The Project Gutenberg eBook of A láthatatlan ember, by H. G. Wells

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
will have to check the laws of the country where you are located before
using this eBook.

Title: A láthatatlan ember
       Fantasztikus regény

Author: H. G. Wells

Release Date: January 13, 2022 [eBook #67157]

Language: Hungarian

Produced by: Albert László from page images generously made available
             by the Hungarian Electronic Library

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A LÁTHATATLAN EMBER ***


A LÁTHATATLAN EMBER

*

FANTASZTIKUS REGÉNY

IRTA

H. G. WELLS

BUDAPEST,

LÉGRÁDY TESTVÉREK.

Légrády Testvérek könyvnyomdája Budapesten.




I. FEJEZET.  A furcsa idegen érkezése.

Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban,
– ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben – és gyalog jött a
bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a keztyüs kezében.
Tetőtől talpig be volt burkolva és puha kalapjának széles, lehajtott
karimája ugy eltakarta egész arcát, hogy csak az orra hegye látszott ki;
a hó tenyérnyi vastagon födte vállait, kalapját, mellét és a kis
pakktáskát.

Szinte félholtan támolygott be a „_Postakocsihoz_“ cimzett fogadóba s
ledobva pakktáskáját rekedten kiáltott föl:

– Tüzet, az Isten szerelméért!… Szobát, meleg szobát!…

Lerázta magáról a havat és bement Hall asszonysággal a vendégszobába, a
hol e rövid bevezetés után és néhány sovereign-nyel nyélbe ütötte a
dolgát: megszállt a fogadóban.

Mrs Hall rögtön meggyujtotta a tüzet az idegen szobájában s ott hagyván
őt, leszaladt a konyhába, mert maga akarta elkésziteni az ebédet. Télviz
idején ugyanis hallatlan szerencse volt az utas Ipingben, meg kellett
tehát becsülni az oly vendéget, a ki ilyenkor téved erre és aranynyal
fizet.

Mihelyt tehát az ürücomb illendően sülni kezdett, mrs Hall, a ki közben
néhány szitokkal és hátbavágással elevenebbé tette örökké álmos
cselédjét, maga ment föl a vendég „ebédlőjébe“, abroszszal, tányérokkal,
stb. s roppant buzgalommal, hühóval látott hozzá a teritéshez. De
meglepetve látta, hogy ámbár a tüz vigan lobogott a kandallóban, az
idegen még se vetette le a kabátját, sőt még a kalapját se vette le,
hanem háttal feléje állt az ablaknál és kinézett a szakadó hóba.

Keztyüs kezeit hátul összefogva tartotta s ugy látszott, hogy nagyon
elmélyedt gondolataiba. Mrs Hall bosszankodva látta, hogy az olvadó hó
mind lecsurog drága szőnyegjére az idegen kalapjáról és ruhájáról.

– Talán kivinném a kalapját és kabátját a konyhába, uram, – szólt
édeskésen, – ott hamarabb megszárad.

– Nem kell, – felelte az idegen, meg se fordulva.

De oly lassan mondta ezt, hogy mrs Hallnak ugy rémlett, mintha mit se
hallott volna; megismételte hát a kérdést.

Az idegen erre kissé megforditotta a fejét s a vállai fölött nézett a
fogadósnéra.

– Még nem vetkőzöm le! – mondta haragosan.

Mrs Hall csak most látta, hogy az idegennek igen nagy kék pápaszeme van
s hogy sürü pofaszakállt visel, mely egészen eltakarja arcát.

– Jól van, uram, – felelte udvariasan. – Ahogy tetszik… A szoba különben
is mindjárt átmelegszik.

Az idegen nem felelt s megint kinézett az ablakon; mrs Hall pedig
érezvén, hogy rosszkor akart beszédes lenni, gyorsan elvégezte a
teritést és eltisztult a szobából.

Mikor ismét feljött, az idegen még mindig ott állt az ablak előtt, mint
a kőszobor; gallérja fölhajtva, kalapja karimája legyürve, ugy, hogy egy
csipetnyi se látszott az arcából. Mrs Hall csörömpölve tette le az
asztalra a tojást, meg a sonkát és szinte kiabálva mondta:

– Itt az ebéd, uram!

– Köszönöm, – felelte az idegen; de meg sem mozdult, amig a fogadósné ki
nem ment a szobából.

Mikor mrs Hall a konyhába ért, majd a guta ütötte meg mérgében; a lusta
szolgáló épen akkor habarta a mustárt, amit a sonkával kellett volna
föladni az asztalra!

– Oh, a cudar! – sivalkodott mrs Hall, – erről elfeledkeztem!

S kikapván cselédje kezéből a mustárt, még hátba verni is elfelejtette
az álmos leányt, ugy szaladt vele föl a lépcsőkön, az idegen szobájába.
Kopogtatott, s feleletet se várva, berontott… Az idegen hirtelen
lehajolt az asztal mögé, mintha fölvenne valamit a földről, a mit
leejtett.

Mrs Hall gyorsan letette a mustárt az asztalra, mert más dolog izgatta
mostan. Látta, hogy az idegen levetette kabátját s kiteritette a drága
plüs karosszékre, a tüzzel szemben száradni; de lehuzta a cipőjét is, a
mely csurom viz volt s a kandalló előtti fényes acél-rostélyra állitotta
szikkadni.

– Jézusom, ez megrozsdásodik! – gondolta mrs Hall s elszántan arra ment.

– Most már levihetem ezt a holmit száradni a konyhába? – kérdezte oly
parancsoló hangon, a mely nem türt ellenmondást.

– Hagyja ott, a hol van! – felelte az idegen fojtott hangon.

Mrs Hall megfordult s látta, hogy a vendég már egyenesen ül és rája néz.
De a fogadósnét ugy meglepte, a mit látott, hogy egy álló percig szóhoz
se tudott jutni.

Az idegen fehér kendőt tartott a szája elé s ez fojtotta el a hangját,
ugy, hogy egészen eltakarta arcának alsó felét. De mrs Hallt nem ez
döbbentette meg, hanem az, hogy az idegen feje keresztül-kasul
össze-vissza volt kötözve kendőkkel; pápaszeme fölött keresztbe a
homlokán, arca két felén a fülein át, ugy, hogy semmi se látszott
belőle, csak a hegyes orra. Ez meg piros, szinte villogó, fényes volt…

Az idegen barna bársony-kabátot viselt s a nyakát fekete kendővel
csavarta körül. Tömött, fekete haja, mely itt-ott kilátszott a sokféle
kötés alól, különös csimbókokban, furcsa tincsekben bujt elő a kötések
közt, mintha apró szarvak, sörte-csomók nőttek volna a fején. S ez a
furcsa fej, az össze-vissza kötözött pofa ugy megdöbbentette a
fogadósnét, hogy egy percig szólni se tudott.

Az idegen nem vette el a kendőt a szája elől s a fogadósné most azt is
észrevette, hogy kezén, amelylyel tartja, barna keztyü van.

– Hagyja ott, ahol van! – ismételte az idegen tompán s pápaszemének két
nagy üvegje mozdulatlanul meredt rá a meghökkent asszonyra.

Ez csak lassankint birta legyőzni megdöbbenését s tétován, zavartan
felelt:

– Nem gondoltam, uram, hogy… hogy…

– Köszönöm – felelte az idegen szárazon s jelentősen nézett hol a
asszonyra, hol az ajtóra.

– Hát legalább a kabátot – dadogta mrs Hall.

S feleletet sem várva, fölkapta az idegen télikabátját és sietett vele
kifelé… Mielőtt az ajtót becsukta, még egyszer visszanézett a bekötözött
fejü idegenre, aki még mindig ajkai előtt tartotta a kendőt. A fogadósné
borzadva összerázkódott, mikor kint volt a szobából és lélekszakadva
szaladt le a konyhába.

– Soha ilyet! – motyogta ijedten. – Soha ilyet!…

S nagy elképedésében még azt se látta meg, hogy Millie, az álmos
konyhalány, megint bóbiskol az egyik kuckóban.

A vendég feszülten hallgatózott s mikor megbizonyosodott, hogy a
fogadósné csakugyan lement a lépcsőkön, fürkészve nézett az ablak felé.
Ekkor levette a kendőt a szájáról és folytatta az ebédjét… A szájába
tett egy falatot és gyanakodva nézett az ablakra; megint egy falatot s
megint gyanakodva nézett arra… Majd fölkelt, szája elé tartva a kendőt,
odament s csaknem egészen leeresztette a függönyt, ugy, hogy a szoba
elsötétült. Erre megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz és tovább
evett.

– Ezt a szegény embert valami baleset érte vagy pedig operálták, –
mesélte mrs Hall a konyhában. – Hogy össze-vissza kötözték a fejét, azok
a sintérek!

Szenet rakott a tüzre és gondosan kiteritette az idegen téli kabátját
száradni.

– Hát még azok a fene-nagy szemüvegek!… Uram Isten! nem is volt a
szegénynek emberi ábrázatja!… És azt a kendőt le nem vette volna a
szájáról egy pillanatra se!… Lehet, hogy össze-vissza szabdalták a
száját is…

Mikor mrs Hall ismét fölment az idegen szobájába, hogy leszedje az
asztalt, szinte megbizonyosodott arról, hogy vendégét csakugyan valami
sulyos baleset érte, vagy pedig „a sintérek“ össze-vissza vagdalták a
száját. Az idegen most már pipázott, de ameddig mrs Hall a szobában
volt, egy percre se vette le álláról, szájáról azt a selyemkendőt, a mit
rá kötött, ugy, hogy egész arca be volt kötözve, csakhogy épen a pipa
csutoráját bedughatta a szájába.

A különös vendég ott ült a karosszékben, a kandalló előtt, háttal az
ablaknak s most már beszédesebb, sőt nyájasabb is volt… talán, mert jól
evett-ivott s már nem is fázott. A tüz vöröses fénye rásütött nagy
pápaszemének lencséjére, amelyek most már nem voltak oly ridegen
ijesztőek és üresek, mint előbb.

– Van egy kevés podgyászom a bramblehursti állomáson, – mondta az
idegen.

És kérdezősködött mrs Halltól, mi módon hozathatná el mielőbb; majd,
mikor a fogadósné felelt neki, udvariasan bólintgatott.

– Csak holnap? – kérdezte kissé megütődve. – Nem lehetne előbb?…

S látszott rajta, hogy ez a késedelem kellemetlen neki, mert
kétszer-háromszor is megkérdezte:

– Csak holnap?… Bizonyos benne, hogy nem lehet előbb? Hát ha külön
megfizetem a fuvart?

Mrs Hall sohasem volt szófukar; most meg épen nagyon is bőbeszédü lett,
remélve, hogy igy majd az idegenből is kivesz egyetmást.

– Van egy mély völgy az utban, uram, – felelte mentegetőzve – ahol már
sok baleset történt s a fuvarosok nem igen mernek alkonyat felé arra
hajtani. Tavaly is fölfordult ott egy kocsi s a kocsis is, az utasa is
kitörte a nyakát. Az efféle baleset egy perc alatt megesik, – igaz-e,
uram?

De az idegent nem volt könnyü szólásra birni.

– Persze, persze, – dörmögte félhangon és tovább pöfékelt.

– Hamar megesik a szerencsétlenség, – folytatta mrs Hall – de annál
tovább tart, mig az ember kilábol belőle… Itt van például Tom, a hugom
fia: – elvágta karját a kasza… ráesett szegény egy szénaboglyáról… s
három álló hónapig kötözgetni kellett a sebét. Az ember nem is hinné!
Mozdulni se tudott a boldogtalan… Azóta rá se birok nézni a kaszára.

– Azt elhiszem, – felelte az idegen közömbösen.

– Akkoriban nagyon féltünk attól is, hogy megoperálják… levágják a
karját, uram, annyira oda volt!

Az idegen hirtelen fölkacagott. Tompa, ugató nevetése volt, hogy a
fogadósné önkénytelenül összerezzent a hallatára.

– Igazán oda volt?

– Bizony oda, uram. És ez nem nevetni való dolog!… Ha tudná, mennyi baj
volt vele! Mert én magam ápoltam, mivel a hugomnak elég sok dolga akadt
az apróbbakkal… egyik kötést le, a másikat föl: akárcsak a kórházban!
Ugy megtanultam ezt a mesterséget, uram, hogy ha önnek esetleg szüksége
lenne rá…

– Nem adná ide a gyujtót? – kérdezte az idegen – kialudt a pipám.

Mrs Hall epésen akart felelni. Ez a gorombaság már mégis sok volt… Hisz
ő egész barátságosan ajánlta föl szives szolgálatait… Rá akart förmedni
vendégére, de még idején eszébe jutottak a sovereignek. Lenyelte hát
méltatlankodását s oda vitte a gyujtót.

– Köszönöm, – felelte az idegen. – Csak tegye le…

Evvel fölkelt, hátat forditott a fogadósnénak, az ablakhoz ment s félre
huzván kissé a függönyt, kinézett. Szembetünő volt, hogy nem szeretett
az operációkról és a seb-kötésekről beszélni… De mrs Hallt nagyon
fölbosszantotta ez a goromba, udvariatlan magaviselet, melynek levét az
ártatlan Millie itta meg a konyhában.

Az idegen egyedül maradt a szobában és oly csöndesen viselte magát,
annyira nem kivánt semmit, hogy a fogadósnénak egyetlen egyszer se volt
alkalma betolakodni hozzá… Ugy látszott, folyton ott ül a kandalló előtt
s a tüzet nézi, vagy pipázik, – vagy talán szundikál…

A kiváncsi hallgatózó egyszer-kétszer hallhatta volna, hogy szenet rak a
tüzre; majd vagy öt percig, föl s alá sétálgatott a szobában s mintha e
közben önmagával beszélgetett volna… Aztán a karosszék megreccsent,
amint ismét beleült…




II. FEJEZET.  Mr Teddy Henfrey első benyomása.

Valamivel négy óra után, mikor már meglehetősen sötét volt s mrs Hall
épen két kézre akarta fogni a bátorságát, hogy fölmenjen az idegenhez s
megkérdezze, nem parancsol-e teát: betévedt az ivóba Teddy Henfrey, a
falu órása.

– Szentuccse, mrs Hall! – kiáltott föl az órás, lerázva magáról a havat,
– cudar idő ez annak, akinek likas a csizmája!

Kivül még sürübben hullott a hó s mrs Hall természetesen igazat adott az
órásnak. Majd meglátva, hogy Henfrey komának nyakában a tarisznyája,
melyben a szerszámait szokta hordani, hirtelen jó gondolata támadt és
igy szólt:

Épen kapóra jött, mr Henfrey. Szeretném, ha megnézné azt a régi órát az
ebédlőben. Jól jár, az igaz és üti is az órákat: de a nagy mutatója
leesett és mindig a VI-oson áll…

Mindjárt föl is vezette az órást a lépcsőn s az idegen szobájához érve
kopogtatott, majd benyitott.

Az idegen, amint a fogadósné látta, mikor rányitotta az ajtót, a
karosszékben ült a kandalló előtt s bekötött fejét kissé oldalt hajtva,
szundikált. A szobában csak a tüz vöröses fénye világitott egy kicsit,
ugy, hogy majd egészen sötét volt… De mrs Hallnak mégis ugy látszott,
hogy vendége tátott szájjal bámul rá; – akkora volt a szája, hogy
arcának egész alsó fele csupa száj volt…

Ez azonban csak egy pillanatig tartott; a szörnyü nagy száj, a roppant
pápaszem, a fehér kendővel keresztül-kasul kötözött fej: de ez a
pillanat rémes és iszonyu volt… Aztán a vendég megrázkódott, fölemelte
fejét s mikor mrs Hall szeme hozzá szokott a félhomályhoz, már megint
csak az előbbi idegent látta: ajkai előtt a selyemkendőt, mely egész
alsó arcát eltakarta… Alighanem az árnyék, a félhomály csalta meg.

– Megengedi, uram, – kérdezte, magához térvén pillanatnyi
meghökkenéséből, – megengedi, hogy az órás megigazitsa az órát?

– Az órát? – kérdezte az idegen, álmosan körültekintve.

Majd, mintha jobban fölébredt volna, dörmögve mondta:

– Az órát?… Hát csak igazitsa meg.

Mrs Hall lement a lámpásért, az idegen pedig fölkelt és nagyot
nyujtózott. Aztán a fogadósné behozta a lámpást, a szobában világos
lett, mr Henfrey is bejött és szemben állt a bekötött fejüvel…

– Megriadtam tőle; – igy mesélte később ő maga.

– Jó estét! – mondta az idegen, ránézve mr Henfreyre sötét szemüvegén
át… „mint a rák“,… ahogy mr Henfrey beszélte ismerőseinek.

– Reménylem, – szólalt meg mr Henfrey, – nem véli tolakodásnak?

– Szó sincs róla, – felelte az idegen. – Bár azt hittem, – folytatta mrs
Hallhoz fordulva, – hogy ezt a szobát kivettem a magam kizárólagos
használatára.

– Azt gondoltam, uram, – dadogta mrs Hall, – hogy ön is jobban szeretné,
ha az óra…

– Mindenesetre, – vágott közbe az idegen; – de általában szeretek
egyedül lenni és nincs kedvemre, ha zavarnak.

Hátat forditott a kandallónak és hátul összefogta a kezeit.

– Aztán pedig, – folytatta, – ha tulestünk ezen az óra-javitáson, majd
kérek egy kis teát. De addig ne, mig az órával rendbe nem jövünk.

Mrs Hall már épen ki akart menni a szobából; – ezuttal meg sem
kisértette a beszélgetést, nehogy az idegen még mr Henfrey jelenlétében
is letorkolja, – mikor a bekötözött fejü azt kérdezte tőle, hogy
gondoskodott-e már a podgyász idehozásáról. Mrs Hall azt felelte, hogy
már izent a postamesternek, aki megigérte, hogy a kocsis holnap reggel
haza hozza.

– Ennél hamarabb nem lehet? – kérdezte az idegen.

– Semmiesetre sem, uram, – felelte mrs Hall kimérten.

– Amit jöttemkor elmulasztottam mondani, mert nagyon fáradt és éhes
voltam, hogy én föltaláló vagyok.

– Valóban, uram? – kezdett érdeklődni mrs Hall.

– S a podgyászomban sok müszer és apparatus van.

– Ezek igazán hasznos holmik, – uram felelte mrs Hall.

– És természetesen, szeretném, ha minél előbb folytathatnám a
kisérleteimet.

– Természetesen, uram.

– Különben azért jöttem Ipingbe, – folytatta az idegen, némi
elszántsággal, – mert… mert kivánkoztam a magánosság után. Nem szeretem,
ha zavarnak a munkámban. Sokat dolgozom; aztán meg volt egy balesetem…

– No, ezt mindjárt gondoltam! – mondta magában mrs Hall.

– S ez a baleset kényszerit rá, hogy visszavonultan éljek. A szemeim
néha oly gyöngék és ugy fájnak, hogy órák hosszáig sötétben kell
maradnom… ilyenkor be is szoktam zárkózni. Néha… időről időre, most
semmiesetre sem. Ilyenkor a legcsekélyebb háborgatás is kihoz a
sodromból… elég, ha bárki belép a szobámba, hogy fölcsattanjak, mert
beteg vagyok… Jó, ha ön is tudja ezt…

– Mindenesetre, uram, – felelte mrs Hall. – S ha merné megkérdezni még
azt, hogy…

– Azt hiszem, már mindent elmondtam, – felelte az idegen avval a
parancsoló nyugalommal, amelyre nem lehetett válaszolni.

Mrs Hall más alkalomra tartogatta hát elnyelt kérdését és kiment. Az
idegen pedig a kandalló felé fordulva, a tüzbe bámult, mialatt mr
Henfrey hozzáfogott az óra megigazitásához.

Kiváncsi természetü lévén, az órás egészen szétszedte az óra
szerkezetét, – amire pedig nem volt szükség, – abban a reményben, hogy
igy tovább maradhat a szobában s esetleg beszédbe is eredhet az
idegennel. De ez némán, nyugodtan és mozdulatlanul állt a helyén; – oly
mozdulatlanul, hogy Henfrey egész ideges lett… Majd megfordul a vendég s
bekötözött fejét az órás felé forditva, merően nézett rá a lámpa
fényében csillogó pápaszemével; s ez a tekintet ugy megzavarta az órást,
hogy ő is ránézett az idegenre… s pár pillanatig ugy néztek némán
farkas-szemet. Aztán Henfrey borzongva sütötte le a szemeit; érezte,
hogy nem birja tovább; szólnia kell… Hátha megkérdezné, hogy mit szól
ehez a szokatlanul hideg időhöz, – februáriusban?…

Föltekintett, s megemberelve magát, köszörülni kezdte a torkát. Majd meg
is szólalt:

– Ez az idő…

– Mért nem végzi a dolgát és takarodik innen? – vágott közbe az idegen
nyersen. – Csak a mutatót kellett volna rácsavarni a tengelyére… A többi
mind csalás; az órát se kellett volna szétszedni.

– Mindenesetre, uram… egy perc az egész… Persze azt hittem, hogy…

Mr Henfrey hamarosan elvégezte a dolgát és eltakarodott. De fölötte
boszusan távozott.

– Vigyen el az ördög! – dörmögött magában, amint hazafelé botorkált a
sürüen hulló hóban. – Hát csak nem fujhattam föl azt az órát?!…

Majd ismét:

– Még talán ránézni se szabad?… Cudar!… Miféle undok szerzet lehet ez az
idegen?… Még akkor se pólyázhatná be magát jobban, ha gyilkosságért
körözné a rendőrség.

A sarkon találkozott Hallal, aki nemrég vette feleségül a
„_Postakocsihoz_“ cimzett fogadó tulajdonosnőjét s különben
gyors-fuvaros volt és Sidderbridgebe meg vissza hordozta az utasokat.
Most is épen onnan jött haza, de a hajtásáról itélve utközben alighanem
felöntött a garatra.

– Mi ujság, Henfrey! – kiáltott már messziről, nagyokat durrantva az
ostorával.

– Vendéget kaptatok! – felelte Teddy.

Hall megállitotta a lovát és barátságosan tudakozódott:

– Hogy-hogy?… Micsoda vendéget?

– Hát vendéget… aki szobát is vett ki a „_Postakocsiban_“.

És Henfrey élénken rajzolta le, hogy micsoda furcsa vendég is szállt meg
a felesége fogadójában.

– Olyan, mintha álruhában bujkálna… még az arcát se mutatja! Már pedig
én ugyancsak megnézném annak az arcát, akit a házba fogadok! –
hetvenkedett Henfrey. – De az asszonyok nem ily gyanakvók, ha…
idegenekről van szó. Ez is, lám, szobát vett ki a fogadóban s még csak a
nevét sem mondotta meg.

– Ugyan ne mondd! – kételkedett Hall gyanakodva.

– Pedig szentuccse, ugy van! És egész hétre előre megfizetett. Már most,
a mig a hete le nem telik, sehogyse szabadulhatsz tőle… S egész csomó
podgyásza is lesz holnap: – ő maga mondta… Reméljük, Hall, hogy nem
csupa kövek lesznek a ládákban…

És elmondta Hallnak, hogyan csalta meg nagynénjét egy idegen Hastingsben
oly podgyászos ládákkal, amelyeket kövekkel tömött meg. Hall pedig
bosszusan csapott le a lovára és fenyegetőzve mondta:

– Jól van, öreg… Majd mindjárt a végére járok.

Teddy elégedetten baktatott hazafelé, remélve, hogy Hall majd elevenére
tapint az idegennek. De nem ugy történt. A fogadósné kegyetlenül
leszidta férjét, hogy hol csatangolt oly sokáig s a megszeppent
papucshős alig győzött hazudozni, hogy tisztára mossa magát…
Mindamellett a gyanu magva, mit Teddy szavai hintettek el szivében,
ismét fölburjánzott, mikor a felesége abba hagyta a szidást. S mihelyt
az idegen lefeküdt, – a mi ugy féltiz tájban történt, – fölötte
harciasan benyitott az üres ebédlőbe s fürkészve vizsgálta sorra a
felesége butorait, mintha mondaná, hogy nem az idegen az ur itten; majd
megvetően lapozgatott egy füzetben, melyet az idegen az asztalon
felejtett s amely tele volt számokkal… mikor pedig lefeküdt, egész
oktatást tartott a feleségének, hogy jól nézze meg másnap az idegen
podgyászát, ha meghozzák a vasutról.

– Te csak a magad dolgával törődjél, Hall, – mondta neki a fogadósné, –
az én dolgaimat pedig bizd egészen rám.

Ezt pedig legkivált csak azért mondta, mert az idegen neki sem igen
tetszett, bár ezt a világ minden kincséért se vallotta volna meg a
férjének, nehogy igazat kelljen adnia neki. Ugy éjféltájban föl is riadt
egyszer; – csupa répafejekkel, össze-visszakötözött nyomorékokkal
álmodott, akik mind őt hajszolták… De, mivel nem olyan asszony volt, aki
megijedt a maga árnyékától, megivott egy pohár vizet, befordult a fal
felé és nyugodtan aludt tovább.




III. FEJEZET.  Az ezer-egy palack.

Igy történt hát, hogy február 29-én, az utolsó zivataros téli napon, oda
csöppent ez az idegen Iping faluba. Másnap aztán megjött a podgyásza is,
– még pedig milyen podgyász! Voltaképen csak két nagy ládája volt: –
egészen olyan rendes podgyászos ládák, mint akárki más emberfiáé, de
ráadásul volt egy harmadik láda is, tele könyvvel, roppant vastag, nagy
könyvekkel; csupa irás valamennyi, még pedig ismeretlen, érthetetlen
irás… aztán meg vagy egy tucat apróbb-nagyobb láda, melyekben szalmába
csavart dolgok voltak: – csupa üvegholmi, ahogy Hall mondta, a ki
kiváncsiságból turkált benne.

Az idegen, tetőtől-talpig bekötözve, ugy hogy megint semmi sem látszott
az arcából, csak az orra hegye, meg a nagy pápaszem, türelmetlenül elébe
ment Fearensidenak, a fuvarosnak. Hall épen azon tanakodott a kocsissal,
hogy melyik ládát emeljék le először.

Az idegen tehát lement az udvarba s ügyet se vetve Fearenside kutyájára,
mely a Hall lábikrái körül szimatolt, egyenesen a kocsi farához sietett.

– Rajta! hordják föl ezeket a ládákat, – mondta – már ugyis elég sokáig
vártam rájuk.

De Fearenside kutyája, alig hogy meglátta az idegent, rögtön morogni,
hörögni kezdett, majd hirtelen neki ugrott és elkapta a kezét.

– Kusti! – kiáltott rá Hall és ijedten odább ugrott, mert sohsem
szerette a kutyákat.

– Coki! – rivalt rá Fearenside is és fölkapta az ostorát.

Látták, hogy a kutya belemarta fogait az idegen keztyüs kezébe, aki
másik öklével fejbe vágta az ebet… ez eleresztette a megharapott kezet,
s annál dühösebben ugrott az idegen lábikrájának: – rekk!… s a nadrág
nagy darabon végig hasadt. Ugyan e pillanatban lecsapott Fearenside
ostora s a kutya vonitva menekült a szekér alá.

Mindez alig fél perc alatt történt. Senki se beszélt; mindnyájan
kiabáltak. Az idegen gyorsan eltépett keztyüjére és nadrágjára
pillantott, aztán hirtelen sarkon fordult, lóhalálban szaladt vissza a
házba, föl a lépcsőkön… Hallották, amint fölrohant, egyenesen be a
szobájába.

– Bitang dög! – káromkodott Fearenside, lemászva a bakról kezében az
ostor, mig a kutya vinnyogva huzta meg magát a szekér alatt s onnan
leste gazdája minden mozdulatát.

– Bujj elő, hitvány! – orditott rá Fearenside. – Majd megtanitlak…

Hall bámészan nézett az idegen után.

– Bizonyos, hogy megharapta, – szólt a fejét csóválva. – Jobb, ha
megnézem, mit csinál.

Lassan fölballagott az idegen után s a folyosón találkozott a
feleségével.

– A kocsis kutyája megharapta, – magyarázta neki röviden.

És fölment a lépcsőkön. Az idegen ajtaja félig nyitva volt! Hall tétova
nélkül bement, mert sohsem szerette a sok ceremóniát.

A függöny le volt eresztve és a szobában sötét volt… Hall homályosan
látott valami nagyon furcsa dolgot: egy kart, amelyen nem volt kéz s
amely hevesen integetett feléje s egy arcfélét, rajta három nagy sötét
folt, – akárcsak a macskaszem-virágon…

De ez csak egy pillanatig tartott, aztán valaki irtózatosan mellbe
lökte, kitaszitotta a szobából, melynek ajtaja rögtön becsapódott az
orra előtt. Mire eszére tért s be akart magának számolni avval, hogy mit
látott, már ott állt kint, az ajtó előtt, az emeleti sötét folyosón.

Pár pillanat mulva fejcsóválva ment le a „_Postakocsi_“ udvarára. Ott
már egész kis csődület volt; Fearenside már másodszor mondta el az
esetet; körülállták pedig: mrs Hall, a ki bosszusan mondta, hogy a
fuvaros megtanithatná kutyáját, hogy ne marja meg az idegen vendégeket!
– ott volt Haxter, a szatócs, a főutcáról, a ki érdeklődve
kérdezősködött a részletek felől; aztán Wadgers Sandy, a kovács, a ki
egyszersmind kerületi esküdt is volt; továbbá még egy csomó asszony és
gyerek, akik össze-vissza hadartak hetet-havat:

– De hát mért harapta meg?… kit harapott meg?… Minek is ilyen harapós
kutyát tartani?… Nagyon megharapta-e?… – és igy tovább.

Mr Hall, megállván az utolsó lépcsőn, lebámult a kis csődületre és
szinte el se hitte azt a különös dolgot, a mi odafönt történt vele.
Aztán meg a szótárban se igen volt elég szó az eset körülményes
elmondására.

– Azt mondja, hogy semmi se köll neki, – felelte a felesége kérdésére. –
Legjobb lesz, ha behordjuk a podgyászát a házba.

– Ki kellene égetni a marást, – tanácsolta mr Haxter, – kivált ha nagyon
tüzes a seb.

– Mindjárt föl is megyek és megmondom neki, – szólt mr Hall.

És már indult is, de a kutya megint morogni kezdett.

– Miféle csődület ez? – kiáltott föl haragosan s ismét ott ált az idegen
a küszöbön, a gallérja fölhajtva, kalapja a szemébe huzva, hogy megint
semmi sem látszott az arcából. – Csak rajta, hordjátok föl a
podgyászomat minél előbb…

A fuvaros észrevette, hogy az idegen más nadrágot és keztyüt huzott.

– Nagyon megharapta? – kérdezte tőle Fearenside részvéttel. – Igazán
sajnálom, hogy ez a dög kutya…

– Nem tesz semmit! – vágott közbe az idegen. – Még a bőrömet se karcolta
föl… Hordják már ezt a holmit?!

Aztán magában káromkodott; legalább mrs Hall, aki közel állt hozzá, azt
mondja, hogy hallotta.

Mihelyt az első ládát fölvitték szobájába, az idegen rögtön neki esett
és lázasan szedte ki, ami benne volt, közben szerteszórta a szalmát a
földön, szőnyegen, nem csekély bosszuságára Hall asszonyságnak, aki
álmélkodva nézte, hogy kerülnek napvilágra a ládából a kisebb-nagyobb
üveg-palackok, az egyik fehér, a másik szines, az egyik gömbölyü, a
másik négyszögletes; – tele mindenféle porral, folyadékokkal, akárcsak a
patikárius üvegjei, melyek egyik-másikában méreg is van…

Aztán az egyiknek parafa-dugója, a másiknak üveg-dugója volt, a
harmadiknak a szája meg csak ugy volt bekötve; hasas és lapos üvegek
egész hadserege, melyeket az idegen, mint a katonákat, szépen sorba
állitott az almáriom, a mosdó-szekrény, könyv-állvány tetején, az
asztalokon, a polcokon, szóval mindenütt a szobában, ahol csak egy
talpalatnyi hely volt.

Bizonyos, hogy a bramblehursti patikárius boltjában se volt ennyi üveg:
talán még a fele se; ugy hogy öröm volt rá nézni amint szép sorjában
álltak egymás mellett. S mikor a hat láda mind üres volt s a szobában
térdig lehetett gázolni a szétszórt szalmában, még előkerült egy igen
finom patikus-mérleg, meg néhány furcsa üveg-edény, aminőhöz hasonlót
mrs Hall se látott eddig; – vegyi kisérletekhez való göregek és
lombikok.

S mikor az üvegek mind ki voltak rakva, az idegen rögtön dolgozni
kezdett, mit se törődve a sok szeméttel, sem avval, hogy a tüz már
kialudt a kandallóban, – sőt még a többi ládákkal sem, melyekben a
könyvei, ruhái s egyéb jószágai voltak.

Midőn mrs Hall fölvitte az ebédjét, ugy el volt merülve munkájában, hogy
észre se vette, mikor az ajtó kinyilt; épen csöppenkint öntött valamit
az egyik palackból a lombikba s csak arra rezzent föl, hogy mrs Hall,
kissé talán nagyon is zajosan, összekotorgatta a sok szalmát, szemetet.

Félig arra forditotta a fejét, de aztán ismét elkapta. De mrs Hall
látta, hogy a pápaszem nem volt az orrán, mellette hevert az asztalon; s
ugy tetszett neki, hogy az idegen szemüregjei egészen üresek… közben az
idegen gyorsan föltette a pápaszemét és nyersen szólt rá mrs Hallra, a
ki épen panaszkodni akart a sok szemét miatt:

– Szeretném, ha kopogtatna, mielőtt betér hozzám.

– Kopogtam uram, de ugy látszik, hogy…

– Lehet, hogy kopogott. De ebben a fontos munkában… valóban nagyon
fontos és sürgős a munkám… minden csekélység izgat és megzavar…

– Ön pedig bezárhatja az ajtót akármikor, amikor csak tetszik.

– Ez nagyon okos gondolat, – felelte az idegen.

– Hanem ezt a szalmát… Ha megengedi, uram, kérni fogom…

– Ne kérdezzen semmit. Ha nem tetszik önnek a szalma, a rendetlenség,
irja be a számlába, megfizetem…

És mrs Hallnak ugy tetszett, hogy az idegen ismét dörmögve szidja őt. S
oly mérges és fenyegető volt, amint ott ült az asztalnál, egyik kezében
a palack, a másikban a lombik, hogy mrs Hall valósággal megijedt tőle.
De, elszánt asszony lévén, nem akarta hagyni a jussát, hanem
megkérdezte:

– Mit tetszik tehát gondolni: mennyit számithatok…

– Egy shillinget… számitson egy shillinget. Egy shilling talán elég
lesz?

– Ahogy parancsolja, – felelte most Hall s buzgón teriteni kezdett. – Ha
ön meg van elégedve, természetesen…

Az idegen egyszerüen hátat forditott neki és feleletre sem méltatta.

Ebéd után pedig magára zárta az ajtót és egész délután dolgozott, még
pedig, ahogy mrs Hall mondta, majd mindig a legnagyobb csöndben. Egyszer
azonban tompa puffanás hallatszott szobájából s az üvegek
összecsörrentek, mintha nagyot ütött volna öklével az asztalra, aztán
földhöz vágott egy üveget és gyorsan föl s alá futkosott a szobában.

Mrs Hall, aggódva, hogy valami baj történt, fölszaladt az ajtóhoz, de
nem mert se kopogni, se benyitni, csak kivül hallgatózott.

– Nem folytathatom! – döhöngött az idegen odabent fogcsikorgatva. – Nem
mehetek tovább!… Háromszázezer… négyszázezer!… Irtózatos!… Végem van!…

De bent az ivóban valaki – „’csés jó napot!“ – kivánt és most mrs
Hallnak kénytelen-kelletlen abba kellett hagynia a hallgatózást. Mikor
az alkalmatlan vendéget kiszolgálta és ismét fölment a folyosóra, már
minden csöndes volt. Az idegen szorgalmasan, nyugodtan dolgozott tovább.

Mikor mrs Hall fölvitte este a teát, meglátta az összetört üveget a
tükör alatt s a szőnyegen a nagy foltot, mit a kiömlött folyadék hagyott
rajta. Szemrehányóan figyelmeztette az idegent a kárra.

– Irja be a számlába! – csattant föl az idegen hevesen. – Az isten
szerelmére ne üldözzön evvel is! Ha kárt teszek, irja be a számlába és
ne bosszantson engem.

Evvel tovább jegyezgetett a füzetbe, mely előtte állt és rá se nézett
többé Hall asszonyságra.

* * *

Fearenside és Teddy Henfrey együtt iddogáltak az ipingi sörházban, jó
késő délután. Egyszerre csak Fearenside rejtélyesen megszólalt:

– Hallod-e, koma?…

– Hallom, – felelte Teddy Henfrey.

– Tudod, arról a furcsa vendégről akarok beszélni, akit a kutyám
megharapott…

– Hát aztán?

– Hát aztán?… Mondom, hogy az a fickó szerecsen. Legalább a lábszárai
feketék.

– Honnan tudod?

– Mert láttam azon a likon át, amit a kutyám szakitott a ruháján… Sem
fehér, sem piros volt a husa, hanem fekete… olyan fekete, mint a
kalapom.

– Szentuccse, igazad lehet! – Hagyta helyben Teddy. – Bizonyos, hogy
fura fickó… Az orra olyan fényes és piros, mintha pingálták volna!

– No látod! – mondta Fearenside. – Én is ugy láttam s meg is mondom
neked, hogy mit gondolok. Olyan lehet ez az ember, mint a tarka ló: hol
fekete, hol fehér, egyszóval foltos. Aztán bizonyosan szégyenli, hogy
ilyen. Aféle mulatt lehet, aki felében fehér, felében meg fekete… Tudok
én ilyen esetről, mert már hallottam. Aztán meg igy van a lovakkal is; –
pejkancának, fehér ménnek tarka lesz a csikaja.




IV. FEJEZET.  Mr Cuss vallatóra fogja az idegent.

Ily körülmények közt szállásolta be magát az idegen Ipingben s április
végéig elég nyugodalmasan meg is fért a „_Postakocsiban_“, bár mrs Hall
néha sarkára állt s a „házi rend“ érdekében néhányszor összetüzött vele.
De ezek a csetepaték muló természetüek voltak, mert az idegen mindig –
fizetett s ezzel mindent rendbe hozott.

Hall nem szerette a furcsa vendéget s ha csak tehette, mindig bujtogatta
a feleségét, hogy adjon tul rajta.

– Várjuk meg a nyarat, – felelte mrs Hall bölcsen; – majd ha kezdenek a
zöldbe csődülni a városból. Akkor majd meglátjuk. Lehet, hogy kissé
terhünkre van és furcsa ember is: de pontosan fizet… aki pedig pontosan
fizet, azt meg kell becsülni.

Az idegen nem járt templomba s nem igen tett különbséget hétköznap és
ünnepnap közt. Nagyon szorgalmasan dolgozott mindig – ahogy mrs Hall
mondani szokta. Némely napon már kora hajnalban fölkelt és bezárkózott
az ebédlőbe. Máskor meg későn kelt, elherdálta az egész délelőttöt,
pipázgatott, szundikált a karosszékben a kandalló előtt.

Nem érintkezett senkivel, mintha nem is törődött volna az egész
világgal. Csak a természetét volt nehéz megszokni; legtöbbször oly
ingerlékeny és mogorva volt, hogy egy szó is kihozta a sodrából;
ilyenkor káromkodott, a fogait csikorgatta, toporzékolt, sőt néha tört,
zúzott is mindent, ami keze ügyébe került. Rendes szokása volt, hogy
félhangosan beszélgetett magával; – de mrs Hall akárhogy figyelt, sohse
tudott megérteni semmit a beszédjéből, amelynek se füle, se farka nem
volt.

Napközben ritkán ment ki a házból, de alkonyat felé néha elindult
sétálni, tetőtől talpig beburkolva, bekötözve, akár szép idő volt, akár
nem, ugy, hogy soha senki se látott az arcából egy krajcárnyit se.
Rendesen a legelhagyottabb helyeken sétálgatott, fás, árnyékos, homályos
helyeken s néha valósággal megrémitette az arra járókat, amint hirtelen
elébük toppant, fején a mélyen arcába huzott briganti-kalap, szemén a
két nagy, sötétkék, csillogó pápaszem… s egy este Teddy Henfrey, amint
félrészegen ballagott haza, valósággal kijózanodott, midőn meglátta az
idegent, aki födetlen fejjel – s micsoda halálfej volt! – toppant elébe,
épen mikor a hold kibukott a felhők mögül és rásütött össze-vissza
kötözött koponyájára. A gyerekek, ha meglátták őt este az utcán,
bizonyosan bikával álmodtak azon az éjszakán; – s aligha lehetett volna
eldönteni, hogy gyerekek félnek-e tőle jobban, vagy ő kerüli a
gyerekeket állhatatosabban.

Természetes, hogy ez a furcsa külsejü és még furcsább viselkedésü idegen
szóbeszéd tárgya volt Ipingben. De a vélemények nagyon megoszlottak a
foglalkozása felől. Mrs Hall rendesen a védelmére kelt; ha megkérdezték,
elmondta, hogy az idegen „ki-sér-le-te-ző föl-ta-lá-ló“ s minden egyes
szótagot keményen hangsulyozott. Ha aztán megkérdezték, hogy mi hát
voltaképen az a „kisérletező föltaláló“: méltóságteljesen felelte, hogy
ezt minden „müvelt embernek“ tudnia kell s aztán megmagyarázta, hogy „a
föltaláló az, aki valamit föltalál“…

– A vendégemet valami baleset érte, – szokta volt hozzá tenni, – ami
elcsufitotta arcát és kezeit; s mivel rösteli ezt a dolgot, nem is akar
nyilvánosan mutatkozni.

Voltak azonban, akiknek egész más véleményük volt az idegenről; többek
közt az, hogy ez a furcsa ember veszedelmes gonosztevő, aki bizonyára
azért kötözgeti igy össze-vissza a fejét és az arcát, hogy a rendőrség
rá ne ismerjen.

Ezt a véleményt először is mr Teddy Henfrey bocsátotta világgá; – de,
fájdalom! az egész környéken senki se tudott valami nevezetes
bünesetről, melyet február hónapban követtek el.

Mr Gould, aki segédtanitó volt a községi iskolában, azt vélte, hogy az
idegen veszedelmes anarchista, aki álöltözetben bujkál, hogy annál
biztosabban gyárthassa a robbanó szereket. Hogy pedig ezt a gyanuját be
is igazolhassa, a derék segédtanitó „valóságos detektivmunkát“ végzett s
a saját szavai szerint „folyton leste, kémlelte az anarchistát“. Ez a
„kémlelés“ azonban csak annyi volt, hogy ha találkozott az idegennel,
merően farkas-szemet nézett vele, vagy pedig kérdezősködött felőle
olyanoktól, akik semmit se tudtak róla.

Sok hivője volt mr Fearensidenek is, akik részint elfogadták, részint
módositották a „tarka ló theóriáját“: – és Silas Durgan például azt
hajtogatta, hogy az idegen rövid napon milliomos lehetne, – ha mutogatná
magát; s mivel járatos volt a bibliában is, ahhoz az inashoz
hasonlitotta az idegent, akinek a király – egy tálentomot adott.

Mások azonban egyszerüen ráfogták az idegenre, hogy bolond. Ennek a
föltevésnek meg volt az az előnye, hogy minden más föltevés és
találgatást kizárt. De bizonyos, hogy akár igy, akár ugy, mindnyájan
ártalmatlan, bogaras embernek tartották az idegent, akitől nincs mit
félni.

Mind amellett senki sem szerette őt. Ingerlékeny, ideges természete,
amit a városi ember érthetőnek talál azoknál, akik sok szellemi munkát
végeztek, nagyon szokatlan volt a nyugodt és higgadt parasztok előtt.
Heves taglejtései, mozgó, szakadozott beszélgetése önmagával, makacs
kerülése az embereknek, estéli sétái a sötét, árnyas helyeken, majdnem
örökké lefüggönyözött ablakai, bezárt szobája, a titokteljes
idegenszerüség, mely környezte: mind oly dolgok voltak, amelyek nem igen
tetszettek a nyilt szivü és nyilt beszédü parasztoknak.

Ezért, ha megpillantották az idegent, már messziről kitértek előle,
egyes jó kedvü suhancok pedig föltürték gallérjukat, szemükre huzták
kalapjukat s utána sompolyogva utánozták, gunyolták őt, nagy gaudiumára
a gyerekeknek és az asszonynépségnek. El is nevezték – „pápaszemes
kigyónak“ – és miss Satcheh azon a hangversenyen, amit az iskolás fiuk
fölruházására adtak, egy csinos alkalmi dalt is énekelt róla, amelynek
ismétlődő végsora a „pápaszemes kigyóról“ szólt. Ettől fogva, ha az
idegen alkonyatkor sétálni ment, gyakran megesett, hogy a bátrabb és
vásottabb gyerekek messziről utána kiabáltak.

