The Project Gutenberg eBook of Világ folyása (1. kötet) by Károly Bérczy

Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

VILÁG FOLYÁSA.

TARTALOM.

UTAMBÓL.

Minden kornak meg vannak saját uralkodó divat eszméi, melyek kisebb nagyobb körben forognak s nem ritkán átalános érdek és közbeszéd tárgyaivá lesznek. Ilyenek példáúl az utóbbi évtizedből a lélekidézés, Pepitadüh, asztaltáncz, chloroform, California, lőgyapot, rudnói pap, rébuszok sat. – Mint divat üstökösök nehány hétig vagy hónapig megjárják, aztán egy részük elkopik mint valamely rigolettoi dal, más részüket a találó gunyor élczei nyilazzák agyon.

Gyermekkoromból két en vogue lévő tárgyva emlékezem. Az első: a mopsz-faj pártolása, hizlalása és elbeczézése – a másik: uti leirások közlése volt. Úton, útfélen, pamlagon és himzett vánkoson és ölben és mindenfelé puczor gömbölyűre hizott mopszli volt látható s Ami vagy Pamina -4- gyakran több kedvezésben részesűlt s több költségbe is kerűlt, mint sok szegényebb sorsú ember egész évi háztartása; más részt, ha valamely iróaspirans, p. o. olyan kinek már nehány rejtettszavát vagy „a holdhoz“ írt versét bámulta az olvasó közönség, a harmadik faluba rándúlt: rögtön utijegyzeteket, tapasztalásokat, benyomásokat, vázlatokat, naplót, sat. írt a „Hasznos Mulatságok“ hasábjaiba; hiven elősorolván, hol és mit ebédelt, minő fogadóban és ágyban aludott, miképen dőlt fel, mily szivesen fogadták itt és ott s több hasonló tanúlságos és életbevágó dolgokat. Emlékszem egyre, melynek „folytatása“ igy kezdődőtt: „Hajnali édes álmomból a csordapásztornak ablakom alatt megfútt kürtje ébresztett fel; felugrottam tehát ágyamból sat.“

Ezen úti-jegyzetek, benyomások sat. akkor épen úgy elszaporodtak mint a divatos mopszok; s a méltán ostorozó gúny mindkettőt csakugyan addig is csapkodta, mig számuk egyre fogyott s ma a dolog már ott áll, hogy a mopszfaj tökéletesen kiveszett s egy fenmaradt példány előmutatójának valamely dús angol különcz nem tudom hány száz font -5- sterlinget igér; úti naplóját pedig csak az meri közzé tenni, ki azt legalább is e hon határain túl hordta magával.

Minthogy pedig én naplót nem viszek s múlt nyári kirándulásom sem volt sokkal nagyobb út annál, melyet egy drezdai vagy lipcsei új házaspár a mézes hetek alatt a „sächsische Schweicz“-ba szokott tenni: ennélfogva – nehogy az e sorok fölötti czím valakit tévútra vezessen – e kis előszóban megjegyzendőnek tartottam, hogy se utam leirását, se saját viszontagságaimat, hanem oly eseményeket vázolni szándékom: melyek nekem egy egy beszélyke vagy humoreszkkisérlet tárgyáúl szolgáltak.

I.
EGY TISZAI GŐZÖSÖN.

Kiáltott volna fel valamely amerikai, ha múlt juniusban a rendkivül megáradt Tiszán velünk teszi az útat Szolnoktól Tokaj felé. Köröttünk jobbra balra mérföldnyi ár, szemfárasztó örökös egyformaság, melyben legfölebb az volt változatos, hogy – a folyam kigyózása az ártengeren nem levén észrevehető – az óranegyed előtt jobbunk felől látott templomtornyot óranegyed mulva már a bal oldalon találtuk.

A rekkenő hőség mindnyájunkat a födélzetre hajtott enyhülést keresni a kis szellőben; s ez alig is volt nagyobb annál, mit egy fölrebbenő sirály ver szárnyaival. Lenn a közös kabinban csak hatan maradtak: három kártyázó, egy ezeket néző, egy napszámban -10- olvasó s végre egy, ki egészséges mély alvással volt elfoglalva.

Egyszer sem utaztam még gőzösön a nélkül, hogy egy mindig alvó és egy mindenkivel ismerkedő egyén ne volt volna közöttünk. Most sem hiányzott e példányok egyike is. Az imént említett alvónak csupán alakját láthatám, mert bundaként mozdulatlanúl feküdt a kabin sötétebb hátsó részének pamlagán s még arczát is leboritá zsebkendőjével az alkalmatlankodó legyek ellen.

Az ismerkedő ellenben régi ismerősünk, azaz nekem és azon olvasóimnak, kik az „egy fürdői évszak“ czimű beszélyemben bemutatott Cz.... pesti dandyre még emlékezni kegyesek. Azóta ő engem felhatalmazott jövőre neve első betüjét egészen kitölthetni s igy én most bátran megemlithetem, hogy Czieraff is velünk volt a gőzösön s megjelenése első perczétől számitott egy óra alatt az utazók mindenikével beszélt. Már az ebédnél igyekezett magát minden módon feltünővé tenni; kalandjairól regélt fennhangon, az ételeket gyalázta, a pinczért szidta, hatodik szomszédnőjének szépségeket kiáltott át, élczeket csinált, melyek, nem mintha dicsérni -11- akarnám, de oly fejre esettek valának, hogy szívből kellett nevetni rajtok. Egyik élcze a többi közt igen roszul sikerült. A kabinban egy kurta lábu öreg borzeb lopózott be s az étkezők előtt szép csöndesen leülve, áhitatos bizalommal várt egy-egy odadobott falatot. Czieraff paprikával tömött meg egy darab kenyeret s azt megzsirozva a szegény Figarónak vetette. Figaro egész mohósággal felkapja, de csakhamar elkezd szörnyen tüszkölni, aztán csalódását keserves vonitással fejezve ki, felszalad a lépcsőkön a födélzetre; s még onnan is hallottuk lehangzani orditását s közben a hajó-kapitány boszús mély hangú kérdését: ki merte bántani kutyáját?

Ebéd után a födélzeten folytatá Czieraff hadműködéseit, ostromállapotba helyezvén a kit csak előkaphatott. Megkérdezte mindenkitől, honnan jő, hova megy, mi járatban van, s viszont kérdezetlenűl ő is elmondta, hogy puszta időtöltésből utazik, mert van módja benne s hogy még soha sem volt ezen az unalmas Tiszán. Továbbá, hogy gróf Lanyházi és báró Endrei, kik e vidéki falusi jószágaikon töltik a nyarat, neki különös jó pajtásai s már régen -12- kinozzák őt meghívásaikkal: töltene nálok néhány hetet. De meg is látogatja őket; mindkettő oly pompás fiu, kiváltkép az az Aladár! (Megjegyzendő, hogy Czieraff az r betüt még mindig gyülöli s igen szépnek hiszi, ha alsó ajkát kissé bekapva, azt v-nek ejti ki.)

Miután e grófi és bárói összeköttetéseit mindenkivel közlé, azt hivé, hogy ő minden tekintetben – társalgási könnyűsége, élczei, nagyúri viszonyai s külseje által – közbámulat tárgya lőn. E külső csakugyan vállalkozó is volt. Kerek fehér kalapját öklével szépen behorpasztá, négyszegű szemüvegét bal szemgödrébe nyomá s a jobbal nagyokat hunyorított. Tisztára kiborotvált álla szeretetreméltólag nyúlt ki a magas kemény apagyilkosok közűl, melyekbe cserepcsik gyanánt feje belebbezve volt. Bal halántékán mélyedt forradás nyúlt végig, mit ő négy szem közt párbajban kapott seb helyének lenni állitott, de melyet édes mamája egykor mint görvély-kórt gyógyita. Az apagyilkosok alatt nyakkendője óriási csokrokba volt hanyagúl megkötve; téli öltönye tömérdek zsebü zöld kabátból állott, melyről természetesen a vállon átvetett újdonat-uj -13- útitáska nem hiányzott. Oldalzsebében lévő órájának a gomblyukon átfűzött lánczáról csomó jou-jou függött le s csilingelt minden mozdulatánál. A patsuli-szag már tiz lépésnyiről dőlt róla s egyesűlve a kezében tartott csibuk füstjével, szomszédságát rendkivül kellemessé tevé.

Ő legalább ugy volt meggyőződve s igyekezett is ebben mindenkit részesiteni.

Legelőször is egy Pestről Zemplinbe utazó családhoz csatlakozott, melynek tagjai az apa és anyán kivül két kis leány s egy négy éves fiucska voltak. Ez utóbbi módnélkül eleven gyermek lévén, a födélzeten szüntelen fel s alá szaladgált, mindenütt nyomban követve egy reá ügyelő 15–16 éves csinos pesztonka által. Ugy látszik, hogy ez különösen szemébe tünt a dandynek, mert azon ürügy alatt, hogy a kis Bélával játszik, mindig a pesztonka körül forgott.

Egyszer azonban az elbeczézett fiucska, kis szemöldeit összevonva, haragos képpel szalad szülőihez és sirankozó hangon panaszolja: hogy az a jószagú bácsi mindig bántja a Borcsát, megcsipte arczát, meg másutt is; a gyöngyvirágot elvette melléről, -14- aztán meg akarta harapni a száját. A vádlott épen az utolsó szavaknál lépett a nevető szülőkhez s az eszes kis kópéról valamit himezve-hámozva tovább sompolygott.

A felvont ernyő alatti zöld padok egyikén – vonásairól itélve – zsidó nő olvasott szorgalmasan; mellette tiz éves kis lány szinte könyvet tartott kezében, de amint észrevettem, csak akkor nézett belé, ha látta, hogy valaki reá tekint. Czieraff most ezekhez szegődött; tőle tudtam meg később, hogy a kis lány Klopstock Messiását, az anya pedig Monte-Christot olvassa s hogy ez utóbbi szörnyü mivelt s nem is akar máskép, csak francziáúl beszélni; minélfogva dandym megszökött tőle.

A kormányos emelvénye alatt leteritett köpeny és úti vánkosokon néhány fiatal ember heverészett szivarozva és beszélgetve; ezekről Czieraff, mint bárdolatlan népről nyilatkozott. Alkalmasint lefőzték őt, midőn körükbe tolakodott.

Nem messze ezektől két kisasszony ült, kik kisérő nélkül utaztak, de utazhattak is, mert bizony nem voltak már gyermekek. Hallották – habár ugy tettek, mintha oda sem hallgatnának – a fiatal embereknek -15- gyakran kiméletlen tréfáit s pirúlva bár, de csöndesen mégis megmosolyogták. Mindkettő irtózatos terjedelmü harisnya kötésével töltötte idejét, s az egyik nagyon is ismerhette az idő becsét, mert kebléből minduntalan csésze nagyságu tompak-órát vonván elő, ezen vizsgálta a perczek s talán másodperczek haladását. Egy véletlen azonban elárulta, hogy nem egyedűl e gépezet a kebel lakója. A harisnyából egy kötő-tű leesvén, a dandy épen ezért hajlott le; a tulajdonosnő azonban szinte lehajolván, a mysticus kebelből egész tárháza omlott elő a fésüknek, hajkeféknek, iskátuláknak és ennivalóknak, mik közt egy darab króji sajt is találtatott. Czieraff segitett fölszedni s aztán egy házzal tovább ment.

Más csoportozatban üzlet-emberek beszéltek repczéről, gyapjuról, gabonáról stb. Gömbölyü pofók izraelita volt közöttük a fő szóvivő, kinek ujjain és mellén gyémántok ragyogtak, fehér ruhája azonban már sok napi szolgálatot tanúsitott. Kővér hájas fején könnyü házisapka ült félrebillentve, mig fényes piros arczairól izzadság szakadt. A dandy demokratikus hajlamainak elismeréseül legyen mondva: -16- ő itt sem tartotta méltósága alattinak közbe szólni s a czikkek árkeletéről tudakozódva, egyszersmind sejtetni hagyá, hogy neki is több száz mázsa vagy köböl lesz eladó.

Volt azonban egy, kihez ismerkedőnk minden igyekezete daczára sem férhetett: a hajó-kapitány. Becsületes, de kissé mord magyar arcza még mordabb kifejezést öltött, valahányszor a dandy közeledett feléje. Lehet, hogy a divatbábi negélyzett külső nem fért össze rokonszenvével; s talán arról is értesült, ki adott Figarónak paprikás kenyeret. Pedig mennyire szerette volna mutatni az én Czieraff barátom, hogy ő a kapitánynyal meghitt viszonyban áll! El is szánta végre magát s egy alkalommal a födélzeti hidon összefont karokkal álló kapitányhoz közeledve, felkiáltott hozzá:

A beszédet természetesen folytatni nem lehetett; a dandy tovább ment, de óranegyed mulva, mialatt más tízzel kezde társalgást, ismét ott termett a födeleket összekötő hid alatt s ismét felkiáltott: -17-

A capitano végig nézte a kérdőt s kis szünet után boszús hangnyomatékkal mondá:

– Kürrü! s nehány dobogó lépést menve, hangcsövén a gépfűtőkhöz intéze pár szót.

Új óranegyed telt el s a Tisza kigyózása az imént látott helységet ismét a baloldalon tünteté föl. A dandy ezt nem vette észre s ártatlanságában rettenthetlenűl harmadszor is megkérdé:

– Mondtam márr hogy Khürrü! dörgé le határozott boszusággal a mord kapitány s hozzá tevé: mit jár annyit nyakamra az úr? ott lenn a konduktor.

Az ostrom e szerint határozottan vissza levén verve, Czieraff tanácsosnak hitte felhagyni a rohamok ismétlésével s ezeket inkább oly pont felé irányozni, honnan nem félhetett a kapitányéhoz hasonló erélyes tüzeléstől.

E pontot éles látásu szeme, melyen t. i. üveg nem volt, hamar feltalálta. A nő-kabin tikkasztó hőségét többé nem tűrhetve, ifju nőke jött onnan a födélzetre s a gőzöst övedző padok egyikén helyet -18- foglalt. Szelid szép arczában nemcsak semmi kihivó nem volt, sőt bátortalan tekintete, melyyel a hátrahagyott hullámokra meredett, arra látszott mutatni, hogy nem ohajt társaságot. A dandy azonban rögtön mellé telepedett, még pedig akként, hogy szinte elzárta utját a tovább vonulhatástól. Megszólitá őt s feleletét sem várva bemutatá neki valamennyi szép tulajdonságát.

– Szegény asszonyka, mondá súgva nőm – arczáról olvasom, mennyire szeretne ezen izetlenségektől menekülni!

De nem menekülhetett. Egy óránál tovább tartott a – hogy keményebb kifejezéssel ne éljek – makacs ostrom.

Este felé végre Tisza-Bő elé értünk, hol gőzösünk a parthidhoz csatlakozott. Nehányan kiszálltak, nehány új érkezett, kiknek láthatására az utasok nagy része a gőzös bejárása előtt csoportba gyűlt. Az alkalmat felhasználva ide sietett az asszonyka is s utána Czieraff, ki, mint láttam, karját ajánlá, de ez vissza lőn utasítva.

Az újan érkezettek közt volt gróf Lanyházy Aladár (ugyanaz, ki Czieraffot meghivásaival kínozza, -19- neki jó pajtása s oly pompás fiu) nejével és nővérével. Amint azonban a föllépőket a dandy megpillantotta, egyszerre, mintha elsülyedt volna, eltűnt a födélzetről. Láttam, mint rohant le hanyat-homlok a lépcsőzeten a köz kabinba.

A gőzös tovább indult; a gróf külön kabint nyittatott maga és családja számára; az asszonyka félve tekintett körül és szinte könnyebben lélekzett, midőn a dandyt nem látta közelében.

– Bocsássanak meg önök nyiltságomért, szólt hozzánk vagy inkább karomon csüggő nőmhöz: már épen önök védelme alá akartam menekülni némi tolakodások elől. Soha többé egyedűl nem utazom.

Nőm szívesen elfogadá a mivelt modorú hölgy társaságát s a folytatott beszélgetésben, mely ismeretlenek között természetesen csak általános tárgyu lehetett, elmondák egymásnak utjok czélját.

Ő Szolnokról jött anyjától s Tisza-Fürednél fog kiszállani, honnan saját lovain megy haza férjéhez, ki sürgetős mezei munkák miatt nem jöhetett érte. Azt hivé, hogy e kis utat szobaleánya kiséretében is megteheti; többé azonban férje nélkül nem mozdul ki hazulról. -20-

– Mi gömöri és zemplini rokonaink látogatására indultunk; de út közben, jegyzé meg nőm; férjem egyik régi jó barátját is szándékozik meglátogatni s ez okból Rofnál kiszállunk.

Ezen általános, de női közlékenység által érdekessé tett tárgyakról folytatott beszélgetésünket különös jelenet szakitá meg. A köz kabin felső tornáczának ajtajából borzas fő bukkant elő. Egyik arcza sötét piros, a másik halavány, mindkét szeme álomtól ragadozó s a világossággal küzdő volt.

– Közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? e szavakkal csipte el az arra menő konduktort.

– Bocsánat, én kétszer is bekiáltottam a kajütbe jó fennhangon, hogy: Tisza-Bő! mondá a konduktor; s úgy is volt; de az elkésett úr jó izűt aludván, föl sem ébredt mind addig, mig az Aladár -21- pajtása elől leszökő dandy, a kabin sötétes hátsó részében egy kiteritett zsebkendőre nem ült, mely alatt azonban az általa észre nem vett alvónak orra, szeme, szája, szóval, egész arcza rejlett. Erre mindketten ijedten ugrottak fel, rövid, de egy részről heves szóváltás keletkezett, melyet a dandy alázatos bocsánatkéréssel végezett be, a szerencsés álmu úr pedig feljött megtudni, közel vagyunk-e már Tisza-Bőhöz? – Minthogy azonban ezen állomást elhagytuk, kénytelen volt velünk jönni Rofig s ő nyugodtan meg is adta magát sorsának, elfoglalta előbbi fekhelyét s folytatta megszakasztott álmát.

– Egyébiránt – jegyzé meg valaki a födélzeten, hol az esemény felett nevettünk – ez nem először történt most vele. Egy ízben Gönyőnél akart kiszállani, de elaludván az állomást, Pozsonyig ment föl, honnan másnap a gőzössel visszajött ugyan, de Gönyő mellett ismét Morpheus úr tartá őt izmos karjai közt egész Komáromig s igy történt, hogy csak harmadnap érkezhetett meg az igéret földére.

A dandy nem mutatkozott többé a felső társaságban; hihetőleg meg akarta magától tagadni az -22- örömet, hogy ott jó pajtásával Aladárral találkozzék. Csak akkor láttuk őt viszont, midőn a közelgő éj s keletkezett szél a köz kabinba éji tanyát keresni leszorított. Erre azonban roszak voltak a kilátások. Fekvésről szó sem lehetett oly sokan valánk; legfölebb ülheténk szorosan egymás mellett. Czieraff hamis szemhunyoritással súgá nekem, hogy ő mindamellett jó fekhelyre teend szert; felséges módot tud hozzá; csak vigyázzak majd rá.

Elhelyhezkedtünk nagy nehezen; nehány fiatal ember a hajó csúcsában asztal körül kártyázott; az elkésett úr morogva panaszkodott, hogy az ember a gőzhajókon ki sem alhatja magát; az említett gömbölyű izraelita kényelmesen levetkőzve hálóköntöst öltött s fejébe háló-sapkát húzott; mellette Czieraff barátom ült, nem messze tőlök én.

– Ah mily szerencse, hogy nem nagyobb a viz, külömben az ablakon jönne be! jegyzé meg naivul a dandy, hallván, mily közel az ablak alatt mosódnak el a hullámok. Az őszintén gondolt mondatot némelyek élcz gyanánt nevették meg; a kártyásoknál -23- az elfogott ultimo zajt ütött; aztán lassanként elcsöndesedett a zsibongás.

Gőzösünk kerekének moraja s a haboknak a hajó oldalához csapkodása oly egyhangú volt, hogy az ülő helyzet minden kényelmetlensége mellett is elnyomó félálom kezdett jönni szemeimre. Ebből nemsokára sajátszerü hangok ébresztének föl, melyeknek eredetét első perczre nem tudtam megfejteni.

– Mí az? mi bhaja van az úrnak? kérdé rögtön a hálósapkás gömbölyű egyéniség.

– Krrrrrr – hau hau, ham! ismétlé az elébbi, kiben Czieraffot már arról is megismertem, hogy a sok r-ret nagyon v-szerüleg recsegtette.

– Az isthenért! mi lelthe az urat? vagy talán álmodik? iszonykodék szomszédja.

– Kilencz év előtt veszett kutya havapott meg; nem jól évzem magam – krrrr – ham! ismétlé ez harmadszor is s egyúttal a hálóköntös felé kapkodott.

Ennek tulajdonosa azonban nem vette tréfára a dolgot, rémülten felszedközött s veszedelmes -24- szomszédja mellől el- a lépcsőzeten fel- s a födélzetre kirohant, mint csak birt. A megüresült helyen a dandy végig nyújtózva, ezt sugta felém:

– Eredeti! feleltem én, bár már régen ismertem az anekdotát, mit ő jelenleg csak alkalmazott.

Nem sokáig élvezhette azonban élcze hatását, mert alig telt el öt percz s a megfutamodott fél kiséretében a hajó-kapitány lépett a kajütbe, kijelentvén, hogy közbátorsági rendszabályoknál fogva oly egyén, kin a düh kitörő félben van, perczig sem maradhat tovább a hajón, annál kevésbbé ennyi utas között; minélfogva az illető beteg rögtön hagyja el a kajütöt, első alkalommal partra fogván tétetni.

Hasztalan szabadkozott a mi dandynk, hogy az egész csak tréfa volt, hogy, ha tetszik, vizsgálják meg őt tetőtől talpig s nem találandnak rajta legkisebb marás-nyomot: a kapitány, kinek különben is foga volt reá, kérlelhetlen maradt, és Czieraff úr kénytelen volt a csellel kivívott fekhelyet elhagyni, s az időt, további rendelkezésig, a födélzeten tölteni. -25-

Pedig ez nem volt a legkellemesebb idötöltés. A szél felhőket vert össze s aztán elállt, cserében a felhőkből permetezett alá apró de sürű eső. Az éj egyre sötétebb lőn, a gőzös csak lassan haladhatott előre. A kormányoson kivül csak az egyetlen dandy volt a födélzeten s járt felalá nagy léptekkel, gondolván, hogy igy kevesbbé ázik meg, mintha egy helyben ül. Sokáig hallottuk lenn gyors léptei döngését.

Tiz és tizenegy óra közt éjfél előtt a kapitány dörgő hangja szólalt meg oda fenn s hallatszott le hozzánk az éji csendben.

– János, Péter! ti vagytok a legerősebb ficzkók, szólt ez valószinűleg pár matrózhoz; mihelyest jelt adok, ragadjátok meg s dobjátok a vízbe.

– Segithet ő is. Csak készen álljatok; tíz percz alatt egészen sötét lesz, ha igy borúl; akkor aztán a jeladásra egy lökéssel a Tisza fenekén legyen. Értitek?

– Meglesz irgalom nélkül, kapitány úr; feleltek jó kedvvel a matrózok. -26-

Nekünk lenn a hátunk borsózott ezen iszonyú parancs és készületek hallatára. Némelyek s köztök a gömbölyü izraelita, azt hivék, hogy a dandyn valósággal kitört a dühkór s ez az egyetlen mód szabadulni tőle; mások a kapitányt vádolák gyilkos kegyetlenséggel s álliták, hogy itt közbe kellene járni a tett meggátlására, de azért senki sem mozdult; míg nehányan sokkal nagyobb képtelenségnek tartottuk az egészet, mintsem tréfa vagy ijesztésnél egyéb lehessen.

Egyszerre azonban a gőzös kerekének forgása elállt; a kapitány szócsövén át jelt adott, mire oly locscsanás következék, mint minőt nagyobb testnek vizbe-dobása szokott eléidézni. Hajónk megállt s perczig ugy tetszett, mintha visszafelé mennénk.

Sokan kezeiket összecsapva és szörnyüséget emlegetve ugráltak fel megtudni a történteket, midőn egy tapasztaltabb utas ekként nyugtatá meg a kedélyeket:

– Maradjanak az urak, nincs semmi baj; a sötétség miatt tovább nem mehetvén, a kapitány vízbe dobatta – a horgonyt. Ez az egész. -27-

És lőn nagy nevetés, aztán fokonkint elcsöndesült minden; a nagyobb részt elnyomta az álom, kik pedig ébren maradtak, hallhaták ama velőrázó horkolást, melyet hálósapkás útitársunk kövér torkának fűrészmalmával elkövetett.

A gőzösön töltött júniusi éjeknek azon egyetlen jó tulajdonuk van, hogy rövidek. Éjfél után két órakor hajónk ismét elindult, három után hajnalodni kezdett s négykor már fenn voltam a födélzeten, tanúja a nap keltének, mely a Tisza távoli árjából látszott szakadozott felhők közől kiemelkedni. A léget az éji eső felfrisité, a redőtlen sima folyam piros hajnalhasadást tükrözte vissza, míg két oldalt hosszasan levonuló két habfodor, olyforma, minőt a viz szinére hosszában fektetett kötél okozna, a vízmeder rendes széleit jelölé, melyeken túl a végtelen ár ömlik el.

A gyönyörű reggel kárpótolta a nyugtalan éjet. Hat óra tájban mindenki talpon volt már, kivéve a Tisza-Bőnél elkésett urat, ki az éjen át hely szűke miatt csak keveset alhatván, helyre akarta hozni -28- az elmulasztottakat s a megürült pamlagon talán eldorádói gőzös kényelmeiről álmodott.

Fenn és lenn reggelihez tétettek készületek s a köz beszéd a dandy mult éji esetéről folyt. Maga a hős azonban nagy meglepetésünkre sehol sem volt látható. Az ifjak egyike a második helyet is összekereste, minden zugot felkutatott, de a dandyt sehol sem találta. A kormányos szerint partra senki sem szállítatott. Hova lett tehát? Voltak, kivált a nők között, kik komolyan aggódni kezdtek, hát ha csakugyan ő volt az éji locscsanás alkalmával lemerűlt áldozat!

Hogy olvasóimat Czieraff barátunk sorsa iránt tovább függőben ne tartsam, elmondom, hogy őt a mult éjen csakugyan víziszony lepte meg, mit benne a kapitány erélyes intézkedése idézett elé. Egészen ártatlan volt-e a kapitány s a pár matróz a tréfában, vagy pedig a parancs ugy volt intézve, hogy azt a horgonyon kivűl más élő lényre is lehessen érteni? mai napig sem tudtam elhatározni; annyi azonban bizonyos, hogy Czieraff azt kizárólag saját személyére -29- kiadottnak hivén, képzeletet meghaladó rémület és iszony fogta el a sötét eszmétől, hogy „mihelyest besötétedik, három izmos matróz által irgalom nélkül a Tisza fenekére vettessék.“

Fogai és térdei összevaczogtak félelmében; de mégis megemberelte magát s a matrózok egyikének sok pénzt igért, ha valami csellel megmenti vagy elbujtatja őt. A matróz vállalkozott s a dandyt, előre lefizetett husz ezüst forintért, a matróz-karám egyik függő ágyának pakróczai közé rejté el. A helyzet nem volt ugyan kényelmes, de annál rondább és népesebb, mert a menekvő csakhamar minden oldalról kezdé érezni, mily jó volna most egy fél-meszely persiai féregvesztő por! Pedig, kivált eleinte, fülig kellett takaróznia, nehogy kutatás esetére fölfedeztessék; a szűk sötét karám fojtott legében csurgott róla a veriték, szive gőz-gép gyanánt dolgozott s e közben a locscsanást sem hallotta, mely talán enyhített volna méltó aggodalmain.

Ez volt tehát ama felséges mód, melylyel ő jó fekhelyre tett szert. Az éj egyébiránt nem -30- barátja az embereknek; a reggel új reményt és bátorságot csöpögtetett belé, de ez valóban csöpenként is tért vissza, mert hősünk csak akkor mert fektéből mozdulni, midőn meghallá, hogy a rofi állomáshoz közeledünk.

Rofnál kikötve, gőzösi ismerősinktöl bucsuzánk s különösen a szelid szép nőcskétől, kivel nőm legtöbbet s legörömestebb társalgott. A partról még egyszer visszatekintve, egy alakot láttunk a második helyi utasok tömegéböl kibontakozni s egy kezében börönddel a másikban úti-táskával kifelé törekedni. Alig, hogy épen ráért, mert kilépte után a padlók rögtön bevonattak s a gőzös tovább indult. A dúlt vonásu poros, borzas alak Czieraff barátom volt, hirtelen megjelenése az utasok közt általános vidámságot idézett elé, mit még inkább növelni látszott ama körülmény, hogy a Tisza-Bőnél elkésett nagy alvó ismét keservesen nézett a födélzetről az elhagyott part felé.

