*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68877 ***

Ambrus Zoltán.

A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések.

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1915

A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utcza 18.




A TÓPARTI GYILKOSSÁG


I.

Ahogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, akik
közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilágképűnek, a
másikat a Kutyafejű Tatárnak hivták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy
esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek
látszott nálam. A harmadik fiú, akit akkor láttam először, majdnem egy
fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a
legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt,
hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy
épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét.

Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobbkezében kis
pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papircsomagot
tartott.

Abban a pillanatban, amikor – bekanyarodva a Szent Anna-utcába – rájuk
bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott
a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy
lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton.
Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s
mintha jobbról is, balról is körül akarták volna fogni, hogy valamerre
el ne ugorhassék. A Holdvilágképű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, aki
kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen
vidám; ellenkezőleg: vésztjósló komorság ült az arcán. De mind a ketten
farkasszemet néztek a keménykalapossal.

Talán nem így kellene mondanom, mert farkasszemet nézni valami
kölcsönösséget jelent s a farkastekintet valójában csak a Kutyafejű
Tatár meg a Holdvilágképű szeméből villogott ki; a keménykalapos fiú
pillantása inkább ijedt volt. Állotta ugyan az ellenséges szemek
tüzelését s igyekezett dacosan viszonozni ezt, hol az egyik, hol a másik
ellenfél alakját méregetve; de az ő tekintetében benne révedezett az a
határozatlanság is, hogy vajjon nem volna-e jobb hirtelen kereket oldani
s a menekülésben keresni meg azt a kedvező megoldást, melyet már csak a
gyors elhatározás s lábának a fürgesége igérhettek neki? Alighanem
kilátástalannak itélte a kétszeres erővel szemben való küzdelmet. Pedig
nem volt egészen fegyvertelen; mert – ha a pálcikájában nem is
bízhatott, – a kemény és vastag papirtekercset buzogányként
használhatta, míg megtámadói csak az öklükre vagy az izmaikra
támaszkodhattak; de nyilván nem remélte, hogy egymagában is el tud bánni
mind a két fiúval.

Amikor a szinhelyre érkeztem, még nem döntött arról, hogy mit választ: a
szégyenletes megfutamodást-e vagy a férfias, de reménytelen küzdelmet?…
azt, ami dicsőbb, de kellemetlenebb, a hősies összeütközést s ennek
nyomán az előrelátható elbukást?… harcolni véglehelletig és vereséget
állani ki, de előbb sok jó, kemény ökölcsapást osztogatni jobbra-balra?…
vagy elillanni, szaladni, ahogy bír, egy darabig még hallani az ellenség
gúnyos nevetését, aztán elfelejteni ezt a rossz álmot?

Hanem az én megjelenésem egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Mert
az ellenség nem tudhatta, hogy hirtelen elszánással nem sietek-e
segítségére a megtámadottnak? – amely esetben a most még szilárd
erőviszonyok egyszerre felbillennek. Már pedig én megállapodtam.
Egyelőre csak mint kiváncsi néző, de egyszersmind mint fenyegető
kérdőjel.

Nekem egy szempillantás is elég volt ahhoz, hogy tisztán lássam, mi
készül itt és miért?

Akkortájt az olyanfajta keménykalapban, amelyet ma dinnyealakúnak szokás
mondani, nem lehetett végig menni Debrecen utcáin kínos feltűnés és a
kihivó szándék gyanujának fölkeltése nélkül. Mert ez a viselet, öreg és
ifjú civis-érzületnek egyaránt, a nyugati eszmékkel való kacérkodást, a
kozmopolitizmushoz való vonzódást, a hazaszeretet érzésének
meggyöngülését és Kálvin tanainak cinikus kigúnyolását jelentette.

Azért, különösen a nagytemplom és a kollégium tájékán nem is igen volt
tanácsos kemény kalapban mutatkozni. A Szent Anna-utcában, nehány
lépésnyire a katholikus templomtól és iskolától, már jelentékenyen
csökkent a kemény kalap veszedelmessége, mert mindenki tudta, hogy a
piarista tanárok nem átallanak ugyanolyan fejfedőben járni, amilyenben
Áron, a gazdag vaskereskedő. És annak a közismeretessége, hogy a
piaristák a hazafiságnak ebben a kérdésében ilyen vétkes közönbösséget
tanusítanak, a katholikus negyedben már bizonyos vallásos szinezetet
adott a kemény kalapnak, mérsékelte ennek a feltünőségét és kihivó
voltát, valamelyes magyarázatát adta a hozzá tapadó nemzetközi
karakternek és megenyhítette azt a gyanút, hogy viselője kérkedni akar a
világpolgárságával. De azért a kemény kalap, kivált egy
tizenegy-tizenkét éves fiúnak a fején, mégis csak Geszler-kalap maradt.

Igaz, nem volt szükség arra a kihágásra, hogy valaki gyerek létére
kemény kalapot biggyesszen a fejetetejére: a kálvinista fiúk e nélkül is
szivesen kezdtek verekedést velünk, pápista ifjúsággal. Nem tudom, hogy
ebben a harcrakészségben mennyi része volt az atavizmusnak, annak az
örökölt érzésnek, amelyet a vallásháborúk óta minden debreceni gyerek
átvett a vérében az apjától, és mennyi annak a magyar virtusnak, mely
vasárnaponkint még ma is szembeállítja a felvégi legényeket az
alvégiekkel; annyi bizonyos, hogy a mai sokféle sportot abban az időben
főképen ez a verekedő hajlandóság helyettesítette.

Mi, katholikus fiúk, ha nem is szivesen, vállaltuk a harcot. Mit
tehettünk volna egyebet? Ha nem akarjuk, akkor is vállalnunk kellett
volna. Végre is, mindig nem lehetett megugrani az ellenséges tatár horda
elől. Általában gyöngébbek voltunk, mint a református gyerekek; s vastag
nyakuk, meg elszántságra valló, nehézkes, lomha, súlyos járásuk
aggodalmat, tehát tiszteletet gerjesztett bennünk. Aztán meg ők sokkal
többen voltak, mint mi. De köztünk is akadtak, akik a verekedő kedvükkel
pótolták, ami az erejükből hiányzott és néha úgy esett, hogy amint az
iskolából hazabandukoltunk, olyan ellenséges csapattal találkoztunk,
amelyik kevesebb emberből állott, mint a mi hadtestünk. Az ilyen kitünő
alkalmat persze nem lehetett elszalasztani.

Az ütközet megkezdése és a harc lefolyása mindig meglehetősen egyforma
volt. Mikor az ellenséges guerilla-csapatok egymásra bukkantak, az
ellenfelek egymástól egy-két lépésnyi távolságban megállapodtak s néhány
másodpercig kancsal, fürkésző pillantásokat lövelltek át egyik táborból
a másikba. Aztán, mikor az erőviszonyok már ismeretesekké váltak, kihivó
vagy dacos tekintettel nézegették egymást. Végre, az erősebbik tábor
legbátrabb legénye kikereste a maga ellenségét, a másik tábor
leggyöngébbnek látszó legénye személyében, egyenesen e felé a fiú felé
tartott, mellbe lökte és előállott a váddal: »Te zsidó vagy!«

Természetesen az, hogy valaki ilyen fiatalon máris felcsapott zsidónak,
nem maradhatott megtorlatlan. No és ha valaki arra vetemednék, hogy
tagadni próbálná azt, amit egy szavahihető fiatalember állapított meg
róla – ez a vakmerő meg épen rászolgált a szigorú megfenyítésre.

Már most csak kétféle fejlemény következhetett. Ha a megtámadott a
hadüzenetre mindjárt pofonnal felelt, gyors és erélyes föllépése nem
maradt hatás nélkül. Ebben az esetben a háború lokalizálódott, párbajjá
zsugorodott, macscsá törpült; a csata nem vált rettenetessé és rövidesen
véget ért. A két ellenfél addig pofozkodott, ütlegelte egymást és
birkózott, míg az egyik nem birta tovább szuszszal; ekkor a másik
rátérdepelt a leterített ellenfél mellére, büszkén nézett körül, aztán
mikor meggyőződött róla, hogy az egész világ jól látta a győzelmét,
fölkelt az ellenfeléről, letörölte a térdéről a port s mialatt a másik
szégyenkezve tápászkodott fel a földről, még egyszer odakiáltott a
legyőzöttnek: »Hát most megkaptad, zsidó!…« és így jól végezve dolgát,
ünnepiesen lépkedett el barátaival, mint ahogy a király vonul el
udvarával a shakespearei drámákban. A végszó okvetlenül ez volt, akár a
támadó győzött, akár a megtámadott; a végén mindig az lett a zsidó, akit
legyőztek.

Igy ért véget a harc a szerencsésebbik esetben. De megtörtént az is,
hogy a megtámadott, nem bízva eléggé az erejében, a hadüzenetre nem
felelt mindjárt pofonnal vagy ütleggel, hanem csak a mellbelökést
viszonozta és szóvitába kezdett, ilyenformán: »Nem méssz az utamból?!…
Mit akarsz tőlem?!… Bántott valaki?!…« Az, hogy ha a megtámadott ekképen
elárulta, hogy nem bízik az ereje felsőbbségében, mindig nagyon
felpaprikázta a támadó táborát s ebben az esetben a harc általánossá,
elkeseredetté és hosszadalmassá vált. Ilyenkor a kálvinista fiúk a
pápistákat s a pápisták a kálvinistákat addig püfölték, innen is, onnan
is »Nesze, zsidó!…« »Nesze zsidó!…« kiáltozás közepett, az általános
öklöződés és birkózás addig tartott, amíg a gyöngébbik tábor, dicsőséges
küzdelem után bár, de jól elpáholtan, meg nem futamodott vagy míg Deus
ex machina-ként meg nem jelent valahonnan egy-egy öreg zsidó, aki aztán
a botjával széjjelkergette az egész társaságot.

Mindez nekem már régóta ismeretes dolog volt, sőt – sok kék folt árán –
joggal számíthattam magamat ennek az ügynek a szakértői közé.

Azért, alig hogy észrevettem a csoportozatot, már tisztában voltam a
viharral fenyegető feszültség minden előzményével és azzal is, hogy mi
következhetik. Megértettem, hogy a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű
nem tartották volna érdemesnek megtámadni ezt a nyurga, vékonypénzű
gyereket, akit senki se ismert, de a kemény kalap elárulta a pápistát,
kötekedésnek tünt fel előttük, nem hagyta őket békén, izgatta őket, mint
a bikát a vörös posztó.

A felől se lehetett kétségem, mi lesz itt mindjárt, ha én most nem
szakítom meg az utamat, hanem feléjök fordulva és hátra vigyorogva, de
nyugodtan tovább vonulok. Kettő közül az egyik: vagy megugrik az idegen
és olyan jól nyargal, hogy sikerül megszaladnia az üldözői elől, vagy a
következő percben már el fog hangzani a szokásos rövid vádbeszéd s aztán
a keménykalapost nemcsak a Kutyafejű Tatár fogja előbb mellbelökni s
aztán nyakonütni, hanem mindjárt neki fog esni a másik is, a
Holdvilágképű. Ilyen körülmények közt pedig a végkifejlés előrelátható.

Ha múlt, jelen és jövő átlátásához nem volt szükségem többre egy
szempillantásnál, még egy másik szempillantás s nemcsak hogy egész raja
támadt fel bennem a nemes és legkevésbbé se nemes indulatoknak, hanem
ezek már le is viharzottak a lelkemben s hozzájuttattak a képzelhető
legférfiasabb elhatározáshoz.

Megengedhetem-e, hogy hitemet a keménykalapos személyében üldözzék és
kicsúfolják? Eltűrhetem-e én, az a félelem és gáncs nélkül való lovag,
akit mások még nem sejtenek bennem, de akit én máris igen tisztelek
magamban, hogy a nyers erőszak minden igazság, ok és ürügy nélkül
megtámadja és letiporja az ártatlant?… hogy ketten rontsanak rá egyre?…
nem kötelességem-e, védelmére kelni a gyöngének az erősebbek
galádságával szemben? Elillanhatok-e a harc elől, én, akinek a
legkisebbik célom az, hogy már huszonnégy éves koromban Borneó és
Szumatra királya legyek, csak azért, mert kényelmesebb, ha részvétlenül
tovább sétálok és nem fujom azt, ami nem éget? Aztán, beletörődhetem-e,
hogy az ellenségeim hozzájussanak a könnyű győzelem öröméhez, mikor
megakadályozhatom, hogy részük lehessen a diadal mámorában, vagy
legalább is megnehezíthetem és vitássá tehetem a győzelmüket? És
elszalaszthatom-e ezt a kitünő alkalmat, amikor az ellenség kisebb
erőben jelentkezik, mint rendesen, és amikor, ha csak egy kicsit kedvez
a hadiszerencse, a Kutyafejű Tatár is, a Holdvilágképű is nagyon
meglakolhat azokért az ökölcsapásokért, amelyekben ők ugyan ártatlanok,
de amelyeket hitfeleiknek és elvtársaiknak, szóval az ő táboruknak eddig
még csak részben fizethettem vissza?

Nem. Minden nemesebb és minden alantasabb indulatom a harcra ösztökélt.

Igen ám, de hátha ők ketten, bár egyik se látszik nálam erősebbnek,
mégis nagyobb erőt tudnak kifejteni, mint én meg a keménykalapos? Hátha
az, akinek segítségére sietek, annyira gyenge, ügyetlen vagy
békeszerető, hogy egyáltalán nem számit? Hátha egymagamnak kell kettőjük
ellen csatáznom s ebben a harcban alulmaradok?

– Hát az se baj! – biztattam magamat. – A legrosszabb esetben
megfutamodom. Csak a harmadik ház kapuját kell elérnem… mihelyt azon
bejutottam, az üldözőim már nem követhetnek… mert odabenn vannak, akik
meg fognak védelmezni és szükség esetén elbánnak az ellenségeimmel.

Tehát, igenis, bele fogok avatkozni a dologba. Sőt, minthogy a
tapasztalat megtanított arra, hogy aki támad, az előnyt szerez: én magam
fogom megkezdeni a csatát. A gyors cselekvés már félgyőzelem.

Csak éppen a hadüzenetet akartam megvárni, hogy megnyugtathassam a
lelkiismeretemet.

Hanem arra gondom volt, hogy az arcom ne árulja el, mit forralok. Amikor
megállapodtam a keménykalapos mellett, szakasztott úgy vigyorogtam, mint
a Holdvilágképű. És a Kutyafejű Tatár, aki rám pillantott, hogy lássa,
vajjon barát érkezett-e vagy ellenség s ha gyanús alak, milyen erejű? –
azt hihette, hogy csak közelebbről akarom nézni, miképpen fenyítik meg a
keménykalapost… ami bizonyára engem is csak mulattathat.

Nyilván nem ismert rám, sem ő, sem a Holdvilágképű. Pedig már nem egy
ütközetben találkoztunk, ahol sok derék kálvinista harcos torolta meg a
»lúformátus« gúnyszót, de úgy látszik, ezekből a csatákból sokkal
hamarabb ugrottam meg, semhogy az arcom bevésődhetett volna az
emlékezetükbe. Elég az hozzá, vagy jelentéktelennek itélték, vagy nem is
gyanították bennem a pápista vitézt és miután megállapították magukban,
hogy akár jó-, akár rosszakaratú szemlélőnek, de mindenesetre csak
kiváncsi nézőnek, odafurakodtam a tűzvonalba, egyelőre nem törődtek
azzal, hogy én is ott vagyok.

Attól fogva, hogy megjelentem, talán egy félperc, talán egy egész perc –
ilyen körülmények közt nagy idő – telt el fenyegető némaságban és
mozdulatlanságban. Nekem egy kicsit erősebben dobogott a szívem; a
keménykalapos egyre sebesebben pislogott; a két kálvinista bajvivónak a
testtartása is, a nézése is ugyanaz maradt. De végre a Kutyafejű Tatár
még hevesebben kezdte lóbálni a testét, mint előbb… mintha egyre
kevésbbé tudná fékezni eddig valahogyan még csak leküzdött, de most már
mindinkább növekedő ingerültségét… és miközben szúró tekintetével szinte
felnyársalta a keménykalapost, egyszerre csak megszólalt, a súlyos
pörölycsapások lassuságával ejtve ki minden szótagot:

– Há-szen te zse-da-ó vagy!…

A keménykalapos, aki engem is ellenségnek nézett s már nem remélte, hogy
egérutat találhat, azonnal felelt. De hangjának a remegése elárulta az
ijedtségét és a szavaiból még inkább kiérzett, mennyire megfélemlítette
az az aggodalom, hogy három ellenfele közül valamelyik bizonyosan utól
fogja érni:

– Mit akar tőlem? Én nem ismerem magát! Hagyjon engem bé…

Nem fejezhette be; a torkán akadt a szó, olyan nagy meglepetés érte.

Ekkor ugyanis az történt, hogy én, összeszedve minden erőmet, hirtelen
pofonvágtam a Holdvilágképűt, aztán, mintha nem én ütöttem volna meg őt,
hanem ő ütött volna meg engem, egy hiuzmacska gyorsaságával és
mérgességével ugrottam rá. A Holdvilágképű a váratlan támadástól
hátratántorodott s én, aki számítottam erre, nem mulasztottam el
kihasználni az ő megingását: gáncsot vetettem neki, letepertem a földre,
s a szegény Holdvilágképű még nem tért magához a meglepetéséből, amikor
én már a mellén térdeltem és sebesen püföltem, öklöztem a széles
ábrázatját meg a kemény koponyáját, ott, ahol értem.

A hamarosan kieszelt taktikámhoz tartozott, hogy ilyen kiméletlenül
bántam el a szegény Holdvilágképűvel. Ugy okoskodtam, hogy a
felbőszültség hadakozásmódjával könnyebben biztosíthatom a győzelmet,
mint ha lovagiasan küzdök és szem előtt tartom a birkózás szabályait;
még nem hallottam, de már kitaláltam, hogy: »all’s fair in love and
war«. Hogy mért éppen a Holdvilágképűnek estem neki, aki csak
vigyorgott?… és mért nem rontottam rá inkább a Kutyafejű Tatárra, aki a
védettemet megtámadta? Mert kettőjük közül a Kutyafejű Tatárt néztem az
erősebbnek s minden vitézségem ellenére is szivesebben szemeltem ki
ellenfelemül a gyöngébbiket. Így – biztattam magam – a legrosszabb
esetben is elérek annyit, hogy az ellenpárt, ha végül győz is, nem jut
hozzá a győzelméhez olcsón, hanem sok kékfolttal fizet érte s
remélhetőleg egy-két hatalmas daganattal is.

Jól számítottam. Mert az a veszedelem környékezett, hogy ha a Kutyafejű
Tatár segítségére talál sietni a Holdvilágképűnek, ezek ketten, egyesült
erővel, jól elpáholnak, amig a keménykalapos szépen elillanhat – de nem
így történt. A Kutyafejű Tatár sorsára bizta a Holdvilágképűt s –
nyomban azután, hogy általános meglepetésre én kezdtem meg a harcot, még
pedig mindjárt a legféktelenebb szilajsággal – ahelyett, hogy ellenem
fordult volna, a keménykalapost kezdte gyomrozni. Először egy nagyot
rántott rajta, majd mellbe lökte s leütötte a kalapot a fejéről, ahogy a
hagyományos sorrend kivánta; aztán nekiesett, rövid birkózás után
földhöz teremtette, s bár a keménykalapos szivósabban védekezett, mint a
viselkedése után várni lehetett, föléje kerekedett és úgy kezdte
agyabugyálni, mint ahogy én püföltem és öklöztem a Holdvilágképűt.

Mi birta rá a Kutyafejű Tatárt, hogy bajtársának a megvédelmezése
helyett tovább is csak a keménykalapossal foglalkozzék? – örök titok.
Nem vette észre, milyen nagy taktikai hibát követ el? Azt remélte, hogy
a Holdvilágképű, akármilyen nehéz helyzetbe került a harc első
pillanatában, végül mégis csak le fog győzni engem, egymagában is? Semmi
áron sem akart módot adni rá, hogy a keménykalapos elillanhasson a
körmei közül? Amikor két ellenség közül választhatott, ő is szivesebben
csatázott a gyöngébbik ellenséggel, mint én?… Úgy számított, hogy még
ráér a pajtását megvédelmezni, ha ez, minden várakozás ellenére,
továbbra is szorongatott helyzetben marad?… s mielőtt rám ront, hogy
ketten könnyedén végezzenek velem, hamarjában alaposan helybenhagyja a
gyöngébbik ellenséget?

Ezt csak találgathatom. Annyi bizonyos, hogy a Kutyafejű Tatár rossz
hadvezér volt s elkövette azt a stratégiai hibát, amelynek az ütközet
sorsára döntő hatással kellett lennie.

A Holdvilágképűt ugyanis nagyon megzavarta a váratlan fordulat, a tartós
balszerencse s talán leginkább az, hogy nem kap segítséget. Olyan
szerencsésen találtam elhelyezkedni rajta, hogy hiába erőlködött, sehogy
se tudott lerázni magáról; én pedig ugyancsak kihasználtam azt az
előnyt, amelyet a gyorsaságomnak és az ezzel megszerzett felsőbbségemnek
köszönhettem. Megértettem, hogy csak akkor győzhetek, ha sikerül
elérnem, hogy a Holdvilágképű nem tudja tovább állani a harcot és
elmenekül. Azért fáradhatatlanul püföltem tovább a fejét, a lehető
legsebesebben és minden erőmből, amig csak a kezem ki nem fáradt. Jó,
kemény koponyája volt; tovább birta türelemmel, mint én erővel és
lélekzettel. Végre is ki kellett szuszognom magamat s a kezem már
annyira fájt, hogy lankadni kezdtem. A Holdvilágképű fel tudta használni
a kedvező pillanatot; egy utolsó erőfeszítéssel végre sikerült leráznia
magáról. Felugrott, de a feje már egy kicsit kótyagos volt; és ijedt
tekintete nem lelte meg azt a biztatást, amelyet keresett. Csak azt
látta, hogy amazok is a földön hemperegnek, birkózva és egymás nyakát
szorongatva; észrevehette, hogy a keménykalapos nagy munkát ad a
Kutyafejű Tatárnak s nem mindig emez van felül; és abból, hogy a
cimborája meg se kisérelte az ő felszabadítását, úgy látszik, a
legrosszabbat következtette. Azt hitte, hogy engem azért nem cibált fel
róla a Kutyafejű Tatár, mert ebben megakadályozta a keménykalapos, aki
az ő hanyattvágódása után nekibátorodott s remegő megtámadottból dühös
támadóféllé változott át. Aztán meg én nem hagytam időt a
Holdvilágképűnek arra, hogy sokat szemlélődhessék és nyugodtan
mérlegelhesse az erőviszonyokat; alig hogy felugrott, már én is talpon
voltam és ujra nekirohantam. Az első ökölcsapást, a karjával, még csak
kivédte valahogy; olyan testtartásba helyezkedett, mint aki elszántan
készülődik a vívásra vagy a boxolásra; de mire másodszor is nekiestem,
egyet gondolt magában: hirtelen megfordult, felkapta a földről a
kalapját, melyet az előbb, amíg püföltem, levertem a fejéről és
elkezdett szaladni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Alighanem azt
gondolta, hogy már éppen eleget kapott; miért küzdene hát tovább, amikor
a győzelemre nincsen többé kilátás?! Vagy tiz lépésnyire üldöztem, de
amikor az utcasarkon eltünt, az erkölcsi elégtételemmel visszafutottam a
földön hempergőkhöz.

Ezek még egyre gyúrták, gyömöszölték egymást. De már látni lehetett,
hogy a keménykalapos nem birja tovább a küzdelmet. Eddig jókora
ellentállást fejtett ki azzal, hogy jobbkeze egy pillanatra se
eresztette el ellenfelének a torkát, mert ez az eleven nyaklánc a
Kutyafejű Tatárnak minden mozdulatát meggyengítette. Hanem, amikor a
közelükbe értem, az ellenség nyaka már szabad volt s a keménykalapos
védekezése mindössze arra szorítkozott, hogy a balkarjával, amelyet az
arca fölött tartott, felfogni igyekezett a fejének szánt sok
ökölcsapást, a jobbkezével pedig egyet-egyet döfött az ellenségen,
anélkül, hogy ezt le tudta volna tolni magáról. Éppen ideje volt, hogy a
segítségére siessek. A már-már győzelmes Kutyafejű Tatár úgy
helyezkedett el rajta, mintha nyeregben ülne s éktelen csataordításokat
hallatva jósolgatta neki, hogy könyörtelenül és haladéktalanul
palacsintává fogja lapítani a fejét.

Persze, nem látta a Holdvilágképű futását és nem sejtette, hogy az én
személyemben mindjárt le fog csapni rá az istenek haragja.

A küzködők körül ott hevert a kövezeten a keménykalap, mind e sok baj
okozója, a Kutyafejű Tatár pörge, puha kalapja és valamivel messzebb a
pálcika meg a papirtekercs, amelyeket a keménykalapos a két kezében
tartott, amikor útját állották. Ez a papirtekercs már az első
pillanatban szemet szúrt nekem, mert buzogányszerű fegyvert sejtettem
benne; most se pillanthattam rá anélkül, hogy meg ne kivánjam.

Felkaptam a földről; éreztem, hogy olyan nehéz, mintha gumiból volna;
amint utóbb kiderült: a lehető legjobban összegöngyölített, sok ív
kemény kartonpapir rejtőzött benne. Ennek a – hasonló körülmények közt
határozottan értékes – fegyvernek a súlyossága megkétszerezte a
bátorságomat: az imént elért sikertől amúgy is vérszemet kaptam; és
szinte örültem rajta, hogy tovább csatázhatok.

De nem is késlekedhettem sokáig: amikor a két bajvívóhoz értem, a
keménykalapos már jajgatni kezdett.

Föléjök hajolva, buzogányommal akkora csapást mértem a Kutyafejű Tatár
fejére, amekkora az erőmtől kitelt. Ilyet üthetett – gondoltam – keleten
a nagy érckapura Botond. A Kutyafejű Tatár koponyája ugyan keményebb
volt, mint a nagy érckapu, de az alighanem meglehetősen fájdalmas
ütéssel mégis célt értem, mert a Kutyafejű Tatár a váratlan támadásra
valami vadállatias hördülést hallatott, aztán felugrott letiport
ellenfeléről és nekem rohant.

Csakhogy engem nem talált készületlenül. Ahogy közel ért hozzám, ujra
megforgattam buzogányomat s most már az arcán vágtam végig, minden
erőmből. Megtántorodott s mintha egy pillanatra elszédült volna; de
rögtön magához tért s a balkönyökét pajzsnak tartva az arca elé, ujra
felém rontott.

Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kalaptalan volt
– feltápászkodott a földről s hamarosan átértve, hogy a legnagyobb
szükség idején érkezett segítség micsoda erkölcsi kötelmet ró rá, utána
szaladt a Kutyafejű Tatárnak; és amikor ez jobbkarjával kivédve a
hadonászásomat, torkon akart ragadni, a keménykalapos hátulról gáncsot
vetett neki, átnyalábolta a felső testét s hátra rántotta úgy, hogy a
Kutyafejű Tatár hanyatt esett, mi pedig, mihelyt lezuhant, mind a ketten
rávetettük magunkat s ütni-verni kezdtük, ahol értük.

A Kutyafejű Tatár kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy leöklözzön
bennünket magáról; rúgott-kapálózott; de nem birt kettőnkkel. A
keménykalapos rátérdelt a hátrahúzott két karjára, én ráültem a lefogott
és összeszorított két lábára, aztán amaz fejtül, én lábtul, kitartóan
püföltük.

– Nem szégyellitek magatokat?! – nyögte a legyőzött. – Ketten egy
ellen!… Hászen tik cudarabbak vagytok az utonálló zsiványnál!… No, de
kerüljetek csak még egyszer a kezembe!… Akkor majd megemlegetitek azt a
keserves Poncius Pilátust!…

Már látta, hogy a Holdvilágképű eltünésével végképpen elvesztette a
csatát. Arról, hogy még legyőzhet bennünket és most mindjárt
megtorolhatja, amit gyors kézzel osztogattunk neki, hamarosan lemondott
és egy-két percnyi hiábavaló küzködés után már csak azon törte a fejét,
miképpen szabadulhatna ki az ökleink közül – minél előbb, mielőtt
kidühöngjük magunkat és belefáradunk a püfölésébe – micsoda
fenyegetéssel vagy minő ravaszkodással.

– Eresszetek el! – szuszogta. – Vagy ne merjetek többet a nagytemplomhoz
szagolni!… mert az egész kollégiom ott lesz!… aztán, akit mink
megnyúzunk, hát annak az irhájából nímet gatyát csinálunk!…

A keménykalaposnak már régen nem tetszett ez az egész história.

– Eresszük el – indítványozta. – Hiszen már eleget kapott!…

És nyomban úgy cselekedett, ahogy beszélt. Fölkelt a Kutyafejű Tatár
karjáról s rám bizva a többit, mint aki a legjobban elvégezte dolgát,
vékony, hosszú kezével tisztogatni kezdte a nadrágját, mely ugyancsak
poros lett.

A Kutyafejű Tatár nem szalasztotta el a jó alkalmat, hanem – mielőtt
észrevettem, hogy a szövetségesem magamra hagy – kihasználta, hogy a
helyzete így jócskán megkönnyebbült. A felszabadult két karjával
hirtelen nagyot lökött rajtam s amint hátrahőköltem, kirántotta alólam a
lábát. Aztán, míg én oldalvást a kövezetre hemperedtem, talpra ugrott,
felkapta a földről a kalapját és futni kezdett, abba az irányba, amerre
az imént a Holdvilágképű menekült el.

Néhány pillanattal később már én is talpon voltam és utána iramodtam. A
minden reménységemet meghaladó siker elbizakodottá tett s nem féltem
attól, hogy frigyestárs nélkül maradva, a Kutyafejű Tatárral való
párbajban a rövidebbet húzhatom.

De azért, úgy látszik, nem üldöztem az ellenséget elég hévvel – amit meg
lehet érteni. Végre is, a harc folytatása, mely nekem már csak az új
kockázatot jelenthette, nem állott érdekemben; az pedig, hogy
megszalasztom az ellenfelemet, valósággal megpecsételése volt a
győzelmemnek.

Elég az hozzá, akár ezért, akár mert a Kutyafejű Tatár jobban tudott
futni, mint én: egyre nagyobbá vált köztünk a távolság.

A futó ellenség, amint észrevette, hogy mindinkább elmaradok tőle, egy
kicsit nekibátorodott. Arról a pontról, ahol a szomszéd utcába
bekanyarodva, el kellett tünnie a szemem elől, visszanézett rám és
fenyegetőzve mutogatta az öklét. De aztán tovább rohant s a következő
pillanatban már eltakarták előlem a házak.

Ha eddig is kissé lankadtan, egyre lassabban szaladva, inkább csak a
zászló becsületéért üldöztem a legyőzöttet, most már végképpen
felhagytam azzal a nem egészen komoly kisérlettel, hogy utólérjem ezt a
nagyon kedvemrevaló Kutyafejű Tatárt, aki iránt mind kevesebb haragot és
mind több hálafélét éreztem.

Hiszen alig vártam, hogy visszatérhessek a védettemhez, az első lényhez,
akit valaha megsegéltem, talpra állítottam, az egyetlenhez, aki látta,
hogy hitemért és a gyöngébb védelmében milyen hősiesen és mekkora
dicsőséggel hadakoztam.


II.

A jénai csata után Napoleon nem érezhetett olyan nagy büszkeséget, mint
a mekkora ebben a percben az én mellemet és hasamat dagasztotta. A
győzelem mámora annál boldogabbá tett, mert először élveztem ezt az édes
örömöt. Eddig minden háborúból meg kellett szaladnom; most történt meg
először, hogy ott maradhattam a csatamezőn. Még pedig nemcsak úgy,
egyszerűen, mint a győztesek egyike, hanem: mint az egyetlen
győzedelmes, a már-már megvert sereg diadalszerző vezére, az a
dicsőséges hős, aki a maga erejével döntötte el az ütközet sorsát.

Gyönyörűnek láttam a világot. De volt egy aggodalmam.

Vajjon nem homályosította-e el nagy dicsőségemet és megbecsülhetetlen
érdememet, győzelmem egyetlen tanuja, egyetlen közönsége és egyetlen
lekötelezettje előtt, a csata legutolsó fordulata: az, hogy a Kutyafejű
Tatár leigázásában már ő is résztvett, ő, a pártoltam, a védettem, aki
az én beavatkozásomig még jajgatva hempergett az ellenség alatt?
Átlátta-e, tudja-e, hogy nekem az ő segítsége csak igen keveset
jelentett, ellenben ő most cudarul elnáspángoltan nyöszörögne a földön,
ha én őt nem mentem ki a veszedelemből?!

Nem tűrhettem el, hogy e felől kétségben maradhasson.

Azért már messziről kiáltozni kezdtem neki:

– Látod?!… Így kell elbánni ezekkel a lóformátusokkal!…

Még ekkor is kalaptalanul állott a kocsiuton és mintha hol az arcához,
hol a füléhez hozzá nyomkodott volna valamit, amit aztán néha
meg-megnézett.

Visszaérkezve hozzá, láttam, hogy az arcáról meg a füléről vércseppeket
törülget le a zsebkendőjével és ezen azt nézegeti, hogy a vérzés
erősödik-e?

– Az ám! – mondtam. – Ez a zsivány ugyancsak megadta neked! Az arcod két
helyen is véres, a füledbe meg még jobban beleszakított. Hát ilyen ez az
egész lóformátus banda! Karmolni meg harapni, azt tudnak, de ha
megkapják a magukét, akkor gyáván elszaladnak!

A már régóta kalaptalan keménykalapos szeméből ijedtség és aggodalom
rítt ki.

– Nagyon véres vagyok? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon – feleltem. – Akit ezek legyőznek, néha sokkal
véresebb, mint amilyen te vagy. Ez még semmi. De szerencséd, hogy épen
erre jöttem.

– Azt hiszem – szepegett – hogy a fülemből nem is folyik, hanem ömlik a
vér. Nézd, a zsebkendőmön mindig nagyobb a vérfolt!

– Csak azért, mert nyomkodod – feleltem. – Hiszen már nem is folyik,
csak épen szivárog!… És mindjárt el fog állni, ha többet nem nyulsz
hozzá. Ennyi még sebaj!… Debrecenben ehhez hozzá kell szokni. Ugy-e, te
még nem régen lakol Debrecenben?

– A mult hónapban költözködtünk ide.

– Kitaláltam, arról, hogy nem vágtad mindjárt pofon a Kutyafejű Tatárt!…
Mert azt a fiút, aki megvert volna, ha én nem vagyok itt, a Kutyafejű
Tatárnak hívjuk. A másikat meg, aki vigyorgott, amíg egy kis becsületre
nem tanítottam, a Holdvilágképűnek. No, ne félj! Ezek se fognak téged
többet bántani!

E közben fölvettem a földről a kalapomat, mely a Holdvilágképű
megfenyítése közben leesett a fejemről, megtisztogattam egy kicsit,
letörülgettem a port a nadrágomról, aztán összeszedtem a keménykalapos
holmiját is: a pálcikát, a papirtekercset, amelyet olyan vitézül
forgattam, meg a nevezetes keménykalapot. Ezt rányomtam védettemnek a
fejére, aztán, mikor végre rászánta magát, hogy a kendőjét visszadugja a
zsebébe, átnyujtottam neki a pálcikát meg a papirtekercset. De ezzel még
nem fejeztem be az ápolgatását. A ruhája már nem volt poros, hanem azért
mégis hosszasan tisztogattam; a kalapot kétszer is megigazítottam a
fején; mindenáron tudtára óhajtottam adni és egy kicsit tüntettem vele,
hogy ezentúl is számíthat a pártfogásomra, hogy semmitől se kell
tartania, amíg engem lát, hogy továbbra is oltalmazni, gondozni és
dajkálni akarom.

– Most haza foglak kisérni – mondtam neki. – Ezektől a disznóktól
kitelik, hogy leskelődnek és ha látják, hogy már nem vagyok melletted,
újra meg akarnak verni. Hát ebből nem esznek!… Merre lakol?

– A Csapó-utcában.

– Nem baj. Ha a Péterfián laknál, akkor is elkisérnélek. Nekem
beszélhet, hogy pápista ne menjen a nagytemplom tájékára! Majd
meglátjuk, hogy ott lesz-e az egész kollégium?! És, bánom is én, legyen
ott!… Nekem mindegy. Lóformátustól én nem félek!…

Az igazat megvallva, bizony, féltem egy kicsit. És nem győztem
csodálkozni rajta, hogy ennyire nagylelkü vagyok.

Hátha amazok csakugyan bosszút forralnak? Hátha segítségül hívják a
cimboráikat s valamelyik utcasarkon már egy egész csapat les ránk?
Akkor, bizony, baj lehet a dologból. Ha hárman-négyen esnek nekünk,
ennek nem lehet más vége, mint hogy jól elvernek bennünket.

Ez a gondolat meglehetősen aggódóvá tett. És mihelyt kimondtam, hogy még
erre a hősiességre is kész vagyok, megint kalapálni kezdett a szivem.

De már kimondtam… és azért mondtam ki, mert úgy éreztem, hogy e nélkül
nem volna teljes a dicsőségem. A siker is kötelez… s hány esztelenül
vakmerő, szép és nagy tettel volna szegényebb az emberiség története, ha
a hiúság nem tudná lehurrogni a józanságnak minden bölcs tanácsát?!…

Szóval, bár szinte megdöbbentett az a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre
vállalkozom, állottam a szavamat s megindultam a keménykalapossal a
Csapó-utca felé. Pedig, ha elválok tőle s bevonulok a harmadik házba,
amelynek a kapujában már a biztonság várt, győzelmesen adhatom át magam
a pihenésnek s nem kell nekimennem semmiféle új veszedelemnek…

A keménykalapos mintha egy cseppet se méltatta volna ezt a
szükségtelenségében nagyszerű hősiességet. Nem hálálkodott, nem
magasztalta a segítő készségemet, a bátorságomat és az erőmet, nem
tanusított irányomban semmi különös tiszteletet, még csak nem is igen
szólt hozzám, azon kivül, hogy egy párszor megkérdezte:

– Nem vérzik jobban a fülem?

– Nem – feleltem. – Már nem is látszik rajtad, hogy milyen nagy bajban
voltál!… Persze, ha véletlenül elkéstem volna és nem segítelek meg épen
a legjobbkor, akkor most alighanem csupa vér volnál. De most már nem
kell félned semmitől. Csak kerüljenek vissza ezek az utonállók, majd
elbánok velök!…

A keménykalapos nem felelt. Annyit se, hogy köszöni a szivességemet.

– Aztán máskor is – folytattam, hogy szófukar lekötelezettemtől
mindenáron kicsikarhassak néhány szónyi elismerést – ha bánt valaki,
akár ezek, akár más fiúk, csak szólj nekem!… Majd adok én annak a
pimasznak, aki téged meg mer ütni!…

Még ez a sokra vállalkozó s nyilván önzetlen igéret se hatotta meg a
keménykalapost. A papirtekercset, amelyet eddig a jobbkezében vitt,
bedugta a bal hóna alá, elővette zsebkendőjét s előbb a füléhez, utóbb
pedig az arcához nyomkodta, aztán, nagylelkű ajánlatomra egy szót se
válaszolva, azt nézegette, lát-e a zsebkendőjén új vérnyomokat?

Láthattam, hogy a keménykalaposnak kisebb gondja is nagyobb annál, amit
én beszélek, – hogy nem a jövő, hanem az épen most mult foglalkoztatja,
– és hogy a legkevésbé se ragaszkodik hozzám, mert, meglehet, azt
képzeli, hogy a Kutyafejű Tatár szelidebben bánt volna vele, ha én nem
vágom pofon a Holdvilágképűt.

Nem akartam elhinni, hogy a keménykalapos, valami vérlázító
igazságtalansággal, bennem látná minden bajának okozóját; és ha ő,
nemcsak hogy nem igyekezett belém kapaszkodni, rám akaszkodni, hanem
meglepő, szinte érthetetlen hidegséget tanusított velem szemben, ez
engem nem gátolt abban, hogy én, én igenis, továbbra is ragaszkodjam ő
hozzá. Nem voltam hajlandó csak úgy egykönnyen lemondani annak a
társaságáról, akinek majdnem az életét mentettem meg; az egyetlen
lényről a világon, aki tudja, vagy legalább tudhatná, milyen erős,
milyen vitéz és milyen nagylelkű vagyok.

– Majd segítek neked, hazavinni a holmidat – ajánlottam fel, ami
szolgálatot még megtehettem neki. – Vidd csak a sétapálcádat és a
csomagot add ide. Ez azért is jó lesz, mert így mindjárt fejbe
kollinthatom vele a lóformátusokat, ha elő mernek kerülni.

– Odaadom – felelt, egy kissé bizalmatlanul – de vigyázz rá, mert tiz
árkus van benne és ebből minden árkus három vas!

– Ne félj, úgy ütök vele, hogy a csomagnak ne ártsak vele, csak a
kobaknak. Aztán, ne hidd ám, hogy talán még soha se is láttam három
hatost együtt! Volt már nekem egyszer öt pengőm is! Igaz, hogy
rajzeszközöket kellett venni belőle, de megvolt, egy darabban!

Semmi hatás. Pedig ez a szép emlék nekem nagyon kedves volt s az
elmondásától nagy sikert vártam.

Más húrt pendítettem meg.

– Kalapodról látom, – szóltam, most már ünnepies hangon, – hogy római
katholikus vagy. Én is az vagyok; legyünk barátok!

Ez, végre, hatott.

Rám nézett, mint akit meglep, de egyuttal gondolkodóba ejt az ajánlat.

– Szivesen leszek barátod – felelt, néhány pillanatnyi, észrevehető
habozás után – de akkor holnap délután el kell jönnöd a füvészkertbe. És
erről nem szabad szólnod senkinek, még az édesapádnak sem!

Ez a felelet viszont engem lepett meg.

– Holnap délután? Három órakor? A füvészkertbe? Mért? – kérdeztem, úgy
elbámészkodva, hogy azt hiszem, a szájamat is nyitva felejtettem.

– No, hát hogy barátságot esküdjünk egymásnak! – felelt, olyan hangon,
mintha csodálná, hogy én nem tudom, ami a legtermészetesebb dolog a
világon.

– Barátságot esküdni? És minek az? – álmélkodtam.

– Hát hogyan lehessünk barátok – magyarázta – ha nem esküszünk meg, hogy
egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni?! Vagy talán nem tudtad,
hogy e nélkül nincs barátság?

– Nem, ezt nem tudtam – feleltem.

– Már pedig a barátoknak is föl kell esküdniök, mint a katonáknak! Vagy
még arról sem halottál, hogy a katonák fölesküsznek? – kérdezte.

És mintha a hangjából kiérzett volna a sajnálkozás azon, hogy ennyire
tudatlan vagyok.

– Erről már hallottam. És ha a barátok közt is így szokás, akkor kezet
adok rá, hogy holnap délután, három órakor, ott leszek a füvészkertben,
mindjárt a kapunál!… – szóltam elszántan és igen megilletődötten.

