The Project Gutenberg eBook of Puder by Gyula Krúdy

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68971 ***

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 223. oldalon található.

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
2. A FRANCIA KASTÉLY
3. SZINDBAD UTAZÁSAI
4. PALOTAI ÁLMOK
5. PUDER
6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

PUDER

Mi sok báj volt a csendes éjben!
A kéj, öröm s lefolyt idő
Élénk színekben tünt elő,
Mint a rabnak, ki börtönében
Erdőt, mezőt álmodva lát,
S szabadnak véli önmagát.

Puskin.

Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök. Reggeltől-estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak fülét és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a temetésemen vagy az esküvőmön kiséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant vén hidakon nyargaltunk keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe alatt, lent a kanyargó folyó acélkéken tündöklik, néma kísértetként sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy behavazott kőszent integet az útszélről: ne félj, nem vagy egyedül és egy kapaszkodó alatt, ahol a fuvarosok megpihentetik lovaikat a ködös, vasrácsos ablakon át pirosan tündökölt föl a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában, aki Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol nemrégen disznót öltek -8- és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga volt. Amott vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna meg. Egy hóba temetett kis korcsma tájékán, amelyet mintha a svájci kártyából vágtak volna ki, árva muzsikus pengette hangszerét, az orra piros, mint a nürnbergi babáknak, kerek kalapja mellett fácán elhullajtott tolla és a szakálla hegyes, mint a rablólovagoké: az embernek igazán kedve volna megállni egy ital borra, egy dalra, egy kis emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda alatt hölgy is ült a szánban és a piros ajkuk fölött fehér volt a fátyol, mint a szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a falvak fiatalos tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett, – mintha egy jókedvű vén játékcsináló tót rakta volna ki kosarából a felvidéket, – cinóbervörös a templom tornya és a plébános orra, az asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd alatt, a gyerekek apjuk csizmájában, zsebredugott kézzel ballagnak és a napszínszőrű lovak szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon félig a levegőben, mintha egy errejáró nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen helyre fenyőhéjdobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap, a kapu és a kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák egy régi csata évfordulóján, az unokának bocskora fölött hosszúujjú mente lóg, amelyben tán a középkorban jártak utoljára, fekete csontkeretes szemüvegű magános -9- öreg úr támasztja homlokát az egyik ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak ereszkednek a kert megritkult, merev galyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna alá a magasból, az angyalok nagy abécés könyvéből, amelyet fáradtan leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők, mint leereszkedett húru hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a rudas feje és a kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké. A fák a havas távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az útszéli kovács üllőjének csengése, – téli este van az országúton, óh, már nem is nagyon érdemes élni, szürke fejjel, bágyadt térddel és kihült szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy nőt arra, hogy szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt vagy Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden csillog alant, mint egy királyné ruhája… Az útszéli bormérő, aki napközben olyan barátságosan fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona volna az egész felvidék és a csárda csak türelmi alapon füstölög, gyanakvó, szúrós tekintettel fogadja kocsisomat:

Vad, rossz-szándéku ebek egymáshátán törtetnek ki a falusi urilak udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis daróc-ruhás ember görbe bottal zavarja a virtuskodó állatokat és valamely ismeretlen nyelven káromkodik. Nagy ebédlőlámpásnak -10- a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy nagyon mély férfihang a nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámozódva: egy tündöklő arcú, barnahajú orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az egyik szemével sírni, a másikkal nevetni tud és a vidám és búskomoly hangjának orgonavirágszaga van:

Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy, – a kántor már harmadik napja iszik, a fiatal luteránus pap új beszédet tanul az esküvőre, mindenféle öreg, őszidér-szagú nagybácsik bujnak ki medvesüvegből, nagy csókokat nyomnak a menyasszony szájára, megveregetik a hátát, megsimogatják a haját és a rézvörös arcok fölpirulnak a leányka karcsú bokája láttára. Mintha a felvidék minden nagyon öreg embere összegyülekezett volna a kisasszony esküvőjére. Magános, zordon agglegények jönnek messzi falvakból és a legtávolibb rokon, bizonyos Kuminszky úr, akinek már csupán a fülén van a hajzat, napok óta üldögél az ebédlőasztalnál, pálinkát, bort és sört fölváltva iszik, „hisz úgyis elviszik a lányukat!“ zokogva mondja el pohárköszöntőit és a zsellérgyerekek a sarokban úgy sírnak, mintha kisértetet látnának.

– No, Mari lelkem, egy kis jeges sört hozass! – mondja a pohárköszöntő után.

– Kuminszky részeg ugyan, de neki van a legjobb szíve a családban! – szólnak helyeslőleg a vendég nagybácsik, mire a falusi kurtanemes telesírja az asztalkendőt. -11-

(Torokon és lakodalmakon megfizethetetlen emberek a Kuminszkyhez hasonló emberek. Eltünt vagy halott családtagok hőstetteit pontosan tudják, tót közmondákat kevernek a beszédbe és egy vén kopókutya láttára sírni kezdenek, amelyet bizonyos Edmund bácsi szeretett egykoron.)

A kisasszony, mint egy boldogtalan mártir járt-kelt csizmaszagu rokonai között, akiktől életében irtózott dohányszagú, illetlen szájuk miatt. És most Kuminszky bácsi gyakorta megszólal:

A régi ház egyik sarkán valamikor torony volt. A nyolcszögletes szobában olyan régi bútorok terpeszkedtek, mint a nagybácsik az ebédlőben. A komótt szinte rádőlt a vendégre, a székek alattomosan gáncsot vetettek lábaikkal, a Makart-csokorban fölemelkedett a pávatoll, – úgyis elmegy a kisasszony a háztól.

– Kedvesem, – mondtam a leánykának és megfogtam a kezét, – holnapig még sok időnk van. Én szeretlek téged, szökjünk meg együtt az esküvő elől.

A kisasszonyka megveregette az arcomat; minden félelem és meglepetés nélkül nézett a szemembe.

– Én más vagyok, és különb vagyok mindenkinél, aki ebben a házban van. Szerelmes vagyok -12- beléd gyerekkorod óta, láttalak felnőni, ahogyan a kis hársfa nő a kertszélén, – egyik tavaszon egyszerre virágokat kap és beillatosítja a házat. Tizenhét esztendős vagy és még nem tudsz semmi mást azonkívül, amit a vőlegényed mondott délutánonkint. Elviszlek messze, Párisba, vagy Nápolyba, expressz-vonaton utazunk s olyan bundát veszek neked, mint az orosz nagyhercegnők bundája. Ismeretlen városokban járunk ismeretlenül, gyönyörű képtárakban töltjük a nappalt, estve az operaházba megyünk. Rózsaszínű selyemből estélyi ruhát veszek neked és a cipőd oly finom lesz, mint a keztyűd. Ne menj férjhez, kedves. A határszélen van egy állomás, ahol hajnalban jó vonatot találunk, amely elvisz messze-messze… Sohasem látod többé Kuminszky bácsit és társait.

– Gazdag vagyok, aranybányáim vannak, fiatal vagyok és a pénzt szórni fogom kedvedért. Mindig-mindig csak imádni foglak. Szép verseket mondok a füledbe és paradicsom-madár tolla leng a kalapod mellett. Igy falusi asszony leszel, papucsban jársz, tyukokat nevelsz, később kenyeret dagasztasz és korán elhervadsz, ha nem jösz velem. Jer velem, elviszlek – Londonba.

– Szeretnél színésznő lenni? Az leszel. Csupa diadal lesz az életed. Az arcképeid az ujságban megjelennek és férfiak lövik agyon magukat az ablakod -13- alatt. Regény, szerelem, gazdagság: minden a tied. Szökjünk el éjszaka, kedves.

– A lengyel király legjobb pajtásom. Krakóba megyünk, a Jagellók palotájába és udvarhölgy leszel a jóságos királynő mellett. Én lovag és a folyosókon őrködöm. Vadászni megyünk az udvarral, bölényekre, Ukrainába… A kürt zeng és mindig a hátad mögött hallod a paripám dobogását.

– Félek a holnapi naptól. Sírni fogok az oltár előtt. Vagy a kántor leissza magát s nem tudja nyomni az orgonát.

– Hát legalább azt engedd meg, hogy hűséges szerelmemért megcsókolhassalak, mint Kuminszky bácsi, vagy a többiek. Hisz napokig utaztam, farkasordítás hallatszott az erdőből, a kocsisom titokban gyilkosságot tervezett a fejében, de mindig egy kis csillag ragyogott a Kárpát felett, a te csillagod.

– Aztán bácsi, vigyázz, hogy el ne felejtsed: a templomba, az oltárig te vezetsz karodon, a csokrot balkezedben tartod és ne lépj rá az uszályomra.

– Ah, mily jó szagod van! Csak az öreg urak tudják megbecsülni a női szépséget. Én aranyba foglalnálak, gyémánttal telehintenélek, a csillagszemü juhász furulyázna az ablakod alatt. Mért nem szeretsz tehát?

Kuminszky nagybácsi tántorogva bejött a sarokszobába, nagy pohár bor volt a kezében, amelyet -14- a menyasszony egészségére fenékig fölhajtott, aztán széttörölte varjubajuszát.

S a szentképet fogatlan szájával köröskörül csemcsegve megcsókolta, mint a töltöttkáposztát szokta enni.

Később már vén emberek is kedvet kapogattak, bortól, ételtől, éjszakától mámorosan elhagyták a mély karosszékeket és illetlenül megtapogatták a kis rózsabimbót.

– Mind lecsókolják az arcomról a pudert, pedig még takarékosan kell vele bánni, – mondta félig vígan, félig szomoruan hozzámfordulva a hölgy, akit utoljára életemben megszöktetni óhajtottam.

Majd ismét helyet foglalt, a két kezemet a kezébe fogta, néha összeütögette, amint rejtett boldogsággal, erősen a szemembe nézve, beszélt:

– A mirtuszkoszorút Bécsből rendelte a vőlegényem. Mondja, milyen most a divat? Magosra tüzzem, vagy a homlokomra illesszem?

Az utcán, éjféltájban, tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes hörgés következett, mint mikor az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A kémények, tetők szüzi fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó hullott az éjszaka és éjféltájban a telihold vándorolt végig a téli álommal behintett város fölött, egy régi háztetőn a szélkakas oly mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé, mint a császárnak a vén katona, az ablakpárkányokra itt-ott bévülről jövő lámpafények pirosló prémeket varázsoltak és a máskor szomoru kapuboltozatban éppen egy fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett, szegények elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele, – és a hörgés most már a közelben hangzott.

Szindbád, aki ezidőtájt madame Nagykeztyünél töltötte az éjszakát, vele kártyázgatván, politizálván, feketekávézván, teázván, cigarettázván, -16- miután egyikük sem tudott aludni: olykor az ország és Buda erkölcseit is megvitatták, – a madame szerint minden hölgy szárnnyal jött a világra és azokat a nőket szükséges leginkább szeretni, akik elvesztik a szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe, mint a tapasztalt férfiak szoktak, „minden hölgy, aki harmincadik életévét betöltötte, kihallgatás nélkül kerékbe törhető“, vélte, komolyan a barátnőjére nézett, aki később megadással fölsóhajtott: „oh, hiszen magam is a szegény elbukott nőket szeretem“, éjfélkor mindig fölhuzta a férfiu a nagy, kerekszemü órát, amely a mirtus menyasszonyi koszorú – egykor madame fején – és egy hosszu kék palást – amilyenben Angliában a babyket sétálni viszik – társaságában függött a falon, távolabb egy tucat fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról megörökítette a mester és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca, homlokán a virágkoszorucska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra ösztönözték Szindbádot, hogy minden Ilkát így képzeljen el magában, miután a kisleányt így hívták nagyon régen, madame rózsaszínü pongyolája, magassarku cipője, antikgyürüje és hervatag, de sok jószivüséget kifejező arca, bodros frizurája és francia kártyája már oly ismerős volt Szindbád előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a madame pénteken este, midőn gyertyát gyujt, vagy vasárnap délben, midőn mindenféle megkopott asztaltárgyakkal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon asztalkendők -17- sárgálnak és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást, fekete selyemruhát ölt fel és a fővárosban észlelhető szegénységről beszélget az asztal fölött, igéri, hogy délután pénzt oszt ki a vizivárosi templom koldusai között – aranyakat, amelyeket egykor szép gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért, – mert Szindbád a pápa vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken s böjtöltek az izraelita ünnepeken, – – Szindbád az óra fölhúzása után félrevonta az ablakról a nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára nézett egy darabig, aztán keserüen intett a madamenak:

– Könnyen lehetséges, hogy a megszurt ember itt vérzik el a kapunk előtt a havon.

A madame, aki eddig borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai hörgést, most rövid káromkodást mormogott:

– El is vitte az ördög a dolgát. Éppen farsang első napján történik velünk ez a malőr. Tíz forintba került a fütés este óta, minden szobám kivilágítva, a rengeteg jég a pezsgőkön és Klein, a házmester, aki holnap rajtam követeli elmaradt borravalóit.

Ezzel már talpra is állott madame és Szindbádot félretolva, saját szemével győződött meg a dolgok mibenlétéről.

Valóban, odalent az a télikabátnélküli, hajadonfős ember nem a legjobb állapotban dülöngőzött -18- a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította és minden lépésnél egy darabig a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg, – az ember kiváncsian, ijedten, erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában maradó foltokat, mikor nem hitt volna a szemének.

– Biztosan elvérzik, – vélekedett Szindbád a madame háta mögött. – Ezen a vidéken van egy kocsma, a Háromlábu nyul, ott igen jól forgatják a kést a törzsvendégek. A rendőr egyedül bemenni nem mer, többnyire szembeszurják az ellenséget, ám ha oldalvást találják, nem messzire szabad járnia a pengének a szívburkolattól. Egyszer a hídig kergettek, amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos nézeteltérés folytán, hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért, ruháiért, a hölgyek rendesen megszöknek, midőn kinullázta őket…

– Már mondtam, hogy maga ehhez nem ért uram. Elismerem, hogy kártyázni jobban tud nálam, férfidolgokhoz is konyit, a nőkeresést csak bízza reám, én már sok előkelő dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor mezítláb kopogtatott be hozzám… Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán szólani kellene neki, hogy szedje össze meglevő erejét, legalább az utcasarokig jusson.

– A kocsmától idáig kifolyt minden vére. Majd mindjárt meglátja, asszonyom, hogyan esik össze, mint a hólyag, amelyből kiment a levegő. -19-

– Ördögbe! – pattogott madame. – Minden nap eszik a konyhámon egy-két környékbeli rendőr. Persze ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni az ilyen embert, mért hagyják a kapum előtt meghalni!

– Nagy rendetlenség! – helyeselt Szindbád. – No nézze, most fölegyenesedett és az öklével fenyeget.

– Csak összeszedné magát és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik megkéselték, holnap ruhát vennék a házmester gyerekeinek.

A holdvilág közömbösen szikrázott a havon, mintha az volna csupán a célja, hogy jól megvilágítsa a véres havat és haldokló embert. A madame ajkai hangtalanul mozogtak, talán imádkozott magában. (Csak gyermekkori imádságokat tudott, amelyre még falun tanították. „És a riska tehenünket is tartsd meg nékünk, ámen“ – mondta mindig nagyot sóhajtva.)

A szürke lovak kapálózva, fejüket emelgetve álltak meg a ház előtt. Tündöklő báli toalettben, mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy kisasszony a hintó ajtaján, csak a prémmel szegett ruháját emelte kissé szobalányosan, nyomában egy úr, aki selyemkalapját tolta előre. A hercegnő megnyomta a csengő gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte -20- véres két kezét és arcravágta magát a hóban, éppen az előkelő úr lakktopános lábánál. Körülötte barna tócsává olvadt a hó.

Az uriember megrettenve hátrált a kocsi ajtajáig – a házmester kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított az utca véres havára és Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke hajában.

A hintó elrobogott az uriemberrel, madame dühében csaknem beütötte öklével az ablakot.

– Maga férfi, – kiáltott Szindbádra, – mért nem tud segíteni ilyenkor?

– Egy évig voltam ugyan orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy emberélet megmentéséhez. Legföljebb puderkeveréket tudok receptre írni a dámáknak, – felelt Szinbád és nyugodtan cigarettázott.

– Senki sem lépi át a halottat a kapum előtt – siránkozott madame. – A legmámorosabbak is kijózanodnak egy véres halottól.

– Minek is költöztem én a fővárosba! – kiáltott föl az asszony. – Maradtam volna meg falusi nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz vagy egy szűcshöz. Szűcsné asszony a nevem és semmi bajom nincs világéletemben. De nem! Az ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett jönnöm, szeretőket tartani, öregségemre lányokat nevelni!… Ó, de nyomorult is az én életem. -21-

Emerencia dühös sírása hallatszott a szomszédszobából, majd földhöz vágott egy cserepet.

– Véres embereket állít a kapu elé a nagysága! – kiáltozta a hercegnő.

Szindbádot karon ragadta és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A bezárt kapu előtt előparancsolta Kleint.

– Maga sem éri meg, hogy a nap rásüssön, – mondta megvetőleg. – Segítsenek ezt az embert fölemelni.

Még valami életecske volt a veresszeplős, vizenyős fejü legénykében, csak a szája hajlott nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt volna. Erőtlenül mozgatta rövid csizmaszárait előre, amint a madame és Szindbád a sarokig vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba.

– Hát minek ittad le magad, te bolond? – kezdte a madame szigoruan és kimerülten sóhajtva.

A legény lehajtotta a fejét, egyet-egyet rándult, mint a megserétezett vadmadár.

Rózsaszínü pongyoláját fölkapva, magassarku selyem cipőjében futólépésben ment vissza a ház felé. A flegmatikus Szindbád is elejtette a szivarkáját sietségében.

Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása volt, széplábu lányokat nevelt táncosnőnek és a jó női tulajdonokat, szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az időtájt sem pártfogolta a női kultura továbbfejlesztését és Olgának gyakran szereztek kellemetlen meglepetést St.-Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy eltünt leányzó után fölkutatták az ujvilág-utcai lakást. Remzei – hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpraállott és mert fiatalkorában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség előtt bőven emlegette a nagyfontosságu leveleket és egyéb küldeményeket, amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet viselt a kabátja alatt és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt. Vasárnaponként testhezálló -24- fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot, sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól mondhatott egyet-mást, sajátkezüleg nyitotta föl évfordulókon a francia dombok borát és Páris nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programmon, ha Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között és mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal állította össze a salátát.

– Te, – te bankóhamisító! – mondta hideg gyülölettel, mert Olga asszony többnyire olyan rosszkedvü volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette őket, a nők, – ezt a szót tudta a legnagyobb gyülölettel kiejteni, és az élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tünt föl előtte. Halálos dühhel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért, önfeledt derüs perceiről, egy régen elmult szép délutánról, midőn a zöld budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli kocsizásról, holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat és a kapitány fehér kabátja fénylett, egy -25- fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét és keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült és Remzei Romeot szavalta, egy szerenád (Remzei fiatalkorából), midőn a korhely barátoknak káposztalevest főzött és egy séta elhagyott kis vidéki temetőben, ahol szülei sírját kereste és Remzei órák hosszáig vitte karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan és utálatos dolognak tünt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom, ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy furcsa kis hídat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem, mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt, dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta:

– Reiser, de kötnivaló vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem is van?

Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be, több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni állását:

– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl. Szerelem van. Például, magam is…

– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi -26- ismerjük egymást! – vágott közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért, perzselő szenvedélyek ébrendnek s mindenféle hóbortos dolgok elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga börtöntöltelék.

– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem, – felelt bizonytalanul, – de férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt.

Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette és úgy kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott:

– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen, sajnálatraméltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak és vannak kegyetlen, gonosz, sűrüvérü asszony-személyek. A tollak a kalapnál, a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mindazért vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok, meg az egész szerelmi mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes istennyila.

– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein, hurkot kötnek a nyakukba és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon -27- egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a vízre tapadó pillantások, az éjjeli-szekrényre készített pisztolyok és álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások vajjon miért vannak, ha nem a nőkért?

– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jőjjenek ide hozzám, majd én megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket, – a portékát! – tette hozzá, a foga között szürve a szót.

Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba ajtaját.

– És a kutyás-leány éppen a szalónban ül! – riadt föl Olga. – Remzei, dugd el a kutyás-leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába.

Remzei, aki előtt egyébkor tárva voltak a lakás szalónjai, – illedelmesen meghajolt egy feketehaju, igen finom és tündöklő arcu hölgy előtt, akinek lábánál göndörszőrü fehér kutyácska szolgált.

– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bujtatnom. Nevem: Remzei, futár.

– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az urhölgy. – Bár meghalnék.

A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt lehetett eldugni. A fehér -28- kutyácska úrnője után ugrott, Remzei ünnepélyesen húzta le a kulcsot.

A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör előtt egy nagybajuszu titkosrendőr kedvtelve megállott.

– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza menyasszonyomat.

– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza nem adja.

– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd érdemesebbet, – felelt hidegen Olga.

– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegény legény voltam. Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő kedvéért – már -29- egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiu lettem…

– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon változtatni.

A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az ajtó felé tologatta a társaságot és Olga asszony megsimogatta a fiatalember hátát:

– Ugy-e bár, kis fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a határon, elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a szerencséjére!

Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé állította, mint a tanulót a tanító.

– Remzei úr e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomoru szamár a férfi.

Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrös-üveget megbuktatta:

A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje megjelent, mint egy álomkép és a méla szemek órák hosszáig bámulták a felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó.

Ah, sötét arca volt a fiatalembernek és halálfej volt vastag selyemnyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a homlokát és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták és az öreg asszonyságok véleménye szerint felejteni jött a városkába, ahová téli időben még a kereskedelmi utazók sem tértek be. A bányatanácsosék – két szép öreg ember, akik a legtisztább házban laktak és az udvaron szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes ablakon krém függönyök és kanári sárgaréz kalitkája, déli növénynek széles levele és az esőcsatorna rézből ragyogott, – rokonuknak vallották Trudait és a kerti házat jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek tartózkodnak -32- és tömérdek gyereket nevelnek. Trudai, mint egy elátkozott herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra ingáját bámulta, míg lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott és mikor egy sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag tiktakkolt a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öreg úr is vigyázott az ódon almáriumra.

Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel megismerkedett volna. Csupán a cukrász-kisasszonynak dobott néha egy-egy szót ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt pisztollyal. A városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt kötelességszerüleg elhaladtak, röpke, gúnyos pillantást vetettek a magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az ismeretlen férfiakat mindig megvetik és mindenféle hibákkal megterhelve képzelik. Igy például a jó Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket szurkálni jött a felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen kivágott kék kabátja, fehérszegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett hajú Bertalannénak szól, aki démon volt és az ujonnan érkezett gyalogsági tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni.

Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban és a tűzoltófőparancsnok sajátkezüleg metszette le az elkeseredett csizmadiát. Tehát e szép gondolat, – hogy a -33- vézna s hosszúkás fiatalember majd öngyilkos lesz a városkában, – nem sokáig kacérkodott a kisvárosi nők fantáziájával.

Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott s a cukrásztól még mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő minden nap megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony – istenem, szőke volt, párisi szőke, – egész nap a száját biggyesztgette. És esténkint, midőn a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi képes ujságokat nézegetik, vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér kályhák piros mélyébe hosszan nézni, midőn elgondolkozva, önkéntelen mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt leveleit és tenyerükben összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi fiókokban, mintának maradt ruhaszövet-darabkák, elszáradt viráglevelek és eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét elolvasnak, mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem veszett el valahol az elmult években, az ablak alatt már dörg a sánta Sári bácsi nagy cipője, miután legmesszebb lakván a Juráss-féle kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még mindig nem lehet mitsem tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül harminc esztendős, de olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit szórakozottan végignézi, aggastyán-tekintet. Jácinthanak hívják keresztnevén, hozták egy napon a hírt a cselédek a piacról. -34-

A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult és régi könyveket kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a derekán volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi szegényeket látogatta. Az öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér kosarát, mint legelőkelőbb a többi cselédek között. (Lehet, hogy valami nagy bűn nyomja a Jácinth lelkiismeretét, hogy nem állt szóba Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a kezében, hogy a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi postarablásban!) Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A férfiak, mintha a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők, – oh, szegények, boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak és azt a naiva viselte kalapjánál. A démoni Bertalanné olyan tollbrokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy temetési paripa. És horgolt keztyűje volt csupán Temesváry Lillának. Az igazgató, egy kedves, öreg uracska, kétségbeesetten szaladgált a városban, a kaputnyitó szakácsnéknak kezet csókolt, előre köszönt a diákoknak és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelő-állomásáról és egy párti muszka billiárdot játszott a társulat kómikusával. A cukrászkisasszony szerint az öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel forgatta a dákót és estére az „Arany oroszlán“-ban hármasban vacsoráztak, a naiva, a kómikus és Jácinth. -35-

Tömérdeket ittak, – mondá másnap a hírharang. A kómikust alig lehetett visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére nem találta meg a vízmerítő léket és a tollas hölgy a tekeasztalon táncolt a kávéházban. Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság volt ez, a helyőrség tisztjei még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még az utcán is énekelt hazafelé menet és részegség ürügye alatt nemcsak a kómikus, de Trudai karjába is belecsimpaszkodott, többször kijelentvén, hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné megtenni az útat hazáig.