Rof környékén töltött két kedves nap után Lajos barátomhoz rándultam, ki Rof és Tiszafüred közötti falusi jószágán szenvedélyes gazda s év óta -31- boldog férj. Első gondja volt nejét nekünk s minket nejének bemutatni.

– Ah, mily derék, hiszen mi már ismerjük egymást! szólt csaknem egyszerre s meglepve a két nő.

– Nem oly régen; ezelőtt két nappal a gőzösön utaztunk együtt; mondá férjének a szelid szép nőcske.

II.
A JÁTÉKOS.

Gömör jó országutai egyikén haladott szekerünk, még pedig az elibe fogott négy pej daczára meglehetős csendesen. A júliusi nap sugarai velő száritólag tűztek le a felhőtlen égből; s mi, t. i. Móricz barátom és én, ezek ellen felvont ernyő alá menekűlve, felváltva tartók az életbiztosító intézetet. Fedetlen kocsisunk azonban s a lihegő négy pej csak akkor jutott némi enyhüléshez, midőn egy egy hegyoldal árnyas mélyületében vezetett utunk.

Estig szellő sem lebbent s az út melletti cser és tölgyfák porlepett levelei ép oly mozdulatlanok valának, mint a tájképek festett lombjai. Hat és hét óra között nyugatról óriási felhő-várak tornyosultak s mely szegélyeiket megaranyozá, elnyelék a torkukba siető napot. E pillanatban tikkasztó forró szellet suhant el fölöttünk; a lombok, mint a lázbeteg a roham jöttén, megrázkodtak, az eget fakó szinű -36- párázat borítá el s az imént oly fényes de hirtelen elsötétült felleg-bástyázatokból haragos villámok czikáztak elő.

– Mehessőnk hogy helyre eerjőnk; szólt lovai közé csapkodva a barkó Esván, – mer nagy eegi háboraó lesz ebbeől!

De már késő volt. A városka, hova szándékozánk, még jó órányira, az eegi háboraó ellenben már igen közel állt előttünk s telegrafi gyorsasággal közeledett felénk.

Móricz barátom még diák korából, midőn Lőcsére ezen az uton járt iskolába, emlékezett egy utszéli korcsmára, melyhez, úgymond, már nem lehetünk messze. Csak oda érhessünk, van ott az udvarban állás; jó menhely, mig a fergeteg elvonúl.

Alig mondá ki s már is láttuk az igért menhelyet fa csoportozat közűl kifejérleni. De itt is volt az ideje, mert a dörgés perczről perczre közelebb hangzott, a sötét felhő-tábor fejeink fölött terjeszkedett ki, a forgó szél a felkavart úti port szemeink közé csapkodta s egy hatalmas dördülés után gyér de nagy cseppeket éreztünk arczainkra hullani. A perczben, midön az állás alá hajtattunk, hosszú -37- recsegések között megindúlt a zuhogó zápor s körűlünk, bár még csak hétre járt az óra, egészen beéjjeledett.

Félóra múlva szűnni kezdett az omló zuhatag, de azért az eső sürűn hullott alá s mi elhatároztuk, hogy ma nem megyünk tovább. A konyhából barátságos tűz világolt elénkbe a sötétben; oda szaladtunk át esernyő alatt, meghagyván elébb Esvánnak, hogy etessen itasson annak rendi szerint, magának pedig kérjen vacsorát.

A konyha előtti pitarban sajátszerü egyéniség jött elénk, kit mi első pillanatra valamely piperkőcz pinczérnek voltunk nézni kénytelenek. Régi szabású, kopott és zsírfoltos öltönyei daczára meglátszott rajta, hogy azokat némi gonddal illesztgeti magára. Mind a tíz újja, még a két hüvelyk is, gyürükkel rakva; mellényén vastag óra-láncz, kissé szennyes ingelőjén ragyogó nagy melltű, mely ha gyémánt, ezreket ér; de a mely a többi ékszerrel együtt csak ál s rézbe foglalt hitvány üvegdarab volt.

– Lesz-e szoba és egy kis harapni való? kérdém tőle, készen a cseh vagy morva kiejtésű válaszra. -38-

– Lesz minden; felelt ő édes mosoly közt tiszta magyarsággal, – csak tessék e szobába lépni, bátyám is mindjárt megjő.

S ezzel egy – a pitarból oldalt nyiló szoba ajtaját tárva fel, ezen utánunk ő is belépett s azonnal gyertya gyújtáshoz fogott.

A megvilágitott szoba igen lakályos s épen nem olyan volt, minőt útszéli fogadókban szoktunk találni Pamlag, falóra, pár régi olajba festett mellkép, posztóval leterített asztal s ezen friss virággal tölt edény tanúsiták, hogy nem úgynevezett vendég-szobában vagyunk. A benyilóban kís gyermek aludt ágyacskája párnái közt.

A fogadós saját laka, gondolám, s ennek is elég csinos és kényelmes. Már épen tudakolni akartam, hol leend számunkra a nyughely, midőn a pinczérnek nézett egyén, előbbi édes hangján társalgást kezde:

– Nem egyenesen; feleltem én kis vártatva, s figyelmesebben tekintve a kérdőre. Ez arcz kifejezése meglepett. Öreg volt az, de nem évek száma által. Halvány dúlt vonásain valamely szenvedély -39- hagyhatta pusztitó nyomait s idő előtt megérlelé elfonnyasztá azokat, miként a gyümölcs elaszva hull le, melyet a darázs megszúrt. A szenvedő arczczal azonban kirivó ellentétben állt a negélyzett modor, melyel ő kemény inggallérok közé szorúlt fejét mozditá, tömött fürteit borzolá s gyűrűs újjait csillogtatá.

– Óh én is sok évet töltöttem Pesten, folytatá nagy szófolyékonysággal, – sok víg évet; visszavágyom most is, de bátyám nem bocsát; ah! pedig csak ott van az élet. Szeret ön makaózni? tevé hozzá, rám függesztve tekintetét, mely bár nyájas de élesen átható volt.

Mielőtt e különös kérdésre felelhettem, vagy a vélt pinczér szokatlan viseletét magamnak megfejthettem volna, az ajtó nyílt s társaságunk egy ifju nővel szaporodott, ki beléptekor szemeivel valakit keresni látszott.

– Vincze! szólt, lassu-szelid hangon a feltalálthoz s szavát egy szemrehányó pillantással kiséré, mit ez rögtön megértett, mert, mint az állatsereglet tulajdonosának szavára a puszták vadja, meghunyászkodva sompolygott ki a szobából. -40-

– Bocsássanak meg, folytatá hozzánk fordúlva, ha, míg férjem megjő, kellő alkalmazásra nem találnak. Itt van ő a szomszéd gazdasági épületben s talán várni akar mig az eső eláll – de rögtön érte küldök. – S ezzel kifordúlt.

– Csinos menyecske a korcsmárosné, jegyzé meg Móricz – de hát az a másík, az a bohó Vincze ki és mi lehet?

– Hihetőleg a ház rokona; találgattam én; – ki a pinczéri teendőket végzi s a rokonsági czímen sokat megenged magának a vendégek irányában is.

Oly halkan, hogy bejöttét észre sem vettük, ismét előttünk termett a szóban forgó. Alkalmasint csak a nő távoztát leste, hogy újra belopózhassék.

– Játszunk egy kicsit, szólt megnyerni akaró mosollyal, mialatt egy játék igen szennyes és avult kártyát vont elő zsebéből; – majd én bankot adok. E gyűrűk itt a bank; az urak tetszés szerint tehetnek.

– Nem értünk hozzá; felelt Móricz s bámuló szemeit az asztalra tett nehány garas értékű gyűrűkről rám emelé.

– Óh a makaó igen könnyű játék; biztatott ő -41- vidoran bennünket – mindjárt megtanulják önök, csak ide figyeljenek. Minden szem tizen és huszon alól vagy fölűl számol: a kinél több van, az a nyertes. A kilencz szem nagy, a nyolcz kis makaó s felmutatva azonnal nyer. Például: a bankadó két két kártyát oszt – s ekkor jártas gyors kézzel osztani kezdett – egyszerre vagy külön, aztán – –

Úgy látszik, szegény Vinczére nézve a mai nap nem volt a siker napja, mert a leghevesebb osztás és magyarázás között ismét félbe lőn szakítva a házi gazda megjelenése által. Sebesen összesöpörte ekkor gyűrűit és kártyáit s szó nélkül, ijedten távozott a szobából.

– Habár csak a véletlennek köszönhetem jelenlétüket – kezdé az érkezett – legyenek szivesen látott vendégeim.

– Móricz! mi tévuton járunk; szóltam én felelet helyett barátomhoz, első pillanatra meggyőződvén, hogy házi gazdánk nem korcsmáros s mi fogadó helyett valamely magánlakba tértünk. Móricz azonban merően szegezve reá szemeit e kérdést intézte hozzá: -42-

– Nem Feldner az ön neve s tizenöt év előtt nem Lőcsén járt-e ön iskolába?

– S emlékezik-e még ön – folytatá barátom – ama tanuló társára, ki az iskolai padon szomszédja s a kis diáki csinokban mindig hű pajtása volt?

– Tökéletesen, mondá mosolyogva Feldner; – az én egykori tanúló társam arczemléke azonban jobb mint az enyém, ki csak e figyelmeztetés után ismerek reá.

Szivélyes kézrázás után a tévedés megfejtéséré kerűlt a dolog. Móricz jól emlékezett hogy e lak egykor fogadó volt, de a tő szomszédságában lévő ezer holdnyi gazdasággal együtt gróf S. birtokába kerűlvén, ez kasznár-lakká változtatta át s czélszerűbb helyre más fogadót épített. Feldner, az uradalmi kasznár, örömét nyilvánitá a fölött, hogy a változás nem tudása minket vendégeivé tőn.

– Én már a juh-akolból hazajövet értesűltem e tévedésről – végzé szavait – mert kocsisomat nagy pörben találtam az önökével, ki természetesen fogadói jogait akarta igénybe venni. Már elintéztem -43- köztük az ügyet; – tevé hozzá megnyugtatólag, midőn rendet teendő ki akartam tekinteni.

A beszéd a hajdani iskolai évekről a gazdaságra s egyéb általános tárgyakra fordúlt. Eközben vacsorát hoztak, de sem a kasznárné sem Vincze nem jelentek meg. Pedig ez utóbbinak egyénisége lélektani szempontokból engem rendkivűl érdekelt; szerettem volna róla bővebben hallani, de iránta kérdést tenni gyöngédségből nem lehetett. Étkezés után perczre magunkra maradva, használtam az alkalmat felkérni Móriczot, vezetné mint régibb ismerős Vinczére a beszédet.

– Önnek úgy emlékezem egy ifjabb testvére is volt Lőcsén? kérdé ő később szivarfüst között házi gazdánktól.

– Volt, az az van még most is; válaszolt ez hirtelen elkomolyodva. – Ama szerencsétlen, ki haza jöttemkor önöket itt kártyáival untatá; mondá ismét kis szünet után.

– Volt; mint általában róla beszélve csak úgy lehet szólani hogy – volt. Elméjében van megháborodva. Nem tényleges őrült ugyan, mert eszméiben -44- többnyire megvan a logicai rend, sőt egyre másra használni is lehet: de gyászos múltjának emlékét sötét daguerre-kép gyanánt viseli lelkén s ez neki ama kiirthatlan rögeszmét tükrözi vissza, hogy ő még mindig ama gavallér, világfi és vig czimbora, ki egykor Pest utczáin, társas köreiben s játék asztalainál hősködött.

– Érdekes lehet története! – jegyzém meg a beállott s kissé feszűlt csendben.

– Mindenesetre szomorú. Elmondhatom. Ön beszélyiró; használja fel ha tetszik; lesznek kik tanulságot meríthetnek belőle.

Atyám, gróf S. gazdatisztje, korán halt el s alig annyi vagyont hagyott maga után, melynek kamatjaiból özvegye takarékosan megélhessen s Vincze öcsém neveltetése költségeit fedezhesse. Én épen a gymnáziumi éveket végzém akkor s kis gyermek korom óta gazdasági pályára lévén szánva, rögtön mint irnok léptem a gróf egy uradalmába. -45-

Miattam eszerint nem kellett aggódnia anyámnak s eleinte Vinczeért is keveset. Kisebb városokban végezve iskolai éveit, a reá forditott költség nem kerűlt különös erő megfeszitésbe s e fölött anyánk örömest is tett érette mindent, mert a szép fiú kedvencze volt s korán fejlödő sebes észtehetségeiért az ismerős kör által már első gyermeksége óta lángésznek tartaték. Atyám is gyönyörködött a csakugyan tűzlelkű fiúban; s midőn a szűnnapokra haza jöttünk, öcsém mint első a jelesek közt, én pedig az igen is középszerűek egyike, nem egyszer mondá nejének: – meglásd anyjuk, e fiúból egykor még nagy ember lesz. Most is emlékezem, mennyire fájt nekem a mellőztetés s alárendeltségem érzete.

Vincze tehát folytatta tanúlmányait s mint tanuló derekasan meg is felelt a benne helyezett várakozásnak. Anyám öröme s büszkesége nőttön nőtt, midőn szerető szemeivel e reményeiben nagyra menendő fián függött.

A szomszéd mezővárosban volt kis háza és kertje, hol csendesen megvonúlva élt az áldott jó nő s hol a takarékosság, tisztaság és rend mintaképe -46- gyanánt említteték. A ház kivűl belől mindig oly tiszta volt mint a mosott pohár, a két szobácska padlóját túlgondosan minden két hétben suroltatá; a harmadik, melyben csak Vincze lakott a szűnnapok alatt, minden reggel kiszellőzteték: abrosznak ágyi ruhának hófehérnek s minden bútordarabnak a maga helyén kellett lennie; a konyha edényei ragyogtak, az udvar söpört, a kertecske rendes, virág és zöldségdús s kedves tekintetű vala; sőt szegény anyám tisztaság szeretete annyira ment, hogy még a háziállatok is macskája és tehenei, fehérek voltak.

Azért említem e részleteket, hogy kitűnjék, mily szükséges volt mindez szegény anyámnak arra, hogy évek óta megszokott házi körzetében elégedettnek érezze magát. Okos kiszámitása s gazdálkodási rendszere által oda vitte a dolgot, hogy az alaptőke minden csekélysége daczára nem csak szükséget nem szenvedett, sőt a jólét bizonyos kényelmei mellett, az első években kis megtakaritott összegecskét is tehetett félre öregebb napjaira.

E kis évi felesleget azonban csakhamar igénybe vette a magasabb iskoláit járó Vincze, kinek ruházat -47- és egyéb apró költségekre most már több kellett, mint a kisebb tanévekben. De édes anyánk nem sajnálta tőle a pénzt, sőt gyönyörtelljes büszkeséggel tekintett a gavallér jogászra, midőn ez a szűnnapokra haza kerűlve, kétségtelenűl a város legszebb ifjának tartaték. Efölött – gondolá – nem sokára majd maga keresi meg kenyerét, addig is kötelességem minden lehetőt megtenni érette. Említenem se kell, hogy én, az igénytelen falusi irnok, öcsémmel semmi tekintetben sem mérkőzhettem s szükségeim is igen csekélyek lévén, szinte természetesnek találtam, hogy – mig Vincze százakba kerűlt – én évenkint alig kapok nehány forintot.

Következett a megyei törvénygyakorlati év s ez, miután drága szállás és élelmi bért fizetni nem kelle, kevesebbet vitt ki, mint az elébbiek. Jurátusnak a kir személynök oldala mellé vetetvén fel Vincze, az irodai jövedelem nem csak szükségeit fedezé, de képessé tette őt mind magát órával, aranylánczal, melltűvel s más apróbb czikkekkel ellátni, mind pedig, törvényszünetekre haza jövet, anyánknak ajándékokat hozni. A szegény asszony egész anyai önteltséggel mutatta be ismerőseinek selyem -48- ruháját, melynek kelméjét kedves fia hozta neki s nem győzte dicsérni a Pestről hozott milly gyertyák szelíd nyugodt világát, minőkből tizenkét fonttal Vincze fia lepte őt meg sat.

Nem soká tartott azonban az öröm, hogy Vincze ezentúl már saját keresményéből is megél. De hiszen akkor ezen öröm nem is volt egészen tiszta, mert a szerető anya szivét szinte bántotta a gondolat, hogy fia többé nem szorúl segélyére. S így – midőn Vincze az ügyvédi vizsgálat után Pesten mint ügyvéd szándékozott megtelepedni – anyánk egész elégűlten látta el őt minden szükségessel. Kiszámitották mennyi fog a kezdő pályán az első években kelleni s az összeg a csekély jövedelemből némi megszorításokkal épen csak hogy kitelt. A távozó, kinek zsebébe a jó öreg ezenfelül még nehány megzsugorgatott aranykát is dugott, nagy remények s ama biztató kilátások közt hagyta oda a szülői házat, hogy két három év múlva, mint nevesebb pesti ügyvéd, majd ő fogja anyját minden lehető kényelemmel elárasztani.

De ezen idő soha sem következett be. – Vincze első évi levelei, helyzetét mint épen nem irigylendőt -49- festék. M. roppant gyakorlatú ügyvéd mellett mint segéd temérdeket dolgozott s igen csekély fizetést húzott. „Na de ez már igy van, minden kezdet nehéz – irta – főnököm is igy kezdte pályáját huszonöt év előtt s most három háza van Pesten.“ – A levelek azonban egyre panaszosabbakká váltak s nem győztek a pesti élet drágasága és sokféle szükségeiről eleget beszélni. Az év végével kitünt, hogy Vincze nehány száz előlegezett forinttal többet költött, mint számítva volt; anyánk a tőkéhez volt nyúlni kénytelen s bár ezen érzékeny csorba esett ő – fija jövőjének előmozdításaért szivesen mondott le némely megszokott kényelemről.

Második évben fokonkint sürűbben jöttek a pénzkérő levelek. „Nem vonhatja ki magát a társaságokból – úgymond – s különben is egy ügyvédnek ismerkednie s a világban forognia kell, hogy boldogúljon. De erre pénz kivántatik.“ Majd a jogtudományi könyvek kerültek sokba; majd ismét nem maradhatott tovább az eddig lakott szük szobában, hanem nagyobb szállást kellett fogadnia s ennek bútorzata igen költséges. De mikor ez is elkerülhetlen; mert a szegény környezetű ügyvédet szegényűl -50- fizetik s ő már ma-holnap saját szárnyára fog kelni, és így tovább; minek röviden az lőn következése, hogy szegény anyám tőkéinek nagyobb részét felszedte s annyira összevonta magát, hogy elébbi meglehetős kényelmű helyzete már nagyon nélkülözővé kezdett válni.

Egy ily sürgető levél érkeztekor pár napra épen hon valék. Vinczének háromszáz forint kellett, még pedig rögtön, A pénzt semmi egyéb uton nem lehetett kiegésziteni, mintha édes anyám utolsó tehenét eladja. Csákót, a régi, szelid, megszokott állatot annyira kedvelte anyám, hogy csak keservesen birta magát eladására határozni. Bő tejéből naponkint eladhatott s ezenkivűl még jó tejsürű is maradt kávéjához, mit szenvedélyesen szeretett s mi fő napi táplálékát tevé. És most a szegény öreg Csákónak mészáros kezeire kellett kerülni, mert csak az volt hajlandó árát készpénzzel azonnal kifizetni. Midön az alku után az új tulajdonos érte jött, anyám szive bánatosan elszorúlt s a belső szobába ment, hogy kedves tehene örökre eltávozását ne is lássa. De oda is behallotta az elvezetett s talán vesztét érző állat bőgését s erre nem tarthatta -51- vissza kitörő könnyeit. Magam is elérzékenyűltem, s a Vincze által igért jobb jövővel igyekeztem őt vigasztalni. Ez nem vétette el hatását; letörlé könnyeit a jó öreg, kissé megkönnyűlt s még engem is kedves jószivű fijának nevezett. De aztán igen igen gyakran találtam őt könnyes vagy kisirt szemekkel.

A harmadik év meglehetős csendesen folyt le. Vincze nem kért többé pénzt, irta, hogy dolgai jobban kezdenek folyni s rövid időn visszafizetendi a kapott összegeket. Sőt egyszer meg is lepte látogatásával anyánkat, ki nem csodálhatta eléggé azt a finom fehérneműt és temérdek selyem és bársony holmit, melylyel fia uti böröndje tömve volt. Hát még az a sok gyűrű, brilliant melltű és aranygombú bot s általában az az úri külső, mely szinte tiszteletet parancsolt! Az egész városka bámulta őt mint valami felsőbb lényt s az ott lakó kir. tanácsosné – mint mondták – kizárólag az ő kedveért rendezett egy estélyt. Ki volt e diadal felett boldogabb szegény jó anyámnál? minden ember örvendezését jelenté neki, hogy ily nagyramenendő derék ifjut nevezhet fiának s ő teljesen megnyúgodott a Vincze által személyesen is ismételt igéretekben, -52- hogy pár hó múlva magához veendi őt Pestre s élete fogytáig gondtalan kényelmes helyzetet biztosít neki.

A pár hó s utána más három elmúlt, de Vincze nem hallatott magáról semmit. Pestről jöttek beszélték, hogy látták őt, de ő szándékosan vagy szórakozottságból kerűlte a találkozást. Kik megakarták látogatni, egyszer sem találták hon. Hihetőleg igen el van a sok munkával foglalva s ez okból talán el is tagadta hon létét.

A negyedik év kezdetén 184* február havában, következő tartalmú levél érkezett tőle: „A kétségbeesés örvényszéléről irom e sorokat. Ha édes Anyám – az egyetlen ki e világon őszintén szeret – segélyével nem tart vissza, menthetlenűl lebukom. Egy vállalatom – melynek taglalásába itt hosszu volna bocsátkoznom – okvetlenűl tönkre megy, ha két hét alatt új tőkével nem tarthatom fel erejét; ezen új tőkével növelve azonban százszorosan fog kamatozni s rövid időn gazdag emberré teend. E vállalattól függ – ne kérdje miként – becsületem életem. S ha ezekről van szó, kihez fordúlhatok méltóbban, mint kitől ez utóbbit birom? Röviden: -53- nekem két hét alatt két ezer pengő forintra van szükségem s ha e határidő alatt az összeg nincs kezeimnél, véget kell vetnem s én véget vetendek életemnek. A kérdés csak ez: fiától akar-e inkább édes anyám örökre megválni vagy házától, mely tudtomra két ezernél többet megér. A helybeli zsidó orvos szívesen megad annyit érte s reménylem abba is beegyezend, hogy édes anyám a megszokott lakot bérben tartsa egy ideig, mig majd – talán pár hét múlva – hozzám költözendik Pestre. Ez esetben úgy is el kellene azt adni. Tudósitson kérem rögtön elhatározásáról mely egyszersmind arról is fog határozni, hogy a legjobb anyának köszönje e másodszor is életét – vagy hogy ez életnek golyóval vessen véget fia Vincze.“

E szívtelen s a kegyetlenségig hideg és fenyegető sorok olvasásához csak akkor jutottam, midőn már késő volt s anyám a házat – utólsó vagyonát csakugyan eladta. Én e lépéstől őt minden áron vissza fogtam volna tartani, mert, ha időközben nem hallottam volna is, hogy öcsém szenvedélyesen és nagyban űzi a szerencse játékokat, egyszerű természetes eszem azonnal belátta, hogy a levélben -54- felhozott s százszoros kamatot igérő vállalat nem egyéb szemfényvesztő hazudságnál s hogy az öngyilkossággali fenyegetés egy romlott szív részvétet alig érdemlő vég-fogása.

De mint mondám már késő volt; anyám több álmatlan kinos éj lelki hányódásai után a házat a zsidóorvosnak eladta s én már mint bérben lakót találtam őt ama szobácskában, mely azelőtt Vincze szünnapi laka volt. Az annyira szeretett kávéról is végkép le kellett mondania s az anyagi nélkülözések a lélek bújával egyesülten nehány hét alatt több évvel öregiték és gyengiték őt meg. Egy gondolat tartá őt fenn: hogy ezt mind fiáért teszi kit ezáltal a haláltól mentett meg. Midőn saját érdekében némi bár kiméletes szemrehányásokat tevék neki, keserűen kelt ki ellenem, hogy testvérem halálát hidegen lettem volna képes szemlélni.

Diadala tökéletes volt pár hét múlva, midőn örömsugárzó arczczal jött elémbe Vincze levelével, melyben ez uti költségűl száz ezüst forintot küld neki s meghívja őt Pestre magához, hol egy szobát egészen az ő számára rendezett el. Hallgattam, de -55- egy ösztönszerű érzet súgta, hogy e jövő nem oly rózsaszinű, minőnek előtte látszik.

Főnökömtől engedelmet nyerve Pestre kisértem anyámat. Egy marcziusi napon délelőtti tiz óra tájban érkeztünk meg a nekünk egészen idegen nagy városba. A pályafőtől bérkocsis vitt a bálvány utcza 9-dik számú házához, melynek első emeletén volt Vincze szállása. Nem találtuk hon. Már két éjjel nem aludt szállásán – mondá egy cseléd – de meghagyta, hogy ha várt vendégei megérkeznének, egész kényelemmel foglalják el szobáit. Múlt éjjel – folytatá az öreg szolga, miközben az ajtót felzárva minket ezen bevezetett – nehány perczre haza jött, irt valamit, aztán ismét sietve eltávozott. Igen sok és fontos ügyei lehetnek. Csak várjunk kissé, úgy hiszi, mindjárt itthon lesz.

Anyám kérte a szolgát, ne szólna semmit itt létünkről, mert megakarja lepni fiát. Szegény jó öreg! ezek voltak utólsó boldog perczei. Könyben úszó szemekkel gyönyörködött az első tágas szoba pompás bútorzatában, festményei tükrei és szőnyegeiben. Ily diszes termet még a gróf falusi kastélyában sem látott. A jobbra nyiló szobában az íróasztal, -56- könyvtár, arczkép-csoportozat, heverő pamlag és dohányzó-készület férfi-lakra mutattak, mig a bal benyiló egészen nő számára volt rendezve. Itt fogok tehát ezentúl lakni; – mondá anyám körűltekintve – otthon is épen igy szögletben állt ágyam s szinte feszület függött fölötte; varró asztalom is igy az ablak mellett s az ablakban nehány virág cserepem volt, épen mint itt; s mily ruganyos e pamlag! délutánokon itt fogok pihenni. Jer fiam, ülj ide mellém – szólt hozzám – várjuk itt be Vinczét, hogy csak akkor lásson meg, midőn e szobába lép. Na s látod, még is csak gazdag ember lett belőle s gondoskodik, hogy kényelemben éljem le hátralévő napjaimat:

Rövid óranegyed múlva a középső szoba ajtaját hevesen rántá fel egy belépő, kiben – bár őt helyzetünkből nem láthatók – az anyai belső ösztön fiát ismeré meg. „Ez Vincze!“ sugá nekem oly halkan, hogy szavainál jobban hallhatám szíve dobogását.

Az érkezett sebesen járt nehányszor fel s alá a szobában, aztán hirtelen megállott. A csendben hosszú mély fohászkodását hallók. Aztán ismét elindúlt -57- s pár perczig csaknem szaladó léptekkel járt körűl s ismét megállapodott. „Meg kell lenni!“ mondá fennszóval vontatott rekedtes hangja s rá mindjárt kettős perczegést hallottunk, minőt a fegyver sárkányának felhuzása szokott okozni.

Anyám felkelt s a szőnyegen a benyiló küszöbéig sietett, honnan, az átellenben függő tükörből, kisértetszerű arczot látott reá meredni, melynek eltorzitott vonásairól az ő viruló Vincze fiára nem ismerhetett. Pedig Vincze volt; háttal felénk a tükör előtt állott s ebből ugyanazon pillanatban látott meg bennünket, midőn jobb kezével a pisztolyt fejének szegezé. E kar azonban rögtön lehanyatlott; aztán hirtelen felénk fordúlva, dülledt szemei eszmétlen bámulatával meredt reánk; végre pár roskatag lépéssel egy karszékbe dőlt s ott lehajtott arczát mindkét kezével elfedé.

– A szentséges Isten szerelmeért! fiam, édes fiam Vinczém, mi lelt? – kiáltott reszketve anyám, mialatt a karszékhez sietve, az ebben ülő előtt két térdre esett s fiának lehajtott nyakát átkarolá.

De ez nem felelt, nem mozdúlt s kifeszitett -58- tenyerei oly szorosan, mintha gép szoritaná, tapadtak arczához.

Anyám annál aggályosabban rimánkodott hozzá s midőn mi sem használt, keserű sirásra fakadt, és csókjai s könnyeivel nedvesité fia kuszált illatos fürteit s az arcz-elfedő kezeket.