Már kezdett derengeni előttem, hogy akármilyen nagy is a felsőbbségem
testierő dolgában, a szellemiekben ez a keménykalapos fiú már sokkal
messzebbre jutott, mint én. –

– Ne a kapunál várj, hanem rejtőzzél el a bokrok közt, ott, ahol
legnagyobb a sűrűség – szólt, most már rendelkező hangon, a
keménykalapos. – Nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy barátságot
akarunk esküdni egymásnak. Ennek titokban kell maradnia. Csak rejtőzzél
el jól. Azért én meg foglak találni; majd átkutatok minden bokrot. Ha
sokáig nem lelnélek meg, fülelj, hogy nem hallasz-e vészfüttyöt? A
vészfüttyre aztán bújj elő a bokrok közül, de előbb nézz körül óvatosan,
hogy nem lát-e meg valaki. Vagy az is meglehet, hogy kiáltani fogom a
nevedet. Hogy hivnak?

– Gombos Pistának – feleltem. – Hát téged?

– Engem Lóránt Agenornak. De, mert holnaptól fogva úgyis barátok
leszünk, ha megigéred, hogy holnapig sem árulod el senkinek, elmondok
neked egy nagy titkot.

– Megigérem.

– A koporsódra esküszöl, hogy nem árulod el?

Egy kicsit meghökkentem.

– És ha nem esküszöm meg, akkor nem mondod el? – kérdeztem.

– Ilyesmit csak titok pecsétje alatt lehet elmondani; annak, aki nem fél
a legszentebb eskütől sem – felelt Lóránt Agenor.

Meg akartam mutatni, hogy nem félek, sem a legszentebb eskütől, sem
semmiféle pokloktól.

– Hát akkor megesküszöm.

– A koporsódra?

– A koporsómra!

– Így már jól van. Hát tudd meg, hogy nekem van még egy másik nevem is.
És ez a másik nevem az igazi. De azt, hogy engem a valóságban ifjabb
Lorenz Antalnak hivnak, rajtam meg az apámon kívül csak két élő ember
tudja. Az egyik: a temesvári iskola-igazgató, aki megesküdött az
apámnak, hogy nem árulja el senkinek. A másik: most te vagy.

Megdöbbentem.

– Még csak a pap tudta, aki megkeresztelt; de az már meghalt – folytatta
Agenor. – Az osztályfőnök nem tudta, a fiuk se tudták. Temesvárott senki
se tudta. Itt, Debrecenben se mondtuk el senkinek. Még a szinháznál se
tudják; engem ott mindenki csak a szinész-nevemen, Lóránt Agenornak
ismer. Mert én is, mint az apám, szinész vagyok.

Hirtelen nagy meghatottság fogott el.

– Talán a te apád az a Lóránt Antal, aki ma háromszor is ott van a
szinlapon?… »A díszleteket festette: Lóránt Antal…« »Ügyelő: Lóránt
Antal«… »A burgundi fejedelem: Lóránt«? – kérdeztem.

– Igen, ez az én apám – felelt Agenor. – Az én apám mindent tud, ami a
szinházhoz kell.

Arra a szinházi ezermesterre, akinek a fiát most szinről-szinre
láthattam, már ma reggel is, amikor első dolgom az volt, hogy az első
betütől az utolsóig elolvastam és megtanultam a szinlapot, csak
tisztelettel és csodálattal tudtam gondolni. De az mégse fért a fejembe,
hogy az a fiú, akit az én segítségem nélkül a Kutyafejű Tatár az imént
ugyancsak helybenhagyott volna, joggal dicsekedhetnék azzal, hogy már ő
is szinész.

– Az nagyon szép, hogy ilyen apád van, de hogyan lehetsz te is szinész,
hiszen te még gyerek vagy!… tört ki belőlem a kételkedés.

– Hát most még csak gyermekszerepekben lépek fel; de mihelyt egy
félfejjel nagyobb leszek, mindjárt kapok egy pár felnőtt-szerepet. Már
tanulom is Romeót és Hamlet, dán királyfit, hogy amikor majd megütöm a
mértéket, tudjam, ami kell – világosított fel Agenor.

Még tovább is akadékoskodtam:

– De a te neved soha sincs ott a szinlapon.

– Még nem volt rajta, mert csak a mult hónapban szerződtünk ide és azóta
egyszer se játszottam nagyobb gyermekszerepet. Majd rajta lesz, ne félj.
És ha tegnap este láttad volna _Lucifer, a zöld ördög_-öt, láthattál
volna engem is.

– Talán csak nem te voltál az az ügyes kis fekete ördög, akit bezárnak
az almáriomba, de azért onnan is kiszökik és mindenféle tréfát csinál,
úgy, hogy utoljára még a sülyesztőből is felbujik? – kérdeztem lázas
érdeklődéssel.

– Ez az ügyes kis fekete ördög nem volt más, mint én – felelt Agenor, a
füzetes regények nyelvén, ami vagy két év multán, amikor már magam is
jobban előrehaladtam a műveltségben, azonnal elárulta volna előttem,
hogy Agenor, már ily ifjan is, nagyban élvezi a kalandos történeteket.

– Hát akkor láttalak!… kiáltottam fel lelkesedéssel – és nagyon
tetszettél nekem, mert jobban játszottál, mint sok nagy! Pedig én tudom,
melyik szinész játszik jól, mert én minden este ott vagyok a szinházban…

– Ugyan? – vágott bele Agenor a szavamba.

Hirtelen sandán pillantott rám s a hangjából színte kibődült a
gyanakvás. Meg kellett értenem, hogy hazugságnak tartja, amit mondok.

De engem sokkal boldogabbá tett az a gondolat, hogy a hősiességem révén
ilyen nevezetes valakivel köthetek barátságot, semhogy Agenor
nyilvánvaló kételkedése lehűthetett volna.

– Ha nem hiszed – feleltem – nézz ki a kortina lyukán akármikor és majd
meglátod, hogy én minden este ott vagyok, mindjárt legelül, a
balsarokban! Ez az én rendes helyem; és ingyen megyek be, mert az én
nagybátyám is szinész. Még pedig hires szinész; Debrecenben úgy
szeretik, hogy soha sem eresztik el máshová. No hát ez az öreg Boldényi
nekem nagybátyám; a nagymamámnak valóságos unokatestvére. És így minden
este bevisz. Egyszer még a szinpadra is felvitt.

– Te vagy az a fiú, aki mindig ott áll baloldalt, legelül, az első
földszinti páholy alatt, mindjárt a zenekarnál, és rátámaszkodik az
orcheszter korlátjára? – kérdezte Agenor, az arcomat vizsgálgatva.

– Senki más, mint én – feleltem azon a nyelven, amelyet már tőle
tanultam.

– Akkor hát ismerlek! – mondta Agenor. – Ha ugyan te vagy az, aki
tapsolni szokott nekem.

– Senki más, mint én – alkalmaztam ujra, nem épen a legszerencsésebben,
a tőle tanult kifejezést. – Én sokat tapsolok, mert nekem nagyon tetszik
az, aki jól játszik. És meglehet, hogy én is szinész leszek. Ez még nem
bizonyos, mert még nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e. Ha nem
engedik meg, akkor előbb tengerésztiszt leszek, aztán tengernagy. De ha
megengedik, akkor szinész leszek, mert én is nagyon szeretnék játszani.

Nagy kisértésben voltam, ne áruljam-e el Agenornak azt is, mi volna
titkos vágyakozásaimnak a netovábbja. Hogy királyságot óhajtanék
alapítani; minthogy közelebb ez már nem igen lehetséges: hát Borneóban
és Szumatrában. De féltem, hogy a nálam nyilván tapasztaltabb Agenor,
akinek a tekintélye olyan rohamosan növekedett előttem, mint az
_Ezeregyéj_ halásza előtt a ládából kiszabadult szellem, – ki fogja
nevetni az ábrándjaimat. A legnagyobbat tehát elhallgattam.

Mindjárt észrevehettem, milyen bölcsen cselekedtem, hogy legalább
ennyire óvatos voltam. Agenor ugyancsak szigoruan torkolta le a
szerényebb vágyaimat is.

– Ohó! Az nem olyan könnyű ám, szinésznek lenni! A szinészethez nagyon
sokat kell tanulni és a tanulást már a pólyában el kell kezdeni! Tudni
kell, merre vannak a sülyesztők; tudni kell díszletet festeni,
világosítani és hogy milyen kellékekre van szükség. Aztán nagyon sokat
kell otthon gyakorolni és könyv nélkül tanulni, mert az nem elég, hogy
az ember kiugrik a szinpadra és akármit makog. Menj te csak
tengerésznek! Az is nagyon szép, ha az ember felmászik az árbockosárba
és lesi, hogy merre lát szárazat. De mért akarsz tengerésztiszt lenni?
Ahhoz is sokat kell tanulni. Légy inkább kalóz! Kalóznak lenni nagyon
szép és ehhez nem kell semmit sem tanulni, nem kell matrózinasságon
kezdeni, nem kell a fedélzetet felmosni, csak kalózdalokat énekelni,
ilyeneket, hogy: »A tengerész, az mind merész!…« és amikor az ember
megpillantja az ellenséges hajót, hát lövöldözni!…

– Kalóznak lenni csak akkor ér valamit, ha az ember kalózkirály lehet –
feleltem. – Aztán meg a kalózokat néha lelövik és ezt én nem akarom.

– Én, ha nem volnék szinész, kalóz szeretnék lenni – mélázott el Agenor,
a távolba tekintve. – Kalóz vagy karbonári-vezér, aki egyszerre csak
kifelé fordítja az ujján a gyémántgyűrűt és a beavatottak erre mind
meghajolnak előtte, némán, de a kalapjukat a földig leemelve.

– Hát még nem tudom, mi lesz, hogyan lesz – mondtam, minden tiszteletem
mellett is erős kételkedéssel latolgatva, hogy vajjon jó-e Agenornak a
pályaválasztásra vonatkozó tanácsa? – Azt hiszem, a szüleim nem engednék
meg, hogy kalóz legyek. De én is hallottam, hogy sokáig kell
matrózinaskodni és amellett még mindenfélét tanulni, ha az ember
tengernagy akar lenni. Különben is azt szeretném a legjobban, ha szinész
lehetnék, mert mégis csak az a legmulatságosabb, ha az ember a szinpadon
ugrándozhat, bolondozhat, énekelhet, táncolhat. Azért én egész este
figyelek, amig ti játszotok, mert akkorára, amikor majd a szüleim
megengedik, hogy én is szinész lehessek, mindent tudni akarok, amit a
szinházban tudni kell.

– Ez semmi; ebből még nem tanulsz sokat! – szólt Agenor, egyet legyintve
a pálcikájával, úgy, ahogy Boldényi bácsi szokta a szinpadon. – De
szerencséd, hogy megismerkedtünk, mert, ha barátok leszünk és holnap, a
füvészkertben megesküszöl, hogy a vérpadon sem árulsz el, akkor én
megtanítalak a szinészetre, úgy, hogy mindent tudni fogsz és még ki is
festelek, amikor a szinpadra ki kell lépned. Azt pedig, hogy mikor kell
kilépned, az apám meg fogja mondani, mert ő az ügyelő.

– Hát az nagyon jó lesz, ha mindenre megtanítasz! – kaptam a szíves
ajánlaton. – Boldényi bácsit hiába kértem erre; azt mondta: akkor is a
latin gramatika az első, ha az ember a szinészethez megy. Pedig én is
azt hiszem, amit te mondasz, hogy: már a pólyában is másképen kell
ugrándozni, ha az ember szinész akar lenni; és nagyon hamar meg kell
tanulni a szinészetet ahhoz, hogy az ember kiismerhesse magát a
sülyesztőben is. Hát mégis csak jobb volna, ha te engem már most
kitanítanál a szinészetre. Akkor legalább nem kellene félned, mert
mindig csatlakoznám hozzád és ha valaki meg akarna verni, én rögtön
pofonvágnám.

Nem annyira a hálaérzet szólt belőlem, mint inkább a szorongás.
Félszemmel mindig azt lestem, nem bukkan-e elő valamelyik utcasarokról a
Kutyafejű Tatár vagy a Holdvilágképű, segítőcsapattal megerősödötten,
amely esetben nem maradna más választás, mint lemondani minden, már
megszerzett dicsőségről és hanyatt-homlok rohanni, két különböző
irányba, ki merre talál hamarább egérutat.

Szerencsémre, hire-hamva se volt sehol az ellenségeinknek. Soha se
láttam többé, se a Holdvilágképűt, se a Kutyafejű Tatárt, mintha a föld
nyelte volna el őket, úgy eltüntek, örökre.

Agenornak észrevehetően nem tetszett, hogy arra emlékeztetem, amire
sohase gondolt szivesen s amit már nagyon szeretett volna végképen
elfelejteni. Mintha nem is hallotta volna az utolsó szavaimat, csak a
kérésemre felelt:

– Hát, ha megesküszöl, hogy a sírig hű barátom leszel és nem árulsz el
akkor sem, ha a kínpadon vallatnak, akkor kiképezlek szinésznek. Először
megtanítalak szinházat építeni és díszletet festeni, aztán szerepeket
adok neked és megtanítalak arra is, hogy hogyan kell szinházat játszani.
Én mindent tudok, ami a szinházhoz kell; értek az igazgatáshoz, a
rendezéshez, az ügyeléshez, a világosításhoz, a maszkcsináláshoz, a
hajfodorításhoz és a balletmesterséghez. Az ének meg a tánc a
kisujjamban van; és először ugyan csak hősszerelmes szerepekre fogok
szerződni, de ha buffó kell, akkor is itt leszek én. Egymagamban fel
tudom építeni a szinházat és eljátszok benne mindent, valamennyi
szerepet. Már nem egy szinházat csináltam… látod, ebből is szinház
lesz!…

És rámutatott a papirtekercsre, amelylyel néha-néha, mihelyt
utcasarokhoz közeledtünk, huszáros hatvágást csináltam a levegőbe, hogy
már előre védekezhessem minden elképzelhető meglepetés ellen.

– Ebből? – kérdeztem, elbámulva.

– Ebből, ebből!… Ez kartonpapiros és ebből lesznek a díszletek –
magyarázta Agenor. – Hat díszlet: erdő, börtön, szoba, kert, palotasor
és trónterem; több nem kell. A szinpadot és a szinháztetőt pedig
szivarskatulyából ácsolom össze. Ez előtt a kis szinpad előtt fogunk
gyakorolni és próbákat tartani. De előbb azt kell megtanulnod, hogyan
kell szinházat építeni. Később díszleteket fogsz festeni. Mikor ezt is
tudod, arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált
ragasztani. A többi aztán már könnyebb lesz.

Elhűltem, amint arra gondoltam, milyen sok az, ami Agenort
foglalkoztatja.

– És most már nem is jársz iskolába? – kérdeztem.

– Most még járok – felelt Agenor. – De ha egy félfejjel nagyobb leszek
és minden este játszanom kell, akkor majd végképen ki fogok maradni az
iskolából. Mindenre nem érhet rá az ember.

– Aztán melyik iskolába jársz? A piaristákhoz nem járhatsz, mert akkor
már ismertelek volna.

– Amióta Temesvárról eljöttünk, magántanuló vagyok. Az ősszel majd
vizsgálatot teszek az elsőből és aztán a piaristákhoz fogok járni, a
másodikba.

– Akkor épen egy osztályban leszünk. És ha egymás mellett ülhetünk,
talán óraközben is taníthatsz, a tizperces szünetekben pedig próbát
tarthatunk…

Erre az ajánlatomra már nem kaptam feleletet. Agenor hirtelen
megállapodott és rámutatva a Csapó-utca egyik legnagyobb házára, igy
szólt:

– Látod, itt lakunk!

– Egyszer Boldényi bácsi is itt lakott – mondtam.

Ráismertem a házra, a kapu mellett látható kis szappanosboltról. Még
emlékeztem rá, mit beszélt a nagyanyámnak Boldényi bácsi, ennek a kis
szappanosboltnak a tulajdonosáról. Hogy mindig szinészeknek szokta bérbe
adni a házában lévő öt kisebb-nagyobb lakást és ha a szinész
olykor-olykor nem tudott fizetni, hát a szappanos egyszerüen elengedte
neki a negyedévi lakásbért. Egyszer ki akart tenni a házból egy
szinészt, aki már három éve nem fizetett semmit. De a szinész bevitte
hozzá a feleségét, meg a gyermekeit, az egész szinészcsalád sirni
kezdett, amire előbb a kövér szappanosné sirta el magát, aztán a még
kövérebb szappanos is, és a szinész talán még ma is ott lakik, ingyen,
ha azóta meg nem halt.

– De te nem jöhetsz hozzánk – tudatta velem Agenor a házirendjüket. –
Csak a füvészkertben találkozhatunk vagy nálatok.

– Nem baj – feleltem. – Holnap a füvészkertből majd elvezetlek hozzánk;
és ha akarod, egész nap nálunk lehetsz. Nekünk nagy udvarunk van… és a
kocsiszinben meg a padláson is játszhatunk.

– Hát jól van. A füvészkertből, mihelyt felesküdtünk barátoknak,
mindjárt elmegyünk hozzátok. De három órára ott légy ám!… és jól
rejtőzzél el, hogy senki se sejtse, mit forralunk! Otthon pedig egy szót
se!… ne felejtsd el, mit mondtam!… a mi titkunkról senkinek se szabad
tudnia!… – figyelmeztetett Agenor és a tekintetében ugyanolyan
titokzatosság sötétlett, aminő a szavaiban.

Egy kicsit megborzongtam. Sejteni kezdtem, hogy valami főbenjáró dologba
sodródom bele. De már nem mertem visszalépni. Szégyeltem volna, hogy
ezzel talán félénkséget árulok el… és nem is akartam… kezdett emészteni
a kiváncsiság, hogy ugyan mi lappanghat a mögött a rejtelmesség mögött,
amelyet Agenor úgy a lelkemre köt?!

– Légy nyugodt! – feleltem. – Nem holmi ringy-rongy Kutyafejű Tatárral
van dolgod!…

Úgy gondoltam, eredményesebben nem hivatkozhatom a férfiasságomra,
mintha a Kutyafejű Tatárt említem.

Agenornak az arca még jobban elsötétedett.

– Hát szervusz! – szólt és kézfogás nélkül akart befordulni a kapun.

– Igaz!… még azt akartam kérdezni… ma este nem játszol? Mert én ma este
is ott leszek a szinházban! – kiáltottam utána.

Visszafordult.

– Játszom – felelt – de csak kis szerepeket. A husvét-jelenetben
keresztül szaladok a szinpadon és azt kiáltom, hogy: »Juhhéja juhé!…« A
negyedik felvonásban pedig ördögfiú vagyok, de nem szólok egy szót se,
csak ugrálok. Majd nézz meg _Nickleby Miklós vagy a londoni
koldusok_-ban!… ebben a darabban már megláthatod, milyen szinész
vagyok!… Holnap pedig gyere el a füvészkertbe. De ne felejtsd el, hogy a
jelszó: »Légy néma, mint a sir!…«

Bement a kapun és nem nézett vissza; én még egy darabig utána bámultam;
nem szivesen eresztettem el a szemem elől.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a hálára kötelezett és a lekötelező örök
története.

Mikor eltünt, megindultam visszafelé. De, jó nagy kerülővel, a
mellékutcákon somfordáltam haza. Életem legnagyobb hőstette után, a
győzelem mámorában se felejtettem el az óvatosságnak azt a szabályát,
hogy: »Ne keresd a bosszút lihegő ellenséget!… hogy kikerülhesd, inkább
toldd meg az utadat pár lépéssel!…«


III.

Este, a szinházban, _Faust_ előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az
ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra. Arra a
gondolatra, hogy ez a híres fiú, akinek a szaladgálását száz meg száz
ember kiséri figyelemmel, holnap délután nekem már esküdt barátom lesz,
sebesebben kezdett dobogni a szivem. Csak őt láttam; senki és semmi
másra nem tudtam gondolni.

Szinház után Boldényi bácsi hazavitt.

– Vilmos bácsi – ujságoltam neki – megismerkedtem egy fiúval, aki azt
mondja, hogy ő Lóránt Antalnak a fia és sokszor fellép
gyermekszerepekben. Ma láttam is a szinpadon, de nem énekelt semmit,
csak ugrált meg juhhéjázott és amikor Mefisztófelesz azt danolja
Faustnak, hogy: »Ez birodalmam!…« erre-arra futkosott a táncosnők körül.
Tud már játszani ez a fiú?

Azért kérdezősködtem, mert kiváncsi voltam rá, hogy az én barátom
szinművészeti hivatottságáról mit tart a közvélemény?

– Nem tudom, Pistikám – felelt Vilmos bácsi. – Lóránt, aki nagyon derék
ember, néha panaszkodik, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni, de hogy
a fiát felléptetik-e gyermekszerepekben és mikor?… én bizony nem
ügyeltem erre. Lóránt nemrégen került Debrecenbe; ha jól emlékszem, csak
a mult hónapban jött ide.

Tehát Boldényi bácsi nem is tudja, hogy Agenor milyen sokszor jelenik
meg a szinpadon és milyen nagy szerepe van a _Londoni Koldusok_-ban!…
Elvégeztem magamban, hogy Boldényi bácsi már öreg s elmaradt a világtól.

Otthon, jóval későbben aludtam el, mint máskor. Az álomnak talán egy
félóráig is birkóznia kellett velem, amíg végre el tudott nyomni. Ujra
meg ujra láttam a Csapó-utcai házat, ahová nekem nem szabad bemennem.
Aztán a holnapi találkozó járt a fejemben és az, hogy ugyan mért kell
ezt eltitkolnom?

– Mit fogok mondani a nagymamámnak, ha holnap délután, háromnegyed
háromkor véletlenül megkérdezi: »Pistika, hova méssz?«

Ugy oldottam meg ezt a kérdést, hogy amikor a nagymama ebéd után egy
kicsit elszunnyadt, egyszerűen elszöktem hazulról.

(Ekkor játszottam ki először a jóvoltomról gondoskodó felsőbbség
rendelkezését s már ezért az első fölzendülésemért is meg kellett
lakolnom!)

A füvészkertnek minden zegét-zugát ismertem. Tudtam, hogy van benne egy
kis sűrűség, ahol jól el lehet bujni. Itt olyan gondosan elrejtőztem,
hogy az úton sétálgatók nem láthattak, de én se láthattam ki az utra.
Mindenfelől bozót vagy cserje fogott körül. Hogy Agenor kivánságának a
legnagyobb pontossággal tegyek eleget, leültem a fűbe és nem mukkantam.

Vagy egy negyedóráig vártam, hogy mikor hallatszik fel a »vészfütty«; de
hiába füleltem. (Utóbb kiderült, hogy Agenor nem is tudott fütyölni.)
Végre kuvikolást hallottam, amely mintha nem madártól eredt volna. Meg
se moccantam.

Ujra hallottam:

– Kuvik! Kuvik!

Most már megismertem Agenor hangját.

Nem mozdultam meg, de feleltem a jeladásra, azon a módon, amelyet – úgy
találtam – még a leginkább lehet megegyeztetni Agenor barátom nem
egészen világos céljával. Azaz én is kuvikolni kezdtem:

– Kuvik! Kuvik!

Nemsokára, az út felől, suttogást hallottam:

– Te vagy az, Pista?

Elődugtam a fejemet a bokorból és visszasugtam:

– Én vagyok!

Hát bújj elő! – hallottam Agenor suttogását. – De óvatosan és
nesztelenül!…

Kimásztam a sűrűségből az útra, és – mert a nagyobb óvatosság meg a
nesztelenség kedvéért a legrövidebb utat választottam – egy pár kemény
gally felhorzsolta az arcomat.

– Mi az? – suttogta Agenor, aki az úton várt, egy ujságpapirosburkolatu
kis csomagot tartva a kezében. – Az arcod úgy vérzik, mintha
megsebesültél volna!… Csak nem támadott meg valaki?!…

– Semmi! – feleltem, én is suttogva. – Most horzsolhatta fel az arcomat
valami vékony ág vagy mi?

– Akkor minden a legjobban megy – ujságolta Agenor, már nem suttogva, de
továbbra is halkan. – A közelben nincs senki. Ha az emberek meglátnak
bennünket, senki se fogja gyanítani, hogy titokban találkoztunk;
mindenki azt fogja hinni, hogy együtt jöttünk ide.

Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy ez mire jó, de én is örültem
rajta, hogy így történt.

– Hát most már gyere utánam – kormányozta lépteimet Agenor. – De azért
egy sorban jöhetsz velem, Mintha csak sétálnánk.

– Hova vezetsz? – kérdeztem.

– Az üvegház mögé. Annál elhagyottabb helyet nem találunk. Ott fogjuk
letenni az esküt.

– És mi van a kezedben?

– Majd mindjárt meglátod! – felelt Agenor, úgy pislantva rám, mintha
valami kedves meglepetést tartogatna számomra.

Aztán megint elkezdett sugdolózni:

– Ugy hallottam, hogy ez a füvészkert valamikor temető vagy talán
csatatér volt és hogy itt sok csontváz van a földben. Jó volna kiásni
egyet, mert az eskü úgy a legszebb, ha az ember csontvázon tartja a
kezét. De azt hiszem, sokáig tartana… Meglehet, a csontvázak jó mélyen
vannak és nem tudjuk merre…

Én is azon a véleményen voltam, hogy ez sokáig tartana, és nem tartottam
szükségesnek, hogy csontvázat keresgéljünk. Általában, kezdett nem
tetszeni nekem az esküvel járó sok körülményesség.

Nagy örömömre, Agenor sem erőszakolta a dolgot.

– Különben elég lesz ez is – szólt, rábökve a bal mutatóujjával a jobb
kezében tartott csomagra.

Ez a csomag is aggasztott. Annyira, hogy borzasztóan hosszúnak tetszett
az az idő, amíg az üvegházhoz értünk. Pedig öt perc sem mulhatott el
azóta, hogy Agenor rám talált.

Megkerültük az üvegházat s Agenor belépett abba a szűk közbe, mely az
üvegház hátulsó falát a kert kőkerítésétől választotta el. Aztán intett,
hogy kövessem.

Itt krétát vett elő a zsebéből s a krétával jókora kört rajzolt le a
földre.

– Aki esküszik, ebbe a körbe áll be – mondta.

És végre kibontotta a csomagot. Két álarcot vett ki belőle: egy vörös
atlasz-álarcot, meg egy feketét, amely bársonyból volt.

– A vörös az enyém, a fekete a tiéd – rendelkezett. – Itt van, vedd fel.
Fel tudod venni?

– Nem én. Rajtam még soha se volt álarc.

– Hát majd felteszem neked.

Mind a két álarcot gumizsinórral lehetett a fejre erősíteni. Ezt a
gumizsinórt ugyan a mienknél nagyobb koponyák számára mérték ki, de mind
a kettőnknek olyan dús hajunk volt, hogy az álarc így is megállott a
fejünkön.

Magam is igen ünnepiesnek találtam, hogy így, álarcosan állunk egymással
szemben.

– Először én esküszöm, mert én vagyok az öregebb – szólt Agenor, mikor
elkészült az álarcok elhelyezésével. – Te addig maradj a fehér körön
kivül.

Ő maga beállott a kör közepébe, esküre emelte fel jobbkezének mutató- és
középujját, aztán így szólalt meg a vörös álarc alól:

– Én, Lóránt Agenor, eszküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség
lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Gombos Istvánt barátommá
fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is!
Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha
pozdorjává törik a csontjaimat!

A legutolsó mondatot egy kissé sokallottam. Annyira, hogy meginogtam és
a legutolsó pillanatban gondolkodóba estem, hogy csakugyan letegyem-e az
esküt én is, vagy megvalljam a vörös álarcosnak, hogy én ilyen sokra nem
merek vállalkozni.

Döntött az a gondolat, hogy ha én most, a legutolsó percben lépek
vissza, amikor Agenor már megesküdött, ez valami hitszegésféle volna.
Hogy: nem, most már nem vonulhatok vissza; nem hagyhatom cserben az
esküdt barátomat!…

De egy kicsit támolyogtam, amikor Agenor kilépett a körből és
figyelmeztetett, hogy most már én következem sorra.

– Csakhogy én… – szólaltam meg, amikor már a kör közepén állottam.

Agenor rám rivallt s a szavamba vágott:

– A bűvös körben nem szabad egyebet mondanod, csak az eskü szavait!… Ha
valami mást akarsz mondani, lépj ki a körből!…

Engedelmesen ugrottam ki a körből és már ugyancsak ijedten dadogtam:

– Csak azt akartam mondani, hogy én nem tudom könyv nélkül az esküt.

– Sebaj! – felelt. – Majd utánam mondod. Menj vissza a körbe, emeld
esküre a két ujjadat… de a jobbkezed két ujját ám!… mert ha a ballal
esküszöl, ebből nagy bajok származhatnak!… és csak azt mondd… utánam…
amit én mondok!…

Megint beléptem a körbe s megszólalni nem merve, hunyorgatással
figyelmeztettem rá, hogy a jobbkezem két ujját emelem esküre, nem a
balt… aztán a fekete álarc alól mondatról-mondatra elrebegtem, amit a
vörös álarc alól hallottam:

– Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség
lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Lóránt Agenort barátommá
fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is!
Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha
pozdorjává törik a csontjaimat!

Az utolsó szavakat már olyan halkan rebegtem el, hogy alig lehetett
hallani.

A vörös álarc minden mondatom után helyeslően bólongatott.

Mikor a »csontjaimat« szót is kipihegtem, úgy ugrottam ki a fehér
körből, mintha csupa parázson álltam volna ott. És azonnal hátranyúltam
a gumizsinórhoz, hogy levethessem az álarcomat, mely szinte égetett…
miközben ezt indítványoztam:

– Hát most már menjünk innen!

– Mit csinálsz?! – kiáltott rám Agenor. – Ne nyulj az álarchoz!… Még
nincs vége!… Most barátságunkhoz segítségül kell hívnunk a rejtelmes
hatalmakat! Maradj ott, ahol vagy, de olyan egyenesen állj, mint a
cövek!… És jól vésd emlékedbe a szavaimat, mert mindjárt utánam, neked
is szóról-szóra ugyanazt kell mondanod!…

Belépett a körbe és ebben olyan állásba helyezkedve, mint aki lóra akar
pattanni, kinyújtotta a jobbkarját, a lehető legmagasabbra emelte a
kezét, szétterpesztette a tenyerét és megöblösítve a hangját,
olyanformán, ahogy a szinházi kisértetek szoktak beszélni, ezt szavalta
el:

  Számiel, Számiel, lépj elő!
  Itt a bűvös csontvelő!

Nem nézett rám; tekintete az ürbe meredt. És a vörös álarc alól
kivillogó szemben, mely szinte megüvegesedettnek látszott, csakugyan
volt valami kisérteties.

Éreztem, hogy az egész hátam csupa libabőr.

Ismertem ezt a Számielt a _Bűvös vadász_-ból. Fáztam, amikor a szinpadon
láttam és mindannyiszor fáztam, valahányszor, utóbb, rá kellett
gondolnom.

Emlékeztem rá, milyen szép szavakkal kötötte a lelkemre jó öreg
hittantanárom, hogy római katholikus fiúnak nem szabad hinnie semmiféle
babonában… de én, én nem akartam hivni ezt a Számielt!… nem akartam!…
nem akartam!

A vörös álarc kilépett a körből és – ismét a természetes hangján – így
parancsolt rám:

– Most te lépsz be a körbe és te mondod el ugyanezt. Egészen úgy
csinálod, ahogy én. Megjegyezted jól, tudod szóról-szóra, hogy mit kell
mondani?

– Ej, erre már nincs semmi szükség! – húzódoztam.

A vörös álarc végignézett rajtam és gúnyos hangon azt kérdezte:

– Talán félsz?

Más körülmények közt azt feleltem volna, őszintén, hogy: igenis, félek:…
hogy én nem akarom az ördögöt a falra festeni, mert attól tartok, hogy
megjelenik… hogy én tudni se akarok semmiféle Számielről!… hogy egy szó,
mint száz: én nem akarom hívni ezt a Számielt!…

De most!… Hát én magam romboljam le a dicsőségemet, amelynek még alig
egy napja örvendek?!… Hát hiába győztem le, olyan hősiesen, a
Holdvilágképűt meg a Kutyafejű Tatárt, vagyis Kálvinnak egész
hadseregét?!… Hát félhetek én, szabad nekem félnem, aki tegnap minden
kényszerítő ok nélkül rontottam neki a nálam kétszerte erősebb
ellenségnek, a megtámadott gyöngének és hitemnek védelmében, lovagi
vakmerőséggel?!

– Nem félek – kerteltem. – Láthattad tegnap, hogy én az ördögtől sem
félek. De ahhoz, hogy barátok legyünk, nincs szükségünk semmiféle
Számielnek a segítségére. És mert már az esküt is letettük…

– Ohó, még nem tettük le! – vágott a szavamba Agenor – mert Számielnek a
segítségül hívása hozzátartozik az eskühöz; enélkül az egész nem ér
semmit. És ha az eskü végét nem mered letenni, azt kell hinnem, hogy
félsz!

A vörös álarc alól – melynek mandulametszésű két kis hasadéka a
szemgolyók egy részének elrejtésével amúgy is félelmetesen idegenszerűvé
változtatta a kicsillogó tekintetet, – mintha csupa gúny sugárzott volna
a szemembe.

Nem volt bennem annyi bátorság, hogy ezt a gúnyt, mely azzal
gyanusított, hogy félek, el tudjam viselni; tehát, akármennyire féltem,
elszántam magamat rá, hogy megteszem, amitől irtóztam.

– Jól van – mondtam – hogy ne gondold, mintha én félnék a te
Számieledtől vagy akármitől a világon… mert én még egy koponyától se
félek… hát megteszem, amit kivánsz, pedig én ezt az egész hókusz-pókuszt
nevetségesnek találom.

Annyira nevetségesnek találtam, hogy amint beálltam a körbe, reszkettem,
mint a nyárfalevél.

– Ha már elfelejtetted, mit kell mondani, lépj ki a körből és majd itt,
kivül megsúgom. Ha pedig tudod, ne felelj nekem… mert a körben nem
szabad társalogni… ne is biccents, hanem tartsd fel a jobbkarod olyan
magasra, mintha az égbe akarnál nyúlni és mondd el a bűvös igéket, de
hangosan, tisztán érthetően, hogy Számiel meghallhassa!… dirigált a
vörös álarc.

Engedelmeskedtem, de előbb egy nagyot kellett sóhajtanom s csak azután
tudtam elrebegni, hogy:

  Számiel, Számiel, lépj elő!
  Itt a bűvös csontvelő!

Akármennyire iparkodtam, hogy ne áruljam el a meghatottságomat, magam is
hallottam, hogy a hangom ugyancsak remegett.

Alig mondtam el, máris hallottam a vörös álarc vezény-szavát:

– Maradj mozdulatlan és légy néma, mint sir! Most én is be fogok lépni a
körbe és együtt fogjuk hívni Számielt. De hangosabban hívd!… nem úgy,
mint az előbb!… mert Számiel azt fogja hinni, hogy nem akarod megtartani
az esküdet. Aztán odabenn a balkezedet fogom felemelni… a jobb csak hadd
lógjon… a ballábunkat meghajlítva, előre tartjuk, a jobblábunkat pedig
hátra kifeszítjük, mint a katonák, mikor rohamra készülnek… és mikor
látod, hogy fölszegzem a fejemet, mind a ketten egyszerre mondjuk a
bűvös igéket. Ha ez is megvan, én eleresztem a balkezedet, te felém
nyujtod a jobbodat, kezet fogunk, kilépünk a körből, a krétára homokot
szórunk és csak azután vethetjük le az álarcot.

Igy történt. A vörös álarcos belépett a körbe, megfogta a balkezemet s
felrántotta magasra, abba a testtartásba illeszkedtünk, amelyet a
cerimóniamester megkivánt és a megállapított jelre egyszerre szavaltuk
el a bűvös igéket. Agenor öblös, kisérteties hangon, szinte
torkaszakadtából kiáltott, én inkább csak fohászkodtam – és arra
gondoltam, hogy valamelyik operában az összeesküvők ugyanígy
összefogózkodva és ugyanilyen, rohamra készülő testtartásba helyezkedve
harsognak el a lámpák előtt már nem tudom mit – Agenor megrázta a
jobbkezemet, kiléptünk a körből, a krétára homokot szórtunk s mikor a
bűvös körnek minden nyomát eltüntettük, mind a ketten levetettük az
álarcot.

Nagy megkönnyebbülést éreztem s már nem idegenkedtem Agenortól úgy, mint
előbb, amikor a vörös álarc még ott volt a fején. És míg ő a két
szinházi holmit ujra becsomagolta abba az ujságpapirosba, amely a
cerimónia idején a bűvös körtől nem messze, a földön dísztelenkedett,
megkérdeztem tőle:

– Mondd, Agenor, hiszed te, hogy van Számiel?

– Előbb mondd, hogy hát te hiszed-e?

– Hiszem is, nem is – feleltem. – Tulajdonképen nem hiszem. Máskor meg
azt gondolom, hogy hátha mégis van. Ha szép az idő, inkább nem hiszem.
De, mert most már barátok vagyunk, a te kedvedért szivesen elhiszem.

– Akkor nem érted az egészet. Rejtelmes hatalmak, azok csak vannak,
ugy-e? No hát, ha vannak, akkor ezek közül akármelyik ép úgy
megjelenhetik Számiel képében is, amint én felöltözködhettem Mátyás
királynak. Hát Számiel, az van. És eskü nélkül nincsen barátság; az eskü
meg nem ér addig, amig a rejtelmes hatalmak be nem irják a sors fekete
könyvébe. Ezt már a mágusok is így tanították és így kivánják a
rózsakeresztes lovagok is, akik a kabalakönyveket meg a Mágia egyéb
csodáit őrzik, egy néma palotában, amelyiknek minden ablaka örökösen
világos. Ezeknek néha, amikor éjfélkor, sötét sziklahasadékok közt, a
bűvös körben kötnek új barátságot, Számiel meg is jelenik, fekete
kutyáival, lángból készült palástban. Hát most már tudod, mért kell
hívni Számielt.

Agenor ezt nagyon komolyan, szent félelemszerű ihletettséggel mondta el.
Meglátszott rajta, hogy egy cseppet se kételkedik értesülésének a
megbizhatóságában.

– És te honnan tudod ezt? – kérdeztem.

– A könyvekben minden meg van irva – felelt. – És én sokat olvasok.

»Hittem is, nem is.« De ha egy kicsit kételkedtem is, ez nem
csökkentette Agenor irányában érzett tiszteletemet. Ellenkezőleg; minél
több új és meglepő dolgot hallottam Agenortól, annál inkább
elhatalmasodott bennem az a csodálat, amely azonnal megszállott, mikor
megtudtam, hogy ő már szinész.

Sajnos, tiszteletem és csodálatom fokozódásával lassankint feltámadt
bennem a titkos irigykedés is. Hogy Agenor, bár csak egy esztendővel
idősebb nálam, máris ilyen tengersokat tud: ez a gondolat nemcsak
respektussal töltött el, hanem egyszersmind szégyenkezővé és egy kicsit
féltékennyé is tett. Mindazzal szemben, ami egyre növekedő bámulatot
keltett fel bennem Agenor iránt, nekem nem volt egyebem, csak az a kis
dicsőségem, amelyet tegnap olyan váratlanul szereztem, a testierőmmel.
És magam tudtam a legjobban, hogy ez a dicsőség milyen lenge alapra
épült. Még hozzá, ezt az egyetlen felsőbbségemet is majdnem elvesztettem
az imént, amikor gyanuba keveredtem, vajjon nem félek-e?

Vágyódni kezdtem rá, sőt utóbb szinte epedtem érte, hogy ujra
kitüntethessem magamat.

– Hát most már barátok vagyunk és mint barátomat meghívlak hozzánk –
mondtam Agenornak. – Nálunk az udvarban is, a kocsiszinben is
nagyszerűen lehet szinházat játszani. És egy cseppet se félj az utcán,
amig velem jössz. Csak maradj mögöttem, én majd elül megyek és mindenkit
felrugok, aki téged bántani akar.

Agenor csak magára a meghivásra felelt:

– Jól van, még ma megkezdhetjük a tanulást. És hogy az első lecke ne
legyen nagyon nehéz, legelőször is arra foglak megtanítani, hogy hogyan
kell bajuszt meg szakált ragasztani. Látod, el is hoztam magammal, ami
ehhez kell!…

Előszedte zekéje két zsebének egész tartalmát: egy zsinórra fűzött,
hosszú, fekete szakált, több bajuszt és rövidebb álszakált meg egy
piszkos vörös parókat, de ezeket a tárgyakat mindjárt vissza is dugdosta
oda, ahonnan elővette.

Annak is örültem, hogy végre szorosabb kapcsolatba kerülhetek a szinház
világával.

– Hát menjünk! – sürgettem Agenort.

– Várj csak, erre még ráérünk! – felelt. – Egy félóra mulva majd
elmegyünk hozzátok, de mert az álarcok már úgyis itt vannak és senki se
látta meg, hogy ide lopóztunk… úgy, hogy egy lélek se fogja sejteni, ha
most összeesküszünk… hát előbb alakítsunk titkos társulatot!

Ebben az indítványban mindenekelőtt azt láttam meg, hogy teret kinál az
én szereplésvágyamnak is.

– Igen, igen, alakítsunk!… – helyeseltem az indítványt. – Én már régen
gondoltam, hogy jó volna, ha a római katholikus fiúk összebeszélnének és
addig üldöznék azokat, akik a kollégiumba járnak, amíg minden lóformátus
gyereket kikergetnénk Debrecenből. És ha megalakítjuk a titkos
társulatot, én két, három lóformátus gyereket is magamra vállalok, a te
ellenségeidet is mind!…

– Hallgass!… Te ehhez nem értesz!… Ezt én jobban tudom, mint te!… –
vágott a szavamba Agenor. – Mit akarsz mindig verekedni? Műveltség az?!…
A titkos társulatot csak bizd rám!… Olyan titkos társulatot fogunk
csinálni, amelyikről senkinek sejtelme se lesz, de ha megtudnák, hogy
ilyen van, hát mindenki rettegne tőle!…

– Hát hogyan gondolod? – kérdeztem.

– Előbb mondd meg, hallottál-e már valaha a nápolyi néma cimborákról?

– Nem én.

– Hát ezek a nápolyi néma cimborák – magyarázta Agenor – összeesküdtek
és ők maguk titkos jelekről mind felismerték egymást, de mások, hiába
kutatták, sehogy se tudták felfedezni, hogy kik az összeesküvők. Csak a
beavatottak tudták, hogy azok a fiatalemberek, akik a kocsmákban mindig
azt éneklik, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig
vidáman!«… hogy ezek mind, mind összeesküvők. És ha néha egy párat
elfogtak közülök, ezek soha se árulták el a társaikat; semmi kinzással
nem lehetett kicsikarni belőlük, hogy ki a többi összeesküvő, akiknek a
szövetségétől egész Nápoly rettegett; hanem, amikor a vérpadra vitték
őket, a vérpadon kettenként összefogózkodtak és úgy énekelték: »Vidáman
menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Hát ezek voltak a
nápolyi néma cimborák!

– És mit akartak ezek?

– Hogy ők mit akartak, az már mindegy… ez az egész nagyon régen volt.
Csak az a fontos, hogy mi most mit akarunk?

– Hát mit akarunk?

