The Project Gutenberg eBook of Esztike kisasszony professzora by Albert Pálffy

A ki a kilenczvenes évek elején pénzt ment betenni vagy kivenni az «Első hazai takarékpénztár»-ba, a könyvecske aláírásakor láthatott egy hosszú csontos kezet kinyúlni érte. Ez volt a Pálffy Albert keze. Magas, hórihorgas, sovány ember ült a rács mögött, hosszúszárú pipából eregetve a füstöt, mintha az eresz alatt ülne valahol falun. Hosszúkás arczán szelidség honolt és üde pirosság, a ránczok közt meg állán csak egy pár gyér szőrszál jelezte a szakállt. Pálffy Albert volt az egyetlen a magyar írók közt, a ki élete alkonyán egy nagy rakás pénz közt élt – mint napibiztos.

A negyvenes évek közepén egy fiatal ember ült fel a Pest felé induló postakocsira Nagyváradon, a mely városban már akkor ott lapdázik Tisza Kálmán a Dőry fiúkkal, be nem véve még fiúsorba a kicsike Szilágyi Dezsőt.

Egy napon ezek is meg fognak érkezni, de még előbb sok mindennek kell ott történnie, a mihez a postakocsin induló ifjúnak némi köze lesz, a ki pályát VI. törni megy Pestre, ládájában egy csomag kéziratot tartogatva, melynek czímlapjára fel van írva a «Magyar millionér». Regény. Írta Pálffy Albert.

Ő maga ugyan nem millionér, bár meglehetős szellemi tőkével indul. A millionér Jókai Mór, a kivel versenyre kell majd szállnia, már ott van a maga helyén és növekszik. A «Magyar millionér», utána csakhamar a «Fekete könyv» megjelenik, érdekeltséget kelt az írói körökben és a közönségben.

– Új talentum jött – szállong az örömhír a Csigánál, a Fillingerben, a Komlóban és a Pilvax kávéházban. Az írók sietnek őt maguk közé venni. Még nem oly hidegek, minők egy félszázad mulva lesznek. Petőfi barátságot köt vele, Vörösmarty biztatja. Pedig épenséggel nem a szükség embere. Egész sor kiváló regényíró dolgozik. Jósika Abaffyja már megjelent, Eötvös «Falu jegyző»-jét pietással forgatják, mint a Bibliát. Jókai viruló talentuma egyre jobban kibontakozik, Kemény Zsigmondnak regényei valóságos vérévé válnak a közönségnek, kiirogatják a Stammbuch-okba.

Ily környezetben nem érhette el Pálffy azt a sikert, a melyet óhajtott, abba is hagyta a regényirást s a szabadságharcz alatt mint a «Martius tizenötödiké»-nek szerkesztője gyorsan elérte a nagy népszerűséget. Eleven, szines, sőt néhol a humor aranyával behullatott politikai czikkei behatnak a legszélesebb rétegekbe, nevének szárnya támad.

Az önkényuralom alatt ő is ki volt csukva az országból, VII. Budweisba internálva. Ez volt akkor a jelesek kitüntetése. Budweis pro literis artibus. Midőn visszabocsájtották, a kiegyezés egyik legerősebb védelmezője lett megizmosodott tollával az «Esti Lapokban». Bár a lapirás már ekkor nagy lendületet vett, mégis ő volt a legügyesebb hirlapiró, persze nem a mai értelemben. Hiszen kora tavaszkor a barka is virágszámba megy.

Az eszme azonban, melyet szolgált, népszerűtlen volt, nagy népszerűségét tehát lassanként elköltötte a jó ügy védelmében, de a mennyire elhidegedett tőle a közönség, ép annyira elhidegedett ő is a politikától s élete utolsó szakában hetvenedik éve felé visszatér régi szerelméhez, a regényiráshoz, mint mikor a fa tél elején virágzik ki másodszor. Vélned, hogy ebből nem lesz már izes gyümölcs. Pálffy csodálatos módon ráczáfolt erre a tapasztalatra és szinte hihetetlen termékenységgel irta meg regényeinek egy egész sorozatát, részint a történelemből, részint a forradalom előtti társadalomból, nyujtva csupa kedves, vonzó olvasmányokat, melyeket az anyák bátran adhattak serdülő leányaik kezébe. Ezek közül választottuk ki «Esztike kisasszony professzorá»-t, mely a jelenkorból vett meséjével az iró összes kellemes tulajdonságait feltünteti.

Gyulai Pálnak kedvencz irója volt, Beöthy Zsolt pedig következőképen jellemzi: «leleményes, de nem képzelgő meséit jó helyzetekkel s érdekesen szövi; az élet apró jelenségeinek megfigyelésére VIII. kitünő szeme van, mely azonban már a lélek mélyébe nem igen hat, olykor igen tartózkodó módon a humora is felcsillámlik. Némi távolságból beszél közönségével a világ egy okos, nyugodt szemlélőjének fensőségével.»

Csöndes igénytelen öreg úr volt, ki alig mutatkozott másutt, mint az irodalmi társaságok ülésein és lakomáin. De ott is alig lehetett szavát venni, ritkán melegedett meg, hallgatagságát csak az ajkai körül elömlő kissé gunyoros mosoly enyhítette.

Egyszerü typusa volt a magyar régi nemes embernek, a ki nem tudott se bohéme lenni, se stréber. Minden hühó és hivalkodás nélkül futotta meg hasznos pályáját. A milyen zaj nélkül hozta be pályája szinhelyére Nagyváradról 1844-ben egy postakocsi épen olyan csendesen, minden nagyobb feltünés nélkül vitte ki a szinhelyről 1897-ben egy halottas kocsi.

Pestmegyében sok nagy község van. Nem mondom melyik? mert a mai kutató és történetbuvár világban még felforgathatná valaki a helybeli levéltárt s ki tudja, minő bonyodalmas pört indíthatna azok ellen, kik jelenben rég feledve a multakat, dúsgazdagon aratják gyümölcsét annak, a mit az elődök nagy fáradsággal s tán nem mindig tiszta maggal vetettek.

A török világ végén Dorozsmay Tóbiás uram, mint biró, kormányozta a várost, míg egyszer elkésvén az adófizetéssel, a temesvári basa karóba huzatta s kínos halállal múlt ki a világból a hazáért.

A Rákóczi mozgalmak alatt Dorozsmay Bálint a fölkelt ráczok ellen vezeté a község fegyvereseit, küzdött vitézül s ott hagyta fehérlő csontjait a mezőn, hol ma Szabadka külső tanyái virágoznak.

1760-ban Dorozsmay Lukács urat a község szenátorrá választotta. Ezen díszes hivatalában mindjárt az első évben haszonbérbe vett a várostól egy 3600 holdas pusztát s miután a haszonbért a hivatallal járó kiváltság folytán soha sem fizette, 40 év multán történt halálával soha senki sem kételkedett, hogy ama birtok a Dorozsmay-család ősi tulajdona s abban az utódokat háborgatni nem szabad.

Következett Dorozsmay László. Ez mindig künn lakott a tanyán és soha senki hírét sem hallotta, míg 1809-ben történt halálakor tiszteletes uram két teljes óráig tartó -4- bucsuztatóban annyi épületes dolgot beszélt a megholtnak jámbor, istenfélő és vallásos életéről, bő tudományáról, pazar adakozásairól s a város és a haza iránt tanusított hűségéről, hogy a hallgatók csak ekkor, igen későn, tudták meg, mily jeles és nevezetes férfiut temettek el benne!

Annál többet beszéltek örököséről, Dorozsmay Sándorról, a ki Pestre tette át lakását s úgy költött, mintha annyi jövedelme volna, mennyit birtoka megért. Nem tarthatott sokáig e víg élet s ő volt egyike a legelsőknek, kik az ujonnan behozott csődtörvény kérlelhetlen kelepczéjébe estek s mindenét elvesztvén, épen a legalkalmasabb időben meghalt.

Azonban volt fia, Kálmán (mert mindinkább divatosabb keresztnevek jöttek a családba). De már ezen Dorozsmay-ivadék csak 300 hold földet s derék földszinti házat menthetett meg az özönvízből s csakis anyai jus czímén.

Ez épen elég volt arra, hogy Kálmán úr valamibe kezdhessen. Ő pedig a jó üzletek közül a legjövedelmezőbbet választotta. Elvett feleségül egy özvegy asszonyt, a kinek első férje remekül értette a házi takarékos életet s mellé még a pogány uzsorát, s halálakor mindenét hű nejére hagyta.

Kálmán úr, mondták, boldogul élt feleségével, a ki igazán hű és jó asszony volt, de miután az Úristen is főleg a jókat szereti, hát idő előtt magához szólította.

A bús özvegy 55 éves volt és sok hiábavaló erőködés után abban talált vigasztalást, hogy újra házasodott, megnyervén szívét egy hajadonnak, a ki nála épen 35 évvel fiatalabb volt.

Időközben behozták a mostani pogány adókat, Kálmán úr azon előlátással bírt, hogy vevőt keresett első nejétől öröklött birtokára, s találván, földjét eladta.

Épen Pesten volt, hogy a birtok árát fölvegye, a midőn levelet kap hazulról azon örvendetes hírrel, hogy neje egy kis gyönge lánykával ajándékozta meg.

Ő ugyan fiút várt, de hiszen az oly házaspár, a ki -5- ily sikerrel kezdi pályáját, bizton számíthat, hogy folytatása következik.

Felsöpörte tehát az eladott jószág árát, mintegy 80,000 forintot és sietett haza megtartani a keresztelési lakomát.

Ámde kétségbeejtő szomorúságra érkezék. A fiatal anya a legaggasztóbb kórjelek mellett már eszméletét is elveszté. Többé meg sem ismeré hazaérkezett férjét s virradat előtt meghalt.

Tudjuk, hogy a szerencsétlenség soha sem jár egyedül. A temetést követő éjjel álarczos, vagy legalább feketére mázolt képű rablók törtek be a házba s miután a cselédeket megkötötték, megkínozták, az öreg urat agyonverték, mindent a mi a háznál pénz vagy pénzérték volt, elhordtak. A vármegye mai napig kurrentáltatja a gonosztevőket.

Tehát a Dorozsmay-család idősb ága egy kis lánykára olvadt le; ez pedig szegényecske volt, mert az eladott birtok árából zsiványok töltözgettek s nem maradt más, mint a ház és a 300 hold föld, melyről fönnebb beszéltünk.

Mondtuk, a család idősb ága, mert ismertek a városban egy Dorozsmay Tihamér nevű diákocskát is, a ki vérszerinti rokonságot tartott a gazdag családdal s ezen jogon eljárt a házhoz és sokat játszott a kis árva lánynyal, Verona hugával.

Ez pedig szépen nevekedett. A városi tanács szerzett mellé egy jó erkölcsű komámasszonyt; a háznak szebb részét bérbe adták, a 300 hold szántóföld megtermé a kenyeret, a tehenecske adott tejet, vajat s még téli vagy nyári ruhára, sőt iskolapénzre is maradt valami.

Mikor aztán Verona kisasszony huszadik évét elérte, a diákocskából pedig szemes és agyafurt ügyvéd lett, kettecskén azon eredeti gondolatra jöttek, hogy ők bizony összeházasodnak.

1861-et írtak azon esztendőben. Akadály nem levén, illő szertartással ment végbe az esküvő, s arra tisztességes időben a keresztelő is bekövetkezett. -6-

Ekkor azonban rendkívüli eset, csodálatos véletlen adta elé magát, mely a különben is boldog házaspár számára új és dicsőséges láthatárt nyitott fel.

Ápril havának közepe volt; épen vége szakadt a húsvéti ünnepeknek, a midőn egy délután Tihamér ügyvéd olvasni valót keresgélt a megholt öreg úrnak porlepte könyvszekrényében; a már fellábadozott menyecske pedig édes anyai örömök közt fürösztgeté a kis Esztikét.

Az öreg úrnak (a kit a rablók vertek agyon) szokása volt minden régi könyvet, elhasznált kalendáriumot, a házalóktól árult röpiratokat rakásra gyűjteni. Az ügyvéd is gyarapította az irodalom eféle kincseit és csomagostól őrizte az 1848 és 1849.-iki politikai elmefuttatásokat. Ezekhez járultak az 1861.-iki kis revoluczió sajtóterményei, mint halvány folytatása a régi nagy időknek.

Ezen régibb nyomtatvány-csomók között keresgélt olvasni valót (miután replikáit bevégezte), s egyiket a másik után félre vetve, egyszerre egy – alig nehány lapból álló nyomtatvány kerül kezébe. A könyvecske mai napon már alig ismert goromba, félig itatós papirra volt nyomtatva. Még borítékba sem volt fűzve, csak a sarkán megerősítve vörös papir-szalaggal.

Oda veté szemét igen közönyösen, de a mint a czímlapot megpillantá, majd jéggé vált szíve a szörnyű meglepetés miatt.

«Betéti könyvecske a Pestmegye pártfogása alatt alakult első hazai takarékpénztártól.»

Legelőször nyomtatva «a betevő neve», azonban semmi név sem következett, hanem mint gyakran előfordul, név helyett valamely betű vagy általános kifejezés. Ezen könyvön ez állott:

Mintha lőporral vetették volna fel, úgy ugrott elé székéről s oda tartá felesége szeme elé a csodálatos módon feltalált kincset. Verona asszony egy darabig bámulva néz, nem érti, mit kell látnia? míg végre megszúrja szemét az óriási összegnek rőfhosszú alakja s arra félájultan rogyik férjének kitárt karjaiba.

Szerencsére csak perczekig tartott e lázas állapot, különben a kis Esztike, kiről a meglepetés első perczében megfeledkeztek, aligha be nem ful a fürdővízbe, s vele együtt ezen történetnek egész hosszasága.

– Igazságos egek! – kiálta a nő, – ez azon pénz, melyet édes atyám az eladott birtokért kapott: betette a takarékpénztárba, s mi mindnyájan azt hittük, hogy a tolvajok elrabolták!

– Úgy kell lenni, – felelé a férj. – Első örömében, hogy leánya született, «leányom hozománya» czímen iratta be. Szerencsésen haza is hozta a könyvecskét, de a zsiványok, kik pénzt kutattak, félrevetették az értéktelennek látszó nyomtatványt, vagy nagyon jól tudták, hogy azt pénzzé tenni annyi, mint magukat gyanúba keverni, s nyakukat a hóhér bárdja alá nyujtani. Később kipusztulván az egész család, a cselédek oda dobták a könyvek közé s húsz esztendeje mult, hogy senki észre nem vette!

– Nehány ezer forintot? Jer csak ide, mindjárt kiszámítom neked s bámulni fogsz, mily roppant tőkét tartok kezemben. Ennél könnyebb, egyszerűbb s mégis biztosabb számvetés nincs a világon. Lásd a könyv tábláján a kamatszámítást, évről-évre. Most pedig figyelj: 100 forint húsz év mulva kamattal és kamatkamatjával felszaporodik 265 forint 71 krajczárra. De beszéljünk csak forintokról. Tehát ezen arányban 1000 forint értéke -8- húsz esztendő mulva 2650 forintra rúg. Minthogy pedig itt 80,000 forintról van szó, sokszorozzuk, vagy mint most tanítják az iskolában, szorozzuk a 2650 forintot 80-nal s kijő belőle nem több, nem kevesebb, mint 215,000 forint!

– Kedvesem ez oly bizonyos, mint kétszer kettő négy. Nem én, hanem maga a nekünk adós intézet mondja, hirdeti és előre kiszámítja.

– Holnap hajnalban vasutra ülünk, nyolcz óra előtt Pestre érkezünk. Kilenczkor belépünk az intézetnek kivételi pénztárába s ott, ha sokan is lesznek, egy óra alatt ránk kerül a sor, kifizetik szó nélkül az egész összeget s még azt sem várják, hogy a húsz évi pontos és lelkiismeretes kezelésért köszönetet mondjunk.

– Jaj, kedvesem, ez már más, nehezebb kérdés. Egyelőre azt mondom; tulajdonkép csak tanácslom: vegyük fel a 215,000 forintot; tartsunk meg belőle 15,000 forintot, a 200,000 forintot pedig tegyük vissza a te nevedre, mert e vagyon a tied.

– Mondtam: a tied. Majd kezdünk valamit, és én igérem neked, hogy oly vállalatok után nézek, mikben veszteség nem érhet, nyereségre pedig biztos kilátásunk lehet.

– Ezt egészen rád bizom. Pénz dolgában eddig is te határoztál; úgy lesz ezután is, mert föltétlenül bizom eszedben és ügyességedben. Holnap utazunk?

– Hol másutt lehetne ily pompás tőkét kezelni és gyarapítani? Készülj még ma útra. Esztikét jól ellásd mindennel, mert az idő változó ápril havában. Ha pedig -9- megtelepedtünk, akkor látod meg, mi lakik a te falusi prókátorodnak agyvelejében!

– Oh Tihamér, én egészen rád bizom életemet és vagyonomat. De fogsz-e engem ezután is szeretni, ha egyszerre ily gazdagok lettünk?

– Asszonyi dőre beszéd, Veronám. Meglátod, hogy vén korunkban, a midőn gyermekeink is felnőttek és szárnyra bocsátjuk őket, azt fogod mondani: az én Tihamérom a legjobb férj a világon, én pedig a legboldogabb asszony vagyok.

És valóban igen csekély s a pesti férjeknél szokásban levő kivételecskék be nem számításával, igéretét szentül megtartotta.

Eleinte szerény lakást fogadtak a külvárosban, csinos kis kerttel, hol Esztike kedve szerint játszhatott. Innen indította meg Tihamér vállalatait, nem tűzzel, nyugtalansággal vagy elhamarkodva; hanem várt, míg kedvező alkalmak mutatkoztak. Sas szemmel nézett a jövőbe s néha oly vásárlásokat tett, mikre a szomszédok vállukat vonogatták. De midőn beütött az 1869.-iki arany korszak, már akkor lázas ingerültséggel vagyonát tízszeresen meghaladó szédelgési üzletekbe bocsátkozott.

Hanem a természet finom szaglású orral, ösztönnel, sejtelemmel és elővigyázattal áldotta meg. Azért, a hol kész nyereséget látott, nem vágyott többre, a bizonytalanra, hanem igyekezett jókor kimenekedni bonyodalmaiból.

Így történt, hogy az 1873.-iki iszonyú romlás esztendejében az ő kövér báránykája már szép száraz gyepen legelhetett. Tudjuk, hogy azok, a kik nem hittek az ezer egy éjbe való idők tartósságában, hanem jó korán visszavonultak, dúsgazdag emberré váltak, a kiknél pedig a képtelenül magas áron vett papirok, mint utolsó kézen maradtak, kivétel nélkül koldusbotra jutottak.

Ebből következett, hogy ezen általános romlás perczében azok, kik nagy pénzösszeggel rendelkezhettek, -10- kényük szerint válogathattak a szebb jövőt igérő vállalatokban, s a legbiztosabb értéket nevetséges olcsó áron összevásárolhatták. Tehát egy csapással két bő szüret egymásután!

Mindez oly szerencsével, vagy engedjük meg, kitünő számítással ment végbe, hogy 1874 közepén, a mint Tihamér fölkelt könyve mellől, büszke önérzettel mondhatta: «Uram! öt talentumot adtál nekem, ime, még egyszer annyit nyertem hozzá». Csakhogy ez pusztán ártatlan evangeliumi idézet; mert a valóságban az eredeti tőkének tízszeres, néha húszszoros megforgatása után oly érték feküdt a Dorozsmay házban, hogy bátran lehetett volna négy teljes millióról beszélnie.

Most már itt volt az idő, megpihenni a szerzett financziális koszorúkon. A kis Esztike már 13 éves volt s dúsgazdag. Tihamér egy este igen jó kedvben levén, tréfából azt mondta nejének: «No, ha úgy rendelte volna a sors, hogy hamarjában elhaljak, legalább azon öntudattal szállok sírba, hogy nem haltok meg éhen».

Csakhogy soha sem okos beszéd az, a halállal tréfálni; mert a négyszer milliomos férfi mindjárt másnap erős lázzal és bódító fejfájással ébredt fel.

Aggódó neje azonnal három doktort hivatott tanácskozmányra. Mind a három házbirtokos s tán egyetemi tanár, kik megtapintván a beteg üterét, megkopogtatván mellét, hévmérőt tettek hóna alá.

A harmadik, többi kollegáinak nevében is, gondolá: ha ez meggyógyúl, szép honorarium üti markunkat, ha meghal, nem tehetünk róla: de akkor is csepeg, ha nem csorog is, valami.

Írtak cseppeket és porokat, mire a beteg jobban lett. Ebédre fel akart kelni, de visszahanyatlott ágyába, honnan többé föl sem kelt. Nyolcz nap mulva terítőn, tíz nap mulva Harasztoson, legújabban szerzett birtokán hallgatott egy óriási gránitkő alatt.

Ekkor már a család a Nádor-utcza felső végén épült -11- saját házban lakott. Az özvegy viselte híven a gyászt, gyermeke nevelésére sok gondot fordított, semmi költséget nem kimélt. De legtöbbet használt a természet ajándéka, mert Esztike kisasszony minden jót és szépet, a mit hallott, megtanult s a mit látott, emlékezetébe véste.

S miután a Dorozsmay-család soha sem volt czégszerű üzlet s míg az apa élt, elébb ügyvéd, később mint ház- és földbirtokos, végre mint gazdag tőkepénzes szerepelt, az özvegy lassanként azt vette észre, hogy leányával együtt a fővárosnak igen előkelő osztályához tartozik.

Még a pesti mágnás fiúk körében is megpendítették az eszmét, hogy valóságos gyávaság volna ezt a négy millióval felszerelt örökösnőt valami lateiner gavallér zsákmányára bocsátani.

Alkalmasint ezen korszakból származik, hogy a Dorozsmay-család érdekes genealogiája a magasabb körökben is ismeretes lőn. Mert nagyon sok hetyke báró van ma, kinek ősapja még pohánkát evett Liptóban, a midőn egy Dorozsmayt 225 évvel ezelőtt már karóba húzatott a török!

Voltak, kik idősb emberektől hallották, mily elegáns ember volt Dorozsmay Sándor, milyen pompás ebédeket adott, mennyit vesztett hidegvérrel a kártyán s ha végre tönkre jutott, az nem vétek, csak szerencsétlenség, a mi már grófon is megesett, nem egyszer.

Ki csodálhatja tehát, hogy nem volt a városban jótékony bazár, tombola, jelmezes caroussel, a hol Dorozsmayné ő nagysága hiányzott volna.

Esztike még csak 14 éves volt, de az így ünnepelt özvegy néha remélé, néha félt tőle, hogy leánykájából ma-holnap grófné lesz! -12-

Harasztoson vagyunk, Dorozsmayné birtokán, mely Pestmegye északkeleti részén fekszik.

Épen reggelire terítettek s az özvegy szokása szerint körülnézett, hogy minden rendén legyen. Itt nem tartottak fényes házat, bár a kastély elég nagy és ízléssel emelt épület. Vendégek mindig voltak, mindenki úgy mulatott, mint neki tetszett.

Egyszerre az udvar felől könnyű léptek közelednek és Esztike kisasszony kezén fogva vezet egy idegen fiatal embert, a kit a háznál eddig senki sem látott. A gouvernante, névszerint madame Escabrotte, kétségbeesett arczot mutatott, a mi jelenté, hogy az önfejű kis leány megint nem hallgatott intésére s alkalmasint oly valamit cselekedett, a miért ő a felelősséget magára nem vállalja.

– Drága mamám, kegyes engedelmeddel vendéget hoztam. Még pedig olyat, a ki két fontos oknál fogva joggal bir vendégszeretetünket igénybe venni.

– Örülök, – felelt az özvegy elég udvariasan, de mégis mintha azt értette volna alatta: mért nem mondod mindjárt a nevét is?

– Ezen úr, mamám, a most épülő hatvan-szolnoki vasut főmérnöke vidékünkön. Ő tőle függ, kapunk-e állomást Harasztoson? Ha pedig megharagítjuk, egyenesen a mama virágos kertjének hozza a vonalat s akkor a mozdony füttyétől nem lesz sem éjünk, sem nappalunk. -13-

Az özvegy nevette leánya beszédét. Még csak csacska kis gyermek volt, kinek sok szabad, s a kinek még minden jól illik.

– Kérem Esztike, – szólt az idegen a nélkül, hogy a kisasszony czímet használná, – mutasson be komolyabban.

– Mamám, a vidéken azt mondják, mindenfelé imádják ezen urat, tenyerükön hordják, tejbe-vajba fürösztik. A mi a másik okot illeti. Nagyapámnak volt egy unokaöcscse. Van szerencsém drága jó mamámnak Dorozsmay Róbert urat, itt a mezőn feltalált igazi rokonunkat bemutatni.

– Ah? ez már más. Dorozsmay Róbert? de ha nem csalódom, ily nevű fiúról nem ma hallok valamit először. Isten hozott öcsém, jer öleld meg nénédet, s tekintsd e házat mindenkor biztos otthonodnak.

– Köszönöm, mamám, – felelt Esztike, a kitől ma bajos volt szóhoz jutni s gyönyörködve nézé, mint fog kezet édes anyja az új rokonnal, s mint csókolja meg homlokát atyafiságos bizalommal.

Alig kezdődött meg az ismeretség, vagy inkább a vérszerinti rokonság elfogadása, im más oldalról is előlép egy férfi, kinek külsőjéből a született nagy úr húsz mérföldnyi távolból is kilátszik.

Ő méltósága közel járt a harmincz éves korhoz, rövid nyakú, kövérségre hajlandó s nem kellemetlen arczú. Szemüveget viselt, szakálát középen, angolosan kiborotválta, szélről pedig két lefüggő szárnyra bocsátotta, egész valóján a büszkeség félreismerhetlen jelei rajzolódtak ki. A büszkeség még megjárta volna, de e szenvedély nála régóta sértő gőggé, mindenkit megvető dölyfösséggé fajult.

– Asszonyom, – szólt szertartásos meghajlással, – azt hiszem vendégek közelednek. Szobám ablakából láttam, hogy dél felől uri fogat közeledik. Ez nem lehet más, mint Bogfalváról a herczegnő, a ki az új szomszédság jogán látogatni jő nagyságodat. -14-

– Herczegnő! – felelé az özvegy. – Lakik itt a mi vidékünkön herczegnő?

– Oh, én ismerem a herczegnő életének regényét. Évekkel ezelőtt Hohenmark herczeg, mint huszárkapitány, nőül vette Bogfalvy Dénes táblabiró leányát, Matild kisasszonyt. Vagy ha nem is a kisasszonyt, bizonyára azon 1500 hold földet, mely az örökösnőre nézett. Azóta a kapitányból tábornok, altábornagy lett, végre mint táborszernagy nyugalomba lépett. Ekkor pedig, a rendes szokás ellenére, nemsokára meghalt Bécsben, vagy Gráczban, az özvegy pedig visszakerült az apai kuriába s valószinűleg jő kedves ismeretséget szerezni.

És csakugyan így történt. Nehány percz mulva a kastély főbejárata elé egy igen csinos, de tán nem eléggé herczegies fogat érkezik, melyről egy idősb s egy fiatal nő lépett le s bemutatta magát mint szomszéd birtokosnét s leányát, Louise-t.

Dorozsmayné már régen túl volt azon, hogy bármely hangzatos czímtől megijedjen, kifogástalan szivességgel fogadá a látogatókat s mindnyájan a balra nyiló szalonba léptek.

Itt helyet foglalván, bemutatá a ház asszonya saját leányát, még két más vendégét, nem feledkezvén meg Dorozsmay Róbert mérnökről sem, mint a ház közel rokonáról.

Arthur grófról nem szólott, mert könnyű volt észrevenni, hogy régen ismerősök.

A herczegnők lekötelező kegyességgel mosolyogtak s annyira értették a rangjokhoz illő szíves leereszkedés mesterségét, hogy még a mérnök jelenlétét is tudomásul vették.

Ellenben Arthur gróf tulajdonkép csak most pillantá meg, hogy «pogányok jöttenek a te öröködbe», s midőn meghallotta az idegennek fenyegetőleg hangzó nevét, összes művészetébe került, hogy megvető mosolyát elpalástolja.

A látogatás csak a bevett szokás szerinti perczekig -15- tartott. Hogy mi fog ebből kifejlődni? attól függött, minő kedvvel és előzékenységgel siet a ház asszonya a látogatást viszonozni?

Mert a herczegnő leánya, Louise, régen szemébe tűnt már a harmincz éves házasulónak. Igazi pompás leány volt; feje, válla, melle, dereka, karjai szakadatlan rendszere volt a gömbölyűségeknek; egész valója érzékszédítő s gyönyörre ingerlő női báj, kellem és teltség. Lehetett már közel huszonegy éves, de igazi, valódi, kétségtelen herczegnő, kinek messze terjedő rokonságai voltak Ausztriában, Németországban, s mint ilyen családoknál gyakran előfordul, okmányilag bebizonyítható vérbeli összeköttetés még uralkodó-házakkal is.

Igaz, hogy a herczegi dicsőséget a vékony nyugdíjon kívül csak a bogfalvi 1500 hold támogatta. De hiszen a világon semmi sem tökéletes. A bogfalvi család jó nemesi család volt ugyan, de tagjai közül senki még alispánságig sem vitte a megyében. De hiába, ezt a keserűséget el kellett nyelni a herczegi czím édességei között.

Ezekből könnyű megérteni, ki volt és mit keresett Arthur gróf a Dorozsmay háznál?

Telve adóssággal, fölséges nyerőszám leendett bezsebelni a Dorozsmay örökösnő négy millióját; de el kellett nyelni hozzá a közép nemesi származást. És még ha minden rögtönében megtörténhetnék! Ámde Esztike három teljes év előtt még férjhez mehető leány sem lesz; míg Louise herczegnő bájai készen várják az élvsóvárt, hoz a házhoz herczegi koronát, de csak a bogfalvi csekély jelentékkel biró komposszesszorátust.

Egy hét sem telt bele s a legzajosabb élet indult meg Harasztoson. Az özvegy visszaadta a látogatást Bogfalván; arra közvetlenül következett a meghivás s ebből az ünnepélyeknek egész sora.

Mindenki boldog, elégedett volt, sehol legcsekélyebb felhő sem mutatkozott. Arthur gróf fülig fürdött a herczegi ismeretség kábító illattengerében s Louise herczegnő -16- az iránta mutatott hódolatot úgy fogadta, mint természetes és magától érthető kötelességet.

Dorozsmay Róbert, alig virradt, már dolgai után látott. Nénje gyorslábú paripát rendelt szolgálatára, reggelijét külön kocsival küldte ki, csak azt követelte, hogy este hat órakor, az ebéd szokott idején mindenki jelen legyen. Látszott ebből, hogy az özvegy úgy tekinti őt, mint a házhoz tartozót, s vigyázott nehogy közte s a társaság más tagjai között a cselédek különbséget tegyenek.

Arthur grófot e körülmény nyugtalanítani kezdé. Mert megszokta már azon gondolatot, hogy Louise herczegnőnek udvarol, a négy millióval biró Esztikét pedig három év mulva nőül veszi. Most pedig egy alkalmatlanul tolakodó unokaöcs ront közbe, épen mint a regényekben. Ez is felhő volt ő méltósága láthatárán, mely esetleg viharral is fenyegetőzhetett.

E nyugtalanság fokonként gyűlöletté változott, azonban a háziasszony akarata és tekintélye ellen fellázadni a képtelenségek sorába tartozott.

Tehát el kellett nyomni a haragot s jó képet mutatni a gonosz játékhoz. Csak néha ragadta el a heve s akkor nem igen kiméletes megjegyzéseket tett a mérnök foglalkozására. Máskor csodálkozását fejezte ki, miként mulattathat valakit az itteni társaság, mely izlés, szokás és nézetek tárgyában «másoké»-tól különbözik. Sokan félni kezdtek, hogy ezen gyakori czélzások veszélyes összeütközésekké fajulnak s akkor a ház csende, a vendégek jó kedve rögtön elszáll.

Szerencsére a mérnök bölcs és gyakorlati ficzkó volt. Maga legjobban nevetett Arthur gróf élczein s a sűrűn rárakott kétértelműségeket egyáltalában nem akarta magára venni.

Tulajdonkép pedig a büszke Arthur gróf nem volt itt a maga helyén s ezt nem is tagadhatta. De vagyonilag megromolva, csak pénzes házasságban találhatott menedéket.

És már jó három éve, hogy keresi a hozzá méltó -17- menyasszonyt az ország minden zúgában. Még egyszer sem jutott elhatározáshoz, mert gőgös lelke föl nem találhatá azon női tökéletességet, mely megérdemlené, hogy Bendeffy grófnévá emeltessék föl. A kisérletek e tekintetben nem hiányzottak, de a követelés mindig túlcsigázott volt. Fényes ősi név, nagy befolyással biró család, ragyogó szépség és ifjúság mellé még tetemes és biztosított vagyon.

Szerencsétlenségére, a hol eddig a mellőzhetlen kellékeket feltalálni vélte, a kiszemelt leányok semmi különös vágyat vagy épen lelkesültséget nem tanusítottak a kinálkozó szerencse iránt.

Szegény leányt pedig Arthur gróf semmi áron sem akart elvenni. Először mert csak sok pénz mentheti meg az örvényből. Másodszor büszkeségből és saját értékének módfölötti túlbecsüléséből.

– Mit mondana a világ, ha én, Bendeffy Arthur gróf, koldusnőt vezetnék oltárhoz! Magamra mondanám ki a lesújtó itéletet, hogy személyem értéktelen, hogy fényes állásomra méltatlan vagyok. Azt hinnék, házról-házra kopogtattam s mégsem találtam meg a nőt, a milyen engem megillet, a milyen engem kielégíthet!

– Esztikém, kellemes ujságot mondhatok neked. Régi barátnémtól, Berenczeynétől kaptam levelet; örömmel fogadták meghivásomat és ma estére ide érkeznek. Már megmondtam a szakácsnénak, hogy egy órával később ebédelünk, hogy legyen idejük a nőknek az átöltözésre.

– Igen, nagy, 16 esztendős; teljes két évvel idősb nálad. Te és madame Escabrotte elibök mentek a vasuti állomásig.

– Drága néni, – szólt közbe Róbert, mert épen -18- vasárnap lévén, szünetelt a munka, – ha nem volna ellenére, szerencsémnek tartanám, ha hugomat elkisérhetném.

– Természetes, hogy a kocsis mellé ülök, de megigérem, hogy nem nyúlok a gyeplőhöz, mert látom, hogy Esztike előre elsápad.

Nevette a társaság ezen őszinte vallomást, csak Arthur gróf vonogatá vállát, mintha mondaná: ez az ember urak közé tolakodik, s még lovat sem tud hajtani!

A reggeli után a mérnök egyenesen a kertbe, annak is legelhagyatottabb sűrűibe bujdoklott. E név, Berenczeyné és leánya, Róza, nagyon érdekes emléket költött fel szívében. Járta le és fel a kanyargó utakat, kezét hátra vetette, görcsösen összekulcsolta, fejét lehorgasztotta, s oly ábrándozólag nézett majd a földre, majd a fák galyaira, mint csak huszonöt éves fiataltól kitelik, a ki vagy nem talál legszebb gondolatára rímet, vagy keresi, melyik ágra akaszsza fel magát. Tagadni sem merjük, hogy ez nem vasuti mérnökhöz illő viselet.

– Berenczeyné? – töprenkedék Arthur gróf, – ha nem csalódom aféle régi helytartósági tanácsos özvegye. No hiszen szép népet gyűjtenek ide az én herczegnőim mulattatására!

– Kedves kis expediczióm lesz ez, mintha bizony a sok utazó közül tartoznánk megismerni, melyik az a Berenczeyné? az a kéksárga volant-os, vagy az az olcsó «végeladás»-ból felszalagozott divatbáb?

Megérkezve az állomásra, nézik, vizsgálgatják az érkezőket, a midőn nagy csodálkozásukra látják, hogy Dorozsmay Róbert már hajlong és ajánlgatja szolgálatát két uri nő előtt, kik közül az egyik idősebb, a másik pedig az iskolából megszökött leánykának látszik; e mellett vidám, mindenre nevet s megengedi, -19- hogy a mérnök átvegye könnyű nyári shawlját és összerakosgassa a kalap-skatulyákat.

Most már madame és Esztike kisasszony is előléptek s lőn öröm, szíves fogadtatás és ezer csók a rég nem látott ismerősök között.

Itt azonban Dorozsmayné a kapu előtt várta őket. Arthur gróf, csak azért, hogy megmutassa ki ő? spanyol grandhoz illő méltósággal sietett a leszálló hölgyek segítségére, s futó pillantásra méltatá a fővárosból hozott leánykát. Úgy látszott, hogy a szemle kedvezőleg ütött ki, mert Róza kisasszony csupa tűz, lélek, kedély, vidámság és fiatalság. Fájdalom, mind oly tulajdonság, mely szép lehet a maga nemében, de a pénzes házasságra törekvő gróf baján nem segíthet.

Az érkezett hölgyek 15 percznyi időt kértek az átöltözésre, melynek leteltével lejöttek az emeletről s rögtön arra meg is szólalt az ebédre hivó csengetyű, a szokott háromszoros megszakítással.

A dolog természete hozza magával, hogy ily ebédek alatt a társalgás csak oly tárgyakról folyhat, melyet hivott és hivatlan egyiránt hallhat.

Régen bevett szokás szerint, mindjárt a leves felkanalozása után, az udvarias vendégek végig nézik a falakon függő ősök arczképeit s kérdezősködnek mindenről: elkezdve a buzogányos ősapától s a bajusztalan s hajporos államférfiaktól a legújabb korbeli díszmagyarruhás exczellencziáig. Ki mit mívelt életében? minő fényes családból hozott feleséget? minő magas érdemjelt kapott hazafias érdemeinek jutalmául?

Fájdalom! (Arthur grófnak szörnyű bújára) a harasztosi kastély pompái között ily megbecsülhetetlen kincs egy példányban sem volt feltalálható. A falakon jelenkori művészek által festett tájképek lógtak, miket Tihamér a pesti és bécsi műkiállításokból vásárolt össze. A birtok korábbi urának ősei kótyavetyére kerültek és zsidó uraság mutogatja azokat vendégeinek, szerényen -20- megvallva, hogy ezek nem saját ősei, hanem birtokának elődjei.

Egy tudós vendég azonban, a ki távolról ismerte a Berenczey-családot, megjegyzé, hogy Mária Terézia koronázását követő törvényczikkek végén egy Berenczey Barnabás, mint tárnokmester szerepel.

Dorozsmay Róbert nem sokat gondolt a koronázási diplomákkal, sem a mult század krónikásaival, hanem odafordulva szép szomszédnéjához, csendes hangon mondá:

– Szépséges Róza kisasszony! Nem tudom, emlékezik-e még, hogy ezelőtt négy esztendővel, midőn kegyed tizenkét éves volt, én pedig a műegyetem hallgatója voltam, Pesten a Lipót-utczában az apáczák bált adtak. Azon este mi sokat tánczoltunk együtt s midőn a cottillonban megpihentünk, így szóltam: nincs szebb leány a teremben, a városban, az országban és Európában, mint Róza kisasszony. Mihelyt végeztem iskoláimat és jó hivatalt kaptam, eljövök s megkérem a kezét a mamájától.

A kis leány azt gondolta, lefordul a székről ezen váratlanul érkezett interpelláczióra és szótlanul nézett majd tányérára, majd a beszélőre, a ki a legkomolyabban határozott feleletre várakozott. Róbert ezen hallgatást felbátorító «igen»-kép magyarázván, folytatá:

– Ime, az idő, melyről beszéltem, szerencsésen megérkezett. Igaz, hogy nem sokszor találkoztunk azóta; de ha láttam azt, a kit szívem szeret, a korzón, a színházban, a városligetben, mindig kalapot emeltem s azt gondoltam: itt van ő, a kinek csak egy szavába kerül, hogy már e földön idvezüljek. Megengedi, hogy beszéljek a mamával és megkérjem kezét?

Róza kisasszony azt hitte minden perczben, hogy föl kell sikoltania. Még nem régen bábukat öltöztetett, most is gyakran inti anyja, mérsékelje gyermekes pajzánkodásait, s most egyszerre egy bajuszos férfi, borzasztó és félelmes, mély hangon azt mondja neki: szeretem önt, legyen az én kedves kis feleségem. -21-

Szerencsére vége volt az ebédnek s az urak a hölgyeket a kertre nyiló verandára vezették.

Hanem Esztike, a ki szemközt ült, észrevette, hogy titkos beszéd folyt rokona és barátnéja között.

– Mit sugdosott neked Róbert bátyám? – kérdé a legelső alkalommal, midőn a kertben magukra maradtak.

(Ingadozás a sok pénzt igérő jövő s a jelenben kinálkozó rang között. Három remek lövés, mely azonban nem nyeri meg a hölgyek tetszését.)

Másnap a reggeli után Arthur gróf karjára vette a két herczegnőt s a kert lugosaiban fel s alá vezette őket.

Nem ma társalgott ugyan először herczegnőkkel, de a kikkel e fajból eddig találkozott, magasan álltak fölötte és áthidalhatlan ür választá el tőlük. Ha pedig közeledhetett, nem volt kedve vállalkozni, mert a czím és talán a vagyon mellett is nem volt szép a nő. Hiszen a legmagasabb rangú családokban is akad leány, a kinek sorsa, hogy szülői vagy gyámjai olcsón adhassanak túl rajta.

Ezek itt nem gazdagok, de a leány kellemes, sőt elbájoló. Rangjok kétségbevonhatlan s az elhunyt férjnek táborszernagyi czíme magában elég, hogy e nők még az udvari körökben is tündököljenek.

Arthur gróf mindig csak a ragyogó világról beszélt s ha szerénytelen kiváncsiság nélkül tehette, a családnak még külföldön is elterjedt rokonságairól kérdezősködött. Még ha a nők, őket közelebbről érdeklő tárgyra is tértek, ő mindig kedvencz eszméi mellett maradt.

A herczegnő igen világos eszű, értelmes és gyakorlati felfogással biró hölgy volt. És ha egykor férje oldalán kellő szabatossággal is tudta magas szerepét viselni, otthon saját házi körében, különösen pedig leánya nevelésében mindig maradt benne valami, a mi az egykori Bogfalvy Matildra emlékeztetett. -23-

Ilyennek óhajtott ő itt Harasztoson is tekintetni. Ezen természetes és mesterkéletlen modor kedvelteté meg őket a ház asszonyával. De maguk sem tehettek róla, ha Arthur grófnak nagyszabású udvarlási modora újra visszaragadá őket azon idegen világba, melytől a férj halála után végkép különváltak.

Louise herczegnő szellemileg egészen anyja képmása volt. Tökéletesen ismerte saját és családjának helyzetét és soha sem ábrándozott arról, hogy pusztán magas rangjának vonzóereje által oly férjhez mehet, a ki czím tekintetében egyenlő lesz vele.

A herczegnő tehát csak mosolygott, ha Arthur gróf egészen átadta lelkét a szédítőleg fényes rang bámulatára. Egyszer szóhoz jutván, így nyilatkozott:

– A milyen igazi és valódi a mi herczegi czímünk, épen oly nevetséges volna, ha igényeinket a jövőre nézve ezen helyzethez kötnők. Az egész vidék tudja, kik vagyunk? és kik nem lehetünk? Kétkednünk sem lehet, hogy legjobb ismerőink minket maguk között a szegény herczegnőknek neveznek. Ez okból e hangzatos czím inkább teher és alkalmatlanság rajtunk, mint előny és a sorsnak kedvezménye. Nem élhetünk mint herczegnők, mégsem tekinthetjük magunkat egyszerűen bogfalvi közbirtokosoknak. Akaratunk ellen sok olyan dolgot kell tennünk, a mit szívesen mellőznénk s nem tehetjük azt, a mire kedvünk volna. Mindig félünk, hogy valami nevetségest követünk el; mert ha rangunkhoz méltólag beszélünk, azt mondják, megfeledkezünk bogfalvi parányi uraságunkról; ha pedig mint ilyenek lépünk fel, kérdik, hova rejtettük herczegi koronánkat?

Arthur gróf az ilyen bölcs beszédre jóformán nem is hallgatott, képtelenségnek tartván, hogy valaki a földi dicsőségnek legfensőbb fokát, melyet magános ember elérhet, így csekélybe vehesse, majdnem elvesse magától. Inkább arról gondolkodott, hogy esetleg tán épen ő van a sorstól kiszemelve, hogy e bajokon és hiányokon, ha nem is gyökeresen és óhajtása szerint, de legalább -24- főrészben segíthessen és Louise herczegnőt ismét visszahelyezze azon kiváltságos körbe, melyben születési jogánál fogva otthon van.

A leány pedig elvitázhatlanul szép volt, talán épen olyan, minőt az első ifjúságon túl levő férfi leghamarabb megszeret. Daczára hizékony természetének s többé már nem gyermeki életkorának, a fiatal leányi báj, frisseség, kellem és ártatlan kaczérság nem hiányzott nála. A gömbölyű arcz és termet, melyet az üde egészség himpora védelmezett, csábító erővel hatott s a kéjvágyó férfinak szenvedélyét ellenállhatlan erővel ingerlé.

Arthur gróf hamar észrevette, hogy udvarlását szívesen fogadják. Volt Louise herczegnő természetes nyájasságában valami igazi és meg nem hamisított érzék, mely nagyon különbözött sok más nőnek dísztelen örömétől, mely kiüti magát az arczban és a szemek ragyogásában, a hányszor remény mutatkozik előnyös házasságra. Arthur gróf tehát boldog volt s nagyon örült, hogy a ház asszonya félremagyarázhatlan figyelemmel igyekszik a herczegnőket mentül tovább itt marasztania.

Igaz, hogy a leány szegény volt, ő pedig busásan megrakva adósságokkal; igaz, hogy ő több izben kijelenté, tetemes vagyon nélkül asszonyt nem visz haza. De soha eszébe sem juthatott, hogy a szegény leány esetleg még herczegnő is lehet! Oly tulajdon, mely minden eddigi föltevését halomra hányá s mint új és kivételes körülmény jelenék meg, mely a korábbi számítások körén végkép kívül esett.

Aztán jobban megvizsgálva, csakugyan szegény leány volt az ő szíve választottja? E szó: szegény, határozatlan fogalom és ezer értelmezést eltűr. Előtte pedig a bogfalvi 1500 holdas örökség csekélységét a herczegi palást hermelinje túlbőven eltakarta.

És csak most, midőn szeretni kezdett, vette észre, mily nevetségesnek tünhetett fel ő eddig a Dorozsmay házban? Van-e abban józan ész, férfias okosság, ha 30 éves ember tréfál, enyeleg a 14 éves gyermekkel, -25- azon utógondolat mellett, hogy három év mulva még kezét is kérheti!

Elhatározta tehát, hogy ha a herczegnők búcsút vettek, ő is visszatér a fővárosba s eléterjeszti édes anyja előtt házassági szándékát, azután pedig feleségül veszi a nőt, a ki díszt hoz a házhoz, a férjnek pedig a török paradicsom minden kigondolható élvezetét.

Mielőtt azonban e boldog ábrándok beteljesülnének, az irigy sors ő méltóságának uri türelmét nehéz megpróbáltatások alá vetette.

A kertben Róbert, Róza és Esztike sétálgattak. A két utóbbi között komoly fachée uralkodott: mert a ház kisasszonya lelke mélyében sértve érezé magát azon bizalmatlanság miatt, hogy gyermekkori barátnéja nem akarta megmondani, mit beszélgetett oly titkosan a tegnapi ebéd alatt az ő unokaöcscse, kit ő vezetett be a házhoz?

A mérnök azonban észre sem vette a szörnyű változást, mindig kettőjökhez intézé megjegyzéseit s most, midőn oly helyre jutottak, a hol a kert kerítését valamely gazdasági épület fala képezé, mondá:

– Ah, ez pompás hely. Kiváncsi volnék megtudni, mennyit veszt gyakorlottságából az olyan ember, a ki három hónap óta nem lőtte ki pisztolyait.

Ezt mondva, gyors léptekkel tért vissza a kastélyba s nehány percz mulva hóna alatt igen gyanús külsejű szekrénykével érkezett a leányok társaságába.

A mérnök megtölté fegyvereit, azután előkeresé tárczáját, melybe jegyzeteit szokta bevezetni, kitépett onnan egy lapot, s miután arra egy széndarabkával valamit rajzolt, a mi semmihez sem hasonlított, a papirt gombostűvel a falra tűzé, s lőtt egymásután kettőt. Ekkor egyik pisztolyát újra tölté, s rögtön arra eldördült a harmadik lövés is.

A fegyverropogásra a kastély többi vendégei is közeledtek s Louise herczegnő vezérlete alatt még a távolból kiáltozának, hogy mindent helyén kell hagyni, mert -26- ők maguk akarnak birálókul föllépni, hogy a lövészt, ha érdemli, megkoszorúzzák.

Uri háznál soha nem tapasztalt zavar támadt s csak egy meggondolatlanul kiejtett szótól függött, hogy vész és botrány keletkezzék. A hölgyek víg nevetés között értek ugyan a falkerítés alá, melyen a czéllap most is ott fehérlett, de csak egy oldalpillantás kellett s mindnyájan egymásután elhallgattak, elhalaványodtak.

Mit láttak? A szénnel rajzolt ábra ismert arczképet rajzolt eléjük. A három golyó közül kettő a szemet, egy az ajk közepén oly jellemzetes szájat rögtönzött oda, hogy lehetetlen volt Arthur gróf karrikaturájára nem ismerni. A szénnel rajzolt vonalak határozatlanságát az átfuródó golyók nyomai oly csodálatos ügyességgel egészítik ki. Mindenki ráismert az eredetire, de mindenki birt oly gyöngédséggel s elővigyázattal, hogy gondolatát elnyomja és semmit el ne áruljon.

Sőt legelőször is Louise herczegnő adá jelét páratlan lélekjelenlétének, a midőn a czéltáblául szolgált papirlapot széttépte és így kiáltott fel:

– Ezúttal elmarad a koszorú, mert a golyók hibáztak; az egyik nagyon balra, másik jobbra, a harmadik igen alant talált. Mindhárom lövés kerülgette a czentrumot, de egyik sem talált bele. Máskor jobb szerencsét kivánunk a lövésznek.

Arthur gróf büszkébb volt, mintsem hálás köszönetet inthetne herczegi védelmezője felé. Csak azt érzette, hogy iszonyúan meg van alázva, s hogy azon ember, a kit ő gúnyaival üldözött, félelmes is lehet. Egyszerre lezuhanni érzé magát azon magasságból, honnan ez ideig oly megvetőleg nézett alá. Szemével láthatta, hogy ezen mérnökkel szemben hiába folyamodik a nagy urak mentségéhez, mert ha ezen embert megsérti valaki, nem tekint hivatalos állomására, nem kellemes helyzetére e házban, hanem megállja helyét s ha közé vág, aczélszilárd kézzel vívja ki férfias bátorságának elismertetését. -27-

Mit tehetett ő ily elszánt ficzkóval? másodszor: a főúr a munkája után élő honoratiorral?

Elhatározta tehát, hogy tűr, hallgat és semmit észre nem vesz, míg a véletlen alkalmat nem nyújt.

Ezalatt a hölgyek minden áron jó kedvet igyekeztek mutatni, mert csak ez adott reményt a fenyegető vész elhárítására. A jámbor lelkű herczegnő (született Bogfalvy) még vigasztalá is Róbert urat, hogy majd máskor szerencsésebben lőhet.

Ily feszült helyzetben a ház asszonya valami társasjátékot indítványozott, mely falusi szokás szerint sok szaladgálás, nevetés és elfogdosás közt megy végbe s a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a történteket kiverjék fejükből; már tudniillik azok, kik örültek, ha feledhettek és más óhajtásuk sem volt, mint feledni.

Ebéd után, a midőn a társaság a verandán hűs levegőt szítt, a ház asszonya házi gondok czíme alatt a földszinten fekvő könyvtárba, mely egyszersmind földesuri legfensőbb kabinet is volt, karszékbe veté magát s egy előcsengetett szolga által Róbert urat hivatá.

A szigorúságot hirdető hely, az ünnepélyes meghivás, jobban mondva megidézés, előre tudtul adá az ifjúnak, hogy e találkozás az «ad audiendum verbum» komolyságával bír. Tudta, hogy most jól megmossák fejét.

Nem is csalódott. Dorozsmayné redőzött homlokkal hosszú nagybőjti prédikácziót tartott. Nem helyeselte Arthur gróf ingerkedéseit, de határozottan rosszalta az erre adott nagyjelentőségű választ.

A mérnök alázattal hallgatta végig a dorgálást; egy szóval sem menté magát s végül mondá:

– Legyen megnyugodva, drága nénikém, úgyis e mai nappal minden surlódásnak örökre vége van. Épen most kaptam az államvasuti igazgatóságtól sürgős rendeletet, hogy itteni munkámat adjam át segédemnek s haladék nélkül menjek három tervezett állomással tovább s így holnap virradat előtt már útra kelek.

Dorozsmayné kétkedni látszott ezen állítás igaz voltán, -28- de midőn a mérnök, saját igazolására, kabátja zsebébe nyúlt s a hivatalos rendeletet eredetiben akarta előmutatni, szólott:

– Elég. Nem szeretem családom körében az «okmányokkal támogatott bizonyítékokat». Ha nem hiszek a szónak, még kevésbbé hajlok meg a nagy pecsétes levelek előtt. Mehetsz, mikor akarsz, de ne feledd, hogy míg élek, mindig itthon vagy e háznál és halálom esetére sem feledkezem el unokaöcsémről.

– Engem a kormány tisztességesen fizet, s ezen vendégszerető vidéken alig van kiadásom. Most is különös bizalom és kettős díj mellett utazom újabb rendeltetésem helyére, a hol ezelőtt két alámrendelt működött. Az egyik a vasutat posványon keresztül pilotákra épített gránit-viaducton akarta keresztülvinni; a másik elkerülte a posványt, de neki vitte a vasutat egyenesen a falunak s ott nemcsak a bárónak kastélyát, de még a pápista papnak gót templomát is leromboltatni javasolta. Nekem egy harmadik irányt kell feltalálnom, hogy csatlakozási pontot keresve, kényelmesen beroboghassunk a hatvani indóházba.

(Van ebben egy párocskának igen vad-érzékeny eljegyzése; egy másiknak pedig rögtönzött és igen prózai egybekelése.)

Másnap, bizonyos okok folytán, Dorozsmay Róbert mérnök helyénvalónak találta utazását ebéd utánig elhalasztani.

Láttuk már, hogy a reggeli s az ebéd közötti órákban volt azon időpont, melyben Harasztoson hivatalos intézkedések mentek végbe. Ekkor adá tudtul a ház asszonya akaratát, döntő itéletét «urbi et orbi».

Ott ült tehát a könyvtárban, férjének zöld bőrrel borított karszékében s becsörgeté a «táblaterítőt», mint leghivatalosabb egyéniséget, s ez által kéreté Berenczeyné barátnéját és leányát, Róza kisasszonyt, hogyha nekik is úgy tetszenék, igen szívesen látná őket egy rövid szóra.

Egy másik közönséges szolgával Róbert mérnököt hivatá, a ki valószinűleg nem nagyon távol rejtőzködhetett, mert nehány másodpercz elteltével már hódolt a megidéztetési parancsnak. A néni csak kezével intett neki, hogy üljön le valahová, a hol széket talál.

Csakhamar azután jött Berenczeyné is leányával, s miután ezeket pompás selyemkarszékekbe ülteté, haladék nélkül így szólt:

– Van itt a háznál két engedetlen gyermek, kiknek rossz hirét hallottam. Kémeim azt súgják fülembe, hogy Róbert öcsém hirtelen férfi akar lenni s a kastélyba mulató egyik kisasszonykának olyan dolgokat mondogat, -30- miket a verseskönyvekben szerelemnek szoktak nevezni.

Ezen bekezdés hallatára Róza kisasszony felugrott székéről s nem gondolva meg, hogy így legegyenesebben magára vall, követte természete hajlamát, melyet Isten emberbe és állatba öntött, hogy a hol veszedelem üt ki, a legelső védelem a megfutamodás.

Mint az ívről lepattant nyílvessző lövődék az ajtó felé, de anyja sem rest, utána iramodik, útját állja, feltartóztatja s karjaiba ragadja.

– Hova szaladsz a nagy világba, a hol utól nem érnélek? Ne félj, ülj mellém, mert anyád mellett nem lehet bántódásod.

– Róbert öcsém, – folytatá Dorozsmayné, – igaz-e, hogy te itten jelenlevő Berenczeynének leánykáját, Róza kisasszonyt szereted, s ha hozzád megy, elveszed feleségül s boldogul élsz vele holtodiglan, holtaiglan?

– Igen! – felelé a szögletből Róbert mérnök oly hangon, mely a leányka fülében úgy hangzott, mintha kisértet szólalna meg a kályha mögül, – szeretem, s ha hozzám jő, életemnek nem lesz más czélja, mint őt boldoggá tenni.

Hallani ugyan nagyon is jól hallotta, de felelet helyett úgy elbujdosott édes anyja fodrainak és csipkéinek felhőjébe, hogy a két asszonynak mind a húsz körmére volt szükség, míg onnan napfényre hozhaták.

De a szegény kis leány azt hitte, mindjárt rászakad a terem boltozata. Úgy pihegett, mint a csapó-kalitkában megfogott madár. Hiába biztatta, ölelte, csókolta anyja; mindent eltűrt, mint az oltáron álló szent szobor, csak hangot nem adott.

– Gyermek, – szólt Berenczeyné, – e pillanatban egész élted boldogságáról kell határozni. Nézd Róbert urat, mily esdekelve tekint rád s várja nyilatkozatodat. -31- Mi téged semmire sem kényszerítünk. Szabad vagy s akármit felelsz, azontúl is legkedvesebb leánykám maradsz. De ha föl vagy szólítva, az udvariasság követeli, hogy igen-t, vagy nem-et felelj.

Még ezen anyai oktatás sem fogott rajta. Szerencsére Róbert szólott közbe:

– Kedves, drága Róza kisasszony; egyetlen angyalom, reményem és boldogságom!

Ezen «rövid, de velős» szónoklat végre hatást látszott igérni; mert lassan és félénken fölemelé fejét a leány s valamit súgott az anyja fülébe.

– Nagyon helyes, – bátorítá Dorozsmayné, – de nekünk fönhangon kimondott szóra van szükségünk. Oly nehéz az, ha szeretünk, azt mondani, igen, ha nem szeretünk, csak megrázzuk a fejünket?

– Ah, ez már más; csak arra felelt tagadólag, hogy nem oly nehéz igent vagy nemet válaszolni.

– Helyes, derék, – kiáltá Dorozsmayné, – tehát ha nem nehéz, halljuk azt a piczi kis szócskát.

Erre aztán elszállott mégis a leányka ajkáról egy alig érthető hang, mely igen, de nem is lehetett. De miután fejét most nem rázta, hanem csendesen lehajtotta, az egész társaság egyhangulag úgy fogadta, mint beleegyezést.

Róbert előrohant, hogy hálát rebegjen s meg akará csókolni imádottjának kezét. Ezen igyekezet alatt nyílást talált a leányka s kifutott a teremből. Vissza sem nézett az ajtóból, különben észreveheti, hogy ezúttal nem veszik üldözőbe.

– Most azonban – szólt határtalan úrnői hangon Dorozsmayné – az eljegyzés megtörtént, s ha Isten -32- éltet, meg is tartjuk itt nálam a lakodalmat mához két esztendőre.

– Kettő elég. A 18 éves kor előtti házasság nem hoz szerencsét. A leánynak van ideje várni. Róbertnek pedig sok a dolga, s ki kell magát tüntetnie pályáján hivatalbeli főnökei előtt. Házassági ajándékul készen fekszik számatokra nálam 50,000 forint. Egy szót se! Egyetlen élő rokonom vagy s minden hálálkodás sértené fülemet.

Ezen érzékeny, helyesebben mondva kissé diákos színezetű eljegyzés után Arthur gróf is visszatért a fővárosba s ott édes anyja, özvegy Bendeffy Károlyné előtt mindent elmondott, a mi vele Harasztoson, a Dorozsmay háznál történt s kijelenté, hogy Hohenmark Louise herczegnőt nőül venni szándékozik, de édes anyja beleegyezése nélkül eddig még kötelező igéretet nem adott.

Arthur gróf azonnal tapasztalá, hogy édes anyja a házassági terv hallatára épen nem lelkesedik föl. Uri szokás szerint a legfőbb kifogás a vállalat pénzügyi oldala ellen emelkedett. A czím szép, a leány derék, de a hozomány megdöbbentőleg vékony. A fiatal gróf birtokai pedig már eddig is több mint fele értékig adóssággal terhelve lévén, úgy mutatkozott, hogy anyjának aligha igaza nincs.

Másnap már örvendett, hogy a kimenthető folytonos udvarláson kívül egy határozott szót sem hagyott zálogban. Még fel-feltünt olykor kéjvágyó szeme előtt a teljesen kifejlődött és gyönyörre ingerlő női alak; de mit használ ez ott, a hol főleg sok pénzre van szükség? A kielégített szerelem hamar elröpül s mi marad azután? unalom, bánat, örökös pénzzavar egy pillanatnyi eltántorodás miatt.

Harmadnapra már útban volt. Bécsben csak meghált, onnan pedig egyenesen Párisba, a szomorodott -33- szívek vigasztaló Mekkájába robogott azon elhatározással, hogy fölkeresve régi pajtásait, a világváros örömtengerébe fulasztja lelkének keserűségét.

Ezen évben október havában Budapesten időzött az udvar és itt tartá üléseit az osztrák delegatio.

Egy udvari tánczvigalom alkalmával megpillantá a 68 éves dúsgazdag Burghammer herczeg a vigasztalást kereső szép leányt; nagyokat pillantgatott rá, megreszketett egész testében, azután pedig bemutatván magát, udvarolt, szépeket mondott, vallomásokat tett s még advent első vasárnapja előtt nőül vette.

Ennyiből áll rövid leirása azon prózai egybekelésnek, melyről jelen fejezetünk tartalomjegyzékében előre szólottunk. -34-

Szép őszi éj volt, a midőn a magyar államvaspálya gyorsvonata keletről Kolozsvárra érkezett.

Csinos fiatal ember ült egy második osztályú waggonban, s míg fénylett a nap, kedvteléssel gyönyörködött Erdély kies vidékein, de a sötétség beálltával örömest elszundikál, ha keblét erőszakosan nem feszíti a gondolat, hogy ő most bevégezte tanulmányait, kiszabadult atyjának szárnyai alól, új életpályára lép s bejut a nagy világba. Már tudniillik azon szűkkörű foglalkozási térbe, melyet Magyarország az ő hű fiainak nyújthat.

Ezt a fiatal embert báró Gencsy Pálnak hitták s eddig Kolozsvár volt a legszebb város, a mit látott. Otthon meglehetősen szűk körülmények között nevekedett. Volt három leánytestvére, hanem élt a házban atyjának testvére, Zsuzsi néni, a kinek épen annyi birtoka volt, mint atyjának, idősb Gencsy Pál bárónak, s a ki mindig azt mondta, mindenét, a mit e földön bír, egykor Pál öcscsére, kit rendesen fiának is nevezett, hagyja, de csak úgy, ha jól viseli magát.

Szerencsére e kifejezés alatt Zsuzsi néni nem nagyon sokat értett. Nem bánta, ha Pál öcscse bizonyos határon belül korhely diák is volt; nem sokat gondolt vele, ha az iskolai év végén csak azt hozta haza, a mi rajta volt, mellé egy vagy kétszáz forint adósságot. -35-

Az első harag és komoly kitagadási fenyegetés akkor tört ki, a midőn híre futamodott Gencsen, hogy Pál úrfi fényes nappal, délelőtt tiz órakor, karonfogvást kisért föl egy színésznőt a próbára. E szörnyű romlottságot valami irigy lélek megírta Gencsre és Zsuzsi néni innentúl folyvást rettegett, hogy a család egyedüli és utolsó reménye azt a «személyt» feleségül veszi. Mert a néni gyermekségétől fogva úgy tudta, hogy férfi csak oly nővel mehet végig az utczán karöltve, a kivel az egyházban mint jegyeseket kihirdették s nehány hét mulva az esküvő is bekövetkezik.

Bámult tehát Zsuzsi néni, a midőn öcscse befejezve az egyetemi tanfolyam utolsó évét, szokott módon igen kopottan, podgyász nélkül érkezék az apai házba, de egyedül! Szemének sem akart hinni, hogy nem lát leszállni a kocsiról egy kifestett dámát; nincs a saroglyában nagy koffer s legalább kilencz tarkánál tarkább kalapskatulya.

Különben pedig a hozott iskolai bizonyítvány nem volt sem jobb, sem rosszabb a szokottnál, az adósság sem két akkora a tavalyinál, tehát bútlan örömnap derülhetett fel a gencsi udvarházban.

De azért Zsuzsi néni alig várta, hogy kemény nagybőjti prédikáczióval lássa el a rossz fiút. Nyomtatásra érdemes beszédet tartott a városi gonosz és szívtelen asszonyokról, kik a romlatlan ifjúságot elcsábítják és a veszedelem örvényébe zuhintják. Sűrűn hulltak ezalatt könnyei, míg végre maga vigasztalá Pál fiát azon álnok és hűtlen szépség miatt, ki őt bizonyosan egy gazdagabb udvarlóért hűtlenül elhagyta s neki annyi bút, bánatot és szívbeli gyötrelmet okozott.

Az ifjú csak hagyta beszélni a nénit, mert ez volt a legjobb methodus vele a békét újra megkötni. Tudta, hogy a ki őt figyelemmel végig hallgatja, az nemcsak bocsánatot nyer, hanem még meg is dicsérik, mily okos és szófogadó ember lett belőle.

Arról a karöltve történt sétálásról pedig úgy elfeledkezett már, mint a tavalyi kalendáriumról, vagy a multkori -36- szent beszédről, melyet a templomban szundikálva hallgatott végig.

A kemény leczke után a néni két vég finom gyolcsot adott ajándékba fehérneműre, s egy 100 forintos bankót zsebpénzül az utolsó vakáczióra.

Ezt a Pál bárócskát látjuk mi ma a kolozsvári pályaudvarba megérkezni, dúsan ellátva mindennel, a mi a gencsi házból, Zsuzsi néni huzófiókjaiból s a nem nagyon messzi Marosvásárhely boltjaiból kikerülhetett. A podgyászos kocsiban két hatalmas börönd volt megrakva a szükségesekkel. Zsuzsi néni ősi szokás szerint egész tepsi pogácsát, hideg pecsenyét és szebeni turót rakott az utitáskába, hogy meg ne éhezzék drága öcscse a hosszú úton. A ruhaneműek közé diót, aszalt szilvát is rejtett, hogy kellemes meglepetésben részesüljön, ha holmiját kiszedi. Még az urat megillető szolgáról sem feledkeztek meg. Ott pöczkösködött hátrább valahol hű lófejű székely Varjas Andoriás uram, a kire rá volt bizva, hogy úgy vigyázzon a méltóságos úrra, mint a szeme fényére.

Esti 10 óra után tovább indult a vonat Kolozsvárról, de akkor már Pál úr nem egyedül ült a kocsiban.

Kérem, ne tessék gyanakodni s azt gondolni, hogy fekete bársonyruhás és regényszerűleg elfátyolozott gyönyörű nő ült melléje, mert Pál úr ily szomszédságra annyira nem vágyakodott, hogy azon tíz percz alatt, míg a vonat állott, úgy fújta csibukjából a török dohány füstjét, hogy a szépnemnek bármely fajtájú példánya sem merészkedett volna közelében megtelepedni.

Hanem a ki mégis belépett, magyar ruhás, karakán bajuszú, mintegy 50 éves hazafi volt, a ki azonban szeliden és nyájasan üdvözlé utitársát, kényelmesen elhelyezkedék s bemutatá magát.

– Csak azért kérdeztem, mert a báró Gencsyék jófélék, míg a közönséges Gencsy ember zsebbevalójának átkozott bécsi szaga van. Ördög bujjék, a mennyi pecsovics van a világon. Most pedig szervusz pajtás, Isten hozott, mégysz Pestre?

– Úgy van. Holnap megnyílik az országgyűlés s nem akarnék az ünnepélyről elmaradni.

– Fából vaskarika; se hideg, se meleg, az ember nem tudja, húst eszik vagy halat? Mondhatom, nem a jóféle Gencsyeknek való szerep. Ezek közül egyet Martinovics apát idejében kicsiben mult, hogy le nem nyakaztak. Sokba került a választásod?

– Sok, nagyon sok. Én olcsóbban jutottam hozzá. Azt mondtam a hű magyar népnek, hogy mindennek ellene szavazok, a minek adószaga van. Ezzel az enyém volt a többség, az ellenfél pedig összesen 90 szavazatot kapott, pedig államtitkár volt a jámbor és szép csomó pénzt osztott ki a máséból. Mérsékelt ellenzék! Mi az ördög ez? Vagy úgy opponáljon az ember, hogy vérét, veséjét kibicskázza az ellenfélnek, vagy üljön otthon és számítsa, mennyire van az adóval hátralékban? Ha a magyar Robespierre volna a miniszterelnök, vagy a respublika elnöke, annak is opponálnék. Mert kormánynak lenni s a hazát elárulni, az az egész világon egyértelmű.

– Hiszen meglátom, mi tevő legyek. Meghallgatok mindenkit s a mellett szavazok, a ki meggyőzött az ész fegyverével.

– Hej, öcsém, de meglátszik rajtad, hogy az ujságból ismered a képviselőházat; mert a ki minden párt szónokát meghallgatná, hat hét alatt az őrültek házába kerülne. Van már Pesten szállásod? -38-

– Ajánlom a Sas-t vagy a Vadászkürt-öt; a többi fölfelé nem is Magyarország többé, hanem Európa.

– Alig várom, hogy lássam a fővárost. Sokat olvastam felőle, de még nem láttam.

– Majd jól lakol vele. Különben Budapest meglehetős fészek, nem hal meg az ember benne éhen, ha pénze van. Folyvást építik, javítják, czifrázzák. Csakhogy a midőn elkészül valami új, akkor veszik észre, hogy másutt már tíz év előtt megunták az efélét bámulni.

– Engem a társadalmi élet érdekel főképen. Mindketten erdélyiek lévén, kérni foglak, vezess be nehány jó helyre.

– Attól függ, ki mit nevez jó helynek. Részemről olyan helyre, a hol az én finánczolatlan dohányom füstjét nem fujhatom a háziasszony szemébe, be sem tenném a lábamat. Neked pedig olyan hely kell, a hol theát isznak s az egyik kilencz rőf hosszú szonátát a másik után hallgatják végig. Inkább strázsát állok 20 fok hidegben éjjel, a sóház kapuja előtt!

Mindjárt most előre meg kell jegyeznünk, hogy Bogárdy Zoltán műveltség tekintetében egészen más ember volt, mint beszélt, hanem nagyon mulattatta őt, ha ismeretlen emberrel egy kis pajkos tréfát űzhet.

Így tartott a beszélgetés Nagyváradig, míg kifogyván a tárgyból, elszenderültek. A fiatal ember édesdeden szundikált, Bogárdy Zoltán pedig olyan mérgesen hortyogott, mintha valamelyik miniszter simogatná az állát.

Nap feljöttével átsiklottak a szolnoki hídon. Czegléden pedig egy vörös öves főtisztelendő úr ült melléjük.

– Patvarba vele – súgá Bogárdy Zoltán oly hangon, hogy a kocsi ablaka mellett átjárdaló conductor is meghallhatta volna. – Reggel pappal találkozni, bizonyos szerencsétlenség. Most már kedvünk szerint sem diskurálhatunk, mert beszélhetsz te ezen urak előtt -39- akár a kukoriczahántás elméletéről, mindjárt élczet és szándékos czélzást találnak abban a pápa csalhatatlansága ellen.

– Ad vocem pápa! – folytatá jól kiabálva. – Öcsém, képviselő-társam! Mihelyt alakulva lesz a ház, indítványt teszek és számítok szavazatodra. Magyarország a pápától kapta a koronát és királyi czímet. Nagylelkű nemzet lévén, a háladatosság regulája követeli, hogy most, midőn ő szentségétől a Garibaldi-király elvette birtokait, mi «regnum marianum» szerezzük vissza neki. Indítványom, hogy határozatilag szólítsa fel a ház a püspököket és káptalanokat: adják a pápának kárpótlásul összes jószágaikat.

A mi szegény Pál bárócskánk mintha tüzes vaslóczára lánczolták volna, oly kínos pillantásokat vetett a papra. Talán megemlékezett Zsuzsi néni számtalan oktatásai közül azon intésre is: «jól jegyezd meg a napot, melyben megbántottad a papot». Mert a mit most hallott, az már vallásháború volt, ha nem is az országban, legalább a vasuti coupé-ban.

Annál nagyobb volt csodálkozása, hogy a pap csak nevetett s nagyot tubákolt. Úgy látszott ismeri is Bogárdy Zoltán úrnak becses személyét, s tudta, minő sors szokta érni indítványait. Mert hiába, ha nagy is az ingerültség az olasz király, ezen «Julianus Apostata» ellen, a harag mégsem terjed annyira, hogy a szent, vagy bűnbánó királyainktól nyert latifundiumokat oda adnák annak, a kiről folyvást hirdetik, hogy földi királyság nélkül ezen «nem e világból való» hatalom magasztos hivatását nem gyakorolhatja.

Ezalatt rohant a vonat előre. Már magaslani kezdtek nyugaton a budai hegyek kéklő gerinczei. Szent-Lőrinczen túl megpillantották a napfénytől világított királyi palota homlokzatát, s midőn beérkeztek a pályaudvarba, a képviselő urak a legközelebbi viszontlátásig búcsút mondtak egymásnak.

Bogárdy Zoltán, mint demokrata, a lóvonatú vasúton csörgött be, a míg Gencsy Pál báró, mert sok podgyásza -40- volt, kétlovas bérkocsiban tartotta ünnepélyes bevonulását.

Természetes, hogy Varjas Andoriás uram is előkerült, még pedig igen felizgatva, s alig kapaszkodott fel a bakra, azon hitben, hogy itt a «székely nyelvet» senki sem érti, mondá:

– Báró úr, felséges jó hírt hallottam az úton. Azok beszélték, kikkel együtt ültem. Hetedhét országban, még a tengeren túl is, nincs oly gyönyörűséges szép és gazdag leány, mint most Pesten, a Nádor-utczában Dorozsmay Esztike kisasszony.