– Ne több könnyet értem; szólt végre a karszékből felkelve s anyámat magától elháritva Vincze; nem érdemlek könnyet, se részvétet, nem érdemlem hogy fiának nevezzen; a mit érdemlek: az büntetés, gyalázat, börtön. Ezektől akartam én menekülni – csak egy percz még – csak egy rövid percz – s most meg volnék kimélve ez iszonyú e lélekszaggató fájdalomtól.

Mondá ő a kiszáradt torok tompa hangján s üveges szemeit határozatlan pontra szegezve. Arczának ritka bőrzetét hamuszín sáppadtság boritá s minden vonása a benn viharzó kétségbeesésnek volt élő közlönye.

Anyám erőszakosan reszketett mint egy lázbeteg s szólani törekedett, de csak ez egyetlen szót birta kiejteni: „Fiam – –“

– Nem vagyok én fia – vágott ez közbe keserű -59- daczczal – én a szégyen a bűn fia vagyok, ki becsületemet, anyámat, szerelmemet áldoztam fel egy átkos szenvedélynek s most – most – már meghalni sincs bátorságom; tevé hozzá csüggedten s kimerűlve a karszékbe vissza roskadott.

Pár percznyi feszűlt csend következék, mely alatt mindhárman szobor-mozdulatlanok valánk. – Anyám szólni nem biró remegő ajkakkal s összekulcsolt újjakkal állott fia előtt; bennem harag és szánalom küzdött; Vincze mint egy halott, kinek szemei nyitva maradtak, mereven űlt s bámúlt maga elébe.

– Ha! – jőnek már – értem jőnek! riadott fel egyszerre ültéből s mintha rém üldözné, egy ablak-mélyedésbe menekült, hol a függöny zsinórba kapaszkodva térdei összevaczogtak, – ne hagyjanak – mondják hogy ártatlan vagyok – zárják be az ajtót!

Azt hivém, hogy e látszó ok nélküli összefüggetlen beszéd és viselet örjöngési roham első jelensége, de csakhamar meggyőződtem, hogy izgatott idegzete érzékeit fokozá fel s ő jóval elébb hallá meg a több lépés zaját, mely a lépcsőkön felfelé s -60- az ajtóhoz mindinkább közeledett. Öntudata pedig megsúgta neki, kik lehetnek az érkezők.

– Szomorú kötelességet kell teljesitenem, – szólt az első – s ön megkimélend az okok elősorolásától, melyekért önt foglyomúl kell kijelentenem.

– De ezt én nem engedem meg; ő az én fiam, s nem gonosztévő! sikoltá végerélyével anyám s Vinczét testével fedezve, a biztosnak útját állta.

– Rendkivül sajnálom – viszonzá ez – hogy a törvény parancsa az anyai leggyöngédebb érzéssel ütközik össze; de az elsőnek engedelmeskednem kell. Uram! szólt Vinczéhez – ne nyújtsa hosszabbra e fájdalmas helyzetet.

Vincze – ki, mint láttuk, egy perczig talán el volt határozva magát az élettől megfosztani – e percz multával a kétségbeesésből fokonként a megtörődés érzékenyebb hangulatába esett s most keserves zokogással borúlt anyja nyakába. A hosszas szoros ölelkezést a biztos kegyelettel nézte.

Kibontakozott végre öcsém az anyai karokból -61- s miután kezet szorítva engem is megcsókolt, szónélkül az ajtó felé ment. A hajdúk követték.

– Fiam! Vinczém! mi soha sem látjuk többé egymást! kiáltá utána; egy másodperczig ingadozott s aztán összerogyva, lelketlenűl terűlt végig a padló szőnyegén.

De ezt már Vincze nem látta; csak a börtönben hallotta meg, hogy anyja életének szélhüdés vetett hirtelen véget.

Utóbbi éveinek eseményei rövidre vonhatók össze. Ügyvéd főnöke szigorú becsületes ember s azoknak volt egyike, kiket az élet könyörtelenné tesz. Valaha sok nyomort szenvedett s mert jelen vagyonosságát kizárólag saját szorgalmának köszönheté, azt hitte hogy ezt másnak is igy kell megérdemelni. Ily elv által vezérelve, hidegen tudta nézni, ha Vincze igen csekély havi dijért éjnapon át dolgozik; de titkon örűlt az ifju igyekezetének, napról napra több figyelem és bizalomra méltatá s a segéd asztalának rendes vendége lévén, elnézte a közte és egyetlen leánya közt fejlődő ártatlan viszonyt, -62- sőt egynapon egyenes nyiltsággal ki is jelenté neki, hogy észrevette s nem ellenzi azt, de minthogy leánya még nem férjhez való, más részt Vincze társadalmi állása sincs még megalapitva, pár évig – mely a hajlam s egyszersmind a jellemnek is leend próba ideje – a sűrűbb érintkezést megszakítaniok kell.

Vincze félreérté és sima visszautasitásnak vette főnöke őszinte szavait s indulatos lelke elkeseredett. De feltette magában, hogy az eltávolitás által mindkét részről csak szenvedélyesebbé vált viszonynyal épen nem hágy fel; s hogy rövid idő alatt oly állást vív ki magának minden áron, melyben az előtte számitónak látszó atya jóváhagyását is kinyerje.

A czél, a szándék dicséretes volt, de a roszúl választott eszközök tévútra vitték őt. Egyike volt ő ama temérdeknek, kik jó körülmények közt s kisértet nélkül az erény utján haladnak, de kik a sikamlós pályán azonnal elcsúsznak.

Az ügyvéd leányával, az őt hévvel viszonszerető Marival ezentúl csak estélyeken és társas körökben találkozhatott; de a találkozások, kimért tartalmú erszényéhez képest igen költségesek voltak. -63- Emellett hiúsága az öltözék és külső csinban nem akart hátra maradni s kiadásainak összege először is ezáltal lőn túlterhelve.

Más részt az ügyvéd segédkedés nagyon soványan jövedelmezett s csiga haladású pályának látszott előtte. Úgy hitte, hogy míg önállóságra vergődhetik, azalatt Marit atyja régen férjhez adta. Terveken tépelődött, mint lehetne gyorsabb úton vagyont s szerencsét alapitani?

Egy szerencsétlen esten, midőn Marit láthatni reménye nem volt, egy ismerőséhez vetődött, hol kártyajáték folyt. Eleinte mint közönyös néző később szórakozásúl mint játszó vett részt a mulatságban, mely kis összegeken kezdve, nagyokon – s Vinczére nézve jó sikerrel végződött. Haza téret eszébe jutottak a hallott példák oly emberekről, kik kártyán egykor nagy összeget nyertek s ez lőn későbbi vagyonuk és jólétük alapja.

Ezen est óta rendes tagja, sőt annyira rabja lett a játszó körnek, hogy a reménylett találkozás helyein Mari gyakran hasztalan várt reá. A játék változó szerencsével folyt – s ezen év volt az, -64- melyben anyjához intézett pénzkérő levelei mindinkább sürűdtek.

A megbánás sok keserű óráját élte át, midőn gyakran utólsó fillérét is elveszté s öntudata azzal vádolá, hogy jó anyját nélkülözésekre kényszeriti. De a megbánás s a jó szándék csak az üres erszény korszakaira szorítkozott; mihelyt alkalma nyílt, feledte a múltat, a jövőben reményei biztos teljesülését látta – s a játékasztalhoz sietett. Még pedig nem többé a régi ismerősök körébe, hanem ezek egyikével egy zárt szobába, hol minden éjjel nagyban folyt a játék s hol nyerni vagy veszteni ezreket lehetett. Ő eleinte nyert; sokat; annyit, hogy szerény szobácskáját tágasb lakkal cserélheté fel s ezt kényelmesen bútorozhatá. Azt hivé, szerencséje meg van alapítva s ennek ezentúl igy kell folyni.

De, mint rendesen szokott, fordúlt a koczka: s egyetlen éjen minden nyereményét, kész pénzben, szerzett ékszerekben s bútorokban elveszté. Szenvedélye s a viszszanyerési vágy annyira ragadta őt, hogy egy – főnöke által behajtás végett reá bizott teljes biztosságú váltót a nyerők egyikénél elzálogosított. Ezen összeget is elveszté s következő nap -65- szép butorzatu lakásából fogadói szobába kellett vonúlnia. Innen irta anyjának a kétségbeesett levelet a két ezer forintért, mely neki az elzálogositott s behajtandó váltó visszaszerzésére kellett. A pénz megjött, hamarább mint reméllé, de elég későn ügyvédi jövőjére nézve, mert a már régebben gyanakvó főnök nyomára jött segéde kártya-éjeinek s a váltó elzálogitásának. Rögtön s kérlelhetlen szigorral elbocsátá oldala mellől a hűtlent s megtiltá neki többé leányára gondolni is.

A szegény leány ezáltal többet szenvedett mint a játék polyp karjai által lefoglalt s szerelmére ritkán gondoló Vincze. Megszűnt ügyvédkedni; határozottan kalandor játékossá lőn; a szerencse újra kedvezett neki, többet nyert mint valaha s ekkor erősen feltette magában, hogy végképen lemond a játékról s múltja tévedéseit jóvá tenni iparkodik. Anyja számára kényelmes szobát rendezett, magához hívta meg s a jövőről fényes képeket kezdett alkotni, annálinkább, mert Mari nem csökkenő sőt lángolóbb viszonszerelméről meggyőződni alkalma volt.

De a sátán nem bocsátja ki körmei közűl martalékát. -66- Nehány nap múlva Vincze ismét a játék szobába lépett. Csak nézni jött ide, gondolá. Aztán egy kis összegecskét akart koczkáztatni s ha ezt elveszti, többet semmi esetre sem. A csekélységet azonban egy második és harmadik követte, mit aztán visszanyerni ohajtott. De a szerencsétlenség makacs és állandó maradt – s másfél órai heves játék után egy fillér nem volt birtokában. Költsönt kért – ezt megtagadták. Indulatosan rúgta ki maga alól a széket s elrohant. Pénz kellett neki minden áron – bizonyosnak látszott előtte a vesztettnek visszanyerése. Egykori főnöke szállására sietett, kiről tudta hogy több nap óta Bécsben időz. Elébb azonban egy pisztolyt dugott zsebébe. Esti tizenegy órakor a szobaleány által hivatta ki Marit; a házi asszony szerepét vivö nagynéne már aludt.

– Pénzre van szükségem; mondá gyors suttogással – sokra és rögtön; ön teljesítheti kérésemet; ha szeret teljesitendi is, mert ha nem, ajtaja küszöbén lövöm magam főbe. Jól tudom, hogy ön atyja Bécsben van s hogy szekrénye kulcsait a nagynénére bízta: e szekrényből ön számomra két ezer -67- forintot kölcsönözhet holnapig. Megteszi-e? Mari! életem függ válaszától, megteszi-e?

– Holnap este jő meg; én holnap reggel visszaadom a pénzt utólsó darabig hasonló minőségben s ő mit sem fog sejteni. –

– Megálljon – –! sipegé a szorongatott egy elfojtott sikoltással s megragadta a felemelt kart.

Vincze jól játszá szerepét, mert félóra múlva tárczájába tevé a két ezer forintot. Új félóra múlva e tárczában ismét egyetlen árva bankjegy sem maradt. Mind elveszté.

Lángoló fővel rohant haza szállására. Tollat s egy tiszta váltót vett elő; négy ezer forint összeget irt reá s alája elfogadó gyanánt egy hiteles kalmár nevét, kinek aláirását egykor tréfából tanúlmányozta. A váltót a játék asztalról félértékben zálogúl elvállalták. -68- E pénz szerencsét látszott hozni; Vincze merészen elszántan játszott s nyert, folyvást nyert, egész reggelig midőn a hajnal a gyertyák világát már már feleslegessé tette – s nem volt ereje a játékot abban hagyni. A kártyajárás ismét fordúlt; a mily határozott volt elébbi szerencséje, oly őrülten vesztett most – vesztett sokat – mindent –

Kimerűlten, szaggatott lélekkel s a legközelebbi jövő előtt bensőleg reszketve, maga sem tudta mint vetődött haza; útjában, az éjjel váratlanúl megérkezett M. ügyvéddel s a kalmárral, kinek aláirását meghamisitá találkozott, eszméi végkép össze zavarodtak s csak annyit tudott, hogy meg akar halni, meg kell halnia.

Most már komolyan, fejének szögezé a pisztolyt s a tűkörből e végső pillanatban látta meg háta mögött anyját és testvérét – –

A börtön magányában a bűntudat s az eltévesztett pálya keserű szemrehányásai kisérték őt.

– Én öltem meg anyámat! mondá önmagának, számtalanszor ismételve s halk szóval, mintha, ez önváddal -69- a marczangoló lelkiismeretet akarná csillapítani. Sirni nem tudott többé.

Másfél évet töltött elzártan s néha hetekig sem szólt egyetlen szót. Legfölebb számokat idézett, miként ha pénzösszegek vagy kártyatételekkel foglalkoznék. Látogatásim alkalmával – mondá elbeszélőnk – gyakran panaszkodott, hogy a kártya mellett töltött napok és éjek feszűltsége száműzhetlenűl tapad lelkéhez s bár mint törekszik is egyébre gondolni, eszméi öntudatlanúl visszatérnek a főtárgyra; egész napokon át játszik gondolatban, sőt még nyugtalan álmainak sincsenek egyéb változatú képei.

E lélekfárasztó egyhangúság lassanként rögeszmévé változott. Másfél év múlva a fegyenczből kórházi beteg lőn. A kórházból kissé javúlva, oly állapotban kerűlt ki, minőben önök őt jelenleg találták…

Másnap hajnalán, mely a múlt esti zivatar után fris ragyogássol derűlt fel, mialatt kocsisunk fogott, a ház melletti kertben tevék egy fordulatot. -70- A reggeli csendben már messziről szaggatott beszélgetést hallottam. Közeledve, elfedő bokrok mögűl Vinczét pillantottam meg. Egy kerti kőasztalnál ült egyedűl; szennyes kártyáit keverte és osztotta s mintha négyen öten játszanának, beszélt képzelt játéktársaival s felelt önmagának.

III.
A BARADLÁBAN.

Társaságunk. Egy kis topographia és elmélkedés. A Baradla-tető. Salto mortale. Petőfi utánzói. A boldog Leptodyrus. Bemegyünk.

„– – – – a negyed-órányira fekvő faluból rövid gyalog-ösvényen érve a barlang-száj elébe, várnunk kell a szekérre, mely a fáklyákat, lajtorját, híd-padlókat s expeditiónk egyéb kellékeit, nem feledve ki ezek közűl a barlangban elköltendö ebédet, hozza a hosszabb szekér-uton.

Két entomolog társunk a környezet szikláit és bokrait veszi figyelmes szemle alá s gombostűzi fel irgalmatlanúl vagy veti borszesz-palaczába a talált -74- rovarokat, még pedig – talán azon elvből indúlva ki, hogy „Deus maximus in minimis“ – annál diadalmasb örömmel, mentűl piczinyebb az áldozat; Ödön a barlang térképét teríti ki egy kőlemezre s tanulmányozza, merre viend a rögös pálya; Berczi szokott laza tétlenségével végig hever egy gyepesebb helyen s a derűlt szép augusztusi ég, melyre oly ájtatosan mered fel tudja miről álmodozik; az aggtelki derék lelkész, e valóságos ötszáz mester, ki az óra hajszál-rugóktól a szövő-székig mindenhez ért, nyers ágakból kézi gyertyatartókat rögtönöz, mik majd a sötétség országában szolgálatot tegyenek; a kalauzok szíverősitőt reggeliznek egy kotyogó kulacsból; én pedig egy emeltebb helyről e csoportozat rajzát s – olvasóim engedelmével – a következő topographiai rövid vázlatot jegyzem könyvembe.

Gömör délkeleti határszéleiről Tornán keresztűl Abaújba hosszas alakú mészhegyek lánczolata nyúlik. E hegyek nyugati oldala itt ott ritkás tölgyerdővel vagy bozóttal van bevonva, teteje azonban s a déli napnak kitett része oly kopár, hogy a sziklás alapot alig egy ujjnyira fedő sovány földben még -75- az ördögborda és szamárkenyér is nyomorú tengéletre van kárhoztatva.

E hegylánczolat ama fennsíkon veszi kezdetét, melyre a még Gömörben fekvő Aggtelek helységet épiték csekély igényű telepítői. A falu fölött közvetlenűl e mészképletű hegyek egyike vonúl keletnek Józsafő felé; gerinczén visz át a kassai út s midőn itt az utas meglepetve hallja, hogy a lódobogást és szekérzörgést a szirtes talap helyenként pinczeszerűleg viszhangozza, a vidéken jártas a talányt azzal fejti meg, hogy a szekér most a Baradla fölött halad, mely a hegy roppant ürében egy mérföldnél hosszabb vonalú.

Az üres hegy csonka homloka, az úgynevezett Baradla-tető, nyugatra néz. Mintha természet fölötti hatalom egyetlen csapással szelte volna le a domborulatot, egyenesen mered itt fel huszonhét ölnyi magasba a homorú sziklafal. Méltó sírköve lehetne ez, az egykor olympust ostromlott gígászok egyikének. Rovatékaiból, mely a bércz sima lemezén nem talált átölelhető istápot – kúszó növényzet csügg alá kétségbe esett karokkal; míg egy egy vadvirág-bokor, melynek földét és magvát szélvihar hordta a -76- kis repedésbe, biztonsága önérzetében büszkén mosolyog le a magasból; tudja, hogy hozzá csak szárnyakon juthatni, de hiszen a lepke nem kalandoz ily messzire a föld szinétől, a vércsefaj pedig, mely a szomszéd odúkban ütötte fel tanyáját, nem ellensége az egyszerű kék vagy sárga virágnak.

A sziklafal egyetlen hasadéka a barlang egyetlen nyilása. E Baradla-száj hat láb magas s így emelt fővel mehet be rajta mindenki, ki mint Thackeray egy ölnél magasabbra nem nőtt. Oly keskeny azonban a nyilás, hogy a szirthomlokzat roppant arányában elvesz s alig észrevehető. Előtte sziklatömbek hevernek, miket vagy még az elemek utólsó forradalma tett mostani helyére, vagy a lesülyedt domborulat maradványaiként tart itt a mozdulatlanság, mit egyébiránt, a barlang eredetének történetével együtt, kutatni a geogenia híveinek hagyok fen.

Én, a beszélyiró, természetesen csak a hagyományos népmondák és regékre tartok hajtó vadászatot, melyeket hosszú téli estéken a nagyapa mesél térdén ülő unokáinak a Baradla csodáiról, rejtelmeiről, tündér lakóiról. Már benn a faluban kezdém -77- tudakozásaimat. Hasztalan! Nincs egyetlen emlék, hagyományos adat a múltból, nincs egy feljegyzett esemény vagy rege a harczias századokból, minőt a Rajna partjain, Schweiczban, Németországban minden lépten hallani kénytelen az utas. – Itt mindenki legfölebb csak azt tudja elmondani, hogy a barlang új-ága huszonhét év előtt fedeztetett fel, hogy az ó-ágban kerékvágások kövületei láthatók, miből gyanítható, hogy az egykor lak- vagy menhelyűl szolgált; hogy e gyanitásban megerősit az embercsont halmaz, mely a denevér-ágban ma is látható; s a kalauz intésűl még azt adja hozzá, hogy vezető nélkül bemenni nem tanácsos, mert az ember úgy eltévedhet a szerte ágazó sikátorok közt, hogy soha többé ki nem talál; példa erre egy angol, ki több év előtt egyedűl ment be a barlangba és soha többé ki nem jött, csak nehány év múlva akadtak történetesen szétmállott ruhái közt csont maradványaira. sat.

Ennyiből vagy hasonlókból áll az egész barlangi mythosz. – Képzelő tehetsége s népköltészete szegény-e a magyarnak, vagy a mindennapi élet komor valóságával küzdve ábrándképekre nem hajlandó-e, -78- vagy nem viseltetett soha kegyelettel múltja története s hagyományai iránt s feledésbe engedé menni az őskor eseményeit, regéit?“

E kérdéseket jegyeztem a sikertelen keresett népmondák számára készített lapokra s látván a várt szekér megérkeztét, a gyülekező társasághoz siettem. Ez – Berczi kivételével, ki még mindig a gyepen henyélkedett – a fő kalauz Szeghő I. Lajos uram körűl csoportosúlt s ennek előadását hallgatá.

– Azonnal. Egy szikra élet sem maradt egyikben is. Mit gondol uram, huszonhét öl magasból e szirtre hanyatt homlok lezuhanni nem tréfaság! magyarázta tovább a kalauz.

– Ah! gondolám – igazságtalan valék a rege meddőségre nézve; ez bizonynyal vége egy helybeli mesének, melynek elejét nem hallhatám. Épen ezt akartam már kérdeni, midőn Ödön közbe szólt:

– Az egyiket elástuk; a másikat megnyúztuk, megsütöttük és megettük! felelte Szeghő. -79-

– Sőt igen s mondhatom, életemben sem ettem jobb ízű sűltet; erősité az elébbi.

– Nem értem; mikor s valóban történt-e ez? kik voltak a lezuhant szerencsétlenek?

– Kik? hát egy nyúl meg egy kopó. A kopó a nyulat fenn a hegyháton üzőbe vette s erre a Baradlatető felé kergeté. Úgy hiszem, hogy valamint a nyúl nem, úgy utána a kopó sem jószántából ugrott le a nyaktörő meredekről.

Megvallom, e perczben inkább szerettem volna, ha nehány század előtt egy boldogtalan szerelmes pár p. o. a büszke várur leánya az elűzött apróddal követi el a kétségbeesési tényt s halhatlanitja szomorú történetével e helyet; mint pedig, hogy e nyúl-kopó tragoediával lőn feszűlt várakozásom kiábrándítva.

E tragoedia azonban a közfigyelmet s mindnyájunk tekintetét a magas sziklatető felé irányzá.

– Sokkal nagyobb az, mint sem az ember hinné; jegyzé meg a lelkész, – a szem csal, mert gyors pillanata sokkal könnyebben csúszik fel, mintha -80- az arányt egyéb tárgyal p. o. kővel mérjük. A barlang tömérdek látogatója kisérté már meg, követ dobni fel a tetőre s annyi közűl csak egyetlen egynek sikerűlt ez.

E nevet hallva Ödön barátom még egyszer a csúcsra tekintett, aztán a földre, hol alkalmas követ keresgélt. Vetélkedő szelleme másodiknak lenni ösztönzé őt. Neki gyürkőzött, kellő távolságba s állásba helyezkedék, pár lépést tőn előre, teljes erejéből vetette fel a követ s ez – a magaslat fele útjából szárnyszeggetten hullott vissza.

A vállalkozó arcza az erőfeszítés vagy talán a bukás miatt kissé kipirúlt.

– Soh’se resteld a dolgot Ödönkém; biztatá őt szokott gúnyos modorával Berczi a gyepről, – nem egy magad ülsz a szégyenpadon. Sokan kisértették ezt már meg – verssel s csufabbúl jártak.

– Szerénységed dicsérendő, folytatá Berczi; mert amazok nem akarják ily őszintén bevallani, -81- hogy – rosz volt a vers. Egyébiránt erő – erő kell oda barátom, ha ez hiányzik, nem fogsz verset csinálni – akarám mondani követ találni, mely jó legyen!

E közben, entomolog társaink jutalmat tűzve ki a kalauzoknak a barlangban találandó Leptodyrus-ra, e csodabogárnak, mely eddig csak az adelsbergi barlangban találtatik, alakját, külsejét sat. magyarázgaták.

– E rovar, mondák, arról nevezetes, hogy örökös sötétség levén hazája, a neki anélkül is szükségtelen szemek nélkül jő létre s látó tehetség nélkül keresi meg mindennapi kenyerét.

– Ó bámulandó keze az alkotó természetnek, sohajték én fel, – mily igazságos vagy te, midőn lényeidet a felesleg érzékektől megkiméled; s mennyire igazságosabb volnál még, ha egy igen nagy részét ama rovaroknak is, melyeknek a természettanban ember a neve, hasonló sorsban részesitenéd, vagy legalább fogak és gyomor nélkül szerveznéd fel a földi pálya megfutására!

Szeghő Lajos uram azonban ily kegyes elmélkedésekre -82- nem engedett időt s a bemenetelt sürgeté. A fáklyák meggyujtattak, a kalauzok a terhet, mely a lajtorjából, a rögtönzendő hidak pallóiból s az ebédből állott, egymásközt feloszták, nem kis vita nélkül ugyan, ment mindegyik inkább a kenyeret és kulacsot akarta vinni mint a lajtorját; Berczi nagy nehezen fölkelt édes hevertéből s vállára vette utitáskáját, – szóval mind a tizen, a négy kalauz s a hat vállalkozó, együtt valánk, mi utóbbiak újra kijelentve erős határozatunkat, hogy coûte que coûte Európa legnagyobb csepegőkő barlangján e mai nap végig fogunk haladni.

Erre ugyan Szeghő a főkalauz oly scepticus mosollyal vonított vállat, mintha a primae nonus korában valaki azt merte volna kétségbe vonni, hogy nem az lesz az alispán kire ő szavazand s mellesleg hidegen megjegyzé, hogy sokan indúltak már itt be hasonló erős eltökélléssel, de az út fáradalmaitól visszarettenve úgy vélekedtek, hogy „a ki megtér az üdvezűl“; – szerinte évek óta nem ment senki a pokolba (ez a barlang végpontjának -83- a neve) sőt az idén még az új-ágba sem merészkedett senki.

E szavak Ödön vetélkedő szellemét természetesen felingerlék s minden további szó nélkül ő lépett be szövétnekével első a sötétség országába, hova mindnyájan követtük őt, még pedig emelt fővel, miután egy Thackeray sem volt közöttünk.

II.

Emlék utáni toll-rajzok a Baradlából. Nagytemplom. Virágos kert. Hóreb hegye. A tó. Tündérek vára. Jupiter trónja. Prozerpína háló szobája. Az óriás. Medea szobra. Apollo terme és Petőfi lantja. A Czerberus. A bálvány nagy oszlopa. Ganymédes kútjai. A pokol.

Az óramutató kilenczen s a nap magasan állott már, midőn oda léptünk be, hova ez utóbbinak sugarai még soha sem hatottak; s mire a szabad ég alá ismét visszaértünk, erről az éjkirálynéja tekinte le reánk csillag miriádjai közűl. Az idő éjfél körűl volt. Tizenöt órát tölténk az alvilág siri csendében, mozdulatlan légzetében, az örök sötétségre kárhoztatott -85- vad tájképek s a természet szeszélyes alkotású csodaművei közt.

Sehezerádnak kellene lennem, hogy ezeregy éji tündér regéket mesélhessek, miknek a képzelet a Baradla rejtelmeinél alkalmasabb szinpadot alig találhatna.

S midőn a látottakat némi rendszerbe akarom önteni: tollam elakad. Csak arra emlékszem, hogy midőn a hegy gyomrából a holdfényes éjre kiléptem, úgy tetszett, mintha álomból ébrednék fel, melynek nehány percz előtt még élénken érzett változatos képei hirtelen összefolynak. Félóra múlva már távoli emlék gyanánt, úgy feküdt mögöttem az alig múlt idő, miként ha félszázad választana el tőle. Egyetlen, de eltörűlhetlen benyomás maradt lelkemben, minőt az oly izgalmas lázálom szokott hátrahagyni, melyben a beteg egy túlvilági éden mosolygó varázslatai közűl hirtelen tátongó mélység sötét örvényeibe bukik, hol a reá meredő ezer szörnyalak a következő perczben ismét ugyanannyi szárnyas angyalfővé változik át.