– Nem egyebet, mint olyan titkos társulatot alapítani, amilyen a nápolyi
néma cimboráké volt: a debreceni néma cimborák titkos társulatát. Meg
fogunk egyezni titkos jelekben és ha az utcán találkozunk, egy szót se
szólunk, csak némán a szájunkra illesztjük az ujjunkat és más titkos
jelekkel üdvözöljük egymást. Néha meg kijövünk ide, a füvészkertbe és
itt elénekeljük, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak,
holtig vidáman!…« És egy ideig, amig jobban nem rettegnek tőlünk, csak
ketten leszünk néma cimborák; de később, ha megismerkedünk olyan fiúval,
akire rábizhatjuk a titkainkat, ezt is fölvesszük a szövetségbe,
megeskettetjük, hogy senkinek se fogja elárulni a titkainkat és ekkor
már három különböző oldalról, hárman fogunk kilopózni a füvészkertbe,
ahol jövet is, búcsuzóul is el fogjuk énekelni a néma cimborák dalát.

Körülbelül ennyi volt, amit Agenornak a titkos társulatra vonatkozó
terveiből jól megértettem.

Engem a programm nem elégített ki. Nem szivesen ejtettem el azt a
tervemet, amelyet – ha véletlenül valóságra válhatik – a történelem a
debreceni református diákok Szent Bertalan-éjének nevezett volna el. És
megvallottam Agenornak, hogy csak sajnálattal mondok le róla. Ezen aztán
egy kicsit összekülönböztünk. De néhány percnyi szócsatározás után mégis
csak megegyeztünk. Rám is hatott Agenornak az az érve, hogy nem az a
fődolog, milyen szent célokat karol fel majd titkos társulatunk, hanem a
fő: maga a megalakulás.

Akkor is gondoltam rá és ma már erős a gyanúm, hogy a debreceni néma
cimborák titkos társulatának megteremtője ennek az egyesülésnek a
céljával törődött a legkevesebbet. De, ha a nagy reformálók között is
mindig találkoztak, akik életük végéig sohase jutottak tisztába azzal,
hogy mit akarnak: nem lehet hibáztatnom Agenort, hogy noha még maga se
tudta, mire tör, máris cselekedni akart és társakat toborzott, főképpen
azért, hogy szabadjára bocsáthassa és akármilyen mozgolódásnak
indíthassa neki az ifjú életében már jól felhalmozódott, friss energiát.

Ma se vagyok nagyon szigorú azzal a lelkesedéssel szemben, amelynek nem
látom semmi célját, de az időtájt persze még könnyebben kibékíthető
voltam e tekintetben, mint mostanában, és mikor Agenor felszólított,
hogy a törekvéseinkről való vitatkozást hagyjuk későbbre, és e helyett
egyelőre csak alakítsuk meg a titkos társulatunkat, mert nem tudhatjuk,
mire lesz ez jó, talán már holnap, – azt feleltem, hogy: jól van,
leteszek a követelésemről, bizonytalan ideig megkegyelmezek a
lóformátusoknak, s nem bánom, essünk tul a titkos társulat megalakításán
most mindjárt, ha már az álarcok úgyis itt vannak.

– Most te veszed fel a vörös álarcot és én a feketét – rendelkezett
Agenor – hogy, ha az imént mégis leselkedett volna ránk valaki, ez az
illető összetévesszen bennünket. Aztán, mert a kellékek úgyis itt
vannak, neked szakált fogok ragasztani, én meg parókát teszek a fejemre
és így a kémek azt fogják hinni, hogy egészen mások azok, akik az előbb
barátságot esküdtek és ismét mások a néma cimborák.

Annál szivesebben nyugodtam bele Agenornak ebbe az intézkedésébe, mert
alig vártam, hogy végre szakál legyen az államon. Most már magam tettem
fel a fejemre a vörös álarcot és mikor Agenor ráragasztott az arcomra
egy gyermektenyér nagyságú, szőkehajamtól élénken elütő, félig fekete,
félig ősz kecskeszakálat, amelynek enyves belsejét előbb gondosan
megnyálazta, s amely engem III. Napoleon francia császár arcképeire
emlékeztetett: úgy kiegyenesedtem, mintha nyársat nyeltem volna el, hogy
tekintélyes külsőmnek a testtartásom a legtökéletesebben megfelelhessen.

Aztán, elvetve a gondomat, Agenor kivette a zsebéből s rányomta a fejére
a piszkos vörös parókát, amely tele volt homokkal és másféle szeméttel,
felkötötte a fejére a fekete álarcot, megint a zsebébe nyult, az
átváltozó művészek gyorsaságával egy egészen ősz, kis, kerek szakált
tapasztott rá az állára s hirtelen mozdulattal hátraszegte a fejét.
Mintha egyszerre valami soha se látott idegen ember állott volna
előttem. És valósággal megdöbbentem, amikor átváltoztatott, nyafogó
hangon így szólalt meg fekete álarca alól:

– Bon zsúr, bon zsúr, Don Cézár de Bazán! Hát önt mi szél hozta erre?!
Mit keres Debrecenben?

De, ahogy az utolsó szót is kinyafogta, nem hagyta abba a beszédet,
hanem halkan folytatta, a fogai közül eresztve ki a szót s most már a
természetes hangján:

– Ezt csak a kémeknek mondtam, ha mégis hallgatóznának a kerítésen túl.
Feleld azt, hogy: »Nini, hisz ez Paul Jones, a kalóz!… Nagyon örvendek,
kalóz úr!… Azért jöttem ide, hogy száz lovat vásároljak ő felségének,
Dom Sebastian, portugál királynak!…«

Annyira megzavarodtam, hogy az első szerepemet, bizony, meglehetősen
rosszul mondtam el, ilyenformán:

– Nini, hisz ez ő felsége, Dom Sebastian, portugál király!… Nagyon
örvendek, kalóz úr!… Száz lovat vásároltam!…

– Rosszul mondtad el – súgta Agenor. – De nem baj. Mert, ha a fogdmegek
azt fogják hinni, hogy király vagyok, megijednek és elhordják az
irhájukat.

– Hát ha azt hiszed, hogy leselkednek ránk, – suttogtam – előbb nézzünk
körül, nem hallgatózik-e valaki a kerítésen túl vagy valahol másutt,
amerről ide lehet jönni?!

– Jól van – felelt – én majd oda fogok settenkedni, előbb az egyik,
aztán a másik sarokhoz és a saroknál csak a fejemet dugom ki, aztán, ha
látom, hogy valaki a falhoz lapulva fülel, hirtelen visszabujok és csak
annyit kiáltok: »Vigyázat!… Néma csend!…« Te meg addig támaszd a
kerítéshez azt az üres ferslágot, mássz fel rá és nézz ki… onnan
megláthatod, hogy nem kuporog-e valaki a kerítés alatt? Ha látsz
valakit, ne szólj egy szót se, csak huhogj, mint a bagoly, hogy a kém
azt higyje: csak a kuvik-madár szólalt meg a fán…

Szót fogadtam és megkockáztatva, hogy a ferslág kicsúszik alólam – ami,
ha megtörténik, nagyot bukfencezem s jól megüthetem magam – kinéztem az
utcára. A kőkerítés alatt nem bujkált senki s a Füvészkert-utcának azon
a részén, amelyre leláthattam, alig járt ember. Csak három kis diák
közeledett a kert felé a kollégium felől.

Az iskolai fölszerelésüket a hátukon vagy a hónuk alatt, a vallásukat
pedig az arcukon hordták. Ha nem is a kollégium felől jönnek, akkor is
láthattam volna, a kis dinnyefejükről, hogy református diákok.

Még a begyemben volt a tegnapi harc emléke s nem örültem rajta, ha
református-szövetkezést vagy éppen Kálvin-párti csoportosulást kellett
látnom.

– Milyen jó, hogy álarc van a fejemen! – gondoltam. – Így legalább, ha
észrevesznek is, nem látják meg rajtam, hogy pápista vagyok.

Huhogni kezdtem, olyan félelmetesen, amennyire csak kitelt meglehetősen
zsönge szinész-tehetségemtől.

– No, mi az? – kérdezte a vöröshajú fekete álarcos, mikor szerencsésen
legördültem a ferslágról.

– Ellenséges csapat tart a kert felé – jelentettem. – Még nem tudom,
bejönnek-e? De erre közelednek.

– Akkor hát várjunk, mozdulatlanul és némán, mint a sír! – szólt a
fekete álarc, a halálmegvető elszántság komor és ünnepies hangján. – Ne
moccanj és fojtsd vissza a lélekzetedet!

A kőkerítés és az üvegház hátulsó falának szűk közéből látnunk kellett,
ha valaki a nagy, rácsos kapun át vonul be a kertbe.

Egy darabig mind a két álarcos merőn nézett a nagy kaput környékező, nem
nagyon sűrű bokrok irányába. Én úgy állottam, mint az őrtálló katona a
posztján, haptákban, de mind a két karomat lelógatva. Agenor se moccant;
csakhogy ő a két karját keresztbefonta a mellén, mint a hajóskapitány a
parancsoló-hidon.

Nem jött be senki. Hallottuk, hogy az ellenséges csapat a rácsos kapu
mellett nagy lármával vonul tova, a Füvészkert-utcának a kollégiumtól
messzebb lévő részébe.

– Megtisztult a levegő – szólalt meg Agenor, amikor a lárma elcsitult. –
De most már siessünk az összeesküvéssel, mert könnyen meglehet, hogy
ujra megzavarnak bennünket és sokáig nem találunk ilyen jó alkalmat,
amikor még egy elkárhozott lélek se bolyong erre!

– Először esküdjél te, – ajánlottam. – Mert én nem tudom, mit kell
mondani.

– Jól van, de előbb még azt kell elhatározni, hogy milyen néven fogunk
szerepelni, mint néma cimborák. Ne felejtsd el, az imént csak azért
mondtuk, hogy én Paul Jones, a kalóz vagyok, te pedig Don Cézár de
Bazán, hogy félrevezessük a kémeket. És minden néma cimborának kell
valami álnevének lennie, hogy a besugók csak ezen a néven ismerjenek
bennünket és ha véletlenül valamelyikünket elfognák, ne tudhassa senki,
hogy mi az igazi nevünk.

– Hát ezért el is foghatnak bennünket? – kérdeztem, megszeppenve.

– Ne ijedj meg. Azért, mert néma cimborák vagyunk, nem fognak el
bennünket, de ha később másokat is fölveszünk a szövetségbe és ezek
közül valamelyik példának okáért elrejt egy rablóvezért, ezt az illető
néma cimborát már elfoghatják. De az se baj, mert ott van a többi néma
cimbora, aki kiszabadítja. A néma cimborák megvesztegetik a porkolábot,
selyemhágcsót csempésznek be az elitélt cellájába, ladikkal várják a
menekülőt a fegyház fala alatt, földalatti folyosókon és csapóajtókon át
még a börtönbe is beférkőzhetnek. Persze, ez csak később lehet így,
amikor már nagyon hatalmasok leszünk.

– Már én csak azt mondom, hogy akkor se, később se vegyük fel a
szövetségbe azt, aki el akarja rejteni a rablókat.

– Ne félj addig, míg én leszek a néma cimborák vezére!… Aztán te is néma
cimbora leszel, az alvezér!… és akit te nem akarsz, azt nem vesszük fel
a titkos társulatba.

Agenornak ez az utolsó biztatása annyira megnyugtatta hamarjában igen
felzaklatott lelkemet, hogy – bár az alvezéri szerep nem elégített ki,
sőt Agenornak hirtelen fölém kerekedése meglehetősen ingerelte a
hiúságomat s aztán az is boszantott, hogy Agenor félénkséggel vádolt és
nagy felsőbbséggel mosolyogta le az aggodalmaimat – nagy lelki
megkönnyebbülésemben mindenbe belenyugodtam:

– Akkor hát nem bánom!

– Én, mint néma cimbora, Athos lovag néven fogok szerepelni – jelentette
ki Agenor. – Hát a te neved mi lesz?

Nekem akkor _Ördög Róbert_ volt a legkedvesebb operám, mert egy szót sem
értettem belőle. Erre gondolva, rövid tanakodás után azt feleltem:

– Ördög Róbert.

– Brávó, alvezér – dicsért meg Athos lovag – ez szép név! Hát most már
esküdhetünk. Figyelj jól minden szavamra!… mert te is ugyanúgy fogsz
esküdni, csak mindig a te nevedet mondod, előbb az igazit, aztán az
Ördög Róbert nevet… és mikor elhallgatok, azt feleled rá: »Vidáman
menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Készen vagy?

– Készen.

Agenor, méltóságosan, mint a szinpadi királyok, hármat lépett előre,
hirtelen megállapodott, esküre kapta fel a jobbkezét és ezekkel a
szavakkal tette le a fogadalmát, olyan mély hangon, mely engem az _Ördög
Róbert_-opera Bertramjára emlékeztetett:

– Én, Lóránt Agenor, más néven: Athos lovag, a néma cimborák titkos
társulatának vezére, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség
lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy a néma cimborák titkait
soha senkinek sem árulom el, hogy soha egy társamat sem adom ki a
poroszlóknak és hogy egy társamról sem fogom megvallani, hogy ő is néma
cimbora, ha pozdorjává törik is a csontjaimat!… Számiel, Számiel, lépj
elő, itt a bűvös csontvelő!

Elhallgatott, amire én, ismét megilletődve, eldadogtam a »néma cimborák
dalá«-nak már jól ismert szövegét.

– Most rajtad a sor! El tudod mondani az esküt hibátlanul? – kérdezte
vezérem.

– Ha sugni fogsz, ahol megakadok.

– Csak kezdd el bátran!… Majd kisegítelek!…

Elkezdtem:

– Én, Gombos István, más néven Ördög Róbert, a néma cimborák titkos
társulatának alvezére…

És elmondtam a többit is, szóról-szóra úgy ahogy ő… csak épen a
poroszlók emlegetésénél kellett kisegítenie.

Mikor túlestem rajta, ő is a »néma cimborák dalá«-val felelt nekem. De ő
már énekelte ezt. És miután elénekelte, megint kezet fogott velem.

– Hát mára már elég az összeesküvésből!… – szólt aztán, egészen más,
hirtelen felvidámodó hangon. – Majd később megtudod a többit, meg fogsz
tudni mindent. Most levetjük az álarcot meg az álszakált, elmegyünk
hozzátok és megkezded a szinészet tanulását.

Még el se mondta ezt és már nem volt a fején sem a fekete álarc, sem az
ősz szakál. Ezt az álláról mindjárt a zsebébe sülyesztette, a fekete
álarcot lehajította az ujságpapirosra, lekapta a fejéről a vörös parókát
s benyomta a másik zsebébe, aztán engem is a gyakorlott kéznek
ugyanezzel a gyorsaságával szabadított meg a diszeimtől.
Kecskeszakálamat csak úgy lecsusztatta zsebének örvényébe, a vörös
álarcot pedig a feketével egyetemben bepakolta abba a bizonyos, már jól
megviselt, sőt nyilván sokat szenvedett ujságpapirosba.

Nekem nagy öröm volt, hogy más fogadalmat már nem kell letenni. Kezdtem
igen kényelmetlennek találni ezt a sok esküt, titkot és
kisértetiességet. Az a kilátás, hogy szinházat fogunk játszani, sokkal
inkább vonzott.

Mikor kimentünk a füvészkertből és megindultunk a Szent Anna-utca felé,
Agenor azt mondta:

– Ha a bajusz- meg a szakál-ragasztást hamar megtanulod, akkor talán még
ma próbát tarthatunk _Domi, az amerikai majom_-ból. Ebben a majom
szerepére foglak megtanítani, mert majmot könnyebb játszani, mint
embert. Ha aztán majmot már tudsz játszani, holnap vagy holnapután kapsz
tőlem emberszerepet is, de eleinte persze csak kisebbet, amelyikben nem
kell sokat beszélni.

Nagy és eredményes igyekezettel serénykedhettem, amig a bajusz- meg a
szakál-ragasztás tudományát kellett elsajátítanom, mert csakugyan még
aznap megkezdtük az amerikai majom csinytevéseiről írt vidám darab
próbáit. Uzsonna után, a nagymama engedelmével, kivonultunk a
kocsiszinünkbe és Agenor itt a legrészletesebben elmagyarázta nekem, de
meg is mutatta, hogy a majomszerepek nehézségeit miképen kell legyőzni.

Mielőtt hozzáfogott az oktatásomhoz, előkotorta egyik, feneketlen
zsebéből azt a zsinórra fűzött, hosszu, fekete szakált, mely már a
füvészkertben is szemet szúrt nekem. Ez a »kellék« az
álszakálkészítésnek még az őskorából származhatott, mert úgy kellett
felkötni, hogy a zsinór végén lévő két kis hurkot az ábrázoló művész a
két fülére akasztotta rá, ami a szinpadon, azt hiszem, már régóta nem a
legujabb divat. De ennek a pátriárkakorú álszakálnak a
sörényszerüségében, szurok szinében, lengedező hajlandóságában és
rendkivüli hosszúságában volt valami tiszteletet parancsoló, ami nagyon
tetszett nekem.

– Ezt azért teszem fel, amíg tanítlak – magyarázta Agenor – hogy most ne
lásd bennem esküdt barátodat, hanem az igazgatót és rendezőt, akinek
vakon kell engedelmeskedned.

Szinészeti próbálkozásom nemcsak kielégítette, hanem valósággal meglepte
mesteremet.

– A majmokhoz határozottan van tehetséged – mondta. – Ha az
emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi
bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami
gyermekszerepben, példának okáért szerecsengyereknek _Tamás bátya
kunyhójá_-ban és ha ezt megteszi, én magam fogom az arcodat feketére
festeni.

De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem
az Agenoron díszlő, hosszú, fekete szakált, legalább egy kis időre, és
az óhajtásomat nem titkoltam el:

– Amíg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert
szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált.

Agenor ezt semmiáron nem akarta megengedni.

– Az nem lehet – utasította el a kérésemet – mert ezt a szakált csak
rendező veheti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot
kell nőnöd.

Hiába kunyoráltam neki és hiába vitatkoztam vele, sokáig hallani se
akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy
Agenornak még uzsonna előtt megmutogattam a műtárgyaimat, többek közt
egy marokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt
nagyon figyelmesen nézegette.

– Egészen olyan, mint az arany! – mondta. – Ha a szinpadot, mint herceg,
tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz.

– Hát ha neked adom a tantuszaimat – szóltam, amikor ez eszembe jutott –
akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a szakált?

– Az már más – felelt. – Akkor te leszel a _Kis Szinház_ kellékese és
mint kellékes már felveheted.

Fölvehettem a hosszú, fekete szakált!… és megmutogathattam magamat
mindenkinek, aki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete
szakálban!… Ez olyan boldoggá tett… nem, erre nincs hasonlat!… Ilyen
tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor
elmultával soha többé nem lehet része az embernek.

Agenor csak nyolc óra felé ment haza (az este nem »játszott«) és mikor
elváltunk, háromszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint
eljöjjön, mihelyt csak jöhet.

A vacsorához ülve, elujságoltam a nagymamának, hogy ez a Lóránt Agenor,
aki szinész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat
tud.

Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Domiról, az amerikai majomról…
folyton nevetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam… és úgy
feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a
napomat nem veszítettem el.

Az álom nem kerülgetett sokáig, mint huszonnégy órával előbb. Azonnal
elszenderedtem… hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam.

Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörögtem és végül úgy acsarkodtam,
hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szobámba.

– Pistikám, kedves, beteg vagy?

A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe,
az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel.

– Számiel megjelent!… – hebegtem. – És a fekete kutyák megkergettek!…

Olyan izzadt voltam, hogy facsarni lehetett volna rólam a vizet.

– Látod, látod, Pistikám, ugy-e, mondtam, hogy ne egyél annyi barackot?!
– szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugalmas szelidséggel nézve
rám, amely később is, amikor már csak emlékeztem rá, mindig bátorságot
adott az élethez.

Az ismert, nyájas arc szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a
valóságba. Valami ismeretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét
mélységekből, a zord sziklahasadékokból, ahol a parázsszemű Számiel
fekete kutyái üvöltenek… a rémek eltüntek… s aztán már nyugodtan
aludtam.


IV.

Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreceni
szintársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem
egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor
szabad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhettem, mert az iskolai
életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáció, mint
a leckeóra.

Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy
erdőben is, de a legtöbbször Agenor egész délután nálunk volt, ahol
nemcsak a nagy udvar és a kocsiszin, hanem az e fölött lévő tágas,
szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre
állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehetősen üres padlást kedvelte,
amelynek nappal mindig nyilt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be
a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból.
Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a véleménye, hogy: »az Isten
is szinpadnak teremtette!«

Tekintettel Boldényi bácsival való rokonságomra és talán arra is, hogy
nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel voltam az alól a szabály alól,
hogy Agenort cimborák nem látogathatják meg. (Ez a szabály onnan
eredhetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház
többi, nála rangosabb lakójának.) Igy néha-néha, hogy láthassam azokat a
kis szinházakat, amelyeket Agenor kartonpapirból készített, én is
elmentem hozzájok.

»Hozzájok« – ez, Agenoron kivül csak két személyt jelentett: Agenor
apját meg egy mogorva, szófukar öregasszonyt, aki Lórántnak gazdasszonya
és egyben szakácsnéja, Agenornak pedig egyetlen gondviselője volt.
Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, akit Lóránt tartott el.

Lóránt egész nap a szinháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga,
díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a szinháznál
őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A
legtöbbször igen búsnak és levertnek tünt fel előttem, amin nem győztem
eleget csodálkozni és tünődni, mert akkor még a szomoruságot nem igen
voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan
megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember,
aki a szinpadon kivül nem sokat beszélget senkivel; Boldényi bácsitól
egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Ugy képzelem: minden
ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a
kenyérkeresetnek élt s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága,
mert ez legalább elszórakoztatta.

Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának
szinpadi szerepelgetésében, de azt szivesen nézte, hogy Agenor milyen
szembeötlő ügyességet fejt ki a szinpadácsolásban és a díszletfestésben,
amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy
gondolkozott, hogy a szinház egész világában a díszletfestés az egyetlen
olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja
emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi
foglalkozás, amely még a szinpadhoz tartozik és mint maga a szinjátszás.

Lórántéknak a konyhájukon kivül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a
dísze egy berámázott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt,
fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az
ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt szinészek meg
szinésznők fényképével s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel
nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két,
meglehetősen sötét udvari szobában.

A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Szinházat játszani,
szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthonában tehát, az
Agenor kis szinházain kivül, amelyeknek minden díszletét már az első
látogatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi
vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szivesebben van nálunk, mint
otthon.

Így, ha nem fogott el bennünket a kószálás vágya, ami a ritkább esetek
közé tartozott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen mult nap,
hogy ne játszottunk volna szinházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk
volna »diszlet«-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is.
Az első találkozástól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk
egymást.

Agenor kedves és jó fiú volt, aki soha senkiről se mondott rosszat és
senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon
nyugtalanított azzal, hogy a legszivesebben csupa rejtelmes vagy rémes
dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendü és rangu
lidércekről, sirboltokról és kisértetekről, főképen pedig magáról a
halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam,
hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos és hátborzongató.

Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy
szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat
adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kivánta; azt
játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami
hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha
megkisérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem
erőszakoskodott; de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb
ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson
mellett Péntek: csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt
akarata, én csupán segédkeztem neki.

Ez annyival inkább boszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy
csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szemben. Nem volt
elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is
kellemetlennek találtam: még hozzá, igazán sokat tudott, amit én nem
tudtam… és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Azt kellett
látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem,
amikor szinpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat
eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem
szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy
nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő
társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana
velem, hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül
felborulna a barátságunk; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél
jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen.

Alkalmazkodtam hozzá; alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható
szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot.

– Hát én senki vagyok? – lázadoztam magamban. – Én, aki megmentettem
attól, hogy a Kutyafejű Tatár gulyáshússá aprítsa?!… Én, a Szent
Anna-utcai harc diadalmas hőse?

Az irigykedésem akkor vált a legfájdalmasabbá, és a leggonoszabbá,
amikor azt a bizalmasságot tanusította velem szemben, amelyet leginkább
megtisztelőnek kellett volna találnom.

Egyszer ugyanis – már nem emlékszem, micsoda gondolattársítás utján –
ezzel a kérdéssel lepett meg:

– Voltál-e már szerelmes?

Kimeresztettem a szememet és ijedtemben nem tudtam mit felelni. Mintha
hátba vágtak volna.

Erre ő, minden hangsulyozás nélkül, mintha a legjelentéktelenebb dolgot
említené, így folytatta (vagy – mint akkori szinpadi nyelven mondták
volna – »hanyagul azt jegyezte meg«):

– Nekem Temesvárott már volt egy szeretőm, bizonyos Eszmeralda.

Tökéletesen úgy beszélt, mint Boldényi bácsi, mikor a szinpadon fehér
keztyűjét az asztalra dobta, és »hidegen, vérfagyasztó hangon« azt
jelentette ki:

– Akkor, hercegnő, én egy félóra mulva halott vagyok!…

A vérem épen nem fagyott meg, de hideg verejték lepett el.

Engem akkor a szerelem kérdéseinek egész komplexuma szent borzadálylyal
töltött el, amelyet csak valami lázas kiváncsiság enyhített.

Agenor nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a zavaromat és
»hanyagul« így csevegett tovább:

– Olyan leányt nem láttál még, mint ez az Eszmeralda. Egészen fehér,
mintha porcellánból volna. Csak a szája karminpiros. Egy kis karminpiros
gyűszű van a szája helyén és azon beszél.

Végre megtaláltam a hangomat:

– És hogyan voltatok szerelmesek? – dadogtam.

– Hát úgy, mint mások – felelt Agenor. – A temetőben sétálgattunk.

– Aztán… mit mondtatok egymásnak? – kérdeztem izgatottan.

– Csak azt, amit mások – mesélte Agenor. – Ő azt mondta nekem: »Gyere el
holnap is, mert szeretlek.« És én azt feleltem neki: »Meghalok,
Eszmeralda, mert olyan fehér vagy.«

– Ez olyan szép lehetett!… – szóltam, meghatottan. – És másnap is
találkoztatok?

– Hogyne!

– És mit beszéltetek?

– Ő azt mondta: »Agenor, szivem!…« Én pedig kértem őt, hogy mert ilyen
nagyon szerelmesek vagyunk, haljunk meg együtt. És mondtam neki, hogy
amikor majd csontvázak leszünk, fel fogunk kelni a sirunkból és táncolni
fogunk a holdvilágnál, olyan zenére, amit csak mi hallunk és lengeni
fogunk, sebesen, versenyt a bolygótüzekkel. Ő meg is igérte nekem, hogy
majd karonfogva megyünk a halálba, csak arra kért: »Várjuk meg, Agenor,
a születésnapomat!… Hiszen még olyan fiatal vagyok!…«

– Aztán… mi lett? – tudakozódtam, nagyon felizgultan.

– Aztán egyszer hiába vártam Eszmeraldát annál a sirboltnál, ahol
találkozni szoktunk; Eszmeralda eltünt.

– Megcsalt? – kérdeztem. – Nem akart meghalni veled?

– Nem. Hanem elrabolták – felelt Agenor. – Bizonyos vagyok benne, hogy
elrabolták. Egy gonosz púpos rabolta el, egy rettenetes arcu
torzszülött, aki már régóta leselkedett rá. Más nem lehetett… bizonyosan
az volt!…

– És most… nem is sejted, hogy Eszmeralda hol van?

Agenor a szemembe nézett és egy kis gondolkodás után azt felelte:

– Azt épen nem mondhatom, hogy nem is sejtem. Úgy gyanítom, hogy a
gonosz púpos egy toronyban rejtette el és ott őrzi.

– De hát mért nem indultál el a felkutatására?

– Óh, egy darabig kerestem!… sokáig kerestem. Hanem aztán el kellett
költözködnünk Temesvárról és nem kereshettem tovább.

– Pedig olyan szép neve volt!… – sóhajtottam.

Az elérzékenyedés egy kis ideig elnyomta minden más érzésemet. De utóbb,
mikor észrevettem, hogy Agenornak már csak ritkán jut eszébe Eszmeralda,
az irigykedésem föléje kerekedett a megindultságomnak.

Iszonyuan féltékenynyé tett, hogy Agenor máris szerelmes. Hogy olyan
élményekkel dicsekedhetik, amilyenekre én eddig még gondolni se mertem.

Eltünődtem rajta, vajjon nem lehetnék-e szerelmes én is, minél hamarább?

Igen, de kibe?

A szerelem, amelyről a szinházban olyan sokat hallottam, az életben
eddig még csak kétszer jutott eszembe.

Volt egy cselédünk, fiatal nő, de olyan jól megtermett, hogy mindenki
csak a nagy Vikinek nevezte.

Ez a nagy Viki egy nyári délután épen mosott – meglehetősen lenge
öltözetben és csak térdigérő szoknyában – amikor én, vadul nyargalva, be
akartam rontani a konyhába, ahol tulajdonképen »nem volt semmi
keresetem«.

Hanem a nyitott konyhaajtóban a lábam a földbe gyökerezett. Ahogy
megláttam, hogy a nagy Vikinek milyen vastag a lába, nemcsak elámultam,
hanem valósággal elhűltem.

Egyszerre megértettem, hogy más világok is vannak azokon kivül,
amelyeket ismerek.

Úgy megriadtam és olyan ijedten szaladtam vissza, mintha valami
megbocsáthatatlan csinyt követtem volna el.

A nagy Vikinek sejtelme se volt róla, hogy sajátságos viselkedésem a
kolosszális bájait megillető néma hódolatot jelenti és hogy rémült
futásomban az ismeretlenen való megdöbbenésen kivül az első szerelmi
megilletődés nyilatkozott meg.

És utánam kiáltott:

– Mi baja, Pistika?

Nem állottam meg és nem feleltem neki.

Egy darabig a konyhának még a tájékán se mertem mutatkozni. Ha a nagy
Viki szólt hozzám, halkan, félénken feleltem neki és lesütöttem a
szememet, mintha, valami nagy bűnt olvashatna ki a tekintetemből. És
azon a bizonyos napon százszor gondoltam a nagy Viki lábára, a következő
napokon már kevesebbet, végre, vagy egy hét multán, az eredendő
hűtlenséggel, szép lassan elfelejtettem az első szerelmemet… de ennek az
emléke néha, nagyritkán, később is meg-megjelent előttem, nem épen a
kisértetek órájában, hanem valamivel előbb…

Egy kicsit későbben másodszor is találkoztam az érdekes, de
rettenetesnek látszó szerelemmel.

Egy napszámos asszony járt a házunkhoz segíteni, ha sok volt a munka.
Néha hetekig mindennap eljött s mindig magával hozta a kis leányát, aki
ilyenkor egész nap az udvarban őgyelgett. Hány esztendős lehetett ez a
kis lány, fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok erről, hogy még gyerek
volt, mint én. Évikének hivták.

Az arcára ma is emlékszem. Csepühaja volt, pufók arca, nagy, kerek, kék
szeme és mindig ijedt, bámész nézése; azt gondolta volna róla az ember,
hogy tizig se tud olvasni.

Nekem úgy tetszett, hogy azokhoz az angyalkákhoz hasonlit, akikből egész
kis társaság girlandozza körül Kalazanti Szent Józsefet, azon a
szentképen, amelyet öreg hittantanáromtól kaptam ajándékba, amikor
egyszer ügyesen ministráltam neki.

De hogy Évike jobban érdekelt volna, mint más kis lány, azt már nem
mondhatnám.

Egy délután, valami szokatlan látnivalót élvezni, a fél város a
nagyerdőbe sereglett s nálunk se maradt otthon más, csak a cselédség,
beleértve ebbe Évike anyját is. Én a félúton meggondoltam magam, mert
annál, amit a nagyerdőben várni lehetett, jobban érdekelt az a kérdés,
hogy végképen elvesztettem-e a tollkésemet?… vagy csak a fáskamaránkban
felejtettem, ahol valamit faragcsáltam vele.

Haza érve, izgalmas érdeklődésemben akaratlan hirtelenséggel és nagy
robajjal pattantottam fel a fáskamara széles ajtaját. Erre a váratlan
zajra a kamara legsötétebb zugából két alak ugrott fel és menekült ki
egy hátulsó kis ajtón: Évike meg a szomszéd kocsis fia, egy tizenhárom
esztendős fiú, akit jól ismertem.

Későn ugrottak fel. Ha csak egy pillanatig is, de egészen jól,
határozottan, tisztán láttam, hogy csókolóztak, amikor rájok nyitottam.

Még inkább megrőkönyödtem, mint akkor, amikor a nagy Viki lába fölfedte
előttem, hogy a természetben mennyi olyan gazdagság van, amelyről
korábban sejtelmem se volt.

Először állottam szemtől-szemben: a bűnnel. És felzaklatottan, de
egyszersmind lesujtottan bámultam utánuk.

Akármilyen keveset tudtam az életről, a képzeletem, az érzésem vagy
éppen az ösztönélet titokzatos szava megsugta nekem, hogy ha Évike,
gyerek létére, csókolózik ezzel a kamaszszal: ez csak valami rosszat és
csúnyát takarhat.

Mintha egyszerre mindazt láttam volna, amit az érzékiség szertelenné
válása valaha vétkezett. Mintha az asszonyiság nyavalyáinak a
legförtelmesebbikét pillantottam volna meg. Mintha az Apokalipszis
rémségeiből a legszennyesebb hullám loccsant volna a szemem elé.

Micsoda zavaros gondolatokat korbácsolt fel bennem ez a pillanatnyi
látomás, ma már nem tudnám elmondani.

Csak arra emlékszem, hogy Évikére többé nem tudtam ránézni. Ha megbizást
kaptam, akármelyik felsőbbségemtől, hogy mondjam meg Évikének ezt vagy
azt, határozottan és konokul azt feleltem: »Nem szólok ehhez a
kigyóhoz!… Fuj!…« De arra nézve, hogy mivel okolom meg ezt a
gyűlölködésemet, állhatatosan megtagadtam minden felvilágosítást.

Inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam, milyen szörnyű titkot tudok
Évikéről. Olyan megrázó, hátbavágó, irtózatos, kiábrándító dolog volt
nekem, hogy Évike a szomszéd kocsis fiával csókolózott.

Szóval, amikor Agenor elbeszélte Eszmeraldának a rejtelmes esetét,
elvégeztem magamban, hogy a Szerelem, nekem, szegénynek, a legcsunyább
oldaláról mutatkozott be, mig Agenornak egész isteni pompájában jelent
meg, abban a minden szépet felölelő, nagyszerű, káprázatos pompában,
amelyet a gyerek esze »föl nem ér, de titkon érző lelke óhajtva sejt«.

– Istenem, milyen szép lehetett ez!… – merengtem el a történeten. –
Szerették egymást, tehát meg akartak halni együtt… hiszen ez oly
természetes!… Aztán jött a gonosz púpos, a rossz megtestesülése és
megakadályozta ezt a boldogságot!… Orvul bújt elő, mint a kigyó… Mért
szomorú a vége mindennek, ami szép?!… És mért csak az szép, ami
szomorú?!…

Egyre csak Eszmeralda járt az eszemben. Aki olyan fehér, mintha
porcellánból volna. És akinek egy kis karminpiros gyűszű van a szája
helyén… azon beszél…

– Ha engem szeretett volna!… – ábrándoztam. – Én megkeresném!…
Felkutatnám, megostromolnám a tornyot s kiszabadítanám a gonosz púpos
hatalmából!… És ha addig nem kereshetném meg, amig iskolába kell járnom,
visszajönnék érte, mint Borneó és Szumatra királya!…

Egy kicsit szerelmes is voltam ebbe a karminpiros szájú, fehér
Eszmeraldába, akit sohase láttam.

Aztán ujra meg ujra eszembe jutott – amit akkor még nem tudtam volna
szavakba foglalni – hogy nekem eddig a Szerelem világából csak olyan
dolgot lehetett megpillantanom, ami vagy megdöbbentő volt, vagy nemcsak
megdöbbentő, hanem csúnya is… az pedig, amit Agenor látott ebben a
világban, milyen más, milyen gyönyörű!…

Ha Agenor előbb is és talán akaratlanul mindig és minduntalan éreztette
velem a szellemi felsőbbségét: a megalázottságom most már nagyobb volt,
mint valaha. És az irigykedésem is.

Ennyit a tizenegyéves önérzet nem viselhet el szó nélkül.

De hát mivel állhattam elő, annak feltüntetése végett, hogy én se vagyok
utolsó legény, hogy én is megállom a helyemet, legalább azon a
területen, ahová a saját külön képességeim utalnak?!

Mihelyt erre gondoltam, eszembe kellett jutnia a hőstettemnek.

Végre is, ezt az irigyelt lényt én mentettem meg a csúfos
megnadrágoltatástól. Az én nemeslelkűségem, lovagi erényem és
vakmerőségem tette, hogy annak idején, amikor megtámadták, nem vitték
haza lepedőben; én segítettem meg, olyan alaposan, hogy nem téphették le
róla a ruhát, sőt megtorolhatta az elszenvedett bántalmat és mindazt,
amit kapott, tizszeresen fizethette vissza a Kutyafejű Tatárnak.

– Ez semmi? – kérdezgettem magamtól. Persze, mindjárt meg is feleltem a
kérdésemre: – Nem; ez is valami.

És hogy helyrevigasztaljam magam, de Agenor előtt is
meg-megvillantassam, hogy nemcsak neki van oka a magával való
megelégedésre, egyre gyakrabban célozgattam arra a nagy eseményre,
amelyet Agenor mintha már elfelejtett volna. Olyanformán viselkedtem,
mint azok az emberek, akik csak nagyon kevés könyvet olvastak s mégis
mindig az olvasmányaikat idézgetik: nem volt egyebem, csak ez az egy
hőstettem, hát mindig ezt emlegettem.

Mihelyt Agenor valami új jelét adta a tapasztaltságának, a tehetségének
vagy a sokoldaluságának, én is újra meg újra előráncigáltam az első,
utolsó, egyszeri nagy cselekedetemet:

– Emlékszel, mikor a Kutyafejű Tatár megakatt verni, de én
megvédelmeztelek?!…

Vagy:

– Tudod, ez akkor volt, amikor a lóformátus banda neked esett és nagyon
szerettek volna megverni, de én lecsaptam közéjük!…

Néha a hajánál fogva rántottam elő az ürügyet, hogy ráakaszthassam a
dicsekvésemet:

– Nézd, az a fiú ott a Holdvilágképűhöz hasonlít, akit én felpofoztam és
elvertem!… Tudod, akkor, amikor a Kutyafejű Tatár téged letepert a
földre és ugyancsak helybenhagyott volna, ha én ott nem vagyok és el nem
bánok vele!…

Kiállhatatlan voltam.

Ha efféle kijelentésekkel legyezgettem a hiúságomat, Agenor mindig olyan
arcot vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek, de nyikkanni se akar,
kiméletességből az ügyetlen iránt. És eleinte – az első tiz-husz
alkalommal – semmit se felelt a hetvenkedésemre; ügyesen másra terelte a
szót.

Hanem egyszer nem állotta meg és végre mégis csak szóhoz juttatta a
begyében már jócskán felgyülemlett boszúságot.

Így fakadt ki:

– Tudod, mit mondok? Abból a kis összeröffenésből nem is lett volna
verekedés, ha te nem ütöd pofon a Holdvilágképűt!

– Nem lett volna verekedés? – csattantam fel. – Talán még most is arról
koldulnál, ha én akkor véletlenül oda nem kerülök vagy nem állok a
pártodra! Az a két lókötő úgy elpáholt volna, hogy meglehet, még most is
az ispotályban volnál!

Épen csak az kellett nekem, hogy a legilletékesebb személy, hőstettem
egyetlen tanuja, ő maga, a lekötelezettem, lekicsinyelje az én nagylelkű
erőkifejtésem jelentőségét, sőt még engem hibáztasson s az én önzetlen
beavatkozásomnak a rovására irja, ha ő akkor egy pár ökölcsapást kapott!

Nagy tűzzel kezdtem magyarázgatni neki, hogy keménykalapja okozta a bajt
és hogy ma már ott szerepelhetne a _Szentek Életé_-ben, a katholikus hit
vértanui között, ha a gondviselése engem nem vezet épen arra és ha az
isteni szerencséje cselekvésre nem indítja az én lelkes és minden harcra
kész jóindulatomat.

– Tudod, mit? Hát én is mondok neked valamit! – Heveskedtem és akkor már
szentül hittem, amit elszavaltam. – Még pedig azt mondom neked, hogy
most sem hordhatnád békében ezt a keménykalapot, ha nem látnák, hogy
sokat vagyok veled. De most már nem mernek megtámadni, mert tudják, hogy
a barátom vagy és engem ismernek, az öklömről!

A szemembe nézett és annak az embernek a hangján, aki elfojtja a
boszúságát, mert mindenáron mérsékelni akarja magát, így szólt:

– Úgy?! Hát te azt hiszed, hogy én holmi pipogya fráter vagyok?! Hogy én
félénk vagyok?!… Úgy?!… Hát erre mondhatnék neked valamit! De nem mondok
semmit… inkább csak hidd, hogy félénk vagyok! Mert: ne szólj szám, nem
fáj fejem!

Ez a pár szó nagyon kiváncsivá tett. Unszolni kezdtem, hogy ne hallgassa
el, ami az imént kikivánkozott belőle. Hiszen nekem csak elmondhatja?!…
a legjobb barátjának!…

Jobbkezének mutatóujját a szájára tette, elkapta onnan és tagadóan
integetett vele. Aztán megint a szemembe nézett, jelentőségesen
pislantott, majd kimeresztve a szemét, megint csak azt mondta:

– Ne szólj szám, nem fáj fejem!

És hiába könyörögtem neki, kijelentette, hogy ezt az egyet még nekem se
fogja elmondani, mert ez főbenjáró dolog. Aztán másról kezdett beszélni,
és mikor látta, hogy nem akarok csak úgy egykönnyen lemondani a
kiváncsiságom kielégüléséről, hanem egyre nógatom: egyszerüen nem felelt
a kérdéseimre.

Mindez »próba közben« történt a padlásunkon. Már előbb arra kezdett
tanítani, hogy az _Angolosan_ címü bohózatban hogyan kell játszani az
angolt. Nem akartam, hogy folytassuk a játékot, amíg el nem árulja, hogy
a rejtelmes szavaival mit villantatott meg előttem és mit akar mégis
eltitkolni: újra sürgettem a felvilágosítást, de leintett és elkezdett
komédiázni.

Átláttam, hogy semmiféle kunyorálással nem csiklandozhatom ki belőle,
amit az előbb elharapott, és – lemondva arról, hogy valaha hozzájuthatok
titokzatos szavainak izgatottan várt magyarázatához – én is
belemelegedtem a játékba.

Már-már kezdtem elfelejteni a dolgot, és talán végképen elfelejtettem
volna, de egyszerre csak beleszőtte az angol szavaiba azt, amivel már
vagy háromszor utasította el a kérésemet:

– Aó, jesz!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!

Ez ujra felsarkantyuzta a kiváncsiságomat. Elhatároztam, hogy nem
nyugszom addig, mig ki nem csikarom belőle a titkot.