– Kérem alásan azt gondoltam, ha az a kisasszony legszebb és leggazdagabb Pesten, az én méltóságos uram pedig a legelső gavallér Csikszékben, milyen jó volna, ha ilyen szép feleséget vihetnénk haza, Gencsre!

– Az már igaz. Eljöttünk ide messze földről, de csak Isten a megmondhatója, hogy találunk haza?

– Vigasztalja magát. Eddig sem a kend kezére bizták a tüzet okádó vasparipa gyeplőjét; a ki ide hozott, majd haza is talál. -41-

(Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit a páholyban.)

Másnap szokott szertartással végbe ment az országgyűlés megnyitása; fájdalom, Gencsy Pál bárónak magas jelenléte nélkül. Mert az a szép violaszín magyar nadrág, melyet Marosvásárhelyt a legdivatosabb szabó remekelt, a nagy sietségben otthon maradt. Azóta bizonyosan megtalálta Zsuzsi néni s bánatában anyai könnyeket hullat rája.

Búsan és elégedetlenül sétálgatott tehát a fiatal báró a város utczáin s követve a járdát tipró közönséget, kijutott a Dunapartra.

Tetszett neki, a mit látott, de legfőkép érdekelte, hogy itt senkit sem ismert, őt sem ismeré senki. Ezen gondolathoz eddig nem volt szokva, mert Kolozsvárott a leguriasabb körökben mindenki öcsém, bátyám, húgom, néném volt vele. Ha pedig megyéjében megjelent, mindenütt suttogták, ahol megy a fiatal Gencsy báró, vajjon merre jár? kit keres? mi dolga, miféle mulatsága akadt?

Összehasonlítva magát az utczákon özönlő sokasággal, volt annyi önbizalma, hogy személyét a szerencsésebb halandók közé sorozhatá. De azért őt senki meg nem nézte, senki iránta érdeket vagy csak kiváncsiságot sem tanusított.

– Ha én most a Dunába ugrom, holnap megemlítik a lapok, hogy egy jól öltözött ismeretlen a habokban kereste és találta megszabadulását ez árnyék világtól. -42-

Sok utczákat járt végig és el kellett ismernie, hogy szebb házakat lát, mint Kolozsvárott, a boltkirakatok is gazdagabbak. Az emeletekben az ablaksorok mind lakott szállásra vallottak, tehát sok jómódú embernek kell itt élni, a ki ennyi házat betölt, s fizetni képes a lakásbért.

Egyszerre, a mint befordul egy saroknál, kibe botlik? Ő volt: mult éji utitársa, Bogárdy Zoltán.

De minő változás! Az egész tegnapi emberből csak a karakán bajusz volt a régi. Öltözete divatos őszi kabát, nyakkendője elegáns csokorra kötve, kezén szürke keztyű, uri módon játszik aranygombos pálczájával; csak a magas hengerkalap hiányzik, hogy ne valami párisi uracsot lássunk szemünk előtt.

– Ah, te vagy Pál? örülök, hogy látlak. Nézed a várost? Mondtam, türhető fészek, de szépnek csak azok tarthatják, a kik 1848 előtt is ismerték. Akkor a mi ma látnivaló, mind hiányzott és mégis nagy híre volt az országban. Jurátus koromban a hajón ingadozó fahidat bámultuk; ma három kő és vashíd áll, mindenik más szerkezettel, s mindenik külön remeke az építészetnek. A folyam partja olyan volt, minőnek Árpád apánk találta. Most a nagy utczákon lóvonatú vasut, aszfaltjárda, mesterileg ültetett fasorok. A főterek megannyi tündéri kertek; egész éjjel ragyog a gáz tiszta fehér lángja.

– Képzelhetsz oly időt, melyben az akadémiának saját palotája sem volt? A posta megfért valami ronda bérházban; a távirdának nevét sem hallottuk. A József- és Erzsébet-tér vásáros bódékkal, talán laczikonyhákkal ékeskedett. Az orvosi egyetemet kórházastól együtt beszorították a Hatvani-utczai fészerbe. A vegytan előadására elég volt egy sötét lyuk.

– Fiatal emberek, ha tudnátok, mi volt hajdan a pesti egyetem! A tanári kar (csekély kivétellel) tudatlan, gyakran félbolond, a kivel mi tanulók gúnyt űztünk. -43- Az osztrák kormány szedte ide össze a legnevetségesebb figurákat, úgy hogy a professzorok kollégiuma válogatott majomarczgyűjtemény volt. Buta servilismus és a trienti zsinat hitvallási ágazatai uralkodtak még a természeti tudományok fölött is. Én tudom, a ki itt jártam iskolába.

– Ha tanítlak, akkor hallgass. Lássuk az építészetet. Nézd e házakat s mindenikéről megmondod, melyik évtizedben épült? S ha minden régibb épületet megnéztél, elismered, hogy harmincz év előtt Pesten az architekturáról azt sem tudták, minő fán terem? Építőmester, ács, kőműves akkor is volt; ezek rakták ide téglából, kőtöredékből és vakolatból e szörnyű falakat. Jámbor lelkű Hild építőmester merészkedett itt először a házak közepére, vagy két szélére, nehány lapos pillért odabiggyeszteni. Mindjárt ki is kiáltották lángésznek, megbizták a lipótvárosi bazilika tervezésével, s mi lett belőle? az égbe nyúló kúp, melyre már a vasfedelet is felhúzták, összeomlott, a templom külső falait pedig egészen át kell alakítani.

– Arra nem vezetlek, mert ott ma még csak por, pocsolya, árok és szemétdomb van. Félek, megszürkül a bajuszod, míg az új házban perorálhatsz. Azonban kettőt ütött az óra, menjünk ebédelni.

– Majd jó helyre viszlek. De ne félj, nem véres szájú politikusok közé, mert az nagyon unalmas; mindegyik felül akarja haladni a másikat a «Csákány Laczi» stylusban, aztán csak otrombaság származik a vetélkedésből. Nem szenvedhetem kés, villa, pohárcsörgés között a pártvitákat, de még a czigányzenét sem, ha ebédelek.

– Legényedet? azt a székely góbét? No az ugyan nem kap, de majd segítek a bajodon. Én már korán reggel két zártszéket hozattam. Az egyiket egy szép asszony számára, a ki a mult ülésszak alatt szívesen ült mellettem, most azonban «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám sem akar ismerni.

Ebéd után elváltak s mindketten hazamentek pihenni az álmatlanul töltött éj után.

Midőn pedig a fiatal báró a színházba lépett s helyét elfoglalá, már ott találá bőbeszédű képviselőtársát.

Időközben már gondolkodott a fiatal ember: tulajdonkép miféle ember lehet ez a Bogárdy Zoltán? Mindenesetre derék gyerek, csakhogy a beszédét nem kellett betűértelemben venni.

És mintha csak ő rá vártak volna a színházban, rögtön rá kezdték a nyitányt.

Működött Wagner Rikhard csodálatos múzsája. A hangszerek zúgtak, csörömpöltek, sípoltak és sivítottak; majd alábbhagyott a falakat repesztő harsogás s arra hegedűk, fuvolyák permeteztek, végre oly vékony selyemszál lett a dologból, mint a méh dongása, a szúnyog sziszegése, de midőn azt várta volna a hallgató, hogy mindjárt «elfogyott a nóta», egyszerre olyan bumm-ot ütöttek a nagy dobra, hogy az egész színház megijedt és keresztet vetett magára. Az is, a ki el volt merülve a zeneélvezet bájaiban, az is, a ki illedelmesen elszundikált.

Így ment ez jelenetről jelenetre és a hallgató soha sem tudta, minő kikeresett meglepetés vár rá a legközelebbi ütenyben. Pedig a zenében, mint a versben, rímet és kötött formákat keresünk, itt pedig semmi más, mint végtelen czikornya, viharos bömbölés, vagy a lágy zefirnek elszálló sóhaja, mely úgy van összetákolva, -45- hogy sehol sem kezdődik, sehol nem végződik, csak mikor a szerző is kifogy mesterkéltségeiből.

– Tetszik neked ez a muzsika? – kérdé az ifjabb hallgató idősb pártfogójától.

– Egyebet nem mondhatok, mint hogy bámulom az embert. Hogy szerezhetett annyi zenei tudományt, ha lelkében nincs gondolat, fönség és poezis? Engem ingerel, fáraszt, rászed, megcsal, de magával el nem ragad. Pál! ez a czinczogás nem egyéb, mint gúnydal Beethovenre.

– De akkor mit beszéltél te nekem a mult éjjel kilencz rőf hosszú szonátákról, miket soha meg nem hallgatsz, inkább 20 fok hidegben strázsát állasz a sóház kapuja előtt?

– Pokolba az ilyen fifikus észrevételekkel. Hallgass, nem vagy többé kolozsvári diák.

Ez felelet volt, ha mindjárt nem is oly könnyen érthető. Nagyon közelről kellett Zoltán urat ismerni, hogy eligazodhassunk szójárásaiból.

Az is feltünt, hogy e különös ember nemcsak a zártszéki, de még a páholyi közönséget is jól ismerni látszott. Fiatal társa, ha valamely feltünő egyéniségéről tudakozódott, mindig kielégítő választ nyerhetett.

Valósággal két külön ember lakott benne. Józan, értelmes, méltányos és igazságszerető, ha itélt, de ha jó kedvéből, vagy mint mondani szokták, azért beszélt, hogy saját szavát hallja, és recsegő hangját szabadon eresztheté, csak arra figyelt, hogy frázisai pattogjanak.

– Lásd, öcsém, itt a páholysorokban, ez azon fényes koszorú, melyről a hirlapok úgy szólnak, mint a születés, vagyon és értelmiség arisztokracziájáról. Nézz szemükbe, s megtalálod bennük, a mit kerestél? Látsz itt egy arczot, melyről vélhetnéd, Árpád vezéreinek valamelyikétől származik? Nézd ott balra azt a három páholyt; ott magyar zsidók ülnek, ámde rájuk is lehet -46- ismerni. Igaz, hogy Ábrahám patriarkának fotografiája nem maradt ránk, de miután e faj az egész világon hasonlít egymáshoz, föltehetjük, hogy épen ily arczok művelék hajdan Israel országát. Lásd, még az örmény nagy urakra is ráismersz. A finom öltözék, urias modor, udvarias mosoly nem vetkőzteti ki őket eredetükből. Láthattál ezekhez hasonlókat Erdélyben eleget, csakhogy ott Szarukám vagy Dajbukát nevet viselnek.

Hallotta, nem is hallotta Pál báró ezen hiábavaló elmefuttatást, mert fürkésző szeme a földszinti páholyok egyikén akadt meg.

A két első helyet nők foglalták el. Szemközt a színpaddal sötét, majdnem gyászfekete öltözéket viselő hölgy. Még szép, még nem idős, de már nem menyecske. Mindenesetre azon szegedi vagy kecskeméti fajból, mely ha megszorítanák, ma is meg tudná főzni a paprikást s készítene hozzá aranysárga tarhonyát saját szép kezével.

Szemben vele szelid, nyájas, barátságos és rokonszenves leányka, alig 17 éves és figyel az előadásra, mert épen most emelkedik fel a függöny a harmadik felvonásra.

A leányka háta mögött feltünőleg elegáns dandy állott, de termetét és arczvonásait illetőleg nem föltétlenül ajánlatos külsővel. Hanem a nagy uraknak mindenfajú arczél jól illik. A milyenek ők, olyannak kell lenni az eszményi szépnek is. Középtermetű, kövér, húsos alak, s még elég fiatal, de az élvhajhászat fáradalmai s a kimerültség jelei eltörölhetlen betűkkel vannak homlokára írva. Mintha már kopaszodni kezdene; szeme alatt gyanús kékség, ajkán a világ megvetése. Úgy viseli magát, mint a ki nincs itt tulajdonképeni helyén. Csak a vak sors szeszélye csapta ide; épen mint midőn valami ritka és igen divatos déli virágszál az urodalmi kertész szívességéből tiszttartóné asszonyom ő nagysága virágedény-csoportozatába téved.

– Kik? – felelé hazafias redőkbe vonva homlokát -47- a szélsőbaloldali képviselő. – Páholyba járó közönség, mint a többi. Mert mint jó barátod, kollegád és erdélyi patriotád, óhajtottam volna, hogy az egész szinházban épen csak ezeket észre ne vedd.

– Járatlan vagy Israelben, drágalátos gyermekem, különben tudnád, hogy azon helyütt semmi kereseted, ha csak készen nem vagy arra, hogy három hét mulva golyót röpíts agyvelődbe. Mert az a páholy a fiatalság halálverme; a kik oda bejutnak és czélt nem érnek, mind a vész és kétségbeesés martalékai. Most épen Bendeffy Arthur grófon van a sor. Ennek is e páholy utolsó reménye és menedéke s ha e kikötőben hajója horgonyt nem vethet, irtóztató pusztulás s az ország valamennyi liczitaczionális dobjának megperdülése veszi körül. Utána másik, ki tudja hányadik? jő s az eredmény hasonló. Mint a mesében a mágneshegy, úgy vonzódik oda az előkelő világ ifjúsága. Ez Pesten most az, a mi Angliában a derby-nap első díja. A ki azt, s a vele járó fogadások díját megnyerte, herczegi vagyont kapott markába. Azért oda se nézz erdélyi kis bárócskám, mert testestől-lelkestől az ördögé vagy. Egy mosoly onnan s vakon szavazol Tisza Kálmánnal, ha mindjárt azt kivánná is, hogy podgyászostul együtt menjünk a bécsi Reichsrathba.

– Átkozottul kiváncsivá teszesz barátom. Én azonban nem látok ott egyebet, mint derék mamát, angyali szép leányát és háta mögött azon boldogot, kit Bendeffy Arthur grófnak czímeztél.

– Természetesen, hogy nem láthatsz többet itt a szinházban. Mert ha a leány szép, megengedem, nagyon szép is, s körül van övezve a mennynek minden gyönyöreivel: mégis otthon hagytak valamit; a mit különben mások sem szoktak ide, a szinházba czipelni.

– Magában véve semmi. Csekély házibútor; legföljebb 250 forintot ér, s mint a lapok hirdetései közt olvashatod, fűnek-fának ajánlják olcsó áron. -48-

– Neve e házibútornak: tűz és betörés ellen biztosított pénzszekrény, Wertheim és Wiese gyárából. Hanem a mit így kinálgatnak, az szép és új, de üres; míg az, a mit e hölgyek otthon hagytak, régibb, kopottabb, hanem ezelőtt három esztendővel négy ménkű nehéz millió hallgatott benne.

– Nem; megszaporodott. Most már a szekrény tartalma testvérek közt megérhet öt milliót.

– Akad néha. Majd megszavazol te ennél tízszer is többet egyszerre. Akkor a pénzügyminiszter ő excellencziája azon szerencsében részesül, hogy 24 óráig néz az 50 millióra; másnap bottal ütheti nyomát; elvitte a bécsi, berlini, frankfurti zsidó.

– Szerencsétlen, még nevét is tudni akarod! Mi gondod rá? nem erdélyi embernek szánták a kövér prédát. Egyébiránt megmondhatom nevét, már csak azon okból, hogy ismerd meg a veszedelmet és kerüld mint a mérges kigyót. Nem grófi, nem is bárói csemete. Egyszerű nemes embernek örököse: Dorozsmay Esztike.

– Oh, nem kétlem. Ezerszer olvashattad a hirlapokban. Mert a hol megjelenik, azt úgy hirdetik, mint a nap legnevezetesebb eseményét.

Pál báró ezután ismét az előadás folyamára látszék figyelmezni, de csak arra gondolt, kitől és hol hallotta ő már egyszer e nevet említeni?

Sok fejtörés után, majdnem kétségbe esett, a mint egyszerre visszaemlékezik mai reggeli megérkezésére, s hogy Varjas Andoriás uram beszélt ilyesmit s kapott is érte szigorú rendreutasítást. -49-

(Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki.)

Az ülésszak szokott lassúsággal megkezdődött. Még alakulva sem volt a ház s Bogárdy Zoltán urat harmadszor rendreutasítá a korelnök. Annyiba sem vette, mintha a czinege fütyült volna a szomszéd múzeumkertben.

Gencsy Pál báró ezalatt lelkiismeretesen beleszokott mérsékelt ellenzéki szerepébe. Kényelmes helyzet ez, melyben az ember a rosszért másra hárítja a felelősséget, a jó eredmény hasznában és dicsőségében pedig tele marokkal osztozik. Mint pártjának jelöltjét, beválasztották a «jogi bizottmány»-ba, mely állásra a kolozsvári egyetem itélete szerint épen «elégséges» képessége volt.

Október hava is elékerült a naptárból s miután ezen évben a delegácziók Pesten üléseztek, semmi sem akadályozá a munka folyamát. Már mit a képviselőházban szoktak munkának nevezni.

Egy hétfőn épen végére járt az ülés s a fiatal báró összeszedte a kiosztott nyomtatványokat s tudja Isten miről gondolkodva, lehajtá fejét s várá az elnök megszabadító szavát.

Egyszerre érzi, hogy valaki a háta mögé kerül, vállára teszi kezét s Bogárdy Zoltán fintorított bajuszát pillantja meg.

– Öreg? No már az ilyen megszólítást szeretem; látszik, hogy megérdemlett tiszteletben tartod barátodat.

– Valamire felszólítlak, ha kedved lesz rá. Jer velem ebédelni. Onnan haza viszlek; öltözz fel s bizonyos helyen bemutatlak.

– Tanuld meg, hogy a bizonyos hely alatt néha igen correct jó helyet szoktam érteni.

– De már oda ilyen sárgaszájú bibiczfiókot nem viszek. Igaz, kibékültem vele s most ismét «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám emlékezik.

– Oda, a hol az eszed is járt, a midőn megszólítottalak. Nem hallottad, hogy nagy toilette-t kell csinálnod? Bemutatlak Dorozsmayné ő nagyságának, a kinek férje jó barátom volt s most is elvetődöm néha az özvegy házához.

– Ki mondta nekem, hogy be nem lépnél oly házba, a hol pipád füstjét az asszony szemébe nem fujhatod?

– Gonoszság kovácsa, az ifjúság megrontója: ki mondta nekem, úgy kerüljem e házat, mint a mérges kigyó fészkét?

– Ezt igen bölcsen mondtam. Szerencsétlenségedre, nem fogadod atyai intéseimet. Erővel a verembe akarsz veszni, tehát veszsz. Különben pedig ismerőseim nem szokták minden szavamat mérlegre vetni; mert én csak itt a képviselőházban beszélek egész komolyan s mégis rendesen kinevetnek.

Úgy lett, mint tervezték. Elébb tisztességesen megebédeltek; onnan átmentek a báró szállására s Bogárdy -51- Zoltán két virginia-szivarnak is felét-felét kiszívá, míg barátja tetőtől-talpig «a quatre épingles» újra öltözött.

Ezalatt Varjas Andoriás a lehető legcsinosabb bérkocsit állítá a kapu elé s midőn az urak felültek, ő is a kocsis mellé kapaszkodék.

– Semmit, csak ismerem kötelességemet; kár hogy nem kaptam olyan kocsit, hogy hátul állhatnék rajta.

Az urak nevettek. Szép látvány lett volna estélybe menni bérkocsin, hátul kipödrött bajuszú vén huszárral.

– Igen is, ha úgy tetszik parancsolni. De meg ne tudja Zsuzsi néni ő méltósága, hogy az én uram nagy parádéba csapta magát és huszár nélkül indult el, mint valami éhes vándorló szabólegény.

Öt percz mulva a kocsi megállott a Nádor-utczának egyik legpompásabb három emeletes háza előtt, mely különben nem volt palota, miután földszinten boltok nyiltak, a felső emeletekben szállásbérlők laktak, az első emeletet azonban kizárólag a gazdag özvegy háztartása vette igénybe.

Bogárdy Zoltán kifizette a bérkocsit, a mi jelenté, hogy vagy sokáig maradnak itt, vagy gyalog térnek vissza. Az ifjú bátorkodék megjegyezni, hogy ez első látogatás levén, csak perczekig időzhetnek, idősb társa azonban vállát vonogatá s mindketten felmentek a lépcsőn.

Mintegy esti hat óra lehetett. Tehát e családnál már ebéd után. A szobasorokban gázlámpák égtek, a sötétszürke bérruhába öltöztetett cselédség ajtót nyitott s az érkezők bejelentés nélkül léptek a belső szobák szentélyébe. Minden arra mutatott, hogy gazdag urak a Dorozsmayak, de még mindig ragaszkodnak a középosztály életmódjához.

A hova jutottak, nem volt terem, csak három ablakos nagy szoba az épület közepén. Innen minden irányban kettős szárnyú ajtók vezettek a szomszéd szobákba. -52- Minden ajtó tárva-nyitva, mindenütt fény, gazdagság, izlés és kényelem.

A háziasszony pamlagok és magas hátú karszékek tömkelegében nehány igen feszes magatartású nővel társalkodott. A szemközti ajtón túl zongoráztak; nehány kisasszony s több úr képezé a társaságot.

Jól esett a fiatal bárónak, hogy megérkezésük semmi feltünést sem okozott. Látszott, hogy olyan ház ez, a hol az elfogadási napon jőnek-mennek a látogatók, és ott keresnek társaságot, a hol kedvük tartja.

Bogárdy Zoltán még csak most bocsátotta szabadra eddig karöltve vezetett barátját. Avval se törődött, hogy ő egyedül van itt fekete sétaöltönyben, aztán közelebb lépve a háziasszonyhoz, megtörtént a bemutatás igen polgári módon.

– Kedves húgom, kegyes engedelmeddel bemutatom neked képviselőtársamat, Gencsy Pál bárót.

Dorozsmayné ő nagysága könnyedén meghajtá fejét, mondá, hogy örül az ismeretségnek, s ezzel vége lett a szertartásnak.

Zoltán úr azonban nem elégedett meg azzal, hogy pártfogoltja csak egy legyen az itten bejárók közül, hanem igyekezett őt az előtérbe vonni.

– Pál barátom, – mondá, – nem tartozik az én pártom soraiba, de mégis ellenzéki. Hatan esküdtünk össze, hogy megtérítjük, de mindeddig sikertelenül. Ha pedig ide jött, a hol a kormánypárt hívei vernek fészket, soha többé vele nem boldogulhatunk.

– Akkor annál becsesebb rám nézve Zoltán bátyámnak ezen feláldozó önzéstelensége, – felelé a ház asszonya. – De mi jut eszembe? Tán épen báró úr azon utitárs, kivel ketten rohamra indultak az egyház ellen? Ott tarokkozik kanonok bácsi a harmadik szobában, és elpanaszolta nekem, mily eretnek játékot űztek vele. Részemről megadom az amnesztiát, csak tanácslom, ne nagyon törekedjenek házi papom szeme elé kerülni.

– Remélem uram, legalább három remek beszédet tartott már a képviselőházban?

– Bocsánat asszonyom, de bizony én még eddig egy kedvem szerinti «éljen»-t sem kiáltottam.

– Akkor pártállásom tiltotta a helyeslést, de várva várom az alkalmat, hogy valamely hazafias kifakadása fölött tapsolhassak.

Magától érthető, hogy az ily beszédek csak arra valók, hogy mondjon az ember valamit. A jelenlevők hamar visszatértek félbenhagyott társalgási tárgyukra s egy grófné (nevezzük meg, özvegy Bendeffy Károlyné), a kinek fia a leányok körében mulatott, kegyesen elismeré, hogy mai napon a nem czímes nemesség között gyakrabban találkoznak oly családok, melyek a nemzeti királyok alatt is virágoztak, míg a főrendűek csak az ausztriai ház kegyének köszönhetik rangjukat. Oly vallomás, melyet a grófné saját köreiben semmi áron ki nem bocsát ajkáról.

Pál báró mély tisztelettel látszék a grófné tudós megjegyzésére hallgatni, de ezalatt másutt járt az esze. Miféle ember ez a Bogárdy Zoltán? hogy ijesztgette őt e házzal s kiderül, hogy itthon van e termekben, a háziasszonyt húgának nevezi és tegezi! Hát az a kanonok bácsi mit keres e protestáns háznál? Ismerték egymást, s még jó reggelt sem mondtak a találkozáskor!

Oly helyen ült, hogy akadály nélkül beláthatott a szomszéd szobába. A ház kisasszonyát már látta a színházban. Akkor, messziről, nagyon szép leánynak találta: most közelről az égből leszállt angyalnak.

És a mint így nézegeti, nehány sikertelen kisérlet után szemük összetalálkozott; az ifjú tiszteletteljes fejhajtással fejezé ki hódolatát, a leányka észrevette a figyelmet s lekötelező mosolylyal viszonzást intett, de aztán megint a körötte álló urak beszédére hallgatott.

Pál úr csakhamar észrevette, hogy itt az asszonyok -54- között nem a maga helyén foglalt széket s készült átmenni a leányok társalgási szobájába.

De nem könnyű feladat ez ott, a hol sok ismerős között egyedül idegen az ember. Jól tudta, hogy ha ő oda lép, az urak egyszerre elhallgatnak, s aztán kárörvendve mosolyognak, ha az új arcz zavarba jő és beszédében akadozik.

Különösen pedig Bendeffy Arthur gróf szeméből látszott ki a rosszakarat és ellenséges indulat. Ő méltósága kényelmesen helyezkedett el egy karszéken, épen szemközt a házi kisasszonynyal és igen érdekes történetkét beszélt el a város legmagasabb köreiből. Fesztelen viseletével főleg azt kivánta a jelenlevőkkel elhitetni, hogy ő e házban jobban érzi magát, mint más jelenlevő, sőt esetleg több is eléadhatja magát. Az urak mind tegezték egymást, a leánykák pedig nagyobbrészt gróf vagy báró czímen szólíták őket.

Esztike kisasszony egyszerre fölkel helyéből, társnői mint adott jelre követik példáját s mindnyájan a nagy szobába gyülekeznek, a hol a háziasszony elnökösködött. Ezen hadi mozdulatra a férfisereg is «front»-ot változtat, a körben álló székek háta mögé sorakozik, s mindenkinek azon leánykával kellett megelégednie, a hova épen sorsa juttatta.

A gróf urak nem tudták elhatározni, mit jelentett e saloni forradalom? De tény maradt, hogy az eddig elszigetelt új arcz nyert legtöbb előnyt; mert a házi kisasszony oly helyet választott, hogy Pál báró épen a háta mögé esett.

E pillanatban Bogárdy Zoltán bácsi, a ki ezalatt minden szobát bejárt, büszke mosolylyal közelített a ház asszonya felé s mondá:

– Szépséges húgomasszony, jó hírrel jövök; megtaláltam kanonok bácsit s békét kötöttem az egyedül idvezítő szent eklezsiával. Nagy munkámba került, mert épen most fogták el a pagátját s ezt úgy tekintette, mint jogtalan erőszakot az egyházi tulajdon ellen. Megigértem -55- neki, hogy én fogom indítványozni a polgári házasság behozatalát, s minthogy ezen esetben előre meg van bukva a kezdemény, tehát megbocsátotta a vasuton szenvedett inzultácziót.

A gróf urak és grófné mamák igen «közönséges»-nek találák az ilyen, klubba és kávéházba való tréfákat; de Zoltán bácsi dicsőségének tartotta, ha mint «enfant terrible» szerepel, s aztán visszavonulva, Esztike mellé állott és csendes hangon mondá:

– Végig hallgattuk a multkor a jövő zenéjét, s tökéletesen egyetértettünk Pál barátommal, hogy ki volt a páholy hölgyei között a legszebb?

Pál báró folytatni akará a felvetett s igen háladatos társalgási tárgyat, a midőn Esztike kisasszony egészen közönyösen, de mint a következmény bebizonyította, valósággal végzetszerű véletlenből, kérdé:

Pál báró ezen szó, Erdély, hallatára egyszerre tizenhat kötetre terjedő regénytárgyat fedezett fel; csodálatos ékesszólással beszélt a szelid domb alján fekvő Gencsről, az ódon, de esetlen alakú szöglettornyokkal erősített udvarházról, a megholt anyának művészietlenül faragott sírkövéről, a szigorú apának gazdasági gondjairól, három leánytestvéreiről, végre ama köszörűletlen gyémántról, Zsuzsi néniről, ennek ártatlan előitéleteiről, forró szeretetéről, jóságáról, önzéstelen feláldozásáról, s maga is csodálta, hogy Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta, sőt néha fölvilágosítás okáért még kérdéseket is tett!

Képzelhetlen gyorsasággal telt ezalatt az idő, az öreg grófnék fiatal kisérőikkel már eltávoztak; a harmadik szobában tarokkozók bevégezték napi munkájukat, a vendég kisasszonykák után is kocsit küldtek hazulról, úgy hogy végül csak Arthur gróf, Zoltán bácsi s a fiatal báró maradtak és készültek búcsut venni.

Hogy valakinek eszébe juthatott volna, tüntetést keresni -56- abban, ki marad itt legutóljára? szó sem lehetett. Ily rossz izlés ezen társaságban lehetetlen volt.

Tehát egyszerre indultak. A kapu előtt a grófot pompás fogat várta s midőn felült kocsijára, nem tagadhatá meg ő méltósága önmagától azon elégtételt, hogy lenéző tekintetet ne vessen azokra, kik gyalog indultak hazafelé.

– Minő mérgesen beszéltél a Dorozsmay-ház ellen s azalatt kiderül, hogy egyike vagy a legszívesebben látott vendégeknek. Félreérthetlen tekintélylyel lépsz fel a családban; tegezed, kedves húgomnak nevezed a ház asszonyát, neked több szabad ott, mint másnak. Vigyázz, mert ez az özvegy még nagyon szép; bele találsz szeretni s akkor vége lesz államférfiúi szilárd hírednek.

– Öcsém, barátocskám, tanulj udvariasabb lenni az idősbek iránt. Hátha magam is a leányért járnék oda?

– A leányért! – felelt a báró elképedve, habár tudta, hogy Zoltán bácsinak soha sem szabad szavait betűértelemben venni.

– Nem lehetetlen! Azt hiszed, tied már a leány? Meghódítottad első látásra? s most szeretnéd elkommendálni nyakadról az alkalmatlan anyóst!

– Ugyan beszélj már életedben legalább egyszer komolyan. Különben pedig fogadd forró köszönetemet szívességedért, hogy e dicső házhoz bevezettél.

– Várjuk meg a regény végét; mert félek, hogy e napot velem együtt elátkozod. Vetted észre, hogy Arthur gróf nagy kegyben áll a hölgyek előtt?

– Követelőleg és nem remény nélkül. Az özvegynek tetszik a nagynevű grófság. Egyéb nem kell hozzá, mint jól kiszámított roham a leány ellen s kész az eljegyzés.

– Részemről nem pártolom e tervet; de mit tehetek -57- én? Van ugyan fegyverem a gróf ellenében s tán használni is fogom. Csak annyit mondok előre, hogy kézfogó is történhetik a háznál: de a házasság csak akkor bizonyos, a midőn a párocska az esküvő után visszajő a templomból.

– Csak annyira óhajtanálak megismerni, hogy eltaláljam, mikor beszélsz komolyan? mikor űzesz bolondot belőlem?

– Nincs ennél könnyebb. Soha se hallgasd, mit beszélek, hanem nézd, mit teszek? Ha parlamenti férfiú akarsz lenni, mindig azt kutasd, mit nem mondott az ellenség? Azonban az ily makrapipás Demosthenes, mint én vagyok, csak akkor tudja meg, mit beszélt, a midőn szavát a gyorsírók feljegyzették. Most pedig megérkeztünk szállásod elé, adjon az Isten neked csendes és nyugodalmas jó éjszakát.

Belépvén szállására a fiatal báró, a külső szobában találá Varjas Andoriás uramat, a ki épen azon nehéz mesterséget gyakorlá, miként csípheti le magát az ember, ha egyedül, társ nélkül iszik.

A jó kedv már megvolt s ha korábban, mint várta, nem háborgatják, a többi is okvetlenül bekövetkezik. De karbunkulus módjára csillámlott a szeme, a midőn urának őszi felső kabátját leölteni segíté.

– Engem? semmi. Hanem mikor szégyenszemre leszállítottak a bakról, utána iramodtam a rozsdás fiákerlónak s láttam, hogy az én méltóságos uram a Nádor-utcza végén száll le egy gyönyörűséges nagy ház kapuja előtt.

– Az ilyen ispionságért nem akasztják fel az embert. Akkor, örömömben bort hoztam a korcsmából s arra ittam: adja Isten, hogy farsangra idehagyjuk ezt a nagy bolond várost s mutassuk meg Csikszéknek, milyen friss menyecskét szereztünk az országgyűlés alatt! -58-

A kivánat nem volt rossz, de ha a góbénak több is volt szabad, mint más cselédnek, a bárót ezen hivatlan bizalmaskodás mégis boszantotta.

– Bolond kend Varjas Andoriás és az is marad. Igya meg, a mi palaczkjában még van és menjen feküdni. -59-

(Aláirás egy tánczvigalomra, mely létre sem jő; a nagy világ hiú szédelgéseibe merült uracsot megemlékeztetik a csendes, egyszerű s boldog otthonra.)

Három vagy négy hét mulva, hétfőn, Dorozsmayné rendes nagyobb elfogadási napján, az urak szivarozó szobájában ketten üldögéltek. Arthur gróf s egy másik, kit már láthattunk itt, de csak most nevezzük meg először: Porczogh Viktor báró.

– Úgy mutatkozik. Keresztapja, a ki itt bemutatta, erősen pártfogolja. Az özvegy részeden van, de a leány könnyen ingadozhatik. Meg kell buktatnunk e hivatlan tolakodót.

– Megbuktatni! – felelé Arthur gróf. – De hogy? mert én uri emberhez méltólag csak két eszközt ismerek: pénz és párbaj.

– A párbajt vessük ki számításunkból. Mi nem verekszünk, hogy pedig egy vívómestert béreljünk fel, a ki belekössön, ez rút, piszkos dolog.

– Igen a pénz. Századunkban legkényelmesebb mód, pénz dolgában tönkre tenni ellenségünket. Jelen esetben még sokat sem kell koczkáztatnunk, mert a báró nevetségesen szegény. Kérdezősködtem erdélyi ismerőseimtől, minő faj ez a Gencsy báróság? Azt felelték: idősb Gencsy Pál télen báránybőr ködmönben jár vadászni, de csak pecsenyére valót lő. Nyáron leveti kabátját és ingujjban ebédel. Állítják, három fiú, kilencz -60- leány van a háznál. Végre ráadásul bizonyos Zsuzsi néni, a kinek kezében a kormány rúdja fekszik.

– Tehát pénzügyileg buktatjuk meg, – nevetett Arthur gróf. – Parbleu! nem messze kell mennünk, ha példát akarunk keresni.

– Tervem van. Tisztességes és rangunkhoz méltó. Bele másztatjuk, s egy pár hónap mulva biróilag lefoglalják képviselői napidíját. Az ilyen ember aztán végkép lehetetlen minden lányos háznál.

– Mindjárt meglátod. Menj a leánykák szobájába; szólítsd meg a bárót s hívd ide egy bizalmas szóra.

E küldetés semmi nehézséggel sem járt s nehány percz mulva Arthur gróf karöltve vezeti be a fiatal bárót.

– Ülj le, – mondá neki. – Ez itt Porczogh Viktor báró, legjobb barátom, s beszédünk lesz veled.

Porczogh báró papirlapot nyitott ki, mely hasonlított azon aláirási ívekhez, mikkel a pesti embert úton-útszélen üldözik.

Pál báró zavartan és bizalmatlanul nézett. Eddig Arthur gróf nem tegezte őt. Ha találkozott vele a lefolyt héten a Nádor-utczai háznál vagy nem szólott hozzá, vagy úgy beszélt, hogy az «ön» vagy «te» megszólítást kikerülte. Tud így a magyar ember beszélni, ha akar.

– Ime, – kezdé Porczogh báró. – Aláirási ív olyan válogatott és «comme il faut» tánczvigalomra, a milyen még nem volt. Húszan vagyunk és 200 meghívójegynél többet ki nem adunk. Megmutatjuk Pestnek, kik vagyunk? és hányan vagyunk? A ki ide bejut, az szemen szedett crème, a ki kimarad, örökre a második osztályba sülyed. Természetes, hogy Dorozsmayné ő nagyságát ki nem hagyhatjuk. Benne lesz a főrendiház színe, holmi főispánság vagy miniszterség ide nem elég ajánlólevél. Lásd 19-en már aláírtuk, a 20-dik hely számodra van hagyva. -61-

– Vigyen el az ördög közmondásoddal. Lásd, mi ragad rád, ha azzal a csizmadia-czéhmesterrel, Bogárdy Zoltánnal kompanistáskodol. Itt a helyed, írd alá.

– Igen szívesen s köszönöm, hogy ki nem feledtetek. Természetesen ismernem kell azon összeget, a mire kötelezem magamat.

– Az összeg itt nem határoz. Párisból hozatunk szakácsot, Nápolyból czukrászt, Londonból cselédséget. Minden költség pontosan előre kiszámítva; egy részvény ára pedig potomság 1200 forint.

– Hogyan? 1200 forint? Sajnálom barátom, ez változtat a dolgon. Ez oly összeg nekem, minőt én eddig egy lélegzetre soha ki nem mondtam.

– Csak nem utasítod vissza e kitüntetést? Ki akarnád magadat zárni a legfelsőbb osztályból?

– Oh a mi a megtiszteltetést illeti, nem vagyok érzéketlen iránta, de ezen összeg fölülmulja erőmet.

– Soha ilyet, – kiálta föl Arthur gróf. – Van-e ára annak, hogy az ország első gentleman-jei közé számíttassunk? Azt hiszed, nem kapunk Pesten tízszer ennyi embert, a ki ha csak pénzről volna szó, 10,000 forintot is fizetne, csak velünk tánczolhasson?

– Legkevésbbé sem kétkedem. Én azonban képviselői díjamból élek s csak rendkívüli kiadásaimra kaptam otthon 500 forintot.

– Ha csak ez a baj, szerzünk mi neked embert, a ki annyit ad kölcsön, mennyit parancsolsz.

– Oh özönvíz előtti ember, – nevetett Porczogh báró. – Ez még nem tudja, hogy három dologban nincs becsületszó: primo: hogy többé nem kártyázunk; secundo: bizonyos szoknya után nem futkosunk; tertio: soha váltót alá nem irunk. Benne van ez minden kifogástalan dandy codex-ében. Hanc veniam damus petimusque vicissim.

– Ez nem mentség, – felelt Arthur gróf. – Holnap hozzád küldöm udvari zsidómat, Kohn Fülöp urat, a kinek azon gyengéje van, hogy mentől többet parancsolsz, annál készebb és alázatosabb.

– Nem kétkedem Kohn Fülöp úr előzékenységében; de majd másként beszélne, ha a lejárati napon nem fizethetnék.

– Micsoda? más hangon? Látom, sejtelmed sincs róla, ki ez a Kohn Fülöp? Olyan sajátszerű ficzkó, hogyha a lejárati napon fizetni is akarnál, térden csúszva kér, hogy könyörülj rajta és prolongálj.

– Kamat? Barátom, ez oly aljas szó, melyet született úr soha ajkára sem vesz. Jól gondold meg, mit teszesz: mert nem tudom, minő figurát játszhatol aztán itt, a Dorozsmayné házánál, ha elmondják rólad, hogy fösvénységből kizártad magad ez előkelők társaságából. Ez a borzasztóan millionaire kisasszony nem értené, hogy jár valaki a házhoz, s pénzkérdés miatt lemond azon élvezetről, hogy tánczoljon vele.

Pál báró el volt határozva, hogy az ívet semmi áron alá nem írja s csak arról gondolkodott, hogy illendő módot találjon a menekvésre.

Ekkor azonban megtoppan a háta mögött egy pár recsegős csizma s Bogárdy Zoltánt látja közeledni, a ki téntába mártott tollat hoz és mondja:

De mily csodálatos változás? Arthur gróf és barátja, egyszerre mintha kicserélték volna őket, oly természetesnek találták, hogy a kinek nincs pénze, nem kötelezheti magát. De Bogárdy Zoltán annál kevésbbé tágított. Karon ragadta fiatal barátját, az asztalhoz vezeté s az ívet aláiratá vele.

Szegény Pál báró most már egészen elveszté szeme fényét; csak azt tudta: asztal mellett ül, perczeg valami -63- a kezében s végre ott feketéllett a fehéren: b. Gencsy Pál s. k.

– Amazok átvették az ívet; hideg köszönetet mormogtak, s minden jó kedvüket elvesztve, visszatértek a társalkodási szobákba.

– Igen, ha Kohn Fülöp adná. Holnap eljönne hozzád. Már tudná, hogy aláírtad az ívet s diktálná a föltételeket. 1200 forintért 2000 forint egy hónapi határidőre! A második hónap végén 4000 forint, s biróilag lefoglaltatná képviselői napidíjadat. De ne gondolj ezzel. Nem láttad, mily hosszú orral kotródtak el innen? Mihelyt nem sikerült téged Kohn Fülöp körmei közé játszani, nem gondolnak többé tánczvigalmukkal sem. Száz ürügyet találnak a visszavonulásra. Azt mondják, jókor van még s nincs együtt a társaság. Egymásután kitörlik a neveket s a lapot széttépik.

– Gyerek! azt mondom neked, ne félj, míg engem látsz. Azonban eltelt az idő, oszolnak a vendégek, menjünk szép csendesen mi is haza.

Otthon az ifjú bárót kellemes meglepetés érte. Levél érkezett hazulról s a vastag lúdtollal, jól ismert vonásokkal irott czímről látta, hogy Zsuzsi néninek akadtak fontos közleni valói. Élénk kiváncsisággal törte fel tehát a pecsétet és olvasni kezdett.

«Gencs, nov. 20.

Kedves fiam, Pál! Még nem kaptam leveledet s az csúnya volna tőled, ha nem tudnám, mennyi dolgod van az országgyűlésen? Mi pedig reggelinél, ebédnél, uzsoránál, vacsoránál mindig rólad beszélünk, -64- miként tüntetted ki magad az ülésekben s miként veszed hasznát a sok iskolának, a mit kitanultál s a mi annyi költségünkbe került.

A lányok egésségesek. Klárit a küküllői alispán megkérte. Özvegy ember, nem nagyon sok gyermeke van s az idén erdejében annyi makk termett, hogy 1500 forintot kapott a brassói hentesektől. Képzelheted, hogy a fényes ajánlatot örömmel fogadtuk.

A dió s aszalt szilva, a mit holmid közé dugtam, úgy-e jól esett? Csak ropogtasd Zsuzsi nénéd ajándékát, legalább van otthon vacsorád s nem kényszerülsz a drága és utálatos vendéglőkbe menni. Ha fehérruhád kilyukad, vagy elrongyolódik, küld haza, kifoltozzuk. Lelkére kötöttem Varjas Andoriásnak, hogy ingeden mindig gomb legyen. Van czérnája fehér és fekete. A fejős tehenek most rosszul tejelnek, de szép agarad a Rabló visszakerült kóborlásaiból s a lányok olyan jól tartják, mintha magad volnál. Jolán húgod gyapot paplant köt számodra, de Pál napra nem lesz kész. Még csak 16 koczka van, pedig 178 kell.

Most a szebeni kék virágos tányérokról eszünk; kiméljük az új service-t, mert a cselédek nagyon törik. A len olyan vastag az idén, hogy csak törölközőket szőhet belőle a takács, de a kertben annyi a hernyótojás az almafán, hogy nem győzzük pusztítani.

Tegnap itt voltak Marialakyék. Keresztlányom Zsuzsika megnőtt mint a lödéczi lajtorja. Már nem jár sem rövid ruhában, sem fodros nadrágban, de rossz kedve volt, mert szorította az új czipője. Igazán szép leány s miután egyetlen gyermek és szép puszta néz rá, soha se feledd, hogy őt néztem ki neked feleségül.

Apád szüretkor meghűtötte magát s nagyon köhögött. De főztem neki árvacsalán, utilapú és cziczkafarkból czukros bonbonokat, azóta jobban van. Csak ne színá mindig azt a borzasztó erős bethlen-szentmiklósi dohányt! -65-

Úgy-e nehéz munka a haza javára gyűléseket tartani? De ne szavazz valami új adóra, mert a régiekben is fülig úszunk. Azt azonban nem bánnám, ha vasutat indítványoznál Csikszeredától Gencsig, mert igen nehéz innen külön kocsit küldeni, ha só, riskása, sáfrány kell a házhoz. Küldök jó reczeptet, melylyel szennyes kesztyűidet kimoshatod, de mielőtt hordanád, akaszd ki kötélre a folyosón, mert eleinte förtelmes büdös szaga van.

A majorosné hat cziczája, mihelyt megnő, muffot csináltatunk bőréből a két kis leánynak; de a szolgabiró, a kit tavaly választottak, gyönyörű szép zongorát vett a feleségének. Bele is került neki a hozatallal együtt 37 forintjába!

Hordatjuk a «Marosvásárhelyi közlöny»-t. Félre rakom a számokat, hogy ha nyáron haza jösz, olvashasd. Borzasztó benne, mint vágták le a tolvajok a gelenczei zsidónak a fülét, de mikor erre járt a miniszter, a mi tiszteletesünk olyan szép köszöntő verset írt hozzá, hogy az itteni iskolás gyerekeknek könyv nélkül meg kellett tanulni.

Édes Pál fiam! ne nagyon nézegesd te azokat a pesti selyem ruhás fehérnépeket. Lám innen egy fiatal Mikes addig sétálgatott a promenádon egy selyem ruhás fekete fátyolos uri nővel, kiről azt gondolta grófné, pedig a theatromban játszik amolyan nyelves szobalányokat. Jobb lesz tehát, ha gyűlés után haza mégysz, hozatsz Varjas Andoriással ebédet, este pedig fél kilenczkor imádkozol és lefekszel, mert a hiábavaló csavargás minden gonosznak kútforrása. Mihelyt fagy, küldök sonkát meg füstös kolbászt. Most pedig bezárom soraimat és az én Istenem oltalmába ajánlja Palikáját az őt kimondhatlanul szerető

Zsuzsi nénije.

U. I. Fel kell bontanom levelemet, mert elfeledtem megírni, el ne hanyagold a flótázást, mert a mai világban követelik a fiatal embertől, hogy muzsikális -66- legyen. Aztán oly szép az, ha valaki az udvarra szóló ablakban flótázik, oda lenn pedig könyhullatások között hallgatják. Aztán meg ha francziául tudsz is, nem árt, ha néha a német gramatikába bepillantasz.

Zs. n.»

Pál báró feszült figyelemmel olvasta ezen hosszú s az idegenre nézve érdektelen levelet. Olyan világosan meg volt írva benne: ki ő otthon? és hozzá gondolta, mi lett itten? Közepette a főváros zajának, midőn már-már be volt sodorva a nagy világ veszedelmeinek örvényébe, oly megnyugtatólag hatott rá a falusi csend, boldogság és egyszerűség.

Tán unalmat és boszankodást érezve, félreveté a levelet? Tán nevetett az elfogultság és korlátoltság ily kézzelfogható bizonyítéka fölött? Nem. Még egyszer átolvasá, s miután minden semmiség érdekelte őt, szemébe igaz könyek lopóztak. Bajos volt ugyan a sorokban érzékeny s könyet facsaró ömlengéseket fölfedezni. Ő azonban minden betűből csak azt olvasta, hogy a kiket otthon hagyott, végtelenül szeretik őt, s meggyőződve vannak, hogy a mit hazulról hall, hittel és szent érdekkel fogja olvasni, elkezdve a majorosné hat cziczájától a szolgabiróné remek zongorájáig.

A naiv hit, ezen minden kétkedést kizáró bizalom és ártatlan föltevés gyüleszté szemébe a könyeket. Egy egészen más csalárd világból tekintett vissza az elhagyott atyai házra, az ott fölmerült köznapiságokra, s mégis tapasztalnia kellett, hogy egyedül ama távol otthon azon szent hajlék, melyhez tartozik, s a hova ezer csalódások után is mindenkor mint biztos révbe vissza is térhet.

Eszébe sem jutott, hogy még ma nem is vacsorált, s hogy erejét felülmuló pénzbeli kötelezettséget vállalt, hanem lefeküdt és aludt világos virradtig. -67-

(Szokatlan ünnepélyes szertartással végbement leánykérés; a roham sikert igér, de még semmi sem bizonyos.)

Nincs Budapesten szebb, uriasabb, tisztább, vidámabb és barátságosabb lakás, mint a József-tér. A Dunapart csak téli szállás, mert nyáron a nyugatra hajló nap forró katlanná fűti a szobákat, még a fal s a bútor is megmelegszik. Itt pedig üde levegő ömlik be a térről s az ablakról letekinteni, annyi, mint a művészileg gondozott virág- és bokorültetvények színét, zamatját és frisseségét folytonosan élvezni.

Ily házban tartá uri residentiáját özvegy Bendeffy Károly grófné, kit már láttunk a Dorozsmay-háznál. Ő volt azon leereszkedő, a ki helyet foglalt a pamlagon, olyan házban, a hol a látogatókat be sem jelentik.

Mert hiába! vagyoni tekintetben erősen kezdtek a grófi koronának ágai bomladozni s Bogárdy Zoltán ez egyszer nem túlzott, a midőn az általános árverés közeledtére példálózgatott. Tehát a Nádor-utczai házban őrzött négy millió igen alkalmas eszköz lett volna kimenekülni azon nyomasztó adósságból, miket Arthur grófnak korábbi s az utóbbi három év alatt újra megkettőzött pazarlásai, a kamat-kamatjainak felhalmazódása, fenyegető arányban felszaporítottak.

Reggel féltizenkét órára járt az idő, tehát Arthur gróf remélheté, hogy anyja, legalább fia számára, már látható állapotban lesz.

Leküldé tehát komornyikját az első emeletre. Ez kérdést tett a szobaleánynál, ez felkeresé a komornát, -68- a ki aztán a grófné legbensőbb szentélyéből meghozá a szót, hogy a méltóságos grófné az ifjú grófot szívesen látja.

Ezen vett engedély alapján csakhamar belépett Arthur gróf a grófné kisebb elfogadó-szobájába, s anyját reggeli pongyolában találta, kedvencz karszékében, a midőn épen új czigarettre gyújtott.

– Mamám, – kezdé az ifjú gróf közvetlenül a tiszteletteljes kézcsók után. – A mit Porczogh báró érdekemben kitalált, nem sikerült. Az a vad báró nem akart beugrani a verembe; később közbejött a mi örökös guignon-unk, kit te monsieur Pockharti-nak nevezesz, ennek jött kedve pénzt kölcsönözni barátjának, s így tervünk füstbe ment. Kohn Fülöp megmenekedett a legrosszabb üzlettől, mihez életében fogott, mi pedig az aláirási ívet közös megegyezéssel széttéptük.

– Ha oly szíves volnál és elvállalnád, saját elnökséged és anyai auctoritásod zászlója alatt.

– Semmit sem igérek, míg nem tudom, miről van szó? Azt akarod, nagy pompával, mint boldog anya menjek a Nádor-utczába, rohanjam meg a kis kövér ténsasszonyt, s megkérjem számodra a négy milliót?

– Mamám, te szívemben olvastál. De, hogy még nagyobb szelet csináljunk, menj oda fényes assistentiával. Szólíts föl valakit barátnéid közül: mentül menydörgőbben aristokratikus lesz neve, annál többet igér. Talán jó volna meghívni nagysaárfeöldi Saárfeöldi Lukréczia grófnét, tán megteszi e szívességet.

– Valószinűleg. Sőt fölteszem róla, hogy gúnyból és megvetésből az alsóbb osztályok iránt, azon tréfát követi el, hogy családi brillantjait is magára rakja. És a másik?

– Ha gondolod, hogy szívesen jő, akkor meglesz a teljes háromság. Itt van most a herczegnő Pesten?

– Ha az udvar Budán, vagy Gödöllőn időz, az osztrák delegatió pedig az akadémia palotájában ülésez, Burghammer herczeg és neje nem hiányozhatnak.

– Szép, hogy az én fiam így érti a politika követelményeit. Más közvetlenebb forrásból nem tudod, hogy a herczegnő csakugyan itt van?

– Mamám, te benned a szent inquisitio legfogasabb procuratora veszett el! Nem elég, ha igérem, hogy eljő, szívesen jő és segítségünkre lesz?

– Csak azért szóltam, mert mi asszonyok bizonyos dolgokban másként vélekedünk, mint a férfiak. Ezelőtt három évvel nagyon udvaroltál a herczegnőnek s kevésbe múlt, hogy bele nem házasodtál Bogfalvába. Azt is tudom, hogy Louise csak szerelmi csalódásból ment férjhez a 68 éves herczeghez s megütötte fülemet, hogy régi imádottadat itt és Bécsben is meg-meglátogattad.

– Ne félj, nem teszek indiskret kérdést. De nem találod merész föltevésnek, hogy az egykor hűtlenül elhagyott Louise mai napon mellém mint statista szegődjék azért, hogy egykori udvarlóját pénzházasságra segítse?

– Asszonyi észnek mindig veszedelmes járása van. Hátha azt várja tőled, hogy tűrj békével addig, míg ő herczegségét a «vértolulás az agy felé» másuva szólítja, s az özvegy azon helyzetbe jő, hogy némely elfeledett dolgokat feleleveníthet?

– Kérlek, mamám, hidd el nekem, Louise bölcs asszony; igen jól ismeri a nagy világ folyását s nem lázad fel, ha adósságtisztázási szempontból házasodni akarok.

– Nem tehetek egyebet. Várni a herczeg halálára, -70- annyi, mint remélni, hogy hitelezőnk életunottságból agyonlövi magát. A herczeg öreg s ha télen beteges is, nyáron visszafürdi magát Gasteinban. Aztán ki tudja, mi lesz végrendeletében? s ezen kételyem elhatározó.

– Először úgy fogtam fel a vállalatot, mint üzletet, mint előnyös pénzügyi operatiot. Később megdöbbenve vettem észre, hogy tervemből «caprice» lett, most már forma szerint szerelmes vagyok az aranyos pipiskébe.

– Persze, hogy szép is a gyermek. Ez néha a legsiralmasabb mesalliancet is kimenti.

– Ne nevess ki mamám, mert oly szép e leány, minő csak te lehettél a magad idejében.

– Oh engem az ily köznapi bókokkal el nem tántorítasz. Mert ha te engem csak pénzügyi agentiával bízasz meg, anyai kötelességem segítségedre lenni. Ha megbukom, oly szerencsétlenség, mely már államokon és császárságokon is megesett. De már az minden bevett szokást felforgató reform, ha az anyának kell a szerelembe esett fiú dolgát támogatni. Othello és Romeo a dolog ezen részét magánúton hozták tisztába.

– Imádott szellemdús mamám, te csak szójátékkal küzdesz ellenem. Mint családanya csak a pénzkérdésre tekintesz, az ügy regényes oldalát pedig kizárólag rám hárítod.

– Félek, hogy szerelmi pörödben nem jó rendet tartasz. Még nem nyerted meg ügyedet az első forumon, a leány előtt s már is appellálsz a legfelsőbb törvényszékre, a szülőkre.

– A gyakorlat, fiam, – felelt sóhajjal a grófné. – Ismerek valakit, a kinek ügyeit néha tanulmányoznom kellett. A legfőbb akadály, véleményem szerint, az a bizonyos Bogárdy.

– Mondd anyám, Pockharti, oly jól áll neked, ha a zsíros magyar nevet uri hölgyhöz méltókép ejted ki.

– Azt mondják, ezen embernek elhatározó befolyása van. Még azt is suttogják, hogy az özvegy kezére áhítozik.

– A hír meggondolást követel, mert ez esetben a négy milliónak fele veszendőbe megy.

– Mindez a házassági szerződés kötésének pillanatára marad. Ügyvédünk szemes ember, s tőlem is kap utasítást. Tehát számítok rád. Ma este?

– Annál hamarabb esünk át rajta. Írj nagysaárfeöldy Saárfeöldy Lukréczia grófnénak, én pedig megyek Louise herczegnő lakására. Burghammer úr ezen órában az osztrák delegatióban szavazza a közös budgetet s neje bátrabban adhat audientiát. Kérlek, tartsd meg pontosan a hat órát. Ilyenkor a leányok a szomszéd szobában szimfoniáznak. Jöjjetek egyszerre, külön kocsikon, galonnirozott cselédséggel s ha Dorozsmayné asszonyom ő nagysága ennyi fény és dicsőség láttára lábaidhoz nem rogy, akkor egy paránya sincs benne az emberi gyengeségnek.

Mert tény, hogy az előkelő osztálynak bizonyos része tökéletesen meg van győződve, csak egész nagyságában kell magát mutatnia s a középsorsúak föltétlenül meghódolnak.

Tehát este pontban hat órakor szokatlan mozgalom támad a Dorozsmay-ház udvarában s a kapu alatt. Grófnék látogatása ugyan szokott tünemény volt itt, de minden feltünés nélkül jöttek-mentek. Most azonban díszhintó, paszománttal rakott cselédség, uszályos ruha, teljes toilette, mintha az udvarhoz mennének estélyre.

Bogárdy Zoltán, a ki a háziasszonynyal még egyedül volt, az ablakból nézte a szörnyű maskarádát. Esztike és barátnéi szokott szobájukban mulatoztak. Arthur gróf itt volt korábban, de ekkor már eltávozott.

Beléptek s Bendeffy grófné szertartásos meghajlással közeledett a háziasszonyhoz, s bemutatá kisérőit. -72-

– Barátném Louise, Burghammer herczegnő, a kit ön asszonyom, mint Hohenmark herczegkisasszonyt, korábbi időkből ismert.

Nem tagadjuk, hogy az egykori kisvárosi menyecske, később vagyonos, mai napon dúsgazdag özvegy, a legnagyobb zavarba jött. Alig tudott nehány régen betanult szólásformához jutni, rettegvén, hogyha nem is ügyetlen, de ily ünnepélyes alkalommal a nagy világ köreiben meg nem szokott nyilatkozatot tehet.

Jól tudta ezt Bendeffy grófné s azért mentől kevésbbé engedé a ház asszonyát szóhoz jutni. Mindig ő beszélt, barátnéit közbeszólásra ösztönözé s úgy tette föl a kérdéseket, hogy könnyű volt azokra egyenesen igen-nel, vagy nem-mel felelni.

Mindez nehány perczig tartott, s akkor özvegy Bendeffy Károlyné a legünnepélyesebb s legméltóságosabb hangon így szólott:

– Asszonyom, kedves barátném! Ezúttal mint családanya tiszteletteljes kéréssel jövök. Kedvelt és egyetlen fiam, Arthur gróf nem járhatott e nemes és barátságos házhoz oly gyakran a nélkül, hogy szívében a legmelegebb rokonszenv ne ébredjen, önnek erényben és szépségben tündöklő leánya, Esztike kisasszony iránt. Azon esetre tehát, ha ajánlatunk hasonló rokonszenves viszonzásra találna, bátorkodom fiam, Arthur gróf számára Esztike kisasszony kezét tisztelettel, szeretettel és anyai érzelmeimmel, ünnepélyesen megkérni.

Dorozsmayné nem tagadta, később is önként megvallotta, hogy ezen ajánlat hallatára örvendetes meglepetést érzett anyai keblében.

Felelni akart, de hang sem szállhatott ajkára, érzette, hogy szemébe könyek gyülekeznek.

Nem kellett egyéb a grófnénak. Úgy tekintette ezt, mint boldog igent, hévvel ragadá karjaiba a leendő örömanyát és saját művészileg himzett és fölcsipkézett -73- kendőjével törlötte le a sós nedvet, melynek nehány csöppje épen annyi millió forintot ér.

Louise herczegnőnek erőltetésébe került, hogy ne nevessen. Szerencsére mosolyognia kellett és ajkainak ezen vonásai alá a gúnyt is elrejtheté. Soha nem látott komédia volt ez, hogy egy anya, két más fölpiperézett és fölbrillantozott úrnővel leánykérőbe jőjjön.

E pillanatban vették észre, hogy a szoba másik oldalán, a kandalló előtt, tanúja is volt valaki a jelenetnek.

Ezen tanú most előlépett. Ő volt vitézlő Bogárdy Zoltán s a grófné megrettenve nézett a közeledőre, vélvén, hogy most minden ismét összedől, a mit a meglepetés hatalma által fölépíteni sikerült.

De egészen más váratlan esemény következett. Bogárdy Zoltán oly tiszteletteljesen hajtá meg magát, mint soha azelőtt és mondá:

– Engedd meg kedves húgom, hogy én, mint boldogult férjednek legrégibb barátja, legelső legyek, a ki neked e nagy megtiszteltetés folytán, őszinte szívből szerencsét kivánok. Adja Isten, hogy a mit e földön emberek határoztak, ott fönn a magasban is megkötve és megáldva legyen.

A grófnék bámulva, de kellemesen meglepetve néztek az emberre. Bendeffyné szemében a teljes győzelem szikrája ragyogott fel, mint a ki legfélelmesebb ellenségén vett diadalt. Saárfeöldy Lukréczia grófné azonban, a ki nem ismerte Bogárdy Zoltán befolyását a háznál, csak vállat vont s gondolá, hogy ily felköszöntő inkább paraszt, vagy a mi ezzel egyértelmű, köznemes lakodalomban járná meg legjobban.

Ezzel egyszersmind az idejövetel czélja teljesen elérve lévén, a két grófné és herczegnő a ház asszonyát szeretetteljesen megcsókolván, igen kimért urias hajlongások között eltávozának.

Künn a lépcsőn Bendeffy grófné szétnézett a kisérő cselédségen s azután franczia nyelvre fordítván beszédét, most már szabad lélegzettel mondá:

– Kedvesim, ez pompás jelenet volt a «Bourgeois-Gentilhomme» -74- vígjátékból. Szegény Dorozsmayné egészen oda volt. Még azt a vérengző tigrist, Pockharti uramat is agyonbűvöltük. Remélem, nem marad el jutalma. Azt mondják képviselő? tehát olyan fa, a miből mindent lehet faragni, még egyszerre miniszter is lehet belőle. De igérem, ha van még befolyásom ezen országban, hogy fiam lakodalma után két hét mulva kinevezik valahová főispánnak.

– Meg is érdemli, – felelé a herczegnő. – Három vagy négyezer forint fizetés, nagy méltóság, ülés és szavazatjog a főrendek házában és semmi dolog hozzá.

Azok pedig, kik visszamaradtak, mindaddig, míg a kocsik a kapu alól ki nem robogtak, szótlanul néztek egymásra.

Dorozsmayné csak most eszmélt fel, mit követett el? s felszólalt mellében lelkiismerete, hogy leánya boldogságáról netán elhamarkodva határozott. Azonban leírhatlan könnyebbülésére szolgált, hogy a kinek itéletétől leginkább félt, férjének igaz barátja, Bogárdy Zoltán, tettét helyeselni látszott.

– Nos, – mondá ez, – ezután csak két dolog van hátra. Először értesíted, kedves húgom, leányodat, mily szerencse vár rá. Másodszor, hogy bölcs házassági szerződést kössünk, a mi alkalmasint csak az én dolgom lesz. Mindjárt holnap meglátogatom Arthur grófot, a te jövendőbeli fiaduradat s eléje terjesztem a szerződés pontozatait, úgy mint nekem férjed, az én elfeledhetlen barátom élőszóval utasításba adta. Természetes, hogy ez az élőszóval adott utasítás a törvény előtt semmi, és egyedül tőled függ mindent helyeselni, vagy félrevetni.

– Mért tenné? A vőlegény személye megjárja. Gondolom lesz 33 éves, tehát elég szép kor a házasságra. Ilyenkor a mai fiatal ember már kitombolta magát, míg a 25 éves új házas csak esküvője után három évvel kezd megbomlani. A Bendeffy-család kitünő, ezen réven kis leánykánk a főváros első köreiben, sőt még az udvari -75- estélyeken is otthon leend. Hogy a vőlegény nyakig el van adósódva, csak azt bizonyítja, hogy semmi sem tökéletes e gyarló világban.

– Minden anya csak azt igérheti, a mit adhat. Tudniillik: beleegyezését. Ez pedig két föltételhez van kötve. Először, hogy a leány is tiszta szívéből, minden kényszerítés nélkül igent mondjon. Másodszor, hogy a vőlegény elfogadja azt a házassági szerződést, melyet eléje fogunk terjeszteni. Mert tudnunk kell: a leányt szereti-e, vagy a velejáró milliókat, miket Esztike húgom egykor örökleni fog.

(A díszruhás ünnepélyességet hasonló értékű aprópénzzel fizetik vissza; a házassági szerződés pontozatai pedig gondolkodóba ejtik ő méltóságát.)

Másnap dél felé Bogárdy Zoltán úr tükör előtt állott, pödré bajuszát és hangosan nevetett.

Mert a tükör tetőtől-talpig díszmagyar ruhába öltözött hőst mutatott, a kinek fején kalpag kócsagtollal, vállán panyóka, oldalán kard hirdeté a ritka ünnepélyt, mely következni fog.

Így indult ki szobájából. Arany ugyan kevés volt rajta, egy csatt, mely mentéjét összetartá s vékony zsinór, mely csizmaszárainak felső körét ékíté. De ez elég volt arra, hogy a házbeliek összefussanak. El is terjedt híre, hogy a képviselő úr «vizit»-be megy Budára a királyhoz.

A kapu előtt bérkocsi várta s midőn felült, a József-tér bizonyos számát kiáltá.

De még a Bendeffy grófok lakásán is zajt és bámulatot gerjesztett ily «vitézlő rend»-nek megjelenése. Egyik azt mondta, a főispán jött a gróf megyéjéből tisztelegni, a másik a miniszterelnök személyét gyanítá benne. És ha a bérkocsi kételyeket nem ébreszt, kész számára az exczellencziás titulus.

A rejtélyes idegen az előszobába érkezve, az ifjú gróf után tudakozódott, s arra illő kisérettel felvezették őt a második emeletbe.

Arthur gróf értesülvén, minő szertartásos látogatás fenyegeti, először maga is megütődött. Már-már le -77- akará vetni hálóköntösét, s a legközelebb fekvő kabát után nézett, de aztán vállat vont, s mormogá: itthon vagyok; találjon úgy, mint talál, még szivaromat sem hagyom félbe.

Hangosan felkaczagott erre, de miután udvarias ember volt ő méltósága, elébe ment az érkezőnek a szoba ajtajáig, nagy szívességgel fogadta s egy kicsit meg is bámulta a feltünő ünnepélyes öltözéket.

– Ah Bogárdy úr? mily kellemes meglepetés. Kérem, parancsoljon széket. Nem oda, az kényelmetlen. Ide szemközt velem. Szolgálhatok szivarral? Itt a kés, tessék levágni a végét. Mondhatom, nem a legrosszabb faj. Ezennel szolgálok tűzzel is.

– Gróf úr, – felelé a képviselő, miután leült és szivarát meggyújtá. – Én Dorozsmayné ő nagysága megbizásából teszem tiszteletemet. Hogy minő czímen bátorkodom alkalmatlankodni, mindjárt megmondom. Először, mint Dorozsmay Tihamér barátja s holta után az özvegy vagyonának végrendeletileg kinevezett gondnoka és kezelője.

– Másodszor úgy állok itt, mint az özvegy bizalmi küldöttje, vagy ha úgy tetszik, házi fiskálisa, a ki azért jött, hogy méltóságoddal a házassági szerződés pontozataira nézve egyezkedjen.

– Nagyon derék, egészen szolgálatára állok. Mindenekelőtt megenged nekem egy kérdést?

– Kissé kényes a kérdés, ha fölteszem, hogy ma reggel egyedül csak azért indult ki lakásából, hogy engem fölkeressen?

– Ha így van, beszéljünk szabadon, jó kedvvel és nem czeremoniázva. Mert férfiak vagyunk s részemről mindig kapkodok az alkalmon, ha valami fölött jót -78- nevethetek. Tisztelt Bogárdy úr, mi a mennydörgős ménkü jutott önnek eszébe, hogy a midőn hozzám jő, a ki csak olyan korhely fráter vagyok, mint a többi, így neki öltözik, kardot köt, kalpagban és panyókában toppan be hozzám?

– Gróf úr, – felelé a képviselő nem nagyon őszinte szerénységgel. – Én a régi táblabiró világban középnemes, hét szilvafás birtokos voltam, most pedig egyszerű polgár, a ki soha sem ismerkedhettem meg a főrendűek bevett szokásaival. De miután tegnap láttam, hogy méltóságos grófnék s nagyméltóságú herczegnék, ünnepélyes czélból látogatni jövén, teljes úrnői ornatusban jelentek meg: mellőzhetlen kötelességemnek tekintettem követni az adott példát, s ezer bocsánatot kérek, ha hibát követtem el.

– Ah, ez nagyon derék, – kiáltá Arthur gróf s hévvel rázogatá meg látogatójának mindkét kezét. – Becsületemre, ez jó ötlet volt.

– Oh kérem, ne csináljon ily ártatlan képet. Ön tökéletes kópé, Bogárdy uram, s a legpompásabban visszatréfál bennünket. Mi vagyunk a vétkesek s csak köszönettel tartozunk, ha súlyosabb büntetéstől megmenekedhetünk. Ön lovagias ember, mert nem anyámon, nem kilenczágú koronás barátnéin vesz bosszút, hanem egyszerűen engem fizet ki hasonló értékű aprópénzzel a tegnapi komédiákért! No lám, már ön is nevet. Mert nincs is annál kellemesebb jelenet, mint mikor két jó madár egymásra ismer s mindkettő elérti a tréfát.

– Hagyjuk ezt a pokolba. De most már csak leveti azt a panyókát e pogányul befűtött szobában? Ide a karddal, hadd csapjam félre valamelyik szögletbe s aztán kezdjünk dolgainkhoz.

Ezzel megszabadult fölösleges öltözékétől és zsebéből egy összehajtott papirlapot keresett elé. -79-

– Kissé félek, – jegyzé meg a gróf. – Legalább nem merem remélni, hogy ön a szerződés föltételeinek fogalmazásában nagyon részrehajló lett volna irányomban.

– Úgy van, gróf úr; nekem mint megbizottnak főleg a menyasszony érdekeit kellett szem előtt tartanom.

– A menyasszonynak, a jövendőbeli nőnek semmi esetre sem. Ámde ezenkívül még két tényező szerepel. Először az özvegy. Másodszor az elhunyt atya végrendeletének, azonkívül a beteg halálos ágyán kijelentett óhajtásainak végrehajtója.

– Én mindig úgy hallottam, hogy Dorozsmay Tihamér rövid, de igen szabatos végrendeletet írt, melyben egyszerűen és kizárólag minden ingó és ingatlan vagyonát, mint tökéletesen szabad tulajdont, szeretett nejére hagyta.

– Így van, szóról-szóra. De ezenkívül a betegágyban, éltének utolsó napjaiban, már a halál közeledtével bizonyos óhajtásokat fejezett ki. Részint csak neje előtt, részint midőn én s egy másik barátja, egy pap, a ki most kanonok, jelen voltunk. Nekünk pedig ezen óhajtásokat nem szabad figyelmünkön kívül hagyni.

– Drága Bogárdy úr, ön mint ügyvéd s mint törvényhozó, jól tudja, hogy az ily óhajtások, ha minden törvényes kellékekkel ellátott írott végrendelet létezik, semmi kötelező erővel sem birnak.

– Ha az özvegy, a vagyon szabad és független tulajdonosa, férje puszta óhajtásait is szentül megtartani elhatározta.

– Ah, így? igaza van, ez egészen más. Mindenekelőtt egy kérdést. Nem önérdekből beszélek, inkább csak kiváncsiságból. Igaz-e, hogy Dorozsmayné asszony -80- ő nagyságának vagyona körülbelül négy millióra rúghat?

– Gróf úr, ebben semmi titkolni való sincs. A férj halálakor négy miliót tett az érték. Azóta a józan háztartás, a jó papiroknak a börzén eszközlött eladása, s bizonyos birtoknak megvásárlása által mai napon e vagyon tökéletesen megüti az öt milliót.

– Igen, úgy mondják, a mai szűk világban, holott mióta történetet írnak, annyi tőke, kincs és gazdagság soha össze nem volt gyűjtve a világon, mint napjainkban.

– Már tudniillik a kik egybegyűjték, – nevetett Arthur gróf. – Kérem, tessék folytatni.

– Tehát az özvegy annyit költhet jövedelméből, mennyi neki tetszik, sőt a tőkét is megtámadhatja. Ezért vagyunk mi itt, hogy őrködjünk, én és a kanonok bácsi.

– Gondolja ön, hogy e felügyelet nélkül az özvegy a tőkéhez is nyúlna?

– Ezt soha meg sem kisérlette. Díszes háztartása van ugyan, de még eddig mindig maradt a jövedelemből fölöslegünk, a mit tőkésítenünk lehetett.

– Az földhözragadt szegény, annak egyetlenegy krajczárja sincs; kivévén, a mit az anyja ád neki.

– Azonban, mint természetes és önként érthető, annak idejében anyjának egyedüli örököse lesz.

– Akkor a haldokló atyjának élőszóval kifejezett óhajtása szerint, kap hozományul, évenként 20,000 forintot.

– És a jövedelem többi része? mert hír szerint 220,000 forintról van szó. -81-

– És mit csinál az özvegy e roppant jövedelemmel, ha leánya férjhez megy?

– Az az özvegy dolga. Abba mi, szóbelileg rendelt végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők, egyáltalában nem avatkozhatunk.

– Ah, értem. Tehát szabadságában állhat az özvegynek, annyit engedni át jövedelméből a leánynak, a mennyi neki tetszik?

– Teheti, ha akarja s ha férjének élőszóval kijelentett óhajtását félreveti.

– Mint szabad és független tulajdonos mindent tehet. Ha kedve van, elpazarolhatja a tőkét, elajándékozhatja fekvő birtokait, felgyújthatja házát, s a legelső szép reggelen, melyben úgy hozná szeszélye magával, engem és kanonok bácsit elkergethet a pokolba.

– Ah, a pokolba? ez eredeti, – szólt a gróf s hozzá gondolá, ez volna a legbölcsebb, a mit ezen asszonynak legelőször is tennie kellene. – Aztán fönhangon kérdé:

– E szerint ön és kanonok bácsi, a ki mindig ott tarokkozik a háznál, nem törvényesen elismert végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők?

– E tekintetben sem jogot, sem czímet nem követelhetünk. Tihamér barátunk halálos ágyán puszta szóval bizott meg bennünket s míg az özvegy mást nem határoz, változás nem történhetik.