– Pápaszemes kigyó!… Pápaszemes kigyó!

Mr Cuss, a felcser, majd meghalt a kiváncsiságtól. A „bekötözött fejü“
már csak azért is érdekelte, mert, mint orvos, ő is konyitott valamit a
sebészethez; aztán meg, ő lévén a kis falu patikáriusa is, irigykedett
az idegenre, akinek, mrs Hall állitása szerint, sokkal több üvegje és
„patikaszere“ volt, mint amennyit „mr Cuss valaha látott!“ Egész
áprilisban és májusban leste az alkalmat, hogy valami módon szóba
állhasson az idegennel, de hiába. Végre, ugy pünkösd táján megjött a
kellő alkalom; – a faluban gyüjtést inditottak valami lelencházra és mr
Cuss elment az aláirási ivvel a „_Postakocsiba_.“

Ámde ott nagy megütközéssel hallotta, hogy mr Hall még a nevét se tudja
az idegennek.

– Megmondta ugyan a nevét, – magyarázta mrs Hall, de hazudott, mert az
idegen nem mondta meg a nevét; – hanem én bizony nem igen figyeltem oda
s aztán meg el is felejtettem azóta.

Mrs Cuss furcsán csóválta a fejét, fölment a lépcsőkön, kopogtatott az
idegen ajtaján és benyitott… Belülről nagyon is hallható káromkodás
felelt a kopogtatásra.

– Bocsássa meg a tolakodást, – kezdte mr Cuss… de aztán becsukódott az
ajtó s mrs Hall, aki fölsompolygott a felcser után, nem hallott többet a
beszélgetésből.

Körülbelül tiz percig hallgatózott s hallotta is a csöndes párbeszédet,
de nem érthette meg… ekkor azonban mr Cuss hangosan fölkiáltott odabent,
az idegen gunyosan fölkacagott, hallani lehetett, amint a szék odább
tolódik, aztán gyors léptek közeledtek, az ajtó kicsapódott s mr Cuss
megjelent a küszöbön… Az arca halálsápadt, a szemei révedezve forogtak…
Meg se látta a hallgatózó mrs Hallt, csak elrohant mellette, le a
lépcsőkön, ki az utcára, mintha kergetnék… Még a kalapját se tette föl…
Mrs Hall meghökkenve állt egy helyben, ismét hallotta, hogy az idegen
fölkacag a szobában, majd hirtelen becsapja az ajtót… Aztán csöndes lett
minden.

Mr Cuss lélekszakadva sietett egyenesen a nagyon tisztelendő mr
Buntinghoz, a tiszteletes urhoz.

– Elment-e az eszem? – kérdé mr Cuss bevezetés nélkül, mihelyt bent volt
a tiszteletes szobájában. – Elment az eszem, mondja?… Olyan vagyok, mint
az őrültek szoktak lenni?

– Mi történt önnel? – kérdezte a tiszteletes, félre téve a szent
beszédet, amelyen ép dolgozott.

– Az a furcsa idegen…

– Nos?

– Adjon valamit innom! – nyögte mr Cuss és leroskadt egy székre.

Mikor fölhajtotta a pohár serryt, kissé magához tért és elmondta a
tiszteletesnek, hogy ép most jön a fogadóból, ahol meglátogatta az
idegent. Lihegve, akadozva, zavartan beszélt:

– Bementem hozzá és kértem, hogy irja alá a gyüjtőivet… tudja, arra a
lelencházra! Mikor beléptem hozzá, alighanem hirtelen zsebébe dugta a
kezeit, mert ugy ült ott a székben hanyagul hátradőlve… Tüszentett.
Mondtam neki, hogy hallottam, mennyire érdeklődik a tudományos dolgok
iránt. Azt felelte: – „Hogyne!“ – és ismét tüsszentett… Aztán egyebet se
tett, csak tüsszentett, egyre csak tüsszögött: – irtózatosan
meghülhetett valahol. Nem csoda! hisz ugy be van pólyázva mindig!…
Elkezdtem beszélni a lelencházról és közben egyre néztem, vizsgáltam őt,
meg a szobát. Üvegek, palackok, lombikok, mindenféle savak, vegyületek
szanaszét a szobában… Látszik, hogy dolgozik és érti a mesterségét… De
nekem az járt a fejemben, hogy aláir-e vagy sem?… Azt felelte, hogy majd
gondolkozik a dolgon… Ekkor hirtelen megkérdeztem tőle, hogy mit
dolgozik?… talán kisérletezik?… „Ugy van“ – felelte, – „kisérletezem“…
„És hosszas, fáradságos a dolog?“… „Átkozottul az!“ – felelte nyiltan,
tartózkodás nélkül… „Valóban?“ – kérdeztem érdeklődve. –
„Bizony-bizony!“ – sóhajtott az idegen s erre, mintha csak megoldták
volna a nyelve kerekét, ugy belemelegedett, hogy szegről-végre elmondott
mindent; hogy van egy igen nevezetes találmánya, amelyet épen most akar
tökéletesiteni… igazi csodaszer… de őrült nehéz munkával jár. Azt
azonban nem akarta megmondani, hogy mi ez a csodaszer. – „Valami
orvosság?“ – kérdeztem kiváncsian. – „Ez engem is érdekelne, mert orvos
vagyok“… Megint tüsszentett, sőt most már köhögött is. Majd azt felelte,
hogy, ha óhajtom, hát fölolvassa az előmunkálatokat… Hogyne óhajtottam
volna!… Öt szerből készül; csodás hatása van: lasu tüzön kell főzni…
Ekkor az ablak felé nézett, mely nyitva volt. Kint szél fujt és fölkapta
az asztalán fekvő papirost… A kandallóban égett a tüz s a papiros
egyenesen oda röpült… sőt égni kezdett. Az idegen hirtelen fölugrott,
oda rohant, hogy megmentse a papirost… és ekkor…

– Nos? – kérdezte a tiszteletes érdeklődve.

– Kirántotta kezét a zsebéből! – szörnyüködik a felcser.

– Hát aztán?

– Hát aztán?… Nem volt keze! A kabátja ujja üres volt… Irgalmas Isten!…
micsoda szerencsétlen nyomorék ez az ember! – gondoltam magamban. –
Bizonyára gépkarja van s most levette. Aztán megint azt gondoltam, hogy
valami boszorkányságnak kell lenni a dologban. Mert, ha nincsen semmi a
kabátja ujjában, miért olyan gömbölyü s miért áll oly feszesen, mintha
benne volna a karja?… Pedig, mondom, nem volt benne semmi sem. Üres volt
egész hosszában; könyökig bele láttam… s valahol el is lehetett feselve
a kabátja ujja, mert a likon bevilágitott a külső világosság… „Irgalmas
Isten!“ – kiáltottam föl önkénytelenül… Erre az idegen megállt és felém
fordult… Rám meresztette fénylő, nagy pápaszemét s aztán ránézett az
üres kabátja ujjára.

– Nos aztán? – kérdezte a tiszteletes.

– Ez az egész. Nem szólt egyetlen szót se, csak nézett rám merően, az
üres kabátja ujját pedig hirtelen bedugta a zsebébe. – „Épen erről a
receptről beszéltem, – szólt végre vontatva, – amely amint látja, kis
hijja, hogy meg nem égett.“ – Itt megint tüsszentett és egyre merően
nézett reám. Én pedig, magamhoz térve megdöbbenésemből, azt kérdeztem:

– Miféle boszorkánysággal tudja ön mozgatni az üres kabátja ujját?

– Üres a kabátom ujja?

– Ugy van, üres; én láttam, hogy üres.

– Hát üres a kabátom ujja? – kérdezte vontatva. – Ön azt mondja, hogy
látta, hogy üres?

Egész magasságában kiegyenesedve állt velem szemben és én is fölálltam…
Ekkor lassan hármat lépett és közvetlenül az orrom előtt állt… Megint
tüsszentett s nekem ugy rémlett, hogy a fogait csikorgatja. Meg sem
moccantam, ámbár akasszanak föl, ha bárkit ki nem hozna sodrából ez a
bekötözött fejü pápaszemes kigyó, mikor oly lassan, fenyegetőleg
közeledik az emberhez.

– Ön azt mondja, – kérdezte ismét, – hogy üres a kabátom ujja?

– Mindenesetre.

Ekkor megint nagyot tüsszentett és merően, szinte kihivóan kapcsolta
arcomba a pápaszemét, mely félelmesen villogott… Majd ismét kivette
kabátja ujját a zsebéből s a karját lassan emelte fölfelé, mintha megint
meg akarná mutatni nekem… Lassan, nagyon lassan emelte a karját s én
ujra bele néztem az üres kabátja ujjába… Egész száradt volt; – egész
száradt!

– Nos, – mondtam, a torkomat köszörülve, – nincs benne semmi!

Mondanom kellett valamit; nem birtam türni a néma csöndet. És kezdtem
félni is… Mert jól láttam, hogy nincs semmi a kabátja ujjában… ő pedig
lassan kinyujtotta felém ezt az üres kabát-ujjat… nézze, igy, mint most
én a karomat… mig a kabát-ujja csak hat-hét hüvelyknyire lehetett
arcomtól… Furcsa, ijesztő volt látni ezt az üres kabát-ujjat, amint
egyenesen felém meredt!… Aztán pedig…

– Nos, aztán?

– Nos, aztán… valami… nem tudom, hogyan… de ép olyan volt, mint egy
hüvelyk és egy mutató ujj… megcsipte az orromat.

Mr Bunting hangosan fölkacagott.

– Nem volt a kabátja ujjában semmi! – ismételte mr Cuss s a hangja
szinte sikoltott, amint ezt a szót kiáltotta, – „semmi!“ – Hiába nevet
ön, bizony nincs ezen mit nevetni!… S mondhatom, engemet annyira
megijesztett, hogy durván félre taszitottam üres kabátja ujját és sarkon
fordulva lélekszakadva szaladtam ki a szobájából…

A felcser elhallgatott. Kételkedni se lehetett azon, hogy ijedelme
alapos és való. Összetörve, megsemmisülten ült a székben s még egy
pohárral fölhajtott a kitünő tiszteletes silány sherryjéből.

– Mikor félre taszitottam a kabátja ujját, – folytatta Cuss, –
határozottan éreztem, van benne valami… mintha a karja lett volna benne,
pedig jól láttam, hogy üres volt.

– Nem lehet az! – mondta mr Bunting kételkedve.

– De mondom, hogy ugy volt!… Éreztem, hogy van benne valami; pedig a
magam szemével láttam, hogy üres volt!

Mr Bunting elgondolkozott és gyanakodva nézett Cussre, hogy nem
tréfál-e?… De a felcser oly komoly volt, hogy sértés lett volna föltenni
róla a tréfát.

– Ez nagyon furcsa eset! – szólt végre a tiszteletes elkomolyodva.

– Ugy van: nagyon furcsa eset! – ismételte a felcser, mély
meggyőződéssel.




V. FEJEZET.  A tiszteletes urat meglopják.

A mr Bunting házában elkövetett lopás körülményeit legkivált a
tiszteletesnek és nejének elbeszéléséből tudjuk.

A nevezetes eset pünkösd hétfőjének kora hajnalán történt. Mrs Bunting,
akinek nagyon éber az álma, arra ébredt föl, hogy a hálószoba ajtaját
valaki kinyitotta, meg ismét becsukta. Mivel nem volt egészen bizonyos
benne, hogy jól hallott-e, vagy csak álmodott, nem költötte föl mindjárt
a férjét, hanem hallgatózva fölült az ágyában…

Ekkor azonban világosan hallani vélte, hogy valaki mezitláb topog a
szomszédos szobában, onnan kimegy a folyosóra, egyenesen a lépcső felé.
Most gyorsan fölrázta férjét, aki azonban nem gyujtott gyertyát, csak
fölhuzta a nadrágját, a papucsát, a kabátját, föltette a szemüvegét s
kiment a folyosóra hallgatózni… Amint ott állt, világosan hallotta, hogy
feszegetik az iróasztal fiókját – s aztán valaki nagyot tüsszentett
odabent.

Erre visszament a hálószobába, fölkapta a legelső alkalmas fegyvert, a
piszkavasat s amily nesztelenül tudott, lement a lépcsőkön… Mrs Bunting
pedig kijött a folyosóra.

Körülbelül hajnali négy óra lehetett és már világosodni kezdett. A
folyosóban elég jól lehetett látni, de a tiszteletes dolgozószobájában,
melynek ajtaja tárva-nyitva volt, koromsötét volt, mert éjjelre betették
a belső fatáblákat. Temetői csönd volt az egész házban, csak a lépcsők
nyikorogtak egy kicsit, amint mr Bunting lejött rajtuk, meg a
dolgozószobából hallatszott némi nesz…

Aztán hangosan csattant valami, a betörő fölfeszitette a fiókot s
hallani lehetett a papiros zörgését. Majd valaki káromkodott, gyujtót
gyujtott s a dolgozószobában egyszerre világos lett. Mr Bunting most már
szemben állt az ajtóval, a folyosó tulsó végén jól látta iróasztalát a
feltört és nyitott fiókot, az égő gyertyát az asztalon… de a betörőt nem
látta.

A tiszteletes habozva állt meg a folyosón, nem tudva, mit tegyen és mrs
Bunting halálsápadtan reszketve, utána jött az emeletről, Mrs Buntingban
csak az a meggyőződés tartotta a lelket, hogy a tolvaj bizonyára csak
falubeli lehet.

Most pénzcsörgést hallottak s ebből megtudták, hogy a tolvaj megtalálta
a házi pénztárt, amelyben nem sok volt, – összesen harmadfél font
sterling, fél-sovereignes aranyokban. A csörgés azonban gyors tettre
ösztönözte a derék tiszteletest. Erősen megmarkolta a piszkavasat és
elszántan rohant be a szobába. Mrs Bunting pedig a nyomában.

– Add meg magad, gazember! – kiáltott föl mr Bunting hősiesen… de
mindjárt aztán meghökkenve állt meg.

A szoba ugyanis üres volt.

De mégis ugy rémlett mindkettőjüknek, hogy valami mozgást hallanak a
szobában… Vagy félpercig a lélekzetüket is visszafojtva, némán álltak
ott és hallgatóztak; aztán mrs Bunting egyenesen a szekrényhez ment s a
háta mögé nézett, mialatt mr Bunting lehajolt s az asztal alatt kereste
a tolvajt… Sehol nyoma sem volt!… Ekkor mrs Bunting az ablakhoz sietett
és széthuzta a függönyöket, mr Bunting pedig a kandallóba nézett be, sőt
még föl is szurkált benne a piszkavassal. Aztán mrs Bunting kiforditotta
a papiros-kosárt, mr Bunting pedig a széntartót… Végre mindaketten
megálltak és bámészan, kérdően néztek össze.

– Meg mertem volna rá esküdni, – kezdte mr Bunting.

– A gyertya! – kiáltott föl mrs Bunting, – ki gyujtotta meg a gyertyát?

– Hát az iróasztal? – visszhangozta mr Bunting, – ki törte fel a
fiókját?…

– És a pénz sincs benne! – sopánkodott mrs Bunting.

Majd gyorsan kisietett a folyosóra, mondván:

– Ez oly különös eset…

E pillanatban valaki nagyot tüsszentett a folyosón. Mind a ketten
kiszaladtak s épen akkor, mikor kiértek, a konyha ajtaja becsapódott.

– Hozd a gyertyát! – kiáltott föl mr Bunting és előre ment.

Mind a ketten hallották, hogy a konyha külső ajtajának vas-reteszét
hirtelen nagy zajjal rántja vissza valaki.

Mikor a tiszteletes kinyitotta a konyhának folyosó felőli ajtaját, még
látta, hogy ugyanakkor nyilik a tulsó ajtó, mely a kertbe vezet s a
hajnali szürke világosság beárad a konyhába. De bizonyos volt abban,
hogy senki se ment ki az ajtón… Ezt látta: az ajtó kinyilt, egy
pillanatig nyitva állt, aztán hirtelen nagy zajjal becsapódott. Az igy
támadt légvonat kioltotta a gyertyát, melylyel mrs Bunting éppen akkor
szaladt be a konyhába a férje után… Mindez pedig egy percig se tartott.

A konyha már üres volt; kiértek a kertbe; ott se láttak egy lelket sem.
Gyorsan visszatértek a konyhába, bezárták az ajtaját, fölhányták minden
zegét-zugát, bementek az éléskamrába, föl a padlásra, le a pincébe,
egyik szobából a másikba: – de hasztalan!… Hiába kerestek, kutattak: –
sehol semmi nyoma se volt a tolvajnak.

Már fényes nappal volt és a tiszteletes meg a felesége még egyre
kerestek, kutattak a konyhában, fenekestől felforgatva mindent.

– Ez a legfurcsább eset, ami valaha az életben ért, – mondta a
tiszteletes, már talán századszor is, amint lihegve és kimerülten
leroskadt a székbe.

– Már látom, hogy jön a Susie, – szólt mrs Bunting, kinézve az ablakon.
– Majd beeresztjük a konyhába, mi pedig lefekhetünk még egy kicsit…




VI. FEJEZET.  A megbolondult butorok.

Ugyanaz napon, vagyis pünkösd hétfőjének kora hajnalán, még egyéb is
történt Ipingben. Mr Hall és felesége, még mielőtt kizavarták ágyából az
örökké álmos Milliet, pitymallatkor szép csöndesen fölkeltek és
leosontak a pincébe, ahol egynémely magán-jellegü dolguk volt a sörös
hordók körül.

Alig értek azonban a pincébe, mrs Hall mindjárt észrevette, hogy nem
hordtak elég sassaparillát s következésképen a sör nem lesz elég keserü,
ha harmadrészben vizzel öntik föl. Mivel pedig mrs Hall volt a
„szakértő“ s ő tudta legjobban, hogy kell kotyvasztani, nem volt más
hátra, mint mrs Hallt felküldeni az emeletre, hogy hozzon még egy pint
sassaparillát a készletből.

Mrs Hall engedelmesen föl is ment, de a folyosón meglepetve látta, hogy
az idegen szobájának az ajtaja félig nyitva van. Nem sokat törődött a
dologgal, hanem bement a maguk szobájába, megtalálta a sassaparillát s
megint indult lefelé a pincébe.

Ám a földszintre érve ujabb meglepetés várta. Az utcai kapu belső
keresztrudját levette valaki, ugy, hogy a kapu nem volt bezárva, csak
kilincsre volt becsukva. Ez már szöget ütött mr Hall fejébe, mint a
villám cikázott át agyán a Teddy Henfrey föltevése: hogy az idegen
bizonyosan gonosztevő… Most már jól emlékezett, hogy tegnap este, mikor
bezártak, ő maga tette föl a kapura a belső keresztrudat, mi alatt mrs
Hall gyertyával állt mellette… Ha tehát valaki ismét levette a
keresztrudat, csak azért tehette, hogy kimenjen a házból.

Mind ezt jól megfontolván, mr Hall habozás nélkül fölment a lépcsőn és
kopogott az idegen ajtaján… Semmi felelet… Ismét kopogott; s mikor erre
se kapott feleletet, egész bátran sarkig tárta az ajtót és belépett a
szobába.

Jól sejtett; egy lélek se volt ott. Üres az ágy, üres a szoba. De
legfurcsább volt, hogy az idegen ruhái mind ott voltak a széken, a
divánon; a cipője, a nadrágja, kalapja, kabátja… még azok a kötelékek
is, melyekkel a fejét szokta bepólyázni; sőt még a szemüvegje is ott
hevert az éjjeli szekrényen!… Pedig mr Hall nagyon jól tudta, hogy az
idegennek nincs más ruhája, csak ez.

Amint álmélkodva tünődött e furcsa dolgon, lentről a pincéből,
fölhallotta a felesége türelmetlen szavát. Erre összerezzent, gyorsan
lefutott a lépcsőn s a pincegádorból lekiáltott:

– Janny!… tudod-e, hogy Henfrey eltalálta az igazat?… Az idegen nincs a
szobájában. A kapu-ajtó meg nyitva van!

Mrs Hall eleinte nem értette meg ezt a beszédet, de mihelyt tisztába
jött vele, hanyatt-homlok rohant föl a lépcsőn, egyenesen az idegen
szobájába, közben pedig álmélkodva csapta össze a kezét:

– Ha nincs a szobájában, – tünődött magában, – ugyan hol járhat, ha a
ruhája még ott van?… Ruha nélkül csak nem mehet sehová? Ez igazán
különös eset!

Ő járt elől; de mialatt fölfelé szaladt, ugy tetszett neki, meg a
férjének is, hogy valaki becsapta a kapu-ajtót… De mivel senki sem jött
be, mindegyikük azt hitte, hogy rosszul hallott és akkor mindjárt ügyet
se vetett a dologra…

Mrs Hall elhagyta a férjét s a háta mögött egyszerre csak tüsszentést
hallott; azt hitte, hogy a férje tüsszentett, ez meg viszont azt hitte,
hogy a felesége volt. Most mrs Hall fölért az emeletre és sarkig kitárta
az idegen szobájának az ajtaját… Meghökkenve állt meg a küszöbön: a
szoba üres volt.

– No, ez igazán furcsa! – motyogta magában.

E pillanatban ismét tüsszentést hallott, közvetlenül mellette s amint
megfordult, meglepetve látta, hogy Hall még vagy hat lépésre van tőle,
az utolsó lépcsőfokon. De aztán Hall is odaért s ekkor mindketten
beléptek a szobába.

Mrs Hall egyenesen az ágyhoz ment, megtapintotta a vánkost és benyult a
takaró alá is.

– Egész hideg, – mondta aztán. – Legalább egy órája, ha nem több, amióta
fölkelt.

Ekkor azonban fölötte különös dolog történt. A paplan hirtelen
fölemelkedett, mintha valami láthatatlan kéz megfogta és félrehajtotta
volna. Mindjárt azután az idegen kalapja is megmozdult s mintha szárnya
nőtt volna, egyenes vonalban neki repült a mrs Hall arcának. Majd a
szivacs a mosdó-szekrényből hirtelen felugrott és orrban találta mrs
Hallt, aki ijedten tántorodott vissza; aztán a szék lerázta magáról az
idegen ruháit, epésen fölkacagott – s ez a nevetés hasonlitott az idegen
hangjához! – és fejtetőre fordulva, megállt a támláján, négy lábát
fenyegetően meresztve mrs Hall felé…

Az asszony halálra ijedten sikitott föl, a szék pedig szép lassan feléje
tartott, oda érve, gyöngéden hátba lökdöste és lassankint kituszkolta őt
is, mr Hallt is a szobából. Akkor az ajtó hirtelen becsapódott az orruk
előtt s valaki belülről bezárta. A szék és ágy pedig, pedig, mintha egy
percig diadalmas táncot jártak volna odabent… mire ismét mély, temetői
csönd lett.

Mrs Hall majdnem ájultan feküdt a férje karjaiban, aki csak nagy bajjal
birta őt levinni a lépcsőkön az álmos Millie segitségével, aki a sok
sikoltozásra fölébredt és szintén fölszaladt.

– Kisértetek! – nyögte mrs Hall. – Tudom, hogy kisértetek… Már sokat
olvastam róluk az ujságban… Hazajáró lelkek… Táncoltatják a széket,
asztalt, ágyat…

– Igyál egy kis rozsólist, Janny, – mondta mr Hall, – ez majd helyrehoz.
Itt az üveg, lelkem, csak igyál!

– Szaladj és zárd be az utca-ajtót! – nyögte mrs Hall, – hogy ne
jöhessen be az idegen… Nem adok neki szállást tovább… Már ugy is adós
két heti ellátásért… Azt mondja, hogy pénzt vár… Nekem nem kell… Inkább
vesszen oda ez is… Csak ne lássam többé…

– De, édes Janny, – vigasztalta a férje, – inkább igyál!… Nézd, itt a jó
rozsólis!

Mrs Hall nagyott huzott a jó rozsólisból és siránkozva folytatta:

– Mindjárt tudhattam volna, hogy ez lesz a vége!… Csaló, ördöngős,
boszorkánymester!… Csak rá kell nézni bekötött fejére, a nagy
pápaszemre… És sohase megy templomba, még vasárnap se… És az a sok
feneüveg… Azokban tartja a kisérteteket… és most beleeresztette őket a
butoraimba… Az én jó öreg butoraimba:… Ah, abban a székben szegény
boldogult anyám szokott üldögélni, mikor én még kis lány voltam!… Most
pedig fejtetőre állt és megrohant engem!…

– No, még egy csöppet, Janny, – biztatta őt mr Hall. – Itt a jó
rozsólis!…

Miután mrs Hall vagy ötödször is nagyot huzott a „jó rozsólisból“,
átszalajtották Milliet mr Sandy Wadgershez, a kovácshoz, hogy hivja ide.

… Tiszteltetik, hogy a butorok az emeleten mind megbolondultak; nem
lenne szives átfáradni?…

Ez a mr Wadgers nagyon tanult, okos ember volt s mindig föltalálta
magát. Az eset hallatára komolyan, fontoskodva csóválta meg a fejét.

– Vigyen el az ördög, ha nincs boszorkányság a dologban! – jelentette ki
mély meggyőződéssel.

A Hall-házaspár rögtön föl akarta vezetni a kovácsot az emeletre, de ő
nem találta a dolgot oly fölötte sietősnek. Inkább az utcán állt meg, a
kapu előtt s ott tárgyalta az ügyet… A tulsó soron Huxter trafikos inasa
épen a boltot nyitotta ki és szintén részt vett az eszmecserében. Pár
perc mulva kijött maga mr Huxter is és a vita csakhamar a parlamenti
beszédek magaslatára emelkedett: – azaz, mindenki beszélt és tanácsolt,
csak tenni nem akart senki sem.

– Először állapitsuk meg a tényeket! – szavalt mr Wadgers –
Bizonyosodjunk meg arról, hogy be lett-e zárva a kapu-ajtó tegnap este s
hogy ma reggel csakugyan nyitva volt-e? Mert ez a kérdés a legfontosabb;
– ha be volt zárva az ajtó, akkor be volt zárva, ha pedig…

E pillanatban fönt az emeleten csodálatos módon hirtelen kinyilt az
idegen szobájának ajtaja s amint az utcán állók a nyitott kapun
meghökkenve föltekintettek, látták, hogy a tetőtől-talpig beburkolt,
bekötözött fejü idegen lassan jön le a lépcsőkön… s nagy pápaszemének
sötét lencséi mintha fenyegetően, kihivóan mérték volna végig a kis
gyülekezetet.

Mikor leért a földszintre, megállt egy pillanatra a folyosón, szemközt a
meghökkent társasággal, mely ugy elnémult, mint a hal. Aztán kinyitotta
a kezét és keztyüs mutató ujjával rámutatott a sassaparillás üvegre,
melyet mr Hall ott tett le a folyosóban, a pince-ajtó mellé…

Mindnyájan önkénytelenül arra néztek, amerre az idegen mutatott. Ez
pedig gunyosan mondta:

– Nézzétek!… Igy hamisitják a sört!

Evvel epésen fölkacagott, sarkon fordult, ismét fölment az ebédlőbe és
hevesen bevágta maga után az ajtót.

A lent állók némán néztek össze; egyikük se mert szólani. Végre, mikor
már néhány perc telt el az idegen távozta után, a kovács fölkiáltott:

– No, ha ez se boszorkányság…

De nem fejezte be a mondatot, hanem oda fordult mr Hallhoz és határozott
hangon mondta:

– Én a te helyedben magyarázatot kérnék tőle.

Jó időbe és sok fáradságba került, mig mr Hallt rá birták venni erre a
válságos cselekedetre. De végre annyit beszéltek neki, hogy megemberelte
magát és fölment az emeletre. Kopogott az ajtón… egyszer, kétszer,
háromszor… aztán benyitott és elkezdte:

– Bocsánatot kérek…

– Menjen a pokolba – rivallt rá az idegen dörgő hangon – és csukja be
rögtön az ajtót!

Ez volt a magyarázatkérés rövid, de velős eredménye.




VII. FEJEZET.  Az idegent leleplezik.

Az idegen ugy félhat óra tájban ment be az ebédlőbe és közel délig
maradt ott. Az ablakokat lefüggönyözte, az ajtót bezárta s miután mr
Hallt oly csufosan kikergette, senki se mert többé fölmenni hozzá.

Ez idő alatt egy falatot se kapott enni. Három izben csöngetett;
harmadszor már nagyon dühösen és sokáig… de senki se felelt neki.

– Ha a pokolba küldött bennünket, hát most koplaljon! – mondogatta mrs
Hall és rá se hederitett.

Eközben már elterjedt a hire annak az éjjeli tolvajlásnak, melyet a
tiszteletes házában követtek el s a részleteket összevetve sokan sejteni
kezdték, hogy az idegen ludas lehet a dologban.

Mr Hall, a derék kovács társaságában, elment mr Shuckleforth kerületi
biróhoz és mindent hiven elmondott neki.

… Senki sem mer fölmenni a lépcsőn… senki sem tudja, hogy az idegennek
mi a mestersége… Néha-néha dühösen járkál a szobában… Káromkodik…
papirosokat szaggat szét… üvegeket ver a földhöz…

A kerületi biró az utcán fogadta a kéttagu küldöttséget, mely csakhamar
nagyon megszaporodott az ünneplőbe öltözött falubeliekkel. Pünkösd
hétfője lévén, senki sem dolgozott s mindenki szórakozásra, mulatságra
került…

Bent pedig a „_Postakocsihoz_“ cimzett fogadó ebédlőjében, leeresztett
függönyök mellett, félhomályosan dolgozott az idegen, tetőtől-talpig
felöltözve a nagy melegben, átkozva a játszogató gyerekeket, akiket
ugyan nem látott, de a hangjukat annál jobban hallotta… s emellett
éhezett, mert senki sem törődött vele. A kandalló mellett a sarokban
vagy féltucat összetört üveg cserepei hevertek s a szobában szinte maró
klór-büz áradt szét… E részleteket azoktól tudjuk, akik még az nap
megfordultak odafönt.

Déltájban az idegen hirtelen kinyitotta ajtaját, megállt a küszöbön és
merően lenézett az ivóba, melynek az ajtaja nyitva volt.

– Mrs Hall! – kiáltott le hangosan.

Valaki fölkelt és kiment a konyhába, hogy behivja Hallt.

A fogadósné nem sokkal rá be is jött; a lélekzete talán gyorsabb,
izgatottabb volt, de elszántsága azért nem csökkent. Hall még mindig nem
jött haza, de mrs Hall nem igen bánta ezt; ő már elhatározta, hogy mit
cselekszik s ettől hajszálnyit sem fog tágitani. Kis tálcára tette az
idegen számláját és felszólt hozzá:

– A számláját kéri, uram?

– Miért nem adott ma reggelit?… Miért nem készitette el az ebédemet?…
Miért nem jött, mikor csöngettem?… Vagy azt hiszi, hogy étlen-szomjan is
meg birok élni?

– Miért nem fizeti ki, amivel tartozik? – felelt mrs Hall. – Erre a
kérdésemre feleljen.

– Már három napja mondtam önnek, hogy várok pénzt…

– Már három napja mondtam önnek, nem várok olyan pénzre, amelyik ugy sem
jön meg… Micsoda jogon mer ön zsörtölődni azért, hogy _ma_ nem kapott
reggelit, mikor én már két hét óta nem kaptam öntől egy fillért sem?

Az idegen nagyot káromkodott.

– Disznóság!… disznóság! – morogtak az ivóban a vendégek.

Mrs Hall fölbátorodott ezen és visszavágott:

– Megköszönném önnek, uram, ha csak magában káromkodna!

Az idegen oly éktelen dühbe jött, hogy egy percig szólni se tudott. Az
ivóban levők mind örültek és elismerték, hogy mrs Hall ugyancsak jól
megfelelt neki.

– De ugyan, jó asszony… – kezdte az idegen.

– Engem ne „jó asszony“-ozzon az ur! – csattant föl mrs Hall, vérszemet
kapva.

– Mondtam már önnek, hogy nem jött még a pénzem…

– A pénze!… Micsoda pénze?

– Annyi különben még most is van a zsebemben…

– A zsebében?… Hisz három napja azt mondta, hogy nincs egy sovereign-ára
ezüst pénze se!

– De most jobban megnéztem és…

– Ejha! – kiabáltak közbe a vendégek az ivóban.

– Jobban megnézte?… És talált is?… – gunyolódott mrs Hall. – Csak azt
szeretném tudni, _hol_ talált pénzt!

Látszott, hogy ez a kérdés szörnyen bántja az idegent. Mérgesen
dobbantott a lábával és azt kérdezte:

– Mit akar ezzel mondani?

– Semmit! felelte mrs Hall. – Csak azt, hogy szeretném tudni, hogy _hol_
talált pénzt… S mielőtt elfogadnám ezt a pénzt, vagy enni adnék önnek,
tudni akarok egy-két dolgot, amit nem értek, amit senkisem ért s amit
mindenki szeretne érteni… Tudni akarom, mit csinált az én
karos-székemmel; tudni akarom, miért volt üres az ön szobája ma reggel s
hogy jutott ön be abba a szobába a zárt ajtókon át… Mert aki ebbe a
házba jár, annak ott van az ajtó, a kapu, – ön pedig _nem_ azon jött be…
én hát tudni akarom, hogy hol és hogyan jött be. Aztán meg…

Az idegen hirtelen fölkapta ökölbe szoritott kezét és oly dörgő hangon
kiáltott rá mrs Hallra, hogy ez rögtön elhallgatott:

– Most már elég!

Csönd lett. Majd az idegen fogcsikorgatva folytatta:

– Ön nem tudja, nem érti, hogy ki és mi vagyok én. De majd megmutatom!
Isten szent uccse, megmutatom!…

Hirtelen az arcába kapott s mikor a kezét visszarántotta, arca közepén
tátongó üresség támadt.

– Itt van! – kiáltott föl hevesen.

Egészen oda lépett mrs Hallhoz és a kezébe nyomott valamit; a meghökkent
asszony gépiesen elfogadta, ugy meglepte az idegen arcának hirtelen
elváltozása. De, amikor látta, hogy mi az, nagyot sikoltott, elhajitotta
és ugy visszatántorodott, hogy majd lebukott a lépcsőről… Az orr pedig,
– mert az volt… az idegen orra! – legurult a lépcsőkön, egyenesen be az
ivóba.

Az idegen most levette pápaszemét s az ivóban levők mind elszörnyedve
hörögtek föl. Majd levette a kalapját is, vad erőszakkal letépte
pofaszakállát és a köteléket is fejéről… A kis társaságot irtózatos
rémület fogta el.

– Irgalmas Isten! – nyögött valamelyik.

Mindenki a legszörnyübbre volt elkészülve, hogy ugyanis az idegen arca
gyalázatosan el lesz éktelenitve, csupa sebhely, forradás lesz… de
_semmi_… ah, hogy semmi se legyen ott, ahol a fejének kellene lennie:
azt senki se várta!

Mrs Hall, aki legközelebb állt az idegenhez, őrülten sikoltozott. A
hamis pofa-szakáll, a fejkötelékek, az álhaj egymás után röpültek le az
ivóba, ahol a vendégek iszonyodva ugráltak félre, nehogy hozzájuk férjen
az a sok pokolbeli tárgy… Egyik a másikat löködte, mindannyi pedig
iszonyodva, elbódulva bámult a lépcső legfelső fokára, ahol dühösen
kiabálva állt az idegen: – lábtól nyakig ember, egész ember, mint ők… de
fej nélkül!

A falubeliek, meghallván a nagy zajt, lármát a fogadóban, mind oda
tódultak. S ép jókor értek oda, hogy még láthatták, amint mrs Hall
hanyatt-homlok rohan ki a kapun, ott elbukik a küszöbön, egész hosszában
végignyulik a földön, mr Feddy Henfrey keresztül bukik rajta és betöri
az orrát… aztán a többiek is mind lélekszakadva menekülnek: a bent
rekedt Millie pedig ugy bőg és sivalkodik, mintha nyuznák.

– Mi az?… Mi történt?… kérdezték lihegve az ujjon jöttek.

S az ott lévők rögtön elbeszélték a szörnyü esetet, – egyszer, kétszer,
tizszer, – mert a kiváncsiak egyre jöttek, s mindegyik elejétől akarta
hallani a rémes történetet. Negyven, ötven, száz ember csődült össze a
fogadó előtt pár perc alatt, s mindnyája egyszerre beszélt, ugy, hogy
valóságos bábeli zürzavar támadt. Vagy tizen támogatták, ápolgatták mrs
Hallt, aki még egyre ájuldozott, a többiek pedig össze-vissza fecsegtek
és kölcsönösen izgatták egymást.

… A bekötözött fejü ember?… Ej, hisz nincs is feje?… Micsoda?… Nincs
feje?… Nincs is; letépte az orrát, a kötelékeit, a szakállát, a haját!…
Az nem lehet!… ki látott fejetlen embert?… Csalás… hazugság!… Én
láttam!… Én is! Én is!… Gazember, aki nem hiszi!… Te vagy a gazember!…

És talán össze is verekedtek volna, ha az izgatottság tetőpontján ki nem
rohan a házból Millie, az örökké álmos cseléd.

– Jézus-Mária! – sivalkodott a halálra ijedt leány, – segitség!…

– Mi az?… Mi az? – tolongott a tömeg.

És Millie, reszketve, mint a nyárfalevél, elmondta, hogy a „fejetlen
ember“ rátört a konyhában és enni kért tőle.

– Én ugy megijedtem, hogy szólni se tudtam, – folytatta a leány, – ő meg
azt hitte, hogy nem akarok neki szót fogadni és fölkapta a konyhakést…

– Irgalmas Isten! – sipitoztak az asszonyok. – Hát aztán?

– Erre én kétségbeesetten sikoltozni kezdtem, de ő rám se hederitett…
Meglátta a kenyeret az asztalon, levágta felét, aztán benézett a
szekrénybe, talált egy darab sajtot, azt kivette és fölment a szobájába…

– Hát a kés?… hát a kés? – kérdezték a férfiak izgatottan.

– Azt is fölvitte… Én meg kiszaladtam…

E pillanatban hátul, a tömeg mögött hangosan kiabáltak:

– Helyet!… helyet!…

Három ember közeledett: három elszánt férfi, akik előtt a kis tömeg
tisztelettel nyitott utat. Az első mr Hall volt vörösen, mint a rák; a
második mr Bobby Jaffers, a városi pandur, aki komoly méltósággal jött
mr Hall mögött; a harmadik mr Wadgers, a kovács, szintén harcias
hangulatban. Egyenesen a fogadónak tartottak – s kezükben volt az
elfogatási parancs is.

A nép tolongó gyürübe szorult a három elszánt férfi körül és az uj
részletek felől tudakozódott.

– Akár van feje, akár nincs, – mondta mr Jaffers, – azért jöttem, hogy
letartóztassam, és le is tartóztatom.

Mrs Hall méltóságosan ment elől egész a lépcsőig; ott megállt, elül
bocsájtotta a pandurt, s mikor fölértek az emeletre, az idegen szobája
elé, igy szólt:

– Pandur! Teljesitse kötelességét.

Mr Jaffers habozás nélkül belépett a szobába, mrs Hall mindjárt mögötte
ment, s leghátul kullogott Wadgers. A szobában sötét volt; a
félhomályban is jól látták azonban a fejetlen alakot, akinek kezében egy
fél cipó, a másikban meg egy nagy darab sajt volt.

– Ez az! – mondta mrs Hall, rámutatva.

– Mi az ördögöt akarnak itt? – rivallt rájuk az idegen hangja, a kabátja
gallérja fölött.

– Ön rossz kvártélyos, uram, – felelte mr Jaffers. – De akár van feje,
akár nincs, az elfogatási parancs a személyéről szól… a kötelesség pedig
kötelesség…

– Hozzám ne nyuljon! – kiáltott föl az idegen visszalépve.

Eldobta a kenyeret és a sajtot s az asztal felé ugrott, de mr Hall
akkorra már elkapta a konyhakést az asztalról. Az idegen hirtelen
lehuzta keztyüjét és Jaffers arcába vágta; de a pandur sem volt rest;
rárohant, szerencsésen megkapta az idegen kezetlen csuklóját s egyuttal
a torkát is. De a következő pillanatban az idegen ugy fültövön csapta a
másik kezével, hogy fájdalmasan fölorditott.

Hall most átadta a kést Wadgersnek, aki óvatosan meghuzódott az ajtó
közelében, ő maga pedig közelebb ment a küzködőkhöz, akik birkózva
dulakodtak a szoba közepén… Egy szék az utjokba került, Jaffers
megbotlott benne, mind a ketten elbuktak, – de a pandur került alul.

– Fogd meg a lábát! – hörögte Jaffers fogcsikorgatva.

Mr Hall szót akart fogadni, de olyan hatalmas rugást kapott a vékonyába,
hogy néhány másodpercre a lélekzete is elállt; mr Wadgers pedig látván,
hogy Jaffers alul van s az idegen ugyancsak gyomrozza, kifelé kezdett
hátrálni az ajtón és beleütődött mr Huxterbe és Sidderbridge fuvarosba,
aki lélekszakadva rohant föl a dulakodás zajára, hogy támogassák a
pandurt a törvény végrehajtásában. Ugyan e pillanatban a dulakodók
megrugták az egyik szekrényt, melynek tetejéről három-négy üveg
csörömpölve leesett, összetört s a szoba megtelt maró, pokoli büzzel.

– Megadom magam! – kiáltott föl az idegen, bár ő volt fölül és Jaffers
alatta vergődött.

Eleresztette a pandurt lihegve fölállt… megdöbbentő volt rá nézni, se
feje, se kezei nem voltak, mert a dulakodásban a balkeztyüjét is
elvesztette.

– Hiába minden! – nyögte nagyot sóhajtva és fáradtan leült.

Furcsa, szinte ijesztő volt hallani a hangját, mely begombolt kabátja
fölött a semmiből hangzott! De Jaffers nem sokat törődött ezzel, őt a
kötelesség hajtotta. Föltápászkodott hát s előszedte zsebéből a
vaspereceket, hogy majd ráteszi az idegen csuklóira. De aztán álmélkodva
hökkent vissza.

– Az angyalát! – mondta a fejét vakargatva. – Ugy látom, hogy meg se
vasalhatom.

Az idegen mellénye, valami láthatatlan, csodás módon hirtelen
fölgombolódott. Majd azt mondván, hogy a bokája fáj, lehajolt kissé… Mr
Huxter, aki épen mellette állt, ijedten ugrott vissza.

– Hisz ez nem is ember! – kiáltott föl hirtelen. – A gallérján át
belátni a ruhájába… nincs benne semmi! Üres a kabátja, üres az inge…
Nézzétek: beledugom a kezemet…

Kinyujtotta karját, hogy majd lenyul az üres ruhába, mely olyan volt,
mint a zsák és szája a kabát nyaka volt… de a keze valami szilárd
tárgyat ért s ugyanakkor az idegen hangja dühösen rárivalt:

– Mit hadonász itt a szemem körül?… Talán csak nem akarja kiszurni,
ostoba?

– Én nem láttam semmit, – dadogta Huxter.

– Ha nem is lát, azért itt vagyok, – magyarázta az idegen mérgesen. –
Van fejem, kezem, lábam, de láthatatlan vagyok. Átkozott baj, de nem
tehetek róla… S ha igy van is, ez még nem ok rá, hogy minden buta
paraszt nekem essék!

Most már minden ruhája ki volt gombolva, s amint két karját
kiterjesztette, ugy látszott, hogy a kabát, a mellény, az ing csak ugy
magától lóg, libeg a levegőben.

Ekkor már többen jöttek a szobába alulról, ugy hogy a kis ebédlő majdnem
zsufolásig megtelt.

– Láthatatlan? – dünnyögte mr Huxter, a fejét csóválva. – Ugyan ki az
ördög hallott már ilyet?

– Lehet, hogy furcsa, szokatlan az eset, – felelte az idegen, – de azért
még nem bün. És szeretném tudni, miért ütnek rajtam ily durván…

– Oh, az megint más! – szólt közbe Jaffers. – Én nem törődöm azzal, hogy
láthatatlan-e az ur vagy sem; nekem kiadták az elfogatási parancsot ön
ellen; én tehát csak a kötelességemet teljesitem. Én nem a
láthatatlanságot nyomozom, hanem egy lopást… Valaki betört a tiszteletes
ur házába és meglopta őt…

– Hát aztán?

– Nos, aztán a körülmények mind azt mutatják, hogy…

– Ostobaság!… hazugság!… csattant föl a láthatatlan ember.

– Reméljük, uram, hogy ön ártatlan. De nekem teljesitenem kell, amit rám
biztak…

– Jól van, – felelte az idegen. – Nem állok ellent… nem! Megyek önnel…
de nem hagyom magamat megvasaltatni.

– Ez a szabály, az előirás, – mondta Jaffers.

– Nem hagyom magam!

