy robajjal föltépte a kaput és a szélső oszlopnál térdelő pásztorfiu egy magas, fehér női alakot látott belépni rajta. Hosszú, fehér lenge ruha borította a nőt, kibontott aranyhaja lobogott a vállán, mintha napsugarak játszták volna körül. A kezében egy nagy, piros liliomot nyujtott maga elé, mintha kinálta volna. Halvány volt az arca, mint a pároszi márvány. Duzzadt, vérző az ajka és a liliom volt csupán piros az egész jelenésen. A „Vénusz ördög“ suttogta egy ember a pásztor mellett és keresztet vetett.

Ahogy megnyilt a kapu, mintha valami szélvész csapott volna be rajta, úgy hullámzott a hallgatóság a bazilikában; ki a földre borult, ki a porba görnyedt, ki befedte az arcát és a halk, hadart imádság úgy hangzott az óriás dóm boltozatai alatt, mint a sűrű eső csendes kopogása. Az öreg pap az -183- oltár előtt rekedt hangon intonálta: Libera nos domine…

Lassan, lassan; alig haladva, tágranyilt szemekkel, mint egy alvajáró, a női jelenés az oltár felé tartott. Lassan haladt el a hallgatóság között és mindig maga elé tartotta a vörös, misztikus liliomot. Amint elhaladt az emberek között, akik elfordultak tőle, akik beborították az arcukat a járó kisértés elől, a föld remegni kezdett. Az orgonában mind rettentőbben sivítottak a hangok és a nagy, festett ablakok mögött sötét szárnyak csapdostak, mintha a templom fénylő belseje odavonta volna az éjszakának repülő kisérteteit.

A fehérruhás asszony már az oltár elé ért, ahol a százados pap kétségbeesve ölelte a chrysoprázos aranykeresztet, ott megfordult és lassan, rettentő lassan, mindig kinálva az átkozott virágokat, a kijárás felé indult. Az orgona őrülten sivított, mintha minden sípjában egy ördöghad üvöltött volna, a templom földje inogott a nő minden lépésénél, az aranyos mozaikokból egyes kövek estek, majd több, egész darabok zuhantak alá, az ablakok tarka üvegei csörömpölve hullottak be, a falak, a nagy kupola is repedezni kezdtek és a hasadékokon, a betört ablakok résein ezer démon borzalmas pofája vigyorgott be. Hiába birkózott a hívek zsolozsmája a túlvilágiak rémes ordításával. Már az utolsó oszlophoz ért a nő, már-már túl volt rajta, már kettéhasadt a nagy porta boltozata, már inogtak a hosszu oszlopsorok, már az egész óriás hajó bedőlni készült. -184-

A fehér jelenés a pásztorfiu mellett haladt el. A pásztor fölugrott. Megragadta a nőt. Kitépte a piros liliomot esdő kezéből. Megölelte. Erőszakosan. És forró csókot nyomott a vörös, vérző ajkára.

Varázsütésre megváltozott a templom képe. Az orgonában diadal-induló zúgott zengő harsonák szárnyán; az ablakon jóságos angyalok repültek be a nagy kupola alá, hatszárnyu, százszemü, fénylő cherubok és a falak, a boltok résein át mosolygó csillagok ragyogtak a megváltott hívőkre, égi harmoniái a tündöklő világegyetemnek.

Az albán meghajtotta magát a szép asszony előtt.

– Im, ez az asszonyom, amiről álmodom a San-Marco előtt.

Az istennő kegyesen intett. Pár pillanatig még révedezve nézett maga elé. Indultunk.

Engem bosszantott az a figyelem, amellyel az istennő végighallgatta a mesét. Karvaly Jancsit is bosszantotta, a fiumei doktort is. Milyen pózos fráter! – gondoltam és odaszóltam Karvaly Jancsinak:

– No?

– Bunda, persze, hogy bunda! – felelt ő keserü mosollyal.

-185-

Farkasok.

Tél volt. Vastag hó borította az erdélyi hegyeket, völgyeket. Vaskos sapkát rakott a gombaforma oláh viskókra, – fehér gomba lett a fekete gombákból, – puha bundát vetett végig a hegyoldalokon, beporozta csillámokkal az erdőt, ellepte, eltakarta a sarat, a fagyott göröngyöt és lenn a Maros terét vakító fehér tengerré változtatta át.

Minden, minden tiszta, kimondhatatlanul fehér.