Ily álom elmosódó képei gyakran évek múlva homályos sejtelemként suhannak el mellettünk; s mi -86- alig tudjuk, álmodtuk-e, valósággal átéltük-e, vagy talán ezred év előtt egy más csillagzatban láttuk azokat? – igy vagyok én baradlai emlékeimmel; idéző szómra nem engedelmeskednek, de koronként hivatlanúl jelen meg egy kép s én sietek azt letartó rámába foglalni:

Roppant terem; körvonalai a hat fáklya fényénél ködös homályban mutatkoznak. A magas sziklaboltozat alá az ország nagyobb egyházainak bármelyike elférne. A szirtfal redős komor homloka ezredévekről beszél s a kiejtett szót boszús viszhanggal, a lövést körben járó ezerszerezett dörgő recsegéssel löki vissza. Közepén egy óriási arányú kő oltárt képez; körűle stalagmit szobrok állanak s ezek közt egy olyszerű, minőt olasz városok terein a Szentháromságnak emelnek. Ezen ür neve: nagytemplom s valóban a szószék sem hiányzik belőle, mely a szikla oldalából kimered. Lépteink elhangzanak; a csend visszaáll s az örökös vaksötétség és némaság fogalommal sem bir arról, hogy az őt lezáró bércz fölött Isten ragyogó napja világol s a kék ég alatt pacsirta zengi hangos dalát. -87-

Sík tér, – patak folyja halk morajjal végig. A patak partjain s tovább is mindenfelé fehér virágok nőnek ki a kőpadolatból – a képzelet legalább reá fogja, hogy virágágyak a mészkő csepegésből támadt csipkézett szélü alacsony kövületek s e helyet virágos kertnek nevezte el. S im itt tovább szekérnyomok haladnak több öl hosszaságban, majd – elvesznek és ismét előtünnek. Ez is a természet játéka-e, minek szinte csak a képzelet ad határozottabb alakot? Nem, nem! a kettős kerékvágás kövülete minden helyen, a fordulónál is párhuzamosan szalad; kétségtelen, itt egykor – századok előtt szekérnek kellett járni. De miként jött az be? más tágabb nyilása volt-e akkor a barlangnak, mely azóta beomlott? vagy szétszedve hozták e be s itt álliták ismét össze a jármüvet? kik, mikor, mi okból? A történet elveszett, a nép ajkán nem él hagyomány s csak a sejtelem regél harczos időkről, tatárjárásról, midőn a vad ellen dűhe elől ide menekűlt a környék lakossága s a szekér talán egy nagyapát vagy beteg nőt hordozott erre… Nem Csoltó vitéz szomorú árnya lappang e amott az üreg rejtelmes homályában? -88-

A megváltó kinszenvedése óráiban, midőn nap és hold elsötétűlt, Golgotának nem lehetett zordabb rémesebb arcza, mint e vadregényes foknak, hova omlatag kőhalmazok közt fáradalmas kúszással törekedtünk fel. Itt az elhibázott lépés életveszély. Alattunk harmincz ölnyi mélység, melybe a barlangon átfolyó Styx és Acheron egyesűlt patakja szikláról sziklára vad ugrásokkal zuhog le; mindenik szikla egy hegy s szabálytalan tömegekben egymásra tornyosultan mered a sötét boltozat felé, honnan vészterhes felhőknek látszó szirtlemezek és barna stalaktit csapok minden pillanatban leszakadással fenyegetnek. A lenn hagyott kalauz fáklyája homályosan pislog, mint magános csillag ködös őszi éjjelen; őt magát törpe árny gyanánt látjuk a zuhatag partján állani. A velünk jött kalauz mutatja a helyet, hol sok év előtt egy csontvázra akadtak. Eltévedett, szövétneke elfogyott, sötétben, éhhel, reménytelenűl, kétségbeesetten veszett el! Mily iszonyuak lehettek végórái! A borzalmas emlék még körűl lengi e helyet – siessünk le Hóreb hegyéről!

Szük alacsony sikátor, a levegő fojtott és hideg, a léhlzet elszorúl, a szem balsejtelemmel tekint -89- a boltozatról lefüggő kőszálakra, melyek közűl ha csak egy leválna is, a visz-út örökre elzárva van – bujkálva haladunk előre s im a tér a kilátás tágúl, a boltozat ismét magas lesz s egy földalatti kis Velencze, egy – tömör sziklafalak közé csatornákba szorúlt tó áll előttünk, melynek nyugodt mozdulatlan szine szövétnekeink fényét s alakjainkat visszatükrözi. Itt az ó ág vége s hogy a huszonhét év előtt felfedezett új ágba juthassunk, e csatornákon át kell haladnunk. Ah de hol itt a Ponte Rialto? Ezt kalauzaink hozták el a lajtorja s a padlók alakjában, mikből ingó s könnyen elcsúszható hidat rögtönöznek. De a túlpart, hol a sziklasikátor szögletet képezve más irányt vesz, oly keskeny, hogy csak hárman férünk el a vizből kiálló csúcson s egymásba és a bérczfalak rovatékaiba fogózva várunk, míg a kalauz a rögtönzött hidat a második tó medenczén áthelyezve, ezen a már ott szélesebb partra átkelhetünk…

Ezentúl a vad tájképek a mesék csapongó képzeményeivel, minőkre a gyermekkorunkban hallott aranyvárakról s gyémánttermekről emlékezünk, sürűn váltakoznak. Itt még kevesebb ember járt, -90- tehát kevesebb a rombolás; a földből felmeredő (stalagmit) s a boltozatról lefüggő (stalaktit) csepegő kő alakzatok épek, hófehérek s világítást nyerve szemfényvesztőleg ragyognak.

S mily bámulatos csoportozatokat rak le a folyvást működő természet szeszélyes keze!

Megdöbbenve látunk a homályban elvesző boltozatról egy idomtalan kőszirtet lebocsátkozni, miként ha levegőben függne. A szirt lemezeiről csodás alakok tekintenek le. Egy tevehátú és sárkányfejü szőrny védeni látszik a kaput, mely a hosszan elnyúló bástyázatba nyílik. A bástyákról góth kúpok, tornyok emelkednek; egy oszlopzatos kioszkhoz lépcsők vezetnek, túl rajta alabastrom medenczéből szökő kút sugara lövell fel; a háttérben harczi mén ágaskodik, mig távolabb dárdák és lándzsák hegyei villognak – s mindez mozogni pizsegni látszik, a mint a feltartott fáklyák világa a fehér, sárga és vereslő csepegő kövekről millió és millió csillámban verődik vissza. Ez a tündérek vára. Távoztunkkal minden elsötétűl, mintha a tündérek csupán kedvünkért tárták volna fel pompájokat.

Belebb haladva egy fehér domb előtt állunk -91- meg, melynek tetejét trónszerű alkotvány foglalja el. A bőven lefolyó csepegés a dombot egyre növeli s az emelvényt bársonysimának látszó lemezekkel vonta be. A szék karjairól lefüggő világos sárga csapok az arany rojtozatot, a villogó fehér és vereskés gömbök az ékköveket, mikkel a bársony kivarrva van, képviselik. Nem a barlang-király szokta e osztani innen parancsait a gnómoknak, kiket jelenlétünk rejtekeikbe vissza riasztott? – A kalauz Jupiter trónjának nevezi e helyet.

A barlang oldalába alcove szerű mélyedés nyúlik be. Előtte sugár obeliszkek emelkednek, nehány több öl magasságban a boltozatig. Ezekről, mint a menyezetes ágy oszlopairól függönyök simúlnak le; a redők, az árnyalat, minden oly természetes. Ez Prozerpína hálószobája. Csendesen lopózunk tovább, hogy fel ne költsük az alvilág uralkodójának benn szendergő nejét.

Utunkat egy óriás állja el. Kiterjesztett karokkal fenyegetőleg áll egyedűl a széles sötét ür közepén s kihivólag várja vakmerő jöttünket. De nem mozdúl, tehetlen dühvel kell tűrnie végzetét s várni a varázsszó megszűntét, mely őt e roppant idomú -92- veres kőszoborrá bűvölé. Jaj ha a körülötte heverő sziklatömbek egyikét felkaphatná…

Vagy talán épen az volt vétsége, hogy erejével visszaélt s ő vitte végbe e rombolást, melyet az óriás kőszobron túlhaladva szemlélünk? Sisiphusi szirtek torúlnak egymásra, a megoszlott patak kigyói tekervényekben csörög el közöttük, – itt egy rablóvár omladékának körvonalai sejthetők, amott egy svajczi vad tájkép bontakozik ki zivataros éjből; ott ismét egy római amphitheatrum csonka tört oszlopai beszélnek egykori nagyságról. Minden lépés, összerogyott s a boltozatról leszakadt stalaktit szobrok közt vezet; mindenfelé romlás és pusztulás, de viszont mindenfelé új növések, új alakulások, mikből a folytonos csepegés rövid idő alatt ismét új csoda műveket képez.

Ez itt Medea szobra. Hosszú nyak nyúlik le a boltozat hasadékából s ormótlan főbe végződik. E fő halántékait a féltés kigyói marják, a sötét szőrnyarcz merev vonásaiban a gyermek gyilkos anya kínjai kövűltek meg; a tátott sárkányszáj stalaktit fogai dühben vicsorognak. Hiába meredsz reánk kiülő szemeiddel -93- leánya Hekatének, nincs köztünk hűtlen Jázonod!

Kristálypalotába léptünk. A magas boltozat s a falak csillám káprázatban tündökölnek, mint az izekre tört tükör apró darabkái. Karcsu obeliszk erdő nő ki a sima padolatból, ezüst tölcsérek ezrei függenek le a magasból. Egy ily tölcsér a földig simúl le, hol a csepegés által a talapzathoz forrott. Legalúl gyermekkéz ujjai átfoghatják; s arányosan terjeszkedve, fölűl már torony szélességű. Bámulunk, hogy saját terhe alatt össze nem rogy. Vezetőnk Apollo termének nevezi az alvilág e muzeumát.

De., halk!… mi túlvilági hangok ezek!? – Memnon szobra szólalt-e meg, vagy aeol hárfa húrjaiba kapkodnak oly fájdalmasan a vihar ujjai? Minő mysticus, zilált, vad, elhaló panasz? E zűrhangokban sapphoi lágyság Cassius lángoló honszerelmével s egy haldokló számkiüzött végbucsújával olvad össze megkapó bánatos zenévé – – mi varázs hangszer ez itt a hegyek mély rétegei alatt?

A talány fejtve van. A bérczfal egy kidomborúló polczáról félkörben stalaktit csapok függenek -94- le, párhuzamosan egymás mellett, mint egy nőfésű fogai. A kalauz egy más stalaktit darabbal végig von a csapokon s e kőhúrok adják ama sajátságos – a halotti csendben oly megdöbbentő zendűletet.

– Nem, nem; kiáltunk mi – ez Petőfi lantja! Lehetne-e ennek méltóbb helye másutt mint Apollo termében? – A vezetők örömmel igérik jövőre e népszerű néven ismertetni a látogatókkal a baradlai hárfát.

A mélység és magasság közötti sötét ürben eltörpülnek a sziklatorlatok szabálytalan körrajzai. A teremtés előtti chaosz zavart rendetlensége vagy az apocalypticus napok szomorú feloszlási előképe borong-e előttünk a sűrű homályban? Nem az utólsó emberek fenmaradt egyike-e ama félelmes sápadt arczú alak, kit a végpusztulás színterén nesztelen remegő léptekkel árnyék gyanánt látunk lappangani? Szövétnek által rémesen világított vonásairól alig ismerünk társunkra benne. A léptek zaja, saját -95- szavunk hangja elvesz a száz rétre szakadott patak csörtetésében, melynek zuhogó beszédét az odú siketitő viszhangja ismételi. Az esésben megtört vizsugarak lenn közös mederben találkoznak s a száz testvér egy folyammá egyesűlten őrűlt elszántsággal rohan a barna sziklafalnak, mely őt sovár kéjjel – nyeli el. Mózses varázs vesszeje egykor a szirtből nyitott forrást Izrael szomjú népe számára, – itt ellenkezőleg a szirt megnyílt torkába tűnik s vész el az omló zuhatag; ő tovább folytathatja földalatti vándor-útját, nekünk zárfal a meredek magas bércztömeg.

A Czerberusból a fönebb megszakadozott patak ágain átkelve, havasok tövében állunk. A mészkő-szivárgás sima, fehér, süppeteg réteggel vonta be a három sziklahegy felszinét. Ezek közt a középső a legmagasabb, legselejtesebb. A völgyület omladványai közt egy kerülettel a havas megmászható oldalához érünk. A sikos lejtőn felkapaszkodva, a havas félmagasságában nyugvó pontra találunk egy a hegyoldalból tálczaként kinyúló terjedelmes szirtlemezen, melyen az alvilág legnagyobb alkotmánya, a Bálvány nagy oszlopa áll. E két öles -96- átmérőjű testszinű stalaktit torony a fölöttünk tíz ölnyire függő boltozatot második Atlaszként tartani látszik. Hol a Sámson ki az oszlopot megrázva s megtörve, magára döntse Baradla sötét palotáját?

A Bálvány nagy oszlopánál a legtisztább s leghidegebb víz gyűl a körülötte lévő kisebb nagyobb medenczékbe. E medenczék fehér alabastrom edényekként emelkednek ki a talapzatból s csipkés arabeszkű széleik kékes gyöngyház bágyadt fényébe játszanak. E gyönyörű mesterművek újra és újra tanúi annak, hogy az emberektől elhagyott helyeken a természet keze bámulatosan remekel. A mythoszt annyira kedvelő táj-nevező Ganymédes kútjai névvel jelölé e medenczéket.

Az oszlopot megkerűlve, széditő magasságból tekintünk szét. A merészen felhajló boltozat elvész a szem elől; fölöttünk holdtalan gyászos éj, melynek soha nem volt és nem lesz hajnala; alattunk tátongó öböl, az ismeretlen mélység sötét kormával. A kalauz levilágit s mi a röpkedő homályban az öblöt a levonúló bérczfalak között mindig keskenyebb torkolatba futni látjuk; míg egy kéményszoros -97- mély üreg függőleges irányban visz a barlang vég-kamarájába, melynek neve – pokol.

Felidézett emlékem még most is e szűk torkolat fölött látja a szavakat, miket a világ legnagyobb költője az „Inferno“ kapuja fölibe irt:

III.

Világosság. Költészet és próza. Beszély a zultán pamlagáról. A Baradla-könyv és a magyar írók.

Rajongó ifjuságom aranyálmai óta soha a napsugárt ragyogóbbnak, az eget kékebbnek, a léget enyhébbnek, a madárdalt vidámabbnak, a virágot illatosabbnak nem tapasztaltam, mint következő nap reggelén, midőn szives házi gazdánk az aggtelki derék pap kertjébe lementem. Pedig alig csak huszonnégy órát tölték a sötétség mély csendében s már is annyira érzém a világosság, a földi nesz jótékonyságát… -99-

Szegény Homér, gondolám, ki dúsgazdag képzeted fényes költői képeivel népesitéd szemeid örökös sötétét! Fájdalmad édes s élved fájdalmas lehetett óráiban az ihletett költészetnek, melynek atyja levél. Unokáid előtt még most is fel-feltűnik az általad müvészi hüséggel festett de nem láthatott:

Minő kép ez! sohajt fel méltó unokád, ki látja a színvegyületet, mit neked csak a teremtő szellem -100- ecsetelt a lezárt szemek fekete vásznára; – s „fáj neki e rajz“ mert „enyésző népet, ki méla kedvvel múltján borong“ lát a tájképen… Nem nagyobb és szentebb-e az ő fájdalma, mint a tied volt, melyet annak tudata enyhített, hogy van nép körűlted Graecián „melyet felgyújts énekeddel!“

Hosszas elmerengésemből Berczi csengő szava vert fel. Beszédünk tárgya természetesen a tegnap lőn. Hideg gúnyos észrevételei merő ellentétet képeztek az elragadtatással, melylyel én a Baradla csodáiról emlékeztem. Szerinte én költői szemüvegen tekintém a tárgyakat; holott az egésznek varázsa csupán a környező sötétségben áll, melyben a játszi képzet teremt magának nem létező meséket. Egyetlen – a barlangot megvilágositó napsugár e varázst eloszlatná s mi bámulnánk, mit tudtunk ez össze vissza hányt tömegen bámulni. Fájdalom, tevé hozzá, hogy így vagyunk az életben mindennel; minden csak addig szép mig legfölebb félhomály burkolja; az ismeretlenért lelkesűlünk s a megismerttől legjobb esetben közönyösen fordulunk el. S e valóság, e kiábrándulás az élet átka.

– Melyet te inkább magadra erőltetsz, jegyzém -101- meg én, mint valóban érzesz. A természet, a társadalom olyan mint minden könyv: hatása leginkább a kedélyhangulattól függ, melyben azt olvassuk – –

– Igaz, csakhogy ha a könyvet ama meggyőződéssel vesszük kezünkbe, hogy a mi szép benne az nem való, s a mi való az nem szép: az itélet előre kimondva van. A szépség, mondják, nem a tárgyakon de a néző szemeiben rejlik. Mi egyéb ez csalódásnál? S ha az életben leginkább ez boldogit, miért, hogy most túl a harminczon jó izűt nevetünk a húsz év csalódásain?

– Tévedünk, ha ezt teszszük. A kedély nyugalma az izgalmak s kiábrándulás árán eléggé drágán lőn megvásárolva, miért kezdenők újra a vásárt, ha tudjuk, hogy a vevő, az élet, nem adja meg a mit igér? Én részemről örömest lemondok a költői szemüvegről, melylyel egykor a világot s a – Baradlát tekintém.

– Talán szinte csalódásaid e korába esik ama -102- epízódja életednek, melynek elmondását tegnap a zultán pamlagánál igérted?

– Tökéletesen. Halld ezt is egy bizonyitéka gyanánt ama hitemnek, hogy az élet mindig kineveti az érzelemvilágot s hol a próza a költőivel, az anyag a szellemmel jő összeütközésbe, mindig az elsőbb a győztes.

– Tíz év előtt; kezdé történetét Berczi a kerti méhesben, hol szivarra gyújtánk s kellőleg elhelyezkedénk, ő beszélői én hallgatói minőségbe – tíz év előtt Budán a kormányszéknél tiszteletbeli hivatalt viseltem. Két testvérem a megyét szolgálta, a harmadik a gazdaságot vitte atyám mellett, ki azt kivánta, hogy én, a legifjabb, e pályán alapítsam meg jövőmet. Mennyire igyekezett ennek a húsz éves tiszteletbeli fogalmazó megfelelni, arról az öreg tanácsos tehetne legjobb tanúságot, ki mindannyiszor megfeddett, a hányszor csak a bureauban megjelentem s ez körülbelől minden két hétben egyszer történt meg. Saját házánál azonban igen szives volt irántam; s ha ő maga hivatalos munkálatimról hallgatott is, de tanácsosné ő nagysága annál nagyobb -103- dicsérettel volt kegyes emlékezni a divatlapokban megjelent verseimről.

– Hogyan? te verseket is írtál, te, hős lovagja a prózának? szakitám félbe az elbeszélőt.

– Álnév alatt; melyről szokás szerint az egész világ, értem a lap nehány száz olvasóját, jól tudta ki rejlik alatta. Húsz éves voltam akkor s ki nem írt húsz éves korában verseket? Aztán a tanácsosnak szép szőke leánya volt; s az angyalarcz és kebelharcz, a rózsaszáj és szívem fáj, a kék szemek és kegyetlenek, az égi kéj és bánat éj oly készen csengettek egymásra. Pedig őszintén és dicsekedés nélkűl bevallva legkisebb okom sem volt akár a túláradó érzelmű Hermin ábrándos kék szemeit kegyetlenséggel, akár saját sorsomat a bánat-éj gyászával vádolni, mert a tanácsosné sürűn hivott meg ebédre, a tanácsos arról kezdett beszélni, hogy pár év múlva tiszteletbeli titkárságért kellend folyamodnom; Hermin pedig a tőlem kapott virágokat egy napig keblén viselve a hervadókat gondosan bepréselte. Szeretném tudni mi sorsra jutott később füvész-könyvi gyüjteménye?

Annyi bizonyos, hogy a ház minden tagjának -104- kegyeiben állék – s Hermin hat ifjabb testvére, különösen az apróbbak, látogatásim alkalmával szóhoz sem engedtek jutni, míg valamennyi zsebemet a benn található czukrocskák végett ki nem kutatták. Ezeket tehát a czukor nyerte meg s a papa és mama kegyeltjévé is aligha személyes tulajdonaim tettek, mint inkább ama körülmény, hogy ha nem is első de utólsó sem voltam ama partie-sorozatban, melyet tanácsosné ő nagysága a házasulandó ifjak neveiből, a vagyon és jövő légmerője szerint készített. Mi Hermint illeti, ő mindig engedelmes jó leány volt s mamája szavát szentirásként fogadta.

Mondanom se kell, hogy e megjegyzések későbbi keltűek. Kinek jutott volna eszébe akkor, a bástyai sétány illatos ákáczai alatt, a város legünnepeltebb szépével karján, egyébre mint a percz boldogságára gondolni? S ez valóban annyira el is foglalt, hogy állandóvá kötésére nem is eszméltek az édes jelennek élő ábrándjaim s én két évi hódolat alatt nem csak a szülék előtt nem nyilatkoztam, de a köztem és Hermin közt lévő érzelmekről is eddig csak szemeink és kezeink találkozása beszélt. -105- Kellett-e nekem több, mint e fellengő üdv bizonyossága?

Nem így a tanácsosék; ők a jövőre is szerettek gondolni. Hermin, bár még csak tizennyolcz éves, hét testvér közt volt a legidősb; s én az apa és anya méltó aggodalmait most már természeteseknek találom. Akkor elég bárgyú voltam meg nem érteni a czélzatokat, mig egy döntő ok nem lőn a mérlegbe vetve – egy vetélytárs alakjában.

E vetélytárs egy kanczellariai fogalmazóból helytartósági titkárrá nevezett fiatal ember volt, kit megérkezése első hetében módnélkűl szép és szeretetre méltónak kiáltott ki a budai közvélemény. Magam is annak tartám őt a perczig, melyben Herminnek kezdett udvarolni s csak ekkor láttam, hogy biz ő inkább szikár mint karcsú, vonásai inkább kiéltek mint finomak, szemei kifejezéstelenek, hangja kellemetlen, modora köznapi, egész lénye kiállhatlan s megfoghatlanná vált előttem, mit találnak és kapnak rajta tanácsosék?

Számításuk nem csalt; én féltékeny lettem s az első magán találkozást felhasználtam Herminnel a jövőről komolyan szólani. Válasz helyett a nagy kék -106- szemekben a boldogság könnyei ragyogtak s a szegény lányka talán nyakamba is borúl, ha kis öccsei a mellék szobából át nem szaladoznak. Súgva mondá, hogy a titkár már beszélt is nőszülési szándéka iránt szüléivel, kik azonban határozott választ nem adtak neki s igen csodálkoznak mély hallgatásomon.

Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a tanácsostól megkérni Hermin kezét. Öt hat nap múlt el, mig erre kedvező alkalom nyílt s eközben egy hazúlról érkezett levél jelenem s jövőmben nagy változást idézett elő. Atyám írta, hogy egy vesztett jogper következtében birtoka felétől esik el, s e fölött több egymásra következő rosz év, bukott szeszgyári vállalat s az ősi adósságok felhalmozódása birtok viszonyait annyira megrongálta, hogy eddigi jövedelmének nyolczadrészére kell szoritkoznia, ha a csődöt kikerűlni akarja, mit máskülönben – bátyám az alispánságból kimaradván – semmi sem lesz képes feltartóztatni. S igy most nekem is választanom kell a kettő közűl: vagy eddigi évi budgetemet nyolczadrészre leszállítani, vagy ha ezt nem tehetem – falura hazavonúlni.

E hir e perczben annál leverőbben hatott reám, -107- mert a tanácsos előtt, leánya keze megkérésénél kényes helyzetbe s annak szinébe hozandott, mintha engem e körűlmény határozna a lépésre. De ezt nem halasztám tovább s egyszersmind teljes őszinteséggel átnyújtám neki atyám levelét. Még most is látom a tanácsos arczát, a mint ez minden sor olvasásánál komorabbra változott; visszaadván azonban az átolvasott levelet, kis vártatva mondá, hogy ez mit sem változtat irántami nézetein s e levél nélkűl is az lett volna válasza, mi jelenleg: mindketten fiatalok vagyunk még s pár év múlva – mi alatt én fizetésbe léphetek – elég idő lesz a tárgyról szólani.

Ez engem akkor megnyugtatott, bár most világos előttem, hogy e kitérő szavakkal a kosarat már akkor fonta meg a hét gyermek apja, ki e pénzügyi fordulat nélkűl bizonnyal mint kedves vejét ölelt volna össze vissza.

A tiszteletbeli titkárságnak istenhozzádot mondtam s szorgalmas hivatalnokká váltam, hogy az első valóságos fogalmazói állomást elnyerhessem. Erre, évi jövedelmem ötszáz forintra olvadván le, most már szükségem volt. De azért boldog valék, vagy hittem hogy az vagyok; Hermin szeretett s ez eloszlatta -108- azáltal felköltött aggodalmaimat, hogy a titkár látogatásai egyre sürűbbek lettek, míg én gyérebben részesűltem az ebédre hívatás szerencséjében; hogy lyánkámat gyakran busongva, sőt néha kisirt szemekkel találtam s hogy a mama – nem úgy mint ezelőtt – gondosan és ügyesen gátolta a magunkra maradást.

Mint örűltem minden alkalomnak, mely az úgynevezett „zöld“-be rándulások alatt ajánlkozott! Ily szép napra volt egy izben kilátásom a Budapest fölötti Dunaszigetek egyikén, hol – nagyobb s rendesen elszóródó társaságban – egy nyári délutánt és estet s talán nehány élvezetes magán perczet valánk töltendők. E szép nap délelőttjén azonban szomorú levelem érkezik. Atyám halálán van. Végperczeiben látni kíván. Siessek azonnal haza.

Alig értem rá elbucsúzni s a könnyező Hermint alig nehány perczre láthatám. A tanácsosné lat számra kimért részvétéről biztosított, főnökőm hidegebb volt mint ily alkalommal várhatám; – nehány reménylett szép órától el- s haza gyászos napokra mentem; s mindezek összehatása folytán meglehetős -109- lehangoltkedélylyel indúltam ki késő délután Pest utczáiról.

Fogadott szekeresem Új-Pesten etetni szándékozott, hogy aztán egész éjen át mehessen. A városból kiérve előre küldém őt az állomásra, hol bevárand: én gyalog a Duna partján folytattam utamat. Az alkony, a tájkép gyönyörű volt. A városi nesz elhalt a távolban, körűlem méla csend, a tűkör sima folyamon a nyugvó nap sugarai vetettek át bibor dárdákat. S ott a középen a lombos, a mesés árnyú sziget! Ah hisz épen ez vont ide! Ha átláthatnék a lombokon – s ha talán épen a titkár karján látnám őt!? óh az a titkár! –

A szellő lebbenés egy kar-dal el-el kapott távoli hangjait hozta hozzám a partra. A dalt több nő és férfi éneklé. Hermin kedves hangjátszinte kiismerni véltem az elhaló dallamból s komolyan haragudtam a szellőre, ha feszűlt figyelmemnek mit sem hozott rest szárnya. Az elkapott töredékekből az ismert szöveget összeállíthatám – végre elcsöndesűlt a szigeti ének s én még sokáig ott merengtem a parton várva ismétlését, de hasztalan; csak füleimben -110- csengett az s mindeművé, távollétem egész ideje alatt hűn követett…

Haza szomorú napokra érkezém – atyámat gyászravatalon találtam. Testvéreim az eddig egy tömegben kezelt birtok osztályát sürgeték s az osztályozási felmérések több hetet vettek igénybe. E munkálatok közben egy vasárnapon a közel fekvő Baradlához tettünk kirándulást s nagy társasággal mentünk be a barlangba.

Akkor még birtam ama hangulattal, melytől – mint mondád – főképen függ az olvasott könyv kedvező hatása; akkor még minden tárgyat az ábrándok tarka himporában s a csalódás világitásában látta a bennem pezsgő élet. Az atyám elvesztése fölötti fájdalom még hajlandóbbá tőn az érzelékenységre, a távollét s egy kis adag féltékenység növelék a lángokat; Hermin képe szűntelen szemeim előtt lebegett, a szigeti dal szűntelen füleimben csengett – szóval, szerelmesebb valék, mint a plátói fellengő szerelem apotheozált hőse – Lamartine Ráphaele s szivemben nagyobb ürt éreztem, mint maga a Baradla. Ha ha ha! (nevetett fel elbeszélőm, -111- bár nekem úgy tetszett, mintha nevetése kissé erőltetett volna) mint lehet ép eszű ember ily dőre!

A barlang közepe táján jártunk, midőn egy ugrásban lábam elcsuklott s én képtelen lettem a tovább haladásra. A társaság belebb folytatta útját s én – visszajötteig megpihenendő – egy égő gyertyával a zultán pamlagára telepedtem, melynek közelében a bal-lépés történt.

A magas folyosó közepén lévő hosszas és felhajló szirtemelvényt, melyre a mészszivárgás szőnyeg- és párnaszerű fehér domborulatokat rakott le, fölibe pedig a csepegés stalaktit rojtozatú redős függönyt vont – kis akarattal nem nehéz pamlagnak képzelni, kivált ha a kalauz előre kikiáltja, hogy ez a zultán pamlaga. Most az egyszer azonban én foglaltam el ő felsége helyét s ha ruganyosnak nem is, de fáradt és sértett lábam miatt eléggé élvezetesnek találtam.