– Bocsánat uram…

Az idegen most hirtelen lerugta cipőit, lerántotta a nadrágját,
harisnyáit, gyorsan az asztal alá dobott mindent és fölugrott. Mind ez
egy szempillantásban történt s mire az ott lévők észrevették, már kezdte
levetni a kabátját és mellényét is.

– Hé, csak lassan! rivallt rá Jaffers, aki egyszeriben megsejtette, hogy
mi fog történni.

Odaugrott az idegenhez és megragadta a gallérját: de a kabát a kezében
maradt… a láthatatlan ember gyorsan kibujt belőle.

– Fogjátok meg! – kiabált Jaffers hangosan. – Ha leveti a ruháit, akkor
vége…

– Meg kell fogni! – kiabáltak valamennyien s mind neki estek az ingnek,
amely már csak egyedül volt látható az idegenből.

Az ingujj hatalmas ütést mért mr Hall orrára, ugy hogy a derék ember
nekitántorodott az öreg Toothsomenak, a harangozónak, ez pedig levert a
lábáról másik két parasztot. Az ing most fölemelkedett és ugy táncolt,
libegett a levegőben, mint akkor szokott, ha az ember épen a fejét huzza
ki belőle… Jaffers hirtelen megkapta és nagyot rántott rajta, de ezzel
csak az idegennek segitett, aki most egészen kibujt az ingéből.
Egyidejüleg valaki ugy szájon vágta, hogy egyszerre kibugygyant ajkain a
vér s ugyanakkor Teddy Henfrey is kapott egy ökölcsapást a feje bubjára,
amitől szédülve tántorodott meg…

– Vigyázz! – kiabálta mindenki, találomra öklözve a semmit és viaskodva
a levegővel.

– Fogjátok meg!… Be kell zárni az ajtót!… El ne ereszszétek!… Én már
fogom!… Itt van!… Rajta!… Vigyázz!…

Bábeli zürzavar támadt a szobában. Ugy látszott, hogy mindenki egyszerre
kap egy-egy ütést, ki a fejére, ki a hátára… mig végre Sandy Wadgers,
akit egy hatalmas orrba-ütés egyszerre fölvilágositott a helyzetről, –
hirtelen kinyitotta az ajtót és menekült.

A többiek rögtön utána tódultak, de a nagy tolongásban megszorultak a
szük ajtóban s a láthatatlan ember egyre ütötte-verte, csépelte őket. Az
unitárius Phippsnek kiverte két fogát, Teddy Henfreynek majd letépte a
balfülét; Jafferst ugy állba ütötte, hogy majd elharapta a nyelvét,
Huxtert hasba vágta, hogy a boldogtalan menten görcsöket kapott… s erre
az egész tömeg halálra rémülten, kiabálva, hanyatt-homlok rohant le a
lépcsőkön.

De Jaffers ugyanabban a pillanatban, mikor az ütést kapta, érezte, hogy
egy izmos, meztelen mell neki szorul… Bár mit se látott, mégis
megragadta ezt a valamit és irtózatos erőlködéssel birkózott vele.

– Megfogtam! – hörögte dühösen s mialatt a fogait csikorgatva küzdött, a
nyakán és homlokán kidagadtak az erek…

Lent, a folyosón, álmélkodva, rémülten nézték az emberek ezt a furcsa
birkózást… Egyszerre aztán Jaffers megbotlott, elesett, legurult a
lépcsőkőn s a lent állók ijedten ugrottak szét. Jaffers fájdalmasan
felkiáltott s ugyanakkor valami láthatatlan erő szétlökdöste,
félretaszigálta a folyosón állókat…

– Fogjátok meg!… Láthatatlan! – kiabáltak össze-vissza, de senki sem
mert mozdulni.

Egy paraszt-suhanc, aki a küszöb előtt állt, hirtelen odaszaladt,
beleütődött valamibe, megragadta, de valaki ugy mellbe lökte, hogy
hármat bukfencezve bukott az orrára… Az asszonyok, kint az utcán,
rémülten sivalkodtak, hogy valaki elrohan előttük… egy kutya, mely
ugatva rohant a láthatatlan ember után, hirtelen vonitva repült át a
Huxter kertjének a keritésén, ahova az idegen berugta s ez volt a szökés
utolsó eseménye.

Egy darabig még ott tomboltak, kiabáltak a fölizgatott emberek… aztán
jött a pánik, a csüggesztő rémület s a tömeg ugy elszoródott a faluban,
mint ahogy az őszi szél szétszórja a lesárgult falevelet… Csak Jaffers
hevert ott ájultan a fogadó folyosóján, arccal a föld felé.




VIII. FEJEZET.  Mr Thomas Marvel kalandja.

Mr Thomas Marvel széles arcu, nagy szakállu, meglehetősen nekigömbölyödő
uri ember volt, akinek husos, biborcsós orrát és rövid, karika-lábát
nagyon jól ismerték Iping környékén. Elnyütt, behorpadt
cilinder-kalapot, ütött-kopott, foltozott gunyát viselt s a gombok
hiánya, meg itt-ott a feslések, nyilván elárulták, hogy mr Thomas Marvel
agglegény.

A derék csavargó az országut árokpartján ült, vagy másfél mérföldnyire
Ipingtől. Mivel épen pihent, lehuzta mind a két cipőjét s a lábain csak
folytonossági hiányokban szenvedő harisnyák voltak, melyeknek szellőző
likain két nagy ujja ugy kandikált ki, mint a házőrző eb két fölálló
füle. Félig boszusan, félig megvetően nézte a két cipőt, mert a
duplatalpu, erős lábbeli nagy volt neki: Mr Marvel pedig gyülölte a nagy
lábbelit, mert tapasztalásból tudta, hogy feltöri a lábát. És amint
nézte a két otromba cipőt, boszuságában ugy tetszett neki, hogy soha
életében nem látott ennél utálatosabb emberi „készitményt.“

Egyszerre csak megszólalt egy hang a háta mögött.

– Jó erős cipők!

– Ajándék-marhának ne nézd a szarvát! – felelte mr Marvel foghegyről,
meg se fordulva. – Én meg azt mondom, hogy ennél utálatosabb cipőt
keresve se lehetne találni a föld kerekségén.

– Hm! – dünnyögött a hang.

– Biz’ ugy, uram! – folytatta mr Marvel elkeseredve, – volt ugyan már
rosszabb cipőm is… sőt sokszor nem volt semmilyen se… de ilyen
arcátlanul utálatos lábbelim még soh’se volt. Egy hét óta egyebet se
teszek, mint cipőket kéregetek, amerre csak járok; annyira gyülőlöm
ezeket… de sehol se adnak másikat. Nem mondom, hogy rossz cipők; mert
hát egész jók és erősek is… Hanem az ilyen magamfajta _gentleman_ sokat
jár gyalog s nem minden cipő felel meg neki… S akár hiszi az ur, akár
nem: én bizony egyebet se kaptam ebben az áldott kerületben, mint ezt a
gyalázatos pár cipőt… Nézze meg csak jobban; hát nem undok holmi?… Pedig
a jó lábbeli tömérdek ezen a vidéken. Most nyolc éve is kaptam egy pár
cipőt itten; se az előtt, se azóta nem is volt olyan jó cipőm… De most
nem volt szerencsém… Ezt a csuf párt sózták a nyakamba…

– Cudar vidék ez! – szólt a hang. – Csupa gazemberek laknak erre.

– Na, ugy-e? – örült mr Thomas Marvel, hogy egy véleményen vannak. –
Ezek a cipők!… Irgalmas Isten!… Igazi disznóság!

Lomhán hátra pillantott a bal vála fölött, hogy megnézze és
összehasonlitsa a megszólitó cipőjét a magáéval… de se a cipőket, se a
megszólitót nem látta!… Most a jobb válla fölött nézett hátra: de akkor
se látott semmit és senkit. Csodálkozva tápászkodott föl a földről.

– Merre van az ur? – kérdezte megfordulva.

Majd leesett az álla meglepetésében; – akármerre nézett, sehol senkit és
semmit nem látott… csak a szél zizegett, de a sik földön, országuton
egyetlen lélek se járt.

– Nini!… tán részeg vagyok? – tünődött magában. – Vagy álmot láttam?… és
csak magamban beszélgettem?… Mi az ördög…

– Ne ijedjen meg! – szólt a hang.

– Hé, te hasbeszélő bitang! – szitkozódik mr Marvel, maga körül forogva.
– Merre vagy hát?… Velem ugyan ne komázz, mert mindjárt megmutatom, hogy
nem ijedek meg…

– Ne is ijedjen meg, – ismételte a hang.

– Majd megijedsz te ostoba gazember! – dühöngött mr Marvel. – Hol vagy
te bitang?… Hadd tapintok a fejed lágyára!…

Csönd lett. A hang nem felelt.

– El van az ur… _temetve_? – kérdezte mr Marvel némi szünet után.

Megint semmi felelet. Mr Thomas Marvel elképedve állt ott, mezitláb és
kissé szorongva.

– Kakuk… kakuk… kakuk… – hangzott a távoli kis erdőből.

– Ennek fele sem tréfa, – rezzent össze mr Marvel és megdörzsölte a
homlokát.

Köröskörül, amerre látott, nem volt egyetlen élő lény sem. A poros
országut s két felől a sekély árok, óriási kigyóként kanyargott északról
délnek s ott sem, a mezőn sem járt senki. Nem volt semmi nesz, csak a
távolból hallatszott az egyhangu kakukkolás.

– Szentuccse, az ital volt! – dörmögte mr Marvel megnyugodva. – Mit nem
tesz az a kis pálinka!… De tudhattam volna, hogy éhgyomorra megárt.

– Nem az ital volt, nem! – szólalt most a hang. – Ön épen oly józan,
mint én magam.

– Mi volt ez? – hökkent meg mr Marvel és ugy elsápadt, mint a fal. – Mi
volt ez?… az ital… a pálinka…

Szinte nem is hallhatóan suttogta ezt a pár szót és megint forogni
kezdett, révedező szemekkel tekintgetve maga körül.

– Esküdni mernék rá, – mondta rekedten, – hogy valaki beszélt…

– Persze, hogy beszélt!… Én voltam az! – szólalt meg ismét a hang.

– Már megint! – szólt mr Marvel ijedten s hirtelen behunyta szemét…

Ekkor azonban valaki megragadta a gallérját s ugy megrázta, hogy majd
elbukott.

– Legyen eszed! – rivalt rá a hang.

Mr Thomas Marvel végkép oda volt. Egész testében reszketett és elcsukló,
siránkozó hangon jajgatott.

– Elittam az eszemet!… oh jaj!… elittam az eszemet!… Vagy pedig
kisértetek törtek rám…

– Se ez, se az! – felelte a hang. – Hallgass ide!

– Részeg vagyok! – nyögte mr Marvel keservesen; és tántorogva szaladni
akart az elátkozott helyről.

– Megállj! – rivalt rá a hang.

És mr Marvelnek ugy tetszett, mintha valaki az ujjával megbökte volna a
mellét.

– Nos mi az? – kérdezte még jobban megrettenve.

– Azt hiszed, ugye-e, hogy képzelődöl? – kérdezte a hang.

– Hát mi egyebet hihetnék? – jajgatott mr Marvel, egyre a szemeit
dörzsölve, hogy nem kápráznak-e?

– No várj, – mondta a hang – Majd mindjárt meghajigállak kövekkel s
akkor talán elhiszed, hogy nem képzelődöl.

– De mondja meg legalább, hogy merre van? – könyörgött a szegény
csavargó.

A hang nem felelt… _Vizz_… süvöltött az első kavics és kis hijja, hogy
el nem találta mr Marvel vállát… _Vizz_!… jött a második is, amely
hirtelen emelkedett föl a földről nagy ivben, sebesen szelte át a
levegőt s ott esett le a csavargó lábainál, aki, mintha megdermedt
volna, mozdulni se birt… _Vizz_!… süvöltött a harmadik kavics, amely
eltalálta mr Marvel fölálló nagy lába-ujját s aztán tovább ugrott az
árokba…

De már erre mr Thomas Marvel eszére tért. Fölorditott fájdalmában és
őrült futásnak eredt, de még husz lépésnyire se ért, mikor valami
láthatatlan akadályban megbotlott és orra bukott.

– Nos – szólalt meg a hang közvetlenül mellette, – hát képzelődés
vagyok-e, vagy valóság?

A csavargó felelet helyett ismét talpra ugrott és futni akart. De,
mintha valaki gáncsot vetett volna neki… megint elbukott.

– Ha nem ülsz veszteg, – förmedt rá a hang, – fejbe doblak az első
kővel.

– Könnyen beszél az ur! kesergett a csavargó s amint ült, kezébe fogta a
fájós lábát, de félszemmel egyre azt a követ nézte, mely a levegőben
látszott libegni.

– Könnyen beszél az ur! – ismételte panaszosan, – de én nem értek semmit
az egészből… A kavicsoknak lábuk kél… A kövek beszélnek… Engem a földhöz
vágnak… Jól van hát: megadom magam és szót fogadok.

A levegőben libegő kavics lehullott a földre.

– Pedig egyszerü a dolog, – szólalt meg a hang. – Én láthatatlan ember
vagyok.

– Hát mondja meg, amit nem értek, – könyörgött mr Marvel, reszkető,
elcsukló hangon. – Hová bujt el?… Hol rejtőzik… Hogy tud beszélni?… Mind
ezt nem értem, de azért megadom magamat… Szót fogadok.

– Az az egész, hogy láthatatlan vagyok, – felelte a hang. – Meg kell
értened, hogy láthatatlan vagyok: ez az egész.

– Hisz ezt mindenki láthatja! – nyögte a szerencsétlen csavargó. – Ezért
ugyan sohse legyen az ur olyan türelmetlen és indulatos… De, könyörgöm,
mondja meg mégis: hogy tud igy elbujni?

– Láthatatlan vagyok. Ez a fődolog. S azt akarom, hogy megértsd végre…

– De merre van az ur? – vágott közbe mr Marvel.

– Itt állok az orrod előtt… három lépésnyire tőled.

– Uram bocsá’!… Ne tegyen lóvá az ur! hisz nem vagyok se vak, se
bolond!… Még utóbb el akarja hitetni velem, hogy egészen olyan, mint a
levegő!… Pedig én nem vagyok afféle irástudatlan csavargó…

– Pedig én olyan vagyok, mint a levegő!… Egészen átlátszó és te is
keresztül látsz rajtam.

– Micsoda?… Hát önnek nincsen teste?… Hát a hangja?…

– Én is éppen olyan ember vagyok, mint te… van testem is… ennem is kell,
innom is kell… ruhára szorulok… Csakhogy láthatatlan vagyok… Érted-e,
láthatatlan vagyok… Ez az egész: láthatatlan!… Ha ezt megérted, akkor
mindennel tisztába vagy.

– Láthatatlan?… és mégis van teste?

– Van.

– Hát adja ide a kezét, – mondta mr Marvel, – ha csakugyan van keze…
Akkor talán még se lesz oly hihetetlen a…

– Uram Isten! – kiáltott föl hirtelen. – Hogy megijesztett!… Minek ugy
megszoritani a kezemet?

Érezte, hogy a láthatatlan kéz ujjai erősen megfogják a bal kezét, ő
pedig reszkető jobb kezével végig tapogatta a láthatatlan ember karját,
föl a válláig, aztán izmos mellét, a nyakát és végre szakállas állát…

– Oda vagyok! – álmélkodott a csavargó szörnyüködve. – Ez a legnagyobb
csoda, amióta világ a világ… Olyan ember, mint én és mégse látszik
belőle semmi… csak… csak…

Élesebben megnézte a látszólag „üres levegőt“ s aztán habozva kérdezte:

– Mondja csak, nem sajtot meg kenyeret evett utoljára?

– De azt, – felelte a hang. – Csakhogy még nem emésztettem meg.

– Hát ezt látom! – szólt mr Marvel. – Hanem azért szörnyen csodálatos
eset ez!

– Korántsem oly csodálatos, mint ahogy te hiszed.

– No, az én eszemnek nagyon is csodálatos, – felelte a csavargó. – De
hogy az ördögbe láthatatlan ön, uram?… Ezt igazán nem értem.

– Ennek nagyon hosszu a története. Aztán meg…

– Mondom, igy is, ugy is végkép oda vagyok! – sóhajtott mr Marvel.

– Most csak ennyit mondok, – folytatta a hang, – segitségre van
szükségem. Ezért jöttem ide. Véletlenül akadtam rád… őrülten, dühösen,
kétségbeesve jártam erre… Embert tudtam volna ölni… És akkor
megláttalak.

– Irgalmas Isten! – jajdult föl mr Marvel.

– Ide értem a hátad mögé… megálltam… haboztam… de nem bántottalak…

Mr Marvel csak a kezeit tördelte, szólni nem tudott…

– Nem bántottalak, – folytatta a hang, – mert igy szóltam magamhoz: –
„Ez is ép oly kitaszitott ember, mint én vagyok. Ilyenre van szükségem“,
– ezért nem bántottalak s ezért szólitottalak meg.

– Irgalmas Isten! – jajgatott a szegény csavargó. – De hát miben és
hogyan lehetek én önnek segitségére?… Hisz nem is látom önt!

– Segiteni fogsz, hogy ruhát, eleséget, tanyát szerezzek… s más egyebet
is, amire szükségem lesz… Ha pedig nem akarnád, – akkor… De nem!… te
okos ember vagy és szót fogadsz… szót _kell_ fogadnod!

És ismét kegyetlenül megrázta a csavargót.

– De uram, az Isten szerelmére! – könyörgött szegény mr Marvel,
levegőért kapkodva: – minek bánt engemet?… Lássa, én oly nyomorult,
élhetetlen vagyok!… Ne rázzon tovább!… Aztán ereszszen az utamra… Hisz
alig állok a lábamon!… És mindez oly érthetetlen… Sehol senki, sehol
semmi: – se égen, se földön… És mégis hallom a hangját!… Mintha csak az
égből jönne… És a kövek röpülnek… Érzem az öklét… Isten!… Csodatevő
Isten!

– Szedd össze magad! – rivalt rá a hang, – mert teljesitened kell, amit
rád bizok és parancsolok.

Mr Marvel fölfujta a pofáját s a szemei tágra nyiltak.

– Téged választottalak, – folytatta a hang – s te vagy az egyetlen,
azokon a gazembereken kivül, Ipingben, aki tudja, hogy él a világon „egy
láthatatlan ember“. Te leszel a segitő társam, a cinkosom… Ha segiteni
fogsz, – gazdaggá teszlek… Ugy fogsz élni, mint a kis király… mert a
láthatatlan ember hatalom… szörnyü hatalom…

Itt megakadt és hirtelen nagyot tüsszentett.

– De ha megcsalsz, vagy elárulsz, – folytatta fenyegetően – ha nem
teszed meg, amit parancsolok…

Folytatásképen hevesen megrázta a csavargó vállát, aki fölorditott
rémületében.

– Nem csalom meg, nem árulom el önt, uram! – szabadkozott mr Marvel és
ijedten hátrált. – Ez eszébe se jusson, uram!… Én tiszta szivemből
engedelmes szolgája leszek önnek s mindent megteszek, amit csak
parancsol…

– Isten!… Isten!… tette hozzá magában kétségbeesve, – csak most az
egyszer segits meg, én jó Istenem!




IX. FEJEZET.  Mr Marvel ellátogat Ipingbe.

Mikor a közvetlen rémület első kitörése lecsillapodott, a falubeliek
rögtön kételkedni kezdtek, hogy valóban megtörtént-e mind az, ami oly
roppant rémületbe ejtette őket? Valami ideges szkepszis szállta meg őket
s a lakosság nagyobb fele nem volt hajlandó hinni a láthatatlan ember
meséjében.

… Mert utóvégre is ki látta őt?

Azok, akik „látták“ – ha ugyan lehet látni, ami láthatatlan, – oly
kevesen voltak, hogy a tiz ujjukra se jutott elég. S még ezek közül is
eltünt egy-kettő. Mr Wadgers például ugy bezárkózott a kovácsmühelybe,
hogy a szinét se látták egész nap: Jafferst pedig bekötözött fejjel
ápolták a „_Postakocsi_“-hoz cimzett fogadó belső termeiben.

Szóval, a nevezetes esemény szemtanui nagyon megfogytak s mivel a
falubeliek már régóta vágytak erre a pünkösdi ünnepre, amelyen
ember-emlékezet óta mindig mulatni, szórakozni szoktak, most sem voltak
hajlandók lemondani a majálisról s hogy mi se zavarja meg jó kedvüket,
inkább nem is törődtek a láthatatlan emberrel.

… Mese!… Képzelődés! – mondogatták még azok is, akik titkon talán
aggódtak.

És délután már alig volt Ipingben valaki, – kivéve azt a néhányat, aki
testén hordozta a láthatatlan ember kezének bélyegét, – aki beszélt
volna a nevezetes eseményről. Ám ha nem beszéltek róla, a rejtélyes
szorongás bizonyos nemétől mégse szabadulhattak s még kint a réten is, a
hol a majálist tartották, el-elhallgatott néha a zajos vidámság s a
mulatók tétován, aggódva néztek össze. De a gyerekek gondatlan lármája
megint csak feledtette az izgató eseményt s a meglettek is megemberelték
magukat.

Délután négy óra tájban egy idegen érkezett a faluba. Zömök, kissé
pocakos ember volt s látszott rajta, hogy ugyancsak siethetett, mert a
lélekzete minduntalan el elállt. Bár sietett, ugy rémlett, hogy szeretne
megállni… néha egy percre habozva meg-megállt, de aztán annál gyorsabban
lódult neki…

Egyenesen befordult a templom mellett és a „_Postakocsi_“ felé tartott.
Az öreg Fletcher is látta… sőt ugy tetszett neki, hogy az idegen, aki
pár lépésnyire ment el mellette, magában beszélget. Mr Huxternek szintén
feltünt ez a körülmény, melynek azonban akkor mindjárt semmi
jelentőséget nem tulajdonitott.

Végre az idegen megállt a „_Postakocsi_“ előtt s mr Huxter későbbi
állitása szerint szemmel láthatóan tusakodott önmagával, hogy bemenjen-e
vagy se… Végre mégis belépett: s mr Huxter látta, hogy az idegen lopva
oson fölfelé a lépcsőkön, egyenesen az ebédlő felé. De ugyanekkor az
ivóból figyelmeztették az idegent, hogy rossz helyen kereskedik…

– Az ott külön szoba! – kiáltott rá mr Hall.

Az idegen összerezzent, megfordult és bement az ivóba. De pár perc mulva
ismét kijött, keze fejével törülgette a száját és mr Huxter, aki egyre
leste, nagyon elégedettnek látszott. Pár percig lopva kémlelődött s
midőn senkit se látott, óvatosan az udvarba osont, a hová az ebédlő
ablaka nyilt. Az udvarban nekidőlt a keritésnek, elővette kis
cseréppipáját, megtömte, – mr Huxter látta, hogy az ujjai remegtek, –
ügyetlenül rágyujtott s aztán, karba tevén két kezét a mellén, látszólag
gondtalanul füstölni kezdett… de közben egyre hiuz szemekkel
vizsgálgatott köröskörül.

Mr Huxter, a trafikos, jól látta mindezt a boltja ablakából s az idegen
furcsa viselkedése annyira izgatta, hogy a világ minden kincseért le nem
vette volna róla a szemét.

Egyszerre csak az idegen hirtelen kivette szájából a pipát és zsebre
dugta. Aztán eltünt az udvarban. Ekkor azonban mr Huxter, gyanakodván,
hogy az idegen lopni akar, gyorsan kijött boltjából, megkerülte a házat,
hogy elfogja a tolvajt… Épen jókor ért oda a fogadó hátulsó kapujához:
mr Marvel, – mert ő volt az idegen, – e pillanatban osont ki az utcára;
egyik kezében nagy batyu, a másikban meg három könyv volt, melyeket,
mint később kiderült, a tiszteletes ur cingulusával kötözött össze.

Mikor az idegen meglátta mr Huxtert, meghökkenve jajdult föl, majd
hirtelen sarkon fordult és lélekszakadva futásnak eredt.

– Fogjátok meg!… Tolvaj! – kiabált mr Huxter és rögtön üldözni kezdte az
idegent.

Amit mr Huxter ez után „tapasztalt“, – pár szóval el lehet mondani.
Látta az idegent, amint lóhalálában menekül előtte, látta a
föllobogózott falut s azt a néhány embert, aki a zajra feléje fordult…
Aztán még egyszer elorditotta, ahogy száján kifért:

– Tolvaj!… Tolvaj!…

De többre már nem emlékezett. Csak még arra, hogy valami láthatatlan erő
megragadta a nyakát, nagyot rugott rajta hátulról… ami ez után történt,
azt már a falubeliek mondták el… Mr Huxter nagyot bukott hasra, betörte
az orrát: – s többé már semmi sem érdekelte, ami a világon történt…




X. FEJEZET.  A „Postakocsihoz“ cimzett fogadóban.

Hogy világosan megérthessük, hogyan és mi történt a fogadóban, vissza
kell mennünk odáig, amikor mr Huxter legelőször pillantotta meg mr
Marvelt.

Ugyanebben a pillanatban mr Cuss és mr Bunting fönt voltak az ebédlőben.
Komolyan tárgyalták a ma reggeli különös eseményt és mr Hall
engedelmével tüzetesen megvizsgálták, átkutatták az idegen minden
holmiját. Jaffers már ugy, ahogy talpra állt és haza is ment, hogy
otthon heverje ki a szörnyü nap gyászos következményeit.

A láthatatlan ember cók-mókja mind egy rakáson volt, ahogy mrs Hall az
„eset“ után összehordta; a szobát fölsikálták, kiszellőztették, hogy
kimenjen belőle a büz s az asztal mellett, ahol az idegen dolgozni
szokott, ketten ültek: mr Cuss és mr Bunting.

Mr Cuss lehajolt és turkált a földön, az idegen holmija közt. Egyszerre
csak diadalmasan kapott föl három vastag könyvet, – csupa kézirás volt,
– melyek legfelsején nagy betükkel pompázott ez a cim: – „_Napló_.“

– Ott a naplója! – kiáltott föl, az asztalra dobván a könyveket. – Most
hát legalább megtudunk valamit.

A tiszteletes, két karját az asztalon nyugtatván, kiváncsian nézte a
három könyvet.

– Ez a naplója! – ismételte mr Cuss és kinyitotta az első kötetet. – Hm…
nincs rajta név… Mi a patvar?… Csupa számok… furcsa jelek… és ábrák… Nem
értem!…

A tiszteletes fölállt s kiváncsian nézett a könyvbe barátja vállán át.

Cuss idegesen lapozgatott a könyvben s az arca hirtelen elkomorodott.

– Csupa szám! – kiáltott föl boszusan. – Nem értek belőle semmit,
Bunting.

– Azt mondta, hogy ábrák is vannak benne? – kérdezte a tiszteletes. –
Nézzük a képeket: hátha azok megmagyarázzák a szöveget.

– Nézze meg ön, – felelte mr Cuss. – Csupa szám, meg cirill betü… Azt
hiszem legalább, hogy cirill betü és orosz… Ez meg itt mintha görögül
lenne… Nos, ez az ön dolga… Ön tud görögül…

– Persze, persze! – mondta a tiszteletes.

És hirtelen elővette a pápaszemét, melyet nagy buzgalommal kezdett
törülgetni, bár a veriték szinte gyöngyözött a homlokán… Hogy is ne!
mikor a görögöt még az egyetemen elfeledte!

– Persze, persze! – ismételte motyogva: – ha görögül van, akkor sebaj:
majd kibetüzöm valahogy.

– Nos, üljön ide és olvassa…

– Előbb csak ugy általánosságban szeretném átlapozni, – felelte a
tiszteletes, egyre törülgetve a pápaszemét. – Tudniillik, ha átlapozzuk,
mindjárt tudhatjuk, hogy körülbelül mi van benne: aztán pedig
részletesen is elolvashatjuk.

Köhécselt, föltette a pápaszemét, igazgatta az orrán, megint köhécselt
és titokban azt óhajtotta, bár jönne valaki, aki megzavarná őket, hogy
ne kelljen szégyent vallania a görög tudományával… Majd elvette a
könyvet Cuss kezéből és hanyagul lapozni kezdett benne…

Ekkor azonban különös dolog történt. Az ajtó hirtelen, kopogtatás nélkül
kinyilt és sarkig kitárult.

A két férfiu hevesen összerezzent, körülnézett, de csakhamar
megnyugodott, egy pufók képü, tömzsi ember állt a küszöbön: – mr Marvel
volt.

– Ez az ivó? – kérdezte halkan, rekedten.

– Nem! – felelte a két ember egyszerre.

– A lépcső alján, barátom, – folytatta mr Bunting.

– És csukja be az ajtót! – tette hozzá mr Cuss boszusan.

– Jól van, – hangzott a felelet; de mintha egész más, ércesebb hang lett
volna, mint ahogyan az idegen először megszólalt.

– Bocsánatot kérek, – folytatta a tolakodó, az előbbi halk rekedt
hangon.

Majd ismét az érces hang szólalt meg:

– Jobbra át… indulj! – mire az idegen eltünt és becsukta az ajtót maga
után.

– Katonaviselt ember, – mondta mr Bunting. – Jó kedvü fickók ezek az
obsitosok!… Jobbra át: indulj!… Annyi, hogy eltévesztette az ajtót s
megy a dolgára.

– Hanem az bizonyos, hogy megijesztett! – felelte mr Cuss. – Ma különben
egész nap ideges vagyok… Szinte leestem a székről, mikor az ajtó oly
hirtelen kinyilt.

Mr Bunting elnézően elmosolyodott… pedig ő is majdnem lefordult a
székről. Most azonban ismét a könyv fölé hajolt és sóhajtva, megadással
mondta:

– Nézzük hát… mi van benne.

– Várjon csak! – szólt Cuss s fölkelve, bezárta az ajtót. – Azt hiszem,
most már nem zavar senki.

E pillanatban mintha szuszogott volna mellette valaki, de mr Cuss ügyet
se vetett rá.

– Egy dolog bizonyos, – mondta mr Bunting, közelebb huzva székét az
asztalhoz; – hogy nagyon furcsa dolgok történtek Ipingben az utolsó
napokban… nagyon furcsa dolgok. Én azonban mégsem hiszem el annak a
láthatatlan embernek a meséjét…

– Persze, persze, mese az egész! – hagyta helyben mr Cuss. – Ugyan már
miféle józan ember hihetné el az aféle őrültséget?… Ámbár bizonyos,
hogy… bizonyos… hogy…

– Nos mi bizonyos?

– Bizonyos, – folytatta mr Cuss, – hogy láttam a ruháját, amely
egyenesen állt és nem volt benne semmi… Mikor a széken ült és lehajolt,
beláttam a nyakán: s a kabátja üres volt…

– De jól látta? – kételkedett a tiszteletes – Nem képzelődés volt?…
Hátha csalódott?… Például, valami tükör lehetett ottan… olyasmi, a hogy
a cirkuszi bódékban is tányéron látjuk a beszélő emberfejet, a testét
pedig nem láthatjuk, mert tükrökkel födik el…

– Az igaz! – bólingatott mr Cuss.

– Aztán meg az ezermestereknek is annyi fogásuk van! – magyarázta a
tiszteletes. – Lássa, némelyik levágja a tulajdon fejét, ott a szemünk
láttára, hogy még a vére is csurog!…

– Ez is igaz! – hagyta helyben mr Cuss – s nem is vitatkozom önnel; bár,
ismétlem, nagyon furcsa a dolog… Hanem most itt vannak ezek a könyvek…
Hátha meg tudunk belőlük valamit?… Például: nézze csak… ez itt, ugy
látom, görög irás… Próbálja olvasni.

Odabökött ujjával a könyv lapjára, mire mr Bunting zavartan köhécselt,
igazgatta a pápaszemét és látszólag belemerült az olvasásba… Pedig
tutajdonképen átkozta a sorsot, mely ebbe a csávába hozta… A faluban
mindenki azt hitte róla, hogy kitünően tud zsidóul és görögül, pedig már
a betük alakját is elfeledte ama harminc év alatt, mióta a
szemináriumból kikerült… Már most mit tegyen? Bevallja-e tudatlanságát,
vagy hazudozzék, hogy ezt és azt olvasta a könyvben?…

Mig ezen tünődött, egyszerre csak erős szoritást érzett a nyakán… Föl
akarta emelni a fejét, de a szoritás még erősebb lett, ugy, hogy meg se
mozdithatá a nyakát… mintha izmos, vasmarok fogta volna meg és szoritaná
le az állát az asztalra…

– Meg ne moccanjatok, bitangok! – suttogta valaki, – mert mindjárt
összetöröm a fejeteket!

A tiszteletes oldalt pillantott mr Cussre, aki mellette ült s akinek a
feje szintén le volt nyomva az asztalra, mintha oda szögezték volna… s a
mr Cuss arca eltorzult az iszonyatos rémülettől.

– Sajnálom, hogy durván kell bánnom önökkel, – folytatta a hang, – de
kénytelen vagyok vele.

A két boldogtalan mukkanni sem mert.

– Micsoda gazság az, – szólt a hang ismét, – hogy a más naplójában
mernek olvasgatni?…

A két koponya kopogva verődött az asztalhoz s a két halálra ijedt férfi
nyögve jajdult föl.

– Micsoda gazság az, – ismételte a hang, – hogy be mernek törni egy
szerencsétlen ember szobájába?…

A két koponya megint kopogva verődött az asztalhoz s az előbbi,
fájdalmas nyögés ismét hallható lett.

– Zsiványok!… bitangok! – folytatta a hang, – hová tettétek a ruháimat?

A két összevert fejü ember mozdulni, szólni se mert, a hang pedig
fenyegetően suttogott tovább.

– Hallgassatok ide!… Az ablak be van csukva, az ajtóról pedig lehuztam a
kulcsot. Én erős ember vagyok s aztán itt van a piszkavas is…
kétségtelen, hogy nyugodtan és kényelmesen megölhetnélek mindkettőtöket
s aztán szép csöndesen odább állhatnék: – értitek-e?

Halk nyögés felelt erre a szép biztatásra.

– Látjátok? – folytatta a hang diadalmasan. – Nos, megigéritek-e, hogy
ha eleresztlek benneteket, semmi ostobaságot nem követtek el s mindenben
szót fogadtok nekem?

A tiszteletes meg a felcser összenéztek s beleegyezően kacsintottak
egymásra, mert a fejüket meg se birták mozditani.

– Megigérjük, – mondta mr Bunting.

– Megigérjük, – ismételte mr Cuss is.

A láthatatlan kéz rögtön elbocsátotta őket s a felcser is, a tiszteletes
is fölegyenesedtek. Mindkettőnek lángvörös volt az arca s mindegyik
kényelmetlenül csóválta a fejét.

– Nyugodtan üljetek a széken! – intette őket a láthatatlan ember. –
Nézzétek: itt van a piszkavas a kezemben!

S a piszkavas csakugyan ott volt – a levegőben és fenyegetően suhogott,
illetőleg táncolt…

– Mikor bejöttem a szobába, – folytatta a láthatatlan ember s a
piszkavassal ott hadonászott a két ember orra alatt, – azt hittem, hogy
senki se lesz itt. S azt is reméltem, hogy könyveimmel együtt megtalálom
a ruháimat is… Hol a ruhám?… Nem! meg ne moccanjatok! Ugy is látom, hogy
már nincs itt… Nekem pedig ruha kell… mert ha a láthatatlan ember bátran
szaladozhatik ruha nélkül is; az éjszakák hüvösek s én nem akarok
dideregni… Nekem ruha kell: értitek?… Ruha és minden más egyéb is… Meg
ez a három könyv, amelyhez semmi közötök.




XI. FEJEZET.  A láthatatlan ember felbőszül.

Mialatt ezek a dolgok az ebédlőben történtek s mialatt mr Huxter
gyanakodva leste mr Marvelt, aki látszólag egykedvüen pipázott az
udvaron, neki támaszkodva a keritésnek, – addig mr Hall és mr Teddy
Henfrey élénken beszélgettek a lépcsőházban az ipingi nevezetes
eseményről.

Egyszerre csak nagy zuhanás hallatszott fölülről, mintha valaki neki
esett volna az ebédlő ajtajának, aztán hangos jajkiáltás, amire… mély
csönd következett.

– Hahó, mi az? – kiáltott föl Teddy Henfrey.

– Hahó, mi az? – kiabáltak az ivóból is.

Mr Hallnak nem tetszett ez a dolog.

– Valami nincs rendben odafönt, – mondta a fejét csóválva.

És rögtön, elszántan fölment a lépcsőkön. Vele ment mr Teddy Henfrey is
s amint fölértek az ebédlő ajtaja elé, mind a ketten megálltak. Habozva,
hallgatózva álltak ott pár pillanatig, majd mr Hall sugva mondta:

– Itt történik valami…

Teddy Henfrey bólintott és gyanusan szimatolt a levegőben. A szobából
átható büz szivárgott ki és elfojtott, heves párbeszéd töredékes
foszlányai hallatszottak belülről.

– Nincs baj odabent? – kiáltott mr Hall hangosan, bezörgetve az ajtón…
majd ismét elülről kezdődött a halk suttogás s egyszerre csak hangosan
fölkiáltott valaki:

– Nem! az Isten szerelmére, nem!…

Aztán hallani lehetett, amint egy szék nagy zajjal földül, mire heves,
rövid dulakodás támadt… és ismét temetői csönd.

– Mi az ördögöt csinálhatnak odabent? – kiáltott be mr Hall ismét és
megdöngette az ajtót.

A tiszteletes felelt, de a hangja csodálatos módon el-elcsuklott:

– Nincs… se-emmi baj… ké-érem… ne-e… Zava-arjon!…

– Ez furcsa! – szólt mr Teddy Henfrey.

– Ez furcsa! – ismetelte mr Hall is.

– Azt mondta: ne zavarjuk.

– Én is hallottam…

– Most meg tüsszentett valaki! – mondta Teddy, a fejét csóválva.

Izgatottan hallgatóztak tovább. Bent ismét elülről kezdődött a halk,
elfojtott, heves beszélgetés, mely lassan civakodássá fajult.

– Nem tehetem! – hallatszott a mr Bunting ingerült szava, – nem tehetem,
uram!… Nem akarom!

– Mit beszél? – kérdezte Teddy.

– Azt mondja, hogy: „Nem akarom“! – sugta mr Hall. – Talán csak nem
nekünk mondta?

– Szerencsétlen – szólt mr Bunting ismét.

– Szerencsétlen! – ismételte Teddy. – Most azt mondta, hogy:
szerencsétlen!… Ezt igen jól hallottam.

Ugyanekkor fönt az ebédlőben mintha ismét dulakodtak volna… aztán az
ablak hangosan becsapódott.

Hall, Henfrey s valamennyien, akik az ivóban voltak, rögtön kirohantak
az utcára… Még látták, hogy a sarkon épen akkor fordult az a különös
idegen, aki kevéssel előbb jött be a fogadóba – és mr Huxter ugyanakkor
nagyot karikázik és orrára bukik… az utca népe pedig mindenfelől
összeszalad.

Mr Huxter ugy hevert a földön, mint a taglóval leütött szarvasmarha: se
élt, se halt. Teddy Henfrey ott maradt mellette, mr Hall és két
parasztlegény azonban kiabálva szaladtak s végig az utcán, üldözvén a
tolvajt. A templomhoz érve még látták, hogy mr Marvel, aki hihetetlen
gyorsasággal vágtatott, nekivág az országutnak…

Mind a hárman azt hitték, hogy a menekülő nem más, mint a láthatatlan
ember, aki most hirtelen láthatóvá lett: – utána eredtek hát, hogy
elfogják.

De mr Hall alig szaladt száz lépést, hirtelen fölorditott és bukdácsolva
esett neki az egyik parasztlegénynek, aki mellette szaladt s végig
hasalván a földön, ezt is magával rántotta. Később azt mondta, hogy
fölrugták. A második paraszt, azt vélvén, hogy mr Hall csak véletlenül
esett el, tovább futott, de valaki ugy oldalba vágta, hogy menten
összerogyott és elállt a szava. Az első paraszt pedig, mihelyt
föltápászkodott mr Hall alól, olyan ökölcsapást kapott a tarkójára, hogy
szédelegve kapkodott levegő után, mint az őszi légy.

E pillanatban a rétről szaladt arra néhány ember, hogy megnézze, mi
történik. Az első, egy hatalmas timár-legény, aki hires volt a nagy
erejéről, ugy bukott el, mint akinek gyors futtában hirtelen gáncsot
vetnek; bátyja, aki utána jött, megbotlott benne s majd kitörte a nyakát
estében. A mögöttük rohanó bérest ugy fejbe csapta valaki, hogy
sikoltani se tudott; aztán még két ember vágódott el, – az egyik, mert
mellbe lökték, a másik, mert hátba vágták… s az utánuk tódulók
káromkodva bukdácsoltak az elesettek közt; – kit nyakszirten ütöttek,
kit kupába vágtak, kit pedig gáncscsal, hirtelen lökéssel vágtak
földhöz.

Ugyanakkor, mikor Hall és Henfrey meg a többi ivóbeli vendégek
kirohantak azt utcára, mrs Hall, akit sok évi tapasztalatai
megtanitották arra, hogy nem jó ilyesmibe avatkozni, visszament az
ivóba. De majdnem egyidejüleg kinyilt az ebédlő ajtaja, amelyen mr Cuss
rohant ki, rá se nézve a fogadósnéra, lélekszakadva szalad az utcára, –
kiabálva, ahogy a száján kifért:

– Fogjátok meg!… Ne engedjétek, hogy eldobja a batyut!… Amig nála van a
batyu, addig láthatjátok!… Utána!…

Ő ugyanis nem tudott mr Marvelről, sem arról, hogy a láthatatlan ember
az ablakon át kiadogatta a batyut s a könyveket mr Marvelnek. Mr Cuss
arca csak ugy lángolt a haragtól és az elkeseredéstől; de ruházata
fogyatékos volt: – csak az alsó fehérnemüje volt meg, ami ugyan megjárta
kényelmi szempontból juniusban, de tisztességes viseletnek épen nem volt
mondható.

– Fogjátok meg! – orditott lihegve. – Ellopta a nadrágomat!… meg a
tiszteletes ruháját is…

Alighogy elnyargalt mr Huxter mellett, – aki még mindig földön hevert, s
Teddy alig birta fölmosni, – ő is elbukott, még pedig ugy, hogy hármat
is hentergett a földön… egyuttal pedig valaki kegyetlenül rátaposott a
kezére. Mr Cuss fölorditott fájdalmában, nagy keservesen
föltápászkodott, de megint leütötték a derekát, ugy, hogy csak
négykézláb tudott odább vánszorogni: ekkor meg valaki hátulról fölrugta…

A szerencsétlen ember sántitva kelt föl, de kis hijja, hogy ismét fel
nem lökték, el nem gázolták: a rétről mind őrülten menekültek az emberek
a faluba, s amint mr Cuss, mint a sereghajtó, leghátul baktatott,
egyszerre megint fültövön csapták hátulról, amitől ismét orrára bukott…
Erre kétségbeesve fölorditott, összeszedve minden erejét, s mintha
egyszerre meggyógyult volna: vadul vágtatott vissza a fogadóba.

Mögötte, amint épen beugrott a fogadó kapuján, a nagy kiabálás közt
éles, dühös fájdalom-orditást hallott, mely hangos csattanásra
következett, mint mikor valakit hatalmasan arcul ütnek… Megismerte, hogy
a hang a láthatatlan ember hangja volt: – a dulakodásban valaki
bizonyára véletlenül eltalálta…

A következő pillanatban mr Cuss már odafönt volt az ebédlőben, ahonnan
mr Bunting ki se mert mozdulni.

– Jön vissza, Bunting! – kiáltotta lihegve. – Meneküljön!

Mr Bunting az ablaknál állt és szégyenlősen takarózott a szőnyegbe mit a
földről vett föl meg egy nagy ujságpapirosba.

– Ki jön? – kérdezte ugy megrezzenve, hogy majd lebukott róla a szőnyeg.

– A láthatatlan ember! – felelte mr Cuss, és az ablakhoz szaladt. –
Legjobb lesz, ha eltisztulunk innen… Az az ember megőrült!… öl, gyilkol
mindenkit, akit előtalál.

Evvel sarkon fordult és kirohant a szobából.

– Irgalmas Isten! – jajdult föl mr Bunting kétségbeesve.

Pár pillanatig habozott, hogy mit tegyen. Röstelte, hogy igy,
félmeztelenül mutogassa magát a falubeliek előtt… de ekkor a dulakodás
zaja már a fogadó kapujához ért… a tömeg hanyatt-homlok rohant be a
házba. Most már mr Bunting se habozott többé: kinyitotta az ebédlő
ablakát, összehuzta magán a szőnyeget, kiugrott s aztán lélekszakadva
rohant haza a főutcán, ország-világ csudájára és álmélkodására.