Hazakisértem és az egész úton nyakgattam, hogy mondja meg nekem, mi
jutott eszébe. Hivatkoztam rá, hogy barátok közt nincs titoknak helye.
Hogy amit nekem mond el, az el van temetve, mert hiszen esküvel fogadtuk
meg egymásnak, rettenetes esküvel, hogy egymás titkait soha senkinek se
fogjuk elárulni.

A fejét rázta.

Még egy darabig faggattam, aztán belefáradva a hosszadalmas és hiábavaló
szópazarlásba, így fakadtam ki:

– Tudod, mért nem akarod megmondani? Mert nincs mit! És csak kiváncsivá
akartál tenni!

Rám nézett és gúnyos hangon azt mondta:

– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszed?!…

Mintha Boldényi bácsit hallottam volna… amikor, mint Morsauf gróf azt
mondja Morsauf grófnénak _A völgy liliomá_-ban:

– Oh!… Oh!… Oh!… Azt hiszi, asszonyom?

– Azt! – feleltem, abban a reményben, hogy ezzel a váddal mégis csak
kiugrathatom a nyulat a bokorból.

– Pedig én ármányra és cselszövésre nem vagyok képes – szólt Agenor. –
És hogy barátodról ne tételezz fel ilyesmit, hát jól van, elmondom!
Végre is te, aki két borzalmas esküvel fogadtad meg, hogy semmiféle
titkomat soha senkinek se fogod elárulni, nagyon jól tudod, hogy
főbenjáró titkot elárulni annyi mint: kimulni a vérpadon!… Hát legyen!…
De nem!… Mégsem mondom meg!… Ne szólj szám, nem fáj fejem!…

Mig ezt elmondta, meglehetősen ellentétes érzéseim voltak. Először
örültem, hogy: no, végre megtudom, mi az, amit el akart hallgatni!…
Aztán, a borzalmas eskü, de kivált a vérpad említésére, egy kicsit
megijedtem a titoktól és azt kezdtem kivánni, hogy: bár inkább ne
mondaná el!… Végül, mikor ez a kivánságom teljesült, megint a
kiváncsiságom kerekedett felül, s már magam se tudtam, mit óhajtsak.

Néhány percig szótlanul haladtunk egymás mellett. Már nagyon közel
voltunk a Csapó-utcai házhoz.

Egyszerre Agenor megállott s amint én is megállapodtam, megint a
szemembe nézett, aztán így szólalt meg:

– Oh!… Oh!… Oh!… Hát te azt hiszed, hogy én félénk vagyok?!…

Egész testében kiegyenesedett, szép lassan magasra emelte a fejét s
nagyon furcsán nézett rám.

Tisztán emlékszem: ekkor vettem észre először, hogy a nyaka milyen
feltünően hosszu.

Az volt a nyelvemen, hogy: nem, azért nem tartom őt félénknek… de – most
már magam se tudom, azért-e, mert Agenor különös viselkedése nagy
zavarba ejtett, vagy azért, mert talán a kiváncsiságom ösztökélt arra,
hogy hallgassak – nem mondtam ki ezt a pár szót.

Megint szótlanul ballagtunk odább és így értünk el a szappanos házához.

Ekkor Agenor körültekintgetett és mikor meggyőződött róla, hogy a
közelben nincs senki, aki meghallhatná a szavait, megfogta a kezemet,
ismét a szemembe nézett és halkan azt mondta:

– Hát tudd meg, hogy én már megöltem egy embert!

Aztán megrázta a kezemet és besietett a kapun.


V.

Ez a váratlan közlés és az egész jelenet, amennyire meglepett, olyan
megriasztó hatással volt rám. De másnapig abban reménykedtem, hogy
Agenor majd nevetve jelentkezik és egy kis ingerkedés után megvallja,
hogy csak rám akart ijeszteni.

Nem így történt.

Vasárnap következett; nem kellett iskolába mennem. És mert a
nyugtalanság annyira gyötört, hogy nem tudtam megvárni a kora délutánt,
amikor Agenor mindennap eljött hozzám: tiz óra tájban megindultam
fölkeresésére és beállítottam a Csapó-utcai házba.

Csak az öregasszonyt találtam otthon, akitől megtudtam, hogy Agenor
próbán van.

Öt perc multán már a szinház kertjében voltam s itt sétálgattam egy kis
körben le s fel, folyton szemmel tartva a szinészek kapuját, majdnem
délig, amikor végre Agenor alakja is megjelent a kis kapu körül ácsorgó
művészek csoportjában.

Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy nevetve rohant ki a szinházból, egy
másik fiúval. És vidámságának láttán nagy kő esett le a szivemről.

Egyenesen feléje tartottam. Már messziről észrevett s az arca egyszerre
elkomorodott. De mindjárt hozzám sietett és már néhány lépésnyi
távolságból üdvözölt, a szokott módon:

– Szervusz!

– Úgy-e – szóltam halkan, amikor olyan közel jött hozzám, hogy kezet
foghattunk – Tegnap… estefelé… csak tréfáltál?

– Mért? Mert az előbb nevettem? – felelt. – Hiszen csak nem árulhatom el
magam azzal, hogy nem tudom milyen pofákat vágjak?! Vagy azt akarod,
hogy a bitófára jussak?

Kegyetlenül nézett rám, mintha én öltem volna embert.

– Hát… igazán?… – dadogtam.

– Majd ebéd után mindent elbeszélek – szólt, igen nyugodtan. – Most csak
eredj haza és ne áruld el az ijedt nézéseddel, hogy tudod a titkomat.
Ami megtörtént, az megtörtént. Ne felejtsd el, hogy nemcsak barátom
vagy, hanem egy titkos bandának az alvezére is! Három órakor nálad
leszek. Addig is, légy néma, mint a sir!

Sarkon fordult és visszament ahhoz a fiúhoz, akivel kijött a szinházból.

Haza támolyogtam.

Egy falatot se tudtam enni s egyre az órát lestem. Végre, valami
kevéssel három óra előtt, Agenor benyitott a szobámba, ahol
mozdulatlanul ültem egy széken, csak úgy rábámulva az ölemben lévő
iskolai könyvre.

Alig ismertem rá. A haja kúszált volt; erre-arra lógatta a fejét; és
miközben beszélt (vagy inkább suttogott), minduntalan egy-egy mély
sóhajtás szakadt fel a melléböl.

– Hol beszéljünk? – kérdezte. – Találj ki valami olyan helyet, ahol
senki se hallgathat ki bennünket! Azt gondoltam, hogy kihivlak a
nagyerdőbe. De ott a bokrok közt kémek rejtőzhetnek. A legtanácsosabb az
volna, ha egy sirboltban beszélnénk… Nem mehetünk le legalább a pincébe?

Már jobban szerettem volna, ha nem kell meghallgatnom a titkát. De a
kiváncsiság is emésztett; és szégyeltem megvallani neki, hogy félek a
bizalmasságától.

– A pince be van zárva – feleltem, kissé remegő hangon. – De… menjünk
fel a padlásra, mint máskor!… Ez nem tünik fel… és odafenn, hidd el, nem
hallgathat ki bennünket senki!…

– Hát úgyis jól van!… – szólt, nála szokatlan engedékenységgel, sőt a
példátlanságában szinte elrémítő megadással.

És megint nagyot sóhajtott.

Aztán, mintha azzal se törődött volna többé, hogy valaki kihallgathat
bennünket, már akkor elkezdett beszélni, amikor a padlásnak csak a
lépcsőjén voltunk:

– Hát, ha mindenáron meg akartad tudni a titkomat, legyen kivánságod
szerint. Talán nekem is jobb, hogy elmondhatom valakinek; mert borzasztó
volt ezt magamban hordani. De ne felejtsd el, hogy amit most elmondok
neked, azt rajtam kivül mostanáig senki se tudta. Még meggyónni se
mertem… te leszel az első és egyetlen élő lény, aki ezt megtudod!…

– Én most már nem kivánom, hogy megtudhassam!… Amikor kértelek, hogy
mondd el, mire gondoltál: nem sejtettem, hogy ilyesmiről van szó!… –
hebegtem.

– Most már, hogy tudod, mi történt, azt is meg kell tudnod: miképen
történt… máskülönben azt kellene gondolnod, hogy nem vagyok méltó
barátságodra… és ezt nem akarom…

Ujra lélekzettem. Hát talán még se gyilkosságról lesz szó, csak valami
szörnyű szerencsétlenségről!…

– Miért is ne mondanám el?!… – folytatta Agenor. – Megesküdtél, hogy
barátod titkát soha senkinek se fogod elárulni… de letetted a néma
cimborák esküjét is és jól tudod, hogy még vigyázatlanságból se szabad
kiszalasztanod a szájadon olyan szót, amelyik nyomra vezethetné a
fogdmegeket!…

– Tőlem nem fogja megtudni senki!… – fogadkoztam.

Ezt a pár szót már alig tudtam kinyögni. Annyira remegtem, hogy
minduntalan összeverődött a fogam.

– Nem is volna értelme, hogy elfecsegd – szólt Agenor. – Rólad, mint
barátomról és mint néma cimboráról nem tehetem fel, hogy esküd ellenére
rögtön szaladnál a birósághoz… ha pedig később beszélnéd el, te is, mint
bűnpalástoló, oda kerülnél, ahová én: a vérpadra!…

Kezdett a hideg rázni. Erre eddig nem is gondoltam!…

– Hát hallgass ide!… – Tudnod kell – kezdte meg elbeszélését Agenor,
leülve arra a szalmaszékre, melyet egy nappal előbb az _Angolosan_
díszletének vittünk fel a padlásra – hogy nekem volt egy nővérem, akit
nagyon szerettem… úgy hivták, hogy: Hedvig… Hedvig olyan szép volt, mint
a csillagok és sokan nem is hitték, hogy él, hanem azt gondolták, hogy:
az oltárkép leszállott a helyéről, végig sétál a városon és estére
visszamegy a templomba… De azért mégis találkoztak elvetemedett emberek,
akik az utcán utána mentek, hogy erényét sárba tiporhassák. Én ezt
észrevettem és mert közöttünk nem volt titok, megmondtam Hedvignek:
»Kedves nővérem, jól vigyázz női becsületedre!… Tudod, hogy egy nőnek ez
a legszebb éke!… És figyelmeztetlek, hogy vannak nyomorultak, akik
erényedre leselkednek és utánad mennek az utcán!«… Hedvig, aki szintén
nagyon szeretett engem, erre azt felelte: »Köszönöm, édes fivérem, hogy
erről felvilágosítottál! Én magam is észrevettem, hogy vannak olyan
galád férfiak, akik az utcán lesbe állottak, hogy erényemet sárba
tiporhassák. Remélem, gonosz merényletük nem fog célt érni. De téged is
fölkérlek, hogy légy segítségemre női becsületemnek megőrzésében. Amint
tudod, szegény jó atyánkat nem kérhetem erre, mert ő, elfoglaltsága
következtében nappal csak keveset van itthon és nem ügyelhet arra, hogy
senki be ne lopózhassék a házba, ha délután álomba szenderülök. Kivált
ilyenkor őrködjél, kedves fivérem, különös gonddal és rendkivül éberen!…

Mert, amig az álom el nem nyom, magam is nagyon fogok vigyázni és senkit
se engedek közel a női becsületemhez… hiszen, ha valaki megfosztana női
becsületemtől, én azt nem tudnám túlélni!«… Így szólt hozzám Hedvig, az
én imádott nővérem, aki, mint láthatod, nem csak szép volt, hanem jó is,
mint az angyalok!

(Női becsület!… Milyen izgató két szó!… És ha lesújtottabb voltam annál,
akit taglóval ütöttek le, mikor Agenor hozzáfogott az elbeszéléséhez: ez
a két szó mégis fölkeltette az érdeklődésemet és azonnal felvert
kétségbeeséssel teljes érzéketlenségemből.

Női becsület!… A sok homályos és megérthetetlen dolog közül, amely
iskolába és szinházba járásom óta a fejemet ostromolta, ez volt a
legérdekesebb és a legtitokzatosabb. Tulajdonképen mi is hát az a női
becsület?! Ezen már gyakran törtem a fejemet… hiába. De most sem akartam
és nem is mertem megkérdezni. Szégyeltem, hogy ennyire tudatlan vagyok.
És megzavarhatom-e Agenort az együgyüség kérdéseivel, amikor egy rémes
titokról lebbenti le előttem a leplet.

Hát nem szólaltam meg. És Agenor, miután egy kis szünetet tartott,
mintha az elnyelt kérdésemet várta volna, így folytatta:

– Én teljesítettem is, amire kedves nővérem fölkért és olyankor, ha
délután aludt, őrt állottam. Aztán, mikor gyanus alak közeledett,
megfújtam egy kis sipot; erre nővérem fölébredt, talpra ugrott és az
aljas cselszövők hanyatt-homlok visszarohantak denevér-odvaikba. Egyszer
azonban mégis megtörtént az a szerencsétlenség, hogy kijátszották
éberségemet. Volt Temesvárott egy Satopper Főbusz nevü kapitány, aki
fogadott a többi tiszttel, hogy nővérem becsületét hatalmába keríti. Ez
a bizonyos Satopper Főbusz altatót kevert italomba, hogy észrevétlenül
lopózhassék be nővéremhez, midőn ez délután alszik. Én, amikor
megizleltem az italt, rögtön megundorodtam tőle és elhajítottam a
poharat; így nem merülhettem mély álomba, de egy percre attól a kortytól
is elaludtam. Csakis egyetlen-egy percre; de ez is elég volt rá, hogy a
szerencsétlenség megtörténjék. Mert Satopper Főbusz, mikor leshelyéről
észrevette, hogy elszenderülök, azonnal beosont alvó nővéremhez, egy
szempillantás alatt elrabolta nővérem becsületét, lelopta lábáról az
egyik kis papucsot, hogy a tisztek előtt eldicsekedhessék gaz
cselekedetével, aztán még abban a percben, amikor belopózott, kiugrott a
nyitott ablakon és elmenekült. Én már akkor magamhoz tértem
elbódulásomból és roszszat sejtve, berohantam nővérem szobájába; amikor
a küszöbre értem, még láthattam, hogy Satopper Főbusz az, aki az ablakon
kiugrik. Ekkor szegény nővérem is felébredt és hiányzó papucsáról
mindjárt észrevette, hogy megfosztották női becsületétől. »Jaj, jaj! –
kiáltozta – elrabolták női becsületemet!… Édes fivérem, mért nem
vigyáztál jobban?!… Nővérednek nincs többé női becsülete!«…

Erre már mégis csak meg kellett szólalnom:

– Hát ilyen hamar megtörténhetik ez? – kérdezősködtem.

Valahogy másképen képzeltem a dolgot.

– Persze! – felelt Agenor. – Úgy beszélsz, mint aki még sohase volt
szinházban. Hiszen tegnap este is hallhattad: »A női becsület olyan
érzékeny, hogy elég egy lehellet és már vége!…«

– De hát hogyan rabolják el egy nőnek a becsületét? – firtattam tovább a
részleteket.

A részletek érdekeltek volna a legjobban.

– Még azt se tudod?!… Hát a férfi átöleli a nőt, rálehel a nőnek a
szájára és ettől a lehellettől a női becsület azonnal elfonnyad –
magyarázta meg a dolgot Agenor, kissé hézagosan.

Ez a felvilágosítás ugyan nem elégített ki, de lemondtam arról, hogy
ennél legalább valamivel többet kivánjak, mert attól tartottam, hogy
Agenor még jobban lehurrog. És Agenor, azt olvasva le az arcomról, hogy
most már mindent tisztán értek, folytatta az elbeszélését:

– Szegény nővérem csakugyan nem tudta túlélni a női becsületének
elveszítését. Hiába vigasztaltam, egyre hervadt-sorvadt és nem telt bele
sok idő, elköltözött a temetőbe. Én pedig megfogadtam, hogy becsületének
elrablóján rettenetes boszút állok, mihelyt erre alkalom nyilik.
Párbajban nem ölhetem meg, gondoltam, de nemcsak párbajban halnak meg az
emberek; várjuk ki a jó alkalmat és majd meglátjuk. A jó alkalomra pedig
nem kellett sokáig várakoznom… Mondd, voltál te már Temesvárott?

– Én?! – feleltem meglepetten. – Nem én! Soha se voltam.

– Kár, mert akkor tudnád, hogy Temesvár mellett van egy nagy tó; úgy
hivják, hogy: »A hallottak tava.« Hát egyszer ennek a tónak a partján
sétálgattam, amikor egyszerre csak azt látom, hogy Satopper Főbusz,
nővérem becsületének elrablója, ott ül a tóparton, egy padon és alszik.
Hihetek-e szememnek? – gondoltam – ez az ember senki más, mint Satopper
Főbusz kapitány, akit a legjobban gyülölök a világon! Láttam, hogy a pad
nagyon közel van a víz széléhez és tudtam, hogy a tó ott a legmélyebb.
Nini! – mondtam magamban – ha most valaki jó nagyot tudna lökni ezen a
padon, akkor bizony könnyen megtörténhetnék, hogy Satopper Főbusz
kapitány, nővérem becsületének elrablója és szeretett testvérem
gyilkosa, soha sem ébredne fel délutáni álmából. De hát nem
próbálhatnám-e meg ezt én is?!… hátha bennem is van annyi erő, amennyi
ehhez kell?!… A legrosszabb esetben elszaladok… vagy ha elcsip, azt
mondom, hogy: nem akartam a tóba belegurítani, csak nagyot akartam lökni
rajta, hogy a padról leessék a földre és jól megüsse magát. Körülnéztem;
jó messzire elláthattam, de sehol semmiféle élő lény, még egy kutya se.
Igen meleg volt, amikor az emberek szeretnek elbújni az árnyékba, a
tópartra pedig odatűzött a nap. Satopper is alighanem a meleg elől
menekült a padra, egy szomorúfűz árnyékába és a melegtől aludt el a
padon. Mikor aztán megbizonyosodtam a felől, hogy senki se láthatja, mit
csinálok, azt gondoltam, hogy ilyen nagyszerű alkalom talán soha többet
nem fog kinálkozni az egész életben és hogy: jó lesz sietni!… mert
nemsokára már jöhet ám valaki!… Hát siettem. Igen messziről, igen sebes
iramban nekirohantam a pad hátuljának, összeszedtem minden erőmet és
iszonyuat löktem rajta… akkora lökés volt az, amekkora csak kitelhetett
tőlem. Olyan szerencsém volt, hogy a pad nem esett a vízbe, csak az
ember… A padot hirtelen visszaállítottam a helyére és elszaladtam… azért
is, mert nem akartam a fuldoklását látni… de azért is, hogy ha nem fúl
bele a tóba és a vízből észreveszi, hogyan került oda, ne láthassa az
arcomat és később ne ismerhessen rám, hanem csak annyit tudjon meg, hogy
egy fiú lökte a vízbe és ez elszaladt… Olyan gyorsan futottam, ahogyan a
lábam csak vitt… egészen addig, mig az első embert meg nem láttam. Ettől
fogva lassan mentem, de amikor az ember mellett elhaladtam,
elfordítottam az arcomat, hogy ez ne tudja meg, milyen volt a képe annak
a fiúnak, aki a tópart felől jött. Aztán beértem a városba és úgy
ballagtam, mintha sejtelmem se volna semmiről. Másnap hallottam, hogy
Satopper belefúlt a tóba. Sokan azt hitték, hogy öngyilkos lett. Mások
azt mondták, hogy részeg volt és beleesett a vízbe. Az, hogy talán
megölték, senkinek se jutott eszébe. Hát így történt!

Megdermedtem.

– Ez iszonyú!… borzalmas!… rettenetes!… suttogtam.

– Mindegy, már nem lehet változtatni rajta – mondta Agenor. – Hát nem
kell rágondolni. Igaz, néha azért mégis eszembe jut… olyankor, ha valaki
ingerel… és ha eszembe jut, este sokáig nem tudok elaludni. Máskor meg
azt mondom magamban: úgy kell nővérem gyilkosának!… De mégse szeretek
erre gondolni. És megtörténik, hogy hónapokig nem jut eszembe. Neked se
mondtam volna el, bár legjobb barátom vagy… de, mert azt hitted, hogy én
félénk vagyok, hát akartam, hogy tudd!… No, hiszed-e még, hogy félénk
vagyok?!…

Dehogy hittem! Senki, soha, egy szót se hallott többé a hőstettemről.

Csak a fejemet ráztam. Szó még nem jött ki a torkomon.

– De nem bánom, hogy elmondtam; ez egy kicsit megkönnyebbített – beszélt
tovább Agenor, sokkal kevésbé borusan, mint előbb. – Most már, hogy
ketten tudjuk: mintha valami tehernek a felét levetted volna a
vállamról. Csak aztán vigyázz, hogy még álmodban se áruld el a titkomat!
Ezt egyébként neked, mint néma cimborának, nem kell külön is a
figyelmedbe ajánlanom; hiszen tudod, hogy magadat is bajba döntenéd!
Mindig jussanak eszedbe saját szavaid, hogy titkaim nálad el vannak
temetve. Még akkor se beszéljünk erről többet, a mikor magunkban
vagyunk. Ne felejtsd el, hogy a kémek kihallgathatnak. Hogy a falnak is
van füle. Hogy titkos társaságunknak első törvénye: »Légy néma, mint a
sir!« Elmondtam… tudod… felejtsük el… most már folytassuk a munkánkat.
Kezdjük meg a próbát azonnal… tanulni kell, mindig tanulni, ha az ember
valamire akarja vinni… aki nem tanul szakadatlanul, abból soha se lesz
semmi.

Hirtelen szökelléssel fölpenderedett a padlásnak arra a kis magaslatára,
amelyet szinpadnak neveztünk ki, s már az angol grimaszával fordulva
felém, elkezdte a próbát:

– Aó, jesz!…


VI.

Ezen az éjszakán tudtam meg, micsoda gyötrelmet áll ki az ember, ha
hiába hunyja be a szemét, hiába akarja kiverni a fejéből, ami izgatja és
hiába erőszakolja, hogy csak nyugalmas és közönbös dolgokra gondoljon,
mégse tud elaludni órákig.

Már világos volt, amikor elszunnyadtam. De alig szenderedtem el, máris
fel kellett ébrednem. Álmomban láttam, amit Agenor nem látott, azt a
jelenetet, amikor Satopper Főbusz kapitány ki akart evickélni a mély
vízből, de hiába próbált partra úszni és hiába kapkodott levegő után;
láttam, hogy a szerencsétlen hogyan fuldoklik és hogyan merül el;
láttam, amint elsülyedése után a víz szinén nem maradt egyéb, csak egy
pár buborék. Ez az álomkép felriasztott és újra éberré tett, már nem
tudom milyen hosszu időre.

Utóbb az álomtalan hánykolódástól kifáradtan, megtörten, elzsibbadtan
megint elaludtam. De a pihenést ekkor sem találhattam meg. Most már azt
álmodtam, hogy Agenorral a vérpadon állunk… Agenor karját a vállamon
pihenteti és torkaszakadtából énekli: »Vidáman menjünk a halálba!…
vidáman ifjak!… holtig vidáman!«… Dacból én is énekelni szeretnék, de
egyetlenegy hang sem jön ki a torkomból… a fogam vacog… és a szememet
nem tudom levenni a kámzsával beburkolt fejű, vörösruhás hóhérról, aki
roppant bárdját már türelmetlenül emelgeti és akinek a kámzsa két
hasadékából kivillanó sötét pillantása folytonosan engem méreget…

Felrettenve, akkorát fordultam, hogy majd kiestem az ágyból és az ágyam
szélén jól megütöttem magam.

Aztán később már nem tudtam elaludni. Meglehetősen összetörten keltem
fel és egész nap olyan voltam, mint a váltott. Kérdezgettek, mi bajom?
Már a kérdésre is megrezzentem és csak annyit feleltem, hogy: tegnap
sokat ettem, rosszat álmodtam s a gyomrom nincsen rendben.

Ezek az álomképek meg a hasonlók más éjszakákon is meg-megjelentünk
előttem; olyan rendesen kezdtek látogatni, mint valami elátkozott
kastélyt a törzs-kisértetek.

De nem csupán az éjszakáim romlottak el. Nappal is, még sokáig, jóformán
csak ezekre a rémképekre gondoltam. Semmi sem tudott hosszasabban
foglalkoztatni, csak a tóparti gyilkosság borzalma meg az a szörnyű
»vagy-vagy«, hogy:

– Ha nem is szándékosan fedem fel a nagy titkot, csak álmomban árulom el
magam: esküszegő vagyok, barátom Judása, poltron, hitvány följelentő,
egy sorba való a kémmel és a latorral. Ha pedig hallgatok, »mint a sir«:
bűnpalástoló, aki ezért a törvényellenességért nagyon könnyen a vérpadra
juthatok.

Egy kis elégedettség nélkül ma se gondolhatok arra, hogy tizenkettedfél
esztendős koromban, amikor az emberben még rendesen erősebb az önzés,
mint a jellemesség, egy pillanatig se jutott eszembe: milyen könnyű
volna megszabadulni a felelősségtől és minden nagyobb veszedelemtől, ha
elmondanám valakinek, aki minden bajtól meg tudna védelmezni, hogy mi
bánt és mi aggaszt!… hiszen ezért még nem kellett volna »mindjárt a
birósághoz szaladni« – ahogy Agenor mondta – és följelentővé aljasodni,
aminél csunyábbat nem tudtam elképzelni.

Pedig nem kételkedtem abban, hogy a titoktartásom bűnpalástolóvá tesz,
tehát a törvény ellen vétővé, akire ezért az elképzelhető legnagyobb
büntetés várhat: a halálos büntetés. De – bár a görög bölcsek még nem
tanítottak meg rá – éreztem, hogy: az isteni, az erkölcsi törvény
fölötte áll minden emberi törvénynek.

Igaz, az erkölcsömben erősen támogatott az a reménység, hogy Satopper
Főbusz kapitány meggyilkoltatása – amit senki se látott, senki se gyanít
s a gyilkoson kivül csak én tudok – soha se tudódik ki, hanem kettőnk
titka marad örökre.

De hátha mégis kitudódik?!… Hátha, a nélkül, hogy Agenor ezt sejtené,
valaki, látatlanul, szemtanuja volt a bűntettnek?!…

Leszámoltam ezzel az eshetőséggel. És elszántam magamat rá, hogy: akkor
hát ki fogok mulni a vérpadon!… Alighanem fogvacogva s a félelemtől
félig ájultan fogok kimulni… de, ha így kell elkövetkeznie, ha a
legrosszabb eset leselkedik ránk, inkább haljak meg, mint hogy eláruljam
a barátomat, aki úgy bizott bennem, hogy meggyónta nekem még a halálos
bűnét is!… inkább szenvedjek akármeddig, inkább pusztuljak el fiatalon,
inkább dőljön össze a világ, de amit nem szabad elmondanom senkinek,
aminek a titkát megőrzés végett bizták rám: azt nem mondom el senkinek,
soha!…

Hosszantartó szorongásomban egyszer-egyszer az a kételkedés vagy inkább
áhitozás biztatott, hogy: hátha Agenor csak felültetett?!… hátha csak
rám akart ijeszteni, hogy megbüntessen a hencegésemért?!…

Valami nagyon nem mertem reménykedni ebben. Hiszen, ha Agenor csak
annyit mond el, hogy megölte a kapitányt, vagy azt mondja, hogy
véletlenül, pajkosságból, vásottságból, gonoszságból, vagy hirtelen
felindulásból és azért ölte meg, hogy megtoroljon valami bántalmat, egy
pofont vagy mit!… akkor, igenis, erősebben kételkedtem volna és
tartósabban, nemcsak egy-egy pillanatig. De Agenor azt mondta, hogy
azért ölte meg Satoppert, mert nővérét, az ő egyetlen, imádott nővérét a
kapitány megfosztotta női becsületétől… és nővére ebbe belehalt…
becsületének elvesztését nem tudta túlélni. Az ilyen gyilkosságot már
meg lehet érteni… És elmondhatja-e valaki, hogy nővérének erényét sárba
tiporták, ha ez nem igaz?!…

Boldoggá tett volna, ha megtudom, hogy Agenor mégis csak bolonddá
tartott. Nem nehezteltem volna rá; a nyakába borultam volna örömömben.
És a legelső napokban megpróbáltam mindenfélét kérdezgetni tőle a sok
részletében homályos esetről; mert egy darabig még volt valami halvány
reményem, hogy hátha mégis kicsalhatom tőle a hőn várt vallomást.

De valahányszor kérdezősködni kezdtem, akár a nővéréről, akár Satopper
Főbuszról, akár a »Halottak tavá«-ról, melynek semmi nyomát se találtam
Magyarország földrajzában: Agenor mindannyiszor leintett. Ilyenkor
elkomorodott, mutatóujját a szájához emelte, hogy mindjárt szemléltesse
is a hallgatás szükségét és azt mondta:

– Csitt!… Erről még beszélni se szabad!… Jegyezd meg magadnak, hogy a
falnak is van füle!… és hogy kémek leshetnek ránk!…

S a második vagy harmadik ilyen figyelmeztetése után, többé soha egy
szót se váltottunk, se Satopper Főbuszról, se a tóparti gyilkosságról.

Mikor már hetek multak el azóta a szomoruan emlékezetes nap óta,
amelyiken Agenor majdnem nyavalyássá rémített a tóparti gyilkosság
elbeszélésével, egy kicsit megvigasztalt annak látása, hogy Agenor csak
olyan nyugodt és vidám, mint régebben. Épen annyit nevetgélt,
ugrándozott, mókázott, tervezgetett, ácsolt, festett meg »próbált«, mint
azelőtt; és ha a sok kisértet, csontváz, sírbolt, csapóajtó, titkos
folyosó meg mindenféle rejtelem ezután se maradt el a társalgásából,
meglátszott rajta, hogy a kis szinházai meg az uj szerepei sokkal inkább
foglalkoztatják, mint az, ami engem még egyre szörnyen izgatott. Mintha
a »teher«-nek nemcsak a »felé«-t, hanem az egész terhet levettem volna a
válláról.

De megnyugtatni ez se nyugtatott meg. Neki már nem olyan nagy ujság ez a
történet, mint nekem, – gondoltam, – több ideje volt hozzá, hogy egy
kicsit összeszedje magát. Aztán meg vidámságot kell tettetnie, hogy
senki se gyaníthassa, mi bántja a lelkiismeretét. Szinész is; már
belegyakorolta magát abba, hogy az ember akkor is komédiázzék, amikor
inkább sirni szeretne. És mit tudom én, milyenek az éjszakái?! Mennyit
hánykolódik az ágyában álmatlanul?!… vagy: ha roszszat álmodik, milyen
keservesen nyöszörög álmában?!… hogyan zörög a foga a reszketéstől?!… és
a többi!… Hiszen ő maga is mondta, hogy olyankor, amikor ez eszébe jut,
nem tud aludni!…

Engem pedig csak épen most kólintott fejbe az a váratlan csapás, hogy
ilyen rémes titkot kellett megtudnom… ilyen rövid időn még lehetetlen
volt hozzászoknom ehhez a szörnyűséghez és beletörődnöm abba a
gondolatba, hogy az a fiú, akivel naponta órákig vagyok együtt, embert
ölt!… és így nem csoda, ha én még nála is legsújtottabb vagyok. De
azért, ha nem is vehetek észre rajta semmi különöst és ha maga a tettes
már jobban tud is uralkodni az arcán, mint az, aki csak a bizalmasa: a
lelkében ő is csak olyan beteg, mint én, sőt ő bizonyosan még sokkal
betegebb nálam!… Ha nem is beszélünk többé erről a borzasztó esetről,
mert nem lehet eléggé vigyázni: az ő gondolatai mögött is mindig ott
rejtőzik Satopper Főbusz kapitány sötét árnyéka… mihelyt magában marad,
ő is, mint én, mindig, folytonosan csak erre gondol…

Nem tudtam elhatározni magamban, mi bánt jobban: az a gondolat-e, hogy a
legjobb barátom, aki most már az iskolában is mellettem ül és akivel
minden emberi lény közül a legtöbbet vagyok együtt, valaha, egy
rettenetes órában, meggyilkolta a halálos ellenségét?!… vagy az az
aggodalom, hogy ezért a szörnyűségért, ha véletlenül mégis kitudódik,
mind a ketten a tömlöcbe, sőt a vérpadra kerülhetünk, nem csak ő, a
tettes, hanem én is, a bűnpalástoló?…

Csak azt tudtam, hogy Satopper Főbusz kisértetétől nem vagyok képes
megszabadulni… hogy ez a kisértet ráfekszik minden igyekezetemre és
megrontja minden örömömet.

Ép, egészséges fiú voltam s ha az aggodalom néha lázassá tett is, nem
betegedtem bele abba, hogy folytonosan csak az iszonyodás és a rettegés
foglalkoztatott. De ezekben a hónapokban az alvajáróhoz hasonlítottam: a
lelkem egészen másutt járt, nem ott, ahol voltam; ezekben a hónapokban
kevésbé éltem, mint amennyire szenvedtem.

Vagy egy negyedévvel azután, hogy Agenor elmondta a tóparti gyilkosság
történetét, váratlanul nagy fordulat állott be az életemben. A szüleim,
akik négyéves korom óta falun éltek, felköltöztek Pestre. Nem lett volna
értelme, hogy ezentúl is Debrecenben járjak iskolába s továbbra is
terhére legyek a nagymamámnak. Hát magukkal vittek.

Egy nappal azelőtt, hogy vasutra ültünk, elmentem Agenorhoz, búcsúzni.

Ebben az időben már, vagy két hét óta, kevesebbet voltam Agenorral, mint
régebben, amikor csak az ebéd meg az estharangszó választott el
bennünket egymástól. Agenor tudniillik, a legutóbbi időben, nagyon
összebarátkozott azzal a fiúval, akivel nevetve rohant ki a próbáról,
amikor én olyan feldult lélekkel vártam rá. Ez is szinészgyerek volt és
Agenor azt kivánta, hogy esküdtessük fel néma cimborának és vegyük be a
»Kis Szinház« tagjai közé. De nekem nem tetszett ez a fiú és nem akartam
elhivni hozzánk. Ettől fogva Agenor nem jelent meg nálunk minden
délután, csak minden harmadik-negyedik napon és egyre többet kóborolt az
új barátjával a füvészkertben vagy a nagyerdőben, ahová én nem mentem
velök. Szivesebben maradtam otthon, egyedül; és amig ők futkároztak, én
órákig egy helyben üldögéltem; a térdemen könyvet tartottam, de nem
tudtam olvasni; és ha senki se ügyelt rám, bambán bámultam a levegőbe,
ahol rémeket láttam.

Búcsúzkodni, vasárnap délelőtt mentem el Agenorhoz, amikor tudtam, hogy
otthon találom, még pedig anélkül, hogy az új barátját is látnom
kellene.

Csakugyan otthon volt s épen »az utolsó simításokat« végezte el a
legujabb kis szinházán. Ott díszlett, a szoba közepén álló nagy, kerek
asztalon meg egy pár szalmaszéken a többi kartonpapirból készített kis
szinház is. Megolvastam: már tizenegy kis szinháza volt.

Ekkor jutott eszembe először, hogy: ugyan minek neki ez a sok kis
szinház?! Hiszen egyik olyan, mint a másik!… még a díszleteik is majdnem
egészen egyformák!…

Megkérdeztem tőle.

– Hja!… – felelt, felsőbbséges mosolylyal – gyakorolni kell, ha az ember
valamire akarja vinni!… Aki nem gyakorol sokat, abból sohase lesz
semmi!…

Elmondtam neki a nagy ujságot.

Meglepetten nézett rám és azt kérdezte:

– Így hát nem látlak többet és ezentúl nem leszünk barátok?

– Dehogy nem! – feleltem. – A nagy vakációt ezentúl is mindig
Debrecenben fogom tölteni. És ha lehet, karácsonykor meg husvétkor is
lejövünk a nagymamámhoz. De már a nagy vakáció sincs nagyon messze… Így
nemsokára megint itt leszek.

– Akkor hát jól van – felelt. – És addig is irhatunk egymásnak. Majd
kitalálok egy titkos írást, az ábécét megküldöm neked és ezen
levelezünk. Így senki se fogja tudni, mit írunk egymásnak.

Azt hittem, szóba hozza nagy titkunkat: a tóparti gyilkosságot. Én –
kivált most, amikor a titkával elmegyek messzire! – nem mertem beszélni
erről.

Mintha nem is gondolt volna rá.

– Aztán, ha akarod, ma délután még játszhatunk szinházat. Akarod? –
kérdezte.

– Nagyon jó lesz – feleltem. – Most legalább a testvéreim is
megláthatják, milyen ügyes szinésznek képeztél ki.

– No, még sokat kell tanulnod! – mondta Agenor.

Másnap felutaztunk Pestre.

Mikor a vonat megindult velünk s kisírtam magamat azon, hogy meg kellett
válni a nagymamától és hogy Debrecenben a nagyuraságot, a szabad mozgást
meg az elkényeztetettséget hagyom ott, szegényes kárpótlásul azzal
kezdtem biztatni magam, hogy: de, viszont, a rossz álmomtól is meg fogok
szabadulni, mihelyt az új világba érek.

Tévedtem.

Az új világban úgy rémlett, mintha egy holttest elől szöktem volna meg,
de a holttest feltápászkodott és kisértetlépteivel utánam jött volna.

Kegyetlen hónapok következtek.

Ujságot kezdtem olvasni, de az ujságban csak azt kerestem, hogy nem
fogták-e el Agenort a csendőrök?

Ha az előszobánk csengője élesebben szólalt meg, összerezzentem. Néha az
egész testem remegett, mialatt kipislogtam, vajjon nem látom-e a
folyosón a csendőrök kakastollát?… vajjon nem azért csengetnek-e, hogy
engem, a bűnpalástolót, »a törvény nevében« letartóztassanak és vasra
verjenek?

És Agenor nem írt!

Nem küldte el a titkos írást és ennek az ábécéjét; nem írt még annyit
sem, hogy üdvözöl.

Írtam neki én… nem kaptam választ.

Végre elérkezett a nagy vakáció s lementünk Debrecenbe.

Agenort már nem találtam ott. Megtudtam, hogy Lóránt visszaszerződött
Temesvárra és Agenort magával vitte.

De ha Agenort nem is találhattam meg Debrecenben, megtaláltam ott,
amiről már kezdtem végképen lemondani, a gyógyulást!…

Egyszer, irgalmas lelkek, nem is sejtve, milyen nagy jót tesznek velem,
a _Notre-Dame-i toronyőr_-ről kezdtek beszélgetni, a jelenlétemben.

Megütötte a fülemet ez a név: Eszmeralda. Hallottam, hogy egy olyan
leányról van szó, akit a toronyban rejteget egy csunya torzszülött.
Aztán megint egy név… ez a név: Phoebus de Châteaupert!…

A kaszinó könyvtárában hozzájutottam, ha nem is a szindarabhoz, legalább
a regényhez. Alig kezdtem lapozgatni, már sok helyütt a szemembe ötlött
a Phoebus de Châteaupert név.

Itt van, itt van, itt van!… Phoebus de Châteaupert, kapitány!… Ez az én
Satopper Főbuszom!

A hályog leesett a szememről. Megértettem, hogy Agenor mégis csak
bolonddá tett.

És fellélekzettem, mint aki a sötét, penészes, patkánynyal teli
börtönből, ahol megőszült, végre kijut a szabadba, a napfényre.

Olyan boldog voltam, hogy egy cseppet sem tudtam haragudni az én Agenor
barátomra. Ellenkezőleg, hálát éreztem iránta, a mért módot adott rá,
hogy az ő kegyelmet adó segítsége nélkül is, akkor is, ha már ő eltünik
az életemből, magamtól is ki tudjak szabadulni a bünhődésemből.

Igaz, ugyancsak meglakoltam azért a kis dicsekvésért. Keservesen,
cudarul, rettenetesen. Azt mondhatnám: az életemnek ezt a félesztendejét
elveszítettem… mert nem igazi élet az, ha az embernek nincs semmi öröme.
És hónapokon meg hónapokon át annyira szenvedtem, amennyire csak egy
ostoba kis fiú tud szenvedni, aki még ott tart, hogy – mert őt
akármilyen csekélység boldoggá teheti – szeretné boldoggá tenni az egész
világot.

De talán nem szenvedtem hiába.

Akkor tanultam meg: uralkodni magamon, és nem szólni arról, ami bánt,
akármi forrong bennem… ami a hasznos tudományok közül alighanem a
leghasznosabbik. Akkor tanultam meg, hogy: soha se szabad dicsekedni,
mert ez a másiknak mindig kellemetlen. És akkor tanultam meg, hogy a
részvétet azok érdemlik meg a legjobban, akik, mikor szenvednek,
hallgatnak, »mint a sír«…

Hogy mindezt idejekorán megtanultam, Agenornak köszönhetem… és mindig
hálával gondoltam Agenorra.


VII.

Nagyokat suhant az idő szárnya… Már harmincöt éves voltam.

Amikor kineveztek egyetemi tanárnak, sok gratuláló levelet kaptam és a
sok között volt egy, amely igazán megörvendeztetett.

Agenor írta.

Hogy emlékszem-e még rá? Meg arra, hogy valaha régen, nap-nap után
szinházat játszottunk, Debrecenben, a nagyanyám házában?

Ő nem felejtett el engem. Még ma is emlékszik rá, milyen volt akkor az
arcom. Azóta nem látott, de bizonyos benne, hogy rám ismerne az utcán.

Sokat hallott rólam. Boldényi bácsitól is, másoktól is. Az ujságokban is
számtalanszor látta a nevemet. Tudta, hogy már régóta azok közt
emlegetnek, akiknek a legszebb jövőt jósolják. Azért mégis nagy örömmel
olvasta, hogy már most, fiatalon, katedrához jutottam. Tisztában van
vele, hogy milyen nagy, ritka dolog ez. És büszke rá, hogy az a kiváló
fiatal orvos-professzor, akinek a nevét ma már az egész ország, sőt a
külföld is ismeri, kis fiú korában őt a barátságára méltatta.

Hát ő csakugyan szinész lett. Eddig a vidéken kóborolt, de most
felkerült Pestre. Szerződtették a Népszinházhoz, ahol a jövő hónapban
fog fellépni először.

Mindig szeretettel gondolt rám és nagyon szeretne egyszer látni. Tudja,
hogy rendkivül elfoglalt ember vagyok, de ha egyszer egy-két órát
áldozhatnék neki, ezzel őt igen boldoggá tenném. Olyan kedves volna,
elbeszélgetni egy kicsit a régi ismerőseinkről s a régi szép időkről!

Ha időt szakíthatok rá, hogy egyszer találkozzunk, ne féljek tőle.
Sajnos, nem lett belőle Talma; de azért nem afféle éhenkórász figura,
akinek a társaságát szégyelnem kellene.

Ezeket az utolsó sorokat bátran elhagyhatta volna. Akkor már, talán
öt-hat év óta, kétszer is láttam a szinpadon az én Agenor barátomat és
tudtam, hogy nemcsak mindenütt kedvelt, sőt ünnepelt, hanem igazán
tehetséges, kitünő szinész lett belőle, aki meglepően finom izlésével,
mindig friss ötletességével és különösen egyéniségének ritka
kedvességével nagyon kivált a környezetéből.

Akármilyen nagy és komoly volt az elfoglaltságom, a szinház megmaradt
gyöngémnek. Minél több alakban láttam a betegséget, a nyomoruságot, meg
az életért rimánkodó haldoklást, annál szivesebben kerestem az esti
órákban az elszórakozást, a felejtést. És ha naphosszat csupa rémséggel
kellett foglalkoznom, este leghamarább a szinház tudott felüdíteni.

