Eötvös Károly Munkái

xxii. kötet.

A BAKONY

II.

Eötvös Károly Munkái

XXII.

A BAKONY

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

A BAKONY

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

-1-

I.

(Szépfaludi Ö. Ferencz uj közlése Sobriról. – Szigeti József szinművészünk nem ismerhette Sobri dolgait. – Sobri társainak végzete. – Az álnév. – Tudásom forrásai. – Kisfaludy Sándor. – A billegei csárda.)

Ki volt hát Sobri?

Ezt a kérdést veti föl a jó Vasárnapi Ujság mult heti száma. (1905. évi novemberben.) Nem először vetődik föl ez a kérdés. Sobri eltünt régen, közel hatvankilencz esztendeje. Ma már öreg ember az is, a ki akkor született. Ha Sobri élne: ma már közel járna a századik esztendőhöz.

A kérdés érdekes. Különösen érdekes volt hatvan-hetven év előtt. A Bakony vidékén, Pápán, Győrben, Veszprémben egykor sokan úgy voltak meggyőződve, hogy Csuzy János előkelő nemes ifju s nagybirtokos volt Sobri. A Duna-Tisza vidékén s Pesten is százan esküdtek arra, hogy az igazi Sobri nem volt más, mint gróf Vay József, a hires gazdag Vay Ábrahámnak, Borsod jeles alispánjának és követének, Máramaros főispánjának, a később gróffá lett tekintélyes főurnak -2- másodszülött fia. Vakmerő, délczeg, kalandos természetü hires lovas Józsi gróf: ez lett volna Sobri Jóska.

Mindez üres mende-monda. Egyik se Sobri volt.

Most Szépfaludi Ö. Ferencz uj névvel áll elő a Vasárnapi Ujságban. Azt mondja: Kopácsy József esztergomi érseknek és primásnak még veszprémi püspök korában volt egy kuktája s később daliás huszárja, valami Schober Jóska nevü. Ez 1837-ben szerelmi viaskodás közben agyonütött egy őrmester katonát, azután megugrott s bakonyi hires betyár lett Sobri Jóska néven. Halála ugy következett el, hogy ütközet közben valami kunyhóban elégett, de azt is hirlelték, hogy megunta a haramia életet, elbujdosott a Bakonyból, valamely tiszamenti faluban telepedett meg s ott mint tiszai molnár hosszu életet élt.

Hivatkozik tanura is. Tanuja Szigeti József, a jeles szinművész és iró, a ki 1837-ben tizenöt éves volt már, az emlitett veszprémi püspök rokona, maga is veszprémi fiu, látta is Schobert vagy Sobrit s onnan tudja történetét. Hivatkozik még mint tanukra az öreg Hunkárra és Tóth Mór, egykori karczagi királyi ügyészre is. Emlit mesés részleteket is Sobri dolgaiból. Fölemliti, hogy társai voltak Milfajt Vendel, Popik Pál, Kanász Jóska vagy Ferke s hogy Milfajt stájeri származásu volt s zalavármegyei perzekutorok fogták el.

Mindez valótlan.

Az öreg Szigeti József csak képzelődésből vagy mókázásból vagy valami rossz német regényből mondhatta ezeket. Sobri már 1837. évi február közepén -3- meghalt s azóta se hire, se hamva. Szépfaludi Ö. Ferencz az öreg Hunkárt alig ismerhette. Az öreg Hunkár alatt Hunkár Antalt, a hires nemesi inzurgens ezredest, az 1809-ik évi győri csata hősét értjük. Több mint negyven éve meghalt. Tóth Móricz jó barátom s tanulótársam volt, nem is bakonyvidéki; ő csak annyit tudott Sobriról, a mennyit tőlem hallott vagy olvasott. Milfajt nem stájeri, hanem komáromvármegyei származás volt, rokonai legalább ott laktak s nem is zalai perzekutorok fogták el, hanem komáromvármegyei pandúrok és katonák. Sobri társai közt se volt Popik Pál és Kanász Ferke nevü. A Ferke szót Ferkó vagy Feri helyett túl a Dunán nem is szokták használni.

Sobriról egész irodalom támadt valamikor. Az egykoru hirlapok sokszor emlegették. Néhány gyönyörüen szép dal is emlékezik róla. Irtak róla regényeket, szinműveket. A nép ezerféle mesét költött róla. Volt Sobri-szűr, Sobri-pipa. A kedvencz házi állatokat, ebet, bikát, lovat, Sobri néven nevezgették még az én gyermekkoromban. Czindery Lászlónak egyik versenylova is »Sobri« volt a mult század negyvenes éveinek elején. Az utczai irodalomban még ma is él a neve. A magyar ponyván már alig van nyoma, de még egy-két év előtt is volt a kezemben budapesti rossz német regény, mely mostanában készült. Bizony mesés alakká lett az egykori hires bakonyi szegény legény. Már életében is, hát még halála óta!

Természetesnek is találom, ha nyomozzák, ki volt Sobri Józsi, vagy a mint szintén mondják, Sobri Jóska. -4- De már az mégse természetes, hogy az után, a mit én megirtam, mégis annyi mende-mondát költenek róla. Hiszen az a kép, melyet a Sobri-világról én rajzoltam, óvatosságra és mérsékletre inthetne mindenkit. Ott van gyüjteményes műveim hatodik kötetében: »A hires Bakony és a hires Sobri Jóska« czim alatt. De rajtam kivül irt Jókai is, Tóth Béla is, Hoitsy Pál is. Annyi adat egyikhez se jutott el ugyan, mint hozzám, de a mit irtak, az mind valóság.

Sobri társai közül 27-nek nevét ismerem. Soknak élete és halála történetét is. Társai közül ötöt Sümegen akasztottak föl, hatot Veszprémben, egyet Sopronban és egyet Szegzárdon. Társaik agyonlőttek maguk közül kettőt. Egyet azért, mert nehéz sebbe esett, a törvény kezébe kerülhetett s áruló lehetett volna. Egyet pedig azért, mert kegyetlenül zsarnokoskodott fölöttük.

Kettő nyom nélkül eltünt örökre. A hires Pap Andor volt az egyik, a másik Virrasztó.

Sobri maga Lápafőnél esett el. Ütközet közben történt eleste. Tulnyomó erő volt ellene. Katonák, pandurok s reá vadászó nemes ifjak. Maga lőtte magát sziven. Meglehetős hűséggel irja le halálát Jókai.

Ugyanott agyonlőtték négy társát. Ki volt ez a négy társa: biróság, hatóság sohase határozta meg. Nem törődtek vele. Elestek ütközet közben s holttestüket eltemették ott, a hol találták. Feleség, gyerek, rokon, szerető nem járkált utánuk. Nem keresett örökséget senki.

De soha nem is tudták meg hitelesen, ki volt Sobrin kivül a lápafői négy halott. Magam is nyomoztam. -5- Nem tökéletes bizonyossággal, de nagy valószinüséggel Babóti Istók, Bódai, Zsidó és Laczi volt. Másutt történt ütközet közben elesett kettő. Cser Miska az iharkuti csárdában és Liliom Peti a szabadszállási pusztán. Kettő elégett, a két tornai legény. Lakat Miska öngyilkos lett.

Szólnom kell itt a bakonyi duhajok különös szokásáról. Sobri minden pajtásának két neve volt. Egyik a valódi neve s másik az álneve. A haramia-életben az álnevet kellett használni, a valódit nem volt szabad.

Sobri maga rendelte igy. A kit fölvett társaságába, annak két fogadást kellett tennie. Az egyik abból állt, hogy igaz nevét nem mondja meg senkinek. Gyöngédség volt ez és okosság. Ki tudja hol lesz vége s mi vége lesz a haramiának? Valószinüleg kötél. De mindenkinek van valakije, a ki szereti őt s a kit ő is szeret s a ki jóravaló. Apa, anya, testvér, mátka. Ne tudja meg soha senki, mi vége lett annak, a kit szeretett. Gyászt és gyalázatot ne érezzen senki. Emberszólás ne érjen senkit a családból. Várják haza ölelő karjukba mindig, várják haza halálukig. S mikor a bakonyi szegény legény már elporladott s csontjai fölött buján tenyész a pázsit, szerettei még akkor is azt mondhassák: él, de bujdosik, egykor majd hazajön!

A második fogadás pedig abból állott, hogy ha Sobrit, a vezért veszedelem éri, szeretőjét, Répa Rózit el nem hagyják. Fölkeresik, támogatják, együtt sirnak vele, Sobri Jóskát szivesen emlegetik, este-reggel rágondolnak.

Sobri maga is álnév. Nem ez volt a hires haramia igazi neve, hanem Pap Jóska. Apjának is ez volt a -6- neve. Kanász volt az endrédi pusztán Vasvármegyében. Ez a puszta Baltavár közelében fekszik Zalavármegye határához közel.

Társai közt volt Fűmag és Kalarábi. Mindkettő álnév és pedig egy embernek álneve. Igazi neve Recze Marczi. Ezt hát igazi nevén is ismerték.

Igy voltak másokkal is.

Bodri Jóskáról tudták, hogy igazi neve: Páli József.

Franczliról tudták, hogy igazi neve Kaufman Ágoston. Ez sopronmegyei sváb származás volt. Eszterházy Pál herczeg valamely uriszéke hosszabb börtönre itélte. Az urasági börtön Fraknó várnak pinczéiben volt. Kaufman onnan megszökött és Sobrihoz állt. Ott vette föl a Franczli nevet.

Bodrit és Franczlit is Veszprémben akasztották föl a Látóhegyen.

Mógor Peti szintén a hiresebb haramiák közé tartozott. Valódi neve Nagy Jancsi volt. Volt egy másik igazi Nagy Jancsi is Sobri seregében. Sobri halála után ez lett egyik csapat vezére. Ez volt a zsarnok. A borzavári Bakonyban végezték ki társai. Mógor-Nagy Jancsit Veszprémben itélte el a talponálló biróság.

Volt egy haramia egyszerü Peti néven. Igazi neve Czifra Miska volt. Ez tornai legény volt, bujdosó társa Pista. Csak e néven ismerték Sobrinál. Valódi neve sohase tudódott ki. Petinek és Pistának rettenetes a története. Később majd visszatérek rájuk.

Volt még három olyan álnevü duhaj, a kinek igaz neve sohase jött napvilágra. Ezek voltak Laczi, Zsidó, -7- Virrasztó. Laczi és Zsidó Lápafőnél esett el. Virrasztó nyomtalanul tünt el örökre.

Még három nevet ismerek Sobri pajtásai közül, a melyekről nem tudom, igazi vagy álnevek-e? Ádám, Pityerész Istók és Görhes Miska.

Ádámot Sümegen végezték ki. Pityerész Istókot társai a dobosi rengetegben fosztották meg életétől. Görhes Miskának más a története.

Ennek fiát, Görhes Jancsit jól ismertem. Ez is betyár lett s megyei tisztviselő koromban megtilódott a kezemen. Ha a Görhes név Sobri korában álnév volt is: ime fiára is átszállott. Sobri társai közül csupán Görhes Miska lett ujra emberré. A vármegye megalkudott vele. Maga önként jelentkezett, de óvatosan. A pápai prefektus: Bezerédy megigérte neki, hogy szót emel érte a vármegyénél, ha Sobrit vagy pedig két emberét kézre adja.

– Élve vagy halva adjam kézre?

– Akár élve, akár halva.

Sobrit nem bántotta, de két emberét Pápától nem messze poharazás közben agyonütötte s holttestüket kézre adta. Bezerédy hatalmas ember volt, szavát is állta, Görhesnek megkegyelmezett a vármegye.

Töredelmes megbánása, a gonosz élettől önkényt való elállása, két istentelen duhaj társának kézreadása miatt kegyelmezett meg neki a talponálló biróság. Legalább igy vezették itéletét a jegyzőkönyvbe.

Lakat Miska a szakadatlan üldözés közben elkeseredett, megunta életét s önkezével oltotta ki. -8-

Pap Andor is nyomtalanul tünt el örökre. Hires betyár volt. Lápafőnél sértetlenül menekült meg. De Hunkár Sándor egykori barátomtól és követtársamtól ugy hallottam, hogy Sümeg-Rendek közelében egy kanász vágta agyon, mert a feleségét elcsábitotta. Hunkár Sándor unokaöcscse volt Hunkár Antalnak, a kit Sobriék kiraboltak, a Hunkár-család hát figyelemmel kisérte a Sobri-világ embereinek végét.

Nem akarom ismételni, a mit eddig megirtam erről a világról. De ujabb adataimat el nem hallgathatom s ennek a világnak költészetéről is meg kell emlékeznem.

Komor és édes szépségekkel van tele ez a költészet.

Öregéből-nagyjából számot kell adnom arról, honnan meritem tudásomat a Sobri-világról.

Veszprémvármegyében négy vagy öt helyen raboltak a szegény legények. Tornán, Tüskeváron, Pápa-Teszerén, Szolga-Győrött, Sandorkában. Egészen természetes hát, hogy az én vármegyémben sok mindent tudtak Sobriékról és társaikról életükben is, haláluk után is s közel hatvan év óta ebből sok juthatott az én fülembe.

Jutott is. Sok öreg barátom volt a vármegyében, a ki biró vagy panaszos, vagy hatóság gyanánt foglalkozott Sobriék dolgaival.

Országos figyelmet ébresztett a szolga-győri rablás.

Addig csak bérlőt, zsidót, papot, vásározó embert, urasági tisztet fosztogattak a duhajok. Ezzel is törődött ugyan a vármegye, de nem látott benne rendkivüli veszedelmet. Papok, zsidók, bérlők kárán még nevettek is a könnyelmü emberek. De Szolga-Győrött már nemes -9- embert, birtokos urat rohantak meg ősi szabad nemesi kuriájában. S nem is kisebb embert, mint Hunkár Antalt, a hires vitéz inzurgens vezért. A ki nem gyüjti rakásra az aranyat, ezüstöt; a ki nem tőzsér, nem a nép zsirjából él, hanem a ki nemes ember, táblabiró, vármegye ura s a kinek engedelem nélkül még a császár katonája sem lépheti át küszöbét. Nagy eset ez.

A szolga-győri támadás részleteiről még husz-harmincz év mulva is élénken emlékeztek öregebb barátaim. Magától Hunkár Antaltól is hallottam egyet-mást, de sokkal többet két unokaöcscsétől, Hunkár Mihálytól és Hunkár Sándortól. Ezek testvérek voltak s Hunkár Antal unokaöcscsei s örökösei. Már 1837-ben értelmes ifjak. Amaz tisztviselőtársam 1867-ben, de mindkettő később képviselőtársam s jó barátom. Ők bizonyára jól tudták, ki volt Sobri s mi volt végzete.

Sokat tudott Sobri dolgairól, eredetéről és Sümeg körüli kalandjairól Fülöp József veszprémi birtokos s vármegyémnek egykor főmérnöke. Tőle hallottam jó részben mindazt, a mit Répa Róziról, Sobri szivbeli mátkájáról a Balaton körüli utazásaim második kötetében megirtam. S az ő tudása is kitünő forrásból eredt.

Ez a forrás maga a nagy költő, Kisfaludy Sándor volt.

Sümeg szomszédságában, a várostól napkeletre fekszik a Dobos nevü rengeteg. Tizezer holdas erdő, helyenkint tisztásokkal s ritkás szálfákkal, osztatlan tulajdona akkor néhány nemesi községnek s egy -10- csomó nemzetségnek. A nagy költőnek is volt benne osztatlan birtokrésze.

Ez a Dobos-erdő a maga juhászaival és kanászaival biztos helye, biztos menedéke volt Sobrinak és társainak. Ezzel szomszédos a sümegi és sümeg-rendeki erdőség s a veszprémi püspök szálas rengetege a Sarvaly. Ez meg már az uzsai erdőkön át szomszédos a tátikai, rezii, Batthányháti és Balatonparti erdőségekkel. 1835-ben és 1836-ban ez erdők táján sok jó napot töltött Sobri.

Itt volt szeretője is, a gyönyörü Répa Rózi. A billegei csárda az uzsai és sarvalyi erdők szélén fekszik Tapolcza közelében. Erről szól ez a népdal:

Bizony ma már nem igen beszélget a föld népe Sobriról. Hetven év nagy idő s a szegény földmives sokat felejt ennyi idő alatt.

Két éve ott jártam s megálltam a kocsimmal a billegei csárda előtt. A zsidó kocsmáros az udvaron állt s magamhoz intettem. Meg akartam tudni, mit tud a csárdás.

– Micsoda csárda ez?

– Ez a Billegei-csárda.

– Miről hires ez a csárda?

– Ketten is megbuktak itt már uram én előttem, arról hires. -11-

– Répa Rózinak hallotta-e hirét valaha?

– Rózi, Rózi! Rózinak hallottam, de az nem Répa Rózi.

– Hát Sobriról tud-e valamit?

– Nem én uram. Sohase hallottam hirét, ide nem jár hozzám.

A jó zsidó ember hát semmit se tudott. Nem is csoda, alig hét éve van a vidéken; – hogy tudna hetven év előtti időkről? Akkor még Ugocsában lakhattak szülői.

A nép azonban maga valamivel mégis jobban tud emlékezni. A Sobri dalok egy versszakát Tördemiczről hozták hozzám. Ez a falu is e vidéken fekszik, Badacsony nyugati tövében. A versszak igy szól:

Még mindig dalolják a Sobri dalok szebb részeit a leányok és legények.

Sümeg is előfordul e dalokban. Legalább egy versszakra én is emlékszem. Igy szól:

Sümeg közelében volt a gyulakeszi rablás és szomszédságában volt a prágai rettenetes összeütközés is. Mindezt a nagy költő jól tudta. Száz alakban, száz -12- részletben beszélték el neki maguk a pandúrok, csendbiztosok és szolgabirák is. Mindenki siet Zala nagy fiával a környék ujságait, csodáit, hireit, eseteit közölni.

Ő pedig mindent elmondott Fülöp Józsefnek, öregebb korabeli legbensőbb, legbizalmasabb barátjának, a kivel együtt csinálták a balatonfüredi állandó nemzeti szinházat.

A mit hát nekem Fülöp József beszélt, az már forrásánál fogva is a kétségtelen valóságok közé tartozik.

Valami kis érdekes kalandja is volt itt Sümeg mellett Sobrinak. Ezt is jól tudta a nagy költő, de ezt még se ő utána beszélem el, hanem Milfajt benevoluma után.

II.

(Sobri a rendeki erdőben elfogja a sümegi csendbiztost. – Szakácsi alatt lefegyverzi Somogy csendbiztosát. – A tihanyi révnél magával viszi a nagy bajszu Kaszást. – A rejtett kincsek. – Volt-e Sobri bálban? – Sobri bőkezüsége.)

Milfajtot, Sobri leghiresebb társát, Komáromvármegye fogta el, de nyomban átadta az én vármegyémnek. Itt akkor már meg volt a talponálló biróság.

Vármegyém központi főszolgabirája akkor – 1836-ban – Kopácsy József, a későbbi szeptemvir volt, a hasonló nevü veszprémi püspök öcscse. Neki kellett Milfajtot kihallgatni. A kihallgatásról készült protokollum eredetiben kezembe került, most is megvan valahol iratgyüjteményemben. Ebben a benevolumban beszéli el a haramia az esetet.

Egyszer a rendeki erdőben a sümegi csendbiztos -13- nagy ügyesen becserkelte s meglepte Sobrit és társait. Sobriékat elárulhatta valaki s a csendbiztos, mint a villám, ugy csapott rájuk legényeivel.

A haramiák megriadtak s egy-két lövés után szétfutottak, mint a csibefiak. Magukra hagyták a vezért.

Sobri azonban nem az a legény volt, a ki valaha megfutott volna asszony szülötte előtt. Vastag fa árnyékában megállt s meglövöldözte a csendbiztost és a pandurokat. De a mint azok közelebb-közelebb jöttek, ő is visszavonult fától-fáig. Meg-megállt s vissza-visszalőtt.

Szerencséje volt, hogy a pandúrok nagyobb része a futók után iramodott. A csendbiztos mellett csak két pandúr maradt s igy csak hárman lövöldöztek Sobrira. De ők is óvatosan, fa mellől, egyik fától a másikig osonva. Tudták, hogy Sobri jó lövő.

A csendbiztos is bátor gyerek volt. Nem emlékszem, hogy neve benne volna a benevolumban. A mint sejtette, hogy Sobri egyedül van, előre törtetett s Sobri előtt hatvan-hetven lépésnyire vakmerően megállt a tisztáson. S oda kiáltott:

– Add meg magad Sobri! A ki erre meg amarra!

Sobrinak nagyon tetszett ez a bátorság. Agyonlőhette volna a csendbiztost, de nem tette. Pedig ugyancsak haragos volt legényei megfutamodása miatt. Legalább, a mint Milfajt elbeszéli, keményen káromkodott. Azt mondta a csendbiztosnak:

– Elállj rólam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i… t a gazdádnak, mert ha megfoglak, dudát készitek a bőrödből. -14-

Egy kis kürtöt vett elő a melleséből. Valami törpe tehén törpe szarvából készülhetett az a kürt. Valami csodálatos hangot tudott belőle kierőszakolni. Különben is megtanulta a kürtölést az endrédi pusztán édes apja oldalánál. Belefujt a kürtbe.

Ezt akkor szokta tenni, mikor már nagy volt a veszedelem. Utolsó menedék volt ez a kürthang. Legényei jól tudták ezt.

De nem várták legényei a kürthangot. Hanem a mint a megiramodás után legelőször megálltak s összedugták a fejüket, csakhamar rájöttek, hogy ők valami huszan vannak, a csendbiztos pedig alig tizenharmad magával. Az is nyilvánvaló volt csakhamar, hogy a vezér elmaradt s talán már be is keritették, el is fogták, vasra is verték.

– Hejh, az áldóját, gyerekek, a vezért ne hagyjuk!

Milfajt vagy Pap Andor szava volt ez.

Csatárlánczot alakitottak két szárnyon, közbül vették a pagonyt nagy óvatossággal, előre nyomultak s egyszer csak észrevették, hogy a pandúrok hátában vannak.

De a csendbiztos is észrevette, hogy háta mögött szól a fegyver. Nem is egy, hanem sok.

Dehogy telt bele negyedóra, a csendbiztos már ott állott Sobri előtt puszta kézzel, a haramiák által körülfogva. Puskája, kardja, tölténytáskája, kése, pénzes erszénye a haraszton. Valamennyi pandúrja szanaszét, agyonlőve vagy sebesülten bukdácsolva vagy futásban.

Sobri hóna alá veszi puskáját s megint kiröppen száján ugyanaz a káromkodás.

– Ugy-e megmondtam komiszáros, azt a keskeny -15- karimás kalapu i… t a gazdádnak. Hát most a kezemben vagy! Már most mit csináljak én te veled?

Kemény fiu volt a komiszáros is. Fegyvertelenül állt, várhatta halálát, halványabb volt, mint máskor, de azért azt felelte:

– Kezedben vagyok, azt csinálsz velem, a mit akarsz.

Sobri nem szólt, hanem elővette kis alaku diszes, csillagos csutoráját s húzott belőle egyet. Fölséges badacsonyi borral volt tele. Azután megtörölte a csutora száját s odaadta a csendbiztosnak.

– Igyál egyet s azután eredj haza hirt mondani. Az én kezemen véred ne száradjon. Hanem puskám elé ne kerülj többé.

Igy beszélte el az esetet Milfajt a talponálló biróság előtt.

Keskeny karimás kalapu!

Ilyen volt a csendbiztos s ilyenek a zalai pandúrok. Kalapjuknak alig volt nagyobb karimájuk, mint Podmaniczky Frigyes báró nyári kalapjának. Csak éppen hogy meg lehetett fogni két ujjhegygyel.

Sobri legényei más alaku kalapot viseltek. A régi divatu bakonyi kanászkalapot. Ennek óriási karimája volt, de nem szétálló, hanem egyenesen fölfelé, a kalap mellé lapuló. Ilyen alaku kalapot már nem igen viselnek a bakonyi kanászok se. Gyerekkoromban még lépten-nyomon láttam. Talán csak Somogyban viselik még itt-amott.

Egy veszprémi festő lefestette Milfajtot. Olyan ruhája volt Mógornak is, Király Jancsinak is. A képről fametszet készült akkor. Minden ruhadarab alakjára magam -16- jól emlékszem s gondosan le tudnám rajzolni. Ötven-hatvan év előtt százszor láttam Milfajt képét a csárdák és kocsmák kimérőinek oldalán.

Másik esete is volt Sobrinak a rendeki erdőbelihez hasonló.

A másik eset Somogyban történt, a vármegye egyik büszke pandúrhadnagyával. Előkelő nemes családbeli a hadnagy.

Az esetet Kozma Sándor főügyésztől, egykori nemes barátomtól hallottam nagy részletességgel elbeszélve. Kozma ugyan zalavármegyei család, de apja, nagyapja már somogyi birtokos s maga is az. Ezenkivül Somogyvármegye tisztviselője már negyvenöt év előtt. Közvetlen forrásból, a szereplők elbeszéléséből s a megyei iratokból tudhatta hát az esetet. A mikor történt, 1836-ban, akkor is már tizenkét éves, figyelő, eszes fiu volt.

Sobrinak Szakácsi felé volt utja. A falu alatt, a keritések mellett vezetett el egy kompendiális gyalogút. Ezen ballagott Sobri tizenöt legényével. De ugyanekkor, ugyanezen uton jött vele szemben a pandúrhadnagy, tizenkét erős, marczonaképü pandúrjával.

Hideg, téli, deczemberi idő volt. Reggeli nyolcz óra. Hó a földön, zuzmara a fákon, szürke köd a levegőben. Harmincz-negyven lépésnél tovább látni nem lehetett. A hóban csak egy csapás volt törtetve; pandurok, haramiák tehát sorjában mentek egymás után.

A hadnagy elől. Vállán puska, oldalán kard és pisztoly. Háta mögött az őrmester, pár lépéssel utánuk a legények. -17-

A hadnagy látja, a mint vele szemben parasztos külsejü legények jönnek. Valamennyi szürben. Szür alatt a fegyver, a szür által eltakarva. Elől maga Sobri.

Csak hallja ám Sobri a hangot, a mint a hadnagy hátraszól:

– Miféle emberek lehetnek ezek, őrmester?

Az őrmester előre néz. Megnézi jól a ritka ködben az embereket.

– Bizonyosan aratók. Aratást mennek vállalni.

Ép oly idő volt, a mikor az arató-vállalkozók föl szokták keresni a gazdát. A hadnagy megnyugodott a feleleten.

Sobri nem akart összetüzni a pandúrokkal. Reggel is volt, hideg is volt. Népes nagy falu Szakácsi. Csöndesen akart a pandúrok mellett elvonulni.

A mint a hadnagygyal találkozott, kilépett a keskeny gyalogutból a hóba. Ugy illett, ugy volt szokásban.

A fiatal az idősebb elől, a paraszt az úr elől, pandúr elől térjen ki.

De a mint a hadnagy hozzá ért, megemelintette kalapját.

– Szerencsés jó reggelt!

A hadnagy rá se nézett. Még csak fejbiczczentéssel se fogadta el a köszöntést.

Mi ez? Tisztességes köszöntést el nem fogadni? Ez is megtörténhetik? Sejtene talán valamit a hadnagy? Vagy csak lenézi a szegény embert? Gőgös ur, a ki még arra sem méltatja a parasztot, hogy köszöntését észrevegye? Hát ez az emberség? -18-

Sobriban felébredt Sobri.

Tudta, hogy legényei lövésre készen vannak. De azt is tudta, hogy a pandúrok keze ujjatlan keztyüben, a puskájuk a vállon, pisztolyuk hüvelyben, tokban. Nagyot kiáltott hátrafelé:

– Mindenki a maga emberét!

Ő maga villám gyorsasággal nekiszegzi jó damaszk kétcsövü fegyverét a hadnagy mellének. S rászól:

– Meg ne mozdulj, kutya, a ki felmarkolt a világra, mert meghalsz. Én Sobri vagyok!

Abban a pillanatban minden pandúr szeme közé odanéz a haramia két villogó szeme s jól töltött fegyvere.

A hadnagy szinte megmerevedett legényeivel együtt. De segitség nem volt. Ellenállni nem lehetett. Mindenki halott egy szempillantás alatt, a ki ellenáll.

A hadnagy mégis magához tért.

– Mit akarsz?

– Fegyvert, lőport, töltényt, tarisznyát egy halomba.

A hadnagy kiadta a rendeletet. A pandúrok halomra hányták mindenüket. Három haramia őrizte a zsákmányt.

Sobri csomóba vezényelte a pandúrokat s igy szólt hozzájuk:

– Most eleresztlek benneteket. Legényeim elkisérnek a legközelebbi faluig. Menjetek a vármegyére s jelentsétek meg uratoknak, hogy jár az, a ki Sobri Jóska köszöntését el nem fogadja.

De még egy korty papramorgóval is megkinálta őket, mivel hogy nagyon hideg volt. Igy bocsátotta utnak a pandúrsereget. -19-

Kozma Sándor barátom még azt is elbeszélte, mekkora zaj s utóbb mekkora gaudium lett abból, a mikor a nemes vármegye ez esetet letárgyalta. Le kellett tárgyalnia, mert hiszen a pandúrokat ujra fel kellett szerelni. Az öreg Csépán, a ki néhány év előtt halt meg jákói birtokán, jóval felül kilenczvenéves koron, akkor még fiatal ember, azt a megjegyzést tette a gyülésen:

– Az a szerencse, nemes atyámfiai, hogy azok az istentől elrugaszkodott haramiák még utravalóul pogácsát nem adtak pandúrjainknak!

Kissé mulatságosabb kalandja volt Sobrinak a tihanyi révnél. Elmondom ezt is, de meg kell jegyeznem, hogy ennek hitelességeért jót nem állok. Százszor hallottam, de se nem közvetlen szemtanutól, se nem feltétlen hitelü, előkelő férfiutól. De az eset egészen valószinü. Valami töredékesen Szigligeti Ede szinműirónak fülébe is eljutott, ezelőtt több mint hatvan évvel; Két Pisztoly czimü szinművében elég halványan fel is használta.

Az eset a következő:

Sobrit Tapolcza felől nagyon szoritották, át kellett vonulnia a Balatonon. Keszthely felé, a fenéki hidon nem mehetett; a fülöpi révtől elzárták, de Boglárnál különben is puskavégre várták Somogy pandúrjai; más menekülés nem volt, csak a tihanyi réven át. Tudnivaló, hogy Tihanynál szük a Balaton s hogy ott rendes komppal megy a közlekedés. Kocsi is, ló is, tömeges ember is átkelhet.

