The Project Gutenberg eBook of A slemíl keservei by Ignotus

Régi bajrul régi nóta.
Szürke felhő permetegje
Földre hullik, egyre gyérül,
Köd meg pára lesz belőle,

Gőzbe vonja és megűli
A nagyváros minden útját
És pocsékká áztat minden
Házat, embert és lovat,

És pocsékká áztat minden
Kedvet, vágyat, eszmelánczot,
Képzelődést, nagyravágyást –
Káromkodni sem tudok.
-12-

Nem vagyok már don Quijote,
Nagyralátó terveimtül,
Fierabras balzsamátul
Most is bánt a macskajaj,

Vézna termetem nem ékes
Sancho Panza potrohával;
A közömbös, egyre tűrő
Rocinante, az vagyok.

Mint a boldogult Horáczjus
Vastag ujján úszóhártyát,
Puha testén hattyutollat
Sarjadozni érezett:

Engemet zabérzemények
Abrakálma ringat el –
Hajt a lelkem a kovácshoz:
Patkoljál meg, ó kovács!
-13-

Álom a zab, álom. Ámde
Hogyha nem is lesz mit ennem,
A bogáncsot rágó szürkét
Szörnyü egy mód megvetem.

És legyen bár hivatalban,
Napilapnál, hadseregnél;
Hadd pereljen, hadd tanítson,
Kuruzsoljon ez meg az;

Sőt regényt, meg vígjátékot
Irjon élelmes poéta:
Üdvöt, vágyat, lángszerelmet
Ésatöbbit zengek én!

Nyájas olvasó, ki eddig
A nevem nem ünnepelted,
Sőt eléltél a’ne’kül, hogy
Tudtad vón’, hogy létezem,

Századvége morajában
Jól tudom, nem érdekelhet
Ózenéjű hangszeremnek
Régi hangu éneke,

S nem nehéz lesz rám idézned
A nagy német röpke szóját:
A mi jót beszélsz, nem új az
S a mi újat, az nem jó.

Ó mi furcsa, hogy ti épen
A költőtül kértek újat!
Mikor éltünk tünde álma
Olyan régi egy dolog,
-15-

Mikor olyan régi minden
Amitől dal kél az ajkon!
Uj talán a kedv, a bánat,
Uj talán a szerelem?

Uj talán a hon szerelme,
A virág meg a madárdal,
Uj talán a fényes égnek
Annyi méla csillaga?

Uj talán, hogy szenved a jó
S a roszszé a diadal?
Amit türtök, amit éltek,
Az az élet uj talán?

Minden elmult ezredévek
Minden elhalt nemzedéke
Azt találta itt a földön
Amit ti találtatok,
-16-

Küzdtek úgy, ahogy’ ti küzdtök,
Öltek úgy, ahogy’ ti öltök,
Törtek úgy, ahogy’ ti törtök
Czélt nem érve sohasem –

És a czél, amelyre törtök
Uj talán? A vad szegények
És a büszke gazdagoknak
Harczi pártja uj talán?

Uj talán a munka kinja?
Uj talán a jog bilincse?
Uj a vágyak szomjazása?
Uj a meddő epedés?

Uj talán, hogy mindig voltak
Kórepéjü Therszitészek,
Akik tajtéktúrva hallák
A királyok dolgait?
-17-

Rajta, rajta! Mint Odüsszevsz
Fogd a pálczád’ a latorra
S verd beléje, hogy megértse:
Mindig új, ami örök!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy
Ifju ember, akit apja
És az anyja s a rokonság
Mindig úgy hítt, hogy Emíl,

Ám tapasztalt jóbaráti
Két betűvel megnövelték
E költői szép nevet
S elnevezték őt Slemílnek.

Furcsa név, tagadhatatlan;
Semmiképen sem hizelgő!
Ha fiam lesz, nem nevezem
Soha err’ a névre őt.
-22-

Mennyi név van a világon
Nagy dicső és tettrekeltő!
Hogy ne mondjak többet: itt van
Viktor és Bazíliusz,

Konsztantínusz, Augusztínusz
Szigfríd, Gottfríd, Teofilusz,
Dionízusz, Dominíkusz,
Benediktusz és Leó –

De mihaszna felruházni
Bármi fényes, büszke névvel,
Aki teljes életében
Nem leszen más, mint slemíl?

Mily slemíl volt a Slemílkénk
Már kicsiny gyermekkorában!
A verésben nincs olyan faj,
Amit ő meg nem kapott,
-23-

Nincs a gyermekszívnek annyi
Búja, kínja, gyötredelme,
Hogy ne lett vón’ mindegyiktől
A gégéje keserű,

S a magyar nagy rónaságból
Ujra sós tenger lehetne,
Ha ott gyültek volna össze
Titkon ejtett könnyei.

Mint kivánja minden gyermek
A madárnak szárnyait!
Hogy’ szeretné átrepülni
Nagy merészen a leget –

Ó a mi kicsiny Slemilünk
Sohse kelt vón’ ilyen útra,
Mert az ekkép exponált lény
Mindenünnen látható,
-24-

És kitünt vón’, amit olyan
Féltve és vigyázva rejtett:
Hogy hiányos a ruhája
S a czipője is lyukas.

Anyakéz nem varrta össze
A nadrágja sebeit,
Nem simítá homlokárul
A korán ért sok redőt;

A homályban ifju lelkét
Anyaszó sohsem vezette,
S anyacsók nem édesíté
A fiú keserveit.

A’ biz úgy van: az anyáknak
Egyéb dolguk is akad, –
Nem elég baj, hogy a gyermek
Annyit ront a bájukon?
-25-

’Sz épen ez volt a slemilség:
Apja is volt, anyja is volt,
Mind a kettő szép is, jó is,
Mégse’ voltak szülei,

Volt szobája, volt kis ágya,
Ámde nem volt otthona;
S bár zsebpénze volt busásan,
Pénze nem volt sohasem.