Valahányszor egy vagy két napra vidéki városba vetődtem – és épen
azokban az években gyakran szólított el vidékre a dolgom – mindig
megtudakoltam, játszanak-e a szinházban, s ha azt hallottam, hogy: igen,
végignéztem a szinlapot, nem találom-e meg rajta gyermekkori barátom
nevét?

Így kétszer is láthattam Agenort a szinpadon; előbb Pozsonyban és később
Temesvárott.

Először valami francia bohózatnak a fiatal szeleburdiját játszotta és
mindjárt megkapott a szeretetreméltóságával, mozgásának
természetességével és ügyességével, meg azzal a boszorkányos
elevenséggel, melylyel az egész előadásnak valami kápráztatóan sebes
iramot tudott diktálni.

Örömmel vettem észre az egész megjelenéséből – nemcsak az
öltözködéséből, hanem a föllépéséből is – hogy a vidéki szinészeknek a
legszerencsésebbjei közé tartozik, a kivételek közé, akiket közönség és
igazgatók annyira kényeztetnek, hogy szemmel láthatóan megszabadultak az
anyagi gondtól.

Temesvárott, ahol már egy angol operettnek a főszerepét játszotta, még
kedvesebbnek találtam. Amit ekkor produkált, abban annyi fantázia,
kedves humor és légies könnyedség volt, amennyit nem mindennap látni se
együtt, se külön-külön. És volt a játékában valami elektrizáló… de hiába
próbálgatnám kifejezni ezeket az impresszióimat… tulajdonképen az
ilyesmire nincsenek szavaink.

Észrevehettem, hogy karcsú, elegáns alakját, mely valami pillangószerü
kecsességgel röpködött jobbra-balra, hűséges figyelemmel követi a
hölgyek pillantása s az a szoprán örömrivalgás, mely felvonások után a
»Lóránt!… Lóránt!…« nevet zengette, sipítozta és csipogta, meggyőzhetett
arról, hogy az én Agenor barátomat az egész hölgyközönség nagyon csinos
fiúnak találja.

Én is azon a véleményen voltam, hogy Agenor csinos legénynyé fejlődött
ki, de azért volt az alakjában valami, ami nekem nem tetszett. Csak ez
az egy nem tetszett rajta; de mint husz és egynehány évvel ezelőtt, ujra
megütötte a szememet, hogy: egy kicsit hosszú a nyaka.

Nem rajtam mult, hogy már akkor nem találkoztunk. Pozsonyban, az előadás
után, be akartam menni az öltözőjébe, de az utolsó felvonásban nem volt
dolga s akkorra már elment a szinházból. Nekem pedig másnap reggel haza
kellett utaznom.

Temesvárott is kerestem. Megtudtam, hogy előadás után a szomszéd
vendéglőben fog vacsorázni. Oda mentem s egy félórával később ő is
megjelent, de nem egyedül, hanem egy gyönyörű teremtéssel, akit egy
idősebb hölgy kisért. Úgy gondolkoztam, hogy ebben az órában aligha
örülne a találkozásunknak és még a késő éjszakai vonattal hazautaztam,
anélkül, hogy kezet fogtunk volna.

Most, hogy fölkeresett a gratulációjával, meleghangú levélben feleltem
neki és kértem, hogy a következő este vacsoráljon velem, abban a
vendéglőben, amelyet Budapesten a legjobbnak tartok.

Eljött és meglepett vele, milyen keveset változott. Volt az arcában
valami gyermekies kedvesség, amelyet soha se veszített el.

Miután elmeséltük egymásnak, micsoda nevezetesebb dolgok történtek
velünk huszonnégy év alatt, én is gratuláltam neki, hogy végre
fölkerülhetett Pestre.

– Nem igen van köszönet benne – felelt – mert itt nem annyira a
művészet, mint inkább csak a robot vár rám. Amit én mostanában csinálok,
az csupa »tréfa, terefere, tánc«, ahogy valamelyik új operettben
mondják, főképen tánc, vagy inkább: örökös ugrándozás. Ez pedig
átkozottul unalmas dolog nekem, akinek az egyetlen örömöm, ha
Schopenhauert olvashatom. Aztán meg kezd már fárasztani is.

– De különben jól vagy?

– Köszönöm, semmi bajom.

– És az édesapád?

– Hát csak megvan. Egész nap fúr-farag, ácsol, fest, pepecsel,
tesz-vesz, ide-oda szaladgál… neki meg az az egyetlen öröme, ha
futhat-fáradhat csupa haszontalanságért. Amellett zárkózottabb és
szomorubb, mint valaha; néha hetekig egy szavát se hallani.

– Zárkózott és szomorú volt már a mi gyermekkorunkban is.

– Igen, az édesanyám és még inkább a nővérem halála óta. Ezt a kis
testvéremet soha se tudta elfelejteni.

– Pedig mindez már nagyon régen volt, ugy-e? Amikor Debrecenben
laktatok, a nővéred márnem élt?

– Oh, nagyon régen!… A nővérem kilenc éves korában halt meg, én pedig
két évvel voltam fiatalabb nála… hát úgy hét esztendős lehettem akkor.

– És más testvéred nem volt?

– Nem. A kis Hedvig nővérem volt az egyetlen testvérem.

Már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra.


VIII.

Aztán két vagy három évig nagyon sokszor láttam Agenort a szinházban. Az
angol táncos operettek divatja akkor érkezett el dühöngésének
tetőfokához s ezeknek az operetteknek nem a női főszereplő, hanem Agenor
volt a starja. Mert Agenor nemcsak gyönyörködtetően kecses könnyedséggel
és a szemfényesztőkre emlékeztető testiügyességgel, hanem amellett olyan
féktelen tűzzel és a rugalmasságnak meg a sebességnek valami olyan
netovábbjával táncolt, hogy látni is szédítő volt. Csak egyszer talált,
ha nem is magához méltó, de legalább olyan partnerre, aki vele »lépést
tudott tartani«… amikor a később világszerte Rosita néven emlegetett
Sárosi Rózsi előbujt az ismeretlenségből és még nem került el Párisba.
Abban a félévben, míg Agenor Sárosi Rózsival táncolt, akit a leánynak a
szerencsésebb estéin »magával tudott vinni«, akárhányszor hallottam,
hogy az emberek így lelkendeztek körülöttem:

– Ezek már nem táncolnak, ezek repülnek!

Egyszer Agenor eljött hozzám és azt mondta:

– Kérlek, nekem van valami kis tüdőcsúcshurutom vagy talán gégehurutom…
akármi, mindenesetre jelentéktelen dolog. Hanem ez a semmi egy idő óta
annyira kaparja a torkomat, hogy azt a kevés szamárságot, amit a
szinpadon még beszélnem kell, meg azt az egy-két rongy kuplét, néha alig
tudom kinyögni. A doktoraim, a szinházi orvos meg a specialistám, akik
már nem tudom mióta hiába bajlódnak azzal, hogy ettől a
kellemetlenségtől megszabadítsanak, legujabban arra unszolnak, hogy
kérdezzelek meg téged. A specialistám esküdözik, hogy te most valami új
kezelésmóddal foglalkozol, ami épen erről jó. Hát én nem szivesen
háborgatlak ilyen szamársággal, de hogy nyugtom legyen ettől a két
embertől, akiknél te mindenesetre okosabb vagy és sokkal többet tudsz,
kérlek, ha nincs nagyon terhedre a dolog, ha épen ráérsz, nézz meg és
aztán rázz le a nyakadról.

Megvizsgáltam. Már alig volt tüdeje.

A lelkem mélyéig meg voltam rendülve. De – milyen furcsa állat az ember!
– iszonyú meghatottságomban is keresztül villant a fejemen, hogy
mennyire félt akkor, amikor a Kutyafejű Tatárral való csatája után egy
kicsit vérzett a füle.

– Kedves öregem – szólaltam meg – ez a kis hurut, ez igazán semmi. Sokat
cigarettázol. Hanem épen ideje, hogy ettől a kis rekedtségtől
megszabadítsunk, mert ha még tovább is elhanyagolod, könnyen
megtörténhetik, hogy évekig nehézséget fog okozni neked a szinpadi
beszédben, az éneklésről nem is szólva. Szóval, ha elejét akarod venni,
hogy ez a kellemetlenség örökössé válhassék és komolyan akarod, hogy
minél hamarább végképen megszabadulj tőle, akkor szépen összepakolsz és
azonnal elutazol Davosba.

Ez volt az utolsó szalmaszál. Nem maga vagy nem csak maga a klimatikus
hely. Hanem Davosban, olyanok, akikkel tudományos érdeklődésből
összeköttetésben állottam, épen akkor kisérleteztek egy új módszerrel.
És én hittem abban, hogy ez az új módszer, jobban, mint bármi egyéb,
konzerválni tudja az állapotot… tehát magát az életet… legalább egy
időre.

Nevetett.

– Elképzelem – szólt – milyen arcot vágna a direktorom, ha én most,
szezon közepén, csakugyan azzal állanék elő, hogy holnap el akarok
utazni Davosba!…

– A direktorodat magamra vállalom. És tudod mit? Ha nem akarsz menni,
hát viszlek!

Ha ő már nem emlékezett a tóparti gyilkosságra, nekem eszembe jutott,
hogy mit fogadtam meg esküvel, több mint egy negyedszázaddal ezelőtt:
»Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra… a Mágia minden
csodájára… hogy Lóránt Agenort barátommá fogadom!… esküszöm, hogy hű
társa leszek még a számkivetésben is!«…

Ugyis készültem Davosba. Hát egy pár hónappal előbb megyek… ennyi az
egész különbség.

– Tréfálsz? – kérdezte Agenor.

Nem; nem volt kedvem tréfálni.

– Meg akarom mutatni neked – feleltem – hogy olyan helyet ajánlottam,
ahová szivesen elmegy, aki ismeri, minden baj nélkül is.

El voltam készülve rá, hogy a szinház igazgatója akadékoskodni fog s
akkor azt mondom neki:

– Ragaszkodik hozzá, hogy Lóránt a szinpadon haljon meg? És hogy a sok
ugrándozás, bolondozás, énekelgetés és tánc után egy nagy vérömlés
fejezze be a felvonást? Hát ez már ma is megtörténhetik!

Ezt a kis haragos szónoklatot soha se mondhattam el. Az igazgatónak nem
volt ellenvetése. Alighanem hallotta a másik két doktortól, hogy nagy
baj van. Még arra se szólt semmit, mikor megmondtam, hogy Lórántnak már
aznap este se szabad fellépnie.

Agenornak semmi se volt gyanus.

A nagyhercegeket nem utaztatják nagyobb kényelemben, mint amilyenben én
vittem el őt Davosba; és a nagyhercegekről sem gondoskodnak jobban, mint
ahogy én gondoskodtam róla, az úton is, ott is.

Ha valaki két évtized óta egy nap se mulasztotta el a tíz órán át tartó
munkát, akkor már jogot szerzett ahhoz a fényűzéshez, hogy urasan
láthassa el a nagybeteg barátját.

– Neked annyi tenger pénzed van? – kérdezte Agenor, mikor látta, hogy
külön kocsin megyünk.

– Hát van elég – feleltem. – Sokat keresek és nem érek rá elkölteni.

Csakhogy későn mentünk.

Vasárnap érkeztünk meg és az új módszerrel való kisérletezéshez
legkorábban kedden lehetett volna hozzáfogni.

Hétfőn délután két óra tájban kinn sütkéreztünk a napon, Agenor
lakásának fejedelmi, teremnagyságú erkélyén. Agenor egy chaiselongue-on
dülöngélt; én egy pár hazulról érkezett sürgönyt néztem át. Ezeket akkor
adták a kezembe, amíg ebédeltünk és csak most bontottam ki.

– Az ebéd pompás volt – szólt Agenor. – De ilyen kitünő ebéd után nem
színi!… ez mindent elront!… Csak legalább egyetlenegy cigarettára
gyujthatnék rá!… Ebéd után, egyetlenegyet csak elszíhatok?!…

– Rágyujthatsz épen, ha olyan nagyon kivánod!… De okosabb volna, ha
lemondanál róla – feleltem. – Úgy látom, nincsen benned elég komoly
akarat, hogy hamarosan megszabadulhassál a rekedtségedtől.

– Eh, nincs nekem semmi bajom! – mondta.

Most már soha se gondolt a halálra.

Odaadtam a kikönyörgött cigarettát, bevette a szájába és meggyujtottam
neki.

– Ejnye, be nagyszerű cigarettád van!… – szólt, az orrából eresztgetve
ki a füstöt. – Még sohase szíttam ilyen fajtát!…

Megnézegette, megint bevette a szájába és látszott az arcán, hogy milyen
nagy kéjjel szívja.

Én tovább nézegettem a telegrammokat.

Egyszerre a cigaretta kiesett a szájából és hátrahanyatlott.

Odahajoltam hozzá. A cigaretta még égett a földön, de az ő pulzusa már
nem vert.

Hanyat fektettem és lefogtam a szemét…

Mintha csak az imént láttam volna, hogy a forgószél sebességével pergeti
Rositát s aztán úgy táncolnak, mint a villik.

Önkéntelenül felpillantottam a magasba. Az ég csodálatosan szép volt,
fenségesen nyugalmas, isteni békességű, és mozdulatlan, mint a temető.

Arra gondoltam, hogy ez az élet, amelyik most elmult, csupa »tréfa,
terefere, tánc« volt.

És így fohászkodtam magamban:

– Atyánk, aki vagy, akárhol!… vajjon mit kivánsz tőlünk… és ugyan mit
akarsz velünk?…




CSALÁDALAPÍTÁS


I.

A szobaúr szombaton délután, amikor az _Első Budapesti Népbank_-nál nem
volt hivatalos óra, negyed háromkor, ahogy bekapta a mindennapi kis
sertéskarajt és fél emmenthálit, hazament azzal az erős elhatározással,
hogy akármilyen álmos és akármennyire érzi is a térdekalácsában a
tegnapesti négy mulatóhelyet, a későnfekvést meg a koránkelést, ha
törik, ha szakad, még ma délután, legkésőbb esti kilenc óráig, ha jégeső
esik is, ha az ablaka előtt spanyol táncosnők, angol énekesnők vagy
mozicsillagok potyognak is az égből, akkor is meg fogja írni a második
felvonást.

Sipos Emil úr az erős akaratú, kitartó és lázasan tevékeny emberek közé
tartozott. A _Népbank_-nak ő volt a legpontosabb és legszorgalmasabb
tisztviselője. Nagyon csekély díjazásért minden héten két cikket írt egy
pénzügyi meg egy közgazdasági hetilapnak. Ingyen szerkesztett egy
hetenként megjelenő sportlapot, csak azért, hogy azt mondják róla: »Ez a
Sipos ügyes ember és mindenre ráér«. Pénzügyi és sport-tudósítással
látott el egy haldokló napilapot, csak azért, hogy összeköttetéseket
szerezhessen az ujságíró körökben, aminek az ember alkalomadtán,
előbb-utóbb hasznát látja. És mindezzel nem érte be, hanem – ámbátor még
nem töltötte be a huszonharmadik évét – már a tizedik szindarabján
dolgozott: egy vígjátékon, amelyhez, nem éppen kivételesen, nagy
reményeket fűzött.

Ennek a vígjátéknak három célja is volt. Először: meg akarta oldani a
nagy bankok problémáját, ami tulajdonképen megtörtént már abban a
pillanatban, amikor Sipos Emil úr a problémát a tolla hegyére tűzte.
Másodszor: meztelenre akarta vetkőztetni a nagy bankigazgatókat, a
bank-rinoceroszokat meg a bank-elefántokat, hogy bebizonyítsa, mennyire
tehetségtelen és minden nagy koncepció nélkül való emberek azok, akik az
orránál fogva vezetik a világot, noha egy lépést se tudnának tenni
tehetséges és fiatal tisztviselőik gyámolítása nélkül. Harmadszor: a
szinpadra hurcolt meztelen bankszörnyekkel meg akarta kacagtatni egész
Budapestet, egész Európát, sőt egész Amerikát, nemcsak az
Egyesült-Államokat, hanem Dél-Amerikát is, hogy ez a temérdek kacaj
sok-sok készpénzzé változzék át, melynek tetemes része minél hamarabb
jelentkezzék a Váci-körút legrozzantabb házának abban a szerény udvari
szobájában, ahonnan az eszme hódító útra indult.

Sipos úrban, akármilyen rendületlenül hitt is a tehetségében, sokkal
éberebb volt a realitás iránt való érzék, semhogy számított volna arra a
kövér szerencsére, amelyre áhítozott. Abból, hogy már kilenc darabja
fulladt meg, levegő hijján, a szinigazgatók tehetségkínzó kamráiban,
erősen orrontotta, hogy a tizedik művének sem lesz könnyű
keresztülvergődnie azokon az akadályokon, amelyeket az értelmetlenség és
az irigység állítanak a tehetség elé. De úgy gondolkozott, hogy a
világsiker főnyereménye neki csak úgy az ölébe pottyanhat, mint akárki
másnak, ha neki is mindig van sorsjegye; és ennek a legszebb sorsjegynek
a megszerzéséhez még pénz se kellett, csak egy kis munkásság, még pedig
olyan, amely szinte játék, annyira szórakoztató. Nos hát, ezen nem
múlhatik a szerencséje. Sipos úr megszokta, hogy soha semmit se
mulasszon el, amit megtehet és ami hasznot hajthat; a legnagyobb
türelmességet kivánó fáradozást se sajnálta, ha azt remélhette, hogy ez
egy lépéssel közelebb viheti a nagy céljához: ahhoz, hogy a
szegénységből minél előbb kievickélhessen abba a másik, szebb világba,
ahol a szegénységet, a ronda, undorító szegénységet még csak nem is
látja az ember.

Nagyra volt a kitartó szorgalmasságával és bízott benne, hogy ez a
kitünő tulajdonsága keresztül fogja segíteni minden nehézségen.

– Ha negyven esztendős koromban nem leszek gazdag ember – mondta egyszer
egy tisztviselő társának, akivel az iskolába is együtt járt –
felhatalmazlak, hogy lelőjj, mint egy kutyát.

– Pedig ebből a nyilatkozatodból is látszik – felelt a cimborája – hogy
könnyelmű ember vagy. Azért azt hiszem, hogy sohase leszel gazdag. A
könnyelmű ember olyan, mint Penelope; éjjel fölfejti azt, amit nappal
dolgozott. A meggazdagodáshoz nem elég a kitartó munkásság; az is
szükséges hozzá, hogy a jelölt, amig csak a célját el nem éri, ezért az
egyért le tudjon mondani mindenről, ami másnak örömöt ad. Te sokat fogsz
keresni, de talán még többet fogsz elverni; úgy jársz majd, mint az a
dolgos munkás, aki minden szombaton éjjel elissza azt, amiért az egész
héten át lelkiismeretesen fáradozott, vesződött, verejtékezett; és
negyven éves korodban, tengersok munka után nem lesz egyebed, csak sok
adósságod meg az az örömöd, hogy én megkegyelmezek az életednek.

– Csupa tévedés, úgy az elméletben, mint rám nézve – vitatkozott Sipos
úr. – Ha figyelemmel olvasod a meggazdagodások történetét, a
szerencseszerző tényezők között csak a legritkább esetben találod meg a
zsugoriságot. A meggazdagodáshoz csakugyan nem elég a szorgalom; kell
hozzá egyéb is: ügyesség, élelmesség, szerencsés ötlet és különösen
vállalkozó szellem. De az a mindenről való lemondás, amit te emlegetsz,
nem kell hozzá. Ellenkezőleg. A kicsinyes zsugoriság akadálya a
meggazdagodásnak. A zsugoriság remeteéletre kényszerít; a kicsinyesség
pedig csak szánalmat, lenézést és bizalmatlanságot kelthet. És annak,
aki meg akar gazdagodni, sokat kell emberek között lennie; szüksége van
rá, hogy ne nézzék le, ne kicsinyeljék le a képességeit szokásainak a
kicsinyességei miatt, hogy imponáljon az önbizalmával és hogy kiváló,
nagy stilusú embernek tartsák; senki se szorult rá jobban a hitelre és a
bizalomra, mint ő. A dollárkirályok élettörténetében nem is olvasod,
hogy akkor is zokogva búcsúztak el minden garastól, amikor már szépen
kerestek. Amit föl kellett élni, ami pénzt ki kellett hajigálni, amit el
kellett pazarolni reprezentálásra, azt egyszerűen üzemköltségnek
tekintették, és nem sokat törődtek azzal a semmiséggel, hogy ez több-e
vagy kevesebb. Aztán, én nem vagyok tékozló és nincsenek szenvedélyeim.

– Született játékos vagy. Hazardőr. Szeretsz kártyázni, lóversenyre
járni. Könnyelmű vagy.

– Nekem a kártya meg a lóversenyfogadás nem szenvedélyem. Mihelyt lesz
mit veszítenem, soha se fogok játszani. De addig, amíg csak keveset
veszíthetek, ellenben sokat nyerhetek, amíg, ha vesztek, nem sokat
veszítek, de ha a szerencse kedvez, a már nyert pénzzel még többet
nyerhetek, mért térnék ki a kockázat elől? Hazardőr! Neked ez valami
csunyát jelent. Nekem azt jelenti, hogy: ebben az emberben van
élelmesség is, bátorság is! Nem, én nem vagyok könnyelmű, csak
vállalkozó szellemű. Vagyis: nem hiányzik belőlem az, ami a
meggazdagodáshoz a legszükségesebb.

Sipos úr mindent be tudott bizonyítani, amit csak akart; ebben a vitában
is ő győzött. De azért érezte, hogy a barátja mond valamit.

Megvallotta magának, hogy ha választania lehetne a közül: egy milliót
kapjon-e negyven éves korában vagy csak százezret, de most mindjárt,
tizenhét évvel előbb – habozás nélkül a százezret választaná.

Nem mondta el senkinek, az életemódjával se igen árulta el, de iszonyuan
vágyódott az élet kis és nagy kényelmeire. Szerette a szép dolgokat,
epedett az előkelők szórakozásaiért, rajongója volt mindennek, ami finom
és drága.

Igazat mondott, amikor dicsekedett, hogy nincsenek szenvedélyei. A játék
csak keresetforrás volt neki, mint a _Népbank_ vagy a hirlaptudósitás;
nem volt ennek a szokásának rabja és érthetetlennek tünt fel előtte,
hogy vannak, akik a játékban mulatságot, örömöt, sőt valami lelki
kielégülést találnak. Mindabból, ami szenvedélylyé válhatik, csak a nő
vonzotta; de büszkén emlegette, hogy még nem született olyan nő a
világra, aki őt is rá tudná bírni bárminő nagyobb bolondságra. És a
nőért is csak akkor lelkesedett, ha a szépségének megfelelő keretben
találta, a finoman öltözködő kokott, ha már erősen hervadozott is,
jobban érdekelte, mint a legbájosabb szüzecske, aki olcsó ruhában jelent
meg előtte. Úgy tetszett neki, hogy emennek az alakján, meg a
tekintetében mindig ott látja a szegénységen való szégyenkezést és hogy
az a szánakozás, amelyet ilyenkor érez, elidegeníti őt attól a
szegénykétől, aki részvétet keltő megjelenésével elszomorítja és
fellázítja őt, mert az élet árnyékoldalaira emlékezteti, de meg is
haragítja, mert csunya holmijainak a néma panaszával merényletet követ
el az ő jóizlése ellen. Igazi csipke, selyem és finom batiszt nélkül a
szerelem nem volt neki igazi szerelem.

Valami nagy vágyakozás élt benne, amely jobban és többet foglalkoztatta,
mint minden egyéb. Annak a lehetetlenségnek a vágya, hogy minél hamarább
hozzájuthatna az előkelők gondtalan, kellemességgel és szórakozással
teli életéhez és jóllakhatna mindazzal, amit a fényűzés valaha kitalált,
anélkül, hogy látnia kellene, csak gondolnia is kellene rá, mennyi
utálatos szegénység is van a világon.

– Szívesen lennék tíz évig juhászkutya, bányamunkás vagy akár gályarab –
gondolta – ha előbb, csak egy esztendeig, kedvemre élhetnék!… Ó,
mennyire értem Ézsaut, aki egy tál lencséért eladta az apai örökségét!…
Ézsau bátor élnivágyását és filozófiai felsőbbségét soha se méltatták
eléggé!…

A mohóságát és a türelmetlenségét azzal mentegette maga előtt, hogy
nincs megdönthetetlenebb, sziklaszilárdabb valami, mint az az okoskodás,
amely kiszámítja, hogy: »jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok«. Mert
soha, de soha se fogjuk tudni, vajon nem csap-e le ránk a halál már a
jövő órában. Ha az emberiség odáig tökéletesedik, hogy a tudomány fel
tud majd világosítani bennünket a felől, mennyi időre biztosítja
életünket a szervezetünk ereje és amint ma tíz fillérért megtudhatjuk,
hány kilót nyomunk, úgy majd azt is lemérethetjük mindent tudó, rajtunk
keresztüllátó és pontosan számító orvosainkkal, hogy az utolsó
pillanatnyi életviszonyokat véve alapul, mennyi életidőnek birtokosa a
testünk: a fődologban csak ott leszünk, ahol ma, mert az egetverő tudás
se mondhatja meg nekünk előre, nem pusztít-e el bennünket még ma, minden
életerő-vagyonunkkal egyetemben, a szerencsétlenség vagy a gyilkosság.

– Micsoda őrültség volna: huszonhárom éves koromtól negyven éves koromig
lemondani minden örömről, megvonni magamtól az élet sok kellemességét és
csak fáradozni, keresni!… még akkor is, ha csakis így érhetem el, hogy
negyven éves koromban gazdag lehessek!… Mert ki biztosít róla, hogy
negyven éves koromtól fogva csakugyan hasznát vehetem annak, amit
megszolgáltam és előre kikoplaltam magamnak?! Ha így élek és meghalok
egy nappal az előtt, amikor betölteném a negyvenedik évemet: olyan
galádul megcsaltam magamat, mintha egész életemen át a legkegyetlenebb
ellenségemet hordoztam volna az elmémben. De tegyük fel, hogy nem halok
meg előbb hanem negyven éves koromtól fogva még sokáig kedvemre élhetem
fel a tizenhét éves lemondással és szünettelen robotolással megszerzett
vagyont… vajon negyven éves koromban is ugyanolyan ép lesz-e az élvező
képességem, mint ma? Vajon akkor is megtalálom-e ugyanazt az örömöt az
élet kellemességeiben, a fényűzésben, a kényelemben, a szórakozásban, a
finom, szép és drága dolgokban, amelyet ma egészen bizonyosan
megtalálnék bennök? Vajon ugyanazt a gyönyörüséget, amelyre ma iszonyuan
vágyódom, nem fogom-e akkor izetlennek találni? Attól nem tartok, hogy
negyven éves koromban a nők már nem kellenének vagy kevésbbé kellenének,
mint ma. De a gyönyörű lakás, a hajbókoló cselédség, a saját autó, a
versenyistálló, a bálok, a páholy a külföld legelső rangú szinházaiban,
a téli sport, a nagyszerű utazások, az elegáns játék, a méregdrága
étkezés, a remek italok s a nagy metropolisok legragyogóbb mulatóhelyei,
ahol fényözönben sétálgat körülöttem az igen kevéssé, de annál
pompásabban öltözött Vénuszok serege, meg mindaz, amiért ma lihegek és
reszketek: vajon ugyanúgy tudna-e gyönyörködtetni negyven éves koromban
is, mint amilyen boldoggá tenne ma?!… Nem. Az idősebb ember már a
cseppenként való kóstolgatással olyan sokat megismert mindenből, hogy
apránkint legalább is felényire kimerítette az élvező képességét, hogy
már semmi se új zamatú neki, semminek se tudja kiérezni a teljes
értékét. Mindez a sok földi jó tízszer, százszor jobb volna addig, amíg
fiatal vagyok.

Nem múlt nap, hogy ez a gondolat többször is fel ne villant volna a
fejében, olyan makacs kitartással jelentkezve újra meg újra, mint az a
kövér, zöld szárnyú légy, mely örökkön ott kóválygott a szobájában s
amelyet, miután számtalanszor csiklandozta meg hol az orrát, hol a feje
bubját, se agyoncsapnia, se az ablakon kihajtania nem sikerült.

Most is, amikor nem akart másra gondolni, csak a bankszörnyekre, hogy
öt-hat órai sebes betűontás árán majdnem egy egész felvonással, vagyis a
lehető legnagyobb lépéssel jusson közelebb az oly hőn kivánt főnyeremény
megkaparintásának a lehetőségéhez: minden derék elhatározását és
kipróbált akaraterejét egyszerűen szétfújta ez a kisértet.

Már a kabátját is levetette, hogy annál jobban nekigyürkőzhessék a
meztelenül remegő bankszörnyek össze-visszaboxolásának, de ahogy
kitekintett az ablakán s megpillantva az ócska ház piszkos udvarában
játszadozó napsugarat, észrevette a rikoltó ellentétet ennek a
mosolygása meg az udvarban visítozó angolkóros, rongyos gyerekek és a
velök veszekedő mosogató szolgálók állatias öntudatlansága és förtelmes
nyomorúsága közt: már nem tudott arra gondolni, hogy micsoda kacagtatóan
ostoba dolgokat adjon a fellázítóan gonosz bank-mammuthok szájába.

Egyszerre újra maga előtt látta az előkelőket, úgy, ahogy tegnapelőtt
látta őket a Kino-Otthonban, a filmen, utóbb pedig a kávéházban, a
külföldi képeslapok finom, simított papirján. És elmerengett az
emlékében egymásra torlódó képeken:

– Jatton járnak tengeren. A jatt olyan lassan halad velök tova, mintha
hattyú húzná, és ők nem számítanak kamatot, hanem nézik a vizet. Vagy
repülnek, mert itt lenn már nem elég jó nekik. Párosan szálldogálnak
maskara-ruháikban, levigyorognak az alant maradókra és amikor újra
leereszkednek hozzánk, megörökíttetik magukat a fotografussal, hogy mi
is láthassuk, melyik tudott szélesebben vigyorgó pofát dugni ki a
maskara alól: a férfi vagy a nő?… Aztán rókára vadásznak, mert a róka
nem vétett nekik semmit és a rókát még csak meg sem ehetik… Később az
Ezeregyéjszaka legszebb palotájában ülnek és álarcos bált játszanak,
mindannyian rabszolga-jelmezben vagy rabszolganőnek öltözötten, hogy egy
pár órára megszerezhessék maguknak azt is, amijök eddig még nem volt, az
egyetlent, ami a gazdagságukból hiányzott. Mások, mert husvét táján ez
már így szokás, egy pár napra leruccannak Rómába és Nápolyba,
kirándulnak Pompejibe, hogy a köveken tanulmányozzák, vajjon a
mulatságaikból mi mindennek az elsőbbségét tudták előlük elcsípni azok
az elődeik, akikbe a tűzhányó egy kicsit bele találta fojtani a vidám
kurjongatást. Egy másik csapatuk az óceánjáró gőzös dísztermében,
istenkáromló kivándorlóktól elorzott térségen, harsogó hullámoktól
környezetten rendez bált… mert a bálozással csak nem várhatnak addig,
mig szárazföldre érnek, azt a keserves szentségét ennek a cudar
világnak!… És amazok ott, ni!… Mérkőznek, hogy ki a legnagyobb ember a
felséges és áldásos golfjátékban… mért nem mérkőznek abban, hogy ki tud
közülök a legszebben megfulladni?!… Az istenüket!… az istenüket!… Jatton
járnak tengeren… az istenüket!…

És sehogy se akartak kimenni a fejéből ezek a képek.

– Ha csak egy félévig, ha csak három hónapig úgy élhetnék, mint ők!… –
alkudozott magában a könyörtelen végzettel. – Nem, nem is kivánok
ennyit. Beérném azzal, ha egy félesztendeig, vagy csak három hónapig,
úgy élhetnék, mint az a vagyonos polgár, akinek nincs más dolga, mint
elkölteni a pénzét. Beérném egy szép utazással… a tengeren… nem jatton,
csak közönséges személyszállító gőzösön… vagy legalább a Rajnán…
Beérném, ha három hónapig elfelejthetném a Népbank taposómalmát,
sportbarátaimat, ezt a ronda házat meg minden szegénységet a világon és
elmehetnék a Riviérára vagy Svájcba, de most mindjárt!… most mindjárt!…
és itt vagy ott, három hónapig gondtalanul élhetnék, úgy, hogy nem
kellene nagyon megnéznem, mire adom ki a garast… és… nem bánom… ha nem
futná arra, hogy kaland után kalandra vadászhassak… hát legalább egy
csinos, helyes kis nőcskével, akit szépen kiöltöztetnék… akit nem
kellene szégyellenem…

Arról a határozatlan női alakról, akit nem kellene szégyellenie, eszébe
ötlött valami. Valami, amin tegnap még csak nevetni tudott, de ami most,
váratlanul, megzavaróan komolynak tünt fel előtte.

Egy pillanatra meghökkent, mint az a babonás ember, aki a néma
sziklafalak közt bandukolva, egyszerre hangot hall, ismeretlen hangot,
amely mintha a nevén szólítaná és hívná… de hiába nézeget körül, nem lát
senkit s hamarjában nem tudja, hogy nem hallucinál-e?… hogy ez a hívó
hang nem az ördögé-e, aki csak azért kiált rá, hogy megfossza a
figyelmességétől és belecsalja valami szakadékba.

De az a tegnap még nevetségesnek tartott s most hirtelen komolynak
tetsző valami mégis motoszkálni kezdett a fejében és nem hagyta többé
békén.


II.

Az előszobából beszélgetés hallatszott be hozzá.

Hallotta, hogy Brunnerné, a háziasszonya, azt mondja odakünn, nyilván a
leányainak:

– Ezentúl pedig csend legyen, mert én most egy órácskáig szundikálni
akarok!… De igazán vége legyen a lármának, mert ha felzavartok, olyan
dühös leszek, mint egy anyatigris az állatkertben. Különben, legyetek
szívesek megmagyarázni, mit ültök itthon egész nap?! Mért nem mentek
sétálni ebben a szép időben?!

Hallotta, hogy Hellácska azt feleli az anyjának:

– A Szidi nénit várjuk. Azt igérte, hogy félnégykor eljön értünk a
Somával és elvisz bennünket a kávéházba, aztán meg moziba.

És hallotta, vagy öt perccel később, hogy a két lány halkan alkudozik az
előszobában, a lakás ajtajánál.

Oda settenkedett az előszobába nyíló ajtóhoz, a kulcslyukhoz illesztette
a fülét és sikerült megértenie minden szavukat.

– De örökre nekem adod és nem lopod vissza, mint a multkor a parfümödet?
– suttogta Tilla.

– Ha mondom, hogy örökre!… – bizonygatta Hellácska.

– Hát jól van, de ma ha most is megszeged a becsületszavadat!…

– Ne kotyogj annyit, hanem menj már!… Este akarod elhozni?…

– Hiszen megyek már!… Még ráérsz a Sipos úrral csókolózni!…

– Csitt, te szemtelen, még meghallja!… Aztán a Jaulusz Pólihoz menj ám!…
Mert nekem az a vacak sütemény, amit a Halavácsnál kapsz, nem kell,
hiszen tudod!…

– Tudom, tudom!… Azt is, hogy mért küldesz a Jaulusz Pólihoz!… Mert amig
onnan visszajövök, abba háromnegyed óra is beletelik…

A szobaúr, mióta meghallotta Brunnerné szavait, már csak arra figyelt,
hogy mi történik odakünn. És egyre figyelmesebb lett.

– Nini! – gondolta. – Hellácska már jobban számon tartja a minden
szombat délutáni merényletet, mint én magam!… Tessék, erről majdnem
megfelejtkeztem!…

Még egy kis susogás, aztán az ajtó odakünn becsapódik, Tilla léptei
kopogni kezdenek a folyosó kövezetén, alakja elsuhan a szobaúr két
ablaka előtt és egy pillanatig mély csend.

A szobaúr ekkorra már lassan, óvatosan – hogy az ajtónyílás neszét
odaát, a másik oldalon, Fáni, a mindenes, a konyhában, ne hallja meg –
egészen feltárta az ajtaját. Most, még valamelyes óvatossággal, mert
lábujjhegyen, de már nem rejtőzködve, kiront az előszobába… és mikor
Hellácska a lakás ajtajától egy kis mélázás után visszafordul, az
ebédlőjük felé, egyenest a veszedelemnek megy. A leselkedő szobaúr,
olyanformán, ahogy az arkanzaszi lókötő fogja el a csikót, lasszót
csinál a karjából s ezzel az erős hurokkal egyszerüen berántja,
berabolja a kis lányt a szobájába. Mikor már benn vannak, az el nem
foglalt kezével a lehető legnesztelenebbül beteszi az ajtót… aztán
minden szó nélkül összevissza ölelgeti, csókolgatja, szorongatja
Hellácskát, ahol éri. A kis lány védekezik, ahogy tud… birkózik,
kapálózik s az öklöcskéjével nagyokat boxol a szobaúr mellére… néha
sikerül ki-kirántania magát a szoros ölelésből s nekiiramodik, hogy
elmeneküljön… újra fogságba kerül s újra küzködik, hogy ki-kiráncigálja
magát az oly kellemesen kegyetlen karokból… de kiabálni nem mer, talán
nem is akar… és Sipos úr szobájában ez a csókcuppogással, lihegéssel,
türelmetlenséget és haragot kifejező sóhajtozással, tompított
lábdobogással s a kemény férfi ing pattogásának meg egy egészséges mell
püfölésének a hangjával meg-megszakított suttogás hallatszik:

– Sipos úr, kérem, én sikítok!… Eresszen el, kérem, mert mindjárt
sikítok!…

– Nesze, te kis drága, nesze!… (És egyik csók a másik után csattan el
Hellácska arcán.)

– Sipos úr, kérem, én megmondom a mamának!… Sipos úr, én bizony isten
megmondom a mamának!…

– Nem vagy te olyan kis csacsi, édes gyönyörűségem!…

– De olyan vagyok!… Becsületistenemre megmondom, ha nem ereszt el
mindjárt!…

– Hát eddig mért nem mondtad el neki?!… Mi?!… Mert nem vagy te már olyan
kis csacsi?!… Ugy-e, aranyos?!…

– Eddig csak azért nem mondtam meg, mert szégyelltem, hogy a Sipos úr
így bánik velem!… De ha nem ereszt el rögtön…

– Azonnal eleresztelek, mihelyt egy szép puszit kapok tőled! De a
szájamra!…

– Az ám, fügét!… Azért sem!… És kérem, Sipos úr, ne tessék engem
tegezni!…

– Csak egy icipici puszit!… Majd megbolondultam, hogy eleresszelek, amíg
meg nem kaptam a puszimat!… Hiszen olyan gyönyörű vagy, mint az
almavirág!…

– Mintha nem tudnám, hogy mindenkinek ezt mondja?… Azt hiszi, hogy én
akármit elhiszek!…

– Azért is az almavirágom vagy!… Az én csodaszép almavirágom!… Az én
tavaszom, napsugaram, boldogságom, szerelmem!…

– Sipos úr, eresszen el, mert mindjárt sírok!…

– Csak egy akkorka puszit, mint egy gyűszű!… No hamar, nyuszikám!…
Puszit akarok a nyuszitól!…

– Ne legyen már olyan szemtelen, mert úgy összekarmolom az arcát, hogy
majd nem mehet ki az utcára!… A bajuszát meg kitépem, tudja?!… Nem
szégyelli magát!… Egy felnőtt ember!…

Végre, miután egy pár pillanatig azt tettette, hogy kényszerűségből bele
akar bocsátkozni az alkudozásba, egy ügyes mozdulattal kiszabadítja
magát s hirtelen kifut a szobából, olyan fürgén, mintha igazán nyulacska
volna.

A szobaúr elhiteti magával, hogy a figyelmét most már semmi se vonhatja
el a bankszörnyek fantasztikus alakjaitól. De hamarosan át kell látnia,
hogy hiába erőlködik, nem tud foglalkozni velök, mert az a gondolat,
hogy: »Nini, a Brunnerné ötlete nem is olyan nevetnivaló, mint
amilyennek tegnap tünt fel előttem!«… most, hogy még érzi a száján
Hellácska ajkainak az őszibarack-ízét, nemcsak hogy mind többet
motoszkál az elméjében, hanem lassankint minden egyebet kiszorít a
fejéből.

Aztán, amint véletlenül kitekint az ablakon, látja, hogy Szidi néni
megérkezett a nagy kamasz fiával… hallja, hogy becsöngetnek… ettől fogva
az előszobában majdnem folytonos a jövés-menés meg a terefere… és nem
állhatja meg, hogy ügyet se vessen rá, mit beszélnek kivül.

Odahúzódik az ajtóhoz, lehajlik s a kulcslyuknál tartva a fülét, minden
szót kihallgat.

A derék asszonyságnak és termetes fiának Hellácska nyit ajtót.

– Kezét csókolom, Szidi néni!… Szervusz, Soma!…

– Szervusz, kislányom!… No, készen vagytok?!…

– Csak félnégyre vártuk Szidi néniéket és Tilla elment süteményért a
Jaulusz Pólihoz, de bizonyosan mindjárt itthon lesz, mert már régen
elment…

– Olyan szép az idő, hogy azt gondoltuk, uzsonna előtt jó lesz egyet
sétálni… (Ez Somának a hangja.)

– Anyád itthon van? – kérdi Szidi néni.

– A mama alszik, de ilyenkor már fel szokott ébredni. A legbelső
szobában feküdt le és ha Szidi néni nem akarja, hogy felköltsük,
megvárhatjuk az ebédlőben, amig magától felébred. Tessék besétálni…

– Hát te mit csináltál, kis lányom? – kérdi Szidi néni. – Olyan piros az
arcod, mint a pünkösdi rózsa!…

– Én Szidi néni?… én… – dadog Hellácska – én… ujságot olvastam…

– Láttad, hogy én is benne vagyok az ujságban? (Ez Somának a baritonja.)
Te Hella, vasárnap ki kell jönnöd a meccsre!… mert az igazán nem járja,
hogy egy olyan művelt nő, mint te…

Ekközben bevonulnak az ebédlőbe.

Nemsokára a visszaérkező Tilla alakja suhan el az ablak előtt. Csönget,
a Fáni ajtót nyit neki, berobog… és vagy tiz percnyi szünet után az
előszobában megint nagy a lárma.

– Hát igazán nem jössz? – hallja a szobaúr Szidi néninek a hangját. –
Gondold meg, még nem késő; szivesen megvárunk. Mindenki azt mondja, hogy
ez a darab még a _Fantomasz_-nál is nagyszerűbb legyen.

– Majd megnézem máskor – felel neki Brunnerné. – Ilyenkor, amikor egész
nap fejfájós vagyok, a mozi se mulattat. Csak menjetek és mulassatok
jól!…

– Te, Hella!… majdnem elfelejtem mondani!… – szól Soma – egy antikvárnál
olcsóért láttam a Prevoszttól a _Félszűzek_-et, amiről mondtad, hogy
nagyon szeretnéd olvasni. Hát megvettem neked, de otthon felejtettem.