Ment hát Tihany felé. -20-

De a tihanyi révet is jól védték a zalai oldalon. Épen a nagybajszu Kaszás volt ott pandúrjaival a komiszáros.

A Kaszás-család egykor nagyon elterjedt, jó nemes birtokos család volt Tolna-, Veszprém-, Zalavármegyékben. E családból való volt az én apai öreganyám is. Valami távolról a nagybajszu Kaszással is rokonságban voltam, noha ez zalavármegyei volt.

Ezt a komiszárost egyik szép Sobri-dal is megörökiti. A dalnak egyik szaka igy szól:

Paál Dávid az én vármegyém somlyóvidéki komiszárosa volt, de csak őrmester s épen Somlyó-Vásárhelyen volt őrállomása; Kaszás pedig Zalavármegyéé. Talán hadnagy, de a tihanyi esetnél csapatvezető.

Kaszás Zsigmond szép erős alak, bátor férfi s igazán nagybajuszu. Kerkapoly viczeispánnak s birtokos társának kedvelt embere. De nagyhangu férfiu is. Abban az időben mindenki Sobriról beszélt s minden komiszárosnak az volt nagyravágyása, bárcsak ő állhatna szemben Sobrival. Kaszásnak ehhez nem volt szerencséje, de azért mindig mondogatta:

– Szerencséje van annak a Sobrinak. Ha egyszer szemben találom, föltekerem a bajuszomra.

E szó szinte példabeszéddé vált már két vármegyében. Eljutott a hire Sobri fülébe is. -21-

Sobri tehát Tihanynál akart menekülni.

Azonban, a mikor a faluba ért, ott figyelmeztették, hogy a révnél pandúrok őrzik az átjárást, vezetőjük a nagybajszu Kaszás, de az se érne semmit, ha legyőzné a pandúrokat, mert a kompok Somogyban vannak a szántódi révnél és semmi más szóra át nem jönnek, csupán csak a nagybajszu Kaszás intésére. Az ő fehér lobogós intése nélkül nincs hidas, nincs komp.

Sobri összeütötte sarkantyus csizmáját.

– Ez se baj. Azért mégis csak átmegyünk.

Tihanyban nem kellett félnie üldözéstől, meglepetéstől. Ki őrizné, ki bántaná azt a szegény kis falut? Barátok vannak ugyan a zárdában. A barátnak van is kenyere, bora elég, de pénze ugyan nincs.

Sobri pihenőt tartott a kocsmában, legényei ettek, ittak, mulattak, még kissé aludtak is. De a pihenő alatt mégis fölszerelt egy lakodalmas menetet négy kocsi népséggel s egy kocsi czigánynyal. Menyasszony, vőlegény, nyoszolyólányok, vőfélyek, lakodalmas vendégek akadtak elegen. Még káplán is akadt palásttal, a ki kiséri a nászba menőket.

A tihanyi révnél nem volt csárda, csak egy nagy nádfedeles épület. Szin, félszer volt ez az utasok számára. S tanya a révészek s most a pandúrok számára. Két-három óriási jegenyefa a félszer mellett. Kis gyermekkorom óta mindig láttam a messzeségből a hatalmas jegenyéket, de valami husz év óta eltüntek azok is. Talán vénség, vagy talán a teknővájó czigányok elpusztitották. -22-

Ott mulatott, ott iddogált, ott dalolgatott s ott szidta pandúrjait a nagybajszu Kaszás, a jegenyefák árnyékában. Felülről, Tihany ormáról, szőlők és csalitok közt kigyózott le a szük kocsiut a révhez.

Egyszer csak fölnéz egy pandúr a hegy ormára.

– Nini, lakodalmasok!

Nézi a nagybajszu Kaszás. Csakugyan lakodalmasok. De a pisztolylövéseket is hallja, a piros kendők lobogását is látja, a hegy ormáról egy-két muzsikahangot is odasodor a szellő.

– No gyerekek, mulatunk ma egyet!

A nagybajszu Kaszás mondta ezt. Tudta ő azt, hogy a nászba menőkkel jó tihanyi bor is van, lány is van, menyecske is, muzsika is. S mi kell egyéb?

Csakugyan odaér a lakodalmas menet. S a ki legelőször leugrik az első kocsiról, az a vőlegény. De nagy mennykő csutorát is emel magához s megy tisztességgel nagybajszu Kaszáshoz.

– Szerencsés jónapot, komiszáros uram. Dörgicsei Pista a becsületes nevem, vőlegény is volnék, Köröshegyre mennék, szerelmes mátkámat is vinném, ne vesse meg tőlem ezt az ital jó bort.

S nyujtotta a nagy csutorát.

Soha se lett volna a nagybajszu Kaszás igazi nemes ember, hanem sokkal inkább gézenguz, kapczabetyár sarjadék, ha ezt a tisztességes kinálást el nem fogadta volna. De bizony nagyot huzott a csutorából. Az igaz, hogy a bor is jó volt benne.

– Jól esett fiam! -23-

– Adja isten egészségére!

De már erre a czigányok is mind lemásztak a kocsiról, leszedték a szerszámokat is s ráhúzták a ropogóst. A násznép tánczra kerekedett s olyan hejjehujját csapott, csakugy bólintgattak rá a nagy komoly jegenyefák.

Nagybajszu Kaszást se kellett valami nagyon biztatni. A menyasszony első szavára belekeveredett a ropogósba. Hires toborzó volt, csakugy bámulta a lakodalmas népség.

A vőlegény egyszer odafordul hozzá:

– Komiszáros uram, a vizen nem szeretnénk megesteledni, ha szivesen átszólitaná a kompot.

– Igaz a fiam!

Kihozatta a félszerből a fehér lobogót s átlengette a szántódi révbe. Megvárta, mig a révészek összeszedelőztek s meginditották a hidasokat.

Jó egy óra mulva minden kocsi, minden ló, minden ember, leány és czigány a kompon volt s indult neki a nagy viznek. A vőlegény is elbucsuzott a nagybajszu Kaszástól. De a mikor elbucsuzott, ezt is mondta:

– Volna még egy utolsó szóm a komiszáros úrhoz. Lépjen be a hajóba s jöjjön át velünk. A szántódi csárdában töltsünk el még egy jó órát együtt.

– Igazad van fiam, megyek.

A szántódi csárda szemközt feküdt Somogyban a tihanyi révvel. Voltaképpen révház volt egyuttal az is. Akkor még viz vette körül, töltésen lehetett hozzá jutni. Most is megvan, kissé más alakban. -24-

Ott is folyt a dinom-dánom.

De a vőlegény egyszer csak intett lakodalmas társainak. Azok azután kimentek a kocsikhoz, gunyáikat kiszedték a ládákból és ülések alól, de fegyvereiket is. Kis idő mulva visszajöttek seregesen, kanász-kalappal, Sobri-szürrel, állig fegyverben.

Nagybajszu Kaszás csak bámult, csak hatalmas bajuszát sodorgatta. Mi akar itt lenni? Furcsa sejtések röpködtek agya körül.

Nem sokáig bámult. A vőlegény odalépett hozzá.

– Most már mennünk kell, komiszáros uram. Köszönjük a jó mulatságot. Nem vagyok én Dörgicsei Pista, se vőlegény nem vagyok én, mert én Sobri Jóska vagyok. Ezt is csak azért mondom, hogy megtudja kelmed, hogy Sobri Jóskát mégse sodoritja fel a bajuszára. De azért harag ne legyen közöttünk!

Nagybajszu Kaszás nagyot sodoritott a bajuszán. Érezte, hogy Sobri nincs a bajusza közt. Azután nagyot ütött csizmaszárára spanyolnád vesszejével.

– Az áldóját az öregapádnak, Sobri, csúffá tettél! Elmehetsz, utad nem állhatom, de azt ne felejtsd, ott voltam a lakodalmadon, ott leszek nemsokára a temetéseden is.

Kezet fogtak. Sobri ment a maga utjára. A komiszáros pedig szemre birta a czigányokat. Szijjat hasit a hátukból, ha egy szót is szólnak arról, a mit láttak és hallottak.

Mégis futó tűzként terjedt el az eset hire. Bizonyosan maga nagybajszu Kaszás beszélte el. -25-

Igaz-e ez a történet? Én igaznak tartom. Gyermekkorom óta ismerem. Vármegyém pandúrtisztjei is ugy tudták, ugy beszélték, mint igaz történetet. Ugy szól róla a népdal is.

Milfajt nem szól erről vallomásában. De ez semmit se bizonyit. Milfajt a látóhegyi bitón előbb kilehelte lelkét, semmint Sobri eltünt a világból. Sobri még élt azután egy darabig.

A rege ugy szól, hogy a tihanyi ut lett volna Sobri utolsó utja a Bakony vidékéről Somogyba. Ez után nem sokára következett volna a lápafői ütközet és Sobri halála.

Ez azonban nagyon kétséges.

A mikor társát, Fűmagot, később, már Sobri halála után, elfogták s kihallgatták: ez nyiltan azt mondotta, hogy a szolga-győri rablás után, a nagy üldözés alatt, Sobri és társai a Balaton jegén keresztül menekültek és pedig a sarvalyi, uzsai, lesencze-tomaji erdőkön s a Sárkányerdőn át Meszes-Györöknél Fonyód irányában. Ha ez igaz, akkor a tihanyi ut más időben történhetett.

Kopácsy József főszolgabiró azt is kérdezte Milfajttól, hova rejtették el Sobriék a rablott kincseket?

Milfajt azt felelte, hogy Sobri kincsei egy óriási odvas fában vannak eltemetve, Sümeg közelében, valahol a rendeki erdőkben.

– Megtudnád-é mutatni azt a fát?

– Talán meg, de fogadást nem teszek rá, meg vagyok már zavarodva. -26-

Igaza volt. Nagy sebje miatt erős seblázak gyötörték kihallgatása alatt és a siralomházban is.

A talponálló biróság nem is halaszthatta el az itéletet és a végrehajtást. Egy-két nap alatt végeznie kellett, mert különben Milfajt a törvény szerint kisiklott volna a talponálló biróság kezéből. De az is nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem élhet. Majkon kapott lősebében el kell pusztulnia. Sümeg az erdők járásával hatvan-hetven kilométer távolság Veszprémhez, három-négy napba is belekerült volna az odvas fa keresése.

S aztán hátha még se találják meg? Halálra itélt s azon kivül halálos sebben kinlódó embert nagy kegyetlenség lett volna napokon át messze vidékre, erdőn, tüskön-bokron át hurczolni.

S mit is érhettek azok a kincsek?

Egész biztossággal csak annyit tudott a nemes vármegye, hogy kincs-számba menő érték Sobri kezébe csak a kónyi és szolga-győri rablásoknál juthatott. Amott a győri püspök s itt Hunkár Antal kincseiből. Aranygyürük, órák, lánczok, ékszerek s ezüstnemüek. A váczi püspök mesés kirablásának történetét csak képzeleti mende-mondának tartom. Erről egyébiránt még egyet-mást elbeszélek.

Sobriról az a legjobban elterjedt monda, hogy a gazdag emberektől elszedte a pénzt és a szegény emberek közt kiosztotta. A gunyhók szegény lakói ezt regélik róla még Horvátországban, még Dalmácziában is. Neve csodálatos népszerüségének ebben látom okát. -27-

De igy nyersen ez se igaz.

Sobri pályája igazán csak két évre terjed. 1835-re és 1836-ra. Az 1837-ik évi élete február 16-ig már csak folytonos üldöztetés közt folyt le. Néhány pajtása már korábban is, később is haramia volt, de ő maga nem. E két év alatt pedig nagyobb értékü kincset nem gyüjthetett.

A szegények iránt való bőkezüsége is más természetü. Igaz, hogy bőkezü, jószivü volt bizonyos értelemben. Ama hiteles esetek is, melyeket elbeszéltem, ezt bizonyitják. De nem pénzosztogatásban, hanem másként volt bőkezü a szegények iránt.

Emlitettem már, hogy leginkább vásárosokat, urasági tiszteket, bérlőket, zsidót, papot fosztogatott, különösen a gyolcsos tótokat megvámolni el nem mulasztotta.

Sok vég gyolcsot harácsolt össze. Megkivánta, hogy legényei oly tiszták legyenek, csak ugy ragyogjanak. De ezen kivül pazarul osztogatta a gyolcsot a falvakban, a szegényebb sorsu asszonyok és leányok között. Áldották is érte.

És osztogatta a bécsi piros fejre való és nyakra való kendőt. Ez kedvelt ruhadarabjuk volt a paraszt nőknek. Ezt viselték tul a Dunán mindenfelé. »Bécsi piros« volt a neve. Ezt szoritotta ki egyelőre a nemzeti védegylet mozgalmai alatt a magyar kékfestők által gyártott fehér czifrás, kék keszkenő. A bécsi pirost nem tudták olcsón gyártani a mi festőink. Sobri száz számra, ezer számra osztogatta szegényebb nők közt a bécsi piros kendőt. -28-

Milfajt vallomásának még egy pontjára rá kell mutatnom.

Kopácsy József jó öreges, mult korszakbeli ünnepélyességgel ezt a kérdést intézte Milfajthoz:

– Szállj magadba, istentelen gonosztévő s nyomorult lelkiismereteddel számot vetve, valld meg igaz lelkedre, vajjon igazán megtörtént-e, hogy ama rabló, gyilkos, haramia Sobri Józsi Veszprémben is megjelenni, az uraságok tánczmulatságában részt venni s uri nőkkel tánczolni nem iszonyodott, sőt ezt a borzasztó vakmerőséget is egyenesen elkövette?

Milfajt felelete rövid:

– Ezt én soha nem hallottam senkitől.

Milfajt tehát ezt nem tudja, még ha megtörtént is.

De akár megtörtént, akár nem: maga a kérdés azt bizonyitja, hogy ezt abban az időben széltében beszélték s erősen hitték. Kopácsy József nagyon komoly ember és komoly biró volt. Jól ismertem. Egészen hiába való üres mende-mondára haldokló emberhez ezt a kérdést nem intézte volna.

Valóban akkor is, azóta is, szentül hitték igen sokan hogy Sobri uri társaságokba is befurakodott időnként. Ezt a hitet természetesen nem lehetett ama balhittől elválasztani, a mely szerint Sobri nem volt más, mint vagy Csuzy János, vagy Vay Józsi gróf. Ezek csakugyan urak voltak.

Sobri csakugyan deli szép alak volt. Tökéletes termet s a legszebb paraszt arcz. Tiszta szemek, kerek, üde, szabályos arcz, alig kibujt pörge bajusz, sima áll. -29- Fiatal kora természetesen csak élénkebbé tette az ugynevezett férfiszépséget. Hiszen halálakor alig mult huszonöt éves. Bátorság, erős figyelés, jó modor és eleven észjárás nélkül alig lehetett volna ilyen fiatalon s kezdő ember létére oly soktagu haramiacsapat vezére.

Nem lehetetlen, hogy némi uras szokásai, mozdulatai s szójárásai is voltak. Husz éves kora előtt gyakran megfordult a baltavári kastélyban, a hol – mint Hoitsy Pál barátom irja – az egyik belső fiatal cselédlánynak volt a szeretője.

III.

(A váczi kaland hagyománya. – Öreg barátaim nem tudtak róla. – Osváld Dániel. – Fűmag megejtése. – Sobri miként lepi meg gróf Nádasdyt, a váczi püspököt? – Miként keletkeznek a hagyományok?)

Sobri váczi kalandjáról meg kell emlékeznem. Nem azért, mert az a kaland igaz történet, hanem azért, mert a Sobri-hagyományok közt talán az van elterjedve legszélesebben. A Duna-balparti felső vármegyékben szentül hiszi, széltében beszéli minden mesemondó ember.

Túl a Dunán, a Bakony vidékén én soha nem hallottam. Pedig hát Sobri ott született, ott élt, ott üzte veszélyes játékait, ha szemernyi igazság volt is abban a kalandban, emlékének ott fenn kellett volna maradnia. De életében se tudtak róla se Veszprémben, se Pápán.

Ha Veszprémben tudtak volna: Kopácsy József főbiró bizonyára megkérdi ezt Milfajttól. Hiszen százszor kisebb jelentőségü mendemonda iránt is kérdezősködött. -30-

Volt nekem Pápán három öregebb nemes barátom s bizalmas ismerősöm. Semmi efféle dolgot el nem titkoltak, sőt el sem hallgattak volna előlem. A mit Sobriról tudok, azok nagy részét is tőlük tudom.

Az egyik volt Vermes Illés, Pápa városának 1848-iki követe s vármegyémnek 1872-től való alispánja. A mult század negyvenes éveiben a pápai Esterházy-uradalom fiskusa. Éles eszü, erős figyelésü, művelt ember. Sobri korában már több mint huszonöt éves. Lehetetlen, hogy a váczi kalandnak, ha csakugyan megtörtént, hirét ne hallotta volna.

Másik öreg barátom volt Pápay Miklós, szintén pápai uradalmi fiskus s táblabiró. De a lánglelkü nagy táblabirák sorából. Együtt is szolgáltuk a vármegyét s nagy rokonérzés kapcsolt össze bennünket. Apja Pápay Sámuel volt, a jeles magyar irodalomtörténetiró, Kisfaludy Sándornak s Kazinczy Ferencznek bizalmas barátja. Levelei egy részét Kazinczy leveleivel mostanában adja ki a Tudós Társaság. Volt másik lángelméjü fia is Pápán. Ez Pápay Lajos volt. Róla is szólok még, ha röviden is, ez elbeszélésem folyamában. Ezek se tudtak Sobri váczi esetéről semmit.

A harmadik öreg barátom Osváld Dániel, egykori megyei tiszttársam, később Pápa városának polgármestere. Legalább is 87 éves lehet s szellemi erejének ma is megvan teljessége. Sobri idejében 17–18 éves ifju lehetett már.

Azért is fel kell emlitenem, hogy Szépfaludy Ö. Ferencz lássa, hogy a Sobri-legendák történeti valóságát -31- ezek a férfiak sokkal jobban megvigyázhatták, sokkal jobban meg is őrizhették, mint Szigeti József szinművészünk, a ki a Sobri idejében még érettlen gyerek volt s családjának szerény polgári helyzeténél fogva a vármegye dolgairól egyébként se értesülhetett tisztán. Holott ezek a férfiak egykoruak, már akkor is tekintélyes állásban levők s állásuknál fogva a Sobri-világ több kisebb-nagyobb szereplőjével valósággal érintkeztek.

Osváld Dániel nemes öreg barátom például személyesen is ismerte Sobrit. Szemtől-szembe volt vele 1836-ban. A vasvármegyei Ostfiasszonyfa határában volt akkor a Ragyogó-csárda. Kertész János a csárdás. Osváld Dániel, mint fiatal mérnök-gyakornok, ott étkezett, a mikor Sobri és társai odamentek s a csárdástól holmi aprópénzt harácsoltak. Ott tudta meg azt is, hogy Sobri kis ideig Szentgyörgyi Horváth János uraságnál is kanászbojtár volt Répcze-Szentgyörgyön. Ismerte Sobri társai közül Pap Andort is. A ravaszdi erdőn látta. Akkor sánta s törődött embernek tünt fel előtte.

Ismerte Recze Marczit, a kit – mint emlitettem már – álnéven Fűmagnak is, Kalarábinak is neveztek. Ennek kézrekeritésénél is jelen volt 1837-ben.

Az igriczei erdőket mérte Zalában. Ellátása Rumy Ferencznél volt, Igricze uránál. De a jó Rumy Ferencz rettenetes vallásos, jó katholikus ember volt, Bucsu-Szent-Lászlóról barátot tartott a házánál s naponként többször is misét hallgatott. Ez ugyan nem lett volna -32- baj, hanem baj volt az, hogy kegyetlenül tartotta a bőjtöt s holmi teknősbékával és csigabigákkal volt tele pecsenye helyett az asztal. Osváld kálvinista gyomrának sehogy se tetszett ez az állapot. Sobriék ott kalandoztak a vidéken, e miatt egy csomó pandúr őrizte az erdőket. A pandúr jól élt. Juhot, bárányt, malaczot, süldőt piritott nyárson az erdőben. Csodálatos vonzóereje volt a fiatal mérnökre az ősi, felséges, nyársonsült pecsenyének. Kissé füstös izü, de mi az, ha az ember megszokja? A párolt sültet élvező mostani világnak sejtelme sincs arról, minő felséges ize és illata van a szabad levegőn és szabad tüzön sült üde husnak. A kálvinista ifju mérnök kijárt az erdőre a pandúrokkal lakmározni.

Ilyen lakmározás közben egyik napon azt mondja az őrmester egyik pandúrjának:

– Eredj, nézz körül, hozz egy marok piroshátu gombát.

A pandúr elmegy s gombakeresés közben beleütközik Fűmagba. Fűmag rálő, csákóját átlövi. A puskadurranásra a pandúrok fölugrálnak. Fűmagot megkeritik, meglövik s vasra verik. Igy került Fűmag a sümegi talponálló biróság elé.

A népköltészet ezt a duhajt kegyetlen embernek rajzolja. Akkor ifjabb Csányi László szolgabiró volt a vidéken, a későbbi vértanu hires Csányi László rokona. Ez a szolgabiró is összekeveredett egykor Sobriékkal. Szalapa volt az összeütközés helye. A szolgabiró fiatal, heves, megfontolatlan ember volt. Még éjjel is üldözte -33- a duhajokat az erdőn, de minthogy koromsötét volt, hát lámpással. Nagy nevetség lett ebből. Hiszen a pandúr a lámpásnál nem láthatta a duhajt, ez pedig jól láthatta a pandúrt. A Sobri népdal igy emlékszik a fiatal Csányiról és Recze Marcziról:

Osváld Dániel még ezentul is sok részletet tud a Sobri-legendákból, de a váczi kalandról ő se tud semmit, ő se hallott semmit. Elmondom most ezt a kalandot, ugy, a hogy a nép mende-mondáiban él.

A váczi püspök akkor Fogarasföldi örökös gróf Nádasdy Paulai Ferencz volt. Nagy úr, exczellencziás úr, sok aranya, sok kincse, utóbb kalocsai érsek.

Egyszer csak egy szegény ember megjelenik portásánál s egy levelet ád a kezébe. De élőszóval való üzenetet is hoz. Az üzenet igy szól:

– Sobri Jóska a visegrádi erdőben mulat, tisztelteti az exczellencziás urat s kezeit csókolja; – holnapután, csütörtöki napon, délután 4 órakor pontosan meglátogatja, nem is kiván mást, csak egy pohár jó bort s egy tarisznya aranyat.

Ez volt a levélben is. -34-

Közlik a püspökkel s a belső papokkal.

Bolondság az egész. Hogy jönne ide Sobri? Ha jönne is, csak van esze, előre csak meg nem mondja, mikor jön.

De hátha nem bolondság. Sobri Jóska fenegyerek. Kitelik attól még ez is. Végre is a nagy egyházfejedelmet veszélynek kitenni nem lehet.

Nosza, járási főbiró, állj elő pandúrjaiddal. Pesti katonai főparancsnok is állj elő a vasas németekkel. Szálljatok meg minden utat, minden utczát, minden házat, tőrbe kell csalni Sobri Jóskát.

Másnap levél jön Pozsonyból. Irja Bezdédi és Kisbákai báró Bémer László dulczinai püspök. Jelenti, hogy Bécsből jön, a felséges császári udvarból és csütörtökön délután 4 órakor alázatos tiszteletét teszi ő exczellencziájánál.

No ez kellemes látogatás. Azt suttogják, ő lesz a nagyváradi püspök nemsokára. Szivesen kell fogadni. Meg is jelentik a főbirónak és a vezénylő tisztnek a látogatást. A dulczinai püspököt bocsássák be bátran a rezidencziába, de minden más teremtett lelket füleljenek le.

Eljön az óra.

Báró Bémer püspök csakugyan pontosan megérkezik. Uj hintó, ezüstös szerszám a lovakon, fényes lovak, huszár a bakon kalpaggal, mentével, karddal, a hogy illik. Üdvözlik a főbirák és tisztek.

Szivesen látott vendég. A váczi püspök maga siet eléje. Jobbfelől bocsátja, karját karja alá ölti s ugy -35- vezeti be. De azt még hallja a cselédség, a mint a vendég mondja:

– Domine Excellentissime! Csak egy minutám van. A palatinus ő fensége parancsol. Még ma nála kell lennem Budán!

Bemennek a legbelső szobába. Ott körülnéz a vendég s kiveszi karját a váczi püspökéből. Igy szól:

– Kegyelmes uram, se a pohár bort nem látom, se a tarisznya aranyat! Pedig megirtam, meg is izentem!

Bizony a bort és aranyat a váczi püspök se látta. De nem is látott, nem is hallott e szóra semmit. Csak sóbálványnyá meredt.

Nem a dulczinai püspök állt ő előtte, hanem Sobri Jóska, a félelmetes haramia.

De a haramia mosolyogva üt a püspök vállára.

– No csak legyen nyugodt, kegyelmes uram! A pohár bort máskorra hagyjuk, a tarisznya aranyat hamarosan összeszedjük, azután kegyelmes uram elkisér engem kocsimon Göd-felé a temetőig, fél órába se telik s mintha sohase láttuk volna egymást.

Megfogta pisztolya agyát, kivette a pisztolyt s megnézte: rendben van-e?

Rendben volt. Aztán helyére visszatette.

De a kegyelmes úr is látta, hogy az a pisztoly átkozottul rendben van.

Nem sok idő telt el, alig negyedóra, csak jön ám a kegyelmes püspök kedves vendégével karonfogva s mosolyogva folytatott csöndes beszélgetéssel. Együtt beülnek a kocsiba s megy velük a kocsi, csak ugy -36- robog. Az egész cselédség látta. A főbirák és tiszt urak üdvözölték is őket.

Kiérkeztek a temető felé a Duna partjára. Csakhamar megállt a kocsi és Sobri kiszállt, de kocsisának, huszárjának rendeletet adott.

– A kegyelmes urat visszaviszitek s a nagy templom előtt kétszáz lépésnyire leteszitek. Azután lóhalálában mentek utatokra.

Csónak volt a Dunán. A csónakban halászok, révészek. Mindannyian Sobri legényei. Csak ugy sivitott, ugy vitte a csónak Sobri Jóskát a tulsó partra.

A kegyelmes úr is szépen hazaért, a haja szála se görbült meg. A főbiró ujjongva fogadta a kapuban.

– Ugye megmondtam előre, kegyelmes uram, hogy az a betyár nem mer ide közel se jönni, ha engem lát. Ime öt óra és szine világát se láttuk.

A kegyelmes úr keserü vidámsággal felelte:

– El is ment már domine spectabilis! Ott van már túl a dunai erdőkben. Hanem a pohár borát csakugyan nem itta meg. Egyébiránt köszönöm a nemes vármegye szivességét, de most már nincs szükségem segitségre.

Csak akkor tudták meg, mi történt.

A tarisznya arany csakugyan odaveszett.

Ime, ebből áll a váczi kaland története. A nép még fel is czifrázza, mókázó párbeszédekkel s apró jelenetekkel még fel is ékesiti ezt a történetet. Én csak vázlatát adtam elő.

Csak ugy nyomakodik ránk az a kérdés: honnan eredhetett a váczi kaland meséje? Ki költhette s mikor képződött? -37-

A nép regéli. Ugy keletkezhetett hát, mint az igazi népdal s az igazi népzene. Valakinek ötlete származik. Ötletét tovább adja. Uj és mozgékony elmék uj részleteket adnak hozzá. Uj szót, uj alakot, uj képet s elvégre lassankint a mesének egész művészi alakja felépül s állandóvá válik.

Két dolog kell hozzá. Az egyik az, hogy a mese hősét igazán szeresse a nép, sorsát viselje szivén s rokonszenvvel kisérje cselekvését is, szenvedéseit is. Sobri iránt csakugyan igy érzett köznépünk.

Nem kell ezen csodálkozni. Nem Sobri volt az egyetlen efféle tünemény s nemcsak a magyar fajta köznépnek van meg ez a sajátsága. Sobri rabló volt, haramia. De azért a maga korában nagy eszmét is képviselt. Igaz, hogy torzul, fonákul, visszájáról képviselte, de a köznép előtt csak az eszme maga tündökölt s annak visszáját észrevenni nem akarta. Erről egyébiránt szólok még majd.

A másik, a mi ily mese keletkezéséhez szükséges, valami véletlen alkalomszerü eset.

Sobri megvolt, valóságos cselekményei hiresek voltak, az ő nevében hát volt valami alkalomszerüség a váczi meséhez. De volt-e ahhoz, hogy épen Váczhoz s ott is a püspökhöz kapcsolódjék a mese?

Erre már nehezen tudnánk felelni. Egyáltalán nem tudom, hogy a váczi püspököt kifosztották-e Sobri korában vagy korábbi időben, vagy legalább a Sobri halála után közel lefolyt esztendőkben? Ha kifosztották: volt-e abban valami rejtélyes dolog, vagy pedig -38- a birói vizsgálat azt tisztába hozta. – Mert ha csakugyan kifosztották valamikor: az esetben a csinos mese könnyen megalakulhatott Sobri neve körül.

Valósággal megtörtént esetként biztos forrásból annyit hallottam, hogy gróf Nádasdy püspököt egykor a Migazzi-kastélyban, gyönyörü nyaralójában csakugyan meglopták a duhajok s kirabolták. Azóta nem is tanyázott többé a nyaralójában. Ez esetből könnyen átalakulhatott a Sobri-kaland.

A mese egyébiránt nem uj.

Legalább szentül hiszem, hogy abban a tizezer regényben és egy millió novellában, a mely Bocaccio óta napnyugaton és napkeleten készült, efféle kaland száz meg száz alakban fordul elő.

A Sobriról készült német irodalmat nem ismerem. Sok könyvet s még több regényt irtak németül a Sobri-dolgokról itthon is, a külföldön is. Szinte elhiszem, hogy e könyvek és regények valamelyikében a váczi kaland is meg van irva. S ha megvan: akkor innen is keletkezhetett a mese.

Ezzel különben ne törődjünk. Csikós Csúzy János életében csakugyan tudok oly pontokat találni, melyek körül a váczi kaland megalakulhatott s kiszineződhetett. Ismertetnem kell tehát az ő életét. Már csak azért is, hogy tisztán láthassa mindenki: minő alapon kerekedhetett túl a Dunán az a monda, hogy Sobri Jóska sehogy se volt, sehogy se lehetett más, hanem épen csak Csikós Csúzy János. -39-

IV.