– Akkor, mint mondtam, búcsút vehetünk a kapufélfától, s arra az út, merre a kerékvágás.

Arthur gróf szivarra gyújtott s azután élvezve nézegetvén annak kéklő füstjét, kérdé:

– Ha jól értettem Bogárdy úr beszédét, az következhetik belőle, hogyha férjhez ment Esztike egy napon azt írná mamájának: kérlek küldj 10,000 forintot, mert -82- szükségem van rá; az anyja, a ki oly forrón szereti gyermekét, megtagadná tőle e pénzt, csak azért, mert Tihamér úrnak szóbeli óhajtásai a hozomány összegét előre 20,000 forintra szoríták, s ha ez kijárt, nincs többé segítség.

– Tökéletesen így van. Gróf úr világosan felfogta az óhajtások szellemét és betűértelmét, s mindent szabatosan ki is fejezett.

– És ha, például, a felhozott esetben, az özvegy mégis teljesítené leánya kérelmét, mit mondanának hozzá ön és tisztelt társa, a kanonok?

– Mit? semmit. Egy szavunk sincs hozzá. Részemről még arra sem figyelmeztetném az özvegyet, hogy ez a meghalt férj végső kivánataival ellenkezik.

– Egy szóval, – itélé Arthur gróf, – a jövendőbeli férj pénz tekintetében tisztán és kizárólag az özvegy szeszélyétől s attól függ, mennyire van ennek hajlama a férj halottas ágyán kijelentett óhajtásokat követni, vagy nem követni.

– Mint szabad és független tulajdonos mindig tetszése szerint cselekedhetik. Kivéve mégis a 20.000 forint évi járandóságot, melyet úgy férje óhajtása, mint a saját nevében aláírt házassági szerződés alapján fizetni tartozik.

– Nagyon kivánatos volna egész lajstromát ismerni azon óhajtásoknak, miket a beteg férj haldokló ágyán elésorolt.

– A mi engem és társamat illeti, mindent elmondtam. Hogy ezenkívül nem hagyott-e hátra a férj bizonyos utasításokat még külön neje számára is? arról nem felelhetek.

– Mondhatom, szép kilátás. Az ember elvesz egy gazdag leányt s ha a háztartás szükségei alamit követelnek, az anyós ájtatosan felfohászkodik s azt feleli: nem lehet; ezt haldokló férjem végparancsai határozottan eltiltják. -83-

– Engedelmet kérek, ha bizonyos kényes természetű tárgyhoz nyúlok. Gróf úr, a mit a világon mindenki hivatalosan tud, az a Dorozsmay-háznál titok nem maradhatott.

– Ah, erre szót se vesztegessünk. Az utolsó piszkos zsidó tudja, hogy birtokaim a teljes értékig betáblázott adósságokkal vannak terhelve s hogy más vagyonom nincs, mint azon 30,000 forint jövedelem, mely anyám halála után néz rám.

– Épen erről akartam beszélni. Igen világos, hogy ily helyzetben egy Bendeffy gróf nem gondolhat arra, hogy neje hozományából rangjához méltó háztartást folytasson. Tehát csak egy kisegítő eszköz marad hátra.

– Egyszerűen, tessék beleházasodni a Dorozsmay-családba. Azaz átköltözik az esküvő után szeretett nejéhez; a boldog anyós örömmel fogadja s mindnyájan oly fényes háztartást rendeznek be, a mi a 260,000 forintos évi jövedelemnek megfelel.

Egyéb sem kellett a büszke grófnak, mint hogy föltegyék róla: oda menekszik a kurta nemes házba élősködni! Mert a hol ő úr nem lehetett, oda a földi lét semmi élvezése be nem csalhatá. Világos elutasítással így felelt:

– Nagyon kecsegtető kilátás ez, uram. Határtalanul tisztelem a nőnemet, hanem a legkegyesebb anyós – is csak anyós marad. Roppant adósságaim daczára még nem mondtam le azon igényemről, hogy saját házamnál a legelső személy maradjak. Meg fogom vizsgálni az elém terjesztett házassági szerződés javaslatát. Ügyvédemet is utasítom, mit kellene rajta változtatni. Most pedig, miután igen örültem Bogárdy Zoltán urat, itt, -84- szerény lakásomon tisztelhetni, engedje meg, kérem, hogy szerencsés jó napot kivánjak.

Bogárdy Zoltán mosolygott s gondolá magában: ennyiből áll bosszúja; elbocsát nagyúri módon, mint alázatos könyörgőt a háztól. És észre sem akarta venni, hogy az udvarias gróf ismét elkiséré őt a szoba ajtajáig.

A cselédség pedig ezalatt kitudakolta, hogy a vélt exczellenczia, valahol az «Újvilág»-utczán bérelt szálláson lakik; többé rá sem nézett, hanem engedé távozni, oda a hova tetszik.

Mindamellett Arthur gróf nem adta vissza a házassági szerződésnek elébe terjesztett javaslatát. Úgy látszott tehát, hogy mégsem akar mindenről lemondani.

– Ez az első porczió, a mit kaptál édes grófom, ha nem elég, következik a többi. Remélem nem lövi főbe magát ez éjjel. Inkább megvárja, míg hazamegy Bécsbe az osztrák delegatió. Hátha Nagymarosnál kisiklik a gyorsvonat a vágányból s neki megy Burghammer herczegestől együtt a szőke hullámú Dunának? -85-

Gencsy Pál báró jámbor, ájtatos és igazhitű lélekkel járt a képviselőházba s a hányszor végig hallgatott egy beszédet vagy pártjával szavazott, meggyőződve volt, hogy a haza javát nagy mértékben elémozdította. Minden második vagy harmadik estén sietett a Dorozsmay-házba, a hol úgy látszott, Arthur grófnak komoly föllépését egyelőre még eltitkolni szándékoztak. Legalább addig, míg ő méltósága az eléje terjesztett házassági pontozatok fölött nézeteit és kivánatait elé nem adta.

Időközben Pál báró és Esztike kisasszony között igen kellemes és bizalmas viszony fejlődött ki. Pál bárónak természetesen kezdettől fogva tetszett a szép leány, de a másik részről a kezdődő bizalmasság nem volt egyéb gyermeki játéknál és hiú időtöltésnél.

Lassankint azonban a vendégek változásokat kezdtek észrevenni. A kisebb tekintélyű grófnék még néha megjelentek, de az igazi «nagy grófnék», a kik némely kilátások végett jártak a házhoz, elmaradoztak. Hihetőleg irigységből, hogy a kövér martalékot a Bendeffy-család rakta zsebre.

Arthur gróf a szokott órákban nem mulasztá el látogatásait és Esztike kisasszony a szóban forgó házasság eszméjével csak játszott, mint tűzzel a gyermek. Mindig szíves, bizalmas volt a gróffal, de néha mégis meglátszott rajta, hogy a saját értékét ismerő hajadon is elé kezd tünedezni. -86-

Az özvegy és Bogárdy változatlanul maradtak. Kanonok bácsi és tarokkozó kompánistái rendíthetlenül megállták helyüket; de Pál báró észrevette, hogy daczára a múltkori kibékülésnek, Bogárdy s a főtisztelendő úr megint nem ismerik egymást.

– Oh már az egészen más. Én minden héten háromszor összeveszek vele s aztán hat hétig nem szólunk egymáshoz. Ilyenkor úgy néz rám, mintha a szent inquisitio kínzó kamaráiba kivánna küldeni, hogy felpróbáltassa velem a spanyol sarút.

– Titok, de neked mint képviselőtársamnak megsúgom. Halld és bámulj. Arra akart bírni, hogy a képviselőházban indítványozzam a nőtlenség eltörlését.

– Nos akkor jól választotta ki emberét, a kivel sikert nyerhet. És mért nem indítványoztad?

– Mért? s te kérdheted ezt tőlem háladatlan gyerek? Még most sem tapasztaltad eléggé, hogy vagy hallgatok a házban, vagy olyat indítványozok, a mit egyhangúlag elfogadnak a képviselők, a főrendek lelkesülve járulnak hozzá, a király siet a szentesítéssel s még a vatikán, vagy az európai nagyhatalmak kongresszusa is tapsol rajta!

Természetesen, hogy nem mondhatta hatalmas pártfogójának azt, a mit ily esetben, otthon, székely góbéjának felelt volna: bolond kend Varjas Andoriás uram, és az is marad.

Hogy miért veszett össze kanonok bácsi hű kollegájával? azt ne is kérdje az olvasó. Rettenetes aprehensiós -87- természete volt a vörösöves úrnak. Később meglátjuk, mily ártatlan enyelgés is elég volt arra, hogy fachéet tartson és ne ismerje barátját, épen úgy, mint midőn a legelső alkalommal a vasuti waggonban találkoztunk vele.

Épen ismét hétfő este volt, tehát a Dorozsmay-háznál a nagyobb elfogadó nap.

Ilyenkor néha tánczra is került a dolog s a leánykák közül, kik elfáradtak az ugrálásban, folytatták pihenéskép, a zongorán, a talpalá való nótát.

Volt itt ilyen napon egy szoba, melynek ablakai az udvarra nyiltak, a hol thea, gyümölcs, hideg pecsenye s a czukrászat remekei nehezedtek a terített asztalra. Egy-egy vendég el is vetődött ide, néha párosával is, kimondhatlan örömére a ház asszonyának, a ki törzsökös magyar levén, mindig élvezetet talált abban, ha vendégei az ő válogatott csemegéit megízlelték.

Ezen este Pál báró tiszta véletlenségből be talált tévedni ezen szobába s csodálkozva látja, hogy Esztike kisasszony egyedül áll az asztal előtt és egy jól felszalonnázott pulykamellből oly étvágygyal szeletezik, hogy a kőrösi vagy kecskeméti soirée-kben sem történhetnék különben.

A leányka még mindig éretlenebb gyermek volt, mintsem elpirult volna azért, hogy ily prózai foglalatosságban tetten kapják. Daczára a czikornyás életmódnak, mely a háznál divatozott, nem romlott el kedélye, s az étkezést álszégyenből félbe nem hagyta.

Ezt mondva, képtelen nagy darab sültet metszett le, tányérra tette, kést, villát adott mellé s az érkezőt megkinálta.

Magától érthető, hogy az ifjú báró egyszerre farkasnak való étvágyat érzett, s hogy jobban essék a falatozás, két széket rántott elé s mai napig sincsen bebizonyítva, melyik foglalt elébb helyet? Csak annyi kétségtelen, hogy kettecskén vacsoráltak, míg a harmadik -88- szobában pengett a zongora s tiporkáztak a magas sarkú czipők.

Észrevette tán az olvasó, hogy tulajdonképen most van legelső alkalmunk Esztike kisasszonynyal közelebbről megismerkedni. Utoljára három évvel ezelőtt hallottuk szavát, a midőn még csacska gyermek volt, s a mezőn Dorozsmay Róbert mérnököt felfedezte.

Halljuk végre most, mit beszél? mint gondolkodik? mit érez szívében? s mennyi valóságos benső értékkel bír? mert eddig csak azt tudjuk róla, hogy gyönyörű szép, és öt millió forint örökség néz rája.

– Hallotta a nagy ujságot, báró úr? Arthur gróf megkérte a kezemet s a mamám oda is igért. Még titok egy kicsit, de önnek megmondom.

– Mért ne lennék boldog? Azt mondják, igazi nagy grófné lesz belőlem. Elvisznek a Károlyi, Andrássy, Festetich grófok estélyére. Ott leszek férjem karján, Budán, a királyi palota vigalmaiban. Drága selyem ruha s fényes ékszerek lesznek rajtam s az egész világ susogja: ez Bendeffy Arthur grófné! Én majd örömömben és büszkeségemben nyájasan mosolygok mindenfelé. Tőlem mást sem kivánnak, ez elég mindenkinek, nekem pedig nem nagy fáradság.

– És ez azon boldogság, a mire a város ünnepelt királynéja, Dorozsmay Esztike kisasszony vágyik?

– Esztike kisasszony, én félni kezdek, hogy ön még soha sem gondolkodott arról, mi az igazi boldogság? Hiszen vannak boldogok az egyszerű polgári házakban, a földmivesek tanyáján, a pásztorok kunyhóiban. Mindenütt, a hol tűz lobog, hol védve vagyunk a szelektől, a hol azok laknak, kik megelégedettek és szeretik egymást.

– Önnek igaza lehet, mert ha csak azok volnának boldogok, kik ragyognak az előkelő világ termeiben, az egész országban néhány száz ember lehetne boldog. De az én gouvernante-om, madame Escabrotte, -89- a ki Párisban tanult és ismeri az angol lordok kastélyait, azt mondja: mi a fővárosban lakunk, mi a kiváltságos osztályhoz tartozunk; a csodaszép toilletteket számunkra készítik, s ha nem vagyunk grófnék, nem társalkodunk a herczegnőkkel, nem irigyli sorsunkat minden férfi: akkor nem ismertük fel rendeltetésünket s tán méltók sem vagyunk szerencsénkre.

– Ha még nem tudja, ha még csendes elmélázásaiban nem fedezé fel ezen régi igazságot, annak csak egy oka lehet: az, hogy ön még a világot nem ismerő gyermek. Ne nézzen rám oly haragosan. Tudom, hogy ön 17 éves, sok szépet, jót, hasznost és kellemest tanult; de az igazi boldogság tudományát nem a gouvernante-tól, s nem a gyermekszobában szerzik. Még kevésbbé ismerkedünk meg vele a tánczterem siklós padlóján a salon csillára alatt. Pedig az igazi boldogság tudománya egyetlenegy szabályból áll, könnyű megérteni, könnyű megtanulni, de annál nehezebb a szerint élni és a szerint választani hű társat az egész életre.

– Egészen kiváncsivá tesz. Halljam tehát az új és nagy igazságot, melyre engem eddig senki sem tanított.

– Ám hallja: boldog lenni annyit tesz, mint annak közelében élni, a kit szeretünk és a kiről meg vagyunk győződve, hogy minket viszont szeret.

– Ilyet én már olvastam a verses könyvekben. Elkésett báró úr a tudós professzorsággal.

– Majd megválik. Lássunk legelébb egy kis számvetést. Adjuk össze, hány óra, hány nap jut egy esztendőben a csillogó boldogságra? Számítsa föl, s kijő, hogy ily boldogság órái mind összevéve nem tesznek -90- ki többet ötször huszonnégy óránál. Erre aztán kérdem: mit fog ön a többi 360 nap alatt csinálni?

– Báró, ön sokat követel. Azt akarná, hogy 360 napig bálozzunk, öt napig pedig pihenjünk?

– Ez már imádandó kedves kis leányi felelet volt. De ha beállottunk filosofusnak, tudós érvekkel tartozunk vitatkozni. A nő csak akkor lehet boldog, ha férjét határt nem ismerő szenvedélylyel szereti, vonzódik hozzá, s minden szomorúságában vigasztalást talál kebelén. A hol e kölcsönös érzelem hiányzik, oda csakhamar beköltözik a legszenvedhetlenebb látogató, az unalom.

– Arthur gróf ettől nem fél. Neki tömérdek dolga van, csak győzzön odamenni, hova hívják. Hányszor kell kimennie jószágaira, hogy szétnézzen a gazdaságban? Hányszor Gödöllőre, vadászgatni, vörös frakkban, az udvarral? Aztán felrándul Bécsbe, Párisba, Londonba s megigérte, hogy mindig rám gondol, s minden nap táviratilag értesít hogylétéről.

E pillanatban leányi zaj és kiáltozás keletkezik a nagy teremben. Egyik vendég kisasszony ide is benézett.

– Esztike hol vagy? Jőjj hamar, mert franczia négyest tánczolunk és egy pár hiányzik.

Ekkorra a beszélgetők már fölugrottak székükről s átmenvén a terembe, elfoglalák a számukra föntartott helyet.

Táncz közben, ha Pál báró magára maradt, elmormogá foga között: Tulajdonkép én itt az evangeliumi ellenséges ember szerepét játszom, a ki konkolyt hint a tiszta búzavetésbe. Remélem, lesz még alkalmam, s lerombolom szívében azon téveszméket, miket a korlátolt eszű párisi gouvernante oltott bele.

De midőn az igéző szép leány mellette állott, vagy karján lejtett, fölforrott az ifjúban a harag, hogy ily mennyei ártatlanságot egy vásott lelkű s kiélt férfinak földi hiúságból feláldoznak.

– Esztike kisasszony; menjünk az elméletről a gyakorlatra. -91- Kérem, nézzen előre, arra, a kivel szemközt tánczol.

– Mondja meg titokban, ha ezen ember táncz közben karját nyújtja, nem érez valami hideg borzongatást, mintha kigyó tekerőznék karjára?

Esztike, a ki ily beszélgetésre csak fokról-fokra volt szoktatva, eleinte nevette a báró leczkéit. Más leány is így tett volna. Később mégis lopva oda tekintett Porczogh báróra, a ki minden művészetét elészedte, hogy játszhassa a kellemes férfit, az ellenállhatlanul hódító arszlánt. Végre pedig, a midőn a táncz rendje szerint szemközt lépett Porczogh báróval s kezét kezébe tevé, egyszerre megborzadott s azon visszariasztó hidegséget érzé karján végig futni, melyről Pál báró beszélt.

Reszketett, majd elpirult, mert látta, hogy Pál báró fürkésző szemmel és élénk kiváncsisággal leste minden mozdulatát.

– Lássa, kisasszony, – mondá, a midőn tánczosnéja mellé visszakerült, – ezt a titkos borzalmat a természet oltotta minden leányka szívébe. A ki ily visszataszító érzést kelt benne, ahhoz ne menjen férjhez soha.

– A borzadály már a legvilágosabb intés az óvakodásra. De ennek hiánya még nem elég biztosíték a szerelemre. Arra szükséges, hogy a leány ellenállhatlan vonzalmat érezzen a férfi iránt s az egész világon csak ő benne szeresse boldogságát.

Ennyire haladt már köztük a titokban megkezdett bizalmaskodás. Maga Esztike is elszörnyedt a gondolatra, hogy egy úrral, a vendégek közül, oly tárgyról beszélget, a miről ő soha sem gondolkodott, a szerelemről. -92-

(Egy részről biztató szavak hangzanak, más részről akadályok merülnek elé. Még egy kis leczke.)

Ismét Arthur gróf fényes uri lakásán vagyunk. Ketten ülnek a kandaló tüze mellett kényelmes karszékek párnáin, szívják a becsempészett havannai szivar illatos füstjét. Porczogh báró szakértő figyelemmel hallgatja barátja fejtegetéseit, mert tudja, hogy ő van hivatva arany tanácsot adni.

– Szóval, – mondá Arthur gróf, – úgy állok ma, hogy 130,000 forint jövedelmem tökéletesen felmegy a betáblázott adósságok kamatainak és a kötelezett törlesztési részleteknek fizetésére! Még élek, de csak úgy, ha váltóra pénzt kaphatok, mert az utóbbi három év, Párisban, egészen tönkre tett.

– Mamám nem segíthet; mert ha van is 30,000 forint jövedelme, ez épen elég neki háztartásra s még megköszönöm, ha adósságot nem csinál.

– Beszéltem már neked, hogy minden vagyon kizárólag az asszonyé és Esztike évenként csak 20,000 forintot kap.

– Ez bolondság, barátom. Az a gulyáshússzagú Bogárdy ijesztget vele. Az anyja imádja leányát, tehát képtelenség elhinni, hogy óriási vagyona mellett titeket pénzzavarban szenvedni engedjen. Menj, siess és vedd -93- el a leányt. A házassági szerződés csak egy bepiszkolt papirdarab, az anyai szeretet pedig oly hypotheka, melyre minden körülmény között építhetsz.

– Mit gondolsz, van-e valami igaz azon mendemondában, a mi anyám fülét is megütötte, hogy Bogárdynak czéljai volnának az özvegygyel?

– Nem lehetetlen, de én nem hiszem. Jól vigyázok minden szóra, minden összepillantásra, de eddig semmi gyanús jelre nem akadtam. Dorozsmayné minden lehet, csak szinésznő nem. A mi pedig a haldokló férj végső óhajtásait illeti, az vagy koholt mese, vagy ha igaz, arra való, hogy annak idejében elfeledjék. Mert meg van írva, hogy szükség törvényt ront.

– De gondold meg, barátom, mire ösztönöznek? Menjek hozzájok lakni! Összevegyüljek egy úgyszólván polgári, vagy a mi rosszabb, egy szerencsés spekuláns családjával! Nem a mesalliance háborgat, mert ezen ostoba előitéletből adósságaim régen kigyógyítottak. De elviselhetlen a gondolat, hogy mint úr, mint férj, ne én legyek az első! A pap meg a kóczos táblabiró folyvást malmot játszhatnak fölöttem, még pedig dupla-malmot; kinyitom, bezárom, s mindig rajtam ütnek egyet. Utoljára kiderül, hogy én nem egy szép leányt, hanem egy haldoklónak őrült óhajtásait vettem feleségül.

– De van-e más menedéked? Anyádat, kivánjuk, éltesse Isten számos esztendeig. Burghammer herczeg pedig feltette magában, hogy ő lesz a XIX. század Mathusalemje. Végre pedig még szereted is a lánykát.

– Ezt már nem tagadtam soha. Oly szép, hogy a mi társaságunkban egyik sem közelítheti meg. Különösen pedig tetszik nekem ártatlansága és tudatlansága. Mint a lágy viasz kerül kezembe, s azt formálhatom belőle, a mi ízlésemnek és érdekemnek leginkább megfelel.

– Vigyázz, hogy valaki meg ne előzzön a tanító szerepével, mert az erdélyi vad bárócska egy idő óta sokat cseveg vele. -94-

– E tekintetben nyugodt vagyok. Elbeszélte mamám, mily örömkönyek között fogadták ajánlatomat. Azóta Esztikével is beszéltem, s láttam, hogy kijelentett menyasszonyomnak tartja magát. Láttad volna, mily boldog volt, amint elmondám neki, ha Párisba, Londonba megyek kóborolni, mindennap küldök táviratot. Van nekem ilyen obligát távirati tudósításom egész készletben. A mult évben, midőn mademoiselle Virgine-t Nizzába küldöttem, komornyikom mindennap komponált egyet.

– Örülök, hogy így beszélsz. Írd alá, akár olvasatlanul a házassági szerződést, s ha nem akarsz a Nádor-utczába költözni, van mamádnak Biharban egy régi vadászkastélya. Vonulj oda s legrosszabb esetben élj Esztikének 20,000 forintnyi jövedelméből. Miért ne élhetnél? Nekem csak fele van, s mégis úr tudok lenni.

– Még egy dolog sérti büszkeségemet. Akárhogy erőködöm és játszom a nagy urat, nem palástolhatom el, hogy egy batkát sem hozok a házhoz.

– Barátom, ez csak optikai csalódás. Ha semmit sem kapsz, mint a 20,000 forint jövedelmet, 24 év mulva tisztán áll birtokod. Ehhez járulhat akkorára mamádról maradó 30,000 forint jövedelem. Czímedről, rangodról, nagybefolyású rokonságaidról szólni sem akarok. Tehát menj, tarts menyegzőt, éld át a mézes hetek bájait, s aztán igyekezz olyan urrá lenni új otthonodban, mint voltál ott, a hová születtél.

– Úgy hallom, veri a hét órát. Hétfő van, menjünk a Nádor-utczába. Befogatsz, vagy gyalog megyünk?

– Menjünk gyalog, még pedig kilenczvenkilencz okból, mikből az első az, hogy tegnap adtam oda kocsimat, lovamat egy gazembernek, a ki a váltótörvényszék pártfogása alatt, ma, ide akart jőni árverést tartani. -95-

Híre menvén Arthur gróf kézfogójának, még a «nagy grófnék» osztályából is megjelent egy pár «díszpéldány».

Azon szobában, hol a kisasszonykák s az urak mulatoztak, a zongora húrjainak elszakadásaig csapkodá le egy műkedvelő úr Liszt Ferencznek legújabb szerzeményét. Persze, hogy szép is lett volna az, ha az utolérhetlen mæstro maga játsza a saját ujjaira szerzett rapsodiát. De azért így is felhangzott az élénk helyeslés, mert igen sok hallgató nem a szépet, hanem a nehezet szokta megbámulni.

Gencsy Pál báró az ablak bemélyedése között ült s jó kedvvel beszélgetett a ház kisasszonyával, a mint Arthur gróf és kebelbarátja, Porczogh báró a szomszéd szobába léptek.

Esztike kisasszony a tárt ajtón keresztül megpillantá a közelgőt és mosolygott. Tanító mestere pedig addig, míg Arthur gróf üdvözlé a ház asszonyát és szokott szójárással tudakozódott hogyléte felől, oda hajlott szomszédnéja felé és halkan kérdé:

– Nos figyelmes tanítványom, mit érez? mert ez elhatározó kérdés. Nem veszi észre, hogy szíve szorul? a vér a bal oldalába torlódik? szárnyai kelnek? és ellenállhatlan erővel vágyik a büszke vőlegény felé röpülni?

– Báró, – felelé haragosan a kis leány, – ön túlmegy professzori szerepén, ha jól tudja, hogy nem mozdulnék helyemből ezer olyan férfiért, mint ő, vagy ön.

– Oh kérem, én egyáltalában nem is arról beszéltem, hogy valósággal karjaiba röpüljön, mert ez társadalmi lehetetlenség. Csak azt kérdtem, vonszolja-e valami láthatlan erő a másik szoba felé? Mert ha ilyet nem érez, akkor még messze távol jár az igaz szerelemtől!

– Elég, báró úr! Soha többé önre nem hallgatok. -96- Utoljára még arra használ fel, hogy velem lélektani kisérleteket tegyen!

Igyekezett mentől haragosabb képet mutatni; de midőn látta, hogy komoly rendreutasítása nem használ, bosszankodása foganat nélkül marad, kis leányok módjára teljes szívéből nevetni kezdett.

E pillanatban Arthur gróf könnyű, lebegő lépésekkel feléjük tart, de mielőtt a tárt ajtó küszöbét átlépné, szerencsétlen véletlenből belebotlik kanonok bácsinak selyem reverendájába.

Mindketten ezer bocsánatot kértek. Egyik, másik is önmagát nevezé vigyáztalannak és ügyetlennek. Minthogy azonban egyszer már így összekerültek, megragadá az alkalmat a főtisztelendő úr és ő méltóságának mint boldog vőlegénynek szerencsét kivánt.

– Nagyon örvendettem, – mondá, – a midőn e végtelenül kellemes ujsággal megleptek. Végre esküvő a háznál s nem lehetetlen, hogy egyúttal egy helyett kettő!

– Kérem, ne méltóztassék félreérteni; meg az is jó lesz, ha halkabban beszélünk, mert a ház asszonya nem örömest hallaná, ha kívülünk más hivatlanok is idő előtt értesülnének.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy Dorozsmayné ő nagysága másodszor is férjhez menni szándékoznék?

– Bocsánat, ezt nem mondtam. Csak kicsúszott valahogy szájamon, hogy nem «lehetetlen». Kérem, ne tessék félreérteni.

– Csendesebben, kérem. Van szerencsém magamat ajánlani. Egyáltalában nem vagyok fölhatalmazva többet mondani. Ajánlom magamat.

Arthur gróf oly bosszúsan fordult el, hogy majdnem faképnél hagyta a papot; de még elég jókor feleszmélt, megemlékezett az uri viselet kötelességeiről és udvarias hajlongások között vőn búcsút s ment oda, hova szándékozott.

De belseje föl volt háborgatva; kést döftek mellébe, -97- meg is forgatták benne. Épen arról értesült eléggé hivatalosan, a mitől legjobban félt. Mert az özvegygyel, mint vele lakó anyóssal, még tán megfér, de sógorság, apósság ezzel a bőrcserző vargalegénynyel (mindig más gúnynéven említé Bogárdyt), mint elviselhetlen inzultus tűnt föl előtte. Micsoda? Ő ily emberrel együtt ebédeljen? ugyanazon pénzből költekezzék, s ha találkozik főrangú ismerőseivel, bemutassa, mint tisztelt apósát?

De mégis nem. Hiszen volt még kisegítő eszköz. Ott állott mamája birtokán a régi vadászkastély; 20,000 forint jövedelem Esztike kezével, s mellé járadékul, gyönyörű szép feleség. Csakhogy az özvegynek férjhez menésével az öt milliónak fele, még a jövendőre is elveszettnek mutatkozott.

Hiába erőködött. Akaratja ellen mérges, bosszús és veszekedő képet csinált, hogy agyonijesztette vele aráját, a ki alig tudott felelni, a midőn vőlegénye vonaglós mosolylyal közeledett s elmondta, mennyire örvend, hogy látja, mily jó színben van, mennyi új szépséget szerzett tegnap óta. Végre pedig arról kezdett beszélni, hogy az idén szeliden kezdődik a tél, még havat sem láttak, hogy esős, ködös napok állnak be s a városi tanács elhanyagolja az utczák tisztogatását.

Azután elfordult, hasonló szellemdús megjegyzésekkel mulattatta a többi hölgyeket. Meghallgatta, mit játszanak a zongorán? aztán vitatta, hogy mai napon kifejlettebb technikával játszanak a művészek, mint régebben. De akkor a zeneművek voltak szépek, míg a mai compositio jobbára elcsépelt férczmű. És ebben legalább igaza volt.

Az ifjú báró nem érthette, mi okozta e rendkívüli változást? De még Esztike sem. Más, idősebb és kitanultabb nő valószinűleg migraine-t kap e fogadtatásra. Ő azonban helyén maradt és bosszúját szomszédján tölté. Összeveszett hű tanító mesterével s mint lázadó tanítvány felmondta neki az engedelmességet. -98-

(Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát.)

A mióta a fővárosban időzünk, a Dorozsmay-házat folyvást gazdag öltözetben, ragyogó vendégek sokasága között találtuk. Végre módunkban van látni őket családi körben, egyedül a legközelebb hozzátartozókkal, fesztelenül ebédelni.

Mindössze öten ülnek az asztalnál. A háziasszony elnökölt, jobbra Esztike, balra a gouvernante. Utánuk jobbról kanonok bácsi, balról Bogárdy Zoltán.

A midőn a sor a dessertre került s a felszolgáló cselédség kitakarodott, szóba jött Arthur grófnak tegnapi megfoghatlan viselete. Dorozsmayné elmondta, hogy a gróf udvariasan tudakozódott tőle hogylétéről, boldognak, elégedettnek látszott, s mégis a midőn a leányok szobájában megjelent, hirtelen megváltozott s haraggal és bosszankodással távozott.

Esztike mentegetőzék. Ő semminek sem oka. Ő szokott szívességgel s barátsággal fogadta a grófot és eleinte a vett igen lekötelező bókokat nyájas mosolylyal köszönte meg. De később a gróf a sáros időről, meg a városi tanács hanyagságáról beszélt, s arra ő semmit sem tudott felelni.

Kanonok bácsi pirult ezalatt s mint bűnös a tányérára szegezé szemét. Bogárdy Zoltán kedélyesen pödré bajuszát és elégedetten mosolygott.

Ebéd után Esztike és madame Escabrotte saját szobájukba tértek. Az urak az üveggel elzárt folyosóra, -99- mely rakva volt melegházi növényekkel s midőn felhozták a fekete kávét, Dorozsmayné maga nyitott fel egy ládácska kitünő szivart.

Az urak rágyújtottak s akkor Zoltán bácsi jól megczukrozván fekete kávéját, mondá:

– Kedves húgom, megkérték a leányt, te odaigérted. Esztike azt felelte, a mint a mama parancsolja, tehát menyasszony van a háznál.

– Én odaigértem, mert Arthur gróf valódi lovagias jellem és oly helyzetben van, hogy nejét a város és az ország legmagasabb köreibe vezeti. Oly természetes vágy ez, mely senkit, a ki asszonynak született, érzéketlenül nem hagy.

– Helyes, tökéletesen értem. Minden rendben is volna, csak azt nem tudjuk bizonyosan: szereti-e a menyasszony vőlegényét? Az én fiatal koromban mindig ezt tartották legelső kérdésnek. Mit szólsz rá, papom?

– Én tehát azt mondom, – folytatá Zoltán bácsi, – hogy legjobb az egyenes út. Menj fel, édes húgom, egyenesen leányod szobájába és beszélj vele. Kérdezd ki, vizsgáld meg szívét. Nevezd ki még ma nagy leánynak s beszélj vele nyiltan a szerelemről. Ismertesd meg őt e szenvedély hatalmával, s mondd el, hogy nem szabad könnyelmű, elhamarkodott és meggondolatlan lépést tennie, mert egész életének boldogsága függ e határozattól.

– Megteszem, a mi kötelességem. De nem könnyű ily kis leánynyal ezen kényes természetű kérdésben vitatkozásba bocsátkozni. Mint fog csodálkozni, hogy az ő mamája még ilyesmikhez is ért egy kicsit!

– Csak menj hozzá. Vess félre minden bevezetést; kezdj rögtön és közvetlenül kérdést tenni hozzá. Meglásd, hogy a kinek tiszta a szándéka és jó az akarata, az alkalmas szavak és találó kifejezések hiányában nem fog szenvedni.

Dorozsmayné úgy érzett, mint az iskolás leány, a ki -100- készületlenül indul a vizsgára. Azonban átlátta, hogy mennie kell, mert legszentebb anyai kötelessége parancsolta.

A két férfi együtt maradt. A képviselő büszkén nézett társára, mintha kérdené: mit mondasz ékesszólásomra? Úgy-e jól kezdem keverni a kártyát? Azután felkelt és csengetett.

– Papom! volna-e kifogásod, ha kihozatnék az ebédlőből egy palaczk megmaradt neszmélyit?

– Pártolom a korszerű indítványt azon módosítással, hogy a szövegbe egy «egy» helyett «kettő» tétessék.

Mikor pedig elhozták a bort, kiderült, hogy az inas rosszul értette a parancsot, mert kettő helyett négyet hozott.

Az első palaczk tartalmának fogytáig nem beszéltek, de a másodiknak első pohara után megnyiladozék az egyház emberének «ephetá»-ja és mondá:

– Komám! nekem búfeledésből is innom kell. Szörnyen nyomja lelkiismeretemet az a botrányos hazugság, a mit a te sátáni incselkedésedre szájamon kibocsátottam.

– Mit nevezesz te hazugságnak? Már tegnap megmagyaráztam neked, hogy a legtisztább igazságot mondod a grófnak. Mondtál egyebet, minthogy «nem lehetetlen» a két esküvő? Ez pedig igaz, mert nem lehetetlen az, a minek beteljesedését akadályok nem gátolják. Dorozsmayné özvegy, szabad és 37 éves. Én pedig 50 esztendős agglegény vagyok. Van-e köztünk, ha pápisták volnánk is, oly akadály, mely a szent zsinatok határozatainak értelmében ezen házasságot eltiltaná? Nincs. Tehát nem hazudtál. Quod erat demonstrandum.

– Ne taníts te engem a theologia moralisra. Megengedem, hogy nyilt szóval nem hazudtam; de igaz marad, hogy beszédem által más embertársamat tévútra vezettem. Sőt még midőn láttam, hogy hiszi az özvegy férjhez menéséről vett hírt, nem világosítottam -101- fel a valóról. Ez egyértelmű a hazugsággal és így is tanultam kispap koromban a seminariumban. Kényes história ez, hogyha megtudja Dorozsmayné, mindkettőnket kitilt a házból.

– Kitilt: három napra. Aztán ő nevet rajta; sőt megköszöni, ha ezáltal Arthur gróf lelkébe pillanthatott. Mondhatom, kitünőleg operált ő méltóságában a bevett dósis. Mindjárt más ember lett belőle s egészen elárulta bensejét. Te pedig nyugtasd meg túlérzékeny lelkiismeretedet, mert vagy nem hazudtál, vagy ha hazudtál, jó és a legszentebb czélból tetted.

– Még pedig kálvinista kiadásban, mely faj a legveszedelmesebb. Különben pedig ne háborúskodjál a jezsuitákkal, mert épen e hibádnak számíthatod be, hogy még nem neveztek ki püspöknek.

– Ne is kételkedjél. A jezsuiták támogatása nélkül mai napon nem terem sem infula, sem nagy dominium. És az alkotmányos korszakban még kevésbbé, mint Metternich idejében. Szegény Trefort éles szemmel kutatja, válogatja jelölteit a hazafias papok között; de a mire felküldte felterjesztését a koronához, s megérkezik Rómából a bizalmas kérdésre az igenlő válasz, ezen egy pár hónap alatt úgy behálózzák a jezsuiták a kandidátust és úgy elhitetik vele, hogy a jezsuiták közé felcsapás nélkül még az utolsó perczben is elmarad a kinevezés, hogy a megtántorodott ember podgyászostúl együtt rohan az új táborba, s felesküszik a pontozatokra, miket eléje terjesztenek.

– Mesebeszéd! mikor tenmagadról vehetsz példát. Mért vagy még most 60 éves korodban csak kanonok, az is csak honorarius? Pedig volnának érdemeid.

– Nem voltunk egyszer ketten Rómában három hétig? Ki lakott velem, via Frattina, a Hotel-Americanó-ban -102- és vallásos érzelemből mást sem ittunk, mint «lacryma Christi»-t?

– Ki volt velem Péter templomában s megállottunk a gyóntatószék előtt, melyre fel van írva: «Pro lingua hungarica». A pap azt mondta: ingyen húzza fizetését ő szentségétől, mert öt esztendeje van itt s még magyar ember nem gyónt neki. Te nagyot sóhajtottál, én pedig ájtatosan kezet csókoltam a miskolczi minoritának.

– Hát mikor nagypénteken a jezsuiták templomában hallgattuk Jeremiás lamentáczióit? Én lerajzolgattam a páterek arczképét az «Üstökös» számára, te pedig nagyokat fohászkodtál a breviariumból.

– Ennyi érdem, és maig csak canonicus honorarius! Talán nincs elég pártfogásod? Hát hol vagyok én, a legbefolyásosabb ember a képviselőházban! Ha a jezsuiták nem incselkednének ellened, egy szavamba kerül s tied a legelső vacantia!

– Vén bolond. Mi az enyém? a legelső vacantia? No azt nem kétlem, megszerezhetnéd, hanem csak tartsd magadnak.

Ezt mondva, kirúgta székét maga alól s miután az utolsó palaczk is kiürült, elhagyta az üveges folyosót s haza ment.

Ily semmiségek, ily ártatlan tréfák miatt rendesen hozzá sem szólt barátjához legalább két hétig. Épen ily állapotban találta őket egykor Pál báró a vasuton, s megesküdött volna, hogy e két uri ember akkor látja egymást először. Bogárdy Zoltán pedig engedte, hadd dulja-fulja ki magát öreg barátja, mert soha sem tehetett vele bátrabban tréfákat, mint mikor fachée-ban volt vele.

Most pedig menjünk át Esztike kisasszony szobájába, a hol az anya és leánya között végbe kellett -103- mennie azon kényes tárgyú beszélgetésnek azon kérdés fölött: érez-e szerelmet a gróf iránt?

Szegény Dorozsmayné soha sem volt ily zavarban, ily kényes helyzetben. Visszagondolt ugyan azon időkre, a midőn Tihamérja udvarolt neki s bevallák kölcsönös szerelmüket. De csak az jutott eszébe, a mit a tüzesvérű ifjú mondott, saját feleletei elenyésztek emlékezetéből. Valószinűleg keveset beszélt ő akkor is s csak érzett szívében ki nem mondható vágyakat.

Az asszonyok, ha meg is igérik, nem szokták a tapasztalt férfiak bölcs utasításait követni. Most is hosszú bevezetés, különféle példálózkodások és előrebocsátások után kezdett anyai oktatásaihoz. Ha gyorsíró jegyzi fel szavait, ő maga legkevesebbet ért belőlük. Csak a midőn látta, hogy nem boldogul, tért oda vissza, hol kezdenie kellett volna, s rögtönzött elhatározással, mondhatni koczkáztatással, kérdé:

– Én nem gyűlölöm, nem félek tőle, ha felém közeledik, kezét nyújtja s nem érzem, mintha hideg kigyó tekerőznék karomra.

– Oh én jól tudom, mit beszélek. Mert valósággal érzem és hallom a kigyó sziszegését, ha táncz közben Porczogh báró vesz karjára.

– Ne beszélj velem Porczogh báróról. Azt kérdem tőled, mit érzesz szívedben, ha Arthur gróf közeledik feléd és beszélni akar veled?

– Ah, mamám, most már értelek, mit akarsz tudni. Úgy-e azt, hogy vonzódom hozzá? a vér bal oldalomba tolul? szárnyaim kelnek, mert ellenállhatlan erő ösztönöz, hogy karjaiba röpüljek?

Az anya nézett, ámult és saját fülének sem akart hinni. Megütődve fogá meg gyermeke kezét, távolról -104- sem lehetett ily világos és részletes válaszra elkészülve. Csodálkozva mondá:

– Nagyon örülök, hogy ily okos kis leányom van, a ki bámulatos ékesszólással szavakba öltözteti azt, a mit mások csak homályosan éreznek. Tehát kérdem, így érzesz, ha Arthur grófot közeledni látod?

– Jóságos egek! – riadt fel az anya. – Honnan szedted tehát össze mindazt, a mit elmondtál? Mert hogy érzesz valamit, a természet öntötte beléd. De hogy minden titkodat, épen a legérthetőbb szavakban tárd elém, az túlmegy értelmemen. Tehát még nem tudod, érzesz-e vágyat a karjaiba röpülni, ha Arthur gróf közeledik?

– Oh mamám, ne haragudjál rám, mert ezen érzés még soha el nem fogott, pedig azt hittem, mint menyasszony kötelességem hozza magával.

– Azt én nem tudom, csak az bizonyos, hogy a kiért így éreznék, az még nem jelent meg előttem s tán soha látni sem fogom. Arthur grófról csak azt gondolom, hogy vele fényesrangú grófné leszek, s az neked mamám nagy örömödre szolgál. Nagyon szép dolognak kell ennek lenni, mert minden leány szerencsét kiván nekem, azért, ha Isten úgy rendelte, övé leszek.

– Egyéb nem vonz felé? Kérdlek: boldogtalan volnál, ha Arthur gróf többé hozzánk se jőne?

– Az nagyon fájna nekem, mert tudom, hogy búslakodnál miatta. Tegnap már meg is ijedtem, hogy megharagudott ránk, s többé nem jön ide.

– És e gondolatra szomorú lettél? szívedben csillapíthatlan fájdalmat érzettél?

– Még mindig nem feleltél kérdésemre. Azt már -105- hallottam, hogy kedved van grófnévá lenni; de nem hallom, hogy a grófot úgy szereted, mint azon ismeretlent, a kit nem láttál, s még eddig hozzánk se jött?

– Kedves mamám, nekem csak arra van gondom, hogy hű, szerető és engedelmes leányod legyek, soha meg ne búsítsalak, teljesítsem parancsolatodat; mert tudom, hogy szeretsz, és nem kivánsz olyat, a miből boldogtalanságom következnék.

– Elég, gyermekem. Tökéletesen megfeleltél kérdésemre. Jer, csókolj meg s mától fogva, míg én fel nem szólítlak, ne beszélj előttem a grófról. -106-

(Pál báró hazulról kétségbeejtő levelet, utána mindjárt nem kedves vendégeket kap, kik hitelét épen ott rontják le, a hol építkezni szándékozott.)

Karácsony közelegtével nem tartott a képviselőház üléseket s Gencsy Pál báró unatkozni kezdett. Szerencséjére rendelkezésére állottak a fővárosban található könyvtárak s ha nem ment a Nádor-utczába, este is olvasással töltötte az időt.

Csak otthon volt kedvetlen, rideg garçon-lakásán, mely két szobából állott, de egyikét Varjas Andoriás nyerte uri residentiául. Más dolga nem levén, annyiszor porozta, kefélte ura ruháit, hogy többet koptatott rajta, mint a rendes viselés. Amolyan igazi képviselői szállás volt ez a Károly-körúton. A szállásbérlő kivesz három szobát, valahogy bebutorozza, egyben lakik, kettőt kiad, s az üzlet vége, hogy az albérlő kétszer annyit fizet fél évre, mint a főbérlő egész esztendőre.

Egy estén Pál báró legcsekélyebb balsejtelmektől sem nyugtalanítva érkezik szállására és iróasztalán levelet talál, mely még a reggeli postán érkezett.

Ismert boríték, hatalmas czímeres pecsét, postajegy Gencs, vastagon metszett lúdtollal irott betűk, előre hirdetik Zsuzsi néni küldeményét.

«Gencs, decz. 21.

Elveszett fiam, Pál. Oh hogy meg kellett érnem e kimondhatlan fájdalmat, hogy az én legkedvesebb -107- fiam, utolsó reményem és vigasztalásom, az erkölcsi romlás, elfajulás és elvetemedés kárhozatos örvényébe sülyedt! Mikor régi barátnémtól, özvegy Ritkóczy bárónétól levelet kaptam s megírta, mit mívelsz, egy nap alatt háromszor estem halálos szívgörcsbe. Éreztem, hogy méltatlan vagy anyai szeretetemre, s végrendeletemben ki foglak tagadni.

De megvárom leveledet, ne mondd, hogy meghallgatás nélkül elitéltelek. Csak az ég legyen irgalmas kegyelmes neked, ha képmutató hazugsággal próbálnád vén nénédet, második anyádat, elámítani. Inkább valld meg bűneidet töredelmesen; így könnyebben megbocsáthatok, miként megbocsátottam, mikor Kolozsvár piaczán karonfogvást mentél végig egy színésznővel.

Ne erőködjél hazudni, mert Ritkóczy báróné úgy is mindent megír. Oh ily barátné Isten áldása e földön. Reggel templomba jár, délután ájtatos könyvet olvas, este jó erkölcsű és szent életű papokkal vacsorál.

A bárónétól tudom, hogy majd mindennap egy kimondhatlanul dúsgazdag özvegy asszony házába jársz, a hol Beliál papjai áldoznak, a hol lakmározol, torkoskodol és az italnak adod magadat.

Minő förtelmes társaság! a város kikiáltott korhelyei gyülnek össze. Ott van Bogárdy Zoltán atheista, kit Erdélyben is ismerünk, a ki a párisi, berlini socialisták feje, sőt még a muszka nihilistákkal is pajtáskodik. Ott van egy mocskos életű kanonok, a ki összeveszett püspökével s most úgy viseli magát, mint korhely abbé XV. Lajos udvarában.

Még csak egy reményem van, hogy visszatéríthetlek az igaz útra. Rábirtam szeretett rokonunkat Marialaky Domokos bátyádat, hogy leányával Zsuzsikával, az én keresztleányommal Pesten töltse a farsangot. El ne feledd, hogy ezt néztem ki számodra hű feleségül. Parancsolom neked, hogy szorgalmatosan látogasd őket, s a bálokban mindig vele -108- tánczolj. Oh ha megtéríthetne gyászos elkorcsosodásodból, hogy megszabadulhass Akhab és Jezabel megérdemlett büntetésétől.

Most pedig bár igen sok nevezetes ujság van a háznál, nem irom meg annak, a kit a gonosz világ csalfaságai elámítottak. Maradok keserűséggel és nyomorúsággal teljes:

Zsuzsi nénéd.

U. I. Marialakyék holnap utaznak a gyorsvonaton és Ritkóczy bárónénál lesznek szállva. Oktogon-tér 31. sz. 3-ik emelet 21. ajtó.

Zs. n.»

– Ki az ördög ez a Ritkóczyné? mi baja velem? minő érdeke van ostoba pletykákat írni?… Dorozsmayné háza a lakmározók és torkoskodók tanyája, Bogárdy muszka nihilista, a kanonok XV. Lajos korabeli feslett erkölcsű abbé, valóságos franczia roué! Szépen vagyok, ha Domokos bátyám rám csörtet. Hát az a Zsuzsika húgom mit keres itt? Bizonyosan valami vörös-szeplős és kenderhajú mezei virág, a kinek nagy szája sem lesz elég Budapestet megbámulni.

Másnap reggel, a deczemberi nap feljötte után, behozá Varjas Andoriás uram a reggelire való kávét, s nyomon utána vörös sipkás hordár lépett be.

«Jó reggelt, kedves öcsém Pál. A vasut megtartotta szavát. Tegnap déltől estig elhozott Kolozsvárra. Éhesek voltunk, ennivalót is kaptunk, csak időnk nem volt hozzá. Csengettek s megint hordtak bennünket, hegyen-völgyön keresztül, míg virradóra leraktak ide Budapestre. Két hétig ki nem enyészik fülemből a fütyülés, nyargalózás, dübörgés egy huzomban 18 óráig. Az is bolond volt, a ki feltalálta. -109- De Zsuzsika vitézül kiállotta s most az ablak előtt áll és nézi Pestet. Te pedig jőjj hozzánk és vezess mindenfelé, mert én 1848 óta nem voltam itt. Akkor recsegős hangommal elémozdítottam a revoluczió ügyét, de ma már annyira ismeretlen vagyok, hogy ha agyon ütsz, sem tudom, hol vagyok.

Marialaky Domokos.»

A levél olvasása után következett a kivánt válasz, ez pedig legkönnyebben megesett egy látogatójegy hátán:

«Isten hozta urambátyámat és Zsuzsika húgomat. Pontban 10 órakor szolgálatukra leszek.

G. P.»

– Falusi ember a pokolban is falusi ember marad. Ha nem írná Zsuzsi néni, hova szállnak, s a hordárt az utczáról küldik, kereshetném őket a jégolvadásig. Épen mintha Pesten is úgy kellene tudni, hol keressük Gencsy bárót, Marialaky Domokost? mint otthon, Gencsen, vagy Marialakon.

Kérdésére megmutatták Ritkóczy báróné lakásának számát. Felment a lépcsőkön s a midőn bérruhás szolga ajtót nyitott előtte, úgy látta, hogy ez elég tisztességes lakás a harmadik emeleten.

Marialakyék már sétára készen várták. Ott állott Ritkóczy báróné is, de nem igen szívesen látta a fiatal embert.

– Kedves húgom, – szólt Domokos bácsi a bárónéhoz, kit jogosabban nevezhetett volna nénjének. – Nagyon köszönjük vendégszeretetét, de ha az ember messzeföldről Pestre jő, első kivánsága a szabad mozgás, s hogy mentül többet lásson. Holnap vagy holnapután magunk jövünk könyörögni egy kis jó ebédért.

A báróné kezet fogott a bácsival, megcsókolta Zsuzsikát, és ajkának vonagló mozdulatával értésül adta, hogy Pál bárónak jelenlétét és távozását is tudomásul vette. -110-

Kiindultak a lakásból. Domokos bácsi pogányul kopogott a folyosók és lépcsők márványán. Olyan hatalmas csizmát húzott fel, mintha térdig érő sár ellen menne ütközetbe.

Valósággal úgy volt öltözve, mint más városi nő, ha gyalog megy az utczára. Semmi fölösleg vagy időszerűtlen rajta. Barna posztóból készült szoknyája sem rövid, sem hosszú. Téli felöltője fekete lemez, kalapja sötétszürke, ibolyaszín virággal.

De hol a vörös szeplő? Hol a kenderpöszke haj? A legszebb lányka, minőt valaha a székelyföld termett, pedig ezzel sok van mondva.

Nem lehet czélunk a társaságot utczáról utczára követni. Domokos bácsit főleg a jó vendéglők, a hol állítólag hamisítlan bort tesznek az asztalra, érdekelték. Zsuzsika pedig az ő 18-ik évében (mert csak Zsuzsi néni tartotta őt még gyermeknek) csupa tűz, kiváncsiság és hazafiság volt. Délután három óráig hordta őket a báró s a leánynak minden rendkívül tetszett, mindent csodált, mindenben gyönyörűségét lelé, minőt még álmában sem tudott volna képzelni.

Valóságos szívtelenség lett volna ily ártatlan hivő lelket azzal elszomorítani, hogy Európa más fővárosaiban ezeknél százszor szebb, pompásabb és gazdagabb látni valók léteznek.

Ebéd után arra fordult a kérdés, hol töltsék az estét? Természetesen mindnyájan a színházra szavaztak. Mindjárt a vendéglőből, a Hungaria díszteremből, küldtek hordárt, hogy hozzon páholy- vagy három zártszék-jegyet. A küldött fél óra mulva visszaérkezik azon hírrel, hogy a mai előadásra már semmiféle jegy sem kapható. Ezt Pál báró előre tudta, de hasznosnak itélte a vidékieknek leczkét adni, hogy máskor, ha színházba készülnek, egy nappal elébb gondoskodjanak.

Most tehát azzal állott elé, hogy vendégeit bemutatja Dorozsmayéknál. Nem ő maga; mert férfi, nővel -111- jövő látogatót nem vezethet be. De itt volt Dorozsmay Róbert, a ki már egy éve házas, s jelenleg a közlekedési miniszteriumban foglalkozik.

Domokos bácsi azonban ezt nem akará, ürügyül hozván fel, hogy Zsuzsikának nincs ily urias estélyre való öltözéke, a mi valószinűnek is mutatkozott, mert a ki négy hétre Pestre jő bálozni, nem Csikszeredáról hozza fel toilette-jét.

Utoljára abban állapodtak meg, hogy Zsuzsikát haza viszik a báróné oltalmába, a két férfi pedig majd meggondolja, mit csináljon a hosszú téli estével.

Már elmult az esti öt óra, a midőn a Zsuzsikát szerencsésen haza szállították s miután az urak búcsút vettek Ritkóczy bárónétól, mint kivánták, magukra maradtak.

Ekkor azonban, mintha kicserélték volna Domokos bácsit, hirtelen bármely kalandra vállalkozni igérkezett.

– Tudom, öcsém, a mi leánynak nem való, a férfinak még meg nem árt. Köztünk legyen mondva, égek a vágytól megismerkedni a Dorozsmay-házzal.

– Én el vagyok látva; itt van tavalyi frakkom, Kolozsvárról, megjárja ily vén gavallér hátán.

Pál báró örült az alkalomnak. Vette ugyan észre, hogy Domokos bácsi egészen más valamit képzelt a Dorozsmay-házról. De jó lesz, ha mindent saját szemével lát, s mint tanú, elbeszéli otthon Zsuzsi néni előtt.

Ezzel bérkocsiba ült, haza hajtatott, felöltözött, visszajött s ugyanazon kocsin a Nádor-utczába siettek.

Dorozsmayné szokott szívességgel fogadá az új vendéget, a ki csakhamar otthon érezvén magát, nem győzött eléggé csodálkozni az itt uralkodó választékos hangulat, a művelt társalgási modor, s a hallott nevek urias hangzása fölött. Csak később vallotta meg, hogy hite szerint, a pesti quartier Breda valamelyik aranyozott fészkében remélt szerephez jutni.

Azonban a ki legtöbbet várt az este élveiből, az csalatkozott meg legkeserűbben. Pál báró szokása szerint -112- a ház kisasszonyát kereste fel, de azonnal látá, hogy fenyegető időváltozás következett be, a szél északról fú, a hévmérő a fagyponton is alább szállt.

Kétszer-háromszor is megkérdé: mit vétett? mivel sértette meg kedves tanítványát, de csak rövid, kitérő, sőt elutasító választ nyerhetett.

Így tartott ez egész estén át, míg ritkulni kezdvén a vendégek, még egy utolsó kisérletet tőn és szíve mélyéből származó bús hangon kérdé, mi történhetett, hogy Esztike kisasszonynak kegyét és bizalmát, mely életénél kedvesebb előtte, így elvesztheté?

Szerencsére a kis leányi természet nem olyan, hogy sokáig rejtegetni tudja azt, a mi szívét terheli, s felkelve helyéről, a mi azt jelentette, hogy röviden akar végezni, mondá:

– Nem remélhettük, hogy még mai napon is szerencsénk legyen báró úrhoz.

– Ki tudja? tán épen óhajtását előzném meg ezzel. Itt mindenki azt beszéli, hogy báró úr boldog, mert várva-várt menyasszonya megérkezett.

Ezt mondva, elhagyá a szobát s azon perczek alatt, míg a legkésőbb távozó vendégek is búcsút vettek, a ház nyilt teremeiben többé őt senki sem látta. És Pál báró?

Haza kiséré Domokos bácsit, a ki egészen oda volt a Dorozsmay-ház bájaitól s mindig arról beszélt, hogy gyakrabban fog ide elnézni.

– Hogyan? a lányka, kinek vőlegénye van, kedvetlenné lesz, ha azt mesélik előtte, hogy menyasszony érkezett számomra Erdélyből? Ah fel kell őt világosítanom a valóról! -113-

(Szerencsétlen szemköztülés a szinházban, a mi azonban egy más férfinak reménytelen győzelmet szerez.)

Másnap este a nemzeti szinházban találkozunk ismerőinkkel. Domokos bácsi elég korán küldött jegyekért s hoztak számára három egymás melletti zártszéket. Ezt inkább szerette, mint a páholyt, mert a hamis nagy uraskodás soha sem volt gyöngéje. Otthon ugyan 6000 forint jövedelmével igen előkelő uraság volt, de nem akart hiú lenni, hogy a fővárosban is versenyre keljen a leggazdagabb osztályokkal.

Ott ültek tehát a hetedik vagy nyolczadik sorban s a vak szerencse elköveté Pál báróval azon gonosz játékot, hogy helyükről kényelmesen beláthattak a Dorozsmayné páholyába, a hol az egész előadás alatt jöttek, mentek a tisztelgők.

Esztike kisasszony hallgatagon ült szokott helyén, szemközt a nézőkkel. Pál báró lopva pillantgatott feléje és észrevette, hogy a leányka élénk kiváncsisággal vizsgálja Zsuzsikának arczvonásait.

Ez okból a pokol mélységes fenekére kivánta a mai alkalmatlan mulatságot és összes férfiúi erejébe került, hogy úgy ne üljön ott, mint a törvényszék előtt a vádlott, kit éltefogytáig tartó börtönre fognak itélni.

Zsuzsika közbül ült s minden pillanatban volt valami kérdeni valója. Tehát Pál báróhoz fordult, a hol, mint oraculumtól a legkielégítőbb felvilágosítást várhatta. Az eléadásban, a nők öltözékében, a díszletekben és szemfényvesztő világításban a földi paradicsom bájait fedezé -114- fel. Még a mi nemzeti szinházunknak ódon, kopott és divatból régen kiment nézőtere is bámulatba ejtette s azalatt oly leírhatlan boldogság ragyogott arczán, mint vidéki fiatal leánytól kitelik, a ki annyi vágyódás után végre megláthatja mindazt, a miről olvasott, a miről álmadozott.

Esztike kisasszony mindent látott s nem kétkedhetett többé, hogy a boldog és biztos viszonszerelem eszményi képét látja maga előtt. Mert Zsuzsika csakugyan oda volt a látott gyönyörök szemlélődésében. A szinésznők gazdag és ízlésteljes öltözéke, a varázshatású diszítmények folytonos változatossága lelkét megszakítás nélkül felmagasztalt hangulatban tartá. Mert ő nem Bécsből, nem Párisból, hanem Csikszék fenyveseiből hozott szemet, ez pedig mindent bájosnak, gazdagnak és utolérhetlennek mutatott, mintha e hely volna a mennyországnak középpontja.

Mentül lelkesültebb és boldogabb volt Zsuzsika, annál inkább elsötétültek Esztike kisasszony arczvonásai. A legkeserűbb csalódás kifejezése rajzolódik ki ajkán és tekintetén. A színpadon folyó játék, az érdekes bonyodalom, a művészi előadás hidegen hagyta. Ha a közönség fellelkesedett, tapsol, a művésznek vagy a szerzőnek, ő csak arra figyelt, mily boldog lehet az a leányka a zártszéken! És mily irtóztató áruló lélek lakhatik oly férfiban, a ki ezen leány, mint saját menyasszonya mellett ül, s megfeledkezik, mily édes bizalmasság fejlődött ki közöttük csak kevéssel is ezelőtt!

Még soha ily véget érni nem akaró művet nem adtak a szinpadon. Zsuzsika pedig minden jelenet után attól rettegett, hogy vége a felvonásnak és lebocsátják a függönyt. Ezer örömmel ott maradt volna 80 éves koráig.

Domokos bácsi is elismerte, hogy a pestiek jobban játszanak, mint azok, kiket ő legutóbbi alkalommal Gyergyó-Szentmiklóson vásárkor látott. De mégis jobban ingerelte a vacsora, mely ma Estére a Vadászkürt étteremében volt tervezve. -115-

Tetézte a szerencsétlenséget, hogy Dorozsmayné ő nagyságát épen ma különösen érdekelni látszott a darab menete. Oly annyira, hogy máskor mindig lesben álló és fáradhatlanul őrködő anyai szeme figyelembe sem vette, hogy édes kedves kis leánykája unatkozik s alig várja, hogy innen szabaduljon.

Pál báró csak az ötödik felvonás folyamában merészkedett a Dorozsmayné páholyába felpillantani. Ez csak bűnös voltát erősíté meg Esztike előtt. Büntetésül lenéző és megvető tekintetet kapott.

Végre valahára ötödször gördült le a függöny. Az általános tapsra ugyan újra megjelentek a szinészek, mély hódolattal fogadták a közönség tetszésnyilatkozatait s a mindig készletben tartott koszorúkat vallásos kegyelettel szedegették fel s így az eléadásnak csakugyan igazán, valóban és visszavonhatlanul vége lett.

Még csak egy reménye volt Pál bárónak. Hátha visszapillant kedves tanítványa, mielőtt távozik? Ámde szó sincs erről. Segít mamájának szép fehér shawlját felölteni, a magáét is nyakára veti, eltünik az ajtón s a páholy üres marad.

Következett erre a megállapított programmszerinti vacsora a Vadászkürt teremében. Zsuzsika a czigányzenét nemzeti felhevüléssel hallgatta s meg volt győződve, hogy ily mély dallamosságról és szabatos előadási művészetről a hires Mozartnak és Beethovennek fogalma sem lehetett.

Domokos bácsi a felhozott bort kétes minőségűnek itélte, de ez tökéletesen megfelelt azon várakozásnak, a mit okos ember a legjobb vendéglőtől is igényelhet. Midőn pedig kongott az éjfél órája, haza kiséré a fiatal báró erdélyi rokonait, aztán szállására sietett, lefeküdt, de csak a reggel közelegtére élvezheté az álom jótéteményét.

Délután négy óra mult, a midőn a gyöngéd figyelemmel -116- teljes Porczogh báró saját kocsijával érkezett a József-térre és Arthur grófot meglátogatá.

– Barátom, – szólt még le sem ülve, – itt az idő, tovább lehetlen a habozás és ingadozás. Öltözz fel gyorsan, menj a Nádor-utczába, hajtsd végre a kellemetlen üzletet, mert egyenes forrásból tudom, hogy új hadizenet készül ellened a váltótörvényszék részéről és élve-halva menekülésre kell gondolnod.

– És fia-ura legyek Bogárdynak, ennek a csikóbőrös kulacsból borozgató betyárnak?

– Arthur, ezen már túl vagyunk. Én ugyan tökéletesen hiszem, hogy kanonok bácsi kiszámított komédiát űzött veled, mert ily házassági tervnek a háznál sem nyoma, sem látszatja. Különben is papnak soha sem hiszek. A pap, mikor három napos csecsemő voltam, már megcsalt, kelepczébe kerített azáltal, hogy pápistának keresztelt. Innen származik életem nyomorúsága, mert elköltvén pénzét a gazdag özvegynek, kit feleségül vettem, nem válhattam el tőle, míglen egy alkalmas inláz megszabadított tőle.

– Mért beszélt hát velem az özvegy férjhez meneteléről? Ha nem igaz a hír, hamar kiderül a való.

– Úgy van, kiderül; csakhogy akkor elkövettél már valamely többé jóvá nem tehető elhamarkodást. Ezt meg is kezdted, mert úgy viseléd magad, mint szerelemféltő regényhős s megijesztetted az egész társaságot.

– Nem érthetem, mért késedelmezel? Egyfelől: gyönyörű falat, igéző menyecske s ha több nem, 20,000 forint jövedelem, a mi bőven elég lesz a mamád vadászkastélyában. Ha több pénz kell, az anya, a ki egyetlen gyermekét imádja, bálványozza, egy szavára küld neki, a mit csak kiván.

– Ezt épen oly jól tudod, mint én, mi vár rád. Betáblázott adósságaid nem nyugtalanítnak ugyan, mert tiszttartód pontosan fizeti kötelezettségeidet. Azonban váltóid lejárandóban vannak s ekkor rettenetes válság -117- üt ki. Csődöt kérnek ellened s akkor tönkre vagy téve mint gróf a főrendek házában, mint gentleman a kaszinóban, a jokey-clubban, s mint kérő a Dorozsmay-háznál!

– Bizd csak rám. Mihelyt hivatalosan tudva lesz, hogy a Dorozsmay örökösnőt feleségül veszed, a legirtóztatóbb vérszopók megszelidülnek. Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp nem tökfilkók, kik meg ne értenék az okos szót.

– Ennek végkép bevágtuk az utját. Megbukott és kegyevesztett mind örökön örökké, amen. Nem hallottad, mi történt? Valami bozontos sörényű székely medve érkezett ide, mondhatom, igen csinos leányával. Ritkóczyné nénémtől tudom, hogy az a gencsi véndoromb, Zsuzsi néni ezt a falusi bájt szánta a bárócska feleségeül, különbeni kitagadás fenyegetése alatt. Pál báró tegnap és tegnapelőtt hazafias cicerone módjára hordta szét vendégeit a városban, a Dorozsmay-házban pedig széltiben beszélték, hogy Pál báró számára menyasszonyt küldtek Erdélyből. Eltalálhatod, kitől eredhetett e hír forgalomba hozása. E mellé a szerencsétlen báró még azon bolondságot is elkövette, hogy jövendőbeli apósát, mint Marialaky Domokos rokonát, a Nádor-utczai házba bevezette. Most már minden kétség megszűnt, mert a corpus delicti jelen volt és ott sétált a terem fényes padlózatán.

– Eleinte rá sem nézett a báróra, végre sok unszolás után olyan pompás kibigyedt ajkkal oda veté: «nem is reméltük, hogy ma még szerencsénk legyen báró úrhoz, mert hallottuk, hogy szép menyaszonya megérkezett».

– Ha Esztikének nem tetszett a menyasszony megjelenése, akkor nem lehet közönyös a báró iránt.

– Ez régi dolog, barátom. De ebből csak az következik, hogy a pillanat, melyben mindent merhetsz, melyben határozottan fölléphetsz, jelen van, és biztos sikert igér. Hol a házassági szerződés javaslata?

– Ki vele onnan. Írd alá egy jobbnak hiányában s egy szebb jövőnek reményében. Ime, beszélgetésünk alatt felöltöztél, kocsim a kapu előtt áll és rendelkezésedre vár. Menj, végezz, s ha készen vagy, hajtass a kaszinóba, a hol addig nyugtalanul várlak.

A Dorozsmay-háznál ma még kisebb és bizalmasabb elfogadó nap sem volt, de a grófot, mint elfogadott kérőt tekintették a háznál s a kapus, inas, szobalány, végre a komorna forumain keresztül hatolva, belépett egy szobába, a hol a ház asszonyát egyedül találta.

– Tisztelt nagyságod! – kezdé minden társalgási bevezetés nélkül. – A házassági szerződést, melyet nagyságod rendeletéből megbizottja, Bogárdy Zoltán úr elém terjesztett, gondosan átolvastam s bővebb átvizsgálás végett családi ügyvédünkkel is közlöttem. Miután pedig ezen okmánynak minden pontját helyeseltem és hálás köszönettel fogadtam, azért jövök, hogy a mely órában nagyságod parancsolja, Esztike kisasszony édes anyjának és törvényes jogtanácsosának jelenlétében aláírjam és az édes anya áldását e szent frigyre, fiúi bizodalommal kikérjem.

Dorozsmayné az első pillanatban zavarba jött e váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mert valóban a család legbensőbb körében megszokták már hinni, hogy e házassági terv lassanként önmagától elalszik és elenyészik.

Mert a mily igaz, hogy kezdetben az összeköttetés a Bendeffy grófokkal módfölött kedvére volt az özvegynek, épen oly változás következett be, a midőn kiderült, hogy leánya szívében a szerelem érzete teljesen hiányzik. -119-

– Gróf úr, – mondá, – jól tudja, minő örömmel fogadtuk megtisztelő ajánlatát és leányom is az első kellemes meglepetés perczében őszinte hálával fejezte ki beleegyezését. Ezóta hosszabb idő telt el s én félni kezdek, hogy leányom, mint gyermek, élni akar az asszonyi nem azon jogával, hogy változékony lehessen. Ha tehát leányom most már másként gondolkodnék, magam is kényszerülve volnék korábbi szavamat és igéretemet visszakérni.

– Hogyan! adott szavát visszavenni? de hiszen ily rémítő csalódás elviselhetlen bánatot okozna nekem és szétzúzná szívemet. Érzem, hogy életembe kerülne e szakítás, ha azon leírhatlan boldogságot, melyet már bizonyosnak tarték, egyszerre ismét elröpülni és elenyészni látnám.

Dorozsmayné csengetett s a belépő komornának parancsolá, hogy Esztike kisasszonyt hívja ide.

Az özvegy teljesen nyugton érzé magát, mert ha Esztike kimondja, hogy elhamarkodott igéretét feledésbe menni kivánja, vagy a mi valószinűbb, ha a gyermek szörnyű zavarában habozni, ingadozni kezd és anyjára hagyja a válasz megadását, akkor Arthur gróf pöre a legrövidebb úton be van fejezve, s többé e kérdésről halandó ember nem beszél.

Ezalatt Esztike bejött, nyájasan és barátságosan mosolygott s midőn Arthur gróf elébe ment, kezét tiszteletteljesen megcsókolá, oly rokonszenves melegséggel hajtotta meg fejét, mint csak valaha szerelmes leány szíve választottja előtt tehette.

Arthur gróf azonnal észrevette a kedvező szél keletkezését és semmi sem tartóztatá többé vissza, hogy átvegye az anyát illető szólásjogot, jól érezvén, hogy itt rohammal és meglepetéssel kell a csatát megnyerni.

– Esztike kisasszony, – mondá a legmélyebb tisztelet hangján, melyet a szenvedélyesen szerető kérőnek esdeklése támogatott. – Azért jöttem, hogy a mi eddig a hideg szertartások színét viselte, most mint -120- férfi, a legszebb leány előtt, kit valaha emberi szem látott, meghozzam hódolatomat és kérjem, hogy a házassági szerződés aláírásával, az egész világ előtt nyiltan és büszkén hirdethessem szerencsémet és azon napon, melyet édes anyja kijelölni fog, mint a föld legboldogabb halandója, imádott arámat Isten oltára elé vezethessem.

De most már Dorozsmayné mellében is megerősödék az anyai szív bátorsága s leányát nagy hévvel karjaiba zárva, hangos szóval mondá:

– Esztikém, egyetlenegy szeretett leánykám! tőled függ a határozat. Én soha sem erőtettelek, még egyszerű rábeszéléssel sem akartam anyai hatalmamat éreztetni. Csak azt gondold meg újra, mielőtt szólnál, hogy igen vagy nem feleleted egész élted boldogságát vagy boldogtalanságát fogja eldönteni, visszavonhatlanul.

– Kedves drága édes anyám, – szólt a leányka megindulva, reszketve és szeméből könyeket hullatva. – Tudod, hogy szeretlek, s tudom, hogy az én boldogtalanságom mindkettőnknek életébe kerülhet. Azért hálás szívvel köszönöm neked, hogy teljes választási szabadságot engedtél. És én anyai engedelmeddel élve, őszinte szívből származó köszönettel fogadom Arthur grófnak engem megtisztelő ajánlatát és örök szövetségünk jeléül jobb kezemet nyújtom.

Az anya kezeivel takará be szemét e végzetteljes nyilatkozat hallatára. Arthur gróf pedig visszanyerte önuralmát s ezen percztől vele született illemmel és méltósággal tudta játszani, úgy a hódító nagy urat, mint a szenvedélyes szerelmest.

Ezen váratlan fordulat egyiránt meglepte a kérőt és anyát. Ily minden utógondolatot kizáró határozottságot senki sem várt. A midőn Esztike beszélni kezdett, egyik sem tudta, mi lesz utolsó szavának értelme? Talán épen e körülmény figyelmezteté az anyát, hogy mindez nem lehet természetes, s hogy ily váratlan fordulat előidézésére titkos rugók is közreműködhettek. -121-

Mert Esztike egyszerű jó kis leány volt. Soha sem mutatott hajlamot szenvelgésekre. Holmi színpadi jelenetek utánzása pedig homlokegyenest ellenkezett egész valójával. És most mégis szokása ellen oly idegenszerű ünnepélyességet vett fel. Mondhatni, szavalt.

Oh ha mégis nem szívéből, nem lelkének tiszta meggyőződéséből származott mai elhatározása! -122-

(A lovagias és nagyuri vőlegény, a ki semmitől sem irtózik inkább, mint nyomorú pénzről beszélni menyasszonyával.)

Még azon estén híre futamodott a városban, hogy a fényes nevű Bendeffy Arthur gróf gyűrűt váltott a gazdag Dorozsmay örökösnővel.

Porczogh báró minden szinházba ellátogatott s közlötte a legfrissebb ujságot a legismeretesebb hírhordókkal. Onnan elment a szerkesztőségekbe, hogy a lapok másnap «hiteles és egyenes értesülés alapján» kürtölhessék a világrendítő eseményt, hogy főuri fényes lakodalom készül s némely kevésbbé lelkiismeretes közlöny még az esküvő határnapját is meghatározhatni vélte.

A hatás mindenfelé rendkívüli. A kávéházak hősei és orakulumai büszkén hirdeték, hogy előre megmondták: ily roppant demokrata vagyon csak a születési aristokraczia markába kerülhet e megromlott korszakban.

Reggel 10 órakor három igen elegáns gentleman fut lélekszakadva a tekintetes váltótörvényszék palotájába s ott Bendeffy Arthur gróf ellen beadott keresetüket visszaveszik. Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakról van szó, és az ő nagy bánatukról, hogy oly magasrangú tökéletes gavallért, mint Bendeffy gróf, tán még meg is sérthettek.

Ez okból a három helybeli nagy hatalmasság, ha nem is collectiv, de mindenesetre identique jegyzéket intéz a József-téri szállásba, és ezen iratuk értelmében «sajnos félreértések»-ből keletkezett lépéseikért ezer -123- bocsánatot kérnek; további alázatos szolgálataikat pedig azon hathatós kifejezéssel ajánlják, hogy összes vagyonuk ő méltóságának kegyes rendelkezésére, minden pillanatban, éjjel vagy nappal készen áll.