Pénz ne’kül pedig, világos,
Nem lehet el a gyerek sem,
Amit ó mi szörnyü gyakran
Érezett a kis Slemíl,

Amikor pirúlva látta,
Hogy’ segélnek fel barátot,
Hogy’ köszöntenek tanítót
Nélküle a társai.
-26-

Mint regényes hőshöz illik
A Slemílke is kerülte
Bús magába elvonulva
Könnyüvérü társait,

És feledve kis jelenjét,
Gyermekálmok czifra fényes
Sok kövéből összeépült
Jövőjébe menekült.

Nem, nem mintha a szivében
Sohse’ keltek volna vágyak,
Ujjongásra, társaságra,
Szeretetre szomjazók,

Ó de félt a boldog társak
Duzzadó nagy erejétől,
Félte kedvük lobbanását
S elbizott nyers szavukat.
-27-

Mint a lepke színe bágyad,
Hogyha súlyos kéz lefogja
És lesöpri durva újjal
Szárnya könnyü hímporát,

Úgy lebágyadt a fiú is,
Hogyha gúnyos szóval érték
És a kínzók karma közzül
Szárnyatépve ment tova.

Szárnyatépve, kedveszegve,
Szembehúnyva, – néha írigy
Égő indulatra gyúlva:
Igy töltötte napjait.

Nem ugy nőtt fel, mint a rétnek
Ápolatlan vadvirága,
Melynek bárha van tövisse,
Van virágzó ereje:
-28-

Mint a pinczék növevénye
Gyenge, síma és erőtlen,
Halovány volt, keserű volt,
Gyorsanérett és beteg.

Hogyha végre áttanultad
A lélektant és a boncztant,
A physiologiát és
Az embryologiát,

Ha beláttad, hogy az ember
Csak magasabb fajta állat,
Alvó, évő, szaporúló
Közönséges szervezet:

És beláttad, hogy példáúl
A szem kék vagy barna színe
Nem egyéb, mint az irishez
Tapadó föstékanyag,
-32-

Olyankor esik meg rajtad,
Hogy egy női emberállat
Kékpigmentumos szeméből
Útrakél egy fénysugár

És olyan forró erővel
Irritálja a retinád’,
Hogy sötétség száll agyadra
És szivedbe szerelem. –

Ládd-e, olvasóm, ha rajtad,
Aki olyan nagy tudós vagy,
Olyan bölcs és olyan művelt,
Oly tapasztalt és blazírt,

Hogyha rajtad is megeshet,
Hogyha téged sem kerűl el:
Ne csodáljad, hogy Slemílkén
Is megesett ez eset!
-33-

És ne vesszed a türelmed’
Aki meg nem szoktad eddig,
Hogy gyerektörténetekkel
Támadják figyelmedet,

S akinek nincs érkezésed,
Hogy magad dolgán törődjél,
Tőled kérik, hogy figyeld egy
Kis fiúnak életét.

Volt idő, eszedbe jusson,
Hogy te is még gyermek voltál,
Lármakeltő, lepkehajtó
Vagy magadba zárkozott:

Nem szorúlt-e össze szíved,
Nem vonaglott gyermekajkad,
Mikor a nagyok nem érték
Kis szived nagy bánatát?
-34-

Lehetett tán tizenhárom
Éves már a furcsa ifju,
Hogy egy gyermektársaságba
Kényteték nagy nehezen

S ottan állott nagy mogorván
Egy sarokba elvonulva,
Mindenektül elhagyatva,
Részt nem véve semmiben.

De a házi kis kisasszony
Szánva nézte a szegényt
– Nem türhette, hogy szalónja
Diszharmónikus legyen –

S fölkeresve a sarokban
Azt a mord kis elhagyottat,
Megkisérlé szóba fogni
S tánczba vonni a fiút.
-35-

Hősünk szégyenére mondom,
Hogy egy kukkot sem felelt
És a kedves szánalomra
Semmikép sem reagált,

És a kis lyány nemsokára
Ott is hagyta a faképnél –
Ám a kis Slemíl szivében
Szőke képe ott maradt.

Szerelem! te szép hazudság,
Megalázó édes érzés,
Amelytől a férfiszivben
Undor és vágy kél vegyest:

Mit akarsz egy kis fiúnak
Éretlen darab szivétől?
Mért kinoznod, összetörnöd
Egy arasznyi kebelet?
-36-

Nem is olyan szerelem volt
Ami a fiúban égett,
Mint milyet hevülve érzünk
Mi okosak és nagyok,

Nem leány volt néki a lyány
És nem a nőt kérte rajta:
A napot imádta benne,
A világot, a reményt.

Mint a rengeteg sötétjén,
Térdrogyasztó tévetegjén,
Vágyva-kért és százszor áldott
A kicsillant napsugár,

Biztosabb volt lába lépte,
Harczrakészebb volt a karja,
Hogyha rája a leánynak
Pillantása ragyogott.
-37-

Hogyha vidám kaczagók közt
Ő magában volt mogorva,
Hogyha sérték, hogyha bánták,
Mellőzték igaztalan’:

Kárjavító irgalomnak,
Csudatékony szent igazság
Földönjáró angyalának,
Annak nézte azt a lyányt.

Téved, aki él a hitben,
Hogy Slemílke mindent megtett,
Hogy szerelmét fölkeresse
És magához kösse le –
-38-

Nem biz’ ő, sőt vajmi gyakran
Úgy esett találkozásuk,
Hogy Slemíl úr nagy közönynyel
Egy – plakátot olvasott!

Ó de hogyha tovatünt már
Könnyü lépttel a leányka,
A fiú szorongó szivvel
Követé őt messziről,

És ha hazatért ilyenkor,
Annyi furcsa vers szövődött,
Annyi kis levél iródott
És jutott a tűzbe mind!