Az első érzet, mely a társaság léptei és beszéde zajának elhangzása után ellepett – a koporsói csend, magány és elhagyottság nyomasztó érzete volt. Gyertyám gyér világa a barna szirtfalakra óriási árnyakat rajzolt, fejem fölött szabálytalan -112- sziklafelhők függöttek, az itt csendes folyású patak nesztelen suhant el mellettem, jobbra balra sötét sikátorok s mélyedések nyultak be: megvallom, hogy akkori izgatott hangulatomban nem lettem volna rendkivűl meglepetve, ha valamely törpe kobold vagy gyönyörű kis gnomída tekint elő a kétes homályból hegyi birodalma bitorlójára. S valóban már csaknem egy ily hegyrém megjelenésére adott jelnek véltem ama sajátszerű, félig füttyentő félig csattanó hangot, mely egyszerre közelemben megcsendűlt. Feszülten hallgatóztam több perczig, a csattanó fütty ismételve lőn – – a boltozatról a patak vizébe eső csepp okozá azt s a barlangi ür adá neki ama sajátszerű viszhangot.

Midőn helyzetem kissé megszokottá vált, a testi fáradtság s kimerűltség kezdte jogait igénybe venni. Gyertyámat két kődarab közé szorítva, lehető kényelembe helyezkedém s behúnytam szemeimet. Igen de a behúnyt szemek sötétében nekem hetek hónapok óta mindig Hermin jelent meg s most is százszoros bájban láttam őt. A boldog két év emlékei egyes napok, órák, találkozások képeiben tünedeztek fel; a kis evődések, édes kibékülések, -113- a szigeti dal, a titkár, jövőm aggályai és reményei tarka jelenetekben váltakoztak, mosódtak el és hullámoztak tovább, mint egy alföldi sikság kalász tengere…

Egyszerre úgy tetszett, mintha Hermin s a gyűlölt titkár is az eltávozott barlangi társaságban volna. Lelkemet keserűség és féltés szállotta meg. Ő a titkár karján tovább ment, hidegen, részvétlenűl nevetve s egyetlen sajnáló pillantás nélkűl! Ez hát a hűség – – – de ah! vállamat egy kéz érinti, visszatekintek, Hermin apró lágy keze az, ő hozzám hajlik s mondhatlanúl szerető hangon ezt súgja:

– Megszöktem a társaságtól s vissza siettem hozzád édes mindenem – igy nevezlek, mert hiszen e percztől kezdve nem vagyunk-e örökre egymáséi?

– Azok vagyunk örökre, elválaszthatlanúl; mondám én elragadtatva s túlvilági üdváradattal karolva át karcsú derekát.

– Itt fogunk élni, folytatá ő; mindenható szerelmünkben boldogan, távol az emberek és világ vásári zajától – – -114-

– S e nekünk teremtett menyországot soha sem hagyjuk el többé! tevém én hozzá.

– Soha! sipegé ő hozzám simúlva; ne rabolja el boldogságunk egyetlen perczét is hivatlan tanú s a mi szivünk világában ezred év is csak egy percz.

Karöltve indulánk el megtekinteni új birodalmunkat. Lehelletének illata, karjának gyöngéd súlya villanyos meleget önte el ereimbe. De én feledém az anyagot, felfokozott szellemem halhatlannak tudta magát s az idő, tér, halál eszméje fehér lappá vált hitemben.

Mit mondott ő, mit beszéltem én – nem emlékezem, csak azt tudom, mit éreztem: az örökké valóság élvét egy rövid perczben. Körűlünk minden oly fényes oly ragyogó volt s mi egy aranyutczából a másikba andalogtunk a túláradó kéjmámor öntudatlanságában – –

Hirtelen sötétedni kezdett, meredek szélén állottuk meg, fejünk fölött egy denevér csapott el; ösztönszerűleg összerezzenénk.

– Hova jutottunk? ismeri ön e helyet? – kérdé megváltoztatott hangon Hermín s imént fénykörben sugárzó arcza sápataggá lőn. -115-

– Nem s azért térjünk ragyogó termeinkbe vissza; feleltem én nem minden aggály nélkűl.

De a ragyogó termek eltűntek, mindenfelé sötét sikátorok ágaztak szét s mennél inkább kerestük a kivezető utat, annál mélyebben bonyolodtunk a tömkelegbe.

Az idő tér és halál eszméje, az örökkévalóság és halhatlanság nehány percz előtti érzetét egy csapással összezúzta a meggyőződésnél, hogy eltévedtünk, hogy örökre, reménytelenűl ide vagyunk zárva.

Hermin könyekre fakadt, keserű szemrehányásokkal illetett, hogy én vezettem őt ez iszonyú sírba; a kétségbeesés szokatlan vad szavakat adott reszkető fehér ajkaira s eltorzitá elébbi szelíd szép vonásait.

Én megsemmisűlten, szó és mozdulat nélkűl meredtem nehány lépésnyiről a szétomlott fürtei közt kuszáló Erynnisre…

Ekkor távolról egy dal hallszott – férfi hang énekelé – oly ismerős, a szigeti dallam volt az; mindinkább közeledett s a megmentés reményét hozta. Végre belépett a sikátorba egy szövétnekkel kezében -116- – a titkár. Hermin örömsikoltva szökött melléje, karjába fogózott s mintha nem is létezném, figyelmére egy szavára sem méltatva, ment kifelé a szabaditóval, ki reám egy kárörvendő gúnyos pillantást vetett.

Lábaim a szirt talapba gyökereztek – ujjamat sem valék képes mozditani. Lépteik elhangzottak, a világosság elveszett, körűlem koromsötét éj terjedett, Hermin vetélytársammal boldog leend s nekem itt egyedűl, elhagyatva, nyomorún kell vesznem… Az örökkévalóság kinjait egy rövid perczben szenvedtem át – agyam szédűlt, a föld lesülyedt alattam és –

Felébredék. Annyi bizonyos volt, hogy körűlem koromsötét éj terjedett (a két kődarab közé helyezett gyertya hihetőleg egy mozdulatom által eldőlt s kialudt) de hogy én és Hermin, Hermin és a titkár, a menyország, az eltévedés, a dal, az elhagyatás és az itt veszés – hogy mindez álom volt-e vagy valóság, iszonyú rémes valóság? ezt az első perczben s mindaddig nem tudtam meghatározni, mig az elébbi csattanó fűtty az elsőbbről nem győzött meg. -117-

A sötétben e végzetszerű álom fölött tépelődve, félszázadnak tetszett, mig a visszatérő társaság közelgését hallva, újra feléltem.

Hat héttel később visszatértem Budára; a szigeti dal még mindig füleimben csengett s lelkemben ott volt a barlangi álom árnyrajza. Megérkezésem első órájában tanácsosékhoz siettem. Az ebédlőben senki sem volt, a mellék szobában Hermin éneklé igen sok érzés és kifejezéssel a – szigeti dalt. Balsejtelemmel léptem be. Hermin kissé elhalványúlt látásomra s alig talált egy szavacskát. Balsejtelmem nőttön nőtt – jobb szerettem volna ha inkább elpirúl s halkan felsikolt. Alig üdvözölhetém, midőn a tanácsosné is beevezett. Mint régi jó ismerőst nagy zajjal és örömmel fogadott s örömében csaknem megölelt. Tudakozódott mint létemről, szegény atyám végóráiról, testvéreimről, utazásomról, szivélyesen, részvéttel, kezemet megcsókolt ujjai közt tartva s felelethez alig engedve jutni. Balsejtelmeim oszlani kezdtek.

– A többi közt, kérdé, bizonnyal hallotta már édes B… hogy lányom menyasszony?

Szerettem volna kérdeni, bár jól tudtam hogy -118- ki – a boldog vőlegény, ha egyetlen betűt is birok kiejteni.

– Épen mához egy hétre * * * titkárral lépend az oltárhoz. Reméllem, hogy mint házunk jó barátja eljövend az esküvőre?

A tanácsos házának jó barátja azonban másnap beadta hivatalróli lemondását s harmadnap a bureau-asztaltól az eke szarvához sietett.

Eddig van történetem. A próza nem csak az álomban de a valóságban is győzött a költészeten; s te azt kivánod hogy a Baradlában még költői képeket lássak? Ismétlem s hidd el, hogy ez is csak olyan mint az élet, addig szép, míg a csalódás félhomálya burkolja. Szivaraink kiégtek, menjünk fel!

Fenn többi társainkat a Baradla-könyv körűl találtuk, melybe a barlang látogatói 1834 óta neveiket jegyzék. Mily kevés ismert névre találtunk itt! S mig egy egy Montmorency, Paget, Ashburne s számtalan más angol, franczia, szász, porosz, olasz sat. utazó neve ötlött szemembe, lapokon át alig akadtam elvétve egy magyar tudós, müvész vagy író nevére, pedig – mint állíttatik – a ki -119- csak húsz év óta megfordúlt a Baradlában, az mind feljegyezte ott létét az emlék könyvbe.

Ez, a mai nap már kérlelhetlenné vált Berczinek új kikelésre nyújtott alkalmat.

– A magyar irónál, szólt ő kissé magasra vont szemöldekkel, a leglényegesb hiányok egyike az, hogy keveset utaz és forog a világban s e miatt látköre szűk, tapasztalása korlátolt, benyomásai egyoldalúak. S igy a helyett, hogy a teljes emberéletbe markolna és onnan venne ismert, hű egészséges alakokat, kénytelen a szoba négy fala közé szorúlt elméletből elvonni okoskodásait, vagy a phantasiát bocsátani gyakran túlcsapongó szárnyakra. A túlnyomó többség nem csak a külföldet nem, de saját honát sem ismeri s az életből csak annyit tud, a mennyit abból városa utczáin vagy faluja csendében mindennap lát.

Nem mintha e mindennapi élet nem nyújtana legalkalmasb tárgyakat a tollnak: de az egyhanguság és megszokás közt elzsibbadt szemlélő erő előtt nem tűnnek fel egyes vonások, jellegek, helyzetek, mikből változatosb lét surlódásai s összehasonlitások talán fénypontokat alkothatnának. Valamely -120- philosoph egykor azt állítá, hogy a földnek a nap körűli forgása roppant zajt okoz, mit azonban mi – e folytonos és mindig egyenlő zajban születvén – észre sem vehetünk. Én – végzé speechét szigorú barátom; ezt mindössze csak hasonlatúl akarom felhasználni s hiszem hogy ez esetben a hasonlat sokkal kézzel foghatóbb mint az eredeti állítás.

IV.
SZILICZE.

Honalapító Árpád a vérrel szerzett új hazában táborjárást tartott s a kijelölt határpontokon a földbe leszúrt dárda azt jelenté: ne bántsd a magyart!

E tábortjáró csapatok egyike forró nyári nap estéjén Sajóvölgyében a martos folyó partján ütötte fel tanyáját s mig az öregebbek Bors az öreg vezér körűl gyülekeztek, az ifju hősek kisebb csoportozatokban a közel lefolyt harczias idők eseményeiről beszélgettek harmatosúló illatos füvön a csillagos ég alatt.

A leventék zajos vidám sorából Kelemér nem csak feltűnő delisége, de búskomoly hallgatagsága által is kivált. Első volt ő a csatákban, de utólsó az áldomásoknál, hol többi társai a harcz torát vígan ülték meg. A szűzeknek érte hasztalan epedő serege „bús dalia“ néven ismeré őt. -124-

Komolyságának oka következő volt. Születésekor a legöregebb táltos, egy köztiszteletben álló galambősz agg, azt jóslá fölötte, hogy ha csak fel nem találja ama hajadont „kit nem apa nemzett s kit még halandó szeme nem látott“ szivét a legbájosabb hölgy sem fogja szerelemre indíthatni. De hogy e választott merre és hol legyen feltalálható, ez több volt, mint a mennyit a táltos a jövőben olvashatott.

E jós-szó súlyát Kelemér csak ifjuvá serdültekor kezdé érezni, akkor, midőn a szerelem szüksége keblében felcsirázott s e titkos benső ösztönnek megfelelő lényt találni képes nem vala. S lehetett-e legkisebb reménye is párjáúl oly szűzre akadhatni „kit nem apa nemzett, kit halandó szeme még nem látott?“ Egyéni bátorságán kivűl e végzete fölötti kétségbeesés vitte őt a csaták legelszántabb rohamába s ugyanez tette őt búskomolylyá ott, hol mások víg kedv zajának éltek.

Most is e hideg közönyösségbe sülyedve szótlanúl hevert a rögtönzött gyeptanyán s alig ügyelt a körűlte zsibongó élénk szófolyamra, míg figyelmét egy vidékbeli púpos félszemű törpe öreg sajátszerű előadása nem kötötte le. A púpos ember a körbe -125- gyűlt vitézeknek helybeli szokásokról, életmódról, eseményekről érdekes dolgokat beszélt s különösen e szavai ébreszték fel Kelemért néma elmerengéséből:

– „Őrizkedjetek ó hős lovagok, szólt a púpos, a Borzova körűli hegységet hold töltekor éjféli időben megközeliteni. E hegyek egyikének teteje mély katlanná van behorpadva s lenn a tágas mélyületben egy iszonyú öblű barlang előtt legforróbb nyárban óriási jégcsapok függenek, valamint a bejárás is alól felűl jéggel van bevonva. Nehány lépésnyire be lehet a jég-csarnokba menni, de aztán meredeken s zugosan hajlik le a síkos út, melyen lemenni akarni annyi volna mint bizonyos halál torkába rohanni. – Ha a hold telik, éjfél tájban megragadó bűvös dal hallszik a mélyületből. Ki ezen távolból lágyszelíden hangzó éneket hallja, legottan legyőzhetlen szender által nyomatik el s álmában a gyönyörű énekesnőt látja. Ámde hajnalban felébredve, soha többé álom nem jő szemeire s a leglángolóbb szerelem és kínos álmatlanság közt rövid időn halálra kell epednie. S azért őrizkedjetek ó leventék a -126- borzovai hegyek vadjainak üldözésétől, hogy az átok alá vett hely közelébe ne tévedjetek!“

A hallgatók egy része az egész jégbarlangot, éneket és álmatlanságot mesének vette; a másik rész ármányt s titkolózási érdeket vélt alatta rejleni; voltak kik némi hitelt adtak a púpos szavainak, de nem törődtek tovább a hallottakkal; csak Kelemér tépelődött nyugtalanúl s ébren egész éjjel a láthatlan énekesnő által felgyújtani szokott szerelem eszméjével.

Következő nap pihenés és áldomás napja volt s a „bús dalia“ a vigadók sorából ellopózva, tegzével és gerelyével az erdős hegyeknek vette útját. Az éjen át határozattá ért benne a szándék meghallgatni a bűvös dalt s aztán meghalni, ha kell, de legalább – rövid ideig bár és birhatlanért – átérezni a szerelem üdvét, kínját.

A lombkoronás csererdők magányában a púpos jött elébe, ki a táborból tegnap észrevétlenűl veszett el. Kelemér rendkivűl megörűlt a találkozásnak s kérte a törpét, jelölné ki neki a borzovai hegység barlangjához vezető legrövidebb utat.

– S ismered-e ifju magyar hős az általad keresett -127- hely veszélyeit? kérdé félszemével hunyorítva a púpos.

– Hallottam tegnapi előadásodat s el vagyok határozva! felelte a dalia oly szilárd hangon, hogy a púpos minden további szót feleslegesnek tartva, vezetőűl ajánlkozott. Ritkán járt erdei ösvényeken, hol a soha meg nem riasztott őzike is bátor szemekkel bámult reájok, haladva: mint a nap nyugodni szállt s keleten a hold telő arcza merűlt fel, egy magas hegy tetejére értek. A hegytető lapos kopár sík volt, hol zöldet csak a földből kinőtt nagyobb kövek mohain látott a szem.

– Közel vagyunk leventém, szólt itt az egész úton hallgatag törpe kalauz, – közelebb, mint vélnéd. Csak nehány lépést még – így – s most tekints le!

Borzasztó meredek szélén állottak. Lenn a tágas mélyületet köröskörűl egyenesen felnyúló tömör sziklafal foglalta be. A völgy sürű vad fákkal volt ellepve melyeknek sötét zöld lombjai – bár legkisebb szellő sem lengett – bánatosan suttogtak. A letekintők arczára alúlról hives légvonal tolúlt.

– E vad elzárt völgyben van a jégbarlang, -128- melyről tegnap beszéltem. Ha áll határozatod s közelébe jutni ohajtasz, elvezetlek az egyetlen lejáráshoz.

Kelemér szó nélkül követte vezetőjét a helyig hol a rézsút lenyúló szirten, bokrokba s ág-bogakba fogózva lebocsátkozni lehetett. A púpos itt kissé gúnyos hangon sok szerencsét kivánt az ifju hősnek s hirtelen eltávozott; a szerelmet kereső ifju pedig rettenthetlenűl kezdé meg a vakmerő utat.

Fokonkint, a mint leebb jutott, hidegebb lőn körűlte a lég; bár ő a szellet hűs legyintését csak izzó arczain érezé, sőt még jótékonyan hatott az reá a benső titkos tűz ellen, mely ereiben elömlött s mely megóvta őt a téli dermeteg befolyás ellen, midőn a csodás barlang torkolata előtt állott meg.

A púpos előadása eddig szóról szóra valósúlt. A falegyenes barna szirthomlokzatba sok öl magas és roppant széles torkolat nyílt, melyben kékes ködpárázat röpkedett. A félkörben lehajló boltozatról óriási jégcsapok függöttek, mint megannyi hegyével lefordított torony. A homályos csarnokból fagyos légzet csapott fel; s midőn Kelemér a sima jégpadlón nehány lépést tőn, benézett ama meredeken -129- lefutó jégsikátorba, mely az egy arasszal tovább haladót örökre, menthetlenűl elnyeli.

A völgykatlan perczről perczre sötétebbé vált s míg fenn a bércztetőn a bucsúzó nap végsugarai ragyogtak, lenn már éji homály terjengett az egymásra hajló s összeölelkező ágú fagyalfák vad sűrüjében. Egyszerre azonban bágyadt ezüst világosság ömlött el a sudarakon – a nap uralmát a teli hold vette át s bánatos arczával mélán tekinte le a barlang előtti vén iharfa alá telepűlt leventére.

Ez, soha nem tapasztalt feszülésben érzé tág mellét elszorúlni, mi félelem épen nem, de ama közönyös nyugalom se volt, mely eddig ezen ércz mell alatti szivet soha szokottnál sebesebben dobogni nem engedé. Sejtelme mondá, hogy végzetszerű sorsa megfejtéséhez áll most közel – s ki maradhatna ilyenkor nyugodt?

Midőn a hold az ég gyér csillagú boltján oly magasra lépett, hogy a völgykatlanba függőlegesen tekintene le s itt a fák sudarai árnyat sem vetnének: Kelemér egy távoli mondhatlan édes hangot halla megcsendűlni s elmaradó léhlzettel erőszakosan lüktető szivére szoritá kezét. E dal elhaló rezgése oly -130- tündéri volt, mintha a hold ezüsthúrokká vált sugárain játszanék a szellő; oly andalitó oly megkapó folyamú, hogy mennél közelebbről hangzott, annál szédítőbben hatott az érzékekre s midőn végre határozott pontként a jégbarlang mélyéből származása kétségtelenné lőn, a bűvös kéjmámorban ringatózó ifju szemeit lankadtan lehúnyá, ámúlt feje kezéről lehanyatlott s eszméletét vesztve mély álomba merűlt…

Világos nappal volt mire felébredt; előtte pedig a púpos állott, hosszú karjait mellén keresztbe fonva s még gúnyosabb kifejezéssel csúf vonásain, mint midőn távozék.

– Na s mint elégitett ki az álomlátás daliám? kérdé gonoszúl hunyorítva félszemével.

– Ő az! ő az! kiáltá, inkább az álomeszméket folytatólag mint a törpének felelve Kelemér – ő az, „a nem apától nemzett, a soha nem látott“ a legdicsőbb, legbájosabb szűz, ki szívemet lángoló, elhamvasztó, őrült szerelemre birta!

– Ezt mondta még eddig mindegyik, kinek álmában a kis boszorkány megjelent; jegyzé meg vigyorogva a púpos – s miután egyenkint valamennyi -131- ohajtá birni őt, úgy hiszem te sem lész roszabb a többinél?

– Igen, birnom kell őt, mondá hévvel s elragadtatva az eddig érzéketlen s most egyszerre túláradó szerelmű levente, – de hajh! tevé hozzá szép fejét búsan lecsüggesztve, hol, mikor és mikép találhatom fel?

– Erről majd később szólunk; most jer elébb s tudd meg tőlem ki és mint jutott ide a bájos tündér, ki egész lényedet oly hatalmasan megigézte. Aztán nyilatkozz, el akarod-e fogadni a hozzá vezető eszközöket azon az áron, melyet ezért én kivánandok?

– S tehetnéd-e ezt? hatalmadban állana e mód? kérdé kétkedőleg az ifju s feltekinte a törpére – de ez nem volt többé látható, helyette egy bozontos hajú és szakállu óriásra esett bámuló nézelete.

– Válaszom ez; szólt az átváltozott – nevem Baradla, a természet titkai bűvészetem előtt tárva vannak. Jer, kövess! – s ezzel kézen fogva a leventét, szélsebesen vitte őt magával lakába, mely egy hegy roppant ürege volt s ma is Baradla név alatt ismeretes. -132-

– Messze innen, a föld északi végcsúcsán, hol a nyugvó nap tűzkoronát visel s utána az ég ezer színben lángoló sátorrá gyúl ki – kezdé beszédét a bűvész; a fagyos tengereken felhőkig nyúló jéghegyek emelkednek s ezek közt lakik tündérszolgái körében a jég-király. Szil-nek az ősz jégkirálynak sok századévvel ezelőtt egy gyönyörű lánya volt, kit ő azonban a legmagasabb jéghegy bástyázatai közé magányba zárt el, mert szabályúl az állt a jégországban, hogy a második ivadékát megérő király uralmát veszti s más lép helyébe. A szép Szili tehát örökös magányra volt kárhoztatva s unalmas egyhanguságban, de soha nem öregedve epedte le a századokat. Történt, hogy egy hajnali szomorú sétája közben hófehér s édes illatú jégrózsára talált. E pillanat óta szíve titkos vágyai e rózsában öszpontosúltak. Ezt ápolta, ölelte csókolta ő egész szerelemmel. E fölött a virág kristály levelein minden éjen át ragyogó mézédes harmat gyűlt s izlelése Szilinek részegitő kéjérzetére lőn. Egy este azonban a jégrózsa eltűnt – Szili pedig egy csodaszépségű kis leánygyermeknek lett anyjává. Az uralmát vesztett jégkirály bőszültségében feneketlen -133- mélységbe taszitá le leányát; unokáját pedig a kis Sziliczét túl a tengereken egy számára alkotott jégbarlangba zárta. E jégbarlang az, mely előtt te egy egész hónapig aludtál; a jégkirály bájban mindent felülmúló unokája az, kinek énekét hallád, kinek képe álmodban megjelent. Halandó szeme soha még nem látta őt; temérdek ifju álmatlanúl sorvadt el már miatta, még több – ki segélyemmel képes lőn a rejtekbe hatni, nem sietve kellőleg, mielőtt hozzá érhetett volna, jégszoborrá fagyott. S ezt előre mondom, hogy tudjad, mily veszélyes útra vállalkozol.

– Az árt! az árt! – Kiálta nyugtalanúl az ifju, – kivánd bár véremet, életemet az üdv egy rövid perczeért!

– Csendesen; szólt Baradla, ki e közben ismét elébbi púpos törpe alakját ölté magára; sem egyiket se másikat nem kivánom – egészen. Mindössze csak nehány évet kérek, mely a te életedből az enyémhez fog csatoltatni. Mert látod, minden hatalmam mellett eként kell tengetnem lételemet. S most, először is adj fürteidből egy szálat és ereidből három csepp vért. -134-

Baradla a hajszál végét a földbe ülteté, az ifju véréből három cseppel megöntözé s im szemlátomást zöld növénnyé terjedett az, melynek bokrosodó ágai rügyezni, leveleket hajtani kezdtek; s percz múlva már a kis fa tele volt apró vérvörös bogyókkal.

– E bogyók, szólt a púpos, utat fognak neked nyitni a barlang mélyébe vezető s különben járhatlan sikátoron. Minden leszakitott s magad elibe vetett szem alatt gránitlépcsővé vál a meredek sima jég. A lépcsőzeten lehaladva, hosszu jég folyosókon fogsz végig menni, míg a pompás terembe érsz, hol a gyönyörü s örök fiatalságban élő tündérleány lakik. Fogd őt kezénél s vezesd ki börtönéből. De kettőre teszlek figyelmessé. Először: oly sietséggel járj, hogy egy óra alatt visszatérve ismét künn légy, mert a granit lépcsőket ezen időn túl megmászhatlan jéglemez vonja újra be s akkor benn rekedsz mint már sok előtted; másodszor; tudd meg, hogy e vérvörös bogyók mindenike egy egy hó életedből, mi általad leszakítva és elvetve, azon esetre, -135- ha a barlangból többet vissza nem térnél, az én napjaimat növeli. – Ezek a feltételek; ha áll az alku törd le tövéről a fácskát, vidd maggaddal s kisértsd meg szerencsédet. –

Kelemér a bűvész előadásából meggyőződvén, hogy a neki szánt bájdús hölgy „kit nem apa nemzett s kit halandó szeme soha nem látott“ a jégbarlang fogoly tündérnője: elszánt bátorsággal ment sorsa elébe s minden válasz helyett letörte tövéről az apró vérvörös bogyókkal sürűn megrakott fácskát.

Az alku e szerint meg volt kötve s Baradla a törpéből ismét óriássá nyúlva, még sebesebben mint jövet vitte magával a leventét s tette le a sötét völgykatlanban a kék ködpárás barlang-torkolat előtt. Gúnyos mosolya most már valóságos hahotába tört ki, melyet a völgy még rögtöni eltűnte után is viszhangozott. A káröröm sátáni gúnykaczaja volt az; a bűvész jól tudta az ifju előtt elhallgatott ama körülményt, miszerint Szilicze barlangja olyszerű varázs alatt áll, hogy minden oda belépő, mielőtt még a tündért megláthatná, jégszoborrá mered elébb utóbb a szerint, a mint életében több vagy kevesebb -136- hölgycsókot élvezett. Eladott életét pedig aztán az álnok és csábitó Baradla örökli. –

Ismét oly holdfényes éj következék mint első alkalommal, épen egy hó előtt, bár az ifju ezt csak tegnapnak hivé. Éjfél tájban ismét megzendűlt a távoli halk, andalító ének, de hatása többé nem álomhozó, sőt ellenkezőleg buzdító, lelkesítő volt.

Kelemér határozottan a ködlő csarnokba, a meredek jégsikátor szélére lépett, habozás nélkül szakíta le egyet a bogyók közűl s maga elibe veté. A helyen, hova az esett, vörös kő-lépcső pattant ki a vastag jéglemezből. Az elsőt második harmadik negyedik követte – az ének fokonként tisztábban s közelebbről hallszott s az égő vágy által ragadott ifju nem elégelte a lassú haladást, marokkal szórta maga elébe a bogyókat, csak hármat hagyván meg a fácska ágain. Az élet nem kimélt hónapjai árán egy percz alatt hatszáz granit fokú lépcsőzet csavarodott le a mélységbe; a delejes erő által vont levente a másik percz alatt lesietett ezen s leérve, egymásba nyiló magas fényes termeken s ezeket összekötő folyosókon ment végig, nem ügyelve a mozdulatlan jégszobrok merev szemekkel reá bámuló alakjaira, -137- melyek mellett minden lépten elhaladott. Ama szerencsétlen ifjak szobrai voltak ezek, kik Szil az egykori jégkirály által e helyre tett varázs következtében, czélhoz érhetés előtt jéggé változtak s kiknek életét most a csalárd púpos élte. Jelmezeik arra mutatának, hogy különböző nemzetek és századok gyermekei.

A „bús dalia“ keblét azonban lángolóbb tűz hevité, mint valaha s fel nem tartóztatva lépett a legékesebb legtündöklőbb kristálypalotába, hol a jégkirály unokája, a leirhatlan bájában mindent felűlhaladó szűz, kezében hófehér liljomot tartva, egy trón-emelvényen űlt.

A szeme fényét vesztő s túlvilági kéjben úszó levente a trón előtt féltérdre esve, csak ennyit mondhatott:

– Fölleltelek végre, téged, a nekem igértet „kit nem apa nemzett, kit halandó szeme soha még nem látott“!

– Eljőttél végre, szívem rég várt, rég epedett ifja; te a nekem szánt, az egyetlen „kinek -138- ajkain soha még nő csókja nem égett“!

S ezzel leszállva magános trónjáról, szeliden felemelte a térdelőt, és egy kezével ennek kezét, a mással még mindig a liljomszálat tartva, kifelé indúlt véle a földalatti csillámló termekből.

A jégszobrok mellett elmenve, Szilicze ezek mindegyikét a hófehér liljom szál végével érinté s tüstént mindenik visszanyerte egykori testalkatát, vérét, életét, és hódoló tisztelettel követte az ifju párt; annyira, hogy midőn a már-már jegesülő granit lépcsőzeten fel a nyílt csarnokba értek, e kiséret háromszáz megmentettből állott.