Gencsy Pál báró végkép megsemmisülve szobájába zárkózik. Varjas Andoriás, a ki nem szokott hírlapokat olvasni, megdermedve csodálkozik urának remete élete fölött. Domokos bácsi és Zsuzsika kisasszony végre betelnek a bámulni való dolgok látásával, s néha pihenésre szánták a napot.

Hol jár Bogárdy Zoltán? Ő bizony használja a szünidőt s lerándult Erdélybe diós kalácsot enni. Még kanonok bácsi sem mutatkozott. Ez pedig megyéjébe utazott szent karácsonyt tartani, mintha nélküle meg sem eshetnék az éjféli mise.

Arthur gróf mindennapos a Nádor-utczában, Dorozsmayné pedig és leánya szorgalmatosan látogatják özvegy Bendeffy Károlynénak csekély körre szorított, de annál válogatottabb esteli társaságát. A szép Louise a delegatiók befejezésével Bécsben boldogítja öreg herczegét, nagy megnyugtatására Bendeffy grófnénak, a ki jól ismerve a világ folyását, sajátszerű fogalmakkal birt az emberekről, kedves fiacskájáról és a dolgok állapotáról.

Közeledett az új év és Arthur grófnak folyvást ajkán forgott a kérdés, mikor lesz az esküvő? de maga sem érté miért? nem talált kedvező pillanatot ezt megpendíteni.

Ellenben ha Esztikével a kandalló szobában ült és édesdeden csevegett a jövendő szép napokról, rengeteg sokat tudott rakásra hordani azon leírhatlan boldogságról, mely kettőjüket várja. Esztike többnyire lelkesülten hallgatá ezen regényes szép jövőnek boldogságait s költői részleteit, de néha mégis elgondolkodva nézte a kandalló pattogó tüzét, vagy elmélázkodott a hamvban elenyésző zsarátnok fölött.

– Egész világom csak ön lesz, imádott Esztikém! Elvonulunk a zajos városból és elrejtőzünk mamám egyik csendes vadászkastélyába, az erdő szélén. Ott én 20 teljes esztendőt szentelek szerelmemnek s azon gondolatnak, hogy enyém lett e föld legdrágább kincse, s hogy az én nőm egész életem minden óhajtását betölti, minden vágyamat kielégíti.

– Oh, – felelt Esztike, – 20 esztendő sok. Azt én tudom, a ki ennyi évet még nem éltem, mégis végtelenül régi idő óta vagyok e földön. Azt hiszem a 20 évből elengedhetek önnek körülbelül 19 esztendőt.

– Nem, egy napot sem fogadok el. Mert, hogy őszinte legyek, mint voltam gyermekkorom óta, tudtára kell adnom, hogy engem sok szerencsétlenség ért. Nagy és pompás urodalmaim meglehetősen adósság alá vannak merülve, ha tehát eleinte csendesen és boldogan visszavonulva élünk, annál hamarabb foglalhatjuk el a nagy világban azon helyet, mely számunkra rendelve van.

– És csak a pénz hiánya okozza, hogy e szép időket később érhetjük el?

– Ha csak ez az akadály, – felelé őszinte szívvel a menyasszony, – akkor ne aggódjunk; mert a mi a pénzt illeti: van a mamának annyi, hogy azt se tudja, mit csináljon vele? Hiszen mindig csak azzal gyötör, mit vegyen nekem.

– Ah ez eredeti, ez nevezetes! A mamának oly sok pénze van? (Oly hangon mondá ezt, mintha most hallott volna először a mamának nagy vagyonáról beszélni.) De kedvesem, a mi a mamáé, az nem a mienk. Ön még gyermek, édes Esztikém, még nem ismeri a világnak undokul prózai ügyeit.

– Én csak azt tudom, hogy mamám soha sem tudta egész évi jövedelmét elkölteni. Hogy mit csinál a maradékkal? nem tudom, csak sokszor láttam, hogy a Wertheim-szekrényben rakásostul állnak a bankjegycsomók, -125- de én elfutottam onnan, mert a csomóba rakott papirpénznek irtóztató kiállhatlan bűze van.

Arthur gróf egészen oda volt, oly édesdeden nevetett, úgy a sok pénz hallatára, mint azon naiv észrevételre, hogy a csomósan egyberakott bankónak kiállhatlan büdös szaga van. Jól tudta ő, hogy csakugyan tömegesen fekszik a pénz a Dorozsmay-ház szekrényeiben, de mégis kellemesen hangzott előtte, ha ily hiteles szemtanútól nyert közelebbi értesülést.

– Imádott Esztikém! – mondá – képzelhetlen erőtetésembe kerül önnel, e földi lét legaljasabb tárgyáról, a pénzről beszélgetni, a midőn a drága időt, a mit itt tölthetek, kizárólag arra kivánom fordítani: mily szép ön, mily végtelenül szeretem. De meg kellett mondanom, hova megyünk lakni? akkor, ha önt végkép enyémnek mondhatom.

– Ah, az én mennyből alászállott arám elpirult! De tudja meg kedvesem, hogy az én József-téri lakásom csak bérelt szállás, s hogy finom érzésű férfi, a kinek birtoka is van, csak saját hajlékába vezetheti nejét. Én már elküldtem egy csapat kárpitost azon kastélykámba, hogy ott mindent szépen, csinosan, kényelmesen és a szemnek tetsző izléssel elkészítsenek. Utánuk majd a butorszállítók következnek.

– A butorszállítok? de hiszen a mama is rendelt már új butorokat. Azt mondta, ő nem tudja, minő szokás divatozik a gróf uraknál, de mint magyar nemes asszony fönn akarja jogát tartatni. Nálunk pedig a háztartáshoz szükséges butorok beszerzése a nő részét illetik.

– Ah, ez eredeti! A butorbeszerzés kötelessége a nő hozományához tartozik! Ez nevezetes! Megvallom, soha sem tudtam. Mert eddig eszembe sem jutott, hogy egykor olyan feleséget is kaphatok, a ki butort hoz a -126- házhoz! Valóban, míg élünk, mindennap tanulunk valami újat! Szavamra mondom, ez imádandó tréfa. Az én angyali Esztikém fog a házhoz butorokat hozni! Megengedi, hogy egy ártatlan élczet kiszalaszszak? Utoljára megtörténhetik rajtunk azon gyöngéd figyelem, hogy tulipános ládát raknak fel kocsink saroglyájára.

– Mért ne? ha tudná az ember, hogy a tarka tulipánt festő művészből egykor második Munkácsi válik!

– Köszönöm. Ez jó felelet volt. Én csak ártatlan tréfát engedtem meg magamnak, szívem dicső királynéja pedig hazafias ötlettel riposztirozik.

S miután ő méltósága görcsöket kapott, ha pénzről kellett beszélnie, csak úgy mellékesen oda vetve mondá:

– Minden okos új házas kicsiben kezdi; mert csak a takarékos jó gazda remélheti, hogy később kedve és rangja szerinti fényt űzhet. Ez okból, ha Dorozsmayné ő nagysága az esküvő után leányának valami csekély ajándékot adna, az szent vagyon legyen közöttünk, melyhez könnyelműleg nyúlni mindenha tiltva lesz.

– Igen, de a mama azért adja, hogy elköltsük, hogy a szükségesek mellé még a kellemest is megszerezhessük.

– Mindjárt kezdetben szép összeget igért, s megparancsolta, hogy ha kell megint, rögtön írjak.

– Ah! megparancsolta? Ez nevezetes. Ugyan hol volna azon háládatlan leány, a ki anyja parancsait elmulasztaná teljesíteni? De már arról kezeskedem, hogy nem az én Esztikém lesz, a ki gyermeki kötelességéről megfeledkezhetnék. Csak azt nem értem, hogy a midőn boldog jövőnkről akartunk álmodozni, lassanként leestünk a köznapiság posványába. Szavamra! még csak az hiányzott, hogy megkérdjem, mennyire rúghat az igért szép összeg?

– Ah, százezer forintról? Ez már a legnevezetesebb. -127- Azonban itt van ideje, hogy kellemesebb tárgyakról beszéljünk.

– Mert nem én vagyok oka. Hiába mondtam mamámnak, ne adjon nekem egy krajczárt sem, mert Arthur gróf nemes érzelmű férfi, csak szívének okozunk fájdalmat, ha gyöngédsége ellen erőszakot követünk el. Ne sértsük meg tehát azt, a ki szerető nőt keres, azzal, hogy pénzt vigyünk házához.

– Ah! hogy pénzt vigyenek a házhoz! Ki hallott ilyet? És mit felelt erre a kedves mama?

– Nagyon szellemdús megjegyzés. Hogy gyermek, ez igaz; de hogy nem értene a világ folyásához, ez oly beszéd, mely csak a mamának van megengedve.

Arthur gróf egy kicsit szögletbe lett szorítva, de annyi kitérő válasz állott rendelkezésére, hogy kénye-kedve szerint válogathatott köztük. És felelé:

– Szeretett szép leánykám. A férfias méltóság érzete parancsolja nekem, hogy ne avassam magamat oly ügyekbe, melyek arám és mamája között felmerülnek Ha ilyesmi történik kettőjük között, legjobb, ha előttem titok marad. Én menyasszonyom szemében keresem földi üdvömet, a többit a szülők bölcseségére bízom.

Ezen közbejött kérdés tehát el volt intézve. De volt még valami, a mi ő méltóságának veséjét éjjel-nappal furdalta s miután így szándékán és akaratán kívül nyakig úszott a kérdezősködésekben, s mindenre kivánt feleletet kapott, elhatározá, hogy míg tüzes a vas, verni fogja.

– Mentől tovább nézem önt, annál inkább veszem észre, mennyire hasonlít édes mamájához.

– A haj és a szem színe semmit sem határoz. Néha még a vonások sem. Annál többet az arczkifejezés, a nézés, a mosoly s azon vonások hasonlósága, melyek az örömöt vagy a szomorúságot az arczra kirajzolják.

– Hogyan? fiatal korában? Az ég minden szenteire, csak nem nézi édes anyját oly nőnek, a ki többé nem fiatal? Szavamra! Dorozsmayné ő nagysága egyike a legkellemetesebb asszonyoknak, kiket életemben valaha ismertem.

– Csendesen, gróf úr. Mamám egyáltalában nem szereti, ha szépnek mondják. Még tőlem sem tűri, s ha szórakozásból így szólítom, kedves szép mamám, néha kiküld a szobából.

– A szépség ellen pedig hiába tiltakozik mindaddig, míg a férfi sereg vakon nem születik. Végtelenül csodálom, hogy ennyi kellemmel felruházva s még legjobb korában, nem gondol arra, hogy másodszor is férjhez menjen.

– Az ég irgalmazzon azon embernek, a ki tréfából vagy csak izetlen udvariasságból ezt szemébe merné mondani. Emlékezem, egyszer még kis leány koromban egy úr volt nálunk, a ki sokat beszélt a mamával s aztán kanonok vagy Zoltán bácsi valamire példálózni kezdtek, a mit én akkor nem értettem, úgy megharagudott a mama, hogy mind a kettőt kikergette.

– Nem; csak a szobából. Három napig nem szólott hozzájuk, míg végre mint töredelmes bűnösök megigérték, hogy többé e tárgyról ez életben nem beszélnek, aztán bocsánatot nyertek.

– Valóban keményebb büntetést érdemlettek volna. Remélem használt a leczke s azóta vigyázatosabbak. -129-

Erre nemsokára belépett a ház asszonya s figyelmezteté leányát, hogy közeledik a szinház ideje.

Arthur gróf telve reményekkel s mintegy ujjá születve a hallott tömérdek sok jó ujság után, búcsút vőn, azon kérelemmel, hogy az előadás folyamában, egyik felvonás alatt, tiszteletét tehesse. -130-

(Új dráma a szinpadon, de a nézőtéren mégis érdekesebb némajáték foly, melynek tárgyát csak ketten értették meg.)

Esztike nemcsak jó leányka volt, hanem családi körben, különösen édes anyja ellenében, igen közlékeny természettel bírt, bűnnek tartván bármily csekélységet eltitkolni. Hogy pedig emlékező tehetsége erős kifejlődésre jutott, olvasóink tapasztalhatták akkor, a midőn mindent, a mit régi tanító mesterétől tanult, anyja előtt szóról-szóra ismételni képes lehetett. Dorozsmayné nem győzött eléggé bámulni, honnan veszi Esztike az eszméket, honnan a hozzájuk való alkalmas kifejezéseket? Távolról sem sejtvén, hogy a házi paradicsom-kertbe kigyó lopózott és leczkéket ad a jó és gonosz tudások fájáról.

Épen most dicsértük, mily közlékeny és titkot tartani nem tudó leányka ez az Esztike, s már rajtunk a világos czáfolat! Mért hogy épen ezen egy titkáról soha sem beszélt?

Valószinűleg szokásban van más gondos anyánál is, hogy ártatlan kiváncsiság vagy anyai jó akarat és tanácsadás czímén kikérdezik a kis leányt, mit beszélt neki a vőlegény, tanúk jelen nem létében?

Ez néha igen tanulságos időtöltés s ha a leányka őszintén vall, az értelmes anya tökéletesen megismerkedhetik a vőlegény jellemével.

Dorozsmayné nem hiú kiváncsiságból kérdezősködött. Mert a minő örömmel és lelkesedéssel adta beleegyezését az első alkalommal ezen házassági ajánlatra: -131- úgy most a frigynek megpecsételése után kételyek szállták meg lelkét s rettegni kezdett leánya rögtönzött elhatározásának következményeitől.

A legelső, a mit az anya ezen kérdezősködések folytán megtudott, az volt, hogy Arthur gróf visszaél a leányka hiszékenységével s úgy forgatja a beszéd folyamát, hogy különösen pénz és hozomány tekintetében mindent előre kipuhatol.

Esztike pedig szent kötelességének tartotta vőlegényét hősileg védeni. Szerencsétlenségére még azt is elmondta, mily szép asszonynak tartja Arthur gróf az ő kedves mamáját, s nem győz eléggé csodálkozni, hogy eddig nem gondolt másodszor férjhez menni.

Már magában a férjhez menés megemlítése kettészakítá az özvegy türelmét; most pedig hozzájárult ezen sértéshez (mert minden ilynemű czélzást annak vett) azon fölfedezés, hogy Arthur gróf a vagyonnak két részre oszlásától retteg.

– Szerencsétlen elfogult, – kiáltá az anya, – még annyi belátásod sincs, hogy ezen alattomos kémkedés értelmét felfogd?

– Mamám, Arthur gróf csak azért kérdezte ezt, mert szeret téged s ha ő boldog, neked is hasonlót kiván. Semmi kétségem, hogy engem minden mellékérdek nélkül szeret.

– Szeret! Hiszen azt én sem kétlem. Anyai, tehát megbocsátható hiúságom sugalja, hogy Istennek hála, van is rajtad mit szeretni. De itt az ideje, hogy világosan beszéljek. Csakugyan hiszed, hogy ez a férfi sereg, mely minden pillantásodat lesi, mely kész előtted a rabszolgaságig lesülyedni, akkor is körülzsibongna minket, ha atyád e nagy vagyont számunkra egybe nem gyűjti?

– Mamám, adj engem Arthur grófnak minden hozomány nélkül s meglátod, boldog lesz velem.

– Gyermek! Arthur gróf jól tudja, hogy egyentel leányom s annak idejében örökösöm vagy. Azt hiszed tán, hogy a valóságos életben is oly erős próbákhoz -132- folyamodhatunk, minőket a szinpadon elénk rajzolnak? Ott mindenféle szerencsétlenségeket kigondolnak; hírbe hozzák a családot, hogy tönkre ment s akkor az imádók csoportja eltisztul a háztól, mintha kisöpörték volna. A gazdag leányt megkapja az, a ki híven maradt. És ki tudja? talán csak azért maradt hű, mert az ártatlan csalás titkát jó előre fölfedezte!

Esztikének hite és meggyőződése ily vádak, vagy inkább csak gyanusítások hallatára sem ingadozott. Inkább szilárdan elhatározta, hogy mindent kerül, a mi a bizalmatlanság színét viselné. Ha egykor ő lépett elé, a legválságosabb perczben, s kimondá a visszavonhatlannak látszó igent, minden körülmény közt úrnője kivánt szavának maradni. A kis leányok pedig, ha fejükbe vertek valamit, büszkék arra, hogy állhatatosak legyenek.

A sors szeszélye is úgy hozta magával, hogy Arthur gróf a következő napokban igen óvatos volt és semmi oly fürkésző kérdést nem koczkáztatott, mely őszinteségét kétes színbe burkolta volna. Úgy is tudott már mindent, a mi kiváncsiságát kielégítette, a mi érdekeit biztosította. Ha tehát Esztikével beszélt, egész ékesszólását szerelme forróságának rajzolására fordította s ha példálózgatott, mikor lehet teljesen boldog? mikor lesz megengedve a házasságot megelőző intézkedéseket megindítani? ez csak javára lett magyarázva, ez jellemének nem árthatott, ezzel csak természetes türelmetlenségének jelét adta, melynek minden más vőlegény is alá van vetve.

A mit azonban a leányka hite megerősített, az anyának kétkedése meg nem rendíthetett, azt egy különös, de nem rendkívüli vagy regényesen véletlen fölfödözés hirtelen és váratlanul egészen új kerékvágásba terelte.

Ugyanazon estén a földszinti zártszéken négy egyén foglalt helyet, kik közül hármat ismerünk, a negyediket ma látjuk először. -133-

Pál báró, Domokos bácsi, Zsuzsika kisasszony és egy negyedik, a kinek honvédtiszti egyenruhája s gallérán két csillagja eléggé elárulá kilétét.

Domokos bácsi jobb oldalán Pál báró, balfelől leánya s az ismeretlen honvédtiszt telepedtek le s várták, a mi a szinpadon következni fog.

Mindjárt első pillanatra világos volt, hogy a Domokos bácsi bal oldalán ülő két személy a szó teljes értelmében szerelmes párocska. Kettecskén, mintha rengeteg pusztán találkoztak volna, egyedül ültek a sokaság között. Semmi gondjuk, mi történik a színpadon? Legfölebb azt vették észre, hogy nem énekelnek, nem harsog a zenekar összesége, tehát nem operát adnak. Talán megpillantották a szinészeknek modern öltözékét is, s ha haza mentek, elmondhattak a darab tartalmából annyit, hogy nem vitézi szomorú játékot adtak. A többivel nem törődtek.

De honnan a föld gyomrából kerül ide ez a honvéd főhadnagy? Hogy együtt jöttek ide Domokos bácsival, az kétséget nem szenvedett, mert az ismeretség régisége csakhamar feltünt. Domokos bácsi hagyta őket kedvük szerint éldelegni, tehát az ismeretség elismerve, helybehagyva, sőt feljogosítva lehetett. Ő maga rájuk sem nézett; megvetette hátát a zártszék támláján úgy, hogy az a szerencsétlen, a ki háta mögé jutott, azt hitte, tán a szinház kályháját állították elébe.

Domokos bácsi jobbján Gencsy Pál báró foglalt helyet és igen megelégedve látszott lenni, hogy nincs többé a marialaki szépségnek szolgálatában.

A honvédtiszt tegnap érkezett Pestre, azon hírre, mely a Dorozsmay-háznál keletkezett s addig terjedt, míg valamelyik barátja megírta neki, hogy jőjjön fel, mert nagy a veszedelem, mert egy országgyűlési képviselő, ifjabb Gencsy Pál báró, úgy tünik fel, mint Zsuzsika kisasszony vőlegénye.

Ezen kétségbeejtő levél olvasására egy heti szabadságot kért a főhadnagy s felrobogott a fővárosba, azon eltökélett szándékkal, hogy a csábítónak nyakát szegi. -134-

Annál édesebb lehetett öröme, a midőn ajtóstul együtt berontván, a tántoríthatlanul hű Zsuzsika, nemcsak elméletileg, mint Esztikét tanították, hanem gyakorlatilag is egyenesen imádójának karjaiba röpült. Erre mindjárt az első kérdés és felelet elhangzásával napfényre jött, hogy a hír puszta koholmány, izetlen rágalom, mert Pál báró mint rokon s hazulról felhívott ártatlan cicerone szolgált s köztük valamely gyöngédebb viszonynak még árnyéka sem keletkezett.

Eddig tehát minden rendén volt, de a túlvilágilag szerelmes pár, csak most vevé először észre, mint áll ott a szoba közepén az apa, Domokos úr, egészen megkövülve a meglepő látvány fölött s kérdeni látszik: miként merészkedett az ő Zsuzsikája, atyai felhatalmazás nélkül, szívéről és kezéről rendelkezni?

Minthogy azonban a főhadnagy úr neve és családja ismeretes volt, s a szent frigy ellen komoly kifogást tenni nem lehetett, s másként is Domokos bácsi Pestre érkezte óta igen vidám és engedékeny volt: végre is azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy az «utólagos jóváhagyás reményében» kötött eljegyzést szülői tekintélyével is megerősítette.

Így került e párocska egymás mellé a szinházban és Zsuzsika kisasszony az egész előadás alatt mindig csak azt hallgatta, a mit szomszédja halkan elsusogott.

Különben pedig Zsuzsika kisasszony és érdemes főhadnagyának dolgaival senki sem törődött egyetlenegy nézőnek kivételével. Ezen egyetlenegy néző pedig kissé messzebb, kissé magasabban ült egy földszinti páholyban, szokott helyén szemközt anyjával és a nézőtérrel.

Esztike kisasszony különös érdekeltséggel nézett le páholyából a zártszéken ülő párocskára. Mint maga is «boldog menyasszony», hamar észrevette hányat ütött az óra? s hogy időközben alkalmasint egészen új constellatio támadt az égen.

Még látcsövét is felemelé; puszta formalitásból körüljáratva szemét a páholysorokon, és tisztán mutató üvegét ama párocskán feledé. -135-

Gencsy Pál báró, már vagy unalmában, vagy különös érdekeltségből, oly figyelmesen nézte a darabot, mintha a maga pénzéből fizeti vala a zártszék árát. Fél szemével ugyan észrevette, hogy bizonyos páholyban tudomásul vették jelenlétét, de semmi áron nem akart oda feltekinteni, nem feledvén azon megvető s lenéző pillantást, mely a legutóbbi találkozáskor majdnem épen e helyen szívét jéggé fagyasztotta.

Kezdődik a második felvonás. Érdekes bonyodalom igérkezik a szinpadon, a tisztes nő erénye ingadozik, a botrányt leső közönség kárörömmel várja a bekövetkező bukást: de itt a négy zártszéken, Domokos bácsi oltalma alatt, minden az előbbi kerékvágásban marad. A párocskának még mindig ezer mondanivalója támad. A bácsi hízott a kétes értékű élvezet hatása alatt. Pál báró, mintha székére szegezték volna, oly ártatlanul ült helyén, hogy csak liliomág kellett volna kezébe, hogy bevegyék szent Aloysius szobrának.

Esztike kisasszony pedig kényelmes observatoriumából mindent látott, a mi a négy zártszéken történik, és úgy vélekedett, hogy az a szép leány vagy soha sem volt a bárónak menyasszonya, vagy ha volt, szörnyű, példátlan és minden szemérmet félrevető hűtlenséggel elpártolt tőle, s hozzá oly kegyetlen, hogy korábbi imádójának jelenlétében új diadalával büszkélkedik.

Ez szívtelenség, sőt több, valóságos illetlenség, gondolá. Azután rápillantott a báróra, látcsővel is megnézegette arczkifejezését, kereste a leverettség s a kétségbeesés vonásait, de ismételt fürkészései daczára semmi ilyest fel nem találhatott.

A harmadik felvonás kezdetével Arthur gróf lépett be Dorozsmayné páholyába. Pál báró, a nélkül, hogy fejét mozdítaná, felpillantott s látta, hogy Esztike kisasszony udvariasan, de minden melegség vagy örömjel nélkül fogadja.

De lehetett-e ezen hidegségnek komolyabb jelentősége? Hiszen különben is rossz izlésre mutatna, közhelyen, a hol a dúsgazdag arának minden mozdulatát -136- figyelemmel kisérik, így elárulni a szívnek egész bensőjét! Még más ok is lehetett. A kis leány épen most mondott kárhoztató itéletet a szívtelen leányra, a ki az új hódolónak bizalmaskodásait a réginek szemeláttára viszonozta.

Pál báró ily messze nem kalandozhatott ábrándjaiban. Pusztán csak az arcz kifejezéséből a leányka legtitkosabb gondolatait ki nem olvashatta. Másként is az ő udvarlása soha sem ment túl a barátság szigorú korlátain s a bizalmasság, mely köztük szövődék, csak a mester s a tanítvány közötti viszony jellegét tartá fönn. Nem lehetett ő egyszerre oly képzelgő, hogy Esztike kisasszony tartózkodó viseletét csak azért, mert nem mosolyog boldogan Arthur gróf szemébe, úgy magyarázza, hogy ez miatta történik, tisztán kiméletből vagy épen túlgyöngédségből.

De azért, a mit látott, ha meg nem vigasztalhatta is, legalább új gyötrelmet nem hozott. Mert valósággal Esztike kisasszony legalább egy kis árnyalattal mégis több melegséget tanusíthatott volna elismert vőlegénye irányában. Most pedig némely pillanatban félreérthetlenül unatkozottnak mutatkozott. Épen ezen látogatás ideje alatt folyvást a szinpad felé nézett s csak fejének könnyű mozdulataival adott igenlő vagy tagadó választ a mellette ülő grófnak.

Pál báró végre is azt hitte, valami mulékony összekoczczanás az egész, miként ez a szerelmesek között gyakran előforduló mindennapi állapot.

A negyedik felvonás végével Arthur gróf eltávozott. Esztike kisasszony udvariasan viszonzá búcsúját, de épen nem feltünő megkülönböztetéssel.

Ezen pillanattól kezdve Esztike kisasszony megint a földszinti közönség tarka sokaságára veté szemét, de rövid kalandozás után újra a négy zártszék vette figyelmét igénybe. Pál bárónak minden vére arczába ömlék, a midőn érzette, hogy szívének titkos imádottja hosszasan függeszti rá szemét s egész jelenetek tartamáig ott is feledi. -137-

Vajjon merhet-e kisérletet tenni? Oh ha bátorsága volna feltekinteni, s keresvén ama tündér szemek sugarát, találkozhatnék vele!

Érzette, hogy ez merész koczka s válságos perczet idézhet elé. Hátha vakmerőségét ismét oly büszke lenéző tekintet bűntetné meg, mint az utóbbi alkalommal? Erre aztán minden csalódásaiból végkép kiábrándul s visszaesik az elhagyatottság sötét éjszakájába.

De mily kellemes meglepetés, mily édes vigasztalás! Pál báró óvatosan, mintegy a véletlent játszva, feltekintett s látta, hogy Esztike is rá néz s a szemek találkozása után sem fordítja félre fejét! Bizonyos gyermekies őszinteség, félre nem magyarázható részvét és barátság tükrözék tekintetében. Miután pedig helyzetüknél fogva legkisebb feltűnés nélkül tehették, az egész felvonás alatt folytatták ama csendes és méla szembeszédet, melyet csak azok értenek, kik egymás szívében titkot rejleni vélnek.

A felvonás után Dorozsmayné, leányának szótlanságából következtetvén, hogy unatkozik, késznek nyilatkozott a szinházat elhagyni. Úgy látszott, hogy Esztike maradásra szavaz s miután az új dráma végkifejlődése az özvegyet különben is érdeklé, ismét visszaült helyére.

A függöny felgördültével ismét folyt a háromrendbeli játék. A szinpadon hangos élőszóval, a zártszéki párocska között halk susogással, egy zártszéki s páholyülés között szemmel és barátságos tekintettel. Esztike oly kérdő arczkifejezést mutatott, mintha mondaná: mért haragszik ön? mért hagyta el régi engedelmes és mindig hivő tanítványát?

Ezalatt ha puszta megszokásból egy eltévedt tekintetet vetett is a szinpadra, vagy a páholysorok felé, eme beszédes szép szemek csakhamar visszatértek oda, honnan a czél nélküli elkalandozás előtt kiindultak s a leányka arczkifejezésén ismét kirajzolódtak szívének gondolatai, a jóakarat, hű barátság, s hogy semmi ok -138- köztük többé a neheztelésre, sőt a vétkes fél még bocsánatkérésre is készen van.

Tán még többet is gondolt hozzá: hogy a mester soha sem volt szükségesebb a háznál, mint midőn a tanítványt a veszedelem nyilt örvénye fenyegeti.

A függöny lebocsátása jelenté a darab végét, a közönség tapsa pedig az általános tetszést. Következtek a kihivások, mialatt a ház gyorsan ürülni kezd.

Esztike, édes anyja szolgálatára kelt fel és leányi gondoskodásával adá fel anyjának azon téli öltözéket, melyet a páholyba is felhozni szoktak. Aztán kivételes lassusággal veté vállaira shawlját s több izben visszatekintett, azon ürügy alatt, mintha ő is még egyszer akarná látni a tetszés viharával koszorúzott és ismételve kihívott szinészeket.

Most már Domokos bácsi is visszavonulásra inté a rábizott hadsereget. A párocska a zártszéksor végén, egymás karjára fűzve, az előcsapatot képezé; a két férfi hátrább maradt, mint nehéz gárda, vagy hadi podgyász. A zártszéksorokból kitóduló közönség a kifelé törekvőket kissé visszanyomá s így történt, hogy Pál báró közvetlenül a Dorozsmayné páholya alá került.

Ekkor következett, a mit az ifjú, álmainak legmerészebb röpkedéseiben sem mert volna reményleni. Esztike rá nézett, s világosan mutatta, hogy várja a báró köszöntését! Ezen többé félre nem magyarázható jelre Pál bárónak arcza felragyogott az örömtől, kalapot emelt, s mély tisztelettel meghajlék. Esztike kisasszony, oly vidáman, mint csak a kibékülés pillanatában tehette, a legbarátságosabb modorban viszonzá a köszöntést s aztán sietett anyja után.

Még a páholy ajtajából is visszapillantott, sőt kezével intett búcsút és istenhozzádot, a legközelebbi találkozásig. Így folyt, így végződék e némajáték, melyet csak ők ketten érthettek, és mások figyelmének körét teljesen elkerülék.

Az erdélyi vendégeknek, a honvéd főhadnagy megérkezése után, semmi szükségük sem volt Pál báró szolgálatára. -139- Megengedték tehát neki, hogy jó mulatságot és csendes éjet kivánván, szállására mehessen.

Azt látta, hogy a kegyvesztés korszaka véget ért. Valószinűleg, mert a boldog menyasszony senkivel sem akar haragban maradni akkor, ha szíve választottjával Isten oltára elé készül lépni. Mert hogy csak könnyelmű tetszelgés volna mai viselete, az teljesen ellenkezett őszinte, egyenes, sőt naiv gondolkozásmódjával, daczára a jövendőbeli grófi rokonságnak.

Ekkor török pipára gyújtott s mindjárt az első füstgomoly felszállására azt hivé, hogy világosabban lát, s a tapasztalt jelenetet helyesebben megmagyarázhatja.

– Mért és mikor űzött el közvetlen közeléből? Épen azon estén, a midőn Domokos bácsi és Zsuzsika megérkezésük után, elterjedt a társaságban azon hír, hogy menyasszonyt hoztak számomra! Miért és mikor nyújtja ismét felém kibékülő jobbját? Akkor, a midőn látta, a midőn kétségtelenül meggyőződhetett, hogy azon leány másé, és oly boldog azon más férfinak közelében, hogy az egész előadás alatt csak vele volt elfoglalva, a szinmű nem érdekelte, az én jelenlétemet számba sem vette!

Oly világosnak mutatkozott a következtetés… de Pál báró egy időelőtti reménynek még gondolatát is kiverte elméjéből. -140-

(A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a szép honorárium csodákat művel.)

Ezen szinházi jelenet pénteken történt, tehát hétfőig, a Dorozsmay-ház nagyobb elfogadási napjáig, várni kellett, hogy Pál báró újra megjelenhessék.

Ekkor aztán kedve szerint szidta Varjas Andoriást, hogy nem jól porozta frakkját, a midőn ajtaja előtt megdobban egy pár kettős talpú csizma s valaki nyitogatja a kilincset.

A fiatal ember ijedtében legelőször is azt hiszi, Domokos bácsinak akadt új eszméje a hosszú téli estének agyonölésére, a midőn egészen más ismeretes hang üdvözli.

– Jó estét, makranczos ficzkóm. Itt vagyok, megérkeztem Erdélyből, s azért jöttem, hogy adj számot minden ostobaságodért, a mit távollétem alatt elkövettél.

– Isten hozott, barátom. Végre szerencsésen megülted szent karácsony ünnepét. Űlj le, gyújts szivarra. Tíz percz mulva kész vagyok s ha vinni akarsz valahova, rendelkezésedre állok.

– És hová vinnélek? Hova nem mehetnél az én pártfogásom nélkül is? Mert hogy ugyancsak kicsíped magad, ebből a sok szappanból, olajból és parfümeriából bőven tapasztalom. Talán csak nem megint a Nádor-utcza felé készültél? -141-

– Lehet. Nekem azonban azt beszélte kanonok bácsi, hogy megaprehendáltál valamiért, pedig mondtam már neked: ne félj, míg engem látsz.

– Barátom, te sokfélét mondtál már, de ezt az egyet véletlenül kifeledted.

– No ha nem mondtam, akkor gondoltam magamban, a mi egyre megy. Mindenesetre pedig mondom most, én, a ki soha sem szoktam bolondot beszélni, kivévén a képviselőházban.

– Mért? mert hazafias kötelességem. Mert hű akarok maradni választási programmomhoz. Meg sem választanának többé, ha egy beszédem alatt az elnök legalább háromszor rendre nem utasítana. De tudod-e, mi a nagy ujság?

– Ott nincs más, mint másfél öles hó. Bocsánat, tartsuk meg a törvényt; három métert akartam mondani. Rá szavaztam az új mértékre, épen úgy, mint mikor havonként a ház költségvetését terjesztik elé, és ellene még eddig soha oppositio nem mutatkozott.

– Itt; és pedig épen a Nádor-utczában, a hol nagy családi gyűlés volt vasárnap reggel. Dorozsmayné húgom összehítta az «ötös bizottmány»-t.

– Így szoktuk nevezni. Össze is gyűltünk mindnyájan, kik e gyűlés tagjai vagyunk. Az özvegy, leánya, én és kanonok bácsi.

– Négy, sem több, sem kevesebb. De tudnod kell, hogy ezen gyűlésben Esztikének három szavazata van.

– Patvarba veled, hogy mindenbe bele fecsegsz, a -142- mihez nem értesz. A pap votumát nem szoktuk számítani. Nálunk még áll az ősi alkotmányos elv, hogy vota non numerantur, sed ponderantur. Ha kiment fejedből a diák szó, megmondom magyarul: a szavazatok nem számíttatnak, hanem megfontoltatnak.

– Egybegyűlvén a teljhatalmú ötös bizottmány, Dorozsmayné, leánya kivánatára, indítványozta, hogy az esküvő Arthur gróffal elhalasztassék azon időre, míg Esztike életének tizennyoczadik évét betöltötte.

– Tekintve az indítványozót, tekintve, kitől származott a kivánság: azonnal láttuk, hogyha én és kanonok bácsi ellenkeznénk is, borzasztó kisebbségben vagyunk.

– Ah, ah, te már a nők éveiről kérdezősködöl! Ez oly lovagiatlan merénylet, melyhez csak távollétemben szokhattál. Különben pedig Esztike húgom épen augusztus hó 20.-dikán, István királyunk napján született.

– Nyolcz hónapra. Épen elég arra, hogy addig sok víz lefolyhasson a Dunán.

– Mit fog mondani? De már ez kizárólag az ő dolga. A bizottmány is egészen ráhagyta, hogy azt felelje, a mi neki tetszeni fog. De nehogy az elhalasztás puszta ürügynek látszassék, elhatároztuk, hogy doktort hivunk, s csak ennek hivatalos attestatuma alapján mondjuk ki az elhalasztásnak szükséges voltát.

– Igazad van. A dolog csiklandósnak mutatkozott. Elhivattuk a doktort, még pedig a legelsőt, a leghiresebbet a városban, tehát az országban. Nem mondom, melyikét, mert a többi megorrolhatná classificatiomat. Elég az hozzá, hogy meghivásunkra eljött és megvizsgálta a leányt. -143-

– Eleinte Esztike húgom sem akart vállalkozni, mert csak az ég tudja, mit gondolt olyan doktori operatióról, a midőn az forog kérdésben, férjhez mehet-e a leány, vagy nem?

– Mi a mennykő lelt, hogy így dühösködöl? Nem a te húgod Esztike, hanem az enyém; az is csak tiszteletből az öregek iránt. Denique, minden szerencsésen ment végbe. Semmi kopogtatás, semmi hallgatózás a mellkas bensejében. Még hévmérőt, vagy salicilsavat sem használt. Csak megtapintotta üterét, megfogta mindkét kezét és tíz másodperczig a szemébe nézett. Ekkor fönhangon kiáltá: világos, tökéletesen világos, ez a kisasszony nem mehet férjhez, éltének teljes 18 éves koráig! Én tentát, pennát, papirt hoztam; a doktor megírta az orvosi bizonyítványt, kanonok bácsi ráragasztotta az egy forintos bélyeget, Dorozsmayné húgom pedig markába nyomta az 500 forintos honoráriumot. Ennyiből állott az egész.

– Stante sessione. Kanonok bácsi hordárt akart hivatni, de mi jobban tudván, mit parancsol az illendőség ily nagy urakkal szemben, Dorozsmaynénak komornáját ültettük kocsira és elküldtük Bendeffy Károly grófnő szállására, a József-térre, úgy a családi gyűlés határozatát, mint az azt támogató orvosi csalhatlan bizonyítványt.

Pál báró hitte, nem is hitte, hogy mindez megtörtént, s hogy épen így történt; mert Bogárdy Zoltán uram, egy kis ártatlan tréfáért, nagyon könnyen elbánt a históriai igazsággal.

Száraz idő, kemény fagy az utczán, tehát gyalog indultak. Pál bárónak lábán ugyan fázott egy kicsit a könnyű fénymázos topánka, de a gondolat, hogy hova megy, fölmelegíté egész valóját.

– Gonoszul fog esni Arthur grófnak ez a rögtönzött elhalasztás – vélekedék az ifjú. – Oly közel volt czéljához s most megint csak a jövővel biztatják.

– Qui habet tempus, habet vitam. Megmagyarázom tudós idézetemet: a kinek ideje, annak élete is van. Mert az elébb oly példás alázatossággal köszönted meg.

– Szerelmes vőlegénynek január elejétől augusztus végeig várni! Megöli addig az unalom.

– Inkább attól félek, nagyon is sok mulatsága akad. A hirre, hogy ő méltósága nehány kerek milliót feleségül vesz, a hitelezők undok fajzata módfölött megjuhászodott. Nagyon félek, hogy ezt az elhalasztást balul magyarázhatják s akkor lesz dolga Porczogh bárónak, míg egy csapat zsidót kapaczitálhat.

– Hát báró. Igazi korhely, de okos ficzkó, a milyen belőled is válhatik, ha bölcs apai oktatásomra hallgatsz.

– Nem követ el nyilvános aljasságot. Még kevésbbé fog összeütközésbe jőni a büntető törvényszék valamely paragrafusával; de e két határon belül mindenre képes.

– Minő érdeke van, hogy Arthur gróf szekerét mindkét kezével tolja előre? Mert ha tudom, hogy Ritkóczynével rokonságban van, eltalálom, ki rágalmazta Zsuzsi néni előtt a Dorozsmay-házat? És nem is más hozta forgalomba a mendemondát, hogy menyasszonyt küldtek rám hazulról.

– A mit bizonyosan nem tudok, arról nem beszélek. Különben nem követelhetném, hogy a világ minden szavamat szentnek tartsa. (Pál báró szerényen köhintett.) Porczogh báróról pedig azt hiszem, hű pajtása Arthur grófnak, soha meg nem lopta, de szépen segítette a tönkrejutásban. Most nagyon óhajtaná, ha barátja, felesége pénzén, újra nagy házat tarthatna, hogy eljárjon oda és esetleg előnyös házasságot is szerezhessen. Mondják, nem gazdag, de megél jövedelméből, különösen ha lovagias szolgálataiért a költségi számlát -145- mások fizetik. Azonban megérkeztünk. Menjünk fel, mert magam is kiváncsi vagyok megtudni, mit feleltek a József-téren az esküvés elhalasztására.

Ott fönn a ragyogón világított termekben minden régi alakjában tündöklött. Csakhogy a nagy grófnék közül mentől kevesebbet látunk. Mert csodálatos távirdai összeköttetésben élhet e faj, ha mindig úgy cselekszik, mintha összebeszélt volna. Arthur gróf pártja duzzogott, de mások új reményre ébredtek.

Pál báró mélyen meghajolva a ház asszonya előtt, később Esztike kisasszonyt keresé fel, a ki, bármint érzett, gyermeksége óta szoktatva volt arra, hogy egy látogatónak elmaradását és ismét megjelenését tudomásul se vegye. Így kivánja ezt a saloni élet, a bevett szokás és e törvény alól igazán érző szív sem mentheti fel magát.

Mintegy fél óráig járt-kelt az ifjú a társaság számára nyitott szobákban. Dorozsmayné az idősb asszonyokkal beszélgetett; kanonok bácsi kártyázó kollégáival viaskodott; Bogárdy Zoltán a bel- és külföldi képes lapok fametszeteit bámulgatá; a leányok szokás szerint zongoráztak s fogadták az uraktól a megérdemlett vagy meg nem érdemlett tetszésnyilatkozatokat.

Esztike kisasszony, azon czím vagy ürügy alatt, hogy mindenütt kötelessége jelen lenni s felvigyázni, átment azon szobába, a hol rendesen a buffet-asztal volt elhelyezve.

Pál báró magasra érzé keblét feldagadni, de épen azért, hogy szíve titkát elrejtse, feltünő érdekeltséget tanusított az épen folyamatban levő zenemű iránt. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő allegro-finale első ütemeihez s valósággal el volt bájolva, látván, mily műértő hallgató vonult háta mögé.

A műértő báró azonban lépésről-lépésre hátrált, mindig helyet adott más műértőknek, egyik csoportot a másik után bocsátá előre, míg végre áruló módra kiosont a szobából s arra tartott, a hol irigylendő professzori hivatalát legelőször megkezdhette.

– Ah, Pál báró, – szólt Esztike kisasszony, – mily szép öntől, hogy ide is téved, a hol a madár se jár, – kivéve sülve; szolgálhatok egy szeletkével ebből a fáczánból?

Tehát hosszú szünet után ismét együtt ültek; a báró régi szokás szerint két széket rántott elé; mindketten nehány papirvékony szeletet raktak tányérukra és szokás szerint egy falatot sem ettek, pedig eleget zörögtek a késsel és villával.

– Hallotta, professzor úr, hogy egy pedans, kék szemüvegű doktor rendeletére kénytelenek voltunk esküvőmet Arthur gróffal elhalasztani?

– Beszélte Zoltán bácsi, de úgy mondta, nem egyenesen az orvostól származott a kezdeményezés.

– Valóban, megtörténhetett, hogy tőlem eredt a gondolat, és mamám nagy hévvel pártolta indítványomat. Valami azt súgta fülembe, hogy a boldogság, mely rám vár, semmit sem veszthet értékéből, ha egy kissé később teszi is nálam látogatását.

– Elkésni semmi esetre sem fog. Föltéve, hogy a szerelem betegségének kórjelei mutatkozni kezdenek.

– Oh, a kórjeleket tudom könyv nélkül. Hajlam, vágy, vonzódás, szárnyra kelés és repülés az ő karjaiba! Kérem, mondja csak nekem, miként nevezik az irodalomban, ha valaki egy jeles szerzőnek legszebb eszméit ellopja, s mint saját gondolatát árulja?

– Ah, plagium! Pompás szó. Ilyes valamit követtem el én is, a midőn az ön filozofiájának legbecsesebb kincseivel parádét űztem, úgy hogy édes mamám nem győzött eléggé csodálkozni, milyen tudós leánya van!

– A mit az ember a professzortól tanul, azt ha használja is, nem plagium. A professzort azért fizetik, hogyha tud valamit, közölje tanítványával.

– Vagy igen; mint mi erdélyiekül az igenlést kifejezni -147- szoktuk. Az én fizetésem a legfényesebb honorárium a föld kerekségén s abból áll, hogy Esztike kisasszony megtisztel bizalmával.

– Ah már hizelegni is tud? De én az udvarias bókot szeretem s háladatosan meg is köszönöm. Arthur gróf is derék ember. Roppant tudománynyal bír arról, a mit bevett szokásnak neveznek. Ezen egyen kívül mást nem tanultam tőle s ha együtt voltunk, inkább ő kérdezősködött.

– Soha. Mindig annyira helyeselte szavamat és nézetemet, hogy végre elbizakodtam, mily sokat tanultam madame Escabrottetól.

– Valamit kérdek, – szólt professzori módra összeredőzvén homlokát a báró. – Félt tőle?

– Úgy van. Mert félni, igazán félni a férfitól, a második, már magasabb fokú kórjele az igazi szerelemnek. Nem férfi az, a ki nem tud parancsolni s csak azon nő boldog, a ki szíve meggyőződéséből engedelmeskedni kiván. Gyakran e kórjel még előbb mutatkozik, mint a többi, miről beszéltünk. Sok leány úgy kezd szeretni, hogy meglátván egy férfit, megdöbben szívében s azt mondja: jaj istenem, ez a férfi nekem parancsolni tudna, s én nem tehetném, hogy ne engedelmeskedjem! Még egy kérdést. Most sem ellenkezett, a midőn az esküvő elhalasztásának hírét vette?

– Ez igen udvariasan hangzott. Én azonban, az ő boldog helyzetében, mindent elkövetek a határozat visszavételére. Mert igaz, hogy a szeszélyes parancsolgatót, a korlátlan urat, önkénykedő zsarnokot a nő nem tűrheti. De ebből nem következik, hogy a férfinak akarata se legyen. Követelnie kell, hogy belátását, helyes tanácsát elismerjék, minden kétes esetben tőle várjanak végső itéletet. Hanem aztán olyan is legyen e végső itélet, mely megnyugvást szerez, s melyet az -148- eredmény igazol. Érzi, hogy megnyughatnék Arthur gróf itéletében?

– A gróf soha sem mond olyat, a mi egyenesen tőle származik. Beszél, és érv helyett arra hivatkozik, hogy ez az ő társaságának, az ő világának nézete, véleménye és bevett szokása. Ez a gróf törvénykönyve, s a mi abban nincs megírva, az rá nézve nem is létezik. Megigéri, uram, hogy most és később, ha igazi jó barátra lesz szükségem, mindig híven fog velem tartani?

– Köszönöm. Most azonban térjünk vissza a leányok szobájába, mert ott mindjárt észreveszik, ha valaki sokáig hiányzik. -149-

Február elején elment a Duna jege s ilyenkor a pestiek azt hiszik, hogy beköszöntött a tavasz, bármit mondjon tovább a naptár és a hévmérő.

Erdélyből rossz hírek érkeztek. Marialakyék, miután Zsuzsika férjet talált, lemondtak a fővárosi farsang élveiről, hazamentek, készültek a lakodalomra, és hire is ment e nevezetes ujságnak Csikszék egyik ormától a másikig.

Zsuzsi néni legkevésbbé sem kétkedvén, hogy csak Pál fia hanyagsága és engedetlensége okozta e képtelen szerencsétlenséget, s hogy az ő keresztleánya csak búfeledésből nyújtott kezet a katonának, annyira fellázadt, hogy nem törődve többé rohamos szívgörcseivel, régi végrendeletét széttépte, ujat írt, tanúkkal megerősíttette s Pált végkép kitagadván, minden vagyonát a három Gencsy kisasszonyra hagyta.

Pál bárónak végtelenül fájt, hogy Zsuzsi néninek anyai szeretetét elvesztette, de az örökséggel nem sokat törődött. Nem mintha érzelgős regényhősök módjára a földi javakat megvetné, vagy nehány ezer forint jövedelem iránt közönyös lehetne, hanem mert jól tudta, hogy nénjének legújabb rendelkezése, a jövő tekintetében, rá nézve változást elé nem idézhet.

Tudta, hogy Zsuzsi néninek épen annyi vagyona van, mint az ő atyjának, idősb Gencsy Pál bárónak. -150- A patriarchalis gencsi házban azonban minden családtag bizonyos házi dogmában nevekedett fel. El volt köztük határozva, hogyha Pál örökölni fogja Zsuzsi néni vagyonát, akkor lemond az apai jusról s mindent a leányok számára enged. Ha pedig bármely oknál fogva a leányok örökölnének Zsuzsi néni után, akkor az atyának birtoka tisztán a férfiágra, s ennek egyetlen képviselőjére, Pálra marad, ő levén a család reménye, szemefénye és régi dicsőségének föntartója.

Pál báró tehát elfogadá új helyzetét, és Zsuzsi nénihez intézett levelében csak azért mentegeté eddigi tetteit, hogy megbecsülhetlen anyai szeretetét visszanyerje, az örökségre nézve pedig hugainak szerencsét kivánt.

Annál fenyegetőbbé változtak a viszonyok a Bendeffy-háznál, mert az esküvőnek elhalasztása folytán Arthur gróf a vagyoni bukás örvénye felé sodortatott.

Porczogh báró nem szünt meg ugyan Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakkal alkudozni; de vajmi nehezen ment ez oly emberekkel, kik jól tudták, hogy ők a helyzet urai s csak tőlük függ a béke föltételeit diktálni.

Mert a betáblázott adósságok a fekvő birtok értékét kimerítvén, csak a három uzsorás akaratától (vagy inkább érdekétől) függött, hogy a törvényszék Arthur gróf ellen a csődöt kimondja s akkor a nagy név ivadéka polgári halott, lehetetlen a társaságban, s minden reményéről lemondani kényszerül.

Ha a három uzsorás mégis késett a legutolsó fegyver használásával, csak azért történt, mert Arthur grófnak még maradtak forrásai.

Először: édes anyja halála után várt egyetlen fiára 30,000 forint tiszta jövedelem, mely nincs adóssággal terhelve. Jegyezzük meg, hogy Arthur, bármily dölyfös, önző és vásott korhely volt, anyja halálára nem óhajtozott. E tekintetben háladatlan, elfajult gyermek nem volt.

Egy másik bekövetkezhető haláleset irányában már -151- nem volt ily lelkiismeretes. Valósággal, ha a délutáni postával megérkeztek a bécsi reggeli lapok, egy cseppet sem búsúl, ha a napi hirek rovatában Burghammer haláláról értesül. Föltéve mégis, hogy a herczeg megtartotta igéretét, és özvegyének tetemes független vagyont hagyott végrendeletében.

A leggyökeresebb változást házassága idézte volna elé Esztikével. Porczogh báró ezen esetre már kész tervvel foglalkozott, hogy a Dorozsmay vagyonból fizessék ki a Bendeffy birtokokat terhelő adósságokat, s mint az igazság megkivánja, a követelést írják át akár az özvegy, akár az ő fiatal neje nevére. Egyik új adósság épen olyan «soha meg nem fizetem» értelmű volt, mint a másik.

Azonban e váratlanul és végzetszerűleg közbejött elhalasztás, mely esetleg végső szakítást is vonhatott maga után, minden tervelést fenekestül felforgatott.

Az sem kerülé el a két jó pajtás figyelmét, hogy Gencsy Pál báró újra feltűnt a Nádor-utczai házban és Esztike kisasszony különös pártfogása alatt áll. Arthur gróf ugyan férfiúi hiúságában nem akará elismerni az innen fenyegető veszedelmet és épen nem tartott ezen izetlen, fonák és jelentéktelen gyerkőcz vetélkedésétől.

Egy reggel, már tudniillik mikor a nagy urak reggele van, úgy déli 12 óra felé ismét együtt találjuk Arthur grófot titkos tanácsosával, Porczogh báróval.

– Barátom, – kezdé a báró, – én soha sem mondtam, hogy Gencsy Pál elhalászhatja előled dúsgazdag menyasszonyodat, de míg e ficzkó a házhoz jár, a leánykával sugdosódik, Bogárdyval nyiltan konspirál, addig mindig készen lehetünk új meglepetésekre.

– Mit tegyek? Tisztességes módon el nem űzhetem a háztól. A többi ingyenélő is ellenem van. Még azt a vén nullát, a kanonokot is rá bírták, hogy fülembe hazudjon. Azt hitték: azon hirre, hogy Bogárdy Zoltán, ez a paraszt, a ki valószinűleg halzsíros szíjjal köti nadrágát, az özvegyet elveszi, dühbe jövök, s végkép lemondok. Most látom, hogy otrombán szőtt kelepczébe -152- akartak megfogni és örülök, hogy semmi elhamarkodást el nem követtem. Báró! ha láttad volna Esztikét, mint állott mellém, a midőn az anyja már ingadozott, magad sem kétkednél benne. Áll tehát határozatom, hogy Esztikémmel élek, vagy Esztike nélkül megbukom, – akkor pedig jó éjszakát világ.

– Esztikém, Esztikém! Micsoda beszéd ez! Mintha én azért tanácskoznám veled, hogy pusztán szép feleséget szerezzek házadba. Olyan üzlet, melyet mindenki maga szokott véghez vinni. Ha te a szerelem hatalmában bízol, akkor semmi szükséged rám. Porczogh báró ismert «mauvais sujet», de több gyöngédséggel bír, mintsem a szív ügyében beavatkozásával feltolakodnék. Szerencsétlenségedre itt másról van szó.

– Hogy augusztus végeig, mint úr, megélj, és pénz tekintetében meg ne essék rajtad oly valami, a mit magasrangú férfi élve nem tűrhet.

– Arról. De ha bizalmad van hozzám, igérem, hogy e válságtól, legalább a jelen évre, megmentelek. Még nem fogytam ki a jó eszmékből.

– Ki az a bolond, a ki a tönkrement Bendeffy Arthurnak még csak egy krajczárt hitelezzen?

– Semmit se félj. Inkább, hogy téged és magamat gyalázatba keverjelek, még ma azt mondanám: Arthur, a pillanat megérkezett; nézz pisztolyaid után.

– Oh, a mi ezt illeti, már hat hét óta gyakorlom. Mamámnál ebédelek s boldoggá teszem vele.

– Akkor minden rendén lesz. Mert arról van szó, hogy szebb idők bekövetkeztéig büszke Bendeffy gróf maradj, az uzsorások fenyegetéseitől pedig megszabadulj.

– Porczogh! még egy szót. Inkább még ez órában golyó az agyamba, mint anyám után várandó örökségemre uzsorás adósságot csinálni.

– Semmit se félj. Nem vagy angol pazarló, hogy «post obitum» kötelezvényt állíts ki.

– Légy megnyugtatva. Nemesi szavamat hagyom zálogba, hogy becsületed, vagy fiúi szent kötelességed szeplőtlenül megőrizve marad. Most pedig Isten áldjon; ha végeztem, újra látjuk egymást. Emeld fel fejed, Arthur, még van igazi barátod! -154-

(Honnan kerül a segítség a végső szükségben? de ideje is volt, hogy az ezeregyéji mesék újra fölelevenüljenek.)

Másnap Porczogh báró hatalmas farkasbundába és muszkának való csizmába bujva, ült fel a reggeli gyorsvonatra s délután fél háromra megérkezett Bécsbe.

Itt rangjához méltólag a Hôtel imperial-ban vett szállást, nagy gonddal újra öltözött, bérkocsiba veté magát és elhajtatott a Schotten-Ring felé, Burghammer herczeg palotájába.

A bécsi nagyuri cselédség művészileg tudja fintorítani az orrát, ha bérkocsin érkezik látogató. Különösen, ha a látogatójegyen csak báró áll, mely Bécsben oly megvetendő csekélység, hogy rá sem néznek. Mindamellett fölvezették az idegent valami terembe, mely nagyon hasonlított olyan előszobához, a hol a kérelmezőket szokták nehány órára megvárakoztatni.

De midőn a báró átadta jegyét s a herczegnőtől kért kihallgatást, a herczegnő pedig saját boudoir-jába parancsolá az idegen látogatót bevezetni, minden megváltozott és a világosszürke frakkos embereknek eszébe jutott, hogy otthon saját kocsija is lehet az olyan úrnak, a ki rövid időre, valamely fontos ügyben, Bécsbe rándul.

A herczegnő ezenfelül még nem is várakoztatá a bárót, hanem egy sárga bársony draperiával bevont ajtón keresztül, haladék nélkül láthatóvá lőn.

– Ah báró, – mondá – mily váratlan meglepetés. Ön itt, Bécsben? -155-

– Igen, herczegnő. Ma jöttem, s ha szerencsével járok, még az éjjel visszatérek. Szabad herczegséged hogylétéről tudakozódnom?

– Az pedig, mióta Pestről megjöttünk, vidám, jó kedvű, piros, egészséges, ifjodik és hízik.

Tudjuk, hogy Louise herczegnő anyja részéről magyar eredetű, tehát a társalgás felváltva magyar, német és franczia nyelven folyt.

– Fájdalom, – folytatá a báró, – nálunk minden a válság végső fokára jutott.

– Kérem, ne is mondja. Pesti barátnéim mindent megírnak, különösen ha vélik, hogy gyötörnek vele. Tehát csakugyan igaz, hogy Arthur barátunk esküvője bizonytalan időre el van halasztva?

– Úgy van, bizonytalan időre. Hivatalosan azonban csak augusztus végét tűzték ki.

– Ezalatt csak arról van szó, hogy szeretett barátunkat ezen határidőig a víz fölszinén föntarthassuk.

– Kérem, mondja ki világosan, hogy szegény Arthur a banqueroutte szélére jutott.

– Úgy van; ezen irtóztató szó fejezi ki állapotát. Fekvő birtokai teljes értékig adóssággal terhelve, utóbbi időkben egészen az uzsorások kezébe esett, úgy, hogy ezen vérszopók tetszésétől függ élete és becsülete, mert minden órán várhatja a csőd kimondását, ezt pedig nem élheti túl.

– Báró, ennek nem szabad megtörténnie. És rám nézve igen hizelgő, hogy régi barátomnak bizalma van hozzám, és e nagy szorúltságában először is rám gondolt.

– Herczegnő! ki kell jelentenem, hogy Arthur grófnak legtávolabb sejtelme sincs arról, hogy én itt vagyok. -156- És ha valaha megtudná, nem párbajra hína ki, hanem ajtót mutatna.

– Ha így van, akkor nekünk szent kötelességünk tudtán és akaratán kivül, rajta segíteni. Önre, az ön gyöngédségére bizom, találjon ki valami elhihető mesét, hogy ne is sejtse, honnan jött a segítség.

– Herczegnő, ön szabadító angyal. Egészen magamra vállalom a felelősséget.

– Sok kell? mert az én tűpénzemet rendesen elköltöm; a herczegtől pedig pénzt soha sem kértem. Szerencsémre Burghammer úrnak sajátszerű szenvedélye volt engem folyvást brillantokkal elárasztani és így kész a segítség.

– Ha áldozat, akkor ne beszéljünk róla. Arthur az egyedüli férfi, a ki engem szeretett, és hogy annak idejében kezemet nem kérte, rossz néven sem vettem, mert teljes lehetetlenség volt. Beszéljünk üzletünkről, ez nem oly fájdalmas tárgy. Tehát nagyon sok kell?

– Az összeg, mely alatt Arthur neve áll, mindenesetre jelentékeny; de mint égbekiáltó uzsora, ha kész pénzzel működhetem, bizonyos határon belől az alkú sem lehetlen. Azt hiszem, hogy harminczhárom ezer forinttal barátunk sorsán augusztus végeig segíthetünk.

– Harminczhárom ezer forint. Ez nem kevés, de nem is túlságosan sok. Kérem, legyen türelemmel. Azonnal kiválasztok ékszereim közől oly darabokat, mikről a herczeg rég elfeledkezett, s kár sem volna értük, ha veszendőbe mennének. Mindjárt elküldöm komornámat egy titoktartó bankba, s félóra múlva kezünkben a mentség.

– Feltünni? itt, Bécsben? Jóságos egek, az efféle üzletek itt napirenden vannak. Az urak papirokra, a nők fénykövekre vesznek kölcsönt.

– Nem hallgathatom el, herczegnő: épen nem bizonyos, -157- hogy Arthur barátunk augusztus végére oly helyzetben lesz, hogy kötelezettségeinek eleget tehessen. Pedig nagyon természetes, hogy barátunk e segítséget csak úgy fogadhatja el, ha e pénzt, mint legutolsó kétségbeesett kölcsönt adhatom kezébe.

– Ez oly kérdés, melynek megvitatása augusztus végére esik. Pontos visszafizetésre nem is számítok. Gondolja, báró, hogy mi, bécsiherczegnők, nem tanultuk meg, mi a prolongatió?

A herczegnő felkelt pamlagáról és a sárga bársonyos ajtón át eltünt. Öt percz sem telt bele, már megint helyén ült, azon hírrel, hogy komornája már útban van a bank felé.

– Most már nyugodtabban beszélhetünk barátunk sorsáról, ha tudjuk, hogy segíthetünk rajta. Még mindig remélheti Arthur, hogy czélt ér a Dorozsmay örökösnével?

– Folyvást mint elfogadott vőlegény jár a házhoz. Az özvegy kezdetben jobban pártfogolá, most azonban a leányka hűségében és álhatatosságában veti bizalmát. Ingatag és fuvallatszerű biztosíték ugyan, de úgy látszik, a kis leány hiú arra, hogy a világ erős és határozott jellemnek tartsa.

– Igaz, hogy nagyon szép? Mikor Harasztoson láttam, még gyermek volt. A híres leánykérés alkalmával pedig meg sem mutatták. Azaz, örömünkben, hogy sikert arattunk, sietve hagytuk el a házat. Tehát szép?

– Egész lelkesedéssel beszélnék a leányka szépségéről, ha nem Burghammer herczegnő királynői alakja ülne előttem.

– Hagyjuk ezt; de azért a bókot köszönettel fogadtam. Szereti Arthur? Vagy, a mint felteszem róla, csak pénzházasságnak tekinti?

Porczogh báró ravasz róka volt, s jól tudta, hogy legbölcsebb politika lesz e kérdésre csak kétkedő arczczal, vállvonogatással felelni. Pedig világosan látta, hogy a herczegné élénk vágygyal tudakozódott. -158-

– Irják nekem, – folytatá a herczegnő, – hogy valami erdélyi bárócska is mindennapos a háznál, s tán még reménykedik is.

Erről csak annyit tudok, hogy az a bárócska afféle tejes szájú félénk teremtés.

– Ah, tejes szájú? Gondolom annyit tesz, mint nálunk a Gelbschnabel? Milyen szépen kiművelik a magyar nyelvet távollétemben. Tehát nem félelmes vetélytárs?

– Még a szemét sem meri ily magasra, értem, az öt millióra, emelni. Annál veszedelmesebb a leány szeszélye, mert én a hánytorgatott állhatatosságokban soha sem biztam.

– Igaza van; a ki érez, az nem dicsekszik vele, – felelé a herczegnő elnyomott sóhajjal.

– Megemlítendő különösség, hogy az özvegy tökéletes választási szabadságot enged gyermekének.

– Boldog egyszerűség! Tán épen ez azon megbecsűlhetlen jog, a mit a középosztályoktól irigyelhetünk. De nem felelt az elébb kérdésemre. Utoljára mégis szereti Arthur gróf a leányt?

– Azt mondta, hogy szépnek tartja. De mennyire neveli előtte e szépséget az öt milliónak csillogása? ezt, herczegnő, csak mi, rút, önző férfiak értjük.

– Most nem köszönöm meg a bókot, mert ön jól tudja, hogy előttem sem volt titok, hány nagy uradalma van Burghammer úrnak Morvában és Csehországban?… Ah, de hínak. Mindjárt visszajövök.

A herczegnő a sárga bársonyos ajtón át ismét eltünt, nagy bámulatára Porczogh bárónak, a kinek éles szeme és kitünő hallérzéke van, s még sem látott, sem hallott legkisebb jeladást sem. Körültekintett, hogy a női szoba ily nevezetes titkának nyitjára leljen, midőn a herczegnő, kezében egy nagy boritékú, de lepecsételetlen levéllel, ismét visszaérkezett.

– Itt van, elhoztam, mindent a legjobb rendben találtam. A zálogról szóló elismervényt szekrényembe zártam, a pénzt pedig átadhatom. Rá van írva az összeg -159- a borítékra is: 37,879 forint. Krajczár is van, de ezt escompte fejében megtartom.

– Leborúlva mondok köszönetet, herczegnő: mert meggyőződésem tartja, hogy egy életet mentünk meg vele. Louise herczegnő a legbájosabb és legszellemdúsabb hitelező e föld kerekségén. A krajczárok levonása, előre fizetendő kamat czímén, oly imádandó tréfa, hogy ha üzletünk nem volna titok, epochát csinálna társaságunkban. Azonban itt több van, mint mennyit kértem.

– Vigye mind. Ki tudja, mint sikerül alkuja? Aztán itt azt tartják: a pénz soha sem sok és mindig apropos érkezik. Azonban négy órát régen elütötte s ön elkésett a délutáni gyorsvonatról.

– Éjjel megyek a személyvonattal. Viradat előtt megérkezem. Kilencz órakor rendez-vous-t tartok a zsidókkal s délben, remélem, kedves vendége lehetek Arthur barátomnak.

– Éjjel utazik? Nem fél, hogy ennyi pénzzel a zsebében, a waggonban megölik és kirabolják?

– Herczegnő! az én pugyillárisom halandó testemnek legérzékenyebb része, mint az angolok tartják. Vesémet, tüdőmet, májamat ellophatják, de ha tárczámhoz nyulnak, felébredek még a koporsóból is.

– Igaz, ha éjjel megy, akkor elég ideje van, és este hat órakor nálam ebédelhet. Hah! bocsánat; ünnepélyesen visszavonom meghivásomat, mert önnek, mint látom, semmi rendjele sincs.

– Valóban nincs. Sőt jó lelkiismerettel mondhatom, hogy érdemet sem tettem rá, a miért adtak volna.

– Annál rosszabb; de a meghivás visszavonva marad. Tudja-e ön, hogy a herczeg félne öntől?

– Minden idegenről, a kivel beszél, ha nincs rendjele, azt teszi fel, hogy a legközelebbi éjjel egész Bécset dynamittal levegőbe röpíteni szándékozik.

– Részemről igen rosszúl választanám épen a mai -160- éjet, a midőn gazdagabb vagyok, mint régóta. Engedje meg herczegnő, hogy még egyszer kifejezzem hálámat s örök hódolattal telve eltávozhassam.

– Isten vezérelje, báró. Óhajtom, hogy fáradozásainak oly biztos sikere legyen, a minő tiszta szívből tettük azt, a mit legjobb barátom iránti kötelességből cselekedtünk.

Ezzel Porczogh báró elhagyá a palotát, visszaült kocsijába, szállására hajtatott, utazó ruhát öltött, megebédelt s a kirendelt órában jó kedvvel robogott keletre, hazafelé Budapestre.

Útközben művészileg begombolkozott. Még azon áldozatot is meghozta, hogy «nem dohányzók» számára rendelt coupé-ba ült, úri nők, gyermekek és dajkák közé, hogy a rábizott kincset teljesen biztonságban hozhassa haza.

Reggel hat óra után szállásán volt s nehány órát alvásra szentelt. Tíz óra felé fölkeresé Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakat, a kik a napnak ezen táján a börzén üzérkedtek.

Porczogh bárónak nem volt szokása dobbal menni nyúlvadászatra. Nem rohant be ajtóstul s elébb csak példálózgatott, hogy ha tisztességes alkut köthetne, elvihetné a hitelezőket olyan helyre, a hol Arthur gróf jövendőbeli reményeit még szivesen meghonorálják.

Az uzsorások gúnyosan nevettek a készpénzzel való fizetés igéretére, de a midőn egyik is, másik is megmondá, mit tart a kezénél levő váltó legutolsó árának? a báró is rögtön szavukon fogta őket és gyönyörű szép, ujdonatuj ezresekkel fizette ki a bámulókat, kik szinte megbánták, hogy oly olcsó áron alkudtak meg. Ezután visszakapván az eredeti váltókat, szives jó reggelt kivánt nekik.

Úgy ütött ki a vásár, hogy úti költségének levonása után, Arthur számára még 4000 forintot meggazdálkodott.

Ezalatt közeledett a déli 12 óra s Porczogh báró -161- páva-büszkeséggel lépdelt a József-tér felé, a hol a második emeleten meg is találá barátját, a ki reggelizett s csak turkált egy pár mesterileg sütött fogolynak mellehusában.

A bárót itt valami meglepte. A szobában minden rendetlenűl szét volt hányva; a földön két középnagyságú utazóbőrönd állott nyitott födéllel, hogy még mindenfélét rakosgathassanak bele.

– Barátom, végem van. Nincs többé menekvés; a válság órája ütött. Mamám 2000 forintot adott s ma délután megyek Bécsbe, onnan megállapodás nélkül Párisba, s aztán tovább. Örülök, hogy jöttél, legalább elbúcsúzunk, és itt hagyok egy jó barátot, a ki megbélyegzett nevemet néha védni s mentegetni fogja.

– Arthur, ez meggondolatlanság, ez elhamarkodás volt. Ezer szerencse, hogy még itthon talállak, mert most jövök a börzéről s találkoztam uzsorásaiddal.

– Engem nem tiszteltek meg személyes jelenlétükkel, csak ügyvédet küldtek hozzám azon kijelentéssel, hogyha ma déli 12 óráig rendbe nem hozom váltóimat, haladék nélkül folyamodnak a törvényszékre, s a csőd kimondása el nem maradhat.

– És te hittél e nyomorú fenyegetésnek? Barátom! az uzsorás zsidó nem bosszúálló, hogy puszta szenvedélyből megrontson valakit. Azaz: saját maga előtt elégesse a hidat. Mit nyernének a csőddel? Jól tudják, hogy fekvő birtokod teljes értékig terhelve van, nekik semmi sem marad; míg a várakozással legalább remélhetnek. Még lehet jövőd, még van a világon véletlen esemény, de a csőd kimondása olyan, mint a halál, mely mindennek véget vet. Most azonban légy megnyugtatva, emeld fel fejedet, mert igéretemet beváltottam s még mindig Bendeffy Arthur lehetsz. Ime itt vannak váltóid. Nézd meg egyenkint, győződj meg eredetiségükről s ha mindent rendben találtál, dobd a tűzbe! -162-

– Akkor bátran a kandallóba vetheted. Vagy ha inkább tetszik, huzz keresztet rájuk tentával és vastag tollal, töröld ki nevedet s tedd oda, a hol becses emlékeidet tartani szoktad.

– Nevezetes, eredeti! mint te szoktad mondani. Életemben csak három módját ismertem, miként kaphatja vissza az ember a maga váltóját. Először, a mi legtöbbször történik, ha a régiek helyébe más, nagyobb összegről szólókat ír alá. Másodszor, ha dühbe jön az ember, nyakát szegi a zsidónak, s visszaveszi váltóját.

– Azt nem, mert tisztességes alku útján leszálltunk 33,000 forintra. Ebből következik, hogy miután nekem több mint 37,000 forint állott rendelkezésemre, 4000 forintot letehetek ide asztalodra, hogy bele számítva édes anyádtól vett 2000 forintodat, valahogy megélj augusztus végéig, s csak akkor gondolj rá, el kell-e utaznod? vagy rövidebb processus lesz, ha főbe lövöd magad?

– De honnan került e pénz? Te nem vagy oly gazdag, hogy saját megrontásod nélkül ily összeget eléteremts?

– Akadt, a ki adott, a ki jövődet még nem tartja elveszettnek. A tisztelt hitelező urak pedig, vagyis Israel választott népe, ennyire taksálta hiteledet.

– Porczogh! addig e házat el nem hagyod, míg meg nem hallom, honnan fizettél?

– Igen, szent pénz. Még több annál, mert egyenesen a jezsuita atyák kasszájából kerül.

– Porczogh! te megbolondulhattál, de a jezsuita atyák jól szokták tudni, hova helyezzék el tőkéiket.

– És hátha épen nálad találták volna a legelőnyösebb hypothékát? Oh a szent atyák okos emberek, különösen pénz dolgában. Adnak neked 33,000 forintot adósságfizetésre, e mellé 40000 forintot zsebpénzül, hogy tovább is uri módra élj. És miért?

– Igen és miért? Nem találod el? Lásd, a jezsuiták az Ég érdekében a legjobb üzletet csinálják. Mert csak így remélhetik, csak így adhatnak neked módot arra, hogy Dorozsmaynénak öt milliónyi eretnek és kálvinista forintját a te kezedbe játszszák, a ki minden kifogás fölött igazhitű pápista vagy!

Porczogh báró ezután nemesi szavát, becsületét adta zálogul, hogy annak idején mindenről megnyugtató és kielégítő felvilágosítást fog adni. Erre Arthur gróf tollat ragadott, s nem is kötelezvényt, hanem egyszerű elismervényt írt alá, hogy Porczogh bárótól ennyi és ennyi ezer forintot, váltóinak kifizetése fejében, felvett. -164-

– Barátom – szólt Arthur gróf – ma reggel, különösen a midőn az a macskaképű fiskális itt sopánkodott előttem, nem hittem volna, hogy e borzasztó nap még ily jól végződhetik. Porczogh, te az ezeregyéj meséiből kerültél hozzám! -165-

(Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is elhatolnak.)

Pál báró csakugyan félénk, vagy legalább túlóvatos fiatal ember volt és nem igaz ok nélkül fogták rá vetélytársai, hogy szemét az öt millió örökösnéjére fel sem merné emelni.

Pedig kézzelfogható tények küzdöttek mellette. Látta, hogy Esztike kisasszony elfordul tőle, ha hírét veszi, hogy kedvelt professzora más leányra nézett, s mindannyiszor visszatér hozzá, ha ellenkező szelek fuvallanak.

Ha ez nem világos féltékenység, akkor nem létezik az emberi szívben ilynemű szenvedély! Mert a féltékenység oly biztos jele a szerelemnek, mint hogy a füst a kitörő, vagy lappangó tüzet elárulja.

Ehhez járult Zoltán bácsinak folytonos tréfája és ingerkedése, mely nagyon hasonlított a felbátorításhoz. Azt ugyan nem tette, hogy tényleges beavatkozással mozdítsa elé pártfogoltja ügyét, de a hányszor veszedelem mutatkozott, mindig kitűnt jó akarata, mintha mondaná: ne félj, míg engem látsz!