* * *

E pillanattól kezdve lehetetlen részletesen elmondani, hogy mi történt
Ipingben. Lehet, hogy a láthatatlan embernek nem volt egyéb szándéka,
mint az, hogy födözze mr Marvel menekülését, aki a lopott ruhát és a
könyveket vitte. De úgy látszik, hogy gonosz természete elragadta és
boszura ösztönözte az ipingiek ellen, akik annyi keserüséget okoztak
neki: – s ezért üldözte, ütötte-verte, csépelte őket.

A falu főutcája tele volt rohanó, menekülő alakokkal, akik a szó szoros
értelmében dulakodtak, hogy a házakba bejuthassanak. Betörtek a trafikos
boltjába, bedöntötték az öreg Fletcher kapuját… aztán mindenfelől
csapkodták az ajtókat, ablakokat és bezártak mindent… az egész falu
mintha kihalt volna: – csak itt-ott, a betett fatáblák mögül,
leselkedett egy-egy ember az ablakon át, hogy csöndes-e minden az utcán?

A láthatatlan ember avval mulatott egy darabig, hogy a „_Postakocsi_“
valamennyi ablakát betörte, aztán levett egy utcai lámpást és bedobta a
mr Grogram szalonjába. Bizonyára ő vágta el a telegráfdrótokat is az
adderdeani országuton, a Higgins majorja mögött… Ez volt utolsó gaztette
Ipingben: – ettől kezdve senki sem látta ott többé, ami már azért is
könnyü volt, mert egyáltalában láthatatlan volt.

De azért jó két óra elmult, mielőtt bárki is ki mert volna jönni.




XII. FEJEZET.  Mr Marvel megkisérti a lázongást.

Mikor már alkonyodni kezdett és Iping halálra rémült lakossága
lassan-lassan ismét előbujt, a bramblehursti országuton egy alacsony,
pocakos ember baktatott a fák alatt. Hóna alatt három nagy könyvet
cipelt, amelyek össze voltak kötve, a másik kezében pedig nagy, kék
abroszba kötött batyut vitt. Neki vörösödött arca levert, fáradt volt, ő
maga pedig kimerültnek, látszott bár azért nagyon igyekezett… mintha
valami láthatatlan kéz egyre lökdöste volna.

– Ha még egyszer megpróbálod, – szólt mellette egy hang fenyegetően, –
ha még egyszer megpróbálod a szökést… jaj neked.

– Irgalmas Isten, – nyöszörgött mr Marvel, – eszembe se jutott!

– Becsületemre mondom, hogy megöllek; – folytatta a hang.

– Én nem probáltam meg a szökést, – mentegetőzőtt mr Marvel, csaknem
sirva. – Esküszöm, hogy nem próbáltam meg… Eszembe se jutott! Mit tudom
én, hogy arra a keresztutra nem szabad menni!… Egyszerre csak azt
éreztem, hogy leütötték a derekamat…

– Még a fejedet is betöröm! – fenyegetőzőtt a hang.

Mr Marvel menten elhallgatott és behuzta a nyakát; végkép oda volt;
ránézni az arcára annyi volt, mint szemtől-szembe látni a kétségbeesés
megtestesülését.

– Ugy is elég bajom van ezekkel a gazemberekkel! – csikorgatta fogait a
hang. – Most már mindenki tudja, hogy láthatatlan vagyok: s még te is
meg akarnál szökni a könyveimmel?… De jaj neked!… Csak azt tudnám, hogy
mit tegyek? mihez fogjak?…

– Bár _én_ tudnám! – sóhajtott mr Marvel magában.

– Most már mindegy!… Holnap bent lesz az ujságokban!… Mindenki engem fog
hajszolni… Az egész világ tudni fogja a titkomat… Mindenki óvatos lesz
és vigyázni fog…

A hang irtózatos káromkodásra fakadt s aztán hirtelen elhallgatott. Mr
Marvel arcán a kétségbeesés kifejezése még sötétebb lett; a szegény
ember járása meglassusodott.

– Siess! – rivalt rá a hang durván.

Mr Marvel megrezzenve ugrott előre s kis hijja, hogy el nem ejtette a
batyut, meg a könyveket.

– Vigyáz a könyveimre, ostoba! – kiáltott rá a hang, és mr Marvel
feljajdult, mert hátba ütötték.

– Uram segits, – fohászkodott a szegény csavargó.

– Annyi bizonyos, – folytatta a hang, – hogy hitvány, nyomorult féreg
vagy… Nyomorult féreg vagy, de szükségem van rád.

– Ugy van, nyomorult vagyok! – nyögte mr Marvel elkeseredve.

– Az vagy, – hagyta helyben a hang.

– Oly nyomorult, hogy hitványabbat keresve se találhatott volna…

A hang nem felelt. Mr Marvel várt egy kicsit, aztán csüggedten
folytatta:

– Én nem vagyok erős…

Néma csönd.

– Én nagyon gyönge vagyok…

– Igazán? – kérdezte a hang gunyosan.

– És gyáva is vagyok… Ezt a kis dolgot, például, jól elvégeztem nagyon…
de el is véthettem volna… Oh, Istenem!… Bizony, bizony kis hijja, hogy
el nem hibáztam!

– Hát aztán?

– Nincs erőm, se bátorságom arra, amit ön kiván tőlem…

– Semmit se félj, én majd ösztönözlek.

– Oh, ne tegye, kérem… Legjobb, ha elereszt… Én nem árulom el az ön
terveit, szándékait… És ha rám bizza, lehet, hogy nem birom
végrehajtani… még utóbb elhibáznám.

– Még csak az kellene! – fenyegetőzött a hang.

– Bár meghalnék! – jajdult föl mr Marvel elkeseredve.

A hang nem felelt. Mr Marvel pedig esdekelve folytatta:

– Lássa, könyörgöm, nem is igazság, hogy igy bánik velem… Nekem
tökéletes igazságom van… ha egyszer nincs kedvem…

– Rajta siess! – rivalt rá a hang durván.

Mr Marvel meggyorsitotta lépteit s egy darabig némán baktatott az uton.
De nem sokáig állta szótlanul.

– Ez borzasztó állapot! – kesergett fájdalmasan.

A hang nem is hederitett rá. A csavargó ismét várt egy darabig, majd
ismét elkeseredve szólalt meg:

– Mi hasznom is van az egész életből?… Inkább haljak meg legott, mint
sem…

– Oh, befogod-e már a szádat? – kiáltott föl a hang hevesen és megrázta
a csavargót. – Majd megtanitlak emberségre, szófogadásra!… Azt teszed,
amit parancsolok… És jól elvégezd, amit rád bizok, különben!… Ostoba
vagy, nyomorult vagy, de azt teszed, amit parancsolok!…

– Alázattal könyörgöm uram, – siránkozott mr Marvel: – én nem való
vagyok önnek… Engedje meg hogy…

– Csönd legyen! – harsogta a hang. – Ha nem hallgatsz: jól elverlek,
érted?… Én gondolkozni akarok… Meg ne mukkanj hát, mig csak nem
kérdezlek!

E pillanatban két világos ablak vöröslött át a fákon, s amodább egy
templom tornya meredezett az ég felé.

– Vigyázz! – szólt a hang hirtelen. – Ráteszem kezemet a válladra, s ugy
megyünk végig a falun… Egyenesen menj az orrod után, s vigyázz, hogy
ostobaságot ne cselekedjél!… Mert megkeserülöd!…

S a boldogtalan, elgyötört csavargó busan baktatott végig a falun, hátán
a batyu, hóna alatt a könyvek… majd a falun tul eltünt az alkonyat sötét
homályába.




XIII. FEJEZET.  Kaland Port-Stoweban.

Másnap reggel tiz órakor mr Marvel kócosan, sárosan, álmosan üldögélt
egy kis csapszék udvarában Port-Stowe külső végén. Látszott rajta, hogy
fáradt és ideges, a két arcát föl-fölfujta, mintha nagy dologra szánta
volna el magát, aztán meg ismét csüggedten horgasztotta le a fejét.
Mellette, a padon, volt a három könyv, most már madzaggal összekötve, a
batyu azonban már hiányzott. Elrejtették a bramblehursti országut
mentén, a kis fenyvesben, mert a láthatatlan ember időközben
megváltoztatta a tervét.

Mr Marvel tehát ott üldögélt a padon, két kezét könyökig bedugta a
zsebeibe s bár senki se törődött vele, mégis folyton aggódva, lázasan
tekintgetett körül, és folyton idegesen izgett-mozgott.

Mikor azonban már vagy egy óráig üldögélt odakint, egy éltesebb matróz
jött ki a csapszékből, kezében ujság, és letelepedett melléje a padra.

– Szép idő van, – szólt hozzá a matróz.

Mr Marvel megriadva nézett körül, mintha keresne valakit, s halkan
felelt:

– Nagyon szép.

– Egészen olyan idő, amilyen ilyenkor lenni szokott, – folytatta a
matróz barátságosan.

– Az ám! – felelte mr Marvel röviden.

A matróz fogpiszkálót vett elő a mellényzsebéből és munkához fogott
vele. Eközben nem beszélt ugyan, de egyre kiváncsian szemlélte a
csavargót. Mikor ugyanis kijött a csapszékből és mr Marvel felé jött,
ugy tetszett neki, hogy pénz-csörgést hallott; mintha a csavargó épen
akkor csusztatott volna a zsebébe egy marék pénzt… s ez szeget ütött a
fejébe.

… Hogy lehet ennek a toprongyos embernek annyi pénze?…

Kiváncsian nézte hát mr Marvelt, s egyszerre csak eszébe jutott valami,
ami már egész reggel nagyon izgatta.

– Könyvek? – kérdezte hanyagul, eltéve a fogpiszkálót, s ráütve öklével
a három könyvre.

Mr Marvel megrezzent, mintha őt ütötték volna meg és fanyarul felelt:

– Az ám… könyvek.

– Az ember sok furcsa dolgot olvashat a könyvekből, – folytatta a
matróz.

– Meglehet.

– De nemcsak a könyvekből…

– Hanem? – kérdezte mr Marvel és gyanakodva tekintgetett maga körül.

– Hanem az ujságokból is, – végezte be a matróz. – Néha igazán furcsa
dolgokat olvas az ember az ujságokból.

– Igazán?

– Például ebből is! – szólt a matróz s azt az ujságot mutatta, amelylyel
kijött.

– Elhiszem.

– Biz ugy! – felelte a matróz kihivóan.

S erősen a szemébe nézve mr Marvelnek; lassan, nyomatékkal folytatta:

– Például, ebben is van egy furcsa történet… a láthatatlan emberről.

Mr Marvelnek leesett az álla, s kis hijja, hogy ő maga is hanyat nem
esett a padról.

– Ugyan már miféle bolondság ez? – kérdezte hebegve. – Ez csak nincs
benne?

– Nincs-e?… De bizony itt van a láthatatlan ember!

– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Marvel, megrezzenve és ijedten
nézett körül.

– Ha mondom, hogy itt van, – szólt a matróz, mr Marvel nagy
megnyugvására, – ugy értem, hogy itt ir róla az ujság… De azt nem
mondom, hogy a láthatatlan ember itt van mellettünk…

– Láthatatlan ember? – álmélkodott mr Marvel. – Ugyan ki hinné el az
ilyen badarságot?

– Badarság? – felelte a matróz, egyre gyanakodva nézte mr Marvelt. – Már
hogy lenne badarság, mikor itt van a nyomtatásban.

– Én már négy napja nem láttam ujságot, – mondta mr Marvel.

– Iping faluból indult el a láthatatlan ember.

– Igazán? – farizeuskodott a csavargó.

– Ugy van: Ipingből indult el. De hogy honnan jött oda, azt a jó Isten
tudja… Valamint azt is, hogy hová lett… Itt van ni: – „Szen… zá… ciós…
eset… Iping… ben“… S ez az ujság azt mondja, hogy az eset bizonyos…
olyan világos, mint a nap!

– Irgalmas Isten!

– Pedig szörnyü furcsa történet ám!… A tiszteletes meg a felcser látták…
akár meg is esküsznek rá, hogy látták; azaz, hogy nem látták, mert hát
láthatatlan… Hanem a „_Postakocsi_“ fogadóba volt szállva, és senki se
tudott róla, hogy micsoda szörnyü szerencsétlen ember… egész addig, mig
egyszer csak összekapott valamin a fogadósnéval…

– Hát aztán? – érdeklődött mr Marvel.

– Akkor mérgében letépte a haját, szakállát, az orrát, és kitünt, hogy a
feje láthatatlan… Mindjárt le is akarták tartóztatni, de hát nem
lehetett, mert hirtelen lehányta a ruháit, s akkor senki se látta… De
mégis nagy dulakodás támadt, s e közben a láthatatlan ember több embert
veszedelmesen megsebesitett… például, ahogy az ujság mondja, mr Jaffers
is, a falu érdemes pandurját… Na, ugy-e, hogy csinos kis történet?… És
itt vannak a nevek is mind!

– Uram bocsá’! – álmélkodott mr Marvel, idegesen fészkelődve a helyén s
igyekezvén megolvasni zsebében a beléhullatott pénzt. – Ez igazán furcsa
és hihetetlen!

– Ugy-e?… Furcsa és hihetetlen… Az embernek az esze is megáll!… Én még
sohase hallottam eféle láthatatlan emberről: de manapság annyi furcsa
dolog történik, hogy az ember sohase tudhatja…

– Van még… van még egyéb is? – kérdezte mr Marvel, látszólag könnyedén,
bár majd oda volt ijedtében.

– Micsoda?… Hát ennyi nem is elég?

– Azt kérdem, hogy nem tért-e vissza véletlenül?… Vagy az ujságban csak
annyi van, hogy megszökött?

– Csak annyi? – csodálkozott a matróz. – Hát még ez se elég? – Ugyan mi
kellene még egyéb?

– Oh, ez is elég! – sietett felelni mr Marvel.

– Magam is azt hiszem, hogy elég!… Ennél többet már kivánni se lehet.

– Hát cimborája?… Nem mondja az ujság, hogy volt cimborája is? –
kérdezte mr Marvel szorongva.

– Micsoda?… még cimborája is? – méltatlankodott a matróz. – Mintha nem
elég isten-csapása lenne ő maga is!

– Persze, persze! – bólintgatott mr Marvel, kissé megnyugodva.

A matróz pedig fejét csóválva folytatta:

– Az embernek végigborsódzik a háta, ha rágondol, hogy ez a fickó
szabadon kóborol a környéken!… Senki se tudja, hogy merre jár a cudar,
de egynémely jelekből azt hiszik… ez az ujság mondja… hogy erre vette az
utját, Port Stowe felé… Hogy a bagó rugja meg! Ez nem afféle amerikai
csoda-történet, hanem való igazság! Gondolja csak meg: mi mindent
követhet el büntetlenül az a bitang!… Ha például neki megy önnek és
fültövön vágja; ki gátolja meg ebben? Ki vonhatja ezért számadásra?…
Vagy ha lopni, rabolni, gyilkolni akar?… Köd előttem, köd utánam, mint a
mesében, senki se látja és arra megy, a merre neki tetszik!… Mi többiek
olyanok vagyunk mint a vakok. S a hogy például én is gáncsot vethetek a
vaknak, a nélkül, hogy látná, ki bántja: ép ugy ez a láthatatlan ember
is elbánhat velem… sőt meg is ölhet, ha kedve tartja!… Sőt még
könnyebben! mert vakoknak rendesen nagyon jó fülük van: én legalább ugy
hallottam… És ha például kedve kerekedik inni…

– Akármelyikünk poharából kiihatja a bort, vagy a sört! – felelt mr
Marvel. – Annyi bizonyos, hogy elbánhat az emberrel.

– De nagyon is! – bólintgatott a matróz, – még pedig büntetlenül!

Mr Marvel az egész beszélgetés alatt egyre idegesen nézelődött
jobbra-balra és feszülten hallgatózott, hogy nem hall-e csöndes,
zajtalan lépéseket… Majd, mintha nagy elhatározásra szánta volna el
magát, köhécselni kezdett…

– Nos, mi az? – kérdezte a matróz kiváncsian.

Mr Marvel még egyszer körülnézett, ismét köhécselt, majd egész közel
hajolt a matrózhoz és suttogva igy szólt:

– Hát… ha épen tudni akarja… én magam is tudok egyet-mást arról a
láthatatlan emberről… Egészen privát forrásból.

– Oh! – kiáltott föl a matróz érdeklődve. – Ön?…

– Én! – felelte a csavargó, – ugy van: én!

– Na, ez derék!… S nem mondaná el, ha szabad kérnem…

– Szeme szája eláll, ha meghallja! – suttogta mr Marvel. – Irtózatos!…
mondom: irtózatos!…

– Na ez derék! – érdeklődött a matróz s közelebb huzódott mr Marvelhez.

Ez pedig komolyan, bizalmasan suttogva folytatta:

– Hát azon kezdem, hogy…

Egyszerre azonban csak elállt a szava s alig birta kinyögni:

– Jaj!

– Mi az? – kérdezte a matróz megütközve.

– Jajja-jaaj! – nyögött rémesen mr Marvel.

S fájdalomtól eltorzult arcán meglátszott, hogy valami fizikai szenvedés
gyötri.

– Mi az? – kérdezte a matróz még jobban megütközve.

– Semmi! – nyögte mr Marvel és a füléhez kapott.

Aztán hirtelen fölugrott, hóna alá csapta a könyveket és gyorsan igy
szólt:

– Azt hiszem, már ideje, hogy tovább álljak…

Kitámolyogva, el-elbotolva indult meg, mintha valaki lökdöste volna.

– De hisz ép most akarta elmondani, hogy mit tud a láthatatlan emberről!
– tartóztatta őt a matróz.

Mr Marvel tanakodni látszott, hogy mit feleljen.

– Ostobaság! – szólt egy hang.

– Ostobaság az egész! – ismételte mr Marvel.

– De bent van az ujságban! – tiltakozott a matróz.

– Mindegy! Azért mégis ostobaság! – felelte mr Marvel. – Ismerem azt a
bitangot is, aki világgá bocsátotta ezt a hazugságot… Hazugság az egész:
– láthatatlan ember nincs, nem is volt, nem is volt soha!… Mondtam: lóvá
tették önt!

– Lóvá?… engem?… De mikor itt van az ujságban!

– Egy szó se igaz belőle! – kiáltott föl a csavargó hangosan.

A matróz rábámult és fölvette az ujságot. Mr Marvel félénken
tekintgetett körül.

– Várjon csak! – szólt a matróz vontatva és fölkelt. – Ön tehát azt
állitja, hogy…

– Ugy van: azt állitom! – felelte mr Marvel szilárdan.

– Akkor hát mért unszolt és biztatott, hogy mondjam el az esetet
szegről-végre?… Vagy azt hiszi, hogy az orromnál fogva lehet engem
vezetni, mint a bolondot?

Mr Marvel fölfujta a pofáját. A matróz hirtelen elvörösödött és ökölre
fogta a kezét és mérgesen mondta:

– Egy fertály óráig beszélgettem veled tisztességesen, te rongyos
csavargó s te benned még annyi becsülettudás sem volt, hogy…

– Hallja az ur! az öregapját tegezze! – feleselt mr Marvel.

– De meg is puhitlak, betyár…

– Előre! – szólt a hang.

És mr Marvel neki lódult, mintha nagyot löktek volna rajta.

– Jobb is, ha elviszed az irhádat! – kiáltott utána a matróz.

– Ki viszi az irháját? – felelte a csavargó.

De többet már nem mondhatott, mert innentől kezdve ugy bukdácsolt előre
az uton, mint akit ököllel, térddel biztatnak. Valamivel odább pedig ugy
tetszett, hogy hangosan pöröl, felesel valakivel.

– Bitang csavargó! – kiáltott utána a matróz; kimenvén az országutra,
szétvetette a két lábát, karba tette a kezeit s ugy nézett a bukdácsolva
baktató ember után. – Még te mersz belőlem bolondot üzni, hitvány?…
Mikor itt van az ujságban?!

Mr Marvel visszafordult, hogy majd megfelel a matróznak, de nem birt
szólni s ugy megtántorodott, hogy majd hanyatt esett. Aztán pedig az ut
kanyarulatánál eltünt a fák alatt. A matróz azonban csak állt az ut
közepén, mint a tilalomfa, mig egy parasztszekér el nem zavarta onnan.
Akkor megfordult s a fejét csóválva, dörmögve ment vissza a csapszékbe:

– Akaszszák föl a hitvány gazemberét!… Még lóvá akar tenni!… Pedig
szóról szóra bent van az ujságban!

Később ismét hallott valami furcsa, nagyon furcsa dolgot, ami nem messze
történt attól a csapszéktől. Ez pedig az volt, hogy „egy marék pénz“
szabadon járkált, röpdösött a levegőben, mintha szárnya lett volna… Egy
matróz-pajtása látta ezt a csodálatos dolgot ugyanaz nap reggel. Utána
is szaladt a pénznek, de hasra vágódott, mielőtt elérte volna, mert
megbotlott valami láthatatlan akadályban s mire föltápászkodott, a pénz
már eltünt… A mi matrózunk ugyan nem nagyon babonás és hiszékeny ember
volt, de ez már neki is sok volt. Később azonban ő is másként
gondolkozott.

Mert ennek a levegőben szálló, járó pénznek a története igaz volt. Az
egész környéken tudtak róla és sokan voltak, akik látták is: az országut
menti majorokból, csárdákból, házakból, – amint a „marék pénz“ szép
lassan sétált a levegőben: sovereignek, shillingek, koronák és pennyk;
amelyek hirtelen eltüntek, ha valaki utánuk eredt. S aki jól utána
nézett, azt is látta, hogy a pénz mindig annak a tömzsi, rongyos, fáradt
csavargónak a zsebében tünt el, aki ott üldögélt a port-stowei csapszék
előtt ama bizonyos matrózzal.

Tiz nappal később, – amikor már szájról-szájra jártak a burdocki eset
részletei is, – ugyanez a matróz összevetette a maga tapasztalatait
ezekkel a részletekkel s akkor meggyőződött, hogy az a csodálatos,
láthatatlan ember ugyancsak közel járt hozzá Port-Stoweben azon a
juniusi reggelen.




XIV. FEJEZET.  A burdocki fölfordulás.

Kora alkonyat táján dr Kemp a dolgozószobájában ült, kis tornyu
villájának sarok-szobájában, mely a Burdock fölé emelkedő dombon épült.
A kis szobának három felé is volt ablaka: éjszaknak, nyugotnak és
délnek, közepén nagy iróasztal állt, az egyik ablaknál mikroszkóp és
egyéb tudományos müszerek, a falak mentén könyves polcok, tele
mindenféle orvosi és vegytani könyvvel.

Dr Kemp már meggyujtotta a lámpását is, bár még világos volt, de az
ablakok belső fatábláit nem csukta be, mert kivülről ugy se leshetett be
senki. Ez a doktor Kemp magas, szikár fiatalember volt s azt remélte,
hogy értekezésével, amelyen dolgozott, a tudományos akadémia pályadiját
is megnyeri…

Most épen föltekintett munkájáról és kinézett az ablakon. A nap már
hanyatlott s nyugaton az ég alja biborvörös fényben uszott… Egyszerre
csak kivált ebből a fényből egy fekete pont, mely gyorsan nagyobbodott
és közeledett: – apró, zömök ember volt, aki lélekszakadva futott
Burdock felé, oly gyorsan, hogy a lábai szinte ugy forogtak, mint a
kerék küllői.

– Megint egy futóbolond! – dörmögte dr Kemp. – Párja annak a másiknak,
aki majd levert a lábomról ma reggel, mikor orditva elrohant mellettem:
– „jön a láthatatlan ember!“ – Föl se foghatom, mily őrült babonás a
nép!… Mintha csak a XIII. században élnénk.

Fölkelt, odament az ablakhoz és kitekintett.

– Ugy látszik, igen sietős az utja! – folytatta lenézve a rohanó
emberkére. – De nagyon lassan fut, mintha ólmot rakott volna a zsebeibe…

A szemközti villa most elfödte egy percre a futó embert, aki azonban
mindjárt ismét előbukkant a ház mögül… aztán megint eltünt a második,
majd a harmadik, a negyedik ház mögött…

– Futóbolond! – mondta dr Kemp mégegyszer és visszament dolgozni az
iró-asztalához.

De azok, akik egész közelről látták a futó embernek rémülettől eltorzult
arcát, nem osztották a doktor megvetését. A szerencsétlen nem nézett se
jobbra, se balra, csak nyargalt, mint az őrült, lefelé a domb lejtőjén
és kimeredt szemeit egy percre se vette le a kivilágitott ablakokról,
melyek felé lóhalálban igyekezett. A szája tátva volt, habos tajték
gyült meg az ajkain s a lélegzete oly hörgő, ziháló volt, hogy szinte
szörnyü volt hallani… s akik látták, mind meghökkenve álltak meg és
egymást kérdezgetve tünődtek, hogy mitől ijedhetett meg ily nagyon?…

S akkor egyszerre, fönt a dombon, egy kutya vonitva menekült az
országutról az árokba: a bámuló emberek pedig ugy érezték, hogy valami
elsuhan mellettük, majd hallani vélték a meztelen lábak gyors futásának
zaját; – pad, pad, pad: – s valakinek a lihegő lélegzését.

Mind ijedten sikoltottak föl s a kiáltás futó tüzként terjedt tova s még
előbb beért a városkába, mint mr Marvel az első utcáig eljuthatott… S e
kiáltásra rémült mozgalom támadt az utcán: hirtelen bezárták a házak
kapuit, a boltokat, az ablakokat, szóval minden nyilást… Mr Marvel látta
ezt; még egy őrült erőfeszitést tett s végső kétségbeeséssel
rugaszkodott neki… de már késő volt! A szörnyü hir a rettegés megelőzte
s az egész városban hangzott a rémes kiáltás:

– A láthatatlan ember!… Jön a láthatatlan ember!…

* * *

A „_Vörös ökör_“ korcsma épen a domb tövében van, ahol a lóvasut pályája
kezdődik. A korcsmáros kikönyökölt az ablakon s épen a lovakról
beszélgetett egy nyurga, vérszegény kocsissal, mig bent az ivóban egy
fekete szakállu, szürke ruhás vendég sajtot evett és politizált a
szolgálattevő rendőrrel.

– Micsoda kiabálás ez! – kérdezte a vérszegény kocsis és kissé fölebb
ment a dombon, hogy szétnézhessen.

– Talán tüz van valahol! – mondta a korcsmáros.

Rohanó lépések zaja közeledett a dombról lefelé… majd hirtelen megjelent
mr Marvel, aki inkább gurult, mint szaladt a lejtőn lefelé: mint a
bomba, hullott be a korcsma ajtaján, – haja csapzott a veritéktől,
kalapja nem volt, a ruhája össze-vissza tépve; – az ajtóban elbukott,
hirtelen fölugrott, roppant erőfeszitéssel be akarta csukni az ajtót: de
nem birta, mert kötéllel ki volt kötve.

– Jön! – nyögte eliszonyodva. – Már itt van!… A láthatatlan ember!…
Engem kerget!… Az Istenért!… Segitség!… segitség!…

– Be kell csukni az ajtót! – kiáltott föl a rendőr. – Ki jön?… Micsoda
lárma ez?…

Fölugrott, eloldozta a kötelet és becsapta az ajtót; a szürke ruhás
vendég pedig a másik ajtót csukta be az alatt.

– Hadd menjek be! – könyörgött mr Marvel, csaknem sirva és egyre
görcsösen szorongatva a három könyvet. – Hadd menjek beljebb, a belső
szobába… Zárjanak be valahová?… Mondom, hogy engem kerget!… Megugrottam
tőle!… S azt igérte, hogy megöl…

– Itt nem kell félnie semmitől! – mondta a fekete szakállas. – Az ajtó
be van zárva… De hát mi történt?

– Hadd menjek beljebb! – könyörgött mr Marvel ujra.

Majd őrülten fölsikoltott, amint az ajtót megdöngették kivülről s valaki
hangosan kiabált, hogy ereszszék be.

– Halló! – szólt ki a rendőr, – ki van odakint?

Mr Marvel őrjöngve tapogatta a falakat s mindenütt ajtókat keresett,
egyre mondogatván:

– Megöl… Tudom, hogy megöl!… Már van kése is!… Oh, az Isten szerelmére!…

– Bujjon be ide, – mondta a korcsmáros és kinyitotta a söntés ajtaját. –
Itt nem bánthatja.

Mr Marvel beszaladt s ugyanekkor kivül ismét hangosan döngették az
ajtót.

– Be ne ereszszék, az Isten szerelmére! – kiabált mr Marvel, –
könyörgöm, be ne ereszszék!… Oh, jaj! hová bujjak előle?

– Hát ez a láthatatlan ember? – kérdezte a fekete szakállas. – Ideje
volna, hogy már lássuk is egyszer.

Az ivó ablaka hirtelen betört s az üvegcserepek csörömpölve hullottak a
földre, mialatt odakint sikoltozva menekültek az emberek… A rendőr ott
állt a zárt utcai ajtó mellett s a kulcslikon kinézve erőltette a
szemét, hogy nem lát-e valakit.

– Senki! – mondta rekedten, összerántva a szemöldökeit.

– Akkor ő az! – felelte a korcsmáros.

Háttal állt a söntés ajtajának és nézte a betört ablakot. Majd
kinyitotta a mellékszobát s oda tuszkolta a remegő mr Marvelt.

– Ide menjen, – mondta neki, – ennek kulcsa is van; bezárhatja, ha
akarja.

Mr Marvel még hálálkodni is elfelejtett; bement, illetőleg beugrott a
szobába s mindjárt belül vette a kulcsot is, hogy bezárhassa.

Ekkor egyszerre mély csendesség támadt.

– Szeretném, ha itt volna a furkósbotom, – szólt a rendőr habozva. – Ha
kinyitjuk az ajtót, akkor bejön és nem birunk vele.

– No csak ne igen nyitogassuk azt az ajtót! – mondta a vérszegény kocsis
aggodalmasan.

– De csak nyissuk ki bizony! – szólt a fekete szakállas. – Ha bejön,
majd szivesen látjuk…

És kivette zsebéből a töltött revolvert.

– Az nem lehet! – intette őt a rendőr. – Ez gyilkosság.

– Tudom, hogy mi lehet, mi nem, – felelte a fekete szakállas. – Csak a
combjába lövök… Ki kell nyitni az ajtót…

– Az nyissa ki, akinél a fegyver van! – mondta a korcsmáros.

– Hát jól van! – felelte a fekete szakállas.

Elszántan oda ment az ajtóhoz, levette a keresztrudat, fölhuzta a
revolverét, kissé kinyitotta az ajtót, háta mögé rejtette a pisztolyt és
testével elállván az ajtónyilást, halkan kiszólt:

– Hát jöjjön be!…

De senki sem jött be; az ajtó meg se mozdult… Öt perccel később, mikor
kivülről egy reszkető lóvasuti kocsis bedugta a fejét, még mindig
mozdulatlanul álltak ott mind az ajtó előtt, a mellékszobából pedig
Marvel dugta be fejét és siró hangon kérdezősködött:

– Be van zárva minden ajtó?… Mert az a gyilkos körüljárja a házat és
mindenütt szerencsét próbál!… Oly agyafurt és ravasz, hogy még az ördög
eszén is tuljár!

– Huj, az áldóját! – kiáltott föl a korcsmáros ijedten, – hátul
bejöhet!… Vigyázzatok erre az ajtóra…

Mr Marvel ijedten zárta magára a mellékszoba ajtaját, mialatt a
korcsmáros kirohant az udvarra, a konyha felől… Egy perc mulva már ismét
bejött; hosszu konyhakés a kezében.

– Az udvari ajtó nem volt bezárva, – mondta rekedten és halálsápadt
volt.

– Akkor már lehet, hogy a házban is van, – szólt az első kocsis.

– A konyhában nincs, – mondta a korcsmáros. – Ott csak a két asszony
van… Össze-vissza szurkáltam mindenfelé evvel a késsel… S ők is azt
mondják, hogy nem hallották bejönni…

– Bezárta-e legalább az udvari ajtókat is?

– Most már be, – felelte a korcsmáros.

– Csak késő ne legyen! – mondta a fekete szakállas és ismét zsebébe
tette revolverét.

E pillanatban nagyot recscsent az az ajtó, amely mögött mr Marvel
szorongott… aztán hirtelen sarkig kitárult és rögtön aztán mr Marvel oly
éktelenül és kétségbeesetten sivalkodott, mint a malac, mikor ölik…

Valamennyien berohantak a szobába, hogy megszabaditsák… Elsőnek a
korcsmáros ért a küszöbre s megdöbbenve állt meg: látta, hogy mr Marvel
őrülten küzködik, tusakodik valami láthatatlan erővel, mely a konyha
felé hurcolja…

A rendőr gyorsan félrelökte a csaplárost és épen jókor ért oda, hogy
meggátolja mr Marvel megfojtását, akinek arca már kékülni kezdett. A
rendőr megragadta azt a láthatatlan kezet, mely a csavargó nyakát
szorongatta, de a következő pillanatban akkora ökölcsapást kapott az
arcába, hogy megszédülve tántorodott meg. Ám ugyanekkor a második
lóvasuti kocsis megmarkolt valamit, mig mr Marvel vadul vergődött, hogy
kiszabaduljon a láthatatlan vasmarkokból.

– Megvan! – kiáltott föl a kocsis.

Most a pohos korcsmáros is rávetette magát a láthatatlan ellenségre és
sikerült is átfognia a derekát.

– Én is fogom! – kiáltott föl ujjongva.

Mr Marvel, akit a láthatatlan ember elbocsátott, négykézláb mászott a
földön a dulakodó emberek mögé s igyekezett visszamenekülni a szobába,
mert a láthatatlan ember már egészen a konyha küszöbéig hurcolta.

Itt, a küszöbön folyt a vad dulakodás. Most először hallották a
láthatatlan ember hangját, aki fájdalmasan fölorditott, mert a rendőr
rátaposott a lábára… De ugyanekkor ugy dolgozott a két öklével, mint két
cséphadaróval… Az egyik kocsis hörögve jajdult el és kétrét görnyedt az
ütéstől, mit a gyomrára kapott. A rendőr nagyot lökött a láthatatlan
emberen, aki átrántotta magával ellenfeleit is a konyhába… Mr Marvel,
aki csak ezt várta, hirtelen becsapta az ajtót és kulcscsal is bezárta…
A négy ember ugyanekkor azt vette észre, hogy egymással, illetőleg a
levegővel viaskodik.

– Merre mehetett? – kiáltott föl a fekete szakállas lihegve.

– Csak erre! – mondta a rendőr s az udvarba nyiló félig nyilt ajtóra
mutatott.

A fekete szakállas a küszöbre ugrott s mindjárt aztán egy nagy kődarab
süvöltött el a feje mellett s neki ment a konyha-edényeknek.

– Lelövöm a gazembert! – kiáltott föl a fekete szakállas dühösen…

S kirántva pisztolyát először a hajitott kő irányában, majd az udvar
egész szélességében, mint ahogy kaszálni szoktak, kilőtte az öt golyót.

Csönd lett… Mind feszülten hallgatóztak… semmi nesz.

– Öt golyó! – mondta a fekete szakállas. – Bizonyos, hogy valamelyik
eltalálta… Lámpást kell hozni és tapogassuk végig az egész udvart, mig
rá akadunk a testére.




XV. FEJEZET.  Dr Kemp látogatója.

Dr Kemp nyugodtan irogatott tovább dolgozószobájában, mig a lövések zaja
föl nem riasztotta… krakk, krakk, krakk… dördült el egymás után az öt
lövés.

– Halló, mi ez? – hökkent meg dr Kemp hallgatózva, – ki az ördög
lövöldöz ily vadul Burdockban?… Végkép elment az eszük ezeknek a
szamaraknak?

Odament a déli ablakhoz, kinyitotta, rákönyökölt az ablakdeszkára és
kibámult a sötét éjszakába, le a városra, melynek lámpásai, kivilágitott
ablakai apró bogarakként pislogtak.

– Mintha csődületet látnék amott a korcsmánál, – dünnyögött magában és
tovább nézegetett, hallgatózott.

A hold első negyedében volt s csak kevéssel előbb bukott föl a domb
mögül; a csillagok fényesen ragyogtak, s az éjszaka csöndes volt… Dr
Kemp még nézegetett, hallgatózott egy darabig, aztán boszusan becsukta
az ablakot és visszament az iróasztalához.

Körülbelül egy óra hosszat dolgozott, mikor valaki meghuzta az utcai
csengőt… Erre megállt kezében a toll; ő maga pedig figyelt, várta a
késői látogatót. Hallotta, hogy a cseléd lemegy a lépcsőn, kinyitja a
kaput… dr Kemp megvárta, hogy feljön és megjelenti, ki volt itt és mit
akart… De a cseléd csak nem jött…

– Ugyan ki csöngethetett? – tünődött magában dr Kemp.

Tovább akart dolgozni, de nem birt. Valami ideges nyugtalanság hajtotta;
fölkelt, kiment a folyosóra, lecsöngetett a cselédnek s a lépcsőkorláton
áthajolva lekiáltott neki, hogy ki járt itt.

– Talán levelet hoztak? – kérdezte.

– Nem, uram, – felelte a cseléd. – Valami csavargó rántotta meg a
csengőt.

– Ma este nagyon ideges vagyok, – mondta magában dr Kemp.

Visszament a szobájába s ezuttal erős akarattal ült neki a munkának…
Nemsokára lázasan dolgozott is. – A szobában mit se lehetett hallani,
csak a fali óra halk, egyhangu ketyegését, meg a toll gyors percegését a
papiron.

Két óra lehetett éjfél után, mikor dr Kemp fölkelt az iróasztaltól.
Nagyot ásitott, nagyot nyujtózkodott és fáradtan indult a hálószobájába.
Már a kabátját és a mellényét is levetette, mikor egyszerre csak eszébe
jutott, hogy szomjas. Fölvette a gyertyát és bement az ebédlőbe, hogy
majd szódás whiskyt iszik.

Tudományos foglalkozása fölötte kifejlesztette dr Kempben a megfigyelés
képességét; a mint lefelé ment a lépcsőkön, egyszerre csak valami sötét
foltot látott meg a linoleum szőnyegen… kezdetben ügyet se vetett rá; de
aztán, mikor ismét visszafelé ment szobájába, megfordult, letette a
szódát meg a whiskyt s lehajolva megdörzsölte ujjával a foltot… kissé
meglepte, hogy az a folt aludt vér: – legalább ő annak nézte.

Megint fölvette a szódát és a whiskyt s fölfelé mentében azon tünődött,
honnan kerülhetett oda az az aludt vér?… Fölérve azonban, meghökkenve
állt meg; – hálószobája ajtajának a kilincse is véres volt.

Ránézett a kezeire: – mind a kettő tiszta volt. Aztán eszébe jutott az
is, hogy mikor lejött a dolgozószobájából, hálószobájának az ajtaja
nyitva volt, tehát meg se kellett fognia a kilincset… Sőt, mikor lement
a szobájából a szódáért meg a whiskyért, akkor se csukta be az ajtót;
most ellenben be volt csukva és a kilincse véres volt…

Dr Kemp nem szokott megijedni az árnyékától. Szemei véletlenül az ágyra
tévedtek… Látta, hogy a vánkos véres, a takaró pedig félre van hajtva;
az ágy szélén pedig gyürött a lepedő, mintha valaki ült, vagy feküdt
volna rajta… Az előbb mikor bejött, mind ezt nem vette észre, mert
egyenesen az öltözőbe ment és vetkőzni kezdett.

Mind ez ugyan különös volt; de még különösebb volt, hogy ugyanekkor ugy
rémlett neki, mintha valaki halkan a nevén szólitaná:

– Kemp!… Irgalmas Isten!… Kemp!

Dr Kemp meghökkenve, révedező szemekkel bámult a rendetlen ágyra…
Valóban hallotta ezt a halk hangot, vagy csak hallucinál?… Megint
körülnézett, de csak a véres ágyat látta… Majd világosan hallotta, hogy
valaki járkál a szobában a mosdó-szekrény mellett.

Minden ember, bármily müvelt és fölvilágosodott is, többé kevésbbé
babonás természetü. Ez a szorongó babona jött rá most dr Kempre is.
Becsukta az ajtót, előre jött s letette a szódát, meg a whiskyt az
asztalra… S ekkor majd megtántorodott: – közte és a mosdó-szekrény közt
egy vérfoltos, vizbe áztatott kötést, a tulajdon törülköző-kendőjét
pillantotta meg a levegőben!…

Álmélkodva nézte ezt a kötést. Rendesen megkötözött, orvosi sebkötés
volt; – de üres volt, teljesen üres és magától állt, libegett a
levegőben.

Kemp oda ugrott, hogy megfogja, de valaki visszatartotta; ugyanakkor,
egészen mellette ismét megszólalt az előbbi halk hang:

– Kemp!…

– Mi az?! – riadt vissza Kemp s a szája is tátva maradt.

– Maradjon higgadt, Kemp, – felelte a hang; – én láthatatlan ember
vagyok.

Kemp szólni se tudott egy darabig, csak egyre az üres kötést bámulta.
Majd habozva kérdezte:

– Láthatatlan ember?…

– Az; én láthatatlan vagyok.

Az a badar história, amit az nap reggel hallott a láthatatlan emberről,
hirtelen átvillant a dr Kemp agyán… Ugy látszott, hogy nincs nagyon
megijedve, vagy talán csak palástolta a meglepetést.

– Azt hittem, hogy mese az egész, – szólt aztán. – És ez a kötés… az ön
testén van?

– Ott van.

– Oh, ez badarság! – szólt egyszerre Kemp. – Badarság, vagy csalás… De
majd a végére járok…

Hirtelen közelebb lépett és a kötés után kapott. De a kezét láthatatlan
ujjak fogták meg.

Kemp visszahökkent s az arca szine elváltozott.

– Legyen józan, Kemp, az Isten szerelmére!… Nagyon bágyadt vagyok… Ne
bántson!

Dr Kemp ki akarta rántani kezét, de a láthatatlan kéz, melyen a sebkötés
volt, hirtelen átölelte… aztán egy másik kar is átfogta a derekát s
következő pillanatban dr Kemp az ágyon feküdt… Kiáltani akart, de ekkor
a láthatatlan ember hirtelen szájába tömte a vánkos csücskét, őt magával
pedig erősen lenyomva tartotta az ágyon.

Dr Kemp nem mozdulhatott, de az öklei szabadon lévén, irtózatos csapást
mért a levegőbe… s érezte, hogy ökle szilárd testbe ütközik; s ez a
szilárd test olyan volt, mintha emberi test lett volna… sőt Kempnek ugy
tetszett, hogy bordákat is érez.

– Csöndesen, őrült! – csikorgatta fogát a láthatatlan ember.

Kemp még egyre küzködött, de a láthatatlan ember most már egész testével
ráfeküdt és lefogta.

– Megfojtalak, ha nyugodtan nem maradsz! – hörögte a láthatatlan ember
dühösen.

Kemp megijedt és moccanni sem mert, a láthatatlan ember pedig igy
folytatta:

– Ha kiáltani mer, szétzuzom a fejét!… Én láthatatlan vagyok… Ez se nem
badarság, se nem bűvészet. Valóban láthatatlan vagyok… és szükségem van
önre… Nem akarom önt bántani; de ha oly őrülten ficánkol, kénytelen
leszek vele… Hát nem emlékszik rám, Kemp?… Én Griffin vagyok… Griffin,
és tanulótársa voltam önnek az egyetemen!

– Hadd keljek föl, – könyörgött Kemp. – Nyugodt leszek és meg se
mukkanok… Csak hadd gondolkozzam egy kissé.

Fölült és a nyakát tapogatta.

– Én vagyok Griffin, – folytatta a hang. – Griffin, az ön volt
tanulótársa… Én láthatatlanná tettem magamat. Máskülönben épen oly ember
vagyok, mint bárki más… Hiszen ön ismert is!… csak láthatatlan vagyok.

– Griffin? – kérdezte Kemp.

– Az, az: Griffin! – felelte a hang. – Fiatalabb voltam önnél… Szőke,
csaknem albino… hat láb magas, széles vállu fickó… az arcom sápadt volt,
a szemeim vörösek… Én nyertem meg az első dijat a chémiából.

– Zavart vagyok, – mondta Kemp. – Az agyam háborog… Mi köze önnek
Griffinhez?

– Az a Griffin _én_ vagyok.

Kemp álmélkodva nézett körül s nem látván semmit, kételkedve kérdezte:

– Ön… Griffin! Ez szörnyüség!… De mi az ördögnek kellett történnie, hogy
láthatatlan lett?

– Ebben nincs ördöngösség… Bonyolódott, de érthető vegyi folyamat az
egész.

– Szörnyüség! – kiáltott föl Kemp.

– Ugy van, szörnyüség!… De én most megsebesültem… Szenvedek és fáradt
vagyok… Irgalmas Isten!… Oh Kemp, ön férfi!… Legyen hát józan és
higgadt… Adjon valamit ennem és innom s hadd üljek le magam is, az ön
szállásán, az utolsó menedékhelyemen.