Csak ott a magyar vidéken, le a Marosig szakadt meg itt-ott a végnélküli fehérség. Majd minden faluban fekete égett gerendák álltak ki a hóból, üszkösödött jegenyefák meresztették égnek elperzselt ágaikat, mint valami óriási fekete seprük, – tetőnélküli falak, amelyeknek peremét beszennyezte a tűz, kereszteződtek rombadőlt utcasarkokban, kuriák, kastélyok falai, elhagyatva, pusztán, lakatlan csöndben. Mindent be akart fogni a hó, befujta a kertet, behullott a tetőnélküli üres szobákba, finom -186- porban végigterült még ott is, ahol a bolthajtás be nem szakadt. Mégis itt-ott a padlókon és a kertekben is, előtüntek alóla csodálatos sötétvörös foltok, amelyeken megsikamodott az ember lába. Mindent betemetett a hó egyenletes, egyforma tiszta fehérséggel, csak ezeket a foltokat nem bírta befogni, előtűntek ismét, hiába vonta be.

Az egykori kertekben a letaposott, elperzselt örökzöldek között és tovább a közeli tarlón, helyenként frissen hányt hantok emelkedtek, amelyek körül kóbor ebek settenkedtek, ástak, marakodtak. És nagy varjúseregek szálltak le hatalmas károgással, kavargó fellegekben.

Rettentően csöndes tél volt; csöndesebb, mint más tél. Mintha kevesebb élet lett volna. Mintha kevesebb emberélet lett volna.

Rettentően csöndes tél volt ez: a Hóra-lázadást követő tél.

És a havasokon megindultak a farkasok. Lefelé a havasi falvak felé. Minden tanya, minden falu közelében jártak. Eleinte csak egy-kettő, később ahogy szigorodott a tél, és nőtt a hó, mind több-több, mind nagyobb csapatok.

Estszürkületben jártak és éjjel. Az erdők szélein lassú, egyenletes ügetésben, sorban egymás mögött, hangtalanul haladtak. Lehorgasztott fejjel, némán. Igénytelen külsejü ragadozók. Első látásra azt hitte volna az ember, hogy szürke, piszkos komondorok. Az erdő szélén leültek olykor, mereven, -187- kutyamódra és vártak: vártak veszélyes türelemmel, míg sötét este lesz.

Csak éjjel támadtak. Akkor is alig volt zaj, bár reggelre hiányzott akár egy fél-turma juh. Nem maradt azokból semmi, de nagy vörös vérfoltok piroslottak a havon. Mindenfelé raboltak. De mindig éjjel, sötétben, orozva, gyáva rablók módjára. Hiába őrizték a tanyákat, a nyájakat, hiába őrködtek erős, bátor kuvaszok. Elsőnek a házőrzőt tépték szét. Alig volt egy-egy hang az éjben.

A kamarai ispán két ezüst huszast tűzött ki egy farkasfejre. Nagy pénz volt ez akkoriban, mégsem igen vadászták, pedig kihirdette az egész havason. De hát volt az erdőkön más vad is, ami inkább megérdemelte a fáradságot. Drága vad, jövedelmező. Mert hát nagyobb díj volt a lázadóvezérek fejére kitűzve. A Hóráéra háromszáz arany, a Kloskáéra is annyi. Be is fogták ezeket menten és bevitték Gyulafehérvárra.

Most Lung Gavrilára vadásztak a hegyekben, a Hora helyettesére. Száz arany volt ennek a fején is, élve vagy halva.

A farkasok háborítlanul jártak.

Késő délután volt. A Toszerát felől egy kis szürke csapat haladt föl a Szamos völgyén a Humpleu-hegy felé. Sorban mentek szótlanul. Elől az öreg Maftyé, a tószeráti fűrészmolnár, alacsony, kutyaarcu ősz ember. Ő volt a vezető.

Mögötte magastermetü, puskás oláh haladt, akinek óriási báránybőr süvege kellőleg jelezte előkelő -188- mivoltát. A condrája kék zsinórral volt kiteremtettézve oldalt. Ő volt a vezér, akárki láthatta. Utána két gyurkucai ember következett, a sovány Pantyilimon és Simion, az Avramé, leghátul az ifjabb Maftyé, mereggyói pásztorlegény, akit rendesen a gúnynevén „Kakas“-nak szólítottak.

Erősen neki voltak készülve az útnak. A bőrös ujjas fölött fekete, avult daróccondra, mind egyforma, csak a magas emberé volt díszesebb, fakulacs, tarka iszák, tarisznya is volt a hátukon. A magas oláhnál, mivelhogy erdőőr, puska, a többieknél hosszúnyelü fejsze.