Annyi álom színeződött,
Mely vitéz magát mutatta,
Amint seregeknek élén
Győzödelmes harczba jár
-39-

S a kis lábakhoz lerakja
Hét ország gyémántadóját:
„Hét királyság hős urának,
Légy királyném énnekem!“

Ez merész tán, – de Slemílke
Megvetette a reálist;
Souverainül megvetette
Például az iskolát,

És önálló bölcseséggel
Alkotá meg órarendjét:
Nappal a lyánykát kisérte,
Éjjel pedig olvasott.

És mikor Slemíl elérte
A kamaszkor bús szakasszát,
Akkor is sok verset irt még –
Az igaz, hogy jobbakat;
-40-

Akkor is szőtt számos álmot,
Igaz, hogy nem oly merészet, –
Akkor is szerelmes volt ő
S akkor is csak messziről.

Rá nem tudta magát szánni,
Hogy a társaságba menjen,
Mikor ottan rápiríthat
A legotrombább suhancz,

Csak azért, mert jobban tánczol,
Csak azért, mert pergőbb nyelvü,
Csak azért, mert lába hosszabb,
És ruhája díszesebb.

Néha olyan messze tartott,
Hogy felért az emeletre
És a csengő sárga csontját
Majd hogy meg nem nyomta már,
-41-

És kihallá zsivaját a
Kedvesével mulatóknak,
Akiknek legtöbbikénél
A kis ujja többet ért:

S ebb’ a perczbe’ már is érzé
A zavar nebéz nyomását,
Ahogy arczát elpirítá
És dobogtatá szivét,

Érezé, hogy játékrontó
Lesz a vidám társaságban –
Visszarettent, visszalépett,
Megfordult és hazament.

És az évek, nem törődve
Az ujságnak ingerével,
Egyre tüntek, bár futásuk
Rég elcsépelt egy dolog,
-42-

S bár ezerszer volt megirva
Rimmel ép úgy, mint anélkül:
A Slemíl is évrül-évre
Nőtt – igaz, hogy nem nagyot.

Jer, Slemílke, fogd a széket,
Ülj le mellém és feleljél
Nyilt szavakkal: nem slemílség
Ez az ilyen szerelem?

Sohse lázadt föl tebenned
A husz éves büszke férfi,
Ha bolyongó sétaúton
Kergetéd a lyány nyomát?

Egy barátod épen tegnap
Szöktetett meg egy varrólányt,
Másik ellen ép ma lesz az
Apasági tárgyalás,
-46-

És te ép ma számitád ki
Pontosan, hogy még szerencse,
Hogy ha minden ötvenednap
Pillanatra látod „Őt“!

Őt, kivel gyerekkorodban
Két vagy három szót beszéltél,
És attól a percztől fogva
Nem gondolsz, csak őreá

És azóta már hat éved’
Háza táján őgyelegve
Őt keresve, rája várva,
Verscsinálva verted el!

Ó Slemíl, a halhatatlan
Istenek mennyit nevetnek
Hogyha szellős csarnokukból
Letekintenek reád,
-47-

És rohanni látnak egy-egy
Ismerős ernyő nyomába,
Mely elől ha szívdobogva
Már kitérni nincs időd,

Akkor látod át ijedten,
Hogy nem a lyány tünt elédbe,
Ám előtted áll az anyja
És a nagymamája is,

És a két hölgy gyanakodva
Nézi félszeg köszönésed’:
„Mi az ördögöt kereshet
Mindig itt ez a fiú?“

És ugyan mi jód van abban,
Hogyha őt magát találod?
Mindenik találkozással
Nem gyarapszik-e bajod?
-48-

Újévkor te nem köszöntél,
Februárban ő nem látott,
Márcziusban meg elejtéd
Előtte a kalapod,

S mikor végre áprilisban
Egész perfekten köszöntél,
Köszönésed viszonozta
Nem csak ő, – egy hadnagy is!

Erre az esetre lettél
Ágyba’fekvő nagy beteggé
S ilyen édes gondolattal
Sírtad át az éjeket:

Hogy mig itten forgolódva
Lázban éged át a májust,
Addig ottan az a hadnagy
Tudja isten, mit csinál!
-49-

Légy, fiam, nyugodt; a hadnagy
Nem csinált ott semmi ollyat,
Amit egy kis akarattal
Ne tehetnél meg te is:

Azt tevé, hogy általtánczolt
Kedveseddel két élite-bált,
– Erre a jó ideára
Rájuthattál vón’ te is –

S erre munkadij fejében
Meghivást kapott a házhoz,
– Udvarolj csak a mamának,
Néked is kijut e kegy:

S ekkor egy vasárnap délben
A visite zürös zajában
Megvallhatod kedvesednek
Szíved összes bánatát,
-50-

És boglyas fejed’ lehajtva
Mondhatod majd hőn susogva:
„Légy az én kis feleségem,
Várj reám, mig megnövök!“

De te félsz a társaságtól,
A nevétől is szaladsz már
És ha mégis belefognak,
Meg nem állod a helyed’;

S a’helyett, hogy kedves volnál,
Pajkos, élczes és negédes,
Sok bolond különczködéssel
Leplezed a zavarod’,

Úgyhogy, hogyha általában
Észrevesznek a leányok,
Azt gondolják: „bár csak itt ne
Volna már e bús kamasz!“
-51-

Ládd, hisz azt elismerem, hogy
Álmaidnak tartományán
Úr vagy, nagy, dicső, hatalmas,
Fényes és korláttalan,

Ó de jobb vón’, hogyha e’ hely’tt
Megaláznád büszke fődet
És letennél egyhuzomban
Vagy három szigorlatot,

S a’ helyett, hogy egyre irnád
A sok bánatos poémát,
Szidva sorsod’, a miért Őt
Soha el nem érheted,

Kutyabőrrel a zsebedben
Megkérnéd kis szőke, bájos
Ideálodnak reális
Ősz apjától a kezét. –
-52-

Gyakran szállt Slemíl magába,
Gyakran siratá meg éltét,
Áthenyélt sok drága napját
S átvirrasztott éjeit,

És ilyenkor vad szitokkal
Átkozódva meggyülölte,
Aki, bárha öntudatlan’,
E leromlás oka volt.