– A zsák megtalálta foltját, – mondták a kisváros házikóiban, estenden, amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első szerelmét, csalódását meséli egy helybeli hölgynek, – bármelyiknek, a görög templom mögött, vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú fáradt szemét illedelmesen szegezi a földre és csendesen sejteti, hogy már úgy sem él soká, finom lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban és a cigarettájának füstje oly jószagú, mint a teásdoboz illata, amidőn fölnyitják és a piros kinai betűk közül tevék karavánja frissen tünik elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt a bizonyos nőt, Csajkovszkytól játszott a hosszúhajú művész és a hölgy nyakán igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltünő kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze, -36- mint messzi hercegi paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a felvidéki kisváros elhagyott sétányán újra elhangzanak a drága szavak, amelyek egykor a hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli hölgy fülébe suttogva.

– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról, – jelentette az előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett.

Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet valóban játszottak a helybeli bányász-majálison.

Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvüen élte napjait, csak félig olvasta el a regényeket és Rosenberg bácsi, a zsidó tanitó francia nyelv helyett bízvást taníthatott a héberek történetére, anyám unottan, szórakozottan üldögélt a lugas közelében ahol tanultunk, és sohasem javította ki a francia szavakat. Általában úgy viselkedett, mintha véletlenül került volna a hosszu sárga házba, ahol anyósa parancsolt és a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére. Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik ábrándos képü segédeiket az ámbituson várakoztatták és hajukat, bajuszukat csak félig festették, mig nagyanyámmal hosszan tárgyaltak délután és szenvedélyesen beszéltek, irásaikat rázogatva, amelyekről ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg közönnyel üldögélt szobájában, Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a falba épített üveges szekrényben -38- megigazította az altwien figurákat. És a zöldhaju ügyvédek eltávozása után nem volt kiváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az ő jussáért folyt valamely régi hosszu pör. Az ezüstpénzből csak az ujonnan verettet szerette erszényében tartani és a vadonatuj bankjegyeket gondosan összehajlította, mint a fehérnemüt, mielőtt szekrényébe zárta volna. Borravalót oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás és olykor erején felül megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal belopózkodtak hozzá. Rosszkedvében ráhuzatott a nagyanyám udvarosára a révésszel és a kerülővel, és a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól tud bánni, mint egy férfi, tehát ne ingerelje tovább.

– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta és megvetéssel, büszkeséggel fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig bölcs, drága öreg embernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt, mint a templom egere.

Ah, nagylelkünek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból nemesnek és jónak lenni és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen szobaleány drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa, – és az esőt áhitatosan hallgatta alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a legkedvesebb halottért mond egy szentéletü pap. Csodálatos indiai kendői voltak, amelyek az őszi este hüvössége ellen megvédelmezték, karosszéke -39- volt, amelyben egykor egy apáca fejedelemasszony üldögélt, a szalmába bujtatott rózsafák és buskomor orgonák fölött az eső hulldogált és az ambituson Turgenjev regényeit olvasta. Sokszor úgy tünik föl nekem a gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen urhölgy érkezett volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszu léptekkel, hátrafont kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros kelméjén mindig üdén és tisztán huzódott végig, mint egy régi, szemérmetes Lavotta-dal öreg gavallérok szivében, amely dalt feketeszemü anyám odavetőleg, szinte ajándékozva néha elénekelt a fuvola kisérete mellett. Nagyon fehér és kicsiny két kezét töprengve kulcsolta össze ölében és hüvös, rejtegetett pillantást vetett a szomorú esőben buskodó öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mintha véletlenül azzal találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett éltében, de a szerelemnek csendet kellett parancsolnia.

Ah, ősz, nyirségi csöndes ősz, – Rosenberg bácsi életbevágó fontossággal magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás észszerűségét, kis, fehér, bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőe, Julia, – így nevezte nagyanyám anyámat – piros lovaglókeztyűt hozatott Londonból, zöld férfikalapot Grácból és egy gyermekké válott öreg ponnit, amely már csak vizet hordott, Szaturnusznak nevezett, de sem a keztyűt, sem -40- Szaturnuszt nem használta. Csodálatos, boldogtalan, égből földre tévedt angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat, amelyeken a levelek úgy piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében ment a folyópartra sétálni és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy félkezü szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra kijavíttatja a szobrot; hüvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból hazafelé kocogó szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte kimért léptekkel rótta az út mellett a gyalogösvényt és fölvetette a fejét, mint egy csendbiztos, ha valamely rendetlenséget tapasztalt a határban.

– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna, – mondta a kerülőnek, midőn puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn.

A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott megyei pandurt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki fiatal korában futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában jelent meg a hivásra és a vén csőszt guzsba kötötte.

És aztán oly lágy volt anyám, mint a párisi keztyű. Csak halkan, szenvedély nélkül, – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában belejött a hittérítésbe, – a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal kellett belépni a szobájába és nagyon boldog -41- volt, ha tűzkárosult tótok érkeztek vándorútjukban házunkhoz. A nagyfejü házőrző ebeknek megveregette a fejét és a hervadó fákról lehullott leveleket nem engedte összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint letépegette a száraz hajtásokat és vasárnaponkint a folyó tulsó oldaláról áthangzó harangszóra fölnyitotta hosszupillájú szemét.

– Templomba megy a föld népe, – mondta komolyan és talán helyeslően bólintott.

Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos alkalommal titkon irtam… A tanitó-kisasszony volt, akiért csaknem meghaltam ez időtájt.

Megsimogatta a fejem és jobbról-balról figyelmesen megnézett, mintha nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette és hosszasan arcomba tekintett.

Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta homlokomat:

Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap, ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy -42- csomó, eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a faleveleken. Könnyes, megbocsájtó szemmel nézett rám.

Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond király látogatása óta csupán egyetlen följegyzésre méltó esemény fordult elő a városka életében, ez pedig a tüzoltóság szervezése volt. A krónikaírók századok mulva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor a pirosra festett szivattyu és a főparancsnoki sisak megérkezett a fővárosból. De bizzuk ezen dolgoknak a megírását a háboruk és más nagy események íróinak tollára, én az elhagyott ligetben szeretek járni, a csendes domboldalban meghuzódó vadrózsa a kedves virágom, tengelyen szeretnék utazni Párisba és a felvidéki háborus eseményekből leginkább a Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas termetü, kövér, zsiros hangu férfiura, aki a helybeli költő volt és a városnál irnokoskodott. Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a tüzoltóság szervezésekor. -44-

Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye szerint ez volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne, éjszaka járt rajta keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon láthatta, amikor a hegyoldali polgári lövöldéből hazaballagott (természetesen ismét egy jólsikerült majális valceros, dalos, ábrándos emlékével a szivében) és mégis többnyire azon törte a fejét, hogy miféle nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként Kutyaszorító néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város különböző korcsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve, dalolni kezdett. Bámulatos, mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját szerzeményeit különböző barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben szerelmi ismeretsége volt. Nem tehetett arról, hogy dalolt Belső kényszer volt az éneklése, amely nyomban elmulott, amint a Kutyaszorítóból kiért és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről levéve a kalapot, megfürösztötte homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy fölött ragyogóbbak voltak a csillagok és az ég sötét kárpitja lilaszinü volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyujtottak a kisértetek vagy a vándorok.

Olykor Rozmaring-utcának, máskor Csillag-utcának, egyszer meg Barna Kislány-utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a Zöld-vadásznál vagy a Vörös békánál, ahol barátaival érintkezni -45- szokott. A Makk-alsó vendégei (itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy Pista szerelmes valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem lakott szerelemre való teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán Zsigmond király idejében üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony. Igen hosszu életü öregemberek és asszonyok laktak a mohos házakban, amelyek elsötétülő vagy világos ablakocskáikkal olyanformájuak voltak, mint a bábszinház hátterében meghúzódó gyermek-házak. Az öregemberek sohasem haltak meg, mert haláluk után többnyire kisértetnek szegődtek el a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt szerették volna, hogy örökké tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér bundaprémet varrt az időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek, mert a növekedő hógolyót könnyü volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy Pista megállott és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak, majd szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei pontosan megtudhassák, most van éjfél, mert a Zöld-vadászból kivetették Stánczy Pistát.

Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász“ kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjukorából számos rovás látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A „jóbarátok“ asztalánál izgatott vitatkozás folyt, vén családos emberek, sárkány-feleséget tartó férfiak is megjelentek e napon s vígan éjszakáztak, mert a vizipuska s vele a tüzoltó egyenruha -46- első példányai megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta a tüzoltói vörös sapkát, az kézről-kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt öreg urak fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, ujra kezdődik a fiatalság.

Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal végén és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész tüzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb mennyiségü bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a füst, a „Vadász“ vendéglőse már este nyolc órára berugott, Anton, a vén csoszogó pincér titkon nagyokat huzott a boros palackokból és tavasszal, a dalárdisták majálisa után tüzoltó-majálist is lehet tartani odafent a gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon tüzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy költőhöz, a zajban, lármában mégis csak kezeügyébe került egyszer az ünnepelt piros sapka. Megfogta és a fejébe nyomta.

– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tüzoltót! – kiáltott föl Nieszer, a kéményseprőmester.

A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg Anton a legkarcsubb virzsinia szivarjából kedveskedett, majd tovább ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején, hetykén félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy „a legelegánsabb önkéntes tüzoltó“ fején van szerencséje helyet foglalni.

Bár éjfél elmulott, a korcsmárosnak a történelmi -47- nap mámorában eszébe sem jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjbe, de Stánczy Pista önkéntelenül fölemelkedett, mert husz év óta mindennap ilyenkor szokott fölemelkedni a „Vadász“-nál. Az asztal közepén egy csomó kiürítetlen palack foglalt helyet, Pista megingott, visszaült helyére, bár belülről valamely belső nyugtalanság kezdte gyötörni. Olyanféle volt ez a nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis azt hiszi róla, hogy azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja, barátja elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset szokott írni, növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta magyarázatát találni. Még nagyobbat hallgatott, még többet ivott és a máskor nyugodalmasan szivogatott virzsina szivarból pazarló módjára vén füstmacskákat vetett a ködös mennyezet felé, mintha ezentúl mindennapra esne egy tűzoltó-ünnepély a Zöld vadászban.

Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életben nem tudja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító-utca környékére, szemben három hóemberrel, amelyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő volt a fejére kötve, míg a másik kettő törött cseréppipát tartott a szájában. A kedvenc utcát másfél méteres hó borította, a vén házak megannyi nyugodalmas sirboltok a régi katolikus temetőn, hová az előkelő embereket szokták eltemetni. Mélységes csend mindenfelé. A -48- hold útja nem lehetne úgy megolajozva, hogy e nagy csendben ne hangzana léptének zaja, a csillagok, mint kíváncsi angyalszemek, gyermekes jókedvvel pillongtak alá a szegény Stánczy Pistára.

– Szép sapkád van, Pista, – mondta a nagy csendben az asszonykendős hóbálvány.

Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tüzoltósapka maradt a fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni!

– Ne bánts, Pista, – hangzott ismét kellemetes asszonyhangon, – hisz én téged szeretlek.

– Engem nem szeret senki, – mormogta félhalkan. – Pedig én vagyok az egyetlen költő Szekercén. A pomádés patikárus, a fiatal tanító és a többiek elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek laknak errefelé. A kutyának kell a költő.

– Én vagyok a te szerelmed! – felelt ismét a hóasszony. – Nem emlékszel már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem írtad? „Arca hó és hó a kebele: Hótisztaságú az ő szerelme!“ Kihez irtad e verset, ha nem hozzám? Én vagyok a hóasszony. Gyere karjaimba.

– Igazán szeretsz? – kérdezte Stánczy Pista és már lassan kibontakozott előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos asszonyarca, kerek válla, gömbölyü nyaka. -49-

– Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert tudom, hogy én hozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom. Ősszel az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok víz. Télen azonban eléd állok és megmutatom magam. Tetszel nekem a tűzoltó-sapkában.

Sohasem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szívébe valamely láthatatlan nyiláson, mint az aranyszínű bor zuhog a pincékben. A hóasszony két fehér, telt és üde karját kinyujtotta feléje. Pistának, mintha csak a kötelesség jutott volna eszébe, egy fél strófára valót eldalolt verséből, a Rozmaring-utca felé fordulva, bámulatosan mély hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között, aztán csendesen lepihent a hóasszony lábához. -50-

A gyertya lángja hirtelen elaludt és valami zizegő süvítés hangzott a levegőben, majd a vakolat porzott le a falról. Matskási fölemelte a fejét az asztalról, ahol levelet írt és a nyitott ablakra pillantott. Kora őszi alkonyat volt, az udvarház előtti nagy térségen szinte lengett a falusi csendesség, mint egy jó asszony lehelete álmában, – ötven lépésnyire szemben egy másik udvarház állott, annak kiugró ablakában állott Mitskei, a pisztoly még kezében füstölgött, amellyel a gyertyalángot ellőtte.

Matskási letette az írótollat, a sarokból előkereste a kalapját és a szomszédhoz ballagott.

– Unatkozom, – felelt Mitskei. – Rettenetesen unatkozom. És te egész nap leveleket írsz.

– Ördögöt! Megint annak az asszonynak irogatsz, hogy sohase küldd el a levelet. Mire való ez? Egy év mult el azóta. A regényekben sem szeretnek tovább az emberek kilenc hónapnál.

– Tudom is én. Az öreganyám mondogatta, hogy amelyik szerelembe kilenc hónap alatt nem hal bele az ember, akkor már elmulott a nehezebbje.

Matskási szórakozottan bólintott, mintha nem is hallotta volna a barátja szavait.

– Jól hord a pisztolyod, Mitskei. Ha véletlenül fölemelem a fejem, homlokon találsz.

– Eh, elég volt már a levélírásból. Szakállas, bajuszos ember vagy, a halántékodon ezüstösödik a hajad. Nem is méltó hozzád, hogy leveleket komponálsz.

Matskási nem felelt, megszokta a barátja korholását, talán még jól is esett neki, hisz a szenvedést is megunja az ember.

– Füreden szebbek voltak az esték, ugy-e? – felelt Mitskei és keményet káromkodott.

Körülbelül egykorú férfiak voltak, gyermekkoruk óta egymás mellett voltak itt a nyirségi faluban, „Punin és Baburin“-nak nevezte őket a vörhenyes -53- Ilonka asszony, aki a postát is bérelte s ezen a réven irodalmi hölgy volt, a székvárosban a sörházba mindig akkor lépett be Mitskei, amikor Matskási először figyelt föl a hangászok nótázására, viszont Matskási babonás biztossággal termett a helyszinén, midőn a Betyár-kávéházban széket emelt Mitskei a katonatisztekre. Testvérebbek voltak a testvéreknél, egyforma véleményük volt az élet haszontalanságáról, a halál semmibevételéről és a nőkről. Ugyanazokat a könyveket olvasták téli délutánokon és egyik nap Mitskei lőtte el a gyertya lángját a szemben lévő udvarház szobájában, másnap Matskási cselekedte ugyanazt. Már az őseik kezdték a barátságot, amely egykor Magyarországon szentebb volt a szerelemnél.

És az elmult nyáron Füredre utazván, ugyanabba a nőbe szerettek bele, az észbontó Fruzsinkába, akiről a régi krónikák jót és rosszat vegyesen följegyeztek. Kacér volt és ábrándos volt, mint a holdas éjjel. Bűbájos volt, mint a keleti mese, a szemében lidérclángok és ajkán csábító mosoly, mint hajdanában a nők, akik még George Sand-t olvasták és Lavottától dudoltak a zongora fölött.

A barátok a folyóparton sétáltak. Szótlanul, elgondolkozva mendegéltek egymás mellett, mintha egyik sem akarná megzavarni a másik gondolatait. Harminc esztendősek voltak és általában megvetették a nőket, csupán az egyetlen Fruzsinkát nem. Miért? Hogy történt? Messzi külföldi városokból, – egyszer Veronából, máskor Bécsből, majd meg -54- Pestről jött olykor egy rövid üzenet, egyformán melegen intézve mind a két úrhoz, – aztán nem történt semmi. És a folyó kanyarulatai, a füzesek csendje, a mezők némasága tavaly óta más lett: mintha az egész vidék megváltozott volna. Az öreg fűzfa, amely hajdanában leskelődő betyárhoz hasonlított, aki rövid karabélyt rejteget a rongyos szűre alatt, mostanság gyakran vette föl egy mélázó hölgynek az alakját, aki az esti folyópart fölött elmereng. A félig rombadőlt csárdából, a messziségből mindig muzsikaszót hozott az esti szellő. Mintha fehérfejű, pirosnadrágos cigányok busuló magyar nótákat muzsikálnának nagyon csendesen, egy elgondolkozó úrnőnek a tiszteletére, aki véletlenül e tájon átutazott. Mire a csárda közelébe értek, a gáton elcsendesedett, csak egy vadkacsa kotyogott a nádban, a kísérteties hangászok elrepültek a hideg kéményen át, a ködbeborult gát kanyargásaiban mintha elveszőben volna egy bőrfedeles utazó-hintó képe, de lehet, hogy csak falusi szekér volt az istenadta. A fehérlevelü nyírfák tavaly óta ismeretlen új nótákat fütyültek a szélben, a ritkás berekben volt egy öreg fatörzs, amelyre leülve, világosan lehetett hallani, hogy odafent a magasban, a lombkoronák fölött valaki, tán egy szellem, mint a habzugás énekel… Mitskei és Matskási délutánonként fölváltva üldögéltek a fatörzsön.

– Hallod? – kérdezték egymástól visszafojtott hangon és nyugodt, földszínű, kemény arcukon -55- belülről fehérség szüremlett át, mint a hajnal teheneinek a teje a messze sötétlő dombokon.

Egy búbánatos kőszent állongott a határban, mindketten köszöngettek tavaly óta e szentnek, aki fogadta köszönésüket. Ha ő – a drága nő – egyszer erre jönne, legyen jóakarattal iránta az országút hűséges fölvigyázója.

Reggelenként a dércsipte országúton olykor friss kocsinyomokat fedeztek föl, amely az udvarházak előtt elvonult. A keréknyom fölött elgondolkozva megállottak. Hátha erre járt a drága, éjszaka hintójával, hisz megigérte, hogy egyszer meglátogatja barátait a messzi nyirségi faluban.

Még a harangszó is másképpen hangzott a folyó másik partjáról, mint azelőtt. Fruzsinka istenfélő volt, esti harangszóra mindig keresztet vetett – régen, valaha Füreden. A két komor nyirt gavallér elrugta csizmájával a hizelkedő agarakat és szégyenkezés nélkül megemelte kalapját, midőn túl a Tiszán meglódult a harang.

Az alkony, az este öreg vándorként ballagott mind közelebb a gáton. A fűzfa a távolban köpenyegébe burkolózott és fátylat eresztett kalapkájára.

– Nem jön az el soha, – felelt titkos reménykedéssel Matskási. – Hisz annyit utazik mindenfelé.

Aztán este lett. Ki-ki lefeküdt a maga házában a bőrkanapéra. A láthatatlan falak szétnyíltak, még az óra ketyegése sem hallatszott és hangosan mondták:

Alvinczi Eduard de genere Gut-Keled, R. et Imp. Chambellan a bécsi Sacher-fogadóban ült, délelőtt féltíz óra volt, vörös Garibaldi-inge fölött keleties szabású virágos mellény, lábán papucs, amelyet harminc esztendő előtt vett egy török paptól, amelyben Mekkát megjárta, és a szerencsenadrág. A szerencsenadrág bő, barna, bugyogószerű posztóholmi volt, folt folt hátán és Alvinczi negyven esztendeje mindig benne sétálgatott odahaza. A gombok leszakadtak, nem engedte fölvarrni, az egyik zsebben ugyanazon ezüst és réz pénzdarabok foglaltak helyet, mint akkor, midőn a nadrágot fölvette. Ha gondolkozott, vagy látogatóival csevegett, a pénzdarabokat szórakozottan csörgette. A pénzek beszéltek hozzá. Olykor tanácsot adtak. Volt ott egy olasz lira, amelyet Milano és Velence között talált az országúton, midőn ifjú korában postakocsin arra utazott. Akkor volt szerelmes először és utoljára életében, a római nagykövetségen volt -58- attasé és a marchesa elutazott a városból. Alvinczi követte nyomait és a postakocsiról leszállott útközben, hogy a sárga porban fénylő fehér pénzdarabot fölvegye. Ez a percnyi késedelem okozta, hogy Velencében lemaradt az Ausztriába induló gyorsvonatról és a marchesának csupán zöld utazófátyolát láthatta. Ah, a szegény marchesa később szomorú sorsra jutott, miután három-négy férfiut a másvilágra küldött kalandos életében! Alvinczi az országúti lirát csörgetve, néha elgondolta magában, hogy e pénzdarab nélkül bízvást lefekhetett volna egykoron egy erdei tisztásra, ahol esetleg kis patak szalad csevegve, mint régi költők verseiben, sárguló tölgyek hullatják makkjaikat egy feketeruhás fiatalember tetemére, akinek kezében pisztoly, mellén megalvadt vér. Ha a vonatot el nem kési.

Egy ezüst rubel mindig Moszkváról beszélt a mély zsebben, mint egy kis harang a száztornyú város husvéti muzsikájában. Moszkva, Moszkova: pengett a pénzdarab, amely egykor sodrott csövü pisztolynak ólommagját volt hivatva föltartóztatni. Párbaj volt a francia táncosnő miatt és a muszka gróf hosszadalmasan célba vette Alvinczi urat, midőn az ottani követségnél szolgálta az osztrák uralkodóházat.

Viktória angol királynő és indiai császárnő arcképével díszesített sovereigne Anglia déli mezőin szálló napsugaras szelet és egy László Fülöp-képet juttatott az uraság emlékezetébe, amely festmény -59- után többször lovagolt vörös frakkban a falka mögött. A sövényeken és mély árkokon a nehéz vadászparipa gummilabda módjára szökkent át, a szárat ügyesen fogta egy ifjú lady, akinek hajszíne olyan volt, mint az érett rozsé.

Török pénzecske napkeletet, a nagy bazárt, öreg bégeket és egy nagyon veszedelmesnek igérkező kalandot hozott a hatvan esztendős férfiu emlékképei közé, midőn valamely hárem környékén leselkedett messzi ifjúságában és görbe késekkel kergették fehérszakállu papucskészítők az angol követség sarkáig, a kapu alól előlépett a tengerészőrség és az uraság mentve volt.

A szerencsenadrág mély zsebében különféle pénzdarabok alakjában élt-éldegélt Alvinczi élettörténete. Babonás szerencsejátékos volt, aki az egész életét csupán egy nagyon fontos kocka-játszmának tekintette, amely játékot téli alkonyaton játszik egy határszéli fogadóban, a nyitott tűzhely fölött bor forralódik a bográcsban és a középkori zsoldosnak utolsó vagyona, rövid, meztelen kardja van föltéve a kockavetésre. Ha rosszul dob és a kocka vakot mutat, a vándorkatona visszanyeri a kardját, amelyet késedelem nélkül a torkába ver Alvinczi urnak. Mindenféle földöntúli dolgokhoz kell tehát fordulni, hogy a kocka ne vakot, hanem hatot vessen, ugyanezért egy indiai isten-szobrocskát is elhelyezett ágya mellett a rózsafüzérek és ezüstfeszület társaságában, amely szent dolgokat tiszta életü apácafejedelemasszonyok csókja, imádsága -60- tisztított meg minden földi salaktól. De hát, te jó Istenem, ki tudná bizonyosan, hogy nem Buddhának van-e igaza a messzi Indiákon? Ápoljuk a vele való barátságot is.

Alvinczi úr milliókat nyert és veszített kártyán, lóversenyjátékon, de mégis inkább nyert, mert mindig ballábával lépte át a küszöböt. Mint egy középkori alchimista, mindenféle babonákkal, szinte büvkörökkel vette magát körül, hogy szerencsétlenség közbe ne léphessen az aranycsinálásnál. Megtartotta az emlékezetes évfordulókat, a rossz ómeneket följegyezte, hitt az álmokban, a nők szívében és a megverő szemekben. Néha napokig nem mozdult ki szobájából, mert valamely érzés azt sugallta, hogy szerencsétlenség érné az utcán. Ha emberekkel kezet fogott, gyorsan a mosdótálhoz lépett: ki tudja, nem hozott-e rá szerencsétlenséget a kézszorítás? Öreg hölgyismerőseinek virágot, édességet, pénzt küldött, mert véleménye szerint csupán az öregasszonyok tudnak igazán és szívből imádkozni, akiket már nem zavar az áhitatban a szerelem és az ima közben való ábrándozás. Még a lélekzetet is úgy vette, amint erre nagy pénzért egy sok világot bejárt tengerészkapitány ismerőse megtanította. A tengerész a szent fakiroktól sajátította el a lélekzetvételt, akik elevenen eltemettetik magukat éber angol katonák őrizete alatt a brit korona tartományában és harminc nap mulva teljes egészségben szállnak ki sirjukból.