Kemp rábámult a sebkötésre, amely fölemelkedett, libegve végigment a
szobán a karosszékig; aztán a karosszék odagördült az ágyhoz, – recseget
és az ülése lesüppedt vagy egy arasznyira.

– Ez több, mint a kisértetek! – mondta Kemp, megdörzsölve szemeit és
ostobán fölkacagott.

– Hála Isten, csakhogy már nyugodtabb! – szólt a láthatatlan ember. –
Jobb is igy.

– Hihetetlen!… Hihetetlen! – dörmögte Kemp és a nyakát tapogatta.

– Adjon whiskit! – szólt a hang. – Azt hiszem, mindjárt meghalok, oly
bágyadt vagyok.

– No, nem mondhatnám! – felelte Kemp, az előbbi dulakodásra gondolva. –
De merre van ön?… Ha fölállok, nem ütöm meg?… Ah, ott van?… Helyes!…
Tessék; itt a whisky… Hová tegyem?

A szék ismét megreccsent és Kemp érezte, hogy valaki huzza ki kezéből a
whiskyt. A doktor vonakodva eresztette el a palackot, mely megállt a
levegőben, aztán szép lassan meghajlott fölött és hallani lehetett
csöndes kotyogását, a mint a láthatatlan ember jót huzott belőle.

– Ez… ez hipnotizmus! – dadogta dr Kemp elképedve. – Ön hipnotizált
engem s elhitette velem, hogy láthatatlan.

– Ostoba beszéd! – felelte a hang s levette szájáról a palackot.

– Ez szörnyüség! – csapta össze Kemp a kezét.

– Ej, dehogy az! Csak hallgassa végig…

– Ma reggel, – kezdte Kemp, – kétségtelen módon bebizonyitottam, hogy…

– Ki törődik avval, hogy mit bizonyitott be, mit nem? – vágott közbe a
hang nyersen. – Éhes vagyok… és fázom is igy, meztelenül, mert az
éjszaka hüvös.

– Akar enni? – kérdezte Kemp.

– Hogyne! – felelte a láthatatlan ember; s a palack magától oda állt az
asztalra. – Van talán házi kabátja?

Kemp meghökkenve csóválta a fejét, oda ment szekrényéhez és elővett egy
vörössel szegett nappali kaftánt.

– Jó lesz ez? – kérdezte.

A láthatatlan ember kikapja kezéből. A kaftán egy darabig szállt,
libegett a levegőben, aztán a két karja egyenesen állt, a ruhadarab
lelógott a földig, szép rendesen begombolódott tetőtől talpig s végre –
illedelmesen leült a székbe.

– Nadrág, harisnya és papucs szintén kellene, – szólt a hang követelően.
– Most pedig enni szeretnék.

– Minden meglesz… De ez a legőrültebb dolog, amit valaha életemben
láttam!

Előszedett mindent, amit a láthatatlan ember kért s aztán lement az
ebédlőbe eleségért. Néhány szelet hideg marhasülttel jött vissza, jókora
darab kenyeret is hozott s mindent letett az asztalra.

– Kés nem is kell! – szólt a vendég… s az egyik darab hus mindjárt föl
is emelkedett s hallani lehetett a láthatatlan fogak rágását.

– Mindig szeretek felöltözni, ha eszem, – folytatta a láthatatlan ember,
– pedig hát ez csak ostoba szokás.

– Azt hiszem, hogy elég jó a hus? – kérdezte Kemp.

– Nekem az, mert éhes vagyok.

– Ez oly furcsa és szokatlan hogy…

– Igaza van. De még furcsább, hogy véletlenül az ön házába tévedtem. Ez
az első szerencse, ami annyi baj után ért! Ámbár… az volt a szándékom,
hogy… De semmi, no!… Most már csak meghálok ebben a házban… Kellemetlen
ugy-e, látni a véremet, hogyan szivárog?… Azért kötöztem be vizes
ruhával. Amint látja, mihelyt megalszik, rögtön látható is lesz a vérem.
Csak az élő test, a müködő szerveket birtam láthatatlanná tenni… ha
meghalnék, azt hiszem, ismét látható lenne egész testem… Tudja-e, hogy
már három óra óta itt vagyok a házában?

– De hogyan cselekedhette ezt? – kérdezte Kemp, szinte magán kivül és
elkeseredve. – Átkozott eset!… Elejétől kezdve oly képtelen és
hihetetlen…

– Sőt ellenkezőleg, – vágott közbe a láthatatlan ember, – nagyon is
érthető és hihető.

Megint fölvette az asztalról a whiskys palackot és nagyot huzott belőle,
mialatt Kemp szájtátva bámult az üres kaftánra, mely ily mohón
evett-ivott.

– Mi volt az a lövöldözés? – kérdezte aztán. – Ki kezdte?… És miért
lövöldözött?

– Egy hitvány gazember… akit szövetségesemmé tettem… hogy akasztanák föl
a bitangot! – szólt a láthatatlan ember. – El akarta lopni a pénzemet…
Sőt el is lopta!… És megszökött vele.

– Ő is láthatatlan?

– Nem.

– Várjon csak… Nincs több enni valója?… Szeretnék jól lakni, mielőtt a
dologhoz fogok… Szinte beteg vagyok az éhségtől; ön meg azt kivánja,
hogy meséljek!…

Kemp fölkel és azt kérdezte:

– Hát nem ön lövöldözött?

– Persze, hogy nem én!… Valami őrült gazember, akit soha életemben se
láttam, találomra lövöldözött rám… Hanem megtáncoltattam őket az
bizonyos!… Erre aztán mind rám rohantak… Átkozott kutyák!… Hallja-e,
Kemp, mondtam már, hogy éhes vagyok!

– Mindjárt megnézem, van-e még valami odalent, – felelte Kemp. – De
félek, hogy nem igen sok lesz.

A láthatatlan ember, miután jóllakott, – és pedig három ember helyett
evett, – szivart kért. Mohón leharapta a végét, még mielőtt Kemp kést
adhatott volna neki, s aztán nagyot káromkodott, mert a külső
dohánylevél levált róla.

Különös volt látni, amint szivta a szivart: – a szája, torka, orra és
tüdeje csupa gomolygó füst volt; de ennél egyebet nem lehetett látni.

– Nagyszerü Isten áldása ez a szivarzás! – mondta a láthatatlan ember, s
csak ugy okádta a füstöt. – Igazán szerencsés vagyok, hogy önre
bukkantam, Kemp. Ön segiteni fog rajtam… segitségemre lesz mindenben…
Lám, hogy épen most találtam meg önt! A legutolsó percben, amikor már
majdnem megőrültem!… Micsoda dolgokon mentem keresztül!… De sebaj! Most
már, ketten együtt, oly dolgokat müvelhetünk, hogy…

Elhallgatott, fogta a whiskyt meg a szódát, megtöltötte a poharat és
jóizüen ivott. Kemp is fölkelt, keresett egy másik poharat, és szintén
tele töltötte.

– Őrült eset, – mondta a fejét csóválva: – de azt hiszem, hogy azért
ihatom.

– Ön nem sokat változott, Kemp, e tiz-tizenkét év alatt, – szólt a
láthatatlan ember. – De nem csoda… Nyugodtan, rendszeresen élt… Én
ellenben… Nos, hát együtt dolgozunk?

– De hogyan cselekedte mindezt? – kérdezte Kemp. – S hogy lett ilyen…
ilyen… láthatatlan?

– Hadd szivarozzam egy kicsit nyugodtan az Isten szerelmére! – csattant
föl a láthatatlan ember, – aztán majd ugyis mindent elmondok önnek.

De azon az éjszakán még se mondta el a történetét. A válla, hol a sebet
kapta, kegyetlenül sajogni kezdett, majd a láz gyötörte, össze-vissza
beszélt mindenről, – hogyan rohant le a dombról, hogyan dulakodott a
korcsmában… majd meg ismét másról fecsegett, előhozta Marvelt, akit
szidott, átkozott,… egyre gyorsabban, hevesebben szivta szivarját, a
hangja pedig rekedtebb, fulladozóbb lett.

Kemp nagyon odafigyelt, hogy megértse amit vendége beszél, de nagyon
keveset tudott kivenni belőle.

– Félt tőlem, a hitvány, félt tőlem, – ismételte a láthatatlan ember
többször. – És mindig meg akart szökni… folyton ezen járt az esze. Óh,
mily őrült is voltam!

– A bitang! – szólt közbe Kemp.

– Dühös voltam, hogy meg akart lopni… Szerettem volna megölni…

– S hol vette a pénzt? – kérdezte Kemp hirtelen.

A láthatatlan ember elhallgatott, mintha meghökkent volna. Majd kis
vártatva igy felelt:

– Ma már fáradt vagyok… majd máskor mondom el.

Hirtelen följajdult, mintha nagyon fájna a sebe, s aztán előre hajlott,
egész közel Kemphez.

– Kemp, – szólt csaknem suttogva, – már közel három napja, hogy nem
aludtam. Csak néha-néha szundikáltam egy-egy órát… Most már nagyon álmos
vagyok és aludni akarok.

– Hát aludjék az én szobámban… Átengedem a szobámat.

– De hogy alhassam?… Ha alszom, az a gazember megszökik… Oh, jaj!… De
mit törődöm vele?!

– Nagyon fáj a sebe? – kérdezte Kemp.

– Fáj, de nem veszedelmes… Csak fölhorzsolta a bőrt… Irgalmas Isten,
mily álmos vagyok!

– Nos hát miért nem alszik?

A láthatatlan ember hallgatott… mintha merően nézte volna Kempet… Majd
lassan, vontatva mondta:

– Mert nem szeretném, ha álmomban elfognának.

Kemp összerezzent.

– Mily őrült vagyok! – kiáltott föl a láthatatlan ember dühösen, és
nagyot ütött öklével az asztalra. – Most magam sugalmaztam ezt a
gondolatot önnek!




XVI. FEJEZET.  A láthatatlan ember alszik.

Bár meg volt sebesülve, s a fáradtságtól, kimerüléstől alig állt a
lábán, a láthatatlan ember még se érte be Kemp becsületszavával, aki
égre-földre esküdözött, hogy nem fogja elárulni őt.

– Tartsa meg a becsületszavát! – mondta mogorván.

És elkezdte vizsgálni a szobát, hogy van-e belőle menekvés, ha esetleg
rátörnék az ajtót. Kinyitotta az ablak fatábláit és kinézett. Az ablakok
a dombos rétre nyiltak, elég alacsonyak voltak, hogy veszedelem nélkül
leugorhatott a földre, s a ház körül nem volt kerités. Erre tehát
bármikor megszökhetett.

Most szemügyre vette az ajtókat; mindben bent volt a kulcs és
valamennyit bezárhatta belülről. Ez jó volt; – ha esetleg zajt ütnek,
mielőtt betörhetnék az ajtót, kiugorhatik az ablakon.

– Ez már jól van, – mondta elégedetten Kempnek.

Visszament a hálószobába, leült a karosszékbe és nagyot ásitva
folytatta:

– Sajnálom, hogy ma éjszaka már nem mondhatok el mindent, ami velem
történt. De nagyon fáradt és álmos vagyok… Ne vágjon közbe, kérem… Ez a
csoda az én találmányom. Nem akartam elárulni senkinek, de a szükség
rávitt, hogy társat keressek. Az első, akit találtam, megcsalt,
rászedett, elárult. De ön… Ah, mily nagyszerü dolgokat fogunk müvelni
együtt!… Hanem hagyjuk ezt holnapra. Most pedig jó éjszakát, Kemp, mert
én mindjárt leesem a lábamról.

Kemp a szoba közepén állt és álmélkodva nézte a fejetlen kaftánt, mely
lassan fölemelkedett, mialatt beszélt, s most szintén egyenesen állt
előtte.

– Azt hiszem, ideje lesz, hogy menjek, – szólt dadogva. – Ez a dolog
szörnyü… hihetetlen. Ha még egy, vagy két ily eset történnék velem, azt
hiszem, beleőrülnék… És mégis valóság!… van még szüksége valamire?

– Nyugalomra, Kemp! – felelte a láthatatlan ember.

– Akkor hát jó éjszakát! – szólt a doktor, s megrázta a láthatatlan
kezet, mely az övét kereste.

Mialatt féloldalt az ajtó felé ment, a kaftán utána sietett és
megállitotta.

– Értsen meg jól! – rivalt rá fenyegetően. – Nehogy eszébe jusson valami
ostobaság!… Ha elárul, vagy kisérletet tesz rá, hogy elfogasson…
Vigyázzon!…

Kemp kissé elsápadt és meghökkenve felelte:

– Azt hiszem, szavamat adtam önnek…

Mikor kiment az ajtón, a láthatatlan ember rögtön bezárta a szobát.
Amint álmélkodva, révedezve állt ott a folyosón, hallotta, hogy az
öltöző és a társalgó szoba ajtaját is bezárják belülről; a láthatatlan
ember teljesen elszigetelte magát.

Kemp megdörzsölte a homlokát és tünődve gondolkozott.

– Nem álom ez?… Megőrült a világ?… Vagy én lettem őrült?…

Fölkacagott, és megpróbálta kinyitni a bezárt ajtót, de a kilincs nem
engedett.

– Ez képtelen ostobaság… ha csakugyan az… kizárt a tulajdon
hálószobámból! – mondta halkan.

Végigment a folyosón, a lépcsőig; ott megállt, visszafordult és ismét
fejcsóválva nézte a bezárt ajtót.

– Nem álmodom, nem! – dörmögte félhangosan, és megtapogatta nyakát, mely
fájt egy kissé a láthatatlan ember kezeinek szoritásától.

– Nem álmodom, nem! – ismételte csüggedten és lassan lement a lépcsőkön.

– De hogy lehet ez?…

Az ebédlőben meggyujtotta a lámpást, szivart vett elő, rágyujtott és
szivarozva járt föl s alá a szobában. Közben ki-kitört belőle az
egymással küzködő gondolatok kiáltó szava.

– Láthatatlan! – szólt hirtelen megállva s nagyot dobbantott a lábával.

– Hát van-e élő lény, amely láthatatlan?… A tengerben, minden esetre
van… Ezer, százezer millió is!… A naupliusok és tornariák, egynéhány
kocsonyás testü puhány, a lárvák, egész csomó apró állat?… Sőt a
tengerben több a láthatatlan élő lény, mint a látható!… Hogy ez sohsem
jutott eszembe azelőtt!…

Megállt, gondolkozott, majd a fejét rázta!

– A tengerben, lehet!… De a levegőben?… a levegőben!… Soha!… Szó sincs
róla!…

Megint megállt és tünődött:

… És miért ne lehetne?… Ha lehet a vizben, lehet a levegőben is!…

Hirtelen dühösen dobbantott a lábával:

… Megőrülök!… Ez lehetetlen!… Ha a legfinomabb üvegből lenne, még akkor
is látható volna!…

Egyre jobban belemerült az észvesztő töprenkedésbe… Három szivart szitt
el egymásután szótlanul s a fehér hamu mind ott hevert a szőnyegen, ahol
leverte járkáltában… Ekkor egyszerre fölkiáltott és bement a rendelő
szobájába.

A szoba kicsiny volt s tulajdonképen semmi szükség se volt rá, mert Kemp
nem igen fogadott betegeket; elég jó módu volt, hogy ne kellesen a
gyógyitással fáradoznia.

Egyenesen az asztalhoz sietett, melyen még fölbontatlanul hevertek az
aznapi ujságok. Hirtelen fölkapta az elsőt s alighogy belenézett, rögtön
megtalálta az „_Ipingi furcsa eseményt_“, melyet a port-stowei matróz
oly részletesen magyarázgatott mr Marvelnek.

Kemp gyorsan átfutotta a hirt és meghökkenve kiáltott föl:

… Hát csakugyan?!… Be volt kötözve… Egy falatnyi se látszott sem az
arcából, sem a kezéből… Senki se tudta, kicsoda, honnan jött… Azt
hitték, baleset érte… Kerülte az embereket…

Az ujság kiesett Kemp kezéből.

– Tehát mégis igaz?!…

Hirtelen megpillantotta a _Sz. James Gazette_-et, mely szintén az
asztalon hevert. Fölkapta és lázasan olvasni kezdte.

De alig pillantott bele, álmélkodva hökkent vissza. Három oldalon
tárgyalták az esetet s a cikk élén feltünő nagy betükkel meredt feléje
az a szenzációs cim:

„_Egy egész falu megőrült Sussexben_“…

– Irgalmas Isten! – jajdult föl Kemp.

És mohón olvasta el másodszor is ugyanazt, amit az imént olvasott a
helyiérdekü lapban. A komoly londoni ujság szóról-szóra lenyomatta a
vidéki lap szenzációs közleményét és Kemp ujra elolvasta a nevezetes
esemény alcimeit:

… Elmenekült… Aki elébe került az uton, fellökte, megöklözte… Jaffers
pandurt félholtra verte, fojtogatta… Mr Huxter még mindig oda van… Nem
tudja elmondani, hogy mit látott… A tiszteletesről minden ruhát
lehuzott… A nők félig megőrültek ijedtükben… Beverte az ablakokat…
Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa… De a nyomdafestéket minden
esetre megérdemli…

Az ujság kihullott Kemp kezéből, aki révedezve bámult maga elé a
semmibe.

– Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa…

Fölvette a lapot s nagyon figyelmesen még egyszer elolvasta.

– De hát az a csavargó?… Hogy került a dologba az a csavargó is?… És
miért kergette, üldözte?… Nekem azt mondta, hogy szerette volna megölni…

Megborzadva ült le a karosszékbe és remegő kezeivel végigsimitotta
veritéktől gyöngyöző homlokát.

– Nem _csak_ láthatatlan, – suttogta rekedten. – hanem őrült is!…
Gyilkos!…

És mikor a hajnali szürkület világossága beszürődött az ablakon. Kemp
még mindig föl s alá járkált az ebédlőben, egyre szivarozva és iparkodva
megérteni, fölfogni a hihetetlen eseményt.

Sokkal izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. Az inas, meg a
szobalány, mikor álmosan lejöttek takaritani, ott találták őt föl s alá
járkálva az ebédlőben s azt hitték, hogy reggelig dolgozott. Nem igen
ütköztek meg a dolgon, mert ilyesmi már többször megesett vele.

Kemp azt a szokatlan, de világos utasitást adta nekik, hogy két
személyre teritsenek a villásreggelihez a dolgozószobában s aztán ne
háborgassák őt egész nap. Ő maga pedig tovább járkált föl s alá az
ebédlőben mindaddig, amig megjöttek a reggeli ujságok.

Ezekből sem okosodott ki, bár igen sok volt bennük a láthatatlan
emberről. A tegnapi események megerősitéseül szegrül-végre le volt irva
a Burdockban történt eset, amelyből Kemp megtudta, mi történt a
csapszékben, mi volt az oka az öt lövésnek; megtudta azt is, hogy a
csavargót, akit a láthatatlan ember hajszolt, Marvelnek hivják.

– Huszonnégy óráig voltam a rabszolgája, – vallotta mr Marvel a
rendőrbiztos előtt.

Az ipingi eset néhány apróbb részlettel megbővült: megirták például azt
is, hogy a láthatatlan ember elszakgatta a telegráfdrótokat…

De arról, hogy micsoda viszony volt közte és a csavargó közt, semmit sem
irtak a lapok, – mert mr Marvel egy szót se szólt a könyvekről és a
pénzről, melynek ellopásával a láthatatlan ember joggal vádolhatta őt.
Ám az bizonyos volt, hogy az eset _nem volt kacsa_; ma már az ujságok is
oly határozottan irtak róla, mint kétségtelenül megtörtént dologról s
egész sereg reporter járt utána, hogy apróra földeritse a titokzatos
eset minden részletét.

Kemp az utolsó betüig elolvasott mindent s aztán elszalasztotta a
szobalányt, hogy vegyen meg minden reggeli ujságot, amit csak kaphat.
Aztán, mikor megjöttek, ezeket is mind elolvasta.

– Láthatatlan! – mondta magában. – Olyan, mint a mese… és ez a mese
rögeszméje lett sok ezer embernek… Meg nekem is!… Ah, irgalmas Isten!…
Micsoda szörnyü, rettenetes hatalma van ennek a nyomorultnak!… Mennyi
gazságot követhet el büntetlenül!… És most odafönt van a szobámban!… S
most oly szabad, mint a madár!… Oh csak tudnám, hogy mit tegyek?…

– Szószegés lenne-e… megsértése lenne-e az adott becsületszónak, ha?…
Nem!

Fölugrott, oda sietett a kis asztalhoz, amelyen a receptjeit szokta irni
és levelet kezdett irni… Még félig se volt vele készen, mikor izgatottan
összetépte és másikba kezdett… Ezt végig megirta, gondosan elolvasta,
boritékba tette és elkezdte irni a cimet:

„_Colonel Adye_“

„_Port Burdock_“.

A láthatatlan ember épen most ébredhetett föl s alighanem nagyon rossz
kedve volt, mert Kemp, aki hirtelen fölugrott s a lélekzetét
visszafojtva figyelt, hallotta hogy két szék nagy robajjal földül s
aztán valami edény csörömpölve törik darabokra: a mosdó-szekrény vizes
kancsója volt.




XVII. FEJEZET.  A láthatatlan ember theoriája.

Kemp ijedten szaladt föl az emeletre és hevesen kopogott.

– Mi történt? – kérdezte, mikor a láthatatlan ember beeresztette.

– Semmi.

– Semmi?… Hát az a zaj?… a csörömpölés?…

– Dühös voltam, – felelte a láthatatlan ember. – Elfelejtkeztem a
sebesült karomról; pedig irtózatosan fáj.

– Ugy látszik, ön nagyon indulatos természetü?

– Bizony az vagyok.

Kemp odament a mosdóhoz s kezdte fölszedegetni az eltört üvegkancsó
cserepeit.

– Minden kiderült önről, mondta e közben. – Az ujságok részletesen
megirtak mindent, ami Ipingben és a dombon történt… itt, Burdockban… meg
a csapszékben is, a domb aljában. A társadalom már tudja, hogy van egy
láthatatlan tagja is. De azt senki se tudja, hogy ön itt van…

A láthatatlan ember nagyot káromkodott.

– Most már kipattant a titok, – folytatta Kemp. – Fájdalom, ezen nem
segithetünk. De mindegy. Ámbár nem ismerem az ön terveit, mégis kész
vagyok rá, hogy mindenben segitségére leszek.

A láthatatlan ember leült az ágyra.

– A villásreggeli már vár bennünket, – szólt Kemp s iparkodott oly
elfogulatlanul beszélni, ahogy csak tőle telt s nagyon megörült, mikor
látta, hogy vendége mindjárt fölkelt e hivásra.

Kemp ment elől s a hátulsó lépcsőn vezette föl vendégét a
dolgozószobába.

– Mielőtt bármihez foghatnánk, – mondta Kemp, – valamivel többet kell
tudnom az ön láthatatlanságáról.

Leült, idegesen nézett az ablak elé, majd hirtelen Griffinre bámult, aki
az asztalnál ült és épen láthatatlan száját törülte meg a szalvétában,
mely csodás módon libegni látszott a levegőben.

– A dolog nagyon egyszerü és hihető, – felelte Griffin, letéve az
asztalkendőt.

– Önnek talán igen, – szólt Kemp kacagva, – de nekem?…

– Nos, igaza van!… Mert az első pillanatban nekem magamnak is csodás,
hihetetlen volt a dolog. De most már!… Oh, nagy, hatalmas, félelmetes
dolgokat müvelhetünk együtt… Tehát: először Chesilstoweban jöttem rá.

– Chesilstoweban?

– Ott, Londonból oda mentem. Tudja, hogy voltaképen orvosnak készültem,
de aztán ott hagytam ezt a pályát és a chemiára, fizikára adtam
magamat?… Nem tudta?… Nos, igen: hát igy volt… A »_fény_« megbabonázott.

– A _fény_?

– Az… A _fény_ fizikája, törvényei… Az optikai csalódások!… Az egész,
amit róla tudunk, gyerekség, egyszerü, könnyü theoria, csakhogy sok
benne a hézag… Én tehát, huszonkét éves koromban, tele igazi
lelkesedéssel, azt mondtam magamban: – „Ez a probléma oly fontos, hogy
megérdemel egy egész emberéletet. Én hát neki szentelem az enyémet“. –
Hisz ön is tudja, mily bohó az ember, mig fiatal!

– Akkor is, később is! – felelte Kemp sóhajtva.

– Mint hogyha a tudomány kielégithetné az embert bármily tekintetben is!

– Igaza van! – sóhajtott Kemp ismét.

– Tehát hozzá fogtam a munkához – folytatta Griffin, – és dolgoztam,
mint egy rabszolga. És alig fáradtam, dolgoztam félesztendeig, egyszerre
csak hirtelen rájöttem valamire, ami az első pillanatban megdöbbentett,
elvakitott… Megtaláltam a fénytörésnek egy sajátságos törvényét: a négy
dimenzióban mozgó fénysugár geométriai formuláját… Oh, abban a három
könyvben, amit az a gazember csavargó ellopott tőlem, több ilyen világra
szóló fölfedezés van: csupa csodák, hihetetlen dolgok!… Ez a fölfedezés
volt a vezető eszme, a világosság sugara… Egyszerü törvény, amelyet
azonban fejleszteni, alkalmazni lehetett a gyakorlatban s amely szerint
– kivéve bizonyos szineket – bármely testnek fénytörési indexét
csökkenteni lehet egész addig, amig azonos lesz a levegő fénytörési
indexével.

– Ez nagyszerü! – kiáltott föl Kemp. – De még most sem értem, hogy…
Bizonyos, hogy a törvény segitségével, ha a gyakorlatban is beválik,
láthatatlanná tehet például egy drágakövet s ellophatja anélkül, hogy
látnák… De mi ez ahoz képest, hogy az _emberi testet_ láthatatlanná
tegye?

– Persze a különbség óriási, – felelte Griffin. – De ne feledje, hogy a
láthatóság voltaképen attól függ, hogy a testek miként hatnak a fényre.
Vagy, ha jobban tetszik, forditsunk egyet a dolgon s magyarázzuk azokkal
az ismert törvényekkel, melyeket minden iskolás fiu tud.

– Még most sem értem, – csóválta Kemp a fejét.

– Mindjárt megérti. Tudjuk, hogy a testek vagy elnyelik, vagy megtörik,
vagy visszaverik a rájuk eső fényt s e tulajdonságaik miatt láthatók.
Amely test se el nem nyeli, se meg nem töri, se vissza nem veri a fényt,
– nem is látható. Ezt a vörös könyvtáblát például azért látja ön, mert a
szine elnyeli a fény egy részét, más részét pedig: – mint a vörös
sugarakat – visszaveri. Ha semmit se nyelne el a fényből, hanem mind
visszaverné, akkor ragyogó fehér szinü lenne… Például: ezüst!… Ha
gyémántból lenne, csak nagyon kevés fényt nyelne el, még kevesebbet
verne vissza, hanem megtörné itt-ott s evvel szinte vakitóan átlátszó
fényben tündöklenék… Azt mondhatnók, hogy a gyémánt a fény csontváza… Az
üveg, például, nem oly vakitó s kevésbbé is látható: mert a fénytörés és
visszasugárzás csekélyebb rajta…

Kemp álmélkodva hallgatta Griffin szavait.

– Mi lesz ebből?… hisz ezt mindenki tudja!… Csak nem akarja Griffin lóvá
tenni őt?…

Griffin neki melegedve folytatta:

– Következik ebből, hogy például a nagyon vékony, közönséges üvegből
készült kocka, illetőleg üres doboz, a félhomályban nem is látható, mert
alig nyel el valamelyes fényt s még sokkal kevesebbet tör meg vagy ver
vissza. S ha például a közönséges üveget vizbe vagy még sürübb
folyadékba teszi, majdnem láthatatlanná lesz, mert a fénysugár, mikor a
vizből átmegy az üvegbe, csak alig törik meg, vagy verődik vissza. Az
üveg ugyanazon törvény folytán lesz láthatatlan, amely törvény folytán a
hidrogén se látható a levegőben.

– Ugy van! – hagyta helyben Kemp, – ez világos. Annyira világos, hogy ma
már minden iskolás gyerek tudja.

– Van még egyéb is, amit minden iskolás gyerek tud, – folytatta a
láthatatlan ember. – Ha összetörjük az üveget, Kemp, ha porrá törjük,
sokkal láthatóbb lesz… a levegőn fehér por lesz belőle, ugy-e? Még pedig
azért, mert a porrá törés következtében megsokasodnak élei, lapjai,
szóval az a felület, mely a fényt megtöri vagy visszaverheti. Az
üveglapnak csak két felülete van: ha pedig porrá törjük, több ezer s
ezek mindegyike elnyel, visszaver, vagy megtör valamit a ráeső fényből…

– Ez is igaz, – hagyta helyben Kemp.

– Ámde ha ezt a fehér, porrá tört üveget vizbe teszszük, legott eltünik…
láthatatlan lesz! Mert a porrátört üvegnek és a viznek fénytörési indexe
majdnem ugyanaz és a fény csak kevéssé törik meg, midőn egyik anyagból a
másikba megy át.

– Természetes! – kiáltott fel Kemp érdeklődve.

– Ha _ez_ természetes, – folytatta Griffin, – akkor természetes az is,
hogy minden test láthatatlan lesz, mihelyt oly anyagba, környezetbe
helyezzük, amelynek fénytörési indexe azonos az övével. Tehát, például,
a porrá tört üveg a levegőben is láthatatlan lenne, ha fénytörési
indexét valami módon egyenlővé tennők a levegő fénytörési indexével…
Igaz-e, Kemp?

– Igaz, igaz… Csakhogy az emberi test _nem_ porrá tört üveg!

– Persze, hogy nem az, – felelte Griffin – _mert még sokkal áttetszőbb_!

– Ostobaság!

– Micsoda?… S ezt ön mondja… orvos létére?… Csodálatos, hogy felejt az
ember! Tiz év alatt igy elfeledte, amit a fizikában tanult?… Jussanak
csak eszébe mindazok a testek, amelyek áttetszők, bár nem látszanak
annak… Például a papiros: csupa áttetsző rostokból készül s csak azért
fehér és nem áttetsző, mert rostjai közé levegő szorult: de ha e rostok
közeit kitöltjük – teszem azt, olajjal – ugy, hogy a fénytörés és a
fényvisszaverődés csökken, mindjárt oly áttetsző lesz a papiros, mint az
üveg… De nem csak a papiros lesz ilyen, hanem a gyolcs, a gyapot, a
posztó, a fa, a _csont_, Kemp, a _hus_, Kemp, a _haj_, Kemp, a _körmök_,
Kemp, az _idegek_, Kemp: szóval _az egész emberi test_, Kemp… Kivéve a
vér vörös szinét és a haj, a szőrök festékanyagát… Mert az emberi test
legnagyobb része, az eleven ember rostjai általában ép oly áttetszők, –
vagy ha jobban tetszik: átlátszók, – mint a viz.

– Persze, persze! – kiáltott föl Kemp izgatottan. – Hisz épen az éjjel
gondolkoztam ezen… s eszembe jutottak a lárvák, a kocsonyás-testü
puhányok, a naupliusok meg a tornariák…

– Na lássa!… S én tudtam mind ezt már Londonban; de nem árultam el
titkomat senkinek… Hobbema, a tanárom, – hisz ön is ismerte, mily
becstelen irodalmi kalóz volt! – folyton lesett, vizsgált mindnyájunkat,
hogy meglopja fölfedezéseinket, ha kisérletezés közben rájönnénk
valamire… Vigyáznom kellett hát, hogy észre ne vegyen semmit s ezért
csak lassan, titokban dolgozhattam… De nem törődtem vele; ugy is azt
akartam, hogy ne tudjon senki a dolgomról, még csak egészen tökéletes
nem lesz; akkor egyszerre, hirtelen állok elő vele s egy csapásra
világhirü ember leszek.

– Hihetetlen! – dörmögte Kemp elhülve.

– Hihetetlen, de mégis igaz? – felelte Griffin. – És a véletlen
szerencse, mely annyi nagy fölfedezésnek főmestere volt, nekem is
segitségemre jött…

– És mi volt az?

– Ah, hogy mi volt az?… Hát ez: Ön tudja, hogy a vér vörös szinét a
benne uszkáló testecskék okozzák… Nos, ezeket a testecskéket át lehet
változtatni fehérré, anélkül, hogy ez bármi módon ártana
szervezetünknek, vagy gátolná, csökkentené a vörös vértestecskék
élettani funkcióját.

Kemp hihetetlenül meglepetve kiáltott föl, mialatt a láthatatlan ember
fölkelt s izgatottan járkálva folytatta.

– Értem a csodálkozását. Jól emlékszem arra a nevezetes éjszakára… késő
éjszaka volt, mert rendesen olyankor dolgoztam, mikor tudtam, hogy senki
se zavarhat; s egyszerre csak átvillant agyamon a bóditó gondolat…
Egyedül voltam a tágas laboratoriumban s csak a gázlángok halk sercegése
hallatszott a csöndes éjszakában… „Láthatatlanná tehetnék akármily
állatot: egész testét, kivéve a hajában, szakállában levő festékanyagot…
Magam is láthatatlan lehetnék“… És hirtelen görcsösen összerándultam
örömömben; hisz albino voltam, csuf arcu, idétlen fiatalember, akitől
még tanulótársaim is önkénytelenül borzadtak… Rettenetes dolog volt ez!…
Oda támolyogtam az ablakhoz és kibámultam a csillagos éjszakába…
„Láthatatlan lehetnék!“… mondogattam magamban gépiesen…

Kemp szinte rémülten bámult rá Griffinre, aki sóhajtott és álmodozva
folytatta:

– Azt gondoltam, hogyha megtehetném ezt, valósággal fölébe kerekedhetném
felebarátaimnak… Szemeim látták, elmém megsejtette a roppant előnyt, mit
a láthatatlanság adománya biztosithatna… A rejtélyességgel járó
borzalom, a korlátlan szabadság, a roppant hatalom… Gondolkozzék csak
rajta!… És én a csuf külsejü albino, a nyomorral küzködő szerencsétlen
tanárjelölt lehetnék _ilyen_; hirtelen, máról holnapra!… Feleljen
őszintén, Kemp, feleljen őszintén… Nem tántorodott volna meg-e ön is?…

Elhallgatott; de midőn Kemp nem felelt, kissé idegesen folytatta:

– Bizonyára mindenki rávetette volna magát erre a fölfedezésre… Épen
ugy, mint én… Három álló esztendeig dolgoztam rajta irtózatos, egetvivó
erőfeszitéssel… S valahányszor fölkusztam egy-egy szédületes meredekre,
megint egy másikat pillantottam meg, amely még magasabb, még
szédületesebb lett… A sok részlet, a sok figyelmen kivül hagyott
apróság!… És a csüggedés, a kétségbeesés!… És ráadásul Hobbema, aki
folyton lesett, kémlelt és egyre kiváncsian zaklatott, hogy mikor teszem
már közé rejtélyes kutatásaim eredményeit… Oh, Kemp, bizony-bizony
mondom, hogy irtózatos küzdelem volt!

– És mi lett a vége?

– A vége?… A vége az lett, hogy három esztendei képtelen erőfeszités
után rájöttem, hogy a titkomat nem valósithatom meg… Lehetetlen volt, –
lehetetlen!

– Hogy, hogy? – kiáltott föl Kemp elbámulva.

– Nem volt pénzem! – felelte a láthatatlan ember s az ablakhoz menve,
kinézett a csöndes, verőfényes vidékre.

Majd hirtelen megfordult és rekedten mondta:

– Aztán… aztán… megloptam apámat…

Kemp hevesen fölkiáltott és fölugrott; Griffin pedig halkan, szinte
suttogva tette hozzá:

– A pénz nem az övé volt… s midőn nem tudott beszámolni a más pénzéről –
agyonlőtte magát.




XVIII. FEJEZET.  A portland-utcai házban.

Kemp megdermedve állott egy pillanatig és lélektelenül nézett arra a
fejetlen alakra, amely háttal feléje kinézett az ablakon. Majd, mintha
eszébe jutott volna valami, gyorsan odaszaladt hozzá, karon fogta és
elvezette az ablaktól.

– Ön fáradt, – mondta neki, – üljön le ide a karosszékembe. Én majd
sétálgatok, mialatt ön mindent elmond nekem.

Ugy ültette Griffint, hogy ne láthasson ki az ablakon, ő maga pedig
folyton ott járt-kelt és mozgott a láthatatlan ember és az ablak között.

Griffin hallgatott egy darabig, majd hirtelen tovább folytatta:

– Mikor ez történt, én már nem voltam Chesilstoweban. A mult évi
decemberben történt. Szobát fogadtam Londonban; nagy, butorozatlan
szobát a portland-utca egyik ócska házában… Megvettem apám pénzén
mindent, amire csak szükségem volt a munkához és hihetetlen szorgalommal
dolgoztam. Minden nap közelebb vitt egy lépéssel a célomhoz; ugy
tetszett, hogy sürü ködből jövök kifelé, egyre közelebb a világossághoz,
a naphoz… Ekkor történt apámmal az a szerencsétlenség. Emlékszem
temetésére. Egész valómat ugy betöltötte a munkám, hogy nem is tudtam
egyébre gondolni; még csak a kis ujjamat se mozditottam meg, hogy
tisztára mossam apám becsületét… Emlékszem a temetésre: olcsó, szegényes
temetés volt… rossz fakoporsó, egyetlen egy pap; ez is régi barátja, aki
csupa szivességből bucsuztatta el a megboldogultat…

… Emlékszem, hogy egy csöppet sem sajnáltam apámat, amint lassan
hazafelé ballagtam a ködös téli napon… áldozata lett beteges
érzékenységének; többre becsülte a más pénzét, mint a tulajdon életét…
Gyönge volt: elbukott…

… Fölmentem a lakásába. Szomoru, elhagyatott, rendetlen volt… Itt éltem
gyermekéveimet… Egy pillanatra, mint valami büvös vizióban, ujra láttam
magamat, mint boldog gondtalan, ártatlan fiucskát… A szivem fájni,
sajogni kezdett… Aztán láttam azt a lányt, aki tiz esztendővel ezelőtt
először hallotta tőlem a szerelmem hazug szavait… Ennek az emléke is
fájt, sajgott… De csak egy percig; aztán kitéptem szivemből mindent, a
multat összes emlékeivel, minden hiábavaló érzéseivel és mentem haza a
szobámba, dolgozni…

… Ah, mily más volt ott minden!… Elememben voltam; müszereim, gépeim
közt, amelyek évek óta egyetlen barátaim, vigasztalóim, segitő társaim
voltak!… Ez volt az én életem: ez volt a jövő, amely minden szépet és
jót igért… még pedig rövid időre, mert minden készen volt immár s csak
az utolsó kisérletet kellett megtennem…

… Előbb-utóbb elmondom önnek, Kemp, az egész bonyolult kisérletet. Most
nem akarok részletesen foglalkozni vele. Legnagyobb részében ugy is
pontosan és tüzetesen leirtam abban a három könyvben, amit az a csavargó
elrabolt tőlem… Oh Kemp! vissza kell szereznünk azt a három könyvet: még
ha az életébe kerül is annak a gazembernek!… De hagyjuk ezt most!

… Tehát: meg kell találnom a módot, hogy oly réteggel veszem körül a
testemet, amelynek fénytörési indexe ugyanaz legyen, mint a levegőé…
Erről majd később részletesebb magyarázatot adok önnek; egyelőre elég
annyi, hogy ezt a kisérletet először egy darab posztón végeztem el…

… Volt két dinamo-gépem e célra s e két kis gépet gázzal hajtottam. A
módját is elmondom később: ne higyje azonban, hogy a hires
Röntgen-sugarakkal dolgoztam!… Szó sincs róla!… Tehát: a kisérlet
fényesen sikerült; a posztó lassan-lassan halványodni kezdett, majd
áttetsző lett, mint a köd, a füst… s végre elenyészett, eltünt… nem
láttam többé!…

… Ha nem magam csináltam volna, sohse hittem volna el, Kemp!… Nem láttam
semmit: de ha odanyultam, megfoghattam a kezemmel – s ugyanaz a vastag,
erős posztó volt!… Megrezzenve ejtettem le a földre… s aztán alig tudtam
megtalálni!

… Most egy másik, még különösebb kisérlet következett. Nyávogást
hallottam az ablakom alatt; kinéztem s láttam, hogy a tüzfalhoz épitett
félszer tetején, elgémberedett macska didereg… Hirtelen átvillant
agyamon a gondolat: – „Itt a kedvező alkalom a legfontosabb kisérletre!“
– Odamentem az ablakhoz, kinyitottam és gyöngéden, szeliden becsaltam a
macskát a szobába…

… Az állat beugrott és duruzsolva dörgölődzött a térdemhez… Félig éhen
halt már; én odaadtam neki a tejet, amit reggelire hozattam s amely még
ott volt a csészében… A macska mohón megitta mind, aztán óvatosan,
szimatolva körüljárt a szobában, hogy megbarátkozzék uj környezetével…
Véletlenül rábukkant a láthatatlan posztódarabra is; ah, ha látta volna,
mily nagyot ugrott és hogy fujt, prüszkölt ijedtében!… De hamar
megnyugtattam; fölvettem az ölembe, szépen megsimogattam s odafektettem
ágyamba, az egyik vánkosra.

– S aztán kisérletezett vele? – kérdezte Kemp.

– Ugy van, kisérleteztem, de nem sikerült, Kemp.

– Nem-e?

– Két körülmény hiusitotta meg: a karmok és az a sötét festékanyag, mely
a macska szeme mögött van… Ön tudja, mit gondolok.

– Hogyne?… Az a _tapetum_.

– Ugy van: _tapetum_… Ez hiusitotta meg… Tehát, miután beadtam a
macskának azt a szert, amitől a vérvörös testecskéi szintelenek lesznek,
vánkosostól rátettem a készülékre és elaltattam kloroformmal… A két
dinamo-gép berregve müködött; a macska és a vánkos lassankint átlátszók
lettek, majd végkép eltüntek… de megmaradt két apró, kisértetiesen
villogó macska-szem.

– Borzasztó!

– Nem tudom, mi az oka… Történt azonban, hogy az állat fölébredt, még
mielőtt végkép láthatatlanná tehettem volna. Mivel elővigyázatból
megkötöztem, nem szabadulhatott el, de keservesen nyávogni kezdett…
Ugyanekkor kopogtak az ajtómon; egy iszákos vén banya volt, aki a
portás-szobában lakott s a macskáját kereste… Hirtelen odaszoritottam a
macska orrához a kloroformos szivacsot, mire a szerencsétlen
elhallgatott és ismét elbódult…

– Nem az én macskám van odabent? – kérdezte kivül a vén banya egyre
kopogtatva.

– Itt nincs macska, – feleltem udvariasan.

… S biztos lévén, hogy a macska alszik, kinyitottam az ajtót. A vén
asszony gyanakodva nézett be a szobába; a két kis dinamo-gép vigan
berregve dolgozott, a gázlámpás fénye pedig bevilágitotta az egész
szobát… Félre álltam, hogy a banya jobban beláthasson a szobába s ez ugy
látszik, megnyugtatta, mert udvariasan köszönt és elment.

– Meddig tartott a kisérlet? – kérdezte Kemp.

– Három vagy négy óráig a macskával. Legutoljára tüntek el a csontjai,
az idegei, a haja és szőrének tarka végei… De, amint már mondtam, a
karmai és a szemei nem lettek láthatatlanok.

… Már rég éjszaka volt, mielőtt a kisérlet véget ért s a macskából csak
két szemet meg a karmait lehetett látni. Megállitottam a gépeket és
megsimogattam a láthatatlan állatot, mely még mindig bódultan feküdt
ott; feloldoztam a zsineget, melylyel lekötöztem s mivel nagyon álmos
voltam, ott hagytam őt és magam is lefeküdtem… De nem igen birtam
aludni. A nagy izgatottság kiverte szemeimből az álmot: bágyadtan
feküdtem ágyamban, ujra meg ujra átgondoltam az egész kisérletet, majd
azon tünődtem, mi mindent fogok tenni, ha magam is láthatatlan leszek s
mialatt a lázas ábrándok megszálltak, lassankint valami öntudatlan
lidércnyomás jött rám…

… Éjfél után két óra tájban hirtelen fölriadtam: a macska ijesztően
nyávogott a szobában… Fölugrottam és meg akartam fogni, hogy
elhallgattassam, de sehogy se birtam megfogni… Egyre nyávogott s hol
itt, hol amott láttam két villogó szemét, amely röpülni, suhanni
látszott a levegőben… Végre kinyitottam az ablakot és nagy zajjal
kergetni, hajszolni kezdtem… Azt hiszem, hogy erre megijedt és kiugrott…
Mert azóta se nem láttam, se nem hallottam többé…

– Hihetetlen!… Hihetetlen! – szörnyüködött Kemp, összecsapva kezeit.