De azért egyet se lépett,
Hogy feledje, vagy elérje,
Inkább irt tizenkét verset,
Mint egy disszertácziót;

És a könnyü gyűlölséget
Leveré a mély rajongás,
S ujra epedett utána,
Ujra róla álmodott.
-53-

Véle járt a lyánynak képe
Minden utján, minden álmán,
Meghallgatva a fiúnak
Nagy magánbeszédeit,

Aki mindazt, mit a költők
Évek ezrén összeszőttek
S mit maga rajongva képzelt,
Mind e képhez álmodá;

Földerité égi fénynyel,
Fölruházta égi bájjal,
Ugyhogy abban nem maradt már
Többé semmi emberi,

Nem volt más, mint a Slemílke
Vágyainak alkotása,
Mit magának ő teremtett,
Melyre néki joga volt!
-54-

Mindezekről a szép lyánynak
Nem volt semmi tudomása;
Nem is tudta, hogy ő milyen
Égi lénynyé változott,

Valaminthogy azt se sejté,
Hogy ő annyi éven által
Élt együtt egy nagy költővel,
Kinek őrá joga van!

Egy napfényes nyári reggel,
Jobban mondva délelőttön,
Hogy Slemíl egy nyaralói
Lóvonatra felkapott,

Majd beszédült a konduktor’
Erre nem szokott karjába:
Egy ablaknál véle szemben
Ült a százszorszép leány.

Fényben ült ott, kis világos
Délelőtti toiletteben –
Ily ruhában mindenik nő
Emberibb s elérhetőbb;
-58-

És hogy a közeledésnek
Utját semmi el ne állja,
Nincs körötte senki és csak
Egy kis öcscseé a garde.

A Slemílnek szive dobbant:
Im, elérte élte czélját!
Hámba fogni a szerencsét
Itt van, itt az alkalom!

S azt se tudva, hogy mi módon
Kezdi majd meg a beszédet,
Megbotolva, nagy robajjal
Benyitott a kocsiba.

Fölriadt a zajra a lyány,
Föltekintett a fiúra,
Köszönését elfogadta –
Látszott, hogy fölismeri;
-59-

Sőt mikor az elfogultan
Közeledni sem mert hozzá,
S egy sarokba megvonulva
Lopva pillantott reá,

Egy hivó fejmozdulattal
Odainté őt magához –
A fiúnak szive dobbant:
Itt van, itt a pillanat!

Jaj, de amit annyi éven
Át ez alkalomra gyüjtött,
Mind az ötlet, mind a szellem
Cserbe’ hagyta czudarul,

És olyan mély bensőséggel
Kezdte meg – a hallgatást,
Hogy a lyánynak kellett végre
A beszédbe fognia.
-60-

„Hogy’ van, X. úr?“ szólt a szép lyány
A szalónhölgy mosolyával,
Melyben összeforrva rezdül
Pajkosság és unalom – –

Hogy’ vagyok? Boldog vagyok,
Hogy szemedbe nézhetek,
Félczipős kis lábaidhoz
Akarok lehullani;

Hogy’ vagyok? Boldog vagyok,
Vad, rajongó és szerelmes,
Selyemkeztyűs kis kezedre
Akarok leomlani;

Hadd boruljon rám hajadnak
Csudaselymes szőke leple
Míg beszívom nedves bársony
Ajakad lehelletét
-61-

És karomba zárva téged,
Bágyadó szemem lehunyva
Fölcsicsergő, szivbecsengő
Szavaid’ hadd hallgatom – –

Mind e dolgokat Slemíl úr
Csak magában gondolá,
Amig akadozva így szólt:
„Ó, köszönöm, jól vagyok.“

„Hát kedves növére hogy’ van?“
„Köszönöm, – hát jól van ő is,
Bár igaz, hogy a napokban
Egy kicsit gyengélkedett.“

„Hova mennek most a nyáron?“
[Arra mé’k, amerre te,
Ha nem köllök kedvesednek,
Hadd követlek, mint ebed – –]
-62-

„Az anyám meg a testvérem
Úgy hiszem, Szliácsra mennek,
Én pedig majd az öcsémmel
A városban maradok.“

„Hát milyen pályára ment ön?“
„Én, nagysád, jogász vagyok,
És ha isten úgy akarja,
Nemsoká’ ügyvéd leszek.“

„Ó hisz akkor nemsokára
Nagy partie lesz, várvakivánt,
Ünnepelt, körűlrajongott,
Büszke, gőgös épouseur!“

Erre nem felelt Slemíl úr,
Nem felelt, hanem nagyot nyelt,
És pirúlva, mély zavarban
Lesüté a szemeit,
-63-

És hiába, hogy tolúltak
Ajakára a heves szók
És a hosszas vágyódásnak
Epedő sohajjai,

És hiába ösztökélte
Vallomásra önnön szíve
És a szép lyány hallgatása –
A Slemíl csak hallgatott.

„És hogy hogy’ áll a szerelemmel?“
„Szerelemmel, szerelemmel?
Ó, nagysád, a szerelemben
Úgy hiszem, slemíl vagyok!“

Itten megszakadt beszédük
Gyenge kurta fonala,
Az uton szemben jövőket
Nézte kémlőn a leány,
-64-

Nem talál-e ismerősre,
Akit kedvesen köszöntsön –
A fiú meg elfogultan
Hallgatott, csak hallgatott.