Igy haladtak előre a Humpleu felé egy nyomon a nagy szűz hóban, amely apró kristályokkal porozta be a telitömött vastag bocskorokat, meg a condranadrágot is térdig. Nyikorogva roppant be a hó az öreg Maftyé alatt. És ahol eljöttek, mély, acélos fényü fehér árok maradt mögöttük a habosfelületü tiszta hóban.

A pojéni rétnél egyszerre megállott az öreg és fejszéje nyelével fölfelé mutatott a fenyveserdő szélire. Hét farkas haladt ott egymás mögött lomhán, lassan, az emberekkel egy irányban, a Humpleu felé ők is.

– Tizennégy ezüst huszas jár ott, – mondotta halk nevetéssel Maftyé.

– Ami a kézben van, csak az nem hazugság, – felelt gúnyosan Nyág Demeter, a puskás gornyik, – haladjunk.

És tovább mentek szótlanul, mint előbb, fölfelé -189- kapaszkodva a Humpleu oldalán ők is, a farkasok is, be a hótelt, rejtélyes rengeteg erdőbe…

Sötét este volt már, mire kimászták a hegyet. Három ember visszamaradt, még mielőtt egészen fölértek. Csak az öreg Maftyé és „Kakas“, a pásztorlegény mentek ki annak a nagy üstszerü mélyedésnek a szélére, amely a Humpleu-hegynek kráterszerü csúcsán nyílik. A mélyedés közepén, úgy, hogy a fényét elfogták a környező sziklák, nagy tűz égett. Mellette, hevenyészett kaliba előtt, egy fiatalember ült. Tétlenül a tűzbe bámult. Egy hosszu puska feküdt mellette.

Az öreg Maftyé még mielőtt a kőszirt széléhez ért volna, lekiáltott hangosan:

– Én vagyok, Maftyé! Jövök a sajttal!

Maftyé nehézkesen küzködött ki a hóban az erdőből, nagyokat nyögött, amint nagy óvatosan rakosgatta a lábát a levezető kőparti ösvény természetes lépcsőzetébe. A „Kakas“ mindenütt a nyomába lépett.

A tűznél leült nagy zökkenéssel, nyögve, öreg ember módjára. Nem is köszönt. Leoldotta válláról a feketesávos átalvetőt, és mintha haragudna reá, úgy, vágta földhöz.

– Itt a sajt, Gavrila.

– Miért hoztad magaddal ezt a fiút? – kérdezte sötéten Lung Gavrila és „Kakas“ felé intett az állával.

De az öreg csak nyögött, úgy, hogy Gavrila megismételte a kérdést.

– Sok a farkas, öcsém, sok a farkas, – felelt -190- végre Maftyé, és most egyszerre megeredt a nyelve. Bő részletességgel, nagy taglejtéssel beszélni kezdte, hogy a farkasok mint tépték szét mult éjjel a legszebb tehenét, éppen az ól előtt, a legszebb tehenét. Egy nyikkantást sem hallottak, még a kutyák sem ugattak. És rettentő átkokat szórt a farkasokra, meg a kutyákra, hogy az Isten verné meg gonosz torkukat. Sok a farkas, sok a farkas, ekkora darabot sem hagytak a tehénből! Hajnal felé az üvöltésüket is hallotta a ház előtt.

Az öreg látszólag úgy belehevült az elbeszélésbe, – vagy tán jel volt ez? – hogy utánozta az üvöltést, háromszor hosszan, elnyujtva vonyított farkasmódra. És a kőszirt tetején megjelentek társai: Nyág Demeter, a gornyik és a két gyurkucai fejszés, Pántyilimon és Simion az Avrámé.

Gavrila a puskájához akart kapni, de „Kakas“ rajta ült – véletlenül.

– Kik ezek? Maftyé! Kik ezek?!

– Vadászok, farkasvadászok, velem jöttek föl, – felelt a legnyugodtabb hangon Maftyé és a tűzbe köpött. Nagyot sercent a tűz.

Azok csendesen, nehézkesen, sietség nélkül közeledtek. Illedelmesen köszöntek. Adjon az isten nyugodalmas jó estét! És letelepedtek nagy nyögéssel a tűz körül körben. Gavrila mellé Demeter, a puskás, a másik oldalon „Kakas“, tovább a két gyurkucai, túlfelől az öreg Maftyé, a tószeráti molnár.

Egy faluból voltak Gavrila és Demeter, felsőaranyosiak. -191-

– Te vagy, Mitru bátya? – szólt hozzá Gavrila, – hát te mit keressz itt?