– Milyen jó unokatestvér ez a Soma! – gondolja a szobaúr, amikor hallja,
hogy a tizedik búcsúzkodás után, folytonos lárma közepett elvonulnak. –
Milyen szorgalmasan gondoskodik Hellácskának a mulattatásáról!… No, ha
véletlenül csakugyan el találom venni Hellácskát, az első dolgom az
lesz, hogy ezt a rokont kiröpítem a házamból. Van utálatosabb valami a
világon, mintha egy huszonhárom esztendős állat annyira családias, mint
ez a bivaly?!…

Már féltékeny volt.


III.

Még egy utolsó kisérletet tett rá, hogy a bankszörnyeknek szentelhesse a
figyelmét. De ezek már olyan messzire voltak tőle, hogy csak éppen
búcsút inthetett nekik.

Különben is, hallotta, hogy Brunnerné a konyhában nagyban konferál a
Fánival. Ebből kitalálhatta, hogy nemsokára szerencséje lesz a
háziasszonyához.

Csakugyan, alig pár perccel azután, hogy a leányok elvonultak a
rokonaikkal, az előszobába nyíló ajtó felnyílt – nem egészen, csak
kacéran, igen kevéssé – és Brunnerné bedugta rajta a szép szőke fejét.

– Nem zavarom? – kérdezte a lakóját, mikor a pillantásuk találkozott.

– Maga? Maga sohasem!… – felelt a lakó.

A háziasszony előbújt s betette az ajtót.

– Azt hittem, dolgozik – mondta, miután rápillantott az íróasztalra,
melyen semmi nyoma se volt a szellemi erőfeszítésnek.

– Nincs olyan munka, amelyet abba ne hagynék, amikor magát láthatom –
udvariaskodott a lakó és kezet csókolt a szép asszonynak.

– Hát, szépen beszélni, azt tud!… – szólt Brunnerné, félig elismerő,
félig panaszkodó hangon.

Ekközben belemélyesztette az öt ujját az előtte ülő fiatalember dús
hajába… egy kicsit ott is felejtkezett, mintha jól esnék az ujjainak ez
a fürdőzés… aztán kihúzta a kezét a sűrű fekete hajból és barátságosan
megpacskolta a szobaúr arcát. Ami csak azt jelenthette, hogy: a lakónak
sok van a rováson, de azért mégse haragszik rá nagyon.

A lakó megfogta a nyájaskodó kezet, még egyszer megcsókolta és mintha
hamarjában nem akart volna megválni a gyűrűtlen, kövér ujjaktól.

De a háziasszony nem akarta még jobban elkényeztetni a szobaurat.
Kiszabadította a kezét; tekintete, melyből előbb barátság és elnézés
sugárzott, egyszerre komolylyá vált; elhúzódott a fiatalember közeléből
s otthoniasan helyezkedve el a lakó egyetlen bőrszékében, így szólt:

– No, ne ostobáskodjék, hanem beszéljünk komolyan. Hát, mondja,
gondolkozott a dolgon?

A szobaúr is elkomolyodott.

– Gondolkozni gondolkoztam – felelt. – De nem lettem okosabb. Amint
tegnap is mondtam: nem tagadom, nagy kedvem volna hozzá; de, lássa, az
elszánás… az már nem olyan könnyű!

– Ugyan mért ne volna könnyű? Hamarjában nem kaphat maga több hozományt,
mint amennyit Hellácskával, még akkor se, ha egyebet se csinál, csak ez
után jár. És magának, Sipos úr, csakúgy kell a pénz, mint nekünk.
Magának is vannak apró adósságai, ha ezek nem is macerálják annyira,
mint bennünket… és magának is jól esnék, úgy-e, egy kis szünetet tartani
a robotolásban, elutazni hat hétre… vagy amennyi szabadságot kap… egy
kicsit költekezni is egyszer… egy kis világot látni… van-e szebb dolog a
világon, mint a nászutazás, egy tizenhat esztendős, gyönyörű kis
feleséggel, ha ez hatezer koronát visz erre a kirándulásra?! Gondolja
meg, ha most azt mondja nekem, hogy: igen, mához öt hétre már megvan a
pénz!… Még a napokban megtartjuk a kézfogót és beszerezzük a szükséges
irásokat; attól fogva pedig, hogy ez megvan, már nem sok idő kell az
esküvőig. Az esküvő napján Brunner kézhez kapja a tizezer koronát; ebből
hatezret nyomban leolvasunk a maga kezébe, a másik négyet pedig megkapja
tőlünk apránkint, mihelyt egy kicsit jobbra fordul a sorsunk.

– Ez mind igen szép volna, de hogy a legelején kezdjem, a számításnak
mindjárt az alapjában is van egy kis hiba. Mert én nem tartom olyan
bizonyosnak, mint maga, hogy az öreg Tinka néni az esküvő napján
csakugyan le fogja szúrni a tízezer koronát.

– Az egészen bizonyos. Amilyen konok ez a vén Tinka, olyan becsületes.
Amit ő egyszer kimondott, az szentírás. Ha megfeszülünk, akkor is hiába
kérünk tőle ezer vagy akár csak száz koronát is, de megmondta a
férjemnek: »Öcsém, Hellácska esküvője napján a tízezer korona a kezedben
lesz!«… és erre mérget lehet venni. Különben, nézze, lelkem, Sipos úr!…
ha maga bennem kételkedik, mihelyt komolylyá válik a dolog, az öreg
Tinka szívesen megírja ezt magának, akár kötelező levélben is. Ha pedig
ő benne kételkedik, hát úgy lesz, ahogy az uramnak a vén Tinka
megigérte: deponálja a pénzt egy bankban, elküldi magának a pénz
átvételéről szóló írást, az esküvőre feljön Pestre, kiveszi a pénzt a
bankból, odaadja az én öreg Lipótomnak és…

– És az ura nem adja ide nekem a hatezer koronát se, hanem ezzel is adós
marad…

– Már hogy merne ilyet tenni?!… Hogy maga a templomból kijövet mindjárt
a faképnél hagyja a leányunkat?! Ilyesmit nem tesz egy szülő,
akármennyire kell neki a pénz. Hiszen elég szomorú az is, hogy másképpen
sehogy se tudunk segíteni magunkon, csak úgy, hogy a gyermekünktől
kérünk kölcsön, abból, amit az egyetlen gazdag rokonunktól kap
hozományul!… De hogy olyat csináljunk, amiből botrány lehetne… és ami
szerencsétlenné tehetné az édes kis leányunkat?!… ugyan mit képzel?!…
Különben is, ugyancsak rosszul járnánk, ha okot adnánk rá, hogy maga
ilyen botrányt csinálhasson, mert ebből csak az lenne, hogy az öreg
Tinka rögtön visszavenné a tízezer koronáját.

– Hiszen csak tréfáltam. Ha komolyan kell beszélnem, hát tudja, lelkem,
Brunnerné, nekem nagyon tetszenék Hellácska is, a hozomány is, az is,
hogy a hatezer korona ilyen hamar megkapható, nekem csak a házasság nem
tetszik.

– Szóval: nem?

– Azt nem mondom. Csak még habozok. Minden nagyon kellene: a pénz… a
gyorsaság… a szép kis feleség meg a legjobban… de a házasságra semmi
szükségem.

– Aztán mért irtózik annyira a házasságtól?

– Nagyszerű!… Hát azért, mert a házasság nem okos embernek való!… Nem
mondom, az eleje, az igen szép… csakhogy a házasság sokkal, de sokkal
tovább tart, mint a mézeshetek. Mondja, kérem, mi szüksége van egy okos
embernek arra, hogy minden kényszerítő ok és minden komoly cél, például
százezrek vagy a millió nélkül, szabad akaratból, mondhatnám: csak úgy,
tréfából, a nyakába vegyen egy asszonyt, aki egy egész életen át ott fog
ülni a feje búbján, rágni fogja a fülét, szekálni fogja éjjel-nappal?!…

– Nem minden asszony ilyen.

– Ahány van, mind szekálja a férjét, mihelyt ez egy másik nőre is ránéz…
ha csak éppen rápillant is… vagy mihelyt a férj nem tud annyi pénzt
szerezni, amennyi az asszonynak kellene. De ha mindjárt az Isten
földreszállt angyala volna is, akit elvettem: mi szükségem nekem arra,
hogy egy nő örökösen ott kucorogjon a hátamon?!… és egy lépést se
tehessek anélkül, hogy erről előbb tanácskoznom ne kellessen vele, hogy
ne kellessen előbb elhelyeznem az asszonyt, mihelyt egy arasznyira ki
akarok térni a rendes kerékvágásból, mihelyt ki akarok nyújtózkodni egy
kicsit?!… hogy ne pihenhessek, mikor neki mehetnékje van és ne
moccanhassak, ha ő nem akar kimozdulni a házból?!… Mi szüksége erre egy
okos embernek, ha nem púpos, sánta, öreg vagy beteg?!… Nő annyi van a
világon, hogy az ember akármiben megszorulhat, csak nő dolgában nem
szorulhat meg soha!… Hát akkor minek megházasodni?!… Házasodjék meg az,
aki másképen nem juthat hozzá nőhöz!

– Nono. Mégis csak más az a nő, akit el lehet venni, meg az a másik
fajta, amelyikben a fiatalembernek egy darabig olyan nagy a választása!…
Aztán, láttam én már sok embert, aki szóról-szóra úgy beszélt, ahogy
most maga és utóbb mégis megházasodott, csak azért, hogy gyerekei
legyenek.

– Ez velem is megtörténhetik, de erre még ráérek.

– Mért nem beszél egészen őszintén? Nem haragszom én meg, ha el is
árulja, hogy tulajdonképpen mért húzódozik?!… Vagy én mondjam meg? Jól
van, megmondom. Maga csak azért nem akar beleharapni abba, ami magának
is kétszeresen kivánatos, mert a legrosszabbakat gondolja rólam és azt
hiszi, hogy Hellácska is csak olyan feleség lesz, mint az anyja. Pedig
Hellácska másféle, mint én… sokat örökölt az apja hideg, nyugodt
józanságából… vigyáztam is rám…

– Nézze, Brunnerné lelkem, én erről nem beszéltem és nem is igaz, hogy
ez tesz habozóvá…

– Nagy hálátlanság is volna és igazán megszomorítana vele, ha azért nem
akarná elvenni Hellácskát, mert engem ilyennek vagy olyannak gondol…
Kétszeres hálátlanság. Mert ha én Hellácskát magának szánom, ezzel olyan
ajándékot adnék magának, hogy megcsókolhatná érte a kezem. Hellácska
igazán boldoggá tenné magát. Majd meglátja, akár maga veszi el, akár
más, Hellácska nagyszerű, pompás, édes asszonyka lesz, hű feleség, jó
anya… ne nevessen, ha van hű feleség a világon, Hellácska az lesz.
Sohase fogja megcsalni a férjét… már tudniillik, ha olyan férje lesz,
mint maga… mert öreg vagy beteg ember mellett… édes istenem!… de magát
soha!… Lássa, a másikért, a kicsiért, már nem merném a tűzbe tenni a
kezemet, pedig az is az enyém!… és még egészen gyerek… De az már sokat
örökölt az én meggondolatlanságomból… Hanem Hellácska!…

– No igen, mert most nem a kicsit akarja férjhez adni, hanem a nagyot.
És egy pár esztendő múlva azt mondaná, nem tudom kinek: »Ne itéljen a
nagyobbik lányomról, aki egy kissé kacér asszonyka… Tilla, ez egészen
más!«… Különben csak tréfálok és én magam is csak a legszebbet gondolom
Hellácskáról. Hiszen ha nem így volna, akkor most nem kellene haboznom,
hanem megmondanám nyiltan, hogy erről nem lehet szó.

– Hát mi teszi habozóvá?

– Ezt ugyan kitalálhatná. Hát a fődolog! Minden földi dolognak a
legnagyobb bökkenője! A pénz! Aminek jelen kell lennie minden
gondolatunkban! Amiért nem elég reggel és este imádkozni, hanem
verekedni is kell, alkudozni, tünődni, tanakodni, tépelődni,
folytonosan, szünet és pihenés nélkül! Maga úgy beszél, mintha csak egy
szép kirándulásról volna szó. De hiszen a feleséget is el kell tartani!
Még pedig egy egész, hosszú életen át. Csak nem hiszi, hogy erre elég az
a hatezer korona?!… mert a többi négyre előre keresztet vetnék… a maga
örege sokkal malőrösebb ember, semhogy erre számítani lehetne. Nos hát,
hatezer korona, ennyi ugyan hamarosan elfogy!… Megvallom, nem is
takarékoskodnám vele; hatezer koronával nincs mit elkezdeni és hatezer
koronát nem érdemes nagyon kicsi havi részletekre elaprózni… ezzel se
előre, se hátra… És ha a hatezer koronát hamarosan elköltötte az ember,
hogy legalább egy kis ideig szépen éljen, mi lesz aztán? Itt van egy
tizenhat esztendős asszony, akiről gondoskodni kell kilencvenhat
esztendős koráig. És az még nem a legtöbb, amibe egy asszony belekerül,
amit rá kell költeni; a legtöbb az, amit később nem lehet megkeresni az
asszony miatt. Akkor aztán szépen vagyunk!… Hát ezen csak van mit
habozni, ugy-e?

– Ej, maga máris szépen keres. A többi magától is megjön. És Hellácska
nem akadályozná magát semmiben. Nincsenek igényei; beérné azzal, amijök
lesz. Ha mindig arra kellene gondolni, mi lesz nyolcvan év mulva, soha
se házasodhatnék meg senki.

– Hát nem is az a legsürgősebb dolog, hogy az ember megházasodjék.
Inkább ez legyen a legutolsó; amikor már semmi okosabb nem jut eszébe az
embernek. És nézze, szivem, Brunnerné!… de ne haragudjék még!… én azt
sehogy se tudom megérteni, hogy Hellácskának a férjhezmenetele mért lett
magának ennyire sürgős, csak úgy egyszerre!… Meg tudom ezt érteni ott,
ahol baj van a háznál…

– Jesszus Mária! Már hogyan ejthet ki ilyesmit a száján?!…

– Ne értsen félre. Ha én nem volnék egészen bizonyos abban, hogy
Hellácskának semmi baja a világon, nem említettem volna ezt… de nem is
beszélgetnénk ennyit a dologról, hanem az első szavára azt feleltem
volna magának: »Jó asszony, kereskedjék másutt«. Végre is, uriember
vagyok vagy mi!… nem igaz? De éppen azért, mert tudom, hogy Hellácska
akármeddig várhat, nem értem ezt a lázas sietséget, hogy maga huszonnégy
óra alatt követeli tőlem a választ, hogy még csak egy pár hétig se akar
várni a feleletemre, pedig az ilyesmit jobban meg szokta fontolni az
ember, az ilyesmin érdemes eltöprengeni. Hellácska még csak tizenhat
esztendős; más anya nem is adja szivesen férjhez a lányát, amig ez
ennyire fiatal. És Hellácska olyan csinos, hogy bizonyára férjhez fog
menni, még pedig hamarosan. No és ha maga egészen nyugodt lehet afelől,
hogy Hellácska nem marad pártában, hanem egy-kettőre ki fog röppenni a
szülői házból: mért fáj a maga feje amiatt, ha az nem a jövő hónapban
fog megtörténni, hanem csak egy vagy két év mulva?!

– Már elmondtam; maga előtt nem csinálok titkot ebből sem. És ha egy
délelőtt itthon maradna, aztán végighallgatná, hogy mit felelgetek
azoknak, akik egész délelőtt nyomkodják a csengőt, nem kérdezgetne
tovább, hanem mindent megértene. Nézze, mindenhez hozzá lehet szokni,
csak egyetlenegy dolog van a világon, amit nem lehet megszokni soha:
azok az apró, garasos adósságok, amelyekért folytonosan zaklatják az
embert!… Persze, mit tudja még maga, hogy mi az?!… Úgy irigylem, mikor
hallom, hogy azt mondja a suszterinasnak: »Mondd meg a gazdádnak, hogy
akassza fel magát és elhordd magad, mert mindjárt úgy röpítelek ki
innen, hogy mire leérsz a lépcsőn, palacsinta lesz belőled!…« Bár én is
még csak itt tartanék!… De nálam már kétségbeejtő az állapot. Nálam már
megszünt a gorombáskodás, megszünt a humor és megszünt minden. És,
lássa, egész délelőtt szégyenkezni a cseléd előtt, az semmi; zsebrevágni
a szolgák meg a pénzbeszedők gorombaságait, még ez is hagyján; de
folyton-folyvást hazudozni: »Jöjjön holnap este!… holnap este bizonyosan
megkapja!«… mikor az ember bizonyos benne, hogy holnap este bizonyosan
nem kapja meg: ebbe már bele lehet őrülni. Én edzett asszony vagyok, sok
mindent ki kellett állanom, sok mindenen túl kellett tennem magamat, de
ezt nem bírom ki, nem bírom tovább, megőrli az idegeimet, megöregít,
belekerget az öngyilkosságba. És emellett folytonosan arra kell
gondolnom, hogy mindent ki lehetne fizetni rongyos kétezer koronával, a
kétezer koronáért pedig csak egy levelet kellene írni!… tudatni az öreg
Tinkával, hogy Hellácska férjhez megy, a jövő hónapban meglesz az
esküvő… aztán egyszerre kinn lennék a pokolból… lehetetlen mindig erre
nem gondolnom és ha egyre csak ez jár az eszemben, akkor, mondja,
megállhatom-e, hogy nyugodtan, türelmesen, összetett kézzel várakozzak,
még nem tudom meddig?! Mintha egy pénzzel teli ládán ülnék, melynek csak
a kulcsát kell megkeresnem, hogy kifizethessem mindazt, amiért egy nap
tízszer szemtelenkednek velem. És amióta eszembe jutott, hogy: »Nini,
milyen könnyen segíthetnék így magamon, mindnyájunkon!«… azóta nincsen
nyugodalmam. A várakozásnak amúgy sem volna sok értelme… Hellácska már
régóta nagy leány… de az én körülményeim közt a várakozásról nem is
lehet szó. Hellácskának minél hamarabb férjhez kell mennie, olyan hamar,
amilyen hamar csak lehet, mintha a legnagyobb bajban volna. Jobban
szeretném, ha maga venné el; de ha maga hamarjában nem tudja elszánni
magát arra, amit soha se bánna meg: hát majd elveszi más. Attól nem
félek, hogy sokáig kell keresgélnem olyan valakit, aki vállalkozik és
akit el lehet fogadni.

– Ne siessen annyira!… még nem tartunk itt. Először rám gondolt s velem
még nem fejezte be a tárgyalást. Egy szóval se mondtam, hogy nem veszem
el a kis leányt; csak azt mondtam, hogy még habozok… aminek könnyen
»igen« lehet a vége. De szeretném, ha addig is, amig elszánhatom magam
akár az »igen«-re, akár a »nem«-re, megmondana nekem egyetmást őszintén.

– No, hallja!… Hiszen egyebet se csinálok, csak a legnyiltabban
felelgetek a kérdéseire!…

– De még volna egy pár kérdésem.

– Például?

– Például, mért éppen rám gondolt először?

– Erre nemcsak egy okom volt. Hol kezdjem? Hát először is, azután, amit
már hallott, elképzelheti, hogy én csak olyan valakivel állhatok szóba,
akivel meg lehet egyezni. Azok az atyafiak, akik így beszélnének: »Mit?
A kis lány tízezer koronát kap? Akkor hát ide mind a tízezer
koronával!…« – az ilyen garasos fráterek, úgy-e, nem kerülhetnek szóba?!
És lássa, ha nem sietnék, még az is megtörténhetnék, hogy Hellácska egy
félév vagy egy év múlva fölszed valahol egy ilyen atyafit! Magával,
ettől a veszedelemtől nem kellett tartanom, hiszen régóta tudom, hogy
maga gavallér. Aztán, magának kellett először az eszembe jutnia azért
is, mert magának nyugodt lélekkel adnám oda a lányomat. Ne gondolja,
hogy nekem nem fáj, ha meg kell rövidítenem, ki kell fosztanom a
tulajdon gyermekemet… hogy meg kell dézsmálnom a Hellácska hozományát és
abból, ami csak az övé, négyezer koronát el kell vennem tőle magunknak,
mindnyájunknak… Hát, ha már ennek mégis meg kell történnie, legalább
azzal akarom kárpótolni, hogy olyan férjet keresek neki, akire bátran
rábizhatja a sorsát: ép, erős, egészséges embert. Tudja, ebben egy ilyen
fiatal leány könynyen csalódik; mért ne váljék hasznára az, hogy az
anyja tapasztaltabb, mint ő?! És, Isten neki, elárulom azt is, amit
talán a legelőször kellett volna mondanom!… Hellácska nagyon vonzódik
magához… annyira vonzódik, hogy egy idő óta gyanakodva, szinte
féltékenykedve nézeget rám. De ezt ám nem azért mondom el, hogy
visszaéljen vele!… és, ha nem veszi el, elkezdjen legyeskedni
körülötte!… Úgyis eléggé nyugtalan vagyok azóta, amióta észrevettem,
hogy Hellácska milyen túlságosan érdeklődik maga iránt… hiszen már attól
kellett tartanom, hogy leselkedik rám!… Még csak az kellene, hogy maga
azt mondja nekem: »Én nem vehetem el, vagy inkább: nem akarom elvenni…
menjen férjhez a kis lány valaki máshoz«… és aztán ne hagyjon neki
békét!… Akkor igazán nem maradna más választásom, mint hogy felmondjam a
szobát és egyikünk jobbra, másikunk balra… pedig tudja, hogy nem
szívesen tenném…

– Ezzel még várhatunk egy kicsit. Maradjunk csak annál, hogy Hellácska
vonzódik hozzám. E szerint azt hiszi, hogy a kis lány szívesen hozzám
jönne feleségül?

– Hellácska olyan engedelmes kis lány, hogy ahhoz megy férjhez, egy
szónyi ellenvetés nélkül, akihez akarom… akit én választottam ki neki
férjül. Ezt rámbizhatja.

– Jobban szerettem volna, ha egy kicsit lelkesebben felel.

– Még biztatóbban?

– Például így: »Ojjé, de milyen szívesen!«

– Pedig azt is mondhattam volna, hogy: »Ojjé, de milyen szívesen!…«

– Hátha téved? Hátha a kis lány csakugyan leskelődött és észrevett
valamit? Hogy megcsókoltam magát vagy megcirógattam az arcát?

– No ez igazán nem okozhat magának fejfájást. Mihelyt tudatom vele, hogy
maga megkérte a kezét, minden gyanuja eloszlik. Még ha észrevett is
valami effélét, azt fogja hinni, hogy rosszul látott, tévedett,
álmodott. A legrosszabb esetben is eloszlatja a kételkedését az, hogy
maga őt megkérte és hogy én rábeszélem őt erre a házasságra.

– Ez valószínű. De van még egy kérdésem. Ez a… megigérem… legutolsó
kérdésem a jövőre vonatkozik. Mert a jövőre is kell gondolni, úgy-e?!…
minden eshetőségre, nem igaz?!…

– Hogyne!

– Hát gondoljunk arra az esetre is, amire minden házasságkötésnél
gondolni kellene, hogy a házasságunk nem lesz boldog… hiszen a legtöbb
házasság nem sikerül!… még a félig-meddig türhető házasság is kevés.
Tegyük fel, hogy a mi házasságunk sem lesz az a kivételesen szerencsés
eset, amely ennek a szerencsétlen intézménynek még egyre csalogat
híveket és áldozatokat… nem lesz a századik, a legjobb eset, hanem a
kilencvenkilenc egyike. Pár év múlva, talán még hamarább, Hellácskával
arra a meggyőződésre juthatunk, hogy csalódtunk egymásban. Ehhez nem
kell sok. Egyik férfi sem az az ideál, akinek a feleség a férjét
óhajtja; nekem is türhetetlen volna, ha észrevenném, hogy Hellácska nem
szeret annyira, mint amennyire a feleségemtől megvárnám. Tegyük fel,
hogy maga jó próféta és Hellácska soha se fog megcsalni… bár, lássa,
megvallom, én még ebben sem vagyok egészen bizonyos… de tegyük fel, hogy
hű marad hozzám. Csakhogy ettől még nagyon kiállhatatlan feleség lehet
valaki… és még az az asszony is, aki nemcsak hogy hű az urához, de e
mellett csinos, a szerencsés óráiban kedves is, gazdag mindenféle
polgári erényben és egyébként jó lélek, pokollá tudja tenni a férje
életét, ha egy kicsit igyekszik ezen vagy nem eléggé eszes. Már pedig én
nem vagyok az az ember, aki akármibe belenyugszik; aki okvetetlenül
megeszi azt, amit megfőzött. És Hellácska is mást gondolhat, már
hamarosan… hiszen olyan fiatal!… még egészen gyerek!… Szóval könnyen
meglehet, nem sok idő multával Hellácska is, én is, ott fogunk tartani,
hogy: már nem szeretjük egymást!… Mi lesz akkor?

– Hát elválnak. És akkor megint szabad ember lesz. Vagy ez a kérdés a
hozományra vonatkozik?… Ezt nem fogja visszakérni senki… akár írásba
foglalhatjuk…

– Nem ezt akartam kérdezni, bár ezt a kérdést sem ártott egyszer s
mindenkorra tisztázni… Hanem… mit ér el ezzel a házassággal, ha
Hellácska egy-két év mulva elvált asszony lesz?

– Hát inkább elvált asszony, mint vén leány. Nem mintha attól félnék,
egy pillanatig is, hogy Hellácska a nyakamon maradhat; abban bizonyos
vagyok, hogy Hellácska férjhez menne, még pedig igen hamar, akkor is, ha
nem siettetném a férjhezmenetelét és nem avatkoznám bele, hogy kit
választ a kérői közül. De neki is jobb, ha semeddig se várakozik, hanem
már a jövő hónapban férjhez megy; nekünk, a szüleinek is. Hiszen nem
titkoltam el, hogy a pénz teszi, ha ennyire sürgetem a dolgot!

– Csakhogy éppen azért, mert Hellácska találhat kérőt, mind a tíz
ujjára, olyat is, aki szivesen vállalkozik azonnal, nem gondolja, hogy
jobb lenne, ha a kis lány olyan valakihez menne feleségül, aki nem válik
el tőle semmi esetre, még akkor sem, ha Hellácska megcsalná?

– Ezt rám bízhatja.

– Akkor rendben vagyunk. Kivált ha abba is belenyugszik, hogy ne most
rögtön feleljek, hanem holnap délben. Ez csak nem nagy idő?

– Jól van, holnap délig még várok.


IV.

Sipos Emil úr akkor este csak három mulatóhelyet látogatott meg, de arra
gondolva, hogy vasárnap következik, amikor akár estig alhatik, a
harmadik mulatóhelyen sokáig elidőzött. Csak reggel felé érkezett haza,
miután előbb, egyedül üldögélve az egylovasban, kissé kapatosan,
háromszor is elmondta valakinek, aki már csak mint vizió volt jelen:

– Isten veled, Teca, engem egyhamar nem látsz!

Vetkezés közben egy másik látomás jelent meg előtte, olyan hirtelen,
mintha a sülyesztőből emelkedett volna fel: a fő bank-szörny, akitől
esti nyolc óra tájban, abban az izgalmas percben vált meg, amikor a
legtehetségesebb tisztviselője a balkezével torkon ragadta, a
jobbkezével pedig egy Browningot szegezett az orra elé.

A fő bank-szörny szemrehányóan nézett rá és szomorú tekintete ezt
mondta:

– El tudtál hagyni, a legérdekesebb jelenetben!… És most sejtelmem sincs
róla, hogy mi lesz velem a felvonás végén?!…

– Fütyülök rád!… – felelt neki Sipos úr. – Hordd el magad és az őszig ne
lássalak!… De rögtön takarodjál, mert különben megtudod, hogyan szoktam
elbánni azokkal, akik tolakodva figyelmeztetnek az adósságomra!…

Levetette a mellényét és olyan lendülettel hajította a lehető
legmesszebbre, amelyet se a véralkata, se a fölhevültsége nem
magyarázhatott meg eléggé. Ilyen lendületet csak a testierő érzése, a
zavartalan jókedv és a nagy elszánások adhatnak meg a karnak.

A mellény hatalmas ívben röpült a szoba másik sarkába s a kisértet
ijedten bújt le a sűlyesztőbe.

Még öt perc és Sipos úr már horkolt.

Olyan jót húzott a frissítőből, hogy délben még aludt s csak arra ébredt
fel, hogy mind erősebben kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az? – kiáltott ki.

– Én vagyok – felelt Brunnerné, bedugva a fejét. – Bemehetek?

– Hát hogyne! Mi baj?

– Semmi baj, csak nagyon türelmetlen vagyok. Tudja-e, hogy dél van? Vagy
már elfelejtette, hogy ma délre igérte a választ?

– Nem én, nem felejtettem el, csak még nem vagyok egészen magamnál.
Félig még alszom.

– Hát térjen magához! Úgyis, már éppen ideje, hogy fölkeljen. Vagy estig
akar aludni?

– Estig aludni? Bizony isten, nagy kedvem volna. Tökéletesen igaza van:
estig kellene aludnom, hogy egészen kialudjam magam.

– Micsoda lelketlen ember maga!… Így játszani egy anya szívével!… Térjen
már magához!… És feleljen gyorsan: igen vagy nem?!

– Ne legyen olyan ideges!… Hiszen nem felelhetek addig… kellő
ünnepiességgel… amíg ásítok, amint láthatja… egyre ásítoznom kell!…
Aztán, becsületszavamra, csak most tértem egészen magamhoz!… Hja,
persze, maga türelmetlen!… Hát: igen!… Nem hallotta? Igen, igen, igen!

– Igazán?!… Jaj, maga aranyos!… Szeretném összevissza csókolni!…

– Csak tessék!… Sőt kérem!… Hadd menjen ki az álom a szememből egészen!
Nincs jobb ébresztő, mint két puha asszonyi kar!… Nincs az a vekker…

– Hát meg is tenném, ha már fenn volna. De így!… valaki benyithat…

– Eh, hát aztán?!… A leánya vőlegényét csak megcsókolhatja?!… Ezen a
szent napon akár estig csókolózhatnánk!…

– Most már ne ezen járjon az esze, istentelen!… Hanem azon, hogy odaát,
a harmadik szobában, van valaki…

– Aki most a _Félszüzek_-et olvassa!…

– Honnan tudja?

– Csak úgy gondoltam. Hallottam, mikor beszélték, hogy a Soma megvette
neki.

– No és baj az, ha olvas? Ha majd asszony lesz, úgy sem fog olvasni.
Legalább remélem… Elég az hozzá, gondoljon arra, hogy minél hamarabb
tápászkodik fel, annál hamarabb lesz boldog az a kis lány, aki most még
semmit se sejt…

– Igaza van, ne várakoztassuk tovább! Addig is, amíg felöltözöm, mondja
el neki, hogy megkértem a kezét…

– Dehogy mondom!… dehogy mondom!… A világért sem!… Majd, hogy elrontsam
ezt a szép jelenetet!… Hogy lefölözzem a meglepetését és az örömét!… De
hiszen ezt magának kell neki elmondania!… Nem örül előre, hogy láthatja,
amint kis menyasszonya arcán egyszerre csak felsugárzik a boldogság?!…

– Ne sírjon, Brunnerné lelkem, mert én is mindjárt sírok!… Nem képzeli,
hogy milyen érzékeny természetem van!…

– Lássa, ez már beszéd!… Így szeretem én magát, amikor nem titkolja el,
hogy akármennyire szeret mókázni, azért mégis van szíve!… Hát siessen,
siessen, siessen!…

Mire az utolsó »siessen«-t kimondta, már az ajtónál volt.

A szobaúr, mikor magára maradt, megdörzsölte a szemét, kiugrott az
ágyból, lemosta magáról a mulatóhelyek füstjének és italainak meg Teca
pacsulijának az emlékét, aztán, tisztálkodás közben, egy kissé
elmélázott.

– Az én házasságom – elmélkedett, miközben a fogát kefélte –
rezon-házasságnak a legjobb akarattal se mondható; az édes testvérem se
mondhatná, hogy az. De, édes Istenem, hány ember van, aki veszedelmesebb
uzsorába is belemászott valaha és azért ma is vigan szaladgál az utcán!…
És ki tudja?!… még az se lehetetlen, hogy jobban sikerül, mint remélné
az ember!… Minden házasság csupa rejtelem; még az is, amelyik csupa
szépet igér… soha se tudni, mi lesz belőle. Mindenesetre, nap-nap után
kötnek házasságot olyan körülmények között is, amelyek több bajjal
fenyegetnek, mint az a rózsaszin szegésű, barna felhő, amelyik az én
fejem fölött borong. Soha se légy büszke és soha se mondd, hogy a tied a
legrosszabb házasság a világon!… mindig találsz rosszabbat is. És a
legrosszabb házasság sem olyan nagy szerencsétlenség, amilyennek a
bölcsek mondják… mert a legrosszabb házasságnak is megvan az a jó
tulajdonsága, hogy: ha nem akarom, nem tart örökkön!…

Mialatt a haját fésülgette, az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen
egészen csinos fiú, aki a szépen kiöltöztetett Hellácska társaságában
igen jól fog festeni a hajón, ujdonatúj útiruhájában, admirál-sipkával a
fején.

– Az az egy bizonyos – biztatta magát – hogy szép, nagyon szép utat
teszünk a tengeren, ha nem is éppen jatton, hát a legjobb gőzösön, az
első osztályon, ahol minden csupa kényelem! És aztán?… Ha majd
hazajövünk?… Eh, mit aztán?!… Utánam az özönvíz!… Ki láthat a jövőbe?!…

Mikor benyitott Brunnerék ebédlőjébe, már csak arra gondolt, milyen
nagyot fog nézni Hellácska, most mindjárt, amint azzal kezdi, hogy
megcsókolja a kezét…

Egy félóra multán Brunnerék lakásában nagy lárma támadt. Szidi néni, aki
minden vasárnap Brunneréknál ebédelt, megérkezett a fiával, a Fáni már
az ajtóban lelkendezve beszélte el nekik a nagy újságot, de Tilla is
kirohant és hogy túlkiabálja a Fánit, aki nem hagyta a jussát,
acsarkodni kezdett:

– Mit szól hozzá, Szidi néni?!… Micsoda meglepetés!…

Szidi néni sápítozott, Soma olyan csataordításokat hallatott, mint egy
sziú-indián s megjelent az előszobában, a vendégeket fogadni, Brunnerné
is, az örömtől könnyes, vörös szemmel és telesírt zsebkendővel a
kezében.

– Milyen boldog lesz az én szegény öreg Lipótom!… – mondta. – Hogy éppen
most nem lehet itthon!…

– Szegény nővérem, ezt már megszokhattad volna! – felelt Szidi néni.

– Hja, ilyen az élet! – jegyezte meg Soma. – A boldogság so’se
tökéletes!




A HÁZIBARÁT


I.

– Lenke, Lenke, micsoda szívtelen teremtés maga!…

– Szívtelen? Én? Miért? Mert nem akarom megcsalni az uramat?

– Hogy nem akarja megcsalni, ez egészen helyes. Ha az asszony
elhatározza magában, hogy most már aztán slussz, ő bizony meg fogja
csalni az urát, aztán odapillant a legközelebb rostokoló udvarlóira,
akik úgy leselkednek rá, mint az utcasarkon a hordárok a messziről
közeledő hölgy kezében tartott levélre és ezek közül az udvarlók közül
odainti magához valamelyiket, akármelyiket, amelyik a leghamarabb tud
elugrani… vagy mondjuk, ha az asszony, ahelyett, hogy ezt gondolná
magában: »Én most kocsikázni akarok!«… ezt gondolja: »Én most egy kicsit
össze akarom ropogtatni a házasságomat!«… és ahelyett, hogy az utcára
kilépve, a véletlenül arra cserkésző fiákeresnek intene, oda kacsintja
magához azt az udvarlóját, aki éppen arra jár vagy aki mindig az ablaka
alatt ácsorog… hát ez a szerelem, Lenke, annak az odafüttyentett
szerelmesnek nem az igazi szerelem. Mert ha az ember csak eszköz és nem
végcél, akkor a szerelme nem juthatott el odáig, ahová minden szerelem
tör, nem az egyén győzött benne, csak a faj. Nincs szebb dolog a
világon, Lenke, mint a házasságtörés; de ennek is megvannak a maga
szabályai, a maga szükséges szép formái. Az ideális házasságtörő
asszonynak mindig úgy kell megcsalnia a férjét, hogy ez az akarata, a
szándéka, a szent fogadalma ellenére történjék. Azért én meg is
követelem magától, Lenke, hogy ne akarja megcsalni az urát. Ami a maga
dolgában megbocsáthatatlan, az ott kezdődik, hogy nemcsak nem akarja
megcsalni az urát, hanem végül: csakugyan nem csalja meg; mert a szent
fogadalom még nem hiba, de az már bűn, ha nem engedi, hogy
keresztülgázoljak az elhatározásán és összetörjem-zúzzam,
recsegtessem-ropogtassam a szent fogadalmát. Mindezt különben bővebben
is ki fogom fejteni a legújabb szindarabomban; hiszen most már úgyis
csak nyomtatásban beszélhetek magával!

– Furcsa ember maga, Tasziló. Nem elég, hogy hetenként négyszer-ötször
áll elő újra meg újra azzal a bizonyos kívánsággal, amely nem
teljesíthető… most már föltételeket is diktál!… és megszabja, hogy nem
tudom micsoda párbajszabályok megtartásával boruljak a karjaiba!… Aztán
arról panaszkodik, hogy már csak nyomtatásban beszélhet velem – egy
olyan hosszú szónoklat után, hogy ha az új darabját ilyen hosszú
szónoklatokkal tömi tele, hát ezt sem fogják előadni!…

– Hát ne adják elő!… bánom is én!… Majd meglátjuk, ki fárad ki hamarabb:
én-e vagy ők?!… Elég az hozzá, ezt a szindarabot meg fogom írni, ki
fogom nyomatni és a maga számára zöld selyembe fogom beköttetni!… És
hogy beszélhetek?!… Mit ér az, hogy beszélhetek, ha csak halkan, tompán,
egyforma hanglejtéssel beszélhetek, mert különben Iduska minden szót
meghallana!… mikor én úgy szeretnék beszélni, mint a Nemzeti Szinházban
Nagy Imre!… És mit ér az, hogy csak a szájammal beszélhetek, de nem
beszélhetek a karommal!… sőt még csak le se térdepelhetek maga előtt,
mert a nyitott ajtón át Iduska jól láthatja minden mozdulatomat!…
hiszen, esküszöm, hogy nem veszi le rólunk a szemét!…

– Ne esküdjék, mert nem szabad elfelejtenie, hogy most nem ír, hanem
udvarol!… Szóval, azért vagyok szívtelen, mert Iduska ott ül a másik
szobában és olvas?

– Azért szívtelen mert mulat rajtam. Azaz… ha csak rajtam mulatna, ebben
még igaza volna. Mert én csakugyan a legnevetségesebb figura vagyok a
világon… egy kifáradt, lihegő cigánygyerek, aki egyre szalad az után a
szekér után, ahonnan csak csúfolódást kiáltoznak le rá… minél
kegyetlenebbek hozzá, annál inkább elriaszthatatlan… Hát ha csak rajtam
mulatna, ezt még érteném. De maga a szenvedésemen, a vergődésemen
mulat!… magának örömöt okoz annak látása, hogy én kínlódom!… és ez már
szívtelenség, rosszlelküség.

– Aztán miből következteti azt; hogy én ennyire kegyetlen volnék?

– Abból, hogy ilyen rendeleteket ad a kis lányának: »Iduska, kedvesem,
ha látod, hogy a Tasziló bácsi, látogatóba jön, el ne mozdulj a
közelemből, amíg csak el nem ment! Vedd elő valamelyik könyvedet; úgy
ülj le, valahol közel, hogy mindig jól láthasd a Tasziló bácsit,
függeszd rá a szép, nagy fekete szemedet és le ne vedd róla addig, amíg
ki nem nyitotta az előszoba ajtaját; nem, ez nem elég; még akkor is nézz
utána, amikor már az utcán megy, hogy valahogy föl ne merjen pislantani
a mama ablakára; a mamának még az ablakát se láthassa a Tasziló bácsi…
pedig ablaka több is van a mamának, ha szíve csak egy van is… tehát az
ablakai közül egyet néha-néha megmutathatna a Tasziló bácsinak, ha már a
szívét, mert csak ez az egy van, sehogyse akarja visszavenni a papától«…

– Nem adok neki ilyen őrült rendeleteket. Nem félek én magától annyira,
Tasziló.

– No, azt tudom, hogy nem tart veszedelmesnek! Ezt eléggé érezteti
velem. Pedig, ha tudná, micsoda őrült terveket forgatok néha a
fejemben!… majd olvassa el a most készülő szindarabomat, ez egy kicsit
meg fogja hökkenteni!…

– Nem fog meghökkenteni, Tasziló. Ismerem én magát jól. Maga nagyon jó
fiú, aki nem éli le a tragédiákat, hanem megírja. És igaza van. A
tragikus érzésnek nincs jobb levezető csatornája, mint ha kiírja magából
az ember.

– Hát, lássa, ez az!… Ez az örökös csúfolódás… ez árulja el minduntalan
a maga szívtelenségét!… Ki mondja azt, hogy maga testőrségnek vezényli
ki Iduskát?!… Én nem mondom. Csak azt mondom, hogy mihelyt én megmutatom
az orrom hegyét… akárhol… akár itt, akár a korzón, a szinházban, a jégen
vagy a kiállításban… akkor maga egy pillanatra se tud megválni
Iduskától… egyszerre olyan példás anya, mint a Gracchusok szülője. És
miért? Mert titkon nagyon mulat azon, hogy Iduska, ez a bájos angyali
gyermek, nekem milyen rettenetesen alkalmatlan. Mert nevetni tud azon,
hogy mikor a szívem a legjobban vérzik, még csak nem is beszélhetek
erről szabadon… mert vigyáznom kell minden gesztusomra… még csak nem is
rikolthatok, nem is sírhatok, bőghetek…

– Még ezt is megteheti. Iduska tudja, hogy maga nemcsak ügyvéd, hanem
író is és hogy egy írónak sokat meg kell bocsátani, ami másnak nem
szabad…

– Hát nincs igazam, ha azt mondom, hogy magának külön mulatság, azt
nézni, hogyan kell fékeznem magam és mosolyt erőltetnem az arcomra,
amikor a legjobban szenvedek?!… A maga kamatszámításból lelkedzett
lelkének humor az, ami nekem az életem szerencsétlensége…

– Remélem, a kamatszámítással nem azt akarja mondani, hogy a papa egy
kis uzsora segítségével kapargatta össze a hozományomat?

– Isten mentsen!… Csak azt akartam mondani… de ebben aztán bizonyos
vagyok… hogy abban az elhatározó pillanatban, amelynek a maga drága
életét köszönhetjük és azt, hogy a világ így szebb, mint maga nélkül
volna, a papája hirtelen valami számítására gondolt… mint Tristram
Shandynek az anyja arra, hogy vajjon a férje felhúzta-e az órát?!… végre
is, ez kereskedőnél nem szégyen… Mert ha nem így történt volna, maga nem
lehetne ilyen rémségesen józan.