A pillanatban, midőn ezek közűl az utólsó is fel lőn a varázstól szabadítva, távoli tompa dördűlet volt hallható.

– Baradlát, a gonosz bűvészt elérte méltó büntetése; szólt környezetéhez Szilicze – a hegynek ama végcsúcsa, melynek ürében lakott, véle együtt örökre elsülyedt. Századokon át bitorolta ő a tőletek elcsalt életet s ez most reátok visszaszállván, neki egyetlen percze sem maradt. – Ő volt nagy atyámnak azon irígy ellensége, ki a bűvös jégrózsát -139- anyám elibe játszá, hogy megrontsa véle őt s az öreg jégkirály uralmát. Ez engem, a jégtündérek honából száműzöttet, e palotába oly titkos határozattal zárt el; hogy csak oly ifju mindent feláldozó szerelme hozhasson ki innen, ki soha még – tettleg, vágyban, gondolatban vagy álomban nőt nem csókolt; más lemerészkedő pedig lelketlen tömeggé jegedjen, mig az engem kötő varázs megszűntével életét visszaadhatom. E varázs megtört régen várt jöttöd által szerelmes, tiszta, hős leventém, ki a boldogtalan tündérleányt boldog halandóvá – mert nőddé s első csókodra érdemessé teszed!

Mondá Szilicze s a jégbarlang torkolatából a völgy pázsitára lépve, kezéből a liljomszál ezüstlő köd gyanánt enyészett el – Kelemér pedig mennyei üdvtől feszülő keblére ölelé a föld legbájosabb hajadonát.

A háromszáz – bolgár és szláv, morva és khazar, hun, avar és csabamagyar ifjakból a jéggé változás hosszú korszaka alatt kihűlt az őrjöngő láng s megmentőik iránti mély hálaérzetből ezentúl urok és úrnőjükként tisztelékőket. Egy részük nem messze a jégbarlanghoz, hol elbűvölve valának, – más -140- részük pedig alább a Sajóvölgy egy erdős vadregényes zugában telepűlt meg s az új telepeket boldog úr- és úrnője neveiről Szilicze és Kelemérnek nevezé el.

Mindez ősidőkben, midőn e földet még tündérek is lakták, közel ezredéve történt s mint régi dologról mondani szokás: talán már nem is igaz. Annyi bizonyos, hogy a hegytetőbe horpadt mély völgykatlan s ebben a jégbarlang, a torkolat boltívéről nyárközépen lefüggő óriási jégcsapokkal s úgy mint azt e rege folyamán tájképezni igyekvém, mai nap is látható Torna megye Borzova és Szilicze helységei közt.

ÉLET-UTAK.

Hat év előtt X. mezővárosban, mely a hasonnevű megyének székhelye, hölgyek- és férfiakból vegyes társaság beszélgete végzett ebéd után külön csoportulatokban.

A novemberi nap ködös homálya az estet sietteté s mielőtt ennek rendes órái beköszöntenének, a házi úr jónak látta világot hozatni s játékasztalokat rendezni. Ez asztalok egyikét rögtön körülülték; a másodiknál hiányzott a negyedik a whisthez.

– M....et inkább halálnak választanám, mint ügyvédemnek, szólt türelmetlenűl, sőt talán kissé boszúsan a csonka whist-partie egy kövér tagja, különben törvényszéki fizetéses táblabiró, – szörnyű pontatlan ember, többnyire várat magára.

– Késedelme eddig ha megfejthető volt is, ma már nem az; felelé egy más a kártyát keverve; eddig -144- rend szerint védenczénél időzött és maradt el, de miután ez tegnap már meghalt, ugy hiszem nincs többé mit értekeznie véle.

– Ugy látszik azonban, utolsó perczig nem akar tőle megválni; jegyzé meg egy harmadik, ki ablakmelletti állásából az utczára tekinte ki – im nézzék önök.

Az átelleni megyeházból négy rab hozott ki vállain egy festetlen deszkakoporsót, melyet két fegyveres megyehajdún – a rabok őrizetén kivül, egy ősz hajú, görbedt termetű agg s egy ifju kisére.

– Fogadni mernék, eszébe sem jut, hogy mi itt várunk reá s a temetőbe kisér egy bünöst, kit halál-itélete ellen megvédeni akart, de nem birt, – mondá kikelve a szenvedélyes játszó, a koporsót követő ifjura czélozva.

– Valóban, ma későn fog megalakúlhatni a partie, szólt, a kövér úr türelmetlenségével mintegy ingerkedve, az elébbi; M.... a roskadozó öregnek nyujtja karját támaszúl, ki nem hitte volna, hogy unokáját ő temesse el. De hogy ez bűnös volt-e és ha igen, mennyire kárhoztatható – jegyzé meg -145- a törvényszéki táblabiró szavaira vonatkozólag, azt már most ama legfelsőbb törvényszék itélendi el, melyhez ügyét a halál fölebbezé.

– A szántszándékos gyilkosnak Istennél sincs kegyelem; veté oda egykedvűn emez. Fogat fogért, szemet szemért, már szent László királyunk törvénye volt, mit ha a polgárisulás szeliditett is, mindig fenmarad: életet életért; ki ellenkezőleg itél, a bünt legyezi, a merényt bátoritja.

– Csakhogy a törvény nem gyutacs, melyet minden fegyver gúlájára egyaránt lehessen alkalmazni; s ha valaha, ez esetben merűlhetett fel a kérdés: egy romlott, gonosz életért vethető-e a mérleg másik felébe egy jó, erényes, de szerencsétlen, melynek minden hibája az: hogy a viszonyok hatalma által s ugy szólván isten eszközeként kényszerült a gonosz kioltására?

A törvényszéki táblabiró perczre feledé a whistet s különben sem halvány arcza még jobban kigyúlt. Meg kell jegyeznem, hogy az ő szavazata volt épen a tegnapi ülésben elhatározó ama pallositéletre nézve, mely egy gyilkossággal vádlott ellne -146- hozatott, ki azonban ezen itélet elől ugyanazon nap reggelén, a természetes halál kapuján megszökött.

– E szerint ön tagadja a szabad akaratot s azt, minek a szabad akarat csak kifolyása, az észt? pattant fel most már határozott boszusággal; ugy inditványozza ön a világ minden fenyitő törvényszékének feloszlatását, mert akkor az emberek ép oly kevéssé lesznek okszerűen büntethetők, mint az állatok.

– Ez sok esetben áll is; védé makacsúl állitását az első, – mert ott, hol e fennhiresztelt istenadomány, az ész – a ferde nevelés, gyermekkori benyomások, túláradó véralkat, szenvedélyek, előitéletek, balfogalmak s a hatalmán kivűl fekvő esetlegesség ezernemü alakja által tévútra vezetteték, ott, a szabad akarat rögtön megszünt működni s a biró itélete nem bűnt torolni, hanem irányadólag javitani van hivatva. E hivatás pedig azonnal eltörpül, ha elvül állittatik fel: életet életért.“ –

A kövér úr hihetetlenül rázta fejét, divatszerü philantrop nézeteknek mondá a felhozottakat, miket sok évi törvényszéki gyakorlata megczáfol.

A vita mindig élénkebb és hevesebb lőn s a -147- másik asztalnál whistezők figyelmét fölgerjesztve, ezeket is a vitatkozók körébe voná. A nők szelidebb hajlama a philantrop pártjára kelt, ki a hatalmas aegis alatt még inkább neki bátorodva, állitásaiban mindig merészebb, a táblabiró pedig mindig ingerűltebb lőn.

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint törvények czikkeire, pontjaira s az istentől nyert ész- és szabad akaratra hivatkozva, a szerencsétlen tévedő fölött kimondani a „bünöst“, megitélni a börtönt, botot, akasztófát; kivált ott, hol a nyomor rongyai közt a legkisebb vétek is szembe tünő.

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint lucullusi ebéd után ruganyos pamlagon heverve, az éhes kéregetőt száraz röviden oda utasitani: hogy dolgozzék s majd lesz mit ennie. Ellenben, legtöbb esetben igen nehéz volna a válasz, ha a jóllakott tanácsadót kérdeni merné az éhes: vajjon mit dolgozott hát ő?

Elmondá, hogy nincs könnyebb, mint puha pelyhek között születettnek, ki mióta járni megtanitották, sima virágos pályán halad, utálattal fordúlni el attól, ki selejtes útra szoritva, midőn a tövist -148- akarta kikerűlni, göröngyben botlott el s besarazta magát. Azt sem volna azonban nehéz sejteni, meddig birna e könyörtelen utálkozó megállani a sikamlós uton, melyen ez sok évi küzdés és sinlődés után esett el.

Elmondá, hogy a szigorú erkölcsbirói rendszabály: „ki mint vet, ugy arasson“ – már alapjában hibás, miután a vetők egy részének magva hálás kövér földbe hull, mig a másik résznek csak sziklarétegek jutottak, melyek közt a legjobb akarat mellett is, a mag nem fogamszik, vagy konkolylyá vál, s igy a birónak, pálczatörés helyett inkább a telek mivelhetővé tétele van kötelességeűl kitűzve sat.

A törvényszéki rendes táblabiró e szavakat, ha nem is saját személyére vonatkozóknak, de legalább körébe vágóknak hivén, fokonkint ingerültebb lőn s hogy a vita ezúttal kellemetlenebb fordulatot nem vett, M...... beléptének volt köszönhető, ki, az arczán olvasható fájdalmas megilletődést ál-mosolylyal eltakarni hasztalan igyekezve, vegyült a társaságba.

A fájdalom legfőbb kiváltsága az, hogy bár mily forrásból származzék, mivelt lelkek által tiszteletben -149- tartatik; – s a jelen levők tudván azt, hogy M....et ifjukori barátság csatolá ahhoz, kinek büntetőpörében védőleg a legbuzgóbb erőmegfeszitéssel lépett fel s kit most örök nyughelyére kisért – a tárgyat tovább nem érinték.

Nehány nap múlva azonban a philantrop, a következő történetet olvasta fel a kandalló körűl gyűlt s jelenleg hallgatósággá alakúlt whistezők előtt, kik közűl ez alkalommal a törvényszéki tag hiányzott.

E történetet részint az alperesi védelemben felhasznált, részint az elitélt által ügyvédével közlött adatokból szerkeszté össze az elbeszélő.

A gyermek-korból.

1835. év nyarán, egy alföldi nádfödelű ház alacsony szobájában három egyén ült különböző foglalkozásba merülten, mindhárom szorosan egy családhoz tartozó, de különböző életkoru, érdekü s kedélyzetü mindegyik.

A családfő hetvenen túli agg; egykori izmos -150- szálas termete kisé meghajlott az évek súlya alatt, kopasz feje fényes bőréről nehány téveteg ősz szált lenget a nyitott ablakon be suhanó szellő; arcza, melyen tömött bajusz és szemöld ezüstlik, a magyar faj elvitázhatlan typusa. Felöltönye, a zsinóros dolmány, fogason csügg; alatta szalma karszékben az öreg ül, czifra fokosnyél vésésével bibelődve s a széles ingujjak alól látható karok erős idegei, a száj nyilásakor előfehérlő fogsor s arczának ép szine még sok erőre mutatnak.

– Na s Gábor! szólalt meg mély rezgésű hangja, a szűnnapoknak fele már elmult s te még sem látogattad meg a nagyságos urfit.

– Ki az a nagyságos urfi? – felelt a megszólított, a nélkül hogy a kezében tartott régi bőrkötésű könyvből felpillantana – nagyságos urfi! ismétlé keserű gunynyal, mondtam már nagyapám, hogy e czím országunkban csak mágnást illet, ő pedig tanuló mint én s épen oly nagyságos mint én.

– Jó, jó, Gábor! csillapitá őt az öreg; ez már régi szokás nálunk, apám is igy hivta már az urfi szép apját, mostani földesurunkat pedig mindenki igy nevezi s e kivűl ne feledd, hogy ő jótevőnk is! -151-

– Jótevőnk?! riadt fel a nyitott ablak melletti üléséből, kihez e szavak intézve valának s fekete szemeinek vadul lángoló pillantását az aggra szögezé; s az apa jótevőjének nevezheti azt, kinek kezéből saját édes fia halált vőn? Szegény vagyok, de atyám gyilkosának kezét mint jótevőmét, nyalni nem fogom.

E szavak annyi gyűlölséggel, annyi határozottsággal voltak mondva, mennyit az alig tizenöt éves ifjonczban senki nem keresne. Ott állt, mellén keresztbe font karokkal, domboru fehér homloka ránczokba vonult s halvány arcza, melyről tanulás és gondolkozás által korán kifejtett érleltség tekinte le, oly sötétkomor kifejezést ölte, hogy az öreg félig zavarodottan emelé le róla szemeit.

– Tudod fiam, szólt ez engesztelőleg, hogy szegény apád halálát véletlen s nem szánt akarat okozá – –

– Emlékezem, jól emlékezem! vágott közbe az ifju, hiszen már akkor hét éves voltam; túzok vadászaton a nagyságos úr, ispánját a falkát megkerülni küldte s mit gondolt ő vele, hogy ez épen átellenében állt, midőn a felkászolódó túzokcsapatra -152- lőni kedve jött s mit tehetett arról, hogy a golyó túzok helyett embert talált, ki történetesen épen az én atyám volt?

– Igaz, vigyázatlanság volt, nagy vigyázatlanság – de jusson eszedbe, hogy ő hibáját jóvá enni igyekezett s a te és Klárika nevelésére jószántából ad évenként –

– Kétszáz ezüst forintot, melylyel egy emberéletet fizet ki s jószántából, mert mint véletlen esetért fölmentetett a törvény, ugyanazon törvény által, mely, ha ez eset megforditva áll, atyámat legalább több évi börtönnel fenyitette volna. A külömbség csak az, hogy ő Muray Miklós, húszezer hold birtokosa, atyám pedig szegény ispán volt, kit ha készakarva öl meg, sem történik nagy baja.

Az öreg, tört sugáru s két könymaradványban úszó szemeit az égre emelé. – „És bocsáss meg a mi büneinkért, valamint mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek“ idézé áhitatosan az imádság szavait. – Isten látja lelkem, én megbocsátottam neki!

– Én nem! dörmögé Gábor alig hallhatólag, nem akarván öreg apja buzgóságát sérteni. -153-

Csend állott be, mint ott szokott, hol a vitát egyik fél sem akarja folytatni; az öreg munkáját szemlélgette, unokája az imént letett bőrkötésű Tacitust vette ismét elő; hihetőleg azonban mindkettőnek gondolati másutt révedeztek.

E jelenet szinhelye ama egyszerűen tiszta lakok egyike, melyekben a szegénység szemérmesen fedi el meztelenségét. Az időbarnult gerendázat alacsonysága által még téresebbnek látszik a négyszögű szoba, régi alaku butorai kopottak s csak a szükséget fedezik. A kimeszelt hasas kemenczét fa pad veszi körül, három szögletben kartonnal letakart három ágy, a negyedikben mult századi pohárszék. A falon fa rámás avult festvények közt nehezékes óra ketyeg, középen kerek fenyőasztal, rajta két virággal telt pohár, a három ablak közül kettő országutra, a harmadik virágos kis kertre nyilik, honnan illatos lég járja át a szobát. Ennek széles párkányzatán nehány könyv van felállitva s papiros és egyéb irószerek láthatók. Az ajtó melletti vasfogason őzlábnyelü ostor, kulcsok, régi rovások, légycsapó függenek, mik közül ez utolsó itt legszükségesebb háziszernek látszik. -154-

Az utra nyiló ablakok egyikének üvegén át kis lánygyermek, talán kilencz tiz éves, igyekezett valami festvényt utánrajzolni. E munka annyira elfoglalá, hogy az elébbi beszélgetésre legkisebbet sem ügyelve, rajzónt tartó kezét kivéve, nem is mozdult; most azonban készen lehete, mert a viaszcsomókat, melyekkel saját papirszeletét a képhez ragasztá, leszedve, egy ideig édes gyönyörrel szemlélte müvét, azt ín szabad kézzel kisértett meg rajta némi árnyéklatokat, végre midőn ezzel is elkészült, röpült inkább, ment ment a könyvébe mélyedt Gábor mellé s rajzát örömtelten elébe tartá.

– Gábor bácsi, édes Gábor bácsi, nézze csak, nem jól vettem le e kastélyt, e fákat, e két embert?

Oly jól esett a feszült csendnek e gyermeki vidám hang általi megszakitása, hogy Gábor arczáról szinte látni lehete a sötét eszmék elszállását, – fokonkint derült fel az, mint a föld, ha egy ideig felhő takarta el a naptól.

– Ugy-e tetszik, úgy-e szép? folytatá ez csevegését, – mosolyogjon csak, lássa, igy sokkal szebb, mint ha oly komor – –

S valóban az ifju vonásai e rövid percz alatt az -155- előbbitől egészen különböző kifejezést nyertek. Homlokáról eltünt a redőzet, szemeiből a vad tűz, e helyett szerető szelid tekintet, ajkairól nyájas jóság mosolygott le a kis leányra, kit balkarával átfogva, magához ölelt.

Az első pillantás e kettőre együtt, megmondá hogy testvérek. Ugyanazon magas fehér homlok, ugyanazon cseresznye feketeségű fényes szemek, rövid egyenes orr s bájos hajlatú ajkak; ugyanazon hollóbarna haj, csakhogy Gáboron tömött rendetlenségben s göndören árnyékló a halvány halantékokat, ennél pedig sima lemezekben simuló a piros angyalarczra.

– Klárikám, ez meglehetősen, csinosan van utánozva, de csak utánzás, felelt ez kis hugának, kisértsd meg egyszer saját erődet, majd foglak tanitani. Különben ez csak mellékes mulatság, szólj, elvégezted feladatod?

– Még délelőtt, mikor Gábor bácsi sétálni volt, mindjárt előhozom! s ezzel egy összevarrt papiros könyvért szaladt.

Az ifju csókokkal halmozá a kis szavalót s hosszan nézett a kebléhez simuló szép főre.

– Óh bár tehetnék örömet a szegény árva teremtésnek; sohajtá, inkább önmagához szólva.

– Kálmán urfi multkor, bácsi hon nem létében ide nyargalt s azt izente, hogy látogassa meg őt, akkor majd küld nekem is festéket, meg képes könyvet, miben minden állat megvan – –

– Igen igen szólt közbe a nagy apa, kinek épen malmára beszélt csevegő unokája; aztán még azt is mondta, hogy miután oly nagy könyvmoly -157- vagy, választhatsz ott magadnak a könyvtárból kedved szerint, neki ugy sem kell.

Nagyapja kivánságának eleget tenni, Klárikának örömet szerezni, vagy a tiszaréti dús könyvtár által vonzatva, vagy végre mindezen okok összehatásából-e? elég az, hogy következő nap hajnalán Gábor útban volt a pár órányira fekvő Tiszarét felé.

Az ottani földesúr, Muray Miklós fia Kálmán, iskolatársa volt s ezelőtti években a szünidő nagyobb részét nála tölté. Ez a kisebb iskolai évek után történt, midőn még a gyermeki lelkek természetes egymáshozi ragaszkodásába nem vegyültek semmi rang- és vagyonkülönbségi nézetek. Akademiai magasabb osztályba lépve azonban Kálmán lassanként elvált elébbi játszótársától s a hozzá hasonló úrfiakhoz csatlakozott; Gábor fájdalmasan érzé mellőztetését, de sokkal büszkébb volt, hogy sem tolakodjék. Az úrfiak választékosan öltöztek, reggelenként fodrász járt hozzájok; költeni, mulatni volt pénzük elég: ő egy asztalosnál volt szálláson, kinek fiát tanitotta élelemért, durva posztóban járt s nem volt annyi fillére, mint azoknak forintjok s e mellett a mi pénzecskét öszszezsugorgatott, azt könyvekre adta. – -158-

A magányban, hova a megaláztatást elkerűlni vonúlt, olvasás, tanulás, tudás lőn életszomja, ezzel hitt és remélt a születési rang és gazdagság fölött előnyt nyerhetni. Az egyetemi könyvtár nyitva állt előtte s ő minden rendelkezése alatti idejét itt tölté. E mellett az ingyen tanitott rajzolás- és nyelvekben kitűnő előmenetet tőn s midőn nem egyszer virasztó gyertyáját hajnali fény homályositá el, azon öntudat adott uj erőt lankadó tagjaiba: hogy többet tud saját emberségéből, mint menynyit fizetett mesterek tölthettek az urfiak agyába.

Igy mult el a törődés s tanulás fáradalmas éve, s végeztével Gábor, ki eddig az alsóbb osztályokban a jelesek közt mindig első volt s e helyet mint kétségentúl őt illetőt, követelnie természetesnek vélte: tapasztalá hogy hátravettetett s helyét Muray Kálmán foglalta el, Kálmán, kiről meggyőződése mondá, hogy tudás dolgában nem érdemes saruja sziját megoldani.

A gyermek természettől feltörekvő lelkének sérelme keserű könyekben tört ki s midőn ezek lecsillapúltak, titkos harag maradt ott a rang- és vagyonaristocratia -159- ellen, melynek ő eddigi mellőztetését tulajdonitá.

Kálmán ugyan elég szivélyesen hivta őt meg a szünidőnek szokás szerint Tisza-réten töltésére, de Gábor, bár a meghivást nyiltan vissza nem utasitotta, azt el sem is fogadta. Érzé, hogy érdekeik s éltük útjai különböző irányuak s büszke lelke mitől sem rettegett ugy, mint a megaláztatástól. Haza ment nagyatyjához s komor lőn és magába zárkozott. Az öreg, még a múlt századnak egyszerű vallásos embere, nem volt kedélyéhez mért társaság s a gyermekifju lelki fensőbbsége rövid időn feltünő lőn. Minden szeretete testvérében Klárikában központosúlt; ez volt az emberek közt az egyetlen lény, kihez vonzalmat, ragaszkodást érezett.

Anyját még testvére születésekor veszté el; atyjának szerencsétlen halála pedig jól tálált ok volt, melyet a Muray-család vagy is inkább az aristocratia elleni boszús indulatának czimeűl felhasználjon, mint ez már fönebbi párbeszédéből öreg atyjával észrevehető lőn.

Most is ily eszmékkel eltelve haladott előre a harmatos gyepen s szemei nem látták a körűle terjedő -160- nyári hajnal és természet szépségeit. Szavait, mikkel az úri kastélyba lépend, méregette, hogy ezek kelleten túl alázatosakká ne törpüljenek; végig nézegette aggodalmasan szegényes öltözékét s félt az ellentéttől, mely a kastélybeli úri alakok és saját viseltes durva ruházata között feltünő leend s ezt a harmat és úti portól megkimélendő, lehúzott saruit s gondosan összehajtott felöltőjét kezében vitte.

Már látszott messziről a tiszaréti csillagos templom-torony s a kastélyt környező sugár nyárfacsoportozat, mely közül a reggeli napsugár fel fel csillámlott az úri lak rézfödelén.

Elláthatlan sikról kóbor folyam kanyarog le, legnagyobb az e honban születők és elhalók közt; a folyam, melyről a dal azt mondja, hogy „a ki vizét issza, vágy annak a szive vissza“; a szőke folyam, melyről a közmondás azt tartja, hogy „a ki belőle nem ivott nem magyar az.“

Kigyózó s örökös nagy S betű alakú útját törpére vágott s medrébe néző fűzfák jelelik; fölötte egy egy sirály vagy halász-madár csap el, vagy a szomszéd kiöntés nádasából felrebbent vadlúdcsalád repűli át.

Felülről álmos-renyhén úsznak alá szállitótalpak, -161- gazdájok deszka viskója alá búvik a naphőség elől, vagy fürödni tér az apály csekély vizébe, a sima fövényű partra s a viz folyását csak a kormányrúd iránya jeleli, oly lassú csendes az.

A partokon jobbra balra, egész odáig hol a föld az éggel borúl össze, tarlók, kaszálók, gyep, ujan szántott földek terülnek el; itt ott látható egy egy karcsú kútágas, vagy vakolatlan csárda, a körülötte elhintett s hónapok óta söpretlen szalma alommal, melyen fürge verebek csiripelnek.

A faluból jókor munkára indúlt parasztok túzokcsapatot vernek fel, melynek fehér begyü bajszos egyénei nehány lépést szaladnak előre, mig szárnyra vergődve, eleinte nehézkesen, aztán mindig biztosabban szállnak arra, hol semmi magasabb pontot nem látnak s mindig kisebbé válva, végre a léggel összefolynak.

– Muray Miklós ő nagyságaé, szólt ez, végig mérve a kérdőt, hát ki máséi volnánk?

– Mind övé ha még annyi volna is, – dejszen uracskám, jó darabra ellátni innen, de nem oly messze, hol nem a mi urunknak teremne ez istenáldott föld.

Gábor keserű hangulatának ez ismét igen alkalmas tárgy volt, hogy borongó eszméit abból tovább szője. Mi igazság, gondolá magában, adhat egynek annyit, mennyi százaknak volna elég, hogy véres verejték helyett nyugodt elégedettséggel egyék kenyerüket? mi joggal hajthatók dologra ezeren nehányak kényelmeért? s ki állithatná viszont azt, hogy az alkotó természet e nehány kiváltságosnak ereibe nemesb folyadékú vért öntött, testeiket finomabb agyagból gyúrta, agyukat magasztosb velővel tölté meg, mint azokét, kik e test és vér javáért izzadva törődnek? – A régi Spartára gondolt, törvényeire, szokásaira, intézvényeire s csak az nem jutott talán eszébe, hogy e dicső köztársaságnak rabszolgái is voltak.

Eszméit – a sik téreken messziről elhallatszó -163- lódobogás s vidám szóváltás hangjai verték el. Hátra tekintett s nehány száz lépésnyi távolban három úri lovagot látott, ugyanannyi lovász által kisérve, sebes lépésben utána közeledni.

A nap már jó magasan volt, a lég ködtelen tiszta s ő a lovagok egyikében, kiknek lehajtott angol csizmáikat s vadász öltönyüket jól kivehette, Kálmánt vélte megismerni. A más kettő társai lehettek s hihetőleg reggeli agarászatról, vagy sétalovaglásból tértek vissza.

Még nehány percz s utól érnék, felismernék őt, ki fáradtan, izzadtan, porosan, saru és felöltöny nélkül, külsejére nézve a lovászinasok bármelyikével sem állhatná ki a hasonlitást. Ő gyalog, azok paripán – igy nem akart előttük megjelenni.

Habozni nem volt ideje. A kastély messzire kinyúló kertje s parkja jobbra terűlt el az országút mellett, hirtelen letért ő erről s átszökve a kerités árkán s élősövényén, a tövér fű s fák közé sietett, elveszni az úton közeledők látása elől. –

Hőség és fáradság miatt lihegve, megpihenni egy fa alá ült, hol egyszersmind dúlt öltözékét is rendbe hozza. A körtefának egy sárguló gyümölcscsel -164- terhelt ága oly barátságosan hajlott le kiszáradt ajkaihoz, hogy a természet e nyájas kinálását epedő szomja vissza nem utasithatá. Leszakitá a zamatos gyümölcsök egyikét s a legjobb lelkiismerettel és étvágygyal fogott izleléséhez.

Alig teheté ezt azonban, midőn hátulról egy vasmarok által nyakon kapatva, e szavak dördültek füleibe: Megvagy végre gaz tolvaj, no hiszen majd kapsz te a körtéhez mogyorót is!

Mielőtt az e szavakat követő jelenet előadásába kezdenénk, előre kell bocsátanunk, hogy a kert tulajdonosa Muray Miklós szenvedélyes gyümölcstenyésztő volt. Külföldön s leginkább német tartományokban jártakor tapasztalva, hogy ott az utólsó földmives kertje is a legszebb legnemesebb gyümölcsfajokkal bővelkedik, mig nálunk s legkivált minden egyéb terménynyel áldott alföldünkön a legsilányabb gyümölcsök kerülnek úri asztalokra. – Nagy gond- és költséggel hozatta meg a legkitünőbb fajak ágait, sőt a kellő földet is hozzájok s értelmes kertész által növeltette, ápoltatta becses oltványait. Az első gyümölcs nagyobb örömére volt, mint ha a búza tizenöt magot adott s mig ezzel ha a gazdatiszt -165- kezén pocsékra ment is, nem sokat gondolt, amazt féltékeny gonddal őriztette.

Történt, hogy ez év épen igen kedvező volt a gyümölcsre s hogy a falubeli paraszt ifjuság ezt igen izletesnek találva, túltette magát a különbségen, hogy az nem az ő szorgalma eredménye s túltette magát egyszersmind nem ritkán a kert keritésén is.