– Én. Jobb itt fenn, mint odalenn a zalathnaiban. Katonák járnak, – felelt a megszólított.

Azután megindult a társalgás, lassan, nagy, hosszu szünetekkel. Közbe valamelyik megpiszkálta a tüzet, vagy rávetett egy nagy husángot; ilyenkor egész garmada szikra szállott föl a füstben, mintha az rojtostul vinne csillagokat fölfelé.

Beesteledett.

De Gavrila úgy látszik, még gyanakodott. Ő is szólt egy-egy szót, de a jobb keze bent volt a tüszőjében, amelynek öbléből két szép címeres ezüstös francia pisztoly kandikált ki. Pedig hát semmi gyanus sem látszott ezeken az embereken. Kiszedték a holmijukat a tarisznyából, egyik-másik leoldotta a bocskorát és az átázott füstölgő kapcákat szárogatta a tűznél. És folyt a társalgás kedélyesen, pipaszó mellett, a havasiak egyhangu hanghordozásával. Elmondták, hogy a katonák ellepték Topánfalvát, sok-sok katona Albákon és Felsőaranyoson is van belőle. Elpanaszolták, hogy minden háztól két kupa vajat szednek. Nehéz sor, nehéz sor! Igy telt az idő. Ide-oda járt a szó, miközben békességgel falatoztak és körbe járt a pálinkás-üveg. Csak Demeter, a gornyik volt szótlan, egyet-egyet hümmögött néha, de a szeme mindig ott járt lopva a Gavrila tüszőjében, a tüszőjében a kezén, kezében a pisztolyon.

Egyszer aztán, mikor az öreg Maftyé egy újabb ágat tett a tűzre, megrokkant a tűz és egy égő husáng -192- legurult róla éppen a Gavrila lábához. Ott füstölt előtte. Gavrila lehajolt, hogy visszalökje. Az volt a baj, hogy lehajolt. Kár volt lehajolni. Demeter és a „Kakas“ rávetették magukat.

Egy szempillantás alatt a két gyurkucai is rajta volt. Csak Maftyé maradt állva s a tűz fölött, a füstön át hunyorgatva nézte, hogy vajjon mi lesz? De meg nem mozdult onnan.

Lefogták. Elvették a pisztolyait, félrehányták a puskáját. Azután Nyág Demeter kivett a tarisznyájából nagy láncos bilincseket és vasraverte Gavrilát, nyugodtan, szakértelemmel. A két kezét és az egyik lábát. Azután eleresztették és kissé kifulladva a megerőltetéstől, visszaültek a tűzhöz. A fogoly se szólt, csak vadul nézett és nagyokat lélekzett, mint egy sebzett állat.

Megint csend volt a tűz körül, mintha semmi sem történt volna. Csak a hó volt jobban letapodva, ahol dulakodtak. Megint rágyujtottak a pipákra, igazgatták kérges tenyérrel a tüzet. És elkezdődött újra a társalgás lassan, szakadozottan, adóról, farkasról, téli nyomoruságról, káromkodással, köpéssel fűszerezve, úgy, mint előbb.

Kisvártatva megszólalt Gavrila is:

– Húzzatok közelebb a tűzhöz, mert fázom.

Közelebb húzták. Most már Nyág Demeter vitte a szót, Gavrilához fordulva, mintegy az ő mulattatására. Elmondta, hogy ő fogta el hat gornyiktársával Horát és Kloskát a szkoraseti oldalban. Éppen így fogták el azokat is a tűznél, mint téged, Gavrila, -193- este, az erdőn. Éppen így ültek melléjük, ahogy most. Igy történt, éppen így.

Az elbeszélés érdekelte Lung Gavrilát. Mintha megnyugtatná az, hogy a vezéreket is így csalták meg, így fogták meg. Kérdezte, hogy hát Ujbár Ursz? hát Krisán? hát a többiekből mi lett? Ki van már befogva közülök. Amazok mindent elmondtak, ki miről tudott, mind neki beszéltek. Látszott, fontos embernek tartják, ő volt a nap hőse. Igy társalogtak s lassanként mintha elfelejtették volna azt, ami közöttük történt az előbb, hogy ezt az embert lefogták, vasraverték, hóhér kezire juttatták; fogoly is, pribék is jóízüen elbeszélgettek. Nagyon kedélyesen voltak. Egy-egy tréfa, nagy paraszt tréfa is elröppent, amelyen viharosan nevettek. Gavrila is nevetett egészen úgy, ahogy a többiek. Különben is éppen az ő tiszteletére adomáztak.