– Rágalmazza a papát, aki a fiatalkorában, bizony isten, még verseket is
írt!… és igazságtalan velem szemben, mert én soha se mondtam Iduskának,
hogy legyen itt, a közelemben, amikor maga vizitel. Éppen azért, mert
józan vagyok, soha se csinálok ilyen bolondot.

– Hát akkor mért őrizne bennünket Iduska, ilyen következetesen, akkor
is, ha idejövök, akkor is, ha valahol kivül csatlakozom magukhoz?!…
Nézze, most is, becsületszavamra, csak bennünket őriz!… Pillantson csak
ki és ha nem hiszi, meggyőződhetik róla, hogy Iduska nem a maga
mulatságára ül a karosszékben, már vagy háromnegyed óra óta. Az igaz,
hogy úgy tesz, mintha olvasna. Könyvet tart az ölében… és kitalálhatom,
hogy micsoda könyvet, mert ráismerek a bíborszinű selyemkötésre… ez a
könyv az én tragédiám: _Bakócz Tamás_. Hát én csak szeretem _Bakócz
Tamást_, ha valaki szereti… amint, sajnos, rajtam kivül nincs még egy
második lény a világon, aki szeretné… de azt ne mondja nekem senki, hogy
egy tizenkét éves lányka háromnegyed óra hosszáig tudná olvasni _Bakócz
Tamást_, csak úgy, minden kényszerítő ok nélkül!… Nem is olvassa, csak
azért tartja a térdén, hogy ürügye legyen ott maradnia, az őrhelyen. A
szeme mindig rajtam van, mint az Isten szeme Káinon… Mért? Mert, amint
némelyik anya azt mondja a kis lányának: »A szemed mindig a csupron
legyen és aztán, ha hallod, hogy már forrni kezd a tej, húzd el a
csuprot, hogy a tej ki ne fusson!«… az ő mamája azt mondta neki: »Ejtsd
zavarba Tasziló bácsit az őzike-tekinteteddel!… mert Tasziló bácsi
nagyon mulatságos olyankor, amikor majdnem meghal a nagy szerelemtől és
mégis úgy kell ülnie a székén, mintha a békekonferencián Gróf Morfeuszt
hallgatná.«

– Az csakugyan nem lehetetlen, hogy Iduska magát lesi. Csakhogy nem az
én megbízásomból teszi, ha véletlenül így van. Iduska, fájdalom,
rettenetesen tiszteli az irodalmat; a nyomtatott betű valóságos áhítatot
kelt benne; és mert maga az egyetlen író, akit a személyében is ismer,
maga neki tulajdonképpen: az irodalom. És cudar hálátlanság, ha magát ez
a tisztelet idegessé teszi. Várjon csak! Ha majd Iduska is megtudja,
hogy _Bakócz Tamást_ a rossz emberek sehogy sem akarják előadni,
meglássa, ő se lesz többet ennyire alkalmatlan!… Tőlem ugyan nem tudja
meg… én még ebből sem ábrándítom ki; pedig maga megérdemelné, hogy
elveszítse a leghívebb tisztelőjét is… Különben én nem csodálkozom
rajta, hogy ennyire hálátlan Iduskával szemben; maga mindenkivel szemben
hálátlan, maga a leghálátlanabb lény a világon.

– Csupa kegyetlenség, amit mond. De jól van, ne beszéljünk _Bakócz
Tamás_-ról; beszéljünk csak arról, hogy: hát kivel szemben vagyok én
hálátlan?

– Először is: az urammal szemben. Ő magának igazán a legjobb barátja.
Azonkivül unokatestvérek is. És maga mégis képes volna rá, hogy
elcsábítsa a legjobb barátjának és rokonának a feleségét.

– Na, ő róla ne beszéljünk! Ez a semmirekellő, a nagy tekintélyű
méltóságos úr, alattomban mindig röhög magában, ha arra gondol, hogy én
milyen sokat üldögélek maga mellett, ő helyette, folyton epekedve,
sóhajtozva, döglődve. Csak azért beretválkozik, mert ha ma is megvolna a
szakálla, ez folyton rezegne, annyit nevet azon magában, hogy az ő háza
neki »otthon«, nekem pedig »itthon«. Jól tudja, a betyár, a csirkefogó,
hogy Korponay Tasziló nem csak ügyvéd, hanem költő is, tehát: nem
veszedelmes. És bár sohase olvasott egyebet, csak pénzt meg étlapot,
Musset Alfrédnak pedig soha a hírét se hallotta, bölcsen tudja, hogy az
óvatos és előrelátó férj olyan valakit választ házibarátnak, aki
iszonyúan szerelmes, tehát – mert minden asszony égetnivalóan gonosz – a
legkevésbbé se veszedelmes; ez majd vigyáz az asszonyra és elhessegeti
azokat az udvarlókat, akik veszedelmesek, vagy ha ez nem sikerül neki,
mint a jó házőrző kutya vonítani kezd. Micsoda hálát érezzek az ilyen
űzérrel szemben, aki rendelkezésemre bocsátja a karosszékeit meg a
zsámolyait, annak fejében, hogy a szemem mindig ott legyen a maga
szobájának az ajtaján?! Ellenkezőleg. Az ilyen számító és elbizakodott
fráter nem érdemel könyörületet. Hiszen, ha csak rajtam állna!… De mikor
maga nem akarja elismerni, hogy ez az ember ugyancsak rászolgált arra a
dekorációra, amelyet a férjek nem keresnek, de…

– Mivel szolgált volna rá? Megcsal?

– Azt már nem hiszem, hogy ennyire szemtelen volna. Ha valaha erre is
rávetemednék és én megtudom, akkor az Isten legyen irgalmas neki!… mert
én menten el fogom árulni magának, lovagiatlanul, vénasszony módra…

– Nem képes maga erre…

– Kárörömmel, kéjjel!… Még csak az kellene, hogy meg is csalja!… Hát,
ami nem igaz, azt nem mondom. De e nélkül is régen megérett rá, hogy
maga megcsalja. Így elhanyagolni egy asszonyt!… egy ilyen asszonyt!…

– Mit tudja azt maga?

– Látom, hogy egész nap nincs itthon. Látom, hogy van ideje kártyázni,
de nincs ideje magát ide vagy oda elkisérni…

– Nagyszerű!… Őt nem mulattatja mindaz, ami engem mulattat…

– Ez éppen elég. Én mindent szeretek, amit maga szeret. Ha maga az én
feleségem volna, a másik szobába se mehetne át anélkül, hogy utána ne
menjek…

– Hat hétig, nyolc hétig. De ezen már túl vagyunk. Elkésett, Tasziló.
Akik nagyon szerelmesek, azok mindig elkésnek.

– Ne csúfolódjék. Tudom, hogy elkéstem volna akkor is, ha véletlenül én
kérem meg legelőször… és újra elfogok késni, amikor majd az én Béla
barátomat utóléri az a végzet, amelyet már régen kiérdemelt. Csak azt
nem értem, mért nem mondja meg ezt most is, a szokásos
kiméletlenséggel?!… Hiszen azt már számtalanszor megmondta, hogy nem
szeret, hogy engem nem tud szeretni…

– Azt mondtam, hogy se magát, se mást… csak az uramat szeretem. Ez még
nem kiméletlenség. De velem szemben is hálátlan. Mondja, nem bánok én
jól magával? Tulajdonképen nem volna szabad megengednem, hogy ilyen
sokat legyünk együtt. Van asszony, aki megmondta volna az urának: »Nézd,
ez a Tasziló, akit te a barátodnak tartasz, képes volna rá, hogy
elcsavarja a fejemet, ha ez nem ülne olyan jól a nyakamon!«… És én nem
árultam el magát, pedig semmi mást nem titkolok el az uram elől… még azt
se kivántam magától, hogy ezentul csak ritkán lássuk egymást…

– De mért? Mert azt mondja magában: »Szegény Tasziló!… ő nem számít!«…
Mert mulattatják a sóhajtozásaim. Mert azt gondolja, igen helyesen, hogy
az olyan házibarát, akit senkise tart veszedelmesnek, se a férj, se más,
az asszonynak legszebb dicsérete. Mert minden cselédje közül én vagyok a
leghasznosabb; a többi folyton kimenőt kér, én meg azon rimánkodom, hogy
minél többet lehessek a szolgálatára. Mert amióta engem ismer, nem kell
az ernyőjére meg a retiküljére vigyáznia, nem kell semmiféle jegyről
gondoskodnia, és ha Iduska nem tizenkét éves volna, hanem csak három,
nem kellene peszrát tartania…

– Nézze, Tasziló!… édes, drága, egyetlen Taszilóm!… nem én mondtam, maga
mondta!… Hát igen, tegyen meg nekem egy nagy, igen nagy szívességet!…
Peszrálja egy kicsit Iduskát!… vigye ki egy kicsit sétálni!… vigye ki a
kiállításba!… A szegény angol nő elkéredzkedett… nem tagadhattam meg
tőle ezt a kimenőt… megint elvesztette a szívét valahol… hadd keresse
meg. Nekem pedig itthon kell kucorognom. Asszonyok jönnek hozzám, egy
kis jótékonysági pletykára… mert hiszen… az élet olyan szomorú, hogy
kétségbe kellene esni, ha az emberszólás vidámsága nem enyhitené meg a
bajainkat!… végre is, az alelnökük vagyok ezeknek az amazonoknak… az
uram bankjának az érdeke megkövetelte, hogy vállaljam ezt az
alelnökséget. És Iduska egy idő óta olyan fakó!… az egész gyerekből csak
a két nagy szeme maradt meg. De nem csuda, mert hiszen egész nap csak
olvasna… mindig erőszakkal kell kicipelni a levegőre. Hát ha maga olyan
aranyos volna, hogy kivinné a kiállításba és egy kicsit megsétáltatná…
magával szívesen elmenne… megnéznék az iparcsarnokot meg a gépházat s
közben elmondaná neki Bakócz Tamás életrajzát… ugy-e?… no, lássa ezért
már kapna tőlem egy szép puszit… persze, csak a homlokára!…

– Hja, a homlokomra?!… Értem. Ez a jótékony alelnöknő külön puszija a
külön megmosdatott pupos fiúcska számára!…

– Jaj, be kiállhatatlan!…

– Csudálkozik, hogy az ajánlata nem ragad el? Hát nézze, nekem ezek az
amazonok iszonyúan gyanusak. Félek, hogy egy huszártisztet küldenek
maguk helyett…

– No, hallja!…

– És hogy magának az iparcsarnok nem elég, hanem még a gépházat is be
kell járnunk…

– Ezt csak azért mondtam, hogy a gyerek valamit tanuljon is…

– És Bakócz Tamás életrajza?… ez semmi?… De mindegy. Azt nem éri meg,
hogy én nemet mondjak, amikor maga valamit kér tőlem. És ha azt kívánná,
hogy másszak fel az iparcsarnok tetejére vagy a gépházban pattanjak fel
a leggyorsabban forgó acélkerékre!… Én azért jöttem a világra, hogy
vakon, süketen, némán, meggondolás nélkül teljesítsem minden parancsát.

– Lássa, így szeretem magát!… Ez a maga igazi formája!…

– Csakhogy ezen a világon minden adsza és nesze, még az olyan őrjöngő
szerelem is, mint az enyém. Meg kell igérnie, hogy még a héten ad nekem
egy órát… csak nekem magamnak!… és meghallgatja új darabomnak, _A
szfinx_-nek az első felvonását.

– Ez a szfinx… én vagyok?

– Ön mondá.

– És Iduska sem lehet jelen a felolvasáson? Senki se várja _A szfinx_-et
nagyobb érdeklődéssel, mint ő.

– Fölösleges, hogy ő is jelen legyen, mert már előbb, még ma délután,
meg fogja ismerni _A szfinx_ tartalmát. Úgy számítom, hogy Bakócz Tamás
életrajzával még az iparcsarnokban el fogok készülni és a gépházban már
rá kerülhet a sor _A szfinx_-re…

– Jól van, megalkudtunk. Iduskám, lelkem, gyere!… hadd öltöztesselek
át!… Tasziló bácsi, ez a kedves, jó, imádott Tasziló bácsi kivisz a
kiállításba!…

– Ne öltöztessem át én? Ne fésüljem meg? Ne törüljem meg az orrocskáját?

– Menjen, maga utálatos!… Még meg se tette, amit kértem és már
felpanaszolja?!…


II.

Tizenegy évvel később:

– Micsoda kegyetlen teremtés maga, Iduska! Ezt a kacérságot és ezt a
szívtelenséget soha se néztem volna ki magából!

– Miért, Tasziló bácsi? Mert nem akarom megcsalni az uramat?

– Először is, ne nevezzen engem még most is Tasziló bácsinak!… hiszen
már nem kis gyerek!… Én pedig még nem vagyok bácsi; én még öcsém vagyok.

– Hja, erről én már nem tudok leszokni! Hiszen akkor is Tasziló bácsinak
neveztem, amikor szerelmes voltam magába!…

– Hát, lássa, ez a kacérság és ez az, amit én a nővel veleszületett
lelketlenségnek nevezek!… Előbb taplót dug a fülembe, aztán, mikor
látja, hogy no már megvadultam, már jól megbokrosodtam, akkor édesdeden
nevet rajtam, fügét mutat és azt mondja, hogy: »Hej, Laboda, Laboda,
lábod ide, nem oda!…« Pedig, azon kezdem, hogy ebből a
gyerekszerelem-históriából egy árva szó sem igaz… és az egészet csak
azért eszelte ki, hogy ugrasson, hogy megvadítson és amikor már bőszebb
vagyok egy húsz sebből vérző bikánál, akkor kinevethessen.

– Az már nem igaz, mert én leteszem a főesküt is, a pótesküt is –
kérdezze meg csak az uramat!… neki is elmondtam – hogy Tasziló bácsi
volt az első ideálom. Nem; ezzel keveset mondok… én olyan szerelmes
voltam magába, Tasziló bácsi, hogy ekkora szerelemre csak egy gyerek
képes. Volt idő, amikor egyszerüen maga volt minden gondolatom… és azt
hiszem, nem csak úgy, egyetlen embert szerettem magában, hanem a világ
valamennyi költőjét, magát az irodalmat, az egész férfinemet, a nagy
mindenséget. Istenem, mennyire fájt a szivem amiatt, hogy maga az én
nagy szerelmemet sehogy se akarta észrevenni és egyre csak a mamának
udvarolt!… mennyit sírtam éjszakánkint, milyen sokszor álmodtam magáról,
hogyan dobogott a szivem, ha egyszer-egyszer rám nézett, hány ezerszer
néztem le az utcára, hogy jön-e már, micsoda pillantásokat vetettem
magára, lopva, ha senki se láthatta!… Hát azt nem mondom, hogy az ilyen
gyerekszerelem valami nagyon tartós volna… hogy amit maga iránt éreztem,
ez volt az igazi… de szóról-szóra így volt. És ha nem hiszi, hát
kérdezzen ki. Szavaljak _Bakócz Tamás_-ból? Felmondjam _Aba Sámuel_-t? A
nagy monológot, akarja? Ma is hibátlanul elmondom. És mutat maga nekem
még egy nőt a monarchiában, aki _Aba Sámuel_-nek legalább is a felét
könyv nélkül el tudja mondani? Hát ne mondja, hogy nem igaz; mert én be
is tudom bizonyítani… úgy, hogy egy óráig szavalok magának, mindig csak
a maga munkáiból.

– Ha pedig igaz, akkor nem kellett volna elmondania.

– Hiszen, amig ez a szerelem megvolt, olyan jól el tudtam titkolni, hogy
maga még csak nem is sejtette! És tíz évvel később, amikor már feleség
és egy másféléves bébi mamája voltam, ugyan mért ne mondhattam volna
el?!… azt, ami olyan régen elmult!…

– Mert gondolhatta, hogy ez a fölfedezés meg fog őrjíteni. Hát mi vagyok
én? Szent? Anakoréta? Annyira Tasziló bácsi, hogy már nem is számítok?
Ördögöt! Én még Tasziló öcsém vagyok. Ha szép az idő és jó kedvem van,
önmagamnak az unokaöcscse. Szóval, ha azt akarta, hogy maga mellett is
ugyanazt a szánalmas szerepet játszszam, amelyre valamikor a mamája
utalt, akkor ezt elmondani bűn volt, lelketlen kokettéria, a mély
érzésnek pajkos, vásott kicsúfolása. Mert én még, igenis, bolondulok, ha
egy szép asszony bolondít.

– Még ha rossz asszony volnék is… pedig tudja, hogy nem vagyok az… akkor
se bolondítanám Tasziló bácsit, aki nem tudom hány évig udvarolt a
mamámnak…

– No, a viszonzatlan szerelemből nem származik vérrokonság! És ha csak
ez az aggodalma, Iduska, akkor biztosíthatom, hogy köztünk nincs kánoni
akadály.

– De az csak akadály, hogy most már nem Tasziló bácsiba vagyok
szerelmes, hanem az uramba?!…

– Ez, sajnos, már figyelemreméltó körülmény. De én be fogom bizonyítani
magának, Iduska, hogy ez a csibész nem érdemli meg a maga szerelmét.
Hogy magának vissza kell térnie a hű, a megbízható irodalomhoz.

– No, hallja, Tasziló bácsi, maga a leghálátlanabb ember a világon!

– Én? Ugyan miért?

– Már megengedjen, de az csak hálátlanság, ha így beszél az uramról?!
Egy évvel ezelőtt, amikor a mamáék Bécsbe költöztek… Az igazat
megvallva, én még ma sem értem, hogy Tasziló bácsi mért nem ment a mama
után Bécsbe?

– Hát Bécsben nem nyithattam ügyvédi irodát. A magyar jogot se tudtam
megtanulni soha és most elkezdjem tanulni az osztrákot? Aztán meg, ha a
Nemzeti Szinházban sem adják elő a darabjaimat, képzelheti, mennyire nem
adják elő ezeket a Burgban!… Mit csinálhattam volna?! Fájt a szívem, de
itthon cseppentem.

– Szóval, mikor a papát felvitték Bécsbe bankigazgatónak és így a
mamától is el kellett válnunk, nem volt a világon elárvultabb,
hajléktalanabb és megfagyottabb gyermek, mint maga, Tasziló bácsi. Ekkor
az én uram, aki olyan Lohengrin, aminő az operában elő van írva, azt
mondta: »Azért Tasziló bácsit nem szabad megfosztani az otthonától, a
karosszékétől, a megszokott kényelmétől. Tehát mi átvesszük a papáék
lakását és bútorait; a papáék majd újonnan berendezkednek Bécsben. Így
Tasziló bácsinak megmarad az otthona, a karosszéke, a megszokott
kényelme.«

– És csakugyan átvettek engem is a régi bútorokkal.

– Elég az hozzá, az uram érdeme, hogy ez a nagy változás Tasziló bácsit
érintette a legkevésbbé. Hogy míg mi mindnyájan költözködtünk, Tasziló
bácsi ott maradt, ahol volt. Hogy míg a családunkban mindenki helyet
változtatott, Tasziló bácsinak moccania se kellett; csak a világ fordult
egyet Tasziló bácsi körül. És ugyancsak az uram volt az, aki egyenesen
kérte a mamát, hogy a Jozefint ne vigye magával Bécsbe, hanem hagyja
nálunk. Ő mondta a mamának: »Tasziló bácsi megszokta, hogy Jozefinnal
legyeskedjék; Tasziló bácsinak kényelmetlen volna az, ha ezentúl egy új
szobalánynyal kellene legyeskednie.« És tessék, Tasziló bácsi azt az
embert, aki már régóta mindig csupa figyelmesség Tasziló bácsi
irányában, röviden csak csibésznek nevezi.

– Hát nem az?!… Persze, a kötnivaló azt mondja magában: »Amíg ez a vén
fogatlan kutya körüljár a házamban, addig nyugton alhatom!… Sok betörőt
ugatott el ez már az apósom portájáról is!… Megérdemel annyit, hogy néha
megsimogassuk és azt mondjuk neki: »»Tasziló bácsi hű kutya, derék
állat!««… Nem kell minduntalan haza nézegetnem, mert Tasziló bácsi,
mihelyt tiszti uniformist lát, úgy kezd üvölteni, hogy a klubban is
meghallom!« Érdemel az ilyen ember kíméletet? Hiszen rajtam nem is
mulnék!… Megmutatnám én neki, hogy nem vagyok annyira fogatlan, mint ő
képzeli!… De, hiába, maga még nincs tisztában azzal, hogy ki ez az ember
és hogy ki az, aki magát megérdemli. Jól van; majd át fogja látni
később. Hát várok.

– Mondja, Tasziló bácsi!… Nekem olyan furcsa, ha arra gondolok, hogy
maga régebben… talán szóról-szóra ezt mondta a mamának is?

– Kicsoda? Én? Ugyan hová gondol?!… Én, tulajdonképpen, annyira
komolyan, mint magának, a mamának soha sem udvaroltam. Nem is
udvarolhattam volna… hiszen akkor még azt se tudtam, mi fán terem az
igazi szerelem!… akkor én még gyerek voltam! A mama nekem nem annyira
ideálom volt, mint inkább csak barátnőm. Azt mondhatnám, hogy: anyai
barátnőm. Ő volt az, aki buzdított, bátorított. Hiszen tudja, hogy
milyen finomlelkű asszony és milyen jó ízlése van!… Nagyon tetszett neki
_Bakócz Tamás_. És ez persze jól esett nekem; pedig akkor még nem
tudtam, hogy ezt a tragédiámat soha se fogják előadni. Hát hogyne
ragaszkodtam volna a mamához!… Igaz… Még nem is kérdeztem… Pedig, mióta
hazajött Bécsből, mindig meg akartam kérdezni… Hogyan találta szegényt?

– Köszönöm kérdését, eléggé jól van. Csak nagyon hízik és ez
kétségbeejti. Nem is közönséges dolog, hogy a legutolsó esztendőkben
mennyire elkövéredett. Ahogy elnéztem, mennyit hízott azóta is, hogy
utóljára láttam, az jutott eszembe, hogy Tasziló bácsi őt valamelyik
darabjában »a szfinx«-nek nevezte el. Hát, bizony, olyan széles már,
mint egy operaházi szfinx. Igaz!… elfelejtettem mondani… kérdezősködött
Tasziló bácsiról is.

– És maga mit mondott neki rólam?

– Elárultam neki, hogy megint darabot ír.

– Csudálkozott rajta?

– Nem. Csak azt mondta: milyen disznóság, hogy még most sem akarják
előadni Tasziló bácsinak egyik vagy másik darabját!…

– Igazán? A derék, jó asszony!… Mindig szerette a darabjaimat. Különben
is, ő csupa jóság. Lássa, ő soha se csúfolta ki az érzéseimet… Ha nem is
vigasztalhatott meg, sajnált és gyöngéden bánt velem. Soha se hittem
volna, hogy olyan szívtelen lénynek adhat életet, mint amilyen maga,
Iduska.

– Nem értem, Tasziló bácsi, mi kifogása ellenem. Ha hibát követtem el,
amikor elárultam, mennyire szerelmes voltam magába, valamikor régen: nem
igyekszem-e mindig azon, hogy jóvátehessem a hibámat? Nem gondoskodom-e
mindenről, amit Tasziló bácsinak a kényelme megkövetelhet? Kérdezze meg
csak az uramat: nem igaz-e, hogy tegnap este majdnem hajba kaptunk, mert
ő fel akarta forgatni a lakást, de én azt mondtam: »Erről szó se lehet…
Tasziló bácsi így szokta meg… hát mindennek úgy kell maradnia, ahogy
van«…?!…

– Na igen. Ha az álnok Iduska nem akarja doktor Lohengrinnek azt
mondani: »Fiam, ezt én nem akarom így… és ha a fejed tetején táncolsz,
akkor sem lesz így«!… ilyenkor, ürügynek, villámhárítónak, jó a Tasziló
bácsinak csúfolt udvarló is. Ennek már úgy sem árt, ha férjemuram még
egy pár gutaütést utalványoz neki… Tasziló bácsi egyébre már nem való,
de mumusnak még megjárja. De kapott-e Tasziló bácsi tegnapelőtt csak
egyetlenegy csókot is, bár kész volt ezért örökre eladni szerelmének
minden jogát, az ősit csakúgy, mint a szerzettet? Kit nevetnek ki,
mihelyt a szerelméről kezd beszélni?… nem az elkábított, fellovalt,
bolonddá tett, megörjített Tasziló bácsit? És lássa, a szegény mama soha
se gúnyolta ki bennem a minden részvétre méltó irót. Ellenkezőleg. Ő
tartotta bennem a lelket… ő emelt fel és támogatott, amikor
elcsüggedtem… kétszer-háromszor is meghallgatta egy-egy
színdarab-tervezetemet, rögtön elolvasta, amit megírtam, ő volt a
tanácsadóm és a múzsám… ő volt az egyetlen, aki kitartóan hitt a
tehetségemben. Maga pedig, ugyanabban az órában, amikor megtagadta tőlem
azt az egyetlenegy csókot!… ugyanabban az órában, csak úgy, mosolyogva
azt kérdezte tőlem, hogy: tulajdonképen miért is írok én színdarabokat?

– Bocsánat, ez rosszakaratu magyarázat. Amikor azt mondtam, hogy:
tulajdonképpen nem érdemes színdarabokat írni, ha ezeket soha se adják
elő, azt is mondtam, hogy: nekem ma is nagyon tetszenek a Tasziló bácsi
színdarabjai, pedig ma már öregebb vagyok.

– Nem tetszenek. És soha se tetszettek. Ez a keserű igazság.

– Legalább a multamat ne vádolná. Hiába tanultam meg könyv nélkül
kétezer sorát?

– Kétezer ördögöt!

– Ej, Tasziló bácsinak ma rossz kedve van!… És mert, ha rosszkedvü,
akkor nagyon csunya ember, hát én most egy félórára itt hagyom… úgy sem
olvasta el még az estilapokat. De ne szökjék ám meg!… Szeretném, ha egy
félóra múlva elkisérne a szabóhoz, aztán meg a kiállításba… Emlékszik
még, hogy tizenegy esztendővel ezelőtt, az első nagy kiállítás idején,
milyen sokat sétálgattunk együtt a ligetben? Mindent maga magyarázott el
nekem… de engem semmi se érdekelt, csak _A szfinx_, meg _Aba Sámuel_…
akkor kezdte tervezgetni _Aba Sámuel_-t… Emlékszik?

– Nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy ma már egyszer eltűnt
félórára és a félórából másfél óra lett, mert Stefike így, Stefike úgy!…

– Nonono! Stefikéről nem szabad rosszat mondani! Még Tasziló bácsinak
sem szabad!

– Egyéb rosszat nem mondok róla, csak azt, hogy van egy gyűlöletes
tulajdonsága. Nagyon lefoglalja előlem a mamáját. Még csak harmadfél
éves, de mert a nőnemhez tartozik, hát máris ellenségem.

– Még nagyon jó barátok lesznek. Tizenkét éves korában szerelmes lesz
Tasziló bácsiba és könyv nélkül fogja tudni azokat a verseket, amelyeket
Tasziló bácsi még csak ezután fog megírni. És ha akkor megint kiállítás
lesz Budapesten, Tasziló bácsi fogja megmutatni neki az iparcsarnokot, a
gépházat, az akváriumot…

– Nem, nem peszrálok több gyereket. Egygyel már nagyon megjártam.


III.

Hat év multán:

– Tasziló bácsi, édes, kedves, aranyos Tasziló bácsi, ugy-e, lesz olyan
szíves és vigyázni fog Stefikére addig, amíg Veldenből visszajövök? A
kisasszonyt egész napra el kellett engednem Klagenfurtba… már két hete
rágja ezért a fülemet… és ha ezt a három vizitet még ma se rázom le a
nyakamról, hanem megint csak halogatom, halogatom: végre is örökre adós
maradok vele és három asszonnyal megint megszaporodott az ellenségeim
nagy tábora…

– Iduska, nekem nem tetszik az, hogy maga éppen akkor megy Veldenbe
vizitelni, amikor a kisasszonya Klagenfurtban van. Az meg még jobban nem
tetszik, hogy Stefikét Veldenbe nem viszi magával…

– Két szóval megmagyarázhatom…

– Ne magyarázza. Nekem ez az egész história nem tetszik. Főhadnagyszagot
érzek.

– Ej, ne mókázzon, Tasziló bácsi!…

– Én nem mókázok. Tudja, elvben egyetértek magával. Mert az a fráter,
akinek ilyen felesége van, mint maga és mégis megállja, hogy két hónap
alatt mindössze kétszer látogassa meg a családját…

– Pörtschachba nem jöhet el Budapestről minden másod nap. És mért ne
végezné otthon nyugodtan a dolgát? Tudja, hogy nem vagyok itt magamban…

– Igen, tudja, hogy árguszemmel őrzöm magát!… Nos hát, az ilyen fráter
megérdemelné, hogy akármi történjék vele!… Istenem, milyen szörnyű állat
is minden férj, a maga nevetséges, ostoba elbizakodottságában!… Hát
hiszen, ha csak róla volna szó, én nevetnék a legelőször és a
legjobban!… Csakhogy az erkölcs se kutya!… de nem ám!… És kinek a
kötelessége, figyelmeztetni a tapasztalatlan asszonykát, mikor ez a
legnagyobb meggondolatlanságokba akar belebonyolódni, ha nem az öreg
élet- és ember-ismerőnek, az atyai jóbarátnak?!…

– Tasziló bácsi, ne legyen ilyen csunyán féltékeny! Ha az uram volna
féltékeny, aki alig lát heteken át és azt se tudja, hol járok, mit
csinálok: ezt még meg tudnám érteni. De hogy Tasziló bácsi féltékeny,
aki minden lépésemet látja, aki könyvet vezethetne arról, hogy mit
csinálok, aki a nap bármely percében bekötött szemmel is eltalálna
hozzám: ez már mégis hallatlan! Hiszen Tasziló bácsi láthatta a
legjobban, hogy én a főhadnagyot nem is vettem komolyan!… nemcsak hogy
nem tüntettem ki, hanem észre se vettem!… Mit akar ezzel a szegény
főhadnagygyal? Higyje el az én asszonyi tapasztalatomnak, hogy a
legkevésbbé veszedelmesek, a legszelidebbek közül való.

– No nekem egy főhadnagy sem tetszik addig, amíg meleg, amíg végképpen
ki nem hűlt!… És női lénynek, józan állapotban, nem hiszek addig, míg
utól nem ér a gutaütés, a parilizis vagy az aggkori elmegyöngeség.

– Pedig, hogy a nő csupa álnokság, ez a föltevés ma már nagyon elavult
dolog. Régente így lehetett, míg a nő csak tudatlan rabszolgáló volt; de
a nő helyzete ma már egészen más; sokkal függetlenebbek, öntudatosabbak
és bátrabbak lettünk, semhogy ma is rá volnánk utalva az örökös
hazudozásra. És az új darabjába ne is vigye bele ezt a felfogást, mert
azt fogják mondani, hogy nagyon elmaradt a világtól.

– Nem fogják ezt mondani; semmit se fognak mondani. Hiszen, ha legalább
már rosszat beszélnének a darabjaimról! De azokról a darabokról,
amelyeket nem adnak elő, hiába jelennek meg nyomtatásban, nem beszél
senki. Még maga sem beszél. Azelőtt, régente, maga, az egyetlen,
elolvasta a darabjaimat; vagy meghallgatta, ha egy-egy jelenetet
felolvastam. Most már, mindenféle ürügygyel, mindig elbujik a felolvasás
elől. Ismer valamit _Catiliná_-ból? Nem. Most már nem is beszél
_Catiliná_-ról. Most már csak a főhadnagyról beszél.

– Nézze, Tasziló bácsi, maga jól tudja, hogy a szemrehányását nem
érdemeltem meg. Ez a rosszhiszemű érzékenykedés tehát csak arra jó, hogy
én lekéssek a háromórai hajóról. No, ne kivánja ezt! Legyen jó fiú és ne
kéresse magát tovább, vállalja Stefikét. Nem lesz olyan nagy robot. Hét
órára már itthon leszek.

– Nem vállalom. Hogy megint úgy járjak vele, mint a Lidón, amikor nem
tudtam legombolni a nadrágocskáját és baj lett belőle? Nem. Én már
kiöregedtem a peszraságból.

– Ej, akkor még csak negyedfél éves volt, most pedig már nyolcésfél! És
tudja, milyen jó kis leány; nem valami nagy feladat szemmel tartani. Úgy
el fog játszogatni a többi gyerekkel, hogy – majd meglátja – nem okoz
semmi alkalmatlanságot. Nem is kérem másra Tasziló bácsit, csak arra,
hogy ne veszítse el szem elől. A helyett, hogy a kávéházban a
kártyázóknak kibicelne, vagy egyedül sétálgatna: ma a zenét fogja
hallgatni és egy padon szivarozgatva elnézi, hogyan játszogatnak a
gyerekek.

– És ha Stefike hamarabb elúnja, mint én?…

– Elviszi járkálni… uzsonálni a tejcsarnokba… vagy egy kicsit a vízre…
és mesél neki. Hiszen tudja, hogy Stefikének az a legnagyobb mulatsága,
ha Tasziló bácsinak a meséit hallgathatja!… Úgy látszik, örökölte ezt a
gyöngémet.

– Csakhogy nagyon ismeri már a mese-repertoáromat. És nekem aligha fog
eszembe jutni valami, amit már négyszer-ötször el nem meséltem volna
neki… Hopp, megvan!… Elmondom neki most készülő darabomnak, _Orfeusz és
Euridiké_-nek a tartalmát, mese formájában!… Legalább megtudom, mindjárt
előre, milyen hatást tenne a közönségre, ha mégis előadnák.

– No, lássa, ez kitünő gondolat!… Hát igazán?…

– Mikor tudok én magától valamit megtagadni? Csakhogy… ezen a világon
minden: adsza és nesze… hát mit kapok érte?

– Egy szép puszit.

– A szájamra?

– Isten neki, a szájára!… Hanem el ne áruljon ám az uramnak, mert
agyonver!… Hiszen tudja, mit mond!… Hogy Tasziló bácsi neki még nagyon
is Tasziló öcsém!…


IV.

Másfél óra multán:

– Tasziló bácsi!… Tasziló bácsi!…

– Mi az, Stefike?

– A Sárika, a Pimpike meg a Tusika… azt mondják, hogy ők is nagyon
szeretnék hallgatni a mesét!… Szabad nekik is hallgatni?

– Szabad, ha nem szaladgálnak folytonosan, hanem csöndesen lesznek és
meg se moccannak. Aki egyszer felugrik, az többet nem jöhet vissza.

– És a Gretel is hallgathatja?

– De hiszen a Gretel egy szót sem ért magyarul!…

– Azt mondja, hogy az nem baj. Neki a mese még jobban tetszik akkor, ha
nem érti.

– Hát én nem bánom. De a Gretelnek se szabad közben szaladgálnia.

– És hallgathatja a Tusika francia kisasszonya is?

– Hallgathatja. Legalább meglátom, milyen hatást tenne a külföldön.

– Mit mond, Tasziló bácsi?

– Csak azt mondtam, hogy mindenkit ide hívhatsz, aki a mesét hallgatni
akarja… de aztán csend legyen!…

Öt perc multán:

– Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren ís túl, volt egy
öreg költő, bizonyos Orfeusz nevezetű. Hogy a másik neve mi volt, azt
már nem tudom bizonyosan. Azt hiszem: Ede. Igen, igen, most már eszembe
jutott, csakugyan Orfeusz Edének hívták. Hát ez az Orfeusz Ede… egyszer
csak mit gondolt magába?!… elővette a lantját és kiment a pusztaságba,
hogy megszelidítse a vadállatokat…

– De hát mért akarta megszelidíteni a vadállatokat?… Hiszen a vadállatok
úgy szépek, hogy ha harapnak!…

– Stefike, ne szólj közbe, mert akkor soha se lesz vége a mesének. Azért
akarta megszelidíteni a vadállatokat, mert Apolló, a költők királya,
megparancsolta, hogy mindenki, aki a költők nemzetségéből származik,
éjjel-nappal a pusztaságban járkáljon és ha szél fúj vagy jégeső esik
is, akkor is mindig nyomában legyen a vadállatoknak, hogy lantjának
zenéjével megszelidíthesse ezeket. Csakhogy azok, akik még Orfeusz Ede
előtt indultak el a pusztaságba, mind igen rosszul jártak, mert vagy úgy
összebarátkoztak a vadállatokkal, hogy még ezeknél is harapósabbak
lettek, vagy pedig, ha nem akartak a vadállatokkal barátkozni, hát ezek
megették őket. Azért az öreg Orfeusz azt mondta magában: »Megyek a
pusztaságba és lantom zenéjével meg fogom szelidíteni a vadállatokat,
mert így parancsolta nekem az én uram-királyom!«…

– Ugy-e, Tasziló bácsi, ez az öreg Orfeusz bolond volt?

– Bizony bolond, édes Stefikém. Mert a vadállatok már messziről
meglátták és azt mondták egymásnak: »Nézzétek, ott jön Orfeusz Ede, az
öreg költő, aki lantjának zenéjével meg akar bennünket szelidíteni!…
Szaladjunk el messzire, olyan fürgén, ahogy a lábunkat birjuk!… hogy
amikorra ide ér, ne találjon senkit, akit megszelidíthessen és
nevethessünk rajta!«… És egy-kettő, a nyakukba szedték a lábukat és
ahányan voltak, annyifelé szaladtak, úgy, hogy mikor az öreg Orfeusz Ede
cammogva oda ért, már csak bottal üthette a vadállatok nyomát.

– Hahaha!… Hihihi!…

– Ezen aztán az öreg költő nagyon elbúsult és azt mondta magában: »Hát
vigye el az ördög a vadállatokat! Nem gondolok többet rájok, hanem
fölkeresem az én tündérkirálynőmet, bizonyos Euridike nevezetűt és
sokáig fogunk együtt élni, hogyha meg nem halunk.« Csakhogy hetvenhét év
telt bele, amig a pusztaságba ért, aztán másik hetvenhét év, amig
visszament és ekközben Euridike tündérkirálynőt, aki eltévedt az
erdőben, a rossz szellemek elvitték az alvilág fejedelméhez, bizonyos
Plútó Aladárhoz.

– Úgy hítták, ahogy a papát?

– Úgy biz azt!…

(Tasziló bácsi mind jobban belebonyolódik a mesébe. A hallgatóság egy
kis idő multán feszengeni kezd. Végre Stefike megszólal:)

– Tasziló bácsi, ez a mese nem szép! Meséljen mást! Mesélje el a
_Hüvelyk Matyi_-t! Az nagyon szép!

(Tasziló bácsi megharagszik:)

– Eredj, te taknyos!… Már te is olyan szívtelen vagy, mind az anyád?!…
Meg a nagyanyád?!… De megállj!… Neked már nem is leszek a házibarátod!…

(A többihez:)

– Hát gyerekek, aló-mars!… menjetek játszani!… A mesének vége!…




BAJNOKOK


I.

Az urak valamennyien többet ittak a kelleténél s mikor a vendéglőben
magukra maradtak, vaskos tréfákkal kezdték ugratni azt a pergő nyelvü
cimborájukat, akit maguk közt – már senki sem tudta miért – a Sármánynak
neveztek.

Ez majdnem minden szombat este meg szokott történni. A Sármány szinte
kikényszerítette, hogy a megszokott heti italozás rendesen így
végződjék. Először is, mert amikor vacsora után megkezdődött a társas
iddogálás s megállapították, hogy az est italköltségét mi cimen és ki
fogja fizetni, a Sármány hétről-hétre mulatságos leleménnyel bujt ki az
alól, hogy ebben a kérdésben ő is szóba kerülhessen. Aztán, mihelyt
emiatt ingerkedni kezdtek vele, nagy kedvvel vállalta a szóharcot s nem
közönséges szellemi elevenséggel vagdalkozott jobbra-balra, aminek a
következése természetesen az lett, hogy már az első percekben
mindannyian összefogtak ellene. És végül, a Sármányt magát is mulattatta
és büszkévé tette, hogy ő egymagában állja a csatát az egész asztallal
szemben s a mindenfelől rázúduló csúfolódást, egyet rázva magán, olyan
fürgén fröcsköli szerte, mint egy vidám pincsi a vizet, amellyel
le-leöntik. A társaságot pedig, minél megszokottabbá vált a játék, csak
annál inkább szórakoztatták, nemcsak azok a viccek, amelyek elevenén
találták a nyillal teletűzdelt testü Sármányt, hanem a fáradhatatlan és
legyőzhetetlen harcos gyors és szerencsés riposztjai is.

Valami hallgatag megegyezéssel mindenki belenyugodott, hogy a Sármány
nem pénzzel, hanem az elméje munkájával szolgálja meg a maga italát s a
társaság mulattatásával rójja le azt, amivel a köznek tartozik. A
Sármány pedig a szellemi felsőséget megillető önérzettel, a sokat
tapsolt szinész elégedettségével és játszóképességével vállalta a
Kasperli szerepét.

Hanem ezen az estén nem volt szerencséje.

Mint majdnem minden szombaton, most is a legtöbbször Réthátival akadt
össze a szellemi tornában. Rétháti volt a leghivatottabb, a
legveszedelmesebb s a leginkább harcrakész ellenfele, kiváltképen azért,
mert Rétháti szeretett beszélgetni és addig, mig a Sármány nem lépett ki
az arénára, akár a sportról, versenyről, akár másról vitatkoztak, mindig
ő volt a szóvivő. Aztán a Sármánnyal való szócsatározás egyiküket se
mulattatta annyira mint Réthátit. Ő birta kedvvel, ötlettel és
szóbőséggel a legjobban ezt a hétről-hétre megujuló harcot és ő birta a
legtovább, mert amikor a többi cimbora már belefáradt a Sármány
nyilazásába, ő csak akkor kezdte el igazán a háborút, úgy hogy az
eleinte általános csata éjfél táján csaknem mindig szellemi párbajjá
változott át, vagy inkább: olyanforma jelenetté, mint amikor a
felheccelt és mindenfelé szaladgáló bikával szemben már csak a toréador
áll mereven a korláton innen.

De ha Rétháti főképen a harcrakészségének és küzdelemben való
szívósságának köszönhette, hogy a társaság őt bizta meg képviseletével a
Sármány ellen folytatott örök harcban, volt más tulajdonsága is, mely
erre a vezérszerepre mindenekelőtt őt jelölte ki. A versenytéren
szerzett kiváló sikerei óta egyebekben is ő volt a közbizalom
kiválasztottja s a legnagyobb tekintély az egész társaságban. Aztán meg
benne, a leggavallérosabb és legkészségesebb fizetőben a Sármány
született ellentétét látták és azzal, hogy a már-már nagyon sarokba
szorított Sármány helyett mindig Rétháti állott elő, amikor fizetni
kellett, szinte jogot váltott rá, hogy a kitartott társaság-mulattató
üldözésében és lemészárlásában is az övé legyen a vezetőszerep.

Azon a bizonyos szombaton Réthátinak különösen jó napja volt. Nagyon
jókedvüvé tette, hogy azt a bajnokságát, amelyik a leginkább hizelgett
büszkeségének, a csütörtöki mérkőzésben újra meg tudta védeni; valami
szoknyasiker is dagasztotta az önérzetét; s a magával való
megelégedettség a közlékenységnek, a vidámságnak és az ötletességnek a
szokottnál is bővebb jelentkezésében áradt ki belőle.