Átczikázott bár agyában,
Hogy nem így gondolta ő ezt,
Ezt az annyi éven által
Várva-várt találkozást,

És a szép lyány csak talán egy
Biztató szót még ha szólna,
Bátorodnék, és nem volna
Veszve akkor semmisem –

Ám a szép lyány mitse mondott,
A fiú meg néma csöndben
Ült, mosolyra tuszkolt szájjal,
Mint egy vidéki rokon…
-65-

Nem, a szép lyány szót se szólott
S hogy az állomást elérték,
Oda nyujtá a fiúnak
Búcsuzóra a kezét,

S míg amannak a szivéig
Ért a kís kéz könnyü terhe,
Szólt szelíden szánakozva:
„Isten önnel, kis slemíl!“

„Gyere hozzám, ha az éjnek
Sűrü fátyla rejt vigyázva
S álmodó fák méla árnya
Eltakarja útadat,

Gyere hozzám – senki, senki
Meg ne tudja, meg ne lássa,
Meg se sejtse gondolatban,
Hogy mi boldogok vagyunk!

Vagy ha sért a titkolódzás
És ha dacz kell a szivednek
S nem törődöl a világnak
Sziszszenő száz nyelvivel:
-70-

Gyere hozzám, ha az égnek
Csillagmécse már kiégett
S fennvirrasztva ablakomnál
Várom a kelő napot,

Gyere hozzám nyári hajnal
Illatában, lágy hevében,
Szerelemre, ölelésre
Tárva áll a két karom…“

Más kié volt ez a napló,
Mint Slemílé? Hazaérve
Hogy magát végigvetette
Törtrugójú pamlagán,

És szemét hogy elborítá
Reszkető nehéz karjával,
Hogy az igy támadt setétben
Fénygyürűk röppentek el,
-71-

Megkisérlé azt az arczot
Elképzelve ujralátni
S azt az édes, édes hangot
Ujra visszahallani.

Majd lihegve, fuldokolva,
A saját kezét szoritva
Mormogá magában a szót:
Isten önnel, kis slemíl!

Majd felugrott pamlagáról
És egy lap papírnak rontott
És keresztbe írt reája
Girbe-gurba sorokat,

Amelyekbe’ meg volt írva
Minden szó, amit ma hallott
És beléjük írva minden
Vágy, kiáltás és sohaj,
-72-

Többrendbéli „ó“ és „hogyha“,
Ugyanannyi „édes, édes!“
És töméntelen sok „szőke“
„Imádlak“ és „meghalok!“

„Hát beszéltem volna véle?
Hát nem álom? Hát valóban
Ez a kéz az, mely kacsóját
Búcsuzóul megfogá?

Ez az ajk az, a mely hozzá
Szólt, ha léhán és bután is,
És, ha otrombán, ügyetlen –
Ó de hozzá szólhatott?“

Majd meg aztán, hogy fejéből
És szivéből és kezéből
Csillapulva tűnni kezdett
A mámor s az izgalom,
-73-

Átgondolta hidegebben
A találkozást – s a szíve
Balga szíve egyre jobban,
Egyre jobban elszorult…

Hisz’ igaz, egy szép leánynak
Nem muszáj azt észrevenni,
Hogy nyomába évek óta
Jár-e, nem-e valaki,

De hiszen láthatta a sok
Gyakor égő piruláson
És ügyetlen köszönésen,
Hogy szereti a fiú –

„Hisz láthatta a szememből,
Hisz láthatta minden egyes
Félszeg medvemozdulatról,
Hogy rajongva szeretem,
-74-

És ha volna a világos
Blouse alatt csak egy csöpp szíve,
Mondhatott vón’, hogy ha nem több,
Egy vigasztaló betűt!

Nem, tudom, nem köllök néki!
Mint a foghíjas kamaszszal
Szól a háznak ismerőse,
Úgy, csak úgy beszélt velem,

Szinte vártam, hogy föláll majd
És kezét vállamra téve
Rám szól: „Csak sokat tanuljál
S jól viseld magad’, fiam!“

Csak nem intett vón’ magához,
Csak nem vét az etiquettenek
Ilyen főtörvénye ellen,
Hogyha férfinak tekint,
-75-

Csak talán nem fog beszédbe
És nem szól a szerelemről,
Ha nem tartja azt, hogy néki
Veszedelmes nem vagyok?

Nem, tudom, nem köllök néki!
Hiszen az ő társasága
Nem az ényim és a szíve
Mást kiván, nem engemet,

S énnekem ha ez halálom,
Vagy, mi rosszabb, ha kizüllök
Tisztes emberek sorából:
Mit törődik azzal ő?

Ó hisz ő is, ő is olyan,
Ő is olyan, mint a többi,
Ő sem angyal, ő se tündér,
Ő is, ő is csak leány,
-76-

Ő is akkor hall, ha szólnak,
Ő is akkor lát, ha tesznek,
Őt se híja irgalomra
A szavatlan fájdalom!“

Nyájas olvasó, belátod:
Itt csak a Slemíl hibás,
Rossz irányban elfogult és
Nagyon igazságtalan,

Mert először is: nem épen
Kötelesség észrevenni
Valamely egész közömbös
Polgártárs magánbaját;

És másodszor meg: nem épen
Kötelesség, szánalomból
Az ő boldogsága végett
A magunkét ölni meg,
-77-

Harmadszor: a társaságban
A szokás nincs elfogadva,
Hogy szerelmet ne az ifju
Valljon, hanem a leány.

Mindezt általgondolá bár
A Slemíl, de mégis, mégis
Marczangolta a megsebzett
Hiuság és szerelem,

És még egy találkozást, csak
Azt reméllt a másik napra,
S erre várva dőlt le, hogy majd
Átviraszsza a nagy éjt.