Griffin mélázva folytatta:

… Ekkor, Isten tudja, hogyan, hogyan nem, ismét az apám temetése jutott
eszembe… Nem birtam aludni, a fejem zugott… végtelenül fáradt, csüggedt
voltam, alig vártam a reggelt… s mihelyt megvirradt, azonnal sétálni
mentem.

– Csak nem akarja elhitetni velem, – szólt közbe Kemp hevesen, – hogy
egy láthatatlan macska kóborol Londonban?

– Ha csak agyon nem verték, miért ne? – kérdezte a láthatatlan ember.

– Miért ne? – álmélkodott Kemp – Ön tehát azt hiszi?…

– Valószinü, hogy agyonverték, – folytatta Griffin. – Négy nappal később
még élt, mert mikor a Tichfield-utcán jártam, egész csomó embert láttam,
akik mind azt nézték, honnan jön az a rejtélyes nyávogás, melynek okát
sehol sem födözhették föl.

Griffin hallgatott pár pillanatig, majd hirtelen folytatta:

– Nem tudom, hol és merre kóboroltam az nap reggelén, de egyszerre csak
ott voltam az Albany-utcában és láttam, hogy a huszárok épen
kilovagolnak gyakorlatra… Ekkor már oly rögeszmévé lett bennem a
láthatatlanság vágya, hogy mindenáron kész voltam megvalósitani
tervemet. De a szükség is kényszeritett rá, a pénzem is fogytán volt s
ha nem sietek, ismét elszalasztom az alkalmat… Álmosan, bágyadtan
támolyogtam haza, megebédeltem, nagy adag sztrychnint vettem be és
ruhástól feküdtem az ágyba… A sztrychnin nagyon jó idegerősitő, Kemp; ha
valaha szüksége lenne rá…

– Tudom!… Tudom!…

– Egészen megerősödve, megifjodva keltem fél, de nagyon ideges voltam…

– Oh, ismerem a hatását! – vágott közbe Kemp.

– Hallottam, hogy valaki kopog az ajtón, – folytatta Griffin. –
Kinyitottam: a szállásadóm volt… egy vén lengyel zsidó, hosszu, szürke
kaftánban, őszes pájeszszel. Fenyegetőleg támadt rám, hogy az éjjel egy
macskát kinoztam… ő biztosan tudja, mert többen hallották a szegény
állat kinos nyávogását… Tudni akarja tehát, hogy mi történt, mert az
állatkinzás szigoruan tilos, ő pedig nem akarja, hogy velem együtt őt is
megbüntessék.

… Én tagadtam a macskát. Erre a zsidó azt mondta, hogy a kis dinamogépek
zugását az egész házban hallani s a lakók nem tudnak tőle aludni… Ebben
igaza volt… Mialatt beszélt, gyanakodva, kémlelődve nézelődött a
szobában ezüst-keretes pápaszeme mögül, ugy, hogy én megijedtem, hátha
kitalálja a titkomat?… ha megsejti, hogy miben járok és fölád, elárul?…

… Gyorsan oda álltam elébe, hogy ne lássa a két kis dinamogépet, melyet
már ugy állitottam föl, hogy csak épen rá kellett ülnöm és meginditanom
a motort… Ez azonban csak még jobban fokozta az öreg zsidó gyanuját…

… Mit csinálok itt?… Miért titkolózom ugy?… Miért vagyok mindig
egyedül?… Nem tiltja-e a törvény azt, amit teszek?… Nem
életveszélyesek-e a kisérleteim?… Az ő házában mindeddig soha semmiféle
tiltott dolog nem történt…

… Erre már dühbe jöttem. Hevesen rákiáltottam, hogy rögtön takarodjék ki
a szobámból… A vén zsidó tiltakozni kezdett, azt hánytorgatta, hogy övé
a lakás, tehát jussa van itt lenni… De én nyakon ragadtam, a gallérja a
kezemben maradt… ekkor hátulról megragadtam a vállát és kilóditottam a
szobából… Aztán hirtelen becsaptam az ajtót és bezártam…

… Kint a folyosón még toporzékolt egy darabig, de én rá se hederitettem.
Aztán elment… De ez végkép megérlelte bennem eddigi szándékomat.
Éreztem, hogy sietnem kell, különben nem lesz időm… Ha ki kell
hurcolkodnom, megint oda lesz néhány nap s különben is mindössze alig
volt husz font sterlingem… El kellett tehát tünnöm nyomtalanul, különben
mindennek vége!

… Arra a gondolatra, hogy az utolsó percben hiusulhatna meg a tervem,
amelynek megvalósitásán évek óta fáradtam, lázas tetterő szállt meg.
Gyorsan összeszedtem könyveimet, meg a checkkönyveimet, mert minden
pénzem egy bankban volt – ez most mind annál a bitang csavargónál van! –
s a legközelebbi postahivatalban föladtam egy portland-utcai
postahivatalba cimezve _poste restante_.

… Mikor haza jöttem, a lépcsőn találkoztam a házi gazdámmal. Ha látta
volna, hogy megijedt, mikor megpillantott és hogy félre állt az
utamból!… Én gyorsan fölszaladtam, hevesen becsaptam magam után az
ajtót; aztán hallottam, amint az öreg zsidó is fölsompolygott halkan a
lépcsőkön, megállt az ajtóm előtt és hallgatózott… Én azonban nem
törődtem vele, csak lázasan dolgoztam.

… Azon az estén s a rákövetkező éjszakán mindent elvégeztem… Bevettem a
szereket, melyek a vért szintelenitik s amig hatásuktól bódultan
hevertem az ágyon, hallottam, hogy ismételten kopognak az ajtómon… Mivel
nem feleltem, a kopogás abba maradt; de nem sokára ismét hallottam, hogy
valaki oda jött az ajtóm elé s láttam, hogy valami papirost dugnak be a
küszöb és ajtó-nyilás közt… Összehajtogatott kék papiros volt…

… Dühösen fölugrottam az ágyról, kinyitottam az ajtót és ráförmedtem a
házigazdámra mert ő volt…

– Nos, mi az megint?

… Az öreg zsidó volt; az a papiros pedig hivatalos fölszólitás volt,
hogy költözködjem ki a lakásból… A vén ember szótlanul nyujtotta oda a
papirost, de valami furcsát láthatott a kezemen, mert meghökkenve
tekintett föl az arcomra…

… Megtántorodott és hörögve kapkodott lélekzetért… Aztán hörögve
fölsikoltott, elejtette a gyergyát és rémülten, tapogatózva menekült a
sötétben… Hallottam, hogy el is bukott, amint lefelé ment a lépcsőkön…

… Becsaptam az ajtót, bezártam s aztán a tükörhöz siettem… Most már
értettem a zsidó rémületét!… Az arcom fehér volt, mint a márvány… még
fehérebb: mint a gipsz.

… De a kisérlet maga irtózatos szenvedésekkel járt. Ezt nem vártam.
Iszonyu, rettenetes éjszakám volt. Képzelhetetlen fájdalmak gyötörtek…
Egyik ájulásból a másikba estem s hogy elnyomjam kiabálásaimat, betömtem
a számat, csikorgattam a fogaimat s oly rémesen hörögtem, hogy most is
megborzadok, ha rá gondolok… Most már értettem, mért nyávogott az a
szerencsétlen macska oly rémesen, a mig kloroformmal el nem altattam…
Szerencse, hogy csak magam voltam a szobában; mert mikor a fájdalom
jobban elővett, ugy nyögtem és hörögtem, hogy irtózatos volt hallani!…

… De aztán vége lett ennek is. A fájdalmak lassankint csillapultak, de
ekkor oly bágyadt lettem, hogy mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy
megöltem magamat; de nem sokat törődtem vele… eközben virradt s kissé
megjött az öröm is… Ah, Kemp!… Sohasem fogom elfeledni azt a reggelt!…
Hogy elborzadtam, mikor megpillantottam a kezeimet, amelyek olyanok
voltak, mint az átlátszó üveg és egyre jobban elvesztették alakjukat,
körvonalaikat; mig végre tisztán láttam rajtuk keresztül is… oly
tisztán, mintha semmi se lenne előttem!… És hiába csuktam le a szemeimet
is; tisztán láttam akkor is; mert a szempilláim átlátszók voltak!

… Megöltem az álmot, Kemp, mert csukott szemekkel is láttam, mindig
láttam, mindent láttam!… És a lábaim, combjaim, a fogaim… s végre csak a
körmeim látszottak még homályosan… aztán, azok sem,… csak itt-ott holmi
barna folt, amit valami maró sav hagyott rajtuk!…

… Föltápászkodtam fektemből, de eleinte szinte járni se tudtam, mert nem
láttam a lábaimat s nem tudtam, hová rakom őket… Gyönge és fölötte éhes
voltam. Oda mentem a tükörhöz és belebámultam a semmibe… Ugy van, a
semmibe!… Mert semmit se láttam a tükörben, – semmit, csak valami
körforma apró kerek foltot; szemgolyóimnak azt a kis festék-anyagát,
amely még nem tünt el egészen…

… Valóban, őrült akaraterőre volt szükségem, hogy visszavánszorogjak a
gépemhez, hogy ismét ráfeküdjem és bevégezzem a szörnyü, hajmeresztő
kisérletet!…

… Aztán egész délelőtt aludtam, kendővel takarva be a szemeimet, hogy
sötétben legyek. Dél tájban ismét kopogtak az ajtómon… Most már erős
voltam, mert pihentem és fürgén ugrottam föl… Hallottam, hogy suttognak
az ajtóm előtt… oda siettem a géphez, amily halkan és nesztelenül
lehetett, szétszedtem az egészet, szerte hordtam részeit a szobában,
hogy senki se tudja majd összerakni, ha esetleg rá akadnak…

… Közben a kopogás ismétlődött és erősebb lett; majd hangokat is
hallottam: először a gazdám, aztán két meglett fia hangját… Hogy időt
nyerjek, felelgettem nekik belülről… kezembe jött a láthatatlan vánkos
és posztódarab is; gyorsan kinyitottam az ablakot és kidobtam őket… De
amint az ablaknyilást meghallották, azok hárman odakint neki feküdtek az
ajtónak… Az ajtó recsegett, de az a két vas-tolózár, amit én szögeztem
rá belülről, ellentállt…

… Erre meghökkentem, de egyszersmind dühbe is jöttem… Gyorsan kezdtem
összehordani mindenféle papirost, ujságot és szalmát, ami csak a
szobában volt és oda vezettem a gázt egy gummicsövön át… Az ajtót
kegyetlenül döngették… Nem találtam a gyufát! Dühömben az öklömbe
haraptam, de nem tehettem semmit!… Szétrugdostam a papirost,
visszaforditottam a gázt, kiléptem az ablakon a falhoz épitett félszer
tetejére s óvatosan behuztam az ablakot, sőt a függönyt is
leeresztettem…

… Aztán vártam, hogy mi lesz… Nagy feszitő vasat dugtak az ajtó alá, egy
nagy reccsenés és – bedőlt az ajtó… A házi gazdám meg két fia, hatalmas,
termetes suhancok, berohantak a szobába… s mögöttük kullogott az az
utálatos vén boszorkány, aki tegnap a macskáját kereste rajtam.

… Meghökkenve, elképedve álltak meg, mikor látták, hogy a szoba üres… Az
egyik rögtön az ablakhoz szaladt, fölhuzta a függönyt és kinézett…
Kimeresztett szemei, duzzadt ajka, szakállas arca alig volt az enyémtől
két arasznyira… Már föl is emeltem öklömet, hogy az arcába csapok, de
még idejében meggondoltam a dolgot.

… A fickó nem is sejtette, hogy ott vagyok előtte és körösztül nézett
rajtam… Ugyanugy körösztül néztek a többiek is, mert szintén odajöttek;
de aztán mind visszarohantak a szobába és mindenütt kutattak engem…
Midőn sehol sem találtak, hevesen vitatkozni kezdtek azon, hogy valóban
hallották-e a hangomat, vagy csak képzelődtek?… Nekem pedig, amint az
ablakra könyökölve néztem őket, nagy megkönnyebbülés szállt a szivembe
és szinte szerettem volna fölkacagni!…

… A vén zsidó, amennyire zagyva beszédéből kivehettem, azt állitotta a
vén banyával együtt, hogy eleven állatokat boncolok; a két fiu ellenben
azt bizonyolta, hogy elektrotechnikus vagyok, ami abból is látszik, hogy
két dinamo-gépem és radiátorom van… Ugyanekkor jött arra az a házaló,
aki a szomszédszobában lakott egy hentessel; ezt is behivták és
elmondták neki az esetet…

… Közben a vén banya kiváncsian nézegette a radiátorokat… Erre
megijedtem… Ha valami éles eszü, okos elektro-technikus meglátja ezt a
készüléket, rögtön gyanithatja, hogy mi célra kellhetett s akkor féltve
őrzött titkom nem titok többé… Gyorsan bemásztam az ablakon, nesztelenül
odasompolyogtam a vén asszony háta mögé, kikaptam kezéből az egyik
radiátort és teljes erőmből a földhöz vágtam… aztán fölkaptam a másikat
is és azt is földhöz vágtam…

… A két készülék izzé-porrá tört… De látni kellett volna ezt a négy
embert, hogy elrémült!… Szinte egy percig szólni se tudtak… s mielőtt
még magukhoz térhettek volna, óvatosan kiosontam a szobából…

… Lementem a lépcsőn s megvártam, mig kitakarodnak a szobámból… Zajosan,
izgatottan beszélgetve jöttek ki, csalódva, hogy semmi „iszonyatos
dolgot“ se találtak s egyuttal aggódva is, hogy nem lesz-e valami
következménye a törvény előtt is ennek az erőszakos betörésnek… Mig
elszéledtek, én ismét fölosontam a szobába, kezemben egy egész skatulya
gyujtó… Összekotortam a szalmát és papirost a szoba közepén, oda hordtam
a székeket, az ágyat, az asztalt, a gummicsővel odavezettem a máglyára a
gázt és avval meggyujtottam…

– Micsoda?!… fölgyujtotta a házat? – kiáltott föl Kemp.

– Ugy van, fölgyujtottam! Mert ez volt az egyedüli módja, hogy
elpalástoljam a nyomaimat… A ház különben is biztositva volt. Aztán
nyugodtan lementem a lépcsőn, ki az utcára… Láthatatlan voltam és most
kezdtem meg az uj életet, melynek vad, vakmerő tervei már egymást
kergetve kóvályogtak fejemben…




XIX. FEJEZET.  Az Oxford-utcában.

Kemp végigsimitotta homlokát reszkető kezével, mi alatt Griffin tovább
folytatta elbeszélését:

– Mig lementem a lépcsőn, váratlan nehézség lepett meg; kétszer is
elbuktam, mert nem láttam, hogy hová rakom lábaimat a lépcsőn… kiérve az
utcára, olyas valamit éreztem, amit ön érezhetne, ha a véletlen egyszer
oly városba vezetné, ahol csupa vakok laknak… Nagyon ingerelt,
ösztönzött valami, hogy tréfáljam meg az utcán járó-kelőket; gáncsot
vessek ennek… hátba vágjam amazt… leüssem kalapját az egyiknek…
megráncigáljam fülét a másiknak…

… De alig értem a Portland-utca szögletére, ahol a nagy szabóüzlet van,
mindjárt valami csörömpölést hallottam mögöttem és erős lökés érte a
hátamat, hogy majd orromra buktam… Megfordulva egy szolgát láttam, aki
nagy kosár szódásüveget vitt a vállán és meghökkenve nézett terhére…
Ámbár a lökés kegyetlenül sajgott, az ember álmélkodása oly furcsa volt
hogy mégis önkénytelenül elnevettem magamat.

– Az ördög ütött szállást ebben a kosárban! – kiáltottam föl.

… S kikapván a kosarat a bámész ember kezéből, magasra tartottam a
levegőben.

… De egy őrült kocsis, aki épen akkor jött ki a szemközti sörházból,
egyenesen nekem rohant s el akarván kapni a levegőben lógó kosarat,
kinyujtott kezével a képembe vágott, persze akaratlanul és tudtán kivül…
Én hozzávágtam az egész kosarat s a következő pillanatban egész csődület
volt körülöttem, – minden felől összeszaladt a nép s egyik ember jobban
kiabált, mint a másik…

… Csak most kezdtem átlátni, mily ostobaságot cselekedtem s átkozva
őrült hevességemet, egy kirakatnak a mélyedésében huztam meg magamat,
lesve a pillanatot, amelyben észrevétlenül megszökhessem… De nem
habozhattam; a csődület egyre nagyobb lett… Hirtelen elszántam hát
magamat, félre löktem egy bámész mészároslegényt, aki szerencsére nem
nézett utána, hogy ki lökte meg s következő pillanatban már a kocsis
kocsija mögött voltam… Aztán, mit se törődve avval, hogyan intézik el az
összecsődültek az ügyet, gyorsan átszaladtam az uton, mely szerencsére
szabad volt ebben a pillanatban és neki vágtam a Oxford-utcának.

… Együtt akartam menni a hömpölygő emberáradattal, de oly nagy volt a
tolongás, hogy lépten-nyomon lökdösték, tiporták a lábamat. Lementem a
kövezetről a lovasoknak föntartott utra, de ott meg a murva és a
kavicsok nagyon bántották a lábamat… Át akartam menni a tulsó oldalra,
de egy kétkerekü kocsi rudja ugy megütötte a lapockámat, hogy a
lélekzetem is elállt. Tántorogva ugrottam félre s kis hijja volt volt,
hogy le nem ütöttem a lábáról egy ladyt… De most a kocsi mögé jutottam…

… Ez volt a megmentőm!… Mindenütt a kocsi mögött mentem s igy
kikerülhettem az összeütközést… Ijedten és remegve ballagtam a kocsi
után, nem hittem, hogy első kirándulásomban is ennyi veszedelem ér!…
Remegtem, de reszkettem, dideregtem is a nagy hideg miatt: januárius
volt s én ruhátlanul bolyongtam London utcáin!… az a sár pedig, mely
ujjnyi vastagon födte az utcát, hideg volt, mint a jég, sőt tán fagyott
is!… Én pedig, ámbár láthatatlan voltam, a hideget csak épen ugy
éreztem, mint az előtt.

… Ekkor egyszerre az jutott eszembe, hogy bele is ülhetnék a kocsiba…
Gyorsan megkerültem, észrevétlenül bele ültem és dideregve bujtam meg a
sarkában… Igy mentem a kocsiban jó darabig, mig aztán valahol a Mudie
táján egy lady megállitotta a kocsit és beleült… Épen csak annyi időm
volt, hogy észrevétlenül kiugorhattam a másik oldalon… de a lóvasuti
kocsi majd hogy el nem tiport!

… Fogvacogva igyekeztem a British Muzeum felé, ahol sohasem szokott sok
nép járni, midőn egyszerre csak egy kis, fehér kutya szaladt ki az egyik
házból és mérgesen csaholva utánam iramodott… Eddig még sohasem törődtem
avval a furcsa igazsággal, hogy a kutyának tulajdonképen a szimatja a
szeme, most azonban magamon tapasztaltam ezt… Az a dög egyre ugatva
hajszolt engem, s bár futottam is, el nem maradt tőlem mindaddig, mig a
Montague-utca sarkán föl nem rugtam, hogy hatot is bukfencezett… Akkor
aztán vonitva elmenekült…

… Alig fordultam be a Montague-utcába, mikor az első kereszt-utcából
hirtelen nagy néptömeg özönlött felém, hangos zeneszó mellett…
Megijedtem, ezen a tömegen nem törhetek keresztül ugy, hogy észre ne
vegyenek… ha pedig visszafordulok, megint csak oly népes utcába jutok,
ahol ezer veszedelem környékez… Fölszaladtam tehát a Muzeum keritésével
szemben álló házak egyikének fehér lépcsőire s ott vártam meg, mig a
menet elhaladt…

… Az „Üdv hadserege“, mert ez volt a menet, fülsiketitő zenével járta be
az utcákat s ép akkor gyujtott rá egy indulóra, mikor szemben
találkoztam vele… Bum-bum-bum!… Csinnadratta-bum!… „_Ha szinről-szinre
látjuk őt_“… Ez volt az induló s a kürtök ugy harsogtak, a nagy dob ugy
zuhogott, hogy egy pillanatra szinte elkábitott s nem is vettem észre
azt a két suhancot, aki megállt annak a lépcsőnek az alján, amelyre én
fölszaladtam.

– Nézd csak, nézd! – szólt az egyik.

– Mit nézzek? – kérdezte a másik.

– Hát ezeket a sáros lábnyomokat…

– Hát aztán!…

– Meztelen lábu ember járt erre…

… A két suhanc szájtátva nézte a sáros lábnyomokat, miket én hagytam
ott, mi alatt a lépcsőkön fölszaladtam… A járó-kelők lökdösték,
taszigálták őket, de a két suhanc nem tágitott… „_Bum-bum-bum… Ha
szinről-szinre… csinadratta… látjuk… bumma-csinnadratta… Őt, az ég urát…
bum-bum-bum_!“ Harsogott a banda, de a két suhanc már nem is törődött
vele!

– Itt egy mezitlábas ember ment föl a lépcsőkön, – mondta az egyik. –
Látod-e?

– Már hogyne látnám!… De hova lehetett?… Mert nem látszik a nyoma, hogy
le is jött onnan felülről…

– És a lába is vérzett! – mondá ismételten az első.

… A nép zöme már elment mellettünk, de a két suhanc csak nem akart
mozdulni!

– Nézd csak, Ted! – kiáltott föl most a második hirtelen.

… És meglepetve mutatott oda, ahol a lábam volt… Letekintettem és
meghökkenve láttam, hogy a lábamra tapadt vékony sárréteg egész jól
megmutatja a talpam és a sarkam körvonalait… Szinte megdermedtem az első
pillanatban.

– No már ez furcsa! – szólt az öregebbik. – Átkozottul furcsa!… Akár
csak valami kisértetnek a lába volna!…

… Habozva közelébb lépett s lehajolva a lábam felé nyult. Egy ember meg
egy leány, akik épen arra mentek, megálltak s kiváncsian nézték, mit
akar fölvenni a suhanc… Ez pedig már majdnem megfogta a lábamat… Most
megjött a hidegvérem és az eszem… Hirtelen előre léptem, a suhanc nagyot
kiáltva hátra hőkölt, én pedig egy ugrással bent termettem a szomszédház
kapujában. De a fiatalabbik suhancnak fölötte éles szeme volt, meglátta
a gyors ugrást s még mielőtt bent voltam a házban, már kiabálta, hogy
merre szöktem.

… Mind oda szaladtak, meglátták sáros lábaim nyomait a fehér márványon
és meghökkenve tanakodtak.

– Mi történt? – kérdezte valaki.

– Egy láb… egy gazdátlan láb!… Erre szaladt! – kiáltoztak össze-vissza.

… Három üldözőm kivételével a tömeg mind az Üdv Hadserege után tódult,
de e kiabálásra többen megálltak. Éreztem, hogy nincs vesztegetni való
időm; gyorsan fölrugtam hát az „éles szemü fickót“ s a következő percben
már nyakló nélkül rohantam a Russel-uton lefelé… Nyomomban hét-nyolc
üldöző vágtatott s mivel sáros lábaim nyomát elég jól láthatták a fehér
és tiszta kövezeten, könnyü volt követniök.

… Négyszer futottam körül a nagy oszlopos palotát, ujra meg ujra
keresztezve előbbi nyomaimat s midőn gyors futástól fölmelegedett
lábaimon megszáradt a sár s mi nyoma sem maradt a kövezeten, hirtelen
neki vágtam a Tavistock-utnak s ott hagytam üldözőimet tanácstalanul a
keresztül-kasul futó lábnyomok tömkelege előtt…

… Ebben a futásban kissé kimelegedtem s most már nyugodtabban, bátrabban
jártam a kevésbbé népes utcákon. De azért el voltam keseredve, mert ez a
kirándulás keserves tapasztalatokkal végződött. A torkom és a fejem fájt
a kocsis durva öklétől, vállapockám sajgott a kocsirud lökésétől, egyik
lábamra kissé sántitottam, mert hüvelykujjamat valami cserép elvágta…
közben még kétszer-háromszor beleütköztem a járó-kelőkbe, akik ugyancsak
álmélkodva kapkodták a fejüket, mikor meghallották káromkodásomat, de
engem nem láthattak…

… Közben hatalmasan meghültem s bárhogy erőlködtem is elfojtani,
minduntalan elővett a tüsszentés. Ha pedig kutyát pillantottam meg,
siettem mindjárt messzire kitérni, mert ezek az átkozott dögök mind
szörnyen szimatolták a nyomomat.

… Aztán nagy kiabálást, zürzavart hallottam messziről. Majd
utca-gyerekek, nők és férfiak vegyest, rohantak az uton lefelé,
kiabálva, hogy tüz van… Rögtön agyamba szökkent a vér és öröm
megdobogtatta szivemet: bizonyos voltam benne, hogy az a ház ég,
amelyben laktam… a ruháim, gépeim, egész laboratóriumom: egy szóval
mindenem… kivéve három könyvemet, ami a portland-utcai postahivatalban
volt… Fölégettem tehát hajóimat magam után s mikor az utca sarkára
értem, láttam, hogy a ház lobogva ég… Többre nem nem is voltam kiváncsi!

A láthatatlan ember elhallgatott és gondolkozni látszott. Kemp idegesen
nézett ki az ablakon és izgatottan mondta:

– Jól tette… hanem, folytassa, kérem.




XX. FEJEZET.  A nagy áruházban.

… Igy tehát, január végével, épen mikor heves hózivatar volt kitörőben,
fáradtan, éhesen, átázva-fázva, csüggedten, testben összetörve, lélekben
megtörve, megkezdtem uj életemet, amelynek kinszenvedéseire magam
itéltem önmagamat.

… Nem volt a világon senki, akibe bizhattam volna; nem volt senki,
akinek elmondhattam volna nagyszerü és rettenetes titkomat… mert tudtam,
éreztem, hogy ha elmondom, egyszerre végem lesz s legfölebb csak mint
ritkaságot mutogatnának…

… Egynéhányszor mégis ugy elővett a magam inségének és nyomoruságának az
érzése, hogy szinte-szinte megszólitottam egy-két jóságosabb arcu
járó-kelőt: – „könyörülj rajtam!“ – De még idején megembereltem magamat
és elszántan ugyan, de már fásultan kóboroltam tovább…

… Mivel a hózivatar, ha kitör, okvetlenül elárul, mert a testemre hulló,
rátapadó hó egész alakomat rögtön láthatóvá tenné, első ösztönöm az
volt, hogy födél alá meneküljek a hózivatar elől, már csak azért is,
mert kegyetlenül fáztam… Később majd ráérek a jövőről tervezni…

… Egyelőre azonban, bár láthatatlan voltam, keservesen tapasztaltam,
hogy a londoni házak kapui nem nyilnak meg nekem; a zárakat, lakatokat
és vasrudakat nem birtam leverni a kapukról s most már aggódni kezdtem,
hogy a hózivatar a nyakamba szakad s előbb-utóbb vagy megfagyok, vagy
éhen pusztulok el.

… Ekkor azonban fényes ötletem támadt. Kóborlásaim közben elértem a
Tottenham-Court-Roadig, amelynek sarkán a nagy áruház van; tudja, az a
roppant raktár: „_Omnium_“ a neve, ahol mindent lehet venni: lisztet,
kenyeret, hust, butorokat, ruhákat, cipőt, sőt még olajfestményeket,
gépeket is, egy szóval mindent, ami csak szükséges az életben.

… Azt gondoltam, hogy ha bejutok ide, elláthatom magamat mindennel,
amire csak szükségem lesz. Az ajtó azonban be volt csukva és várnom
kellett, mig jön valaki… Az első vevőnek nyomában én is besurrantam a
nagy áruházba s épen abba az osztályba jutottam, ahol keztyüket,
szalagokat, harisnyákat s más eféle szövött holmit árultak. Óvatosan
tovább mentem a nagy áru-hegyek közt s igy értem oda, ahol a kosarak és
fonott butorok raktára volt.

… De itt sem lehettem biztonságban, mert a nép egyre hullámzott föl s
alá s minden pillanatban válságos helyzetbe jutottam, hogy megszorulok a
vevők között s aztán láthatatlanságom dacára is megragadnak…
Fölsurrantam tehát a lépcsőkön az emeletre, ahol meghuztam magamat és
kényelmesen végig nyujtóztam.

… Itt már kellemes meleg volt s el is határoztam, hogy itt maradok. Az
idő lassankint későre járt és kezdték becsukni a raktárt. Én csak erre
vártam. Ugy okoskodtam, hogy éjszaka, ha majd egészen magam leszek,
lopok eleséget, ruhát, kikutatom az egész raktárt, alszom reggelig s ha
megint kinyitják a boltot, szépen megszököm.

… Tervnek jó volt a terv, de a megvalósitása nem ment oly könnyen, mint
hittem. Ruhát akartam szerezni; beburkolni magamat ugy, hogy elfogadható
emberi formám legyen s lopni egy kis pénzt is, hogy kiválthassam
könyveimet a portland-utcai postahivatalból. Aztán majd lakást fogadok
valahol s terveket eszelek ki, amelyek segitségével teljesen
kiaknázhatom azokat az előnyöket, – mert azt hittem akkor, hogy vannak
ily előnyök! – amelyekkel láthatatlanságom kinálkozik.

… Nemsokára aztán be is csukták az üzletet. Alig hevertem egy óráig a
derékaljak tetején, mikor kezdték lehuzni a külső ablakok vas-redőnyeit,
a vevők pedig mind kitódultak az ajtókon. A segédek és hivatalnokok
pedig bámulatos gyorsan visszarakták helyére az el nem kelt árut, ugy,
hogy rövid fél óra alatt tiszta volt az egész roppant raktár s amit el
nem adtak, mind be volt rakva a szekrényekbe, vagy szép rendben ott állt
a polcokon.

… A segédek és hivatalnokok, köztük igen sok fiatal leány is, mihelyt
elvégezték dolgukat, rögtön siettek haza; aztán jött egy csapat
háziszolga és kisöpörte az egész raktárt, összeszedte a szemetet,
kihordta az utcára, mialatt én még mindig fönn kuporogtam a derékaljak
tetején. Végre körülbelül egy órára rá, hogy bezárták a raktár külső
ajtait, kezdték bezárogatni az udvarra nyiló ajtókat is… majd eloltották
a gázt és végre halálos csönd lett… Még vagy félóráig vártam a helyemen
s mikor semmi neszt se hallottam, szép lassan lemásztam rejtekhelyemről.

… Koromsötét volt és tapogatózva indultam arra felé, ahol bejöttem, mert
ott árulták a harisnyákat és szövött alsó ruhát. Mindenek előtt gyujtót
kellett keritenem és sok keresgélés után találtam is az egyik pénztáros
fiókjában, melyet feltörtem; ugyanott találtam gyertyát is. Ezt most
meggyujtottam és hozzá láttam az öltözködéshez.

… Nem sokáig kellett keresgélnem; kéznél volt ott minden. Jó meleg alsó
ruhát választottam ki, fölhuztam egy pár gyapju-harisnyát s aztán
átmentem a szabó-osztályba. Találtam ott is, ami kellett: nadrágot,
mellényt, kabátot, téli bundát és cipőt, meg egy széles karimáju
jezsuita-kalapot, amely fél-arcomat eltakarta. Most már, hogy
félig-meddig ember voltam, enni szerettem volna.

… Fönt az emeleten volt a buffet; odamentem hát. Itt már nem kellett
félnem, hogy meglátják a világosságot kivülről; meggyujtottam hát a
gázt, jól laktam hideg sülttel és a gázon még kávét is melegitettem.
Erre tovább indultam kutatni; eljutottam a füszeres-osztályba, majd a
cukros boltba, ahol kitünő süteményeket találtam s mikor itt másodszor
is jól laktam, megittam rá egy üveg fehér burgundit.

… A cukros-bolt mellett volt a játékszerek osztálya s ekkor pompás
gondolatom támadt. Találtam néhány álarcos orrot, persze csuf, nagy
orrokat, de evvel nem igen törődtem, hanem szemüvegeket is kerestem,
hogy elfödjem láthatatlan szemeimet. De a raktárban nem voltak
szemüvegek. Ez bosszantott ugyan, de nem segithettem rajta. Egyelőre
tehát beértem a mesterséges orral, meg az álszakállal és bajuszszal,
aminek segitségével ugy, ahogy mégis emberi külseje lett láthatatlan
ábrázatomnak.

… Erre aludni mentem s mondhatom, hogy nagyon jó kedvem volt. Azt
gondoltam, hogy reggel majd észrevétlenül kiszököm a raktárból, az
arcomat bekötözöm, mintha valami baleset ért volna, szemüveget veszek a
pénztáros fiókjából ellopott pénzen s igy aztán teljesen
fölismerhetetlen leszek… Elaludtam, látni véltem a csuf kis lengyel
zsidót, két bámész fiát, amint üres szobámba léptek, meg azt a vén
banyát, aki a macskáját kereste rajtam… Majd hirtelen ugy rémlett, hogy
kint vagyok a temetőben és látom apám koporsóját a megásott sir szélén…

– Te is menj le vele a föld alá! – rivalt rám egy dörgő hang s én hiába
igyekeztem szabadulni… Láthatatlan kezek megragadtak és lökdöstek,
vonszoltak a sir felé… Fölorditottam, de a temető-szolgák nem hallották
hangomat, nem látták küzködésemet; hisz láthatatlan voltam!… A koporsót
lebocsátották, a tilos erő nagyot lökött rajtam… és én is lebuktam a
nyitott sirba, a koporsóra, a sirásók pedig rám lapátolták a földet…

… Irtózatos erőlködéssel sikoltottam még egyet és fölébredtem… A szürke
londoni hajnal már virradt s a roppant raktárban kétes, fantasztikus
félhomály derengett. Fölültem a derékaljon s az első pillanatban valóban
nem tudtam, hogy hol vagyok; néma csönd, a boltozatos roppant terem, az
egymásra halmozott áruk oszlopai megrémitettek… De lassankint visszatért
öntudatom s ekkor mindjárt beszélgetést hallottam…

… Lent a földszinten, ahol már fölhuzták egy pár ablaknak a
vasredőnyeit, két embert pillantottam meg. Ijedtemben hirtelen
fölugrottam, de erre a neszre mind a ketten hirtelen oda néztek s
valószinüleg meglátták az alakomat, mely lopva osont le a
derékalj-hegyről…

– Ki az ott? – kiáltott föl az egyik.

– Megállj! – orditott a másik.

… Én pedig lélekszakadva menekültem a keskeny folyosón s amint a
szegleten befordultam, kalap nélkül, tehát látható fej nélkül, egy
tizenöt éves suhanc jött velem szemközt… Mikor meglátott ugy,
fejetlenül, iszonyodva fölsikoltott, én leütöttem és rohantam tovább, de
a következő szögletnél hirtelen meglapultam a fal mögött s hallottam,
hogy rohannak el mellettem az üldözőim.

– Be kell csukni az ajtókat! – kiabálták többen, mig mások meghökkenve
kérdezősködtek:

– Mi az?… mi történt?

… A lélekzetemet is visszafojtva lapultam a falhoz s annyira meg voltam
rémülve, hogy eszembe se jutott a menekülés egyetlen, biztos módja,
pedig csak a ruhámat kellett volna levetni!

… Ám ez nem jutott eszembe; azt hiszem azért, mert ruhástól akartam
kiszökni a raktárból s ez volt a baj. Az egyik segéd megpillantott a
földszintről s elorditotta magát:

– Ott van ni!

… Egyenesen felém rohant a lépcsőkön, én pedig fölkaptam egy széket,
hozzá vágtam s aztán futottam előre… A fickó megtántorodott, még
hangosabban kiabált, de nem maradt el: folyton a nyomomban járt. Ekkor,
a fordulónál, fölszaladtam a lépcsőkön. A második emeleten roppant
hegyekbe rakva álltak a festett vázák és edények, amelyekkel a lakásokat
szokták disziteni… Fölkaptam egyet és fejbe hajitottam vele üldözőmet…
Még most is hallom rémes sikoltását, amint elterült a földön… Aztán
megrugtam az egész hegyet s a cserép-edények óriási robajjal zuhantak
alá a lépcsőn, szinte eltemetve az ájult embert.

… De ekkor már minden oldalról futó lépésben közeledtek felém az
üldözők. Kétségbeesve szaladtam föl a buffetbe, ott azonban egy fehér
ruhába öltözött ember – azt hiszem, a szakács – állta utamat. Félre
löktem: még egy emelettel följebb rohantam, ahol lámpásokat és
bronz-tárgyakat árultak; s midőn a szakács utánam szaladt, fölkaptam egy
nehéz csillárt és hozzá vágtam… Ugy terült el, mint a bika, ha homlokán
éri a tagló; én pedig menekültem tovább.

… Most már megjött a mentő gondolat… Kezdtem vetkőzni; a kabát, a
mellény, a nadrág le is jött valahogy: de a gyapju alsóruha ugy rám
tapadt, mintha második bőröm lett volna… Mögöttem egyre közelebb jöttek
az üldözők: a szakács ájultan hevert a lépcsőkön s nekem megint
menekülnöm kellett… szerencsére az üldözők megálltak egy percre a
szakácsnál s ez elég volt, hogy közben kibujhassak az alsó ruhából is…

– Rendőr!… rendőr!… csak erre! – kiabált valaki ebben a pillanatban.

… Végső erőfeszitéssel rántottam le magamról a gyapju alsó-inget is és
ujra szabad voltam… ugyanabban a pillanatban, amikor a rendőr és három
segéd a szögleten befordultak. Mint a hiénák rohantak rá elhányt
ruháimra melyeket diadalmasan kapkodtak föl a földről.

– Elhányta, amit lopott! – kiáltott föl az egyik.

– Ide bujhatott valahová! – kiabálta a másik.

… És keresni kezdtek, mint a tüt; én pedig lihegve, fáradtan néztem őket
egy darabig az oszlop mögül, átkozván a balszerencsét, mely ismét
megfosztott a ruháimtól. Aztán fölosontam a buffetbe, ittam egy kis
tejet, amit ott találtam és leültem a tüz mellé, elmélkedve helyzetemről
és a jövőről.

… Nem sokára két segéd jött be és fölötte izgatottan beszélgettek az
esetről. Azt beszélték, hogy a tolvajok több száz font ára holmit loptak
az éjjel, s az egyik véletlenül itt rekedt a raktárban de estig
okvetlenül megcsipik, mert a rendőrség már elállt minden kijárást…
Megvetően mentem ki a buffetből, lelopóztam a raktárba s azon tünődtem,
hogyan csinálhatnék egy csomagot mind abból, amire szükségem van s
hogyan küldethetném el a raktárból valami postahivatalba…

… De nem tudtam a szállitás módját, s mivel nem mutathattam volna
magamat a postahivatalnál sem, abba hagytam ezt a tervet, s átláttam,
hogy nincs mit keresnem a raktárban tovább. Tizenegy óra tájban tehát,
mivel a hó már csak szállingózva esett s hulltában mindjárt el is
olvadt, elhatároztam, hogy ismét neki vágok Londonnak és másutt próbálok
szerencsét.




XXI. FEJEZET.  A Drury Lane-en.

– Most már talán ön is kezdi átlátni, mily szörnyü nehézségekkel járt az
uj állapotom, – folytatta a láthatatlan ember. – Nem volt lakásom, nem
volt ruhám, nem volt mit ennem: valósággal olyan voltam, mint a
bélpoklosok az ókorban, akiket a társadalom kiközösitett a kebeléből… És
még ha lett volna is mit ennem: akkor se ehettem volna, mert a meg nem
emésztett eledel látható lett volna bennem!

– Erre nem is gondoltam! – szólt közbe Kemp.

– Én magam se, – felelte Griffin. – A hó pedig uj veszedelmekre
figyelmeztetett. Hóeséskor nem járhattam az utcán, mert a hó rám
rakódhatott s akkor a körvonalaim láthatókká lettek volna. Az eső
szintén megmutatta volna testem alakját: mint a buborék, olyan lettem
volna az esőben – s a ködben szintugy megláthatták volna testem
páraszerü formáit… Továbbá a por, a sár, amit utjártamban nem
kerülhettem ki, előbb-utóbb vékony réteggel vonhatta volna be testemet,
amely ily módon szintén látható lett volna.

– Ebben igaza van, – hagyta helyben Kemp.

– E gondolatokkal tépelődve, – folytatta a láthatatlan ember, –
lassankint ismét oda kerültem, ahol azelőtt laktam. Az utcasarkon
azonban megálltam, mert a nép még sürü tömegben állt a ház előtt, melyet
fölgyujtottam… A ház egyre füstölgött s ugy látszott, hogy gázrobbanás
is történt, mert az utca tele volt mindenféle törmelékkel.

… Legelső gondom most az volt, hogy ruhát szerezzek. Az egyik
zug-boltban, amely mindenféle ócska holmit árult, a játékszerek közt
egész csomó álarcot, szakállt pillantottam meg s ekkor rögtön eszembe
jutott, amit a nagy áruházban akartam megcselekedni… Nekem mindenek
előtt ruha kellett: ruha s más egyéb, olyan holmi, amivel az arcomat is
elfogadható ember-ábrázattá tehetem.

… Óvatosan odamentem tehát ehez a bolthoz, amelyről később megtudtam,
hogy szinészeknek való ócskaságokkal kereskedik; de mialatt az uton
átmentem, majd elgázolt egy kocsi.

Ugy történt a dolog, hogy egy duhaj mészároslegény, aki utánam jött,
gyorsabban menvén mint én, elért és ugy félre taszitott, hogy majdnem
elbuktam az utca közepén; ugyanekkor egy kétlovas kocsi fordult be a
sarkon és egyenesen nekem hajtott, kis hijja volt, hogy le nem ütött a
lábamról… Mérgemben jó nagyot vágtam öklömmel a kocsis hátára s aztán
fáradtan, lihegve ültem le egy padra, az omnibusz-megálló mellett; de
ott sem maradhattam sokáig, mert nagyon csiklandozott a tüsszentés és
féltem, hogy elárulom magamat, ha tüsszentek.

… Fölkeltem hát és bementem a boltba, melynek ajtaja a Drury-Laneről
nyilt. A bolt ócska, alacsony, sötét volt, a ház pedig négyemeletes…
Mielőtt beléptem, belestem az ablakon, hogy van-e bent valaki?… Látván,
hogy üres, benyitottam; a csengő élesen megszólalt: az ajtót nyitva
hagytam s gyorsan az egyik szögletbe surrantam, egy papirból készült
páncél mögé… Vagy fél percig senki se jött; akkor nehéz lépteket
hallottam a bolt mögötti szobában, melynek küszöbén megjelent a boltos.

… Most már egész határozottan tudtam, hogy mit akarok és mit fogok
cselekedni… Megvárom az alkalmas pillanatot, felöltözöm, szerzek hamis
orrot, álszakállt, parókát, szemüveget s aztán neki indulok a világnak.
Lehet, hogy furcsa lesz az alakom, de semmi, ha elfogadható alak lesz…
Persze, ha lehet, lopni is fogok a házban; például a boltnak minden
pénzét elviszem.

… A kereskedő zömök, pupos emberke volt s ugy látszott, hogy épen evett,
mikor megzavartam. Várakozva nézett szét a boltban, de mikor nem látott
senkit, az arca haragos lett.

– Bitang kölykek! – dörmögte magában.

… Lejött a lépcsőn az utcaajtóig, lábával boszusan berugta az ajtót és
megint vissza cammogott a hátulsó szobába.

… Én lassan utána lopóztam, de lépteim neszére hirtelen fülelve megállt.
Magam is hirtelen megálltam; de a pupos éles hallása nagyon meglepett…
Mire ismét utána akartam menni, már fölment a pár lépcsőn és becsapta az
ajtót az orrom előtt.

… Habozva álltam meg… Egyszerre csak hallom, hogy megint jön… kinyitotta
az ajtót, megállt a küszöbön és vizsgálódva nézett szét a boltban. Aztán
lejött a pár lépcsőn, dörmögve az utca-ajtóhoz ment, kinézett és
kételkedve csóválta a fejét… Mivel pedig a hátulsó szobába vezető ajtót
nyitva hagyta, amig ő az utcára kinézett, én beszöktem.

… Kis, négyszögletes szoba volt, kevés butorral, de a szögletei tömve
voltak mindenféle szinész-kosztümökkel. Az asztalon ott volt az ebédje;
s mondhatom, Kemp, kegyetlenül izgató, boszantó volt, érezni a kávé és
pecsenye illatát… Csakhamar visszajött a kereskedő is és folytatta
megkezdett ebédjét, ami még jobban ingerelt és dühbe hozott…

… A kis szobának három ajtaja volt: az egyik a boltba nyilt, a másik az
emeletre, a harmadik az udvarba, azaz a konyhába. De mind a három ajtó
be volt zárva s amig a boltos ott volt, én se szökhettem meg. De mozogni
se igen mozoghattam, oly éles hallása volt hogy még talán a fü növését
is hallotta volna… Kétszer majd eltüsszentettem magamat s csak nehezen
tudtam a tüsszentést elfojtani.