Valószinű, hogy gazdag fegyvertárába, még sok nyil, pisztoly, puska, ágyú volt felhalmozva, miket a szükség követelései szerint csak egyenként és egymásután akart használatba venni.

Erdélyből szintén jó hirek érkeztek. Ritkóczyné azon -166- ostobaságot követte el, hogy Pál bárót úgy írta le, mint a ki mindent elkövetett Zsuzsika kisasszony szívének meghódítására, de ezzel csak Zsuzsi néni szeméről szakasztá le a hályogot. Szegény öreg soha sem volt boldogabb, mint midőn hihette, hogy legkedvesebb fia, Pál, tökéletesen ártatlan, s hogy nem ő, hanem az a kaczér és hűtlen leány semmisítette meg régi kedvencz tervét.

Azonnal újra széttépte legutóbbi végrendeletét, mást írt, megint Pált nevezte általános örökösévé. Levelet is küldött Pestre, hogy nagy busulásban élő öcscsét megvigasztalja. «Ritkóczy báróné vádja – írá – a te dicséretedet foglalja magában és azt bizonyítja, hogy engedelmes fiam vagy, a ki minden bölcs dologban öreg nénjének tanácsait háladatos szívvel követi.» Következtek vigasztalások, hogy van még Csikszékben szebb és gazdagabb leány is; vagy ha nincs most, majd megnőnek akkorra, mikor ifjabb Gencsy Pálnak hű feleségre lesz szüksége.

Pál báró mindig lelki gyönyörrel olvasá e hosszú leveleket, mikben az első betűtől az utolsóig csak az igazán szerető második anyának elolthatlan buzgósága tükrözék vissza. Ő nem nevette a falusi egyszerű gondolkodásmódját, ezen áldott hitet, jámbor föltevést és ártatlan tévedést. Sőt végtelenül érdeklődék azon éles ellentét által, mely az ő nagyvilági élete s az otthoni felfogás között ezen levelekből eléje rajzolódott. Tudta, hogy él ő itt? a városban s most olvashatta azt is, mit képzelnek felőle, otthon ama jámbor, de igen hátramaradt családi körben.

Emelte örömét a gondolat, hogy megint van valami, a mit Esztikének felolvashat s ezzel egymásnak szellemes perczeket szerezhetnek. Mert a titkos bizalmaskodás a professzor és a tanítvány között napról-napra növekedett. A fiatal bárónak már volt bátorsága a néninek minden levelét felolvasni s a jó fogadtatás, melyben azok részesültek, újabb ingert adott a további közlékenységre. -167-

És ha közbe is jött, a mi e szerencsés összhangzást pillanatra megzavará, a bekövetkezett kibékülés mindannyiszor közelebb hozta őket.

Így látták ők egymást minden másod, minden harmad napon s ez alatt Pál báró oly szerelmes lett, hogy teljes férfiúi erejébe került kitöréssel fenyegető érzelmeit a hideg meggondolás határai között visszatartani.

Mert Arthur gróf még mindig elismert vőlegény volt a háznál, és ily tekintély előtt mindenkinek le kellett vitorláit eresztenie.

Ez okból Pál báró saját érzelmeiről soha sem beszélt. Annál többet magáról a szerelemről, mint kedvencz tanulmányi tárgyról. A leczke a professzor és a tanítvány között mindig e tudós thema fölött folyt s mindketten el akarák magukkal hitetni, hogy csak lélektani fejtegetésekbe bocsátkoztak. Hogy elébb-utóbb őket is megperzselheti a láng, arról nem adtak számot egy a másnak.

Elfogadási nap lévén a nádor-uczai háznál, Pál báró épen öltözékével volt elfoglalva, a midőn vén huszárja büszkén lép elé s levelet tesz az asztalra.

Remegve törte fel a pecsétet, mert valami szerencsétlen eset hírét vélte abban rejleni: de mindjárt az első sorok olvasása után felderűlt arcza s most már karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá végig Csikszék legfrissebb s legfontosabb ujdonságait.

Tulajdonkép ezen levél is csak vigasztalás akart lenni, de már egészen más modorban. Most már a néni haragja egészen Marialakyék ellen fordult és soraiból gúny is kezdett előtünedezni. Kedvteléssel írta, miként lesz megbüntetve az álnokság és hűtlenség; s mint kapta ki a magáét a szaváról megfeledkezett apa is.

«Gencs, febr. 10.

Kedves fiam, Pál!

Most már megint itthon van a Marialakyék háládatlan kakuk faja. Semmi gondjuk többé a pesti farsangra, a hova pedig, bolond eszemmel, én küldtem őket, hogy legyen ott őrző angyalod, a ki visszatart téged a nagy város veszedelmeitől.

Alig készült el a legelső tarka-barka szoknya, mindjárt haza indultak. Bizonyosan ebben a szemérmetlenül kivágott báli ruhában tartják meg az esküvőt, s lesz az én egykori kedvelt Zsuzsikámból czifrálkodó katonáné asszonyom. A főhadnagy pedig járkál hozzájok és markába nevet, ha látja, mily szép kövér földjei vannak apósának, és hogy fog ő egykor azoknak jövedelmében duskálódni.

A kik látták Zsuzsikát, erősítik, hogy szörnyen megviselte a pesti levegő, szeplőt kapott és orra is vöröslik egy kicsit. Egy okkal több arra, hogy megvigasztald bús szívedet.

Klári hugod vőlegénye égre-földre erősködött, hogy még a farsangon végbe menjen esküvője. Azt mondta, neki nincs vesztegetni való ideje s ha boldog akar lenni, ne lopjunk el tőle fél esztendőt. Mi nem akartunk engedni, mert óhajtottuk, hogy te is jelen lehess. De mikor meghallottuk, hogy Marialakán márcz. 1-re kitűzték a lakodalmat, úgy megharagudtunk, hogy a Klárikáét febr. 28-ra határoztuk. Majd bizony túl tegyenek rajtunk!

Nagy kiváncsisággal olvassuk a «Marosvásárhelyi Közlöny»-t. Sokan csodálkoznak, hogy az országgyűlési remek szónokok között a te beszéded még elé nem fordul. Én azonban, ha olvasom a közbekiáltásokat «éljen, helyes, elfogadjuk, mormogás a baloldalon», majd megreped a szívem, gondolván, hogy a te édes hangod is belevegyült a kiabálásokba.

De az idén megint felemelték az adót Gencsen. Kérlek, szólj a pénzügyminiszterrel, hogy olyan hivatalnokot -169- tarson itt, a ki több becsületet tud. Ha nem hallgat rád, szavazz ellene, buktasd meg, azért vagyunk szabad alkotmányos nemzet.

Hát csak jársz még a Dorozsmay házhoz? Vigyázz, fiam, hogy a világi hiuságok miatt ne koczkáztasd lelked üdvösségét. Különben örülök, hogy ott a házi kisasszony férjhez megy egy gazdag grófhoz s így a te eszedet nem zavarhatja többé.

Ez nagy megnyugtatásomra szolgál, mert mindig féltem a sok pénzű leánytól. Nem mondtam, hogy egy pár száz hold földecskéje se legyen, mert ez nem árt, de mit ér százezer forint is, ha a lány olyan szeplős mint a gyöngytyuk, orra pisze, hangja mint a papagájnak?

Még nem telt el egészen hat hónap, de már nem várhatok, küldöm a másik félévre való 500 forintot, mert nem tűrhetem, hogy Pesten ne úgy élj, mint a Gencsy bárók rangja követeli.

Marialakán pedig végkép megbolondultak. Domokos bácsi, mióta Pesten járt, nem tud hova lenni a divattól, meg a nagy uraskodástól. Azt mondja, jövendőbeli veje legkésőbb 40 esztendő mulva generális lesz, tehát nem tarthat szegény házat. Az inast olyanszínű liberiába öltöztette, mint a gróf Károlyinál. És nem szabad neki a lovakat abrakoltatni, mert istálló-szagot hoz a szobába. Zsuzsika francziául tanul, s reggel a csordás leánynak így köszön: bonjour mademoiselle.

Domokos bácsi mindegyre gyűléskedik az oláh biróval és előljárókkal; rá akarja venni a falut, hogy a helységházától kifelé egész a libalegelőig sugárutat vágjanak. Valami részeges kőműves legényt már fel is fogadtak, hogy készítse el a terveket az építkezésekre.

Csikszeredán az urak és boltoslegények dalárdát alapítottak. Domokos bácsi beállott első baritonnak, én pedig beírattalak téged soló flotásnak, hogy Gencs is becsületet valljon. -170-

Nagyobb baj az, hogy az idén rettenetes sok varjusereg pusztítja az őszi vetést. Nézz utána, tán kaphatsz ellenök irtószert. De a tiszteletesné fogfájása ellen olyan tinkturát küldtek, hogy még a zápfoga is kihullott. Tehát te se kenegesd a bajuszodat olyan anglus és amerikai pomádékkal, miket az ujságban hirdetnek. Ezek után az ég oltalmába ajánlak téged, kedves Pál fiam, adjon a mindenható vigasztalást megcsatlakozott szívednek és ne feledkezz el téged holtig híven szerető

Zsuzsi nénédről.»

A néni levelének megérkezése mindig örömünnep volt Pál báró és Esztike kisasszony bizalmas beszélgetésének idejére. A városi leányka kenetteljes áhitattal hallgatá végig az ismeretlen öreg nőnek legszörnyebb köznapiságait. A vigasztalást, a mit Pál báró kapott, szeretetreméltó ártatlansággal magára is értette. Mosolygott a falusi mende-mondákon, de nem nevetett azon helyeken, a hol más hivatlan dísztelen kaczajra fakadott volna. Oly bájos hivő lélekkel hallgatta, ha Pál báró valamit felvilágosított, vagy az érintett egyéniségekről bővebb magyarázatot adott. Minden úgy tünt fel, hogy Esztike részt vesz a Gencsy család örömében, bánatában, s ez az ifjú bárót leírhatlanul boldoggá tette.

Ha látogató és családban élő leányka bizalmas társalgásáról beszélünk, erre mellőzhetlen föltétel a kedvező idő s az alkalmas hely.

Szerencsére a Dorozsmay ház estélyein fesztelen szabadság uralkodott. Hétfőn, a nagyobb elfogadásí napon, öt vagy hat szoba állott a látogatók rendelkezésére. Minden ajtó tárvanyitva s mindenütt kisebb-nagyobb csoportok alakultak. Az idősb asszonyok nem óhajtották, hogy bizalmas csevegéseiket fiatal leányok és urak hallgassák; a leánykák főhadiszállása pedig mindig a zongora közelébe esett.

Fönmaradt tehát a buffet, a hova legritkábban vetődött -171- valaki. A nagyobb uri faj azért, mert épen ebéd után jött ide, a kisebbek, mert az uri szokásokat utánozták.

Ezen szobában óriási kerek asztal állott, megrakva Isten áldásával és a szakács- és czukrászművészet remekeivel. A theát és fagylaltot a cselédség nagy ezüst tálczákon mindenfelé elhordozgatá.

Ezen hely volt a titkos értekezletek számára kirendelve. A tárt ajtón ugyan mindenki beláthatott ide, de a jó társaságban nincs szokásban a bizalmasan beszélgetőket háborgatni. Végre is, ha tetten kapná valaki őket, nem tartozik a halálos vétkek közé, ha megéhezik az ember és leszeldel egy darabkát a ludmájpástétomból.

És nem is kizárólag e helyet használták a leczke tartására. Olykor a legélénkebb általános társalgás között is találtak két üres széket, a hol bizalmas szót válthattak, úgy hogy a buffetben megszokott találkozást maguk között tréfásan «nagy leczkének» nevezték.

Itt ült ma is a párocska és a ház kisasszonya nagy érdekeltséggel olvassa végig Zsuzsi néni ódon zamatú epistoláját. Szemközt vele tiszteletteljes távolságban ült a báró és leste a leányka arczvonásait. Mindig tudta, meddig haladt az összekuszált sorokban és az egybefüggés nélküli ujdonságok elsorolásában.

Jól esett tapasztalnia, hogy Esztike legtávolabb sem veszi magára a milliós lányokról szóló rajzolatot.

Telvén az idő, Pál báró alkalmasnak találá a perczet, hogy mint professzor a szerelem tudományában egy fejezettel ismét tovább haladjon tanítványával.

– Kisasszony, – mondá, – kérdek valamit. Egy hónap letelt az esküvő elhalasztásának idejéből. Hogy rohanunk előre az érzelmek dolgában?

– Nagy gyorsasággal. Még nem kivánom ugyan augusztus végének közelségét, de már nem félek tőle.

– Ah, már nem fél tőle. Bravo, ez már határozott lépés előre, de az ismert kórjelek még mindig késnek?

– Pompás. De ha majd megérkeznek, mit gondol, mennyire lesz még akkor is az igazi szerelemtől, a mely okvetlenül szükséges, hogy bizalommal lépjen Isten oltára elé?

– Nincs ennek az utnak sem hossza, sem vége. Zágrábban megháltunk, hogy ne kelljen éjjel utazni, mikor semmit sem látunk. Másnap alkonyatig hurczolt bennünket a vonat, míg végre mepillantottuk a tengernek sötét ibolyaszinét.

– Tehát figyeljen, mert a szerelem utja még hosszabb. Most ott vagyunk, hogy nem fél augusztus végétől. Mit gondol, melyik állomást érte el ezáltal Pesttől Fiuméig?

– Nem így van, ezer bocsánatot kérek. Mert a hol most van Esztike kisasszony, az csak annyi, mint mikor itthon felültek a kocsira, áthajtottak a lánczhidon, a budai alaguton s a Krisztinaváros végén megpillantották a déli vaspálya indóházát.

– Ugy van, és ha Fiuméig is hatoltunk, még mind csekély haladás. Még csak itt kezdődik a vágy röpülni az ő karjaiba! Ekkor kezdődik aztán az igazi utazás. Fiuméban azt fogják mondani, a szerelem utja még képzelhetlen messzeségre terjed; tessék itt áthajózni az adriai tenger hosszán, onnan keletre fordulva ki kell kötni Egyiptomban. Onnan hajón a suezi csatornán és a vörös tengeren át az indiai oczeán sivatagaiba; meg kell látni Ceylon szigetét, s ha majd az egyenlítő vonalán is túl haladtak, akkor tessék ott tudakozódni, meddig kell még kereskedni, míg az igazi szerelem kincsét feltalálták. -173-

– Akkor meg se találja, a mit keresett. Kaphat ugyan hamis követ, minőt a színpadi herczegnők viselnek, hanem romolhatlan igaz gyémántot, közelebb, sehol sem.

– Természetesen, csak erről lehet szó, különben vajmi kevés leánykának volna módjában ily költséges és fáradságos utat meghaladni. De a szív végetlen oczeánján mindenkinek végig kell hajózni, vagy igazi szerelem helyett elégedjék meg silány pót áruval.

– Az én hitem szerint Arthur grófnak elébb kerekedhetik kedve ezen utazást a valóságban végbe vinni, mint szellemi fáradsággal felkeresni ama rejtett kincset. Kissé unalmas volna ily nagy úrnak közelről tanulmányozni azon kincsnek értékét, melyet már a sorsnak szeszélye is karjai közé vetett.

– Professzor, ez szerződésünk ellen van. Ön nekem tisztán elméleti leczkéket igért, most pedig élő példákkal akar bizonyítani.

– Bocsánat, nem én említettem először nevet. De ha kérdezik a tanárt, felelnie kell, különben azt hiszik róla, maga sem tudja s a tanítvány fogas kérdésével megakasztotta.

– Igaza van, én mondtam ki először egy nevet és elvállalom a hibát. Tehát mindent összevonva, ez a mai leczke eredménye. Ha nem félek augusztus végétől, ez csak annyi, hogy látjuk már a budai indóházat. Ha röpülni vágyom karjaiba, akkor megérkeztem Fiuméba. De még végtelen sok állomás van az egyenlítőig. Kérdem: minden állomásnál egy-egy újabb érzelemmel, vagy mint ön mondja a szerelem kórjeleinek valamely magasabb fokával kell megismerkednem?

– Tökéletesen így van. De hogy tovább utazhassunk, nem szabad a kijelölt állomások közül egyet is elkerülni, különben megtörténik, hogy a rendszeres -174- tanulmány hiányában a fensőbb fokokat nem fogja helyesen értelmezni.

– A jó mester együtt tanul tanítványával. Elég lesz rám nézve, ha egy pár állomással mindig elébb leszek, s tapasztalataimat közölhetem.

– Még egy kérdést. Mi történik akkor, ha a leány már a legelső állomáson, teszem azt, Fiuméban felakad, s nem találja, a mit keresett?

– Kisasszony, ha ez megtörténnék, akkor ezen eset csalhatlanul bebizonyította, hogy a leányka sem helyes uton indult és ezen irányban soha czélt nem érhet. Nem marad tehát egyéb hátra, mint elszántan visszatérni, más czélt tűzni ki, talán más utitársat választani s akkor egy új pályán próbálni szerencsét.

Esztike kisasszonyt módfelett megnevetteté az ifjú bárónak ezen oktatása, mert hiszen e leczkének nevezett bizalmaskodás úgy sem volt egyéb társalgási mulatságnál, de ezuttal mégis komolyabban felelé:

– Professzor, ön hamis ember! De elismerem, hogy jól tud magyarázni, mert még oly gyarló tanítvány is, mint én, tökéletesen megértette. Most azonban eltelt a leczke órája, ha úgy tetszik, menjünk vissza a leányok szobájába s ha valaki keringőt verne a zongorán, öné az első forduló.

Ezzel barátságos mosolylyal kezét nyújtá a bárónak, a ki, mindig tisztelettel, de ezuttal, először és kivételkép, három gyorsan egymásután következő kézcsókkal köszönte meg a tanítvány kegyét. -175-

(Az ezeregyéji meséknek olyan folytatása következik, hogy még Porczogh bárónak is megáll az esze.)

Arthur gróf megint nagy úr, de már nem pazarol. Két ezer forint édes anyjától, négy ezer forint ama rejtélyes forrásból elég volt neki, hogy bizonytalan határideig folytathassa megszokott életmódját. Azonban alig elmult és el nem feledett szorultsága megtanította őt gazdálkodni. Költött, de nem szórá pénzét, mint azelőtt.

Bendeffy Károlyné nem hitt a tündéri mesékben, de a szeme elé tett váltók, fiának gömbölyű pénztárczája hangos ékesszólással beszéltek. Ezen napon édes anyjánál ebédelt és elbeszélte neki, hogy Porczogh báró előnyös kölcsönt szerzett számára, hogy nagy kamatról szó sincs, sőt még a tőke visszafizetésének határideje sincs kikötve.

– Ezt csak olyan hitelező tette, – vélekedék a grófné, – a ki bizonyosan tudja, hogy esküvőd Esztikével, annak idejében, el nem maradhat.

Ebéd után felment a második emeletbe. Oda hozatta fekete kávéját, szivarra gyújtott s várta Porczogh báró látogatását.

– Arthur, – mondá, miután kényelmesen elhelyezkedett. – A józan ész tanácsolja, hogy akkor tegyünk -176- valamit, a midőn lelkünk nyugodt, midőn hitelezőnk nem háborgat, s egy kis pénz birtokában szabadon rendelkezhetünk időnkkel. Gondold meg, minő állapotban voltál nehány nappal ezelőtt, a mikor Párisba készültél menekülni?

– Párisba? Oh azt csak egyik állomásnak tekintettem, mert meg sem állok Amerikáig. Beállok ott munkásnak, hordom targonczával a földet a frissen hányt vasuti töltésre.

– Jeles elhatározás, melyet előtted mások is megkisérlettek. De midőn a földet a harmadik targonczával borították a töltésre, tele volt hólyaggal a tenyerük. Akkor aztán azt gondolták, ha nem lehet valaki gróf Európában, legokosabban teszi, ha a Missisippi habjai között keresi fel a dolgok végét.

– Miután pedig okos ember ezen eshetőséget legutoljára hagyja, tanácskozzunk kissé állapotodról. A legelső kérdés, minő melegséggel fogadja menyasszonyod udvarlásodat?

– Még mindig az elismert, a kétségbe nem vont vőlegény vagyok előtte és érdeklődéssel hallja, ha jövendőbeli háztartásunkról beszélek. Néha megjegyzem, mennyit mulasztunk el az esküvő elhalasztása által, mert épen a téli időben van együtt a társaság és ez volna a legkedvezőbb alkalom őt mindenütt bemutatni, úgy hogyha nyárra falura megyünk, akkor már ismeretséget kötött az egész magyar arisztokracziával.

– Mondhatom, ebben fekszik legfőbb erőm; e nélkül tán értékem se volna előtte.

– Túlságos szerénység, barátom. De mért nem beszélsz vele arról, a mit minden leány legörömestebb hall, a szerelemről?

– E tekintetben régen készülök elhatározó rohamra, s mint e téren gyakorlott mester, sikert is reménylek.

– Egyelőre azonban grófi czímeddel és benső összeköttetéseiddel az első családokkal akarsz szívébe lopózni. -177- Tehát verd a vasat szorgalmatosan, míg tüzes. Megbecsülhetlen érték ez oly család előtt, mely hiú és dicsvágyó s minden áron otthon akar lenni főuraink teremeiben. Attól félek azonban, hogy Dorozsmayné asszonyom ő nagyságát e ragyogó csábok nem fölöttébb ingerlik. Környezete, a vén pap, meg a szélbali képviselő, bizonyára csak rosszat beszélnek előtte társaságunkról. Hallom, hogy az erdélyi vad báró megint ott ténfereg, mint a macska a forró kása körül.

– Erre nem felelhetek, csak azt látom, hogy menyasszonyod bizonyos idő óta szellemileg is nagyon fejlődik. Ma már a társaság közt mindennek okát kérdi s az átalános szójárásokkal meg nem elégszik. Képzeld, már gúnyosan is tud mosolyogni! s néha legközönyösebb válaszaiban is fullánk mutatkozik.

– Ez csak a rendes átmenet, a midőn a gyermekből (nálunk «Backfisch»-nek nevezik) egyszerre nagy leány lesz. Egy pár hónap alatt többet tanul, mint a mennyit gouvernante-ja éveken át fejébe vert.

– Én pedig nem kétkedem, hogy az erdélyi rongybáró tanítja a lázadásra. A napokban 20 teljes perczig nevetköztek a buffetben s azt hiszem, te, mint deklarált vőlegény, tiltakozhatnál e helyén kívüli bizalmaskodás ellen.

– Mit nyerhetnék vele? Az özvegy, a ki különben sem pártfogóm, azt felelné: négy-öt szoba áll látogatóink kényelmére berendezve. Minden ajtó tárvanyitva, mindenki ott keres társaságot, a hol találja s a mi mindenkinek szabadságában áll, azt saját leányának el nem tilthatja.

– Arthur, – mondá itt a báró igen boszús hangon. – Ez a hely, ez a megszokott szoba okozza, hogy hasznavehető eszme egyikünk agyába sem ötlik. Jer, menjünk egyet csavarogni.

Fölkerekedtek tehát, s mint mondani szokás, nyakukba vették a várost. -178-

Épen az Erzsébet-tér lombtalan sétányain haladtak át, a midőn a boulevard felől pöczkös léptekkel jön szemközt velök Bogárdy Zoltán.

– Ah, – mondá – gróf úr tán épen a nádor-utcza felé sétál? Oh az nagy öröm lesz ott, mert Esztike húgom két nap óta igen nyugtalan. Az ily kis bohó, ha nem látja minden nap barátait, mindjárt valami szerencsétlen esettől fél.

Ezzel ajánlá magát s a szemközti járdán folytatta útját. Valóban nem is tartozott azok közé, kik éltük legnagyobb boldogságának tartják, ha egy gróffal végig mehetnek az utczán.

– Hogy tetszik? – szólt Arthur gróf. – Megházasodom, s lesz ilyen ember a városban, a kinek joga van feleségemről így beszélni: az én húgom, ez a kis bohó!

Ellenben Porczogh báró kétkedőleg rázá fejét és dühös pillantást vetett a távozó után.

– Sehogy sem tetszik nekem ez a vén cselszövő, mert épen akkor legveszedelmesebb, mikor bizalmas, jó akaratot mutat, engedi, hogy az ellenség reméljen, mely ilyenkor megásta már lőporos aknáját, s készen van a lobbantásra.

Épen a térnek északi oldalára értek, a hol a csinos, kényelmes, de módfölött romlékony faburkolat kezdődik, a midőn egy kövér, jól táplált, piros-pozsgás, de kurta lőcslábú emberkét hoz a sors elibök. Arthur gróf jól ismerte. Urodalmának főigazgatója volt.

– Itt vagyok, méltóságos úr. Rögtön kellett ide jönnöm, bizonyos ügy miatt, melyről egyátalában nem találhatom el, mit gondoljak?

– Holnap akartam alázatos tiszteletemet tenni, ha elébb mindennek utána jártam, mert a dolog eddig rejtély és érthetetlen. -179-

– Méltóságod bölcsen tudja, hogy legrégibb és legerősebb hitelezőnk Kaula és társa, frankfurti bankárház.

– Oh tökéletesen ismerem az ügyet. 600,000 forint kölcsön, hat százalékos kamat, semmi törlesztési föltétel, de hat hónapi határidő a felmondásra.

– Így van. Néhány nappal ezelőtt azonban a frankfurti czégtől levelet kapok, melyben értesítenek, hogy Kaula et comp. ezen követelést bizonyos Spuller Jeannette úrhölgynek eladta, s ennek következtében, ha kamatot fizetek, keressem fel az új hitelezőt, a ki lakik Pesten a bástya-utczában 17. szám alatt, földszint 4.-ik ajtó.

– Hallottál ilyet, báró? – kérdé Arthur gróf barátjától. – Pesten a bástya-utcza egyik rongyfészkének földszinti odújában lakik olyan hölgy, a ki 600,000 forintos kötelezvényeket szokott vásárolni. Parbleu! ha ilyen helyre veszi magát a pénz, nem csodálom, ha mi a József-téren mentől kevesebbet látunk belőle.

– Tegnap – folytatá a jószágigazgató – künn voltam a megyén s megtekintettem a telekkönyvet, mert az egész história előttem mesének látszott. Azt gondoltam, izetlen tréfa, melylyel tetszik valakinek engem misztifikálni.

– Semmit. Elékérem a jól ismert kötetet, felnyitom a tudva levő lapszámot és szemem homályosodni kezd, mert Kaula és társa változatlanul helyén áll és semmi új nincs beírva. Alkalmasint fölösleges utat tevék, mert ha Spuller Jeannette meg is vette a követelést, volt esze, hogy a telekkönyvet meg ne változtassa. Nagyon pompás állapot az, ott a legelső helyen állani, ha az eredeti kötelezvény cessióval ellátva zsebében van. Nem vagyok oly jártas a törvényben, hogy megitélhetném, lehet-e az eredeti betáblázást úgy kitörölni, hogy az új hitelező az előbbinek helyét megtarthassa.

Miután pedig a törvény-tudománynak ezen szakaszában -180- Arthur gróf és Porczogh báró sem tudtak felvilágosítást adni, méltóztattak mindketten bölcsen hallgatni.

– Visszajövet rohantam a távirdai hivatalba és kérdést intéztem Frankfurtba. Két óra mulva itt volt az igenlő válasz, azon hozzáadással, hogy a kötelezvény eladása után a czég és az urodalmi pénztár között minden további levelezés fölöslegessé vált.

– Zsebembe tettem a már lejárt félévi kamatot, 18,000 forintot s mentem a bástya-utczába. Ott csak azt mondták, valósággal felvett itt egy Spuller Jeannette nevű uri nő két udvari szobát, hozatott oda igen csekély értékű bútort, ott hált egy éjjel, de ismét elutazott, a nélkül, hogy megmondaná, hova és merre?

A midőn a két jó barát ismét együtt volt, visszafordultak kitűzött útjokból és újra a sétány kanyargós utai felé közelegtek.

– Báró, van-e ideád, mi az ördög rejlik e bolond komédia alatt? Oda idézik Posztóczkyt a bástya-utczába; viszi a 18,000 forintot és a hitelező megszökik előle!

– Ne félj, majd elékerül. Különben én pénz dolgában pessimista vagyok, s mindig a legrosszabb esélyre gondolok. Azt gyanítom, hogy ez a Spuller Jeanette csak azért vette meg Kaula és társa követelését, hogy jó olcsó áron megvásárolhassa összes birtokaidat.

– Meglásd, igen rövid idő mulva felmondja neked a 600,000 forintos kölcsönt. Hat hónap mulva, úgy mint ma, nem fizethetsz s következik a kikötött sommás pör, elmarasztalás és árverés. A többit tudod. A legelső helyen álló hitelező kényelmesen liczitál, az utolsók pedig rettegnek, vagy engednek és elvesztik követelésüket, vagy olyan árat kénytelenek igérni, a mi erejöket felülmúlja. Kaula és társa meg volt elégedve a biztosított tőkével és hat százalékos kamattal, de Spuller Jeannette, ez a nagyszabású finánczrabló, végső romlásodra törekszik. -181-

– Bocsáss meg barátom, én meg, ezúttal legalább és kivételkép optimista vagyok. Ez a Spuller Jeannette álnév, vagy ha törvényszéki ügyről van szó, elérántott egyéniség, a mit a német Strohmannak nevez. Mert a 600,000 forintos dámák nem a bástya-utcza udvari szobáiban teremnek. Én mást gyanítok. Ily roppant pénzű halandó, a ki e mellett még rám is gondol, csak egy van a világon s ez Dorozsmayné.

– Vedd csak fontolóra. A nádor-utczában mindig tudták, hogy birtokaimnak csak czímét viselem, a jövedelem pedig a hitelezőké. Dorozsmayné tehát kiválasztotta a betáblázott kölcsönök közül az elsőt, megvásárolta, csak azért, hogy esküvőm után e kötelezvényt mint nőm hozományát kezembe adja! Tudod-e, hogy ez annyit ér, mint évenként 36,000 forint biztos jövedelem! Tegyük mellé a 20,000 forintot, a mi a házassági szerződés értelmében Esztike évi jövedelme s kész számomra az 56,000 forint! A többi azután következik s a Bendeffyek ősi birtoka tisztán fog szállni az utódokra. Lásd, ennyit ér a mai demokrata világban, ha a gazdag köznemes leánya fényes nevű grófnévá lehet!

– Jer, sétáljunk el a bástya-utczára, kérdezősködjünk Spuller Jeannette asszonyom után, talán a személyes leírásból kitalálhatjuk, minő fajtája az emberiségnek?

Erre felugrottak a legelsőbben talált bérkocsiba és elhajtattak a tudva levő ház kapuja elé.

A házbirtokos csak azt ismétlé, a mit Posztóczkynak mondott. Annyit tett hozzá, hogy Spuller Jeannette asszony az érsekújvári pályaudvar postajegyével ellátott levelet írt, melyben az egy napig bírt szállást felmondja, s miután többé ide visszatérni nem szándékozik, az itt hagyott bútort a házmesterné leányának ajándékozza.

– Szokás szerint, évnegyedre és előre. Nekünk semmi követelésünk ellene. Sajnáljuk hogy elment, mert igen csendes, jó lakónak igérkezett. Ismerik önök?

– Azaz: – szólt közbe ismét a báró – ismerünk egy ily nevű hölgyet; de nem vagyunk bizonyosak benne, vajjon az igazira találtunk-e benne?

– A ki itt volt a 4. számú lakásban, lehet jól túl 40 éven, magas, száraz, nem szép, kezd őszbevegyülni. Öltözéke finom kelméből készült s feltünő tiszta volt rajta minden.

– Legalább is igen jómódú lehet. Nem gondolt valaminek árával; egész napon bérkocsi állott rendelkezésére; jött, ment, de itt senki sem látogatta meg. Még az ebédjét is ide hozatta.

Többet nem tudhattak meg. Megköszönték tehát a házbirtokosnak szíves felvilágosításait és visszaültek kocsijokba.

– Csak azt – felelé Arthur gróf – ez a dolog sokáig bizonytalanságban nem maradhat. Ha idegen, ha üzleti szempontból vásárlotta a követelést, akkor a lejárt kamatot, a 18,000 forintot, nem hagyja itt heverni.

– Nekem pedig az érsekújvári levél nem tetszik, a pályaudvar postajegyével. Ezt útközben vetette a postaszekrénybe, a midőn ment kifelé nagy Németországba.

– Azért küldték oda, hogy szembekötősdit játszanak velem. Ha Spuller Jeannette külföldi nő volna, szóval is felmondhatja a kifizetett szállást. Könnyű feltenni, hogy a levelet már Pesten megírta, és csak -183- Érsekujvárott tette póstára. Minden arra mutat, hogy e nő készakarva fel nem találhatóvá teszi magát, hogy a Kaula-féle félévi kamat az én zsebemben maradjon.

– Ha rövid időn senki sem kéri; a kölcsön felmondása pedig nem következik, akkor… tán igazad is lehet.

– Ah, tehát végre fordul sorsom. Született a világra egy hitelező, a kinek a félévi 18,000 forint kamat nem kell! Pedig a követelés eladásakor a Kaula czég jól tudta, hogy lejárt a kamatfizetés ideje s ezen összeget a vételárba be is számította. Hány napig várjak, míg földesúri ukázt küldhetek Posztóczkynak, hogy ezután egyenesen nekem fizesse a Kaula vagy madame Jeannette de Spullert illető 18,000 forintot?

– Egy, vagy két hét mindenesetre elég idő a rejtély felderítésére. Szándékod bölcs és igazságos, mert legrosszabb esetben kezedben marad – a veszett fejszének nyele. Ha aztán később követelnék a lejárt kamatot, vagy felmondanák a kölcsönt, tudni fogod, hogy Spuller Jeannette hadat izent. Ellenkező esetben bevonom vitorlámat, elismerem hibámat és dicsőíteni fogom Dorozsmayné ő nagyságát, a ki e fukar és számító korszakban ily nagyszerű meglepetést készített számodra.

– Még nem mondtál el mindent. Mert ha Dorozsmayné keze játszik velem, ez egyszersmind jelenti, hogy Esztikém megmásíthatlanul enyém és sokkal elébb nőm lesz, mint augusztus havának utolsó hete betelik.

Porczogh báró meghajlott, kénytelen volt igazat adni barátjának, de érzette magában, hogy a szörnyű csodálkozásban megállott az esze!

Boldog éjt kivántak egymásnak és úgy töltötték az est hátralevő részét, mint az ily született nagy urak máskor is szokták.

(A professzor leczkéjéből a tanítvány megint plágiumot csinál, s ezzel elismert vőlegényét szörnyűkép elkedvetleníti.)

Teltek a napok, Arthur gróf leírhatlan örömére s a hányszor későn éjfél után ágyába vetődék, hálásan üdvözlé sorsát, hogy Spuller Jeannette asszonyról semmi ujság. Még nem volt bizonyos a legjobbról, de a legrosszabb esély félelme mindinkább veszített erejéből.

Két hét elteltével egészen neki bátorodék s megküldé legfelsőbb földesúri parancsát a tiszttartónak, hogy a gazdátlanul heverő 18,000 forintot haladék nélkül egyenesen neki küldje. Posztóczky uram erre minden felelősség alól felmentve készséggel engedelmeskedett, de gondolta magában: bizonyára végső vesztét érzi grófja, a ki eddig önkéntesen megrendelt sequestrumát megtörve, most már hanyatthomlok rohan veszedelmébe s nem búsul a végső elpusztulás miatt.

Arthur grófnak most már kétsége sem volt, hogy Dorozsmayné személyében keresse a szabadító angyalt. Hogy tény volt a 600,000 forint adósság elenyészése, a kezébe vett kamat bizonyította. Spuller Jeannette mythoszi alak, semmi életjelt sem ad, s valószinűleg visszatért állandó lakásába, az újuló holdba.

Boldog tehát a jelen, a jövőben pedig a legbájosabb remények kecsegteték. Régóta nem állott ennyi pénz szabad rendelkezésére s e gondolat annyira fellelkesíté, hogy tudtán és szándékán kívül gazdálkodni kezdett. -185- Ebédre édes anyjához járt, este pedig a kaszinóban egy adag fáczán vagy fogoly, mellé a megszokott üveg champagnei, összesen 10 forint kiadás, oly semmiség, melyet feldomborodott tárczája meg sem érzett.

Lóra, kocsira semmi kiadása; a kártya elveszíté előtte ingerét. Ha unalmában szinházba tévedett, egy páholy helyett tíz állott rendelkezésére s mindenütt szívesen fogadták. Nem győzött eléggé bámulni, mily csekély költséggel élhet meg az ember Pesten, ha pénzét nem szórja ki az ablakon.

Hogy miként jutott Arthur gróf a bukás örvényébe? azt jó lesz mentül kiméletesebben részletezni. Ő is, mint sok más, kimeríthetlen forrásnak képzelé vagyonát, de midőn meg lőn ingatva, rohamosan sülyedt a veszedelembe. Bécs hiúságai, Anglia drága lóversenyei, különösen pedig Páris vakító csábjai legtöbbet beszélhetnének.

Most ismét minden jobbra fordulni látszott. Egészsége virulóbb, mint valaha; a kiélt férfinak halványsága, a szem aljának vádaskodó kékje mint varázsszóra elszállott. Mentve a napi gondoktól, nem háborgatva az uzsorások üldözéseitől újra hízni és ifjodni kezdett. Visszanyerte önbizalmát saját külseje tekintetében is és vidám lélekkel töltött minden nap egy pár órát szépséges menyasszonyának társaságában.

Csak Dorozsmayné maradt előtte rejtély. Tudta ugyan, hogy minden asszony otthon jó vagy rossz szinésznő s ha titkolni akar valamit, még kétértelmű czélzást sem bocsát ki ajkán. Mert a ki példálózgatni kezd, az már nem bírja tovább titkának terhét s alig várja, hogy az érdeklettek mindent fölfedezhessenek.

De semmi sem árulta el benne, hogy bizonyos dologban, mely Arthur grófot annyira érdeklé, többet tudna, mint más. A grófot változatlan udvariassággal fogadta, de szavaiban még mindig nem tűnt fel azon melegség, előzékenység, melyet méltán megvárhatott volna azon férfi, kinek kezére egyetlen leányának sorsát és boldogságát bizza. -186-

Egy este Arthur gróf derült arczczal, majdnem elbizakodva élvezett szerencséjében, látogatást tőn a Dorozsmayné páholyában.

Az özvegy mellett a kanonok bácsi foglalt helyet, s vitatkozott a ház asszonyával a mai napság divatos franczia házasságtörő drámák erkölcsi értéke fölött. Az egyház embere kárhoztatá e szörnyűkép leplezetlen rajzokat, de mindig végig nézé, a mit elébe tálaltak. Az özvegy csak azt felelte, jó az ilyet is látni, hadd vegyenek példát rajta az emberek.

Arthur gróf kényelmesen telepedett le Esztike kisasszony közvetlen közelében, s kezdé magát azon gondolathoz szoktatni, hogy ő már itthon van a kellemes szomszédságban.

Épen e napon határozta el, hogy beszélni fog menyasszonyával oly tárgyról, mely eddig köztük, legalább tüzetesen érintve, elé nem fordult, tudniillik a szerelemről.

Jövendőbeli háztartásukról, a vadász-kastély kies fekvéséről, a pompás toilettekben teendő látogatásokról, Európa fővárosainak megszemléléséről, a fürdői idényekről számtalanszor cserélék ki gondolataikat, de hogy szeretik-e egymást? ezt tán föltették, de nem kérdezősködtek felőle.

A vőlegény megelégedett, ha kifejezé határtalan hódolatát a tökéletes szépség előtt, értésül adván, hogy a természet ily remekét teljes lehetlen egyszersmind nem szeretni.

Most azonban kedvező alkalom kínálkozott egy lépéssel elébb hatolni. A szinpadon egész felvonás alatt két egymásért égő szívnek csendes és háborítlan boldogsága gyönyörködteté a nézők szemét s a csábító példa annyira elragadá a grófot, hogy a mennyire a szigorú illem s a hely nyilvánossága nem tiltá, odahajolt menyasszonyához és félig sugdosva mondá:

– Imádott Esztikém, megengedi, hogy egy kérdést tegyek? Láttam, mily éldelegve feledé szemét az előttünk lefolyt idylli jelenetre. Oh mondja, gondolt-e ezalatt -187- arra is, hogy él önnek közelében egy férfi, a ki mindent, a mit a színmű költője a legélénkebb színekkel elénk rajzolt, a valóságban is érzi? Elhatározta már, hogy ha egykor teljesen meggyőződött szerelmem mélységéről, azt viszonozni fogja? Ön már régen tudja, hogy végtelenűl szeretem, de hogy szeret-e engem egy kicsit az én tündöklő királyném is, azt még élő szóval soha nem hallottam.

Esztike a meglepetés első perczében ijedve nézett a grófra. Nem mintha e kérdésre el nem lett volna készülve, de ösztöne súgta, hogy feleletében óvatosnak kell lennie és semmit könnyelműleg ki nem bocsátania ajkán, a mi az utat a visszatérésre örökre elzárhatná.

Mert az anyjának így szólni: ime leányom, önnek adom: ez semmi; mert az utolsó perczben is visszavonható. A leányka beleegyezése, hogy valakihez férjhez megy, szintén nem több mint hivatalos nyilatkozat, mely esetleg változást is szenvedhet.

De ezen mindent magában foglaló szó: szeretem önt! a női becsület váltóját képezi, melyet minden körülmények között megtartani akarnak. Még a kaczér, sőt a szerelemből vásárt űző nő sem vonja vissza szerelmi igéretét, ha egyszer tiszta szívéből beszélt. Inkább ürügyet keres s addig fondorkodik, míg rá foghatja a férfira, hogy ez bontá fel köztük a szövetséget.

Az igazat megvallva, Esztike kisasszony soha sem tudott teljesen komoly lenni grófi vőlegénye iránt. A mosoly, udvariasság és a szórt bókok elfogadása mind járta, de a szerelem nagy kérdése még mindig megoldatlanúl állott közöttük.

Ezért korábban is minden erre vonatkozó czélzást tréfára vett. Most pedig hirtelen megemlékezett, hogy tegnap este megint elcsevegett nehány perczet professzorával, vagy mint kedélyesen nevezték, «leczkeórát» vett tőle.

– Ah, – gondolá a leány, – hát ha megint plagiumot -188- követnék el buffetbeli filosofusom ellen? Mért ne venném tanulmányaimnak gyakorlati hasznát is?

A kis leány tehát, észrevevén, hogy grófi udvarlója Romeót akar játszani, elhatározá, hogy ezen szerelmi interpellatiót, asszonyi politikával, vígjátékba való jelenettel üti el s kétértelműleg mosolyogva viszont kérdé:

– Én? – felelé Arthur gróf e kétkedő hangon elcsodálkozva. – Én? a ki kezére vágyom, a ki saját nevemet, rangomat megosztani szándékozom, a ki egész életemet önnek boldogítására szentelem? Én ne szeretném önt? A mióta társadalom van, a szerelemnek legfőbb bizonyítéka volt, ha a férfi lemond szabadságáról s nőt választ egész életére.

– Honnan tudom? Onnan, hogy ön szép, a legszebb, kit életemben széles e világon láttam, kit álmom vagy képzeletem elém rajzolt. Ön az én örömöm és büszkeségem és előre számítok azon kéjre, hogy minden férfi irigyelni fogja szerencsémet. Mily gyönyör lesz megjelenni az előkelők társaságában s azt mondani: lássátok, ez a fényes nap, mely körül a hódolók serge tömjénez, sajátom és egyedűli boldogságom!

Szépen kezdte, de végül mindent elrontott azzal, hogy a nő hiúságának akart hizelegni.

– Gróf úr, én más szerelemről beszéltem. Azt akartam kérdeni, ha szeret engem, elég volnék-e magam egyedűl megszerezni élte boldogságát? Kész volna érettem mindenről lemondani, a mit e világ ad? Eljőne velem egy laktalan déli szigetre, a hol ketten éljünk és kezünk munkájával keressük meg élelmünket? Megveti értem a gazdagok kényelmeit, a kiváltságos osztály előnyeit? Érzi-e, hogy ön ezentúl minden más nőt úgy fog tekinteni, mintha hideg márványból volnának kifaragva?

E szavak hallatára Arthur gróf csakugyan elismerni kényszerült, hogy nincs készen feleletre. Igaz ugyan, hogy ő méltósága, ha a szépek előtt udvarolt, nem sokat -189- adott az őszinteségre, de viharos multjának daczára, még mindig maradt benne annyi jellem, hogy arczátlanúl hazudni nem tudott.

– Úgy látom, – mondá – hogy bájos Esztikém ábrándozni kezd. De én nem értem, mért kellene nekem oly kérdésre felelnem, mely napirenden nincs és remélem, sohasem lesz. Mért vándoroljunk ki mi puszta szigetekre, ha itthon polgárosodott országnak oly gyermekei vagyunk, a kik a milliók között is a legelső helyet foglaljuk el. Szabad választásból, de még szerelme bebizonyításából sem keresi az ember keze munkájával kenyerét, ha az élet kényelmeit és örömeit egész a túlzott mérvig bírhatja. Az én meggyőződésem az, hogy szerencsés helyzetünk csak növelheti boldogságunkat.

– De tegyük fel, hogy szeszélyes és a bohóságig regényes leányka volnék, s minden áron követelném, hogy a ki engem szeret, vessen meg mindent, a mit kívülem a világ ad? Tegyük fel, azt mondanám önnek: hagyjuk itt szülőinket, rokonainkat, barátainkat: ön pedig váljon meg czímétől, rangjától és vigyen engem az oczeán sivatagjai közé. És hogy a ki engem így nem szeret, ne szeressen sehogy.

– Engedje meg, Esztike kisasszony, hogy ezen kérdésére akkor, azon nap adjak választ, a midőn ön azt mondja: készen vagyok, ruháim becsomagolva, induljunk s meg se álljunk, míg Pomare királynő birodalmának szomszédságába nem érkeztünk.

– Imádott ábrándozóm, semmi sem volna könnyebb, mint most azt felelni erre: jól van, elfogadom.

– És még sem mondja, mert azt gondolja magában, hogy az esküvő után majd másként beszélhet velem. Kinyitja a törvénykönyvet s felolvassa ezen czikket: a nő férjét követni tartozik. Tehát elvinne engem a laktalan déli sziget helyett a mamájának vadászkastélyába, oda a bihari hegyek közé.

– Ha tetszik Esztikémnek velem tréfálni, akkor hát -190- lépjünk e térre. Jól van, mihelyt megesketett a pap, csak annyi pénzt teszünk a zsebünkbe, hogy új hazánkba elszállítsanak. Mert gyalog menni a tengerpartig kissé fáradságos, a hajón pedig nem viszik ingyen az embert. De félek, hogy e regényes terv ellen a mi két mamánknak is lehetne némely észrevétele. A mi engem illet, nem tagadom, hogy szívesebben olvasom Robinson történetét, mint magam átélni óhajtom. Nem szeretem a forró égövi meleget, én, a ki a budapesti nyarat sem tűrhetem, hanem futok az erdők és hegyek árnyékába. Hát a moszkitókról megfeledkezik? A levegőnek tizedrésze mind ezen átkozottan csípős szúnyogfajból áll. Szép a pálmafák sátora alatt sétálni, és vadon termő ananászt vacsorálni, de minden bokor mellől vérengző tigris rohanhat ránk és felfalhat bennünket szerelmünkkel együtt. Mit szól a mérges kígyókra? Az ember pihen a gyepen, kinyujtja kezét egy szép virág felé s a leskődő csörgő-kígyó megharapja. Elkékűl, elfeketűl az én szépem s aztán vége az álmodott regénynek.

– Hogyan? mi volna hátra? Legfölebb, hogy megsiratnám szerelmemet, szívemben örök gyászt viselnék s nézném, merről mutatkozik vitorla, hogy hazatérjek Európába.

– Egyebet nem tenne? Gróf úr, a kit én szeretnék, és megharapná a mérges kígyó, megragadnám sebzett kezét, kiszívnám a mérget s vagy meggyógyulna, vagy együtt halnék meg vele.

– Oh, meggyógyulnék bizonyosan, – nevetett ő méltósága. – Ily édes ajkak szívását érezve, a halálból is feltámadnék. De erre aztán még is okulhatnánk a példán s ketten nézegetnénk a tenger felé, merről leng felénk a vitorla, vagy a mi jobb, merről tornyosodik az ég felé a gőzhajó füstfellege. Szerencsére a Robinsonokat ingyen szokták szállítani.

– Egyátalában hallani sem akarok hajóról. Ha férjem a vitorlát lesné, elfutnék tőle az erdőbe, magam keresném fel a tigris oduját vagy a kígyó fészkét. -191-

– És ha épen akkor nem találna rájok? Ezen urakkal a rendez-vous sohasem bizonyos.

– Ez már más. Ez ellen csak egy mentség lehet. Szívemből kívánom, hogy épen akkor kóboroljon ott Jónás próféta czethala, nyelje el Esztikémet, s adja vissza nekem a southamptoni vagy liverpooli kikötőben, hogy hű férje haza vezethesse. Úgy látszik, szeretett menyasszonykám e napokban egy szép tengeri regényt olvasott.

– Akkor saját fejecskéjében termett a költői gondolat, épen mint a patak partján a vadrózsa, melyet senki sem ültetett.

– Dehogy nem! Megyek. Szavamra mondom, megyek: mihelyt be lesz bizonyítva, hogy délsziget, tigris és mérges kígyó nélkül nem lehet igazán szeretni!

– Azt gondolja, gróf úr, nem tudom én, hogy szoktak a nagy urak örökre, híven szeretni? Elveszik a leányt s ha szép, büszkén mutogatják a világnak, épen mint a paripát, mely az első díjat megnyerte. Aztán egy ideig tetszik nekik, hogy a férfiak irigylik szerencséjét, mindennap más színű selyemruhába öltöztetik a rabnőt, később visszamegy a férj a világba, a nő pedig otthon unatkozik.

– Esztikém! végtelen örömömre szolgál, hogy e szomorú rajzban nem ismerhetek magamra.

E pillanatban a negyedik felvonásra adtak jelt. A kanonok bácsi részint csendes hangon, részint kenetteljes integetéssel tudtul adá az özvegynek, hogy a mi a színműben következik, az nem is leánykának való. Ő maga ugyan végig ott maradt, de a család elhagyta a szinházat.

Arthur gróf úgy mutatta, mintha igen jól mulatott -192- volna menyasszonyának elmefuttatásán, s derült arczczal kíséré a hölgyeket kocsijokig.

Azután sietett a kaszinóba s ott mindent, a mit hallott, barátjának, Porczogh bárónak elbeszélt.

– Ha nem olvasott regényt, akkor ezen fantasztikus hiábavalóságoknak csak egy forrása lehet. Az erdélyi vad báró mulattatja effélékkel.

– Becsületemre, valóságos bécsi «Posse»-t játszott velem. Felséges vőlegényi figurát játszhattam, a kinek egy pensionaire leczkét ad a szerelem elméletéből!

– Közös sorsa mindnyájunknak, a kik szép és gazdag lányt akarunk haza vinni. A mi pedig a bárócskát illeti: censeo Carthaginem delendam esse. Magyarúl: pusztítsd el a bárót, ha lehet tisztességes módon.

– Titkon nem. De még is úgy, hogy mások ne hallják. Ha nagy társaság van jelen s külön coteriák alakulnak, Gencsy Pál báró mindig a házi kisasszony közelébe telepedik, s beszélhetnek, a mi nekik tetszik. Különben néha a buffetben is találkoznak, ott külön conventiculumot tartanak, sőt forma szerint kettecskén vacsorálnak.

– Bizonyára nem. Nálunk, a mi embereink között semmi esetre sem. Dorozsmayné azonban, mint magad mondád, erősen ragaszkodik ahhoz, hogy háza a középnemesség osztályához tartozik. A ki az ő «bevett szokásai» ellen tiltakozni bátorkodik, azt mondja neki: élünk szabadságunkkal s a kinek ez nem tetszik, kereshet másutt mulatságot.

– Teheted. De mit mond erre a 36,000 forint jövedelem, feltéve, hogy Dorozsmayné szívességéből jutottál hozzá?

– Igazad van. Ezzel rövid pórázon tartanak. Mert nincs is a pénznél gyalázatosabb hatalom. Nekik semmibe -193- sem kerül, én pedig rabszolga vagyok. A 600,000 forint első helyen van birtokomra betáblázva, tehát olyan biztos, mintha az angol bankban volna letéve; engem pedig oda rángatnak vele, hova szeszélyük hordja. Meglásd, augusztus végén újra elhalasztják esküvőmet.

– Még annál rosszabb is történhetik, mert az ilyen alsóbb osztályoknál hiányzik az érzék a gyöngédségre. Hátha épen esküvőd reggelén azt irják vagy izenik, hogy Esztike kisasszony hirtelen mást gondolt, nem szándékozik oltár elé lépni s megkérnek, hogy félreértések elkerülése végett jól tennéd, ha a nádor-utczai házat innen túl ritkábban szerencséltetnéd jelenléteddel.

– Elébb megtörténhetik, mint nem. Másnapra pedig rám küldik Spuller Jeannette-t, megkérik a félévi kamatot és felmondják a kölcsöntőkét. Porczogh! a Missisippi messze van, de ezen szolgálatot a Duna is megtehetné, ha díszesebb nem volna egy golyó az agyamba! -194-

(Szól egy öreg nagy urról, a ki nejének szép igéreteket tesz; de kérdés, megtartja-e végrendeletében?)

Este volt, két teljes órával az ebéd után, a midőn egyszerre minden fenekestől felfordult. Három kocsis fogta be a lovakat s vágtatott a városban a leghíresebb doktorok után. Herczegi házhoz csak rendjeles, udvari tanácsosi ranggal felruházott egyetemi tanár járhat s a késő órában nagy feladat volt őket feltalálni.

Ő herczegsége e napon különös jó étvágygyal ebédelt, a fekete kávé után bement a herczegnő szobáiba, hogy újra elmondja, mily boldog napjai vannak élte alkonyán, a mint egyszerre épen a leglelkesültebb pillanatban szédülni kezd, kezével halántékait összeszorítja s kimondja e rettenetes szót: vér tódul az agyam felé!

E szörnyű csapásra fordult fel a palota fenekestől. A legelső segítség, kit hatalmas Bécs városa küldhetett, a Schotten-Ring egyik mellékutczájában üzlettel biró borbély, a ki behozatván a beteg szobájába, semmit sem akart saját felelősségére kezdeni. De miután a herczeg karját tartá és világos szóval parancsolta, hogy haladék nélkül eret vágjon, előkeresé műszereit.

A bőven kiömlő vér csodálatos könnyebbséget szerzett a szenvedőnek, úgy hogy fél óra mulva, a midőn egyik nagy doktor a másik után fuladozó lélegzettel megérkezett, mindnyájan úgy találták, hogy itt ugyan -195- többé sürgetős teendőjük nincs, hanem írtak valami keserű haszontalanságot a patikából; az érvágást pedig, miután ezt a herczeg maga parancsolta, mint «bevégzett tényt» a tudomány tekintélyével egyhangúlag befödözék. A borbély a szolgálatért kapott egy piszkos 10 forintost, a nagy doktorok egyenként 100 aranyat. Mert azon bevett szokás uralkodott a palotában, hogy rendes orvost csak a cselédek számára tartottak, az uraság pedig esetről-esetre hivatta azon orvos urakat, kiknek beavatkozása nélkül ranggal bíró embernek meghalni illetlen volna.

Louise herczegnő elvitázhatlanúl nemes lelkű nő vala. Igaz, hogy nem a szív, hanem a higgadt józan ész tanácsa vezette őt Burghammer úr száraz karjai közé, de aztán, hogy egyszer ott volt, híven tölté be esküvőjével elvállalt kötelezettségét. Legalább senki sem volt, a ki látta volna őt az ellen véteni.

A herczeg mindig azt mondta otthon és a bizalmas körökben, hogy mondhatlanúl boldog. Hogy ezt bebizonyítsa, elárasztotta nejét, mint már hallottuk, drága ékszerekkel, és gyönyörködni látszott kettős hivatásában, hogy atyja és férje lehetett a szép asszonynak.

A herczeg a roham legyőzése után oly könnyebbült volt, hogy ágyba sem akart menni. Saját hálószobájába neje karján vándorolt, s itt egyik pamlagon vetettek számára pihenőt, s lefekvén egy darabig gyönyörködve legelteté szemét a herczegnő bájain. A házaspár vigasztalta egymást. A nő erősítette, hogy minden jobban lesz a tavasz langyos fuvalmainál, a herczeg, hogy szépen gondolkodott imádott Louise-ja jövőjéről legutóbbi végrendeletében.

Ő nagyméltósága rangjához illő egykedvüséggel fogadta a véletlenül beköszöntött rohamot. Kissé félrevonult a felső ajka, szemével gyanakodólag pillantgatott, de ha beszélt, az csupa méz, áldás és ájtatosság volt. A lélekrázó látvány mindenkit ünnepélyes hangulatban tartott. De ha közönséges ember a herczeg, olyan mint -196- a többi, azt suttogják körülötte: ravasz a vén róka, még halálos ágyán is.

– Kedvesem, – szólt a herczeg, miután nején kívül mindenkit dolgára küldött – ez nagyon is érthető «adóintés» volt a mennybeli financz-minisztertől. Ezúttal ugyan kaptunk egy kis respirót, de itt az idő, hogy gondoskodjunk a jövőről, mert meg van írva: nem tudod, melyik órában kérik a te lelkedet.

– Kérem, ne szakítson félbe. Mindig tudtam, mit parancsol kötelességem és sohasem feledtem, minő áldozat az, ha 21 éves nagyon nagyon szép leány 68 éves öreghez megy nőül.

– El vagyok ragadtatva, hogy így érez; de tudnia kell, hogy közvetlenűl esküvőnk után, midőn oly bizalommal nyujtá felém kezét, megírtam végrendeletemet.

– Egészen ellenkezőleg, inkább megnyugtat. Épen e pillanatban könnyebbülten vagyok, s telve jó reménységgel. De ebből nem következik, hogy elfeledjük a jövőt, mely el nem maradhat s kegyetlenség, sőt hálátlanság volna tőlem, ha az én szép özvegyem –

– Mondám: ha az én szép özvegy herczegném csak a végrendelet hideg betüiből értesülne legelőször, mint igyekeztem jövőjét biztosítani.

– Semmi kétségem ez iránt s a mit az én herczegem tett, az mind jól van megtéve.

– Ön tudja, asszonyom, hogy rangomhoz és czímemhez kötött uradalmaim fölött nem rendelkezhetem. Ez unokaöcsémet, az ezredest illeti, a ki Prágában lakik és szorgalmatosan csinálja az adósságokat sokáig nem késhető halálom számlájára. Nem veszem tőle rossz néven, magam sem cselekedtem különben fiatal koromban, pedig én közvetlenűl atyám után örököltem. Meg vagyok győződve, hogy ha vállaira vetheti -197- herczegi palástomat, ő is csak oly tisztességes, rendtartó, sőt fösvény gazdag úr lesz, mint én vagyok.

– Ah, ön fösvény? ezt ma hallja a világ először. Én mindig az ellenkezőjét tapasztaltam.

– Oh nem kétlem; de még jobban szerette czímemet s a hozzá kötött uradalmakat Morvában és Csehországban. De én végrendeletemről akartam szólani, tehát hallja. Minden a mi szabad vagyonom, tisztán és kizárólag az öné. Remélem, hogy ezen hagyományból mint özvegy díszesen föntarthatja rangját s a gyász elmultával egészen saját ízlése szerint választhatja második férjét.

– Herczeg, ez iszonyú beszéd. Csak az elvetemedett nő gondolhat a férj életében második házasságra.

– Megengedem, a nő részéről; de józan okosság és hideg bölcseség a férjnek előrelátó elméjében. Nem érdemlette meg a sorstól, hogy egy életben két áldozatot hozzon. Mit esküdött nekem? hogy halálomig hívem marad. Soha sem panaszkodtam, mint ha igéretét meg nem tartotta volna, ha pedig behunyom szememet, megszűnik minden kötelezettség. Egyedül a jó emlék az, a mit igénylek. Azonban üzleti dolgokról beszéltünk, tehát folytassuk szárazon és hidegen.

– Mondtam, semmi bajom. Ezuttal kijátszottam minden veszedelmet s kaptam a természettől bizonytalan határidőre szóló moratoriumot. Tehát használjuk fel ügyeink rendezésére. Ezen palotát jövedelmeimnek megtakarított maradványaiból építettem és elláttam mindennel, a mit a fővárosi élet követel. Van benne dísz, fény, kényelem, kincs és gazdagság. Még művészet is illő arányban. E palota s minden a mi benne van, halálom után öné. Nem szükség ennek pénzbeli értékét is kijelölnöm, majd kiszámítja a pénzügyi hatóság, ha az átiratási illetéket az érték arányában kiveti. Ez végrendeletemnek egyik pontja, mely önt illeti. -198-

– A második pontot, codicil alakjában kitöröltem. Kevéssel ezelőtt kivánta ön tőlem, hogy azon 750,000 forintot, melyet névszerinti értékben számítva állampapirokban, házassági szerződésünk szerint az ön számára kikötöttem, adjam át az ön kezébe.

– És át is adtam. Ketten saját kezünkkel hordtuk át a csomagokat az én kabinetemből az ön szobáiba, hogy még a kiváncsi s mindig leskődő cselédség se vegye észre. Ön ezen papircsomagokat jól elzárta saját pénzszekrényébe.

– Igen, herczeg, ezen érték nálam van – felelt a herczegnő, nem ok nélkül használva a papircsomag helyett az átalánosabb «érték» kifejezést.

– A harmadik pont: azon 5000 hold birtok, melyet Magyarországban Somogymegyében vásároltam, melynek jövedelmét tűpénz czímen eddig is élvezte. Végrendeletemben megvan az intézkedés, hogy e birtok az ön nevére átírattassék.

– Ne dicsérjen, mert körülbelül a végére jutottunk. Ezen kívül nem talál ön egyéb értéket e palotában mint legfölebb fél milliónyi bank- és vasuti részvényt. Hogy mennyi lesz a készpénz, az az időtől és körülményektől függ. Az uradalmak jövedelmeit évnegyedenkint szokták beküldeni, tehát az összeg az évnegyed elején rendesen tetemesebb, mint a végén.

– Herczeg, maga az ékszer, mit nekem különböző alkalmakkor ajándékozott, vagyont képvisel.

– A mit ajándékba adtam, az nem fordul elé végrendeletemben. Tartoztam vele, hogy herczegném az udvarnál és a társaságokban rangjához illőleg jelenhessék meg. Most pedig tudtára adom, hogy a családi gyémánt, műkincs, arany és ezüst asztalkészlet mind csehországi kastélyomban van lerakva és leltározva. E tekintetben önnek czímem örökösével semmi számadása -199- sem lesz. Ezt így vettem át atyám halála után, így kell hátra hagynom, mert ez a Burghammer nemzetség kincstárát képezi. De a mi itt, e palotában van, az mind saját szerzeményem, mind szabad tulajdonom. Öné lesz, csak a ragadozó cselédség körmétől kell megőrizni.

– Lehet; de én a jó erős Wertheimban még is többet bízom, mint bármely hánytorgatott hűségben. Még saját komornyikomról sem teszek fel többet, mint hogy nem nagyobb tolvaj, mint uri házaknál szokás. Bízik ön komornájában?

– Minden parancsomat hűséggel teljesítette s én teljesen meg vagyok vele elégedve.

– Ez szép, de nem mindig elég. Kell a hűséghez és engedelmességhez néha még ügyesség, buzgóság, fáradhatlanság, sőt még a hallgatni tudás is.

– Tehát hű és hallgató nő. Urnője parancsából tette, hogy február elején, a midőn itt volt Porczogh báró, 37,800 forintot hozott egy bankból s e pénzt az én herczegnőm kikölcsönözte.

– Tudom, de ne gyanusítsa komornáját. Nem ő fecsegte ki a titkot, hanem a bank, a hova ön holmi divatból kiment ékszereket küldött. A bankár, a ki kollegám a Reichsrathban, fájdalmasan panaszkodott, hogy a Burghammer ház, ha pillanatilag pénzre van szüksége, még ékszert küld oda zálogba, holott teljes pénztára mindig rendelkezésünkre állott. Én erre hozzá mentem, kifizettem a kölcsönt, s ha ön a zálogról szóló elismervényt a bankba küldi, az ékszert akadály nélkül haza hozathatja.

– Herczeg, meg fogom mondani, mért kellett nekem e pénz. Porczogh báró azt mondta, bizonyos rokonom…

– Az ég szerelmére, herczegnőm, szót sem többé! Még azt gondolná, hogy számot kérek tetteiről! Ha -200- rokonát mentette meg pénzzavarából, ez mindig teljesen elég ok arra, hogy néhány haszontalan fénykövet, melyhez az embert különös emlék nem köti, ideig-óráig nélkülözzünk.

Ezen czélzatos szó, «melyhez különös emlék nem köti» megdöbbenté a herczegnőt. Jel volt ez arra, hogy óvakodjék, mert a herczegnek nyájas bizalmaskodása a legélesebb gúnyt is rejtheti magában.

– Az én herczegnőm azt teheti sajátjával, a mi neki tetszik. Én akarok a legutolsó lenni, a ki valaha számadás alá akarná venni. Mindig helyeseltem, ha az asszony is ért valamit üzleti dolgokhoz s vagyona kezelésében önállóságra tud emelkedni. Jól teszi, ha üzletekbe is bocsátkozik, a hányszor ezt fényes rangjának belevegyítése nélkül megteheti.

– Ilyesmi eszembe sem juthat. De előadhatná magát oly alkalom, mely által az én herczegnőm a kezéhez vett 750,000 forint tőkének jobb hasznát vehetné. Értem kamat tekintetében. Mert valóban nem megvetendő csekélység, ha az ember az eddig élvezett öt százalék helyett, hasonló biztonság mellett, hatot kaphat.

– Nem. Csak figyelmeztetés, még pedig a legőszintébb, legbarátságosabb és legbizalmasabb értelemben. Az én herczegnőm cselekvési szabadságát soha sem korlátoztam, mert tudtam, mily jól ismeri felvállalt szent kötelességét. Ez lesz vezérelvem, azon napokra is, míg élek. Az elzálogosított ékszer dolgában pedig ne vegye rossz néven a bankár indiscretióját, mert pusztán kereskedelmi usance volt ez, mint másutt is, ha jelentékeny összeg forog kérdésben.

– És ha tudják, – tevé hozzá a herczegnő keserű mosolylyal, – hogy minden vagyon a férjé, a nő pedig hozomány nélkül jött a házhoz. – És mellé gondolta – egy kevés értéktelen fiatalságon kívül. -201-

A herczeg megtörölte homlokát; talán nem is hallotta a megjegyzésnek fönhangon elmondott részét s aztán beteges hangon folytatá:

– Még más fontosabb pénzügyi operatióról is hallottam valamit, s mondhatom, rendkívül örvendettem. Ha a magyar urak és asszonyságok mind így tudnának a pénzzel bánni, nem jutna a fél ország zsidó kézre. Most azonban érzem, hogy erőm kimerült. Igen lekötelezne herczegnőm, ha kinyújtaná karját s megrántaná a csengettyű szalagját, mert ily roham és ily boldog házaspári értekezés után legjobb, ha a vén ember ágyba megy.

A herczegnő csengetett s arra a termek távolából a komornyik és a szolgák serege sietett elé.

– Kedves Louise. Engedje meg, hogy csendes éjet kivánjak. Álmodjék azon tiszta, szent boldogságról, mely eltölti a szívet, ha valamelyik igazi jó barátját örökre lekötelezte. Burghammer herczegnek úgy sincs már egyéb teendője e világon, mint eltelve háladatos szívének sugalmával, megírni végrendeletét, mely szép herczegnőjének legédesebb álmait valósítani fogja.

A herczegnő elhalaványodék. Nem a szavakban rejlő fenyegetés miatt, hanem hogy Burghammer herczeg, a ki mindig tökéletesen tudta, mit és hol tesz valamit? ily leggyöngédebb természetű tárgyról nem tartózkodott még a cselédség jelenlétében is beszélni.

A komornyik és segédlete a herczeget ágyába vivé, a herczegnő pedig csak úgy volt itt jelen, mint egy a többi közül s midőn a beteg ágya mellett mint ápoló, mint virasztó helyet foglalt, a herczeg máskor soha sem tanusított édeskés hangon szólt hozzá.

– Oh, kedves Louise, csak nem akar itt álmatlan éjt tölteni, mellettem, ily jelentéktelen szélhűdés miatt? Higyje meg, nem volt több, mintha a galamb szárnya megsimítja homlokomat. Ennél az is komolyabb, ha az ember véletlenül a butor szögletébe vágja a könyökét s ott bizonyos ér elzsibbad. -202-

A herczegnő azonban mindent jól értett, még azt is, a mit férje elhallgatott.

És nem is jelentett ez az egész hosszú társalgás egyebet, mint igazi nagy uri hideg boszut. A herczeg elmondá, minő lett volna végrendelete más körülmény között s minő lesz most, egy vagy más ok miatt. -203-

(Utazási terv, mely egy részről reményt ébreszt, más felől szörnyű boszúságot okoz. A grófi korona sem oly kulcs többé, mely minden lányszivet és minden pénzszekrényt megnyit.)

Elmult a husvét ünnepe, gyönyörűen kitavaszodék az idő és Arthur gróf még mindig a Dorozsmay-házban vélte feltalálni őrangyalát, titkos szabadítóját.

Néhányszor élesen vizsga szemet vetve, példálózgatott az özvegy előtt valamely láthatlan kéz működéséről, de a nádor-utczai ház asszonya soha sem látszott megérteni a czélzást, vagy a mi még rosszabbul ütött ki, félre értette a gróf homályos szavait.

Spuller Jeanette-ról semmi hír, semmi legcsekélyebb életjel. A 18,000 forint még illetetlenül hever a József-téri lakás második emeletének valamelyik szekrényében, mert Arthur gróf még mindig nem kapott új kedvet pazarlásra, de még bővebb költekezésre sem. Lóról, kocsiról, operai tánczosnőkről lemondott, jól ízlett neki az ebéd a mamánál s gondtalan életmódjában annyira hízott, hogy a háznál már a «kövér gróf» czímén emlegették.

– Báró! most már nem tagadod többé, hogy Spuller Jeanette nevű nő nem él e világon. Egyszer egy napra szállott le a Sirius csillagból s ott töltött egy éjet a bástya-utcza sötét vermei között, hogy új évi ajándékul hozzon nekem 36,000 forint jövedelmet.

– Úgy látszik, – felelt Porczogh báró. – De hiszen ez is csak oly véletlen szerencse, mint a többi. -204- Tetszett a sors szeszélyének, hogy Bendeffy grófnak szülessél, nagy örökséget nyertél hozzá, el is pazaroltad illendő prosopopeiával. Azonban újra feltámad szerencse-csillagod, mely már fegyverzettel megjelenő leggonoszabb hiteleződet elriasztja. Barátom, már bölcsőd fölött kerubinok mosolyogtak, mert semmi sem bizonyosabb, mint hogy Spuller Jeannette-et a vasuton megfojtották a tolvajok, elvették pénzét, iratait pedig megsemmisítették. Ime így menekedhetik meg az ember a mai világban 600,000 forint adósságtól.

Arthur gróf jó kedvét azonban Esztike kisasszony közönyössége nagy mértékben lelohasztotta. Nagyon feltünőleg kerülé a tanuk nélküli pillanatokat vele. Ha jókor jött a házhoz, a kisasszony még toilette-szobájában volt elfoglalva, ha később, akkor menyasszonyát már a leányok társaságába vegyülve találá s nem nyerhetett tőle több nyájas szót, mint bármelyik más férfilátogató.

A társaság tagjai közül többen, kik a jövőbe láthatni véltek, kevésbbé kezdék őt elismert vőlegénynek tartani s azt suttogták, hogy a mint elaludt már egyszer e dolog, úgy elenyészik minden újra s még a füstje sem marad meg. Mindenki észrevette a menyasszony hidegségét, hogy soha sem fogadja grófját örömmel, nem ragyognak fel szeme sugarai közeledtére s ha távozott, egyszerűen tudomásul vette s néha azután még jobban mulatott, mint azelőtt.

Hivatalosan azonban minden a régiben maradt, csak belől a gróf mellében forrott a boszuság és a türhetlenné vált helyzetnek mindenkép véget akart vetni. Érzette, hogy a csomót ketté kell vágnia, dőljön a kérdés akár jobbra, akár balra.

És miután már kétszer, rohammal nyerte meg a csatát, harmadszor is riadóra készült.

Megragadta tehát a legelső alkalmat, melyben a ház asszonyához közeledhetett és mondá:

– Drága nagyságod. Leírhatlan az én szenvedésem, forró szerelmem pedig sürgetőleg ösztönöz, hogy -205- nyilt szívvel kérjem: ha tán lehető volna a kitűzött augusztusi határidőből, mely rám nézve egyértelmű az örökkévalósággal, legalább két vagy három hónapot elengedni. Ime mily friss és viruló egészségnek örvend menyasszonyom! Testileg-lelkileg a legtökéletesebben kifejlődött ifjúság. Mért tehát ezen fölemésztő időpazarlás, melynek minden elvesztett percze éveket rabol el boldogságunkból?

– Gróf úr, – felelé anyai komolysággal Dorozsmayné. – Igaza van, hogy az orvos véleményét bízvást félretehetjük. De ha leányomra bíztam, hogy tetszése szerint választhassa azt, a kinek e földön a sírig élettársa lesz, még kevésbbé foszthatom meg azon szabadságától, hogy akkor lépjen oltár elé, mikor neki tetszik. Gondolja meg gróf úr, hogy a leányok életének legszebb tavasza azon rövid korszak, a midőn kiléptek a gyermek-szobából s helyt foglaltak a társaságban a felnőttek között. Ha tehát tetszik leányomnak ezen boldog időszakot legalább addig élvezni, míg 18.-ik évét betölté, nincs annyi hatalmam, hogy határozatát megváltoztassam.

Ebből állott a sok kétkedés után megindított erélyes föllépésnek sivár eredménye. Maradt minden a régiben, de legalább semmi jel sem mutatott a visszalépés felé. Szóval: Arthur gróf még mindig vőlegény s a ki 33 augusztus hónapot már megért, megvárhatja a 34.-diket is.