(Csikós Csúzy János. – Nemzetsége. – Gyerekkora. – Elszökik az intézetből. – Csikósbojtárrá lesz. – Törvénybe állitják. – Sobri haláláról. – Népdal Sobri sirjára. – Csikós Csúzy János megjelenik Pápán. – Pápai élete, szerelmi kalandja, házassága. – Halála s rokonainak róla való emlékezése.)

Csikós Csúzy János!

Szép név. Nagy regény van mögötte. Az a nagy regény szülte magát a szép nevet is. Ama regény nélkül csak tekintetes Csúzy János táblabiró urat ismerte volna Zala- és Veszprémvármegye.

Nagy és régi család származéka. A családot Csúzi és Puszta-Szent-Mihályi Csúzy-nemzetségnek hivják. Száz év előtt túl a Dunán hat vármegyében több birtoka volt összesen tizezer holdnál. Még gyermekkoromban is megvolt e birtokának több mint fele. Az én vármegyémben is birtak a Csúzyak Pápán, Pölöskén s egyebütt is.

A Veszprémvármegyei ágból született János a mult század elején. Ugy tudom, apja egyszerüen birtokos, de öreg apja Gáspár Veszprémvármegye követe s később Komáromvármegye alispánja volt Mária Terézia idejében.

A kis János – a család kebelében csak Mukinak nevezték – rakonczátlan gyerek volt. Nem fogott rajta semmi oktatás, semmi fegyelem. Nem engedelmeskedett se szülőinek, se nevelőinek. Nevelőit, tanitóit megkéselte. Ha kiszökhetett: napokig elcsatangolt erdőn, mezőn, cselédek közt, csikósok és gulyások közt. Ilyenkor lerugta lábairól a csizmát s testéről a felső ruhát. Pőre ing, gatya, mezitláb: ez volt tetszésére. Felkapaszkodott -40- valamelyik csikó hátára s le nem szállt a lóról se szép szóra, se fenyegetésre. Még aludt is a ló hátán. Csak az éhség tudta leszállitani.

Vad emberré készült lenni s nem tekintetes úrrá. Igy mondta mindenki. Igy látták szülei is.

Szülei még egy utolsó kisérletre szánták el magukat.

Volt Váczon egy hires barát. Olyan hire volt, hogy nevelő, tanitó, oktató képessége csodatevő. Juhot tud szeliditeni a párduczból is. A kis János szülei megkérték, jó szóért, jó pénzért vegye magához a gyereket, neveljen belőle emberséges embert, tartsa pórázon maga mellett, ha lehet a zárdában, vagy akárhol.

A barát nevét nem tudom.

A barát vállalkozott, a János gyereket maga mellé vette s elkezdte alakitani istennek képére és hasonlatosságára. Hónapról-hónapra nagyobb sikerekről biztositotta a szülőket. Már a latin, már a franczia nyelvet is a fejébe verte. Olyan esze van az urfinak, mint a parázs, mint a láng.

Ez 1815–1816 körül történt.

Egy darabig csak türte a gyerek a barát vaskezét, kegyes tudományát s mindenféle bölcseségét. Jó végezést várt mindenki.

De egy szép reggel nem jön ki a barát a szokott időben odujából. Várnak, várnak – utóbb kopogtatnak s rátörik az ajtót. Ott fekszik a barát hideg ágyán, keze-lába az ágyhoz kötözve: feje, szája, orra mindenféle ruhával eltömve. Se szólni, se mozogni nem tudott. Majd megfulladt már. Alig tudták életrehozni. -41-

A másik ágy, a gyerek ágya azonban üres volt, az ágyon felső ruhái.

A barát elmondta, hogy a gyerek őt, édesden alvót, megkötözte, tehetetlenné tette s azután eltávozott. Azt se mondta neki: bébukk! Bizonyosan elvette az isten az eszét a szegény gyereknek.

Nosza a gyerek után. Keresik, hajszolják az egész városban. A városbirónak is bejelentik. Kikérdeznek minden halászt, révészt, dunai molnárlegényt: nem látták-e a gyereket, a mikor a Dunába ölte magát. Senki se látta. Pedig bizonyos, hogy azt cselekedte. Hiszen minden ruháját ott hagyta az ágyán. Elmeháborodásában nem is tehetett egyebet. Utóbb a nemes vármegye is kurrentáltatta. Ennek se lett semmi láttatja. Az elkeseredett szülők is bejárták, bekutatták az egész országot. Hiába. A gyereknek semmi nyoma. Édes anyja, a hires Rosty-nemzetségből ügyvédet is fogadott nagy pénzen, a ki szentül állitotta, előkeriti a fiut. Hiába. Csak a nagy pénz veszett oda.

Elveszett a fiu szőrén-szálán. A Duna mély s rettenetes titoktartó.

Évekig keresték. Utóbb requiemet is tartottak, misét is szolgáltattak érte s öt-hat-tiz év mulva el is felejtették. Elhaltak szülei is.

Pedig a gyerek csak elbujdosott.

Hogy pedig rá ne találjanak: pőre ingben, gatyában, mezitláb, kerek kalapban bujdosott el. Ki keresné a ruhátlan csavargóban a hires nagy Csúzy-nemzetség sarjadékát? -42-

De hová bujdosott el?

Ki tudná azt? Se maga, sem más soha el nem beszélte apróra.

Tizenhat éves ifju volt, mikor elbujdosott. Erős, szép, vidám, de féktelen. Mindjárt kezdetben érezte ő, mit akar vele a barát. A barát őt csak tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő juhvá, ökörré, táblabiróvá akarja nevelni. De ő párducz akar maradni. Kint az erdőn, kint a pusztán, kint az isten napja alatt, száguldozó csikó hátán: ott az élet. Minek ő neki a könyv és a tudomány és a latin-franczia nyelv? Nem koldus ő, hanem úr! Nem nyomorék ő, hanem épkézláb. Nem kell ő neki se »alászszolgája«, se »kezeit csókolom«. Hanem az kell ő neki: »gyere pajtás, igyunk egyet«; »gyere, rózsám, ugorjunk egyet«; »gyere, czigány, húzd a nótám, vagy agyonütlek«.

Egy darabig csak türt, szenvedett a jó kámzsás barát kezén s szedte magába kanállal a sok ostoba bölcsességet, de azután szabaduláson tünődött. Végre is megállapodott abban, a mit azután végre is hajtott.

Tehát elbujdosott, eltünt, neve és emléke is elmult, örökségébe, birtokaiba beültek azok, a kik utána következtek.

Valami husz esztendő mulva öreg számadó csikós kerül sulyos váddal Bács-Bodroggvármegye szine elé. Boszut állott, lovat lopott, nagy dolgokat mivelt, bojtárja is segitette.

Tagadott a számadó vakmerőn. Deresre kellett huzni, Kiporolták keményen. -43-

Ez az itélet szólt a bojtárra is. A bojtárt Kerekes Bandinak hivták. Ez is tagadott keményen. Még mosolygott is hozzá. Ki volt pödörve a bajusza keményen. Csak nézte, csak várta, megkinálják-e őt is a deressel?

Megkinálták.

De akkor bátran szólt.

– Tekintetes vármegye urak! Nem vagyok én Kerekes Bandi, nem vagyok én csikósbojtár, mert én nemes, nemzetes és vitézlő Csúzi és Puszta-Szent-Mihályi Csúzy vagyok. Ez a becsületes nevem és származásom. Országbiró volt az én dédősapám, vármegye követe és alispán az öregapám. Vagyok én olyan ember, mint kegyelmetek. A Sembery, Tallián, Vásonkőy, Szent-Mihályi, Bogyay-familiák az én rokonságom. Kegyelmetek közt is van akárhány atyámfia. Becsehelyen van az én uradalmam, harminczhárom faluban részbirtokom, Pápa városában a kastélyom!

– Ez már más! Most már félre a deressel!

De megváltozott a tekintetes sedria képe szempillantás alatt!

Mindjárt akadt öreg táblabiró, a ki visszaemlékezett a husz év előtti esetre.

– Te volnál, öcsém, az elveszett Csúzy János?

– Én vagyok, bátyám, a Csúzy János, a ki nem veszett el, hanem ott hagyta Váczot, a barátot, mint Szent Pál az oláhokat.

Hajh, hogy ugráltak fel erre székükről a hatalmas tanácsurak! Hogy ültették le rögtön a csikós bojtárt, -44- hogy szedték le a vasat nyomban kezéről-lábáról, hogy rajozták körül ezer szóval, ezer kérdéssel! Egyik táblabiró, Pilaszanovics nevü, mindjárt el is mondta, hogy ő leányágon minő foku atyafiságban van a csikós bojtárral.

– Csakhogy megkerültél, édes öcsém!

Ennek az esetnek további részleteit nem ismerem. Csikós Csúzyt kis diákkoromban láttam ugyan, de vele ismerős nem voltam. A mikor én a pápai kollégiumba kerültem, akkor ő már Budán lakott s nem pápai kastélyában. Hanem annyit mégis megjegyzek, hogy a napokban hallottam, hogy az eset, a miért a számadó csikóst törvénybe állitották, valamint bojtárját is, a Kárász-féle horgosi puszták valamelyikén történt s ennél az esetnél mondta volna meg igaz nevét Csikós Csúzy János.

De hát ez most már mindegy.

A rég elveszett alak 1838-ban megjelent Pápán s ősi nemesi udvarát elfoglalta.

Ime, most már: Csúzy János, a délczeg fiu eltünik 1817 körül, se hire, se hamva, de föllép a világban Sobri Jóska. Azután Sobri Jóska 1837-ben eltünik örökre, ettől fogva se hire, se hamva, de nyomban ezután a szintérre lép az elveszett Csúzy János!

Most már Csikós Csúzy János!

A hogy Sobrit lerajzolták azok, a kik látták: minden vonás teljesen ráillett Csikós Csúzy Jánosra. Termet, arcz, fejtartás, bajusz, gyors tekintet, vidámság: minden egyezett. -45-

Csúzy Pápára már születésének s vagyonának megfelelő uri ruhában jött s azóta állandóan urak módjára öltözködött. De elképzelték hétrétü patyolat gatyában, pitykés, rövid szines mellénynyel; vitézkötéses, figurás dolmánynyal, a mely félvállon röpköd: rojtos nyakkendő, magas sarku kordovány csizma, piros kendő-öv, kostök, darutollas süveg, rövidnyelü karikás a vállon: vajon miben tér ez el a bakonyi haramiától? Vajjon Sobri Jóska-e ez, a ki örökre eltünt vagy Csikós Csúzy János, a ki Sobri eltünte után jött csak napvilágra?

Az se látszott valószinünek, hogy a gazdag nemes ifju, ha csak csikós akart lenni és semmi más, teljesen titkolózzék s óriási örökségét szó nélkül türje mások kezén, habár rokonok is azok a mások. Hiszen ha neki a csikósság a szenvedélye s életének ez a gyönyörüsége: még ehhez is jobban s biztosabban jut el, ha nagy birtokain magának van ménese s ő maga magának a számadó csikósa.

De, ha Sobri akart lenni, az más. Maga köré gyüjteni a bujdosókat, szökevényeket, szegény legényeket, üldözötteket; hadat izenni a rendnek, államnak, társadalmi biztosságnak, törvénynek és vármegye urainak s kijátszani, csuffá tenni, vidám kalandokban kitréfálni azokat, a kik a törvény nevében életére törnek; egyik nap hegyen-völgyön lakodalom, a másik nap Bakonyi-erdő avarjain dideregni, de mindennap a halállal játszani: ez ugyan százszor különb szenvedély, mint a csikósság. Ezért már érdemes titokká válni, -46- álnevet venni föl s lemondani akármekkora vagyonról és örökségről.

Ezért föl is kell ölteni a Sobri nevet.

Nem is lehet másként. Sobri Jóskát elnyelte a sötétség, Csikós Csúzy János kibukkant a sötétségből.

Azt mondják: hiszen ha Sobri meghalt Lápafőn: hogy juthatott tul a Duna ilyen tévedésbe? És ha Sobri halálát a hatóság biztosan meghatározta: mire való erről tovább is tanakodni? És pedig ugy határozta meg, a mint Kovács Ernő öreg honvéd, tiszteletreméltó barátom irja, hogy még édes apját is oda vitték a halott fölismerésére: akkor épen nincs értelme a tul a dunai vélekedésnek.

Sobri Jóska más ember volt, – Csikós Csúzy János megint más. Nem is látták egymást soha.

Igaz.

Én is ezt állitom s kétségtelenül be is bizonyitottam. De hiszen én csak azokat a tüneteket sorolom most fel, a melyek a dunántuli felfogást téves utra birták.

Ujra állitom, hogy Sobri halálát se biróság, se más hatóság szakszerü tüzetes vizsgálat alapján soha meg nem határozta.

Lápafőnél elesett, maga lőtte agyon magát. Eleste után nyomban látta holttestét boldogult apám, a ki néhány rokon nemes ifjuval Szilas-Balhásról ment kocsin Sobriék önkéntes üldözésére. Az ütközetről elkéstek az ifjak, de végére már oda értek. Ott látták feküdni a holttestet Sobri fája alatt. Azt a hatalmas cserfát azóta nevezték el Sobri fájának. -47-

A járásbeli főszolgabiró, tolnai, veszprémi és somogyi csendbiztosok, pandúrok, katonatisztek, ulánusok s önkéntes üldözésre vállalkozott nemes ifjak voltak ott nagy számmal. A halottat megnézték. Semmiféle irást nála nem találtak. Fegyvereit, ékszereit, pénzét a biróság kezére adták. Agyonlőtt társait nem lehetett megkérdezni: ki a halott. Sebesülten elfogott társa, Varga Pista, nem tudta, hogy a holtak közt melyik volt a Sobri.

Azonban az urak mégis elháritottak maguktól minden kétséget. Az a halott, a ki magát agyonlőtte, Sobri volt. Akárhány pandúr látta már őt s az élőben is, holttestben is biztosan fölismerte. Apám azt mondja, szürkötője Hunkár legértékesebb aranyláncza volt. Damaszkcsövü fegyvere is Hunkár legbecsesebb puskája. Kié másé lehettek volna ezek, ha nem a haramia vezéré?

Kovács Ernő téved. Sobri apját nem vitték oda a halott fölismerésére. Hol van a tolnavármegyei Lápafőhöz a vasvármegyei endrédi puszta? Forsponton is háromnapi járás, gyalogszerrel meg kétszerannyi. Ki költekezett volna ily utazásra? A vármegyék ugyan nem. Nem is volt az ilyen birósági eljárás akkor szokásban. Föl se bonczolták a deli szép legény holttestét, hanem még az napon eltemették, nehogy a rókák, farkasok, falubeli ebek megcsufolják.

Hogy az napon temették el és pedig Sobri fája tövében: igy hallottam apámtól is, Kiliti Mózsa Mihálytól is. De másoktól is. Hogy pedig Sobri volt -48- az, a ki magát agyonlőtte ott: azt társa, ki onnan elmenekült, Fűmag Recze Marczi halálos óráján nyiltan bevallotta.

De hiszen az egész környék jól tudta ezt. Az öregek ma is jól tudják. Azért nevezték el azt a fát Sobri fájának. Ott volt az utolsó ütközete. Ahhoz támasztotta utoljára puskáját. Annak tövében lőtte magát agyon. Annak tövében porladoznak hamvai. A népdal is ugy örökitette meg:

Más változatát is hallottam valamikor e dalnak.

De Sobri fája se busul már ott. Szabó Kálmán barátom s egykori képviselőtársam ezelőtt vagy öt évvel irta nekem, hogy Sobri fáját elemésztette a kor s kidöntötte a vihar ugy 1898-ban. Onnan tudja: a fa apósa birtokán állott.

Azonban térjünk csak vissza Csikós Csúzy Jánosra.

Pápán nagy feltünést keltett feltámadása. Azért is, mert nagy úr volt. Azért is, mert már réges-régen örökre elveszettnek hitték. Azért is, mert rögtön elterjedt s meggyökerezett róla az a hir, hogy ő volt az -49- igazi Sobri. De legjobban azért, mert délczeg alakja, ismeretlen multjának titkai s szellemes, de betyáros észjárása mindenki előtt kedvessé tették. Pápa vidámabb ifjai és öregjei nyomban bizalmas barátságra léptek vele.

Vermes Illés, Pápay Miklós és Pápay Lajos, Osváld Dániel, a kiket már emlitettem, nagyon sokszor mulattak vele együtt. Azután idősb Osváld Dániel, a hires Kocsi Sebestyén Gábor, a környékről Ihász Imre, Bottka Imre s mások: mind előkelő megyei alakok s birtokosok. Jó barátai mind. A városban is, a vidéken is nagy lakomák. Az ugod-vadkerti fürdőtelepet a Bakony alján akkor alapitották. A pápai uraság is – ezé volt a fürdőtelep – gróf Esterházy Károly jó pajtás volt, vidám természetü ember. Kaszinóban, fürdőn, pápai és somlyai szüreteken, vadászatokon folyt a vigasság szakadatlan.

Az egykori csikós bojtár a férfiak társaságába nagyon bevált.

De hát a női társaságokba is be kellett az uj embert vezetni. Különösen Rábáné termeibe.

Ez a Rábáné egy kis termetü, pupos, öreg úrnő volt, de gazdag és igen szellemes s két igen szép leány-unokáját tartotta házánál. A város urnői, szép asszonyai és leányai gyakran összesereglettek nála. Nyilt házat és asztalt tartott, mint mondani szokták. A kártyázás is gyakori volt nála. Kártyáztak még az asszonyok is.

Csikós Csúzy Jánosnak itt is otthonosnak kellett lennie. Hivták oda pajtásai. -50-

Vonakodott. Jó kifogása volt.

– Fiuk, sehogy se akarom, hogy fölöttem nevessenek vagy sajnálkozzanak. Köztetek csak elvagyok. De hogy érezném én magam jól művelt urinők társaságában? Tudjátok, hogy én pusztához szoktam, csikós voltam, csárdákban mulattam és csak a csaplárosné nyelvén értek. Hiszen mindjárt észreveszik, hogy én nem vagyok úr, hanem csikósbojtár. Vagy félreálljak és hallgassak, mint a kályha?

Pápay Lajos felelt neki, a lángelméjü huszártiszt.

– Soha se törd ezen a fejedet. Te csak viseld magad ugy, a hogy bojtár korodban szoktad a csárdában, senki se veszi rajtad észre, hogy nem vagy igazi úr!

Eltalálta.

Ettől kezdve a nőknél is otthonos lett Csikós Csúzy János.

Agglegény volt. Szinte lehetetlen, hogy nő nélkül élje le az életét. De még se nősült hamarosan. De azért mégis lett állandó barátnéja.

Hol-hol se, nem tudom, de valahol összejött egy franczia nővel. Vagy Pozsonyban az országgyülés alatt, vagy Bécsben, vagy gróf Esterházy Károly udvaránál. A nő önálló volt, független, jeles vagyonu s a nagy urak állandó figyelmének tárgya. Nem is volt gyönge fiatal leány, jó harminczas volt, de igen szép. Udvaroltak neki bomlottul.

– Igen szép és pajkos jókedvü franczia nő. Igy jellemezte előttem Osváld Dániel öreg barátom. Igy hallottam másoktól is. -51-

De nem azért bomlottak utána, mert szép volt, pajkos és jókedvü, hanem azért, mert a nagy császárnak, nagy Napoleonnak volt ő házasságon kivüli leánya. Hasonlitott is világhóditó apjához. Apjának szemei, orra és álla tökéletesek voltak nála. Ha jól emlékszem, Madame Pelissiernek hivták. De föltétlen biztossággal nem állitom: ez volt-e neve, vagy ez volt-e igaz neve?

Ez a nő megszerette Csikós Csúzy Jánost. A sokkal szebb és fiatalabb és vagyonosabb udvarlókat félvállról vette s a csikósbojtárt kegyeivel elhalmozta.

A társaság elbámult. Azonban ki ismerné a női elhatározások minden titkát?

Csikós Csúzy János nem volt se szinlő, se hetvenkedő. Se hizelgéshez, se dicsekvéshez nem értett. Őszinte szaván, férfias arczán s délczeg termetén kivül más fegyvere nem is volt asszonyt hóditani.

Megmondta nyilván, ő ki és mi? Születését, vagyonát, jó és rossz szokását hiven felsorolta. Csikós volt, szőrén üli a lovat, puszták fia volt. Ő bizony a franczia szépművészetekben nem jártas s mindenféle tudományt és bölcseséget és rendőrséget szive szerint utál. De azért jó magyar nemes s asztala és szerelme biztos.

– Ha önnek Madame, ez elég, akkor hű lovagja leszek, a mig élek.

A nagy császár leányának elég volt. Eljött Pápára s közös háztartást rendezett be kettőjük számára. Általános hit szerint törvényes házasságra is léptek. Szerette a csikósbojtárt hiven. -52-

Pedig bizony lovagja el nem kényeztette.

Madame Pelissier tudott is, szeretett is lovagolni, de csak úrnők módjára. A csikósbojtár pedig azt követelte, hogy szőrén ülje meg a lovat. Vita kerekedett köztük.

– Ejh, aranyos rózsám, csikósbojtár a szeretőd, ugy lovagolsz, a hogy én akarom!

Kivezette szilaj paripáját, csak ugy szőrén rádobta a Madameot s karikásával nagyot csörditett a paripa hátuljára.

No, most mi lesz ebből?

Az lett a vége, a mi természetes. A tüzes paripa nagyot ugrott, bomlottul ficzánkolt s a szép asszonyt lehányta magáról. Estében a szép asszony összekuszálta minden öltönyét. Viganója a nyakáig türődött. A mi aztán alkalmat nyujtott lovagjának, hogy a földről fölemelje s a homlokától kezdve a lába hegyéig végigcsókolgassa.

Nem tört se keze, se lába, sőt nagyot nevettek mind a ketten az ijedelmen. De még a néző publikum is nevetett. Két-három főből álló jó barát volt a publikum.

Ezt a kis esetet csak például beszéltem el, hogy mindenki lássa, miféle pajkosságokat művelt az egykori csikósbojtár. Művelt ő vaskosabbakat is, de már azok mind nem tartoznak ide.

Egész élete, multja, egyénisége, csodálatos regény, majdnem hihetetlen. Hogy a nagy császár leánya volt barátnéja: ez szinte kiemeli őt a magyar világból s általános érdeküvé teszi, mint regénytárgyat. -53-

De azért regényét nem irta meg senki. Azt se tudom, hogy az óriási Napoleon-irodalomban a franczia nő származását, sorsát, édes anyjának a nagy császárral való szerelmi viszonyát kinyomozták-e, tisztába hozták-e, megirták-e?

Csodálkozom, hogy a mi nagy költőnk, Jókai, föl nem dolgozta. Hiszen ez méltó tárgy volt az ő hasonlithatlan költészetének felbuzditására. Pedig Csikós Csúzy János történetét igen jól ismerte.

Ő is, Petőfi is, Kerkapoly, Kozma s mind ama jeles férfiak, a kik a mult század negyvenes éveiben a hires pápai kollégiumot látogatták. Maga Deák Ferencz is nagyon érdekesnek tartotta e történetet s nem egy adomát beszélt el annak részleteiből.

Jókai egyébiránt a »Magyar nábob« regényében érdekes, de mellékalakként kissé halványan, de mégis szerepelteti az alakot. Leir egy deli paraszt csikósféle alakot, a ki utóbb nemességet szerez, úrrá lesz s bejut a magasabb társaságokba.

Jókai édes nénje, Eszter s annak férje, Váli Ferencz, hirneves pápai tanár, ott lakott Csikós Csúzy János közvetlen szomszédságában. Házuk, kertjük végig szomszédos volt az óriási Csúzy-kuriával. Minden furcsa és pajkos mulatságot, mely a nagy kurián folyt le, jól ismertek.

Madame Pelissier – ugy hallottam – nem volt végig együtt Csúzy Jánossal, de ez is elhagyta Pápát és az én vármegyémet 1848-ban. Az idő rájárt már, a kedve is csökkent, szilaj kitörései elmaradtak s vagyona -54- is lassanként megfogyatkozott. Budára jött lakni. A budai hidfőnél, a Deák Ferencz-utczávál szemben lakott állandóan. Lakóháza ma már nem áll. Itt halt meg a mult század ötvenes éveinek derekán. Franczia barátnője, vagy felesége nehányszor – mint mondják – itt is fölkereste s haláláig havonkint kétszáz pengő forintot küldött apróbb szükségleteire.

Ő lett volna hát a tul-a-dunai téves felfogás szerint az igazi Sobri. Azért vázoltam élettörténetét bővebben, mert ebben találok tüneteket, melyekből a mesemondó nép képzelete megalkothatta Sobri váczi kalandjának meséjét.

Csikós Csúzy János követett el Váczott erőszakos cselekményt a baráttal. Az ő multja volt homályos és titkos. Ő volt a balhit szerint az igazi Sobri. Ő lett nagy úrrá s neki lehetett ezüstös fogata s diszes huszárja. Hogy azután a képzelet a barát helyére püspököt, a diákcsiny helyére aranyrablást s 1816 helyére 1836-ot tett: ezen már nincs csodálkozni való. Idáig terjednek s igy szólnak a pápai- és bakonyvidéki hagyományok; ezek azonban azzal, a mit a család tud, nem vágnak össze mindenben.

Csúzy Jánosról, a csikósról, az előkelő nemzetség két tagjától is nyertem értesitést. Ez értesités se tartalmaz sok élettörténeti adatot, sőt van benne a nemzetségi leszármazás kérdésében hézag s talán tévedés is. Adatai azonban biztosak arra nézve, hogy Csikós Csúzy János csakugyan mint tanuló szökött meg állitólag a tatai konviktusból s fejét betyáréletre adta. -55- Öt-hat évig volt a csikósok közt. Jeles műveltségre tett szert, mint gyerek ifju több nyelven beszélt, utóbb huszár lett s fölvitte a századosi állásig. Barátnője s majdan felesége, eredeti nevén nem Madame Pelissier, hanem Marie Faurrucht franczia nő volt. Ismétlem, Pápán e hölgyet, a ki előbb czirkuszi müvésznő volt, a nagy Napoleon császár törvénytelen gyermekének tartották. Hasonlitott is a nagy császárhoz. Csikós Csúzy János Váczott is lakott, Czegléden is, hol a vasutállomás közelében volt nagy négyszögletü háza, lakása, udvara, gazdasága. Gondolkozása, a mint élete is bizonyitja, kuszált volt. De erre mutat halála is. Elméje megháborodott utóbb s Döblingben halt meg, mint elmebeteg 1856-ban. Két leánya maradt. Mindegyik előkelő házasságra lépett. Elhunytak már ők is. Mária, az idősebb, mint Dévaványai Halassy Zsigmondné és Terézia, az ifjabb, mint Galantai Balogh Tivadarné. A család természetesen semmit se tud, de nem is tudhat arról, hogy Csikós Csúzy János lett volna valaha az igazi Sobri Jóska, a minthogy nem is volt.

A gróf Vay József-féle hagyományokra nem terjeszkedem ki. Hallottam ugyan belőlük sokat, de a részletek kimosódtak emlékezetemből, minthogy se az esetek szinhelyét, se a szereplő egyéneket közelebbről nem is ismerhettem. Ezekről Vay Sándor irótársunk hozhatna, ha akarna, érdekes közleményeket, noha ő igen jól tudja, hogy nagybátyjának Sobrisága csak üres dévaj mende-monda. -56-

V.

(Répa Rózi csárdásné lesz. – Halála Pakson. – Titok marad. – Miért lett Sobri a népköltészet hőse? – A két tornai legény szomoru története.)

Répa Róziról kell még valamit mondanom. Ez a lányka népdalok hőse lett. Képe Sobri életének komor felhői közt örökre világos marad, mint a fényes sugár. Képét a költészet virágaival magam is feldiszitettem »Utazás a Balaton körül« czimü művem második kötetében. Ott van egy fejezet Répa Rózi történetéről.

Saját testvére beszélte el nekem 1854-ben, hogy a mikor Sobri haláláról megbizonyosodott: a billegei csárdából eltávozott s örökre elbujdosott. S hozzátette:

– Sohase láttuk többé. Megtalálta-e Sobri sirját, vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki.

Ez a beszélgetés Sobri halála után tizenhét év mulva történt. Szinte sajnálkozva kell megmondanunk, hogy Répa Rózi még élt akkor és csak négy vagy öt év mulva lett szomoru vége. A mikor ragyogó költői kép hétköznapi szürke alakká válik, olyan, mint a mikor csillag hull le az égről.

Csaknem ily alakká vált Répa Rózi is. Legalább ezt is gondolni lehet abból, a mit azóta életéről velem közöltek. Különösen Mészöly Ambrus úr Dunaföldvárról s mások is.

A közlések szerint, a mikor Billegéből elbujdosott: csakugyan Tolna vármegye felé vette utját, hogy Sobri halálának helyszinét fölkeresse. -57-

Bizonyára föl is kereste.

Alig lehet azon kételkedni, hogy megmutatták neki Sobri fáját s a fa tövében szeretője sirját. Két év mulva történt ez s a sirnak akkor már talán nyoma se volt. Alacsony halmát akkor már elnőtte a fű s eltaposták legelő jószágok. De azért az érzékeny sziv könnyei előtörtek s a fiatal leány keserün megsiratta boldogtalan szeretőjét s a vele örökre eltünt boldogságot.

Mi történt azután vele: senki sem tudja biztosan. Csak annyi bizonyos, hogy 1858 körül csárdásné volt.

Van a paksi határban egy dunaparti csárda. Vagy legalább volt ezelőtt ötven évvel. Alsó-Kotyolai csárdának nevezték. Ebben volt csárdásné Répa Rózi. Feltünő szép asszony volt, piros arczczal. Középtermetü, karcsu. Szemei különösen bájosak voltak. Lehetett ekkor – 1858-ban – harmincznyolcz éves. Egyszer-másszor, ünnepek délutánján ki-kimentek hozzá borozni a paksi urak is. Nevét is tudták. Azt is tudták, hogy egykor régen, túl a Balatonon a hires Sobri Jóska volt a szeretője.

De nem ment férjhez s köztudat szerint nem is ereszkedett mélyebb pajtáskodásba senkivel. Talán még mindig fiatal leánykorának édes-keserü emlékeit őrizte, ápolgatta.

A csárdából azután beköltözött a városba s ott a mult század hatvanas éveinek vége felé közös háztartásra lépett, a hogy szokás mondani, összeállt valakivel. Valami hozzávaló emberrel. Nincs mit csodálni, nincs mit kárhoztatni rajta. Magános nő, közel ötven -58- éves, talán vagyontalan. Munkás, kereső ugyan, de eljár az idő; – jöhet betegség, erőtlenség, balsors: ily állapotban szivesen támaszkodik valakihez minden nő. Sőt minden férfi is.