… Végre megebédelt a pupos; összeszedte edényeit és ment velük a
konyhába. Mivel mind a két keze tele volt, nem csukhatta be maga után az
ajtót s igy én is utána osonhattam… A konyha félig a pincében volt s a
pupos mindjárt kezdte elmosogatni az edényeit. Mivel nem volt mit
keresnem odalent s a tégla különben is hideg volt a lábaimnak, fölmentem
a szobába s leültem a kandalló előtt. A tüz csak pislogva égett, én hát
rátettem néhány darab szenet.

… E kis neszre a pupos rögtön fölszaladt és megállt a küszöbön. Meglátva
a föllobbanó tüzet, oda jött a kandallóhoz s az arca alig volt egy
arasznyira az enyémtől. Vizsgálódva nézett szét a szobában, de látszott
az arcán, hogy nincs megelégedve… Majd kifelé indult; a küszöbön még
egyszer megállt, körülnézett és fejcsóválva lement.

… Megvártam mig visszajött, de ez majd egy századig tartott. Csak
keresztül ment a szobán, egyenesen le a boltba s én utána osontam.

… De ekkor majdnem baj történt. A lépcsőn ugyanis oly hirtelen állt meg,
hogy majdnem beleütköztem. Gyorsan megfordult és szemtől szembe állt
velem, de persze nem látott. Hallgatózott egy darabig, előre nyujtotta a
nyakát, majd boszusan dörmögte:

– Pedig esküdni mertem volna rá, hogy…

… Lassan ment le a két-három lépcsőn. Keze már rajt’ volt a kilincsen,
akkor ismét megállt és megfordult s az arca ujra elárulta mérges
szorongását. Ugy látszik, hihetetlenül éles hallása volt s megint
meghallotta lépteim zaját a háta mögött. Most éktelen dühbe jött és
hangoson fölorditott:

– Hát van itt valaki…

… Nem szólt többet csak a zsebébe nyult, kotorászott benne s nem
találván meg, amit keresett, vissza rohant a szobába s alig hogy félre
tudtam előle ugrani. Kis vártatva visszajött, leszaladt a lépcsőn és –
becsapta az ajtót az orrom előtt. Ugy látszik, mániája volt, bezárni,
becsapni az ajtókat.

… Magam maradván, elhatároztam, hogy kikutatom a házat. Vén rozzant
épület volt, csupa omladék, a falak nedvesek, hogy a papirkárpit sok
helyütt rongyokban lógott le róluk. Az ajtók vasrudakkal voltak elzárva
belülről s ezek oly rozsdásak voltak, hogy nem mertem hozzájuk nyulni,
mert féltem, hogy a pupos meghallja csikorgásukat. A szobákban mindenütt
szinházi butorok, lim-lom ruhák, palástok hevertek rakásban. A pupos
szobája mellett volt egy raktár-féle, benne egész halom ócska, viseltes
ruha…

… Mindjárt neki estem ennek a lim-lomnak s elkezdtem keresgélni benne a
nekem való holmit. Közben elfelejtettem a pupos éles hallásáról…
Egyszerre csak arra rezzentem össze, hogy halk lépteket hallok… Ép
idején fordultam meg s láttam, hogy a félig nyilt ajtón bekukkant,
kezében a régi, rozsdás revolver… Meg sem mozdultam. Pár pillanatig
halálos csönd volt, de a pupost ez már nem csalta meg…

– Itt kell lennie! – dörmögte félhalkan. – De várj csak!…

… Óvatosan becsukta az ajtót s rögtön ráforditotta a kulcsot. Aztán
hallottam, hogy elmegy. Vagy egy percig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az
ajtóhoz, majd az ablakhoz futottam, hogy folytatni fogom a
ruhaválogatást. Ám amint hozzányultam a nagy halomhoz, egyszerre
összedült. Ennek zajára ismét visszajött a pupos és most már egyenesen
nekem tartott. Nem birván kitérni előle, belém ütközött…

Ijedten, hörögve ugrott vissza s jó időbe került, amig kissé
lecsillapodott… Ugy állt ott, mint a kőszobor, ujja az ajkán és
hallgatózott. Óvatosan a háta mögé akartam lopózni, hogy majd kiszököm
az ajtón, de az egyik deszka megrecscsent a lábaim alatt. Erre ismét
nagyot ugrott, de mindjárt aztán kiszaladt a szobából, egyik ajtót a
másik után bezárta s a kulcsot a zsebébe tette.

… Ez végkép kihozott a sodromból. Most már rabja voltam és nem
menekülhettem. Elfutott a méreg s mivel tudtam, hogy teljesen egyedül
van az egész házban, nem sokáig haboztam, hanem leütöttem.

– Micsoda! – kiáltott föl Kemp elszörnyedve. – Hát leütötte azt a
szegény embert?…

– Le… Fejbe vágtam az öklömmel, mikor a lépcsőkön lefelé ment. Épen csak
hogy elájult… ugy gurult le, mint a krumplis zsák…

– De ugyan Griffin!… Az emberség, a becsület törvényei!…

– Ezek csak a közönséges polgárokra nézve kötelezők. De nekem minden
áron ki kellett jutnom abból a házból, Kemp; még pedig ugy kellett
kijutnom, hogy emberek közé mehessek, tehát felöltözve… Ennek pedig csak
ugy ejthettem módját, ha megszabadulok ettől az éles hallásu hörcsögös
természetü szörnyetegtől…

– De mégis…

– Ej, ha mondom, hogy nem volt rá más mód!… Aztán guzsba kötöttem
kezét-lábát…

– Guzsba kötötte?!…

– Guzsba… sőt betömtem a száját is, őt magát pedig egy lepedőbe
csavartam s ugy ahogy volt, háromszor-négyszer is keresztül kötöztem,
hogy ki ne bujhasson… Ej ne mereszsze ugy rám a szemeit, Kemp! annak a
puposnak revolvere volt s bizonyára lelőtt volna, ha lát. Aztán meg nem
kockáztathatom, hogy rám ismerjen később, vagy elmondhassa, milyen
ruhákat loptam tőle s hogyan voltam öltözve, mikor a boltjából távoztam!

– De hisz ez szörnyüség! – kiáltott föl Kemp – Angliában, a XIX.
században!… S a pupos ráadásul otthon volt, a maga házában; ön tehát…
nos, igen… ön tehát kirabolta.

– Kiraboltam!… Vigye el az ördög azt a pupost!… Ön utóbb még azt is
kisüti, hogy tolvaj vagyok!… Ej, Kemp, azt hittem, ön már sokkal
fölvilágosultabb, semhogy ilyen ócska hurokat pöngessen!… Hát nem érti a
helyzetemet?… Nem volt a kés a torkomon?…

– S ön az ő torkára tette a kést!…

A láthatatlan ember hirtelen fölugrott és mérgesen kérdezte:

– Mi az?… Mit csináltam?…

Kemp arca hirtelen elsápadt. A doktor hevesen akart válaszolni, de
hirtelen nagyot nyelt és fékezte magát.

– Azt hiszem, – szólt aztán, egészen megváltozva, – hogy nem
cselekedhetett másként. Ön zsákutcába került s nem volt csak ez az egy
menekvése… Mind amellett…

– Ugy van, zsákutcába kerültem, pokoli zsákutcába… Az a pupos pedig
éktelen dühbe hozott, felhuzott revolverrel hajszolt, üldözött és rám
zárt minden ajtót… Ön se tett volna másként… Vagy szóljon: kárhoztat-e?…
Mondja hát: kárhoztat-e?

– Én sohasem kárhoztatok senkit, – felelte Mr Kemp nyugodtan. – Ez már
rég kiment a divatból… De beszéljen tovább: mit cselekedett azután?

– Éhes voltam. A konyhában találtam egy cipót, meg sajtot, amivel
elvertem az éhségemet. Találtam szódás brandyt is, aztán pedig megint
fölmentem a ruha-raktárba s először is kinéztem az utcára az
ablakfüggönyök mögül… Kivül nagy sürgés-forgás volt. Egymást érték a
kocsik, az emberek… Sietnem kellett hát, nehogy valaki betérjen a boltba
és tetten érjen.

… Mindent összeszedtem, amiről azt gondoltam, hogy hasznát vehetem s
aztán elkezdtem válogatni. Eleinte az volt a szándékom, hogy szint
festek az arcomra, de mindjárt meggondoltam, hogy ez kellemetlen lenne,
mert ha el akarok tünni, ismét le kell mosni a festéket, ami időbe
kerül. Azt határoztam tehát, hogy álszakállt, bajuszt ragasztok föl,
parókát viselek, az orromra pedig egy tisztességes, bár jó nagy szinházi
orrot raktam föl… Aztán felöltöztem, össze-vissza kötöztem a fejemet,
mintha baleset ért vagy operáltak volna, végre fölhuztam a pupos ünneplő
cipőit, melyek jó nagyok voltak, fölvettem egy ócska, széles karimáju
kalapot…

… Készen voltam tehát, de ekkor különös aggodalom szállt meg. Vajon
természetes volt-e a külsőm, az ábrázatom?… Megnéztem magamat a
tükörben, elülről, hátulról, minden oldalról… A külsőm bizony nagyon
furcsa volt; de azért eléggé ember-formáju voltam és senkinek se
juthatott eszébe, hogy kisértet vagyok. Most még keztyüt huztam,
feltörtem a pupos kasszáját a belső szobában, ahol nyolc font sterlinget
találtam aranyban s elvettem azt a pár shillinget is, ami a boltjában
volt.

… Most óvatosan kilopóztam az udvarba, a kapun kinéztem az utcára s
mikor láttam, hogy nem sokan járnak arra, két kézre fogtam bátorságomat,
hirtelen félre rántottam a vasrudat, kinyitottam a kaput és kint voltam
az utcán…

A láthatatlan ember nagyot lélekzett és megállt.

– Hát aztán? – kérdezte Kemp izgatottan.

– Aztán?… Aztán gyorsan előre siettem… Tiz-tizenöt lépéssel odább
emberekkel találkoztam és fürkészve, szivdobogva néztem őket, hogy nem
állnak-e meg, nem fordulnak-e meg utánam… De oly közömbösen mentek el
mellettem, mintha észre se vettek volna… Az első nehézségen tehát
szerencsésen tulestem.

– Hát a pupos? – kérdezte Kemp. – Mi lett a pupossal?…

– Mit tudom én! – felelte Griffin vállat vonva – Nem hallottam róla
semmit, de nem is törődtem vele… Azt hiszem, hogy elvágta a kötelet,
amivel megkötöttem, vagy pedig a szomszédjai oldozták ki. De én nem igen
kérdezősködtem felőle…

Megint elhallgatott, odament az ablakhoz és kibámult rajta. Kemp
azonban, bizonyos okokból, minden áron távol akarta őt tartani az
ablaktól és ezért hirtelen azt kérdezte:

– Hát aztán?… Mi történt önnel tovább… az utcán?

– Oh, megint egymást érte a sok csalódás!… Azt hittem, hogy most már
szabadon járhatok-kelhetek s azt tehetem, ami nekem tetszik… Akármit
teszek, büntetlen tehetem. Elég ha lehányom magamról a ruhát s aztán
eltünök, mintha a föld nyelt volna el… Senki se foghat meg, senki se
üldözhet… Onnan vehetek pénzt ahonnan nekem tetszik… Elhatároztam, hogy
mindenek előtt pompás lakomával ünneplem meg a mai napot, aztán pedig
lakást veszek valami előkelő fogadóban és megkezdem a portyázást… De
aztán, mikor beléptem egy fényes ebédlőbe s épen meg akartam rendelni az
ebédet, hirtelen eszembe jutott, hogy ha eszem, mindenki látni fogja…
azaz senki se fogja látni… láthatatlan arcomat s evvel elárulom féltve
őrzött titkomat. Azt mondtam tehát a pincérnek, hogy tiz perc mulva
visszajövök és dühösen, fogcsikorgatva mentem ki a teremből… Alig
hiszem, hogy ön érzett valaha az enyémhez hasonló tantalusi kint!

– Ily furcsán semmi esetre se jártam, – felelte Kemp, – de azért érzem
csalódásának a keserüségét.

– Majd a guta ütött meg mérgemben s vagy két óra hosszat céltalanul
bolyongtam a városban… Végre oly éhes lettem, hogy szinte szédültem…
Elszántan bementem hát egy másik étterembe és kértem, hogy külön
szobában teritsenek számomra. – „Az arcom nagyon el van éktelenitve, –
mondtam magyarázatképen – és nem szeretném, hogy mindenki rám bámuljon“;
– kiváncsian néztek rám, de beérték evvel a magyarázattal s igy végre
kaptam ebédet. Nem volt valami jó ebéd, de nekem elég volt… Mikor jó
laktam, szivarra gyujtottam és tervelgetni kezdtem, mialatt kint erős
hózivatar volt készülőben…

… Minél tovább gondolkoztam a dolgon, Kemp, annál jobban átláttam, hogy
a láthatatlanság nagyon is kétes értékü, sőt határozottan veszedelmes
„kincs“ az oly hideg országban, mint Anglia s az oly népes városban,
mint London… Mielőtt elszántam magamat erre az őrült vállalkozásra, ezer
meg ezer előnyét láttam a dolognak; ez a mai nap azonban a csalódások
szakadatlan láncolata volt. Kétségtelen, hogy a láthatatlan ember
könnyen és veszély nélkül hozzáférhet mindenhez, amire ember csak
vágyhatik, könnyen el is veheti, meg is szerezheti… de ha megvan, nem
veheti hasznát, nem élvezheti!… Világ-életemben sem szerettem semmiféle
emberi hivalkodást; utáltam a politikát, gyülöltem a népszerüséget, nem
vágytam dicsőségre… még a szerelem se izgatott; mire való volt hát nekem
a láthatatlanság? Csupa ostoba szeszélyből eldobtam magamtól a reális
élet örömeit és most ott voltam London közepén, össze-visszakötözött
ábrázattal, egyedül, mindenkitől elhagyatva, örökké aggódva, hogy
meglepik a titkomat…

Elhallgatott és megint az ablakhoz lépett… de Kemp hirtelen odament
hozzá és visszavezette a székbe s ezt kérdezte tőle:

– De hogy került hát Ipingbe?

– Dolgozni jöttem ide… Még volt egy reménységem… Félig megérlelődött
eszme volt akkor; megerősödött bennem e mai napig… Az volt a tervem,
hogy kitaláljam a módját, hogy lehessek ismét láthatóvá… Persze, akkor,
amikor nekem tetszik. Amikor láthatatlanul elvégeztem mindent, amit csak
akartam s élvezni óhajtom a szerzetteket… És főleg erről akartam önnel
beszélni…

– Egyenesen Ipingbe ment Londonból?

– Egyenesen. Csak kiváltottam három könyvemet, vettem alsó-ruhákat,
vegyszereket, lombikokat, görebeket, egy szóval mindent, ami a
tudományos vizsgálathoz szükséges és aztán legott hozzá fogtam a
számitáshoz, a kisérletezéshez… Majd megmutatom, mihelyt a könyveimet
megkaptam… Roppant sok van abban a három könyvben… Érdekes fölfedezések,
titkok… oh, majd meglátja; nem is hinné, mennyi fontos és hasznos
fölfedezéssel gazdagithatom az emberiséget!…

– Ez mind nagyon szép, – felelte Kemp, – csakhogy tegnap, mikor el
akarták önt fogni… ha ugyan igaz, amit az ujságok irtak…

– Igaz… ez egyszer az ujságok se hazudtak… Tudom, mire céloz… a
dulakodásra, ugy-e?

– Ugy van, arra.

– Talán megöltem azt a durva, konok pandurt?

– Nem, – felelte Kemp. – Jó helyben hagyta ugyan, de remélik, hogy
meggyógyul.

– Ez hát szerencséje!… Akkor igazán oly dühös voltam, hogy majd
megőrültem… A hitványok!… Miért bántottak?… Miért törtek rám?… Hát az a
nyomorult felcser?

– Annak sincs baja… egy-két zuzódáson kivül.

– Ugy kell neki! – dörmögte Griffin boszusan – Minek avatkozik a más
dolgába!

– De hát az a szegény csavargó? – kérdezte Kemp. – Az nem avatkozott az
ön dolgába, csak véletlenül került az utjába és mégis…

– Nyomorult gazember! – csattant föl a láthatatlan ember dühösen. – Meg
akart lopni… Még most is bánom, hogy meg nem fojtottam!

Kemp hallgatott; Griffin pedig keserüen folytatta.

– Higyje el, Kemp, ön nem tudhatja, mi a düh, a kétségbeesés!… Dolgozott
volna csak évek hosszu során át, mint én s aztán került volna össze oly
hitvány, ostoba, hülye gazemberekkel, mint ezek, akik csupa
kiváncsiságból, rosszakaratból keresztül huzzák minden számitását és
zavarják becsületes munkájában!… Mind, mind ellenem voltak, holott én
sohasem bántottam egyiküket sem!… De ha még ez után se hagynak békémet,
esküszöm, hogy ugy tiprom el őket, mint a leghitványabb férgeket!…




XXII. FEJEZET.  A meghiusult terv.

Kemp összerezzent, kissé elsápadt és nyugtalanul tekintgetett az ablak
felé; majd habozva, tétován kérdezte:

– No és most… mi szándéka van?…

Ezt mondván, hirtelen fölkelt, bizalmasan oda ment Griffinhez és elébe
állt, hogy ne láthasson ki az ablakon a dombra, ahol három férfi jött
fölfelé, még pedig, ahogy az izgatott Kempnek tetszett, igazi
csiga-lassusággal.

– Mi volt a célja, mikor ide jött Port-Burdockba?… És miért jött épen
ide?

– Eredetileg itt akartam hagyni Angliát… fölosonni valami hajóra és
külföldre szökni, – felelte Griffin. – De amióta önnel találkoztam,
megváltoztattam ezt a tervemet… Egyelőre elég meleg van itt is és nem
kell félnem, hogy megárt, ha meztelenül járok-kelek a szabadban… Most
különben nehéz is lenne észrevétlenül megszöknöm. Mindenki tudja a
titkomat s ha felöltözve, bekötözött fejjel járnék, bizonyára rögtön
gyanakodnának rám.

– Tehát el akart menni Angliából? – kérdezte Kemp, fölötte nagy
érdeklődést szinlelve.

– El. Tudtam, hogy innen, Port-Burdockból, rendes hajójáratok indulnak
Franciaországba. Meg akartam kisérteni az átkelést… Onnan aztán tovább
mentem volna vasuton… talán Spanyolországba vagy Olaszországba… sőt
meglehet, hogy Algériába… Ez nem is lett volna nehéz… Ezekben az
országokban meleg van s nem kellett volna félnem az időjárás
viszontagságaitól… Tehát láthatatlan lehettem és dolgozhattam volna… Azt
a csavargót használtam hordárnak és – pénzes erszényemnek, de később, ha
már nem lett volna rá szükségem, futni hagytam volna.

– Ezt értem.

– Jól tartottam, etettem-itattam s a gazember mégis meglopott és
megszökött tőlem!… Elvitte a könyveimet, Kemp!… A könyveimet, egész
életem munkájának a gyümölcseit!

– Igazán gazfickó! – hagyta helyben Kemp.

– De jaj neki, ha nyakon csiphetem!

– Legelőször is a könyveket kellene visszaszerezni tőle.

– De hol van a gazember?… Ön tudja, Kemp?

– A rendőrségen van; bezárták saját kérelmére, a legszigorubb sötét
cellába.

– Gazember! – kiáltott föl a láthatatlan ember, a fogait csikorgatva.

– Ez minden esetre akadálya az ön terveinek.

– Meg kell szereznünk azokat a könyveket… Most ez a legfontosabb, oly
fontos, mint maga az élet!

– Minden esetre, – felelte Kemp idegesen és szorongva hallgatódzott, nem
hall-e kivül lépteket…

De minden csöndes volt és Kemp sietett hozzá tenni:

– Ez talán nem is lesz nehéz dolog… Hisz az a csavargó nem tudja, mi van
a könyvekben s ha például én kérem tőle, hogy megveszem drága pénzen…
talán csak ide adja?

– Minden esetre, – felelte Griffin és ugy látszott, hogy elmerül
gondolataiba…

* * *

Kemp megijedt. Minden áron folytatni akarta a beszélgetést, hogy
elterelje a láthatatlan ember figyelmét a külső világról, de hamarjában
semmi okos dolog se jutott az eszébe… Szerencsére Griffin maga szólalt
meg.

– Az a véletlen, mely az ön házába vezetett, Kemp minden tervemet
megmásitotta… Ön az az ember, akit kerestem, az a szövetséges, akire
szükségem van. Bár a titkom nem titok immár, noha a könyveim elvesztek,
noha sokat szenvedtem: azért mégis az vagyok, aki vagyok… és sokat
tehetek…

– Mindenesetre…

– Nem mondta meg senkinek, hogy itt vagyok? – kérdezte Griffin hirtelen
gyanakodva.

Kemp meghökkent, de szinlelt nyugalommal felelt:

– Azt hiszem, szavamat adtam önnek…

– Senkinek? – ismétlé Griffin.

– Senkinek… egy léleknek sem.

A láthatatlan ember nagy lélekzetet vett, hátra tette két kezét s föl
alá kezdett járni a szobában.

– Nagy hiba volt, Kemp, mondta gondolkozva, – nagy hiba volt, hogy
magamban vállalkoztam erre a dologra. Elfecséreltem az erőmet, időmet s
elszalasztottam a kezdet kedvező pillanatait… Egyedül!… egymagam!…
Csodálatos, mily keveset tehet az ember egymagában!… Ugyszólván semmit!…
Lophat,… talán gyilkolhat is… de avval vége.

– Ugy van, – hagyta helyben Kemp.

– Nekem orgazdára van szükségem, Kemp, segitő cimborára, ahol
elrejtőzhetem. Oly helyre, ahol békén alhatom, ehetem-ihatom, ahol senki
sem gyanit, senki sem keres… Szövetségesre van szükségem; ha ez megvan,
nagy dolgokat mivelhetek!

Kemp alig észrevétlenül összerezzent, de nem felelt.

– Mind idáig, – folytatta a láthatatlan ember – nem is igen volt
határozott, bizonyos célom. A láthatatlanság, önmagában véve, nagyon
becses dolog; de csak ugy, ha tudjuk hasznát is venni… Tulajdonképen nem
arra való, hogy tolvaj legyen, aki láthatatlan; mert, teszem azt, ha
tetten érnek és megragadnak, én se menekülhetek… Viszont igaz, hogy
megfogni engemet, nehéz dolog… s ez az, amit hasznomra fordithatok. Két
esetben becses a láthatatlanság: az első az, ha szökni, menekülni kell;
a második az, ha orozva kell megközeliteni valakit… És ez az igazi, az
orgyilkosság! Hozzá férhetek bárkihez, akármilyen fegyvere van, arról az
oldalról támadhatom meg, amerről nekem tetszik, leüthetem, megölhetem,
aztán… köd előttem, köd utánam, kedvem szerint szökhetek, amerre a
szemem lát!

Kemp idegesen pödörgette a bajuszát… Nem lépéseket hallott a lépcsőkön?…

– Tehát gyilkolni fogunk, Kemp! – mondta a láthatatlan ember
ünnepélyesen.

– Gyilkolni fogunk, – ismételte Kemp gépiesen. – Hallom a terveit,
Griffin, de nem igen értek velük egyet… Miért kell épen gyilkolnunk?

– Nem vakon, hebe-hurgya módra kell gyilkolnunk, hanem okosan,
tervszerüen. Ez a dolog nyitja… Most már mindenki tudja, hogy van egy
láthatatlan ember s ez a láthatatlan ember megteremtheti a Rémuralmat…
Ugy van, Kemp, a Rémuralmat!… Nos, miért hökkent meg?… A láthatatlan
ember fölüti valahol a székhelyét, például épen itt, Burdockban és
terrorizálja a várost. Rendeleteket bocsát ki, parancsokat osztogat… Ezt
ezer módon megteheti… Papirosra irja, amit akar s a papirost behajitja
az ablakon, bedugja az ajtó alatt… S aki nem engedelmeskedik
parancsainak, azt megöli… valamint azokat is megöli, akik segiteni
mernek a halálraitélten.

– Hm! – felelte Kemp, kételkedve s most már nem a Griffin szavaira
figyelt, hanem arra a halk csattanásra, mit háza kapujának a kinyitása
okozott.

Majd, hogy tovább foglalkoztassa a láthatatlan embert, igy folytatta:

– Lássa, Griffin, én azt hiszem, hogy az ön szövetségesének igen hamar
meggyülnék a baja a büntető törvénykönyvvel.

– Senki se tudná, hogy az én szövetségesem, – felelte a láthatatlan
ember komolyan. – Senki se tudná, hogy…

Hirtelen elhallgatott és fojtott hangon kérdezte:

– Csitt!… mi az?… Mintha a lépcsőkön jönnének…

– Ej dehogy! – felelte Kemp s most gyorsan és hangosan kezdett beszélni:

– Lássa, Griffin, én nem egyezhetem bele ebbe. Értsen meg, igazán nem
egyezhetem bele… De miért is törne az emberi nem megrontására?… Hogy is
remélheti, hogy jó vége lesz az ily őrült, késhegyre menő küzdelemnek?
Minek akar farkas lenni?… mikor hasznos tagja is lehetne a
társadalomnak?… Tegye közzé kutatása eredményét, vagy legalább nemzetét
ne zárja ki a haszonból, amit ez a roppant fontosságu fölfedezés
biztosithat… Gondolja meg, mi mindent tehetne, ha egy millió, tiz
millió, harminc millió szövetségese lesz!… Gondolja meg ezt, Griffin – –
–

A láthatatlan ember félbeszakitotta Kempet… két karját kitárta, a
derekát előre hajtotta és fojtott hangon mondta:

– Lépteket hallok a lépcsőn…

– Ej dehogy! – felelte Kemp.

– Hadd lássam! – kiáltott föl Griffin és az ajtó felé sietett.

Ettől fogva az események gyorsan követték egymást. Kemp habozott egy
pillanatig s aztán előre ugrott, hogy elállja Griffin utját… A
láthatatlan ember visszahökkent és fölorditott:

– Áruló!…

A következő percben kigombolta vörös szegélyü kaftánját, leült egy
székre és kezdte lehányni magáról a ruhát… Kemp három ugrással az
ajtónál termett… de erre Griffin is fölugrott, bár a lábai már
láthatatlanok voltak s nagyot kiáltva szaladt Kemp után… Ez már
kinyitotta az ajtót és kiugrott rajta…

Kint, a lépcsőkön, gyorsan futó lépések zaja hallatszott…

Kemp ügyesen visszalökte a láthatatlan embert, aki utána akart tolakodni
és becsapta az ajtót… A kulcs kivül volt a zárban s a következő percben
Griffin fogoly lett volna az erkély-szobában, ha valami véletlen közre
nem játszik… Amint Kemp hevesen becsapta az ajtót, a kulcs kiesett
belőle!…

Kemp halálsápadt lett és mind a két kezével, teljes erejéből huzta a
kilincset… Egy pillanatig tartotta is… aztán az ajtó kinyilt hat
hüvelyknyire; de Kemp, minden ereje megfeszitésével, még egyszer
becsukta… Ám a következő pillanatban egy lábnyira nyilt ki az ajtó s a
szük nyiláson megjelent a hálóköntös… Ugyane pillanatban vasmarok
szoritotta össze Kemp torkát, aki ijedten, félholtan eresztette el a
kilincset, az ajtó egészen feltárult… Kemp fejére csapott a láthatatlan
ököl, aztán, mint a zsákot, odalökte a sarokba és rádobta a hálóköntöst…

Fél-uton a lépcsőkön állt Adye ezredes, a burdocki rendőrség kapitánya,
akinek Kemp levelet irt reggel… Megkövülve látta Kemp hirtelen kiugrását
az ajtón, majd az utána kitolakodó üres hálóköntöst… hallotta az ököl
tompa zuhanását Kemp fején… látta, hogy Kemp elbukik, mint a lesujtott
ökör… látta, amint még egyszer föltápászkodik és menekülni akar, de
megint elbukik… aztán látta röpülni az üres hálóköntöst a levegőben…

A következő pillanatban heves lökést kapott… Semmitől!… Ugy rémlett
neki, hogy nagy teher hull reá, magával rántja le a lépcsőkön, a torkát
vasmarok szorongatja, mellén pedig két térdet érez… Aztán valaki
megrugdossa, végigtapos a hátán… a mögötte jövő két rendőr nagyot
kiáltva hanyatthomlok bukik le a lépcsőkön… az utcaajtót hevesen
fölrántják és nagy robajjal becsapják.

Adye ezredes a lépcsők aljáig gurult s ott bambán fölült. Látta, hogy
Kemp tántorogva jön lefelé a lépcsőkön, a feje bubján ökölnyi daganat,
az ajka csupa vér és kékre dagadt, kezében a vörös kaftán.

– Irgalmas Isten! – nyögte dadogva. – Vége a játéknak:… A sátán
megszökött!




XXIII. FEJEZET.  Hajtóvadászat a láthatatlan emberre.

Jó időbe került, mig Kemp annyira össze birta szedni magát, hogy
elmondta azt a kevés dolgot, ami az utolsó pár pillanat alatt történt.
Ott álltak a folyosón, Kemp lázasan összefüggéstelenül beszélt s egyre
szorongatta a Griffin ott hagyott kaftánját. Adye ezredes csak nagy
nehezen értette meg a dolgok veszedelmes állapotját.

– Őrült! – dadogta Kemp. – Őrült… kegyetlen… Gyilkos!… Maga az önzés…
Nem gondolt egyébre, mint a maga hasznára, a maga jólétére… Irtózatos
volt végighallgatni, amit beszélt!… Durva, kegyetlen fenevad… Öl,
gyilkol, ha dühbe jön… Nem törődik semmivel… Ha meg nem gátoljuk, itt is
ölni fog… Rémuralmat akar teremteni… Senki se állhatja utját!… Most
dühöng és jaj, akit utjában talál!

– El kell fognunk őt, – mondta Adye. – Az bizonyos… különben baj lesz…
El kell fognunk!

– De hogyan? – kiáltott föl Kemp kétségbeesve.

Majd hirtelen ezer eszméje támadt és lázasan beszélt:

– Rögtön hozzá kell fognunk az üldözéshez és talpra kell állitani minden
épkézláb embert… Önnek meg kell akadályozni, hogy az a gyilkos
elhagyhassa a kerületet… Ha egyszer elmenekül innen, ölni, gyilkolni és
rabolni fog utjában… Rémuralmat akar teremteni! Érti-e, rémuralmat!…
Sürgönyöznie kell mindenfelé, hogy állják el az utakat, vigyázzanak a
vonatokra, a hajókra. Fegyverbe kell szólitani a helyőrséget is… ön
pedig sürgönyözzön Londonba, katonaságért és rendőrökért… Az egyetlen
dolog, ami még itt tarthatja, az a remény, hogy visszaszerezheti a
könyveit. Majd erről is beszélek még… A rendőrségen van egy csavargó…
valami Marvel…

– Tudom, – felelte Adye ezredes; – tudom… A könyvekről is tudok… nagyon
helyes… De az a csavargó azt mondja…

– Azt mondja, hogy nincsenek nála a könyvek… De a láthatatlan ember azt
hiszi, hogy nála vannak… Meg kell tehát akadályozni, hogy ehessék vagy
alhassék… A környéken éjjel-nappal talpon kell lennie és vigyáznia, hogy
se eledele, se nyugalma ne legyen. Minden élelmiszert gondosan el kell
zárni, minden élelmiszert… ugy hogy erőszakkal kelljen betörnie érte… A
házakat is mind be kell zárni… ajtót, ablakot… Bár Isten esőt adna; esőt
és zivatart, meg hüvös éjszakát! Az egész vidéknek vadásznia kell rá,
folyton, lankadatlanul… Mondom, Adye, ez az ember halálos veszedelem,
valóságos isten-csapás, ha el nem foghatjuk, oly dolgok történhetnek,
hogy rágondolva is égnek mered minden hajam szála!

– Mi egyebet tehetünk még? – kérdezte Adye. – Én rögtön megyek és
megkezdem az üldözés szervezését… De miért nem jön velünk ön is?…
Persze, csak jöjjön!… Odalent hadi tanácsot tartunk; majd meghivom
Hoppsot is, meg a vasuti hivatalnokot is… Szentuccse, a dolog fölötte
sürgős és fontos… De jöjjön hát!… Az uton majd szegről-végre meghányjuk
a dolgot… Mi egyebet tehetnénk még? Dobja el azt a rongyot és jöjjön!…

Adye ezredes gyorsan lement a lépcsőkön és Kemp utána baktatott. A kapu
tárva-nyitva volt s a küszöbön ott állt a két rendőr, kibámulva a
semmibe.

– Már elment, uram, – mondta az egyik.

– Rögtön a kapitányságra kell mennünk, – szólt Adye. – Egyiktek
szaladjon és hozzon kocsit… De siess! – kiáltott a futó rendőr után.

Majd Kemphez fordulva azt kérdezte:

– Hát még mit tehetünk?

– Kutyákat kell hozatni, – mondta Kemp. – Kutyákat!… A kutyák nem látják
ugyan, de megszimatolják… kutyákkal kell üldözni őt.

– Jól van, – hagyta helyben Adye. – Nem szabadna ugyan, de ebben az
esetben… Én tudom, hogy Halsteadban vannak igen jó vérebek… azonnal
elküldök értük… Hát még?

– Ne felejtse el, hogy az, amit eszik, mindaddig látható a gyomrában,
amig csak meg nem emészti. Tehát evés után el kell rejtőznie pár órára…
Ezért folyton keresni, hajszolni kell őt. Minden bokorban, félreeső
zugban hajszolni kell… És félre kell tenni, el kell zárni minden
fegyvert, vagy bármi olyant, amit fegyvernek használhatna… Mindent,
mindent, hogy semmi egyebe ne legyen a puszta öklén kivül… Az is sok,
mert félelmetes nagy ereje van.

– Jól van, – felelte Adye. – Erre is ügyelek… Hát még?

– És aztán, – szólt Kemp, de habozva elhallgatott.

– Nos aztán? – kérdezte Adye.

– Aztán, – folytatta Kemp halkabban, – üvegcserepeket kell keresztben
szórni az utakon… Ez irtózatos kegyetlenség, jól tudom; de gondolja meg,
hogy kivel van dolgunk!

Adye elsápadt és hevesen szivta be a levegőt a fogai közt.

– Ez embertelen dolog, – szólt rekedten, a fejét csóválva. – De
mindegy!… Ha kell, hát kell!… Gondoskodom róla, hogy beszórják az utakat
üvegcserepekkel…

– Az az ember kegyetlen gyilkos, – ismételte Kemp. – Én bizonyos vagyok
benne, hogy mihelyt tulesett e mostani szökése izgalmain, rögtön hozzá
fog látni, hogy a Rémuralmat megteremtse… Oly bizonyos vagyok benne,
mint a hogy most önnel beszélgetek. Egyetlen reményünk a szabadulásra
csak az lehet, hogy megelőzzük őt… Ez a Kain elszakadt az emberiségtől;
tulajdon fejére szálljon a vére!




XXIV. FEJEZET.  Mr Wicksteed meggyilkoltatása.

A láthatatlan ember szinte őrjöngött dühében, mikor Kemp házából
kirohant. Egy kis fiut, aki a kert-ajtóhoz közel játszott, fölkapott a
földről s eldobta vagy tiz lépésnyire, ugy, hogy a szegény gyereknek
eltört a csipeje. Ez után pár órára eltünt szem elől.

Senki se tudta, hová lett, mit müvelt. Csak gyanitják a később
történtekből, hogy vadul vágtatva szaladt a forró juniusi napon
egyenesen keresztül a réten, a hintondeani kis erdőbe, amelynek hüvös
árnyában megpihent kissé és valószinüleg boszu-terveket kovácsolt. Ezt
onnan gyanitják, mert délután két óra tájban szörnyü tragikus eset
történt ezen a helyen.

Bizonyos, hogy lelke mélyéig fölháborodhatott Kemp árulásán, akiben
annyira megbizott, hogy mindent elmondott neki, sőt szövetségesévé is
akarta tenni. De egyelőre, legalább délutáni két óráig, ugy eltünt,
mintha sohasem is élt volna.

Ez az elfecsérelt, tétlenül eltöltött idő azonban végzetes lett rá
nézve. Mert Burdockban lázasan készülődtek ellene és Kempnek
proklamációja élet-halálra szóló küzdelemre hivta föl a környék összes
lakosságát. Most már mindenki tudta, hogy a láthatatlan ember nem puszta
legenda és mese, hanem félelmetes ellenség, akit el kell fogni, vagy ha
nem lehet, üldözni kell, meg kell sebesiteni, sőt meg is ölni mint
vérengző fenevadat.

És a hajtóvadászatra készülő lakosság hihetetlen gyorsasággal
szervezkedett. Például két óráig délután a láthatatlan ember még
megszökhetett volna, ha fölkapaszkodik valamelyik vonatra, de két óra
után ez már lehetetlen volt, mert minden személyszállitó vasut ajtai
légmentesen be voltak zárva, a teherforgalmat pedig csaknem teljesen
fölfüggesztették a Southampton-Winchesteri és a Brightonhorshami
vonalon. És körülbelül husz mértföldnyi körben Port-Burdock körül,
puskával, revolverrel, doronggal fölfegyverzett emberek cserkésztek
mindenfelé, hármasával-négyesével s majd minden csapatban voltak kutyák
is.

Az országutakon lovas rendőrök vágtattak végig, megállva minden ház,
korcsma és major előtt, figyelmeztetni a lakókat, hogy jól zárják be a
házukat s ha kimennek, vigyenek fegyvert magukkal. Három órakor bezárták
az iskolákat s a gyerekek futva szaladtak haza.

Kemp proklamációját, amelyet ő csak megirt, de voltaképen Adye irt alá
és bocsátott ki, délutáni öt órára már minden utcasarkon
kifüggesztették. Ebben röviden minden megvolt, ami szükséges lehetett a
sikeres küzdelemre: hogy nem szabad pihenni hagyni a láthatatlan embert,
hogy vigyázni kell minden enni valóra, gondosan el kell zárni minden
fegyvert, stb.

S a hatóság oly gyorsan intézkedett, a lakosság oly föltétlenül hitt a
láthatatlan ember veszedelmes voltában, hogy még az éjszaka előtt több
száz négyszög-mértföldnyi terület valósággal ostromállapotban volt… És,
hogy a lakosság még nagyobb erélylyel segitsen a hatóságoknak a
veszedelmes ellenség megsemmisitésében, egy szörnyü hir kelt szárnyra: a
mr Wicksteed meggyilkolásának rejtélyes hire.

Ha a rémes eset mellék-körülményeiből következtetni lehet, a láthatatlan
ember, mint fönt is irták, a hintondeani kis erdőbe vonult pihenni, de
kora délután már ismét előjött onnan; hogy mily szándékkal, azt persze
nem tudhatjuk. De, hogy semmi jót nem forralhatott, bizonysága az a
vasdorong, amit nem tudni, hol szerzett s amelylyel mr Wicksteedet
agyonverte.

A gyilkosság részleteiről természetesen semmi bizonyosat nem tudhatunk.
Csak azt tudjuk, hogy az országut mentén, az árokparton történt, alig
kétszáz lépésnyire lord Burdock kastélyának parkjától. Minden jel arra
mutat, hogy a gyilkos és áldozata hevesen küzködtek; a fü körös-körül le
volt taposva, mr Wicksteednek egész teste tele volt sebekkel és
ütésekkel, ketté tört sétabotja csonka darabját görcsösen szorongatta
még holtában is s a koponyáját valósággal péppé verte szét a gyilkos.

Ez a kegyetlenség már az őrültséggel volt határos, legkivált, ha
megfontoljuk, hogy mr Wicksteed, ez az ötvennégy-ötvenhat éves ember,
lord Burdock inasa, igen csöndes, békeszerető és szelid természetü volt,
aki ugyan össze nem veszett volna senkivel, aminthogy soha még csak
szóváltásba se keveredett senkivel a környéken… Ugy látszik, hogy a
kegyetlen gyilkos utját állta a békés embernek, aki haza igyekezett
ebédelni, megtámadta, leütötte a vasdoronggal s aztán őrült dühében
szétverte a fejét.

De két körülmény ellene mond ennek az utóbbi föltevésnek. Az első az,
hogy a hely, ahol az áldozatot találták, kivül esett mr Wicksteed
utjának az irányán s körülbelül háromszáz lépésnyire volt attól az
ösvénytől, amerre járni szokott. A második körülményt egy kis iskolás
leánytól tudjuk, aki, midőn az iskolába ment, látta, hogy mr Wicksteed
különös módon „_baktatott_“ a mezőn keresztül az árok felé. Ugy tett,
mintha kergetne valamit, mert a botjával egyre csapdosott a földre s
mind untalan előre kapott, mintha meg akarna valamit fogni…

Ez a kis lány látta őt legutoljára élve; holttestére két óra tájban
akadtak rá az emberek.

E két körülményből azt gyanithatjuk, hogy Griffin nem gyilkos szándékból
hordozta magával azt a vasdorongot. Lehet, hogy mr Wicksteed épen arra
jött s meglátta a vasdorongot, amely megmagyarázhatatlan módon járt,
libegett a levegőben… Mit sem tudván a láthatatlan emberről, önkénytelen
kiváncsiságból utána szaladt a járó vasdorongnak s a kis leány ezt
láthatta… Már most, ha meggondoljuk, mily hirtelen természetü volt a
láthatatlan ember s különben is mily elkeseredett lehetett a Kemp
árulása miatt, könnyen érthető, hogy első dühében vakon rohant rá az
éltesebb emberre, akit ott menten kegyetlenül leütött és megölt.

Ám ez csak föltevés, bizonyos ellenben az hogy a hullát megtalálták az
árokban s tiz-tizenöt lépésnyire tőle megtalálták a véres vasdorongot
is, a bokrok közt. A fegyvernek ez az elhajitása azt mutatná, hogy
Griffin, elkövetvén a szörnyü gyilkosságot, eliszonyodott és borzadva
dobta el véres fegyverét. Bizonyos, hogy fölötte önző és hirtelen ember
volt, de lehet hogy áldozatának – első áldozatának – láttára fölfakadt
az ő sivár lelkében is a megdöbbenés, a lelkifurdalás fájó érzése, mely
megutáltatta vele a kegyetlen vérontást.

Ugy látszik, hogy mr Wicksteed meggyilkolása után el is akart menni a
környékről. Legalább beszélik, hogy napszállat táján többen hallották
Fern-Bottom közelében, amint valaki – akit nem lehetetett látni –
hangosan beszélgetve, néha nyögve, szinte zokogva sietett tova az
országuton, egyenesen völgynek le a magas rozs-vetés között… De lehet,
hogy ez is csak mende-monda.

Ellenben bizonyos, hogy a láthatatlan embernek csakhamar volt alkalma
tapasztalnia, hogy Kemp komolyan vette az üldözést és hogy ez a vidék
kezd szük lenni neki. Bármerre ment mindenütt zárt ajtókra talált s
uton-utfélen olvashatta Kemp kegyetlen proklamációját… Alkonyat felé
pedig erdő-mező megnépesült fegyveres emberekkel s minden felől
kutyaugatástól visszhangzott a vidék.

Ez a hajtóvadászat végtelenül elkeseritette és leverhette a láthatatlan
embert. Bizonyos, hogy azon a napon nem mert csinálni semmit és gondosan
kerülte üldözőit, ha látta is őket valahol… Ám az éjszaka tanácsot
hozott… Alighanem eleséghez jutott valami uton-módon és jól alhatott is,
mert másnap ismét a régi lett… erélyes, dühös, szivtelen és önző, szóval
félelmetes ellenség, aki lázasan készülődött utolsó nagy csatájára a
világ ellen!




XXV. FEJEZET.  Kemp házának ostroma.

Kemp doktor különös levelet kapott; gyürött, piszkos papirosra ceruzával
irt levelet, melyet növekvő rémülettel olvasott.