Rút idő van, szürke, gőzös,
Álmosító és lesujtó;
Négy napon s négy éjszakán át
Egyre hullik az eső,

Ami embert sírba dönthet,
Hanem a kukoriczának
Kitünő – s e gondolatban
Van valami emelő. –

Ó ti, akik úgy nevettek,
Ha az ifju a leánynyal
Az időrül kezd beszélni
Életének tavaszán,
-82-

Azt kivánom egytül-egyig
Nektek, rút hypokritáknak:
E világi éltetekben
Folyton essék az eső

És bizsergő tűszurással
Át esernyőn és kabáton,
Bőrön által és tüdőkön
Töltse meg a csontotok’. –

Négy a napja, amióta
Otthonn vesztegel Slemílünk,
Szerelemmel a szivében,
Káromlással ajakán;

Négy a napja, amióta
Egyre bámul a nagy égre:
Nem nyomúl-e át a felhőn
Csak egy tűnyi napsugár,
-83-

Hogy reménye volna, bárha
Csak egy tűnyi, egy szemernyi,
Hogy, ha pillanatra is csak,
Megláthatja kedvesét.

Semmi, semmi! Nincs reménye,
Ó de búja van temérdek –
Ez kell még, e nedves gúnyú,
Szürke állandó idő!

A sok évnek annyi vágya
És kijátszott sok reménye
Egyesülve fojtogatja
Vasmarokkal a nyakát;

Tompa, ónos, nagy főfájás
Zakatol nehéz agyában,
Bősz düh kínja duzzogatja
Homlokán az ereket,
-84-

És dühöngő nagy szerelme
Tehetetlen forrongásban
Szinte égő, bosszuvágyó
Gyűlöletre változik.

„Mit vétettem, mit tehettem,
Hogy megőrülök miatta?
Ha a két szemem kiégett,
Szebb attól az ő szeme?

Hízik attól, hogyha én úgy
Sorvadok, fogyok miatta?
Jobban alszik, ha miatta
Bőgöm át az éjeket?

Több az elme az agyában,
Több a szellem a szavában,
Hogyha én itt ő miatta
Romlok, züllök, butulok?“ – –
-85-

Ilyeket sok más egyébbel
Dörmögött, öklét harapva,
Majd magát egy székre vágva,
Írt, amint következik:

„Fölébred bennem a vadállat,
Ha az utczán szembentalállak,
Az arczom hozzád oly közel,
Hogy érezhetnéd, mint tüzel
És köszönő karom remeg
A vágytul, hogy öleljelek –
Mi volna, hogyha rád rohannék,
Ajkadra csókra csókot adnék?
Mi volna, hogyha üldenélek,
Tépnélek, halni küldenélek?
Ha elkékülne hónyakad
Szoritó ujjaim alatt,
S a miattad szenvedt sok órát
Piros vérrel magad lerónád?
-86- Ó, hogyha egyszer ezeket
Az éveket meg perczeket,
A napokat meg éjeket,
Melyekben szívem vérezett
Romlásomon, czélom feledtén:
Ha rajtad őket megvehetném!
Ha dühöm égő indulatja
Öklözne, tépne, fojtogatna,
És ami bennem forr, a méreg
Szived kirágva ölne téged!
Vagy azt hiszed: nem vagy hibás?
Nem bűn a báj, a csábitás?
Nem orv, ki védtelenre tör?
Nem gyilkos, aki szívet öl?
Tünnél elémbe, hogyha leslek!
Jönnél felém, mikor kereslek!
Tünnél elém, jönnél felém,
Lennél enyém, lennél enyém!
Úgy, úgy teszek! ha úgy esett,
Hogy ujra látlak, rádlesek,
-87- Rádrohanok és rádtörök
És csókolok – meg jó: ölök.
Az őgyelgő nagy csőcselék,
Mely észre sem vett tán elébb,
Mig átrohantam sorait
Utánad ott, utánad itt:
Csak hadd ijedjen és hadd álljon,
Hadd nézzen és hadd kiabáljon –
Hogyha nem üdvözülhetek,
Kárhozzam el, de teveled!
Bünhődnöd kell, mert nagy a vétked,
Hogy oly nagyon szeretlek téged!“

„Úgy teszek majd!“ A leánynak
Képe tünt fel képzetében
Ingerelve indulatját
És kioltva az eszét –

„Úgy teszek majd!“ A leírás
Csak hevíté szenvedélyét
-88- És a percz fellobbanása
Akaratba gyúlad át.

„Úgy teszek, ahogy’ megirtam,
Úgy teszek majd!“ És ledobbant
És a padlón elterülve
Vonagolva zokogott.

Sántikálj csak, jó trochæus –
A négy lábad hogyha biczczen
Vagy az oldalad nyilallik,
Bár caesurát nem kapott:

Sohse bánjad! Jobb a sorsod,
Mint lehordott jámbusimnak;
Boldog állat! ládd-e, téged
Nem ugat a kutya sem!

Hol is hagytuk el Slemílkét?
Úgy, igaz, a földön fekve.
Ime, nyájas olvasó, most
Más helyzetben látod őt.
-92-

Ottan áll egy utcza sarkán
Kémlelődő, vizsga szemmel,
Melyet piszkos úti porral
Teleszór az esti szél,

S míg a szél nagyobbul egyre
S a porfelhő is kavargóbb
És az út sok karcsu fája
Hajladozva búg, recseg,

Hároméves kiskabátját,
Melyrül a gombok lesírnak,
Égő, fulladó nyakára
Lázas ujjal hajtja föl.

A halánték lüktetése
Tompán zúg le a fülébe,
Könny csiklándik a szemében,
Cserepes az ajjaka,
-93-

És a térde reszketését
És a foga vaczogását
Lábdobbantva, ajkszorítva,
Szembehunyva küzdi le.

Hogy’ került ő err’ a helyre?
Édes istenem, hisz’ ebben
Máskor talán nem is volna
Semmi rendenkívüli,

Hiszen évek töltek avval,
Hogy Slemíl úr reggel-este
Utczahosszat járva-járkált
Várakozva fel s alá –

De a passióknak utján
Most utószor jár alá-fel
És e léptek mérnek rája
Üdvöt és elkárhozást.
-94-

Aznap este, hogy agyában
Megfogamzott a vad eszme,
Alkonyatra búcsuzóul
Kisütött a napsugár,

S a vasúti állomásnál
Általútazó királyként
Pillanatra megjelenve,
Mosolyogva tünt tova.