Mindamellett ő méltósága oly prózailag savanyú képet csinált, hogy közönséges polgári vérből származó ember sem tehette különben.

Soha életében keserűbben nem érzette vagyona elvesztésének következményeit, mint e pillanatban. Valósággal mint könyörgő, mint esedező fél állott a középnemesi ház küszöbe előtt.

És még sem mondhatott le reményeiről, mert lehetlen volt kiverni fejéből a gondolatot, hogy csak az özvegytől telhetett ki az eszme, hogy Kaula és társa követelését megvásárolja. Más akárki teszi, már régen -206- jelentkezik a lejárt kamatokat követelni. De nem volt-e borzasztó gondolni, hogy egy Bendeffy gróf, az által, hogy a kamatot fizetnie nem kell, a szó teljes értelmében ajándékot fogad el! A rossz világ nyelve még lealázóbb szót is használt volna!

Igaz, ismert még e földön egy szívet, a ki még nagyobb áldozatra is kész. Hiszen Louise herczegnő volt az, a ki segített neki, hogy előnyös házasságot köthessen. Oly áldozat, melyet csak az eszményiségig szerető nő tehet. De jelen esetben szó sem lehetett róla, mert ily összeggel e nő nem rendelkezhetett; legalább férje életében semmi esetre sem.

Valami azt sugta a gróf fülébe, hogy a válság perczei közelegnek. Egyéb nem kellett a kitörésre, mint hogy Spuller Jeanette megjelenjék s még azon éjjel a József-téri lakás szomszédait pisztolylövés durranása veri fel nyugalmából.

Az özvegytől a leányok szobájába lépett és azonnal megpillantá, hogy Esztike vidáman és nevetgélve ül Gencsy Pál báró mellett, a ki valami igen mulatságos közbejött eseményt beszélt el a képviselőház mai üléséből.

Haragra gerjedve elhatározá, hogy a báró elé lép, udvariasan ugyan, de büszke önérzettel arra szólítja fel, hogy: «keljen fel és adjon helyet menyasszonya mellett».

Jól tudta, mi lehet ezen föllépésének következménye s azért magasra emelé fejét, homlokát redőkbe voná s megindult, a midőn épen az elhatározó perczben valaki karon ragadja és igen vidám hangon jó estét kiván neki.

– Arthur – szólt halkan, – a szemedből láttam, hogy meggondolatlanságot készülsz elkövetni.

– Bolondság. Csak egy szavadba kerül és czélt értél. Én azonban azt mondom, hogy e párbaj lehetetlen, mert haszontalan. Mi lenne eredménye? Nem arról beszélek, ki esik el? ki kap sebet? ki lesz egész életére tehetetlen nyomorék? Mert mindez az ostoba golyónak vakjátékától függ. Csak azt kérdem, mi a haszon belőle? Mindketten bebizonyítjátok, hogy bátor, derék és lovagias ficzkók vagytok. De kell-e azt bebizonyítani, a mi fölött senki sem kétkedik? Az én véleményem tehát, hogy űzd el innen a bárót, ha lehet, tisztességes módon, de a párbajt hagyd utoljára, ha nem marad számodra más vigasztalás, mint a véres boszú.

Átmentek a nagy terembe, a hol a két jó barátnak halk társalgása az itt mindig uralgó élénk mulatozás zaja közé vegyült. És a mint így le- és feljártak, észrevevé Arthur gróf, hogy Pál báró most is előbbi helyén ül ugyan, de Esztike kisasszony hagyá el székét s most egyedül áll egy ablak bemélyedésében a zongorázók háta mögött.

– Ah, – gondolá Arthur gróf, – tehát még is eszébe jutott, hogy kimélettel tartozik irántam, s hogy jövendőbeli urával és parancsolójával űzött merész játékot.

Ezzel azonban elenyészett a kedvező alkalom is összetűzni az erdélyi báróval; oda lépett tehát menyasszonya elé, a ki őt nyájasabb és bizalmasabb mosolylyal fogadta, mint régóta.

– Gróf úr, – mondá kisleányos örömmel. – Hallotta a kedves ujságot? Mihelyt teljesen kizöldül, megyünk Harasztosra, de csak egy hétig maradunk ott. Az alatt teljes tavasz köszönt be, szép lesz mindenfelé a vidék, s visz a mama engem hosszú útra.

– Kérem, nem tréfa. Megyünk, megnézzük a Kárpátokat Rutkától Eperjesig. Két napig leszünk Koritnyiczán, háromig Tátra-Füreden. Kassáról leszállunk -208- Miskolczra, Tokajba, Debreczenbe és Nagyváradra. Onnan ismét tovább Kolozsvárra s beutazzuk Erdélyt az alsó-fehérmegyei, a fogarasi és a székely havasokig.

– Nagyszerű! és milyen kitünőleg ismeri Esztike kisasszony a hazai geografiát. Nem volna szerénytelen kiváncsiság, megkérdeni, kik lesznek az uti társak?

– Ki volna más? egy komorna velünk, egy inas a bácsikkal. Ki van mondva, hogy csak arra megyünk, merre vasut vezet, mert kanonok bácsi nem szereti a kocsirázást. Ebből azonban nem következik, hogy nagyobb kirándulásokat ne tegyünk és én megigértem Zoltán bácsinak, hogy felmegyek vele a Retyezátnak legalább felemagasságára, hogy onnan büszkén tekinthessek le e nyomorú világra.

– Ah, e nyomorú világra? Az ember azt hinné, hogy tündöklő királyném már sokat látott a világ nyomorúságaiból. Hogy kerülnek a Retyezát alá a székely havasokról? Tudtomra székelyföldön csak híréből ismerik a vasutakat.

– Van vasut Marosvásárhelytől Kocsárdig, onnan Gyulafehérváron és Piskin át Petrozsényig.

– Szavamra mondom, ez eredeti, ez nevezetes! Az én bájos Esztikémben egy igen jeles közlekedésügyi miniszter veszett el! Honnan ismeri így a magyar vasuti hálózatot?

– Zoltán bácsi nagyszerű ajándékkal lepett meg. Pompás hasznavehető könyv; czíme: «A magyar közlekedési vállalatoknak hivatalos menetrendje». Ebből szedtem ki összes tudományomat.

Arthur grófnak annyira nem tetszett ez a székelyföldi kéjutazás, hogy megfeledkezve a gavallérság szigorú szabályairól, megjegyzé:

– Olyan kalandos utazás ez, hogy nem csodálnám, ha utoljára, úgy távolról, még világhírű Gencsnek kastélyát is megpillantanák.

– Nem láttam; de azt hiszem róla, hogy építészet tekintetében lehet oly műemlék, mint Angliában a Holland- vagy a Wollaton-house.

– Akkor valóban kár volna elkerülni – jegyzé meg ártatlan hívő lélekkel a kis leány. – Azonban fölöttünk a «Menet-rend» kérlelhetlen törvénykönyve uralkodik. Ettől függ Gencs sorsa. Ha közel esik a vonalhoz, látjuk, ha távol, akkor le kell mondanunk az élvezetről.

– És mit mondana Dorozsmayné ő nagysága, ha uti kalandjai között a véletlen úgy hozná magával, hogy velem találkoznának valahol?

Bendeffy Arthur gróf minden körülmény között magától érthető dolognak tartá, hogy társalgás közben czímén nevezzék. Egyedüli kivétel menyasszonya leendett, s azért ha tőle hallá a gróf úr megszólítást, mindig vészjósló hideglelés borzongatását érzé hátán végig futni.

Nem szólt tovább, hanem igen sokat igérőleg mosolygott s azután oly szertartásosan hajlott meg, mint madame Escabrotte-tól tanulta.

Mit jelentett e sokat igérő mosoly? Udvariasság volt, vagy remény? Arthur gróf elkésett a magyarázattal, mert Esztike kisasszony megpillantott egy leánykát és úgy látszott, valami nagyon fontos és érdekes mondani valója akadt hozzá.

Forgott a társaság s minduntalan új csoportozatok alakultak. Arthur gróf félre vonult, de alig lépett kettőt, már sarkában volt Porczogh báró, a ki ezalatt egyenesen az özvegytől hallá a tervben levő utazás részleteit.

– Mit? – felelt Arthur gróf, és olyat káromkodott foga közt, mint csak magas főuri stylusa megengedte. – Csak azt, a mit te. Hogy a Dorozsmay-családtól minden -210- kitelik, a mi nálunk, saját köreinkben lehetetlen volna. Meg vagyok győződve, hogy Bogár Imre (Zoltán bácsi új neve, különben híres betyár, a kit Pesten felakasztottak) az özvegyet és leányát egyenesen Gencsre akarja becsempészni. Így jár, a ki saját társaságát elhagyja. Oly fészekbe keveredik, a hol még megjárja azon botrány, hogy a lyányt bevigyék családi fészkébe az oly udvarlónak, a kinek ily kitüntetésre sem joga, sem czíme.

– De majd találnak ürügyet. A Dorozsmay-ház, sok pénzénél fogva, uri szokásokat vett fel és igyekezni fog a külső illem szabályait megtartani. Tervüket részletesen nem ismerem, de körülbelül képzelni tudom. A vén paraszt összebeszél a vad báróval s az utazókat valami mondvacsinált «véletlen» által összehozzák a gencsiekkel. Pál báró dicsekedni fog családja előtt az ismeretséggel, s hogy hány kellemes estét köszönhet a ház vendégszeretetének. Következik erre egy közös kirándulás egy úgynevezett szép vidék megtekintésére, s ha ezalatt bővebben megismerkednek, eléállítják a ház mumiáját, Zsuzsi nénit, a ki a pesti hölgyeket formaszerint meghívja Gencsre. Ha itt aztán Dorozsmayné megizlelte az örökös paprikás csirkét s a leányok szép fehér kalácsot sütöttek, nem győzik a pesti kisasszony bájait eléggé bámulni, másnapra egyhangúlag kimondják, hogy ezt a párocskát az Úristen is egymásnak teremtette. Így fog történni; vagy ha máskép is, az eredmény tekintetében egyre megy.

– Báró, te tíz évvel ezelőtt megjövendölted, hogy tönkre jutok s ma nincs egyebem, mint a mi még mamám után rám vár. Az volt hibám, hogy rangomat, czímemet többre becsültem, mint a mennyit ér. A világ azonban haladt, s mai napon a köznép úgy beszél rólunk nyiltan, mint mi otthon magunk között titkon szoktunk; azaz: hogy a magas születés, ha nincs pénz hozzá, otrombául nevetséges. -211-

– Úgy van, a középrend tolakodása erőt vett rajtunk s ha küzdünk is, fegyvereink nem egyenlők. Minket rangunk kötelez, mi telve vagyunk gyöngédséggel és galanteriával. Ők pedig szabadon és tartózkodás nélkül csak a kézzelfogható előnyöket vadászszák.

– Mit tegyünk? Vegyünk bucsut a kapufélfától s többé be sem lépjünk e házba?

– Nem, ezt nem mondtam. A bölcs politika kivánja, hogy ne mi szakítsunk elébb. Különben is, részemről nincs minden estém elfoglalva, s ha jobb helyre nem mehetek, itt is agyonüthetem az időt. Persze jobb lett volna a szép lányt meg az öt milliót bezsebelni, most pedig elárulva levén gyenge oldalunk, fogadom, hogy bukott mágnás közöttük a nevünk. Mihelyt pedig úgy van feltéve a kérdés, hogy mit ér a rang és czím megfelelő vagyon nélkül, akkor ezen társaság előtt elvesztettük pörünket. Hiába ijesztgetjük a koporsóból feljáró lelkekkel azokat, a kik nem hisznek a kisértetekben. Ha átlátták semmiségünket, nem emelnek többé kalapot a kilenczágú grófi korona előtt, mely csak kutyabőrre van pingálva. Végre pedig ha Dorozsmaynénak rang kell, megkapja ezt az erdélyi báróval is.

– De a báró szintén vagyontalan? Mi maradhat rá atyjáról? Én pedig anyám után legalább ötször gazdagabb leszek.

– Nem is ez a fő akadály. Ha te szegényül született Bendeffy vagy, azt mondják: van a leánynak kettőjök számára is elég. Hanem, higyj az én szememnek, a leány szerelmes a báróba, s ez oly végső itélet, melytől nincs fölebbezés.

– Mi lesz a másik titokból? azon rejtélyes pénzforrásból, melylyel váltóimat fizettük?

– Ez nem sürgetős. Ez az én titkom, de nem szólhatok róla, mert becsületszavam fekszik rajta. -212-

– Nem valószinű. Én legalább nem hiszem és nem is kívánom, hogy így legyen. Érdekeidnek legjobban megfelel, ha Dorozsmayné keze rejlik alatta; ez reményednek azon utolsó szála, mely még nincs megingatva. Szereted a kicsikét?

– Különös kérdés, épen tőled. Hogy ne szeretné a 33 éves quasi agglegény a szép, vidor, élénk, fürge és tűzszemű gyermeket? De azért nem tagadom, hogy Esztike a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek lennie kellene. Ezen helyet egy másik sokkal jobban töltené ki!

– Sokszor, és pedig bánkódással. Ha ezelőtt három évvel elveszem Louisét, vagyonomnak fele még ma is megvan.

– Hagyjuk ezt barátom, soha se beszéljünk olyan dolgokról, melyek nincsenek napirenden. -213-

(Erdély fejedelme oly levelet küld Gencsre, hogy a báró kastélyának lakói rögtön fellázadnak.)

Megjött a junius. Vége az országgyűlés ülésszakának, szétmentek a képviselők; biztosan érzik magukat a miniszterek.

Dorozsmayné, leánya és a két bácsi elhagyták a fővárost. Zoltán mint utazási intendáns működik, kanonok bácsit gardedámnak nevezgetik. A társaság megnézte Koritnyiczát, Tátrafüredet, Bártfát, a hol még mindig fűtött szobákkal fogadták őket. Lejöttek a kies Eperjesre, a régi hírére érdemes Kassára, csizmadiákban bővelkedő Miskolczra, tanyákon nyaraló Debreczenbe s megpihentek a sok tornyú Nagyváradon.

Pál báró Gencs üde levegőjét szítta s hevert Pesten szerzett hervadhatlan koszorúin. A szomszédok napijáró földről özönlöttek látogatóba, megbámulni a fiatal embert, a ki teljes kilencz hónapig lakott a fővárosban és még sem változott meg úgy, hogy az apja se ismerje meg.

Zsuzsi néni anyai örömmel, megelégedéssel és diadallal legelteté szemét az érkezőn, a ki tapasztalatainak kimeríthetlen kincstárából pazarul osztogatta a tudományt és a bölcseséget.

– És ezen embert én neveltem – beszélé fűnek-fának. – Az én oktatásaim gyümölcse érett meg benne. Már nem korhely diák többé, minden ruháját haza hozta, fehérneműiből egy fél harisnya sem hiányzik, -214- minden gomb a maga helyén, a városi rossz levegő nem rontá meg friss piros színét. És a mi fődolog, egy krajczár adósságot sem csinált. Soha, mióta Csikszék áll, ily tökéletesség nem termett Gencsen!

Élvezet volt képviselő urat hallani, a midőn honatyai munkálatairól számot adott. Mily dicsőség Gencsnek, hogy ember van ott, a ki mint jó ismerőseiről beszél a híres államférfiakról. Zsuzsi néni olvadozott, ha Pál fia úgy említé a miniszterelnököt, mint a járásban a szolgabírót. Leírhatlan volt a gyönyör, ha Pál báró félvállról említé: mondtam a pénzügyminiszternek, hogy nem ismeri Erdély népét, s midőn az ellenkezőt erősítette, felelém: Gyula, ezt nem bölcsen cselekedted, a helybeli viszonyok más intézkedést igényelnek, a józan politika más rendszabályt követel! Olyan szépen volt ez mondva, mintha csak Sennyei bárótól tanulta volna. Kéjérzet árasztotta el a gencsi udvarház lakóit, hogy egy helybeli ember szebben szól, mint a «Marosvásárhelyi Közlöny»-nek legutóbbi vezérczikke.

Természetes, hogy ennyi érdemet méltókép kellett megjutalmazni. És honnan szerezhetnének édesebb díjt, mint megházasítani Erdély arisztokracziájának ezen elsőrendű csillagát?

Szerencsétlenségre a tervezett kiházasításra épen a legszükségesebb föltétel hiányzott. Tudniillik oly hajadon, a ki ennyi érdemnek méltó jutalma legyen. Zsuzsi néni végkép meg volt akadva, mert a mióta keresztleánya, Zsuzsika, «elment a regement után», közelben, távolban nem ismert leányt, a ki ily kitüntetést igényelhet. Volt ugyan egy jól nevelt árva, a kinek 500 hold szántóföldje, 1500 hold erdeje volt, de kellemetlenül pisze volt az orra. Egy másik leány a szépség tökélyének volt kikiáltva, de annyi birtoka sem volt, a mennyi a talpa alatt elfér. Mind megannyi lehetetlenség, mely szóba sem jöhet.

Zsuzsi néni tanácsot kért a helybeli tiszteletestől is, a ki a multkor a miniszter látogatása alkalmával azon szép köszöntő verset írta, melyet az iskolás gyermekek -215- maig is könybelábadt szemmel szavalnak a félévi vizsgán. Nagy tekintély lett ezáltal a jeles egyházi férfiúból, de a jelen alkalommal ő is csak azt felelheté:

– Valósággal, méltóságos báróné, ha körültekintek Csikszékben, nagy fölösleg van itt a férjhez adható uri leányok hiányában.

Tagadhatlan, hogy ez valódi államférfiúi magas stylusban volt elmondva, de a kérdés lényegét még sem fejtette meg.

Két hete mult, hogy szünet nélkül ünneplik Gencsen az ifjú bárónak szerencsés hazaérkezését, a midőn egy szép reggel levelet hoz a posta Nagyváradról.

Pál báró megismeri az írást, megreszket egész teste a kéjérzettől és olvassa, mint következik:

«Nos Zoltánus Bogárdy, Dei gratia Princeps Transilvaniæ, siculorum comes, partium regni Hungariæ dominus.

Kedvelt hívünk.

A minőnémüképen fejedelmi tanácsunkban elhatároztuk, azonképen magas uralkodói tisztünkhöz képest illőnek találván, hogy adott szavunknak néha híven is megfeleljünk, adjuk tudtára kegyelmednek, hogy mi, die 21 junii egész udvarunkkal együtt szabad kir. Kolozsvár városunkban megjelenni és ott fejedelmi székünket elfoglalni szándékozunk.

Minthogy pedig kegyelmed országunknak ezen vidékén jártas, az utakat jól ismeri, ezennel rendeljük és parancsoljuk, hogy félretevén minden késedelmet, egész familiástól együtt, semmiképen otthon nem hagyván kedvelt hivünk Gencsy Zsuzsánna nénémasszonyunkat, nevezett hű városunkban megjelenni, ott tartózkodni és további kegyelmes parancsolatunkra várakozni, legszentebb alattvalói kötelességének tartsa. Másként nem cselekedvén.

Quibus in reliquo stb. Datum ut supra.

Zoltanus m. p.»

Míg Pál báró ezen fejedelmi leiratot olvasta, a jelenlevők, mintha érzették volna, hogy nagy dolgok vannak keletkezőben, szent kegyelettel vizsgálták a fiatal embernek arczvonásait. Legalább azt hitték, ő excellentiája a belügyminiszter írt e szörnyűséges nagy boríték alatt s tanácsot kér valamely fontos országos ügyben, a midőn a ház fiatal örököse nagyot nevetett és az asztalra veté a levelet; a mi azt jelenté, bátran olvashatja e titkot, a kinek kedve lesz hozzá.

Az első, a kinek bátorsága lőn, Zsuzsi néni volt, de megpillantván az első sorokat s látva, hogy a levél latinul van írva, átadá öreg rokonának, idősb Gencsy Pál bárónak.

Az öreg báró valóságos tőről szakadt falusi nemes volt, de távol sem együgyü fráter, a ki a tréfát nem értené, hanem az e levélben használt czím mégis égbe mereszté hajszálait.

– Mi az ördög lehet ez? Csak nem összeesküvés az országban? Külön akar Erdély szakadni s újra nemzeti fejedelmet akartok választani? Szeretem a jó tréfát, de megkövesse magát Bogárdy uram ő kegyelme, hogy a míg Bethlen, Kemény él az országban, addig más fajnak hátrább az agarakkal.

Zsuzsi néni mint kisértet elhalaványodott e szörnyű szavak hallatára. Egyik férfiról a másikra tekintett, s nézte, melyik készül legelébb magyarázatot adni.

– Kedves jó apám – szólt az ifjú. – Ez a Bogárdy Zoltán a legbölcsebb és legkomolyabb ember, ha tesz valamit, de már ha beszél, elragadja fantasiája, ha pedig ír, nincs határa bolondságainak.

– De minő helytelen játék az ily czímet felvenni. Voltak idők, a midőn az ilyen farsangi komédiáért lenyakazták az embert a kolozsvári piaczon.

– Ne féltsük mi az én drága barátomat, mert sérthetlen képviselő, s a ház engedelme nélkül kriminalitásba nem szabad fogni. Ha pedig akadna itt államügyész, a kinek még be nem nőtt a fejelágya s ezen okmány alapján nota alá akarná fogni Bogárdyt, -217- leszakadna a Sándor-utczai épületnek teteje a hahotától.

– Jól van, hagyjuk el a dolog bolond oldalát, de minő elbizakodott ficzkó az, a ki engem egész családommal együtt egyszerűen Kolozsvárra beczitáltat?

– Kedves apám. Ez a levél csak azért van írva, hogy tudassa velem, melyik napon érkeznek Kolozsvárra azok, kiket én oda szívszakadva várok. A többi, hogy kérjelek titeket és én mondjam el, mennyire életem boldogsága függ ezen úttól, az egészen rám van bizva.

Most már Zsuzsi néni lépett elé, mint korlátlan hatalom a háznál, s hallván valamit az «élet boldogságáról» beszélgetni, fenyegető hangon kérdé:

– Drága néném, az asszonyok ártatlanok, egyedül én és Bogárdy barátom kovácsoljuk az összeesküvést. Szándékunk van hölgyeinknek kellemes meglepetést szerezni.

– Pál! rosszat gyanítok. Te megcsalod öreg nénédet s vakmerő voltál engedelmem nélkül egy tarka selyemruhás pesti czifraságnak házasságot igérni!

– Azt még nem tettem, de óhajtanám, hogy nénikém kegyes engedelmével mentől elébb megtehessem.

– Jóságos egek, rám ne szakadjatok! Ez a boldogtalan fiú megint találkozott avval a veszett személylyel, a kit egyszer már Kolozsvár piaczán karon fogvást vezetett végig.

– Angyalom nénikém, az a bizonyos nő mai napon jól meglehet 40 éves szépség; az enyém pedig 18 sincs egészen.

– Oda vagyok! mindjárt tudtam, hogy kedves fiamat a kitanult pesti kaczérság vagy a sok pénz elszédíti. Ritkóczyné azt írta nekem róla: vár rá vagy 260,000 forint örökség.

– Az ezrek számát nem tudom, kedves nénikém. De ha Ritkóczy báróné azt írta volna, hogy ugyanennyit tehet évi jövedelme, bizonyosan sokkal közelebb jár az igazsághoz.

– Oh, oh – szólalt itt közbe idősb Gencsy Pál és jámbor becsületes szeme széles karikára nyilott. – Hogy mondtad? 260,000 forint jövedelem?

Pál báró csak fejével intett igent, míg Zsuzsi néni megvető mosolylyal fogadá a képtelen mesét.

– Kedveseim, – mondá az apa, – a világ az eladó lányok hozományát mindig megkétszerezi, de ha a jelen esetben csak tizedrésze is igaz lesz a hírnek, megérdemli a lány, hogy elnézzünk érte Kolozsvárra.

– Végünk van, – siránkozék Zsuzsi néni, – minden férfi megbolondult a háznál. Szerencsétlenek! Ha ilyen gazdag volna a leány, rég elkapkodja valamelyik gróf vagy herczeg!

– Oh, oh, – veté közbe a kastély ura, – és mért ne volna elég neki egy báró is? mert országunk törvénye szerint a herczeg, gróf és báró mind egyforma mágnás. – Ezt mondva, büszkén emelé fel fejét, s folytatá – Gencs birtokosai már Zápolya idejében szolgálták a hazát és szabadságot, míg a három magyar herczegnek diplomája tegnapelőttről, Mária Terézia koráról szól.

– Vakok vagytok mindketten, – felelt boszúsan Zsuzsi néni. – Hiszen ha oly gazdagok volnának, nem sajnálnák az uti költséget, hanem magok jönnének Gencsre.

– Ez egyelőre lehetlen, nénikém. Hogy jöhetne -219- hozzánk Dorozsmayné, a midőn itt csak engem, fiatal nőtlen legényt ismer? Esztike kisasszony még nem menyasszonyom, hogy ősi szokás szerint ide hozhatnák háztüzet nézni.

– Nagyon természetes. Pál fiamnak igaza van – szólt ismét az apa, kinek szemét a tömérdek pénz mindinkább megvesztegeté. – Nem jöhetnek ide, míg meg nem kértük a lányt.

– Vagy Zsuzsi néni ismeretséget nem kötött vele, – tevé hozzá kiigazítólag az ifju.

– Úgy van, – felelt a fiu, örömmel ugorva apja nyakába. – Elmegyünk és szentül igérem, hogy mindaddig, mig Zsuzsi néném is azt nem mondja: Pál, te szerencsés kópé vagy, vedd a lányt, mert ez a legszebb és legjobb az országban, Isten is csak neked teremtette… semmire sem kötelezem magamat.

– Ettől nem félek, mert teljes lehetetlenség. Erről csak akkor beszéljünk, ha látta Zsuzsi néném imádottamat.

– Jobb lesz itt Gencsen, hadd lássa az özvegy, minő ősi ház becsületére bizza gyermekét.

– Itt van ni, – kaczagott Zsuzsi néni. – Értse, a ki tudja, a férfiakat. Épen most mondtad, nem jöhetnek ide, s még is itt akarod kezét kérni.

– Nem jöhetnek ide, az igaz. De ha Zsuzsi néni Kolozsvárott ismeretséget köt velök, bátran meghivhatják nehány napra. Esztikém már ismeri a ház lakóit. Atyámnak és testvéreimnek fényképeit már látta, Zsuzsi nénit pedig úgy megszerette, mint második anyját.

– Együtt örvendettünk és együtt olvastuk fel Zsuzsi néni leveleit. Oh ha látta, ha hallotta volna, mily rokonszenvvel és érdekeltséggel fogadta a gencsi ujságokat.

– No ez megint szép dolog. Megmutatni az én leveleimet egy idegennek! Végre is attól félek, hogy ez az elkényesített városi fehérnép majd fitymálva nézi le szegénységünket.

– Egészen ellenkezőleg. Boldogok lesznek egyszerű házi körünkben, mert azt az örökös soiré-t csakugyan megunhatták.

– Úgy van, – erősíté idősb Gencsy Pál, – fiamnak igaza van. Én is enyedi diák koromban, egy csizmadia fiával, mindig kicseréltem az én fehér kenyeremet feketéért.

– Még mindig nem vagyok tisztába, – kétkedék Zsuzsi néni, – Pál úgy beszél, mintha minden bizonyos volna. Legalább csak mondtad neki, hogy szereted?

– Kedves nénikém, nem kell azt szóval kimondani, a mit ketten együtt éreznek. Az első látástól kezdve csodálatos bizalma volt hozzám. Én tanítottam őt sok szépre, jóra és igazra s ezért engem, tréfából, mindig kedves professzorának nevezett. Addig míg tőlem nem hallotta, azt sem tudta, mi az igazi szerelem? de hála Istennek én megtanítottam rá.

– Mondhatom, gyönyörű tudomány! melyre a 25 éves fiatal ember a serdülő leánykát tanítja. Hallod-e? az én időmben az ilyen szépséges mákvirág tanítót söprővel kergették el a háztól.

– Lehet. Hanem engem még is megtűrtek; vagy legalább a leány nem tett panaszt ellenem… Pedig a leánynak volt már akkor és van ma is elismert vőlegénye.

Mikor e rettenetes szót az apa és Zsuzsi néni meghallották, -221- egyszerre kétségbeestek, s a mit eddig netán reméltek is, szélnek eresztették.

– Hah! – sikoltott Zsuzsi néni. – Már látom, mi lesz a dologból! Leányrablás! Épen mint jó minapában, a mikor a Mikesek erőszakosan elhurczolták Tarnóczy Sárát!

– Hogy értsem ezt? – kérdé homlokát elredőzve az apa, a ki az álmodott sok pénzt egyszerre markából ujra elröpülni látta.

– Apám. Épen is csak azért kell nekünk Dorozsmaynét és leányát ide meghivnunk, hogy megszabadítsam őt ama másiktól. Pesten sok szóbeszéd kerülhetne ki a dologból, de ha Gencs «bevégzett tényt» mutathat fel, akkor Bendeffy Arthur gróf mentől kevesebbet beszél a dologról, annál bölcsebben teszi.

– Hogyan? Egy Bendeffy gróf is el akarja venni? Fiam, élve, halva, vedd el e leányt; most már bizonyos, hogy dicső régi családból származik. Mert a Bendeffy grófok nem szoktak pusztán csak pénzért házasodni!

– Történetileg be van bizonyítva, hogy egy Dorozsmayt 1650-ben a temesvári basa karóba húzata.

– Ah, karóba húzatta? ez már jeles tény, ily magasztos történetet nem minden nemes család mutathat fel. Utoljára kiderül, hogy róla maradt fönn a közmondás: forog mint a varga a nyársban. Nem, nem jól beszélek, a varga ritkán nemes ember.

– Ki tudja? a kiről szó van, az biró volt Nagy-Kőrösön, vagy Kecskeméten, s mint városi előljáró lehet, hogy korábban varga mesterséget űzött.

Most már oly lelkesedésbe jött a család, hogy ezentúl csak arról tanácskoztak, hogy és miként induljanak Kolozsvárra?

– Holnap reggel 5 órakor, két kocsival megindulunk. -222- Délre megérkezünk Marosvásárhelyre. Onnan vasuton este 10 órára Kolozsvárra vergődünk.

– Megyek, – fejezé be a tanácskozást idősb Gencsy Pál, – s mindjárt megparancsolom a kocsisnak, hogy hajnalban készen álljon. Az asszonyok hintón, mi férfiak vadász-csézában, igás lovakkal. -223-

(Igen szerencsés nap, melyben egymás után két különös véletlen követi egymást.)

Erősen és szenvedélyesen foly Nagyváradon a vita, hogy melyik vonaton induljon a társaság Kolozsvárra? A személyvonat lassan halad, minden érdektelen állomáson legalább egy perczet időzhet, az indulás, megérkezés tömérdek időt felemészt s végre épen beköszönt az éj, a midőn a Kihályhágó alatt a Sebes-Körös völgyének szépségei előtűnnek. A gyorsvonat ellenben eszeveszetten robog, oda sem néz az apróbb állomásokra, mindössze három és fél óra kell a távolság legyőzésére s most junius végén, a leghosszabb napok időszakában, fényes napvilágban fekszik előttünk a táj, csak az a baj, hogy hajnal hasadtakor már az indóházban kell lenni s várni a Budapestről érkező vonatot.

Kanonok bácsi minden erejéből tiltakozott a koránkelés ellen, de uti társai Irgalmatlanul leszavazták.

A társaság szokás szerint egészen külön coupé-t bérelt s a magyar állam-vaspálya vaggonjai között, hat személyre számítva, oly kényelmes osztályok állnak a költekezni képes utazók számára, hogy azokban, még sétálni is lehet. Kanonok bácsi egy pamlagon megtámaszkodva édesdeden hortyogott, s ha Kolozsvárott fel nem keltik, Bukarestig fel sem ébred.

Bogárdy Zoltán egész Csucsáig megelégedett szerény helyzetével, mint utazási intendans, de mihelyt Erdély földjét érzette a kocsi kereke alatt, egyszerre -224- azt mondta: most már itthon vagyok! követelte, hogy ő a házi úr, a kinek szerencséje lesz drága vendégeit saját örökségében tisztelhetni. Mindent megmutatott, megmagyarázott s a faluk nevét megnevezé. Nem maradt el egy oláh kunyhó, melynek homlokzatán az architektura sajátságait ki ne emelné.

Igy érkeztek meg a királyhágontúli kerület fővárosába. Már az indóházban sokan gyűltek elfogadásukra, részint olyanok, kik a nádor-utczai házba bejáratosak voltak, részint ismeretlenek, kik az érkező vendégeket színről-színre látni óhajtották.

Mert már a megelőző napon minden helybeli lap «egyenes értesülés alapján» ily közleményt hozott: «Holnap reggel városunkat azon kitünő szerencse éri, hogy a nagy műveltségű, dúsgazdag és jótékonyságáról ismert Dorozsmayné ő nagysága ígéző szép leányával ősi falaink közé érkezik. Biztos értesülés szerint a budapesti magas körök ezen elsőrendű csillagai több napot szándékoznak Kolozsvár nevezetességének megszemlélésére fordítani és innen indulnak tovább Borszékre, a hol a fürdői idényt lelkes honleányok módjára Erdély bérczeinek üde levegője alatt egész augusztus végeig élvezni elhatározták.»

Igy vonultak be jun. 21.-kén Erdély fővárosába, győzelmi pompával haladván végig a városban, s beszálltak a Hungaria vendéglő szobasoraiba, a hol drága üvegházi növények illatoztak, a pokróczokat és szőnyegeket pedig előre jól kiporolták.

Ízletes reggeli, rövid pihenés s egy kis átöltözés után kiléptek a vendéglőből. Itt a kapu előtt kellemes meglepetés érte őket. Egy gróf, a ki a nádor-utczai házban bejáratos volt, ide rendelte gyönyörű fogatát, azon kérelemmel, hogy hódolatának ezen csekély bizonyítékát elfogadni és használni méltóztatnának.

Bogárdy Zoltán nagyszerű cicerone akart lenni, otthon. Legelső volt az erdélyi muzeum megtekintése, a hol Esztike kisasszony ártatlan hívő lélekkel megbámulta nemcsak a híres emberek kardját, puskáját, buzogányát, -225- de még az ásványgyűjtemény szeszélyes alakzatú példányait is. Az osztályok custosai, vagy a kik mint ilyenek ajánlkoztak, maguk vezeték végig a ritka vendégeket a teremeken.

Innen tovább haladva megszemlélték a nagy templomot, a szép tornyot, a remek építészettel rakott külső falakat. A templom belsejébe nem mentek, Bogárdy úr nagyon szégyenlette, hogy a közelmult barbárjai a falakat bemeszelték. Azt is sajnálta, hogy alkalom hiányában a nagy harangot meg nem huzathatta, pedig ennek mélabús hangja messzetávol elbájolja a völgy lakóit.

Ebéd után fél hatra még forrón sütött a nap, de Zoltán bácsi mindenkép azon volt, hogy napfény mellett látogassák meg a kolozsvári híres sétányt. Kanonok bácsi azt mondta, egész éjjel nem aludt, tehát nappal kell kipótolnia a mulasztást és otthon maradt.

A rendelkezésükre bocsátott fogat nehány percz alatt a sétány bejárójához röpíté őket s innen kezdve gyalog lépdeltek végig a terebélyes fáktól árnyazott egyenes úton.

Nagy élvezettel haladtak a lombok hűs sátora alatt. Elismerték, hogy ha költség és művészet tekintetében e hely nem versenyezhet is a pesti városligettel, az itteni buja tenyészet messze túlhaladja a pesti homokos talaj rövid életű növényzetét.

Ezen órában még gyéren láttak sétálókat, mert az urak legnagyobb része falura költözött, a polgároknak pedig még jókor volt mulatságra gondolni.

Egyszerre azonban az út egyik megtörésénél egész család közeledtét pillanták meg.

Legelől két kisasszony lépdelt. Utánuk másod sorban három egymástól különböző alak. Az első potrohos öreg, roppant hófehér szakállal s marokra fogható kajla bajuszszal. Karján szigorú tekintetű nőt vezetett, kinek kissé fonák külseje, bátortalan lépése, bizonytalan ízlésű öltözéke messziről elárulta a tisztességben megőszült aggszűzet.

Dorozsmayné szemének sem akart eleinte hinni. Esztike kisasszony hamarabb nyer bizonyosságot, mert a szemközt jövők között ott magaslik ki ifjabb Gencsy Pál báró, az ő régen nélkülözött professzora.

Nekünk pedig csak futólagos pillantást kell vetnünk a két csoportozatra s azonnal eligazodhatunk, kik ezen véletlen találkozásban az összeesküvők, a kaján árulók, kik pedig ártatlanok, rászedettek és megcsalattak?

Mert épen a legravaszabb cselszövők igyekeztek mentől nagyobb meglepetést színlelni. A kik mindent előre kiczirkalmoztak, a napot, az órát és a helyet, azok csapkodták össze leghevesebben kezüket a szörnyű bámulásban. Ugy hogy végre Dorozsmayné csendesíté őket azon megjegyzéssel, hogy minő nagy csoda lehet abban, Erdélyben erdélyiekkel találkozni!

Pál báró is úgy nézett, mintha nem tudná, ébren van-e, vagy álmodik? A conspiratiónak két külső, vagy legalább csak félig beavatott tagja, idősb Gencsy Pál folyvást köhintgetett, míg Zsuzsi néni áspiskígyó szemet vetett a közelgő pesti leánynak alakjára.

Esztike hallgatott, lehet, hogy gyanított is egy kis hamisságot, de arcza csak azt mutatta, a mi bensejében uralkodott, hogy jókedve van és megelégedett.

Néhány másodpercz mulva a két csoport egészen közelbe érkezett. Ekkor ifjabb Pál báró előre lépett, kalapot emelt, mély tisztelettel üdvözlé a hölgyeket, s miután határtalan örömét fejezte ki e szerencsés véletlen fölött, engedelmet kért, hogy családja tagjait bemutathassa.

Ezen mellőzhetlen szertartásra pedig azon formát választotta, mely legrövidebb s mégis minden szükségest magában foglalt.

– Kedves atyám és drága Zsuzsi néném itt van szerencsénk ő nagyságát özvegy Dorozsmay Tihamérné asszonyt és leányát Esztike kisasszonyt körünkben tisztelhetni. Ő nagysága oly kegyes volt irántam, hogy vendégszerető házát előttem is megnyitá és azon órákat, -227- miket ott töltöttem, életem legszebb perczeinek nevezhetem. Testvéreim, Ilka és Jolán.

Bogárdy Zoltánt nem kellett külön bemutatni, mert ismerték őt Erdélyben mindenfelé, mint a rossz pénzt.

Zsuzsi néni gyanúval és bizalmatlansággal telve érkezett az álnokul kiszámított komédiára. Pirult a gondolatra, hogy ide csábították, és egész életében ma tehet magának oly szemrehányást, hogy nincs őszinteség lelkének mélyében. De mentől inkább vizsgálta a pesti kisasszony arczát, nemes magatartását, kis leányi vidámságát, finom kelméből készült, de a legegyszerűbb ízléssel szabott sétaöltözetét, annál gyorsabban derült fel homloka s a száraz, rideg, gyanakodó aggleányból ismét szelíd, rokonszenves, mindig jót akaró második anya lett.

De azért még lopva sem tekintett volna Pál fiára, bár ez élénken vizsgálta nénjét, mily hatást tesz rá a pesti kisasszonynak első meglátása? Kereste, hogy szemök összetalálkozzék, biztos levén a siker iránt, mert Esztikének csendes, szelíd és mennyei jósággal teljes vonásai minden figyelőt megbűvöltek.

Hogy a társaság együtt maradhasson, az erdélyiek visszafordultak s ezalatt Zoltán bácsi, támogatva titkos czimborája által úgy manœvrirozott, hogy idősb Gencsy Pál báró az özvegy, Zsuzsi néni pedig a három leány társaságába került.

Esztike leányi bevett szokás szerint a harmadik szó után holtig tartó barátságot kötött a Gencsy kisasszonyokkal s más tárgy hiányában elbeszélé napi élményeit, hogy mennyi mindenféle szépet és gyönyörűségest látott Kolozsvárott, úgy, hogy végre az erdélyiek maguk csodálkoztak legjobban, mily roppant műkincsek vannak itt egybehalmozva az ő tudtukon kívül!

Ezalatt Zsuzsi néni gondolá: Szépnek, szép, tán szebb, minőt valaha látott. Kis ujja többet ér, mint a másik, az a «katonáné» egészen. Azonban eddig csak a külsőt látta, a mi hamis álarcz is lehet. Majd lesz alkalma megexaminálni a szívét, lelkét, veséjét, mert -228- Pál öcscsének csak olyan nőt szabad elvenni, a ki nemének gyöngye, a ki a legmagasabb tökéletesség, s a kinek mosolyában betanult mesterkéltséget felfedezni teljes lehetetlenség.

Visszajövet újra másként alakult a társaság. Az asszonyi nemnek összes képviselőit előre bocsátották, hogy jól megismerkedhessenek. Az özvegy az erdélyi két leánykával beszélt. Esztikét Zsuzsi néni ragadta saskörmei közé s folytonosan kémlelé szavát, mosolyát, szemefényét és lelkének elrejtett titkait. De hiába maradt minden fáradsága, mert nem talált e leányban semmi kivetőt, semmi hamisat vagy kétértelmű modort. Egészen ellenkezője volt annak, a mit várt. Épen nem kétkedett, hogy kitanult kaczérságra fog találni, mely a vakonszületett férfiserget hálójába csábítja, megöli, megrontja, kipusztítja s aztán kárörömmel kaczag áldozatának kínjai fölött. Ilyet várt ő a selyemruhás pesti kisasszonyban is; bámulva kellett elismernie, hogy végtelenül csalódott s mindenben a homlokegyenest ellenkező eszményképet találta benne.

Az urak, ősi szokás szerint, magas politikába keveredtek. Bogárdy Zoltán dühösen kikelt Tisza Kálmán hazaárulása ellen. Ifjabb Gencsy Pál mindent európai szempontból ítélt meg és a bajok forrását Bismark herczeg absolutistikus hajlamaiban kereste. Idősb Gencsy Pál Gambettát és a vele egy húron pendülő adókivető bizottmányt szidalmazta, mely Csikszeredán ütötte fel tanyáját s ott szövi átkos működésének nemzetgyilkoló hálózatát.

A társaság most ismét a sétány főbejárásához érkezett s ekkor Bogárdy Zoltán figyelmeztetésére, hogy közeleg a 7 óra, a színház ideje, mindnyájan kocsira ültek. Dorozsmayné (magához kérve Zsuzsi nénit és egy Gencsy kisasszonyt) az udvarias gróftól rendelkezésükre bocsátott fogaton, a többiek bérkocsin, melyen jöttek, hajtattak vissza a városba.

Megérkezvén a farkas-utczába, kiderült, hogy a sorsnak mai kedvező szeszélyei még távolról sem voltak -229- kimerítve, mert felmenvén az első emeleti folyosóra, meglepetve látták, hogy a két külön rendelt páholy a közvetlen szomszédságban feküdt! Zsuzsi néni megcsóválta fejét, látta, hogy itt titkos kezek működtek, észrevette, hogy az összeesküvés szálait mások vezetik, mert ennyi csodálatos véletlen kissé vastagon sok volt egy napra.

Tény maradt azonban, hogy két egymás melletti páholy állott rendelkezésükre, tehát úgy oszthatták meg a társaságot, miként tetszett.

Dorozsmayné az egyik, Zsuzsi néni a másik páholyban foglalta el e díszhelyet s ezzel az elnökséget és parancsnokságot.

Az özvegy páholyába jutott szemközt vele az egyik Gencsy kisasszony hátrább idősb Gencsy Pál és Zoltán bácsi. Zsuzsi néni hadsergét Esztike kisasszony, a másik Gencsy leány s ifjabb Pál báró képezte. A darab már folyt a midőn a két páholy vendégei elhelyezkedtek s a néző téren élénk susogás keletkezett s mellé meg vita is, mert a nagy közönség nem tudta, melyik az öt millió örököse? az, a ki az idegen nő, vagy a ki Gencsy Zsuzsi kisasszonynyal ül szemközt?

Az eléadott vígjáték jeles mű lehetett s egy pár színész tán ki is akart tenni magáért a pesti vendégek előtt, de a mi két páholyunkban főleg csak a Gencsy kisasszonyok figyeltek az előadásra. Az özvegynő, mint rendesen, megtartá úrias egykedvűségét, a többieket azonban közvetlenebb érdek kötötte le.

Esztike kisasszony szemközt a nézőkkel épen Zsuzsi néninek adá át remek készítményű látcsövét, a midőn észreveszi, hogy Pál báró, a ki mellette a páholy bensejében ült, hallgatott s nem akarva szomszédnéjának élvezetét háborgatni, egészen elmélázkodva tekint le a földszinre.

Esztike rá néz, elmosolyodik, tán sohaj is lebben le ajkáról s hozzá fordulva bizalmas hangon mondja:

– Professzor! önre néztem, láttam, hogy oly bűnbánó, békülékeny és engedelmet kérő képet csinált, épen mint egykor, régen, hajdanában, a dajkamesék szerint, egy durczás leány, a ki lenézett a földszintre, látta ott igazi barátját és így szólt hozzá, nem élőszóval, hanem szíve mélyében: itt vagyok; ne haragudjék rám; minden ok a félreértésre megszűnt; csak én vagyok a hibás. Bocsásson meg, mert nem akarok többé más lenni, mint voltam és a milyennek mindig ismert.

– Esztike kisasszony – felelé a báró és a nélkül, hogy tudná mit cselekszik, a leánykának lehajló kezét megfogja és érzi, hogy e kéz nem igyekszik kiszabadulni – tudja-e, hogy e szavaiban szívemnek legmélyebb titkát érinté s tán felhatalmaz engem a legmerészebb reményekre?

Felelet helyett lassan és észrevetlenül voná ki kezét az ifjú kezéből és a színpad felé fordítá fejét.

Ebből állott e boldog nap legédesebb eredménye. Pál báró mennyei bájak tengerébe érzé lelkét merülni. Mert most történt először, hogy Esztike nyilt szóval vallá meg, mit érzett, mit gondolt és mit akart mondani azon feledhetetlen estén, a midőn meggyőződött, hogy ama leány közönyös az ő professzora iránt, csak titkos ellensége hozta őt hírbe, s akkor rátekintett, visszahívta, és vissza is jött a meghívásra!

Erre pedig közvetlenül megtörtént az esküvőnek elhalasztása a lehető leghosszabb időre.

A harmadik felvonás végén mindnyájan felkeltek helyükből és hazamenni szándékoztak.

És miután szép volt az est, a hold közel volt a teljességhez, a várakozó kocsikat elküldték s gyalog mentek vissza a vendéglőbe a Gencsy-család kiséretében.

Ezalatt Zsuzsi néninek lelke mélyét csak egy alak foglalá el: elismerte, hogy nincs e világon oly lány, mint Esztike s Pál fia a föld legboldogabb teremtése.

– Asszonyom, – szólt az özvegyhez, – úgy hallom, hogy innen Borszékre szándékoznak?

– Nagy út, – veté közbe idősb Pál báró, – Marosvásárhelytől Borszékig előre rendelt lovakkal is megtart egész álló napig.

– Bocsánat, – szólt közbe ismét Zsuzsi néni, – az út egy végtiben hosszú és fáradságos; de ha szíves kérésemet meghallgatni méltóztatnának, volna mód, egy kis könnyebbülést szerezni. Bátorkodom önt, asszonyom, leányát és úti társait egy vagy több napi pihenőre szegény házunkba meghívni.

– Oh ez arany gondolat, – szólt idősb Gencsy Pál, – a mi birtokunk épen a fele útba esik s teljes meggyőződésből mondhatom, hogy a ki a kényelmet szereti, a hosszú útat örömest kétfelé szakítja. Engedje meg nagyságod, hogy szerény falusi házamat legalább néhány napra pihenőkép felajánlhassam.

Az özvegy meglepetésében nem tudta, mit feleljen. Leányára, Zoltán bácsira nézett, kiknek arczát épen most a legközelebbi gázlámpának fénye megvilágosítá. Mindketten örvendeni látszottak a meghívás hallására. Zoltán bácsi erősen hajtogatva fejét, helyeslést intett; Esztike egyik leánykának nyakáról a másikra borult és úgy csókolgatá őket, mintha testvérek volnának.

Az özvegy tehát megcsókolá Zsuzsi néni arczát és a szép napnak gyönyörű estéje azon igérettel végződött, hogy a Dorozsmay-család másnap ugyan még Kolozsváron marad, de harmadnapon a vasuton Marosvásárhelyre megy, ott meghál s a következő napon Gencsre érkezik.

Annál inkább elrémült e hosszú út hallására kanonok bácsi s valami ismert papos diák esküt szalasztott ki, hogy ő bizony öreg csontját nem zúzatja darabra a kősziklákba vágott utakon, inkább elmegy Gyulafehérvárra, segíti ott a káptalanbeli urakat, délig a breviarium recitálásában, ebédkor pedig a jó rózsamáli -232- borocska kóstolgatásában, miután eddig ezen nevezetes csemegebornak úgyis csak hírét hallotta.

Így végződött e nap, mely két szerencsés véletlent hozott létre s azon igérettel végződött, hogy Dorozsmayné, leányával együtt, ellátogat Gencsre!

Vajjon hol volt, mit gondolt, mit mívelt e pillanatban Arthur gróf és elválhatlan barátja, Porczogh báró? -233-

Porczogh bárónak legunalmasabb napjai köszöntöttek be. Barátai és az uri házak, a hol forgolódni szokott, elhagyták a fővárosnak naptól tüzesített kövezetét, és szerteszét hűsölnek a hazában s azon kívül. Özvegy Bendeffy grófné szokás szerint egyik rokonánál nyaralt az osztrák határszélen. A kaszinóban a lateiner faj uralkodik s így a takarékos báró elhagyatva él a Valeria-utcza egyik épületének negyedik emeletében, a hol kényelmes, de kissé magas garçon szállást tart.

Arthur gróf, Dorozsmayék elutazása után, a bihari hegyek közé, a mama birtokához tartozó vadászkastélyba menekült, oly szándékkal, hogy mihelyt menyasszonyának családja Erdélybe érkezett, ő is fölkerekedik s meg sem áll, míg fel nem találja valahol.

Úgy látszott, vitézül tudja tűrni a felvállalt remeteséget. Talált nem nagy messzeségben egy pár úri lakot, a hova néha elvetődött, de legfőbb mulatsága volt önmagát bámulni a szigorú gazdálkodásban. A ház, melyet vadászkastélynak neveztek, kényelmes volt, de nem nagy; a szobákat a kárpitosok kijavították, de nem annyira, hogy egy gazdag feleséget oda lehetne vinni a mézes hetek idejére. Valami azt súgta a gróf fülébe, hogy esküvője után az özvegy Harasztost engedi át az új házaspárnak. Ott aztán inkább úr lehet az ember, -234- míg itt a régi bútorok éjjelenkint úgy pattogtak, hogy kisértetek kóválygásától félhetett az igaz hívő ember.

Egy reggel kedvteléssel szívta Porczogh báró a fönséges latakia dohányt, a midőn legénye belép és levelet tesz asztalára.

«Rétfalva, junius 21; Rév vasuti állomás.

Kedves pajtás.

Irok neked, hogy csodálkozzál. Ma nyúlok először az első darab ezereshez a 18,000 forintból, mely Spuller Jeanette kegyéből kezemben maradt. Természetes, hogy a nagy bankót Váradra kell küldenem, mert itt ugyan még a százast sem tudják felváltani.

Ne félj, nem telik be rajtam a közmondás, hogyha megkezdik a szalonnát, rá járnak; mert mikor e pénzhez nyúltam, úgy gondoltam a dolgot, mint Julius Cæsar, midőn a Rubicon patakját átlépte; de azért megtette, tehát követem példáját.

Majd elbeszélem egykor, mily jól éltem itt és hihetetlen olcsón, mert olyan világ ez itt, hogy a 10 forintos bankót is pénznek nevezik. Lakásom szűk, de kényelmes, kertem elvadult, de hűvös; kár, hogy nem tudok oláhul, mert még a paraszt menyecskékkel is szóba állhatnék. Régen nem volt ily jó étvágyam, de van is pompás ebédem hozzá. Sokáig bámultam vén szakácsném művészetét, míg egyszer meghallottam, hogy 16 esztendeig főzött egy nagyváradi kanonoknak; ezzel meg volt fejtve a rejtély.

Képzeld, a mire soha sem vágytam, soha arra érdemet nem szereztem, megesett rajtam. Roppant népszerű hazafi vagyok! A hány falusi kaszinó, olvasó-egylet van, tagja vagyok, néhutt már elnöknek is választottak. Hírem jár, hogy családom számkivetés gyanánt küldött ide, mert nem akartam Bismarck herczegnek unokahugát feleségül venni 19 és -235- fél millióval! Az egyik márkot, a másik forintot ért alatta. És mért nem akartam elvenni? Ez a legregényesebb história, a mi valaha halandó férfival megtörtént. Mert híven és állhatatosan szerettem és szeretem most is egy szegény özvegy asszonynak ártatlan leányát! Inkább lemondok a milliókról, összeveszek családommal, anyám átkát vonom fejemre, ezerszer meghalok, de hű szerelmem tárgyát el nem hagyom! Az asszonyok sírnak és áldást mondanak az igazi szerelem martyrjára. Ezt éri meg az ember, ha két hónapra falura költözik. Ilyen regényhős lett belőlem, ha el is pusztultam, de gróf maradtam. A vidéki leányok Kotzebue érzékeny színműveit tanulmányozzák, hogy azokban az enyémhez hasonló jellemeket találhassanak.

De mindez csak arra való, hogy tudd meg, hol vagyok, hol élek? hova küldd leveledet, ha baj mutatkozik.

A baj alatt pedig csak Spuller Jeannette rögtöni megjelenését értem, mert ily eset felforgatná minden számításomat és a gazdag menyasszony helyett egy jól megtöltött pisztolyt adna kezembe.

Majdnem kivánnám, hogy Spuller Jeannette mentől hamarabb bekopogtasson, mert ma még 17 darab ezerest találna nálam, a tizennyolczadikat Posztóczky uram valahogy kiszorítaná az urodalmi pénztárból s így úri becsülettel mehetnék a más világra. Maradván síromig hű barátod

Bendeffy Arthur».

Mint látjuk, gonosz sejtelmek hatása alatt írhatta ő méltósága ezen víggal elegyes szomorú levelet, mert azalatt, hogy irata megfutotta a hosszú, de gyors utat Rév vasúti állomástól Budapestig, Porczogh bárónak is fontos közölni valója akadt.

Arthur gróf e napon saját czíme alatt egy előbbi napról kelt kolozsvári lapot kapott a póstán.

Boszúsan veté félre a küldeményt, bölcsen hivén, -236- hogy az nem lehet egyéb, mint a kiadóhivatalnak leplezett előfizetési felhívása.

Azonban szemébe tűnik, hogy a napi hírek rovatában nehány sor kék rajzónnal igen vastagon alá van húzva. Figyelmessé lesz és olvassa a közleményt, melyben Dorozsmayné és leányának másnapra várt megérkezése a közönség tudtára adatik.

Ez már változtatott a dolgok állapotján. Ki küldte ezt neki? Jó akarója, ellensége vagy irigye? Még egyszer rá pillant a lap czímszalagjára, melyen a Bendeffy Arthur név csak tollal volt felírva s megütközéssel látja, hogy e lap nem egyenesen Kolozsvárról, hanem közvetve csak Rév állomásról küldetett. Még nem is az ismert hirlapi, hanem közönséges levélre való póstajegy van rajta.

– Ah értem. Rév állomáson a pénztárnok vagy állomásfőnök, a ki a lapot járatja, kedveskedni akart nekem. Hiszen ez az egy mégis tudhatja, hogy jegyben járok Dorozsmay Esztikével, tehát figyelemből irántam, megküldte valaki nekem azon lapot, mely engem oly közelről érdekelt.

Ebéd előtt levén az idő, szokása szerint megnyergelteté paripáját s miután czélja pusztán csak lovaglás volt, egyik irány annyit ért, mint a másik.

Tehát akár véletlenből, akár szándékból a félórányi távolságra fekvő Rév felé ügetett.

Megérkezve az egyszerű falusi állomásra, leszállt lováról és végig sétált az indóház járdáján s a midőn az állomásfőnök lakásához ér, látja, hogy a ház tornáczán nádkarszékben egy igen csinos, de feltünőleg fiatal úri nő ül, mellette pedig a falóczán dajka, még pólyában fekvő csecsemővel.

Arthur gróf, falusi szokás szerint az ismeretlen nőt is üdvözölte, úgy átmenőben, a nélkül, hogy megállna. A nő azonban igen barátságosan viszonozta e figyelmet s mintha várta volna, hogy a gróf megáll egy szóra.

– Ki lehet ez? – gondolkodék, a midőn már tova haladott. – Mintha valami régi emlék merülne fel -237- elmémben? De minő fajú emlék a százféle közül? Végre is annyi bizonyos, hogy ezt az arczot már láttam valahol.

Ezzel ismét lovára ült s miután a pályaudvarban senki mással nem találkozott, csendesen léptetett a vasút töltése mellett a legközelebbi pályaőr házikójáig. Itt megkérdé, ki azon úri nő, a kit az állomásfőnök lakása előtt látott.

– Méltóságos uram, – felelt katonás bókkal az egyszeri bakakáplár, mert ő és mindenki a vidéken ismerte már a grófot, – az a szép asszony a főmérnök úr felesége.

– Oh nem; még almérnök sem. Hanem ezt Pestről küldték ide, hogy vizsgálja meg a pályát, különösen pedig az alagutakat innen Kolozsvárig.

– De igen is, kérem alásan; hivatalosan parancsolták, hogy a főmérnök úrnak mindenben szolgálatára legyünk. Ő nagysága osztálytanácsos Dorozsmay Róbert úr.

A gróf ajkába harapott, de azért megajándékozta a pályaőrt s vágtatva ért haza habzó paripájával.

– Dorozsmay Róbert, a kit én régente Harasztoson láttam, a ki engem meg is akart sérteni, ha nem állnék fölötte olyan magasan, a hova ily nyomorult kéz fel sem ér. Most jut eszembe, hoztak akkor oda Pestről egy apró kis leánykát, ha jól emlékszem, Berenczy Rózának hívták s azt mondták róla, hogy két év mulva a mérnökhöz adják feleségül. Két év mulva! sok idő ez a szerelmeseknek, de a fiatal párocska bátran várhatott… míg én…

«Budapest, jun. 21.

Arthur, nagy dolgok készülnek.

Épen most azelőtt néhány perczczel, délután négy órakor belépett legényem és mondja, hogy egy úri nő kiván velem beszélni s bevezette a szalonba.

Nem oly órája volt ez a napnak, hogy női látogatást várhattam volna, de azért hirtelenében igazítok valamit öltözékemen s átmegyek az elfogadó szobába, a hol egy meglehetősen előkelő hölgy állott, könnyedén a karszék hátára támaszkodott és úgy várt rám, a nélkül, hogy mint a «többi» szokta, leülne.

Rá nézek, nem ismerem. Soha életemben még a színét sem láttam. Közelebb lépek, meghajlok s ekkor leírhatlan boszúságomra megpillantom, hogy e nő sem szép, sem fiatal. Nem mondom, hogy rút, vagy vén asszony, hanem valami ilyen közép faj a kettő között.

Képzelheted haragomat ezen impertinentia fölött, hogy ily qualitású hölgy engem még meglátogatni vakmerősködik! Mióta özvegy Porczogh báró vagyok, ily sértés nem esett rajtam.

Meglehetős nyers és visszautasító hangon mondom neki:

– Asszonyom, ön bizonyosan a ház számát, az emeletet, vagy legalább a lakást tévesztette el, mert…

Németül felelt, – bocsánatot kérve, hogy mindeddig nem volt alkalma a szép magyar nyelvet megtanulnia.

Mért szép neki a magyar nyelv? s mért akarja tán még ezután megtanulni? Ismételtem előtte németül, a mit elébb mondtam, de magam sem tudom miért, sokkal udvariasabb hangnyomattal.

– Báró úr – felelé – jó helyütt járok. Én Porczogh bárót keresem s oly kéréssel jövök, melynek teljesítése nehány másodpercznél több időt nem igényel.

Ezen meghatározott igen rövid idő kibékített és -239- megnyugtatott, mert valóban azt hittem, olyan nővel állok szemközt, kinek legalább tíz év előtt valami ostobaságot igértem s most jő becsületbeli váltómat incassálni.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Báró úr valószinűleg még soha nevemet sem hallotta, de én önnek hű barátjáról, Bendeffy Arthur grófról kivánnék bizonyos ügyben szólani, tehát arra kérem, mondja meg, hol találkozhatom vele? mert a gróf édes anyjának lakásán minden zárva van és az ifjú gróf hollétét a házban lakók nem tudják.

Természetes, hogy tartózkodásod helye nem titok. És ha kellemetlenség fordul elé, mindig legokosabb politika szembe nézni vele. Csak így lehető a kiegyenlítés, míg a megfutamodás fegyvert ad az ellenség kezébe. Mindazáltal megkérdém:

– Szabad madame nevét tudnom?

– Oh az én nevem nem határoz; engem Spuller Jeannette-nek hínak.

Azt hittem, e név hallására rám szakad a ház teteje; nem, az ég boltozata. Vége minden ábrándnak, képzelgésnek, önhitegetésnek; átkozott pessimismusom ismét igazat mondott. Spuller Jeannette él, testből, vérből, húsból és csontból való emberi creatura, s jő, hogy téged irgalmatlanul felfaljon…

Erre megmondtam lakásodat, az utolsó postát, mely vasuti állomás, hova, ha tetszik, levelét küldheti. De ha már itt volt, fel kellett használnom az alkalmat, hogy kikérdezzem, minő szándéka van, s tudjad előre, mihez tartsd magadat.

– Madame, – mondám, – azon ügy, mely önt Arthur gróf barátommal viszonyba hozza, tökéletesen ismeretes előttem. Ön bizonyosan csak jelenteni jött, hová küldjék ezután a lejárt félévi kamatot? Ön megvásárolta a Kaula és társa követelését s mint jogutód élvezni akarja tőkéjének gyümölcsét.

Spuller Jeannette igen egykedvűleg rázta fejét, -240- mint a ki mondani akarja, ennél legkisebb gondom is nagyobb, s felelé:

– A dolog pénzügyi oldala épen nem sürgetős, mondhatnám másodrendű kérdés, mely ezúttal még napirenden sincs, sőt ha óhajtásom teljesül, többé szó sem lesz róla.

(Nem homályosodik el szemed? Nem dugul be füled dobja? Nem törlöd meg szemüvegedet? Nem nézesz mikroskopium után, hogy jobban lásd betűimet, mert a mit leírtam, csak őrültnek tollából eredhetett.)

– Hogyan? – kérdém, mint mikor a nagy úr sértve érzi magát, de még sem haragudhatik. – Nem sürgetős? A kamat, a mi lejárt? Valóban, madame, önnek semmi szüksége egyenesen Arthur grófot levéllel megkeresni, mert ezen ügy már elintézve, végkép rendbe van hozva. Tessék csak ő méltóságának jószágigazgatójához fordulni, s ha nem tudná Posztóczky úrnak czímét, szerencsém lesz vele szolgálni.

– Köszönöm, – felelé, – nekem sokkal közvetlenebb elintézendő ügyem van Arthur gróffal, mely a leggyöngédebb viszonyokra vonatkozik. Nagyon le vagyok kötelezve báró úrnak szívessége folytán s most újra köszönetet mondván, engedje meg, hogy ajánljam magamat.

– Igen örültem, hogy szerencsém volt. Egyet azonban meg kell jegyeznem. Bizonyos ugyan, hogy Arthur gróf barátom tegnap hajnalig még Rétfalun volt, de csak egy távirati tudósítást várt, hogy azonnal Erdélybe induljon.

– Tudom. Dorozsmaynét és leányát épen ma várták Kolozsvárra, s ma reggel hét órakor bizonyosan meg is érkezett oda.

– Ezt is tudja, madame?

– Oh én mindenben au courant vagyok. Van szerencsém magamat ajánlani.

Ezzel elment. Én a lépcsőkig kísértem, de többet nem szólott. -241-

Most pedig kérdelek, mit mondasz e látogatásra? Van-e ebben logika, van-e természetes emberi észjárás?

Kérded, ki ezen Spuller Jeannette? Nem kétlem, valami külföldi borzasztó millionaire. Özvegy, vagy vén lány, azt nem tudom, de a kinek 36,000 forint évi kamat felszedése vagy otthagyása csak annyi, mint nálunk egy pár piszkos 100 forintossal több vagy kevesebb pénztárczánkban.

Értettél-e mindent? Ha nem, akkor kezd elölről az olvasást, mert én mindent híven megírtam, úgy, hogy kétértelmüségnek még helye sem lehessen.

Még egyszer: Ő sajnálja, hogy «eddig» nem volt alkalma magyarul megtanulni. Mi az: még eddig? Nem annyi, mint hogy ezután szándékozik megtenni?

Mit jelent, hogy a lejárt kamatfizetés nem sürgetős, napirenden sincs, s ha ohajtása teljesül, soha szó sem lehet róla?

Parbleu! az én Porczogh bárói finum orrom itt igen ismeretes szagot érez. Eltaláltad, mit gondolok?

Soha, soha! Mert te nem láttad a sápító madamenak olvadozó szemhunyorgatásait. Te nem voltál a jury tagja, a ki a terhelő vagy fölmentő tanu arczának vonaglásait vizsgálta. Te csak e hideg betűkből, e száraz értesítésből tudhatsz itélni. De én mindent láttam, hallottam, bámultam és megvizsgáltam. Előttem állott a külső; éles szemem behatolt a lélek titkába és ezen szörnyű rejtélynek egyetlenegy megoldását találhattam.

S mi az? kérded. Ne legyen bennem többé ezen órától fogva egy porczikája sem a Porczogh báróknak, ha el nem lestem, honnan fú a szél? Spuller Jeannette tudja, hogy tökéletesen tönkre jutottál: erre, mint varju a dögre, elészáll, bemarkol undok nagy terjedelmű pénzszekrényébe s kidob onnan 600,000 forintot s a mi még ezenfelül kellett hozzá, csak azért… még sem találtad el? mert grófné akar lenni! -242-

Értettél? grófné akar lenni. Tehát grófot keres, még pedig nem olyat, minőt 600 forint évi járulékért csomószámra talál otthon, hanem igazi, valódi, régi származású grófot, telivér mágnást, széles rokonságot és fényes nevet. Lásd, mégis van értéke a czímnek és rangnak. Mily könnyen megadják érte a 600,000 forintot s mégsem hiszem, hogy megejtsd a vásárt.

De legalább az alkut mindenesetre megkísértsd. Menekedni ne próbálj, mert Spuller Jeannette felhajhász téged, még ha az éjszaki sarkpont sivatagába is futamodol, mert feltette magában, hogy Bendeffy grófné lesz, vagy belehaltok mindketten.

Ebből nem következik, mintha beléd bolondult volna. Neki mindegy, zöld vagy kék a színed; nem bánja 28, vagy megfordítva 82 éves vagy. Azzal sem gondol, ha az esküvő után a férj a keleti, a feleség a nyugati vasútra lép és soha többé egymást nem látjátok. Nagyon örömest fölment téged a férj összes gyöngéd kötelességeiől, megadja szabadságodat és annyi pénzt, a mennyit kicsikarhatsz tőle.

Que faire? Ha a bankból félmilliót kilopsz, a nyomodban induló rendőrt kijátszhatod… de Spuller Jeannette-t soha. Inkább várd be megjelenését, tartsd oda hátadat, hadd üssön rajta vagy kettőt, s hallgasd meg, mit ajánl? ezt írja neked, vén praktikus barátod

báró Porczogh Viktor.»

– Az ördög engem vigyen el, ha ez a hóbortos Porczogh nem azt tanácsolja nekem, hogy vegyem el Spuller Jeannette-t 600,000 forint díjért.

Elrejté a levelet tárczájába s egy ideig gondolkodva járt le s fel a szobában.

– És miért ne? Ha egyéb sem kell neki, mint a grófnéság. Van még néhány Bendeffy az országban s nem tőlem várják, hogy föntartsam a család dicsőségét. -243- A 600,000 forint honorárium azonban átkozottul kevés. Ha annyit ad, hogy összes adósságomat kifizethetem s birtokom minden tehertől megszabadul, akkor… majd jobban meggondolom a dolgot.

Egyelőre elhatározta, hogy Dorozsmayéknál utolsó kisérletet tesz s megparancsolá, hogy másnap hajnalban kocsi álljon készen, mert reggel 6 óra előtt már Rév állomáson akar várakozni a Pest felől jövő gyorsvonatra. -244-

(A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik ismeri a másikat.)

A kijelölt időben pontosan megérkezett a gyorsvonat, mely itt csak egy perczet időz, de ez elég volt arra, hogy Arthur gróf felugorjék egy első osztályú kocsira, míg legénye két utazó börönddel hátrább keresett ülést.

A vonat megindult s a gróf csak most látta, hogy nem egyedül van, mert a túlsó sarokban jól öltözött, de nem szép, nem is fiatal nő ül és nézegeti a vidéket.

– Elhibáztam, – gondolá Arthur gróf, – nem néztem meg, hogy e coupé nem dohányzók számára való s most böjtölhetek a legközelebbi állomásig, míg más okosabb helyet találhatok.

Ekkor azonban megpillantja a kocsi ajtajára szegezett érczszelenczét, mely a szivar hamujának leverésére van odakészítve s félig kérdő szemet vet az idegen nőre.

– Ön szivarozni akar, uram? Kérem, tessék. Épen nem félek a dohányfüsttől s rendesen ilyen helyen szoktam helyet foglalni.

Ez már oly világos engedély volt, hogy parancsnak is beillett s Arthur gróf lenyaktilózott egy havannait és ismételt bocsánatkérés mellett rágyujtott. -245-

Miután pedig már szóltak egymáshoz s köztük az idegenség jege megtört, Arthur gróf a középső ülésben foglalt helyet és társalogni kezdett.

Az idegen nő készséggel, sőt előzékenységgel fogadá a felajánlott időtöltést s csakhamar túl voltak a köznapiságokon, hogy szép idő van, kellemes nyugati szél lengedez s már kiderült, hogy az ismeretlen nő igen közlékeny és beszédes természettel birt s bármely tárgy került elé, mindenre helyes, értelmes, sőt műveltséget eláruló választ tudott adni.

Mindinkább közeledvén, Arthur gróf már a szemközti ülésbe telepedett, azt mondta, tisztán mulatságból utazik, míg a nő bizonyos családi ügyek elintézését emlegette.

Fél óra mulva tudva volt, hogy a nő messzeútról jő, Budapesten csak egy napot töltött s most Erdély több városában lesz dolga.

Lassankint nevek kezdtek előfordulni. Az idegen nő ismerte a bécsi szinházak összes művészeit, azután jöttek a bárónék, a grófnék, végre a herczegnék. E nő mindenkit ismert, de egy szavával sem igyekezett olyasmit állítani, mintha az említett úrnők személyes barátságával dicsekedhetnék.

– Madame, – szólt egyszer Arthur gróf, – bámulom önnek kiterjedt ismeretségi körét, de egyet még sem látott soha.

– Oh, a herczegnőt tán még többször látom, mint a többit. Nemde szép, szőke, kellemes gömbölyű alak? Atyja Hohenmark herczeg táborszernagy volt, anyja magyarországi középbirtokos, született Bogfalvy.

Ez már sok volt. Ezen pontos részletesség bőven bizonyította, hogy a többi életadat s nehány érdekes adoma is, melyet most hallhatott, csak a legjobban értesült körökből származhatott.

– Asszonyom, – kérdé erre Arthur gróf, – ön tán Burghammer herczegnőnek leánykorát is ismeri? -246-

– Csak azt tudom róla, a mit az egész Bécs. Louise herczegnő ismeretséget kötött egy Bendeffy Arthur nevü magyar gróffal. Úgy látszott, szerették egymást. A grófról nem szólhatok, de a herczegkisasszony lelke mélyéből és szíve teljéből engedé át magát érzelmeinek. Mind e mellett e házasság állítólag vagyoni tekintetek miatt, lehetlenségnek mutatkozott, Louise herczegnő tehát az öreg Burghammer herczegnek nyujtá jobbját. Ő herczegsége az osztrák delegátióval Pesten időzött s Hohenmark kisasszonyt az udvari ünnepélyek alkalmával látta először. Mondják, hogy a herczegnő mai napig sem feledkezett el első szerelméről.

– A hol ő önt nem látta! ez nevezetes. A hol ő önre nem figyelt! Ez eredeti. Ráismerne ma is?

Most már Arthur gróf zavara a legmagasabb fokra hágott. Szemébe nézett az idegen nőnek, de ez teljes nyugodtsággal állotta ki a kémlő pillantásokat. Ismerte őt e nő? vagy legalább ezen egy esetben csak kérkedni akart mindentudóságával? Végre is Arthur gróf legjobb politikának tartotta, ha incognitójáról legalább nyiltan le nem mond, mert ily helyzetében sokkal szabadabban folytathatja érdekes beszélgetését.

Itt zaj keletkezék, a konductorok végig futkostak a kocsisorokon, mindenütt kiáltva: «távirati sürgöny! távirat: Werner Karolinának!»

– Azt kiáltják, – felelé a gróf, – hogy távirati sürgöny várja itt Werner Karolinát.

Ezzel kihajlott az ablakon, intett azon egyénnek, a ki a sürgönyt magasra emelve mutogatá, s aztán rajzónnal a vevényt aláírván, ajándékot adott a hivatalszolgának, a sürgöny pecsétét pedig feltöré.

Arthur gróf felkelt, hogy egy üléssel távolabb essék, nehogy szerénytelenűl közel legyen az olvasóhoz.

– Oh kérem önt, – szólt az ismeretlen utitársnő, a kinek azonban már nevét hallottuk, – maradjon uram, vagy legalább ezen okból ne hagyja el helyét. Nincs ebben semmi titok. Bátyám, a ki egyszersmind ügyvédem, ír. Csupa hivatalos szárazság, akár felolvasom.

Arthur gróf elhárító jelt adott kezével, de társnője nem gondolt azzal, hanem hangosan olvasá:

«Bécs, jun. 23. regg. 4 óra.

A pör állása nem változott, de végéhez közeleg. A végeldöntés előtt az alperessel nem kell alkuba bocsátkozni.