„Ön fölötte ügyes és erélyes volt, – igy szólt a levél, – de hogy mi
hasznot remélt ebből, azt igazán nem tudom. Ön ellenem esküdött. Egy
álló napig hajszolt, üldözött, még az éjszakai nyugalmamtól is meg akart
fosztani. De hiába erőlködött, volt mit ennem, sőt aludtam is és a játék
voltaképen csak most kezdődik… A játék; értem a haláltáncot… Ez a
levelem proklamálja a Rémuralom első napját. _Port-Burdock nem az angol
királynő városa többé:_ megmondhatja ezt ezredesének s a többieknek is;
_Port-Burdock az én birtokom, a Rémuralom székvárosa_. Ez a nap az uj
korszak első esztendejének a napja, evvel kezdődik a _Láthatatlan Ember
Rémuralma_. Kezdem pedig avval, hogy példaadás okáért halálra itélem
egyik lázadó alattvalómat, egy Kemp nevü árulót. A Halál ma délután
indul érte. Bezárkózhatik, elrejtőzhetik, körülvétetheti magát
katonákkal, rendőrökkel; a Halál, a láthatatlan Halál mégis elviszi.
Csak hadd óvja magát minél jobban, annál megdöbbentőbb lesz a játék és a
lecke a többi alattvalóimra nézve… Ezt a levelet a postás fogja elvinni
s ez a levél a Halál hirnöke… A játék tehát kezdődik, a halálra itélt
Kempnek ma van az utolsó napja!“

Mikor Kemp másodszor is elolvasta a levelet, halálsápadtan dadogta:

– Ez már nem tréfa… Ráismerek a hangjára és érzem, hogy komolyan beszél…

Megforgatta a levelet s látta, hogy azon a felén, ahol a cim volt, a
hindondeani postahivatal bélyege van rajta, mellette pedig ez a prózai
részlet: – „_2 d. to pay_“… Vagyis, mivel a föladó nem tett rá bélyeget,
még neki kellett érte 2 pencet fizetni.

Épen villás-reggelizett, mikor a levelet kapta; de rögtön elment a kedve
az evéstől. Lassan fölkelt és fölment dolgozószobájába. Aztán csöngetett
a házmesternek, meghagyta neki, hogy járja körül a házat, vizsgáljon meg
minden ajtót és ablakot és minden ajtót, ablaktáblát zárjon be. Ő maga
mindjárt bezárta dolgozószobájában az ablakok belső fatábláit. Aztán
elővette kis revolverét, gondosan megtöltötte és bele tette a kabátja
zsebébe. Majd több levelet irt: egyet Adye ezredesnek s ezt rögtön oda
is adta inasának, hogy vigye el.

– Bátran mehet, – mondta az inasnak, – nincsen semmi veszedelem.

S magában hozzá tette:

– Legalább téged nem fenyeget.

Mikor az inas elment, Kemp még tünődött pár percig, aztán ismét lement
az ebédlőbe és lassan, gondolkodva evett. Majd hirtelen nagyot ütött
öklével az asztalra és fölkiáltott:

– Megcsipjük a gazembert!… Én leszek a csalétek s ha ide jön, jaj neki!

Megint fölment dolgozószobájába és gondosan bezárt maga után minden
ajtót.

– Veszedelmes játék, – mondogatta magában, – nagyon veszedelmes!… De
minden körülmény engem segit, mr Griffin, ámbár ön láthatatlan!… Majd
meglátjuk!… Griffin… _contra mundum_… A láthatatlan ember… az egész
világ ellen!… Gyönyörü játék, az bizonyos, csakhogy meg is kell ám
nyerni!

Kinézett az ablakon a napsütötte, verőfényes dombra.

– Minden nap ennie kell s eledelt csak élet-veszélylyel szerezhet…
Valóban, nem irigylem a sorsát!… Vajon csakugyan aludt-e a mujt
éjszaka?… Lehet, hogy aludt valahol a mezőn, vagy valami fa tetején… Bár
jégeső lenne, vagy jó hideg idő, tartós nyári zivatar…

Hirtelen összerezzent és szorongva mondta:

– Lehet, hogy kivülről leselkedik rám…

Egész közel ment az ablakhoz és kinyitotta a belső fatáblát… E
pillanatban nagyot koppant valami a falon, mindjárt az ablak mellett s
Kemp ijedten hökkent vissza.

– Bolondság! – mondta mintegy önmagát biztatva. – Ideges vagyok…

De azért elmult jó öt perc, mielőtt ismét oda mert menni az ablakhoz…
Megint kitekintett s nem látva semmit, megnyugodva mondta:

– Bizonyosan valami veréb röpült neki a falnak.

Egyszerre csak hevesen csöngettek az utcai ajtón és Kemp sietve
leszaladt a lépcsőn. Levette a vasrudat, megforditotta a kulcsot és
óvatosan kinyitotta a kaput… Adye volt, az ezredes, aki hirtelen
besurrant, mire Kemp rögtön becsapta a kaput.

– Megtámadták az inasát, Kemp, – szólt Adye, köszöntés helyett.

– Micsoda? – hökkent vissza Kemp.

– Ugy van. A láthatatlan ember. Elvette az ön levelét az inastól és most
itt csatangol. Zárja be az ajtót.

Kemp hirtelen ráforditotta a kulcsot, előre tolta a vasrudakat és
hüledezve bámult Adye, aki szemmel láthatóan elégedett volt, hogy a
kapun belül lehet. Nagyot lélekzett és gyorsan folytatta:

– Megrohanta az uton… Földhöz verte… Elvette tőle a levelet…! Az inas
ott van a rendőrségen… Félig ájult, félig őrült az ijedtségtől… A
láthatatlan ember pedig itt van!… Mit irt hát abban a levélben?

Kemp keservesen följajdult:

– Mily őrült voltam!… Pedig tudhattam volna!… Hisz Hintondeátől idáig
csak egy óra-járás! Hát már itt van?

– De mi történt hát? – kérdezte Adye türelmetlenül.

– Jöjjön, jöjjön! – mondta Kemp és fölvezette az ezredest
dolgozószobájába.

Ott aztán kezébe adta a láthatatlan ember levelét:

– Olvassa ezt!

Adye elolvasta és halkan fütyürészni kezdett.

– S ön?… mit irt nekem? – kérdezte aztán.

– Kieszeltem, hogy hogyan kerithetnők csapdába… Ezt irtam meg és az
inasomra biztam… Mily őrült voltam!… Ah, mily őrült voltam.

Adye elkáromkodta magát, majd biztatni igyekezett Kempet.

– Ez a levél csupa frázis, mondta. – Esküdni mernék, hogy már el is
tisztult a környékről és csak rá akart önre ijeszteni.

– Szó sincs róla! – kesergett Kemp. – Amit igér, meg is tartja.

E pillanatban csörömpölve tört be az ablak a földszinten… Kemp
összerezzent, Adye pedig meglátta Kemp zsebében a revolver csövét.

– Ez az ebédlő ablaka volt, – szólt Kemp halkan.

A következő percben egymásután két másik ablak csörömpölt, ugyancsak az
ebédlőben, majd a dolgozószobára került a sor, melynek három ablaka
egymás után tört darabokra, ugy, hogy az üvegcserepek mindenfelé
szétszóródtak s egy kő majd eltalálta Kemp fejét.

– Mi ez? – hökkent meg Adye.

– Ez a kezdet! – felelte Kemp.

– Nem lehet kivülről fölmászni idáig?

– Nem. A fal sima, mint a tükör.

– Vasrácsok nincsenek?

– Ide fönt nincsenek, de a földszinten minden ablakon vannak… Ah, a
gazember…

A kis villa tulsó felén is egymás után csörömpöltek a bezuzott ablakok.

– Már folytatja! – mondta Kemp elkeseredve. – Ugy látszik, nem akar
kegyelmezni egyetlen ablaknak sem!… Őrült, bolond!… Minden ablak
fatábláját bezárattam s az összetört üveg mind kifelé hull le a földre s
a bolond még elvágja benne a lábát.

– Hát itt miért nem csukta be a fatáblákat? – kérdezte Adye.

– Itt is becsuktam, de az előbb, hogy kinéztem, ki kellett nyitnom.

Megint egy ablak csörömpölt és Kemp meg Adye tanácstalanul néztek össze.

– Megvan! – kiáltott föl Adye hirtelen. – Adjon egy botot, vagy valami
fegyvert… Visszamegyek a rendőrségre és elhozom a vérebeket… Azok majd
elbánnak vele!

– Megint egy ablak tört darabokra.

– Nincs revolvere? – kérdezte Adye.

Kemp a zsebébe nyult, de aztán habozva mondta:

– Volna egy… de azt… nem adhatom oda.

– Majd visszahozom! – mondta Adye. – Hisz itt ugy se érheti önt
veszély!… Az egész ház be van zárva.

Kemp, elszégyelvén magát pillanatnyi kishitüségeért, átadta a revolvert
Adyenek.

– Most pedig ereszszen ki, – mondta Adye.

Lement a lépcsőkön s mialatt a kapu mögött csöndesen álltak, hallották,
hogy a láthatatlan ember egymás után veri be az ablakokat az épület
hátsó részén… Most itt volt hát a kedvező alkalom!… Kemp gyorsan és
nesztelenül hátra tolta a vas-rudakat, megforditotta a kulcsot. Az arca
nagyon sápadt volt.

– Gyorsan lépjen ki! – sugta halkan az ezredesnek.

A kapu félig kinyilt, Adye hirtelen kiugrott a szük résen, Kemp pedig
rögtön becsapta és bezárta a kaput.

Az ezredes pár pillanatig habozva állt meg a legfelső lépcsőn…
Biztosabban érezte magát, hogy a háta födve volt… De aztán megemberelte
magát, lement a lépcsőkön, egyenesen keresztül vágott a kerten, neki az
ajtónak… Ekkor ugy tetszett neki, hogy valami szellő suhan végig a
gyöpös uton; valaki járt a közelében!

– Álljon meg! – rivallt rá a láthatatlan ember.

Adye megállt, mintha lábai a földbe gyökereztek volna és görcsösen
markolta meg zsebében a revolver agyát.

– Nos, mi az? – kérdezte mogorván.

Az arca halálsáppadt volt, minden idege a megpattanásig feszült.

– Legyen szives és menjen vissza a házba! – folytatta a hang, ép oly
parancsolóan, mint az imént.

– Sajnálom, de nem arra van az utam, – felelte Adye kissé rekedten s
megnedvesitette ajkait a nyelvével.

A hangot balra, elülről hallotta s hirtelen átvillant az agyán, hogy
hátha rálőne találomra?…

– Hová megy? – kérdezte a hang ismét.

Adye hirtelen arra fordult s a napsugár fényesen csillant meg
revolverén, melyet egyre szorongatott.

– Hogy hová megyek, – felelte vontatva – az az én dolgom…

Még jóformán ki se mondta e szavakat, mikor hátulról elkapta valaki a
nyakát, a térdével nagyot lökött rajta, ugy hogy Adye előre bukott.
Villámgyorsan fölugrott, megfordult, kirántotta revolverét és lőtt… A
következő percben irtózatos ökölcsapást kapott az arcába s a revolvert
kicsavarták a kezéből… De ő is megragadta a láthatatlan ember egyik
lábát, ez azonban nagyot rugott rajta és Adye hanyatt esett a füvön.

– Átkozott cudar! – hörögte dühösen.

A láthatatlan ember gunyosan fölkacagott.

– Megölhetném önt, – mondta, – ha nem sajnálnék egy golyót elpazarolni.

És Adye látta a revolvert a levegőben hat lábnyira tőle s a fegyver
csöve egyenesen a mellének állt.

– Nos, mit akar? – kérdezte Adye a füben ülve.

– Keljen föl! – parancsolta a hang.

Adye talpra állt.

– Vigyázzon! – figyelmeztette őt a hang szigoruan, – nem türök semmiféle
ostobaságot! Ne feledje, hogy én látom önt, de ön nem láthat engem s
ügyelek minden mozdulatára. Vissza kell mennie a házba.

– Ugy sem eresztenek be! – felelte Adye.

– Azt igazán sajnálnám, – mondta a láthatatlan ember, – mert ennek ön
inná meg a levét, pedig önnel semmi bajom.

Adye ismét megnedvesitette ajkait a nyelvével. Ránézett a revolver
fénylő csövére, majd másfelé tévedt a szeme és látta a távolban kéklő
tengert, a zöldelő rétet, a sárgán hullámzó kalászokat, a domb alján
nyüzsgő várost… és érezte, hogy édes az élet!… Mindez egy másodpercig se
tartott s akkor tekintete ismét ráesett a fénylő fegyverre.

– Hát mit tegyek? – kérdezte halkan.

– Hogy mit tegyen?… Hisz már megmondtam!… Vissza kell mennie a házba…
Nem akarom, hogy nyakamra hozza a rendőreit!

– Jól van, megkisértem. De, ha beeresztenek, megigéri, hogy nem tör be
velem együtt a házba?

– Én semmit se igérek, – felelte a hang nyersen. – Különben is mondtam
már, önnel nincs semmi bajom.

Kemp rögtön fölszaladt a lépcsőkön, mihelyt Adyet kieresztette a házból.
Óvatosan odalopózott az ablakhoz s az üvegtörmelékek mögül leskelődve
lenézett a kertbe… De, mire fölért, a revolver már a láthatatlan
embernél volt s Kemp nem hallhatta a lövést, mert a folyosónak igen
vastag falai voltak.

– Nini! – szólt megdöbbenve, – Adye beszélget valakivel…

Nem látva senkit, megrémülve hökkent vissza:

– A láthatatlan ember!… De hát miért nem lő rá Adye?

Ismét kinézett az ablakon s ekkor látta megvillanni a revolver csövét… A
fegyver a levegőben libegett!

– Elvette Adyetől! – hörögte Kemp eliszonyodva.

Adye épen ezt ismételte:

– Igérje meg, hogy nem tör be velem együtt a házba… Ne kényszeritsen a
végletekre… Ha már elvette a fegyveremet…

– Ne feleseljen! – rivallt rá a hang. – Én nem igérek semmit!… Azt
mondtam, hogy menjen vissza a házba!

Ugy látszott, hogy Adye hirtelen elszánja magát e szavakra. Megfordult,
egyenesen a háznak tartott, a kezeit hátra tette és lassan ment az uton…
Kemp álmélkodva nézte… A revolver hol eltünt, hol fölcsillant ismét s a
megrémült Kemp iszonyodva látta, hogy a levegőben libegve lépésről
lépésre követi Adyet!…

Aztán az események nagyon gyorsan követték egymást. Adye nagyot ugrott
hátra, hirtelen hozzá kapott a revolverhez, de nem tudta megfogni… éles,
rövid dörrenés csattant el, az ezredes föltárta két karját s aztán egész
hosszában arcra vágódott s a levegőben kis, kékes füstfelhő gomolygott…
Kemp szinte nem is hallotta a dörrenést, csak látta, hogy Adye még
föltápászkodik a félkarjára, még egyet vonaglik s aztán mozdulatlanul
nyulik el a füvön.

Kemp kővé meredve nézte egy darabig a mozdulatlan Adyet. Rekkenő hőség
és csöndes idő volt, semmi sem látszott élni köröskörül, a temetői
csöndben egy levél se rezdült, csak két pillangó kergetőzött a kertben…
Adye ott hevert a kertajtó közelében… Valamennyi dombon fekvő villa
ablakai be voltak zárva, csak az egyik, zöldre festett, nyári lakás
verandáján ült valaki fehér ruhában s ugy látszott, hogy alszik…

Kemp szétnézett, nem látja-e valahol a revolvert, de a kis fegyver
eltünt… Szeme ismét rátévedt Adyere… Ah, a játék jól kezdődött!

Most hevesen csöngettek, dörömböltek a kerti kapun, de a cselédség, Kemp
utasitásainak megfelelően, a fülét se mozgatta az éktelen lármára… Aztán
mély csönd következett… Kemp hallgatózott egy darabig, majd óvatosan
kinézegetett a dolgozószoba három ablakán, de mit se látott… Fölvette a
piszkavasat és lassan lement a lépcsőkön, egyre hallgatózva… Végigjárta
az egész házat és valamennyi földszinti ablakot ujra megvizsgált, hogy
jól be vannak-e zárva s elég erős-e a vasrostély… Minden szilárd és
csöndes volt.

Erre ismét fölment az emeletre, a dolgozószobába és kitekintett. Adye
még mindig mozdulatlanul hevert ott, ahol elbukott… Lent a dombra vezető
uton két rendőr jött sietve a villa felé.

A halálos csöndet nem törte meg semmiféle nesz… Kempnek ugy tetszett,
hogy a két rendőr csiga-lomhasággal közeledik… S mialatt őket nézte,
azon tünődött, hogy hová lehetett halálos üldözője…

A feleletet csaknem rögtön megkapta rá. A földszinten nagy zuhogás
hallatszott s az egész ház visszhangzott a nehéz csapásoktól s az
összetöredező fa recsegésétől… Kemp ijedten rezzent össze, habozva
hallgatózott pár pillanatig s aztán óvatosan lefelé indult a lépcsőn… A
zuhogás egyre tartott s most már tisztán hallotta a vas éles csengését
is…

Megforditotta a kulcsot a konyha-ajtóban és benézett… Majd összerogyott
ijedtében… Az ablak-ráma még ép volt ugyan, de már ingott eresztékeiben,
a vasrács pedig félelmetesen rendült meg minden ujabb ütésre… Kivülről
pedig egy fejsze suhogva, nagy erővel sujtott le ujra meg ujra a
megrongált ablakra, hogy a vakolat, a téglák csak ugy hulltak a
konyhában… Egyszerre aztán eltünt a fejsze, a rombolás munkája
szünetelt…

Kemp látta, hogy a revolver kint fekszik az ablak alatt a gyepen, de
most hirtelen fölugrik… Kemp ijedten ugrott ki a konyhából s alig hogy
becsapta az ajtót, eldördült a fegyver, a golyó süvöltve furta át a
konyha-ajtót s a folyosó falán eltompulva a földre hullott… Kint a
kertben Griffin ujjongva kacagott s a következő pillanatban ismét
visszhangzott a ház szilaj fejsze-csapásaitól.

Kemp lélektelenül állt a folyosón és gondolkozni igyekezett. A
láthatatlan ember minden percben betörhetett a konyhába. Ha szétverte az
ablakot, ezt az ajtót egy csapásra bedöntheti és akkor…

Most ismét csöngettek a kerti ajtón… Ezek bizonyára rendőrök lesznek…
Kemp gyorsan oda szaladt, kiszólt az ajtón, hogy ki az s mikor
megbizonyosodott, hogy csakugyan a rendőrök, kinyitotta nekik. A két
ember egyugrással bent termett s aztán megint bezárták az ajtót.

– A láthatatlan ember! – szólt Kemp rekedten. – Van revolvere is… még
két golyó van benne… Adyet agyonlőtte… Vagy legalább sulyosan
megsebesitette… Nem látták a gyöpön?… Ott fekszik!

– Kicsoda? – kérdezte az egyik rendőr.

– Adye! – felelte Kemp.

– Mi nem a főajtón jöttünk, – mondta a másik rendőr.

– Micsoda zuhogás ez? – kérdezte most az első rendőr.

– A láthatatlan ember! – felelte Kemp. – Most veri be a konyha ablakát…
Mindjárt itt lesz… Egy fejszét talált valahol.

Hirtelen az egész ház megrendült; a láthatatlan ember már a konyhában
volt s a folyosón nyiló ajtót döngette… A szobaleány sikoltva ugrott ki
a mellékszobából és egyenesen az ebédlőbe menekült. Kemp gyorsan,
szakgatottan beszélt és igyekezett fölvilágositani a két rendőrt a
helyzetről… A konyhaajtó recsegve-ropogva engedni kezdett…

– Erre, erre! – kiáltott föl Kemp az élet-ösztön lázas hevével és
betolta a két rendőrt az ebédlőbe.

– Itt a piszkavas!…

Azt amit magával hozott oda adta az egyik rendőrnek, a másiknak pedig
kezébe nyomta az ebédlő kandallójának piszkavasát… Ő maga pedig beugrott
az ebédlőbe, előre tolva a két rendőrt a küszöbre.

Épen idején… A konyha ajtaja nagy robajjal kicsapódott…

– Vupp! – kiáltott föl az egyik rendőr s a piszkavassal a fejszére
ütött…

A revolver eldördült, de a Kempnek szánt golyó elkésve érkezett s egy
becses olajfestményt likasztott át… A másik rendőr rácsapott
piszkavasával a kis fegyverre, mely nagyot koppanva esett le a földre:
ugy, mint mikor a darazsat, vagy méhet leütik a földre.

A szobalány, mikor a lövést meghallotta őrülten fölsikoltott és
egyenesen az ebédlő ablakának rohant, mintha arra akarna menekülni… Ez
az ablak oldalt volt, oly helyen, hogy csak az ajtóból lehetett oda
látni, de a folyosóról nem…

Kint a folyosón ott állt a láthatatlan ember, a fejszét lábához
eresztve, ugy látszott, hogy neki támaszkodik a konyha ajtófélfájának… A
két rendőr jól hallotta, hogy fáradtan liheg.

– Menjenek innen önök ketten! – szólt a láthatatlan ember. Nekem csak
avval a Kemppel van dolgom.

– Nekünk pedig önnel! – felelt a rendőr.

S hirtelen előre lépve, odasuhintott a piszkavassal, amerről a hangot
hallotta. A láthatatlan ember valószinüleg visszaugrott, mert a
piszkavas a puszta levegőt érte s a két rendőr, akit a hirtelen mozdulat
előre rántott, neki esett az esernyőtartónak…

Ekkor fölemelkedett a fejsze, suhogva szelte át a levegőt, lecsapott a
megtántorodó rendőrre, akinek sisakja hitvány papirosként horpadozott
össze s a szegény ember kettőt is fordulva eszméletlenül roskadt le a
földre.

De a másik rendőr, a fejsze mögé suhintva a piszkavassal, valami lágy
testet ért, mely nagyot koppant… A láthatatlan ember fájdalmasan
fölkiáltott s elejtette a fejszéjét… A rendőr ismét feléje sujtott, de
csak a levegőt érte… Aztán megállt s előre tartva a piszkavasat,
figyelt, hallgatózott a legcsekélyebb neszre is…

Hallotta, hogy az ebédlő ablaka kinyilik s kivül a kertben gyorsan fut
valaki… Most a társa is föleszmélt kábultságából és felült a földön;
arcából csurgott a vér…

– Hol van? – kérdezte bágyadtan.

– Nem tudom, – felelte a másik. – Én eltaláltam és megsebesitettem. Itt
kell állnia valahol a folyosón, ha csak el nem surrant a hátad mögött,
pajtás… Dr Kemp!… Hej, uram!… Dr Kemp!…

Semmi felelet.

– Dr Kemp! – kiabált a rendőr.

A másik rendőr nagynehezen föltápászkodott a földről és bágyadtan neki
dőlt a falnak. E percben hallani lehetett, hogy valaki mezitláb fut
lefelé a konyha lépcsőin…

– Itt van! – kiáltott az első rendőr.

És hirtelen utána hajitotta a piszkavasat. De a fegyver csak egy kis
gázcsillárt zuzott darabokra.

A rendőr utána akart eredni a láthatatlan embernek, de aztán meggondolta
a dolgot… Fontosabb volt, hogy Kemp doktort megoltalmazza s ezért bement
az ebédlőbe.

– Dr Kemp! – kezdte harmadszor is, de aztán hirtelen elhallgatott; még a
szája is tátva maradt bámultában.

– Ez a dr Kemp igazi hős! – szólt pajtásához, aki lassan utána jött.

– Az ám!… anyámasszony katonája! – felelte a második rendőr,
zsebkendőjével törülgetve a vért, mely lassan csurgott végig az arcán.

A rendőrnek igaza volt; az ebédlő ablaka tárvanyitva volt és sem a
szobalánynak, sem doktor Kempnek nyoma se volt a szobában!




XXVI. FEJEZET.  A hajtóvadászat.

Mr Heclas, aki legközelebbi szomszédja volt Kemp doktornak, édesdeden
aludt zöldre festett villájának verandáján, mikor Kemp házának ostroma
megkezdődött. Mr Heclas amaz „elenyésző kisebbséggel“ tartott, amely
nevetséges ostobaságnak jelentette ki a láthatatlan ember meséjét. A
felesége ellenben teljesen elhitte az egész dolgot s végkép oda volt,
mikor látta, hogy a férje ép oly nyugodtan sétálgat a kertben most is,
mint az előtt s egy csöppet sem törődik avval, hogy a szomszédok mind
légmentesen bezárkóznak.

Mr Heclas évek hosszu során át megszokta már, hogy délutánonkint szundit
egyet villája verandáján: s ugy tett ezen a nevezetes napon is. Átaludta
a Kemp-féle villa ostromának első jeleneteit, értjük az ablakok
bezuzását, de mikor fölébredt, ugy rémlett neki, hogy valami nincs
rendben a környéken… Oda tekintett Kemp házára; megdörzsölte a szemeit
és megint oda tekintett… Aztán fölállt és hallgatózott… Egyre mondogatta
magában, hogy álmodik; de azért folyton csak a házat nézte, amely olyan
volt, mintha legalább is két hete ott hagyták volna, miután teljesen
kirabolták és kifosztották: – egyetlen egy ép ablaka se volt!

Mr Heclas elővette az óráját, megnézte s aztán fejcsóválva dörmögte:

– Meg mernék rá esküdni, hogy fél órával ezelőtt minden ablaka ép volt!

Mialatt a házat s a körülötte heverő üvegcserepeket nézte, olyasvalami
történt, aminek láttára meghült benne a vér. Kemp ebédlőjének ablaka
hirtelen kitárult s a szobaleány őrült sietséggel kapaszkodott föl az
ablakra… Mögötte pedig dr Kemp állt, aki tőle telhetőleg tolta, emelte,
segitette a leányt kifelé.

A szobaleány kiugrott s mindjárt eltünt a a bokrok közt. Most Kemp
doktor kapaszkodott föl az ablak párkányára, aztán ő is kiugrott s mi
alatt mr Heclas álmélkodva kiáltott föl, lopva, bujkálva osont tova a
bokrok közt, mintha félne, hogy meglátják… Igy ért a keritéshez; egy
ugrással átvetette magát rajta s aztán őrülten vágtatva nyargalt
egyenesen mr Heclas villája felé.

– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Heclas és egyszerre világosság
támadt az agyában. – A láthatatlan ember!… Hát mégse mese?…

Gondolni és cselekedni egy volt mr Heclasnál; a következő percben
berohant a szobába csöngetett, kiabált, parancsokat osztogatott s ugy
bömbölt, mintha a föld kifordult volna a sarkaiból:

– Be kell zárni az ajtókat… Be kell zárni az ablakokat!… Be kell zárni
mindent!… Jön a láthatatlan ember!…

A házban egyszeriben nagy lárma, fölfordulás támadt! mindenki tett-vett,
kiabált, menekült… Mr Heclas visszafutott a verandára, hogy bezárja a
nagy, szárnyas üveg-ajtót s épen, mikor hozzáfogott, megpillantotta Kemp
doktort, aki akkor mászott át a keritésen s beugorva a kertbe, szilajon
vágtatott a ház felé a spárga-veteményeken keresztül.

– Ide nem jöhet be! – orditott rá mr Heclas tele tüdőből. – Sajnálom,
hogy kergeti önt… de ide nem jöhet be!

Kemp arca eltorzult a rémülettől; de mire a házhoz ért, már minden ajtó,
ablak be volt zárva. Kétszer is körülszaladta a villát, megpróbálva
minden ajtót, ablakot s mikor látta, hogy hiába, egyenesen a kertajtónak
tartott, kiugrott rajta és fokozott sebességgel indult neki a városnak,
a domboldalon lefelé.

Ugyane e pillanatban mr Heclas iszonyodva látta, hogy a
spárga-veteményeket ismét letapodja valaki… ah, a lábát s őt magát se
lehetett látni!… s e szörnyüségtől ugy megrémült mr Heclas, hogy ijedten
beugrott a verandáról és többé mit sem látott, csak azt hallotta, hogy
ugyanaz a kertajtó, amelyen az imént Kemp menekült, ismét kinyilt és
nagy zajjal becsapódott…

Kijutván a kertből Kemp ugyanazt az utat választotta, amelyen két nappal
előbb mr Marvel menekült. Ámbár Kemp már régóta elszokott az eféle
sportoktól, a bőréről lévén szó, ugy futott, mint a parancsolat, bár az
arca halálsápadt volt, homlokáról pedig csurgott a veriték.

Józanságát és lélekjelenlétét azonban még ebben az őrült hajszában sem
vesztette el, mindig kereste a legrögösebb, kövesebb utat s ahol
messziről meglátta az uton keresztben elhintett üveg-cserepeket, mindig
arra fordult, mit sem törődve üldözőjével, hogy jön-e utána mezitelen
lábaival, vagy pedig kerülőt csinál.

Kemp doktor most tapasztalta először életében, hogy mily roppant hosszu
is az ut az ő villájától a városig s keservesen tapasztalta azt is, hogy
jobbra-balra oly kihalt és elhagyatott az országut, mint a temető…
minden ház be volt zárva s a szomoru az volt ebben, hogy épen az ő, Kemp
parancsára zárták be!… Persze, hagyhattak volna nyitva egy-egy
egérlikat, az ily eshetőségekre számitva!…

Most már előtte állt a város és elfödte a tengert, melyet eddig jól
látott a dombról lefelé futtában. Lent, az utcákon sürgött-forgott a
nép, a lóvasuti állomásra, ép most érkezett egy kocsi a domb aljában…
Azon tul volt a rendőrkapitányság…

– Ha!… mi az?… Nem léptek zaja ez a háta mögött?…

Rajta!… Hajrá!…

Lent az utcán néhány ember szájtátva állt meg és rábámult Kemp doktorra,
aki lélekszakadva közeledett. Már-már fulladozott, de nem hagyta magát…
A lóvonat alig pár lépésnyire volt tőle s a kis csapszék, ahová mr
Marvel menekült, ijedten csapta be az ajtót, mikor meglátta a rohanó
embert… Kemp doktornak az jutott eszébe, hogy fölugrik a lóvonatra s
becsapja maga után az ajtót, de aztán mégis azt határozta, hogy tovább
fut a rendőrségig…

A következő pillanatban elrohant a csapszék előtt s most már emberek
közé jutott… A lóvasut kocsisa és a kalauz abba hagyták a lovak
kifogását s ugy bámultak a vadul rohanó Kempre, hogy a pipa is kieset a
szájukból… Amodább egész csomó matróz fordult meg s kiváncsian
kiabálták, hogy mi az?… Mi történt?…

Kemp meglassitotta futását, mert már kifogyott a lélekzete, de ekkor
mindjárt hallotta üldözője lépteit s megint szilaj ugrással rugaszkodott
neki a futásnak.

– A láthatatlan ember! – kiabált torkaszakadtából a matrózoknak.

És, valami ihlet folytán, átugrott az árkon ugy, hogy a matrózok
csoportja közéje és üldözője közé került. Aztán, lemondván arról a
gondolatról, hogy a rendőrségre menekül, befordult egy kis
mellék-utcába, elrohant, be a pékhez, aztán neki vágott egy fasornak,
mely ismét a főutcára vezetett, ahonnan jött.

Két-három kis gyerek játszott a porban ottan, de láttára ijedten
sikoltva rebbent szét, az anyák pedig rémülten kiabáltak, hivták
gyerekeiket… Kemp pedig ismét kibukkant a főutra, vagy háromszáz
lépésnyire a lóvasut állomásától s mindjárt látta, hogy egész csomó
ember szalad, kiabál és rohan utána…

Kemp hátra nézett. Alig tizenöt lépésnyire mögötte jött egy bivaly-erejü
haditengerész katona, aki káromkodva csapdosott jobbra-balra a kardjával
s mindjárt nyomában rohant a lóvasuti kalauz, mellére szoritva csontos
ökleit. Amodább pedig tizen-tizenöten is futottak e kettő után… Előtte
meg szintén megelevenedett az utca; öt, hat, tiz, husz ember rohant vele
szemben s jól látta, hogy majd mindegyiknek van valami fegyvere.

– Meg kell fogni!… Elébe!… Rajta! – kiabáltak össze-vissza.

Kemp gyorsan megértette, hogy a helyzet változott. Megállt és lihegve,
hörögve kiáltott föl:

– Ide emberek!… Itt van a sarkamban!… Fogjatok körül két oldalról!…

E pillanatban a láthatatlan ember ugy fültövön csapta, hogy elbukott. De
Kemp nem hagyta magát, fölugrott, szembe fordult ellenfelével s nagyot
ütött öklével az üres levegőn… Ekkor az arcába kapott egy rettenetes
ökölcsapást, szédülve rogyott le… megérezte, hogy valaki a mellére
térdel, megragadja a torkát, de az egyik kéz szoritása már gyöngébb
volt, mint a másiké… Végső erejével ő is megkapta gyilkos támadójának a
kezeit… hallotta, amint fájdalmasan fölsikoltott… aztán a tengerész
katona kardja suhintva szelte át a levegőt Kemp feje fölött s tompa
zuhanással akadt meg valamiben…

Kemp érezte, hogy valami meleg csordul az arcán s a láthatatlan ember
hirtelen elereszti a torkát… Végső erőfeszitéssel lerázta melléről
támadóját, megragadta a vállát… ez kicsuszott a kezéből… majd elkapta a
könyökét, egész közel a földön…

– Megfogtam! – kiáltott föl rekedten. – Segitség!… tartsátok erősen!…
Itt fekszik a földön!… Fogjátok meg a lábát!…

Valamennyien rárohantak a láthatatlan ellenfélre, s ha valaki, mit se
tudva, hogy mi történik, meglátja e szilajon küzködő, kavargó
ember-gomolyagot, bizonyára azt hiszi, hogy szenvedélyes labdarugók
küzdenek a goalért… És Kemp kiáltása után nem hallatszott egyéb, mint
lábdobogás, dulakodás, döngő ökölcsapások és ziháló lihegés…

Aztán a láthatatlan ember, még egy óriási erőfeszitéssel talpra állt… De
Kemp ugy belecsimpeszkedett, mint a jó vizsla a szarvasba s az övén
kivül egész tucat kéz fogta, markolta, rángatta a láthatatlan embert. A
lóvasuti kalauz megragadta hátul a nyakát és ismét lerántotta a földre.

Lent tovább folyt a vad dulakodás, melyből csak a tompa, sulyos ütések
zaja és a fogak csikorgatása hallatszott ki. Aztán a láthatatlan ember
vadul fölorditott:

– Irgalom!… Elég!…

De a fájdalmas kiáltás csakhamar hörgő nyögésben halt el.

– Vissza, őrültek! – szólt most Kemp rekedten, lihegve; – halálos sebet
kapott… Vissza, ha mondom.

Az összegabalyodott tömeg lassan szétvált és némi helyet csinált
Kempnek, aki letérdelt a földre s amint látszott, vagy tizenöt
hüvelyknyire a földről, ráhajtá a fülét valamire és hallgatózott… Egyik
kezében pedig mintha láthatatlan kart fogott volna.

– El ne ereszsze! – kiabált a markos tengerész-katona, megsuhogtatva
véres kardját a levegőben. – Mondom, hogy rászed bennünket! Csak tetteti
magát!…

– Nem tetteti magát, – felelte dr Kemp; – s különben is fogom.

Kemp arca biborvörös volt s halántékain lüktettek a kiduzzadt erek,
zihálva, szinte dadogva beszélt, mert ajka egészen földagadt a
láthatatlan ember öklétől… Eleresztette a kezében tartott kart és
tapogatózni látszott a föld fölött…

– Az ajka csupa tajték, – szólt aztán. – Isten legyen neki irgalmas!

Hirtelen fölkelt, majd átment a másik oldalra és ismét letérdelt a
földre… közben egyre érkeztek uj kiváncsiak; a csapszék ajtaja most már
tárva-nyitva volt s a többi házakból is tódult a nép… De szólni alig
szólt valaki… Kemp végigtapogatta a láthatatlan testet s igy szólt:

– Már nem lélegzik… S nem hallom a szive dobogását sem… Irtózatos sebet
kapott az oldalán!

Egy vén asszony, aki a hórihorgas tengerész-katona hóna alatt dugta
körösztül a fejét, hirtelen fölkiáltott:

– Oda nézzetek!…

Mindnyájan oda néztek, ahová a vén asszony ráncos ujja mutatott – s
mindnyájan látták egy átlátszó kéz bizonytalan körvonalait, amely mintha
üvegből lett volna, ugy, hogy minden ér, csont és ideg jól meglátszott
rajta… És ez a kéz egyre sötétebb, tömörebb lett, amint nézték…

– Halló! – kiáltott föl egy rendőr, – itt meg már a lába is látszik.

És igy, lassankint, a kezén és lábán kezdve, a combjain és karjain
fölfelé, folytatódott a testnek ez a fokozatos elsötétedése, melyben
egymás után lettek láthatóvá előbb az erek, az idegek és csontok, majd a
hus s végre a betört mell és a vállak, meg az arc eltorzult vonásai…

És, amint Kemp fölállt, mindnyájan látták az egész hosszában
kinyujtózkodott „láthatatlan embert“ a földön; vagy harminc esztendős
fiatalember lehetett, egész teste össze-vissza törve, a haja és
szemöldöke hófehér, de nem a kor miatt, hanem mert albino volt; a szemei
pedig vörösek voltak, mint a gránát. A kezét ökölbe szoritotta, arca
csupa fájdalom és gyötrelmes keserüség volt.

– Takarják el az arcát! – kiáltott föl valaki. – Az Isten szerelmére,
takarják el az arcát!

Hamarosan leteritették egész testét egy lepedővel és bevitték a
csapszékbe. És ott feküdt a boldogtalan, kiváncsiaktól, részvétlen, sőt
kárörvendő emberektől körülvéve, holtan összetörve, senkitől nem
siratva, nem méltányolva; ott feküdt Griffin, a legelső láthatatlan
ember… a világ legtehetségesebb fizikusa és vegyésze…

* * *

Igy végződött a láthatatlan ember csodás, hihetetlen kisérlete. Aki
többet akar tudni felőle, menjen el abba a kis kurta-korcsmába, amely a
Port-stowei országut mentén van és kérdezősködjék a csaplárostól. A
korcsmát a ciméről lehet megismerni: egy üres dolmány, fölötte kalap,
alatta egy pár csizma: „_A Láthatatlan Ember_“, ahogy a történetünket is
elneveztük. A csapláros pedig maga mr Marvel… Az olyan vendégnek, aki
jól tud inni, mr Marvel bőbeszédüen elmond mindent a láthatatlan
emberről; sőt még azt is, hogyan akarták a prókátorok kitudni őt abból a
kis vagyonkájából, ami nála volt, mikor Burdockba menekült a láthatatlan
ember elől.

– Mikor látták, hogy nem tudják bebizonyitani, kié is az a pénz, – igy
beszéli mr Marvel, – rám fogták, hogy kincset találtam, a pénz tehát az
államé… De hát evvel se mentek semmire!… Aztán jött egy _gentleman_,
akiről azt beszélték, hogy tintanyaló… Ez minden este adott egy guineát,
hogy beszéljek el neki mindent szegről-végre s amit mondtam, mind
pontosan fölirta, utóbb pedig le is nyomtatta az egészet…

Aki pedig azt akarja, hogy mr Marvel elhallgasson, csak azt kérdezze
tőle: hogy hová lett az a három könyv, amelyet a láthatatlan ember irt?…

Mr Marvel elismeri, hogy látta ezt a három könyvet, de nem tudja, hová
lett. Sokan azt mondják, hogy ő dugta el; de hát nem igaz…

– Maga a láthatatlan ember vette el tőlem a könyveket, mielőtt
megszöktem tőle Port-Stoweban… Csak mr Kemp hiresztelte el, hogy én
rejtettem el a könyveket.

Ezt mondván, mindjárt talál magának dolgot és faképnél hagyja a kiváncsi
kérdezősködőt…

Egyébként agglegény, igen komoly, tekintélyes ember, mély filozófus;
nagy hire van a faluban és a környéken… tanácsért járnak hozzá a
parasztok, ha ügyes-bajos dolguk akad.

Vasárnap reggel, minden vasárnap reggel és esténkint, tiz óra után,
mikor a csapszék zárva van, mr Marvel behuzódik kis „szalónjába“, tölt
magának egy pohár „legfinomabb“ gint, gondosan megnéz ajtót, ablakot,
hogy bevan-e zárva s nem lesnek-e rá kivülről… s ha látja, hogy nincs
veszedelem, óvatosan kinyitja kulcscsal bezárt szekrényét, kivesz három,
barna bőrbe kötött vastag könyvet s ünnepélyesen leteszi őket az asztal
közepére… A könyvek táblája kissé zöldes, penészes, mert valamikor egy
nedves árok fenekén pihentek s egynehány lapjukról az irást is lemosta a
szennyes viz… Mr Marvel pipára gyujt, kinyitja a könyveket egymás után
és gondolkozva figyelmesen lapozgat bennük…

– Uram-Istenem! – sóhajt, nagyot fujva pipájából, – micsoda eszes ember
is volt az a mr Griffin!…

Majd hátra dől karosszékében s mig élvezettel hörpölgeti a „legfinomabb“
gint, el-elmélázik:

– Tele van titkokkal… csodás titkokkal!…

– És én szolgáltam neki… Irgalmas Isten!…

Nagyot szippant és egyre fujja a bodor füstöt:

– Hanem azért mégse csinálnám utána, amit tett… Nem én, – soha!…

Megint iszik, megtömi pipáját és ismét rágyujt. És ujra átéli,
visszaálmodja azt a csodás hetet, amit a láthatatlan ember szolgálatában
töltött… És elmosolyodik, ha mr Kempre gondol, aki éveken át kutatta,
vadászta ezt a három könyvet, amely nyitva fekszik előtte… tele csodás,
hajmeresztő titkokkal.

– Ezt pedig nem kapja meg!…

És nem is kapja meg, se Kemp, se más, egész addig, mig az egykori
csavargó meg nem hal. Mert ő jól tudja, hogy rajta kivül senki se méltó
e könyvek birtokára; de meg attól is fél, hogyha másnak a kezébe
kerülnek, megismétlődhetnék a rémes két hét, amikor a láthatatlan ember
rabszolgává tette őt…

– _Vége_ –




TARTALOM.

  I.  fejezet. A furcsa idegen érkezése  3
  II.  „ Mr Teddy Henfrey első benyomása  10
  III.  „ Az ezer-egy palack  16
  IV.  „ Mr Cuss vallatóra fogja az idegent  23
  V.  „ A tiszteletes urat meglopják  32
  VI.  „ A megbolondult butorok  36
  VII.  „ Az idegent leleplezik  41
  VIII.  „ Mr Thomas Marvel kalandja  53
  IX.  „ Mr Marvel ellátogat Ipingbe  61
  X.  „ A „Postakocsihoz“ cimzett fogadóban  64
  XI.  „ A láthatatlan ember felbőszül  70
  XII.  „ Mr Marvel megkisérti a lázongást  76
  XIII.  „ Kaland Port-Stoweban  79
  XIV.  „ A burdocki fölfordulás  87
  XV.  „ Dr Kemp látogatója  95
  XVI.  „ A láthatatlan ember alszik  105
  XVII.  „ A láthatatlan ember theoriája  112
  XVIII.  „ A portland-utcai házban  120
  XIX.  „ Az Oxford-utcában  132
  XX.  „ A nagy áruházban  138
  XXI.  „ A Drury Lane-en  145
  XXII.  „ A meghiusult terv  157
  XXIII.  „ Hajtóvadászat a láthatatlan emberre  163
  XXIV.  „ Mr Wicksteed meggyilkoltatása  167
  XXV.  „ Kemp házának ostroma  171
  XXVI.  „ A hajtóvadászat  184


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |idegem feje |idegen feje

6 |fetelt: |felelt:

16 |raádásul |ráadásul

22 |hagyott tajta |hagyott rajta

27 |„bektözött fejü“ |„bekötözött fejü“

27 |érdekette |érdekelte

35 |bezártak az ajtaját |bezárták az ajtaját

37 |pincegrádorból |pincegádorból

38 |Hall lelé |Hall felé

40 |tárgyala |tárgyalta

44 |Cak azt |Csak azt

48 |Mi az örögöt |Mi az ördögöt

58 |meg érted |megérted

72 |mentem összerogyott |menten összerogyott

73 |hirtelén lökéssel |hirtelen lökéssel

74 |vagy kiabálás |nagy kiabálás

76 |FFJEZET |FEJEZET

79 |ostobságot |ostobaságot

79 |Masnap |Másnap

80 |könyvebkől |könyvekből

85 |lászott |látszott

98 |végére jarok |végére járok

99 |öklei… ütközik |ökle… ütközik

106 |közbe, kéram |közbe, kérem

106 |megcsalt, részedett |megcsalt, rászedett

106 |valmire |valamire

120 |hirteten |hirtelen

127 |posta hivatalba |postahivatalba

127 |kinyi tottam |kinyitottam

137 |erő ködtem |erőlködtem

164 |Onnek |Önnek

174 |elégedett vott |elégedett volt

192 |emberrről |emberről]


*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A LÁTHATATLAN EMBER ***

Updated editions will replace the previous one--the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
United States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
  most other parts of the world at no cost and with almost no
  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
  United States, you will have to check the laws of the country where
  you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg-tm website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
provided that:

* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
  within 60 days following each date on which you prepare (or are
  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
  Literary Archive Foundation."

* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
  License. You must require such a user to return or destroy all
  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
  works.

* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
  receipt of the work.

* You comply with all other terms of this agreement for free
  distribution of Project Gutenberg-tm works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
www.gutenberg.org

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation's website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
widespread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
state visit www.gutenberg.org/donate

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org

This website includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.