Idő teltével aztán kezdtek elcsendesedni, egyik-másik szundított is egyet, vagy szótalan bámult a kéklő éjszakába. Csak a tűz pattogott egyformán…

De egyszerre egy új hang keveredett a tűz pattogásába. Hosszu halk üvöltés. Messziről. Hosszan elnyujtva. Rejtélyes hang, amely mintha nem a levegőn át, hanem a földön a havon keresztül hangzana. Kétszer, háromszor. Farkasüvöltés!

Legelőbb „Kakas“ hallotta meg, fölugrott. Aztán Pantyilimon és Simion. Már mind fölugrottak és füleltek. Végre megszólalt az öreg Maftyé:

– Nincsenek nagyon messze a farkasok.

– Nincsenek messze. -194-

– Hej könnyen lehetne szerezni néhány ezüst huszast, ha még jó volna a szemem és ha volna puskám, – folytatta az öreg. A megjegyzés nyilván Nyág Demeternek szólt, de Maftyé csak maga elé nézett, mintha a tűznek beszélne.

– Tud-e valaki hívni? – kérdezte a gornyik (mert hát a farkasleshez kettő kell, egyik, aki hívja, másik, aki lövi).

Majd minden havasi tud farkast hívni. A hosszu Pantyilimon mindjárt be is mutatta a tudományát, lehajolt a föld felé, tölcsért csinált a két kezéből a szájához és hosszan vonyított. Az erek a sovány nyakán úgy kidagadtak az elfojtott erőlködéstől, mint valami kötelek. Nyág Demeter meg volt elégedve a mutatvánnyal, azt mondta: jó! Igy aztán a Maftyé biztatására neki is indultak. A puskás gornyik Pantyilimonnal az élén, a másik gyurkucai meg a kakassal a hegyoldalon hajtónak.

– Én majd itt maradok öregesen a tűznél, – bátorította őket a molnár, – vigyázok a tűzre is, meg Gavrilára is. Nem szökhetik el.

Szomoru hangon mondta ezt az öreg. Mintha nagyon bánná, hogy ő nem mehet velök.

A többiek elmentek.

A nagy Humpleu-hegy egyik gerincén, amely a Muncselmarc felé nyúlik, hét farkas haladt sorban. Elül egy nagy örvös ment, az orra a földön, a farka behúzva, lassu ügetésben. Olykor megállt és ilyenkor a többiek is megálltak. Fülelt, figyelt. Aztán újra megindult. Halkan, nesztelenül jártak, -195- csak nagy ritkán roppant meg egy kissé a hó a lábuk alatt. Olyankor a nagy örvös hirtelen körülnézett. Azután tovább-tovább egyenletes ütemben, tovább-tovább…

A hegy főgerincéről egy halk üvöltés hallatszott, egyszer; kétszer. A farkasok megálltak. De most csend volt. Nem, most, most újra hangzott! – A vezér-farkas megindult, a többiek utána; de óvatosan mentek, még óvatosabban, mint előbb, nagyobb közökben. És újra hangzott az üvöltés fenn a hegyen, már közelebb. De mintha nem egészen rendes hang lett volna…? Az örvös meglassította a lépését. Gyanakodott kissé. Vajjon igazán egy társuk hangja?

Most egy tisztáshoz értek. A sűrü szélén a nagy örvös megállt és a lenyúló fenyőgalyak között kitekintett a tisztásra a sötét fekete erdőből. Ott kinn olyan világos volt! a hó érintetlen tisztaságban egyenletesen fénylett a kora pirkadás kék fényében. Semmi gyanus nyom sem szakította meg. A farkas pár lépést tett előre, a szabadba.

Egy lövés dördült el.

Mi a pillanatnál még kisebb, még parányibb idő? Ezzel az időparánnyal a lövés előtt vette észre a farkas a vadászokat. Későn, hogy a lövést kikerülje, idejében még, hogy az életét megmentse: hogy megforduljon. Hogy a másik hat farkas is megforduljon benn a sűrűben.

A lövésre a nagy örvös vicsorgatva kapott a combjához vissza, azután elugrott a társai után. És azon a nyomon, ahol jöttek, rohantak vissza, tüntek -196- el a vadonban, mind a hét. Azután haladtak ügetve, úgy, mint azelőtt, csak a leghátsónak, az örvösnek nyomában egy-egy vércsepp tarkította a havat, egy biborszínü picinyke vércsepp. De azért haladtak tovább, tovább… egyenletes ütemben.