Másnap aztán tiszta, pompás
Nap ragyogta át a tájat,
S ez elé csak olykor-olykor,
Hogyha port vetett a szél,

De Slemílt ez nem zavarta
S az álmatlan éj kimultán
Hálás szívvel üdvözölte
A reményadó napot:
-95-

„Légy ezerszer üdvözőlve
Tiszta, fényes nap sugára –
Tiszta, fényes igazomnál
Légy segítőm, légy tanúm!“

Estefelé még nagyobbra
Vált a szél, – de ő elindult,
Miután egy még aránylag
Uj ruhába öltözött,

S hogy kalapja jobban illjék
A fejére, bő keretjét
Megszükíté a Pester Lloyd
Összehajtott ívivel,

És magával víve apja
Czifra, régi tőrösbotját,
Egy sarokra lesbe állt a
Rácsos kertes ház elé.
-96-

Fel s alá járt, félve elsőbb,
Majd halálos nyúgalommal –
Ó be illik kurta lábhoz
A halálos nyúgalom!

„Légy ezerszer üdvözölve,
Tiszta, fényes nap sugára,
Tiszta, fényes igazomnál
Légy segítőm, légy tanúm!

Aki engemet bolyongót
Annyi úton át kisértél,
Ó ne tűnj le, ó ne hagyj el
Ezen az egy útamon!

Majd ha láttál rárohanni,
Majd ha fölhatott a jajja,
Majd ha felszökött a vére,
Föl, hozzád, az egekig,
-97-

Akkor, ó akkor boruljál
Alkonyesti bíborodba,
Fullaszd vérbe a világot,
Mikor ő elvérezik!

Mert nekem rá több jogom van,
Több okom van, mint a mórnak,
Akitől reszketve bújtak
A szemérmes csillagok:

Megbocsátva leborulnék,
Hogyha hűtelennek hinném –
Az a vétke, az a bűne,
Hogy sosem volt az enyém!“

És a szél szárnyára vette
A boszúnak izenetjét,
Szárnyabúgva, síva, zúgva
Vitte azt fel a napig –
-98-

„Van jogod rá, van jogod rá
Én szivem!“ kiált rekedten
A fiú – és ebb’ a perczben
Lép az útra a leány.

Nyájas olvasó, ha egykor,
Amikor még ifju voltál,
Áttanultad a poézis
Czélszerű szabályait,

Úgy tudod, hogy mostan kéne
Gyors erővel, drámamódra
A csomót, melyet kötöttem,
Ujra széllyeloldanom;

S épen most jutott eszembe
Az, aminek sohse kéne
Ujraélni a szivemben:
A magam szerelme az.
-102-

Anch’ io! Én is szerettem,
Engemet meg nem szerettek, –
S amikor eszembe ötlik
Ez a fájó szerelem,

Nem tudok mesét bogozni
S nincs erőm bogot megoldni,
Nem tudok mást, mint sohajtva
Emlegetni egy nevet.

Itt az egy-en van a hangsúly:
Egy nevet, egyetlenegyet,
Melyen kívül semmi más név
Énnekem nem létezett;

Ezt az egy nevet susogtam
Halk beszédben önmagamnak,
Hogyha keltem, hogyha jártam,
Ha az álom elfogott,
-103-

Ezt az egy nevet susogtam
Lázban égve, vágyban élve
És ez egy név csengésétől
Dalra dal kelt ajkamon,

Ezt az egy nevet susogtam,
Hogyha néha-néha, ritkán,
Sors kegyelme vagy szeszélye
Szembeküldött ő vele,

És amig perfekt causeurként
Médisáltam – az időrül,
Titkon ajkam azt rebegte:
„Lilian, ó Lilian!“

Vége annak az időnek,
Nem sohajtok semmi névre,
És az égő szerelemnek
Istenucscse vége már!

Hogyha néha-néha látom
Bálriportban, tomboláknál
Vagy egyéb ily alkalomkor
Nyomtatásban a nevét,

Hosszasabban a szokottnál
Nézem át a hír rovatját
S gondolom: legyen megáldva,
Akié volt e riport,

Legyen áldva a szedő is,
Aki ezt a hirt kiszedte,
Legyen áldva a kihordó,
Akitől ezt megvevém,
-105-

S legyen áldva a kis szőke
Főnek minden aranyszála,
Áldva a két drága szemnek
Kéksugárú mosolya,

Áldva tánczos lábacskája
Minden apró libbenése…
Igy merengek el sokáig –
Ám a szívem nem sajog…

És a szívem föl se dobban,
Majd ha férjhez látom menni,
Az se bánt, ha mással nemz is
Fiakat meg lyányokat –

Ó de félek, hogy, ha majdan
A halálos ágyra rogytam
S az idő int, hogy siessek,
Mert nagy út vár még reám,
-106-

Hogy majd akkor nem bucsúzom
Senkitől, akit szerettem,
S ajkam nem mond ellenimnak
Nyugtató bocsánatot,

S istennek nevét se hívom:
Félhalottan, végsohajjal
Átsohajtom a halálba:
„Lilian, ó Lilian!“

S ím, a kertnek ajtajában
Megjelent a szép leány;
Egy öreg angolnő és egy
Uj napernyő volt vele.

Olyan szép volt, olyan szép volt,
Olyan asszonymódra bájos,
Részegitőbb, mint az absynth,
A havanna s a hasis!

Olyan szivdagasztó édes
A fehér nyak mozdulatja,
Ahogy’ a folyton kavargó
Szélrohamtól fordul el,
-110-

Mely a könnyü csipkeernyőt
Majd kitépi a kezéből
S rászoritja termetére
Ingerlően a ruhát.

Ó ne menj, ó ne menj,
Ne a bizonyos halálba!
Fuss el a fehér nyakadra
Készülő vad kéz elől!