Muray Miklós úr rég volt oly indulatban, mint mikor kisült, hogy kedves gyümölcseit lopják. A kertészen kivül egy külön csőszt is állitott ki őrül, s midőn e csősz daczára is fogyott a gyümölcs java, ezt is gyanúsitá s már mogyoróval is fenyegeté.

Pedig a csősz becsületes ember volt, csakhogy a gyümölcsösi dilettansok szemesebbek voltak nála. Nehány nap óta azonban éjnap lesben állt s a mogyorótúli félelme buzgóságának Gábor lön áldozata, ennek, kit holmi vándorlegénynek nézett, kellvén mások büneiért meglakolni.

Örvendve, hogy végre valakit tetten kapott, s őt a boszús úr elé állithatja, lopózott a mit sem gyanitó ifju háta megé s keményen nyakszirten ragadva, igéré az ura által neki szánt mogyorót.

– Ki a gaz tolvaj? pattant fel dühösen Gábor, -166- egy pillanatra kiszabadúlva a csősz fojtó újjai közűl, de a következőben már ismét karon szorittatva általuk, mik e rég lesett zsákmányt semmi kincsért sem voltak hajlandók elbocsátani.

– Ki a körtét, almát lopja; csak előre szép szerivel nagyságos urunk elébe, nojszen majd lesz hadd el hadd!

Gábor előtt a kép, Murayék elé tolvajként vezettetni, a borzalom minden szineivel egy másodpercz alatt kiszinezve állott. Határozottan vonakodott a csőszszel menni, ellenben ennek szándéka is, rabját diadalmenettel bevinni, szinte határozott volt. Küzdésre, ölre került a dolog, minek az lőn eredménye, hogy az izmos vállas csősz a legyömrözött ifju kezeit vékony kötéllel hátra s midőn még igy sem akart menni, őt egészen a kérdéses körtefához kötözé, maga pedig jelentést tenni a kastélyba ment, melyet innen a park s gyümölcs fái fedtek el.

A lekötött ifju kedélyállapotának festésébe nem merünk bocsátkozni. Kínos elegye volt ez a harag, düh, fájdalom s a legközelebbi jövőtőli rettegésnek, mi száz halálnál iszonyúbb kétségbeeséssé összefolyva keringett lázas rohamokkal vérében, keblében, -167- agyában; vonásai eltorzúltak, szerte zilált fürtei alól nehéz izzadság-cseppek gördűltek le, orra a küzdés alatt kapott ütéstől feldagadt s az ebből eredő vér összevegyült a kékült ajkain felhabzó tajtékkal. – Kötelékét igyekezett eltépni, de ez mélyen vágódva keze csuklójába, nem tágúlt. Végre kimerülten, azon ágak hűs lombozata közé rejté arczát, melyek az imént oly barátságosan kinálták gyümölcscsel.

Örökkévalóságnak tetsző óranegyed után lépteket hallott közeledni; Kálmán jött két barátjával, kik, épen midőn az udvaron lovaikról szállanának le, hallották meg a kertcsősztől az esetet s a tény színhelyére siettek.

Gáborban megfagyott az elébb lázongó vér, midőn a vig beszéd hangjairól a jövőkre ismert s csüggeteg fejét még inkább elforditá.

Végre a három úrfi mögötte állt s a csősz ezektől tiszteletteljes távolban.

– Na s ficzkó, jó-e a körte? kérdé nevetve Kálmán, aztán nézz már egyszer ránk is, ne csak mindig a tiltott gyümölcs közé!

E tréfás szavait lovagostorának egy rövid suhintásával -168- kiséré. A csapásra Gábor vállai közt átfutó éles fájdalmat, lelkében őrjöngő dühkitörést érze. Arczát hirtelen sértőjére forditá s ez hátra hökkent ennek e pillanatban valóban sátáni kifejezésétől.

Szólani akart volna, de sebesen reszkető ajkait nem birta elhagyni a visszafúló hang, szemeinek villáma megtört a két nagy könyben, mely forrását elhagyva sárgás barázdákat mosott vonagló ábrázatán.

– Az Istenért! hiszen ez – Kéki Gábor! kiáltott fel a kétkedés nehány másodpercze után Kálmán, – hallja kend csősz, kend országos gazember, mit mivelt itt kend? oldja, vágja el tüstént e köteleket – –

A csősz, bámulva és dünnyögve, hogy kötelessége teljesitéseért gazembernek neveztetik, szabaditá el foglyát.

– Hogy történhetett ez – vagy te vagy-e az valóban, szólj Gábor?! folytatá ezalatt az elébbi.

– Igen – én vagyok, felelé ez hangját visszanyerni kezdve, látogatni jöttem s ily fogadásra, ily vendégszeretetre találtam! -169-

– Ez csak e vén zsivány hibája, ostobasága, igyekezék a vádló szavakat engesztelni Kálmán, na de hiszen majd meglakol érte. Most, jer, jerbe a kastélyba, pihenj meg, öltözz át, jóvá teendünk mindent!

– Mindent? szólt halkan, – nem lehet. E szegény embernek itt, ki mint sejtem, csak parancs szerint tette a mit tőn s most lakolással fenyegettetik, megbocsátok; de a lovagostor vágása –

– Nem tudta, kire száll, arczczal el valál fordúlva, gyaníthattam-e – –

– Mindegy; alakomról látható volt, hogy ember vagyok, kit csak azért, mert ruhája kopott s külseje nyomorú, a gazdagnak nincs joga barommá alacsonyitani. Ember és barom nem egy fedél alá valók. Isten velünk!

Mondá s gyorsan megfordúlva elsietett s nem ügyelve Kálmán tartóztató szavaira, átkelt a kert keritésén, ki a gyepre, az országútra, hol a tikkasztó hőség daczára addig ment, mig haza érve, az atyai ház küszöbén léhl és erőfogyottan roskadott össze. -170-

Kálmán, a történtek fölött kissé megilletődve s inkább boszankodva, ment vissza a kastélyba két barátjával, kiknek elménczkedése s víg megjegyzéseik között csakhamar visszanyerte jó kedvét s még a sértett fél nem messze lehetett, midőn ő sajnálattal bár, de mégis nevetgélve mondá el benn a jelenetet.

Két nappal később délczeg négyes fogatú hintó állott meg az öreg Kéki egyszerű háza előtt s az uracs-kocsis a valódinak adva át a gyeplőt, leugrott a bakról, kisegiteni a benn ülőket.

Először is, hat évű kis lánykát emelt le, ki piperés fehér ruhájában s gömbölyü piros arczaival szerfölött hasonlitott az oltárok mellett látható angyalszoborkákhoz. Aztán éltesb hölgynek nyujtá kezeit, és karját s mindhárman a lak udvarába lépve nyájasan köszönték az öreget, ki levett kalappal jött ki a váratlan magas látogatók elé s nem győzé elégszer ismételni, mily nagy szerencsének tartja ő a nagyságos asszonyt és úrfit szegény hajlékában tisztelhetni s mennyire fogja a hon nem levő Gábor e szerencse elmulasztását sajnálni. -171-

Muray Miklósné kegyes leereszkedő asszonyság volt s örömestebb állott szóba jobbágyaival, kikkel fensőbbségét éreztethette, mint mágnásokkal, kiknél egy hajszálnyival sem akart alább állani. E részben tökéletesen magaévá tevé férje gondolkozását. Ez, régi családi nevénél fényesebbet nem ismert e honban s egyike volt azoknak, kik magukat a nemesi renden felülemelni ohajtva, a polgári osztályt lenézik, a mágnásokat gyülölik. Ennél sajátszerűbb, gőgösebb születési aristocratiát a középkori Spanyolország sem mutathat fel.

Muray Miklósné e fölött kissé előitéletes hölgy is volt s különösen hitt ama megtorló fátumban, minek képviselőjeűl a régi pogányok saját Nemesisnek nevezett istennel birtak. Igy már akkor, midőn ispánjuk a túzok-vadászaton férje által történetesen meglövetett, kezdett ő tartani valami osztóigazság kezétől s ezt megengesztelendő birta reá férjét az árvák részére szánt kétszáz forint évi díj fizetésére. Most ismét e meglőtt ispán fia általuk ily kegyetlen bánásmódban részesűlvén, félelmei felujultak s a bajt jóváteendő oly szándékkal jött, hogy a sértett ifjut házához vegye és saját fiával együtt neveltesse. -172-

Nem tudjuk, minő eredménye lett volna rábeszélő tehetségének s ha az ohajtott (min kételkedünk), mily fordulatot veendett Gábor élete? annyi azonban bizonyos, hogy midőn ez este haza vetődött s a látogatás és az ajánlatról értesült, haragtól pirúló arczokkal s oly szavakkal utasította vissza, hogy készebb éhen halni, mint Kálmán inasává, mivé őt tenni szándékoznak, törpülni. Nem lehetett vele e tárgyról szólani.

Azt azonban, hogy a nagyságos asszony Klárika neveltetése gondjait elvállalja, rövid meggondolás után nem ellenzé, mert, Muray Miklósnénak az eleven szép kis leány szerfölött megtetszvén, ezt is magához kivánta s ajánlá, hogy miután árva rokon-húga a hat évű Klotildnak különben is nevelőnőt tart a háznál, Klárika majd ettől tanúlhat.

Ezek után faggatni kezdé az öreg Kéki unokáját a két nap előtti eseményekről, miket ennek büszkesége senki, még öreg atyja előtt sem vallott volna ki s miket az öreg először csak Muraynétól hallván mellesleg és sajnálkozólag említtetni, a nagyságos asszonyt pedig kérdezgetni nem mervén, tisztán mindeddig nem tudott. -173-

Gábor a főbb vonásokat elhallgatva adta elő a gyümölcsösi epizódot s az öreg sokkal kevésbé volt emberismerő, hogysem e lángba borúlt arcz zavartsága- s vonaglásából sejthette volna, hogy az elmondottakon kívül még egyéb is történt.

Az egyszerű ház szokott csendét azonban Klárika ujongó ugráló öröme fölélénkité. A kis lány fejecskéjében rajzottak az új változatos jövő reményei, hol majd játszótársnéja, szép ruhái, könyvei, képei leendnek s a nagyságos asszony igérete szerint, idővel zongorázni is tanuland; Gábor pedig szorgalmazá hugának minden szükséges ruhákkali ellátását, nehogy koldusként kerüljön az úri házhoz. –

Ilyszerű készületek közt folytak a napok; hét hét után mult s Muraynétól még mindig semmi hir sem jött. Klárika arczát minden este a csalt várakozás borúja lepte el, annálinkább, mert Gábor hajlandó volt hinni, hogy az egész igéret feledésbe ment, vagy megbánták. – E hitében naponként erősödve, ő maga is letett a lesben állásról, mert feledők mondani, hogy Kálmánnal vagy szülőivel minden áron akarva kerűlni a találkozást, egy ideig -174- folytonosan figyelt minden szekérzörrenésre, nehogy véletlenűl hon lepessék.

Egy délután, szokott helyén a kertre nyiló ablaknál Tacitusába elmerűlve űlt, midőn Klárika örömsikoltására még elég ideje maradt az alacsony ablakon ugy kiugrani, hogy a percz múlva belépő Muraytól e szökés észre ne vétessék. A kertet elhagyva, kibarangolt a rétek- és tarlókra, s csak akkor tért vissza, midőn a Tiszarét felé haladó hintót a távol országuton megpillantá.

A szobába lépve, szemei kis hugát keresték s csak nagy apját találták fel, ki szalma karszékében ülve a czifra fokosnyelen vésett.

– Klárikát elvitték, szólt mély rezgésű baritonja; s neked izenik, hogy mielébb látogasd meg testvéredet.

Gábor szót sem felelt, hanem régi helyét elfoglalva, szemeiből válni nem akaró pár könyűn át nézett a régi bőr kötésű könyv lapjaira.

Tíz év múlva.

1845 év telén a Lipót-város lakói előtt feltünő volt egy új ház harmadik emeleti ablaka, melyből rendesen csak későn éjfél után enyészett el a sötét utczára leszolgáló világ. Az estélyek és tánczvigalmak látogatói, midőn szemeiket hazatéret önkénytelenűl magára vonta a homályos sorból kiváló világitott négy szög, perczig töprenkedve kérdék magukban, szorgalom vagy bánat, vagy beteg ágya melletti mécs viraszt-e mögötte? – Nehány lépéssel tovább azonban feledték, mint ez természetes a nagy városokban, hol annyi a virasztó bánat, és életemésztő szorgalom, mit a nagy tömegnek csak parányi része ismer. Kinek is volna kedve, ha reá érne is, mások inségével vagy bújával törődni?

Ellenben azt igen jól tudták e városrész lakói, hogy ugyan-e ház egész első emeleti osztályát, melynek belrendezésén heteken át annyi kéz foglalkozott, Muray Kálmán lakja, – mert ki a fényes készületeket, a párisi Gobelin-gyárból érkező szőnyegeket, a mahagoni fájú dús butorzatot, a bécsi -176- hintókat, az angol faj-lovakat, az óriási tükröket és herculánumi disz-edényeket, vagy ama naponkint szállitott fényüzési czikkek egyikét történetesen meglátta, melyeknek roppant árát a reájok eső első pillanat megmondá, természetes érdekeltséggel kérdezé: kinek élvezeteűl van e pompa-körzet szánva? s nem volt nehéz megtudnia, hogy mindezeket Muray Kálmán ur hozatja nem csupán saját, hanem menyasszonya kedveért is, kit, mint rövid időn nejét, a ragyogó kényelem minden ismert nemével ohajt elárasztani s boldogitani.

A mindennapi élet ama tragicus oldala, hogy alig örűlhet egy, másnak könye nélkül, leggyakoribb ott, hol a polgárisulás áldása vagy átka tömérdek egyént szorit egy aránylag szűk térre épűlt kőhalomba. E tragicus szempont jelenleg is összefüggő érdekkel vezet fel az első emeleti sybarita lakosztályból a harmadik emelet szük szobájába.

Gábort találjuk itt egy januári estén. Tíz év múlva is azonnal rá ismerünk. A korán s határozottan fejlődött vonásokat az évek-folyása csak edzheti, de kifejezésükön alig változtat. Igy látjuk ezt Gáboron is – tíz vagy több évvel idősb gyermeknek -177- mondanók őt. Ugyanazon magas fehér homlok, melyen az eszmélet ránczai meghonosúltak; a cseresznye-feketeségű szemeknek bizonyos pontra meredő erős tekintete a régi, csakhogy e szemek most mélyebben vannak gödreikbe esve, s a zárt szájszélekkel összehangzólag a lélek határozottságára és – szenvedésére mutatnak, melyet a sovány sáppadt arczra erőtetett apathicus nyugalom s a rendetlen tövér hajzat kora őszülése meg nem hazudtol, sőt tanusit az összevont szemhéjak és ajkak körül elterjedő ama reszketegség, mit keserű mosolynak is alig mernénk nevezni s mely rajtuk néha néha – a mint az eszmék felhői lelkületén átvonúlnak, tudtán kivül s hatásra nem számitva felküzd.

Mellén összefont karokkal néz ki s le az átelleni házon levő lámpára, melynek fénye a körüle terjengő ködhomályt gyengén szűri át; majd végig simitva homlokán, mintha a benn rajzó eszméket akarná elriasztani, sebes léptekkel jár fel s alá a keskeny mély szobában, – de az eszmék oly tolakodók, oly elutasithatlanok, úgy égetik a velőt! Asztalához egy székre ül s lekönyökölve, kezét izzó homloka- és szemeire szoritja s a feledés vagy eszméletlenség -178- azon országába szeretne sülyedni, hol az agyban nincs gondolat s a szivben nem él érzemény. Hasztalan! a szenvedések emléke oly beszédes, a letarolt jövő oly kietlen néma, hogy az üldözött léleknek nincs menekvési útja s midőn amannak kínzó ördögei elől futni akarna, ennek jut kihalt világába, hol az élve eltemetettre a kétségbeesés őrültsége vár. –

Boldog, ki a zúzott kedély ily hangulatát nem érti, mert az életben nem voltak perczei, melyeknek mindegyike száz halállal ér fel. – Gábor lelki láza azonban ily jellemű s magyarázatául szükség a közelebb multba röviden visszapillantanunk.

Gábor lelkébe a gyermekkori első fájdalmas benyomások maradandó árny-rajzot vetettek. Félékeny és zárkozott s épen azért bizalmatlan és hideg maradt a nagy tömeg előtt. Igen kevésnek nyilt meg s ezek közűl ismét kevés tudta felfogni és méltányolni a mély, magasztos s minden szép, nagy és dicsőért hőn lángoló jellemet. Legtöbben vadnak, némelyek különcznek, a legjobbak rajongónak tarták. -179- A világ vásári érdek-népe ritkán érti az elvek szigorú emberét.

Legboldogabb napjai ama polgári család körében folytak el, melyben gyermekből ifjuvá növekedék. Mint tanuló jött ő még házához a Ferencz külvárosi asztalosnak, kinek két fiát szállás- és élelemért oktatá. Pontossága, becsületessége, ügyessége annyira megkedvelteték őt a háziakkal, hogy pár év múlva a család tagjaként tekinteték. Az asztalos, értelmes ipar által évről évre jobb létre s Pest gazdagabb polgárai sorába emelkedék. Két fián kivül volt még egy – a fiúknál ifjabb lánya is. Teréz, ki mióta emlékezni tudott, Gábort szüléi s testvérei által mindig az erény, értelem s minden szép és jó mintájaként hallá emlittetni, testvérinek látszó ragaszkodással csüggött az ifjun. S e bizalmas ragaszkodást a hosszú megszokás szemeivel még akkor is testvérinek tarthatá mindenki, midőn a tizenötödik évét meghaladott hajadon szivének dobogása megszűnt gyermeki nyugalmu lenni. Azok közt, kik ezt gyanithaták, Gábor volt az utolsó, bár sem a szülők sem más, sőt talán maga Teréz sem sejté, hogy -180- tanitója iránti érzülete több mint puszta baráti vonzalom, hogy az – gyökeret vert szenvedély.

Közben meg kell emlitenünk, hogy Gábor az alku szerinti élelem és szálláson kivűl, mit sem akart elfogadni házi urától ama szivesség-jelek közül, mikkel ez őt túlhalmozni kivánta. Mit kiérdemelt elvevé, de félt a lekötelezettség eszméjétől. Órákat adott inkább más házaknál s e jövedelemmel fedezé egyéb szűkségeit.

Igy történt, hogy az utóbbi években magyar nyelv, történet és irodalom tanitására szólitatott fel egy főrangú háznál. Tanitványai, három ifju lányka voltak s ezek közt Klotild, kit egykor mint apró gyermeket látott Tiszaréten s ki mellé akkor saját testvére Klárika vétetett játszótársúl. Nehány éven át nevelőnő volt falun mellettük, később a nevelés tökéletesb befejezése végett Klotild egy más nagynénjéhez jött Pestre Muraynétól; Klárika pedig úgynevezett társalkodónő vagy házikisasszonyi minőségben Tiszaréten maradt.

Gábor a perczig, midőn tanitóként lépett Klotild -181- nagynénje házába, az asztalos családbelieken kivül alig beszélt életében más nővel. Természetes volt tehát elfogultsága, midőn a három életvidor hamis lánykával egy asztalnál foglalt helyet. Mennél inkább akará ezt s ebből származó szögletes modorát palástolni, annál inkább előtünt az, sőt gyakran zavarában egy balfogásból másba keverte magát. Ilyenkor bár mélyen pirúlt arczát az előtte fekvő könyvbe süté is, alkalma volt észre venni ama feddő vagy megrovó tekintetet, mit a komolyabb Klotild a balfogáson mosolygó két társnőjére vetett. E védelem első alkalomkor megnyerte neki Gábor hajlamát. Figyelmesebb lett Klotild, mint más két tanitványa iránt s ezt, bár mily apróságokban történt is, észre kellett vennie az illetőnek. Ez viszonfigyelmekre vezetett, mik ismét Gábort örvendeztették meg kimondhatlanúl. Igy multak hetek, hónapok s az ifju alig tudta, hogy a legőrjöngőbb szerelem csirázik fel eddig illetetlen szivében, csak azt tudta, csak azt érezte, hogy mennyei üdvérzet villanyozza fel ereit ha szemei Klotildével egy másodperczre öszszevillannak, ha keze történetesen találkozik kezével, vagy ha csak ruháját érinti, vagy -182- ha mosolylyal ajkain kérdést intéz hozzá, – ilyenkor a világot érzé önmagával egy kéjérzetben felfordulni s szólt és felelt és nem tudta mit. Ébredése első szivdobbantó gondolata Klotild volt s nyugtalansága fokozatosan növekedett, a mint az óra, melyben tanitványát látandja, közeledék.

Egy alkalommal a szokott óránál nehány perczczel korábban jött s az első magányos szobán áthaladva épen a másodiknak ajtaját volt benyitandó, midön belülről vidor nevetés közt saját nevét hallja kihangzani. Szoborrá fagyott s az önkénytelen hallgatózó szerepébe esett. Klotild társnői, kik Gábor érzelmeit a nőknek saját tapintattal sejteni kezdék, faggatóztak rokonukkal.

– Boldog Klotild! sohajtá tréfásan az egyik – ily lángolva hódoló szivet birhatni!

– Ah, én haragszom mellőztetésünkért, mondá a másik, – ha mindjárt féltékeny lennél is Klotildkám!

– Mily jól fog majd hangzani: Kéki nyelvtanitónő ő nagysága! jegyzé meg, ál-páthoszszal hangoztatva a végszavakat az első. -183-

E szavaknál Gábor kénytelen volt benyitni, mert a külső ajtón szinte a szobába lépett egy komorna, ki előtt mint hallgatózó nem akart tetten kapatni. A két evődő lyánka arczain ijedségi pirt, Klotild szemeiben könyet talált. Az óra zavarban tölt el, előadó és hallgató másfelé gondolt, mint az előadott vagy hallott tárgyra. Végeztével s miután Gábor távozék, az órához később megjelent gouvernante nem győzött eleget csodálkozni mindnyájuk feltünő szórakozottságán.

Gábor előtt a köny feledhetlen maradt. Epedő vágya a rokonérzelem elvitázhatlan jelének tartá azt, mely feltört, midőn a titkos szent érzelem, enyelgés és guny tárgyává tétetett. Klotild viszonozza rejtett érzelmét! Ez feledteté vele mindazon lehetlenségeket, miket egy higgadt tekintet a jövőbe fogott volna felmutatni; ő Klotildban csak az egyszerű szerető gyermek leányt látta s nem a főrangu dusgazdag család ivadékát, ki tőle… De hiszen ő a jövő előtt behunyta szemeit s boldog volt a percz ámulatában. -184-

E fölött határozott jellemek – minő Gáboré volt, többnyire végleteken járnak. Az erős testalkatot az idegláz hevesebb rohammal lepi meg és igázza le, mint a gyöngét, melynél a veszély csekélyebb, az üdülés könnyebb és sebesebb. Igy van az a szerelemmel is. Az ép szilárd lelket, kivált ha ez, mint Gáboré, a szenvedély e neme körül annyira ismeretlen, százszoros fokozatban járja át s hóditja meg mint a hajlékonyt, mely könnyebben gyúl, könnyebben feled.

Igazolásaúl mondhatjuk, hogy keble lángjait napról napra nem alaptalan képzemények, de a gyúanyagot növelő bátorítások terjeszték alig oltható égéssé. Klotild a kihallgatott faggatást követő napoktól kezdve nyájasabb lőn az ifju irányában mint azelőtt, szemei gyakrabban keresék s találták meg tekintetét, ma egy sajátkezű rajzocskával ajándékozá meg, holnap egy rózsát tűzött öltönyére s Gábor ugy érzé mintha a feltüző kéz édes kéjjel égetné mellét melyen perczig nyugodott s mintha a gombostű öltönyén át szivéig hatna, – majd egy lopott alkalommal a puha kéz gyönge szoritását vélte érezni s igy tovább. Ily csábok tapasztaltabb hódolót -185- fogtak volna elvakitani – Gábor a szellemi kéjittasság boldog mámorában szédelgett.

Ez időpontra esett épen, hogy a polgárnak általa oktatott s nevelt fiai az utolsó tan-évet bevégzék. Gábor, vagy mert gondolá hogy feleslegessé vált, vagy mert keble óriása magasabb vágyakra, merészebb jövőre buzditá, válását jelenté a családnak. Ez általános elszomorodást idézett elő, annál inkább, mert ismerék hajthatlan természetét a kedvencznek, kit megszoktak fiu és testvérként tekinteni.

S az elszomorodás e fölött kettős lőn. A szülők megrémültek leányuknak, az egy idő óta némán sejtő Teréznek e hirre erőszakosan előtörő könyein s fuldokló zokogásán, mit rövid időn heves görcsök követtek. A leány átszürt finom alkata s gyönge melle már azelőtt aggodalomra adának okot. Orvos hivatott. Az orvos ismeré a családi viszonyokat, jól sejte s közlé sejtelmeit. Az anya leányához fordult – s ez feltárta érzelemvilágát a szerető szülőnek.

A gazdag polgár mindent elkövetett Gábor megtartására s midőn ez, a valót nem is gyanitva, föltételéhez ragaszkodék, Teréz állapota pedig napról -186- napra veszélyesebb lőn, egyenesen leánya kezével kinálta őt meg, melyet, mint mondá, már régen ezelőtt neki szánt. Gábor a gyöngéd lélek fájérzetével, a legkimélőbb modorban utasitá vissza az ajánlatot, hajthatlan maradt s – távozék. Szemei előtt folyvást Klotild arcza lebegett.

Szegény Gábor! ha sejthette volna mily kegyetlen játék űzetik hivő tapasztalatlan szivével! Hamis két tanitványának faggatózásai az első napokban boszanták Klotildot, később – tán hogy ezektől meneküljön – a játékba egyezett s elvállalá a viszon-érzelem ál-szerepét. Az ember és kedélyismeretlen pajzán lánykák ezt nem tarták puszta játéknál egyébnek, melynek minden pillanatban vége szakitható – s nagyokat kaczagtak az elámitott szerelmes égő tekintetén, sohajain, zavartságán s ebből eredő szögletes modorán. Nem tudták, hogy egy kebel oltárának szentségét zúzzák és tiporják össze.

De Gábor erről nem is álmodott. Hitt, remélt és szeretett, vakon, buzgóan, lázasan s ama földet tulszárnyaló szent áhitattal, mely égbe emel és üdvözit.

Tenni, hatni, emelkedni akart, hogy vágya -187- pályadiját megérdemelje s erőt érze magában. Egy akkori hires lapban névtelenül megjelent közérdekü czikkek s közben egy fontos kérdést fejtegető röpirat általános figyelmet sőt izgalmat okozának. Virágos elragadó irmodor, merészség a gondolatokban, ügyes felfogása a viszonyoknak, mathematicai következetesség az észlelésben, erő és tisztaság a kivitelben jellemzék az iratokat s a nagy tömeg magát a szerkesztőt gyanitá irójuknak. Kevesen tudták, hogy ezek egy ifju ember sok évi alapos tanulmányának első combinátiói s hogy ezen ifju jelentéktelen neve – Kéki Gábor.

Az uj kör s a csirájából gyorsan emelkedő hirnév segélék kifejteni lelke ruganyosságát, bátrabbá, elfogulatlanabbá alkoták át s az ez által változott viselet, modor, külső, előnyére szolgált. Klotild az egy éven át űzött játék után komolyabban kezde gondolkodni, kénytelen lőn belátni, hogy ily odaadó, becsületes, forró szivveli bábuzás: vétek; megbánta tettét s ki ismeri a női sziv rejtelmeit és ki tudja, mi történik? – ha egy uj szereplő nem lép közbe a kis dráma szinpadára. -188-

Egy napon a rendes szivdobogással ment rendes déli órájára. Az első szobában a komorna utját állta s nem akarta tovább bocsátani, mert, mint mondá, látogató van benn. Gábor lelkét névtelen fájérzet – talán elősejtelem nyilalta át. Kérdé a látogató nevét – a komorna nem tudta. E pillanatban nyilik az ajtó, melynél állottak s ő be- a bennlévők kilátnak.

– Ah Kéki úr, szól kilejtve tanitványainak egyike, – ma nem vehetünk leczkét, majd holnap – –

– Pardieu, hiszen ez volt ispánunk fia s egykori iskolatársam; mondá Klotildnak, kivel épen beszélgete, egy magas, gyönyörü s tetőtől talpig választékos divatöltözékű fiatal ember s a leánytól Gábor felé közeledék.

– Na s domine Kéki, hány hét a világ? ismer-e még? mit csinál? hallom hogy újságiró, – kérdé, Gábor vállára ütve s ama nagyúri kicsinlő modorral, mely kérdez, anélkül hogy feleletet várna, Muray Kálmán. – Be irigylem szép tanitványait, -189- folytatá egy lélekzetben, – tudja mit, amice, lépjünk szerződésre, én majd átveszem az órákat, maga pedig húzza a fizetést, Mi? na s mit mondanak erre kedves cousine-jeim?