Maftyé hallgatott. Két nagy talpát egy félig elüszkösödött rúdra támasztotta, apró szemei a piros szemhéjjak alól bambán nézték a tüzet, követték a lángot, amint az táncolva, lobogva iramlott fölfelé, aranyos testtel, kék elhaló fényü heggyel, hogy szaladt végig egy-egy husángon, szökött föl, mintha elillanni akarna a füstben, ült le megint a fára. Olykor a fenyőkéreg egy-egy hasadékán vízszintesen lövelt ki egy kis lángocska, egészen kéken, mintha belőlről fújná ki valaki és enyhén sivított. Majd pattogott néhányat és szikrák száguldottak szanaszét. És megnyilt egy fa, mind terjedt rajta a nyílás, visszaforduló parázs ajkakkal, mint egy mosolyra nyíló száj, amelynek belsejéből egész pokol világított elő. Máskor valami száraz galyacska, szurkos kis szilánk került sorra. Ilyenkor hirtelen nagy fény terjedt, amely messze elvetette a tűz mellett ülők éles árnyékait.

Gavrila is hallgatott. Amióta a többiek elmentek és egyedül maradt a kutyaarcu öreggel, erősebben nehezedett reá a rabság érzése. A békók is jobban nyomták. Halvány emlékként föltünt egy bitófának a képe, a fehérvári bitófának, amelyre őt is juttatják. És oly hihetetlennek látszott ez. Gavrila nem szólt, csak halkan nyöszörgött. -197-

Nagy vártatva megszólalt Maftyé:

– Ugy-e te vezetted az embereket Topánfalván akkor?

Az öreg nem mondta mikor, de a másik rögtön megértette, hogy arról van szó, amikor az aranybeváltó házat rabolták ki.

– Miért kérded? – felelt Gavrila.

– Csak úgy kérdem.

– Hát én. De miért kérded?

– Csak úgy kérdem, – ismételte egykedvüen a molnár és a tűzbe köpött.

Megint hallgattak, mozdulatlanul. Gavrila érezte, hogy az öreg akar valamit, de nem biztatta. Tényleg újra megszólalt Maftyé, azonban a tekintetét nem vette le a tűzről.

– Jó vásár lehetett akkor, jó vásár.

– Jó.

Maftyé dünnyögött valamit és megpiszkálta a tüzet. Látszott, hogy töri valamiben az eszét, mert hevesen pislogott. Azután megint a tűzbe köpött, mintegy bátorításul. Végre látva, hogy Gavrila nem kezdi, hát ő szólt:

– Mit adnál, ha eleresztenélek?

Gavrilában fölcsillant a remény, a szabadulás, a szabadság reménye, bár nem mutatta. Ő is csak olyan zárkózott volt, mint a másik, bárha fiatalabb.

– Hm. Adnék öt aranyat, – mondotta és mintha nagylelküségre erőltetné magát, hozzátette – és egy malacot husvétkor.

Az öreg nem felelt, hanem fölvett egy nagy darab fát és a tűzre tette. Hosszasan igazgatta, hogy -198- jól égjen, nagy figyelemmel. A keze benn járt a lángok között. Az ember azt hitte volna, hogy a keze odaég. De azon nem fogott a forróság, még a parazsat is a tenyerével tolta helyre. Nagyon tűzálló bőre volt az öregnek.

– Többet is adnék, – szólt Gavrila.

Az öreg csak a tűzbe bámult, előretolt állal, összeszorított fogakkal. Vékonyajku hosszu szája tette, hogy olyan kutyaképü volt, az tette, hogy olyan mozdulatlanul kegyetlen volt a kifejezése. Na meg a mélyen ülő apró szemek.

– Sokkal többet is adnék, mondjuk kétszer annyit, tíz aranyat, – szólt újra Gavrila. Nem volt már szó malacról.

A molnár nem felelt.

Gavrilát mardosta a remény; mintha egy nagy golyó ülne a torkában, úgy fojtotta a várakozás. És érezte hogy telik az idő, a többiek vissza találnak jönni és akkor vége.

– Szólj hát, Maftyé! Szólj hát! Mennyit akarsz?

Messze távolban egy lövés dördült el. Gavrila még nyugtalanabb lett, tudta, hogy azok már most kisvártatva visszatérnek.

– Te Maftyé, te Maftyé, többet is adok, hallod? Mondd hát Maftyé bátya, mit adjak? A felét? Akarod a felét? Azok mindjárt jönnek! Felelj hát. A felét?