De azért ebben halálos vétket látott valaki.

Nem messze lakott a vásártérhez. A vásártér tele volt árubódékkal. A bódék este bezárvák és éjjel azok közt nem csatangol senki.

Egy este látogatója akadt az asszonynak.

A látogató kicsalta a vásártérre. Beszélgetés közben oda kerültek a bódék közé. Ott a látogató kirántott dolmánya zsebjéből egy pisztolyt s a szegény asszonyt szó nélkül sziven lőtte. Meghalt nyomban. Csak hideg testét találták meg.

Ki volt a titkos látogató? Ki volt a gyilkos? Miért kellett a szegény nőt meggyilkolni? Kinek mit vétett?

Rablásról nem lehetett szó. Nem volt az asszonynak kincse, a mit tőle elvegyenek. Nem is hiányzott semmije.

Gyilkos szerelmi boszu is alig bánthatott valakit. Csodálatos ritkaság lenne az, hogy erős munkához szokott ötven éves szegénysorsu nő oly rettenetes szerelmi indulatot tudjon valakiben gerjeszteni, a mely halálos boszuállásra ingerel. De nem is merült föl erre nézve semmi tünet.

A nyomozást, kutatást elvégezték az arra való irók-birók, de bizony a gyilkosnak semmi nyomára nem akadtak.

Az asszony házastársának volt valami vagyona. -59-

Arra is gondoltak, hogy társának vannak rokonai, éhes, kapzsi emberek, a kik féltik a vagyont és örökséget s azért emésztették el a még mindig elég csinos asszonyt, hogy az ember vakszerelemből rá ne hagyhassa vagyonát. De ebben az irányban se tudtak semmi fogható eredményhez jutni.

Végre az utolsó, szinte természetes gondolat rögzött meg az emberek agyában.

Hiszen Sobri minden társát egykor szent fogadásra birta, hogy a mikor majd ő már nem lesz: Rózit el nem hagyják, bánatában vigasztalják. Rózit tehát szeretniök, tisztelniök kell. Derék, jó leány s a vezér szive életben-halálban hozzá van nőve. Megérdemli, hogy szeressék, tiszteljék.

De hátha Rózi hagyja el a vezért, vagy annak emlékét? Hátha méltatlan lesz valamikor a vezér égő szerelméhez? Mi lesz akkor? A szent fogadás akkor is kötelezi-e az egykori bajtársakat?

Hogy a lányka Sobri halála után el nem pusztitotta magát: azt meg lehet bocsájtani. Meg is kell. Ezt Sobri maga se akarta. Erre még csak nem is gondolt. Ha gondolt volna, arra a fogadásra nem törekedett volna társait rábirni.

Ha a lányka utóbb férjhez megy, magát, férjét megbecsüli s férje is szereti és tiszteli őt: ez is rendén való dolog. Örökké való könnyet és hűséget és állhatatosságot nem lehet követelni senkitől. Se legénytől, se lánytól. Csak az az örök, a mi velünk a sirba jön. -60-

Lám, a szegény lány élni akart. Hurczolni az élet terhét, mig le nem roskad alatta. Szolgálatot vállalt, csárdásné lett, de megmaradt szilárdnak. A legyeskedőket szép szerével elhajtotta magától. Nem is volt ellene senkinek kifogása. Nem is bántotta senki. Pedig a Kotyola-csárdában, ott a Duna partján, ugyancsak bánthatták volna. A Duna hallgat, zúgását senki nem érti, el nem árult volna semmit.

De most városba ment. Összeállott idegen férfiuval. Éli világát, de nem magánosan, hanem párosával. Szabad-e ez? Nem bántotta-e meg ezzel egykori szerelmét, Sobrihoz való örökös hűségét s az egykori bajtársak igazi barátságát? El lehet-e ezt nézni, meg lehet-e bocsátani annak a leánynak, a kit azóta szárnyára vett a népdal s a szegény emberek kegyelete? Nem kell-e ezért halált szenvednie?

Ime, ez a gondolat is föltámadt az emberekben. S tovább füzték a gondolatot.

Bizonyosan vannak még, a kik egykor Sobri társai voltak. A kik megmenekültek, félre álltak, a kiket elnyelt a világ s elfelejtettek az emberek. A kik Répa Rózi minden lépésére vigyáztak s készek voltak arra, hogy fogadásukat teljesitsék s kezük munkájával, verejtékük harmatával is, ha kell, gyámolitsák.

De hát nem kell. Mással éli világát.

Meg kell halnia!

S eljött valaki a távolból és a sötétségből, hogy végrehajtsa az itéletet.

Bizonyosan ismerte Répa Rózi. Ha nem ismerte -61- volna, szavára nem ment volna vele az elhagyatott vásártéri bódék közé.

Ki maradt meg Sobri társaiból?

Virrasztó és Pap Andor.

Talán ezek jöttek elő, vagy egyik a kettő közül.

Ki tudná ezt?

Most már fejezzük be Sobriról való emlékezésünket. Ugy hiszem, hű képet rajzoltam életéről s a nevéhez kapcsolódó népköltészetről. Megtörtént és mesés kalandjainak néhány példáját is elmondottam. De csak olyat, melyre tudásom biztos forrásból meritettem.

Azonban nagy felelettel vagyok még adós.

Honnan támadt népünk mélységes rokonszenve Sobri iránt? Mi volt az a nagy eszme, melyet az ő élete képviselt, habár fonákul és bűnösen is? Ha szemernyi igazság van is a népköltészetben: akkor ő nemcsak haramiavezér, nemcsak halálos gonosztévő, hanem egyuttal tragikai hős is.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről.

Sobri társai közt sok volt a szökevény, az ugynevezett dezentor. E szó latin szó; helyesen mondva és irva: desertor. A köznép dezentornak mondja s régebben nemcsak szökevényt értett alatta, hanem általában duhajt és szegény legényt.

Szökevény sok volt ezelőtt hetven-nyolczvan évvel.

Volt, a ki a fogságból szökött el. A vasat valahogy leverte lábáról s megugrott.

Volt, a ki a fogság elől, az itélet elől szökött. Nagyot vétett, sulyositéletet várhatott, kitért hát előle kellő időben. -62-

Volt, a ki mint kész katona, a katonaságtól szökött el.

Volt jobbágy ember, a ki garázda, kemény, kegyetlen uraságától szökött el s üresen hagyta jobbágytelkét. Az ily telket deserta sessiónak nevezte a törvény és a közélet. Magyarul: elhagyott telek vagy puszta telek volt a neve.

Végre volt, a ki a katonafogdosás, az ujonczozás elől szökött el. Ilyen igen sok volt.

Sobrinak is sok ilyen társa volt. Király Jancsi s az Ádám és Laczi nevü duhajok ilyenek voltak. A katonafogdosás elől szökött meg a két tornai legény is. Az egyik haramianéven Pista, a másik Peti, igaz nevén Czifra Miska.

Maga Sobri is voltaképen szökevény volt. Ő büntetés elől ugrott meg. Franczli szinte nehéz fogságból szökött. Ilyen is volt több is. De igazi szökevénynek csak a katonaságtól s a katonafogdosás elől menekülőket tartották. A többit szökött rabnak vagy szökött jobbágynak nevezték leginkább.

Minő volt akkor a katonaállitás! Hajmeresztő dolgok a multból!

Sobri korában 1830-ban adott az országgyülés katonát. És pedig 48 ezeret, de ebből 20 ezret csak föltételesen.

Már most a nádorispán vezetése mellett bizottság határozta meg, hogy ebből a számból a vármegyékre, városokra, székekre, kerületekre külön-külön mennyi esik. S a vármegyék megint külön rótták ki a járásokra és egyes falvakra a jutalékot.

Birája, előljárósága, jegyzője volt minden falunak, a nemes születésü ifjut nem lehetett besorozni. Pap, -63- tanitó, urasági tiszt mentes volt egész családjával. És pedig vagy a törvénynél fogva vagy a közszokásnál fogva.

Összeült az előljáróság, a kupaktanács tanácskozni. Kit sorozzanak be, kit vigyenek el katonának, kit hagyjanak otthon?

Az előljárók és telkes-gazdák fiait meg kellett kimélni, helyettük a szegény ember fiát kellett katonának adni. A hogy a népdal mondja a fiakról:

Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban. Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.

Már most nézzük.

Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a három. Katonának való. Ha egyet vagy kettőt elvisznek is belőle: azért van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt könnyen türhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy zsöllérházból. Az országutra vagy az utczára kerül.

Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának, -64- ha egy van is; – a gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.

Igy mondja a szomoru népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.

Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd. Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt: sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét-lábát törte vagy a ló megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.

De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete?

Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és katonatisztek visszaélései!

Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!

A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba, semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.

Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette. -65-

S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik vulgivagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár szavak? Bizony magyarul azt jelentik: csavargók!

Csavargók.

Mik azok? Kik azok?

Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények, oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?

Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdu, komiszáros vagy a kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.

Igy járt a két tornai fiu. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a Peti.

Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Tornavármegyében a Pista meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S vőlegény mind a kettő. Kitüzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két fiura nem került a sor. Szabadon nősülhettek.

Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot, karikagyürüt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár bort inni.

Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény. Egy vagy kettő hiányzott -66- még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót keriteni.

Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere. Majd keritenek ők.

Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a két tornai legényre, mint a héjja a galambra.

– Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!

Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve. Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állitották őket a kapitány elé, a sorozók elé, a katonaorvos elé.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét. Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki kellett állaniok.

Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy csavargónak mondta őket a hatóság!

Mi lett a végük?

Egy-két sorban megirtam már valamikor.

Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap mulva s meg se álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.

Hol az igazság?

Ki a bünös? Ki a nagyobb bünös?

Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit és társait elérte a végzet -67- s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők maguk keresték, tehát jól megérdemelték.

De a mig érző sziv és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet mindig kisajtol a szemekből.

A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyujtották.

Csak egy menekülésök volt még: a halál. De választhatták a törvény csufos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.

A tűzhalált választották.

Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. Ugy találták meg a korommá égett két tornai legény holttestét.

A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett elmulásuk.

* * *

A mig e sorokat irtam Sobriról: két hét óta több hirlapi közlemény látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes tartalommal.

Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyüjteményes kiadásában a Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb részleteit.

Most csak hálás köszönetem értük! -68-

(Szederkényi Nándor véleménye. – A zsobri szó a zsebrákból származott. – E vélemény megdöntése. – Az álnevek. – Sobri állitólag Bejczen született s még a mult század ötvenes éveiben is élt. – Szép Mihály közlése Sobri halálának részletes leirásáról. – Herman Ottó, Milfajt képe. – Sobri ruhája. – Guzmics Izidor apát egykoru följegyzései.)

»Ki volt hát Sobri?« – e czim alatt irt korrajzom végén megigértem, hogy mindazoknak, a kik a Sobri-kérdésben szives, bizalmas levelükkel hozzám fordultak, együttesen felelek, a mennyiben a levelek figyelemreméltó részleteket is érintenek.

Most szavamat állom s legelőször is tisztába kell jönnünk a Sobri névvel.

Az egyik bakonyi hagyomány szerint Kopácsy József veszprémi püspöknek s később ország primásának volt Schóber nevü szolgáló embere s ez lett volna utóbb a hires bakonyi duhaj s az ő nevéből alakult volna a Sobri név. E hagyományt Szépfaludi Ö. Ferencz szerint Szigety József jeles egykori szinművészünk terjesztette, a ki veszprémi volt s rokona is az érsekprimásnak. -69-

Kifejtettem már, hogy e hagyományban nincs igazság.

Bizonyos azonban, hogy a köznép túl a Dunán s különösen a Bakonyban is ekként ejti ki a nevet: Zsubri. Igy ejtették ki hajdan Pesten is és szerte az országban.

Részben erre is ügyelve irt nekem erről Szederkényi Nándor barátom, irótársam s egykor hosszu időn át követtársam, most Heves vármegye főispánja. Fejtegetései érdekesek, noha felfogásához semmi esetre se járulhatok.

Azt irja: a rut rablóvilág a 14-ik és 15-ik században a cseh-morva határon, az ország felső vidékén a cseh »rebjatok« és »zsebrákok« garázdálkodásával történetünk gyászos lapját képezi. Nagy Mátyásunk fékezte meg őket, de azért még sokáig szerepeltek s a rebjatokból lettek a rablók, a zsebrákokból a magyar nép nyelvén a zsobrik vagy sobrik. Az én megfigyelésem szerint is tehát Sobri nem tulajdonnév volt, hanem a névtelen rabló a cseh zsebráktól kapta a multból leszármazott melléknevet.

– Az én megfigyelésem szerint, – igy folytatja Szederkényi, – a magyar rablóvilág alakjai rendesen tulajdonneveikkel szerepeltek. Te is felsorolsz egy csomót. Palatinszky, Zöld Marczi, Angyal Bandi, Fábián Pista, Rózsa Sándor, Bogár, stb. mint tulajdonnevek.

– Ki rejlett, – mondja tovább, – a mult század első felében szerepelt Zsobri alatt? Azaz, ki volt ez a zsebrák? Megyénként más-más meséket füztek hozzá. Akkor, mikor még nem volt se ujság, se vasut, se -70- távirda, a vidékek mesékből is éldegéltek, mert – nem úgy, mint ma – a mesék füstjét nem volt, a mi eloszlathatta volna.

– Én ugy vélem, – igy végzi sorait, – hogy tulajdonképen Sobri senki sem volt. Sobrik, azaz zsebrákok voltak. S midőn az akkori betyárok egyike vagy másika a maga nevével ijeszteni nem tudott, hát ijesztett azzal, hogy ő egy igazi zsobri.

Ime, az érdekes levél.

De én semmiben se érthetek egyet tisztelt barátommal. Sobri Jóska igenis volt s a Bakonynak épen olyan élő alakja volt, a milyennek én e könyvemben, de egyuttal gyüjteményes műveim »Emlékezések« czimü VI-ik kötetében leirtam. 1812 körül születhetett s 1837-ben halt meg. Halálának napja, helye és órája hitelesen meg van bizonyitva. Több emberrel beszéltem, a ki személyesen ismerte. Holttestét halálakor saját édes apám is látta. Egy öreg barátom, Osváld Dániel, egykor megyei tiszttársam, ma is él Pápán, a ki személyesen ismerte s beszélt is vele a vasvármegyei ostfiasszonyfai határban levő »Ragyogó« csárdában. Száz meg ezer megyei és birósági hiteles okirat bizonyitja voltát és kilétét Veszprém, Győr, Sopron, Vas, Komárom és Zala vármegyében. Emlékiratok, magánföljegyzések untig emlegetik. Hivatkozom egyebek közt Guzmics Izidor bakonybéli apát s nemes emlékü főpap egykoru emlékirataira. Az egykori ujságok is feltünőbb cselekményét mindig emlegették. Jókai Mór is leirta halálát teljesen hiven. Kik és mik voltak forrásai, a honnan tudását -71- meritette, nem tudom. Forrásai mások voltak, mint az enyémek, de azért az ő leirása minden lényeges pontban egyezik az enyémmel. Én az én forrásaimról mindenütt számot adtam. Lovat, pipát, kopót, agarat, bikát ezelőtt hatvan-hetven évvel szivesen neveztek Sobrinak. A német nyelvü irodalom róla igen nagy. Szinte csodálni lehet. A Pallas lexikona felsorolja a róla irt német könyvek egy részét. A mi irodalmunk is foglalkozott vele, különösen szépirodalmunk és szinmű-költészeti kisérleteink. Népdalok özöne hangzott róla egykor. Kalapja, szüre, dolmánya ma is emlékezetes Vasban, Zalában, Veszprémben. Minden Rózsa Sándor-féle alak elenyésző törpeséggé töpped Bakony rengetegének ez alakja mellett. Ily tömeg hir, tudósitás, dal és hagyomány és hivatalbeli cselekmény nem származik olyan név körül, a melyet egykor élő és hatalmas egyéniség nem viselt. Effélére nincs példa a nagy világban.

Igaz, hogy családi neve nem Sobri s nem is Zsubri Jóska volt, hanem Pap Jóska. Ez volt apjának is, az Endréd-pusztai kanásznak a neve.

Szederkényi barátom ebből is következtet valamit s azt mondja, a mi rablóink nem szoktak használni álnevet s példákat is hoz fel erre.

Egy példa se ér többet, mint az ellenkező példa. A Tisza vidékén egykor hires Angyal Bandinak se ez volt az igazi neve, hanem Ónody András. De hiszen saját vármegyei tiszti működésemből is kiáltó példáim vannak. Ott volt kezem alatt Görhes és Tenger, és Hatlábú Jóska. Tengernek kipuhatoltam igaz nevét, -72- valahol le is irtam történetét. Görhesnek és Hatlábunak igaz nevét soha se tudtam kinyomozni. Kemény betyárok egykor a Bakony vidékein.

Sobri társai közt tizenhárman vannak, a kiknek álnevük volt. Én legalább ennyit tudok. Voltak olyanok is, a kiknek nem is egy álnevük volt az életben és a birósági iratokban. Recze Marczit Fümagnak is nevezték, Kalarábinak is. Fekete Jóskát nem ismerték igaz nevén, hanem az egyik vidéken Sipos Józsi volt a neve, a másik vidéken Zsidó Jósi. Görhesnek és Pistának sohase tudódott ki igaz neve s azt hiszem, Virrasztó is álnév volt és Pityerész Istók is. Az a Pista társa volt Petinek. Ez volt a két szánni való tornai legény. Együtt éltek, együtt lelték kinos halálukat. Petiről megtudta a vármegye, hogy igaz neve Czifra Miska, Pistáról nem tudott meg semmit.

Mógor, Franczli, Bodri Ferkó, Máté Miska szintén mind álnevek Sobri társaságából. Valamennyinek kipuhatolta igaz nevét a vármegye.

De ha álnév volt a Sobri név is: vajon honnan kerekedett?

A kérdés nem lényeges. A parasztvilágban száz meg ezer álnév, mellékes név és csufnév keletkezik, a mely utóbb állandóvá válik. Sobri Jóska nem maga vette föl a Sobri nevet, apját is igy nevezték. A Rábaközön Sopron vármegyében van Sobor falu. A szomszéd falvak ott Szany körül, Csorna körül a sobori embert nem sobori lakosnak, hanem a második o betü kiugratásával sobri lakosnak nevezik. Sobri Jóskának vagy apja -73- vagy öreg apja Soborban lakhatott s onnan maradt rajtuk, a mikor máshova kerültek szolgálatba, a Sobri név.

Ily esetet százat tud minden figyelő ember.

De hát mikor, hol és miként történt Sobri Jóska halála?

Szinte megütődöm e kérdésen, hogy ez még ma is kérdés lehet. Holott Jókai is megirta halálát nem közvetlen tudásból ugyan, de tökéletes értesülés után s én is megirtam nagyon sok és tökéletesen megbizható, sőt közvetlen tudásból meritett értesités után.

A birói karnak egyik tiszteletreméltó tagja irja nekem 1905. évi deczember 12-én, hogy öreg apja számadó juhász volt s a hires Farkaserdőben gyakran megfordult Vas, Zala és Veszprém vármegyék összeszögellésénél és Sobrit jól ismerte, a ki legtöbb idejét szintén ott töltötte azon a tájon. Sőt voltak öreg apjának, mint számadó juhásznak olyan öregbojtárjai is, a kik időnkint Sobrival együtt jártak. Van hát családjában Sobriról elég biztos és közvetlen értesülés.

E szerint Sobri Bejczről, Vas vármegyéből való kanászgyerek volt eredetileg.

Ezt megengedem. Én csak annyit tartok bizonyosnak, hogy a mikor Sobri már mint bakonyi duhaj országos hirre tett szert, apja, idősb Sobri Pap József, akkor endrédi kanász volt. De nem mindig volt ő Endréd pusztán. A kanászok gyakran változnak hely és uraság és erdő szerint. Öreg barátom Osváld, épen magától Sobri Jóskától hallotta, hogy apja a Szentgyörgyi-Horváth uraságnak is volt egykor Vasban kanásza. -74- Lehetett Bejczen is s nagyon megtörténhetett, hogy hiressé lett Jóska fia épen Bejczen született.

De azt is irja levelében, hogy Sobri a lápafői ütközetben 1837. évi február 16-án nem halt meg, hanem sulyosan megsebesülve ugyan, de onnan elmenekült s épen a levéliró öreg apjának egyik rokonánál huzódott meg. Ez a rokon Kopácsy József egykori veszprémi püspök egyik majorjában volt számadó.

Ez a major – ugy hiszem – a püspök sümegi uradalmai egyikén volt.

Itt élt Sobri 1845-ig vagy 1846-ig s ekkor onnan eltávozott s a család látása köréből végkép eltünt.

De azután is hallottak róla. Az 1850-es években Nyőgéren telepedett meg egy javakorabeli ismeretlen ember, a ki ugy ismerte a Farkaserdőnek minden zegét-zugát, mintha épen ott született volna. Nem mondta, hogy ő Sobri, nem is Sobri volt a neve, de a kikkel érintkezett, azok szentül meg voltak győződve, hogy ő az igazi Sobri Jóska és senki más. Lehetett negyven, negyvenöt éves.

Én ugy hiszem, tévedésnek kell lenni a dologban. Sehogy se hihetem ezt a hirt, ezt a hagyományt. Ama tünetek, jelek és erős bizonyitékok közt, melyek Sobri lápafői halálát kétségtelenné teszik, igen sokhoz soha semmi kétség nem férhet. Tehát az ellenkező tartalmu véleményben kell hibának, csalódásnak, tévedésnek lenni. Az ellenkező vélemény erősségei közt kell lenni olyanoknak, a melyek nem valóságok, hanem csak hiszékenységek. -75-

Sokkal közelebb áll a valószinüséghez az a másik hagyomány, melyet Szép Mihály ur közölt velem az 1905-ik év deczember hónapjában. E hagyományt igy irja le az én tisztelt tudósitóm:

– Boldog emlékü édes atyámtól, Szép Zsigmondtól, a ki azon időben lápafői közbirtokos és községi biró is volt, mint gyermek, családi és baráti körben többször hallottam elbeszélni a lápafői ütközet történetét és a mit arról hallottam, arra még ma is élénken emlékszem.

– Egyszerre hire kelt, hogy Sobri azon a környéken tanyázik. Pandúrok és katonák is jártak ott keresésére. E közben történt, hogy Takách Pál lápafői közbirtokoshoz és Tolna vármegye táblabirájához – ki különben édes atyámnak vérbeli rokona volt – bejött egyik alkalmazottja és jelentette urának, hogy Sobri itt és ott tanyázik az erdőben s általa izenteti, hogy ennyi és ennyi emberre küldjön oda enni és inni valót. Takách megtette ezt, de egyuttal atyámat, mint községi birót is értesitette ez esetről. Ők ketten ezután tudatták ezt a pandúrokkal és katonákkal.

Igy folytatja levelét tudósitóm:

– Ezután a bátrabb emberek fölfegyverkezve atyámmal, Takáchhal, pandúrokkal és katonákkal a mondott helyre mentek, hol Sobrit és társait lakmározás közben lepték meg. Sobriékat felszólitották a megadásra, mire azonban ők lövésekkel feleltek. Erre azután valóságos ütközet keletkezett. Ez ütközet jó sokáig tartott, a nélkül, hogy Sobriék közül egyet is elfogtak volna avagy elejtettek volna, mert közben -76- egyenkint megugrottak és a sürü erdőben eltüntek. Takách és többen az ütközet helyét elhagyva a falu felé mentek egy horgos uton, melynek egyik felén fákkal és bokrokkal benőtt vizmosás volt. Midőn itt haladtak, egyszerre emberi nyögést hallottak, mire a hang irányába menve, ott egy lövéstől sulyosan megsebesült embert találtak. Ez ember kérdezősködésre csak Jóskának mondta magát, de hogy ő volna Sobri Jóska, azt nem ismerte be. A sulyosan sebesült embert aztán kocsira tették és a lápafői községházhoz vitték, hol ismét kikérdeztetvén, eleintén tagadta, hogy ő volna Sobri, de később érezvén közeli halálát, bevallotta, ő az igazi Sobri Jóska. Ezután nemsokára meghalt. Hogy hol temették el, arról atyámtól nem hallottam semmit.

Eddig a levél.

A levél csak vázlatát mutatja meg a lápafői esetnek és Sobri halála körülményeinek. Nem csoda. Hetven év előtti eseményről van szó s a tudósitó is mástól, édes apjától hallotta annak részleteit. Maga akkor még alig élt vagy csak kisded lehetett.

A hagyomány szerint s a népdal szerint Sobrit ama fa alatt temették el, a hol magát agyonlőtte. Igy hallottam Kiliti Mósa Mihálytól is. A fát azóta Sobri fájának nevezték. A fa alig tiz év előtt dőlt ki vénség miatt, a mint ezt velem Szabó Kálmán egykori követtársam közölte. Ő pedig ezt jól tudhatta, mert a fa ipa birtokán állott.

A levél nem szól Sobri öltözetéről s különösen arról, -77- a mit apám is látott, hogy szürkötője Hunkár Antal egyik értékes aranyláncza volt. Nem szól Sobri alakjáról s életkoráról. Sobri akkor huszonöt éves, szép alaku, pörge bajuszu, fiatal, erős parasztlegény volt. De nem szól a levél semmi közelebbi ismertetőjelről se, mely a sulyos sebesültben s halottban Sobri voltát bizonyitotta volna. S ellene mond a tudósitás annak a hagyománynak is, a mely szerint Sobri ott lehelte ki lelkét a később Sobri fájának nevezett fa alatt. Ha pedig a faluban halt meg, nem valószinü, hogy ki az erdőbe, jó messzire az alá a fa alá vitték volna eltemetni.

Nem szól a levél Sobri ama társairól sem, a kik az ütközetben meghaltak vagy halálos sebet kaptak. Volt ezek közt Jóska nevü is bizonyára s ez is lehetett a Sobrinak vélt haldokló legény.

Vannak tehát kétségek, melyek nehezen oszlathatók el, de azért a tudósitás igen becses s nem teljességgel lehetetlen, hogy az eset ugy történt, a hogy a tudósitás közli velem.

Ne ütközzék meg azon senki, hogy Szép Zsigmond és Takách Pál Sobriról jelentést tettek a pandúroknál, katonáknál. Mind a kettő birtokos nemes ember volt s a nemesség akkor nagy boszuság érzetével volt eltelve, hogy Sobriék nem elégedtek meg a papokkal, zsidókkal, vásározókkal és gyolcsos tótokkal, hanem még Hunkár Antalt, a birtokos nemes urat és egykor hős inzurgens főtisztet is megtámadták. De boszuságukat szánalomból talán elfojtották volna, hanem az -78- egyik községi biró volt, a másik megyei táblabiró, tehát mind a kettő az igazságszolgáltatás hivatalbeli tisztje, ha hát ők eltitkolják, elhallgatják Sobri ottlétét: sulyos tiszti kötelességet mulasztanak el, sőt sulyos erkölcsi vétekbe estek volna.

Vajjon mi sorsa lett Sobri családjának? Meddig élt apja s mikor s hol halt meg? Hány testvére volt s mi lett azokból? Afféle kiváncsiság sugja e kérdéseseket, a melyet rossz néven venni nem lehet. Aczél Antal úr azt közli velem, hogy egyik nőtestvére a puszta-lovasi birtokon egyik juhásznak a felesége. Az asszony 1835 körül születhetett, származásáról nem szeret beszélni, de a környék Sobri nőtestvérének tudja.

Vahót Imre rég elhalt irónk valamelyik képes folyóiratában Sobri egy-két közeli vérrokonának arczképét is közli.

Sobrinak és társainak öltözködésére nézve adhatok némi felvilágositást.

Herman Ottó tisztelt barátom közli velem Milfajtnak egykoru kőnyomat után készült fa- vagy aczélmetszetü arczképét s testének felső félalakját.

Egyik könyvemben megirtam, hogy Milfajtot kivégeztetése előtt Veszprémben lefestették s azt is meg irtam, ki festette le. Hova lett a festmény, nem tudom. De erről még a mult század harminczas éveinek végén készült fametszet, melyet könyvkötők, könyvárusok, vásározók két garasért árultak s a köznép tömegesen vette. E képet sokszor és sokáig láttam ezelőtt ötven-ötvenöt esztendővel. A veszprémi és zalai Bakony-erdőségekben -79- száz csárda volt hajdanán, minden csárda ivójában ki volt e kép ragasztva a kimérőnek, vagy a hogy szokták mondani, a söntésnek oldalára. Ott legyen a kocsmázók szeme előtt örökké, mint elijesztő példa. Hiszen Sobri társaságának feje, mielőtt abba Sobri belépett, Milfajt volt. Hire-neve sok ideig versenyzett Sobriéval. A képet, ugy hiszem, Veszprém vármegyében ma is meg lehet még találni, de hű mását abban, melyet Herman Ottó közlött velem, nem tudom felismerni. Az a kocsmákbeli metszet nagyobb alaku volt, mint Herman Ottóé. Ezt sokkal későbbi s kisebbitett alaku lenyomatnak kell tartanom.

Milfajt kalapja régi bakonyi kanászkalap. Magas és kemény s posztója vastag és szilárd, sulyos fejszevágástól is megvédi a koponyát. Efféle kalapot még nem régen is viseltek a tul-a-dunai kanászok. Karimája felálló s a karima széle háromszögre czifrázott selyemmel van bevarrva. Semmit se kételkedem azon, hogy Sobri is ne ilyen kalapot viselt volna.

Milfajtnak csimbókja van a két halántékán. Vastag hajfonat e csimbók, a végén különös ügyességgel kötött kemény csomó. Jól ismerem e csimbókokat. Gyermekkoromban százszor láttam s mindig jól megnéztem. Fénylő zsiros volta különösen szemembe tünt. Fonását magam is megtudtam fonni, de csomóját megkötni nem. Sőt sohase tudtam kigondolni, miként van kötve az a csomó oly keményre és vastagra. Ez a csimbók és ez a csomó is jelentékeny védőeszköz volt a halántékra mért vágások ellen. -80-

Apámtól ugy hallottam, Sobri nem viselt utóbb efféle csimbókokat. Holttestén nyoma se volt.

Hanem Milfajt szüre már igazi bakonyi szür. Ezt a szürt nevezték sok ideig Sobriszürnek. Kétségtelenül ilyet öltött magára Sobri is.