Werner Károly.»

Olvasás után a papirt ketté szakította s a már rohanásnak indult kocsinak ablakán kivetette.

Nehány perczig szótlanúl ültek szemközt egymással. A gróf a Werner néven mélázkodott el, mely polgáriasan hangzik, de van köztük még báró is, akármennyi. Mert hogy e nő a legjobb körök modorát és sajátszerű szójárásait ismerte, arról bőven meggyőződhetett.

Ezalatt az utitársnő keresgélt valamit kezén tartott könnyű bőrtáskájában. Arthur gróf elpirult, mert akarata ellen bepillantott a táska belsejébe s látta, hogy ott igen vaskos csomó 50 forintos bankó hencsereg. Régente azt mondták, a madarat tolláról, az embert szaváról ismerik meg. Mai napon nincs biztosabb ajánlólevél, mint a kinek csomóstul áll a pénz rendelkezésére.

– Uram, – szólt a nő, – ön nekem szorultságomban nagy szívességet tehetne.

– Nagyot hibáztam, hogy a távirati sürgönyt kidobtam az ablakon, mert a papir hátára ráirhattam volna a választ.

– Igen, de én Bánffy-Hunyadról kivánnék visszatáviratozni. Nincs önnek tárczájában egy darabka nélkülözhető papirka?

Ezzel megnyitá tárczáját, melynek egyik oldalán a 17 darab ezres bankjegy, a másik oldalán kisebb bankjegyek, szivarok, s végre a tegnap vett levélnek lapjai fehérlettek ki.

Késedelem nélkül leszakított a levélből oly darabkát, melynek háta tisztán maradt s odanyujtá utitársnőjének.

– Köszönöm, nagyon lekötelez ön. De már ha ennyi jósággal van irántam, még megtetézhetné szivességét. Az asszonyok kézírása sokszor olvashatlan, nem volna oly kegyes, leírni, a mit diktálok?

– Tehát diktálom, a czím: «Werner Károly ügyvédnek. Bécs. Bankgasse 9.»

A nő a legudvariasabb modorban köszöné meg utitársának szivességét, átvette a beírt papirlapot, de midőn azt kezében forgatná, megpillantja a másik oldalt elfoglaló írást és felkiált.

– Hogyan? – felelt Arthur gróf, a ki e mindentudóságot -249- természetellenesnek kezdte tartani, – ön ismeri Porczogh báró kézvonásait?

– Azaz: a kézirást nem. Legalább én még a bárónak magyar levelét sohasem láttam. Annál inkább ismerem a levélpapirt, melyet használni szokott, mert minden lapra a P. V. monogramm be van nyomva.

– Ah ez nevezetes! Ön Porczogh bárónak levélpapirját ismeri! Nekem a báró jó barátom, de sohasem dicsekedett vele, hogy szerencséje van Werner Karolinát ismernie.

– Oh nem is hozzám intézte leveleit. Én csak a második kézből jutottam hozzá. Most azonban kérnem kell önt, nézze meg jól, nincs-e ezen papirnak a hátán oly valami, a mi nem való más embernek, mert a papir ott marad a távirda hivatalban, s kiváncsi szemek elé kerülhet.

Arthur gróf valóban megijedve vette kezébe Porczogh báró levelének darabkáját, mely azonban úgy volt ketté szakítva, hogy a soroknak csak a fele maradt meg, s miután épen e helyen sem név, sem más érthető mondat elő nem fordult, meggyőződhetett, hogy e papir minden kár vagy kellemetlenség nélkül vetődhetik akárhova.

Megérkezvén az állomásra, az idegen nő magához intett valakit a pálya szolgai személyzetéből s miután kérdezte, ért-e németül, s az igenlőleg felelt, mondá neki:

– Legyen ön oly szives, vigye el ezt a sürgönyt, de rögtön, a távirdai hivatalba. Itt van 10 forint; fizesse ki ebből az 50 krajczárra szabott díjt, a többit pedig fáradsága jutalmául költse el egészséggel.

A jó ember csak eltátotta a száját a herczegi borravalóra s mély meghajlással kifejezvén háláját, a parancs végrehajtását megigérte. Ezalatt a vonat ismét mozgásba jött, aztán hovatovább gyorsabban rohant, míg végre a kirendelt időben a kolozsvári indóházba berobogott.

– Asszonyom, elértem utazási czélomat. Igen örültem szerencsémnek, s ha ön is Kolozsvárra szándékozott, -250- itt áll legényem, a ki segíteni fog a podgyászt a kocsira szállítani.

És valóban ekkor már ott állott egy jó kihízott inas, de nem bérruhában. Ha bajuszt, szakált visel, beillik még szolgabirónak is. Ez teljes készséggel jött úrnője szolgálatára s a kik Rév állomástól kezdve oly érdekeltséggel elcsevegték az időt, végső búcsút mondtak egymásnak.

A gyorsvonat Kolozsvárott csak 10 perczig időz s Arthur gróf leszállván a waggonról, szétnézett, hol látná meg az ezen perczben kötelességszerűleg jelen lenni tartozó állomásfőnököt?

E helyett sokkal biztosabb forrásra talált, a honnan hírt hallhatott. Egyik ismerőse, valamelyik erdélyi gróf ácsorgott itt a pályaszín járdáján. Hihetőleg várt valakire, a ki el nem jött.

Arthur gróf hangos szóval üdvözlé barátját s mindjárt Dorozsmayék felől kérdezősködött.

– Barátom, elkéstél. Dorozsmayné és leánya, tündérszép menyasszonyod, nagyon féltek a déli nap hevétől s még az éjjeli személyvonattal Marosvásárhely felé indultak.

– Senki sem tudhatja biztosabban, mint én. Oly szerencsés voltam, hogy fogatomat egész ittmulatási idejökre rendelkezésükre bocsátottam, s az özvegy e figyelmemet kegyesen fogadta. Az éjjel elutaztak, s magam hajtottam lovaimat a vendéglőtől az indóházig.

Arthur gróf maga ment a pénztár elé, mert legényének a podgyászt kellett visszaczepelni. Egy első s egy második osztályra szóló jegy hamar volt váltva s a gróf, legényével együtt, reggelizés nélkül foglalt ujra helyet, s csakhamar azután mozgásba jött a vonat s nyílsebességgel hatoltak Erdély kies völgyei közé. -251-

Jól elmult már a dél, a midőn Arthur gróf a csendes vidéki városkába, Marosvásárhelyre érkezett. Itt az indóházban megebédeltek; a legény ugyan jóizűen, de a gróf ma is emlegeti a marosvásárhelyi beefsteaket.

Van már a hazában annyi élelmessége a lakóknak, hogy a hol vasút van, különösen pedig ha ez nem megy tovább, hanem mint zsákutczába irgalmatlanúl leteszi az utazókat, mindenféle rendű és rangú kocsik állnak készen a továbbmenni szándékozók rendelkezésére. Arthur gróf még ebéd előtt kiszemelt egy könnyű csézát, mely elé három tüzes csikó volt fogva s a tulajdonossal nehány szóval megalkudott. Természetesen négyszeres árat fizetett, mert a székely fuvaros nem azt nézi, meddig megy? hanem, kit visz? Arthur grófnak arczán pedig eltörölhetlen vonásokkal volt a született nagy úr jellege kifejezve.

A tulajdonos maga hajtotta a lovakat s a gróf néha-néha kérdezett tőle valamit.

– Nincs annyira uram, mint Moszkva, vagy Peking, de ha bajunk nem lesz és a napot a holdvilágos éj felével kitoldjuk, oda érünk tán holnap este 5 órára.

– Átkozott expeditio, – mormogá a gróf s gondolatában hozzá tevé, hogy mindez még hiába is történhetik.

A csikók ellen semmi kifogás sem lehetett; két postaállomást haladtak egy végtiben s meglehetősen ügetve. Azután ha egy órát pihentek s jól megabrakoltak, ujra friss erőben voltak.

Annál több szemrehányás érhette a kocsit, melynek hátulsó ülése ugyan rugókon lógálózott, de a köves és döczögős úton szétrázta utazónknak még az agyvelejét is.

Arthur gróf egyik szivart a másik után hamvasztotta el, és épen ujra akart rágyujtani, a midőn lába alatt erőszakos recsegés hallatszik s az egyik hátulsó kerék ezer darabra törve hull szét az országúton. -252-

A gróf egy kicsit ki is lett dobva a kocsiból, de rögtön talpon termett, míg legénye, kinek semmi baja sem esett, jajveszéklő óbégatással tölté be a székely levegőt.

És a kocsis? Ezen fajnak is megvan a maga «bevett szokás»-a, mely soha el nem marad, és sohasem használ. Tudniillik: egetrázkódtató módon káromkodott.

Arthur gróf egy ideig uri egykedvűséggel nézte a romlást, hallgatta a körmönfont káromkodást, végre kérdé:

– Azt csak a haragos ménkű tudja, méltóságos uram. Utoljára nem tehetek egyebet, mint szőrére ülök a kesej csikónak s belovaglok Parajdra.

– Egy óra oda, egy vissza: hanem, hogy mikor és hol kapok más kocsit, azt csak szent Péter apostol tudja.

A fuvaros, a mint mondta, meg is tette; kijelentette, hogy előre is csak annyit igért, ha baj nem történik, s aztán felpattanva egyik lovára, a kigyózó uton eltűnt.

Csak legalább vadászni lehetne itt, gondolá a gróf, s elővevén kétcsövü remek fegyverét, lövöldözni kezdé a nyugalomra térő varjukat, nagy boszúságára legényének, a kinek kötelessége volt ezalatt az ijedős lovakat féken tartani.

Már közel volt az este, a juniusi leghosszabb nap lehanyatlott, a midőn alig fél óra multával egyszerre hátuk mögött, a merről maguk is jöttek, csengetyű hangja hallatszik; nemsokára kerék zöreje is közeledék, míg végre az út fordulójánál egy régen a divatból kiment hintónak kisértetes formája bukkan elő.

Nem lehetett uri utazó, a ki a borszéki fürdőidényre készült volna. A hintó födele hátra volt eresztve, s hárman ültek benne. A kocsis, mellette kövér, bajusztalan patronus, veleszületett flegmával és engedelmes szolgálati készséggel; végre a hátulsó ülésben egy nő -253- magánosan, élénk kiváncsisággal nézdelve minden fát, bokrot és fűszálat.

Ah nagy ég csodája, senki más, mint tisztelt Werner Karolina úrnő, elkényeztetett bécsi dáma, kit a sors ötlete itt hordoz a székely vadonban. És megismerve reggeli utitársát, elrémülve szemlélé a kocsikerék szörnyű katasztrófáját.

Arthur gróf, uri egykedvüséggel, mintha otthon volna, három szóval elmondá helyzetét s aztán csodálkozva kérdé:

– Nagyon egyszerűen. Kolozsvárott már várt valaki rám az indóháznál s oly hírt vettem, melynek következtében tovább kellett indulnom. Mon Dieu! együtt utaztunk a vonaton s nem láttuk egymást.

– Ez gyakran megtörténik. A vesztes mindenesetre én vagyok; mily kellemesen elbeszélgethettünk volna a hosszú uton.

– Ön igen udvarias uram, de ha úgy tetszik, szolgálhatok kárpótlással. Legyen szerencsém; üljön fel kocsimra, elviszem legalább a legközelebbi állomásig.

Ezzel felült, legényének pedig megparancsolá, hogy ne mozduljon helyéből s várja meg a fuvarost.

– Soha sem hittem volna, hogy ily magas hegyek között is annyi szúnyog teremhessen. Ha meggyujtaná szivarját, a füst elűzné e mérges teremtményeket.

– Önből az angyalok beszélnek asszonyom. Ez a legelegánsabb modor engedélyt adni a dohányzásra.

– Madame, ön az egész világot ismeri; a mennyi báróné, grófné, herczegné van, mind látta, mindegyikről tudja, mily szép, mennyi pénze, mennyi adóssága, s tán mennyi kedvese is van.

– Akkor bocsánatot kérek. De most azt kérdem, ismeretes-e a bankár- és a börze-bárók osztályában?

– Kérdem: ismer-e ezen körökben egy Spuller Jeannette nevü millionaire hölgyet?

– Spuller Jeannette asszonyt, – felelé az utitársnő minden meghatottság nélkül, – igen jól ismerem, de most hallom róla először, hogy milliókkal bírna.

– Akkor más lesz. Az én Spuller Jeannette-om képtelen gazdag, nem fiatal, nem szép…

– Akkor ne is folytassa személyleírását, mert az én Spuller Jeannette-om legalább szépnek tartja magát, még akkor is, ha az egész világ ellene tanúskodik. A férfiaknak tudni kellene, hogy a szépségről soha még nő le nem mondott; legalább a benső értékről semmi esetre sem.

– Nagy köszönettel fogadom a kegyes leczkét, mert tán büntetést is érdemlettem volna. Mindemellett meg vagyok győződve, hogy két különböző Spuller Jeannette-ról beszéltünk. Az enyémnek pénze van.

– Pénz hiányában az enyém sem szenved. Van 6000 forintos könyve a bécsi takarékpénztártól.

– Az enyém fél kézzel vásárol meg egy 600,000 forintos kötelezvényt, s a mellett oly szórakozott, hogy öt hónap óta azt sem tudatja adósával, hogy hova küldje a régen lejárt félévi kamatot?

– Akkor önnek igaza lehet. Két Spuller Jeannette boldogítja az emberi faj férfiosztályát. Az öné gondatlan könnyelmü, az enyém kikiáltott madame Harpagon.

– Az enyémről azt beszéli a rossz világ, hogy nagyravágyó, s egy pár rongyos milliót szívesen kidobna az ablakon, ha grófné lehetne.

– Nem ismerem, soha hirét nem hallottam. Az enyémnek férje s nagy diák fia van. Külön él ugyan a házaspár, mert mindenik más foglalkozást űz, de azért családi érdekek tekintetében szorosan összetartanak.

Arthur gróf keserűen csalódva érzé magát s gondolatában -255- panaszkodott a sors ellen, hogy ily mindentudó nő épen azon személyről, a ki őt leginkább érdeklette, felvilágosítást nem adhatott.

Már közel voltak Parajd nevü állomáshoz, a midőn találkoztak a visszatérő fuvarossal, a ki gyalog jött az uton, egyik kezével lovát tartotta féken, a másikkal kocsikereket görgetett előre.

– Megköszönöm azt is, hogy ezt a vasalatlan kereket kaphattam, mert a mi jó ló és kocsi volt Parajdon, ma délben elvitték.

– Hát kérem alássan, valami rettenetes gazdag asszonyság, azt mondták, Dorozsmay herczegnő, utazik erre. Gencsről, a báró kastélyából három kocsit küldtek elébe, de a Csomboja meg a Csudálatos hegyről irtóztató felhőszakadás jött s úgy elrontotta az utakat, hogy ökrökkel kellett a báró kocsiját vontatni. Most aztán összeszedtek Parajdon minden lovat, minden kocsit, s nyolcz lovat fogva minden kocsi elé, így mehettek a fényes uraságok Gencsre.

– Hogyan, Gencsre? úgy látom a térképen, hogy Gencs nem fekszik az országuton.

– Nem; de letértek, most ott vannak s tán vissza sem jőnek, míg hetedhét országra szóló lakodalmat nem csaptak, a herczegkisasszony és a fiatal báró között.

Hogy mi rejlik az emberi szív mélyében? azt az Úr, a vesék vizsgálója tudja, az emberek csak azt látták, hogy mindkét utazónak egyszerre elment a kedve Borszéktől, s nem bánták, igya a hires savanyú vizet, a ki akarja.

Szerencsére itt volt a legpompásabb ürügy, a felhőszakadás, mely Parajdon túl Gyergyó-Szent-Miklósig úgy elmosta az országutat, hogy csak a darabos kőszikla maradt fenekén.

Legelébb Arthur gróf eredt földtani vitatkozásba, és sejtetni engedé, hogy lemond utja folytatásáról; oly -256- közbejött esemény, melyre az egész fuvarbér kifizetése mellett a székely kocsis elismerése méltó hajlamot bizonyított.

Werner Karolina asszonyság sem nézett többé előre. Inkább hátra s azt erősítette, hogy a minő dolga neki Gyergyó-Szent-Miklóson vagy Borszéken lett volna, azt elvégezheti akkor is, ha az országutat ismét kijavítják. Úgy is csak azért szándékozott oda, mert épen most nem volt más dolga, de a mi halad, az el nem marad.

Tehát közös megegyezéssel visszafordultak. Arthur gróf csak addig használta szives utitársnéjának kocsiját, míg saját fogadott alkalmatosságáig ért. Ez alatt is keveset beszélt, elmult kedve a kérdezősködéstől, szivarja sem izlett, a szúnyogok csipését pedig észre sem vette.

Mert a gencsi látogatás meggyőző ékesszólás, a legvilágosabb revelatio volt előtte. Elhatározta, hogy visszamegy mamája csendes kastélyába s majd ott határozza meg, mit tegyen jövendőben? Azaz: mikorra tűzi ki a napot, melyben főbelövi magát. -257-

Arthur gróf otthon van, a mama vadászkastélyában. Az üde lég, az izletes ebéd, melyet a nagyváradi kanonok útmutatásai szerint művészkedő szakácsné főzött, új életszikrát lehelt ő méltósága becses valójába, s ha gondolkodott is néha a pisztolyról, a golyóról, mindez elméleti, vagy orvosrendőri szempontból történt.

Úgy találta, hogy a már fölfedezett számtalan öngyilkolási módokból egyik sem való született nagy úrnak, ősi családból származó hatalmas grófnak.

A méreg? ez utálat és otrombaság. Az ember tíz, tizenhat óra alatt testileg, lelkileg többet szenved, mint a mennyit a sors egész hátralevő életének idejére rá kimérhetett.

Széngőz? a párisi grisettek találták fel kizárólagos használatukra. Vízbe fulás? A szakácsné teszi, kihez hűtelen lett katonája.

Ellenben golyó az agyba, ha jól van czélozva, férfias és rögtöni halál. De itt marad borzadályul a holttest, mint a rendőri orvosnak szabad zsákmánya. Jőnek a halottvizsgálók, jő a bonczoló irtóztató késével és fénylő fürészével. Jőnek az öngyilkosság indokainak fürkészői s minden hirlap tele van az esemény legrészletesebb leírásával. Megírják, hogy a főrangú öngyilkos vagyonát elpazarlotta, előnyös házassági terve füstbe ment, hogy uradalma pénztárából kivett oly -258- összeget, mely adóssága kamatának fedezésére volt kirendelve. Az orvosi látlelet sem kimél agyat, tüdőt, májat, benne lesz, mi volt a testben kék, vörös, fekete, vagy szederjes, rendes vagy rendetlen állapotban. Szóval: az ember meghal, de itt hagyja testét, hirét, becsületét, s mindenki kedve szerint marczangolhat benne.

Majd azt gondolta, bezárkózik legbensőbb szobájába, összehordja a butorokat rakásra, leönti ágyát szeszszel s midőn érzi a lángok mardosását, agyonlövi magát; tehát míg négy-öt ajtót betörnek, addig a csontja is hamuvá válik. De ezzel is csak holttestét mentette meg az emberek szeme elől; a hir, a közbeszéd, a lapok kürtölései fönmaradnak.

Utoljára abban állapodott meg, hogy ha utolsó ezer forintosát felváltja, elutazik Amerikába, ott is a legtávolabb nyugati vidékre. Utközben nevet változtat, régi öltönyeit elveti, minden nyomot elenyésztet, s akkor a vadon közepén, ha az éhség kínjai körülfogják, nyul fegyveréhez. De ezzel is csak elhalasztja az itthon keletkezendő zajt, s még ráfogja valaki, hogy mint hivatali szolga élősködik valamely uzsorás bank irodájában.

Tehát teljes lehetlen e világból kiszabadulni nyom nélkül? Annyi joga sincs az embernek, hogy lemondhasson egyéni létezéséről, ha ez terhére van?

És miért akar meghalni? mert nem tud élni mint gazdag, irigyelt és kiváltságos Bendeffy gróf! Egy czipész, vagy szabó késsel metszi fel torkát, mert nem képes 100 forintos váltóját kifizetni; az útszéli betyár agyonveri a rongyszedő zsidót, és megelégszik, ha 20 forintot talál nála. A katona sokszor nem a hazáért, hanem egy nem szeretett s az országra nézve káros dynastiáért neki megy a tüzet okádó ágyútelepnek, nem tudom, hány rézkrajczár napibérért!

És Arthur gróf mégis öngyilkosságra gondolhatott. Nem élhet kényelmesen és gond nélkül édes anyja körében? Menjen oda s mindene van; maradjon itt, és -259- semmi szükséget nem szenved. Tehát egyedül azt nem tudná eltürni, hogy régi hatalmától elesett, hogy husz cseléd helyett kettő vagy három lesi parancsolatát? vagy hogy nem kapott olyan feleséget, a ki öt millió forintot hozott volna a házhoz?

Igaz, hogy Spuller Jeannette-nek 18,000 forintja meg volt kezdve. Mi lesz, ha elfogy? Semmi. Legfölebb félévi kamat-hátralék az uradalmi pénztárban. Felmondják a kölcsönt? Árverésre kerül a birtok? Azt veszti el vele, a mi úgy is régen nem az övé volt.

Ezalatt pedig étvágya dicsőségesen nevekedett, pompásul hizott, egy pár pohár tiszta, természetes bor többet ért a drága külföldi gyártmányoknál. Olykor tréfából még meg is csipkedte arczát egy helyrevaló oláh menyecskének.

Ilyen kedélyében rendesen megnyergelteté lovát s bekalandozá a vidéket, s tapasztalnia kellett, hogy végre is 20 négyszög mérföldnyi területben nem talál nagyobb urat magánál.

Egy ízben mégint Rév állomás indóházáig vetődött s újra megpillantotta az egykori kis Róza kisasszonyt, a mint nádból font karszéken ült, s varrogatott az állomásfőnök lakása előtt.

Tán a szokottnál jobb kedve volt, mert midőn messziről meglátá a nőt, köszöntötte. A barátságos viszonzásra leszállott a gróf lováról, s néhány szóra megállott.

– Még mindig, gróf úr, s betelik hat hét, míg férjem kész lesz feladatával.

– S hol a szép kis gyermek? (Ő ugyan soha sem látta, szép vagy nem, de így szokás az anyákkal beszélni.)

– Elküldtem a ház másik oldalára a kertbe, mert vonat közeledése van jelezve s a füst, fütyülés, dübörgés nyugtalanítja angyalkámat.

– Ez az anyai szeretet és gondosság az egyedüli idyll, a mi még megmaradt prózai korunkban. -260-

– Megmaradt, mert kötelesség és egyszersmind mennyei gyönyör. Tetszik helyet foglalni?

Arthur gróf leült a festett padra, s alig helyezkedék el, érkezik egy vegyesvonat Várad felől és egyik waggonból leugrik Dorozsmay Róbert az ő osztálytanácsosi rangjában és kiküldött főmérnöki hatalmával.

– Rózám, mai napon hamarabb kész vagyok munkámmal és egész napra szabad vagyok. Ah…

Most látta először, hogy idegen van jelen, de megismervén a grófot, mélyen meghajolt:

Tudjuk, hogy e két férfi között ellenkedés, sőt szándékos sértés fordult elé, melyet azonban Arthur gróf méltósága alattinak tartott észrevenni és megérteni. Most, több mint három évvel később, a mérnöknek tiszteletteljes, de férfias üdvözletére némileg lefegyverezve érzé magát s ha már elkövette a hibát, hogy beszélt a nővel, sőt le is ült, udvariasan viszonzá a férj köszöntését, de nem nyujtott kezet feléje.

– Gróf úr, – szólt ekkor némi tartózkodással a mérnök, – bizonyos rejtélyes ügy miatt még ma délután szándékoztam méltóságod uri házánál tiszteletemet tenni.

– Ah? örültem volna; mindenesetre le vagyok kötelezve. Minő rejtélyes ügyről szólott?

– Mintegy két héttel ezelőtt Csucsa állomáson foglalkoztam, a midőn a gyorsvonat megérkezésével láttam a gróf urat szemközt egy nővel, a kire ott helyben távirati sürgöny várakozott.

– Ezen nő most Werner Karolina név alatt a legközelebbi állomáson, Élesden lakik, miután itt Réven hiába keresett lakható szállást.

– Hogyan, ez a bécsi nő nem talált másutt helyet a világon, mint épen e kis fészekben?

– Itt lakik e csekély mezővárosban, urasági inas szolgálja, s külön főzést tart. Nincs nap, melyben levelet ne küldjön a postára s néha kettőt is kap. E mellett -261- a távirati sodronyt is igénybe veszi, mert két hét óta legalább húsz telegrammot kapott és küldött. Egész Élesd töri a fejét, mit keres itt ezen előkelő nő?

– A távirdai hivatalnok, a kivel itt megismerkedtem, azt sugta fülembe, hogy ez a rejtélyes nő egyenesen méltóságod ellen cselszövénykedik, sőt sötét bűntény kovácsolásával vádolja az idegen nőt.

– A távirász oly nyugtalan volt s annyira félt a felelősségtől, hogy titokban közölte a szolgabiróval a leginkább compromittáló sürgönyök tartalmát.

– Vele. Mert a szolgabiró itt, míg felebbvalója nincs jelen, a rendőrfőnök, a belügyminiszter, talán maga a király.

– A szolgabiró tehát hivatalos kötelességének tartotta a küldött és vett telegrammokat a távirdai hivatalból másolatban kivenni, s miután kétségtelen, hogy itt méltóságod ellen valami rejtélyes üzelem van keletkezésben, arra szólított fel engem a szolgabiró, hogy ezen lepecsételt iratot méltóságodnak átnyujtsam.

– És én határozottan visszautasítom. A szolgabiró tehet, a mit akar, csak arra kérem, hagyjon ki engem a játékból.

– Akkor bocsánatot kérek, szolgáljon mentségemül, hogy én a gyakorlati világ embere vagyok, ezen téren pedig az önvédelem szabálya tanácsolja, hogy ha lehet, ellenségeink fondorlatairól tudomást szerezzünk.

– Nekem nincs ellenségem; azon nővel pedig véletlenül találkoztam, épen itt, Rév állomáson, a mint azon coupé-ba léptem, melyben ő már helyet foglalt. Többet nem tudok róla; nem ismerem és semmi ügyem vele.

– Ezen nőt nem Werner Karolinának hivják. Ez -262- álnév. Egy telegramm nyiltan mondja: menjen az alpöröshez személyesen, mint Sp. J.

Arthur gróf megdöbbent és gondolkozni kezdett. Sp. J.? E két vagy három betű ellenállhatlan erővel emlékezteté őt Spuller Jeannette-re.

Tulajdonkép pedig csak most, ezen figyelmeztetésre kezdé először a nővel átélt kalandjait mérlegelni, és a feltünt körülményeket kapcsolatba hozni. Az első találkozás kétségtelenül véletlen volt, de a nő azért utazhatott Erdélybe, mert mint látszik, tudnia kellett, hogy ő is oda szándékozik. Menetjegye Kolozsvárig szólott, s mégis tovább utazott ugyanazon vonaton Maros-Vásárhelyig; de rejtőzött s nem mutatta magát még az indóházban sem. Tán épen a III. osztályú vendéglőben ebédelt, csakhogy el ne árulja magát. De még Borszék felé is üldözte őt, s így találkozott vele a kocsikerék eltörése után. A midőn pedig a gróf elhatározta, hogy visszafordul, neki is elment kedve a tovább hatolástól. Mot itt a szomszéd városkában lakik, sőt Réven is keresett szállást. Mind ez nem lehet véletlenség. Ez titkot rejt, melyet hasznos volna fölfedezni, mert az «Sp. J.» betük csak gyanuját erősítheték meg.

– Dorozsmay úr, – szólt, – jobban meggondoltam e dolgot. Nagy köszönettel fogadom önnek irántam tanusított figyelmét és barátságos részvétét. Átveszem a másolatokat, megvizsgálom, mert végre is érdekelve lehetek.

– Im itt a lepecsételt levél. Kivánom, hogy mentől hamarabb felderüljön a rejtély. Inkább nevesse ki méltóságod később a mi hiába való falusi fontoskodásunkat.

Ezzel Arthur gróf bucsut vőn; néhány lépéssel a ház bejárata felé indult, mert a mérnök neje a komoly irányú beszélgetés kezdetével magukra hagyta az urakat.

Azután kezet fogott elébb a nővel, azután a férjjel -263- s lovára pattanván elébb léptetve, később ügetve, végre vágtatva a kastélyába érkezett.

Mit fog olvasni? minő rejtélyt felderíteni? Semmit. Ez volt örökös felelete saját kérdéseire, ha lelkében tusakodott. A legrosszabbat, hogy birtoka, a kölcsön felmondása után, árverés alá kerül, régen tudta; abban semmi ujság. De mért késnek? mért e titokszerűség?

Felbontotta a lepecsételt iratot, s talált abban fél ív papirt, mely a kelet rendje szerint az érkezett, vagy küldött sürgönyök másolatát foglalta magában.

«Werner Károly ügyvédnek, Bécs, Bankgasse 9.

Élesd, jun. 25.

Megjártam Erdélyt. Jó hir. A D. család mint vendég G-re ment látogatni a báró kastélyába. Alpörös boszankodik, de férfiasan tűri. Két ízben, mint W. K. sokáig beszéltem vele. Udvarias volt. Bánffy-Hunyadról kelt sürgönyöm szövegét ő maga írta diktálásom után. Semmit sem gyanít. Sorban kérdezte tőlem bécsi ismerősit. Csak Sp. J-ről nem kapott felvilágosítást. Azt hiszi róla, dúsgazdag özvegy, a ki grófné szeretne lenni. Úgy látszik neveti és megveti.

Werner Karolina.»

– Ah, – szólt Arthur gróf, – ez egész regény, melyben én az «alpörös» játszom a komikai szerepet. Mért jó hir neki, hogy Dorozsmayék Gencsre mentek látogatóba? Ha Spuller Jeannette nem gazdag özvegy, minő jó hír neki, hogy Esztikém kezét elütik tőlem, Gencsen? Nézzük csak. Nem adott felvilágosítást Sp. J.-ről? Azt teszi ez, hogy adhatott volna? Semmi kétségem többé, hogy e nő maga volt Spuller Jeannette. Mi baja velem titokban, ha nyilt követelése lehet? Menjünk tovább.

«Bécs, jun. 26. A pör mozdulatlanúl nyugszik, az ügyvéd nem képes többé azt elhalasztani. Az eldöntés előtt egy lépést sem tenni.

Werner Károly.»

– Ezt nem értem. Ez engem nem érdekelhet, nekem nincs, nem is lehet pöröm Bécsben. És mégis alpörösnek neveznek! Tovább:

«Élesd, jun. 28. Alpörös egészséges, jókedvű, nem búsul, hízik, szeret élni. Közvetlen veszély nem fenyeget.

Werner Karolina.»

– Hát ez mi az ördög? Az is érdekes a bécsi pörben, hogy én itt jól ebédelek és hasat eresztek? Patvarba, mintha félnének, hogy főbe lövöm magamat. Lám, lám! Régi eszme, hogy a szomszédok legjobban ismerik az ember állapotát. Íme, mások már az én helyzetemben indokoltnak tartják az öngyilkosságot. Még meglepetést sem okoznék a világnak. Azt mondanák: jól tette; egyebet sem tehetett; ilyen életnek csak ilyen vége lehet. Lássuk, mi van még itt?

«Élesd, jun. 29.

Semmi ujság; alpörös még nem váltott uj ezerest, tehát nem pazarol mint a kétségbeesett.

W. K.»

– Mindig érthetlenebb. Hiszen, ha félnek, hogy elköltöm pénzüket, mentől elébb jelentkeznek, annál többet találnak nálam. A hitelező nem azon faj, mely adósának még becsületét is lerombolni szándékoznék. Ilyen ellenségem nekem nincs. Van-e még valami?

«Élesd, jun. 30.

Szokott módon lovagol délig. Van már, a ki vigyáz a benső szobákra. Unatkozik, de mivel egy csomag uj könyvet rendelt ide, nem készül máshova utazni.

W. K.»

– Micsoda? kém, az én házamban. Majd rá jövök, melyik, összesen három cselédem közül, kik szobámba is bejárhatnak. Különben pedig, ha csak annyit tudnak rólam, hogy könyveket hozattam, nem érdemlették meg a pénzt, a mivel megvesztegették. -265-

«Bécs, jul. 1.

Ha veszély fenyegetne, okvetlenűl mint Sp. J. kell őt meglátogatni és megnyugtatni, de a pör kimeneteleig a legszigorúbb óvatosság megtartandó.

W. Károly.»

– Ah tehát Spuller Jeannette ólálkodik hátam mögött, kisértet jelmezben? Olvasva a telegrammokat, azt hinné az ember, hogy egy egész zászlóalj őrzőangyal correspondeál jólétem és fönmaradásom fölött. Mit beszél a szolgabíró, sötét üzelmek kovácsolásával fejem fölött? Hiszen ezek mind tőrőlszakadt jóakaróim, legfölebb tréfát csapnak velem. Lássuk az utolsót.

«Élesd, jul. 3. A pör eldöntése előtt nincs bátorságom, mint Sp. J. megjelenni. Nagyon sokat kifacsarhatna belőlem, és épen nem indokolhatnám, mért viseltem korábban más nevet?

W. K.»

– No, ha ő nem indokolhatja, akkor én még kevésbbé. Majdnem hiszem, hogy szándékosan akarták e sürgönyöket kezembe játszani. De hogy mit akarnak velem? arról sejtelmem sem lehet. Mit? Semmit. Legalább nem olyat, mitől ily határozott korhely ficzkó, mint én vagyok, megijedhetne.

Asztalára vetette a papírlapot; nagyot nevetett, mert tagadhatlanul jól mulatott ezen asszonyi semmiségeken. De mégsem tagadhatta, hogy itt valami érthetlennek, megfoghatlannak kell keletkezőben lennie.

– Csak legalább Porczogh bárót hoznák a manók ide látogatásomra. Ez az ember nekem mindig okos tanácsot adott. Miért is nincs az életben úgy mint a regényekben, hogy a kit hínak, megkopogtatja az ajtót s betoppan hozzánk.

Nem. A gróf legénye lépett be, és illő szertartással jelenté, hogy találva van. -266-

Volt öröm, vígság és zajos győzelmi kiáltozás, a midőn a Dorozsmay család megérkezett a gencsi kastélyba s a ház hivatalos úrnője és képviselője Zsuzsi néni a rövid elfogadási szertartás után a vendégeket a kirendelt, frissen felsurolt és jól kiszellőztetett szobákba kiséré, elhelyezé és a szükségesekkel ellátá.

A nők átalános szokás szerint öltözködéssel kezdék a mulatságot. Ez már vagy természetükben fekszik, vagy így tanulták az anyáktól. Tény, hogy a nőkre nézve, elkezdve az iskolai vizsgától az első házi mulatságig, onnan a nyilvános tánczvigalomig, később a menyasszony esküvőnapjáig, végre közbejövő gyász-szertartásokig a dolognak legalább felét azon kérdés képezi, miként öltözzenek? hogy fésüljék magokat? s minő ékszert rakjanak fel? Ne beszéljünk többet e tárgyról, melyen sem könyvirás, sem kenetteljes egyházi prédikáczió többé nem változtathat. Igy volt mindig, így vették át az anyáktól, így adják át az utánok következő nemzedékre.

A férfiak ellenben az út fáradalmait azzal pihenik ki, hogy rágyujtanak. Idősb Gencsy Pál báró saját dúsan berendezett pipatoriuma elé vezette fiát és Zoltán bácsit. Állott ott hármas félkörben vagy hetven -267- darab hosszúszárú cseréppipa, mind kitisztítva, s mind jó szelelős állapotban. Közel ide, kis kerek asztalon feküdt a dohányos bödön, mely bozontos medve-alakot képezett, s melynek csak a fejét kellett leemelni s kiillatozott belőle a finom hosszú laskára vágott bethlenszentmiklósi dohány, melynél az öreg bárónak bizonysága szerint, nem terem zamatosabb fűszer sem Ázsiában, sem Amerikában.

– Csakhogy nem dicsekszünk vele idegenek előtt, mert a kapzsi külföld mind kihordaná, – jegyzé meg az öreg báró.

A mi természetesen pótolhatlan veszteség volna a gazdag Erdélyre, mely nem szorult a külföldiek pénzére.

Tehát rágyujtottak, megdicsérték a füstöt s nem akarták észrevenni, mint sistereg benne a zsír, s mint lobbadoz fel a szálakban a salétrom.

Aztán falusi szokás szerint körül néztek a házban, az udvaron és a kertben.

A ház, helybeli nevén kastély, földszinti esetlen épület volt, csupa nagy szobákkal, mikben kényelmesen lakni sem lehetett. Minden lépten valami építészeti érthetetlenség, ellenmondás és indokolatlanság. A világos nyári szobában, mely a kert felé a verandára vezetett, képtelen nagy zöld kályha foglalá el a díszhelyet. Senki sem tudta megmondani, mért kellett némely szoba talaját magasabbra vagy alacsonyabbra hagyni, úgy, hogy küszöb helyett vagy két-három lépcsön lehetett csak oda bejutni. Az ebédlőterem főfalának hosszában egy részen két magas ablak világított, a másik rész sötétben maradt. A szobasorokat szűk folyosók, majd sötét kamarák és a ház lomtárai szakíták ketté.

Azonban így építettek Apaffy Mihály idejében, tehát így lakott Gencsen az időközben bárói rangra emelt ősrégi család.

Óriási udvar terüll a háznak belső homlokzata előtt. A kertajtó mellett vörös födéllel védett s vödörre járó -268- kút éktelenkedett, gonosz illatú vízzel, de négy lépésnyire tőle kődarabkák közé szorított patak folydogált, mely a kertben fakadó három gyönyörű szép forrásból vette eredetét s folyt keresztül az udvaron egyenesen az országutat kísérő sáros árokba.

Az udvar közepén borzasztóan büzhödt mocsár zöldellett a víz szinét elborító békalencsétől. Nevezetes, hogy e sárfészek tőszomszédságában jókora domb emelkedett, mely a hagyomány szerint valami régi istállónak vályogból vert düledékéből keletkezett és kétszáz esztendő óta egyik birtokos sem jutott azon szellemdús ötletre, hogy a felesleges dombnak anyagát a káros tócsának betöltésére lehetne használni.

Szemközt a kúttal állott sárgára festett gerendákból emelve a báró vadászkutyáinak óla, melynek ajtaja fölött ritka szép szarvasagancs pompázott. Az idő s még inkább a rákent vitriol, mely a rágódó szú pusztítása ellen használt, koromfeketére festette e gyönyörű példányt. Családi hagyomány szerint a szarvast Bethlen Gábor lőtte. A helybeli tiszteletes (ismerjük már mint koszorús költőt) Tuhutum vezérig viszi fel a származást. Míg az alispán, a ki tavasz kezdetén, Klárit, a ház legidősb kisasszonyát feleségül vette, s a ki egy ízben Abrudbányán a praehistorikusokkal együtt ebédelt, tudományosan bebizonyította, hogy ezen óriási szarv csak Hadrianus, Cæsar vagy Decebal király idejében fejlődhetett ki ily remekké.

Annál több dicséret érhette a kastély kiterjedt kertjét, mely bőven adakozá Istennek minden áldását. A kerti vetemények nehány holdat foglaltak el; az épen érni kezdő szamócza pirosra festette a messzire nyúló ágyakat. A gyümölcsös megóva a hernyóktól, termést igért, mely elég leendett egy kis városka számára ízletes csemegének. A szőlőnek itt csak levelét és venyigéjét ismerik, a melegágyból kiültetett sárgadinnye pedig most kisérlé meg a virágzást. El is fagy szeptember közepén zöld gyümölcse. A források bőven hoztak vizet az öntözésre, de többet használt erre -269- a gyakori eső, melyet a székely havasok sötét fellegei hordtak erre.

Házi szokás szerint délután két órakor volt az ebéd, de tekintettel a pesti vendégek iránt, a tálalás egy órával későbbre lett halasztva.

Az öltöző szobából legelőször Dorozsmayné ő nagysága került ki. A ház cselédei bámulva látták, mily egyszerű ruhát viselt ezen gazdag s még mindig kellemes arczú nő. Ékszere sem volt különb, mint bármely más ténsasszonynak a vidéken. Valóban azt várták tőle, hogy fülbevalójában olyan gyémántot visel mint a galambtojás.

Zsuzsi néni karján vezette elé a vendégnőt s átadta a kertben sétáló urak védelmébe, mert neki magának tömérdek a dolga mindenfelé. Az ő kötelessége megőrizni a ház jó hirét, ezért mindent látni, megbírálni, sőt ha lehetett megizlelni is akart, mielőtt felteszik az asztalra.

Oda vitték a lányok, a hova leginkább vágyott, a konyhába! Még szép tiszta fehér kötényt is kötöttek elébe, úgy hogy a szakácsné, a midőn megpillantotta a sok segítő kezet, előre tiltakozott s fölmentetni kéré magát minden felelősség alól.

Senki sem hallgatott rá. Jolán kisasszony diós bélest és mandolás rétest készített, mig Ilka kisasszony meg akarta mutatni a pestieknek, mi az a kürtös fánk, melyet az ország nyugati vidékein már ma hiréből is alig ismernek. Esztike kisasszony nem győzött eleget csodálkozni e művészeten. Mint sodrott a tésztából rőfhosszú kigyókat a kis lány, mint gombolyította fel a fahengerre, mint hinté be apróra tört s megczukrozott mogyoróval, s aztán mint forgatja a tésztát nyilt tűz mellett, mint hajdan a pecsenyét egy székely leány; végre mikor megsült, lehuzták a fáról, hosszukás porczellán tálra tették, olyan volt mint aranyból vert ágyu, melyen keresztül lehetett kukucsálni. Esztike oda volt a boldogságtól; valóban azt hitte, ily bájos süteményt csak gőzgéppel lehetne eléállítani.

Egyik lányt a másik után csókolgatá. Eddig ő csak oly hölgyeket látott, kik selyemruhába bujtatva a legfényesebb termekben is csak úgy járnak, mintha koromtól vagy pókhálótól kellene félniök. A gencsi kisasszonyok azonban mindenhez bátran és szabad kézzel nyultak, s ha ragadt valami kezökre, egy kis friss víz, meg a törölköző ujra mindent rendbe hozott.

Sohajtva, majdnem irigykedve nézte ezen vidám gazdasszonykodást és utánozva Nagy Sándor híres mondatát, gondolá: ha Esztike nem volnék, szakácsné szeretnék lenni.

Ezalatt az urak és Dorozsmayné a kert minden zúgát összejárták, s megbámulták még a fiatal sárgarépát, még a hónapos retket is.

Egy ízben Bogárdy Zoltán s képviselőtársa Pál báró, séta közben kissé hátrább maradván, a ház örököse így szólott:

– Pedig úgy van. Alkalmasint meg akarják tanítani, mint kell főzni a szoktató kását.

– Mintha nem tudnád, mi a szoktató kása? Hát kása. Jól leöntik forró zsírral, hogy csúszszék a vendégnek, aztán azt higyje, minden nap ilyet kap s azért sokáig itt marad.

– Azt mondják rá: fel van már találva a gyufa, tessék másutt kereskedni.

– Zoltán! ez már más papírra tartozik és én örök hálára vagyok irántad kötelezve. Azért, ha valaha miniszterelnök lesz belőled, mindig veled szavazok s nálam hívebb mamelukra nem találhatsz.

– Ezt követelem is, mert ne véld, hogy már túlestél volna minden megpróbáltatáson. A többi között Dorozsmayné hugom ma reggel is azt mondta, hogy míg Arthur gróf forma szerint le nem mond, addig Esztikének nem szabad másfelé pillantgatni.

– Ki tudja? Sokat értem már, a mi kezdetben lehetetlennek látszott. Még akadhat fegyvertáramban egy tartalék-löveg, mely ő méltóságát kiveti a nyeregből.

– Nincs szükség rá. Maholnap izenek valamit neki: az egész nem lesz több, mint puszta szó, üres hang, mely az emberi nyelvben még értelemmel sem bir.

Ezzel megfordult és sebesen lépdelve felkeresé a társaságot, mely épen most a kert almafáinak túlgazdag termésében gyönyörködött. Idősb Pál báró már mutogatá a készületet, miként kell a galyakat támogatni, nehogy a teher letörje.

Pál báró gondolatokba merülve követé társát, de a mint folyvást visszanézeget és várja, hogy a kertajtó felől világos szinű nyári ruhák közeledjenek, egyszerre a legközelebbi ribiszke-bokor mögött elköhinti magát valaki.

– És más ruhát nem vesz fel; mert tán nem fog konyhaszaggal az ebédlőbe jönni.

– Konyhaszaggal? de hiszen, méltóságos uram, nincs annál finomabb illat az egész világon. Hanem annyit mégis láttam, hogy ebből a kisasszonyból nem neveltek jó gazdasszonyt.

– Nem ért az asszonyok mesterségéhez annyit sem, mint én a versiráshoz. Úgy megbámulta a kolbásztöltőt, mint én a vasutat meg a gőzkocsit. Alig tudták neki megmagyarázni, mint kell avval bánni.

– Meg valahogy; de még sem kivánnék abból a kolbászból enni, a mit disznóöléskor ez a kisasszony csinálna. Hej pedig mindent elkövettem az uton, hogy jó hirét csináljam a leány előtt az én méltóságos uramnak.

– Nagyon lekötelez Varjas Andoriás uram, de máskor ne avatkozzék az én dolgomba.

– Nem avatkoztam, báró ur; de mivel én az asszonyságok kocsiján a bakon ültem: a hol csak szép tanyát, gazdag földet és kövér legelőt láttam, mindenre azt mondtam, ez is a gencsi uraságé.

– Igy szokták ezt, uram, különben az ily gazdag kisasszonyt soha el nem szédítjük.

– Mindig nevettek; tehát tetszett nekik. A Szultán bácsi pedig még tódította. Mikor Parajdon túl a nagy kapaszkodó tetejére értünk s megláttuk napkelet felől a Tar csucsát, felkiáltott az öreg úr: addig a kopasz hegyig tart a gencsi urodalom! a szikla tetején pedig fekszik a báró urnak vára márványkőből, a honnan ha kinéz valaki az ablakból, meglátja egész Havasalföldet s azon túl a Fekete-tengert mindent hajójával, a mi rajta jár. -273-

– Bolond kend Varjas Andoriás uram, de mégis jobb lesz, ha máskor a hazudozás helyett a maga dolgához lát.

Kiderült, hogy a konyhaszag illatának megbirálásában Varjas Andoriás uram és a kastély hölgyei között, mint a magasb irmodorú vezérczikkben mondják, «lényeges eltérések valának észlelhetők». Mert félórával az ebédre hivó csengetyű megszólalása előtt Zsuzsi néni a műkedvelő szakácsné hadat, ujabb öltözködés végett, saját szobáiba küldte.

Természetesen, hogy a főparancsnoknő volt leghamarabb készen s aztán átjött Esztike szobájába, leült a pamlagra, onnan gyönyörködve nézte, mily fürgén működik a Pestről hozott komorna, a ki mint varázsütésre egészen ujra alakította át úrnője külsejét.

Zsuzsi néni szótlanul éldelgett a lányka bájain s nem tagadhatta többé, hogy ez szíve szerinti gyermek, a kiben régi eszményképét találja fel. Azon lányt, a kit ő érdemesnek tartott azon kitüntetésre, hogy Pál fiát egész életére boldogíthassa.

Tudjuk azonban, hogy az asszonyi faj, ide értve Zsuzsi nénit, soha sem szeret meg valakit másként, mint egy harmadiknak rovására. Mentől mélyebben ad helyet szívében egy új arcznak, annál inkább gyűlöli, vagy legalább közönyös lesz az iránt, a ki helyet adni kényszerült utódának. A mily mértékben vonzódék Zsuzsi néni Esztikéhez s egymásután fedezte fel benne a tökéletességeket, épen így kereste s fel is találta nemcsak a testi fogyatkozásokat, de még a lelki rútságot is korábbi kedvenczében, Marialaky Zsuzsikában, a ki azonban e perczben boldog volt és képtelennek tartotta, hogy a gencsi kastélyban rosszul vélekedjenek felőle.

Hiába az asszonyi kebelben csak egy kegyelt fér el. A férfi örvendhet, ha e kitüntetés őt illeti, de senki sem tehet róla, ha néha érdemetlenül és ártatlanul egy -274- nőnek kell megfizetni a más nő által elfoglalt szállásnak bérét.

Még 15 percz volt hátra ebédig s ekkor Zsuzsi néni karon fogta a szép leányt s bevitte oda, hova kevés halandónak volt megengedve a belépés, saját szobájának szentélyébe.

Ez pedig a rideg aggszűzi jellemnek mintaszerű tanyája volt. Sehol semmi kényelem, mindenütt aggodalmat keltő rend, és a végletekig vitt tisztaság.

Női szoba pamlag nélkül! ki hallott, ki látott ilyen csodát napjainkban! Két tölgyfakarszék állott az asztal előtt, melyen közönséges ivópohárban frissen szedett virágcsokor tarkállott, mellette fekete bőrbe kötött ezüst csattos biblia, mint egyedüli olvasmány, időtöltés és vallásos magábaszállás.

Itt ültette maga mellé vendégét azon titkos czélból, hogy miután az igézőn szép arczot ismeré, bepillanthasson a lélek mélyébe is. Mindjárt látni fogjuk, mily egyszerűen és természetesen ment végbe ezen nagy előkészületek után megkisérlett lélektani műtét.

Zsuzsi néni ezen elhatározó pillanatban, melyre régen várt és elméjében egészen késznek tartotta magát, késett s kereste a bevezetést, miként fogjon feladata megoldásához. Esztike azonban csak természeti hajlamának engedett, a midőn szó nélkül egyszerre a néni keblére borúlt és ezer csókkal halmozá el őt, kezdve öltözékén, később a nyakán, homlokán, végre az ajkakon.

– Oh kedves Zsuzsi néni, mint vágytam e pillanatra, hogy karjai közé vessem magamat, mert mamámon kívül nincs nő, kit úgy tiszteljek és szeressek, mint önt.

– Végtelenűl. Nem ma először, hogy látom, de azóta, hogy leveleiből ismerem. És épen ilyennek találom, mint képzeltem, mint a kit mindig szerettem és szeretni fogok. Angyali lélek lakik abban, a ki így tudott írni. Pál báró minden sorát felolvasta, édesdeden -275- elmerengett anyai beszéde fölött, nekem pedig könyek hulltak szememből.

– Leányom! mit mondasz? leveleim egy falusi vén néninek mende-mondái voltak.

– Igen, de az elolthatlan szeretet gyöngyei csillámlottak ki a betűkből. Úgy-e szeretni fog engem is, ha jobban megismer? mert én nem vagyok rossz vagy hiú leány, a kit a város fénye, a nagy világ pompája elcsábított. Én csak ott akarok élni, a hol engem mindenki szeret és én mindenkit szerethetek.

– Leányom! – felelt Zsuzsi néni és könyei patak módjára folytak. – Te szeretsz minket? Te boldog és megelégedett szívvel jöttél ezen egyszerű falusi tanyára? Hiszen ha szeretsz minket s mi mindnyájan szeretünk téged, akkor minden elmondva van és boldogságunkhoz semmi sem hiányozhatik.

Ezzel megakadt a társalgás fonala. Ha ki volt mondva a mindent magában foglaló szó, a mi utána következett, feleslegessé vált. Bármely későbbi magyarázat vagy bővítés csak ronthatott, csak lealkudhatott valamit az eredeti kijelentésből. Zsuzsi néni tehát karjai közé zárá a teljes odaengedéssel keblére hullott leánykát és hiába erőlködött szavakat keresni, mert folyvást csak édes leányának, legkedvesebb Esztikéjének nevezte a könyeiben úszó gyermeket.

E pillanatban szólt az ebédre hívó csengettyű éles hangja s a néni karjára fűzve a leánykát, megindúlt az ebédlő felé, a nélkül, hogy egyikejöknek is eszébe jutna az arczukon csillámló könyek áruló nyomait letörölni.

Nem lehet szándékunkban egy erdélyi nemes embernek hosszú ebédjét részletesen leírni, főkép ha idősb Pál bárót és Bogárdy Zoltánt kivéve, a többi csak szemmel evett. A legnagyobb gonddal készült étkeket jobbára illetetlenül hordták vissza s a két házi kisasszonynak meg kellett elégedni azon vigasztalással, hogy ozsonna alkalmával, mely egyszersmind vacsora leendett, majd bővebben látnak Isten áldásához.

Este hat órát is elverte, míg a férfiak a fekete kávéval, -276- az egymásután töltött pipákkal és a politikával készen lettek.

A három leány ezalatt a kertben sétálgatott, a mi futkosásnak is beillett, különösen miután Pál báró is közbe vegyült, vége-hossza se látszott a szaladgálásoknak. Zsuzsi néni és Dorozsmayné a veranda kétes hűséből nézték a játékot, a mennyiben a gyermekek szemök előtt maradtak, mert a játék hevében sokszor messze elkalandoztak a gyümölcsfák sátora alá, különösen pedig igen szivesen pihentek meg a nagy diófák alatt, a hol nehány fehérre festett pad és élénk zöld pázsit enyhelyül szolgált.

Még később a két házi kisasszonyt a készülő vacsora fölötti felvigyázat gondjai szólíták el és ekkor Pál báró Esztike kisasszonynyal az idősbek társaságát keresé fel; azonban nem oly könnyen találák fel azokat, kik szintén a hűvös árnyék alá menekültek, s igy Pál és Esztike gyakrabban válthattak nehány szót tanúk jelen nem létében.

Egy ily kedvező «véletlen» pillanatában Pál báró karjával kinálá a szép leányt és így sétálgattak a gyümölcskert pázsitján. Ez volt első eset (a tánczbavivés vagy más hivatalos s azért minden jelentőség nélküli szertartásokon kívül), hogy e két rokonszenves teremtés karonfogvást lejtett.

– Kisasszony, – szólt Pál báró, – tudja-e, melyik szavából származott azon boldogságom, hogy engem bizalmára érdemesített?

– Mindenre jól emlékezem. Önt bemutatták nálunk. Ön lovagias modorban társalogni kezdett velem, én pedig csacska kis leányok szokása szerint félbeszakítottam s azt kérdtem: ön erdélyi? Erre aztán nagy érdekeltséggel hallgattam, míg elbeszélte családi viszonyait, s mindig Zsuzsi néni volt a főszemély, a kire visszatért.

– És ime, még nem múlt el esztendeje, s a mit legmerészebb álmomban sem remélhettem, csodálatosan -277- beteljesült. Esztike kisasszony és édes anyja itt vannak, mint legkedvesebb vendégek Gencsen!

– Az idő rövid volt, de sok történt alatta. A világot nem ismerő gyermek vezetőt, tanácsadót, professzort nyert, a ki nélkül most én volnék az emberi nem legboldogtalanabb teremtménye.

Arthur grófhoz kötött viszonyát értette, de Pál báró gyöngédebb volt, mintsem ezen úton vigye tovább a beszéd folyamát. De azért jól megjegyezte, mily édes felbátorítás rejlett az észrevételben, s aztán rögtön, kettőjök régi szokása szerint, derültebb tárgyat ragadott elé. Különböző út volt ez ugyan s más pontból indúlt ki, de a végczél, mely felé törekedtek, változatlanul maradt.

– Egyszer már elindultunk az egyenlítő vonala felé, Fiumében tartván a legelső állomást. A gondos, elővigyázatos és mindig szolgálatra kész professzor úgy vélekedett, hogy azon irány nincs helyesen választva. Tehát dél helyett keletnek fordultunk s meg is érkeztünk szerencsésen Gencsre! Menjünk tovább. Azokon a sötéten kéklő kopár sziklákon túl fekszik új Románia, azután Oroszországnak egy kis ide tévedt szalagján áthatolva, jövünk a Fekete-tengerre. Azt is áthajózzuk és vasuton át érünk a Kaspi-tenger partjára. Innen már csak a képzelet szárnyain röpülhetünk át Középázsia barbár pusztáin, míg China vagy Japán virányait megpillanthatjuk. Tegyük fel, hogy most épen Nangasaki híres kikötőjében ülünk; előttünk a Csendes-oczeán végtelen sivataga s már füstöl a gőzhajó, mely Borneo szigetére készül, a hol megtaláljuk az egyenlítőt, s ott nem messze valahol az igéret földét.

– Professzor, ez nagyon fáradságos út volt egyszerre. És én a nagy meleget, mely Borneo szigetén uralkodik, csakugyan érzem. Régebben azonban azzal hitegetett engem az én mesterem, hogy minden közbeneső főállomásnak megvan a maga saját titka, és én úgy mint eddig, tudományos rendszer szerint kivánnék -278- haladni, s mindennel, a mi tudni való, részletesen megismerkedni.

Míg ezt mondta, összes leányi erejét összeszedte, hogy komoly képet csináljon hozzá. De mihelyt akarata ellen is mosoly lopódzék el ajkáról, mindketten víg nevetésre fakadtak.

– Kisasszony, – felelé a tanár, – igaza van. Ez volt eredetileg a professzornak is «tanterve,» mint a cultusministeriumban nevezik. Időközben azonban napvilágra jött, hogy a tanítvány elsőrendű ragyogó talentummal bir és képes egy év alatt három iskolai osztályt is sikeresen bevégezni, még pedig «kitünő» érdemsorozattal. A professzor tehát nem pazarolhatja tovább a drága időt az alsóbb iskolákba való elemi oktatásokra, melyeken növendéke már régen túl van, hanem megy vele egyenesen a «fensőbb mathesis» titkaira, azon biztos öntudattal, hogy rendkívüli tehetséggel megáldott tanítványa ezen legelvontabb tudományban is egyetlenegy leczke után otthon lesz.

– Meglátjuk, mert csalódhatik felfogási képességemben. Tehát állapodjunk meg itt Nangasaki néplepte kikötőjében. Ime a kastély teteje fölött látok valamit füstölögni, ez tán az előttünk horgonyozó gőzhajó kéménye, s van is az elindulásig egy óránk, melyben kész vagyok ismét leczkét venni.

– Úgy van, kisasszony, épen egy óránk van az elindulásig, a midőn pontban kilencz órakor elhivat bennünket Zsuzsi néni vacsorára. Miután pedig nem vagyunk peripatetikus filosofusok, a kik sétálva hallgatták a nagy mestert, ott látok a legnagyobb diófa alatt egy szépen fehérre festett támláspadot, melyen nagyobb kényelem hiányában helyet foglalhatunk.

Ezzel a legárnyasabb lombok hűse alá vitte a kis leányt, a ki sokkal inkább mutatni akarta, mennyire érti a tréfát, mintsem ellenkezett vagy huzakodott volna.

Midőn aztán leültek, Pál gróf utánozva a leghíresebb egyetemi tanárt, úgy játszott kezével, mintha szemüvegét törlené, azután szivartárczáját vette elő, -279- nagyot pattantott rá, mintha burnótos szelenczéjéből akarna szippantani, még köhécselt is, míg végre szenvelgett, hamis pedagóg hangon kezdé:

– Esztike kisasszony, a szerelem végtelen utjában oly pontra jutottunk, hogy a kellő megértés végett kénytelen vagyok tantételeimet (mi tudósok doctrinának nevezzük) tapasztalati kisérlettel is támogatni, különben bizonyítékaim hiányosaknak mutatkozhatnak.

– Diximus, egy korábbi alkalommal, hogy ha hosszas kétely után széket foglal a kebelben az elméleti vágy, az «ő karjaiba röpülni», ez már reményt igérő kórjel a szerelem felébredésére, s azután a tudomány hátralevő adományait képesítve lettünk befogadni. Most tehát figyeljen. A ki szeret, annak első szabálya, hogy szeretettjének kezét megfogja. Például: így. Most a második kérdés, valjon a szeretet tárgya nyugodtan, békével és ellenkedés nélkül engedi végbemenni ezen mellőzhetlen műtétet? Mert ha bizalmatlanul, vagy épen borzadályt érezve visszarántja, akkor rögtön mindennek vége szakad.

– Százezer köszönet érte. Ezentúl azonban úgy képzelje, hogy nem a fanyar professzor, nem a szenvedhetlen rideg tudós, hanem azon végtelenül boldog halandó beszél belőlem, a kinek nincs megtiltva, hogy önt szeresse. Tehát megfogom e kezet, gyönyörködöm hófehérségében és soha eddig nem érzett varázslat fog el e puhaság illetésével. Ekkor még mindig rettegve a legelső visszautasítás mozdulatától, csendesen és óvakodva felemelem e kezet szomjazó ajkamig, s ekkor először egy, aztán rögtön rá a csókoknak megszámlálhatlan ezerét hintem. Kérdés: kegygyel és örömmel fogadja a leányka e hódolatot, ezen elragadtatást? Mit érez ezalatt ő maga is? Kedvteléssel és megelégedéssel látja, hogy csak egyik kezével is ily leírhatlan boldogságot képes ajándékozni? -280-

– Ez azon első kisérlet, melynek sikere tudományos búvárlatainkban minket tovább vezethet. A férfi úgy tartja meg a szép kezet, mintha sajátja volna, mintha többé soha elbocsátani sem szándékoznék. Egyszerre csak a birtokba ragadott kéz, mintha saját súlyára volna hagyva, alább hull, de mégis mindig gyöngéden vezettetve, a férfi ajkáról oda esik, a hol az imádónak szíve dobog. Valjon megolvassa a leányka, hányat ver a felzaklatott szív másodpercz alatt? Talán az övé sem lüktet észrevehető lassúbbsággal ugyanennyi idő alatt? Lesüti hát szemét s fel nem nézne a fél világért, nehogy a szemébe lopózott örömköny elárulja bensejét. A férfinak azonban, mint tudjuk, két keze van. Eddig imádottjának balját tartotta rabságban, most hirtelen bal kezébe játsza át szerzett birtokát, a mi által jobbja felszabadul, vagy mint az iskola nyelvén beszélnek, «teljesen szabad rendelkezése alá esik». Igen természetes, hogy a kéz, mely a boldogság első gyönyöreit élvezé, többé háladatlan tétlenségben nem maradhat, tehát meghajlik, szeliden simuló félívet képez, átkarolja a reszkető leánykát s ha tudná is, hogy a következő pillanatban meg kell halnia, szerelme tárgyát saját kebléhez szorítja. Tüzes ajkai most akadály nélkül csókolhatják a hajba fűzött rózsabimbót, majd a selyempuha fürtöket, aztán a felhőtlen homlokot, végre egymás után a boldogság tengerében fürdő két szemet.

Úgy látszik, hogy Pál báró mindazt, a mit mondott, azon sorrendben meg is cselekedte a nélkül, hogy elháríthatlan akadályra találna.

De ezzel egyszersmind vége volt a tanári ékesszólásnak s beszédének fonala ketté szakadt. Innen túl csak rebegé: kedves szép kisasszony, drága édes Esztikém, a mi nagyon szívrehatólag hangzott, de már sok hozzá hasonló szerelmes férfitól is kitelt.

Szerencséjére értelmes, rokonszenves és olvadozó tanítványra talált, a ki a hiányos és töredékes vallomásnak értelmét felfogni és szívében átérezni képes -281- volt. S míg Pál báró a hajat, homlokot és a két szemet csókolá, az ő virágzó szép arcza lángba borulva nyugodott a férfi keblén és csak azt érzette, hogy az egész világon ez azon egyedüli hely, a hol pihenni és otthon lenni óhajt.

Mikor pedig megszólalt a ház csengetyüje, mindketten mintegy varázsálomból felveretve, rémülve ugrottak fel a padról, sehogy sem értvén, miként mulhalhatik el ily hallatlan gyorsasággal egy teljes egész óra.

A kert középső utjára érkezve, Zsuzsi néni s a két házi kisasszony a vendégek elé jöttek, hogy a társaság együtt menjen a kastély éttermébe. Esztike kisasszony alig tudta, mit cselekszik? Boldog volt, de hogy soha nem tapasztalt felindultságát leplezze, Zsuzsi néni nyakába borult, s aztán oly hévvel csókolá összevissza a két leányt, mintha testvérei volnának, kiket régen nem látott valamely szörnyű veszedelemből való menekülés után. Pál báró is hiába igyekezett egykedvűséget színlelni; pödörgethette bajuszát gépies egyformasággal, de azért minden jelenlevő eltalálta, hogy a párocska között a legmelegebb nyilatkozatok mentek végbe.

Az özvegy, mint mindig, a hányszor leányára pillantott, anyai érzéstől ellágyulva mosolygott, s ha legtöbbet sejtett is, ő igyekezett legjobban azt mutatni, mintha semmit sem venne észre. Bogárdy Zoltán sem kerülheté ki a megzavarodást, mert azon égbekiáltó vádat, melyet épen most szórt a Tisza-kabinet szemébe, egyátalában nem tudta kellőleg bebizonyítani.

A vacsora azonban vígan folyt le, sőt épen a kik bűnösöknek érzék magukat, úgy mutatták, mintha fönséges étvágyuk volna.

Úgy volt elhatározva, hogy a Dorozsmay család másnap reggel továbbutazik a borszéki fürdőbe. Épen a csemegét hordták fel, a midőn Esztike kisasszonynak eszébe jutott valami és kérdé a kastély lakóitól:

– Hány? – felelé idősb Gencsy Pál báró. – Kettő szépen elég; de parádéból négyet fogunk be. -282-

– Igen, de a borzasztó felhőszakadás egész a kőszikla alapokig elhordta az országutat.

A gencsiek bámulva néztek a kis leánykára, mert valóban legalább négy hete mult, hogy egy csepp eső sem hullott az égből. A papok mindennap az ég csatornáinak megnyílásáért imádkoztak.

– Én nem hallottam semmi felhőszakadásról, – mondá Zsuzsi néni ártatlanul.

– Édes néni, – felelt Esztike, – mielőtt ide értünk, valamelyik állomáson egy ember kocsit keresett, mert az övének eltört a kereke. Zoltán bácsi mondta neki: minő pusztulás van az országuton, s tizenkét ökörrel kell a szekereket vontatni.

– Bocsánat, ez egy kis tréfa volt a régi jó világból, a midőn Jósa Gyuri, meg Keglevich Miklós gróf uralkodtak Hevesmegyében. Hallottam, hogy valami pesti zsidó gavallér utazik Borszék felé, s én valóban nem hittem, hogy a fuvaros komolyan veheti mesémet.

– És mért ne mehetne a gazdag zsidó Borszékre? – kérdé idősb Pál báró, a ki a szomszéd fürdőhelynek divatba jövését nagyon óhajtotta.

– Báró úr, – felelt a szélső baloldali képviselő, – miattam mehet oda akár az egész Jeruzsálem, hanem erre az egyre nagyon megharagudtam, mert útközben mindenütt grófnak adta ki magát.

Dorozsmayné azonban nagyon gyanus pillantásokat vetett Zoltán bácsira, a kiről tudta, hogy eljár ugyan a szája bizalmas körökben, de azért valami izléstelen tréfára soha sem vetemedhetik. Inkább valószinűnek mutatkozott, hogy azon utazó valósággal bizonyos ismert gróf volt s nem csak annak adta ki magát.

Másnap a korán felhozott reggeli után sok sírás és nyakbaborulás kiséretében útra keltek a pesti vendégek.

Az utolsó pillanatban, a midőn ifjabb Pál báró kezet -283- csókolt az özvegynek és leányának, Dorozsmayné igen kegyesen mosolygott és mondá:

– Báró úr, én augusztus és szeptember havát Harasztoson szándékozom tölteni. Ha kedve lesz hozzá és meglátogat bennünket, igen szívesen fogadom.

Ezen szertartásos és igen világos meghívással pedig ismét egy új lépés lett megnyerve a legédesebb remény felé vezető ösvényen! -284-

Forró júliusi nap, melyben por, aszály és eltikkadtság uralkodik, de a sárgult kalász ettől érik s lehajtja fejét.

Rév állomáson az Erdélyből jövő gyorsvonaton, éjnek idején, szürke szakállas, bozontos bajuszú s a középéletkort meghaladó utas száll le, bemegy az indóház várótermébe, lefekszik egy padra, jóízűt alszik világos virradtig, s azután békés türelemmel unatkozik, sőt koplal egész délig.

Ekkor azonban, ugyanazon irány felől a személyvonat is berobog az állomásra, s egy bajusztalan öreg úr lép le, könnyű nyári porköpenybe burkolva, csekély utipodgyászszal.

Mindjárt kitünt, hogy e két idegen találkozót adott itt egymásnak, mert barátságos üdvözlet után kezet fogtak, s legkevésbbé sem mutattak meglepetést. Mindketten visszamentek a váróterembe, asztal mellé ültek és háborítlanul ugyan, de száraz torokkal kezdtek titkos beszélgetésbe.

Így találkoztak össze levélbeli meghívás folytán Bogárdy Zoltán és kanonok bácsi. Már leirtuk e két nevet, a midőn jó keresztyéni lelkiismeretünk szemünkre veti, hogy első helyen mindenesetre az egyház érdemes tagját kell vala megemlítenünk.

– Mi baj? Mondhatom nem szivesen jöttem e pogány forróságban, s közbevetőleg legyen mondva, a gyulafehérvári káptalan sem rosszul ebédel, a rózsamáli bor pedig megérdemli régi jó hirét. Mit akarsz? Mi dolgom itt az oláhság között, kiket még szent Pál is odahagyott?

– Semmi. Azaz: oly csekélység, hogy első grammatista korodban is elvégezhetted volna.

– Természetesen, hogy őt. Honnan lett volna bátorságom, más akármely ügy miatt, téged oly messziről ide czitálni?

– Mindenre kész vagyok, a miben e nemeslelkű özvegy nő szolgálatára lehetek. Kivévén…

– Igen, kivévén, ha megint valami hazugság elmondására akarsz felhasználni. Ezt kereken megtagadom, mert a multkori most is nyomja lelkiismeretemet. Sőt még álmomat is háborgatja, étvágyamat elrontja. Mindenek előtt kérdem, mért kellett nekünk épen ezen Istentől elfeledett zúgban találkoznunk, a hol vagy éhen hal az ember, vagy olyan ételt kap, a mit az én elgyengült gyomrom nem emészthet.

– E miatt ne búsulj. Legfelebb másfél óra mulva olyan terített asztal mellé ülsz, hogy káptalanod nagy prépostja is megirigyelheti sorsodat.

– Nem épen itt, de félórányi távolra innen. Már szereztem számodra kocsit; itt vár rád a pályaudvar külső oldalán. Ha beszéltünk, ha végeztünk, felülsz, elhajtasz és épen ebéd idejére érkezel a gróf kastélyába.

– Bendeffy Arthur gróf kastélyába. Mihelyt kiérsz az országútra, meglátod a falunak hegyes fatornyát, s onnan balra, az erdő szélén a gróf vadászkastélyát.

– Ne félj, Arthur gróf úgy fogad, mint legszívesebben látott vendégét. Te lészsz üdvözítője, szabadítója, -286- és minden szívbeli gyötrelmeinek orvosa és enyhítője.

– Kérlek, igérj kissé kevesebbet, mert soha sincs lelked inkább telve gonoszsággal, mint midőn ájtatos képet mutatsz hozzá.

– Ezúttal tiszta őszinteség beszél belőlem. Halld tehát: Dorozsmayné rád bízza, hogy látogasd meg a grófot, beszélj vele, add tudomására, hogy ha nincs különös kifogása, az esküvő augusztus 21.-én végbe mehet.

– Ah, ez már más. Így aztán nem sajnálom a fáradságot. Megyek, rohanok. Hol a kocsim? Jó lovakat kaptál? mert röpülni volna kedvem.

– Zoltán! Egészen boldoggá tetted bús atyai szívemet. Tehát végre is Arthur gróf viszi haza Esztike hugunkat? Végtelenül örvendek. Bendeffy gróf! ex tam bona catholica familia! Megvallom, a mikor tegnap délben kaptam leveledet, nem hittem, hogy ily jó napom lesz. Mintha ujjá születném, elenyészett vén csontomból minden fáradság.

– Vedd köszönetemet e buzgóságodért, Dorozsmayné hugom nevében. Különben pedig tartoztál vele, kedves barátom. Te, mint tiszteletbeli kanonok semmi jövedelemmel sem birsz. Püspököd azon czím alatt bocsátott el a megyéből, hogy velem együtt gondnoka légy az árvának, és kezelője az özvegy vagyonának. Meg van igérve, hogy Esztike esküvője után is megtartod fizetésedet egész életedre. Pompás sine cura ez, barátom, többet ér némely valóságos kanonokságnál is, s a mellett oly teljes szabadságot élvezesz, mint a fekete rigó az erdő közepén. Menj tehát a grófhoz és hozz ott rendbe minden részletet, minden aprólékos felvételt, a mi hátra maradt.

– Semmi; még annál is kevesebb. Emlékezel azon utolsó éjre, melyet Tihamér barátunk halálos ágya mellett töltöttünk?

– Félek, hogy nem; mert akkor előre tudnád, a mit mondani akarok. Sokat beszélt a szegény beteg, de te minduntalan elaludtál karszékeden.

– Mindig tagadja az, a ki mások jelenlétében elszundikál. Ha felébresztik, azt hiszi, csak nehány másodperczig bólintgatott; pedig órahosszat szuszogott legédesdedebben.

– Semmi fontos, különben felráztunk volna álmodból, hogy szükség esetén tanu lehess. Haldokló barátunk akkor végső óhajtásait mondta el, s az özvegy mindent szigorúan megtartani fog.

– Soha sem hallottam valamit ily végső óhajtásokról. A végrendelet régen készen volt, s mi ketten mindent hűségesen teljesítettünk.

– Ha egyebet nem tudsz, akkor csakugyan kiderül, hogy úgy aludtál, mint a hörcsök.

– Elfeledted, mert a dolognak fontosságot nem tulajdonítottál. Én sem tulajdonítottam. Mert nemde mindegy az: ha valaki az én vizslámat ebnek, vagy kutyának nevezi?

– Csak olyan, mint a többi; kissé sántikál, a mi minden hasonlításnak természetében fekszik. Most épen valami semmiségről van szó, melyre példám vonatkozott. Lásd, barátom, az egész nem több mint üres emberi hang, melynek a nyelvben semmi értelme sincs. Például: tudjuk, ki a püspök, ki a káplán? Kérdem, volna abban különbség, ha véletlenül a püspököt neveznők káplánnak, és megfordítva, ha másként ugyanazt értenők mindkét név alatt, a mit ma? -288-

– A példát jól megértettem. Máskor azonban beszélj inkább a viczispánról meg az esküdtről, a szent hivataloknak pedig hagyj békét.