Kérdőleg, kérőleg nézett az öregnek az arcába, amelyet alulról pirosra festett a tűz fénye. A molnár végre válaszolt: -199-

– Honnan tudjam mennyi a fele?

– Én sem tudom mennyi, de sok, nagyon sok, – erősködött Gavrila. – Majd együtt szedjük ki, csak eressz el. Együtt szedjük ki.

– Hm. Jó.

– Eressz el hát, mert mindjárt jönnek. Már volt lövés.

De Maftyét nem lehetett siettetni.

– Mondd meg hol van, Gavrila.

– Eressz el és megmutatom.

– Nem lehet. Előbb mondd meg. Öreg ember vagyok, te meg fiatal, nem érlek be, ha elfutsz.

Gavrila habozott, de még győzött benne az óvatosság.

– Nem lehet előbb megmondani.

– Jó, – felelt nyugodtan az öreg kutyaképü és nagyot köpött a tűzbe, jeléül annak, hogy ő nem bánja.

Megint hallgattak. Gavrila minden erejével, testének minden pórusával figyelt, nem hallszik-e még ropogás az erdőn, nem jönnek-e még? Gyötörte a vágy, kínozta a félelem. És újra föltámadt lelkében annak a nagy, négyoszlopos bitófának a képe, amelyet Gyulafehérvárott látott volt, amikor ott járt vásárba. Élénken emlékezett most reá, akárcsak ott volna. Az oszlopok között valami elaszott, formátlan dolgok lógtak. A gyerekek kővel dobálták ezeket az elaszott dolgokat. Olyan üresen kongottak, mintha papirosból volnának. Éppen mintha papirosból. Különösen ez az üres hang, ez volt borzasztó. -200-

És megfeszítve hallgatózott, nem jönnek-e még. Ha megpattant egy ág, ha megsuhadt a tűz, összerázkódott. És figyelt, figyelt ki a derengő, sötét erdőbe, nem jönnek-e még, mert akkor vége!

Aztán nem bírta tovább.

– A Gruju urszuluj-forrásnál, a nagy, fehér fenyő alatt, a bükkfa felől. Kereszt van a gyökérre vágva, az alatt van. – Halkan, rekedten, gyorsan mondotta ezt, majdnem súgva. – Eressz el hamar!

Az öreg fölkelt. De nem Gavrilához ment.

Elment onnan vagy húsz lépésnyire, egy nagy, dült fához és levágott egy ágat, kettőt, hármat. Azután lassan, nehézkesen, még talán túlozva is öreges, lomha járását, odavonszolta a tűzhöz az ágat. Lassan haladt, nagyokat fújt; az ág mögötte mélyen beszántott a hóba.

Leült megint a tűzhöz és a hozott fát hosszu fejszéjével faricskálni kezdte.

A másik mind hevesebben kérte: – Maftyé! Maftyé! eressz el hát! De ő rá sem hederített. A kérlelő szavak és a rettentő bonyolódott átkok egymást váltották, de az öreg Maftyé nem hallgatott oda, akárcsak megsüketedett volna hirtelen. Nyugodtan, egyenletesen fölaprította a fát. A fejszét bevágta maga mellé egy törzsbe, hogy kézügyben legyen. Majd rakott egy-két darabot a tűzre, melléje ült, igazgatta a kérges tűzálló kezeivel. Arrafelé sem nézett, ahol Gavrila hánykolódott, tombolt, kérlelt, átkozódott: – Gazember! Gazember! Mintha fából lett volna az öreg kutyaképü arca. -201- Se mosoly, se káröröm, se rosszakarat nem látszott rajta, csak kifejezéstelen volt, mint mindig.

De végre léptek zaja, hóropogás, hangos beszéd hallatszott az erdőből és Gavrila elhallgatott, csak a melle zihált erősen.

Ott jöttek le, ahol azelőtti este fölmentek volt, egyazon nyomon. Csak most eggyel többen voltak, a megláncolt Gavrilával. Éppen olyan szótalanul, sorban, csöndesen haladtak. Olyan egyformák voltak ezek a havasiak ruházatban, mozdulatban, még az arcuk semmitmondó zárkózottságában is, hogy az ember nem tudta volna megmondani, melyik az őr, melyik a rab, ha a Gavrila kezén a bilincs olykor meg nem villan.

A Szamos partjára érve pihenőt tartottak. Itt az öreg Maftyé váratlanul kijelentette, hogy ő nem kiséri le a foglyot Topánfalvára, hanem haza megy a malmához, mert hogy nem hagyhatja el hosszas ideig, – mondotta.