– Most az egyszer csak Kéki úr mellett maradunk, válaszolá enyelgve az egyik – ő azonban megbocsátand, ha ma felmentjük sulyos hivatásától – –

S ezzel a vidám kis társaság, mielőtt Gábor szóhoz juthatott volna, elfordulva tőle folytatá megszakitott beszélgetését, melynek fonalát leginkább a pár évi külföldi utjából tegnap visszaérkezett Kálmán vivé játszi könnyüséggel.

Gábor, szivében a mellőztetés, gerjedő féltékenység és rangkülönbség keserü érzetével távozék. Elszenderült gyülölete újra felébredt Kálmán ellen, kitől az életben mindig csak megaláztatást kelle szenvednie. Álmatlan éj után jelent meg másnap az órára. Ez feszült komolysággal folyt le. Klotildet ovatosabbnak, visszavonóbbnak találta mint ezelőtt. A még csak tegnapelőtti üdvérzet helyett pokoli kín lepte el látásakor. Ez igy ment három napon át, a negyediken kis levelkét kapott a gonvernante-tól, -190- mely havi diját s a tudósitást tartalmazta, hogy tanitványai hálás köszönetet mondanak a tőle nyert ismeretekért s fáradozásait továbbá nem veendik igénybe.

X. megye tisztujitás küszöbén állott. Az ellenzék az ujdonatuj 1844-ki törvényt, mely a nem nemeseknek is adott hivatalviselési képességet, első akarta foganatba venni. Az eddig példátlan eljárásban azonban ovatosnak s arra kelle tekintettel lennie, hogy a hivatalra kijelölendő nemnemes, mind becsületessége mind szellemi tehetségeire nézve kifogáson felűli legyen. Nehányan, az e körbeni czikkei által elismerő közbecsülést nyert Kéki Gábort inditványozák s az ifju meghivaték Pestről a megyei főügyvédségre, mely itt szinte választás alá esett.

Gábor, ki magát ekkor még mindig szeretve s ügyét csupán jelentéktelen állása miatt hátravetve hitte, pályát látván nyilni maga előtt, mely nagyratörő álmaiban talán czéljához vezetőnek mutatkozék – elfogadá a meghivást, megjelent a megyei -191- székvárosban s az ellenzék által a főügyvédségre jelölteték ki.

A kisebbségben lévő másik fehértollas párt azonban, melynek – közbenvetőleg mondva Muray Kálmán volt alispáni jelöltje, ügyesen használá fel az ellen-izgatásokra ajánlkozó alkalmat. A csattogón felhordott okok, hogy egy nemnemesnek hivatalra alkalmazása a nemesi szabadságon sérelmet, a nemesi jogokon csorbát ejt, hogy ez a nemes atyafiak mellőzése sőt meggyalázása volna, mélyen hatottak a szüzvállasakra s dicséretükre mondhatjuk, hogy több egyént, kiről a szabad evés ivás és tiz pengős diurnum igérete különben lepattogott, az ily okokkal rátukmált indignatio téritett meg az ellen tábornak. Az áttérés óráról órára nőtt.

Gábor ezen izgatásokról mit sem tudott, mert a kortes-tanyákba nem vegyüle, mások pedig a kényes természetű ügyről gyöngédségből hallgattak előtte. – A nagy nap elő estéjén legjobb remények közt beszélgetett szállásán nehány elvbarátjával, kik közt M.... ügyvéd is volt, a jog-egyenlőségről, melyet a múlt országgyülés oly erélyesen kezdeményezett. A pezsgő zajgó utczákról czigányzene, -192- rekedt dana, éltetések, vad kurjongatások hangzottak.

Gyertyagyujtás idejében a czigányzene, daloló ujongató csapat által követve közeledék Gábor ablakához s megállapodék alatta. A zene elhallgatott s egy kortes-vezér szólni akart. Gábor a vélt megtiszteltetésre kinyitá ablakát.

A tömeg nehány bor- és lármától rekedt „halljuk“-a után a kortes-vezér harsány hangja e rythmust szavalá:

A rythmust a tömeg orditó bruhahája s irtózatos macskazene követte s a rögtön betett ablak üvegét nehány záptojás zúzta be.

– Igy érti és magyarázza tehát önök népe a dicső jogegyenlőséget? – mondá a méltatlanúl sértett, sápadt arczú ifju, vendégeihez, kik az egészet Muray Kálmán izgatására s csak egy kis rész otrombaságára igyekeztek tolni s nem sokára a feszültté lett helyzetből egyenkint távoztak. -193-

Gábor daczolni akart a sértő demonstratiókkal, bizton hivé, hogy idővel legyőzendi a nemesi előitéletek hydrafejét s hogy épen azoknak, kik imént leorditozák őt, szeretetét, becsülését vivandja ki.

Éjfél előtt, ily eszmék közt feküdni készült, midőn az épen együttülő ellenzéki conferentiákból hozzá küldött négy tag lépett be ajtaján. A küldöttség sok szép, hizelgő, kimélő szóárba burkolva adta elő küldetése czélját, mely röviden nem volt egyéb, mint Gábort a jelöltségrőli önkénytes lemondásra sajnálkozva felkérni, miután a nemtelen izgatások következtében oly szakadás előre látható, mely az egész ellenzék bukását fogná kétségkivül okozni.

Gábor elfojtá a lelkében felküzdő keserű ironiát, nyugodtan jelenté a küldöttségnek, hogy lemond s hogy rögtön elutaz.

Kora hajnalban már szekeren ült, de a nemes atyafiak ma még korábban keltek vagy is inkább le sem feküdtek s egy tanyán, mely mellett a szekérnek el kellett haladnia, észrevették a távozót, kinek lemondása már köztudomásu volt. Gábor a tanyára tekintve, Muray Kálmánt pillantá -194- meg, ki épen egy nyakban lévő cortes urambátyámmal ölelkezett.

E perczben a tegnap esteli harsány torok, utána rikkantá a rögtönzött rythmust:

A pór kocsis ösztönszerűleg vágott nyuzga lovai közé, a szekér kidöczögött a városból, honnan a cortestanyák vadzaja a mezők hajnali csendébe messze kihallatszott.

Gábor nagyatyját ment meglátogatni, kihez rég látott testvérét akarta rövid időre kihozatni. Klárikát azonban a tisztujitási vendégektől pezsgő tiszaréti kastélyból, hol a felügyelés teendői épen most voltak legsürübbek, nem akarták elbocsátani.

Fásultabb kedélylyel mint valaha tért vissza Pestre s utjában hallá, hogy a tisztújitáson az ellenzék kevés szavazattal, de – győzött.

Pár hóval ez esemény után Gábor leverő tudósitást vőn. Testvére Klárika, kitől már hosszabb idő óta nem kapott egy sor levelet, hirtelen s egyszerre eltünt Tiszarétről, hol annyi éven át általánosan szeretve és tisztelve vitte a felügyelő házikisasszony -195- szerepét. Hova ment? mi okból távozott? ezt nem emlité a Muraynéhoz intézett búcsuzó s hálás köszönet közt bocsánatért esdő néhány sorában. Minden, mit Gábor a helyszinén tett utánkémlésekből kitudhata, annyiból állott, hogy egy pór fuvaros szállitá őt egy éjen a közeli székvárosba, mely a pesti gyorskocsi utjába esik. A gyorskocsizási intézetnél tett tudakolások eredménye, mely szerint a szekér X. mezővárosban csakugyan vett fel s épen a kérdéses napon egy utazó nőt, megerősité őt hitében, hogy testvére Pestre jött, bár rögtöni távozása oka s az, hogy őt Pesten fel nem kereste, mindig megfoghatlan maradt. Igaz, hogy szállását rövid idő előtt változtatá, de hiszen – mint emlékezék – erről is értesité Klárikát.

A fővárosban minden lehetőt elkövetett az eltűntnek nyomába vezető fonál föllelésére; hónapokon át tudakozódott, kémlelt, kutatott – sikertelen. Mintha a föld nyelte volna el, vagy a tenger mélye rejtené az elveszettet. Fájdalmát a bizonytalanság, a védetlen sorsa fölötti aggodalom s az eredménytelen keresések napról napra élesebbé ingerlék. Ő Klárikát, mint egyetlen védője a világon, csaknem -196- atyai önzetlen, mély, vérségi hajlammal kedvelé, s fájdalma e szeretettel volt arányos. Tiszarétrőli távozására csak egyetlen okot gyanithata, de e gyanú oly szörnyű volt, hogy nem mert neki szavakat adni, mert érzé, hogy megszilárdulásával a boszúérzet rettentő szélsőségre vezethetné.

Egyéb körülményei sem voltak olyszerűek, hogy bennök s általok szórakozásra találjon. – A polgár, kinek lánya folyvást szenvedő állapotban lézengett, bezárta ajtaját előtte, mint hálátlan s kegyeire érdemetlen önző előtt. Pedig Isten látta lelkét, mennyire nem volt az s mennyire fájt neki az önkénytelenűl adott és vett seb.

Klotildot ritkán láthatá, de soha sem mulasztott el egy erre nyiló alkalmat. Ily napon ha nem boldogabb, legalább nyugodtabb volt. Kezdé belátni, hogy indulata őrültség, de nem birta, nem akarta kitépni szivéből, hol az mindig erősebb gyökereket vert. Érzé, hogy csak ez egyensúlyozza életvágyát, mely a neki czéltalanná vált létpályán, reménytelenűl bár, fennmaradt. Vagy tán még sem reménytelenűl, mert hiszen az igy szerető lélek előtt a pont, melyhez lét-föltételét köté, soha sincs a -197- lehetlenség elérhetlen távolában s ha a kedvezőtlen való fényes, mint a nap, behúnyja szemeit a vakító sugarak előtt.

E fölött még mindig hivé hogy szerettetik s kivánt-e ő ennél többet? Féltékenységét is alaptalannak kezdé belátni; Muray Kálmán, az alispáni jelöltségben megbukván, pár hóval késöbb Pestre jött lakni, és sokkal gyérebb látogató volt Klotild nagynénje házában, sem hogy hódoló vetélytársat láthatott volna benne.

Igy múlt el nyolcz hónál több a tisztújitás óta. Egy reggelen Gábor arról értesült, hogy a háznak, melynek ő egy harmadik emeleti szobáját lakta, egész első emeleti osztályát Muray Kálmán bérlette ki. Másnap a fecsegő házmester már azt is tudta, hogy Muray ő nagysága nőt hozand a pompás uj lakásba s harmadnap a házmesteren kivűl az egész város beszélte, hogy e boldog nő a szép Klotild leend.

Mint annak, a ki kedves betegét menthetlenűl elveszendőnek tudja s mégis ha a gyászos percz bekövetkezék és az ajk néma, a szem fénytelen, a kéz -198- hideg lőn – fájdalma nem sejtett fokozatban tör ki; ébredt fel Gábor egész kétségbeesése és gyülölete; amaz a vélt hütlenség vagy kényszer, de mindenesetre Klotild elvesztése fölött; ez Kálmán ellen, ki élete utjait mindig és mindenütt oly feledhetlenűl érzékeny vonalokkal czikázta át.

A menyegző napja azonban kitüzetett, közeledék s Gábort már csak egy éj választá el amattól, melyen a gondolataiban is imádni alig mert hölgyet, leggyülöltebb ellensége fogja méltatlan keblére ölelni – –

Ez éjen találjuk őt – a fönebbiek szerint – szobájában; ezen események vetnek világot kedélyvilágára; e multak elűzhetlen rémképei tolongják őt körül s mint forgószélben elsodorva viszik őt egy közel jövő felé, hol számára sőtét ür tátong, melynek örvényébe lerohanni vágy, hogy ott eszmélni, érezni, szenvedni feledjen…..

Kopognak ajtaján – egy ifju orvos, ismerője lép be. Alig ismernek egymásra. Ez, mert alig bir erővel ónsúlyú eszméletét öszpontositani; az érkező, mert a zilált hajzat alatti lángoló dúlt vonások, -199- egészen különbözők Gábor arcza szokott nyugalmu kifejezésétől.

Gábor nem is gondolva, hogy egyébről, mint a végzetszerű holnapról lehessen szó, a kérdőre meredve, fejével lassu igent int.

– Testvéremhez? Klárika – haldoklik? szentséges isten és büntető hatalma, – hol van ő? – riadott kinos elmerültségéből hirtelen felrezzenve az ifju.

– A Rókus-kórházban. Jőjjön azonnal velem – a szerencsétlen nő látni ohajtja önt – holnap már ezt nem tehetné; – tevé hozzá tompán a látogató.

Gábor rögtön s további szó nélkűl öltözék. Mentek s gyorsan áthaladva a hólepett utczákon, nehány percz múlva a kerepesi út komor külsejű szomorú házába s ebben egy beteg nő ágya elé léptek, kinek haldokló pirtól kigyúlt arczán gyenge örömjel sugárzott fel az érkezők látására.

Klárika történetét, melyet ő, az orvos távozta után, kifogyó léhlzetével csak röviden mondhatott el testvérének, szinte csak főbb vonásaiban adjuk.

Napjai, a Muray-háznál derűlten és nyugodtan folytak mindaddig, mig Kálmán külföldi utjából visszaérkezett. Keveset igényelt s ez, alárendelt szerepe súlyát érezni nem engedé.

Kálmán visszatértével azonban minden megváltozott. A szülői által bálványozott fiú volt ur a háznál, hol mindenki kedvében járni igyekezett. Ő azonban ez általános kedvezést szivesen cserélte volna fel Klárika egyetlen – fölébredt vágyainak megfelelő pillantásaért. Ez azonban nem jutott részeűl. A leány jól tudta, hogy, ha érezne is viszonhajlamot, oltár előtti frigyre gondolni képtelenség – egyéb viszonynak pedig eszméjétől is visszaborzadott. Az urfi hiuságát e visszautasitás módnélkül boszantá s föltette magában, hogy az európai salonokban tett hóditásai dicsőségét, e falusi egyszerüség nem homályositandja el.

A dolog végre annyira ment, hogy Klárika, az anyához kényszerült biztonságaért folyamodni. Ez igérte fia megfeddését s ezt a legbeczézőbb modorban -201- meg is tevé. Kálmán hizelegve eltréfálta, eltagadta az ügyet s merész ostromait tovább folytatá. Klárika ismételt panaszát Murayné kedvetlenűl vette s képzelődő hiu teremtésnek nevezé őt.

A védetlen leány ezentúl némán tűrt, sirt és szenvedett. Egy éjen, szokott imája után alig szenderült el, midőn ajkaira tapadó forró csók ébreszté fel első álmából. Az irtózat kétségbeesésével szökött fel és siklott ki az őt ölelni vágyó karokból s egy másodpercz alatt a felszakasztott ablak párkányzatán állt, leugorni készülve, ha Kálmán rögtön nem távozik.

A korlátlan szenvedély és sértett hiuság által egyiránt zaklatott ifju – ki minden áron czélhoz jutni akarva, már több óra előtt Klárika első emeleti elkülönzött szobájába záratá magát s ott elrejtőzött – most szintoly korlátlan düh-kitöréssel távozott, elébb azonban ünnepélyesen megesküvék, hogy bármint védje magát, bárhová buvjék e földön előle, mindaddig nem szünend meg üldözni őt, mig elébb vagy utóbb áldozatává nem teendi.

Klárikát szemérem és ildomosság inté hallgatni az esetről. – Másnap azonnal visszamenni kivánt -202- nagyatyjához, de Murayné, ki fölötte mint örökbe fogadottja fölött, némi jogokat igényelt, nem bocsátá. Testvérének Gábornak irt ekkor titkon s kérte gondoskodnék számára Pesten helyről, hol mint nevelő- felügyelő- vagy társalgónő alkalmazást nyerhessen.

Nem sokára két levele érkezék; az első Gábor rövid válasza s ajánlata volt elfogadni a társalgónői helyet, melyre a másik levélben egy tisztes özvegy asszonyság hivta meg illő föltételek alatt. E levélben fel volt jegyezve az utcza, ház-szám, emelet, ajtó, hova Pestre feljövet fordulnia kell.

Nem habozott soká, könyek közt irt Muraynéhoz nehány búcsuzó sort, melynek okát ez jól értheté, aztán egy estve a pórfuvarossal észrevétlenül a székvárosba s innen gyorskocsin Pestre utazott.

Első dolga volt testvérét fölkeresni – ez nem rég költözött el szállásáról, senki sem tudta hova. A neki egészen ismeretlen városra éjhomály kezdett leszállani s ő legjobbnak vélte azonnal értekezni az ajánlott hely iránt s hihetőleg azt mindjárt el is foglalni. Egy bérkocsi a király-utcza végére a kijelölt számu ház elé vitte. -203-

Az asszonyságban, ki, mint mondá, már várva várta őt, a legszivélyesbb, legelőzékenyebb nőt találta. Ez biztositá őt, hogy saját leányaként fogja tekinteni, hogy nem leend panaszra oka, hogy testvérét itt akár naponkint fogja láthatni sat.

Igy mult el a behelyezés apró foglalkozásai között két három nap s Gábor még mindig nem jött. Klárika nyugtalankodni kezdett s engedelmet kért asszonyától őt másnap fölkereshetni. Ez csodálkozott Gábor hanyagságán, igérte hogy utána küld s huzá halasztá a dolgot. Este theáztak. A thea után Klárikát szokatlan álom lepé meg s midőn ennek szorongató képleteiből fölébredt, a lámpa-gömb világánál Kálmánt látta ördögi kár-örvendő mosolylyal arczán hozzá hajolni – álom és való egy lélektépő érzetbe folyt össze – – elájult.

S itt – bár tán fölösleges – megemlitjük, hogy Gábor a levelekről soha sem birt tudomással. Klárikáét több mint valószinű Kálmán fogta fel, – az ő válasza jól utánzott irásu hamis levél volt s csak az ajánlatot tevő kárhozatos nő sorai valódiak.

Borzasztó napok következtek. A szerencsétlen lány felváltva ment át az őrjöngő kétségbeesés, az -204- elhagyottság sivár érzete, az öngyilkolási sötét eszmék kínain, miket a naponkint megjelenő Kálmán látása csak növelt. – Sok hét szenvedése után a letiport kedély elveszté ruganyosságát. Többé nem hatott rá fájdalom, megszűnt akarattal birni. Félénk lett, mint egy gyermek, szótlan, hideg mint egy szobor, nem volt könye, nem panasza s élő gépként lőn igazgatható.

A romjaiba temetkezett szellem még egyszer s végtelen kinérzettel akkor mozzant fel – midőn anyának érzé magát. A különben oly boldogitó első tudat – rémemlékű gyilok-döfés volt keblének. Veszedelmes beteg lőn – forró lázban veszté eszméletét. A mellette virasztó nőcselédet ezer rémalakban festé a lázas képzelet. Iszonyodott tőle s egy éjen, midőn ez kimerülten elaludt – az ablakon és kerten át megszökött. –

Hajnalkor napszámosak öntudatlanul találták meg a hideg kövezeten s a közeli Rókus kórházba vitték. Orvosi segély és a természet csodás működése kimenték a lázból. Ezt azonban gyorsan vágtató sorvadás követte. A kórházi orvos-segéd, ki -205- előtt családnevét az utósó napokban történetesen emlité a beteg, ismerte Gábort; a többit tudjuk.

De e történet végrészét Gábor már csak az orvostól hallá; testvérét elbeszélés közben erős vérroham lepte meg, mely nehány percz múlva, a szenvedő léleknek a szenvedő testbőli elröppenésével szünt meg ömölni.

Midön Gábor éjfél után a Rókus-kórházból a puszta sötét kerepesi utra lépett ki, agyában a velőt, ereiben a vért s szivében a poklot érezte égni.

Muray Kálmán szép menyasszonyától búcsuzék s a puha fehér kéz megcsókolása után az ábrándos sötét-kék szemekbe tekintve, jelentékenyen hangoztatá a boldog ma szavacskát. Joggal mondhatá, mert midőn udvaron váró hintójába ült, az idő későn volt éjfél után.

Haza érve s az alacson broughamból kiszállva, a lépcsőzet-alj árnyékából egy alak lépett elő s kezét a felmenni akaró vállára tevé. Kálmán a téli öltönyön át érezé, hogy a vállára nehezedő kéz jeges és reszketeg. Visszafordúlt. -206-

– Bolond gombát evett ön amice Kéki, mordúlt reá Kálmán, hogy ilyenkor akar velem szólani? Jöjjön holnap – vagy máskor, majd ha érkezésem lesz.

– Ügyem nem tűr halasztást; felelt sötét-komoran ez s még egyebet is mondott, de szavait sugva ejté ki, hogy a közelálló inas által hallhatók ne legyenek.

Kálmán kissé megsápadt. – Kövessen szobámba, majd végezzünk; mondá kis vártatva.

Felmentek s be a harmadik negyedik – Kálmán hálószobájába. Az inas gyertyákat hozott s ura intésére távozék.

– Ön mindent tud, kezdé ez hirtelen, összevont szemhéjak alól tekintve Gáborra – mindent tud, de mit sem bizonyithat; azt azonban tudja, hogy jelen körülményeim közt az e história fölött ütendő zaj nekem igen alkalmatlanúl jőne s e helyzetemet ügyesen felhasználja. Jó. Vegye-e tárczát s hallgasson. Száz annyit talál benne, mint a menynyit irka-firkái által egész életében – ha egy századig élne is – megszerezhetne. -207-

– Rabló vagyok-e, kérdé villámtekintettel beesett szemeiből – ki erszény vagy élet közt enged választást? A történtek után, ugy hiszem, ez utóbbiról lehet csak szó.

S ezzel fölvevé az ágy melletti asztalkán fekvő pisztolyok egyikét. – E másik az öné, szólt az ajtó elé állva – s öné az elsőség is.

– Csakhogy nekem, ugy látszik becsesebb az élet, mint önnek, felelt erőtetett nyugalommal Kálmán, – s igy mit szólna ön, ha válaszúl inasaim által dobatnám ki, vagy mint éjjeli megtámadót a rendőrségnek adatnám át?

– Akkor még a menyegző órája előtt köztudomásra lenne minden, – volt a hideg megjegyzés – egyébiránt első mozzanatára, én lövök először.

– Ha másként nem szabadulhatok öntől, legyen mint kivánja, – mondá percznyi fontolgatás után határozottan Muray s fölemelé a fegyvert. – Gyorsan tehát – folytatá – foglaljon állást – igy – egy – kettő – -208-

A „három“ szó a pisztolydurranással hangzott el egyszerre, Gábor összerogyott.

– Ennek vége van, szólt mellé hajolva; a golyó jobb mellébe furódott. S most mihez kezdjünk? ha! szerencsés véletlen! – végzé s letérdelve, a Gábor által imént földre lökött s ott heverő tárczát ennek oldalzsebébe dugá.

Az inasok még e műtét alatt érkeztek az ajtóhoz, mely elől, hogy bejöhessenek, Kálmánnak elébb el kellett vonni a látszólag élettelen hullát.

– E szerencsétlen itt, szólt a belépőkhez, megrabolni akart s életével adózott. Vigyétek fel szállására s törüljétek fel a vért – –

A zajra a házbeliek közűl többen oda tolakodtak. Egyikük az elnyúló tetemben még életet vélt észrevenni s orvost sürgete. Tanácsára Gábor kórházba viteték, hol gyorsabb segély- és ápolásra számolhat, mint magányos szobájában.

Két életveszélyes hó után, mely alatt Gábor ajkait egyetlen szó nem hagyhatá el, az orvosok kijelenték a reményt megmaradhatásához. Egyike volt ez ama ritka seb eseteknek, melyek halálosaknak -209- tartatnak s melyek kigyógyitásában az orvosi tudomány ambitióját helyezi.

Gábor, midőn először jött eszmélethez, körültekintve a helyet ismerősnek, már egyszer láttottnak gondolá s később meggyőződék, hogy ugyanazon ágyban fekszik, melyben Klárika mult ki. Behúnyta szemeit s visszaohajtá eszméletlenségét.

Hetek múlva a gyógyulás gyorsabban haladott. Künn tavasz, az égbolt derült, a lég enyhe volt s az orvos mármár a napról kezdett beszélni, melyen szobáját végkép elhagyhatja. Midőn azonban ez bekövetkezék, törvényszéki tisztviselő lépett be hozzá s tudtául adá, hogy, mint büntetőper alá fogott vádlott a kórházat megyeházi börtönnel cserélendi fel. Gábor nem érté a tisztviselőt. Ez röviden az éjjeli megtámadásra s Muraynak nála talált tárczájára hivatkozott.

– Tehát becsületem is kellett neki: mondá ekkor keserű mosolylyal, mint olyan, ki jövőjével, bár mily legyen az, nem sokat gondol – igaz, hiszen szüksége volt reá, saját gyalázatát eltakarni vele.

Az utszákon, a megyeházig két hajdu kisérte – az emberek megállottak s többen, kik hallottak a dologról, -210- elmondák a körülállóknak: im ez az a rabló, ki az ifju Murayt oly vakmerőn ki akarta fosztani.

Utjában a börtön felé, gyászmenettel találkozott. A koporsó szemfödelén fehér koszorú feküdt, oldalára szögekkel kivert betűkkel ez volt irva: Meghalt élte 17-ik évében; a másik oldalon levő nevet Gábor nem láthatá, de kitalálta, midőn közvetlen a gyászszekér után a siránkozó asztaloscsaládot látta menni.

Földre süté szemeit, hogy a bámész tömeg ne láthassa a benn feltolúló könyeket.

A vádlott kevesebb mint egy év mulva szabadon bocsátatott. Mondják, hogy a kiállott szenvedések betudásán kivül más egyéb okok is folytak be itélete szeliditésére. Mert, bár a király-utczai asszonyság eltűnt, Klárika meghalt s igy Gábornak egyetlen tanúja sem volt mentsége vagy ellenvádja támogatására, az ügy még is oly hihető árnyéklatokkal birt, melyek a birák magán meggyőződésére nem maradtak hatástalanúl.

Kire e tény szinte nagy hatást gyakorolt: az Klotild volt. Ő perczig sem kétkedett, hogy a Gábor elleni -211- rablás-vád igaztalan; de a tényt egészen más szempontból fogta fel s önmagának tőn szemrehányásokat. A menyegző a közbejött kellemetlen eset miatt továbbra s innen ismét addig halasztatott, mig végre egészen abbanmúlt.

Gáborról a börtönszak után sok ideig senki sem tudott legkisebbet is. Mint később mondá, pusztákon élt, hol nem ismerék, hol nem látták rajta a gyalázat bélyegét, mely által a társadalomból kitiltottnak hitte magát. Különben is csak egy élet-czélja maradt s ennek várta teljesithetését.

Egy késő őszi éjen, évek óta nem látott nagyatyját lepte meg. Sokáig s derűlten beszélgetett vele a multakról. Aztán lefeküdt a helyre, hol mint gyermek aludta háboritlan édes álmait. Nehány órán át nyugodtan aludt. Reggel érzékenyen bucsúzott el az öregtől; a székvárosba, a megyeházhoz ment s mint gyilkost adta fel magát. Az illetők bámultak, mert csak pár óra mulva jött tudomásukra, hogy a tiszaréti kastély a mult éjen megtámadtatván, rablás ugyan nem történt, de Muray Kálmán ur a gyümölcsösben egy körtefához kötözve, szivében golyóval találtatott. -212-

A gyilkossági büntény fölött, mit az önkénytesen bevalló csak oda módositott, hogy folytatása volt ez a másfélév előtt megkezdett párbajnak s hogy a hullának a körtefáhozi kötözésére őt egy, gyermekkorból származó megtorlási vágy ösztönzé – a fenyitőszék a törvények világos értelmében itélt. Itélete, M..... mindent elkövető alperesi védelme daczára – pallos lőn, de midőn ennek felolvastatása végett az itélt a törvényszék elé hozatni rendelteték, a poroszlók csak holt testet leltek a börtönben. A mell-sebből eredett tüdővész hirtelen fejlődéssel menté meg őt borzasztóbb halálnem elől.

E történet elmondásával – jegyzé meg a társaságnak az elbeszélő – egy szerencsétlen emlékének s a fennmagasztalt szabad akaratot oly gyakran korlátoló esetlegességek elismerésének tartozám s végűl még a sors ama keserű ironiáját emlitem meg, mely a nyolczvanon felűli aggot a földben nyugvó ifju élet sirján gyászoló szoborként mutatja.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VILÁG FOLYÁSA (1. KÖTET) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

20	jó baratját	jó barátját
21	fejlött	feljött
23	egyéniseg,	egyéniség.
27	sima folya m	sima folyam
35	országutaí	országutai
58	nem erdemlem	nem érdemlem
79	Nem é.tem	Nem értem
134	fognak nened	fognak neked
155	szemeibői	szemeiből
210	király-utszai	király-utczai