De már Milfajt szürkötője a metszeten nem igazi. Ilyen szürkötő a bakonyi szürön soha nem volt. A szürkötő szijból volt, nem kenderkötélből s hosszu volt. A két fülre csinált kötés után is lelógtak a szijjak térdig.

Puska, pisztoly és fokos a képen Milfajt fegyvere. A fokos a szür baloldalán szijjfülesbe akasztva, puska a kézben, pisztoly az övben. Sobri, mióta duhajtársaságot alakitott, fokost nem hordott magával.

A mikor a Sobri-világnak vége lett: vajjon hova tüntek el Sobri társai? Ez a kérdés is megérdemli a hozzáillő feleletet.

A Sobri-világról szóló korrajzomban elsorolom azokat, a kik csataközben, üldözés alatt vesztették életüket s azokat, a kiket a szigoru igazságszolgáltatás a törvény szavai szerint bitóra juttatott. De Sobri halála után még sok társa maradt életben.

Hova lettek ezek? Hova lett Pap Andor, köztük a leghiresebb?

A legbővebb felvilágositást nyujtja erre nézve Veszprém vármegye talponálló biróságának 1837-ik esztendei szeptember 16-án kelt itélete. Az itéletet egész terjedelmében közli Zsoldos Ignácz »A szolgabirói hivatal« czimü könyve törvénykezési részének 386-ik -81- és következő lapjain. Ez itéletben több mint tizenkét rablóról van emlités és intézkedés s ez itélettel hármat halálra is itélt a biróság.

Guzmics Izidor egykori bakonybéli apát följegyzéseiből is érdemes egy-két pontra emlékezni.

1836. évi deczemberi naplójában megemliti Polgár László ölbei plébános és Hunkár Antal szolga-győri birtokos megraboltatását s Milfajt elfogatását s egyebek közt megjegyzi, Milfajt azt vallotta, hogy Pap Andor negyven emberrel rabol Vas, Sopron, Győr, Komárom, Veszprém és Zala vármegyékben.

Tulzás van e megjegyzésben. Ennyi embere sohase volt Sobrinak, annál kevésbbé volt Pap Andornak.

1837. évi márcziusi naplójában azt irja a nemes apát: Pap Andor társaival nem került kézre, épen ugy Sobriról is bizonytalanok a hirek. Prágában, Zala vármegyében, ketten a rájuk gyujtott pajtában agyonlőtték önmagukat, de kik voltak, nem tudhatni. Tolnában is agyonlőtte magát egy. Zalában egy Zsidó nevezetüt, Veszprémben Mógor és Király nevezetüt fölakasztottak.

Sobri e társainak történetét korrajzomban én lehető bőven megirtam. Érdekes Guzmics Izidor följegyzésében, hogy a lápafői ütközetről Bakony-Bélbe ugy szállongott el a hir, hogy »Sobriról bizonytalanok a hirek«.

1837. évi juniusi naplójában azt irja Guzmics:

– Pap Andort az ugodi erdőben három pandúr üldözte, lövést is kapott futtában, arczán és kezén, de -82- eltünt a sürüségben. Szürét, kalapját, sörétes zacskóját, puskaporos szarvát behozták, csak pisztolylyal menekülhetett ingben, gatyában.

Megjegyzi még, hogy másnap vagy harmadnap nyolcz pandúrt vontak össze Bakony-Bélbe, hogy Pap Andort kézrekeritsék. Nem sikerült. A pandúrkapitány a zárdában vacsorált s azt bizonyitá, hogy Sobri egész társaságából csak két ember van még életben: Pap Andor és egy Istók nevü.

Pap Andor nem is került a törvény kezére soha. Név nélkül, hir nélkül tünt el örökre. Alig élhet már. Ha élne: több volna száz esztendősnél. Eltünt vele örökre a Sobri-világ utolsó igazi hirmondója. -83-

(A pártok. – A régi rákosi országgyülés. – Kik voltak az 1825-iki országgyülés tagjai? – A pozsonyi országház tanácskozási terme. – A Personalis. – A négy kerület. – Milyen férfiak voltak a régi követek s mily rendben ültek? – Viszály a papokkal. – A latin Pasquillus szerint a pártok. – A Ragályi-féle nemzeti dal. – Kiknek nevét őrzi a történelem a pártok férfiai közül? – Az 1832-iki ülésrend. – A papokat külön helyre szoritják. – Hol ült Deák 1833 óta? – Hol ült Kossuth 1847-ben? – Deák utolsó ülőhelye s ennek sorsa.)

Hogy a mostani országgyüléseken miként ülnek a követek, minő sorrendben, minő csoportokban: ezzel ma nem nagyon törődik senki. 1848-ban, de még inkább 1865 óta a nyugoti nemzetek szokása lett nálunk is a szokás. Pártok szerint csoportosulva ülnek a követek. A tanácskozó-terem tájékait a szerint nevezik el, a mint azok az elnök jobbkeze, vagy balkeze felől vagy szemközt feküsznek. Ezért vannak jobboldali, bal-oldali és középpártok. S e pártok ott ülnek, a hova őket a nevük utalja. De még ezek az oldalak is többfélék, a mint többfélék a pártárnyalatok. Van szélsőjobb és szélsőbal, van jobb és bal, van jobbközép és balközép. Van a franczia forradalom óta hegy is, hegypárt is. Nálunk ez eddig még nem volt. De kárpótlásul volt nálunk sok minden egyéb. Konzervativ, -84- szabadelvü, független szabadelvü, egyesült ellenzék, mérsékelt ellenzék, 48-as, azután függetlenségi, azután 48-as függetlenségi, nemzeti párt, néppárt, nemzetiségi párt, szász-párt, horvát-párt, vacsorapárt, púrósz, disszidens, alkotmány-párt, haladó-párt s manó tudja, még hány. Sok támadt, sok elmult, sok ujra támadt, senki se tartja számon valamennyit.

Minden párt emberei lehetőleg egy csomóban ülnek. Valami előkelőbb helyen a vezér, mellette két-három benfentes s közelben a párt többi tagja. Most ez a szokás. Jó-e, rossz-e az a szokás: hiábavaló volna tünődni fölötte. Nyugaton is ugy van, hát akkor nálunk is jól van.

Én nem erről beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek 1848 előtt? A régi követek, a tekintetes karok és rendek, a vármegyék szigoru megbizatásu küldöttei? A királyi városok, a kerületek, a nemes káptalanok, a távollevők követei, az apát urak s egyéb egyházi rendek?

De nem is a nagyon régi országgyülésekről akarok szólani. A mikor lóháton jött a nemes ember az országgyülésre. Megállt Rákos mezején. Czölöphöz kötötte a lovát s kipányvázta vagy kinyügözte legelni, maga pedig leült a gyepes zsombékra, leöltötte hátas tarisznyáját s a mig a fölséges paprikás szalonnában s fokhagymás ürüczombban tartott: addig szivesen tanácskozott, szivesen hozta a törvényt s kedvére kimarakodta magát a király tanács-uraival. De a mint a tarisznya és a kulacs kiürült s a ló legelője elkopott: -85- öt-hat nap mulva lovára pattant s ugy elporzott hazafelé, hogy még csak hátrafelé se nézett. Hiába beszéltek ő neki a pártvezérek, hiába édesgették a pénzügyi bizottságba, hiába küldték delegátusnak Bécsnek városába. Azt felelte: vakapád! Ebem se tanácskozik étlen-szomjan.

Ezekről a boldog időkről se beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek a mult század közepéig? Ezt se sok ember tudja már jó Magyarországon.

Nem pártok szerint ültek. Jobboldal, baloldal, széljobb, szélbal ismeretlen szó volt előttük.

Nem is voltak pártok. Minden kérdésben másként mozogtak az elmék s másként alakultak a szavazatok. Annyit észre lehetett venni, hogy a követek egyik része szivesen támogatja, másik része szivesen támadja a kormányt, de határozott pártalakulás még ebből se támadt. Csak Deák Ferenczczel kezdődik 1833-ban az igazi pártalakulás. Neki már voltak lelkes hivei, akiket a kanczellárok nem tudtak mellőle elédesgetni vagy elriogatni. Nem is igen lehetett az előtt pártalakulás.

Az 1825-iki országgyülésen volt már 175 mágnás. Fele se volt magyar. Törődtek is a mágnások az országgal. Pártot alakitani különben se természetük.

A követek tábláján volt 19 királyi táblabiró. Ezeket az udvar tartotta, fizette, utasította. Szavazati jogot egyébként se engedtek nekik a vármegyék követei.

A vármegyék követei 105-en voltak. Ezek általában a vármegyék utasitásainak fogadtak szót. A párt csak a megyei nemesség kebelében keletkezhetett. A vármegye -86- ellen saját követe pártot nem üthetett, mert különben a vármegye nyomban elvehette tőle a követséget. El is vette nem egy alkalommal.

Volt 81 királyi városi követ. Valamennyinek összevéve volt csak két szavazata, hát ugyis hiába alakitott volna pártot. De különben is a városi követnek a város parancsolt. Hol elküldték, hol visszahivták, hol kicserélték, hol megint elküldték a városok követeiket.

Volt 37 egyházi rend, kanonok, apát s efféle. Ezeknek Róma parancsolt, vagy a megyés püspök vagy a főapát. Ezek ugyan Deák Ferenczre se hallgattak igazán soha.

Távollevő követ volt 291. De valamennyinek összevéve se volt egyetlen szavazata se. Pedig köztük volt Wesselényi Miklós is, Kossuth Lajos is. S a későbbi nagy pártalakulások voltaképen mégis csak ezeknél kezdtek kicsirázni. A távollevők követei rendszerint fiatal, művelt, olvasott, lelkes ifjak voltak. Az ujkor szelleme már ott lengett agyuk és szivük körül.

Pártok hát nem lehettek, a követek pártok szerint csoportosulva hát nem ülhettek.

De más okból se ülhettek volna igy.

A tanácskozó terem berendezése egészen más volt, mint a Sándor-utczai vagy a dunaparti képviselőházé.

Ma padokba vannak rekesztve az ülőhelyek. Ugy ülnek a képviselők, mint az iskolásgyerekek vagy mint a szinházbajárók. A régi követ el nem türte volna ezt a világ minden kincseért se.

A régi követ mind tekintélyes férfiu volt. Vagy -87- származása, vagy vagyona, vagy nagy tehetsége, vagy előkelő köztisztsége szerezte meg neki a vármegye bizodalmát. Nem is választott egy vármegye 8–10 követet, hanem csak kettőt. Hol talált volna mindig annyi országos nevü férfiut. S idegen vidékbelit épen nem választott. Csak hazulról valót, a kit gyermekkora óta jól ismert. Akkor kisértette volna meg a »központ«, hogy valakit a vármegye nyakába varrjon. De bizony országos kaczagás lett volna belőle.

A gyülés külseje is megfelelt a követek tekintélyének.

Csak tisztes magyar diszruhában, kardosan, sarkantyusan lehetett a gyülésteremben lenni. Igy voltak még a királyi tábla birái is, igy még a jurátusok is. Gondoljuk csak el azt a bolondságot. Hogy lehetett volna ilyen követeket iskolásgyerekek padjába begyömöszölni?

Az országház is ott Pozsonyban a vármegyei tanácstermek módjára volt berendezve.

Nagy négyszögletü terem. Egyik végén a bejáratok, másik végén az elnöki hely.

Az elnöki hely emelvény. De nem kakasülő, mint a mostani elnöki szék. Hanem csak lábnyi magas s száz ember elfér rajta.

Középen nagy asztal zöld posztóval bevonva. Az asztal körül kényelmes karosszékek a királyi tábla biráinak számára. Itt ülnek a birák, a protonotáriusok és a királyi fiskus. Előttük ólom tintatartó, diósgyőri papir, ludtoll és porzótartó. A protonotáriusok egyuttal az országgyülések jegyzői is, de külön fizetésük nincs. -88-

Az elnöki széken ül a Személynök, a Personális. Neve a hivatala után keletkezett. A hivatalának a czime: Personalis Praesentiae Regiae Locumtenens in Judiciis. Magyarul: a királyi személyes jelenlétnek az itélőszékeken való helytartója. Furcsa czim. Nem olyan egyszerü, mint: kisbiró, öregbiró, kapitány. Csaknem olyan bolond, mint ma például ez a czim: államépitészeti hivatali főnök.

De azért nagy úr. Mindig kegyelmes ur. Mindig valóságos belső titkos tanácsos. A királynak mindig bizalmas embere. Nagy fizetése. Állása sokszor fontosabb, mint a főkanczelláré, ő a királyi tábla elnöke. Intésétől függ gyakran nagy nemesi családok sorsa, uradalmak kérdése. S a mi fő: ő a követek táblájának elnöke. Ő vezet, ő irányozza az elméket, ő fékezi az indulatokat, ő csillapitja le a haragos kuruczokat, de ő vásárolja meg a lelkeket is. Hány mennydörgő kurucz lesz az ő kezében sóhajtozó labancczá.

Az emelvényen az elnöki asztalon kivül van még egy asztal. Ott már egyházi rendek követei ülnek.

Az emelvény alatt a nagyteremben két hosszu és széles asztal van elhelyezve. Ezek is zöld posztóval vannak bevonva. Ezeken is akkora ólom-kalamárisok, mint egy-egy mozsárágyu. Nehezek nagyon. Fülük sincs. Csak két kézzel lehet őket megmarkolni. Jó két oka van ennek. Az egyik oka az, hogy a földrengés se döntse fel őket, tintaáradás ne fenyegessen senkit. Másik oka még nagyobb ok. A politika hamis jószág. Hamisabb mint a szép asszony. Néha olyan dühbe -89- hozza az embereket, mint a hitregebeli szép Helena a görögöket és trójaiakat. A tekintetes karok és rendek legalább egymás fejéhez ne vághassák a kalamárist. Azért van a kard az oldalukon, azzal végezzék dolgukat. Az legalább nem veszedelmes fegyver.

A két asztalnak neve is volt. A személynök jobbja felől való asztalnak dunai asztal, a balja felől valónak tiszai asztal volt a neve.

Az elnevezésnek is jó oka volt.

Négy kerületre volt az ország felosztva. Dunán innen, Dunán túl, Tiszán innen, Tiszán túl: ez volt a kerületek neve. Egyik asztal mellett ültek a Dunán inneni és túli vármegyék követei, a másiknál a Tiszán inneniek és a túliak.

Hát a többi népség hol ült? Városok, papok, szabad kerületek, szlavon vármegyék, távollevők hol találtak helyet maguknak?

Ezekkel ugyan nem sokat törődött se a személynök, se a főlovászmester.

Annál több figyelemmel, gonddal, előzékenységgel kellett körülnyalábolni a vármegyék követeit.

A 105 követ közt volt 27 első alispán, 11 második alispán, 9 megyei főjegyző, 6 főszolgabiró, 2 főadószedő, 1 szeptemvir, 1 helytartósági konziliárus. Tehát a követeknek több mint fele a vármegyék főkormányzója. A főadószedő is magas állás volt. Nem fináncz volt ám akkor a neve, hanem Perceptor prior vagy supremus. Előkelő, vagyonos ember.

A többi követ is mind táblabiró, négy-öt mágnás, -90- több aranykulcsos, igen sok igen gazdag ember, árpád-kori régi nemzetség ivadéka. Ügyvédet, papot, tanárembert, tőzsért, irka-firka népséget meg nem választott volna követnek a régi vármegye a világért se. De még a mágnásokat is csak ugy fogadta el, ha tisztviselők voltak vagy bőkezü jóltevők.

Ilyen követeknek bő ülőhely kellett, kényelmes karosszék, széles asztal, a hová a süveget kényelmesen le lehetett boritani. Isten mentsen a mai állapottól, a mikor a képviselő a többi előtt mászkál be az iskolapadba s a kik előtt elvonul: azoknak fel kell állani ülőhelyükből.

A dunai asztal követei egymás mellett ültek kettecskén. Az asztal jobb oldalán is 12 vármegye, bal oldalán is. A dunai asztal végénél volt Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyék s Turómező követeinek is a helye. S minthogy minden vármegyének első és második követe volt: az első ült mindig az elnök felé néző oldalon.

A két követ közt nem volt valósággal rangbeli különbség. Tekintetes úr volt a czime mind a kettőnek. Napidija, előfogata, huszárja, iródiákja, jurátusa egyiknek is annyi volt, mint a másiknak. Lakásuk is egyenlően kényelmes vagy kényelmetlen volt. Dolguk, tekintélyük is egyenlő.

De mégis megkülönböztették őket. Az első követet hivták föl szavazni először. S ha valami személynöki, főlovászmesteri, kanczelláriai vagy nádori értesités jött a vármegyének az országgyülésen, azt rendesen az első követnek adták kezéhez. -91-

A szavazás nem abc rendben s nem a követek neve szerint történt, hanem a vármegyék neve szerint abban a sorrendben, a hogy az asztal mellett ültek a vármegyék. A dunai asztalnál jobb oldalon kezdte Nyitra, bal oldalon Pozsony. A szavazást igy jegyezték föl: »a javaslat mellett szavazott: Nógrád, Veszprém, Zala stb., ellene: Sopron, Liptó, Esztergom s igy tovább. Ha azonban a vármegyék két követe kétfelé szavazott, akkor egyik szavazat se ért semmit. »Hont vármegye nem szavazott«. Igy jegyezték föl.

A tiszai asztalnál nem egymás mellett ült a vármegyék két követe, hanem egymással szemközt, az elnökhöz egyenlő közelségben. A tiszai követek miért ültek másként, mint a dunaiak: soha se tudta megmondani senki. 1825 előtt már régen nem volt országgyülés, 1825-ben véletlenül igy ültek asztaluk mellé s igy is maradtak 1833-ig. Ámbár voltak férfiak, mint Ungból Bernát Zsigmond, Sopronból Nagy Pál, a kik már a régebbi országgyülésen is ott voltak, jól emlékeztek tehát, miként ültek hajdan a vármegyék és követeik.

Hát az egyházi rend követei, a papok, hol ültek?

Az a kérdés: követet küldtek-e vagy csak távollevő követet?

Az 1825-iki országgyülésen például a nyitrai megyés püspök és a dulczinói czimzetes püspök nem jelent meg a főrendek tábláján, a kassai és szombathelyi káptalanok pedig nem küldtek rendes követet a követek táblájára. Mindazok tehát csak távollevő követet – absentium ablegatos – küldtek az alsó táblára. -92-

Az ilyen követnek természetesen a vármegyék asztalánál nem adtak helyet. Az ilyen követ elkeveredett a közel háromszáznyi főből álló, távollevő követtömegben s ha véletlenül kapott széket: ráülhetett. Ha nem: nem. Szólni szólhatott volna ugyan, de nem volt szokásban, tehát nem volt bátorsága felszólalni. Szavazni soha fel nem hivták, mert szavazati joga nem volt.

Volt azonban más egyházi rend is. Husz káptalan rendes követet küldött s azonkivül megjelentek a pozsonyi és csornai prépostok s a hatvani, tihanyi, szalavári, szent-gothárdi és telki apátok. Általában helyük volt az alsó táblán a királyi adományu javadalmas apátoknak, a kiknek a régi magyar jogban Abbates regiae donationis beneficiati volt a szokott nevük.

Ezek egy része fönt az emelvényen levő mellékasztaloknál foglalt helyet. Más része azonban régi szokásból saját vármegyéje asztalánál, kivált ha jó barátságban volt vármegyéje követeivel. A nyitrai és veszprémi káptalan követe például a dunai asztalnál, a nagyváradi és szatmári káptalan követe a tiszai asztalnál.

A vármegyék követei ezt nem tartották gyakran kellemes társaságnak. Az 1790-iki országgyülésen, mikor a protestánsok ügyeit és alkotmányát tárgyalták, sok keserü szóváltás történt a megyei és káptalan követek közt. E követek rendesen kanonokok voltak. A jámbor kanonokok közt is vannak forróvérü, tüzes természetü -93- emberek és a kik nem mindig a sima és enyhe szavakat válogatják. Már most, ha az ember politikai dühöngése közben a közvetlen szomszédjával vesz össze, ebből könnyen baj támadhat. Ha ötven lépés távolságból kiabálnak a képviselő urak egymásra: az még nem baj, hanem csak zaj. De ha mindjárt üstökön is ragadhatják egymást: az már komoly dolog lehet. Igaz, hogy a kanonok mindig nagy aranykereszttel ment a szesszióba, a követ úr meg nagy fringyia karddal, a kard pedig nem szokott a kereszttel viaskodni, de bizony sok izetlenség támadt az asztaloknál mégis.

A franczia háboruk alatt harminczöt évig nem merült föl igazán a papokkal való együttülés kérdése. De már 1825-ben megint csak fölmerült. Ez az országgyülés is feszegette ezt a kérdést. Emlegették az 1830-ikin s. Elvégre az 1832-iki országgyülés végleg eldöntötte. Majd elmondom: miként.

Előbb azonban szólnom kell még az ugynevezett pártokról. Olyan vidékre vezetem az olvasót, a melyet alig ismer, sőt a melyről alig hallott valaha valamit.

Az 1825-iki országyülés elején egy latin nyelven irt röpiratot osztogattak a követek közt, de Bécsben is terjesztették. A röpiratot Pasquillusnak nevezték. Ebben a követek pártnézetét, pártállását, gondolkozását, cselszövényeit irja le valami szemfüles iró. De ez se a követekről beszél személy szerint, hanem a vármegyékről, a hogy az akkori buta czenzura parancsolta.

A vármegyék szerinte öt pártra oszlanak. A pártok neve a következő: -94-

Comitatus ultraconstitutionales. Magyarul: nagyon is alkotmányos vármegyék.

Comitatus oppositionales. Magyarul: ellenzéki vármegyék.

Comitatus roalistici. A roalisticus szó francziából rontott konyhalatinság. Magyarul: királytámogató vármegyék.

Azután Comitatus ultraroalistici. Magyarul: nagyon is királytámogatók.

Végre: Centrum. Magyarul: a középen veszteglő vármegyék. Ez utolsó párttal hamar végezhetünk. Ehhez Csanád, Turócz, Csongrád, Ugocsa, Torna és Liptó vármegyék tartoznak. Két dunai és négy tiszai vármegye.

Ezt a hat vármegyét két mágnás és tiz megyei főtisztviselő képviseli. Jó családi nevek, de történeti jelentőségre nem vergődött közülök senki. A harminczas és negyvenes évek mozgalmaiban senki se emlegeti e neveket.

Mi pártállásuk, politikai irányuk és meggyőződésük jelszava? Minden pártnak kell igéjének, jelszavának lenni. Hiszen hogy tájékozódnék e nélkül az ország?

Az 1825-iki országgyülés békülő országgyülés volt. Csaknem olyan, mint az 1906-iki. Az erőszakos adó- és katonabehajtások után hivta össze a király. A rendek egy része boszut akart állni az elmult kormányokon, törvénybe akarta idézni az alkotmányszegőket. Természetesen semmi se lett belőle. De akadtak hatalmas férfiak, igazi vezéralakok, a kik az alkotmányt biztositani, a magyarságot emelni, a nemzeti nyelvet és -95- műveltséget erőssé és úrrá tenni s a jobbágyság sorsát könnyiteni törekedtek. Felső-bükki Nagy Pál és gróf Széchenyi István itt magasodtak nemzedékük szinvonala fölé.

De hát mit akart a Centrum? Mit akart az a hat vármegye?

Semmit.

Deák Antal, Zala vármegye komor bölcse azt irja sógorának ezekről a vármegyékről:

– Non scitur, quid velint.

Magyarul azt jelenti: nem tudni, mit akarnak. De ezt mondja a Pasquillus is, a melylyel egyébiránt Deák Antal nagyon sok fontos dologban nem ért egyet.

Erről a pártról, ezekről a vármegyékről tehát ne beszéljünk többet mi se.

Hatalmas párt lett volna a nagyon alkotmányos, az ultraconstitutionális vármegyék pártja. Ehhez tartoztak Sopron, Borsod, Bars, Szabolcs, Szepes, Zemplén, Zala, Somogy és Heves vármegyék. Négy dunai és öt tiszai vármegye.

E pártról azt mondja a Pasquillus: Nova jura volunt: a nemzet számára uj jogokat akar szerezni.

E párthoz tartozott volna Deák Antal is, mint Zala követe. S ő azt mondja, nincs igaza a Pasquillusnak. S nagy felsóhajtással fordul sógorához, Oszterhuber Józsefhez:

– Vajha régi nemzeti jogainkat tudjuk megőrizni!

Deák Antalnak igaza volt.

A nemzet számára csak két óriási kérdésben lehetett -96- volna uj jogokat szerezni. Az Ausztriával való szövetségi viszony az egyik, a királyi hatalom korlátozása a másik kérdés. De egyik irányban se emelte föl szavát se párt, se egyes követ, se az egész országgyülés. Komoly törekvés erre csak 1848-ban és 1865-ben mutatkozott. Ehez uj emberek kellettek.

Hanem a belső alkotmány mezején igenis komoly munkához láttak.

Édes nyelvünket a latin nyelv uralmától megszabaditani. Tudós társaságot állitani. Az urbéri terheket könnyiteni. A közteherviselés s a törvény előtti egyenlőség felé elindulni s utat törni. A nemzet sérelmeit a bécsi udvar önkénye ellen orvosolni.

A kilencz »nagyon alkotmányos« vármegyét 18 követ képviselte. Ebből 11 követ nevét s működésének emlékét elnyelte az idő, elboritotta az örök feledés. Csupán hét követ nevét őrizte meg a nemzeti történet.

Ezek közt volt Vajai Vay Ábrahám, Borsod első alispánja s első követe és Kis-Csoltói Ragályi Tamás, a második követ.

Felső-bükki Nagy Pál beszédet tartott arról, miként nyomják el a magyarok nyelvét a magyarok országában. Vay Ábrahám hangos sirásra fakadt a rendek gyülekezetében s a mikor könnyeit letörölte: nyomban előállott nagy adományával a magyar nyelvmivelő tudós társaság megalapitására.

– Hova jutott nemes nemzetünk?

Igy kiáltott föl zokogása közben.

Édes, de bus jelenet az ország szine előtt. Ilyen -97- lélek volt Vay Ábrahám. De kurucz lelkét mégis megszeliditette a bécsi udvar. Gróffá tette. Szinmagyar volt azután is, de a harczosok első sorában többé nem küzdhetett.

Követtársa Ragályi Tamás. Ugy indult meg, ő lesz óriás a nemzet hősei közt. Az ő nevéről szól a legszebb nemzeti dal. Szebb Vörösmarty Szózatánál, hatalmasabb Kölcsey Himnuszánál. De Ragályi cserben hagyta az ébredező nemzeti ügyet. Elfordult tőle a nemzet ifjusága. De a dalt 1848-ig nem lehetett elfeledni, oly szép ez, oly fölséges. De Ragályi neve ott ragyogott a dalban, nem lehetett kihagyni. Az országgyülési ifjuság, a mely megcsinálta 1848-at, mindig énekelte ezt a dalt, de fogait csikorgatta s könnyeit nem tudta visszatartani, a mikor Ragályi nevéhez ért. Szivesen szőtt volna más nevet a dalba. De ragyogó név nem volt több akkor, csak Wesselényié és Deáké, de az egyik hosszabb volt, a másik rövidebb a kellőnél s megrontotta volna a dalsor mértékét. Ki alkotta szövegét: nem tudom. A dallamot – ugy hallottam – Ruzsicska teremtette.

Az 1848-iki földindulás se törölte el azt a dalt. A nagy év költészete nem ért fel hozzá. Ötven év előtt is szerte daloltuk nagy titokban. Az öregek a bujdosó Rákóczi lelkét érezték magukban, a mikor hallották. Pedig két nemzedék azt se tudja már: ki volt, mink volt egykor Ragályi. Utoljára tizenhét év előtt hallottam. Együtt dudoltuk Jókaival és Káldyval, a mikor a kurucz dalokat a százados sirból életre -98- hoztuk. Nem is tanácslom dalolását se öregnek, se fiatalnak. Az öreg elveszti örömét, a fiatal fegyvert ragad. Nem a mi korunkba való dal az már!

A hét vezér közül ime, kettő tehát kiesett.

Barsnak hires két nagy követe volt. Az egyik: galanthai idősb Balogh János. De nagyon öreg volt már. De változatlan ragyogó magyar lélekkel szállt sirjába. 1832-ben már fia, ifjabb Balogh János, váltotta föl, de az ő története más, noha szintén oly fényes.

Második követe Barsnak az »aranytollu főjegyző«, az alkotmányért vivott harczok hőse 1819-től fogva, Nagy-palugyai Platthy Mihály. Az udvar szép szaváért ő is elhallgatott.

Hárman maradtak hát a »nagyon alkotmányos« párt hét hőse közül.

Az egyik Saárdi Somssich Miklós, Somogy első alispánja és első követe. De természeténél fogva csöndes ember volt. S mikor az udvar mesterkedései folytán nemzetsége konzervativvá vált: a zajosabb tevékenységtől ő is visszavonult.

De visszavonult Zala hires követe is, Deák Antal. Nyugodt természettel, bölcs elmével, de rendületlen ellenfele Bécsnek. Kölcsey igazán jellemezte. De nem azért vonult vissza, mintha ingadozott volna, hanem azért, hogy sulyos fegyvereit haza vigye s álmodozó öcscsének, Deák Ferencznek kezébe adja.

– Eredj öcsém, te menj a harczba, te vagy az erős.

Sopronnak két követe volt. Az elsőről, Niczky Józsefről, -99- nem szól az emlékezet, pedig derék hazafi volt. Hanem a második követ: felső-bükki Nagy Pál, az már nagy volt, hős és vezér, a ki fölrázta a magyart, odavezette a feltámadás mezejére s megmutatta neki az igéret földét.

Nagy Pállal hitványul bántak történetiróink. Mintha készakarva el akarnák feledni s feledtetni. Hatalmas alakja ugyan ott van érczbe öntve az Akadémia falán, a Széchenyi-emléklapon. De az Széchenyi-emlék és nem Nagy Pál-emlék. Még beszédei sincsenek összegyüjtve és kiadva. Bágyadt korban minő bátor beszédek azok! S a mikor mindenki hazudik, mennyi nemzeti igazság van az ő szavaiban!

Dicső alak nyolczvan év előtt lezajlott nemzeti harczainkból.

Meggyanusitották, megrágalmazták. Az orditó hazafiság közvéleménye meghüvösödött irányában. Pedig vaskarral tartotta a vezéri lobogót, a mig azt Deák Ferencznek 1833-ban át nem adhatta. Ő adta át. S vajjon lehetett-e az ország tanácsában Deák mellett más vezér is? Szelid bölcseségével nem ő igazitotta-e 1848 előtt még Széchényit, még Wesselényit, még Kossuthot is?