A Sármányt ellenkezőleg, mintha ezen az estén egészen megfosztotta volna
a lelki fürgeségétől, már akár az, hogy tulságosan sokat ivott, akár a
balsiker s a meglepetés azon, hogy egyszerre elpártolt tőle a hadi
szerencse.

Réthátinak minden megszólalását harsogó hahota követte. Ahányszor
felhangzott mély baritonja, mintha ugyanannyi pörölycsapás hullott volna
a Sármány fejére; és gyilkos mondásai olyan gyors egymásutánban követték
egymást, mint ahogy a kovács üllőjéről pattog egy szikra a másik
nyomába.

A Sármánynak pedig már a csatározás kezdetén se volt szerencséje. Máskor
a hosszan sistergő és sziporkázó tüzijáték hatásait göngyölítette ki a
mókáiból; most hiába szedte össze minden éberségét, a legjobb ötlete is
csak szörtyögött, pukkadozott és hamarosan elfulladt, mint a nedves
rakéta. Aztán, mikor látta, mennyire cserben hagyta a siker, erőszakolni
akarta a hatást; de már csak együgyüségeket tudott mondani, s annyira
elvesztette a fejét, hogy végül lehurrogták és elhallgattatták.

Még jó darabig poharaztak s közben mindenféléről beszéltek, csak arról
nem, amiről máskor a legtöbb szó esett: a Sármány jelleméről és
kalandjairól. Már nem is szóltak hozzá; töltöttek neki is, de különben
nem foglalkoztak vele, mintha már elment volna Rétháti a Szövetség
ügyeiről kezdett beszélni; ebből nagy vita kerekedett; a vitába a
Sármány is bele akart szólni, de ugyanakkor Rétháti ujra megszólalt s a
Sármánynak senki se felelt. Érzékenykedni kezdett; leintették.

Ezentúl mintha nem is látták volna. A vita mind zajosabb lett; egyszerre
ketten-hárman is beszéltek; mindenki heveskedett. A Sármány azonban
mintha egyszerre megkukult volna; kerek, sápadt, holdvilág ábrázata vagy
egy félóra hosszat néma és mozdulatlan maradt.

Egy órakor Rétháti kifizette az italt s mindnyájan kimentek a
vendéglőből. Az egész társaság egy táncos mulatóhely felé tartott, csak
Rétháti vált el a cimboráktól, mindjárt az első utcasarkon. Azt mondta,
hogy haza megy, mert reggel korán kell felkelnie. Nem akarták
elereszteni, de Rétháti kiragadta magát az ölelő karokból s futva
menekült.

A többi aztán folytatta az utját és még sokáig részegeskedett.

A Sármánynak Rétháti eltünése után visszatért a szava. Már az utcán
elkezdett dohogni s a mulatóban – más-más cimbora előtt, de mindig arra
célozgatva, aki már nem volt közöttük – ujra meg ujra rákezdte:

– No, no. Azért nem kell olyan nagyon hencegni! Nem mindig az a
legkülönb ember, aki a legszájasabb, csak azért, mert mindig tele a
zsebe. Én szegény vagyok, az igaz; nem vagyok szép fiu, nem tartanak ki
az asszonyok; de azért rólam senki te tud rosszat mondani. Hogy néha
nincsen nálam sok pénz; igen, ez előfordul; de azért még nem kell
lenézni az embert. Aztán ki ő, mi ő, hogy olyan lóhátról beszélget
velem?! Ha az ember a hivatalában fölmegy négyezer koronára, de
ezenkivül aztán se égen, se földön semmije, ez még nem olyan nagy dolog,
hogy hencegni kellene vele. Négyezer korona még nem jogosít fel arra,
hogy az ember a nagyurat játssza. Az igaz, vannak, akik olyan
nagyszerüen tudják beosztani a kimutatható négyezer koronájukat, hogy
minél többet költenek belőle, annál több marad nekik. Szórják a pénzt,
kiházasítják a metresszeiket, megvendégelnek boldogot-boldogtalant és
azért mégse fogynak ki a pénzből. Ez nagyon kellemes, de ha én ilyen
nagyszerüen tudnám beosztani a négyezer koronámat, ez engem még nem
tenne büszkévé. Én nem akarok gyanúsítani senkit; semmi közöm hozzá,
hogy más hol tölti tele a zsebét. De kiabálni csak az kiabáljon, akinek
a háza be van aszekurálva. Különben nekem mindegy. Én csak annyit
mondok, hogy jobb, ha nem nagyon firtatjuk egymás dolgait.

Nem igen ügyeltek rá. Mindenki tisztában volt vele, hogy csak a
kifütyölt szinész szól belőle, aki meg tudná fojtani a szerencsésebb
versenytársát.

Valaki mégis rászólt:

– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy Réthátit asszonyok
pénzelik?!

De erre a kérdésre se kellett megfelelnie.

– Ugyan hagyjátok!… – szólalt meg egy másik cimbora, valami Kávássy
nevü. – Nem látjátok, hogy tökrészeg?! Hiszen fogalma sincs róla, hogy
mit beszél!… Ha kialussza magát, ő maga fog a legjobban csodálkozni
rajta, hogy mi mindent kotyogott össze a dühtől meg a bortól pukkadozva.
Morogj csak, vén komédiás, bátran moroghatsz, senki se hallgat rád!…
Nini, a Lompos Liszka!…

Másról beszéltek és a következő szombaton már senki sem emlékezett az
esetre, maga a Sármány sem.


II.

Hanem vagy egy félesztendő multán, a sportéletnek majdnem mindegyik
területén nagy kavarodást támasztott a reformra törekedésnek valami
hirtelen támadt forgószele s ezekben a mozgalmas napokban szóba került
az is, hogy a Szövetség elnökévé Rétháti Gyurkát kellene megválasztani.

Ez az ötlet nagyon nem tetszett két férfiunak, akiket Kávássy Frigyesnek
és Prófosz Arnold doktornak neveztek.

Kávássy, elismerésreméltó céltudatossággal, már jó ideje dolgozott azon,
hogy felsportolja, felnótázza és feligya magát országgyülési
képviselővé. De ehhez okvetlenül szükségesnek látszott, hogy előbb,
legalább egy-két évig, a Szövetség elnöke legyen. A hirtelen
kierőszakolt elnökválság és Réthátinak a jelöltsége azzal fenyegette,
hogy régi – olyan sok szeretettel dédelgetett és az
összeköttetés-szerzés csöndes munkásságával olyan jól megalapozott –
szép terve egyszerüen össze fog omlani. Mert Rétháti nem az az ember
volt, akit könnyü szerrel és hamarosan ki lehetett volna emelni onnan,
ahova egyszer befészkelte magát.

Kávássy tehát egy pillanatig se habozott, hanem az első hir hallatára
elvégezte, hogy Rétháti jelöltségét már a csirájában meg kell fojtani s
erre a célra szövetkeznie kell azzal az emberrel, akit mindenkinél
jobban gyülölt: Prófosz Arnold doktorral.

Ez a Prófosz doktor ügyvéd volt. Egy ősrégi bank, egy kilencvenéves
nagyur meg egy gazdag egyházmegye pörös ügyeit tartotta rendben, amelyek
többet gyümölcsöztek, mint amennyi dolgot adtak neki. A sok szabad
idejét már jogászkora óta a különböző sportok között osztotta szét s
noha csak platonikusan hevült az olimpiai játékokért – mert féltette az
egészségét s ezért minden testmozgást került – nem nyugodott addig, mig
bele nem került valamennyi nagyobb sportegyesületnek tisztikarába vagy
legalább a választmányába.

Azt suttogták róla: egy gyönge pillanatában valamelyik bizalmasa előtt
úgy nyilatkozott, mintha édes fia volna az egyik legtöbbet emlegetett
egyházfejedelemnek, aki egyébként előbb is, utóbb is szentéletü volt.
Igazán így nyilatkozott-e, soha se tudódott ki. De azok, akiket a
leggyakrabban vendégelt meg, a háta mögött a Páternek csufolták.

Lehet különben, hogy csak koravén arca, szurós tekintete, öreges,
nyekergő hangja, mindig fanyar megjegyzései és szigoru
erkölcsbiráskodása juttatták ehhez az elnevezéshez.

Prófosz doktor huszonöt éves korában szép vagyont örökölt az anyjától.
És beérte azzal, amije volt. Ez már csak azért se eshetett nehezére,
mert nem voltak szenvedélyei és költséges kedvtelései. Nem a tékozlás,
hanem inkább a takarékosság hajlama volt az, amely ellen küzdenie
kellett. De ha a legkevésbbé se vágyódott pénzre, annál inkább vágyódott
arra, amit társadalmi poziciónak szokás mondani. Lihegett mindenért, ami
valamelyes szerepléssel járt együtt, bár bizonyos szeméremmel titkolni
igyekezett ezt a gyöngéjét.

Csakhogy neki, a vagyonos fiatalembernek, szinte reménytelenül kellett
epekednie azért, amit mások, néha egészen szegények, könnyedén értek el.
Nem volt tehetséges, nem volt kedves, vonzó egyéniség; és különösen nem
volt népszerü. Pedig a fukarságához képest sokat áldozott azért, hogy
hiveket szerezzen. De minél buzgóbban vadászta a népszerüséget, ez annál
messzebbre menekült előle.

Tudta, hogy így van s bár az elnökválság kiütése óta órákon át kinozta
és álmatlan éjszakákat szerzett neki az a gondolat, hogy: micsoda
boldogság volna, beülni ebbe az elnöki székbe, ahonnan olyan sokfelé
lehet fölemelkedni!… meg se kisérelte a harcot. Pedig szivesen sántikált
volna sokat, akárcsak a dicsőséggel való elbukásért is, de még erre se
volt kilátása a népszerü Réthátival szemben.

Ezzel a Prófosz doktorral akart szövetkezni Kávássy, hogy még kellő
időben megfojthassa a Rétháti jelöltségét.

Kávássynak, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Rétháti az, akit
az utjából el kell tolni, eszébe jutott, amit a Sármány részegségében
mondott. Rögtön átlátta, hogy ebből a nyilatkozatból könnyen ki lehet
hámozni Rétháti megbuktatását, még akkor is, ha a Sármány kapálózni
talál minden ilyes kisérlet ellen. Végre is sokan hallották, hogy mit
mondott s ha egy kicsit megszorítják, mondhat még többet is.

Csakhogy ő, Kávássy, Réthátinak legrégibb, legjobb cimborája, nem állhat
elő azzal, amit a Sármány egy félévvel ezelőtt, nagy részegeskedés után,
csak példálózgatva s olyan formában mondott, amely könnyüvé teszi, hogy
mindent visszavonjon s szépen kimagyarázzon.

Hiszen a szemébe nevetnének, ha egy félesztendővel azután, hogy ő maga
intette le a Sármányt, egyszerre csak azt kérdi: »Mit is mondtál a
multkor?!…« Beszélhet-e erről ő, aki mindennap együtt volt Réthátival,
néha órákig ült mellette s nem tudni hányszor megitta a borát?!

Nem. Ebben az ügyben ő nem szerepelhet másképpen, csak mint hű barát,
aki körömszakadtig kitart a cimborája mellett. Mint a védője vagy
később: a segédje.

A Páternek ellenben egészen szabad a keze és a gégéje. A Páter itt
kedvére fintorgathatja az orrát. Kinyujtózkodhatik erkölcsbiróvá, ha ez
az öröme; és eltörheti a pálcát Réthátinak a feje fölött – »ha így
kivánja az igazság.«

A Páterrel való szövetkezésnek csak egy veszedelme volt. Hátha nem éri
be az alelnökséggel, hanem a jobbik részt követeli magának?!…

Kávássy úgy találta, hogy még ez se volna baj. A Páter elnöksége csak
pünkösdi királyság lehet. A Páter nem népszerü s nem olyan erős
ellenfél, mint Rétháti; a Páterrel könnyü lesz elbánni.

Nem habozott és nem késlekedett. »Véletlenül« még az nap találkozott
Prófosz doktorral, félre hívta, és a súlyos ügyhöz illő hangon így szólt
hozzá:

– Kérlek, nagyon kényes dologról van szó. Titok pecsétje alatt megsugták
nekem, mint Rétháti jó emberének, hogy sokan nem akarnak belenyugodni
Réthátinak a jelöltségébe s mindenféle vádat kovácsolnak ellene. Rétháti
persze nem tud semmiről és szeretném, ha meg lehetne kimélni ettől a
boszuságtól. Azért, úgy hiszem, nekünk, a barátainak, össze kell fognunk
s a legteljesebb diszkréciót tartva szem előtt, meg kell vizsgálnunk az
ügyet, az ő tudtán kivül. Ha kiderül, amint remélem, hogy csak
kortesfogásról van szó, gondoskodni fogunk róla, hogy megkapjon minden
elégtételt. Ha pedig mégis volna a vádakban valami, ugy-e, jobb lesz
neki is, mindnyájunknak is, ha bizalmasan figyelmeztetjük, hogy mondjon
le a jelöltségről?! Magamban nem mernék vállalkozni erre, mert meglehet,
az elfogultság megzavarná a tisztánlátásomat; de azt hiszem, te is
jóbarátja vagy Réthátinak… éles itéleted van… vannak hiveid, akik
hallgatnak rád és megnyugosznak abban, ami téged kielégít… szóval, ha te
is, én is egy pár bizalmi férfit hivunk magunk mellé, elintézhetjük az
egész ügyet anélkül, hogy kellemetlenség származnék belőle. Számíthatok
rád?

Amaz megértette.

– Hogyne! – felelt.


III.

A »bizalmas értekezlet« előtt a Sármány csak ötölni s hatolni tudott:

– Én nem vádoltam meg Réthátit és most se vádolom, mert nem tudok róla
semmi bizonyosat. Csak annyit mondtam, hogy Rétháti sokkal többet,
legalább is kétszer annyit költ, mint amennyi a kimutatható jövedelme. A
hivatalában mindössze vagy négyezer koronára jut fel s nem egyszer
hallottuk tőle, hogy nincsen semmi örökölt vagyona. És Rétháti
fiákerezik, autózik; szereti traktálni a társaságát; nem tagad meg
magától semmit, ami az uraskodáshoz tartozik; kártyázik és veszít; költ,
amire akartok; szórja a borravalót, hogy jobban süvegeljék; és mit tudom
én, még mi. Hát ez nem telik összesen négyezer koronából. Többet mondok.
Vannak köztetek, akik ismerik a Zsenát. Ezt Rétháti kiházasította;
stafirungot vett neki; tőle magától tudom, hogy a Gyurka adott neki
kétezer koronát stafirungra. Egy szegény kis tyúknak, akit a fiatal
füszeres-segéd vesz el! Rétháti, akitől se a Zsena, se más, soha se
kivánt pénzt! És mindössze négyezer koronából! Ha ez nem tékozlás, akkor
nem tudom, hogyan nevezzem. Ennél többet nem mondtam és most sem mondok.

Kávássy nem állhatta meg, hogy hangot ne adjon:

– Hm.

– Nem nyert kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon vagy nem örökölt
valakitől egyszerre nagyobb összeget? – kérdezte a Páter.

– Ha így volna, ezt tudnunk kellene.

– Nincs a hivatalában vagy másutt mellékjövedelme?

– Olyan hivatala van, ahol semmit se kereshet mellékesen s ahol még csak
a megvesztegetés se képzelhető el. Másutt pedig nincsen elfoglaltsága.

– De sokszor nyert dijat, fogadni is szokott…

– Ez nem annyi, hogy szóba kerülhetne.

– Hm, – összegezte a kihallgatás eredményét, most már nem Kávássy, hanem
a Páter.

Aztán tanakodni kezdtek, hogyan lehetne »végére járni ennek a dolognak«.

– Figyeltessétek meg detektivekkel! Mire való az a sok magánkutató?! –
mondta a Sármány, aki már nagyon szeretett volna kibujni a neki
különösen kellemetlen ügyből.

– Fuj! – szólt a Páter. – Aztán a detektiv úgyse tudna meg semmit.
Meglesheti, hogy mikor jött hozzám látogató vagy mikor mentem el
valahová és meddig tartott a látogatás, de hogy mennyi pénz volt a
zsebemben előbb és mennyi utóbb, ezt a rendőrkutya se szagolhatja ki.

Hosszu vita kerekedett, mert senki se állott elő olyan indítvánnyal,
amely a többinek is tetszett volna. Végre is a Páter felfogása győzött.

– Itt valami rejtelem van, annyi bizonyos – mondta – s ezt a rejtelmet
csak akkor oszlathatjuk el, ha olyanok lépnek akcióba, akik a
legközelebb állnak Réthátihoz. Akik észrevétlenül figyelhetik meg minden
lépését és észrevétlenül tarthatják szemmel a tárcáját.

– A legjobb barátjai leselkedjenek rá? – botránkozott Kávássy, de
megérzett a hangján, hogy a jó érvekkel szemben nem lesz
kapacitálhatatlan.

– Ne felejtsd el, nem csak a Szövetségnek, magának Réthátinak is érdeke,
hogy tisztán lássunk ebben a dologban. Meglehet, egyetlen szavával meg
tudná adni a megnyugtató magyarázatot; de nem vonhatjuk kérdőre; nincs
jogunk rá, hogy megszámoltassuk; maga a kérdés is sértés volna. Nincs
tehát más választásunk, csak az, amit mondtam. Ha tiszta, neki a
legjobb, ha erről a tudtán kivül győződünk meg. De még akkor is, ha
bünös, csak kivánatos lehet rá nézve, hogy így, a legnagyobb
diskrécióval járjunk el az ügyében. Hiszen nem akarunk neki semmi
rosszat. Ha nem közénk való, minden feltünés nélkül figyelmeztetjük,
hogy erről meggyőződtünk; és valósággal lekötelezzük azzal, hogy botrány
nélkül tünhetik el közülünk. Ha pedig ártatlan, amit remélek,
megbecsülhetetlen baráti szolgálatot teszünk neki azzal, hogy egyszer s
mindenkorra letéptük róla azt a gyanut, amelyet eddig magával cipelt.
Nincs igazam?

Még nem fejezte be, sőt még el se kezdte, és már meggyőzte Kávássyt. Hát
persze, ha csak arról volt szó, hogy a barátunkat meg kell kimélni
valamitől, hogy a barátunkat le kell kötelezni, akkor Kávássyra mindig
számítani lehetett.

Csak éppen arra nem volt kapható, hogy ő legyen az, aki Réthátit
»szemmel tartja«. Úgy vélekedett, hogy ez a szerep csak a Sármányt
illetheti meg.

A Sármány hallani se akart a dologról.

– Ohó, nem addig van ám, hogy előbb elhinted a gyanút, és aztán, amikor
bennünket már alaposan megzavartál, egyszerre szépen el akarsz osonni
minden elképzelhető kellemetlenség elől! – vitatkozott vele Kávássy.

A Páter Kávássy pártjára állott.

– Igen, igen!… Neked kötelességed, hogy erre vállalkozzál!… – mondta a
Sármánynak. – Te gyanusítottad meg Réthátit, tehát főképen téged terhel
az a feladat, hogy most már aztán végére kell járni a dolognak. Kettő
közül az egyik: vagy határozott váddal állsz elő a gyanusítás helyett,
vagy gondoskodnod kell róla, hogy eloszlathasd a gyanunkat. Ez alól nem
bujhatsz ki.

– Érdekes! – szabódott a Sármány. – Hát azt hiszitek, hogy csak azért,
mert egyszer részegségemben rosszul fogalmaztam meg a szavaimat, ezzel
jogot adtam nektek arra, hogy most már rám kényszeríthessétek a kém
szerepét?! Erről szó se lehet. Én nem vagyok detektiv és nem kémlelek
senkit, kivált a barátomat nem.

– Már pedig ezt a kellemetlen feladatot nem fogod másra tolni! – szólt
Kávássy. – Vagy teljesíted a kötelességedet, vagy elmondjuk a
barátodnak, hogy miket szoktál róla fogalmazni.

– Ne idegeskedjünk, te pedig lásd át, hogy semmi olyat nem kivánunk
tőled, ami nem volna _fair_ – épített hidat a Sármánynak Prófosz doktor.
– Arról van szó, hogy megvédelmezhesd a barátodat valamivel szemben, ami
a te hibád. Amit tőled követelünk, az nem szégyenletes dolog, hanem
ellenkezőleg, gavallér cselekedet. De elvárjuk, hogy teljesítsd a baráti
kötelességedet.

– No és ha hetekig hiába meresztgetem a szemem?… végre is, nem bujhatok
bele a zsebébe!… Nem fogjátok akkor azt mondani, hogy kényelmesebbnek
találtam, mindent visszanyelni?!…

– Ha nem sikerül megtudnod semmit, előttünk, a hat bizalmi férfi előtt,
ünnepiesen bocsánatot fogsz kérni Réthátitól. Ugy-e, Arnold? Akkor
gondoltad volna meg jobban a dolgot, amikor nyolc-tiz ember jelenlétében
példálózgattál arról, hogy téged nem tart ki senki.

A Páter is ezen a nézeten volt. De szükségesnek tartotta kijelenteni:

– Nagyon sok időd nincs a vizsgálódásra. Az elnökválasztásig alig van
két hónapunk s ha Réthátit el kellene ejtenünk, erre nem várhatunk egy
hónapnál tovább. Mert az uj jelöltünknek okvetetlenül szüksége lenne
két-három hétre, hogy megszervezhesse a pártját, minden elképzelhető
meglepetéssel szemben. Ugy-e Frigyes?

Frigyes most már, egyelőre, mindenben egyetértett a Páterrel. Kissé
sokalta ugyan az egyhónapos határidőt, de nem akart a szövetségesénél
türelmetlenebb lenni. Beleegyezett tehát, hogy a Sármány egy hónapig
tetszése szerint szemlélődhessék, csak azt kötötte a lelkére, hogy:

– Ne vesztegesd az időt és ne sajnáld a fáradságot. Gondold meg, hogy a
te hibád, ha idáig fejlődött a dolog, hogy máris sokan tudnak róla és
hogy arról van szó, ami mindnyájunknak a legdrágább: a jó hirnévről.
Talán csak a Rétháti, talán az egész Szövetség jó hirnevéről.


IV.

A beavatottak diszkréciót fogadtak, de a következő héten már az egész
Szövetség tudta, mi »lóg« az elnökjelölt felett. Nyiltan senki se
beszélt erről, de mindenki suttogott róla, még a pincérek is; Rétháti
pártja nem hitte el, hogy a »diszkrét vizsgálat« Réthátit
kompromittálhatja s megmaradt amellett, hogy a Szövetség legnépszerübb
emberét csak kortesfogásból gyanusították meg, de az eddig közömbösek uj
jelölteket is kezdtek emlegetni, Kávássyt, a Pátert és másokat. Rétháti
nem értette – később se tudta meg soha – hogy egyszerre mért néznek rá
az emberek olyan furcsán; Sármányt mindig ott lehetett látni Réthátinak
a sarkában; s Kávássy is, a Páter is a legjobbat remélte.

De ez a reménykedés nem élhetett sokáig. Három hét se telt bele és a
Sármány tudatta Kávássyval, hogy össze kell hivni a bizalmi férfiakat,
mert ő minél hamarább be akar számolni vizsgálódásának eredményével.

A bizalmas értekezleten aztán ezzel a meglepő nyilatkozattal kezdte meg
beszámolóját:

– Mindent tudok. És előre kijelentem, hogy kész vagyok ünnepiesen
bocsánatot kérni Réthátitól, ha ragaszkodtok ehhez a kivánsághoz. De azt
hiszem, helyesebb, ha Réthátit nem bosszantjuk meg annak elmondásával,
hogy mi történt és azt az elégtételt, amely őt megilleti, a tudtán kivül
adom meg neki. Végre is kivületek senki se tudhatja, hogy én őt
meggyanusítottam, ha tehát előttetek elismerem, hogy meggondolatlanul
beszéltem, hogy menthetetlenül igazságtalan voltam, ezzel tökéletesen
jóváteszem, amit vétettem. Neki csak kellemetlen lehetne, ha megtudná,
hogy gyanuval illettük, vádlottként szerepeltettük, megfigyeltük és hogy
beleütöttük az orrunkat olyan dolgaiba, amelyekről nem tartozik nekünk
számot adni. Az ünnepies bocsánatkérésem is csak bánthatná, sérthetné,
bosszanthatná és nekünk nincs jogunk rossz érzést okozni, bosszuságot
szerezni annak a derék embernek, aki a barátunk. Azért kérlek
benneteket, érjétek be vele, ha csak itt, in camera caritatis
nyilatkoztatom ki, hogy Rétháti a legfeddhetetlenebb, a
legkifogástalanabb gentleman a világon.

– Szóval, csak járt a szád? – tört ki leplezetlenül Kávássyból a düh.

– Rosszul számítottad ki, hogy mennyit költ? – kérdezte a Páter
gúnyosan.

– Nem. Csakugyan sokkal többet ad ki, mint amennyit megkeres és amit a
jövedelmén felül költ, azt kapja valakitől. Még pedig asszonytól kapja.
Sőt öregasszonytól. Csakhogy ez az öregasszony az édesanyja.

– Kiderül, hogy az anyjának uradalmai vannak – szólt a Páter, olyan
hangon, amely nem titkolta el a kételkedését.

– Nincsenek uradalmai, de sokat keres. Mert az anyja francia
nyelvmesternő, akinek nagyon jó házai vannak; azt mondják, Budapesten
egy francia se keres a leckéivel annyit, mint Réthátinak az anyja. És az
öregasszonynak már nagyon kevés kell; jóformán minden jövedelmét a
fiának adja; több gyereke nincs…

– Ezt mind magától Réthátitól tudod? – kérdezte Kávássy, a csúfolódás
hangjával fejezve ki, hogy a francia leckék nagy jövedelmességét mesének
tartja.

Még nem adott fel minden reményt. Igy okoskodott:

– Rétháti megneszelte mi készül. Hogy mentséget találjon, amögé bújt,
hogy az anyja órákat ad. Úgy tett mintha nem tudna semmiről s
telebeszélte a Sármány fejét azzal, amit magyarázatul hamarjában
kieszelhetett. És ez az állat mindent elhisz. Vagy legalább úgy tesz,
mintha mindent elhinne, csakhogy ne kellessen bizonyítania.

Hanem a Sármány mindjárt kiábrándította:

– Réthátival én erről nem beszéltem. És ne gondoljátok, hogy én most
puszta találgatással állok elő, hogy csak épen föltevés az, amit mondok,
mert én nektek itt csakis azzal számolok be, amiről meggyőződtem.

– Hát talán mondanál valamit arról is, hogy miképen nyomoztad ki ezt a
semmit! – türelmetlenkedett Kávássy.

– Kérlek, szívesen. Először is, megbíztam egy magánkutatót, figyeltesse
meg Réthátit. Ki volt nála, meddig; mikor, hová ment és meddig maradt
ott, kivel beszélt az utcán, s a többi. Elmult egy hét; soha semmi, ami
gyanus volna és a detektiv adatai megegyeztek az én tapasztalataimmal,
mert amint tudjátok, kivált az esti óráktól fogva, nem igen tágítottam
mellőle, amig haza nem ment. Egy hét multán észrevettem, hogy fogytán
nála a pénz. Úgy tettem, mintha ezt nem is sejteném és kölcsönt kértem
tőle. Ez ebédnél történt, vasárnap. »Most nincs, de majd este adok« –
ezt felelte. És este adott, pedig délután nem volt sehol másutt, csak az
anyjánál. Erre megesküszöm, mert messziről követtem. Láttam melyik házba
tér be és melyik lakásajtón nyit be. Az anyjától hazament s este a
vacsoráig én voltam az egyetlen látogatója. Ez felnyitotta a szememet. A
detektivem aztán megtudta, hogy Réthátinak az anyja hova jár leckét
adni, mennyit keres, hogyan él, mit költ, amit akartok. Már ezzel is
beérhettem volna, de – hogy felületességgel ne vádolhassatok – még két
hétig lestük, én meg a detektiv. Parancsoljátok, hogy elmondjam a
részleteket?

– A részleteket tartsd meg magadnak a fáradozásod jutalmául – szólt
boszusan Kávássy.

– Akkor még csak egyet kell elvégeznünk. Remélem, nem kivánjátok tőlem,
hogy egyedül fizessem a magánkutatót?! Igaz, az első hiba az enyém volt,
de ezt levezekeltem a sok szaladgálásommal; és nem illenék, hogy jómódú
urak egy szegény ördög költségén elégítsék ki a kiváncsiságukat…

– Nem vinne el az ördög, a magánkutatóddal együtt?!…

– Neked úgy kell! – torkolta le Kávássyt a Páter. – Mit indulsz el egy
részegnek a kotyogása után?!… De én, akinek semmi közöm az egész
dologhoz?!… Még pénzt is áldozzak érte, hogy tisztázhasd azt a
barátodat, aki ezután a mentő-akció után épen engem buktat ki a
Szövetség elnöki székéből?!


V.

Rétháti, a feddhetetlen és kifogástalan gentleman, két nappal az után,
hogy óriási többséggel választották meg a Szövetség elnökévé, órákig
azon törte a fejét, hogy mit hazudjon annak az öregasszonynak, akitől a
vasárnapi lakoma előreláthatóan nagy költségét mindenáron meg kellett
szereznie: az édesanyjának.

Mert azzal tisztában volt, hogy ha becsületesen megmondja neki: »Mama,
nekem sok embert kell megvendégelnem és sehonnan se tudom az ehhez
szükséges pénzt megszerezni«, a kis öregasszony azt fogja felelni:

– Ó, édes, szegény Geo-m, de hiszen tudod, hogy most nekem sincs
pénzem!… És ha volna is pénzünk, mért költekeznél erre?!… Megvendégelni
egy egész sereg embert!… már hogy lehet ezt megvárni egy olyan fiutól,
aki nem gazdag?!… Fizesse meg a vacsoráját kiki és úgy ünnepeljenek!
Bolondság volna ilyenekre szórni el a pénzt, még akkor is, ha nem volna
szükségünk minden garasunkra!…

Pedig boldoggá és büszkévé tette az a tudat, hogy az ő szép és nagy fia,
ez a vasgyúró, aki mindenkit legyőz, ez a bajnok-fejedelem, ez a férfiak
disze-virága, ilyen kitüntetéshez jutott, amit különben természetesnek
talál. De úgy gondolkozik, hogy Geo-t most már nem lehet lecsapni az
elnökségből, ha nem is fizet pezsgőt fűnek-fának. Hát mért fizetne
akkor?! Uriember nem kivánja ezt tőle s a léhütőknek fizessen?!

Ő ezt nem érti. Soha se fogja elhinni, hogy nem az a legbölcsebb dolog a
világon, ha az ember élére rakja a garast és mindent megtakarít, amit
csak félredughat. Hogy stilusosan kell élni, ha az ember valami
nagyobbra tör és ki akar emelkedni a szegénységből. Hogy sikereket csak
az érhet el, akinek van szive, apró ajándékokkal kötelezni le az egész
környezetét. Hogy a világ csak attól nem sajnálja az elismerését meg a
nagy ajándékait, akiben nem vesz észre kicsinyességet, aki imponálni tud
neki az uri föllépésével.

Ő ezt, szegényke, már soha, de soha nem fogja átlátni.

És igaz, legutóbb nagyon is kimerítette azt a régi szekrényt, melynek a
legfelsőbb polcán, a tiszta fehérnemü alatt, Maman a szegényes kis
kincstárát tartotta: a takarékpénztári könyveit, az egypár
értékpapirját, az aranyait. Igaz, mostanában mindent elszedett tőle,
amit csak elszedhetett; igaz, szegényke meg is mondta neki:

– Geo-m, lelkem, édes szerelmem, most egy darabig légy takarékos, mert
hamarosan nem tudnálak kisegíteni. Légy takarékos, angyalkám; hidd el
anyádnak: kis patakokból lesznek a nagy folyók.

De hát ezt a lakoma-költséget a föld alól is elő kell teremteni. Most
amikor olyan nagyot ugrott előre és annyi tekintet szegeződik rá, nem
mutatkozhatik kicsinyesnek. A karriérje megköveteli, hogy stilusos
legyen a föllépése. A hirtelen letörést jelentené, ha a népség és
katonaság úgy itélne, hogy: gazdag embert kellett volna választani
elnöknek.

És anyjának, ha nem az egyik, hát a másik rejtekben, még okvetetlenül
van annyija, amennyiből két lakoma is kifutná. Hiszen minden fiókban,
minden ládában el-eldug egyetmást, arra gondolva, hogy ha egyszer
meglopnák, akkor is megmaradjon az, amit a tolvaj nem talált meg. Minden
sarokba félrekapar valamit, szegényke.

Még ha véletlenül minden pénz nélkül volna is, akkor sem egészen
vagyontalan. Mert az ékszerei bizonyosan megvannak. Ezektől csak
régente, a legnagyobb szükség idején vált meg egy-két napra; és ha
azokban a rossz napokban néha a zálogházba is el kellett mennie: mihelyt
pénzhez jutott, mindig az volt első dolga, hogy sietett kiváltani az
ereklyéit; nem volt nyugta, amig ezek nem kerültek haza.

Hát a legrosszabb esetben ezeket az ékszereket most is be lehet vinni a
zálogházba.

De ha azzal állít be hozzá, hogy lakomaköltségre kell a pénz, a kis
öregasszony nem fogja megérteni a bankett szükségességét és hogy megóvja
Geo-ját a pazarlástól, le fogja tagadni, hogy még van annyija, amennyi
most Geo-nak kellene. Nem azért, hogy magának tartsa meg, hanem hogy
eltegye Geo-nak, »valami hasznosabbra«. Hiába magyarázgatná anyjának,
milyen sokat jelent neki ez a bankett, beszélhetne órákig, a makacs kis
öreg ezt soha se látná át. És ha az ékszerek is szóba kerülnének,
erélyesen védené relikviáit, talán sirna is… ami Geo-t mindig
elérzékenyíti és leszereli.

Tehát valami mást kell kieszelni.

Szó sincs róla, nem szép, sőt nagyon csúnya dolog, nem járja, hogy
ennyire kifosztja szegénykét. De módjában volna-e anyjának a sorsán csak
a legkevesebbet is változtatni, ha soha el nem venne tőle semmit, sőt
még ő kinálna neki akármennyit?! Nem. Nincs hatalom, amely rábírhatná,
hogy nagyobb lakásba menjen, két cselédet tartson, kocsin járjon, hogy
többet költsön a kosztjára és ruházatára, hogy költekezzék egy kicsit a
szórakozásra is. Neki mindez nem kell. Neki az az egyetlen öröme, neki
az a boldogság, ha félrerakhat Geo-nak. És mert nincs hatalma ezen
változtatnia, nem vét az anyja ellen nagyot, ha elszedegeti a pénzét;
tulajdonképen csak előbb költi el, ami ugyis rámaradna, amit később
ugyis csak ő költene el.

Milyen furcsa is egy anya!… némelyik anya!…

Eszébe jutott, nem először, de most is csak egy pár pillanatra, milyen
nagy ideje annak, hogy az anyja mindent elvon magától, amit csak lehet
és mindent félrerak neki. Azóta van ez így, amióta szegényke huszonhárom
éves korában özvegyen maradt. Ez a kis öregasszony már a fiatalságát is
abban töltötte el, hogy órát adott és megint órát adott, reggeltől
estig, mert azt akarta, hogy Geo-nak mindene meglegyen és mert soha se
volt elég neki, amit Geo-nak félretehetett.

Még tizenhat éves se volt, amikor árva lett és gyászruhájában ide
került, ebbe a neki idegen országba, egy grófi házhoz. Három évvel
később férjhez ment a gróf ispánjához, egy olyan Rétháti Gyurkához,
amilyen ő ma. Aztán, mikor az erős embert a véletlen megölte, a kis
fiával meg a grófi család ajánló levelével felköltözött Budapestre és
elkezdte azt az életet, amelyet ma is folytat. Reggeltől estig egyik
leckéről a másikra siet… mert mindig siet, hogy későn ne érkezzék, de
nem ül villamosra, hogy annál több maradjon Geo-nak… már úgy megszokta a
sietést, hogy otthon is sietve jár-kel a szobában.

– Ej, no, nem olyan nagy dolog az, francia órát adni!… – csitítgatta
Rétháti a lelkiismeretét, mialatt az anyja lakása felé tartott. – Az
ember eldiskurál… és úgy megszokta, hogy már inkább mulatság neki,
kivált az ismerős családoknál.

– Geo, neked valami bajod van! – kiáltott fel az özvegy Réthátiné,
amikor felágaskodott, hogy megcsókolhassa a fiát, aki lehajolt hozzá. (A
kis öreg olyan csöppség volt, hogy a hónaljáig se ért Geo-jának.)

– Nincs nekem semmi bajom – felelt a vasgyúró.

De ehhez is, később is, olyan szomorú pofákat vágott, mint akit már el
akar vinni az őszi szél.

– Geo, mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?

Geo egy darabig úgy lógatta a fejét, mint akiből harapófogóval se lehet
kivenni a titkát. De a kis öregasszony addig sürgölődött-forgolódott
körülötte, addig faggatta-vallatta, míg végre előállott vele, hogy:
kártyázott, vesztett és nemcsak a készpénze úszott el, hanem adósságot
is csinált, becsületszóra.

Aztán lehorgasztotta az orrát, mint amikor pénzt szokott kérni.

– Mennyivel maradtál adós?

Geo megmondta az összeget.

– És ezt huszonnégy óra alatt ki kell fizetni?

– Valamivel több időm van rá. Vasárnap estig kaptam haladékot.

– Ó, addig nem szerezhetem meg! Ha legalább egy hetünk volna rá!

– Hiszen tudom, hogy nincsen pénzed. De… ha nem féltenéd annyira az
ékszereidet…

– Geo, te megint megcsalsz engem, mint akkor, amikor a rossz lánynak
adtál pénzt!…

– Félreértettél. Épen azt akartam mondani, hogy az egyetlen dolgot, amit
felajánlhatnál, el se fogadnám, mert tudom, mennyire aggaszt, ha az
ékszereid nincsenek itthon… De minek is beszélünk erről?!… Látod, nem
akartam elmondani!… Igazán nincs értelme, hogy nyugtalanná tegyelek
vele. Majd csak előteremtem valahonnan. Te ne is törődjél a dologgal!…

Hogy ő ne törődjék Geo-nak a kártyaadósságával!

Még sokáig tanakodtak. Aztán, mikor Geo menni készült:

– Majd megpróbálok holnap valamit – szólt a kis öregasszony. – De ha azt
hiszed, hogy neked előbb sikerülhet, hát nézz utána te is!… Az
ékszerekre majd csak akkor gondoljunk, ha nem marad más választásunk.
Szombat délig erre még ráérünk.

Geo megigérte, hogy holnap este is jelentkezni fog, hirt adni róla,
milyen sikerrel járt a kisérletezése. Aztán kezet csókolt és elment.

– Igazán kellemetlen, hogy erre kellett fanyalodnom! – gondolta, amíg
lejutott a lépcsőn. – Szegényke!… Milyen sokba került neki az az öröm,
hogy anyává lehetett, milyen hosszan fizet azért a hároméves, rövid, rég
elmult boldogságért!…


VI.

Tíz percig se aludt s már felriadt. Azt álmodta, hogy szörnyű meredek
szélén vezette kis Geo-ját és fiacskája egyszerre csak kirántotta kis
kövér kezét anyja kezéből, szaladni kezdett, elcsúszott és leesett a
mélységbe.

– Istenem, milyen őrült vagyok!… De hiszen Geo az öngyilkosságot
forgatja a fejében!… Szegény, drága gyermekem!… De hát hol volt az
eszem?!… Pedig, ha nem vagyok olyan együgyü, meg kellett volna értenem,
mért nem akarja megvallani, hogy mi bántja?!…

Kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett, hogy utána rohanjon. De aztán
eszébe jutott, hogy Geo ebben az időben máskor se szokott otthon lenni…
épen ma menne haza, amikor a halál gondolatával vívódik?!…

– Dehogy van otthon, szegény gyermekem!… Ki tudja, hol barangol a sötét
éjszakában?!… Talán ő maga se tudja, merre jár!…

(Vidáman beszélgetett és ivott, a feddhetetlen gentleman.)

Visszafeküdt az ágyába.

– Még csak tizenegy óra. Istenem, mikor lesz még reggel!… Mit fogok még
addig kiállani!… De úgy kell nekem!… Úgy kell egy ilyen önző vén
kutyának!… Hát aztán, ha elvesznének is az ékszerek?!… Mi az?!… De ha…
ó, még, a gondolat se alakuljon ki bennem!…

És telesirt két zsebkendőt.

– Itt ül szegény, nálam – zokogott – majdnem egy óra hosszat, a
legnagyobb gyötrelmek közt, rosszul titkolgatott kétségbeesésben és
nekem eszembe se jut, hogy hiszen még pénzem is van, csak ki kell
nyujtanom érte a kezemet!… Mert itt van, a fiókomban, amit a temetésemre
szántam, hogy neki erre ne kelljen költekeznie, egy takarékpénztári
könyvben!… csak át kellett volna adnom neki!… O, ezt az éjszakát nem
felejtem el!… De megérdemlem, megérdemlem!…

Egész éjjel nem hunyta le a szemét.

Öt órakor fölkelt s rohant a takarékpénztári könyvvel a fia lakására. A
bajnok ur épen akkor érkezett haza.

De csakhogy élt!…

Amikor kisirta az örömkönnyeit, már nem lehetett szó arról, hogy
hazamenjen és egy-két órát aludjék. Néhány hónap óta már hétkor meg
kellett kezdenie a leckéit egy kisasszonynál, akinek javító vizsgálatot
kellett tennie a francia nyelvtanból s aki máskor nem ért rá órát venni.

És mire Geo horkolni kezdett, a picinyke bajnok már ott volt az élet
nagy küzdőterén és diktálta a kisasszonynak, hogy mit irjon:

– Les chambres hautes ne sont-elles pas saines? Oui, Monsieur, et l’eau
pure est aussi très saine.




TARTALOM.

  A tóparti gyilkosság  3
  Családalapítás  116
  A házibarát  153
  Bajnokok  180


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |Allotta |Állotta

47 |bogy én tudni |hogy én tudni

50 |Es te |És te

52 |Es ha |És ha

53 |Es ha |És ha

56 |Es valósággal |És valósággal

66 |Es akkor |És akkor

70 |At kellett |Azt kellett

70 |En, a Szent |Én, a Szent

72 |O azt |Ő azt

80 |clszavaltam |elszavaltam

83 |Es hogy |És hogy

95 |Almomban |Álmomban

98 |Es elmondhatja-e |És elmondhatja-e

103 |En – kivált |Én – kivált

119 |önbiizalmával |önbizalmával

129 |Da ha nem |De ha nem

136 |Es az |És az

141 |Es Hellácska |És Hellácska

141 |Es ha |És ha

142 |En edzett |Én edzett

146 |Es Hellácska |És Hellácska

151 |És aztán |Es aztán

153 |En most egy |Én most egy

163 |Es hogy |És hogy

166 |Es mutat |És mutat

169 |O volt |Ő volt

169 |En? |Én?

170 |»a szfinx-nek |»a szfinx«-nek

172 |Es mert |És mert

174 |Es kinek |És kinek

175 |Es tudja |És tudja

176 |Es nekem |És nekem

179 |Űgy hítták |Úgy hítták

181 |O birta |Ő birta

185 |késdésre |kérdésre

206 |Es mire |És mire]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68877 ***