– Zoltán! én neked nem hiszek. Mindig ravasz róka voltál. Ha bal kezed bársony keztyűvel símogat valakit, jobbodban a köpeny alatt fejszét rejtegetsz, hogy azzal vágj embertársad fejéhez.

– Előre látom, hogy darázs-fészekbe küldesz; mert máskor is mindig akkor rántottál elé, ha parázsból kellett a gesztenyét kikaparni.

– Azért, mert ily szertartásos ügyhöz tisztes ősz haj, szép fekete reverenda és vörös öv kell. Ha én mennék, annyi volna, mintha hordárt küldenének.

– Hiszen a mi a czerimoniát illeti, azt elvállalom, csak hogy meg is legyen augusztus végére az esküvő.

– Ahhoz kétség sem fér. Legyen csak kezünkben a két keresztlevél meg a püspöki dispensatio, Pest és az egyetemi templom még olyan fényes lakodalmát soha sem látott.

– Nem ér ez a fecsegés semmit; lássuk a medvét. Hallani akarom végre, mi az az üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Míg ezt nem értem, addig rettegnem kell, hogy most szövöd a legundokabb galibát.

– Jer, vezetlek kocsidhoz, s tíz másodpercz alatt míg odaérünk, mindent megmagyaráztam. Magad legjobban neveted majd, hogy ily semmiségnek oly széles feneket kerítettél.

A tíz másodperczből tisztességes félóra lett, míg kanonok bácsi csak féligmeddig nyugton érezheté magát s akkor régi hű barátjának ezer szerencsekivánatával elhalmozva útnak indulhatott. Meg volt győződve, hogy küldetését óhajtott sikerrel végezheti, mert a mit még -289- feltételkép követelnie kellett a gróftól, a jólelkű pap előtt valósággal oly csekélységnek látszott, mely szóra is alig lehetett érdemes.

De már az equipage, melyen a főtisztelendő úr helyet foglalt, sehogy sem felelt meg a várakozásnak. Ily díszes követséghez bizonyára más szebb fogat alkalmasabb leendett. Közönséges oláh fakó szekér volt ez, melyre szénából raktak ülést. Azonban a két kis mokány ló gyorsan szedegette fel patkolatlan lábát s a mondott időre a kastély kapuja elé szállítá a nagytekintélyű vendéget.

Kanonok bácsi a porköpenyt levetve vállairól, fekete szinben, egész méltósággal lépett a kastély külső csarnokába, s maga a szakácsné, a ki legelőször pillantá meg az érkezőt, vezeté őt az étterembe, a hol Arthur gróf ebédelni szokott.

Előre is jó «omen» mutatkozott. A gróf ugyan már asztalnál ült, de még a pirossárga ráklevest sem kanalazá fel, a midőn a belépőben a régi ismerős arczot megismerte.

– Ah, drága főtisztelendő úr, minő végtelenül kellemes meglepetés! Legmerészebb álmomban sem remélhetém, hogy még ma ily szerencsére virradjak. Kérem, tessék leülni s ne vesse meg az én szerény falusi ebédemet.

Az inas ezalatt második terítéket rakott az asztalra, szemközt a gróffal s mindjárt megindult a zajos társalgás, melyben mindenki elmondá, hol s merre járt azóta, hogy utoljára látták egymást.

Kanonok bácsi, természetesen, az ebéd végére hagyá követsége eléterjesztését. Addig mint két elismert műértő a felhozott ételek birálgatására szorítkoztak. Azonban a friss erdei szamócza és cseresznye után a felszolgáló legény eltávozván, a «rendkívüli nagy követ» így kezdé meg beszédét:

Igy felelt meglehetősen szárazon a gróf, a ki az özvegynek Gencsen tett látogatása és Spuller Jeannette megjelenése óta kezdett a vőlegényi eszmékről mindinkább leszokni.

– Méltóztatik tudni, gróf úr, hogy Esztike kisasszony épen Szent István királyunk napján lesz 18 éves s Dorozsmayné ő nagysága azon izenettel küld engem ide, hogy ha gróf úrnak is úgy tetszenék, s a határnap iránt ellenvetése sem volna, az esküvőt mindjárt másnap, augusztus 21.-én megtarthatjuk.

Arthur gróf majd elejtette a kezében tartott pohárkát e csodálatos módon, váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mindamellett bizalmatlanul, sőt mérgesen és gyanakvólag nézett a pap szemébe: eszébe jutván, hogy egy ízben épen ezen semmi befolyással sem biró egyéniség által akarták vele elhitetni a mesét, hogy Bogárdy Zoltán és az özvegy nő között is egybekelési terv forog kérdésben.

– Úgy van, gróf úr, – folytatá a kanonok bácsi igaz hivő lélekkel és tökéletes benső meggyőződésből. – Augusztus 21.-ke lehet azon szerencsés nap, mely mindnyájunknak legszentebb óhajtását teljesedésbe hozhatja. Részünkről többé kétkedés, nehézség, akadály vagy halogatás nem foroghat szóban. Minden tökéletesen rendben van, vőlegény és menyasszony csak a boldog óra bekövetkezésére vágynak. Dorozsmayné és családja útban vannak Pest felé; tegnap mondtak végbúcsut a hires savanyúviznek. Esztike hugom szebb, frissebb és egészségesebb, mint valaha. Az esküvő után pedig, ha gróf urnak más jobb terve nincs; ha a forró nyár európai nagy útra alkalmatlan időszak, a jövendőbeli anyós nagyon megtisztelve érezné magát, ha az új házaspár, addig, mig tetszeni fog, a harasztosi kastélyban vesz szállást.

Arthur gróf mintha mély, fagyos dermedtségből ráznák fel, oly bámulva nézett a papra. Mintha minden, a mi a tél óta történt, gonosz álom volna, s most ébredne fel a legboldogabb valóságra.

Úgy szerette volna lelkét a feléje mosolygó örömöknek -291- átengedni, mert mint Esztike férje egy rá nézve elvesztettnek vélt világ dicsőségei újra felnyiltak. Azonban sokkal váratlanabban érkezett e változás, mint sem lelkében a hit, e leggyöngédebb növény, rögtön megfogamozhatott volna és elűzheti onnan azon sötét képeket, melyek ott nehány hónap óta állandó tanyát vertek.

– Gróf úr, – folytatá papos oktatásait oly hangon, melyből a pápai csalhatatlanság bizonyos árnyalatának öntudata nem hiányozhatott. – Minden nagy dolog e világon nehézséggel jár. Ne csodáljuk tehát, ha a leányok utolsó perczig ragaszkodnak rövid ideig tartó szabadságukhoz. A természet által beléjök öntött önállósági vágyból történhetett az esküvőnek elhalasztása. A nőnem függetlenségének eszméje a természettel ellenkezik s maguk az asszonyok nevetik azon különczködőket, kik a női emancipatióról éretlen és unalmas szónoklatokat tartanak. A leány anyjának korlátlan hatalma alatt áll, ha férjhez megy, urat változtat. A bölcs férfi mindezt tudva, tűri a menyasszony szeszélyeit, mint úgyis nem sokáig tartó viczkándozást. Olvassuk az evangeliumot, vagy az apostolok fejedelmeinek iratait, s láthatjuk, hogy a nő mindig engedelmességre volt utasítva. Szent Pál mondja: a nő férjének akar tetszeni, a férj Istennek. Azért adott a természet a férfinak erős, a nőnek gyenge testalkatot, hogy ha két különböző akarat áll szemközt, válság esetében a férj még erőszakkal is érvényesíthesse fensőbbségét. A nők ellenkezése csak boszantás és aprólékos fondorlatokból áll, mely addig tart, mig a férfi érczes mély hangjával a «quos ego»-t ki nem mondta.

– Főtisztelendő úr! ez felséges prédikáczió volt. Nagy kár, hogy a kiket leginkább érdekelt volna a leczke, épen most senki közülök jelen nem lehetett. Szabad kérdeznem, mi lesz ebből, rám, érdemetlen férfira a tanulság?

– Mindjárt szolgálok vele. Nézetem szerint a házasulandó mindig bölcsen cselekszik, ha az esküvő előtt az engedékenynek szerepét játszsza. Szüksége lehet -292- gróf úrnak ezen elhatározásra most, midőn minden tisztába van hozva, egyetlenegy feltételen kívül.

– Oly semmiség, mely e nevet meg sem érdemli. Puszta szó, üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Szegény Tihamér barátom végső vonaglása között bizonyos jámbor óhajtást szalasztott ki ajkairól. Én ugyan nem hallottam, de Bogárdy Zoltán és a gyászos özvegy erősítik. Kettőjök ellen, magam, hiába küzdök, főkép ha az özvegy akarata mindenesetre döntő határozatot foglal magában.

– Gróf úr, nem vizsgálom, jogos vagy helyeselhető volt-e haldokló barátomnak ily különös kivánata. Valószínűleg távolról sem juthatott volna eszébe, hogy egyetlen leánya valaha még azon szerencsében részesülhet, hogy az ország elsőrangú családaihoz tartozó kérőt talál. A kimondott óhajtás kétségtelenül csak a leányka sorsához illő vőlegényre vonatkozhatott; azonban a meggondolatlan szó kiröpült s az özvegy e tekintetben egy hajszálnyit sem akar engedni. Megmondjam, miről van szó?

– Gróf úr, az utolsó, de mellőzhetlen föltétel, a meghalt atyának azon óhajtása, mondhatnám szóbeli végrendelete, hogy a ki leányát nejül nyeri, családja nevéhez a Dorozsmay nevet is hozzá csatolja.

Arthur gróf, a dölyfös aristokrata, dühösen ugrott fel székéről, mintha az ablakon akarná a papot kilökni.

Azonban a következő perczben már visszanyerte szokott egykedvűségét és hidegvérűségét. Érzette, hogy oly kelepczébe került, melyből ki nem szabadulhat, ha csak mindent szét nem tör.

Ő! a ki gyermekkorától fogva nevének, rangjának és czímének imádásában nevekedett fel!

Ő, a magyar mágnás, a született törvényhozó, a főrendek házának üléssel és szavazattal biró tagja, a ki -293- élni sem akart volna, ha kevesebbnek kellene lennie, mint valami régi spanyol grand!

És mégis, vagy inkább épen ezért e szörnyű kisértés pillanatában a legnyugodtabb tudott maradni. Első fölhevülése, a meglepetés perczében, elszállott, megmaradt a veleszületett nagyúri közöny és elhatározottság. Vállat vont, egykedvűleg mosolygott s mintha az élet valamely legprózaibb köznapisága forogna szőnyegen, felelé:

– Sajnálom, drága főtisztelendő úr, hogy engem megtisztelő követsége óhajtott sikert nem nyerhet, s tán egészen haszontalanul fáradott ide, e vad vidékre. Mert Dorozsmayné ő nagysága követelése felülmulja erőmet, és kivánságát nem teljesíthetem. Az országra nézve ugyan közönyös, egygyel több vagy kevesebb Bendeffy gróf él-e a hazában? de nincs szándékomban, semmi áron egy Bendeffy-Dorozsmay nevű új családot alapítani!

Ezt mondta, de hozzá gondolta, hogy e követelés egyenesen csak Bogárdy Zoltán arsenáljának legvaskosabb fegyverét képezheti. Azt sem tagadhatta, hogy ezen utolsó eszköz a legpompásabban «ad hominem» volt kiválasztva. Azt akarják, gondolá magában, hogy husz mérföldnyi távolságra megérezzen rajtam a káposzta és fokhagyma szag!

– Bocsásson meg uram és szakítsuk félbe e meddő vitát. Életemmel játszhatom, vagyonomat eltékozolhatom, a mit meg is tettem, de azon elfajult Bendeffy, a ki kiválnék családjából és szép asszonyért, öt millióért eladná ősi nevét, még nem született e világra.

– Gróf úr, – folytatá a kanonok arczpirulással, mert érzette, hogy felhatalmazása korlátain túl szándékozik csapni. – Nem kell a falra festett ördögtől megijedni. Én és méltóságod is ismeri a törvényt és a szokásokat, hogy nemes, különösen pedig a főrangú családoknál egy új név felvételére a király beleegyezése elkerülhetlenül szükséges. Szivemből óhajtanám, hogy -294- méltóságod nem venné komolyan e feltételt, hagyná beszélni az asszonyokat, a mi nekik tetszik, végre pedig az egész terv a legfelsőbb beleegyezés hiányában feledésbe megy.

– Értem önt uram és köszönöm jóakaró tanácsát. Azonban e kisegítő eszköz nekem nem használ. Ha folyamodom a Bendeffy-Dorozsmay név viselhetésére és indokul felhozom, hogy vagyoni állapotom helyrehozatalát egyedül a fiuörökössel nem biró Dorozsmay nőágnak köszönhetem, a király beleegyezése el nem maradhat. Ő felsége örömmel fogja tudomásul venni, hogy egyik híve neje vagyona által újra emelkedik. Vagy azt tehetné fel rólam valaki, hogy egyfelől folyamodom, másfelől pedig járok a miniszterek nyakára s mindent elkövetek, hogy legfelsőbb helyen kérelmemtől elmozdítsanak?

– Gróf úr, ez borzasztó megátalkodás. Puszta szóért, üres hangért, egy névért, mely magában véve semmi jelentőséggel nem bir: lehet-e, szabad-e ennyi szerencsét, ennyi boldogságot megvetni és veszendőbe hagyni?

– Vége, örökre vége. Többé e földön ily ügy nem létezik. Elmult, túlhaladott álláspont, melyre ez életben vissza nem akarok térni. Ennél most már az is fontosabb, hogy kedves drága vendégemnek a szivarja végig égett. Én is eldobom a magamét; kérem gyujtsunk egy újra.

– Ily komoly ügygyel ily könnyelműleg bánni. Még vén szivem is megreped belé.

– Ily szép leány, ennyi tömérdek vagyon s most minden menthetlenül kálvinista kézbe kerül!

– Még püspököm is szívemre kötötte, hogy katholikus férfit szerezzünk a gazdag örökösnőnek.

Még sokáig beszélt kanonok bácsi a nélkül, hogy a gróf hallgatott volna rá s minduntalan másra fordítá a társalgás folyamát. A nagy meleg, az alkalmatlan legyek, -295- a szúnyogok zizegése, egy lángra lobbanni nem akaró gyufa, mind érdekesebb tárgy volt előtte.

Midőn aztán alkonyra fordult az idő, a gróf, mint nagy hatalmasságok szokták, saját kocsijával küldte a rendkívüli nagy követet Rév állomásra.

– Kiváncsi volnék tudni, – töprenkedék a gróf, a midőn magára maradt, – mit mond majd erre Porczogh báró? Mit? Semmit. Legfelebb: hogy mint Porczogh, a kinek bárói diplomája tegnapelőttről szól, megdorozsmayzta volna ugyan magát, de mint Bendeffy, ő sem tesz különben.

Azután asztalhoz ült, levelet irt N.-Váradra, valamelyik pénzintézethez, azon udvarias kérelemmel, hogy a mellékelt ezer forintost sziveskednének apróbb jegyekre felváltani.

Lóra ült s maga vivé levelét az állomás melletti postára, hogy még az éji vonaton elvigyék.

– Nem is sok – gondolá – ha annyit össze-vissza utaztam. Majd jobban gazdálkodom, ott… ama bizonyos csendes és sötét helyen. -296-

(Melyben Spuller Jeannette saját személyében lép fel és rangjához méltó állásába visszavonul.)

Arthur gróf szép álmaitól, fényes reményeitől fosztatott meg s mégis nyugodt, sőt jókedvű maradt. A sok pénz, mely elszédíté, elröpült ugyan, de helyébe megszabadult azon megaláztatástól, hogy rangján alul házasodjék. Igaz, hogy e kellemetlenséget a leányka szépsége lényegesen enyhítette, de végre is, kimondá már egyszer ő méltósága e szot: Esztikém a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek lennie kell.

Csodálatos! épen a nagy veszteség pillanatában bizonyos megelégedés szállott mellébe: mert az eddigi küzdelem a remény és kétségbeesés között egyszerre egy csapással elenyészett. Nem neki mondtak fel, ő mondott le igényeiről, félrevetvén oly feltételt, mely büszkeségét sértette.

De azért Arthur gróf jól tudta, hogy e feltétel vagy hamis, vagy csak hajánál fogva volt elérántva. A győzelmes fél aranyhidat mutatott a visszavonuló ellenségnek. Mert az elhatározó ütközet nem ma, hanem a gencsi látogatás napján ment végbe.

– Föl sem tettem volna róluk, hogy ily gyöngédek is tudjanak lenni. A szó teljes értelmében megbukott, elűzött vőlegény vagyok s most oly czímet nyújtanak a szakításra, mely a világ előtt csak becsületemre válhatik. -297-

Költötte, habár nem pazarolta is, azon pénzt, mely másnak tulajdona. Miként nevezik e gazdálkodást a nagy világban? Egyszerűen, hogy az ember adósságcsinálásból él. Oly állapot, mely nem ellenkezik a «bevett szokások» törvényével. Csak az volna gyalázat, ha soha módjában sem volna a fizetés. Ezen eset azonban itt elő nem fordult, legfölebb késedelemről lehetett szó, a legközelebbi félév bekövetkezéséig. Vagyis egyszerű «hátrálékban maradás», a mi már más grófon, sőt herczegen is megesett.

Tehát élt gondtalanul, ebédelt kedve szerint, lovagolt félnapig, olvasott estig s nem sokára a vadászat gyönyöre is kecsegtetheté. Mi lesz belőle télen? Ott van hű és szerető anyja, a kinél mindig otthon van, s mindent kénye szerint tehet, az egy pazarláson kívül.

És a rejtélyes hitelező, a kitől Porczogh báró hozott pénzt a lejárt váltók fizetésére? Nem nyugtalanította ő méltóságát e körülmény, mert Porczogh báró, a hányszor e dologról beszélt vele, csak vállát vonogatá s azt mondta: ez legyen legkisebb gondod, ha más baj nem aggaszt, e miatt ugyan jóízüt alhatol.

Egy napon a gróf könyvei között duskált s nem tudta elhatározni, angol vagy franczia regény olvasásához kezdjen, vagy újra és újra lapozza végig Casanova hirhedt kalandjainak számtalan köteteit, a midőn legénye behozta és asztalára tette a vasuti állomással összekötött postáról érkezett hirlapokat és leveleket.

– Ismeretlen kéz, s nem az én társaságomból került boríték – dörmögé – én pedig három hét óta várok új hírt Porczogh barátomtól. Lássuk, kinek van megint baja velem? Bizonyosan valamelyik falusi kaszinó bált rendez tiszteletemre.

«Révállomás, jul. 25.

Gróf úr! Miután az itteni hatóság kigyógyíthatlanul fejébe verte, hogy méltóságod ellen sötét bűntervek -298- kovácsoltatnak, van szerencsém az itteni szolgabirónak titkos és bizalmas meghagyása folytán az ide mellékelt távirati sürgöny másolatát, tisztán óvatossági szempontból méltóságoddal ezennel közleni. Legmélyebb tisztelettel maradván

Dorozsmay Róbert».

A mellékelt telegramm pedig így hangzott:

«Bécs, jul. 25., reggel 4 óra.

A régtől fogva húzódó pör, ma reggel 3 óra 10 perczkor végkép eldőlt. Ön fel van hatalmazva, hogy ezután mindenben, az ezen esetre vett szóbeli utasítása szerint, cselekedjék.

Werner Károly.»

– Megint ez az Isten verte, értelem nélküli pör, melyben hírem- és tudtomon kívül mint alpörös szerepelek. A mennydörgős ménkű hallotta valaha, hogy hatalmas Bécs városában a törvényszék éjjel tartson ülést és hajnalban három órakor hozzon itéletet!

Fél óra sem telt bele s a gróf legénye ismét a szobába lépett azon jelentéssel, hogy egy idegen nő érkezett a kastélyba, s bizonyos fontos ügyben kihallgatást kér.

Arthur gróf elhalaványodott, habár előre sejtette, ki lehet ezen rejtélyes látogató. De azért épen most, e válsággal fenyegető pillanatban, tán életében először szólt legényéhez igen frivol hangon:

A legény, a kinek soha legcsekélyebb bizalmaskodás sem volt megengedve, felelet helyett alázattal és kötelességszerűleg hajlott meg, a mi annyit jelenthetett, hogy nem az ő dolga ily kényes természetű kérdésben saját véleményét fejezni ki.

A gróf haladék nélkül megnyitá a szomszéd szobába vezető ajtót, s ott állott előtte az erdélyi utitársnő, az álnevet viselő Werner Karolina, s most már, mint a -299- vele közlött sürgönyökből értesült, az igazi s rettegett Spuller Jeannette.

– Madame – szólt Arthur gróf német nyelven – mennyire örülök, hogy kellemes utitársnőmet saját hajlékomban üdvözölhetem. Kérem, méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm gróf úr, – felelt a nő tiszta magyar szóval és hibátlan ékezettel, – engedje meg, hogy állva maradjak s nehány szóval elvégezzem a rám bizott küldetést.

– Ah, önnek küldetése van hozzám? De hiszen ön tökéletesen beszél magyarul.

– Jászberényben születtem, gróf úr; csak a sors játéka vetett később a német tartományokba.

– Kérem, tessék leülni. A vasuton együtt utaztunk. Ez ugyan nem elég jog az ismeretség folytatására, de én önnek az egész úton lovagja voltam. Később, Erdélyben, már saját kocsijára is ültem. Egy szót sem szólok többé, míg itt e pamlagon helyet nem foglal.

– Ha parancsolja, gróf úr, akkor engedelmeskednem kell. De ha megmondtam, ki vagyok, ott fogok állni, a hol méltóságoddal szemben helyem lesz.

– Asszonyom, – szólt ekkor Arthur gróf és érzé, hogy szeme kiég a szégyentől, mert e nő pénzéből két darab ezeres már elköltve volt, a harmadikat pedig felváltás végett elküldte. – Jól ismerem azon ügyet, mely önt hozzám vezérli s mondhatom, igen fájlalom, hogy ily későn lett alkalmam kötelezettségemnek eleget tenni. Ha ön Werner Karolina helyett mindjárt saját nevén lép elém, ezóta régen rendbe hozzuk dolgunkat.

– Ezer bocsánat; legtávolabbról sincs jogom kérdéseket tenni. És ha mégis tudom, hogy e pillanatban Spuller Jeannette asszonyhoz van szerencsém, nem én fürkésztem ki a titkot, hanem úgynevezett jóakaróim, -300- a kik irántam mutatott részvétből, mondhatnám falusi sületlen fontoskodásból, magánügyeimbe avatkoztak.

– Tudom, gróf úr, az itteni hatóság nem tudom, mily sötét cselszövényt gyanított s kötelességének tartotta az én vett és küldött távirataimat önnel közleni.

– Szavamra mondom, asszonyom, hogy tudtom- és akaratomon kívül történt; mert nincs gyűlöletesebb előttem, mint rejtélyeket puhatolni. De ön Porczogh báró barátom előtt saját nevén mutatá be magát.

– Nem tehettem mást, mert féltem, hogy a báró, a ki engem többször láthatott, rám ismer. Különben pedig volt szerencsém már a gróf úrral is néha szót váltani, de mindig észrevettem, hogy nem figyelmez rám.

– Ah! ilyen udvariatlan is tudnék lenni? Borzasztóan szórakozott lehettem azon pillanatban! Újra bocsánatot kérek, elismerem hibámat. Most azonban semmi ok többé a tiltakozásra. Én már Pestem kerestem önt, asszonyom, azon házban, mely mint kamatfizetési hely ki volt jelölve.

– Asszonyom, beszéljünk üzleti ügyeinkről komolyan és szárazan. Ön Kaula és társa czégtől megvásárolt egy kötelezvényt, mely a bankárházat cselekvőleg, engem pedig szenvedőleg illet.

– Igen, gróf úr. Megvásároltam, a kötvény birtokomba jutott, s ott is maradt egy nap s egy éjen át, míg Frankfurtból Bécsbe visszaérkeztem. Akkor azonban a kötvényt újra eladtam, helyesebben mondva, átengedélyeztem azon egyénnek, a ki az első vásárlásra fordított pénzt is kezembe adta.

– Az én vásárlásom puszta formaság volt; a kötvény jelenleg az igazi tulajdonos szekrényében fekszik.

– Értem; valami pénzügyi nagyhatalom, a ki holmi 600,000 forintos aprólékos üzletre nevét sem akarja -301- odaadni. Remélem azonban, hogy új hitelezőm nem marad előttem sokáig ismeretlen.

– Gróf úr, a valóságos vásárló csak addig volt kénytelen ön előtt eltitkolni nevét, míg bizonyos eset be nem következik.

– Kezdem érteni. Most jövünk a titok kulcsára. Valami csodálatos pörről van szó, mely az ügyvédek mesterkélt halogatási kisérlete miatt, csak ma éjfél után három órakor dőlt el.

– A nagy pör, mely a távirati sürgönyökben folyvást szerepel, csak olyan, mint az evangeliumban a példabeszéd; mindig mást kell alatta érteni.

– Mindig világosabban látok. Mert megvallom, nagyot nevettem azon állításon, hogy a bécsi törvényszék éjfél után három órakor tartja üléseit. Oly időben, a midőn az angol alsóház tagjai is aludni mentek. Tehát ezen úgynevezett pör eldöntésétől függött, hogy ismeretlen hitelezőm jelentse magát, s megparancsolja, hova küldjük a lejárt kamatok fizetésére szolgáló összeget?

– Gróf úr, ezen fizetési ügyekre nézve nekem semmi megbizatásom sincs. Ezt a nő, a ki a kötvényt megvásárolta, maga fogja méltóságoddal elintézni.

– Ah! tehát hitelezőné? ez már érdekes bonyodalom a mai prózai világban.

Arthur grófnak Porczogh báró nevezetes levele jutott eszébe. S valóban, a mint ezen értekezlet kezdődött és kifejlődésnek indult, csak megerősítheté, hogy ily terv lehet készülőben. Tény volt, hogy egy ismeretlen nő a tönkre jutott nagy földbirtokosnak első helyen bejegyzett adóslevelét megvásárolta. Ez pedig csak két czélból történhetett: vagy olcsó áron az összes birtok megszerzésére számít, vagy mint Porczogh báró vélte, a pénzhatalom rangra vágyik s grófné akar lenni. Csak az volt új a dologban, hogy nem Spuller Jeannette-ről van szó. E nő nem szép, nem fiatal. A másik szebb, fiatalabb is lehet, de épen ily valószinűséggel még vénebb, még rútabb is!

Ez épen elég volt arra, hogy Arthur gróf visszanyerje -302- nyugalmát és cselekvési szabadságát. Ezzel pedig együtt járt, hogy természeti hajlama, a büszkeség, a dölyfösség, melyet csak a nagy úrias könnyelműség enyhíthetett kevéssé, rögtön érvényre emelkedjék s aztán gúnyos mosolylyal megjegyzé:

– Asszonyom, leírhatlan kéj az, ha egy tönkrejutott gróf még azzal dicsekedhetik, hogy legutolsó hitelezőjéül egy nő jelenik meg. Ha nem volnék az agglegények osztályában mint reményteljes kezdő, még hiú képzelgő is válhatnék belőlem. Azt hiszem, hogy az én hitelezőném csinos kis menyecske lehet?

– Gróf úr, – felelé alázattal a látogató, – mint nő, nem lehetek illetékes biró; de a közvélemény itélete szerint ezen nő dísze nemének. Fiatal, szép, bájos s kedélyében a földre szállott angyal.

– Ez már sokat igérő személyes leírás. S miután a híres pör ma hajnal előtt eldőlt, szabad lesz-e ezen égből leszállott angyalnak hogylétéről tudakozódnom?

– Gróf úr, a nagy pör nem egyéb, mint a mi minden halandóra ki van mérve. Küldőm akarta, hogy e kérdést ily alakban említsem és így értsem, ha vett sürgönyeimben találom. Az ügyvéd az orvos, a ki a természetnek e kérlelhetlen adóvégrehajtóját egy ideig visszatartja. De azért az erősebb mindig győz, s ma hajnalban bekövetkezett a kimaradhatlan tény, mely ellen nincs felebbezés.

– Az égre kérem, szóljon világosabban – kiáltott a gróf, a kinek lelke hirtelen egészen más irány felé ragadtaték.

– Az orvosok hat hét óta csak óráról-órára igérték a herczeg életének meghosszabbítását. Most mindennek vége van. Van szerencsém jelenteni, hogy engem a herczegnő küldött ide, azon megbizatással, hogy a -303- herczeg halála hírének vettével, átadjam méltóságodnak ezen levelet, mely mindent megmagyaráz.

– Mely mindent megmagyaráz, – ismétlé a gróf gépileg és egész testében reszketve. – És Louise? a herczegnő, özvegy?

– És ki ön, a ki hetek óta közelemben él, és oly érdekeltséget mutatott irányomban?

– Én, gróf úr? Én épen senki sem vagyok e világon. Spuller Jeannette, kegyes herczegnőm legalázatosabb komornája.

– Senki más. Most pedig engedje gróf úr, hogy elhagyjam e széket, mely engem nem illet, és állva hallgassam további parancsát.

– Semmi esetre sem. Ön komorna? nem változtat a dolgon. Ön engem büszke, dölyfös úrnak tart? Az vagyok, de büszkeségem nem abban áll, hogy erőtlenek s azok ellenében, kik jóakaratot tanusítanak irántam, magas rangomba kapaszkodjam. Ön Bécsben hagyta a komornaságot; hozzám csak a jászberényi derék és művelt lelkű nő jött küldetésbe; ön az én utitársnőm, a kinek kellemesen eltöltött órákat köszönhetek. Én önnek némely csekély lovagias szolgálatot is tettem, ez pedig annyi, mint férfiak között a pohárkoczintás. Kérem, maradjon helyén, ha pedig eljön ideje, saját kocsimon küldöm Élesdre, hogy éji nyugalmat találjon és friss erővel indulhasson hosszú útjára.

– Nem engedhetem. Magam megyek a könyvtárba; átolvasom a herczegnő levelét s ha kell, a választ is megirom.

Ezzel megnyitá a legközelebbi ajtót s bement azon szobába, melyet a három könyvszekrény s iróasztal miatt a háznál könyvtárnak neveztek. -304-

«Bécs (kelet nélkül).

Kedves barátom!

Rettenetes napokat élek. Egyrészről a herczegnek vészszel fenyegető betegsége aggaszt, másfelől kinzó kétség gyötör, hogy férjem tudja, mint szerettem egykor önt, s tán most sem tudok a multról megfeledkezni.

Ehhez járul az aggodalom önnek válságos sorsa fölött. Ismerem helyzetét, ön elbeszélte nekem, mások is írtak róla. Az esküvő elhalasztása után nem kétkedtem, hogy a millionaire családban fondorkodnak ön ellen s ha a szép Esztike hajlandó volna is szavát megtartani, környezete mindent elkövet e házassági terv elejtésére.

Komornám levélben értesített, hogy szerencsés véletlen folytán önnel együtt utazott Erdélybe. Tőle hallottam a botrányos hírt, hogy az ellenség a másnak igért menyasszonyt Gencsre, a vetélytárs szülőinek kastélyába vitte látogatóba. Ez oly tény, oly elhatározó tüntetés, mely minden kétséget elenyésztett.

Vigasztaljam önt? Miért, ha csak sok pénzt s mellé szép asszonyt veszt el ezzel? mert valamely regényes és gyógyíthatlan szerelemről, tudom, soha szó sem volt.

De önnek megelégedetten és boldogan kell élnie, Arthur, sőt bizonyos határon belül még rangját és büszkeségét is föntartania szükséges.

Bárha birnék erővel annyit tenni önért, mint kivánnám. De egy elfeledhetlen múltnak édes emléke feljogosít engem arra, hogy a legelső sorban álljak azok között, kik sietnek legőszintébb barátságukat felajánlani.

Kérem, Arthur, ne értsen félre. Mindeddig semmit sem követtem el, a mi önnek férfiúi büszkeségét sérthetné. A herczeg, kivánatomra, átadta nekem azon összeget, mely házassági szerződésünkben ki -305- volt kötve. Teljes szabadságomban állott e tőkét úgy helyezni el, mint legjobbnak itéltem. Én tehát megvásároltam az ön birtokaira bejegyzett követelések közül a legelsőt. Ez teljes biztonság rám nézve és nem vethetem szememre, mintha legtisztább baráti érzelmemet pénzkérdéssel tettem volna kétértelművé. Hiszen annak idejében a kamatokra nézve is könnyen megegyezhetünk.

Ha ön levelemet elolvassa, akkor a herczeg megszűnt élni. Mert ha meggyógyul, soha e sorok az ön szeme elé nem kerűlhetnek.

És mégis erőt kellett szereznem ahhoz, hogy férjem életében is az ön helyzetével foglalkozzam, mert rettenetes világban élünk, melyben a legjobb emberek sem becsülik az élet értékét úgy, mint kötelességük volna. Mindnyájan reszketve nyúlunk a hirlapokhoz, félvén, hogy halálhírét olvassuk legjobb barátunknak, a ki egy szörnyű megkisértés perczének ellen nem állhatott és saját maga ellen emelé fel kezét. Én pedig akarom, követelem, hogy ön éljen, sőt büszkén nézzen le a magasból s vesse meg az oly szerencsétlenségeket, melyek csak a köznapi lelkeket sújthatják le.

Ha e czélt elértem, ha megemlékezésem által önnek nyugalmat, s tán vígaszt szereztem, akkor azon kellemes öntudattal élek tovább, viselem sorsomat, teljesítem kötelességeimet, hogy az igazi, hű és változhatlan barátság követeléseinek erőmhöz képest megfelelni igyekeztem.

Louise.»

Nagy figyelemmel olvasá végig e levelet Arthur gróf s legelső gerjedelmében tollat ragadott, hogy a választ megírja. Lelke tele volt gondolatokkal, szíve érzelmekkel s azt hitte íveket fog tele írni, míg mindent, a mi elméjében felmerült, elmondhat.

Azonban megütközve vette észre, hogy mindjárt az első sorokban megakad tolla s bármiként erőködik, mondatai nem hogy bensejének érzelmeit kifejeznék, -306- de még a helyzet egyszerű s világos követelményeinek sem felelnek meg.

Sehogy sem tudott oly hangot találni, mely e választ jellemezhetné. Mert épen oly lehetetlen volt a herczegnő lépéseit a vagyon tekintetében elfogadni, mint visszautasítani. Közönséges hálaömlengésekre pedig még a tentát sem akarta fogyasztani.

Hosszas erőködés után csak arról győződött meg, hogy ily levélre más válasz nem lehet, mint megkérni a herczegnő kezét.

Ámde ezt a jelen pillanat a legerőszakosabb hatalommal tiltotta. Most, a midőn a férj a halottas ágyban feküdt, tán még ki sem hült. Önmaga iránt érezne undort, iszonyatot és borzadályt, ha e szót kibocsátaná ajkán.

Tehát semmi irásbeli válasz: ez volt a legidőszerűbb eljárás, ezt követelé a helyzet, a pillanat gyászos ünnepélyessége.

Visszajött az elfogadó szobába s a karszék mellett állva várakozó komornának mondá:

– Asszonyom, a herczegnő oly levelet írt, melyre válaszolnom e pillanatban lelki erőm hiányzik. Kérem, mondja meg neki, hogy hozzám mutatott barátságát soha ez életben el nem feledem s mihelyt az illem megengedi, felmegyek Bécsbe és személyesen óhajtok vele beszélni.

– Gróf úr, az én herczegnőm ezen válaszszal bizonyosan teljesen ki lesz elégítve. Csak azt kell megjegyeznem, hogy a herczegnő a temetés s némely netán mulaszthatlan teendőinek bevégzése után elhagyja Bécset és édesanyjánál, a herczegnőnél szándékozik állandó lakást venni.

– Ezzel elvégeztem küldetésemet, kérem méltóságodat, engedje meg, hogy távozhassam.

– Még az éjjeli gyorsvonattal, hogy holnap délután fél háromra Bécsben lehessek. -307-

– Ha méltóságod ezen czím alatt ír, levele bizonyosan megtalálja a herczegnőt, akárhol lesz.

– Ügyvédi észjárás, fiskálishoz illő romantika, méltóságos uram. Van szerencsém magamat gróf úr kegyeibe ajánlani.

(Az illem még ma tiltja a szív hangján megszólalni, de megengedi, hogy üzleti ügyeket tisztába hozzunk.)

István-nap után, midőn a «kéjvonatokon» ide hurczolt vidékiek már elhagyták a fővárost, Arthur gróf és Porczogh báró, vasuti vonatra ültek és utaztak azon állomásra, mely legközelebb esik Bogfalvához, de egyszersmind Harasztoshoz is. Miután pedig csak ketten ültek egy első osztályú coupéban, bátran és háborítlanúl beszélgethettek.

– Mily szerencse, hogy Hohenmark herczegnő még él, – kezdé Porczogh báró, a ki önző lelke sugalata szerint, minden dolgot csak hasznossági szempontból szokott felfogni. – Különben az illem megsértése nélkül Burghammer herczegnőhöz közelednünk sem lehetne. Így pedig tisztelgünk az idősb herczegnőnél, s ha gyászba öltözött leányát nála találjuk, az nem ellenkezik a bevett szokásokkal.

– Mégis tán jobb lett volna, ha nem irunk, hanem mint egyszerű condolensek jelenünk meg néhány perczre.

– Nincs nagyobb udvariatlanság, mint az égből alá pottyanva, véletlenül betoppanni valamely háznál. Mert kitehetjük magunkat azon elviselhetlen kellemetlenségnek, hogy csak erőtetett vendégszeretetet találunk, míg így kipuhatoltuk az utat, s minden készen áll fogadtatásunkra. E mellett még más prózaiabb részlete is van az ily megrohanásnak, ha falun történik.

– Csodálom, hogy el nem találod. Azonban te sohasem szoktál terveid végrehajtásában az elmaradhatlan gyakorlati részletekre is gondolni. Képzeld, mily nyomoruságos állapot várna ránk, ha megérkezvén az állomásra, paraszt kocsit, szénából felhányt üléssel, kellene fogadni, s így menne két herczegnő látogatására, Bendeffy gróf és saját csekélységem, uri elegantiával.

– Báró, neked mindig igazad van. Még gazdag koromból maradt rajtam a szokás, hogy ily mellékes dologról mindig valamelyik fizetett alárendeltem gondoskodjék.

Kezet fogtak és Arthur gróf elismeré, hogy barátja mindig jó tanácsot tudott adni.

– Még jó félóránk van az állomásig, – folytatá a báró, – tehát felhasználom az időt s mondok egyet-mást. Barátom, nemes emberi szavamra mondom, hogy a Kaula és társa czéggel végbement üzlet annyira tudtomon kívül történt, hogy Spuller Jeannette kalandos megjelenése épen úgy bolonddá tett engem, mint hajdanában, az álarczos bálban akármely rózsaszínü dominónak incselkedése. De már a mi lejárt váltóid kifizetésének történetét illeti, nem tagadom, hogy részes vagyok az összeesküvésben, s most már felhatalmazást nyertem nyiltan szólani.

– Nézz ide, – s ezzel tárczájából kivett egy negyedívnyi lapot. – Itt van irkád; itt van saját kéziratod; bele van irva az összeg, a kelet és legalul neved. Ha most én e papirkából nem csinálok fidibuszt, csak azért teszem, mert nem szokásom oly adomát utánozni, melyet a mesefaragók Rothschildre és egy császárra költöttek. E helyett ezer darabra tépem kötvényedet, kidobom az ablakon, atomjait a szél szárnyaira bocsátom, ám szedje össze, a kinek ideje lesz hiábavaló fáradságra vállalkozni.

– Porczogh! ne mondd tovább. Egyszerre vastag -310- hályog esik le szememről, s nekem már régen tudnom kellett volna, hogy e világon csak egy lény lélegzik, a ki még velem gondol. Oh Istenem, ki hitte volna, hogy romlott századunkban még szív is létezhetik!

– Úgy van. Ő volt őrangyalod és senki más. Mert a kik legjobban mutatták sajnálkozásukat, majd kipukkantak a káröröm kéjében. Ő azonban először kiragadott az örvény széléről, másodszor képessé tett, hogy föntarthasd magad, menekülj a fölötted összecsapó habok közől és kösd meg a rád nézve oly előnyös pénzházasságot.

– És mondhatom, drágán fizette meg önzéstelen regényességét. De miután csak több vagy kevesebb pénzről van szó, nem sokat gondol vele.

– Eddig csak azt tudom, hogy Burghammer úr más végrendeletet igért élőszóval, és mást hagyott hátra írva, megpecsételve és tanuk bizonyságával ellátva. Azt hiszem, hogy az özvegy herczegnő talál majd időt és alkalmat e tárgyról bővebb felvilágosítást adni.

– Megérdemli. Hanem mindent a maga idejében kell tennünk. Most pedig ne láss egyebet rajta, mint a fekete gyászruhát, mely minden időszerűtlen nyilatkozatot szigorúan eltilt. Ha te nem élsz a világon, Burghammer herczeg özvegye rövid időn Bécs legünnepeltebb hölgye. Szépsége elsőrendű csillag, rangja egyenlő a Schwarzenbergekkel, s mint dúsgazdag, tetszése szerint választhat második férjet. De ő szeretett téged leány korában és most is csak érted él. Önzéstelenűl szeretett, mert a mit érted tett, nem vár jutalmat. Légy iránta háladatos s akkor meglátod, hogy életbölcseségi szabályaimnak gyakorlati haszna van. Mert a teljes meggyőződés, hogy a nő szeret, erősebb kötelék az -311- érzéki szerelemnél, melyet a szépség ébreszt fel, a birtok és a megszokás hamar elenyésztet.

Megérkezvén az állomásra, ujra kitünt Porczogh báró észjárásának csalhatlansága. Két fakó szekér és két részeg kocsis leskődött a tovább utazni szándékozókra. Ellenben ott kevélykedett a bogfalvi fogat is, mely ily környezetben igazi herczegi fényűzést képviselt.

De még egy másik uri kocsi is feltünt a háttérben s a két jó barát a sötétszürke bérruháról azonnal ráismert a Dorozsmay-ház cselédségére.

A következő pillanatban Gencsy Pál báró is előkerült valamelyik vaggonból s átadá könnyű podgyászát az elébe siető inasnak.

– Porczogh! – suttogá Arthur gróf, – látom az erdélyi vad bárót s minden bölcs oktatásodból üres szószaporítás lett. Valami láthatlan hatalom parancsolja, hogy megrohanjam, megsértsem és párbajra kényszerítsem.

– Hiába minden színlés; ez a gyerkőcz győzelmet aratott rajtam s földig vagyok lealázva.

– Arthur! egyszer már karodon ragadva tartóztattalak vissza ily meggondolatlanságtól s most megint vak szenvedélyed szavára hallgatsz. Tudd meg: soha sincs a férfi bizonyosabban megalázva, mint mikor e miatt kell valakit megvernie, vagy ezért verik meg. S minő megalázásról beszélsz? Egy suhanczkodó diák versenyezett veled. Nincs eltiltva. Egy kis iskolás leány választást tett saját korlátolt izlése szerint, de szabadságában állott. Olyan legfelsőbb itélet ez, melytől csak a pisztolylövéshez van felebbezés? Arthur, ma is az vagy, a ki tegnap voltál. Emeld fel fejedet s ha eltékozlott vagyonodból valamit vissza akarsz szerezni, hidd meg, a legrosszabb eszköz erre az, hogy ő vagy te a gyepen hörögd ki a lelkedet.

– Jer, közeledjünk hozzá, közönynyel, egykedvüséggel, -312- de méltósággal, s meglásd, utánozni fogja példánkat.

Előre léptek tehát s mintha most pillantanák meg az ifju bárót először, maga Arthur gróf mondá:

– Mi pedig Bogfalvára szándékozunk, de még ma estére visszatérünk. Jó mulatságot.

Ebből állott az egész találkozás. Pál báró látta ugyan Pesten, a Dorozsmay-házban a fiatalabb herczegnőt, de nem volt annyira ismerős vele, hogy igényelhette volna a szerencsét, üdvözletet izenni. Arthur gróf pedig, kanonok bácsi által szóval kifejezett válasza után, a gazdag családdal minden további összeköttetést végkép ketté szakítottnak tekintett.

Midőn a két jó barát felült a bogfalvi kocsira, Porczogh báró, hogy a mindig fülelő cselédség ne értse, franczia nyelven mondá:

– Lásd barátom, ilyen a valódi élet, ilyen a correct modor a világban. A mit te akartál elkövetni, az a mult századokba való, a mikor az emberek mindenki fölött uralkodni akartak, csak magukon nem. Megengedem, hogy ily helyzetben, mint te vagy a báróval szemben, ha regényt irna valaki rólatok, az olvasó kérlelhetlenűl követelné, hogy törj ki, dúlj-fúlj, hordj rakásra borzasztó gorombaságokat, másnap pedig egyikőtöket saroglyán vigyék, obductio végett, a kórházba. Szerencsédre, melletted őrködhetik néha egy flegmatikus filozofus, a ki füledbe súgja: mindig a hideg okosság szavára hallgass s ne tartsd dicsőségednek, ha a botrányokra leskődő közönség kiváncsiságát, saját károdon elégíted ki.

Bogfalván Hohenmark herczegnő fogadta az érkezőket s különösen Arthur grófot oly barátságosan látta, mint nehány évvel ezelőtt, a midőn Harasztoson megismerkedett vele.

Louise herczegnő csak a rövid ebéd ideje alatt volt -313- látható. Ekkor is gyász öltözete uralkodott minden szaván, s a ki nem ismerte a szívében égő lángot, ezen tartózkodása miatt méltán hidegséggel vádolhatta volna.

Fekete kávé után, az idősb herczegnő azon czím alatt, hogy megmutatja szegényes, de tisztán tartott kertjét, sétálni hivá vendégeit. Hárman indultak, de Porczogh báró jól tudta, mennyire fölösleges itt az ő jelenléte. Addig keresett a kertben oly növényt, mely őt igen érdekelni látszott, míg végre egészen hátra maradt.

Ekkor aztán beszélni kezdett az anya arról, a mit gyászt viselő leányának szőnyegre hozni lehetetlen volt.

– Gróf úr, engem Hohenmark herczeg, mint egyszerű lovas-kapitány, ezért a kis bogfalvi birtokért vett nőül, de azért nem volt boldogtalan velem. Leányom, Louise, első csalódása után Burghammer herczeg mesés gazdagságának oltalma alá menekült, a hova női kötelességet, kifogástalan hűséget vitt, de tán szívet mégsem. Ez lehet oka, hogy a herczeg nem tartá meg szóval sokszor hánytorgatott igéretét az irott végrendeletben.

– Mindössze ennyi áll, leányomról, végrendeletében: «nőm jövőjéről már életemben gondoskodtam.»

– Ez az egész; de a leányom így van legjobban megelégedve s boldog, hogy oly hagyománynyal, mely úgysem szívből származott volna, nincs megszégyenítve. A herczeg igéré, hogy azon 5000 hold földet, melyet Somogymegyében vásárolt, s melynek jövedelmét, tűpénz czímén, leányom eddig élvezte, mint szabad tulajdont ráruházza. Igérte, hogy bécsi palotáját, mely a benne rejlő kincsekkel és értékpapirokkal két és fél millióra volt becsülve, szintén neki hagyja; de a végrendeletben mégis a mellékág zsákmányára bocsátotta. Mi maradt tehát a sok szóból?

– Pénzről beszéltünk, gróf úr, – felelé a herczegnő, nem nagyon lelkesedve a hallott költői közbekiáltás fölött. – Mi maradt végre? A 750,000 forint, mely a házassági szerződésben ki volt kötve. Ebből 640,000 forint ment a Kaula és társa czég követelés megvételére, 110,000 forint pedig állampapirokban. Ehhez járul a 300,000 forint ékszer, melylyel a herczeg nejét különböző alkalmakkor meglepte. Leányom e haszontalan fényköveket még Bécsben eladta, s a fönnebb említett összeget hozzáadván, annyi értékpapirt vásárlott össze, hogy az így nyert kamat évenkinti 22,000 forintot képvisel.

– Óriási gazdagság, herczegnő. Én mondom ezt, a korábbi lelkiismeretlen pazarló, a ki ezóta megtanult gazdálkodni.

– Tehát számítsunk. Ha beteljesedik, a mit ön levelében ajánlott, és én, ismerve leányom érzelmét, szívesen jóváhagyok, akkor az új háztartás szükségeinek fedezésére készen áll először: a 36,000 forint kamat, első helyen betáblázva a Bendeffy-birtokra; másodszor: 22,000 forint leányom értékpapirjainak szelvényeiből; harmadszor: az én halálom után, a mi szegény kis Bogfalvánk, mely jó és rossz évet számítva, mégis kiizzad évenként 8000 forintot. Összesen 66,000 forint jövedelem.

– Herczegnő! ezzel hamar készen leszünk, mert a mivel most birok, kevesebb a semminél.

– Meglátjuk. Ha leányom hozományába beszámítottam Bogfalvát, nem hagyhatjuk ki az önéből azon 30,000 forintot, mely szintén csak édes anyja után, vár önre.

– Magam is ezért imádkozom, mert Bogfalvával is épen ezen eset fordul elé. Ezenkívül…

– Ah, ezenkívül! herczegnő, én ezenkívül semmitsem tudok, a mit sajátomnak nevezhetnék. -315-

– Keressük csak, s mindjárt megtaláljuk. Az ügyvéd, a ki a Kaula és társa czég követelésének megvásárlásában közbenjárt, kötelessége szerint betekintett a telekkönyvbe.

– Felemészti ma, de nem holnap. Mert a kötelezettségek között évenkinti 40,000 forint törlesztés van. Tehát 10 év mulva 400,000 forinttal kevesebb az adósság és 20,000 forinttal több a jövedelem.

– Ne nevessen a tíz éven, mert ezzel csak minket vénasszonyokat gúnyol. Inkább higyje el nekem, hogy tíz év mulva is élni akar az ember s tán még örököst is adhat az Isten. Szóval, ki van számítva, hogy 22 év mulva tisztán állhat a Bendeffy-birtok.

– Úgy van, de a legelső s legnagyobb követelés, mint hozomány, visszakerül a házhoz.

– Ez már valóban más. Herczegnő, önben a legjelesebb pénzügyminiszter veszett el.

– Csak jó magyar gazdasszony akarok maradni, daczára fönhéjázó német czímemnek. Most pedig mindent tisztába hozván, keressük fel Porczogh bárót.

– Jövő juliusig mentől ritkábban. Nem óhajtom, hogy a szomszédok beszéljék: ime mutatkozik már a régi udvarló s alig várják Bogfalván, hogy ujra menyekzőt üljenek.

Búcsuzáskor Louise herczegnő csak ablaka függönye mellől intett üdvözletet; hanem a rokonszenves tekintet, mely régi barátjára esett, értékesebb volt minden ékesszólásnál. -316-

A két jó barát kocsira ült s az első félórában mindketten mély gondolatokba merülve hallgattak.

– Porczogh! – töré meg a csendet Arthur gróf, – egész óra alatt kizárólag pénzről és üzleti dolgokról beszéltem a herczegnővel.

– A legbölcsebb s leggyakorlatibb tárgy minden világlátott vőlegény előtt.

– Mindig a herczegnő vitte a szót, nekem csak a képmutató hallgatás szerepe jutott. És akárhogy erőlködtem, lehetetlen volt a 36,000 forint kamatfizetési kérdést megpendítenem. Mit tegyek? Épen oly borzasztó ezt elfogadni, mint a minő képtelenség visszautasítani.

– Barátom, ily sajátszerű esetekre nézve régen ki van találva az útbaigazító szabály.

– A két rossz közül a kisebbiket kell választani! Tartsd meg s abból csinálj dicsőségi tőkét, hogy a lehetőségig jól gazdálkodjál.

– Ki hitte volna, hogy a történtek után még szerencsés sors is kecsegtessen!

– Gondold hozzá, hogy meg is érdemlettél valamit. Nem voltál teljes életedben tökéletes gentleman? Megcsaltál-e valakit? Nem becsülted ősi nevedet többre öt milliónál? Tehát a mit a szerencse nyújt, fogadd érdemeid jutalmául. Megengedem, hogy kellemetlen előleg ez a pénz, jövendőbeli nődtől: de mindketten tudjátok, hogy csak az elkerülhetlen vas szükség szavának hódoltok. Végre is ez maradt vagyonod elvesztésének fanyar utóízéül. Minden veszedelmet túléltél, szolgáljon tehát vigasztalásodul, hogy életedben ez az utolsó boszankodás. Hogy éneklik a «Bourgeois Gentilhomme» entreactejában, keleti frank nyelven: non tener honta, questa star l’ultima affronta? –

Arthur gróf hallgatott, elkomorult és elégedetlen volt. Barátjának hidegen gyakorlati, sőt vastagon cynikus okoskodásai nem verhették ki fejéből azon lealázó gondolatot, hogy most majdnem egy egész évig oly szerepet -317- fog viselni, mely a férfi büszkeséggel ellenkezik, a grófi dölyfösségnek pedig nyilt hadat izen.

– Báró! nem az boszant, hogy az uj háztartáshoz semmit sem viszek; máson is megtörtént, s ha Esztikét nyerem meg, akkor sem állok különben. De hogy már mint vőlegény jövendőbelimnek pénzéből élősködjem, e szégyent el nem viselhetem. Addig, míg azt hittem, nyerészkedőkkel és uzsorásokkal van dolgom, legalább volt czíme könnyelmüségemnek. Azt mondtam, élek tovább is adósságcsinálásból, de most minden ürügy lerombolva fekszik lábam előtt.

– Még van egy utolsó segédforrásom. Anyám visszaérkezett; a mit elköltöttem e pénzből, kipótolja s aztán jövő juliusig úgy meghuzódva lakom nála, mint kis iskolás fiu koromban.

– És valóban még azon nap estéjén kihallgatást kért édesanyjától s aztán mindent őszintén, leplezetlenül és teljes részletességben elbeszélt.

– Arthur, – felelé az öreg grófné, – neked igazad van, ez így nem maradhat s nekem anyai kötelességem határozottan közbelépni. Intézkedjél, hogy holnapután Bogfalvára mehessek és igérem neked, hogy mindent rendbe hozok.

– Mindent rendbe hozasz anyám? De hiszen épen abban fekszik helyzetem elviselhetlensége, hogy minden a legjobb rendben van! Louise boldog, hogy tehet értem valamit s én már ma költhetem azon 36,000 forint jövedelmet, mely jövendőbeli nőm hozományát képezi.

– A világ ugyan nem tudja, de nekem elég erkölcsi megsemmisülésemre a gondolat, hogy Louise, tényleg, megvásárolt engem.

– Nem mondom, hogy tette, sőt páratlan önzéstelenségében eleinte csak arra törekedett, hogy engem -318- előnyös pénzházasság kötésére segítsen. A herczeg halála s azon leánynak elpártolása után azonban változott a helyzet; ellenem fordult a látszat is, s most a tisztességes kölcsönből nagylelkű adomány, sőt kimondjam a legirtóztatóbb szót? egy ügyefogyottnak nyujtott kitartás lett!

– Arthur, nem jól értetted anyádat. Úgy hozom rendbe ügyedet Bogfalván, hogy lelked teljes megnyugvást találjon. Azt mondtad, hogy Louise minden ékszerét eladta s a pénzből gyümölcsöző tőkét szerzett? Igen jól van, helyesen cselekedte. De most már én jövök közbe. Itt vannak nálam családunk gyémántjai, miket mindig egy Bendeffy grófné viselt. Úgy tudom, ékszerészi becsű szerint megérnek 83,000 forintot. Elviszem Bogfalvára s miután, mi asszonyok, mindig szabadabban beszélünk egymás között, átadom a herczegnőnek, mint szokásban levő menyasszonyi ajándékot.

– Mamám! az ajándék maga herczegi; de a gondolat, hogy fiad férfiui büszkeségének megmentésére hozod ezen áldozatot, a mennyekbe emel. Engedd meg, hogy ezer csókkal fejezzem ki hálámat és fiui szeretetemet.

Arthur gróf könnyelmű korhely volt egész életében, de szive nem romlott meg teljesen soha. Kivánjuk neki, hogy azt a szivet, melyet megnyert, díszes élete által, meg is érdemelje. -319-

Láttuk, hogy Gencsy Pál báró a harasztosi kastély úrnőjének igen szertartásos meghívására, augusztus hó végén leszállt a vasútról s találkozott Arthur gróffal és barátjával, épen a midőn arról gondolkodott, hol találna hamarjában oly szekeret, mely őt a kastélyba szállítaná?

Még alig telt el két hónap, mióta utóljára látta tanítványát, Gencsen; de hosszabb idő volt ez a bárónak, mint a mennyi a geologusok szerint szükséges arra, hogy az őserdőből, a földnek nem tudom hányadik kérgében, kőszén alakuljon. Valóban még attól is félt, hogy e rettentő korszak alatt Esztike kisasszony mást gondolt s a kastély lakói is úgy néznek majd rá, mintha kétkednének, látták-e már ezen arczot valaha, vagy sem?

Hogy még hazulról megírta, melyik napon teszi tiszteletét? annak ő semmi fontosságot sem tulajdonított. Annál kellemesebben volt meglepetve, a midőn jól ismert sötét szürke posztóruhás inas kapkodá ki kezéből podgyászát s elvezeté őt a harasztosi fogat elé, oly buzgalommal és előzékenységgel, mint mikor haza visznek valakit, a ki otthon lesz és a családhoz tartozik.

A lovak gyorsan ügetve verték fel az út porát s fél óra mulva a föld egyik hajlásán túl feltűnt a kastély is, -320- melynek szöglet-tornyából óriási zászló lobogott a nyári szellőben.

Szemközt vele az útfélen magányos gyalogló közeledett. Bizonyosan éhes vándorló legény, a ki nem talált munkát s megy máshova szerencsét keresni.

Közelebb érkezve, a bús idegenből tüskés szakállu, pöczkös bajuszu víg czimbora fejlődék ki. Lehetett-e más, mint épen Bogárdy Zoltán, a ki recsegős hangján távolról kiáltá:

– Hozott Isten friss egészségben, tisztelt kollegám; ejnye de megvárakoztattál!

– Nem én vagyok oka, barátom. Szörnyű rendetlenség ez a magyar államvaspályán! Teljes hét perczet késtünk! No de meg is interpelláljuk érte a közlekedésügyi minisztert! Szép tőled, hogy elémbe jöttél.

– Kötelességem volt, barátom, mert szükség, hogy elékészítselek azon fogadtatásra, mely itt rád vár.

– Majd meglátom, mily vitézül állod ki a roppant strapácziót, mert ez alul ugyan ki nem búvol. Van pénzed?

– Az kevés, mert az egész vidék herczegi borravalót vár. A falu nagy harangja reggel óta szól. Az iskolás fiúk kirukkoltak és éneklik: «erős várunk nekünk az Isten»; az ártatlan szűzek, fehérbe öltözve, rozmarint tűztek hajukba és rózsalevelet hintenek útadba. A biró kilencz mozsarat és 80 kilogramm lőport hozatott Hatvanból. A jegyző és az iskolamester ablaka csupa transparent G. P. és D. E. betűkkel. Este pedig olyan illumináczió és rakétázás lesz, hogy még a szomszéd földesurak is assecuráltatták tegnap a gabonás asztagokat.

Varjas Andoriás uram, a ki hivatalos helyén, a bakon ült, ájtatos hivő lélekkel nézegetett vissza s minden új részlet hallására komoly helyeslést intett fejével, mint a ki mindezt, magától érthető legtermészetesebb dolognak találta. -321-

De midőn a kastély elé érkeztek, a hol hatalmas diadalkapunak kellett volna az érkezőt fogadni, kiderült, hogy itt rendkívüli készületnek még nyoma sem mutatkozik, sőt a kastély tornyán lengő zászlót is a mult évi képviselőválasztáskor tűzték fel s azóta ott tűri a napot, éjet, esőt, havat, fagyot, meleget.

Az első, a ki a vendéget észrevette, kanonok bácsi volt. Tehát mindjárt gonosz omen: ebéd előtt pappal találkozni, ez bizony semmi jót sem igérhetett. E mellé még főtisztelendő úr nagy bámulva kérdé:

– Hogyan! ön az báró úr? Hol és merre kalandozik, hogy még Harasztost is utjába ejthette?

Azonban mégis jött egy szobaleány, a ki a megzavarodott ifjut fölvezette az első emeletbe, a hol az átöltözésre már minden kellék elkészítve volt.

Gyönyörű szép, urias, feltünően kedves és elegans szoba volt ez s valaki úgy letörölgette a butorokat, hogy mikroskopiummal sem lehetett volna itt egy porszemet felfedezni. A sötét violaszín pamlag előtt álló asztalkán pedig porczellán vázában olyan óriási virágcsokor pompázott, hogy Pesten egy egész nyaralónak kertjéből sem telik ki. Pál bárónak röpdesett a szíve az örömtől, hogy e gyöngéd figyelem tán épen a ház kisasszonyától származhatott.

Levetkezve poros uti ruháját, felölté szép szürke nyári sétaöltözékét és izenetet küldött a kastély úrnőihez: mikor tehetné tiszteletét? A várt válasz azonnal, postafordultával, megérkezék, hogy rögtön.

Ment le tehát a földszintre, a nyári elfogadó terembe, mely a kertre nyiló verandára vezetett. De míg ideért, sok kettősszárnyú ajtón kelle áthatolnia.

Egyszerre balról megmozdul egy zöld posztóval bevont, fényes szegekkel kivert mellékajtó. Elébb világos színü kelme hullámzik, aztán egy élő szobornak alabastrom-fehér keze mutatkozik, végre egy ismert friss, -322- vidám, mosolygó arcz és szem, mely ragyog az örömtől és boldogságtól!

Élénk gyorsasággal, mint mikor vágyat érez «az ő karjai közé röpülni», állja utját az áthaladó vendégnek és kiáltja:

Az így megszólított ifju megragadja a feléje nyujtott kezet, hévvel megszorítja, eszébe sem jut, hogy ez fájhat is egy kicsit s aztán mondani akar valamit, a mit a szerelmes ember hosszú távollét után legelőször érez szívéből felfakadni. De elrémülve tapasztalja, hogy a magyar tudós akadémia nagy szótárából egy betűt sem tud hangoztatni.

A birtokba vett kezet azonban el nem ereszti többé, úgy bánik azzal, mint a rabló zsákmányával s bámulja a színműírókat, a kik ily alkalmakból a legköltőibb eszmevirágokat adják a szereplők ajkára! Kérdés: ha maguk is szerelmesek, szintén ily mesterei az ékesszólásnak?

Az elfogadó terembe lépve, a ház asszonya helyett a pózna-hosszú «táblaterítő»-t találják, a ki elrettentő szigorral és fanyarsággal hajlik meg, de megvesztegethetlen merevséggel csak azt jelenti, hogy ő nagysága a báró urat a könyvtárban kivánja elfogadni.

A könyvtárban! a házi pirongatorium leghivatalosabb helyén! A harasztosi szent inquisitio kínzó kamarájában, a hova csak azokat idézik, kik ellen panasz van, kik gyalázatosan rossz fát tettek a tűzre.

Ámde nem volt szabadulás; Esztikének ki kellett menni a verandára, friss szellőt színi, a bárónak pedig, mint vádlottnak, be a törvényszék színe elé, ad audiendum verbum!

Ő nagysága udvariasan köszönté a belépőt. Helyet mutatott neki, de nem az övéhez hasonló karszéket, hanem csak egy oda vetődött tabouret-tet; elég jó volt ez a vallatás alá vont bűnösnek.

– Leányom mondja, hogy önt legközelebb egyetemi professzorságra hivják meg, s a tapasztalati lélektant fogja eléadni.

– Asszonyom, – felelt Pál báró elnyomott mosolylyal. – Tetszhetett tán Esztike kisasszonynak ily tréfát kigondolni, de én a nevezett tudományban nem hogy szakember, de csak gyarló műkedvelő is alig vagyok.

– Ezt nagy sajnálattal hallom, mert az egyetemi tanárság diszes állás, s a professzorok nagy kitüntetésben részesülnek. De ha nem lesz tanár, akkor minő életpályát választ?

– Én, asszonyom? Én amolyan falusi báró vagyok, a kit az emberek, minden három évben, tíz hordó pálinkáért képviselőjöknek választanak. Mint ilyen eljárok a házba, hallgatom a bölcsebbek szónoklatát, szavazok pártom érdeke szerint a haza javára, s majd ha több bátorságom s tudományom lesz, magam is részt veszek a tanácskozásokban.

– Ezek nagyon távol időkre biztató kilátások. De legalább remélheti, hogy a három évi ülésszak letelte után, kinevezik önt főispánnak vagy államtitkárnak?

– Sajnálattal kell megvallanom, hogy ily fényes kitüntetésekre egyáltalában nem számíthatok.

– Mert a főispánsághoz több tekintély és érettebb életkor szükséges; államtitkár pedig csak a legkiválóbb szakértelemmel felruházott egyén lehet.

– Idővel tán igen, de most oly izgatott s folytonosan ábrándozó lelkiállapotban élek, mely minden hideg tanulmány megkezdésére képtelenné tesz. Asszonyom! én ma 26 éves koromban végtelen s minden más érdeket megsemmisítő szenvedély hatalma alá kerültem; szeretek egy leányt. Szeretem önnek leányát, s ha -324- kezét el nem nyerhetem, többé e világon semmi más nem érdekel.

– Szereti leányomat? De hiszen ön tudhatja, báró úr, hogy midőn Esztikémmel Gencsre jöttem, már ezzel eléggé világos jelét adtam, hogy szerelme ellen nincs komoly kifogásom. Azonban…

– Fiatal ember, sajnálom önt, de én attól félek, hogy leányom csak azért hallgatott az ön igéreteire, mert hitte, hogy önre fényes jövő vár: egyetemi tanár, főispán, vagy államtitkár lesz. Most pedig kiderül, hogy mindez csalódás és álomkép. Bocsásson meg báró úr, de ily változott körülmények között többé semmit sem igérhetek. Azonban…

– Hah! egy másik: azonban! Most látom, hogy nincs ennél felségesebb szó a magyar nyelvben.

– Azonban, – folytatá a ház asszonya erőtetett komolysággal, – ha részemről, ily helyzetben, kénytelen is vagyok határozottan tagadó választ adni, azért, ha tetszik önnek, még felebbezheti ügyét, leányomra.

– Ime most épen két óra. Ebédig lesz még egy egész órája s ha elviszi leányomat a kertbe sétálni s ha sikerül önnek vele úgy megalkudni, hogy csekélyebb kilátások mellett is elfogadja ajánlatát, akkor…? Akkor majd én is jobban meggondolom a dolgot.

A nyájas olvasó bizonyára kezdet óta jól értette e jelenetet, s nagyon tudta, mit kell ebből szószerint magyarázni, mit nem?

Nem volt ez épen egészen tréfa, színjáték vagy rögtönzött mulatság a Bogárdy Zoltán iskolájának modorában; de rideg, száraz komolyság annál kevesbbé. A báróra nézve a ledkedvezőtlenebb magyarázat szerint sem jelenthetett ez többet, mint hogy a család jogosan igényli, hogy a kérő, ha férj lesz, nem fog tétlenségbe merülni, hanem rangjához és vagyoni állapotához képest igyekezni fog a világban -325- is oly állást elfoglalni, mely rá díszt, a hazára hasznot hozand.

De midőn meghallotta Pál báró, hogy hova kell ügyét felebbeznie? s hogy a harasztosi legfelsőbb biróságot karjára ragadhatja, viheti sétálni a kertbe s ott egész óráig informálhatja, capacitálhatja: többé nem tartóztathatá magát, hanem rohant a ház asszonyához, fél térdre hullott s úgy megölelé és össze-vissza csókolá, mint csak egy háladatos fiú teheti anyjával.

Szegény Dorozsmayné alig tudott kiszabadulni. Eléggé engedé át ugyan magát e heves szorítgatásoknak, de asszonyi szokás szerint, mégis csak fenyegetett öltözékének védelméről beszélt, mintha ez volna a legfontosabb.

– Ah, ön tönkre teszi ruhámat… már fodraim is szakadoznak… szeleburdi báró, ön miatt bizony még egyszer újra öltözködnöm kell.

Még egy csók az arczra s ezúttal befejezéskép oly csattanós, hogy a verandára is kihallatszott s azután Pál báró megértvén az idő becsét, értékét, kitántorgott az ajtón, bebotlott az elfogadó terembe, onnan ki a verandára, sietvén itt elvesztett ügyét appellálni.

A helybeli septemvirátus és cassatiószék ezalatt szelid türelemmel várta az alsóbb törvényszéknek végerővel biró itéletét s midőn Pál báró az idvezültek mosolyával kijött, karját ajánlta, sétára hivta őt a kertbe, mindketten három ugrással termettek lenn a kilenczfokú lépcsőn és indultak a felsőség engedelméből kijelölt sétára.

Magától érthető, hogy augusztusban, délután két órakor a nap perzselő sugarai miatt, nem a nyilt virágágyak, hanem a legmagasabb fák árnyai felé törekedtek.

Nem tudom, ki volt a vezető ezen utjokban? de tény, hogy keresve a hűvös tanyát, itt is mint Gencsen, láttak egy hatalmas diófát, melynek levéllel sűrűn benőtt galyai alatt még sokkal szebben faragott és fehérebbre festett padot találtak, a törvényszéki ülés és appelláta megkezdésére. -326-

A fiatal báró azonban nem tartotta meg szavát, s annyira megfeledkezett helyzetéről és igéretéről, hogy mint vércse keze között tartván a pihegő galambot, mindjárt levetette az alázatosan könyörgő álarczot, s mintha semmi sem történt volna, újra csak tekintélyt követelő professzor kezdett lenni, szemben hű, engedelmes és tanulékony tanítványával.

Mindjárt is, szép csinosan elhelyezkedve a padon, hozzá kezdett leczkéjéhez:

– Ah, diximus, – szakítá félbe a tudnivágyó leányka, – Gencsen hallottam e szép hangzású szót először, de nem tudom, mit jelent?

– Csak annyit: mint mondtuk. Így szokták a legtudósabb tanárok, hajdan, leczkéiket kezdeni, hogy jelen előadásukat szoros kapcsolatba hozzák a korábban eléterjesztett alapelvekkel.

– Tehát ott hagytuk el lélektani buvárlatainkat, hogy a férfi a szive mélyéből szeretett leánykát keblére szorította s aztán elkezdte csókolni: elébb a hajába füzött rózsabimbót, aztán a leomló hajfürtöt, a felhőtlen homlokot, végre a két szemet s azalatt a leányka hallgatott és tűrni tanult.

– Vagy boldog volt. Ezer köszönet érte, mert e kijavítás a végtelenségig szellemdús ötlet! Ámde most magasabb és fellengzőbb tanok következnek, mert elérkezett ama legédesebb percz, hogy az ajkak is érintkezzenek.

– A mi az első csókot illeti, egyenesen és közvetlenül a két ajkon, annak sajátszerű természete van. Úgyis kimondhatlanul sokat ér, ha a férfi rabló módjára, kérés és engedelem nélkül, jut hozzá; hanem hogy már e földön érezhesse a menny minden gyönyörét, elkerülhetlenűl szükséges, hogy a lányka hasonló ellenállhatlan -327- vágyat érezzen, ő maga is szomjazza az ajkak találkozását s aztán boldogságukban feledkezzenek el az egész világról.

Pál báró vas karjai közt tartá a sebzett galambot, de most egyik kezével az égő arcz melegéhez nyúlt s úgy vonszolá maga felé az ellenkedőt, hogy lassú és észrevétlen közeledés után, egyszerre csak összetalálkozott a két forró ajk s aztán meg nem számlált perczekig összeforradva maradt.

Nem lehetetlen, hogy az ily fellengző lélektani elmélet- és kisérletnek kellő felfogására, az ismétlés is szükségesnek mutatkozott. Tény azonban, hogy a midőn a boldog pár még csak perczeket vélt átélni, elmult az óra, s a kastélynak sivító hangon ebédre hívó csengetyűje felrázá őket álmaikból.

A veranda lépcsőin Dorozsmayné, Zoltán és kanonok bácsi fogadták az elésietőket.

– Nos, báró úr, – kérdé az anya vidám hangon, de szemében örömkönnyekkel telve, – megnyerte pörét?

– Asszonyom, – felelé, – a föld legszerencsésebb embere vagyok, most már semmi sem hiányzik boldogságomból.

– Esztike kisasszony a jövőt feltétlenül rám és férfiúi becsületemre bízza; jelenben pedig szerényen megelégszik azzal, hogy képviselő s az én drága jó Zsuzsi nénémnek engedelmes fia vagyok.

Az alatt pedig, hogy az anya karjai közé zárá gyermekét, Zoltán bácsi a főtisztelendő úr mellé lépett s mondá:

Kanonok bácsinak forgó karikákra nyilt a két szeme. Még csak most kezdé észrevenni, mi történik a házban és körülette? A jámbor lélek ezen utolsó pillanatig csakugyan hitte, hogy Pál báró egyszerűen átutazóban -328- van Harasztoson s az özvegy őt, mint annyi más járó-kelő vendéget, ebédre marasztotta.

– Gyermekek, – szólt most teljes anyai és háziasszonyi tekintélylyel a kastély úrnője. – Halljátok megmásíthatlan határozatomat. E naptól fogva minden héten egyszer, szombaton, ide jöhet Pál báró s maradhat hétfőig. Mához hat hétre pedig, ha Isten is úgy rendelte, mint mi óhajtjuk, lakodalom lesz Harasztoson!

15	ynelni	nyelni
27	szaladgalás	szaladgálás
57	eltalátjam	eltaláljam
82	e ésorolt	elésorolt
127	vern fogja	verni fogja
146	legbeesesebb	legbecsesebb
165	kiasszony	kisasszony
212	polgokról	dolgokról
214	írta, melyíe	írta, melyet
257	hatralevő	hátralevő
280	kisassozny	kisasszony
310	rövin időn	rövid időn
322	mogszorítja	megszorítja
322	«táblaterítő«-t	«táblaterítő»-t

ESZTIKE KISASSZONY PROFESSZORA

PÁLFFY ALBERT.

ELSŐ RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

MÁSODIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

TARTALOM.

KÉPJEGYZÉK.