Emléket Nagy Pálnak! Nemzeti dicsőséget nagy nevének!

– – Ime, a »nagyon alkotmányos« párt ezekből állott. Bizony, e párt tagjai nem ülhettek egy helyen, egy csoportban. Nagy Pál lett volna a vezére; – ő a dunai asztal baloldalán, a második helyen ült s háttal -100- volt a tiszai asztal felé, a hol szanaszét ültek ugynevezett párthivei.

A Pasquillus szerint Comitatus oppositionales, azaz ellenzéki vármegye tizenhárom lett volna. Hat tiszai és hét dunai vármegye. Ezek Gömör és Kis-Hont, Abauj, Nyitra, Komárom, Nógrád, Hont, Szatmár, Trencsén, Vas, Ung, Bihar, Veszprém, Máramaros. Az osztrák határszéltől tehát a török Moldva-határig mindenütt.

Azonban elsőrangu vezér a 26 követ között alig volt.

Szerencsy István, Ungnak főjegyzője, nagyon hamar kitünt. Itélete, eszejárása, nyelve, emberekkel való érintkezése jeles tehetségről és műveltségről tett tanuságot. De ő az udvarhoz szegődött. Personálissá lett. A nemzeti harcz tábora őt elvesztette.

Ung második követe, bernátfalvi ifj. Bernáth Zsigmond, hosszu, nagy kort ért s mindig derék tisztje volt a nemzeti tábornak.

Borsiczki Borsiczky István, Trencsén első alispánja s első követe is nagytehetségü, jeles ember volt. Történetiróink megemlékeznek róla. Az alkotmányért vivott 1819-iki harczokban vezérszerepe volt. De 1832 után ő is a zajtalan hivatali és magánéletbe vonult vissza.

Még egy kiváló követe volt az ellenzéki Komárom vármegyének. Szomori és Somodori idősb Pázmándy Dénes, a 48-iki nemzetgyülés elnökének édes apja.

Vezérférfiu volt, de nagyravágyás nélkül. Az ország kormányzatában hatalmas szerepe lehetett volna, de -101- ellenzéki marad s mind haláláig derék magyar. Deák Ferencz vezérlete mellett ő is másodsorba szorult.

Ime, az »ellenzéki« vármegyék legkitünőbb férfiai. Huszonhat követ közt csak négynek sikerült történelmi névhez jutni. Bizony ingadozó és gyönge volt még akkor a nemzeti akarat.

Hát a »roalistici és ultraroalistici comitatus« milyen lehetett? Tiz királytámogató és hét nagyon királytámogató vármegye? El se számlálom nevüket. A nemzeti történelem egyetlen követjük nevét se örökitette meg. Pedig voltak köztük tehetséges, művelt férfiak. Pozsony követe Bartal György történetbuvár is volt, de latin nyelven. Különben valamennyi főispán lett, kamarás, Referendárius, Consiliárius, királyi táblabiró, septemvir, még Personális is.

A mult század eleje nem volt éppen a nagy jellemek aranykora.

Szerzett érdemeknél fogva vagy a nemesi atyafiság segitségével előkelő megyei tisztviselővé kellett lenni. Azután a vármegye követévé. Az országgyülésen egy-két hatalmas beszédet kellett tartani. Ekként nyilvánvalóvá lett a jeles tehetség. A Personális észrevette, a protonotáriusok észrevették, jelentették a nádorispánnak s a főkanczellárnak. Azután udvari körökben megkezdődött a szóbeszéd, a tervezgetés.

A jeles embert ki kell csalni a nemzeti ellenzékből. Kit hivatallal, kit kitüntetéssel, kit pénzzel és egyéb javadalommal, kit alapitványi haszonbérletekkel. A képviselőben nagyon hamar kifejlődik a hiuság, mint a -102- muzsikusban s a szinművészben. Sok embert hiuságánál fogva lehet vezetni, mint a juhot. Ha semmi más nem használ, kisérletet kell tenni a szép asszonyokkal. Ezeknek már csak ellent nem áll senki. Ha ellenáll, mint Deák, akkor kelepczébe kell ejteni s meg kell törni, mint Wesselényit, Kossuthot.

Ez a bécsi »taktika«. Jól ismeri minden magyar négyszáz esztendő óta.

Azonban fejezzük be az ülések történetét.

Az 1825–27-ik évi országgyülés arra nézve, miként üljenek a követek, nem tudott megállapodásra jutni. Maradt tehát a régi szokás. Két asztal az emelvényen; az egyik a királyi tábláé, a másik a papirendé. Két asztal a földszinten, ugymint a dunai és tiszai a követek számára, de ülhetnek itt vegyesen a papirendben levők is.

Az 1830-iki országgyülés kevés ideig tartott. A kolera, vagy mint akkor nevezték, az epemirigy, megrohanta az országot s emiatt a követek elszéledtek. De azért ez az országgyülés határozott arra nézve, hogy ezentul az országgyülést Pestre hivja össze a király. Ez az óhajtás, mint tudvalevő, 1848-ban csakugyan törvénynyé vált.

Határozott azonban az ülések dolgában is. Határozatát a régi tatár nyelven is idézi a későbbi országgyülés:

– Oly ideigleni elrendelést kellene foganatba venni, mely valamint egy részről azon követeket, kik eddigleni helyheztetéseikkel meg voltak elégedve, gyakorlott -103- igazaikban ne sértse, ugy más részről azoknak, kiknek eddigi helyeztetéseik iránt méltó panaszuk vala, czélarányosabb helyeket juttasson s egyszersmind a közönségesen óhajtott nyilvánosságot ne akadályoztassa.

Minden avassága daczára is kiérzik e határozatból, hogy a követek egyik része meg volt elégedve, másik része nem volt megelégedve régi ülőhelyével.

A következő országgyülést 1832-ik évi deczember 14-ikére hivta össze a király. Az első tárgyak közé tartozott: hogy üljenek a követek?

A Personális nem akarta bevárni, hogy a követ urak maguk vitatkozzanak e fölött. Hosszu ideig tartott volna a vita. De az ülések rendje iránt maga se akart javaslatot tenni. A ki elégedetlen marad: őt szidta volna az uj rendért. A nádorispán főherczeget kérte hát föl: ő tegyen javaslatot.

A nádorispán háromféle változatban is adott tervet. Válaszszanak a rendek tetszésük szerint. A rendek azonban egyhangulag abban állapodtak meg, hogy ők csak azért se választanak. Otthon parancsoljon a nádorispán, ne a követek tábláján. Ott ül és ugy ül a követ, a hogy ő akarja. Ebben a király se parancsol.

Hanem most már mégis hozzáláttak az ülőhelyek rendezéséhez.

Első dolog a papokat elrendelni a vármegyék asztalától.

A papok nem szivesen járultak e tervhez. Csakis oly föltétellel, hogy az uj rendezkedés csak ideiglenes -104- legyen s hogy az ő üléseik sorrendjét ők maguk állapithassák meg s ebbe a vármegyék követei bele ne szóljanak.

Óvást is adtak be a papirendek az akkori ósdi nyelven, a mely igy szól:

– Noha az Egyházi rend küldöttjei is eddigi helyheztetéseikkel meg vagynak elégedve, nem kivánják mindazáltal ellenzeni ezen közönségesen óhajtott ideigleni elrendelést azzal a hozzátétellel, hogy az Egyháziaknak önmaguknak hagyattasson azon Rendnek megállapitása, melylyel kellessen az illető Tagoknak helyeiket elfoglalni.

Jól van. De hát hova tegyék a papokat?

Ott az emelvény. Ott most két asztal van. Az emelvényt meg kell »tágasitani« s oda három asztalt tenni. A középső legyen a királyi tábláé a Personálissal, jobbról-balról az egyházi rendé.

Ily módon:

A vármegyék követeinek se két asztaluk legyen ezentul, hanem három. A régi dunai és régi tiszai asztal mellé még egy ugyanakkora asztalt helyezzenek a földszintre s ezt nevezzék uj asztalnak. S most már három körül helyezkedjenek el a vármegyék. -105-

Igy is történt. Az uj elhelyezkedés igy lett:

A vármegyék két-két követe ezentul is ugy ült, mint eddig. A régi dunai asztalnál s az uj asztalnál a két követ egymás mellett az asztal egyik oldalán. De a régi tiszai asztalnál a két követ egymással szemközt, az asztal két oldalán. Azért is rajzoltam a régi tiszai asztal vármegyéit egymásután s nem egymással szemben.

Hát a közönség, a nyilvánosság hol ült?

Sehol se ült. A közönségnek nem volt ülőhelye, noha később valami karzatféle készült már a hölgyeknek. Közönség nem is igen volt egyéb, mint az országgyülési ifjuság, a jurátusok kara s néha a mágnások egy csoportja, a mikor valamelyik hires követ nagy kérdésben nagy beszédet tartott. A magyarul tudó hazafiasabb mágnások ezt gyakran meghallgatták. De nekik se volt ülőhelyük. A követek számára fentartott helyeket korlát zárta el s a korláton kivül volt helye az országgyülési ifjuságnak s a jurátusok karának.

A mágnások azonban a korláton belül mehettek, ha közönségként jöttek oda. Elkeveredtek a követek közt. -106-

Hallgató közönség volt a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István is, 1825-ik évi november 3-án, a mikor felső-bükki Nagy Pál történelmi nevezetességü hatalmas szónoklatán felbuzdulva néhány akadozó szóval a magyar Akadémia megalapitására egy esztendei jövedelmét nemesen felajánlotta.

Igy maradt a követek üléshelye 1833 elejétől fogva 1836-ig s az 1839-iki, 43-iki s 47-iki országgyüléseken át a pozsonyi utolsó országgyülésnek 1848-ban lett befejeztéig.

Deák Ferencz 1833-ik évi április hó 30-án már az uj ülési rendet találta.

Ülőhelyét a rajzban meg lehet találni. A régi dunai asztalnak, most már középső asztalnak jobboldalán, a hol »Zala« van beirva, ott volt ülőhelye. Mig második követ volt, a hatodik széken, mikor első követ lett, az ötödiken.

Előkelő hely. Csak Pozsony és Vas előzte meg. Jobboldali szomszédja Somogy vármegye volt.

Kossuth helyét is meg lehet a rajzon találni.

Kossuth, bár valamivel idősebb Deáknál, csak az utolsó pozsonyi országgyülésre juthatott el követnek. Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült vármegyék követe volt. Ülőhelye Deák asztalánál, de az asztal baloldalán Zólyom- és Árvamegyék közt volt a 14-ik széken. De ha hosszabb beszédet tartott, székét az asztal közelébe lökte, széke karját balkezével megfogta s az elnök felé fordulva, a hogy szokásban volt, mintegy szabad térről harsogott hatalmas beszéde. -107-

Hova lettek ezek a székek?

A Bach-rendszer alatt elkallódtak. Talán a pozsonyi királyi tábla birtokában ma is van még néhány darab. Melyik volt Deák széke, melyik volt Kossuth széke: senki se tudná már most megmondani.

A régi országház se az ma már, a mi régen volt. Belső beosztása sehogy se az. A Bach-rendszer ezt is össze-visszaforgatta. Nincs meg már az alsó tábla egykori nagy tanácskozó terme se. Nincs meg az a hajdan »szálának« nevezett nagy terem se, mely az elnöki emelvény oldaláról nyilt.

Az ujabb kény vagy ujabb szükség szerint minden megváltozik.

A végzet nem engedte, hogy Kossuthnak az uj országházban, a Sándor-utczaiban vagy a Duna-partiban ülőhelye lehessen. Deáknak volt a Sándor-utczaiban nyolcz évig. 1865-től 1873-ig. A Sándor-utczaiban még ezentul huszonkilencz évig tanácskoztak a nemzet képviselői, de a parlament elhatározta, hogy Deák helyére senki se ülhet az idők végeig. Kivágatta az ülőhelyet s megsemmisitette. Csak az ülőhely előtámláját tartotta fenn s erre ezüst lapot helyezett, a melybe Deák Ferencz nevét bevésette.

Deák ülőhelyét azért semmisitették meg, mert egyszer oda Tisza Lajos ült le, a miniszterelnök testvérje. Az ellenzék erre nagy zajt ütött.

– Ki onnan! El onnan! Hogy mer valaki Deák helyére ülni?

Nohát ne ülhessen oda senki. -108-

Szegény Éber Nándor! Magas termetü agg ember volt már s az aggkori elmegyöngeség tünetei mutatkoztak rajta. Le akart ülni Deák helyére s nem vette észre, hogy ott nincs szék. Leesett a földre, csak a keze és lába feje mozgott a levegőben, csak ezt látták a képviselők és karzatok. Félrevezette az előtábla Deák ezüstbe vésett nevével.

Ez az előtábla ott hányódott a Duna-parti uj országház elnöki szobájában. Gróf Apponyi elnöklete alatt ott láttam sarokba állitva. A muzeumban volna helye a Deák-szobában.

Oda került-e? Oda kerül-e? -109-

I.

(Mire való a svábnak tanulni? – A lókuti mester. – Nem tud geográfiát. – Miért nem tanul? – A Csóthy fia nem szorult a geográfiára.)

A Bakony urának, jó Zámory Kálmánnak vannak adomái. Nem könyvből-tanulta, nem mástól-hallotta adomák, nem is elmésségek, nem is szójátékok, hanem igazi adomák. Hadd beszélek el néhányat.

Uradalma nagy volt a Bakonyban. S nem is a Bakony szélén északon vagy délen, keleten vagy nyugaton, hanem a Bakony közepén. Ugy hivjuk ezt: az öreg Bakony. Itt volt egyik kis kastélya Ó-Bányán s itt volt két telepes községe, erdei pusztája. Az egyiknek neve Lókut, a másiknak neve Pénzeskut. Sok kut nevü telep van a Bakonyban. Urkut, Gyertyánkut, Hidegkut, Köveskut s több efféle.

Legnagyobb faluja volt Lókut. Szegény sváb lakosok a telepesek. Volt népiskolájuk is, a hova játszani, legyet fogdosni s ábéabot tanulni jártak a kis sváb gyerekek. Ha ugyan jártak és a mikor jártak. Hanem -110- hát nem igen jártak. Pedig volt állandó iskolamesterük is. Rendes lakása, rendes fizetése volt a mesternek. Majd elbeszélem azt is, mekkora fizetése. Bakony ura csak annyit engedett meg, hogy a mesternek lakása legyen valamelyik zsöllér házában. De egyéb fizetést nem adott neki. Ha az uraság bekukkant uradalmába, a mester ugyan mindig az ő asztalának vendége volt, jól is lakhatott mindennap egész hétre, de egyébként pénzt, ruhát, kijárót nem igen adott neki. Ha valami dologgal megbizta: busás jutalmat adott a teljesitett munkáért, de az iskolamesteri fizetésre nem adott semmit.

Jó oka volt rá, meg is mondta:

– Ilyen-olyan adta svábjai! Minek tanuljanak ezek a sváb kölykek? Ugyis megesz bennünket a német! Csak lesz annyi esze annak a mesternek, hogy csak annyit tanit, a mennyit fizetnek neki. Ha semmit se fizetnek, semmit se tanit. Igy van ez jól.

Furcsa népoktatási elmélet, de nem is éppen bolondságos. Hiszen tizezer esztendeig igen jól meg volt az emberiség a nélkül, hogy Lókuton jó népiskola lett volna. Meg lesz ezentul is.

A lókuti mestert nem ismertem, mert csak hivatalosan irásból ismertem. Az efféle ismeret nem ér semmit. Hanem hogy a Bakony urának kedvére való ember lehetett, azt mégis megtudtam.

Boldogult Eötvös József báró volt valamikor az ország közoktatási minisztere. Tele szentséges jóakarattal, nemes indulatokkal, de haszontalan közoktatási elméletekkel. -111-

Innen-onnan negyven esztendje lesz, a mikor miniszterré lett. Egyik első dolga volt valami népoktatási egyesületet szervezni országszerte. Ránk irt a vármegyére s közölte velünk terveit, a melyeket mi jóknak és bölcseknek találtunk. Vármegye ura voltam magam is. Nyomban összeültünk, tanácskoztunk s megszavaztuk a vármegyére az egyesületet.

A működési terv egyik része abból állt, hogy felosztottuk magunk közt a vármegye falvait. Két-három falut adtunk egy-egy buzgó hazafinak. Évenként látogassa meg ott néhányszor az iskolát, kérdezze ki a tudományok állása felől a sok siheder parasztkölyket, nézze meg: rendben van-e az iskola, milyen a szellőztetés, alkalmas lakása van-e a tanitónak s a mit látott, hallott és tapasztalt, jelentse be a nemes vármegyének. Papnak, kanonoknak több falut adtunk, mint világi embernek. Papnak semmi dolga, járhatja falvait.

A Bakony egy részét, Bakony urának községeit, Pribék Istvánra osztottuk. Ez a nagy és nemes férfiu meghalt azóta. Akkor czimzetes püspök volt és veszprémi kanonok. Jobb szivet és nemesebb lelket nem hordott még föld a hátán. Veszprémben ma is áldják emlékezetét.

Kiment Lókutra, egyenesen a mesterhez. A mester is katholikus s buzgó férfiu. El lehet képzelni, mekkora s mily őszinte hódolattal fogadta a kanonokot s a püspököt.

A püspök az ő emberszerető arczával és csendes szelid modorával intézi százféle kérdését a mesterhez. A mester felel mindenre készségesen. -112-

Egyik kérdés az volt.

– Hát geografiát tanit-e a mester ur?

– Csókolom a kezét én geografiát nem tanitok.

– Nem-e? Hát miért nem tanit?

– Azért nem tanitok geografiát, csókolom a kezét, mert én magam se tudom, mi az a geografia.

– Ez már baj, mester ur. Hát miért nem tanulja meg a geografiát?

– Én geografiát tanuljak? Nem én. Már én azért a fizetésért, csókolom a kezét, a melyet nekem adnak, geografiát nem tanulok.

– Ejh-ejh! Hát mi fizetést kap maga mester ur?

– Megmondom, csókolom a kezét. Én minden gyerek után, a ki följár az iskolába, kapok egy huszast, egy mérő rozsot és fűteni egy hónalja rőzsefát.

– Ez nem utolsó fizetés mester ur. És hány gyermek jár föl az iskolába?

– Hat, csókolom a kezét, hat. De öt a magamé.

– – – A lókuti iskolavizsgálat eredménye gyanánt ezt terjesztette élőszóval a jólelkü püspök a vármegye közgyülése elé. Jelentését nagy figyelemmel hallgattuk. Jelentését e szavakkal végezte:

– Ezek után nemes vármegye, magam is meggyőződtem, hogy ilyen fizetésért nem érdemes geografiát tanulni!

Lett erre hangos derültség. Akkora kaczagás, hogy a több százados öreg vármegyeház nagy palotájának boltozata ugyan be nem szakadt, de bizony csaknem beszakadt. -113-

Ékes jelentésben megirtuk ezt szórul-szóra a miniszternek. Ő is lásson életében jó napot.

De megirtuk Bakony urának is. Nagyon tetszett neki. Rögtön nyargalt Lókutra, magához rendelte a mestert s azért, hogy oly jól megfelelt a püspöknek, a vármegyének és a kormánynak, adott neki elismerésül és jutalmul egy malaczos disznót.

Ilyen uraság volt jó Zámory Kálmán.

A geografiával különben is furcsa lábon állnak a mi népeink. Még a jó magyar is, nemcsak a ködös eszü sváb. Itt jut eszembe, hát csak elmondom a lókuti adoma társát.

Pápai diák koromban Csóthy nevü fiu járt a kollégiumba. Jády József volt az osztálytanár. Egyik napon a fiu nem tudta a leczkét s az osztálytanár büntetésül nem eresztette haza ebédre. Ott fogta a karczerben.

Várják haza a fiut: nem jön. Elüti az óra a déli tizenkettőt, elmulik egy óra is: a fiu nem jön.

A fiu édesapja, Csóthy Sándor, jómódu gazda, pápai földbirtokos, ott lakik a felső városban. Megcsóválja a fejét, elballag a kollégiumhoz s felkeresi Jády Józsefet, az osztálytanárt.

– Nagytiszteletü uram, a Pista fiam ma nem jött haza ebédre.

– Nem ám Csóthy uram, mert nem tudta a leczkét s itt fogtam büntetésül.

– No ezt ugyan jól tetszett cselekedni, de ha már nem vétenék szómmal, tessék megmondani, mit nem tudott? -114-

– Nem tudta a geografiát.

Nagyot néz Csóthy uram.

– A geografiát? Hüh, a ki áldója van! Az én fiam még azt se tudja? Azután miféle tudomány az?

Jády József tanár módjára felel.

– A geográfia, Csóthy uram, szükséges és hasznos tudomány. Magyarul ugy hivják, földrajz. Ebből tanuljuk meg, merre van Bécs városa, hol ered a Duna, melyik Európa legmagasabb hegycsucsa, merre fekszik Francziaország, mi van a tengereken túl nyugat felé, kelet felé, hol fekszik például Patagónia s mennyi a lakossága?

– Tetszik most már érteni?

Csóthy uram megpödörte kissé huszáros bajuszát. Nem értett ő ebből semmit, de azért valami kevéssé mosolygott is. Ezt felelte:

– Köszönöm nagytiszteletü uram a fölvilágositást s most már értem, mi az a geografia. Tessék is azt a gyereket keményen fogni, hadd ragadjon rá valami a tudományból. De már a geografia miatt még se tessék tőle az ebédet elvonni. Megél az majd a maga örökségéből s a maga emberségéből is. Minek annak tudni, hol fekszik Patagónia? Nem akarom én, hogy az én fiam csavargó legyen!

– – – De bizony az osztálytanár nyomban haza is eresztette a diákgyereket. -115-

II.

(Zámory közebéden összekerül Haynauval. – Haynau gyalázza a magyart. – Zámory hozzávágja a pezsgős üveget. – Zámoryt budapesti lakásából nem tudják kistájgerolni. – Diamantot legyőzi. – Miként veszi a tehenet Svájczban? – Perzsa sahnak nézik.)

Zámory Kálmán is, mint mondottam, a Bakony urai közé tartozott. Noha otthona, ősi fészke Komárom vármegye volt; ott is a Csalóközben, a győri Duna balpartján Nagy-Kesziben. Ott és vidékén szerepeltek a Zámoryak mind századok óta. Hires, nagy birtoku jó nemes család. Egyik Zámorynak házasságát Jókai is leirja a »Tengerszemü hölgy« czimü regényében, de költött nevet ád neki.

Zámory Kálmánnak Veszprém vármegyei birtoka erdőség volt, hétezer holdnyi jó szálas erdő. Lókut a falu neve, ott volt a kastély s az uradalom központja. Tehát ő is a Bakony egyik ura volt.

Ki ne ismerte volna a fővárosban Zámory Kálmánt? Kossuth-kalapja, gubanczos haja, bajusza és szakálla, fekete arcza és tüzes szeme feltünt mindenkinek. A fekete atillát, magyar nadrágot és huszár csizmát le nem tette, el nem hagyta soha.

Képviselő volt több országgyülésen át. Ott ült a balközépen Tisza Kálmán mögött. Soha föl nem szólalt. Tősgyökeres magyar politikus még akkor is, mikor Tiszát a kormánypárton követte. Kossuth rokona s elveinek hive. De még mindig kurucz módra. A németről ugy beszélt, mint kétszáz év előtt Szuhay Mátyás. -116-

Kemény természetét még Haynauval, a hiénával szemben se tagadta meg.

Mikor Haynau minden életnek és halálnak és minden akasztófának ura volt Magyarországon: 1850-ben egy pesti februári nyilvános vigalomban összetalálkozott vele. Előre nem tudta, véletlenül jöttek össze, elszökni előle nem akart. Nehogy félénknek gondolják. De azért se akart, mert Kossuth fiait rejtegette bakonyi rengetegében, tehát kerülnie kellett a feltünést, a szóbeszédet.

De az már mégis különös balsorsa volt, hogy az asztalnál közel kellett ülnie Haynauhoz, csaknem szemközt vele. Ugy hogy a hiéna minden beszédét meg kellett hallania.

Haynau, a mikor már kissé bepezsgőzött, elkezdte szidni, gunyolni és ócsárolni a magyart. A szidásból, gunyból kijutott Kossuthnak is.

Zámory csak hallgatta, mig tudta, a beszédet. Azon tünődött: otthagyja-e az asztalt, vagy a maga módja szerint rendreutasitsa Haynaut?

Nem sokáig tünődött. Jó magyar vére fejébe szállt. Szép barna nyulánk deli termetü ifju volt. Felugrott, mint a villám s kezébe kapott egy pezsgős üveget. S mennydörgő hangon oda kiáltott Haynauhoz:

– Az én fajomat az én fülem hallatára ne bántsd kutya német!

S a pezsgős üveget ugy odavágta Haynauhoz, hogy a népek gyilkosa majd lefordult ülőhelyéről.

Azután belenyult oldalzsebébe, kivett egy maroknyi névjegyet s azt is odavágta Haynau szeme közé. -117- A névjegyek csak ugy röpködtek a közel levők halálos rémületére. Nyomban megfordult, otthagyta az asztalt s ment haza lakására.

Haynau is otthagyta a társaságot. Tisztjei kiséretében ő is eltávozott.

Boldogtalan Zámory! Nem adtak volna életéért egy fületlen pitykét. Haynau élet és halál ura volt s ilyen sértést el nem türhet. Igy vélekedtek az emberek.

Zámory pedig hazament nyugodtan, lefeküdt szépen, aludt jóizüen s másnap várta Haynau segédeit vagy poroszlóit.

Nem jöttek se a segédek, se a poroszlók. Hanem az a hir terjedt el, hogy Haynau azt mondta:

– Én sértettem meg, sajnálom. Nem is bántom érte. Az ilyen magyar embert meg kell becsülni!

Ott lakott a Deák Ferencz-utczán valami Weisz B. Ferencz nevü hirneves zsidó háziur házában az emeleten. Egyszer felhiv magához, látogassam meg.

Megnézem képeit, butorait, szobáit. Állandó lakása volt ez, noha az évnek nagy részét birtokain töltötte Komárom, Veszprém, Zala és Sopron-vármegyékben s külföldi utazásban.

– Mit fizetsz ezért a lakásért?

– Háromezer forint évi bért.

– Hiszen félennyiért is szebb lakást kapnál.

– Tudom pajtás, nem is fizettem eleintén többet másfélezer forintnál, de a háziur ki akar engem stájgerolni. Azt hiszi a vén bolond zsidó, hogy engem ki tud stájgerolni! -118-

Nem is tudta, inkább meghalt az öreg Weisz B. Ferencz nemsokára. Valósággal a lakó stájgerolta ki a háziurat, mert utóbb a házát is megvette. De ennek is története van.

A földszinti helyiségeket, udvart, pinczét valami Diamant nevü bőrkereskedő birta bérben. Iszonyu halmazban hevert ott néha a nyers bőr. A nyers bőrnek pedig az a természete, hogy ha különösen esőt érez, igen erős, kiállhatatlan szaga van. Egykor a mint Zámory hazamegy, a kapu alatt megüti a szag, majd eldül bele. Dühbe jön, siet a Diamanthoz, a kit éppen ott talál az udvarban. Ráförmed.

– Diamant, ez a maga üzlete nagyon büdös; ezt a sok dögbőrt nem türhetem, takaritsa el innen!

Diamant bölcs ember volt, szelid vidámsággal mosolyogva felelt.

– Nagyságos uram! A maga üzlete nekem jószagu, legyen az én üzletem is Nagyságodnak jószagu. Épen ugy megfizetem én is a házbért, mint Nagyságod.

Bakony ura elfordult és csak annyit mondott:

– No várj Diamant!

Rögtön futott az örökösökhöz, mesés áron megvette a házat, legalább egy-kétszázezer koronával többet adott érte, mint a mennyit ért. S akkor a házmesterrel magához kérette Diamantot.

– Mennyi bért fizet Diamant ur?

– Ötezer forintot nagyságos uram.

– Nos hát ezentul tizenötezer forint lesz a bér.

Diamant gondolkodni kezdett: ki ehetett ma Budapesten -119- maszlagot? Zámory félreértette Diamant tünődését.

– No Diamant ur, meg ne igérje ám azt az összeget, mert még azért se adom oda az üzlethelyiségeket. Mert az üzlet nekem mégis rossz szagu!

Ilyen bolondságokat csinált Bakony ura.

Mérhetlen vagyona volt. Uradalmakban több mint tizenkétezer hold. Ingóságban, készpénzben milliók. Ezeres bankjegyei oszlopszámra feküdtek almáriumaiban. Még csak a takarékba se rakta millióit. Nem is volt rá szükség. Se fia, se lánya nem maradt.

Hanem magyarságára büszke volt. Büszkeségét fentartotta, akármibe került.

Szarvasmarhái mintaszerüek voltak komárom-vármegyei uradalmában. Arra törekedett, hogy Európában neki legyenek legszebb marhái. E czélból évenkint beutazta Svájczot s a legszebb állatot megszerezte.

Egyik ily utja alkalmával valami svájczi gazdától vett egy-két tehenet. De estenden látott még egy tehenet, a mint hajtották haza az alpesi legelőről. Nagy és szép és ragyogó, mintha az Olimpus legelőin nőtt volna fel. A család kedvencze és büszkesége.

Odafordul a svájczihoz:

– Hogy ez a tehén, polgártárs?

– Ez a tehén nem eladó.

– Szamár vagy polgártárs. Nem azt kérdem én, eladó-e, vagy nem, hanem azt kérdem, mi az ára?

Nagyot néz, nagyot gondol a svájczi.

– Nem adnám én ezt nyolczszáz forintért se. -120-

Bakony ura nem szól többet, hanem elővesz egy ezres bankjegyet s oda adja a gazdának.

– Vezesd a vasutállomásra!

Svájczi polgártársnak csak sok ija-fija van. Feleség, anyós, felnőtt lányok és fiak és kis gyerekek. De ahány volt: mind elkezdett sivalkodni s mind odafutott a tehénhez. Ki fülébe, ki farkába, ki tőgyébe kapaszkodott, csókolták, simogatták a tehenet és sirtak, miként a záporeső.

– Ezt a tehenet a világ minden kincseért se adjuk.

De beszélhettek, sivalkodhattak ők. Több esze volt a gazdának. Ő bizony vezette a tehenet a vasut felé. Hiszen felét se érte a tehén annak a pénznek.

A mikor oda érnek az állomásra, azt kérdi a svájczi:

– Hova viszed te ezt a tehenet?

– Hová vinném? Magyarországba!