Ó ne állj ki mosolyogva
Nyilt szeműen a száguldó
Fékevesztett, sarkantyúzott
Szabad őrület elé!

„Van jogod rá, van jogod rá
Én szivem!“ kiált rekedten
A fiú és szemmeresztve
Lép rohan a lány elé…
-111-

De amint emelné karját,
És még egy utolsót lépne,
A felbúgó szél lekapta
Fejéről a kalapot,

És lecsapta porba, sárba,
És kikapva belsejéből
A Pester Lloyd első lapját,
Fölvivé az egekig,

S körbe nyargalt a kalappal
Utczahosszat, míg Slemíl úr
Ijedt reflexmozdulattal
Nagyot nyult a semmibe,

S majd, kisérve a járóknak
Széles szájú mosolyától
És vagy négy suszter-gyerektől,
Futott a kalap után.
-112-

Semmi vonzó, semmi bájos
Ebben a vad nyargalásban,
Ó sohsem volt a bakugrás
Megnyerő harmónia!

Sohasem gyúlt szerelemre
Bármely alkalmas leányszív,
Ha négykézláb rugdalódzott
Előtte az ideál!

Ó nagy isten, mért teremtél
Kalapot meg két ballábat
S mért akartad, hogy a földön
Vargainas is legyen,

S mért akartad, hogy a legjobb
Ember is nevetve nézze,
Kárörvendve kikaczagja
Embertársa bajait?
-113-

Ó mily édes kaczagással
Nevetett a szép leány!
A lehúnyó nap tüzében
Csillogtak kis fogai,

Homlokán a selymes fürtök
Olyan édesen rezegtek,
Úgy ragyogtak kék szemében
A mosolynak könnyei!

Mint a fénylő ég boltjára
A jegek fehér felhője,
Úgy vonult fel kék szeméhez
Kis, hideg, fehér keze,

S mint felhők mögűl az égbolt
Ki-kibukkan, ha kiváncsi,
Perczre-perczre feltekintve
Nézte, nézte a futót –
-114-

A Slemíl meg tovanyargalt
Le-lebukva és lihegve,
Folyton űzve rossz kalapját
Sokszeszélyű utjain,

Amig végre vad futással,
Sem kalappal, sem leánynyal,
Emberekkel sem törődve
Tünt a messzeségbe el…

És ki tudja, hogy valóban
A kalapját kergeté-e,
S nem rohant-e, nem futott-e
Voltakép maga elől?
-115-

Nem futott-e, hogy majd többé
Azt az arczot meg ne lássa,
Azt a hangot meg ne hallja
Soha, soha, sohasem!

Már a nap letünt az éjbe,
Csak piros visszfénye lángolt
Fellobogva és lohadva
Mint a bús emlékezet,

Már a szélvész is lelankadt,
Már a fák is csöndesűltek,
Néha-néha csak, ha súgták:
Soha, soha, sohasem!

Soha, soha, sohasem! –
Mondjuk el hát még utószor
Mosolyogva és sohajtva:
Isten önnel, kis slemíl!
-120-

Váljék önből is filiszter,
Járdahágó, tollszárrágó
És kenyérért öklelődző –
Isten önnel, kis slemíl!

A Slemílt a rohanásban
Egy barátja fogta meg,
És megállítván az ifjat,
Végig mérte kérdezőn.

Nagy-nehéz volt szóba fogni,
De mikor megkezdte, akkor
Szakadatlan tört belőle
Fölzokogva a beszéd.

Majd lecsítult és karöltve
Fölmenének a barátok
Abba a szűk kis szobába,
Melyben a Slemíl lakott,
-121-

Ahol a barát leülve,
Szótalan hallgatta végig
A Slemíl szerelmi búját
És szerelmes verseit.

Majd azonban egyik versnél,
Amely a teremtést szidta,
Rátekintve a papírra
Szólt, szavát megnyomva jól:

„Nem, barátom, aki „Isten“-t
Nagy kezdőbetűvel írja,
Annak semmi kérdésére
Nem felel a tudomány!“

Majd meg aztán, hogy Slemíl úr
Olyan verset olvasott fel,
Amelyikben egy kegyelmes
Pillantásért esedez:
-122-

„Nem, fiam, aki a csókot
Kegynek nézi, nem adónak,
Az ugyan hiába várja
Asszonyajkak csókjait!“

Majd szivart vett, megmetélte,
A gyertya tüzébe mártá
És a füstjét szertefújva
A homályba visszadőlt,

S míg a gazda nagy zavarban
Visszarakta a sok irást
Ágy alá, asztal fiába,
A pamlagról igy beszélt:

„Fiatal vagy, nem tapasztalt –
Voltam én is egyszer ilyen,
Irtam verseket robotba,
Hogy csak ugy kongtam belé –
-123-

Abbahagytam, mert beláttam,
Hogy nem új az, amit írok
És a régit sokkal szebben
Már megirták ezeren,

És beláttam, hogy manapság
Jobb a gáz a holdvilágnál
S többet ér egy hausse a börzén,
Mint a legszebb költemény,

És a lantomat megütve,
Még utószor, búcsuzóul
Ujkoromnak a prológját
Eldanoltam imígyen:

Vége a meddő sohajnak,
Vége a szerelmi dalnak,
Aki egyre azt daloltam,
Szerelemrül ajkam hallgat,

Nem kivánlak vissza többé,
Álomcsókok, álomrózsák,
Képzeletnek tengerénél
Többet ér egy csepp valóság!“

A SLEMÍL KESERVEI.

PROLÓG.

ELSŐ ÉNEK.

MÁSODIK ÉNEK.

HARMADIK ÉNEK.

NEGYEDIK ÉNEK.

ÖTÖDIK ÉNEK.

HATODIK ÉNEK.

HETEDIK ÉNEK.

INTERMEZZO.

NYOLCZADIK ÉNEK.

EPILOG.