A halált borzongva félte, mint egy veszedelmes -61- orgyilkost, aki éjjel odalent áll az utcasarkon, vagy a kertek bokraiban és megbizatása értelmében tőrt ver a lovagok harmadik és negyedik bordája közé, mint a régi Velencében. Nők sikoltanak valahol a messziségben, gyermekek felülnek ágyacskájukban és siró szemüket dörgölik öklöcskéjükkel, egy szerelmes asszony lidércnyomást érez álmában, riadtan fölnyitja a szemét és gyorsan elmondja a Miatyánkot: valahol megölt valakit a halál egy elhagyott bástyasétányon, vagy a kártyaasztal mellett, miután előbb a figurák, francia Lajosok, ábrándos királynők és kandi filkók a fölismerhetetlenségig elhomályosutak arcképeiken.

És a szerelem, amelyet igazán sohasem érzett, s amely soha el nem hagyta, százezrekbe menő játszmái közepette, átsuhant az agyvelő boltozata alatt, mint egy álomszerü kócsagmadár az alkonyati égen, kártyánál a gyertyalángok szinte keresztrefeszített mozdulatlansággal nyujtóznak jobbra és balra, a kézben néha megroppan egy csont: a zöld gyepen, lovak futásánál, midőn a győzedelmes lovas szinte gombóccá gömbölyödve repül el a célkarika mellett, mint a középkori képen a tornász alakja, amint a nap és a félhold között a láthatatlan nyujtón fonott kaláccsá görbül és odalent a sötét országúton elnyujtott testtel, levegőben libegő lábakkal, megritkult sörénnyel és farokkal, szinte a hüllők sajátságos testi mozgásával fut egy paripa, a futár hirt visz a király meggyilkolásáról és rongyos köpönyegü koldusok, nyomorékok hosszú, szürke botokkal, -62- négyesével mennek jobbra, míg balra kifestett arcú, fehérvállu, gömbölyded, viháncoló nők ülnek kövér lovaktól vont hintóban, jobbra-balra dőlnek kéjes nevetéssel, mint a husos tulipánok, ha nyári esőzés után a napsugár fölragyog, – rongyos zenészek, veszedelmes vándorlók, göthös öreg emberek mendegélnek még a szerencsétlenség szürke országútján, míg odafent a magosban, a nap és a félhold között tornászik a lovas, – midőn a győzedelmes paripa Alvinczi úrnak százezreket nyert futásával; a szerelem akkor is a háta mögé lépett, mint egy titokzatos, nagyszakállu jövendőmondó, a tükröt a középkori király arca elé tartja és a tükörben meglátni az élet horoszkópjait… Alvinczi egy feketehajú, félig lehunyt szemű, sápadt arcu nőt látott olykor megjelenni a láthatatlan tükörben, mint egy távoli villámlást sötét délután hegytetőről, alant már mozognak a tölgyek koronái. Ki volt az a nő, aki élete válságos perceiben babonás pontossággal megjelent képzeletében, anélkül, hogy hívta volna? A marchesa volt, vagy csak egy álom, amelyet ifjú korában látott? Az emberi élet sokkal szövevényesebb, semhogy mindenre magyarázatot lehetne találni. Olykor hinni kell a dajkamesének, amelyet gyermekkorunkban alkonyattal, a fehér kályha vöröslő parazsába merengve hallottunk. Minden férfiembernek kijelöltetik egy bizonyos női lény, akihez férfiassága idején önkéntelenül sóhajt, akit vágy, akit este, a párnára fektetve fejét, néha meglát, vagy egy versben megtalál, midőn véletlenül -63- fölnyitotta a könyvet. A nő – ahogyan az ifjúkor első napjaiban megjelenik a képzelet bárányfelhői mögött drága arca, – talán hölgy, akit régi fametszeten láttunk nagyapánk pipázó szobájában, – nőstény, akire vérbeborult agyvelővel gondol az esztendős farkas, amint egyedül barangol a nedves erdőben éjszaka. Mint a költő mondja: a fiatalkori ideál.

Alvinczi megcsörgette a szerencsenadrág babonás pénzeit és a tallérok, rézpénzek, ezüsthuszasok elhuzták neki a reggeli harangszót. A furcsa muzsikaszó azonkívül eszébe juttatta éjszakai álmát, amelyet kemény, katonás ágyán álmodott: szürkeköpenyes, öregsarkantyús, őszbeborult lovasnak látta magát, egy országúti fogadó szalmás, sáros udvarán, nagyfejü lovát száron vezette maga után, a fogadós piros mellényben, rövidre nyirt hajjal támaszkodott az ajtófélfának és egy hintó állott az udvar közepén. A hintóban elhelyezkedett azon bizonyos sápadtarcú, fekete asszony, finoman és graciózusan szedve maga alá bő virágos szoknyáját, a fején kis tollas kalap volt, mint a várúrnőkön, komornája – bizonyosan francia leány – figyelmesen takargatta be az aranyhimzésű apró cipőcskéket a medvebőrrel. Egy félszemű, gonosz, vén kocsis suhogtatta hosszu ostorát a lovak fölött, amelyeknek négyszögletes alakjuk volt, majd gyorsan tovagördült a hintó. Alvinczi aztán nyergelt, nyargalt a hintó után, térdével döfködte kifáradt lovát, a félszemű kocsis olykor csúfondárosan -64- hátranézett, a hölgy arcán szomorúság, félelem tükröződött, mintha kedve ellenére esküvőre vinnék, valahol zúg is egy orgona a messziségben és Alvinczi hiába ostorozza vén gebéjét.

Az ágy szélén ülve még egyszer végiggondolta az álmot, megsimogatta az indiai istent, megérintette az öreg hercegnő olvasóját, miközben könyökével s dédapja imádságoskönyvével is összeköttetésbe jött. Becsengette öreg huszárját és előkérte pisztolyát.

Amíg az inas a pisztollyal foglalkozott, Alvinczi a szerencsenadrág foltjait olvasgatta. Sok folt volt rajta. Egy folt ezer pengőbe került, mert egy középkori szent ruhájából való volt.

A huszár aztán kitárta a fehér ajtószárnyakat. A harmadik szobában, a golyóvédő párna előtt kis asztalkára helyezett egy égő gyertyát. Alvinczi lassan fölemelte a pisztolyt, összeráncolta a homlokát és a pisztoly durrant. A gyertyaláng elaludt nyomban, amint a golyó surolta.

Alvinczi figyelmesen végignézett a kilőtt pisztolyon, mint egy jó kutyát vizsgálnak meg nehéz vadászat után. Arra gondolt, hogy a pisztoly megbizható barát leend egykoron, ha szerencséje cserbenhagyja.

Aztán lehunyta a szemét és két nagyon fehér kezével átkulcsolta az arannyal kivert pisztoly agyát, – hajdanában a fegyvereket úgy ékesítették, mint -65- a nőket – arcán csöndes áhitat tükröződött, mint öreg kálvinista templomatyákén, akik megszokták a nép előtt imádkozni.

– Amen! – felelt és alig hallhatólag összependítette a sarkantyúját. -66-

Csikorgó kisasszony – egy öreg kurtanemes leánya – varrni járt a nagyanyámhoz, amikor a harmincas és negyvenes években ott gyerekeskedtem. Voltaképpen már tekintélyesebb numerust írtak a kalendáriumok, a szegedi árvíz is elmulott, de az öreganyám az időszámítást már a forradalom előtt beszüntette. Hangyai kapitány elesett a csatában – eh, jobb is erre nem gondolni! Gondoljunk csak arra az időre mindig, amikor még boldogok voltunk, lányok voltunk, menyasszonyok és viselkedjünk úgy, mintha télre Pestre költöznénk, a Redout-bálra és Hangyai is itt jár valahol az ablak alatt, csupán nem látható földi szemmel.

Csikorgó kisasszony nagyszerűen összetanult a nagyanyámmal időszámítás és gondolkozás dolgában.

A nagyanyám a régen elmult divatot kultiválta -68- és az Életképek levelei nyomán alkotta ruházkodását.

Csikorgó kisasszony megvarrta a ruhát, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.

Öreganyám télen sohasem mozdult ki a házból, október elsejétől április végéig fütött, akármilyen volt az idő odakívül és állandóan várta a vendégeket. A szomszéd faluban és túl a Tiszán néhány ismerős nemes úrfinak kellett lakni. Bogyai Berci tavaly is erre járt – már mint harmincban. A Kepes-fiúk a négyeseket jegyezték elő, minden percben betoppanhatnak, hogy megkérjék öreganyámat: a quadrille-t ajándékozná X-nek vagy Y-nak, aki ezért esengett. Tehát már csupán ezért sem lehetett kimozdulni a házból.

Csikorgó kisasszony együtt töltötte a telet a nagyanyámmal és fölolvasta a régi báli tudósításokat a régi ujságokból. Egyszer Bécsben táncolták át az estét, máskor Pesten. A vidéki levelezők beszámoltak a falusi bálokról, a megjelent kisasszonyokról, kiválóbb urakról.

Szőke, penészvirág-képű, kis szemöldökű és vékony, madárnyakú teremtés volt Csikorgó kisasszony. Otthon sokat koplalt, azért lakott állandóan a nagyanyámnál. Bár Hornyákné, a nagyanyám -69- gazdasszonya éppen olyan pazarlással főzött, mint akár a harmincas vagy negyvenes években, a kis penészvirágon nem fogott a jólét.

– Teremtőm, mit főzzek már ennek a leánynak? – tünődött öreg gazdasszonyunk.

Csikorgó kisasszony titokban talán citromot evett vagy valami rossz álmai voltak, hogy nem tudott erőre kapni. A nagyanyám mindig legalább százhatvan font volt.

Nagy tél volt, vagy még csak ősz járta? Elég az hozzá, már hosszuak voltak az esték és a lámpást korán meggyujtották, valamint a viaszgyertyákat is, amelyeket a nagyanyám szeretett.

A kis penészvirág kellemetes hangján olvasott, a nagyanyám hátradőlt a székében és csak a fali óra kettyent bele a körülményekbe.

– Micsoda pirosság van az arcodon, te leány? – szólalt meg hirtelen az öregasszony.

Csikorgó kisasszony lehajtott fejjel, kissé szégyenkezve állott meg a nagyanyám széke mellett.

Az öregasszony fehér kendője csücskével megdörzsölte a leány arcát, megvizsgálta a kendőt, majd az arcot. A fejét megcsóválta, aztán elhallgatott.

– Milyen fényes a szemed! – kiáltott föl hirtelen. – Ejnye, mit csináltál a szemeddel? Gyere csak közelebb. -70-

Fürkészve, hosszadalmasan vizsgálta a leány arcát, szemét, még a keblét is megtapintotta, mint valami orvos.

Csikorgó kisasszony azután nagyon mélyen lehajtotta a fejét, amikor olvasott az Életképekből.

Napok mulottak el és nagyanyám nem beszélt többet a dologról, hanem mindig nagyon sokáig fennmaradt estve és már félig bóbiskolt a székében, a kis penészvirágnak mindig olvasni kellett a régi báli tudósításokat, Isten tudja hányadszor.

– Esik a hó odakünn? – kérdezte egyszerre a nagyanyám. – Úgy érzem, mintha havazna.

– Majd megnézem az ámbitusról, – ajánlkozott a leány. Már éjfél felé járt az idő.

– No, nézd meg, – mondá vontatott hangon az öreganyám. – Bizonyosan havazik…

A leány kisietett a szobából, az ajtót bezárta maga után, a nagyanyám azonban már előzőleg odadobta a pamutgombolyagját az ajtó és a küszöb közé, így az ajtó kicsit nyitva maradt. Az öreg asszony az ajtórésre figyelt.

Kis idő mulva visszatért Csikorgó kisasszony. Szőke haján még csillogott egy kis hópihe.

– Biztonság okából az udvarra mentem. Igenis, havazik, de csak nagyon gyengén.

– Tehát a Bodri az udvaron van, nincs megkötve, mert soha sem hallom éjszaka az ugatását, pedig hallanom kéne…

A kis penészvirág nem felelt, lehajtotta a fejét. Ejnye, mintha már a nyaka sem volna olyan vékony!

A nagyanyám intett, Csikorgó kisasszony hangja gyöngéden hallatszott. Az eperjesi és környékbeli nemes ifjúság, karöltve az idősebb tekintetes urakkal és asszonyságokkal, folyó hó huszadikán hódolt a farsangi időszak örömeinek…

– Gyerekkorod óta ismerlek. Miért nem mondod meg, hogy valami bajod van? Szerelmes volnál talán?…

– Semmi, – mondta a hárászkendőjének Csikorgó kisasszony és hosszadalmasan a földre nézett.

– Egyelőre nálam maradsz. Lehet, hogy háború lesz és az apádnak el kell menni hadba. -72-

Nagy szeretettel megcsókolta a leányt, keblére vonta és titokban megtapogatta a szoknyája zsebét, nem talál-e valami áruló nyomra, levélre vagy idegen kendőre… A leány szobája az ambituson volt, lobogó gyertyával ment végig az íves folyosón, távolabb már fehéredett az udvar a leesett hótól, a házőrző eb havas bundájával a nagyanyám szoknyájához dörzsölődött, amint a leány után nézett.

A kövér gazdasszony a csodálkozástól szinte megkövülve állott helyén. Aztán estélig nagy csönd volt a házban. A nagyanyám régi emlékkönyveit lapozgatta az ablaknál, majd mindenféle fotografiákat vett elő, amelyek nagyrészt megfakultak, mintha csak pontosan azt az időt szeretné visszavarázsolni, amikor ő is tizenhat esztendős volt, mint Csikorgó kisasszony. A fejét csóválgatta, hátrafont kézzel járkált, meg-megállott a tűz előtt és hosszasan belenézett.

– Az éjszaka idebent alszol, nálam, – mondta este, midőn az olvasgatás megkezdődött.

Éjjel a nagyanyám arra ébredt, hogy valaki nagyon csendesen mozog a szobában, aztán kinyílott az ajtó, falusiasan nyikorgott, majd becsukódott.

Az öregasszony egy darabig várt, ruhát vett magára, aztán ő is kiment az ajtón.

Az ámbitus végén, a Csikorgó kisasszony szobájában gyertyavilág volt. A nagyanyám odalopózkodott.

A leány csomagolt, mindenféle női fehérnemüeket dugdosott el egy kosárba. Az öregasszonyságnak elég volt egyetlen pillantást vetni a fehér ruhákra, tisztába jött mindennel.

Benyitott az ajtón, a leánynak szinte lehanyatlott a két karja az ijedtségtől.

– Nem vétettem semmit, – rebegte a Csikorgó kisasszony könnyek között. – Csak nem vagyok tiszta. Nem tudom, mi történt velem.

– Semmi sem történt, – mondá jókedvüen az öreganyám. – Csak az történt, hogy nagyleány lettél, nemsokára férjhez fogunk adni. Tehát ezért nem akartál aludni a szobámban? -74-

– Ó, te golyhó! Hisz valamikor magam is… A harmincas, negyvenes években, amikor nagyleány lettem. Mikor még a „Falusi éjtszakák“ volt az olvasmányom, csupán csak annyit tudtam az életről, mint te. Most már többet tudok… No, csókolj meg.

A jellemszinész Bolingbrooket játszotta és miután Bolingbrooke meghalt, Ercsei a Zöldfába ment sört inni.

A Zöldfa nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta más, mint a furcsa Ercsei. A korcsma majdnem a városon kívül volt és hosszu kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszu épület lapos tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz hasonlított, ahol betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühös eb, a korcsmárosnét Fánninak hívták és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is nagyon tisztelte Ercsei urat és komolyan megharagudott, ha a szinész legyeskedett a köténye körül. A szeme könyes lett és kis kövér ökleivel minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli zsidólány volt egykor, az életről keveset tudott, -76- sőt talán semmit. Kevés agyveleje megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka, válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírták le) fehér nyakán, mint álomszerü, mesebeli növény repkedett. Szeszélyes figurái voltak itt a hajnövénynek. A jellemszinész oda szerette volna dugni az arcát, de nem nagyon lehetett.

Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti fák sajátságos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a távolból és a ködben föltünt a postakocsi.

A jellemszinész nem igen volt valami olvasott ember, de annyit mégis tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne, olyanforma alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből vágták volna ki. A kocsis háromszögletü kalapjában, fehér parókája alatt feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a lovaknak ellenben csak a fülük látszott. Hosszu fülük!… Az urak ilyen kocsin utaztak Angliában, amikor Shakespearet mentek nézni vidékről Londonba. A kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a felvonásokkal. Hisz senki sem sietett.

A postakocsi már a Zöldfa udvarán állott, mire a jellemszinész gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a postakocsiból -77- egy fehérparókás, elegáns úriember intett aranyvégü pálcájával a szinésznek.

– Ön az a szinész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő, selyemkabátos úr.

– Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre, – folytatta az előkelő úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik. Hellyel-közzel magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a szinpadra?… Igazán elment gyalog Londonból Velszbe? Mint én fiatalabb éveimben?

Ercsei már korábban levette a süvegét és ritkán fakó haját a szelekre bízta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely varázslat folytán idekerült. Akárhogy jutott ide, egy bizonyos: Ercsei urat akarta játszani látni. Tehát már nem kellett csodálkoznia az eseten.

– Ó igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire száraz kolbászt szoktam enni vöröshagymával és tetejébe sok bort öntök. De a gyönge gyomruak részére is van itt valami. Szilva, magbaváló szilva. A primadonnánk, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól.

– Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok, – -78- mondá Ercsei úrnak. – Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki alakomat rendkivüli tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja, hol született ön?

– Nézzük csak… Én Bolingbrookban születtem a déli Velszben. Talán a planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz.

– Az enyém is, – felelt nyomban Ercsei és a kolbászból hatalmasan evett, meszelyszámra hajtogatta a fehér bort és Bolingbrooket már legközelebbi rokonának vélte.

– Háromszáz asszonnyal már elbántam életemben. Ez egyszer nem találom a kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék?

– A legjobb korban van, – mormogta Bolingbrooke és furcsa metszésű, igen nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak, szemügyre vette Fánnikát. -79-

– Keleti asszony, – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem, hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok előtt, ha rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik keletről hozták magukkal vérüknek füszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek bársonyos puhaságát, ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal elragadják őket. A keleti nő leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák elrabolják a hegyszorosban.

– Természetesen… Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész úr. És a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő tiszteletben részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anna királynő korabeli hálószobák a széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják Ercsei úr. Most Isten önnel!

A selyemköntösü férfiu eltünt a jellemszinész mellől, de hogy nem álom volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára fölhangzott az udvaron.

Ercsei egy darabig sajnálta, hogy a többi kollegáinak nem mutatta be barátját. Az eféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az éhenkórász szinészetnél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy mekkora úr egy valódi lord!

A száraz kolbász elfogyott. Ercsei becsattantotta a bicskáját és olyan meleg hangon, amilyen -80- hangon csupán mint püspök vagy király szokott megszólalni, a menyecskéhez fordult.

– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy elszöktessem. Bármelyik várába…

– Hallottam, – felelt Fánni, – mert azért van fülem. Igen szívesen hagynám magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy mellé támasztva.

– A parancs, parancs, – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom lesz még magával Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem. Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom, mondhatnám testvérem parancsának. Jőjjön velem, Fánni.

– Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba, a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot és azt várják, hogy bennünket tovaragadjanak. Jőjjön Fánni. Lehetséges, hogy már a püspök úr is vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás mellett.

Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét és vállára hárászkendőt borított.

– Tehát menjünk, – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy paripa a közelben, vagy legalább is postakocsi, kénytelenek leszünk gyalogosan menni, pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide. -81-

Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt és kipirult arccal várta a történendőket. Vajjon, mi minden következik e szép szavak után.

– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbomat? Az ármány kigyói lappanganak kebelében?… Lappanganak… Lappanganak…

Mintha a sugót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszinész az ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve szorította homlokára kezét és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a kezdő szót a levegőben.

A sapkát végleg levette fejéről és összeráncolt homlokkal, dühösen ült vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A szerepet elfelejtette. -82-

Jambon Pál az ó-lublói járás kéményseprője, akinek oly horihorgas alakja volt, hogy bátran össze lehetett téveszteni kormos, keskeny létrájával, de amellett a legszebb hangja volt a környéken, – egy napon odamaradt körutjában. A kéményseprő gyalogszerrel szokott járni, a hegyről a völgybe, kisvárosból az eldugott faluba, útjában dallal füszerezte a fáradalmat s ilyenkor messzi vidéken tudták, hogy merre jár Jambon Pál, a széphangú kéményseprő.

Ha farkasok jártak volna a vidéken, igen könnyen meg lehetne magyarázni a kéményseprő eltünését. De a farkasok még nem jöttek le a hegyekről, holdas éjszakánkint csupán nagy messziségből hangzott a vonításuk, mint valamely másvilági kardal. A fenyőerdőkben nyugodtan csattogott a fejsze, az ünnepre való zöld fát vagdalták, a Poprád sem állott még be, csupán az utakat borította -84- méteres hó. Annál jobb. Szánon könnyebb a közlekedés.

A kéményseprő azonkívül mindenféle csodaszereket tudott a halál és betegségek ellen. A megfagyás elkerülésére saját találmánya volt. Igaz, hogy a borocskát szivesen leöblítette a torkán, ha szemben találkozott a borocskával, de vajjon akad-e olyan utonjáró, fagyban, hóban, zivatarban országútat járó férfi, aki ellensége volna a bornak? A szegény utasembernek nem igen van más vigasztalása, mint a határcsárda. Reggeltől-estig úton járva a létra is megnyomja az ember vállát, jól esik tehát egy órácskára befordulni a zuzmarás fedelü csárdába, amelynek havas udvarán az utazók bozontos komondorai nyalogatják a multkori disznóölésből itt maradott vért, odabent tűz ropog a tűzhelyen és füstben, félhomályban mindenféle emberek üldögélnek, akikkel csupán uton, elhagyott csárdákban lehet találkozni. Kolduló barát és szabadságra menő katona, vásárra igyekvő gyolcsosok és karácsonyi napokra hazatérő diákok. Fuvarosok, akik egész életükben a bakon ülnek s az országutat járják, mintha meg volnának átkozva. Titokzatos vándorlók, akik mindenféle látható ok nélkül csavarognak az ország egyik szélétől a másikig. Mindenféle mesék hangzanak itt, amelyeket sohasem lehet másfelé hallani. Az egyik utazó a lengyel városokról beszél, a másik Bécsbe igyekszik, mert az aranyhimzésnek ott keletje van, a harmadik már tizedik éve kóborol és munkát keres. -85- Kardkovácsságot tanult. Nemde, a legnagyobb dolog ilyenkor az asztal végére telepedni és félmeszely bor mellett jobbra-balra hallgatózni, hol tanulhatna valami hasznosat az ember. Csupán az asszonyokról nem lehetett semmiféle jót hallani az utazók szájából, ami nagyon fájt Jambon Pálnak, mert neki fiatal felesége volt otthon. Még a legrongyosabb, legelzüllöttebb vándorló is olyanformán beszélt az asszonyokról, mint akiket csak le kell szakítani, amint útba akadnak. S az asszonyok hagyják is magukat, hisz a vándorlók tovább utaztak, a titok tehát nem derülend ki. A pirosképü, pohos és pénzes liptói gyolcsos, ki saját kocsiján utazott, vállát vonogatta:

– Egy vég vászonért Észak-Magyarország valamennyi menyecskéjét megveszem, ha akarom.

Jambon Pál ilyenkor mindig nagyon búsult titokban és dalokat kezdett dúdolgatni, mintegy figyelmeztető szerelmi vallomásokat a messze lévő fiatal asszonynak. Érzelmesen, szívrepesztően fujta s a határcsárda vendégei sehogy sem tudták kitalálni, miért remeg néha a kéményseprő hangja.

Midőn dalban és hangban elküldte képzeletbeli üzenetét a drága asszonykának, megkönnyebbült s a lelke, szíve nyugodtan viselkedett fekete mundérja alatt. Nem lehet az rossz asszony, akit ennyire szeret az ura. Vállára kapta létráját, kezet fogott a korcsmárossal, odakünn már alkonyodott, pedig Podolin még messze van. A korcsma előtti térségen varjakra vadásztak az utazók kutyái, friss -86- éjszakai hideget leheltek lefelé a hegyek, a holdvilág már mint egy hályogos szem bujdosott a messziségben, amerre valahol a podolini toronynak kell lennie a völgyben.

Az asszony egy darabig várta, kereste, Privoda fuvaros szánkóján kora hajnaltól késő estig bejárta azt az útvonalat, amelyen a kéményseprő szokott járni.

A csárdákban már új utazók üldögéltek, és mindenütt hamiskás pillantással fogadták a gömbölyü, barna asszonykát. Borral kinálgatták, s lőcsei boltos gyöngyfüzért akart akasztani a nyakába, a vasszürke szakállú korcsmáros titkosan a fülébe súgta:

– Ugyan mit keresi azt a korhelyt? Pihenje ki nálam a fáradtságát. Puha ágy van a benyilóban.