– Huh! Messze van az Ázsiában. Sokat kell azért fizetni.

– Mi közöd ahhoz neked polgártárs?

– Hol van magyar úrnak annyi pénze?

– Hol-e? Gyere csak polgártárs!

Kérdi Bakony ura az állomás főnökét.

– Van-e rendelkezése alatt szalonkocsi?

– Van!

– No polgártárs, vezesd be a tehenedet a szalonkocsiba.

Kétezer forintot fizetett a szalónkocsiért, mert ujra -121- kellett bélelni. De azért a svájczinak megmutatta, hogy van pénze a magyar embernek is.

De bizony a svájczi polgártárs még akkor se hitte el. Hanem azt beszélte otthon, hogy az ő teheneinek hirét elvitték már Perzsiába is, hogy egyenesen a perzsa sah maga jött el hozzá, hogy tehenét maga személyesen vigye Ázsiába. Nem merte a dolgot minisztereire bizni, mert azok kicserélték volna s valami rongyos hollandi vagy inntháli tehenet vittek volna haza az övé helyett.

Igaz is, hogy Bakony ura nagyon hasonlitott a perzsa császárhoz. Arczának szine és mivolta s magyar ruhájának szabása, kelméje egészen a császárra vallott. Fölösleges pénze pedig több volt, mint a császárnak.

Hétezer hold erdeje a nyakára korhadt. Még se vágta, még se állt be fakereskedőnek, pedig az öreg Luczenbacher ügynökei örökké jártak a nyakára.

Hiába.

Kérdezték tőle: de miért nem is vágatsz hát pajtás, hiszen a legjobb szántóföldeid lehetnének?

– Nem én! Akadhatna gézenguz, a ki azt mondaná, hogy rászorultam a fámra!

Milliói korhadtak el.

De adomái jóizüek. Idővel majd talán visszatérünk rájuk még egyszer. -122-

III.

(Kossuth gyerekei eltünnek Pestről. – Boros Sándor elviszi őket a Bakonyba. – Zámory birtokain a menedék. – Báró Splényi Béla. – Édes anyja és testvérje Guyon Richardné. – Marton Antónia. – Amade grófnő. – Kossuth gyerekeit elfogják. – Haynau meglátogatja a pozsonyi várban.)

Haynau keresztül törte Görgey hadseregét s közelgett Pest felé. Kossuth Lajos, az ország kormányzója, a függetlenségi korszak miniszterei s az országgyülés omladékai vonultak az Alföldre, a Tisza mellé, Arad, Szeged, Világos vár felé. Ugy látszott, mintha elveszett volna minden.

Kossuth nem vihette magával családját a csaták viharába, a halálba, a bujdosásba. A család Pesten maradt. Három apróság tartozott hozzá. Ferencz, a ki hét éves mult, Tivadar, a ki öt éves volt és Vilma, a ki még édesanyja kezén járt.

Egyik napon eltünt Pestről valamennyi.

– Hova tüntek el?

– Hova lettek Kossuth gyerekei?

Ez a kérdés volt Pesten minden magyar ajkán. Ajkán is, szivében is. De a kérdésre nem tudott felelni biztosan senki.

Az 1849-ik év julius havának közepén tüntek el a Kossuth-gyerekek.

Egyik munkámban megemlékeztem egyik nagy és nemes bujdosónk hősi életéről és gyászos haláláról. Fenséges alak volt életében, halálában. Olyan életet -123- és olyan halált csak a romantika nagy költői tudtak volna valaha kigondolni. Csak a mi nemzetünk keserü végzete alkothat olyan történetet, a milyen az övé volt.

Ez a bujdosó Boros Sándor volt, Győrmegyéből. A Kossuth-gyerekek nagybátyja, Kossuth feleségének, Meszlényi Zsuzsannának unokatestvérje. Az ő anyja is Kisfaludy-leány volt s Kossuthné anyja is. Gyönyörü két testvérleány, szépségük hire sokáig élt a Duna és Rába völgyein. A nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak igen közeli vérrokonai, első unokatestvérei. Ismerte is, szerette is őket a nagy költő.

A mikor egünk az ácsi nagy csata után beborult, nagyot gondolt s utra kerekedett.

Azt gondolta: meg kell menteni, el kell rejteni a Kossuth-gyerekeket.

De hát hova rejteni? Van-e még olyan titkos menedék, van-e még oly buvóhely az országban, a hol a német, a kém és az áruló Kossuth gyerekeit ki ne kutatná? Még a föld alatt is! Pedig azok a gyerekek a föld alá se mehetnek. Azoknak hősökké, bajnokokká, nemzetük megváltóivá kell nőniök.

Boros Sándor talált menedéket. Ott a Bakony és annak száz meg százezer holdnyi szálas erdeje. A Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy, a Hajszabarna rengetegeiben nem talál nyomot a német, a kém és az áruló.

Volt ott két jó rokon is. Vele is rokon s a Kossuth-családdal is.

A veszprém-győri ut az öreg Bakonyon megy keresztül. Erről az utról nyugotra kanyarodva járatlan -124- erdei uton elérjük Lókutot. Ez már Bakony urának, Zámory Kálmánnak a birodalma. Ez az egyik rokon, ennek anyja is Meszlényi-lány, ebben is Kisfaludy-vér buzog, anyai ágon hát ez is unokatestvér a Kossuth-gyerekekkel. Ezenkivül úr és hazafi és lángoló lélek és kurucz természet.

Lókut mellett nyugatról alig egy kilométernyire fekszik Ó-Bánya. Pusztai birtok, erdőbirtok, nem falu, csak népes puszta. Ez Marton Zsigmond urasága, jó ősmagyar bakonyi nemesé. Ez is rokon, de ez már csak süves rokon. Első felesége Meszlényi-leány volt, Kossuthné vérségéből. S volt neki egy angyallelkü nővére: Marton Antónia. Kalapot kell emelnünk neve hallatára. Ő volt a bakonyi bujdosás idején a nagy bujdosó gyermekeinek igaz édes anyjuk. Ha az anyát pótolni tudta valaki: ő tudta. Jól ismertem egykor, de negyedszázad óta nem láttam. Talán régen örök álmát aluszsza, talán a Gondviselés most is őrködik fölötte. Utolsó találkozásunk alkalmával ki akartam kérdezni a Kossuth-gyerekek bakonyi bujdosásáról, de eltévesztettem az időt. Nem volt kedve. Sajátságos okot hozott elő:

– Magára haragszom uramöcsém, magának nem mondok semmit, mert maga nagyon pártolja a zsidókat.

Nem rontotta el kedvemet ezzel. Akkor még nem jutott eszembe iróvá lenni. Most pedig édes kötelességérzettel jegyzem fel nevét. Hadd világitson az emlékezés sugara neve körül addig legalább, mig az én irataim élnek. Nagy lélek volt, áldott női sziv. -125-

Boros Sándor utja először Martonékhoz vezetett. Atyafiságos jó viszonyban volt Zsigmonddal is, Antóniával is.

– Nagy dologban jövök testvér! A mi vezérünknek, a mi megváltónknak, Kossuthnak élete isten kezében van. Gyermekeinek nincs hova fejüket lehajtani. Elrabolja őket az osztrák s kutyákká neveli, mint Rákóczi fejedelmünk fiait. De én nem engedem. Élve-halva megmentem őket s idehozom. Itt a Bakonyban nem akadnak nyomukra. Hozzátok hozom testvérek, ti megőrzitek őket. Én is őrzöm, a hogy tudom, noha nekem mindenütt nyomomban a vérebek.

Antónia arczán peregtek a könnyek. Két kezét mellére szoritá. Még akkor fiatal volt, szépsége teljes, könnyező arcza olyan volt, mint a Madonnáé.

– Hozd, hozd, édes anyjuk leszek, véremmel is megoltalmazom őket.

Igy lett köztük a megállapodás.

Boros Sándor jellemét bőven rajzolom gyüjteményes műveim »Tünemények« czimü kötetében. Ott lehet jobban megismerni ezt a jellemet.

Lóhalálában hajtott kocsijával Pestre s ott Kossuthék lakására. Rögtön szóba hozták s elhatározták a menekülést. Örömmel fogadták el a buzgalmas lelkü jó rokon tervét, javaslatát.

Az ő kocsija azonban szüknek bizonyult. Három gyermek: Ferencz, Tivadar és Vilma, a Mari nevü szobalány, a ki a kis Vilmának ápolója, felügyelője és játszótársa volt és a nevelő. Tehát öten, Boros -126- a hatodik, a kocsis a hetedik. Csakugyan sok egy kocsira. Pedig födeles kocsi kellett.

Ki volt a nevelő?

Nem vagyok benne biztos. Az én értesülésem erre nézve a báró Splényi családtól származik, ő pedig, a mint majd később kitünik, tökéletes biztossággal tudhatta. Az ő tudása szerint a nevelő Vörös volt. Azonban Krátky Lajosnak Kossuthról irt munkájában ugy olvasom, ez a nevelő Karády Ignácz volt.

Talán Kossuth Ferencz vagy Tivadar jobban emlékezik rá.

Boros Sándor másik kocsi után nézett. Talált is derék, becsületes embert s jó magyart.

A neve: Fett. Keresztneve, ugy emlékszem: György. Őt magát nem ismertem, de származékairól tudok. De ő maga már fölvette a Kövér nevet. Fiait, unokáit már Kövér-család néven ismeri a mai nemzedék. Megérdemlik, hogy ezt a nevet is följegyezzem.

Kocsi hát van, de most már merre?

A győri uton nem lehetett menekülni, mert onnan jön Haynau hadserege.

A legközelebbi ut lett volna Martonvásárnak, Fehérvárnak. Ám ez uton is ott csatangolnak már az osztrák és muszka sereg lovaselőőrsei.

Legjobb lesz kerülővel a Duna bal partján indulni. Földvárnál a Dunán átkelni s a Mezőföldön keresztül Veszprém felé érni el a Bakonyt. Egy napi vagy másfél napi kerülő, de biztos ut.

Ugy lett. Harmadnapra már ott voltak Óbányán, -127- Martonék egyszerü kényelmes nemesi udvarán. Igaz örömmel fogadták őket, de azért záporként hullott a két Marton-testvér könyje.

Hogyne hullott volna?

Kossuth Lajosnak, Magyarország kormányzójának, a magyar függetlenség hősének gyermekei ime már földönfutók!

Zordon rengeteg, édes jó Bakonyerdőnk – faleveled fénye, lombjaid zugása, szálfáid árnyéka, napsugaras ligeteid vadvirága tudta-e, sejtette-e, kik a te vendégeid, kik keresnek nyugalmat és enyhülést a te kebleden?

Gyönyörü juliusi nyári nap volt. A Mezőföldön még forró napsugár verte a bujdosókat, de fönt az öreg Bakonyban már édes magyar sziv, langyos szellő s zöld erdei fény várta őket. A nemesi udvart akkor még javakorbeli szálas erdő környékezte. Ugy hallottam, másnap már a Kossuth-gyerekek vidám zaja fölverte az erdőt. Ott játszadoztak, ott futkároztak az árnyékban, a lágy haraszton. Édes jó Bakonyerdőnk: elszállt-e szellőd arra napkeletnek Arad felé, Szeged felé s megsugta-e az elborult apának, hogy gyermekei boldogok?

Ó-bányától nyugatra alig egy-két kilométernyire fekszik Pénzeskut nevü kis sváb falu. Ez is a Bakony urának birtoka. Igazi bakonyi erdőbirtok. Az öreg Bakonynak itt kezdődik már a közepe. Ide közel már Bakony-Bél ősrégi, Szent István korabeli apátságával. Innen már nem messze el lehet érni a szent-gáli erdőségeket is.

Boros Sándor lóhalálában fölkereste a Bakony urát, -128- Zámory Kálmánt, a ki akkor komárom-vármegyei, csalóközi birtokán, Nagy-Kesziben gazdálkodott. Még akkor fiatal ember, még tüzesebb, mint később.

Boros testvérnek szokta a jó rokont, jó barátot bizalmasan szólitani. Igy szólitotta a Bakony urát is.

– No testvér, bajt és becsületet hozok rád.

– Egyikre sincs nagy szükség, van belőlük nekünk is. Mi jó szél hozott ide?

– A Kossuth-gyerekek Ó-bányán vannak Martonéknál. Bujdosnak, rejtőznek. Ugy fordul, hozzád kényszerednek Pénzeskutra. Ott talán még jobb helyük lesz. Intézkedjél.

A Bakony ura fölugrott ültéből. Kegyetlenül elkeritette a németnek áldóját.

– Fogatok rögtön.

– Hátha huz-von, zaklat a német! Hátha golyó elé állit?

A Bakony ura nevetett.

– Hátha négyfelé vágat: akkor is nem megyek rögtön? Kossuth gyerekeit csak meg kell mentenünk.

Nyargalt a Bakonyba. Nem Komárom felé. Ott még állott a vár s körülte az ostromló osztrák sereg – hanem Győr felé.

Intézkedett, pedig nem is volt rá szükség.

Pénzeskut akkor már a bujdosók, menekülők tanyája volt.

Ott lakott báró Splényi Béla. Ugy emlékszem: haszonbérben birta Pénzeskutat már akkor is. Ott volt nála menekülőben Mária nevü testvérnénje, Guyon Richárd -129- hős honvédtábornoknak, Beauffré grófjának felesége kis gyermekével. Ők se találtak hamarabb biztosabb menedéket, mint a Bakony.

Édes apjok báró Splényi Ignácz volt, a nagy napoleoni háborukban vitéz hadvezér s minden méltóság és kitüntetés tulajdonosa. Legutóbb országnagy, zászlósúr, a magyar nemesi testőrző sereg kapitánya. Már akkor nem élt.

Hanem élt özvegye: nagyszigethi Szily Mária csillagkeresztes hölgy.

Ő is ott volt éppen akkor Pénzeskuton Béla fiánál. Talán egy nappal később érkezett oda, mint a Kossuth-gyerekek Ó-bányára.

Azért nem volt hát valami nagy szükség Zámory intézkedésére, mert hiszen a Splényi-család a nélkül is igaz szeretettel gondoskodott volna a Kossuth-gyerekekről. Igaz azonban, hogy a Bakony ura is ki akarta venni részét a szent kötelesség teljesitéséből. Pénzeskuti kastélya sohase volt ugy tele nemes vendéggel, mint akkor.

A nyugalom nem sokáig tartott.

Valahogy kiszivárgott s elterjedt a hire, minő fenséges vadak vannak Bakonyban, érdemes reájuk vadászni. Agg úrnő, csillagkeresztes hölgy, zászlós úr özvegye alig tünhet el nyom nélkül. Bizonyára sokan tudják hol van, merre jár. Azután leánya, hires honvédtábornok felesége. Lehetőleg kutatnak ő utána is. Hát Kossuth gyerekei, a nagy kormányzó családja. Hogyne lett volna szem és fül, minden kém és áruló munkában a nemzetgyilkolás ama vészes napjaiban? -130-

Sohase tudtuk kipuhatolni, miként tudták az osztrák katonai hatóságok az óbányai és pénzeskuti menedéket fölfedezni.

Egyébiránt Ó-bánya puszta, Pénzeskut kis magyar sváb falu. Távol minden világosságtól, országuttól. Nem jár arra senki. Kivált télen több hónapon át járhatatlanok az eredei utak. Csak nyájőrzők, szénégetők, taplószedők, szentgáli vadászok és szegény legények tévednek arra néha, ezek is az erdőket járják. A sváb zsöllér csak ily alakokat ismer.

Annál jobban feltünhetett neki a sok idegen előkelő alak. A zirczi és veszprémi hetivásárokon eljárhatott szája. Egyik szó a másikat érte s elvégre hatalmas és veszedelmes helyre hatolhatott a hir vagy legalább a gyanu. Augusztus végén már mind a két helyen meglepték a menekülőket.

Mind a két nemesi udvart osztrák katonaság vette körül egy időben. A parancsnok fogolynak nyilvánitott mindenkit s nyomban intézkedett a foglyok elszállitása végett.

A foglyokat Győrön át Pozsonyba szállitották. Zirczen a nélkül mentek át, hogy az apátság tudta volna, kik a foglyok. A pannonhalmi barátok szives vendégségre hivták meg a foglyokat s a katonatiszteket. A tisztek elfogadták a meghivást, de a foglyoknak ezt nem engedték meg.

Győrben már megszaporodtak a foglyok, többnyire ismerősökkel. A megszaporodott társaság a hajón már együtt ment Pozsonyig. -131-

Pozsonyban a vár börtönében helyezték el őket. Botrányosan egyszerüek és kényelmetlenek voltak a szobák, butorok és berendezések. Föstetlen faágyak szalmazsákkal és pokrócztakaróval s ugyanolyan asztalok, székek. Tükör, irószer semmi. Négyen-öten egy-egy szobában.

Soroljuk föl e nemes alakokat, a kik bűn nélkül, vád nélkül, dicső erényeikért szenvedtek.

Ott volt a három Kossuth-gyermek. Mi volt ezek bűne? Az, hogy a világon voltak s dicsőséges nevü szülők ivadékai voltak. Mi volt a bitorló önkény szándéka ezekkel? Kiirtani talán, mint Zách Feliczián családjának apraját-nagyját? Vagy németté és a magyar nemzet ellenségeivé nevelni őket, mint a hogy Rákóczi fejedelem fiaival tették?

Marit, a szobaleányt nem tették fogolylyá, őt elbocsátották. Akkor előállt Marton Antónia s kemény, elhatározott hangon szólt a parancsoló tisztnek.

– Akkor én önként megosztom a kicsinyekkel a fogságot, gondjukat viselem.

A tiszt durva, műveletlen osztrák lélek volt. Azt felelte:

– Nem fogadhatom el az ön önkéntes buzgalmát, ön is foglyom!

Elfogták s a pozsonyi várba zárták özvegy Splényi Ignácznét, a csillagkeresztes hölgyet, annyi véres csata hősének asszonyát s vele együtt három leányát. Az egyik Mária, gróf Guyon Richardné, a másik volt Amália, gróf Beckert Alajosné, a harmadik volt Sarolta, akkor még hajadon. -132-

A vád az volt ellenük, hogy Kossuth gyerekeinek menekülését elősegitették s erre összeesküdtek. Őrült vád. Hát mi bűnük volt a gyerekeknek? S mióta bűn kis gyermekekről jólelküen gondoskodni? De nem is volt a vád igaz. Hiszen a magas állásu urnő fia látogatására nyaralni ment Pénzeskutra s ott véletlenül találkozott a bujdosókkal.

Guyonné ellen külön vád is volt. Az a bűne, hogy a hős magyar vezérnek felesége. De vele együtt foglyokként elhurczolták három kis gyermekét.

Ime Ó-bányáról és Pénzeskutról egyszerre összesen tizenegy fogoly!

Ugyane napok egyikén fogták el Perczel Mór hős vezérünk nejét is Sárközy Juliánnát. Nyolcz gyermekük volt s a nyolcz közül annyit, a mennyit megkaphattak, édes anyjuk társaságában szintén foglyul vitték. Ott sínylődtek a pozsonyi várban.

Ugyanott velük volt Veszprém vármegyéből, Marczaltőről, a ragyogó emlékü úrnő, az ezeréves Amadé nagy nemzetség utolsó sarjadéka. Ez gróf Amadé Dominika, Marczaltő úrasszonya. Férje porosz származásu férfiu, báró Üchtritz volt, hős honvéd-főtiszt s elszánt magyar hazafi. E miatt kellett e nemes úrnőnek fogolylyá lenni.

Minő szent emlékü társaság volt ez együtt ott a vár dohos, penészes oduiban! S mind asszony és kis gyermek. Az osztrák rendszer vitézsége.

Haynau alig egy hónap mulva, már szeptember végén meglátogatta őket. Komárom várának feladása előtt néhány nappal. -133-

A csillagkeresztes hölgy kevélyen beszélt vele. Azt mondta Haynau előtt a börtönfelügyelőnek, mikor ez a hóhér előtt az ő nevét megmondta:

– Hallja profósz, engem bemutathat akárkinek, az önök hatalmában vagyok, de azt megtiltom, hogy ezt az urat nekem bemutassa. Nem törődöm pribékekkel.

Guyon grófné is engesztelhetetlen volt. Férje angol polgár, házassága révén ő is angol nő. Tudta, hogy őt a világbiró angol hatalom megvédi. De ugy látszik, Haynau is tudta. Valami kedveskedő szót, valami bókfélét mondott Guyonnénak. A hőslelkü nő ugy felelt, mint magyar asszony, angol asszony.

– Öntől csak börtönt, golyót, kötelet fogadok el, nem bókot.

Egész életében emlegette a hóhér ezt a pozsonyi látogatást.

IV.

(Leég a nagy-keszi zsöllérsor. – Bakony ura megveszi a zsöllértelkeket. – Leválik asztalos nem adja a magáét. – Csak játszik Bakony urával. – Az asztalost kidobják házából. – Házát elpusztitják s telkét elveszik erőszakkal. – A bűnpör. – Kozma Sándor, a király főügyésze. – Miként meneküljön Bakony ura? – A pör vége.)

Bakony urának sok lakása volt. Télen Budapesten, őszszel, szüret táján Badacsonyban, nyáron vagy bakonyi uradalmaiban, vagy nagy-keszi kastélyában. Ezt különösen szerette. Csallóközben, nagy-keszi uradalmában volt hires szarvasmarha-tenyészete. Erre büszke volt. Ezt igen gyakran akarta látni. -134-

Nagy kastélya volt itt, de csak utczasorba épitve. Előtte keskeny utcza. Szemközt, az utcza tulsó oldalán apró urbéri zsöllértelkek. Nyolczvan négyszögöl egy-egy telek. Minden telken apró, viskószerü, nádfödelü házacska. Szegény zsöllérnek igy is jó, különb házra meg ugy se tellik. Ezen a zsöllérsoron lakott bizony már takács is, czigány is, foltozó varga is, de lakott szegény asztalos ember is. Az asztalos neve Leválik volt. Igazi neve más lett volna ugyan, de azt már senki se tudta, csufnév gyanánt maradt rajta a Leválik név. Mert akármit told, fold, ragaszt és enyvez, oly szerencsétlenül csinálja, hogy az mindjárt leválik. Szegény is maradt örökké.

Egyik napon kegyetlen tüzi veszedelem leégette, elpusztitotta az egész zsöllérsort. Nem maradt épen egyetlen ház se. Csak düledezett falak, füstös omladékok, egy-egy árva kémény magasra ágaskodva, mint az akasztófa, mig valami szél le nem dönti. Az emberek, a kárvallottak sirtak, sopánkodtak, tele volt szivük keserüséggel. Most már mit csináljanak? Ujra épitkezni nem tudnak. Szivesen elköltöznének; az egyik Komáromba, a másik az öreg Dunán át Győrbe, de hiszen még a költözködésre sincs pénzük. Hát azt a nyomorult kis zsöllértelket, a mit a tűz el nem emészthetett, ki veszi meg?

A nagy jajgatás hangja eljutott Bakony urának fülébe is. Odaszól házi ispánjának:

– No héjh, mit csináljunk?

– Vegyük meg nagyságos uram azt a sok apró-cseprő -135- telket. Lesz belőlük vagy két-három holdnyi. Ne éktelenkedjék az a sok rossz viskó itt a kastély előtt.

– Hát azután mire használjuk?

– Csinálunk belőle herefüves kaszálót.

– Ángyod térdit. Csinálunk belőle angol kertet. Teleültetjük fával, a baromfiaknak oly jó helyük lesz benne, mint a paradicsomban. Megér négyszögölenként ötven krajczárt, de mi adjunk a szegényeknek kétszer annyit. Eredj hamar, vedd meg hamar, fizesd ki hamar! Egy-kettő-három!

Igy szokott beszélni. Ismerte már a házi ispán. Sarkon fordult, pénzt vett magához, futott a jegyzőhöz, behivatta a kárvallottakat a falu házához. Megvett minden telket, megcsinálta róla az örökleveleket, kifizetett mindent és sietett vissza haza Bakony urához.

– Itt vannak az öröklevelek!

– Mind megvan?

– Mind, – csak a Leválik asztalosé nincs meg. Valami ok miatt nem jött a jegyző hivására.

– Eredj hozzá magad. Ő se maradhat el.

Igaza volt Bakony urának. Leválik telke éppen szemközt feküdt a kastélylyal. Ha ez idegen kézben marad, akkor hiábavaló a többi áldozat.

Másnap jön az ispán szavára Leválik.

– Csókolom a kezét nagyságos uram, én a telkem nyolczvan forintért nem adhatom.

– Hát mennyiért?

– Százhatvan forintért. -136-

– Gézenguz, igy akarod te csalni a többi felebarátodat?

– Csókolom a kezét, nem én akarom igy, hanem a feleségem.

– Majd meggondolom. Most takarodjál innen, holnap ilyenkor itt légy.

Ott volt az asztalos pontosan. Bakony ura pattogva szól:

– No, megadom, a mit kérsz. Menjetek a jegyzőhöz, csináljátok meg a levelet.

– Csókolom a kezét nagyságos uram, most már százhatvan forintért se adhatom a telket. Háromszázhusz forint az ára.

Bakony ura nem szól hozzá, hanem az ispánhoz fordul.

– Dobd ki ezt az enyves szagu gazembert, csak arra ügyelj, hogy keze-lába ne törjék.

Az ispán ugy kidobta Leválikot, hogy lába se érte a földet.

Két hétig csöndesség volt. De már hiába, a telket meg kellett venni. Világ csufjára ott nem maradhat az a rongyos viskó. Azt csak nem türheti az uraság, hogy a falu népe kinevesse. A többi telekről már a romokat eltisztogatták, a földet elegyengették, most már csak maga éktelenkedett ott az asztalos.

Megint magához hivatta Bakony ura.

– No Leválik, akaszszanak föl a neved napján, megadom a pénzed, de most már pisszenést se halljak.

Hajh-hajh, nem ért ez a beszéd semmit. Az alatt a két hét alatt száz emberrel beszélt az asztalos, tiz -137- ügyvéddel tanácskozott, szakszervezetektől szerzett tudományt s megtudta azt, hogy Bakony ura őt az ő beleegyezése nélkül a telekből ki nem turhatja se szép szóval, se más módon. Teljes önérzettel azt felelte:

– Pedig volna még szavam, nagyságos uram. A teleknek ára most már hatszáznegyven forint!

Erre a szóra nem az ispán dobta ki Leválikot, hanem maga Bakony ura. Indulatba jött, erős ember volt, nyakon ragadta az asztalost s ugy kiröpitette az ajtón, hogy hatot is bukfenczezett, mire leért a földszintre.

Hatszáznegyven forint!

Ezen a pénzen akkor Nagy-Kesziben a telkesgazda házát meg lehetett venni a hozzávaló negyedtelek külső birtokkal együtt. Hiszen ha ezt megadná Bakony ura, csuffá lenne az egész vármegyében. Hogy rongyos falusi asztalos igy kitudott fogni ő rajta!

Nem is a pénz volt fölháborodásának oka. Milliói voltak s gyakran csak ugy szórta a pénzt. Hanem hát hova sülyedt az úri becsület? Maga az asztalos is, apja, öregapja is csak zsöllérje volt egykor neki s most ugy beszél vele, mintha csak együtt őriztek volna csürhét. Nem türi ő ezt.

De eljött az ősz, a szüret ideje. Badacsonyba kellett mennie. Azt mondja ispánjának:

– Egy-két hétig oda leszek. Mire megjövök, Leválik telke rendben legyen. Okvetlen megcsináld, a hogy tudod.

De az ispán nem tudta megcsinálni. Ő neki már ezerkétszáz és negyven forintért akarta az asztalos a telket eladni s ha ezt megigéri, megint följebb viszi -138- az árt, föl a csillagos egekig. Látszik, a zsöllér csak csufolódik Bakony urával. Sőt épiteni is kezdi a leégett házat, néhány födélfát már föl is huzott a szelemenre s a sárgerendára.

Hetek mulva jön haza a szüretről Bakony ura. A mint négylovas kocsija befordul a régi zsöllérsorra, nyomban szemébe ötlik az asztalos háza. Ime födélfa is van már rajta. Az ispán hát nem hozta rendbe a dolgot.

Rettenetes haragra gerjed. Megállitja a kocsiját. Odakiáltja magához béreseit.

– Minden ember hagyjon abba minden munkát. Minden ember siessen rögtön az asztalos házához, pusztitsátok el rögtön azt a házat, egyengessétek el a földjét, délután öt órára föl is legyen szántva, be is legyen sóval a helye vetve, be is legyen boronálva.

Mintha csak ezt a parancsot várták volna az emberek. Nosza fegyverre, ásóra, kapára, fejszére, kalapácsra, vasvillára minden tagjabiró ember! Pusztitsátok el azt a buta asztalost. Nagy mulatság lesz az. Ilyen nem volt régóta a faluban, de még a vidéken se.

Azonban Leválik uram se esett a feje lágyára. A mint a nagy hajszából látta, mi fenyegeti, menten fordult az öregbiróhoz segitségért. De az öregbiró úr bölcs férfiu. A mint meghallotta az esetet s megértette, hogy igy vagy amugy Bakony urának haragját vonhatja magára: nyomban annyi dolga akadt a szőlőben, hogy haladék nélkül oda kellett kimennie, három napig haza se tért a faluba. Igy járt az asztalos -139- a törvénybiróval, a szolgabiróval, a jegyzővel s a pappal is. Bakony ura ellen nem talált se égi, se földi segitséget.

No hát segits magadon, az isten is azután majd csak megsegit. Futott haza az asztalos, fölfegyverkezett istenesen, gyalut, fürészt, vésőt, kalapácsot magára öltött, odaállt omladozó háza ajtajába, ott várta a béresek sáskahadát. Ő volt igazságában, őt védi a törvény, minden bérest legyalul, kettéfürészel, kivés, leszegez, a ki ártó kezét fölemeli az ő háza ellen.

Hiába volt. A végzet másként akarta.

A béresek sokan voltak. Gyaluját a hátához verték, fürészét összetörték, vésőjét, kalapácsát kidobálták, szétszedték még gyalupadját is, magát az utczára dobták ki, minden gönczét, czókját-mókját utána hajigálták s azonfelül még nagyokat is röhögtek balesetén. Délután öt órakor nem volt már a háznak nyoma se, földje elegyengetve, megszántva szépen, bevetve sóval, lesimitva fogassal és kökényfaboronával.

A hogy Bakony ura parancsolta.

Az eset csodájára odaszüremkedett lassanként az egész falu népe, de nem mert pisszenni se. Hiába sirt, jajgatott, panaszkodott Leválik uram.