Mielőtt tehát elváltak, ott Gavrila előtt eltárgyalták, hogy kinek mi jár a vérdíjból. Hogy tizenöt arany jár mindenkinek, ezenfelül még tizenöt Nyág Demeternek, mert hogy ő a vezér és külön tíz arany az öreg Maftyénak, mert hogy ő mutatta meg, hol tanyázik, akit kerestek. Nem egykönnyen egyeztek meg, mert az öreg többet akart, veszekedett, pedig az osztály már előzetesen is így volt megbeszélve. Gavrila hallgatta, egykedvüen, mintha nem is az ő feje áráról volna szó.

Nyág Demeter, a gornyik, a két gyurkucai, -202- Gavrila és „Kakas“, a pásztorlegény, indultak. Ők mentek át a Gyalu Boulujon Albákra, Topánfalvára, a foglyot átadni, a jutalmat fölvenni. Az öreg Maftyé visszamaradt a Szamos-parton. Megvárta még a többiek behaladtak a tulsó oldalon elterülő erdőségbe.

Nyugodtan várt, előretolt ábrázattal, mintha szimatolt volna. Gavrila kétszer is visszanézett, de az öreg még mindig ott ült a kövön, mozdulatlanul, szétvetett lábakkal. Csak akkor indult meg, amikor Gavrilát és társait elnyelte a nagy sűrűség. De nem a malom felé, nem a Toszerát felé ment. Nem. Nekivágott a hegynek. A Gruju Urszuluj felé ment, a forrás felé, a nagy fehérfenyő felé. Lassan küzködött föl a kopasz kaptatón. Nehézkesen, kitartó erőfeszítéssel, makacsul.

És eltünt a fenyvesben.

Hét farkas ügetett lefelé az oldalon. Hat ment sorban egyenlő közökben; a hetedik kissé elmaradt. Ahová a hetedik lépett, egy kis vércsepp piroslott a hóban, csak egy csepp. Az erdőség széléhez értek. Még túlságos világos lehetett, azért nem mentek tovább. Leültek, majdnem glédában. Előrenyujtott hosszu orral szimatolták a hűvösödő esti levegőt. Vakaróztak, bolhászkodtak. Nem voltak ők valami díszes fenevadak.

Az a megsebzett, az öreg örvös a többitől távolabb feküdt le. Erősen lihegett. Látszott rajta, hogy megfáradt az útban, amelyet pedig a társai föl sem vettek. A sebét nyalta újra meg újra. -203-

Egyszer aztán az egyik farkas fölkelt és odajött hozzá. Megszaglászta. Az örvös morgott, de a másik nem mozdult mellőle, hanem merően nézte a sebesültet. Ekkor még kettő lépett oda, mereven, hangtalanul. Már három zölden fénylő szempár nézett mereven reá keményen.

Lassan esteledett. A szálló szürkületben mind határozottabban fénylett a farkasok tekintete. Négy, öt, hat pár szem. A nagy örvös letámasztotta a fejét két első lába közé, halkan morgott és olykor, hirtelen, mint a villámlás, megfénylett hatalmas fehér fogsora. A többiek nem válaszoltak, csak mozdulatlan rá szegezték éhes, zöld, szúró tekintetüket…

Beesteledett…

Hat farkas haladt lefelé, a tanyák felé, a juhok felé. Sorban ügettek, egy nyomba léptek. Ugy suhantak végig a havon, mint valami nagy komondorok árnyai. Olykor megálltak, füleltek, aztán haladtak újra, tovább, tovább…

Az oldalban, ahol megültek volt az este, nagy vértócsa maradt az összetiprott havon. Egy-egy marék szőr hevert a hóban szanaszét. Farkasszőr. Pár lépéssel lennebb az oldalon, ahova a súlya lecsúsztatta, egy leszakított óriás farkasfej feküdt. Az álla befúródott a hóba, hatalmas szája tátva volt, mintha még mindig harapni akarna. Üveges szemei ridegen, kifejezéstelenül tekintettek a holdvilágos éjbe…

-204-

-205-

TARTALOM.

• A haldokló oroszlán 5
• Az a szamár Trocsányi 34
• Élő kisértetek 57
• Havasi történet 75
• A császár titka 103
• A szépség mint cselekvés 120
• A fileglorietta 135
• A rettentő Safranics és a kis Borbálka 147
• A kisértés temploma 176
• Farkasok 185