Lublói urak vadásztak a havas hegyoldalban, zúzmarás bajuszú, kicsattanó arcú, bőrkabátos urak, akik hatalmas kulacsot hordtak a vállukon. Puskával a szán elé állottak s erőszakkal le akarták szállítani a kedves menyecskét. Csak nagy üggyel-bajjal szabadult Jambonné, de egy sárga macskabajuszú mégis csak erős csókot nyomott az arcára.

– Mit félsz tőlem? – súgta a fülébe. – Elmegyek én komának, ha rákerül a sor.

Toporcon egy régi kenyerespajtása lakott Jambon Pálnak, akivel együtt gyerekeskedett. Ez -87- szíjjártó volt és nagyon megörült a menyecskének, miközben behívta a házába.

– Pihenj le, asszonyka, mit törnéd gyenge lábodat a szoknyakergető Pali után? Bizonyosan valami pendely után csavarog. Jó dolga van annak.

– Dehogy is nem. Mindig a lányok köténye körül szaglászódott, én csak ismerem, – mondta a kenyeres pajtás és bezárta az ajtót.

Estefelé, mikor az elhagyott podolini úton ügettek a lovacskák a szánnal, a vén Privoda János, a sánta fuvaros is hátrafordult egyszer csak az ülésben és se szó, se beszéd, hatalmasan átkarolta az asszonyt.

– Mindegy már, ténsasszony. A mester úgy is megfagyott valahol részegen az árokparton.

Igy történt aztán, hogy Jambonné nem merte tovább keresni elveszett urát. Karácsony is jött, új esztendő következett, ezer dolga van ilyenkor az embernek. Az atyafiak, különösen a férfinemen lévők, dédelgetve vették körül az elárvult menyecskét. Bort és mézeskalácsot vittek neki, az ünnepen meglátogatták, lehetőleg egyesével.

– Az a szamár Jambon, – mondogatták a nyálukat szürcsölve. – Ilyen derék aszonytól szökött el.

Mert másképpen nem lehetett, csak úgy, hogy Jambon Pál elszökött, hűtlenül, csalfán, hisz mindig volt valami rejtett gonoszság a szemében. -88-

A kisváros kalácsszagú karácsonyi áhítatában a tömjénnél is jobb illata volt a hirtelen szabaddá lett asszonykának. Még a nagyszakállú főbíró is megkopogtatta szarvasagancsos sétabotjával a Jambonné ablakát. A menyecske éppen a tükör előtt ült és az arcfestéket próbálgatta az arcán, amellyel a vén szomszéd, Gubriczki városi irnok lepte meg. Hej, milyen szép piros lett az arca! Istenem, ha az ura most látná! Soha többé nem kívánkozna el mellőle.

– No, hát csak én vagyok az árva gyerek? – kérdezte pajkosan a főbíró. – Csak engem felejtesz ki, rózsaszál? Pedig mindvégig jó embere voltam az uradnak.

– Jaj, tekintetes uram, megölnek azok a komisz férfiak, nincs nyugvásom tőlük.

– Hát majd én megvédelmezlek. Ki bántott? De eressz be, mert az utcáról csak nem beszélgetek veled!

Jambon Pállal pedig az történt, hogy amint megkönnyebbült szívvel, az ő kedves menyecskéjére gondolgatva (miközben füttyszóra csücsörödött az ajka) ballagott az országúton, hogy útját rövidítse, a kanyargó Poprádnak vágott. A folyó medrét gyenge hó borította, messze szürke jégtáblák között aluszékonyan pislogott a folyó téli alkonyatban, de azon a helyen teljesnek látszott a jég a tulsó partig.

A kéményseprő vidám szívvel nekivágott a jégnek. Mikor a folyó közepére ért, egyszerre megreccsent -89- alatta a jég, a kéményseprő egyet-kettőt ugrott előre, míg az ugrást eltévesztve, egy habos sörényü lékbe pottyant s egy másodperc alatt eltünt kormos alakja a jég alatt, csupán a létrája hegye meredt ki a lékből.

– Édes kis feleségem, – gondolta magában a jég alatt Jambon Pál és keresztet vetett.

A jeges habokban jó mélyre elmerült a kormos ember, aztán a folyó meghintázta, megforgatta s visszadobta a léken a szabad levegőre. Jambon eszméletlenül terült el a havas jégtáblán, amely most hirtelen megindult a folyón, az árral úszva. A jégravatalon sokáig úszott a fekete ember, mögötte mint árbócrúd a kormos létra. Éj lett, csönd lett, a sápadt hold kíváncsian pillantott a Poprád közepén úszó kéményseprőre, még tán a nagy hegyek is átkiabáltak egymáshoz havas ködbe burkolt csúcsaik mögött, amint lábuknál a Poprád sietve ragadta tova az eszméletlen kéményseprőt. A zandeci kolostornál partra dobta a Poprád Jambon Pált, ugyanakkor magához tért a különös utazó.

Csupán egy vén versíró barát volt ébren még a hegyek közzé rejtett kolostorban.

– Nini, egy kéményseprő! – kiáltott föl. – Jókor jöttél, amice. Évtizedek óta nem tisztította senki a kéményeinket!

Csakhogy Jambon Pál egyelőre nem volt abban az állapotban, hogy kéményt seperjen. A mundér jéggé fagyott a testén, még a haja is jégsipka -90- alatt barnállott. A két lába két jégtuskó, s hangja erőtlenül, mint valami belső szél hallatszott.

A versíró barát megragadta a megfagyott embert és az udvaron meghempergette a hóban. De még így is két hosszú hét mult el, amíg a kéményseprő talpraállott.

– Hadd lássam a kéményeket, – mondta hálás szívvel és munkához látott.

Valami csodálatos dolog történt vele. Egész idő alatt egyetlen egyszer sem jutott eszébe a felesége, aki pedig azelőtt egy pillanatra sem maradt ki a gondolataiból. A jegesfürdő után következő betegség alatt álmodott az országuti csárdákkal, elvadult külsejü komondorokkal, amint varjúra lesve hasalnak a hóban, álmodott egyszer látott vándorlókkal, akik valamit meséltek a tűz mellett, míg az ország egyik határától a másikig utaztak. Csak az asszony nem jutott eszébe. Mintha a jég alatt maradt volna a bolond nagy szerelem! Vagy talán a végzetnek vannak ilyen tréfái, hogy két szívben egyszerre, egyetlen lehelettel fujja el a szerelem gyertyalángját!

A kéményeket már dalolgatva seperte és a papok meg voltak elégedve munkájával. A kolostori óriási kályhákban ujult erővel lobogtak a tüzek.

A kéményseprő vidáman ballagott a havas országuton. A Poprád azóta mindenütt megállott, befagyott hátán terhes szekerek döcögtek. -91-

– Te kutya! – mondta a kéményseprő a Poprádnak és legalább egy tucatszor átment a folyó hátán, mintha csak elégtételt venne.

Az útszéli csárdában megint utazók ültek és a zuzmarás ablak mögött jól csúszott a jeges bor. Éppen asszonyokról beszélgettek.

– Van mostanában Podolinban egy özvegy menyecske, aki éjszakára kvártélyt ád az utazóknak, – beszélte a nagyhasú tót gyolcsos. – Ott aztán már igazán érdemes kvártélypénzt fizetni, – szólt s zsirosat csettintett a nyelvével.

– De bizony az. Bort főz estére, meg a puha tenyerével meggyurja az ember hátát. Csak parancsolni kell a vendégnek, minden parancsolatát olajozva teljesítik. A keble olyan puha, mint a vánkos, a válla kalács, a dereka mint az őzé.

– Ej, haj! – kiáltott föl a kéményseprő. – Jó darab idő óta nem láttam fehérnépet. Ideje volna már utána nézni valami szoknyának.

A bor nagyszerűen csúszott és bizony erőfeszítésébe került, hogy elhagyja a meleg csárdát. Csakhogy már nagyon kívánkozott asszony után. A létrát vállára kapta és mire leszállott az este, bekopogtatott Podolinban a felesége házához.

– Van eszembe. A gömbölyü vállad szeretném megtapogatni, meg a derekad átkarolni, csak ezért jöttem. Mit szoktak itt kvártélyért fizetni?

– Teremtő Istenem – jajongott a menyecske. – Egy huszas az éji nyugodalom.

– Én majd fizetek három huszast. De hadd lássalak hát, drága! – évődött a kéményseprő és a két kezébe vette felesége kipirosított arcát. Nagyot csókolt rajta.

– Hajnalban tovább megyek, de egy-két hét mulva, ha újra erre lesz az utam, ismét megszállok nálad, – mondta Jambon Pál és megveregette az asszony hátát.

A menyecske egy darabig alattomosan, a szeme szögletéből lesett az urára, aztán mivel semmi rossz szándékot nem látott, az ölébe vetette magát és két telt karjával átkarolta:

– De régen is vágyódom már reád. Mert nincsen olyan férfi az egész Szepességben, mint te.

– Derék asszony vagy te is, lelkem, – felelt dicsérőleg a kéményseprő és nemsokára egy huszast vetett az asztalra, hogy azért bort akar inni.

Jambon Pál ezután még sokáig járta nyugodt szívvel, jókedvű dallal az országutat és többé sohasem érzett szorulást torkában, midőn az asszonyok gyöngeségéről beszélgettek körülötte a sok mindent próbált utasemberek a határcsárda ivójában. De érzelmesen már sohasem dalolt. A szive a Poprád fenekén maradt és tán színes kavics lett belőle.

Künn zúgott a téli förgeteg, a vihar kévékben sodorta a havat, a szél legszilajabb nótáit vette elő és a távoli erdőből, amely ritkás tölgyfáival, mint valami hegyoldali temető feketéllett idáig, olykor tompa farkasüvöltést hozott a szél. A tél vad dühe tombolt a határszéli kis vendégfogadó körül. Itt állott egymagában a kis fogadó a hegynyeregben, azon az úton, amely Lengyelhonba visz. Máskor zajos szokott lenni a kis tanya az utazók, vásárosok lármájától, ebben az istenitélet-időben, amely napok óta dühöngött a hegyek között, csupán két vendége volt a csárdának. De az a kettő aztán fölért egy tucattal. Egy zsoldoskatona volt az egyik, aki a harmincéves háború utolsó tíz esztendejét végigszolgálta. Bejárta a félvilágot és most hazafelé igyekezett Magyarországra, megnézni, kik élnek még azok közül, akiket valamikor itt hagyott. Tagbaszakadt, vállas ember volt a katona: az arcán egy akkora sebforradás, hogy elég lett volna három -94- embernek. A köpönyege rongyos volt és fakó, mint a vén ember kedve. A csizmája hajdanta szép lovagcsizma lehetett, de mikor a zsoldoskatona a lábára húzta ezt a csizmát, akkor már annak csak a neve volt csizma. Tollas süvegét a világért se tette volna le fejéről, nyilván büszke volt a tollaira és gondtalan jókedvvel huzogatta elő a tallérokat a tarsolyából. Az ő mesterségének nem árt se a jégeső, se a földrengés, katonára mindig szükség van, háború nélkül nem élhetnek meg a királyok. Ugyanezért ő volt a vendéglátó gazda és minden jóval traktálta az útitársát, akit ugyancsak a vihar vert ebbe a korcsmába.

Az útitárs egy rongyos barát volt. Nagyfejű, nevetős-arcú, harsogó kacagású ember volt, aki módfölött és nem minden céltudatosság nélkül mulatott a zsoldoskatona mókáin. Rengetegeket kacagott és sokszor kijelentette, hogy a katonánál derekabb férfiut nem ismert még eddig. Aféle kopott, csavargó barát volt, akit minden kolostorból kidobtak; ahonnan ki nem dobták, onnan magától elment. Az egész tudománya néhány latin imádságból és mondásból állott. A katona nem tudott latinul, annak mondhatott, amit akart. A katonát Lőcsei Jánosnak hívták, a barátnak csak Petrus volt a neve. A másik nevét tán maga is elfeledte már.

A nyitott kandalló mellett bort főztek és nagyokat ittak a kupákból. Ha megunták a bort, leheveredtek a fal mellett álló padokra és jóízűt -95- aludtak. Fölébredvén, újra borfőzéshez láttak, mert a téli vihar, ahelyett, hogy csillapodott volna, óráról-órára növekedett.

A harmadik napon, amikor Lőcsei János már mindent elmondott, amit messzi külországokban látott, Petrus is kifogyott az istentelenségekből, parázna mondásokból, amelyekkel addig a katonát mulattatta, egyszerre unatkozni kezdtek. Immel-ámmal ittak, a katona sokszor kibámult a förgeteges tájra az ablakból, amely nem volt nagyobb, mint egy misemondó könyv táblája. Nagyokat ásított, hogy egész teste megrázkódott bele. Hatalmas fogsora volt, amelyből kettő hibázott elől.

– Hol verték ki? – kérdezte a barát a fogakra mutatva, amikor a zsoldos befejezte a hosszú ásítást.

– Persze, valami szoknya miatt? – firtatta a barát, hogy mesélésre bírja a katonát, emigy ujabb tallérokat csalogatván elő. De a katona nem is felelt erre. Megunta már a kérkedést a rongyos barát előtt.

A barát ekkor a csuhájába nyult és onnan egy csomag kerekszélü kártyát huzott elő. Tréfás mosollyal tartotta Lőcsei János elébe.

– Mért nem mutattad eddig, te kutyafülü? -96- – esett neki a barátnak. – Most már tudom, hogy mi a bajom. Játszani szerettem volna és nem volt mivel játszani.

– Hát velem játszhatsz, – felelt Petrus. – Én éppen úgy ismerem a kártyát, mint a bibliát.

Megcsördített néhány rézgarast, amely mintegy varázsszóra került elő a csuhából. Majd bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kerek lapokat, amelyekre lovagok, barátok, fejedelmek és apácák voltak föstve. Ott volt egy lapon a pápa képe is. A pápa elütött mindent, az volt a legnagyobb kártya.

A katona tallérokat vett elő, majd kihúzta széles kardját és a meztelen pengét az asztalra fektette.

– Hm, mi így szoktuk játszani a táborban. Aki csal, annak nyomban levágjuk a kezét. Ez a törvény a játéknál. Egy olasznak mind a két kezét levágtuk. Mert a bal kezével éppen úgy csalt, mint a jobbal.

– Nem igazság, – mormogta. – A ravaszokat meg kell jutalmazni, nem pedig büntetni, mert a ravaszság isteni adomány. Mózes is ravasz volt, pedig ő próféta volt. És Bonifácius vajjon nem-e a ravaszságának köszönheti, hogy szentté avatták? Az öreganyját égettette el a máglyán, amelyet neki raktak. És Bonifácius másnap megjelent az emberek között. -97-

– Hát olyan szentről tudsz-e, Petrus, aki hamisan kockázott? Hogy ólmot rejtett volna a kockája belsejébe?

– Nem, eddig olyan szentről nincs tudomásom. Ha csak engem szentté nem avatnak egykor!

– Keverd a kártyákat, barát és vigyázz a kezedre, – mondta a katona és nagy figyelemmel fogott a játékhoz. Természetesen Landsknechtet játszottak, a játékoknak ezen öregapját, amelyet a hagyomány szerint egy angol királynő talált volna ki.

Hamarosan elnyerte a barát garasait, később ezüst olvasó, ezüst butykos került elő a csuha mélyéről. Sarkantyú és breviárium, karneol mentegomb és ezüst tükör kerültek napvilágra. A barát kegyetlenül veszített.

– Az ördög tréfál velem, – kiáltott föl, amikor minden értéktárgyából kifogyott. Hiába kutatta át a csuhát. Nem talált abban már semmit, mint egy lyukas magdeburgi lázsiást, amivel előzőleg a katona ajándékozta meg. Mert a lázsiás hamis volt.

– A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a csuhádat, Petrus, azt megtartom.

A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a barátnak már nem volt csuhája sem.

– Elég is volt már a játékból, – mondta a katona és vitézi öltözete fölé öltötte a barát ruháját, míg az dideregve húzódott a tűzhely mellé.

A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befutta a hegyeket, völgyeket, olyan volt a táj, mint egy nagy fehér temető, ahol meghalt minden élet. A kártyák ott feküdtek az asztalon. A katona unatkozva nyult utánuk.

Petrus előkereste a papucsából, – máshová immár nem rejthette, – a pénzdarabot és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt a katonától és a papi férfiu mellé szegődött. Előbb a tallérok vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas fövege, csizmája és vitézi öltözete. Csupán a lyukas lázsiás maradt meg a katona birtokában, mert az a játék folyamán hozzája került és a barát nem akarta többé elfogadni.

– Megyek is már az útamra, – mondta a barát a játék végeztével és a csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, fölhuzta csizmáját, még a tollas kalapot is fejére tette, míg a katona pőrén -99- húzódott a tűz mellé és a lyukas lázsiást markába szorította.

A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hófúvás nem engedte egy tapodtat sem a fogadóból. Ott maradt és bibliai idézetekkel vígasztalta a katonát.

– Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked pedig inged is van.

A katona a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt és úgy horkolt, hogy harsogott belé a korcsma. Addig sohasem horkolt. Addig csak a katona horkolt.

– Az a lázsiás Magdeburgba való, ahol én gyerekeskedtem. Tedd be, vitéz, hadd tartom meg.

A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó pengő tallérjait, – sőt övé lett ismét a csuha is. A barát ült a tűz mellé, papucsában a lyukas lázsiással…

Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? – kérdi a nyájas olvasó.

Hát bíz én nem tudom megmondani, de még az a középkori legendás könyv sem ád erre a kérdésre kimerítő feleletet, amelyben ezt a történetet olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő -100- mulva is arról beszéltek jámbor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg zsoldoskatona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög megtréfálta őket egy lyukas lázsiásba bújva. – Vagy talán a kártyában lakik az ördög?

Kamill éjszaka mindig sírt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el, bár többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szorította, mint egy női vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a földre feküdt és kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát, amelyből boldogtalan nőtestvére egykor golyót küldött a szivébe és a pisztoly agyára egy vadkan-vadászat jelenete volt vésve, ezüsttel kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába hajította, ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a balszemébe eresztette volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett penicillusával. Azelőtt morfiumos üveg állott az éjjeli szekrényen, ám egy idő óta mindig üres az üvegecske, könnyű selyemből viselt csak nyakkendőt, amely esetleg elszakadhat teste sulya alatt, gyakran írt végrendeletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a gyertya lángjánál, de a nevét még nem írta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt és sírva, jajgatva, mint egy sulyosan sebesült -102- fordult a másik oldalára, miközben egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amíg Majmunka, az indiai tündér gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki előtt sem lehet titok többé, hogy Kamill olyan szerelmes volt ez időtájt, amint csak egy félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kis kutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólítson és sírva boruljon a szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a szemét: vajjon nem szúrta meg magát valahol éjszaka?

A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának hívtak. Fruzsina elvált asszony volt és reggeltől estig csavargott Budán és a budai hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben, az olajfestmények rászakadnak, a tükör már homlokához csapódott és az ebédlőasztal hirtelen megfutamodott. A régi ládából meg-megszólalt a nagyatyja, aki még életben volt, vörös sapkát hordott és hollófekete bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a régi láda mélyéből, hogy ő előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka férjhez megy, éjjel korbáccsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszédszobából belép az a bizonyos ember – Fruzsinka férje – és elszántan pénzt követel. Még a muzsikáló -103- óra is arra van tanítva, hogy délután – odakünn enyhe tavasz – halotti zenét játszon, hogy az embernek behorpadt sírok jussanak eszébe: kis falusi temető, amerre őszi nap, csurgó esőben kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába vándorolt és az elhagyott halottak barna csontjai a bedőlt sírhalmok alól alkonyattal bizonyára békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába vitette Fruzsina a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól, nőtől petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával csapkod és csupán a násfára fáj a foga, amelyet Fruzsina a nagyanyjától örökölt. Aztán mindenféle láthatatlan állatok üvöltenek a csendben, fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az ablak alatt, lompos farkuk a földet sepri és olyan hangon kiáltanak, mint dühös emberek: mért hagytad el az uradat Fruzsinka? Az a rettenetes ember szövetkezett a pókokkal, amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz üvegjének dugója sohasem hibátlan, a multkor is hosszasan álldogált a férfi a füszeres kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányasszony házalt tarka kendőkkel és mindenáron a Fruzsina szemébe akarta furni farkaséhoz hasonlatos tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást!

Az ódon budai templom – ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett, – nem volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a vesztőhelyre vitték, -104- a templom délutáni csöndjében olyan aluszékonyan barnállottak, lehajtott fejükkel a templom padjai között, mint a szentelt víz húzódik meg ócska tartójában az ajtó mellett. A tartóba Mária Terézia óta nem öntött friss vizet a harangozó. A kegyes királynő látogatásakor megáldotta a tabáni templomot. És mégis: mintha valaki járt-kelt volna hátul az oszlopok mögött, a félhomályból rókaszemek pislogtak az orgona mellől, mint alkonyattal a fel-feltünő csillagok kelet felé, egy vénséges szentkép, amelyből egy vörös kalapot lehetett csak látni (a tulajdonosa: a pápa vagy a régi szent pihenni ment a kalap alól, befelé a templom falába), a szentkép fekete, nagy szöge mintha meglazult volna helyén és a nehéz rámájú kép egyet-egyet ereszkedett lefelé Fruzsina feje fölött, amikor Kamill vadul, nyöszörögve, fehérben forgó szemmel szorongatta a kezét a feketére kopott padsorok alatt, ahol mindennek olyan szaga volt, mint az egyházfi bekecsének, amelyben nyáron dohos, ócska hordók között fekve őrzi a sashegyi szőlőt.

– Asszonyom, a gyóntatószékben már ötven év óta nem gyóntatnak. Elszállongtak az imák szent malasztjai, lelki atyák áhitatai e helyről. Jőjjön a régi gyóntató-székbe és mondjon el nekem mindent, – esengett Kamill és a hangja néha olyan diszkantot adott az izgalomban, mint régi platánok nyiszorognak elhagyottságban, éjszaka az őszi szélben egy dobra került urasági lak körül.

– Nem mondhatok neked ott sem egyebet, -105- mint ezen a helyen, – felelt Fruzsina és ijedten hátranézett, vajjon nem billen meg a nehéz szentkép a háta mögött. – Imádom önt, uram és becsületszavamra fogadom, hogy a tied leszek. Meghalok a vágytól, elégek utánad, mert olyan fehér a kezed. Szeretni foglak minden nap, hogy minden nap félig meghalj a csókjaimtól. Elégetlek, elveszítelek, szerencsétlenné teszlek, mert én beteg, őrült nő vagyok. A szivedbe szúrom a kalaptűmet, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen színe van a vérednek.

– Akit én szerettem, mind szerencsétlen lett. Elveszek tőled mindent: nyugalmat, csendet, álmot, egészséget. Az anyámnak rákja volt. Azt hiszem, rákos az én vérem is. Ha megcsókolod az ajkam, amely mindig nedves a vágytól, ha lecsókolod a habot szájamról, ha megharapod a vállam, amint én parancsolom: meghaltál. Szeretnél meghalni?

Az öregasszonyok oly görnyedten mentek tova, mint régi imakönyvek megfakult nagybetüi.

– Többé itt nem találkozhatunk, – mondta az asszony a templom kapujában, – mert a szentkép egyszer fejemre esik.

Kezét nyujtotta Kamillnak és idegenszerű, hollandi meséskönyvekből mintázott ruhájában álmodozó szomorúsággal tovament. A haja oly szőke volt, mint a nyári rozsföldek. -106-

Nagybotos Violának (akiről már egyszer irtam) olyan járása volt, mint a him galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen közelítette meg a nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahuzta és magos, széles kihajlású gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt, boldog volt, egészséges volt és a szavakkal olyan takarékosan bánt, mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy sok női szívet megigézett, mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső ember Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első quadrilleja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a husvéti zenés mise a Bazilikában, sem a séta-út a Halász-bástyán. A zugligeti Zöld vadásznál, midőn a fák sűrű levelei között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek alá a napsugarak, a cigányok régi valcert muzsikáltak (Strausztól), első kirándulásukat tették a -108- még szögletes és szégyenlős fiatal hölgyek gavallérjukkal és gyöngyvirágszedés címen hagyták magukat az erdő mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és festett arcu francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és a karnagy ellen s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az elhagyott népligeti sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte őt egy hölgy), ne ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről. Viola Ernő olyan ordináré ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki a vad, amíg üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagyöblős templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig sétált, számtalanszor örök szerelmet hazudott és öngyilkossági szándékból a hóna alá lőtt), megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak és Violát rejtekhelyre követte, hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna már a szívre és erényre. De nem, Violának akkor mindig más jutott eszébe és nem egy leánykának szemébe mondta, hogy jobb cipőről és finomabb fehérnemüről gondoskodjon, ha szerelmét bírni óhajtja. És néha hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a rendez-vous-n, midőn a hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehérbluzos vasalónő tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres -109- harapásokat igért az erre kivánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr és porig fölégeti a házat, ahol találkozandanak, hogy minden végleg eltünjön. Aztán a vad szenvedély helyett szinte verset mondott Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál nevelőnőjével.

– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma és fázósan gombolgatta keztyűjét.

– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom, – felelt Viola és sóhajtott.

A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is, midőn a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben a bús szentimentálizmus volt divatos, bizonyára kis pasztell-kép lett volna (Barabás ecsetje alatt) és a nők a szívükön hordják violaszínű frakkos képmását, (ah, Viola sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a szalagos félcipőcskék fölött, amelyeket az abroncs-szoknya a leülésnél pompásan megmutatott, regényhős lett volna, ábrándok lovagja, aki sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyottabb ligetekben sem, anyák hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jóbarátok rábizzák feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a Hölgyfutárból sohasem felejtik ki nevét a jelenvoltak közül és később Jókai regényt ír róla), – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt, legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor ecetfái -110- alatt sétáltak vele, sőt képgyüjteményét lakásán is megtekintették és a mirtusz mégis illatos volt homlokukon az oltár előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba alá vetették Nagybotos Violát a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos szalon sarkában, nevetve mesélgették, hogy a Nagybotos egy hazug fráter, akiben annyi férfiasság sincs, mint egy fiatal kandurban. És a színházban a szinésznők összemosolyogtak a szinpadon, ha Viola gukkerjét a balletnél fölemelte. Nem, többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul és eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával és a félig meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság barna kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és behizelgő hangja többé senkit sem vezetett félre. A szerelem hamiskártyása lett Viola úr és a korzón a legszentebb asszonyok is elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük megjelent. Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai többé nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy térdnadrágban és rokokó-kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét elcsalhasson valakit a husvéti misére, midőn Bach fugáit gúnyos mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött és az áhítatba és szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a husvét, mint az orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk, – midőn véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink -111- hőse és a tükörből egy őszhajú, fáradt, rosszkedvü úr fogadta üdvözlését.

A bajuszában is szürke szálak voltak és a halántéka oly fehér, mintha együtt állott volna a nagyapjával az isaszeghi erdőben.

Teremtőm, mi lesz most a virágokkal, amelyeknek eddig csak illatukban gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte és naplójába följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a napokat és évszakokat, amidőn a különböző virágok nyilnak, amikor a legkönnyebben letéphetők? Ki tépi le a sok kis ibolyát, amelyeket a szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos? A rózsák – a teák és Rambouliette-ek engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész bácsi kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli beszélgetésekre, a gyönyörü, gondosan megirott levelekre, amelyeket Viola úr befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások és gyönyörü hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor eszébe jut…

Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt, amelyet hatással mondott el a nőknek.

„Amelie. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője Paul de Kock. Az antik ékszert szereti és gyakran meggyón a barátoknál. Szereti, ha a férfiak komolyan veszik táncművészetét. -112- Séta Budán, utána vacsora csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus és szívesen fogadja a szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis. De haja valódi.“

Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne antik gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a hajban, szénaparfüm és kivágott cipő.

Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megigért.

Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz-utca numeró 7-ben egy Janicsek Pál nevű idősebb uriember, aki mint híres gyüjtő nagy tiszteletnek örvendett a régiségkereskedők körében.

Janicsek magános, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak, amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a remekművü lámpás, amelyet esténkint meggyujtott, amely hajdanában egy francia hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt, mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért.

Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmult divathoz igazodott. Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvaleány-bokrétás kerek kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről álmodtak a dámák, Zrinyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a -114- Váci-utcában, – Janicsek Pál ugyanakkor széleskarimájú cilinderkalapot helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék és nyakán magas gallér. Aranyvégü pálcikája egy századeleji gavallér kezéből került a kezébe és a nyakában, a fodrok alatt, vagy mellényén, a szíve fölött selyemszalagon, vagy vékony láncon kerek, aranyos rámácskába foglalt arckép-festménykét hordott: valamely régi dáma arcképét, akit aznapon a gyüjteményéből kiválasztott.

Abban az időben, mikor a fotografiát még nem ismerték, voltak festők, akik krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női arcokat.

Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű és ruhájuk divatos, finom.

Némelyik hölgy mosolygott, másik busongva nézett a távolba; galamb repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély körvonalai a háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt a régi hölgyhöz: amint a festőnél megrendelték a képet, amely aztán a megfelelő férfiak szíve fölé került.

A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük.

A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el őrhelyét a sziveken.

Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb szerelmek voltak a férfiak és nők között, mint manapság a fotografiák. -115-

Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyüjtve a lakásán, amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte.

Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve, gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett és arcán ábránd, mélabú és vágyakodás volt észlelhető.

Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében vesszővel állongott, álla férfiasan előrenyomult és szemében keménység, erősség tükröződött.

A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is lehunyták volna vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból hallgatja az édes báli muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok hemperegnek, a hosszú fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett zöldköves gyűrü…

Vajjon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán több férfiú?

Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már csupán egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.

Esztendők fáradalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női képről megtudakolta annak -116- a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.

Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt csupán egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről fölvilágosítással szolgálni.

A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt s rózsakoszorú alakja volt.

A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magos turnérban, amely rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy fehérarcú és feketehajú hölgy. Igen hosszú finom ujjaival egy virágállványra támaszkodott, fehérharisnyás lábán szalagcsokorral megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező és finom fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy, élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra menne a kertek alá, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai hegyek között. Aki ezt a képet kapta s szívére tette, az e hölgy távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal. Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna föl másvilági -117- álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából.

A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható tollvonások, mintha vérrel írták volna: Pesthi emlék.

Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz-utcát elborította a téli hóesés és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a megelevenedett képecske fölé:

A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj, a régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban: itt egy pirosnadrágos Esterházy, amott a hegyeslábú varróasztalkánál Déryné, a színésznő varrogatta kosztümjét.

A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái fölé, még a pipere-tárgyak is megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal nesztelenül álmodott a császárnő telt árnyéka.

Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan Antoinette, -118- Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait zörgette, egy Orczy bárónő fehéren, mint az angyal imakönyvecskéje fölé hajolt, – csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt. Fehérharisnyás lábán a kis szalagos topán nem mozdult meg, hogy alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál aranykéz-utcai lakásán, ahol a fali órán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat, táncosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy csizmájában, majd a király koronával fején és hosszú palástban, sok-sok kis gyermek, apró virágos kalapkában úri hölgy, frakkos poéta, alabárdos éjjeli őr, legvégül fekete paripán a halál, amint lovagkeztyűs kezével mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk Chopin-mazurka zengett közbe az óra szekrényéből.

Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt otthon maradni kedves tárgyai között.

De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte, midőn előkelő vendégeivel, főként, ha az ismeretlen, csábos dámával összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította és halkan bókokat gondolt és mondott.

Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a -119- nyugodalmas patak folyását a mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg.

A régi, aranykéz-utcai ház, amely odáig egy pesti patricius-család tulajdona volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi asszonyság, először lármájával fölverte a házi csöndet, aztán korcsmaüzletet rendezett be a földszinten. Majd később az udvaron álló régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol éjjelente a város különböző részeiből összeverődött kéteshírű nők táncoltak.

Rézkürtökön fujták a tánczenét és a söröshordókat hangos puffogással csapolták.

Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte föl az éjszaka nyugalmát a csendes házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták. A sötét udvaron, mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és maszkák jártak ki és be a kapun. Olykor leszúrtak valakit és a havat pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt ácsorogtak, mert ingyen italt kaptak a korcsmából.

Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába és a nőszemélyek sikoltásai fölrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli vendégek pedig egyenkint elmaradoztak, árnyból, ábrándból, holdsugárból szőtt köntöseikben undorodtak volna átlépni az egykor romantikus ház küszöbét, amelynek kapualjában összetaposott virágok, -120- tánc közben leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek, olykor vérrel bemocskolva. A finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a pirosnadrágos Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a réztányér, puffogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére rózsaszínű kezét. A császárnő fölébredt álmából és a szőke tavaszi éjszakában, midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent az ablakon és csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők. Legtöbbször a nagycsizmás zsoldos katona hiányzott a menetből, néha a poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy éjszakán a lovagkeztyűs halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta az utat… Janicsek úr, a régiséggyüjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét, valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a „Caroline“-hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő arcképét tette szíve fölé, mint talizmánt.

A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt s az egykori raktárhelyiség szorongásig megtelt táncosokal. A vadászkürtös biborpiros volt az italtól. Parfüm- és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a bécsi keringő csengve-bongva visszhangzott az egykori raktár falai között.

A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öreg urat. Egy csizmás hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Léni“ -121- kövér ajka nyitva maradt a keringő mámorában és hátraszegett fején bomladozott a szőke konty. Kis, feketehajú, fehérhomlokú táncosnő frakkos poéta karján, száját csücsörítve, nevetve lejtett. Vöröshajú, kékszemű, rózsáskeblű hölgy férfi módjára karolt táncosába.

A táncosok között most egy feketetunikás, fehérharisnyás, élveteg arcú, magas, barna nő tünt föl a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat dobbant a szíve: „Ez ő!“

A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér arcában. A turnérja rózsaszínű szalaggal van lekötve – nyilván kölcsönvette valahol a jelmezt – apró topánkáján, mint a szélben a virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok. Janicsek úr a szívéhez nyult. Az arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven alakkal. A kép azonban nem volt a helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltünt. Mint akit legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az öreg uracska. Szinte sírva fakadt és alig vette észre, hogy komikusan eltorzult arcára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen dáma…

A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és táncosnőjét. Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem megelevenedett mását, pedig azután még gyakran látogatott el a -122- Caroline-terembe, midőn a táncos párok között keresgélő pergament-színű öreg uracska nagy mulatságára volt katonáknak és civileknek, diákoknak és civileknek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámoros táncosnők a vállát érintették cipőjükkel.

A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja föloszlott, a hercegnők elutaztak és ahol egyszer látni vélte megelevenedett szerelmét: halála ugyancsak ott következett be. A vadászkürtös indulót fujt a haldokló fülébe.

Kornélnak négy asszonyismerőse volt, négy kedvese, egyik sem tudott a másikról, csak annyit, amennyit Kornél elmesélt róluk. Természetesen gyűlölték egymást, gúnnyal, tajtékzó dühvel emlegették egymás nevét: Kornél ügyelt arra, hogy soha egymás közelségébe ne jöhessenek. Évek multak el, Kornél hűségesen kitartott a négy asszony mellett. Egyiket sem részesítette különösebb előnyben – néha mind a négyről megfeledkezett egy ötödikért. Az asszonyok ekkor levelet irtak: néha egy napon valamennyien. „Hol jársz, te lator? – írta Marianka. – Holnap várlak ebédre. Tyuklevest magam főzök neked!“ Geraldine, aki a romantikus elemet képviselte, miután még leánykorából ismerte Kornélt tizenöt év előttről, halovány és érzelmes betűkkel írta: „Sok minden elmondani valóm volna, egyetlen szerelmem, napok óta szomorú vagyok és holnap alkonyattal a Halász-bástyára megyek sétálni. Jőjj el, Istenem!“ -124- Imogént (egy pesti zsidóasszonyt) fürdőhelyen ismerte meg Kornél, ahol tó és holdvilág volt. Az asszony zsúrokra járt, színházba és orfeumba, néha kávéházba. Kornél romantikusan elsuhant a látóhatáron és sohasem tett kísérletet, hogy Imogén férjével, családjával megismerkedjen. Titkos, titkolt szerető óhajtott maradni, akihez lopva jött asszony, miután a francia nevelőnő címén Kornél erre engedelmet adott. „Monseigneur, – írta Imogén, – nagy örömömre szolgál, hogy legdrágább egészsége helyreállott és holnap délben ott leszek a kastélyban, hogy együtt ebédelhessünk. Az öné…“ A negyedik asszony csak ennyit írt egy levelezőlapra: „Gazember!“ És Kornél tudta már ilyenkor, hogy Irmát tovább nem hanyagolhatja el és nyomban útnak indult Irma udvarlására, akivel tíz év előtt egy erdei kápolnában, magános remete által némely esketési cerimóniát is eljátszott, mert hisz Irma nem akart törvényes formák nélkül az övé lenni. A remete letette a csuhát, visszament markőrnek a Duna-kávéházba, Irmának gyermekei születtek, akik közül a fiukat katonaiskolában neveltette Kornél, míg a leánykák otthon játszadoztak anyjuk szoknyája mellett.

Kornél egyedül, magányosan, szinte zordon csendességben lakott egy régi, csöndes belvárosi hotelben és senkinek sem volt szabad felkölteni, amikor elaludt.

Lehetséges, hogy Kornél életében, amíg fiatalabb volt, más nők is előfordultak. Táncosnők, szinésznők, -125- a kis virágárus leány és a francia szubrett, a varieté csillaga. Kalandos pesti asszonykák, szabadszellemü kisasszonykák, festőnők és írónők. A kis szobaleány, aki úrnője illatos levelét elhozta. A csinos kapusné, aki éjjel, titkon kaput nyitott. Az éjjeli kávéház regényes kasszatündére. És egy báli ismerős, akivel keringőt táncolt és rövid kalandra megszökött vele a bálból. Színházi szomszédnők és a női zenekar hölgyei. Szinésznövendék és a fehérkeblü vasalónő. Feketefátyolos özvegyasszonyok és budai kisasszonyok, akiknek álnéven házasságot igért.

Kornél feje fehéredni kezdett, csupán álompor segítségével aludt el és a szakácsnak mindig szivart küldött. A kis madarak elrepültek, az éji dalt más énekelte az elhagyott budai utcában és a francia szubrettet többé nem Kornél vitte frakkban és ragyogva a különszobába karján. Csupán a hűséges négy nő maradt meg a multból. Kornél, amint ideje és kedve engedélyezte, fölváltva szórakozott velük… Kedd! A Marianka napja volt. Míg „Lundi“ Imogéné, aki csupán annyit tudott franciául, mint a legtöbb pesti asszony, de szeretett francia leveleket írni, a nevelőnő segítségével. A csendes vasárnapi délutánokat Irma és leánykái társaságában töltötte Kornél, midőn himzett házisapkát tettek a fejére, a leánykák karosszékének a lábához ültek és Irma hol sírva, hol könnyezve, boldog-boldogtalansággal mondogatta: „Ön gazember! Ön himpellér!“ Geraldine csupán akkor élvezhette -126- a kitüntetést, ha levelet írt e célból és öngyilkossággal fenyegetőzött. A fekete, sovány nő, aki harmincöt éves korában ment férjhez, olykor igen szenvedélyesen szerette Kornélt és Kornél nem szerette a tragikus jeleneteket, sem a könnyeket.

Pisztolygolyó szaladt a vállába és bár az ón nem érintett nemesebb szerveket, Kornél hetekig nyomta az ágyat. Az asszonyok eleinte fölváltva látogatták. Marianka ebédet küldött, Imogén cukrozott gyümölcsöt, Geraldine francia lepényt és Irma puha párnákat. Imogén később csak nagyon ritkán jöhetett. „Az uram nem szereti, ha elmegyek hazulról!“ – mondta és mindig divatos kalapja, zengő hangja és nagy, érzelmes szeme nem jelent meg sem hétfőn, sem máskor. Geraldine azt hozta föl okul, hogy attól fél, hogy más nőkkel is találkozik Kornél betegágyánál, midőn is elsülyedne szégyenletében. Mariankát otthonülőnek nevelte Kornél, mert hisz fiatalkorában cirkusz-lovarnő volt és eleget hallott zenét, szagolt virágot és látott csillogó estilámpást. Marianka tehát már azért is otthon maradt, mert nem akart mindig az utcán csavarogni, mint a többi pesti asszonyok. Irmát gyermekei nevelése foglalta el.

Kornél, míg lázában Indiában és Bokharában járt, cigányzene mellett csörgő kigyót táncoltatott, a falon régi istenek piros képei mutatkoztak és a padló szines márványból volt kirakva, olyan egyedül -127- maradt, mint illik az olyan vénülő gazemberhez, akinek sohasem volt lelkiismerete. Az ajtó nem nyilott föl, asszonykák nem suhantak be titokzatosan, lábujjhegyen, sűrű fátyollal arcukon és tetőtől-talpig frissen, üdén felöltözködve, új szalagokkal harisnyájukon, alsóruhájukon, amelyet talán már napok óta őriztek e látogatás alkalmára, a parfümmel és kölnivízzel takarékoskodtak, hogy pazarabban bánhassanak vele e napon és új kalapjukat mindig elhozták megmutatni… Senki sem jött, akinek lehuzhatta volna gyöngéd kézzel Kornél a puha keztyűjét, kis kabátját lesegíthette volna és kitől álmodozva, lágyan megkérdezhetné: „Kedvesem, mit csinált azóta, mióta nem láttam?“ Imogén zsúrjait, estélyeit, barátnői kalandjait mesélte, a diványon helyet foglalva. Geraldine férjével való civakodásokról és regényolvasmányairól beszélt. – „Ó, Puskin Sándorom, te! Szegény meglőtt fiam!“ – Marianka a virágairól és a cirkusz hölgyeiről, akik visszavonultságában is fölkeresték, könnyed hangon értekezett, – „a nők még mindig oly rosszak, mint fiatalkoromban voltak!“ – míg Irma katona-fia leveleit olvasta föl és a kis leányai csodatetteit előadta.

Kornél vállsebével, amelyről azt hazudta a nőknek, hogy az ő védelmükben szerezte, egyes-egyedül szenvedett. Behunyta a szemét, Indiába utazott, kigyót táncoltatott, meg vitorlás-gályát kormányzott piros tengereken, végül fölmászott -128- egy kenyérfára. Délután, midőn jobban lett, a bibliát elővétette a hotel vén szobaleányával.

Az öreg szobaleány leült és fehér főkötős fejével bólintgatott az olvasmányhoz.

– Dobja ki a virágot, lelkem, – felelt elhalkuló szóval Kornél. – És senkit ne eresszen be hozzám, akinek szoknya van a testén.

Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka, budai vadgesztenyefák alatt pásztorórát igért másnapra, amelyre Viola úr elfelejtett megérkezni. Tíz év mult el azóta és a férfiu elsőbben mégis a rendezvous megbeszélt helyére, az elhagyatott dunai szigetre látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta volna, hogy Amelie tíz év óta sétál a fák alatt és várja, szakadatlanul várja. Alkonyodik és a táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a habok messzire és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a sziget bujdosó lakói ébredeztek és furcsa füttyök hangzottak a félhomályban. Amelie napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a titkos szigetről és Nagybotos tíz év multán hiába kereste lábnyomait a füben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a városban is csak jó darab idő elmultával kapta az első tudósítást, hogy Amelie, miután a szinpadtól visszavonult, falusi birtokára költözött. Amelie ugyanis azon takarékos nők közé tartozott, akik -130- mindig megőrizték az emlékbe kapott aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek finom bonbonnierbe zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak és az őszfejű pénztáros tiszteletteljesen köszönt előre Amelienek.

Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon törik a fejüket. A kalap és a keztyű olyan portéka, amelyet sohasem verhet el a jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis szinpad van és az öreg gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori barátnőjükhöz. A multakról elbeszélgetnek és néhány palackot elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazurt játszik… A legkomolyabb nők azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz ragaszkodnak, midőn idejük elérkezett és többé már sem táncolni, sem dalolni nem óhajtanak.

Amelie komoly nő volt és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis falu, ahol megtelepedett.

Luteránusok laktak a faluban, a torony piros fedele messzire fénylett és az akácok jószagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben messzire hangzott a kovácsműhely hangja és a korcsma előtt szüretelő kocsisok ültek üres hordóik mellett. A szőlő megérett és édes szaga volt az embereknek, mint a lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is volt a faluban, olyan elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement öngyilkos urakat lehet elképzelni a nagy -131- fák alá, vagy magányos, elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia könyvet olvasnak és a világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az árverezők. A régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt kapu mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron és egy nagy, erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most írja végrendeletét az utolsó tulajdonos.

Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pejló zörgős, rugónélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények töltötték meg és a bakon egy piros, babos kendőjü, terjedelmes hölgy ült és sárga keztyűiben keményen fogta a szárat.

A pejkók pompásan ügettek és a kerekek kattogásába vidáman belezörögtek az edények.

– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a bricskáról.

A kendő ugyan mélyen az urhölgy homlokába volt huzva, de óh, Nagybotos nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztell-arcocska barna lett ugyan, de a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó mosollyal nézett Viola úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak keletkeztek a lenge termeten, a kendő alól előbukkanó szőkés fürtök mintha hajporozva lettek volna.

– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony. -132-

– Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert hisz kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl ide hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe.

Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a váratlan találkozás fölfrissítette vérét és hamarosan a bakon termett. Az asszony megnógatta a lovakat:

Gyorsan és biztosan hajtott, a vasuti sineken nagy zökkenéssel vágtak át, már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei surolták Nagybotos kalapját. Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat kormányozta.

– Tavaly ilyenkor itt fölborultam és a lábamat törtem! – mondta kissé mélabúsan és erősen a gyeplőbe kapaszkodott.

A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott, mintha színházi dekoráció volna és a vén diófa alatt kis tábori székek voltak egymásra borítva.

– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem, – mondotta Amelie és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért jött?

Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl futott és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett karral. -133-

Az asszony lehuzta a keztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a másik.

– Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfáltam önnel, hisz jobban szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál?

– Mint egy kutya, úgy élek, – felelt az úrnő és biztosító-tűvel föltűzte világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig utáltam a fűzős, magasszárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb, – most mégis ebben járok. Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos, tarka, pamut, mint a falusi nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott olyan volt, mint a szarvasé.

– Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert. Magamban élek és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom… Esztendők óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és selyemnyakkendője. Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem, úgy, mint hajdanában, mikor el akart csábítani a budai korzón. Én meg száraz szilvafát teszek a tűzre és jósolok magának a hamuból, mint a falusi boszorkányok. -134-

Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött és olyan erős volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmult időkben vasárnaponkint láttuk őt a régi székesegyház körül, a fülkében lakó kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét szent szobor volt az ódon templom körül és Stolniczky mindegyikkel barátságot tartott. Vasárnaponkint kora reggel meglátogatta őket és néha még a délutáni litánia is a városban találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben, nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska katonaköpenyegbe burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt a régi székesegyház tájékán, a girbe-gurba utcák és pohos kanonok-házak között olykor az orgona hangjához hasonlított.

Stolniczky nem volt mindig szent ember. A -136- gyalogezred, amelyben szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szerajevó tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki hangosan szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját. Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami pedig nem volt szokása. Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélen folyó vérébe. Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az. Éjszaka azután a hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet pukkantak a fegyverek és apró lángok csaptak föl a sötétségben.

Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó öreg embert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák torkába, egy vérsugárba fuladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról és az öreg arc felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A bánatos szemek sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra. Stolniczky elfordította a fejét s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg a hörgést hallotta.

A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek, borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte s éjjel fölriadt álmából: hörgést hallott az ágy alól. Komolyan megbetegedett s csakhamar megkapta, ami után vágyakozott: a penziót.

Se családja, se rokona nem volt. Valamikor -137- egy régi kis budai kávéházban töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az ujságokat és az ujságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták és midőn letelepedett a régi kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak neki az öreg bosnyák megöléséhez.

Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget keressen. Részeg volt pálinkától és a vértől. – Sietve hagyta el a kis kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát.

A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak nem régen.

Estére a dunaparti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban.

Stolniczky hajnalban csomagolt és szinte szökve távozott el a barátságos polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek növekedésében, a budai kertek tavaszában és esténkint együtt zenélt vagy regényt olvasott a családdal. -138-

Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok, akiket eddig csak látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán.

A kis korcsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy napon így szólt a gazda feleségéhez:

Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a kis korcsmába sem lépett be.

Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki sem ismerte, olykor hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló hörgését. Nem, nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell kibékülni, amiért az ártatlan öreg embert megölte. Fájt, sértette, megszégyenítette az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky!

Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? senkinek sem mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban és nagyon szerette az ó-templomot. Senki sem ismerte multját, a kezéhez tapadó vérhez senki se kívánt szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek köszöntötték az utcán.

Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba -139- ment, girba-gurba utcán haladott át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott.

– Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról és az asszonyok őrült kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten becsukták a menekülők előtt.

Egy szegény asszony, – bizonyos Kovács özvegye, – három gyerekét ragadta magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az asszony a kebléhez szorította kicsinyeit.

A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát és elbukott a köveken. Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt a karjából.

Komor, fekete falusi eb volt, dühödt morgással, fölhuzott farokkal, tajtékzó szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem.

Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, tébolyodott módjára sikoltó anyának tartott.

Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől és botjával fejbekólintotta az ebet.

A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a bot eltört, s ekkor a -140- kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség szállotta volna meg a gyermekek védelmében.

Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány az ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai hadjáratban.

A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között érzik jól magukat.

Ernő, mert így hívták, mint a beteges kis fiúkat, akiknek tizenöt esztendős korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat szájba csókolják, – húsz esztendős korában vette föl ezt a nevet, amely név alatt körülbelül kétezer nőnek bemutatkozott országunkban és télen a hóba rajzolta vagy a zuzmarás ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek alá kanyarította, amely leveleket költők műveiből állította össze és a kis szobaleánynak épp olyan grandezzával vallotta meg, mint a gazdag öreg asszonyságnak, – mintha már nevével együtt szerelmet is vallott volna.

Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a kedvence a szatmári rendházban és Tamás superior komolyan gondolkozott azon, hogy a nagytehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közzé sorozza: vasárnaponkint Ernő mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba, mint növendéktársai, valamint későbben is Ernő a nőktől, -142- az élettől, sőt az időjárástól is bővebb élvezeteket igényelt, mint bárki. Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet viselete miatt üldözték; ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szépfeleségű polgároktól barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor Vácott, mint amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes püspöki városban; vasuti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba; a francia kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is lelőtte; egyszer önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben és ha többet ivott a kelleténél, ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság részleteit; a vonakodó nők – a nők néha azért ellenkeznek, mert az ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik – fenyegetésül meghallgathatták három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő visszautasítás miatt a folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes családapák és öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél; a nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a szeretője 49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba szöktette a fiatal tiszt úr, Viktória királynő rokona (kár, hogy a két öreg asszonykát többen ismerték a veszprémi templom hátsó soraiból); atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a klasszikus versek fordítója hírneves volt az irodalomban és születésének igazolására Ernő gyönyörűen szavalt az eredeti Danteból strófákat; az úrhölgyekkel úgy bánt, mint az éjjeli táncosnőkkel, -143- a megismerkedéskor harisnyakötőjüket kivánta látni, míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal éneklő, lelkükkel síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő hölgyeivel úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos-házból származnának, amelyből eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is és talán ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt nadrágok világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba emelkednek a szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli hajnalon a Rókus kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tünődő várakozással állonganak az éj elszomorodott leányai és odafent, a kórház magasságában, egy világos ablak mögött talán éppen akkor állítja a spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a mindennapi szentmiséről elmaradt. És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők szállongó sárga levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint egy romantikus költő.

Meg-megállott, szinte könnybeborult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve mélyéből sóhajtott és eszeágában sem volt megszólongatni a randevura váró hölgyeket.

Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy uri asszonykát, akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú hisztériát. Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen, olyan volt a dáma, amilyennek -144- elképzelte. Fekete, nyulánk, sovány. Az arca a vastag puder alatt is kissé sárgás és sűrü fekete haja oly erős, mint a lembergi ghettó hölgyeié. És az egyik szeme alig észrevehetőleg kisebb, mint a másik és emiatt, mintha kissé kancsalítottak volna a szemek, mint egy Tolsztoj regényhősnőé. Midőn fogatából kiszállott: csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az úrnők uszályukat karjukra vetették és a mazurka hangjainál Ernő egész éjszaka csak a táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy cipőt a legszebb női lábról és sokáig tartogatta az ágyában. Piros köpeny, fehér hattyuprém és tündöklő ékszer egészítette ki az úrnő megjelenését. A kapun a sárga színlapok Csajkovszky zenéjét hirdették és Ernőnek abban az időben csupán annyi pénz volt a zsebében, amelyen egy levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt az úrnőnek, mint külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálta az úrnőnek, ha még egyszer láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött. Flóra gazdag és erényes úrnő volt. Ernő azonban nem hiába tanulta meg a levélírást egy nagyon művelt öreg úri nőtől, akivel fiatal korában évekig levelezett és csupán azért nem vette feleségül a hölgyet, mert a Johannita-rendnek volt lovagja, – a régiségkereskedő üzleti hangú levele -145- után, mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan, aranyporzóju lila tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő és nemsokára ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy-úton, megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket sárga selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta, hogy sárga rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói portás azonban üres tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem érkezett. Ernő ekkor mint költő lépett föl. Levelében ecsetelte a szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg vonakodása okoz neki, természetesen Danteból citált, mert a hasonló származású férfiaknak nem lehet más a költője, a fehér violát nevezte meg virágjának és néhány nap mulva az Andrássy-úti ablakban három cserép fehér viola lett látható. Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő otthonába, hogy letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá tették régi szenvedései. Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt és kipuhatolta, hogy a gyönge világosságot az úrnő ágya mellett álló villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én leveleimet olvasgatja!“ – gondolta magában Ernő és a szíve erősen dobogott.

Néhány hét mulva aztán eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt, amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk Ernőről. Sőt nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy régi templomban föltörte az oltári -146- szekrényt… Ha így is szereti, ha ezek után is ismerni óhajtja Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hüvösvölgyben, bizonyos padon foglaljon helyet, ott most nagyon szép az ősz.

Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra és botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy szürkeruhás, lefátyolozott arcú, kistollas kalapkájú előkelő hölgy üldögélt és az ernyőjével vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő azonban a táj egy gyönyörű részletét figyelte éppen, az aranysárga erdős dombot és ügyet sem vetett a várakozó hölgyre. (Részlet egy regényből.)

Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollaskalapú guerilla-vezért ábrázolt), lekerült a fátyol és kanyargós utcácskából a vizmosta lépcsőkön, a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg asszonyságok és öreg emberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a Tabánban ragyogott a torony és a harangütések messzire hangzottak, mintha a téli rekedtség elmulott volna a harangok torkáról. Márciusné régi selyemruhában, fekete keztyűben és fátyollal hajában tett-vett az ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcellánokba és az acélmetszetet gondosan megtörölgette.

– No, te lator, – mondta nevetős hangon, – megint eljönnek az asszonyok, hogy rólad beszélgessenek.

Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön -148- két öreg asszony, bánatosak, mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz gallyaikat.

– Isten hozta! – mondta Márciusné és leültette az öreg asszonyokat az acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg az évfordulóról.

Az öreg asszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de félnek a sikló-vasuttól és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az acélmetszet alatt s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra“, akinek tiszteletére összegyülekeztek.

Újra nyilik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejü hölgy biceg föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, esőmarta régi kályhacső.

– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint megáll, hogy kifújja -149- magát, – viharosan ölelkezik Márciusnéval és halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi.

– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem érdemelte meg! – mondja Márciusné.

– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem, mikor a régi Nemzetiben játszottam és ő az első sorból tapsolt!… Talán „Gringoir“-ban vagy „Bánk bán“-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!

– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. – Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákkeren.

– A jó Fáni meghalt, hölgyeim, – felel élénken Kornélia és egy holtemberképü tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben ápoljuk a vértanú emlékét márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi, hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a városerdőben… -150-

– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe Márciusné.

– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chere! Ördöngős férfiu volt a vértanú!

– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nem igen van olyan férfi Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.

A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva csóválták meg pókhálós fejüket.

– A vértanú szent férfiu volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint az esővíz csurog be a rossz ablakon.

– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a nők szíve!…

– A nők szíve! Majd mit mondtam, – felelt Márciusné és megvető pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem olyan, mint a másik krinolin. Az én -151- barchett-nadrágom azért nem tetszett neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt…

– Ma chere, barchett-et csak falun viselnek, – szólt közbe élesen Kornélia.

– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó barátnőim vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kigyók vagytok. Egytől-egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, Istenem, micsoda elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátszák a férjjel.

– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve, – szólt könnyedén Kornélia.

– Mindjárt megseprüzlek, – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom, hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki megmutatni.

– És a szív-nemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó hangon Kornélia.

Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban leborítva szokott lenni és gyors mozdulattal a vértanú képére borította. -152-

Jégszürke fejü, görnyedt hátu, honvédsapkás férfiu botorkált az ecetfák alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül.

– Az én házamban én fogadom a vendéget, – mondta sziszegve és mosolyogva. Tél apó elé sietett.

– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia és alig hallhatólag fütyülni kezdett a tükör előtt.

Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magashátu székben.

– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még mindig szeretik az asszonyok?

Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen kék szemét a társaságon.

– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné és mosolygott, mintha előre érezte volna a kávé illatát. -153- – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar? Van ám az is a háznál.

A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomoru ciprusként üldögéltek, közelebb huzódtak az asztalhoz.

A kávésibrikek a viaszos vászonra kerültek és a sütemények omlósan pislogtak ki kosarukból.

– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni, – mondta dohos hangon. – Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.

A ruháján lilaszínű apró koszorúcskák voltak és szélesen ömlött alá a karcsúlábú, médálionhátú székről, amelyen Gyöngyösi Julianna ábrándozott.

Tavaszi este volt ekkor, az Ipoly fölött köd járt, mint lappangó vándorlegény és a fák, bokrok a kertben fázékony kedvvel állongtak helyükön. A kerítés barna x-betűivel hosszan nyulott el a kert mögött, aztán egyszerre a betűk eltöredeztek, az x-nek egyik szára maradt helyén, végül már az sem. Az erdő ide nem messzire volt, fehér-, barnafoltos nyárfák vonultak meg az emelkedésen, ahol igen tiszta volt minden, mert a hólé innen folyt le először, kékvarju kiáltott a fák között és a galyakon, mint titkos jelvények, különböző madárfészkek hintáztak. Most csendes volt az erdő s a fák alól egy ködből, ábrándból való vitéz lépett elő.

Gyöngyösi Julianna nagyon természetesen azt hitte, hogy álmodik, midőn az udvarház ablakából megpillantotta a vitézt. Kora délután óta zenéléssel -156- töltötte az időt. Egy divatos szerenádot tanult és a spinéten s hárfán egyforma kedvvel játszá. A szerenád lágy hangjai még ott bolyongtak feje körül, lisztes arcú Pierott áll színes ruhájában az erkély alatt a havon s húros szerszámját kitartással pengeti. A háttérben fénylő ablakok mögött vöröslő függönyökön túl tarka álarcos bál repked, kibomlott hajú nők rohannak tova táncközben, vérpiros arcú férfiak vágtatnak… Szemét sokáig lehunyva tartotta az egykori színésznő, mert csak lehunyt szemmel lehet igazán ábrándozni. Midőn újra körülnézett, Pierott elment az erkély alól, nyirkos tavaszi köd feküdte meg az Ipolyt és a számtalan x-betűből összetoldott kerítés mellett hosszú, nyugodt léptekkel közelgett valaki, aki idáig a besötétedést várta az erdőben.

Julianna nyomban megismerte, mert a környéken már régen beszéltek a betyárról, aki esztendők óta lappangott az Ipoly környékén. Valamely jóravaló úri család ivadéka volt, atyafisága a megye, szeretője minden parasztmenyecske s az úri hölgyek véle álmodnak, a neve Kázmér. A pajkos Kázmér! Gyöngyösi Julianna szívére szorította a kezét. Istenem, most mi történik? Férje nincs itthon, a cselédség gyáva. Hova meneküljön? A betyár árvalányhajas kalapjában, vállára dobott fekete szűrében nyugodtan, minden alattomosság nélkül lépkedett a kerítés mellett. Csak éppen a háta mögé is nézett néha. Meg elkerülte a kert sűrűségeit. Egy-két -157- perc mulott el, aztán Kázmér már ott állott az ablak alatt, amelynek egyik szárnya nyitva volt. Juliannának nem volt ereje még ahhoz sem, hogy bezárja.

Kékszemű, barna ifjú volt. Az elbizakodottak mosolya az ajkán, a haja hullámos és a nyakában szinte költői kedvvel megkötve egy kékpettyes Lavallier-kendő. A szűr alatt rövid fegyver csüngött, mint az orvvadászoké. Az egyik keze fekete selyemkendővel volt bekötve. Bátorság, szinte nőies elszántság sugárzott harmatos szeméből, amint az ablak alatt megállott, sem jobbra, sem balra nem nézett, csupán Juliannára.

– Nyisson ajtót, szép asszony, mert az ablakon megyek be, – mondta titkos jókedvvel.

– Jőjjön, – mondta, vagy csak képzelte, hogy mondja. Egy fehér ajtót félig fölnyitott s a betyár kalaplevéve a szobába lépett. A kályhában maradék zsarátnok pislogott, mint vén ember piroskarikás szeme. A hangszer szekrénye még nyitva, a hárfa aranyos rámája megpihent s a falon komolyodva ketyegett egy nagy óra bagoly és zarándok társaságában.

– Milyen jó itt, – mondta Kázmér és a szűrét ledobta. – A becsületes embernek van a legjobb dolga. A kegyed férje, gyönyörűség, görbe dolgot -158- még nem csinált életében. Istenem, ha egy hétig élhetnék nyugalomban!

A kényelmes széken elhelyezkedett Kázmér, kék szemével apróra megvizsgált mindent a szobában, talán abból a szempontból is, hogy mit visz majd magával, aztán az asszonyra tévedt a pillantása, amelyet kissé dagadt szemhéjai alól megindultság nélkül jártatott végig a világszép dámán.

– Kegyed ugy-e bár, színésznő volt azelőtt, mielőtt Gyuri elvette volna? – kezdte a betyár a székén hátradőlve. A lábait egymásra vetette és nem sokat törődött az asszony csodálkozó tekintetével.

– Színésznő voltam, – felelt Gyöngyösi Julianna. – Nem szégyenlem. Az ország első színházának voltam tagja.

– Tudja, az mindegy. Színésznő: színésznő akár vidéken, akár Pesten. Gyuri sok ellenséget szerzett magának a házasságával. Gyuri jómódú ember s azzal számítanak a megyei familiák. Azt hiszem, kegyednek nincs még itt egyetlen ismerőse?

– Nincs, – felelt Julianna. – Én lenézem a műveletlen, tanulatlan vidéki kisasszonyokat és az asszonykákat, akik tehénfejésen kívül egyebet nem tudnak. Nem óhajtok senkivel sem megismerkedni. Szeretek egyedül lenni, olvasgatni, zenélni.

– A zenét sokfelé kedvelik, nálunk a leányok -159- mind tanulnak zenézni. Gyarmaton híres tanár van. Szarvadi. Igy hívják.

Gyöngyösi Julianna vállat vont. Büszke, nemes fejtartása volt, mint Zrinyi Ilonának. De most még büszkébb volt. A betyár csendesen, gúnyosan mosolygott a bajusza alatt.

– Mondja, szép asszony, nem szeretne például Görögháziékkal, az én rokonaimmal megismerkedni? Az én rokonaimmal én rendelkezem. Rájuk parancsolnék, megfenyegetném őket. És a többi. Ha egyszer meg volna törve a jég, a többi már magától menne.

– Az ön rokonai éppen úgy nem érdekelnek, mint bárki a vármegyében. Ismétlem, egyedül szeretek lenni. Szép könyveket olvasni legfőbb mulatságom.

– Asszonyom, ön úgy látszik nem tudja, hogy Görögháziék a legelőkelőbb emberek a vármegyében? A főispán rokonai.

– Látom, hogy igazuk van az embereknek. Maga egy kellemetlen, hencegő teremtés. Vajjon mire olyan nagyon büszke? Az urára? Gyurka hatökör volt már az iskolában is.

Zsandárok rézsisakja tünt föl az erdő mellett -160- kanyargó úton. Hárman voltak. Szürke köpenyegük erősen világított. Lovaik hosszú lábaikkal sietve lépegettek.

A zsandárkáplár leugrott a lováról. A terhelőt megigazította. Sokáig bajlódott vele.

– Asszonyom! – szólt rekedten a betyár, – kegyed nem is tudja, hogyan kerültem ide? Nem is kérdezte, pedig ha tudná… Én már nagyon régen szerelmes vagyok magába. Imádom, asszonyom. S ezért is megérdemlem, hogy megmentsen.

– Belátom, hogy neveletlen, durva voltam, kérem, bocsássa meg. Hisz szeretem, s ez a legfontosabb. Ezért szeretnék megtenni mindent, hogy kibékítsem. Ha akarja, ön lesz az első dáma a vármegyében. Az én kezeim hosszuak. -161-

A betyár térdeplő helyzetből beszélt s az arca vértelen volt, mint a papiros.

A zsandárok csendesen tovaügettek. Széles hátuk a szürke köpenyben elvegyült a félhomály szineivel, csupán rezes sisakjuk meredt ki a tavaszi ködből. Az asszony bezárta az ablakot.

A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet és leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll emelkedett ki selyemsipkájából és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a lovagnőké. Tündöklő barna szemei nemes vén tölgyek alatt elvonuló erdei forrás fényességéhez hasonlítottak és bevilágítottak a kis vidéki cukrászboltot. A kisasszony teát ivott – cukor nélkül, mint a férfias ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit gyarmatokon. Mézet evett és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből finom pálinkát ivott. Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e ritka likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a fehérhaju tulajdonos áhítattal fölbontott.

Délelőtt volt s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a „Pester Lloyd“-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint -164- egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az ujságjával, meghatottan ült helyén az ablaknál s a pirosarcu, fehérkezü tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, amint az a függöny mögött megjelent.

„Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?!“ – kérdezték szemükkel egymástól a solferinói ördöngős fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem tudta fejére illeszteni a bársonysapkát.

A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek cimképén piros trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen a vicc.

Rövid idő mulva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a vándorszinészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve és miután alaposan megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón betolongott és a kötött sapkát félméternyire huzta, amíg megszabadította tőle fejét, borotvált, rezes arc s a hang oly édeskés, mint egy vén papé.

– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról, – mondta a szinész és letelepedett az asztalhoz.

A szinész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban, ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy átutazó osztrák főhercegasszony. A „P. Ll.“ bosszúsan -165- megzörrent, Lionetti úr hirtelen a madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak néhanapján nézett a búskomor rigóra.

– Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha vendéged lehetek egy pohár anizettre…

– Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az ó-pálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban, – mondá a dáma.

– Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem, – mond a hölgy hevesen. – Nos, hogy megy nálatok?

– Sehogy, gyöngyvirágom, – felelt a szinész és hosszasan krákogott a pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha szalondarabot játszunk.

– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be én.

A szinésznő letette a poharat, amelyben olyan -166- pirosan csillogott a szesz, mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy ó-apátság cimere látszott.

– Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén szinésznők minden valamire való darabot elvesznek a fiataloktól, – mondá elbeszélő hangon Klaránsz és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni. Drámát, sok drámát. Gyönyörü hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor „Fedorá“-t, amelyben bemutatkozni óhajtok?

– Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi, drága direktorunk.

Egy kövér, hód-bundás és dupla cipőtalpú férfiu nyomult a cukrászboltba. Gyémántgyűrű volt a kezén és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc csillogott elő.

– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti szinésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet, – mondta mély, zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a sárga mézét.

Klaránsz fölemelkedett és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt. Majd sarkon fordult, hogy tetőtől-talpig láthassa a szinigazgató. A direktor – bólintott a fejével.

– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk -167- már öreg, örökös fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a jövő csillaga. Klaránsz, fogadd hódolatomat.

Igy szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a karja alá vette a szende kezét és halk, turbékoló hangon megjegyezte:

Szállást mentek keresni. A kis girbe-gurba utcákon bibliai bőséggel feküdt a sár. Deszkákon kellett átugrálni és egy mérges kutya Klaránsz szoknyájához kapott.

– Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás, gyermekem.

– Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi kisasszony, a művésznő elődje.

Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén szinész a menetet és hasadt végü mogyorófapálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron szénásszekér állott és a farakás félig bedőlt havas oldalával.

Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón eldobott cukorka-papirosok, üres kucséber-doboz és törött parfümösüveg, -168- amelyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A vipera-szemű parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a szinészekkel.

– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka, – mondta fenyegető hangon.

Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét almáriomában mintha szegény, megölt szinésznők hullái hevernének.

– Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve.

– Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a háziasszony. – Én is dolgozom reggeltől-estig. Nem érek rá az ilyesmire.

A komikus a vasuthoz ment a podgyászért. A direktor levetette bundáját és megsimogatta a Klaránsz kezét.

– Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt föllépni először?

– Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához? Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség izlését. Bizza rám magát, kedvesem. Higyjél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak bizalommal légy hozzám, gyermekem.

– Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a szobát.

Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A rubintgyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kigyószemü parasztnő szívesen vette föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta.

Klaránsz vizet hozott a kútról és letérdepelt a földre. Olykor sírt, máskor meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta.

– Szinész-élet, – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy szinésznő vagyok.

– Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól játszol, gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom egyedül cipelni. -170-

Húsz év előtt Dombey György az oxfordi algimnázium növendéke volt, rövid nadrágban járt, szerelmes volt, beteges, korai elhalálozásra elszánt ifjú volt, éjjel a szívverését, gyönge tüdejét és sovány karjait leste, valamint a nagy fák zúgását, amelyek a régi kis algimnázium környékén álldogálltak, beszélgettek és úgy viselkedtek, mintha személyes ismerősei volnának Dombey Györgynek.

(Mindazok megnyugtatására, akik idáig gyanakodva, összeráncolt homlokkal követték az írót, kijelentem, hogy Dombey György csupán álnév volt, kölcsönbe Boz úrtól, akinek műveit akkoriban kezdte olvasgatni egy gimnaziális fiucska, „La belle Izabella, donna Bella, Arabelle von Macskaházy“ és „Dombey és Fia“, regény négy kötetben, „Niklas Nickleby“, ugyancsak négy kötésben! Istenem, mily boldog-boldogtalan gyermek vagyok! -172- – sóhajtotta az ifjú éjszaka, midőn senki sem hallotta, csupán a nagy fák, az algimnázium körül, esetleg a vadludak, amelyek a csillagsugáros éjszakában nagy magánosságban repültek napkelet felé. S ezzel már el is ment volna mellette minden, amit életnek, viszontagságoknak, kalandoknak, élményeknek szoktak későbbi korban nevezni az emberek.

Az ál-Dombey a valóságos életben egy szilaj, középkori rablóktól származott uraság és egy enyhe, csupán elszegényedett grófkisasszonyokhoz méltó finomságú, lágy, ábrándos, merengő és szívfájós nevelőnő szerelem-gyermeke volt. Ugyanezért nem tölthette gyermekkorát abban a városban, hol atyja a középkori zsarnok uralkodott, parasztot nyúzott, urakat dölyfösen lenézett s az esperessel hamis keresztlevelet állíttatott ki fia számára, hogy ne kelljen annak „törvénytelensége“ miatt az idegen városokban szégyenkezni. Pedig sok-sok esztendő mulott el, amíg a kispatakhoz hasonló csendességü, régi pianinóból ködös tavaszi éjjelen elhangzott szerenádra emlékeztető mosolygású és ábrándjaiban az ólomkatonák vagy a valóságos császárok körül borongó hölgy, az elszegényedett grófi dáma jó magaviseletével kiérdemelte, hogy László (más néven „a kis Dombey“) a valóságban is nevet, címet, rangot és esetleg vagyont kapjon, amelyet majd gondtalan kézzel tesz föl a szerencseszámra. Midőn az algimnázium körül a vén nyárfák, iharok s jószagú ecetfák zúgtak, -173- a későbbi gróf Leicester Diamont még csupán Dombey-névre hallgatott. „Kis Dombey“ – mondta magának éjjel, mikor bekövetkezendő haláláról, elhagyatottságáról és édesanyjáról, a lágy tavaszi szélről gondolkozott, akit néha olyan messzire érzett magától, mintha Dombey úrnő példáját követte volna.)

Tél volt s a nyárfák szépséges levelei, miután cigaretta-papiros módjára összesodródtak, elmentek a folyó vagy a föld temetőjébe, a vadludak éji kiáltása régen elhangzott a tájról, mint a vándor kuruckatona éneke, aki egykor a határcsárdában dalolt, a hópelyhek oly vigasztaló némasággal szálldostak alá messzi állomásaikról, mint megannyi gyermekálmok, a karácsonyi kedvvel lobogó kandalló előtt a medvebőrön, olykor fölcsilingelt a szánkó csengője a kis diák szobájába és rézvörös-arcú hegyvidéki urak mentek farkasra vadászni az erdőbe. A favágó meseszerű kopogása helyett mint riasztó riadalom dördült végig az erdőn a puskalövés. Tél volt. Dombey megírta a végrendeletét, a párnája alatt tartogatta, gyászjelentést pingált tussal, cinóberes családi címerrel, amely így kezdődött: „Álomi Ábránd grófleány, mint édesanya és La Belle de Matskaházy, mint jegyes jelentik, hogy…“ S a végén rondírással e jellemző szavak: „Drága halottunk tetemét odatemetjük, hová a tél temeti az elpusztult kis madarakat!“

La Belle nevelő-kisasszony volt a főszolgabíró leányánál s gyakran cserélt regényt Dombeyvel a -174- promenádon, ahol a kisasszonyokat sétáltatta s ugyanakkor csúf grimace-t vágott az aranyzsinóros blúzban sétálgató póstás-kisasszony után, amint a pap-tanárok udvarlását fogadta. Matskaházy egy göndörhajú, barna és igen kicsinyszájú úrhölgy volt, atyja megitta az eszét, ősi bundáját, az úri nő nevelőnőnek ment, holott legjobban lovagolni szeretett volna a cirkuszban, midőn a félhomályba borult magasságban a trapézok és hinták sejtelmesen meghúzódnak, az oszlopokra függesztett lámpásoknak különös szaguk van s a zenekar olyan csengőn játszik, mint valamely muszka-ezred tábori muzsikája. „Don Cézár“ a pejparipa karcsún, vitus-zökkenésekkel terem a porondon, a vörösfrakkos istállómester francia herceg finomságával segíti nyeregbe a cilinderkalapos lovarművésznőt, az ostor csattan, a belisztezett arcú bohóc hangos pukkanással vagódik hasra és az emelvényen a karnagy a „Valse de Moskou“ ütemeit vezényli. La belle Matskaházy sóhajtott és midőn álmait a sétatér bokrai között oly gyorsasággal elmondta, mintha holnap már nem volna ideje többé az álmok elmondására, melegen, barátságosan szorította meg kezét az ifjú Dombey Györgynek. Hisz a regényhősi pályára csupán ők ketten szánták magukat a városkában, ahol annyi nevezetesség volt még, hogy a fák különösen zúgtak, estve és éjjel. A toronyóra mutatóján emberemlékezet óta egy vén csóka ült. Tehát az időszámítás teljesen szünetelt.

Ismét éj volt, Pesten, ó-esztendő utolsó éjszakáján, -175- részeg muzsika zengett, a lámpások nekividámodva világítottak hajnal felé, mintha ők is örülnének a bölcsőjéből ébredő gyerekecskének, tánctól, ivástól és sok reménységektől kifáradt emberek hemzsegtek a mulatóhely oszlopai között, hol Dombeynk olyan egyedül volt, mint gyermekkorában a folyóparton.

Talán éppen a Valse de Moskou-t játszák, szép édesanyjára gondolt Dombeynk, midőn a vállát megérintette Matskaházy kisasszony:

– Meguntam mindent, mindent… Később Pestre szöktem, most már itt vagyok évek óta. Táncosnő vagyok.

Még mindig olyan gyorsan beszélt Donna Bella, mint hajdanában, csupán hangjának kellemetes üdesége ment el a pörkölt-színű falevelek után. Göndör hajában rózsa, arcán anyáskodó mosoly, amellyel a régi szeretők szokták fogadni azokat, akiktől békében, csendesen, szerelemben elváltak.

– Lám, nem haltál meg mégse! – mondta La Belle, amint kicsit elgondolkozott a multon. – Szép, erős, büszke ifjú lettél, Dombey. Vajjon szeretsz-e még?

Dombey, miután a fák zúgásán kívül már egyebet is megtanult, megsimogatta a táncosnő kezét. -176-

– Természetesen, szeretlek, te karácsonyfa! Kár, hogy nem lettünk egymásé. Én már vőlegény vagyok.

A cimerben kis pelikánok voltak, turbános török fő és mezítelen kard, a viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő, huszárnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz szinpadokon meglehetős sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt és a kapura kifaragtatta a cimert a török fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos Mária harminc éves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyü pókhálót vont valamely körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye, vagy egy moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant. Talán nem is volt semmi különösebb eredendője e pókhálónak, hisz erkölcsben, csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő úriasszonyok is hozzájutnak e pókhálóhoz, -178- amely szemükre rászövődik, holott egyetlen egyszer sem ittak pálinkát gárdatisztekkel.

Mária harminc esztendős volt és végtelenül búsalkodott a pókháló miatt, amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna. Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor együtt táncolt a moszkvai „Paradicsom“-ban, aki ugyancsak Budán telepedett le s tőle Mária délutánonkint kérdezgette:

– Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos, becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat, ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva égésénél is már a sarkon állott… Miért, mondd, Ilona?

A barátnő a betegségektől és szegénységtől már régesrégen összeszáradt, csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha előkelő urakat látott kocsizni a Hüvösvölgy felé, alattomosan mosolygott:

– Pfuj! – kiáltott föl Mária és tömérdek karperecét megrázta kezén. – Már Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőjj szerelmet barátnőid és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona. Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóbaállottál. -179-

– Mit értél vele? Sohasem nyughattál a szívedtől. Mondhatnám ezt durvábban is. Elég volt egy tökfejü férfit látnod, már megőrültél. Érdemes volt?

Ilona ócska, divatja mult ruhákat viselt. És e ruhákat olyan furcsán tüzögette, varrogatta össze, hogy még régibbeknek látszottak, mint amilyenek valójában voltak. Szerette a tarka szoknyát, a mályvaszínű zubbonyt (benne tarka virágok), a nyakába pedig valamely zöld kendőt kötött. Két nagy antik fülbevalójára mit sem adott a zálogos, ugyanezért legkedvesebb emlékének nevezte a fülönfüggőt, férfias gallér és kézelő egészítette ki többnyire toálettjét. Megritkult hajába szívesen tűzött virágot. A két kezét összefonta mellén és igen komolyan nézett barátnőjére, elszántan beszélt:

– Tudom, hogy ti vagytok többségben hidegszívű, számító teremtések, akiknek egyetlen gondjuk a pénz, az ékszerek, a vagyon, amellyel nyugalomba lehet vonulni. Tudom, hogy elteszitek az aranyakat, amelyeket kaptok az élet folyamán, mert az aranyak szépek, amint ezüst tálban feküsznek a vasszekrény mélyében. Bizonyosan neked is van gyüjteményed szakállas, kakasos, asszonyfejes aranyakból, hisz eleget kaptál életedben. De vannak nagyszerű perzsiai aranypénzek is gyüjteményedben, amelyet a követség tagjai ajándékoztak a pohár pezsgőhöz. Tudom pontosan, hogy a mogyorónyi -180- gyémántfülbevalód négyezer forintot ér, a tollaid és csipkéid szintén tekintélyes értéket képviselnek, bár a rongyokra nem sokat adtál életedben. Aztán mégis, ha meghívsz magadhoz, vacsorára a déli maradékot tálalja szobaleányod az asztalra.

– Kinek főzessek!? – kiáltott föl némileg indulatosan Galambos Mária. – Én magányos asszony vagyok, vendéget rajtad kívül nem fogadok, talán majd a konyhára fogom elkölteni a pénzemet?! A papirosok mostanában úgy is alacsony kurzuson állanak.

Ilona tarka szoknyáját följebb huzta térdén, mintha valamely láthatatlan férfinak óhajtott volna tetszeni. A velencei tükörbe pillantást vetett és megigazította a szalmavirágot hajában.

– Néha éjszaka mégis azt gondolom, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint te. Különösen éjszaka, mikor az ágyban fölmelegedem és a fejem már megtalálta a helyét a párnán, testi fájdalmaim elmultanak, halkan, könnyedén lélekzem, mikor is újra fiatal nő vagyok és sorban végiggondolok azokon a férfiakon, akiket ismertem, akik egykor engem szerettek. S akiket én szerettem. Egykor nagyon pazarló voltam, igaz, de most annál takarékosabban bánok a dolgokkal, a szívemmel és a férfiaimmal. Egy éjszaka csak egy férfival álmodok. A többieket másnapra, későbbre hagyom, mert az élet hosszu. Ki tudja, meddig kell még élnem? Úgy pedig igazán nem tudnék élni, hogy ne -181- volna többé férfi, akivel éjszakánként gondolatban eljátszadoznék, akinek haját megsimogatnám (persze csak az ágytakaró alakjában), akinek hangját visszaidézném, szavait, kedves mondásait elismételem magamban… Mert, remélem, tudod, hogy legalább is oly kedvesek voltak hozzám a férfiak, mint hozzád, vagy tán még kedvesebbek, mert nem kerültem pénzükbe.

– Édes szívem, – felelt méltóságteljesen Galambos Mária. – Te egy vén perdita vagy.

Ilona nem sértődött meg, mert hiszen négyszemközt voltak. Hamisan hunyorított, mintha valamely láthatatlan személlyel közölné, hogy „a vén“ kifejezést eltette, följegyezte és gyorsan visszaadja.

– Igen, én vén vagyok, szegény vagyok, beteg kutya vagyok. Te szép vagy, gazdag vagy. A zsidó asszonyok mind utána fordulnak a bundádnak a korzón s ez téged igen büszkévé tesz. A cipőid még mindig a legfinomabbak, a kalapodon a strucctollak sok pénzt érnek, de én tudom, hogy nem mindennap váltasz tisztát, te dáma, te.

– Minek? Kinek? Se nekem nem kellenek már a férfiak, se én nem kellek a férfiaknak… A mi útaink elváltak egymástól, a pókháló lassan benövi az arcomat, sírboltot építek a nagyapámnak és magamnak is készítek oda helyet. Reggelenkint a cinkéket nézem, amint a kert deres fáin -182- ugrándoznak, este a tűzbe merülök, éjjelente attól félek, hogy mégis csak tönkremegyek, mert esnek a papirosok.

Egy pillanatig elhallgatott a két hölgy. A meseképet ábrázoló álló-óra törpéivel és baglyaival olyan nyugodalmasan ketyegett, mint valamely gyermekszobában. Alkonyat volt odakünn, a fák fázósan eregették karjukat az ablakhoz, mintha hallgatóztak volna.

– Be akarsz valakit mutatni? – csattant föl Galambos Mária. – Van valami férfirokonod, talán egy facér pincér vagy részeges muzsikus, akivel a vagyonomat el akarjátok csalni? Nem, abból nem esztek.

– Már többször látott kocsijából, a budai korzón utánad ment, a Várszínházban látcsövezett…

– Francia szakálla van és nagy orra, az óraláncán valami régi tallér csüng, a kisujján halálfejes gyűrű van.

Galambos Mária, aki idáig elgondolkozva, szinte gunnyasztva ült a karosszékben, erre hangosan fölkacagott:

– Csak ezt ne mondtad volna!… Most már igazán nem óhajtok vele megismerkedni. Utálom a szerelmes férfiakat. -184-

Bajmócon a mult század derekán lakott egy Kókusz nevű csizmadia, aki úgy származására, mint tudományos ismereteire szerfölött büszke volt, a mesterségét nem nagyon értette. Kókusz Pál egyenesen az esztergomi primással tartott atyafiságot, tán mert annak is csizmadia volt az apja; a tudományokat egy régi képes ujságból tanulta, amelynek egy vaskos kötetét valahol örökölte. Mások álmoskönyveket, kalendáriumokat szoktak olvasgatni, Kókusz a Képesvilágot forgatta, ahol a dél-amerikai nagy fa volt lerajzolva, amelyet tíz ember sem bir átölelni, az első gőzmozdony, valamint Kolumbusz vitorlása; a londoni kakasviadal körül bámészkodó hajóslegények arcát úgy ismerte már, mint a falubeliekét. Kerekfejű, vállas, komoly férfiú volt Kókusz; ha fölvette százgalléros köpenyegét, akármilyen városba beillett volna. A bajmóciak kicsit büszkék is voltak rá. „A mi csizmadiánk!“, mondták. „Tudományos ember.“ -186-

Történt, hogy egy téli délutánon, nem sokkal karácsony előtt, de semmiesetre sem karácsony után (mert hisz e dátumokat nem lehet összetéveszteni) Kókusz Pál lakodalomba volt hivatalos. Nem volt ugyan rokona sem a vőlegény, sem a menyasszony, – a primáson kívül nem volt más rokona, – Kókusz Pált azonban szokás volt meghívni ily alkalmakra, mint a papot vagy a kántort. Szép, kékszemű, lenhajú teremtéske volt a menyasszony, tavasszal még libát őrzött a folyóparton, Kókusz Pál, mint özvegy ember, aki két asszonyt eltemetett, nagy szakértelemmel vizsgálta a menyasszony fogát, haját, kezét.

– Rövid életü lész! – mondá, mikor a leány tenyerébe pillantott. – Szegény első feleségemnek volt ilyen tenyere. Szegénykémnek, drágámnak! – S elérzékenyedett a tudós csizmadia.

Aztán közelebb húzódott a paphoz és minden alkalommal megcsóválta a fejét, amikor a pap Istenre hivatkozott a beszélgetés folyamán. Kókusznak egyik híressége volt az istentagadás, habár erre már nem nagyon büszkélkedtek a bajmóciak. Olyan volt az istentagadás Kókusz hírnevén, mint a tökön az inda. Majd elszárad, mire megöregszik. A pap eleinte térítgette, csodákat mondott a szentírásból, látható dolgokkal bizonykodott: Kókusz konokul csóválta a fejét. Nem szólt, csak tagadott. Hisz meghalt az első felesége.

A pap később elköszönt, a kántornak korán reggel temetése volt, a honoráciorok közül egyedül -187- maradt a csizmadia a lakodalomban. Ezt szerette legjobban. Ilyenkor magyarázta a parasztoknak a képes ujságból tanultakat, olykor megtódítva saját gondolataival. Közben bort, pálinkát ivott, nekivörösödött, az asztalt döngette, holott senki sem mondott ellen. Majd a menyasszony körül kezdett legyeskedni, mire nyakába vetették a köpenyegét és aztán Isten hírével útnak bocsátották.

Kókusz Pállal gyakran megesett az ilyesmi, behunyt szemmel is tudta már az utat hazafelé. Egy kerítés, egy kapu, aztán egy szemétdomb, a hidacska, aztán balfelé dőlni, mindjárt otthon leszünk… De most hiába dőlt balfelé. Sőt a hídra sem emlékezett. A vaksötét téli éjszakában, amint mámorosan dülöngélt, úgy érezte, hogy a talaj sokkal keményebb a csizmája alatt, mint a falusi hó. Hideg hópelyhek szálldostak az arca körül és jeges lélekzetvételét érezte a nagy hegyeknek. A csizmája sarkával a talajra ütött. Tompa, de mégis visszhangzó hang felelt. Jégen járt, talán a befagyott folyó jegén. No hát innen könnyű lesz hazaérni, csak a partot kell megtalálni. Elindult, boros ember módjára nyujtogatta a lábát, többet ment hátra, mint előre, kiegyenesedett, meg összeroskadt és mind hidegebb lett körülötte, a jég tisztán csengett a patkója alatt, a tiszta fekete éjszakában olykor egy-egy égig érő szürke kísértet bukkant föl homályos tekintete előtt, halotti csendesség mindenfelé, még a hóesésnek sem volt hangja, pedig a pelyhek sűrűn repkedtek az arca körül. -188-

Meddig bolyongott a folyó hátán, hol és merre járt? A tagjai már meggémberedtek, szinte öntudatlanul, lehajtott fővel ment és csak arra vigyázott már, hogy hanyatt ne vágódjon. Nem gondolt semmire.

Sem életre, sem halálra. A feje boltozata alatt még ott bolyongott, mint valami buborék a lakodalmasok kurjongatása. Roppant fáradságot érzett. Puha havat szeretett volna találni, ahova ledőljön megpihenni.

Félig lehunyt szemébe egyszerre fénysugár szökkent, mint valami éles nyílvessző. Néhány lépésnyire valamely ablakból jött a világosság, a csizmadia összeszedte végső erejét, előre vánszorgott és tapogatózva ért egy ajtóig. A kilincset megnyomta és egyszerre a szoba közepén találta magát, ahol a lámpa égett és kellemes meleg terjengett. Sült-alma szaga és pecsenye-illat, amilyen téli vásárkor a laci-konyha környékén van. Fehér cipó nevet a kofa sátrából és a sátor alatt rongyos cigány cimbalmozik. (Kókusz Pál élete legszebb részét a vásárokon töltötte. Pénz volt, jókedv volt, a csizmák éppen úgy szerettek utazni, mint csinálójuk. A fuvaros lovának dértől csapzott fülei voltak s a koptatónál a határcsárda kéménye füstölgött a vörös alkonyatban. Teli torokból kiabáltak az ivóban a vásárosok, a ráncos szoknyájú menyecske a jeges, harmatos, piros borral töltött üvegekkel úgy illegett közöttük, mint egy rózsaszál.) Tehát teljesen kedvére való helyre vetődött Kókusz Pál. -189-

Már éppen a bicskája után nyult, hogy a láthatatlan laci-pecsenyét megkeresse, midőn a kemence tetején üldögélő fekete macska megmozdult, eltünt helyéről s az asztalnál termett a szék hátán. Mire Kókusz fölocsudott volna, a fekete macska helyén az első felesége ült, bizonyos Horkai Borbála, akivel csupán egy esztendeig élt s ezért sohasem tudta teljesen elfeledni. Ugyancsak bánatában házasodott meg ismét, hogy Borbálát talán elfelejti… Nem, az asszony a másvilágról sokáig visszajárt éjszaka s ugyanezért sűrűn verekedett a második feleségével. S ha lehetett, a vásárokra szökött Nyitrára, Ujvárra.

Az asszony nem szólt semmit, csak kedvesen, bánatosan, gyöngéd szemrehányással rámosolygott a csizmadiára, mintha Isten tudja milyen régen várna már az elhagyott házban. Majd fölállott és megcsókolta az urát. Mintha a szél csókolja meg az elhervadt kert virágait ködös őszi délután.

S hirtelen az jutott az eszébe, hogy az első felesége, a Borbála idejében is elment egyszer a vásárra, habár erre semmi szüksége nem volt. A menyecske ellátta minden jóval, meleg ággyal, lágy kenyérrel. Mégis elment, mert rossz vére hajtotta. Mire hazajött, már kiterítették a szomszédok az asszonyt. Beleugrott a kútba. Mert Kókusz a vásárra -190- ment. Talán ezért se tudta elfelejteni Borbálát?

Az asszony megcsókolta balról, megcsókolta jobbról. Nini, mintha most már melegebb volna a csókja? Olyan meleg, mint akkoriban volt, mikor még Kókusznak nem jutott eszébe vásárra menni.

A csizmadia nekimelegedett. Megmozdulni nem mert, mintha tudta volna, hogy nem valóság az, ami körülötte történik. Csak állt, álldogált s boldogan engedte, hogy Borbála – kékszemű, lenhajú, fehérarcú, mint akár az esti menyasszony – jobbról-balról körülcsókolja, megölelgesse, megsimogassa.

Egyszer aztán nem állhatott ellent a vágyának. Fölemelte a karját a menyecske derekának irányába.

A szeme egy pillanatra lecsukódott. S mire kinyitotta, a határcsárdabeli, ráncos szoknyájú korcsmárosné borult vállára, egy nagyon fekete, nagyon tüzesszemű teremtés, aki még a fuvarosok keresetét is elszedte annakidején. De férficsizmát is elfogadott ajándékba.

Borbála valamely láthatatlan szárnyakon tovaröppent. Vagy talán kerekek voltak a lábán, amelyek a szoba sarkába vitték. Ott megállt kartonruhájában és két kezét búsan leeresztette.

Kókusz Pál undorodva taszította el magától a csárdásnét. Hogy is ne! Majd ő ezzel a mindenkiével fog ölelkezni, mikor itt van az ő drága, imádott felesége. -191-

A csárdásné úgy kapaszkodott a csizmadia nyakába, mint a folyondár. Megbénította a kezét, letapasztotta a száját. A székére húzta maga mellé. Nagy tüzes szeme úgy csillogott, mint valami állaté.

S egyszerre újra pecsenyeszag töltötte meg a szobát, friss hóillat áramlott be a láthatatlan ajtón és kezek, öklök döngették az asztalt, amelyeknek hozzátartozó karjait azonban nem lehetett látni, Harmatos külsejü üvegek táncoltak az asztalon, gömbölyű borospoharak részegen fölfordultak és cimbalomszó is zengett. Egy fuvaros nagyott csattantott ostorával valahol messze, szán csilingelt és komondor ugatott.

A csárdásné átölelve tartotta a csizmadia nyakát s nem engedte, hogy megforduljon arra, ahol a feleségét érezte.

A pecsenye finoman, fehéren omlósan kínálkozott a puha cipóról. A piros bor szikrázva tündökölt, a cimbalom lágyan pengett.

Akkor megfordította a fejét Kókusz Pál, habár a csárdásné erősen fogta.

Hát látja ám Borbálát, amint tőle eltávolodva a régi kis házuk virágos kertjében a kackiás, fiatal szolgabíró ölében üldögél. Igen, Garaminak hívták a csinos szolgabírót, aki fütyörészve szokott elmenni a ház előtt és mindig hamisan kacsintott be az ablakon. És most ott ült Borbála az ölében, hátul a lugas a szőlőlevelekkel, amelyek között gyümölcs sohasem -192- termett. Már mennek is kettesben a lugas felé.

Mire Borbála alakja a szolgabiró alakja nyomán kis vonakodás után eltünt a lugasban, a csizmadia rettenetesen fölordított.

Egy nagy, fekete macska ugrott a fejére, a borosasztal összedőlt, a lámpa elaludt. Vak sötétség lett.

„A mi csizmadiánkat“, amint a bajmóciak Kókuszt nevezték, napok mulva lehetett életre kelteni. Csaknem megfagyott a lakodalmas éjszakán.

De egészséges már többé sohasem lett. Az arca megsárgult, a haja hullani kezdett és mérgesen köhögött. Miután néhány fogát is kihuzatta a borbéllyal, sivító lett a hangja és csunya szavakat kiáltott a fiatal asszonyoknak.

Tudományával sem volt kedve dicsekedni, olykor elment a templomba s nézte, hogy imádkoznak az emberek.

A vele egykorú falusiak szemébe fürkészve nézett s olykor félénken, szinte szégyenkezve megkérdezte, vajjon emlékeznek-e Garamira, az egykori szolgabíróra? Milyen ember is volt? Igaz, hogy szerette az asszonyokat? Különösen az ő asszonyát, mialatt a vásárt járta? Hogy is volt? Mint volt?

Egy tavaszi napon, mikor már zöldült a kis -193- hegyoldali temető, Kókusz Pál kibandukolt a temetőbe. Az első felesége sírját benőtte a gaz, a hólé befolyt a sírba és a kis kereszt megdőlt. A csizmadia sokáig állott a sír fölött, végül csúfolódva megkérdezte:

– Boris, jó volt a szolgabiróval csókolózni? Jó volt a kútba ugrani? -194-

Téli este volt a budai házban és Ilona leányasszony kártyát vetett Galambos Máriának.

Mary, – az ypszilon fölött két ponttal és tekintélyes farkincával, – alapjában mitsem változott azóta, mióta egy szál trikóban elindult a világba, hogy táncával, szépségével, ifjúságával ékszert, pénzt és szép ruhát keressen. Piszkos kis szállodai szobákban lakott – a sötét kis szobák olyan pontossággal és emlékezetességgel vonultak végig életén, mint akár a karácsonyok, szilveszterek és más házi ünnepélyek, amelyeket mint jó családból való leány élete minden körülménye között megünnepelt. Sok kis szálloda-szoba volt elraktározva emlékezetében, portások, éjjeli szolgák, akik a ládát cipelték az állomásra s hó szakadt, szél süvöltött, szikrák repkedtek a mozdony kéményéből és nagy bundában jött a vasuti kalauz, amint tovább utazott egyik városból a másikba, hogy ismét táncoljon, férfiakra mosolyogjon, kedves -196- vagy kedvetlen barátnőkre tegyen szert. Aztán megint egy kis szűk szállodai szoba, megint egy gonosztevő külsejü portás, éjjeli szolga, aki a markát tartja, fodrásznő sok mesével, mondanivalóval… Ebbe a halálosan megúnt életbe, mint orgona hangja az unalmas hosszúra nyúló misébe belézendült a kártyavetés. Galambos Máriának senkije sem volt, senkiben sem bizott, csupán a kártyában. A kártya neki soha nem hazudott, megmondta az igazat, tanáccsal szolgált a jövőre, megvígasztalta a szomorúságban. A füstös kis hotelekben, ahol az artista-lányok vándorlásaikban meghúzódtak, esténkint előadás előtt, vagy késő éjjel előadás után gyakran megkérdezte Galambos Mária:

Egyszer Angliában azt mutatta a kártya, hogy óvakodnia kell egy kis fekete embertől. Azóta kerülte az alacsony, barna férfiakat. Moszkvában egy kékszemü barátnőjére figyelmeztette a kártya, aki valóban útjába került… De Mary már előre óvakodott a kékszemütől. Éppen óvatosságának köszönhette, hogy meg nem csalta.

Ilona leányasszony, a tarkaruhás, lerongyolódott táncosnő egyike volt a legjobb kártyavetőknek. Pompásan tudott a kártyák nyelvén, mintha közeli atyafiságban lett volna a furcsa kártyafigurákkal. Olykor hosszu szónoklatokat mondott a zöld nyolcashoz, máskor kezével megsimogatta a tök ászt, -197- ha megfelelő helyre jött. Nyolcszor-tízszer megkeverte a kártyát, az ujját megnyálazta és átszellemült arccal fordult Máriához:

– Most pedig ne gondolj semmire, mert akkor nem jöhet ki a kártya. Balkézzel emelj.

A szekrényben huszonnégy személyre való ezüst volt, az értékpapirosok egész fiókot foglaltak el egy megbizható bankban és a vasszekrényben ezüst levesestál színültig tele volt a világ különböző aranypénzeivel és két szekér szenet fuvaroztak a pincébe, mikor lehullott az első hópehely: Galambos Mária ma is oly babonás figyelemmel hallgatta a kártya üzeneteit, mint hajdanán, amikor egy szoknyája volt és éjjel kimosta a másnapra való fehérneműt.

– Valami leány van itt, valami fiatal hölgy, aki egész este alkalmatlankodik… Valami rokon, távoli atyafi. Ez valamit akar tőled, állhatatosan, folytonosan töri valamiben a fejét. Sokat gondol rád. És vele együtt gondol valamely fiatalember is. A fiatalember a hölgynek udvarlója. Tán el is akarja venni. De ez nem egészen bizonyos, – mondotta Ilona, kártyái fölé hajolva és ujja hegyével rendezgette a figurákat, alig érintve őket.

A petroleum-lámpás megvilágította a figurákat a himzett terítővel borított asztalon, mert a villany és a gáz csupán üzletbe, a színházba való, odahaza legjobb és legolcsóbb a petroleum. Ilona egy kalácsmorzsát gyúrogatott az ujjai között és a fejét félrehajtotta, mint a tök felső. -198-

Gyorsan kevert és keverés közben behunyta szemét, de ismét csak előjött a fiatal hölgy alakja a kártyában és állhatatosan akart… Mindig akart, gondolt, fejét törte. Mi lesz ebből?

Harmadnap egy nyugalmazott altiszt külsejü, repedt haranghangú, italos arcszínű, zömök férfiu egy télikendőbe bujt, vékonyka fiatal leányt terelgetett befelé a Galambos Mária szobájába.

– Hát már nem ismersz? – csodálkozott az altiszt. – Én vagyok a Jóska bácsi, a Mari néni öccse… Mari nénéd tavaly halt meg Várpalotán és még a halálos ágyán is mondogatta, hogy téged mindenesetre fölkeressünk. Rózi szinésznő akar lenni, azért jöttünk hozzád…

Galambos Mária a zöldköves gyűrűt megforgatta ujján, a messzi, alig látott gyermekkor rettenetes nyomoruságából valóban kiemelkedett valamely gyümölcsös kofa alakja, akit talán éppen Mari néninek hívtak. Egy vastagbajuszu rendőr is járt azon a környéken valahol. Nagy csizmája és -199- rozsdás kardja volt. Pincében laktak és a kard csörgött a grádicson. Ez volna tán a Jóska bácsi?

Ilona leányasszony a kályha előtt állott és a kezét melengette. Jelentőségteljesen hunyorított Máriára, mintha csak azt mondta volna:

Vékony, alig tizenhat esztendős, barna, falusiasan piros arcu leányzó volt. Ilona gyorsan megvizsgálta a szemét, – amelyet elég értelmesnek és kifejezőnek talált, – a fogát, amely szokatlanul fehér és finom volt, kis füle mellett természetesen göndörödött haja, mig keze néhány napi ápolás után igen fehér és finom lehet. No és a lába.

Vékony, de igen finom szabású lábszárakat mutatott a vastag harisnya. Mint két virágszál, olyan volt a láb, alul csodálatosan kicsiny, hosszúkás és nyerges lábfejben végződő.

– Ha semmi különösebb tehetsége nincs, akkor éppen olyan, mint minden fiatal leány. Ilyen voltál te is, én is…

– Nos és mi közönséges, mindennapi teremtések voltunk? – kérdezte Ilona leányasszony éles hangon. -200-

– Akkor még könnyebb volt boldogulni. Kevesebben mentek a táncosnői pályára. Manapság minden dologtalan masamód-leány álma a szinpad. Mit tanult a kisasszony?

– Nem az a fontos, – szólt közbe heveskedve Ilona. – Az a fontos, hogy vagyunk a férfiakkal?

Valamit a Jóska bácsi fülébe súgott, mire az altiszt mély torokhangon válaszolt:

Ilona összefonta a két kezét és bólongatva nézett Máriára. Galambos úrnőt mutatta az egész dolog. Nem szeretett idegen emberekkel sokáig foglalkozni.

– Csakhogy a közelében lehetek! – mondta igen szerény hangon és öntudatos hízelkedéssel.

Máriára kellemetes hatással volt a leány alázatos, mégis kecses meghajlása.

– Aztán majd meglátjuk, – dünnyögte. – Majd meglátjuk, lesz-e kedved a szinésznői pályára? Most pedig menjenek ki a konyhára. Hány esztendős vagy?

Midőn egyedül maradtak, Mária komoly szemrehányással fordult barátnőjéhez:

– Mi az ördögnek varrtad a nyakamba ezt a leányt? Mi közöm nekem ahhoz, hogy neki jó a foga? Az enyém is az volt…

– Hát csak mi ketten legyünk a rossz, vén nők? Senki se legyen már rajtunk kívül rossz egész Magyarországon?

– Attól félek, lopni fog ez a leány! – mormogta elgondolkozva Galambos Mária.

– Majd vigyázunk rá, – felelt Ilona. – Az a fődolog, hogy a kártya nem hazudott. -202-

Délutánonkint lóra ült és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé járt, olykor könnyü hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget, esténkint a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az íróasztala számára. Amadé – másképen nem is hívhatták – a varjakat és kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a körmét mindennap fényesítette és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az Anyégin-ben és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna és félvállal hanyagul támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy jobboldaláról olykor egy fehérkeztyüs -204- kéz feléje irányítja a gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta és Amadé délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a nagyon fehér keztyük tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban, rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból megerősítteti a hintó kerekét és ezalatt kis sétát átutazik a tájon, a faluba, vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat, álmodozó lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol Lenszky sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a páholyból s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a lámpások havas fénye egy pillanatra megmutatták a jegesmedvebőrt, a főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a Piros almánál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.

Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet másképpen rendelkezett, szinte búcsu nélkül váltak el egymástól, holott megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak és nyaranta a fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, -205- könyökük érintkezésére, – míg egy napon a katonának önkénytelenül eszébe jutott, hogy az iskolában a francia tanár sokszor oktatta a növendékeket, hogy hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak s elvonulni kell az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok is!“ – gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy évtizedig szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette és a templomban külön padja volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a cinke reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint gyermekkorában és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a sikság fölött futó szél mormogása, bükkfa-hasáboknak recsegése és a láng piros lobogása mitsem változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky Sámuel, aki gyermekkorában életre, bölcseségre, francia szavakra tanította. Halkan és álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben, – valahol egy messzi nagy városban most gyulladnak föl az ezernyi lángok, szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű velencei tükre előtt ül a dáma és púderrel takarja be a kis szarkalábakat halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére.

Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, -206- az ebédlőből szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a nyeregből.

– Vendég. Egy idegen nő, – mondta varjubajusza alatt a hajdu, amíg a hátasló fejébe kapaszkodott.

Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női bundából. Orrán át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett volna. Ezüsttel kivert utazóbőröndök szaga, havanna-szivar illata és az expresszvonat füstje csapódott arcába, amint előre sietett: egyszer, télen együtt utazott a dámával délre…

– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlő-asztal mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott.

A bundáját csupán széjjelnyitotta és az orosz sapka fején fátyollal borítva, a balkezén fenn a keztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen vakítótűzü gyémántok tündököltek. Amadé térdreereszkedve csókolta meg a dáma kezét:

– Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam. Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott értem, körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban azonban álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom nem jő szememre, az operában a helyet nézem, -207- ahol maga utoljára állt, néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem…

– A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok s arra gondolok, hogy maga is valahol, messze a tűz előtt ül és a parazsakat nézi. Hisz azt igérte, hogy sohasem hágy el, Amadé?

– Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az oltárképe, nélkülem már nem élhet és szívébe golyót küld, ha egyszer elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint az előtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha.

– Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jóbarátra tett szert váratlanul, a finom és előkelő francia urra, aki magával esténkint a Piros almánál vacsorázott.

– Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, óh, mert nagyon féltékeny voltam.

– Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy nem váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre szolgál, hogy egészséges, -208- rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti a kályhát és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek.

– Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem ismét fogok aludni esti imádság után.

Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a katona kezéből és bundáját összefogva, az ajtó felé ment.

A katona a falról lekapott egy pisztolyt és habozás nélkül a szívének irányította a csövet. Behúnyta a szemét, fölsóhajtott és megnyomta a ravaszt.

– Ah, Istenem, csupán előkelő emberek érdemesek arra, hogy az írók róluk írjanak! – sóhajtott útitársnőm Süvöltő és Buji között, a Nyirség északi részében, ahol olyan mély a sár, hogy többnyire ökrökkel vontatják az utazókocsit. Akkoriban azzal töltöttem a napjaimat és esztendőimet, hogy szerte utazgattam az országban, minden cél vagy különösebb elhatározás nélkül. Szerettem útszéli fogadókban üldögélni és a vásárosok elbeszéléseit hallgatni, a sarokban meghúzódva. Ismeretlen kis városokban sétálgatni délutáni napban és örvendezni az unatkozó nők emberpillantásainak, amint macskáik mellett gunnyasztottak az ablakban. Holdfényes éjjeleken falvakon áthajtatni, a cinterem bádogteteje fénylik és leromlott urasági lak húzódik meg a jegenyefák alatt, a ferde zsalugáteren lámpafény szűrődik, egy elhagyatott öregúr tán francia könyvet lapoz az ágyban. Ah, nyári búcsún -210- a monostor körül lépkedni alvó lányok és asszonyok között. És olykor csókot lopni idegen házakban, mint a házalók lopják a szép gyermekeket.

Útitársnőm, akit a véletlen sodrott útamba, nevelőnő volt és a nagykiterjedésü méltóságos Pazonyi-család szolgálatában állott. (A családban mindig volt egy kamarás, de az rendesen nem törődött falusi rokonaival.) A kisasszony esztendőről-esztendőre, sőt néha havonkint változtatta tartózkodási helyét. Sok kisasszony volt a Pazonyi-családban és mindegyiket meg kellett tanítani a szokásos francia kifejezésekre, egy ábrándos dalra a zongorán vagy a nagy mazúrra. Útitársnőm ennélfogva úgy megszokta az örökös utazgatást, mint akár Sztrogoff Mihály. Olykor két-három nap alatt ért el egyik faluból a másikba, ahol a megművelésre váró kisasszonyok várakoztak. Nyugodtan aludt az útszéli csárdában, míg a pincében tán ádáz bankóhamisítók üldögéltek a korhadt hordókon. „A Pazonyiak kisasszonya!“ mondták a csendlegények, ha gyanus alakokra vadásztak az országúton. Hány esztendős volt? Ki tudná? Az ügynökök közvetlensége és fiatalos kedve játszadozott hervatag hajócskái körül. Az arca kissé rezes volt, mint azoké a nőké, akik sportolnak a szabadban, vagy titokban iszogatnak. A szeme azonban zöldesszürke és igen előkelő volt, mint egy meglettebb angol hölgyé, aki éppen a gyarmatokra utazik tisztán fia meglátogatására… Természetesen sok mindenféléről -211- beszélt útközben, amíg olykor elhallgatóan vigasztalan tekintetet vetett az utazóhintóból a bánatos őszi tájra, ahol a nyári köd is lovagcsizmában jár a sár miatt és a bokrok fölött rongyos köpenyegként izzik kisértet-gazdája után. Majd sárgaborítékos könyvet vett elő és pár percig olyan előkelően és szertartásosan tartotta a könyvet maga előtt, megigazítván az indiai kendőt térdén, mint a varsói vonaton az orosz földről hazatérő kokott, hogy muszka hercegnőnek nézzék a galiciai tisztek. Dohányszínű ruhája és kerek kis kalapja volt, egy arany fácántollal és kutyabőrből való hajtókeztyűk a kezén. Bizonyos volt ostor- és az útifölszerelésben, amellyel a kíváncsi parasztlegényeket elhessegeti az ablak elől, miközben vetkőzik.

– Mily kár, hogy kiveszőben vannak az előkelő emberek! – sóhajtotta, bezárta a könyvet, amely navarrai Margitról szólt. – Amint a nemes dámvadak, a fejedelmi bölények, gimszarvasok és a kócsagmadarak kiveszőfélben vannak, úgy tünnek el a földről az igazi előkelő urak. Gondoljunk csak hazánk történetében Nagy Lajosra vagy Rezső trónörökösre… Én láttam őt… Medvevadászaton… Ah, Csernyiczky Félix még akkor az udvarnál szolgált, nem pedig a méltóságos rongyos Péri-Pazonyi familiánál. Engedelmével, uram, nincs elzüllöttebb náció, mint az elszegényedett magyar középosztály. Csernyiczkyak ellenben grófok voltak egykor lengyel földön, és én titokban Félix grófnőnek írom magamat naplómban. -212-

Útitársnőm színésznőies mozdulattal kopogott néhányszor mutató- és középső-ujjával a térdén.

– Igen, – mondta szemlesütve. – Mi már nagyon régen ismerjük egymást. Több, mint húsz esztendeje. Ő engem kezdettől fogva Félix grófnőnek nevezett. Azt hiszem, meg is esküdtünk titkon egy búcsújáró helyen a szent barátnál. Sajnos, Csernyiczky jobban szereti a bort és a dáridót, mint a rendes életet. Az ősei, a várgrófok évszázadokig mindig mulattak és az első éjszaka jogával éltek. Az ősök bűnei miatt nem is lehettünk mi egymásé… Ő nevelő a Pazonyi-család szolgálatában, amint én nevelőnő vagyok. Csupán egy fedél alatt lehetünk egyszerre. Vagy én szököm el, vagy Csernyiczky…

– Csernyiczky, – mormogtam és sok varjút láttam egy erdőcske ritkuló fáin, amely úgy tünt föl az alkonyatban, mint egy angol rézkarc. Bizonyosan ott lakik a nyírségi varjukirály.

Ah, a varjakról egy csöndes kertiház jutott az eszembe, ahol a szélben jegenyék hintáztak és egykor ott laktam egy korai őszön és női arckép volt az éjjeli szekrényen. Vajjon mit csinál most annak a fotografiának a mása?

Útitársnőm az állát a tenyerébe hajtotta, amint ezt valahol a színpadon látta, – talán egy kis városban, valahol Galiciában, ahol tisztné volt és a vándortársulat az Arany-elefántban játszotta Sardou szalondarabját…

– Az élet telve van megfejthetetlen talányokkal. Némely ember akkor is boldog, ha egész nap egyebet sem tesz, mint a boldogtalanságát kovácsolja. Mások pedig már csak sírva tudnak elaludni esténkint, jó mélyen belefúrni a fejet a párnába és zokogni, mint egy megvert gyermek. Mily bölcs dolog a természettől, hogy a síróknak könnyü, csendes álmot küld, amely fölüdíti arcukat és fényesíti szemüket, mintha a babajavítóban lett volna összetört testünk az éjszakára. Én például néha azért sírok esténkint, hogy másnap jókedvem legyen. Bizonyos nőknek az esti sírás olyan, mint a hasis… Ah, mikor jól, szabályszerüen, előírás szerint bőgött az ember, azt hiszi, hogy ezzel eleget tett minden kötelességének. Lám, Csernyiczky más fajta. Ő esténkint a pohár mellett szeret tartózkodni és mindenféle neveket irkál az asztal lapjára. Bizonyos betűket nagyszerüen tud lerajzolni, kitünő lovas és a hadiiskolában a legjobb matematikus volt. A Pazonyi-ifjak úgy beszélik a franciát, mint a nagykövetek. Mindenre megtanítja Csernyiczky a fiúkat. Uram, még borotválkozni is maguk szoktak a fiúk, mert ez megtakarítás. Csernyiczky, miután a hadsereget elhagyta, egy grófkisasszony udvarmestere volt. A grófnő naplót írt minden estve és mindig -214- beleírta, hogy mit mondott Csernyiczky. Csernyiczky évekig, amíg lélekjelenléte bírta, mindig vigyázott, hogy új hazugságaival föl ne döntse régi hazugságait. A grófnő nem szándékozott férjhezmenni és az volt a terve, hogy három agglegénybátyjának áldozza föl a jóságát, az ápolást, a gondját. És közben mindig Csernyiczkyre gondolt…

Utitársnőm szenvedélyes büszkeséggel mosolygott, mint régi udvartartásairól beszél egy elűzött királynő.

– Oly finom volt, mint a hársfa apró tavaszi levele és a kék erek kezén oly gyöngédek, mint a svájci havasok között a mélyen kéklő hegyi folyók. A legidősebb bátyja Angliába ment rókára vadászni és a boldogult velszi herceg hagyatékából megszerezte azt a száz palack magyar bort, amelyet Rezső királyfi küldött egykor barátjának. A borok különös üvegekbe voltak zárva és hiteles jegyzőkönyv kísérte a drága szállítmányt új lakhelyére, a finom és gyönge grófnő pincéjébe. E borok felügyelete a ház legbizalmasabb szolgájának Csernyiczkynek teendője volt. A grófnő naponta két pohár bort ivott, mert a háziorvos ezt tanácsolta. És mint mindent, a borivást is naplójába írta a drága teremtés. Egy napon, sokkal előbb, mint ez lehetséges lett volna, Csernyiczky azt jelentette, hogy elfogyott a századik palack is a velszi herceg borából.

A grófnő visszavonult szobájába, fölütötte naplóját, pohárral mértéket vett és kiderítette, hogy -215- tíz üvegnél több nem fogyhatott el a nevezetes borból. Hová lett a hiányzó kilencven üveg bor?

Mielőtt a vizsgálat megindult volna, Csernyiczky mindent bevallott a grófnőnek. Ő maga itta meg a grófnő gyógyszerét.

És bár közben többször eladott lovakat és teheneket az uradalomból, anélkül, hogy valakinek elszámolt volna, a velszi herceg borait nem bocsátotta meg a grófnő. Csernyiczkynek távoznia kellett. Lám, végzetes szenvedélye nélkül még boldog lehetett volna szegény!

Falun hajtottunk keresztül, ahol derékig érő víz folyt az utcán. Árvíz maradványa. Csónakost hívtam és egy ottlakó rokonomhoz készülődtem estére.

– Most táncmester a rongyos Péri-Pazonyiaknál, néhány hitvány palackbor miatt, – mondta és megrázta a kezem, mint az amerikai nők. -216-

– Ne legyünk rosszak, – mondta egykor anyai nagybátyám, aki némi részben nevelt, miután célbalőni és sétapálcákat gyűjteni segítettem.

Olyan fürtös, álmatag feje volt, mint a tiszt urak miniatür-képein láthatók, akik Napoleont Oroszországba kísérték és a medaillont ünnepélyesen az otthon hagyott kedves, vagy feleség nyakába akasztották. Jeromosnak hívták és olyan halkan örült, mint egy októbervégi délután. Fiatal korában a gárdánál is szolgált, – minden Csáky szeretne a gárdánál szolgálni, – párbajban egynehány embert agyonlőtt, vitőrrel kiemelték a balszemét és fekete selyemkendőt hordott fején, a körme mindig rózsaszínü volt, titokban, éjszaka, naplót írt, flótázott a kerti házban vagy nagyon erős borokat ivott bizonyos évfordulókon, amelyeket előre megjelzett a kalendáriumban, ilyenkor valamennyi pisztolyát fölporozta, megcsókolgatta az imakönyvét, végrendeletet írt német nyelven, aztán egyet kacagott és -218- lefeküdt aludni. Ám legtöbbször mégis csak az ebédlőasztal vége felé üldögélt, hátat fordítva a kántornak és a papnak – tíz esztendeig, amíg falun laktunk, – a balkezébe hajtotta a fejét és unottan hallgatta a körülötte zajló beszédet. Sötét szeme olyan fáradtan feküdt az aranykeretes üveg alatt, mintha több év óta egyhuzamban éjszakázna. Nagyon keveset beszélt és a nők közül csupán hugát, anyámat tisztelte.

Ha nők is ültek az asztalnál, Jeromos a kántorral beszélgetett, akit mindenkinél jobban becézett, mert a kántor a boritalt szerette. Kedvelője volt a szép fehérnemünek, ingeit Pestre küldte mosatni és a kerti házban egy barna szentkép volt, amely előtt buzgón imádkozott névnapján. Kis térdeplője volt, régi rózsafüzér a zsebében és oly megvetőleg beszélt az életről, halálról, mintha ő maga tulajdonképpen részese sem volna az emberi sorsnak. Bizonyos évi jövedelme volt, amelyet mérnöki pontossággal fölosztott és halála után jegyzeteket találtam, midőn több hónappal előre kijelölte azon napokat, midőn pénzt ád a cigányoknak, miután azok kedves dalait eljátszák, a Valse de Moscou évente többször fölhangzott a kerti házban, oly ünnepélyességgel, mintha halotti misét mondanának valahol.

A cigányok frakkban muzsikálnak, – régi frakkokban a Jeromos ruhatárából, – a prímás komolyan, szinte meghatottan álldogált a banda előtt és az öreg kontrás ilyenkor soha se merészelt vakarózni, amit egyébként szeretett. A nagybőgős, miután -219- olyan fekete volt, mint a szurok, a falnak fordítva húzogatta vonóját és a cimbalmos gyakran a levegőben felejtette a verőket, nagybátyám, Jeromos komolyan, sápadtan, falfehéren ült egy mély karosszékben, a lábát keresztbe vetette, a szemét lehunyta, oly mozdulatlan volt, mint egy halott. A primásnak borítékba zárva adta át a honoráriumot a délutáni muzsikálásért, nagy sétákat szokott tenni a folyóparton, meg-megállott és oly figyelmesen nézte a Tisza kanyarodását, mintha először látta volna. Majd tüzoltásban vett részt és öreg parasztnőket hurcolt ki a vállán égő házakból. Télen megfürdött a befagyott folyóban és volt egy kedvenc kutyája, egy utálatos buldogg, amely mindenkit lehúzott és Jeromos olykor óraszámra üldögélt a nagy fa alatt Grób társaságában, szabályos időközökben megsímogatta a kutya nagy fejét és néha csaknem könnybeborult szemmel nézett rá, mint egyetlen barátjára.

Egy napon levelet hozott Jeromosnak a pirosnadrágos postás-legény, holott a Deutscher Sport-on kívül más ujságot nem olvasott. Aranymetszésü, lilaszínü pecsétes levél volt, külső országból jött, – a francia regényekben a grófnők leveleznek ily papiroson. Jeromos bezárkózott a kerti házba és alkonyatig csupán buldoggjával foglalkozott. Majd a pisztolyokat próbálta ki a nagy kert hátuljában, egy ártatlan, pihenőre térő szarkát repülése közben széjjellőtt, nagy, fehér kezével gondosan, tisztán visszahelyezte tokjukba a fegyvereket és könnyedén -220- intett nekem, aki az őszi estét bámultam az üveges verandáról.

– Jőjjön hozzám teázni, öcsém! – mondta kimért udvariassággal. – Befűtjük az orosz katlant.

Ilyesmi nagy ünnepség volt, valódi muszka szamovárja volt Jeromosnak és midőn annak pöfögését hallgatta, véleménye szerint szép ifjúsága álomképei tünedeztek föl a kerti házban. Követségnél szolgál, expressz-vonatokon utazik és nagyvilági nők fehér válla mögött fénylik egyenruhája, a hölgyek hajszíne párisi, fodros, vöröses, szőke és finom, mint a sampányer színe, az illat a ruhájukban, kastélyok és előkelő estélyek különös illata, cipőjük csaknem gyöngédebb, mint keztyűjük és hímzett zsebkendőcskéjét mindig elejti valaki, midőn a teafőző zúgni kezd és az erkélyen elrejtett zenekar régi keringőt játszik.

– Elutazom innen! – mondta Jeromos hideg és eltökélt arccal, mintha veszedelmes párbajra indulna korán reggel.

– Jó kor, – felelt foghegyről. – Én már javában férfi voltam akkor. Remélem, te is férfi vagy… Tehát én ma éjszaka elutazom innen…

Eddig lassan, kimérten beszélt, mint az előkelő urak a színpadon, de rajta csípte magát s igyekezett természetes lenni.

– Nézd, kedves unokaöcsém, egy nőtől kaptam ma levelet. Azt írja, hogy már többé nem szeret, férjhez megy, küldjem vissza az emlékeket, amelyeket tőle kaptam, arcképét, imádságos könyvét… Bolondságot, harisnyakötőt. Egy falevelet. Egy hervadt virágot. Mindent, ami eddig vagyonomban volt. Én visszaküldöm.

– Előfordul, – felelt hirtelen keserűséggel Jeromos és a hangja megremegett. – Csakhogy nekem nincs elég erőm. Végezd te el helyettem.

Barna fadoboz állott az asztalon. Talán rózsafából készítették. Egy barna és semmitmondó női arckép került elsőnek a doboz fenekére. Az arcképre ennyi volt írva: „Mary. Karácsony.“ Később egy ezüstcsattos kis biblia, – a Jeromos párnája alól. Aztán egy kis velencei legyező a vasszekrényből. Selyem harisnyakötő.

Éjjel pisztoly durrant az udvaron. Máskor is szokott nagybátyám lövöldözni, tehát a fal felé fordultunk álmunkban. Reggel azonban Jeromos nem ébredt föl többé. Pontosan a szíve közepébe lőtt.

PUDER

Púder.

Az átszúrt szív szerenádja.

A fehérkutyás dáma.

Kisvárosi álmok hőse.

Szentanyám.

A hóember szeretője.

Mitskei és Matskási.

Reggeli imádság.

Falusi éjtszakák.

Árnyékból szőtt vendég.

A kéményseprő.

A kártyások.

Régi templom Tabánban.

Minden órának virágát.

Souvenier, – Pesth.

Kornél regényei.

Szilvafa hamva.

A hőstett.

Nagybotos Viola.

Márciusné délutánja.

A kapcabetyár.

Klaránsz utazása.

Dombey.

Budai este.

Borbála.

A kártya nem hazudik.

Amadé téli lovaglása.

Félix grófnő.

Jeromos bátyám.

TARTALOM.