De nem is panaszkodott többé, a mint a nap leszállt, hanem nyakába vette az országutat s loholt be Komáromba. Ott a nemes vármegye, a királyi törvényszék, a királyi ügyész, a királyi vizsgálóbiró, ott a sok ügyvéd és biróság, ott majd lesz segitség. Másnap délre már egész Komárom tudta, mily rettenetes eset történt tegnap Nagy-Kesziben. -140-

Az igaz, hogy rettenetes. Hanem azért meg kell gondolnunk, mit csináljunk. Bakony ura még se jött-ment, szedett-vedett ember. Több uradalma, sok milliója, több izben képviselő, testi-lelki barátja a hatalmas miniszterelnök, Kossuthnak rokona, a Kossuth gyerekeknek egykor menedéke, a király is vendége volt egykor, a mikor először utazta be Magyarországot, ő röpitette ezüstös kocsiján, négy sárkánylován Csallóköz utjain, maga volt a kocsisa. Akármit csinált azzal a boldogtalan Leválik asztalossal, ő vele csak ugy rendesen, más ember módjára elbánni sehogy se lehet. Hiába tennénk akármi kisérletet, utóbb is ő kerül felül, boszut is állhat, pokolba kergethet minden biróságot, hatóságot.

De hát a törvény mégis csak törvény. Az asztalos talált ügyvédet. Most már nem emlékszem, Gerencze volt-e az ügyvéd neve vagy Lilienthal, de ez ugy se fontos dolog. Az ügyvéd kellő meghatalmazással ellátva, beadta a birósághoz a bűnvádi keresetet.

Meg volt az a kereset csinálva jól. Rablás, erőszak, idegen vagyon rongálása, hatalmasul való gonosz foglalás, könnyü testi sértés, sulyos testi sértés, tizenháromféle testi sértés, a büntető-törvény ötven szakaszát sértette meg rutul. Kér az ügyvéd példás elégtételt, kéri a megsértett közrend és közigazság helyreállitását, a vádlottnak vasbaverését, elfogatását, fegyházra itéltetését, minden uradalmának elkobzását. Azonkivül meg kell itélni a panaszos félnek házát, munkamulasztását, fájdalomdiját, orvosi és gyógyszerköltségeit, ügyvédi és peres költségeit. Fel kell épiteni -141- elpusztitott házát; kutyája, macskája világgá futott, csibéit, réczéit eltiporták, mindez tetemes kár. Hát a műhely, hát a gyalupad, a szerszámok, a sok ajtó és ablakkeret! Összesen százezer forint!

Számitani hát tudott az asztalos, meg az ügyvédje. Igy szokott lenni. A madarat, ha tőrbe kerül, meg kell koppasztani. Bakony ura elég tollas.

Egyszer csak betoppan hozzám Bakony ura. Hatalmas termete, fekete Kossuth-kalapja; kuszált haja, bajusza, szakálla, feszes fekete magyar ruhája, huszár csizmája, vastag sétabotja – valósággal ő és senki más. Valami irást tart egyik kezében.

– Nézd csak pajtás, micsoda irás ez? Mit látsz ki belőle? Azt-e, a mit én?

Nézem az irást. Hivatalos alak, száma is van, pöcsétje is, kesze-kusza aláirása is, a mit senki se tud elolvasni. A komáromi királyi törvényszék vizsgálóbirájának idéző levele, a melyben Patkós-Teszéri Zámory Kálmán nagykeszi lakost mint terheltet ez és ez napra s ez és ez órára maga elé idézi s keményen meghagyja neki, késedelem nélkül megjelenjék, mert különben elővezetteti. A vád ellene százféle büntett és vétség, a miért valamikor kerékbe törték, fölnégyelték az embert.

Látja, a mint nézem az irását.

– Jól megnézd ám pajtás előlről, hátulról.

Még egyszer jól megnézem az irást.

– Bizony ez barátom idéző végzés, a vizsgálóbiró ismeretes ostoba nyelvén. De ők se igen tehetnek róla. Ez ma már a hivatalos irka-firkák módja. Hogy jutottál hozzá? -142-

– Az ispánom küldte, Kesziben nyomták a kezébe. S azt kérdem most már tőled, csakugyan megbolondult ez a világ?

– Mit akarsz e kérdéssel?

– Mit-e? Elgondolhatod. Hogy rongyos vizsgálóbiró én hozzám ilyen levelet intézzen, hogy én ő előtte az ő piszkos hivatalos odujában megjelenjek, hogy ő én hozzám kérdéseket intézhessen s engem bekisértethessen: ez már, pajtás, csakugyan a világ vége. Megbolondult itt már mindenki.

– Hát nem akarsz hozzáfáradni?

– Sehogyse. Ha dolga van velem, jöjjön hozzám uri lakásomba akár itt Budapesten, akár Nagy-Kesziben, akár a Bakonyban. Ha vendégként jön: szivesen látom s akkor pipaszó mellett elintézhetjük a dolgát. De én hozzá ilyen idézésre nem megyek. Itt hagyom nálad az irást, adok meghatalmazást, végezz vele, a hogy tudsz.

Kitört belőlem a nevetés. Az elintézésnek csakugyan könnyü ez a módja.

Menni akart.

– No ne siess még. Miféle dolgod lehet neked annál a büntető biróságnál?

– El se tudom gondolni. Talán az a Leválik asztalos adott be valami nyöszörgő panaszt ellenem.

– Mit csináltál vele?

– Semmit, szót se érdemel. Tudod, a háza utamban állt, ott volt az orrom előtt; – megakartam tőle venni, már kétszeres árt is ajánlottam neki, de sehogy se -143- adta. Hát bizony én kidobattam onnan, a telkét elvettem tőle, még hetvenkedett is kissé, hát természetes, hogy az embereim jól megagyalták. Rászolgált a gazember. Ez az egész!

Ez az egész? De már ezen nevettünk mind a ketten. Azt mondtam neki:

– No öregem, csakugyan kutyabaj. Attól féltem már, valami semmiség miatt ütötted össze a tengelyt a törvénynyel. Ott bizony nem találtunk volna pártfogót. De a mit cselekedtél, az csakugyan nagy eset. A Corpus Juris ezt actus majoris potentiae-nek nevezné. Ha valaki nemes emberen követte el: fejét és jószágát vesztette miatta. De a mai törvény is keményen fogja, ha nem nemes ember is az a Leválik asztalos. Rettentő eset ez. Éppen azért légy csak nyugodt barátom. A hajad szála se görbül meg.

Csakugyan igy gondoltam.

Ha az ügyből rendes büntető per lesz: akkor a sulyos itéletet kikerülni nem lehet, Bakony urát pedig sulyos itélet alá vonni elképzelhetetlen. Tehát büntető pert csinálni a dologból nem szabad. Sőt még azt se szabad, hogy Bakony urát a vizsgálóbiró kihallgassa.

Kocsira ültem s nyargaltam Komáromba, Nagy-Keszire, saját szememmel és saját fülemmel győződni meg, mi történt hát valósággal? Hiszen Bakony urának mintha sejtelme se lett volna az ügy komolyságáról.

Bizony semmi vigasztaló se volt tapasztalataimban.

Az eset ugy történt, a hogy elbeszéltem.

A királyi ügyész és a vizsgálóbiró kegyetlen elszántságra -144- készültek. Meg kell törni a gőgös nagy urat. Nem élünk már a középkorban. A szegény ember se rongy és szemét, a melyen büntetlenül tipródhassunk. Van már joga, törvénye és igazsága a szegénynek is. Az igazság a birodalmak szegletköve.

Szentül igaz ez mind. De azért nagy sietve fölkerestem a királyi főügyészt. Tanácskozni vele s tanácsát kérni.

A főügyész Kozma Sándor volt. Benső jó barátom, forró rokonszenv kapcsolt hozzá. A régi remek táblabirák közül való ember. Örökre elmult korszak utolsó hirmondója. Nagy eszmék és szent érzések közt nőtt fel ifjusága. Petőfi, Kerkapoly, Jókai voltak valamikor versenyző társai. Tökéletes magyar volt minden erényünkkel és minden gyöngeségünkkel. Szabad lelke, nemes szelleme, lángoló emberszeretete. Ő még tudott busulni és lelkesülni magyar mivoltának gondolatán.

Elmondtam neki az esetet apróra. Nagyon meghatotta. Ő nem vajdának csufolt engem, hanem prófétának.

– No próféta jó ügyben jársz, segitlek, ha tudlak. A törvényt ugyan gyalázatosan összesértegetjük, de ebben az esetben van mentségünk. Megyek azonnal a kormány elnökéhez. Ő is nagy és jó barátja Zámorynak. Mondd meg neki: ne aggódjék. Micsoda? Zámoryt elitélni? Hiszen nemzeti kincsünk ő. A középkor utolsó igaz magyarja, a kinek feje fölött hiába zugott el az utolsó háromszáz esztendő. Én is jól ismerem, nekem is barátom, valósággal Bakony ura. Nyers, vad ember, de ő még ott volt azok közt a hadnagyok közt, a kikkel Árpád apánk ezt a földet elfoglalta. -145- Sohase foglalta volna el, ha ilyen bajtársai nem lettek volna. Igaz, hogy sulyos vétket követett el, de haragja nemes volt. Ha eleven mammutot találnánk most, a tizezer év előtti kor utolsó remekét, az erdők és mezők királyát lombos fürtjeivel, földrengető lépésével, vajjon elpusztitanók-e azért, mert egy-két bitang tinót, kósza bikát elgázolt? Nem táplálnók-e szorgalmasan, nem szeretnők-e figyelmesen, hogy mennél tovább éljen az, a ki dicsőségünk, a ki fajából az utolsó, s a ki után többé nem lesz a világon hozzá hasonlatos?

Igy beszélt Kozma Sándor.

– Eredj csak próféta, végezd a mi szükséges végezni való, a mi tőlünk függ, majd én elvégezem.

Tisza Kálmán volt a kormány elnöke. Hatalmas ur. Egyetértett ő is a főügyészszel. Komáromban rögtön megszelidültek a vélemények a mint ezt megtudták. A közvádló nem pattogott többé, az ügyvéd nem dicsekedett, a vizsgálóbiró bizonytalan időre elhalasztotta a határidőket, hogy legyen időnk intézkedni.

Lett is.

A kormány körében nagy tanácskozások folytak: miként meneküljön Bakony ura? Sok biztos megoldás mutatkozott. Az egyik az: az ispán magára vesz mindent. Szereti uraságát s jó pénzért mindenre kész. Lesz száz tanuja. Ott vannak a cselédek.

Bakony ura azt mondta:

– Nem fogadom el. Én tettem, a mit tettem, ártatlan embernek haja szála se görbüljön meg miattam.

A másik megoldás is egyszerü volt. Bakony urát -146- ujra és hamarosan képviselőnek választják, ügye a mentelmi bizottság elé kerül, ez a bizottság elszuszog az ügygyel évekig, azalatt éhezik az asztalos is, ügyvédje is s néhány forinttal hazafutnak édes anyjuk mellé, még ők dicsekszenek szerencséjükkel.

Ez se kellett Bakony urának.

– Nem mesterkedem, nem menekülök. Más módot keressetek.

Volt más mód is. Kimegy Svájczba. Máskor is töltött már hosszu időket külföldön. A manó se keresi ott. Se ott, se másutt. Az éhség igy is agyon gyötri az asztalost és embereit s azalatt az ispán rendbehoz mindent.

Ezt se fogadta el.

– Én hazámat, szülőföldemet el nem hagyom.

A tanácskozásban pihenőt tartottunk. Idő multán azt kérdem tőle:

– Nincs neked házi zsidód?

– Hogyne volna, ott a Jakli.

– Mi az a Jakli?

– Bakonyban ő hordja el a dögbőröket. Jókedvü ficzkó, mindig nevet. Van annak esze!

Nohát gyere Jakli.

Berendeljük Budapestre. Közöljük vele az ügyet.

– No most mit csinálsz Jakli?

– Megyek Komáromba, a nagyságos ur ád a kezemre a telekért háromszázhusz forintot. Ennyit igért érte Aztán ád a kezemre az asztalos kára fejében kétszáz forintot, az ügyvéd számára pedig ezer forintot, a többi az én dolgom. -147-

Két nap alatt elintézett mindent, az asztalos és ügyvédje letett, visszavont, megmásitott, eltagadott mindent s a biróság megszüntette az egész ügyet.

Harmadnap ott volt az asztalos Bakony uránál megköszönni a szivességet s bocsánatot kérni a történtekért.

– Szamár vagy fiam, ha eszeden jártál volna: az az ezer forint is a tied, a melyet az ügyvéded kapott.

Az asztalos sóbálványnyá változott.

– Ezer forintot kapott?

– Annyit.

– Pedig én tőlem is kicsikart száz forintot. Azt mondta, örüljek, ha engem nem csuknak be. Hajh, hajh, megölöm azt az ügyvédet!

Elrohant s azóta folyton kereste gyalujával az ügyvédet, hogy legalább egyik kezét, lábát legyalulja.

Igy állt boszut Bakony ura. Nagy kaczagás lett a rettenetes pörnek eredménye. -148-

I.

(A Bohor Yontob Szaláma nemzetség és az Eliáhu Ghebáli nemzetség rokonsága. – Jusszuf elveszi feleségül Szenórát. – Hogy lett magyarrá az arab zsidó Szaláma? – Jusszuf testvére Mussza, vagyis Ramira Bohor Yontob ben Szaláma meghal Damaskusban. – Jusszuf annak özvegyét, a szép Gamilát is elveszi feleségül. – Ezt utóbb megtudja Szenóra. – Nagy felfordulás támad a két feleséges állapotból. – Szép sorjában elmondja ezt e fejezet.)

Szent igaz: a vármegye mindentudó. Kivált ha a vármegyének olyan főfiskusa van, mint tekintetes Karakó-szörcsöki Szörcsöky Ábrahám ur, a ki a Corpus Jurison és a Tripartitumon és a Decisiokon kivül a Szent Atyák irásait is tökéletesen ismeri, a Bibliát könyv nélkül tudja, héberül és arabul ugy beszél, mint a kerepelő s még a koptok nyelvét is beszélné, ha volna kopt a világon, a kivel beszélhetne.

De mindenható is, a mióta tekintetes Szalóky Ferencz de Eadem úr az alispánja. Nem fél az senkitől, rendithetlenül osztja az igazságot s végrehajtja az itéletet még a püspökön, még a nádorispánon is.

Hanem azért egyszer mégis megakadt a nemes vármegye. -149- Olyan ügy került a kezébe, olyan ügyet kellett volna elintéznie, a melyhez nem volt elég se a tudománya, se a karhatalma.

Ezt az ügyet beszélem el. Epüljenek rajta a jogászok és törvénytudók. Van-e köztük, a ki bölcsebb volna, mint egykor a nemes vármegye?

Élt Alexandriában, Egyiptomnak hires tengerparti városában egykor két kereskedő. Az egyiknek a neve volt Bohor Yontob Szaláma. A másiknak a neve volt Eliáhu Ghebáli. Mind a kettő becsületes buzgó zsidó ember.

Bohor Yontob Szalámának volt egy szép leánya s egy derék termetes fia. A leánynak a neve volt Rákhel, a fiué Jusszuf.

A leányt feleségül vette Eliáhu Ghebáli. Ebből a házasságból is született egy szép leány: Szenóra Ghebáli. Ezt a szép leányt meg elvette feleségül Szaláma fia Jusszuf.

Csak nevezzük ugy: Jusszuf.

Igazi neve ugyan Jusszuf Bohor Yontob ben Szaláma. Igy is van az alexandriai főrabbi jegyzőkönyvébe bevezetve. Ez előtt a főrabbi előtt történt a házassági egybekelés. De ezeket a teketóriás napkeleti neveket mégis csak tegyük félre, mert különben soha se értjük meg a dolgot s a sokféle névben utóbb ugy összezavarodunk, hogy lassanként azt se tudjuk, melyik a fiu, melyik a leány.

Tehát az egyik apa legyen Szaláma, a másik legyen Ghebáli.

Szaláma fia legyen Jusszuf. Ghebáli leánya Szenóra. Rákhelt hagyjuk meg a maga nevén, a többi nevet pedig felejtsük el egyelőre. -150-

Most jöjjünk tisztába a rokonsággal, a mi e két házasságból előállott.

Szaláma ipa volt Ghebálinak, Ghebáli pedig veje volt Szalámának.

Jusszuf fia volt Szalámának, veje volt Ghebálinak. De most már Jusszuf és Szenóra házassága után Szaláma nemcsak ipa volt Ghebálinak, hanem násza is, valamint Ghebáli is nemcsak veje, hanem szintugy násza is volt Szalámának.

Még furcsább lett az állapot a fiatalok között. Jusszuf például a feleségének nemcsak férje, hanem nagybátyja is. Szenóra nemcsak felesége volt férjének, hanem unokahuga is. Ez még nem volna nagy baj. Nálunk is előfordul ilyen eset akárhány. Hanem már Rákhel odajutott, hogy ő Szenórának anyja is, napa is, Jusszuf pedig Rákhelnek testvére is, veje is, Rákhel pedig saját édes testvéröccsének egyuttal anyósa is. Igy van Ghebáli is, a ki már most a saját édes leányának, Szenórának, apósa is, minthogy leányának férje az ő valóságos törvényes veje.

Ezt a csigabiga rokonságot még tovább is lehetne folytatni, de hagyjuk ezt Szörcsöky Ábrahám főfiskus úrra, a kinek lesz ehhez még a nemes vármegyén sok kemény mondanivalója.

De hát hogy jut ehez a főfiskus úr és a nemes vármegye? Hiszen Alexandria nem is a mi világrészünkben fekszik, hanem Afrikában s nem is a mi országunk, hanem Törökország? Mióta lett úrrá a nemes vármegye Törökország és Afrika fölött? -151-

Várjunk csak sorára.

Az eset akkor történt, a mikor még Viktória asszonynak, Nagy-Britannia és Irland királyának s India császárjának szörnyeteg pánczélos hajói nem vetettek horgonyt a Nilus torkolatánál, nem ágyuzták agyon Alexandriát s vörös kabátos katonák nem foglalták el Egyiptomot és a Nilus völgyét föl egészen a sivatagokig, a szudáni országokig. Akkor még a török szultán ő felsége volt annak a világnak uralkodó fejedelme, akár fogadtak neki szót alattvalói, akár se.

Történt pedig egykor, nagyon régen, hogy az európai keresztyén császárok, királyok, potentátok szerződésre léptek a szultánnal, ő felségével, hogy az európai, ázsiai és afrikai országaiban lakozó emberek fölött, ha azok európai potentátok alattvalói, ne a török biróságok lássanak törvényt, hanem minden ország polgára fölött saját országának birósága hozzon itéletet. Ne a kádi legyen az ura, hanem a szolgabiró, ha az az egyiptomi lakos véletlenül magyar ember.

Ez bizony bölcs szerződés volt, hanem hát mi lett ennek a vége?

A vége az lett, hogy a hány arab, zsidó, görög, talián vagy egyéb Krisztushitü vagy Mózeshitü csavargó oda jutott a kegyelmes szultán birodalmába s volt oka félni a biróságoktól: valamennyi idegen, keresztyén ország polgárának vallotta magát. Nem kellett hozzá egyéb, csak annak az országnak valamely községbirájától egy bizonyitvány, a mit az kiadott egy-két huszasért vagy egy Mária Terézia-tallérért. A konzul -152- ráütötte a hitelesitő pöcsétet két aranyért s készen volt például a magyar ember, ha soha nem látott is magyart s ha ezer év óta lakott is a nilusi zuhatagoknál.

Már most tudni kell, hogy Eliáhu Ghebáli arab volt. Az öregapja is arab volt. De az öregapja, hogy a török kádi valahogy rajt ne üthessen, váltott magának franczia polgárságot. Lett hát belőle arab nemzetség, török alattvaló, franczia polgár.

Ugyanigy cselekedett Bohor Yontob Szaláma öregapja is. Csakhogy ő nem franczia, hanem magyar polgárságot váltott. Meglehet ugyan, hogy Szaláma valamikor Salamon volt, Yontob Gottlób volt, Bohor Bauer volt s ily módon Bauer Gottlób Salamon tökéletes magyar név volt, de az is meglehet, hogy a dolog épen nem igy volt. Csak az a bizonyos, hogy az öreg Szaláma valami ügynök utján kikeresett a Bakonyban, Veszprém vármegyében egy tót falut, Sur a falu neve, több tót falu nincs is ott, s a suri öregbirótól és nótáriustól megszerzett egy honossági bizonyitványt, aláirta még az urasági ispán is, talán a suri tót pap is. Ettől kezdve minden török kádi tudta Alexandriától Kairóig és Filé-szigetéig a Nilus mentén, hogy a Bohor Yontob Szaláma nemzetség héber ugyan, török alattvaló is, de azért mégis magyar nemzetség.

Azaz, hogy akkor tudta ezt meg a török kádi, a mikor erre Szalámának szüksége lett.

Pedig lett.

Az öreg Szaláma, Ghebáli apósa, se volt valami jámbor életü jó ember. Ravasz is volt, erőszakos is -153- volt, nem is szerették, nem is volt épen jó hire, sokat marakodott a szomszédokkal is, sok rövidséget okozott azoknak, a kik vele valamikor kötést csináltak, de azért olyan ember, mint ő, más is volt Alexandriában elég. Jómódu volt, sok pénze volt, hát csak eltürték a nagy városban.

Hanem a fia, a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma, a szép Szenóra Ghebáli férje, az már igazán rossz ember volt.

Kapott ugyanis feleségével huszezer franknyi hozományt. Volt az arany egy tele zacskóval. Ő is kötelezett a feleségének huszonháromezer és száz frank ellenhozományt, a mit mi magyarok móringnak nevezünk. Minderről az alexandriai főrabbi szép irást készitett. Volt az irás egy tenyérnyi, bele került öt aranyba.

Az uj házasok Alexandria mellett Okella El-Leimun nevü faluban vagy külvárosban telepedtek le, ott nyitottak üzletet, ott éltek boldogul négy esztendeig, született is a négy esztendő alatt három gyermekük. Egy fiu és két leányka. A fiu meghalt, a két leányka megmaradt. Boldogságuk egén a kis csecsemő halálán kivül egyetlen felhő sem mutatkozott. Mindenki boldognak tartotta a házasságot. Még a szomszédok is. Maszszaud, Boabó, Hénina asszony, Abu Szakker özvegye, Izakkó Hasszán, Manté asszony voltak a szomszédok. Nem győzték eléggé dicsérni Jusszufot és Szenórát s magasztalni boldogságukat.

Hajh, de a mostoha sors ugy akarta, hogy ez a -154- boldogság csak négy esztendeig tartson. Pedig a férj oly erős volt, mint a himteve, az asszony pedig oly szép, mint a hajnali csillag. S jól ment az üzlet is. De hát féregnek kellett támadni a szép almában.

Volt az öreg Szalámának másik fia is, a kinek a neve volt Mussza Bohor Yontob Ben Szaláma. Ez a fia átköltözött Afrikából Ázsiába és Damaskusban ütött tanyát. Ott meg is házasodott; feleségül vett egy nagyon szép leányt s élt boldogul.

Élt, a mig élt. Nagyon rövid ideig élt. Valami kigyó vagy skorpió, vagy valami utálatos féreg megcsipte s ebbe belehalt. Ott maradt a gyönyörü feleség özvegyen és gyerek nélkül. Nem volt ugyan a menyecske meddő, de a rövid házasélet alatt gyerek csakugyan nem született.

A bánatos özvegy hirt adott ipának a szomoru halálesetről. Damaskus ugyan jó messze van Okella El-Leimuntól és Alexandriától, de azért valakinek a családból mégis el kell utaznia. Vagyoni, örökségi kérdések támadhatnak. Nem lehet egészen az özvegyre hagyni a dolgot.

De ki mehetne már el Damaskusba, ha nem Jusszuf?

Nohát menjen el Jusszuf.

El is ment, oda is ért, el is töltött ott néhány hónapot.

Vajjon mit csinálhatott annyi ideig Damaskusban? Holott otthon, Okellában, szép feleség és két szép kis gyermek naponta esengve várta.

Sohase mondta azt meg Jusszuf, mit csinált ő -155- Damaskusban. De azért utóbb mégis minden kitudódott.

Az özvegy nagyon fiatal volt és nagyon szép. Jusszuf mikor meglátta, nem is akart hinni szemeinek.

Hosszas kérdezősködés után akadt rá a nagy városban. A minek az volt az oka, hogy testvérét nem Mussza Ben Szaláma, hanem Ramira Ben Szaláma néven ismerték a damaskusiak.

De végre rátalált. A szép özvegy még a gyászházban lakott. Maga nyitott ajtót a jövevénynek. Jusszuf csak jövevény volt előtte. Addig nem ismerték egymást.

– Isten áldása legyen e házon. Én Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma vagyok Egyiptomból, Okella El-Leimunból, keresem az én testvér atyámfiának szerencsétlen özvegyét.

A szép asszony szomoruan felelt:

– Én Gamila Baruch vagyok, Ramira Ben Szaláma szomoru özvegye. Lépj be hajlékomba.

Jusszuf belépett és ott is maradt.

Erős, fiatal férfi, koromfekete bajusszal és szakállal, szemei mély tűzzel világoltak.

Az asszony is szép, élettel, ifjusággal teljes, csillagos szemein és piros ajkain alig látszik a vigasztalan özvegység. Pedig mégis rászorult a gyöngéd vigasztalásra.

Január végén volt az idő. Jusszuf ott töltötte a február hónapot. Márczius 21-én házasságra lépett Gamilával. A vigasztalás tökéletessé vált.

De hát hogy lehetett ez?

Hiszen Jusszufnak most már két felesége lett. Az -156- egyik ott busul érte Okellában, a másikkal itt éli világát Damaskusban. Igaz, hogy amaz Afrika, emez pedig Ázsia, de mégis csak két feleség az. Az pedig nagy bűn isten előtt, ember előtt. Mit szól majd ehhez a törvény?

Vajjon megmondta-e Gamilának, hogy otthon már feleség és két kis gyerek várja? Vajjon Gamila elfogadta volna-e őt hites társának, ha ezt biztosan tudja?

Mindez hiábavaló kérdés most már. Hiszen a házassági egybekelés megtörtént.

De még hogy történt! Nagyobb törvényességgel és fényesebb, áhitatosabb ünneppel egybekelés még soha se történt.

Jusszuf és Gamila együtt odajárult a vénekhez. Ott ültek a vének a zsinagóga előcsarnokában. Mind ott voltak, a kiknek legnagyobb hirük, tekintélyük és szakálluk volt. Meg is nevezhetjük őket. Lassziado Eliáhu, Salamo Juda, Hamo Salamo – valóságos szent emberek. Még rabbi is volt köztük kettő, ugymint Toleduo Jakab és Haim Assalim. Bölcs, tudós, szentéletü férfiak. És ott voltak még a vének ezeken kivül heten.

Jusszuf és Gamila előadták esetüket és szándékukat. Meghalt Mussza Ben Szaláma, a bánatos özvegy férje. El is temették tisztességesen, ott nyugszik immár Ábrahám kebelében. Magzat nem származott, nincs hát a ki fentartsa a megboldogultnak a nevét, Izrael nemzetségét. De ime Jusszuf, az elhalt férjnek testvér atyafia eljött messze földről, Egyiptom földjéről, hogy -157- az ő ángyát megvigasztalja s meghalt testvér atyafiának magot támasszon. Ők hát házasságra akarnak lépni. Mit szólnak hozzá a vének?

A vének örvendetes szivvel hallgatták a férfi és asszony egyetértő kivánságát. Ime, nem gyöngült még az igaz hit; ime, ezek is buzgón megtartják a törvényt. Megnézték Gamila papucsait. Kicsiny és szép lábai voltak Gamilának. A papucsok sárga, finom szattyánbőrből. Erős férfinak nincs oka attól félni, ha gyönge női kéz ily papucscsal pofon üti. Tehát Jusszufot nem a félelem hajtja erre a házasságra. Hanem Mózes törvényének tisztelete. Istenes cselekedet.

Másnap, márczius 21-én, volt a templomi esküvő. Valami szent rabbi halálának is emlékünnepe volt e napon, zsufolásig megtelt tehát áhitatos hivekkel a nagy damaskusi zsinagóga. Ezer meg ezer ember tehet arról tanubizonyságot, hogy a bölcs és szent életü rabbi, Toleduo Jakab, törvényesen isten színe előtt adta össze az ifju házasokat. Ugyancsak ő hitelesitette a házassági szerződést is.

De hát épen igy esett Jusszuf a két feleségüség sulyos bűnébe. A törvénynek ennélfogva fejére kell szállani!

Dehogy kell. Hiábavaló beszéd ez! Hiszen napkeleten vagyunk, Ázsiában, a fölséges török szultán mérhetetlen birodalmában, a hol Allah a mindenható s Mohamed az ő prófétája; Allah pedig elnézi s Mohamed egyenesen megengedi a többnejüséget, a fölséges török szultán pedig meg nem türné, hogy e miatt valakinek a hajaszála is meggörbüljön. -158-

Nem is aggódott e miatt Jusszuf pillanatig se. Hiszen Mózes parancsolja ily esetben a szent házasságot, ha mindjárt két vagy három feleség támad is ily módon egy időben egyszerre. Mi lehetne hát az ő bűne?

De sőt nem is maradt Damaskusban, hanem uj feleségét hazavitte Egyiptomba, fogadott neki külön lakást, rendezett be számára külön háztartást s élt vele boldogan.

Szenórával is boldogan élt. Annak ugyan nem szólt semmit, hogy másik felesége is van. El-elmaradt ugyan a háztól gyakran napokon, éjszakákon át, hanem hát nagy a világ, kereskedő embernek sok dolga, sok utazása van. Jó ideig egyik asszony se vett észre semmi gyanusat.

De hát igy nem tarthatott örökké. Mindenkinek vannak irigyei, ellenségei, rossz emberei. Egyszer csak valaki besugta Szenórának az állapotot.

Szenóra hű asszony volt, derék asszony és jó anya volt. És bizony még nagyon szép asszony. Szempillantásig se türte férje kétnejüségét. Rögtön szaladt édes apjához, Ghebálihoz s követelte, legyen igazság! Jusszuf kergesse el a másik asszonyt, éljen hüségesen igaz feleségével, mert ha ezt nem cselekszi, ő elválik s boszut áll, ha ég-föld összedül is.

Hogy pedig senki ez iránt kétségbe ne legyen: fogta gyerekeit, nagy kendőbe bekötözgette s ugy otthagyta férje házát, mint Szent Pál az oláhokat. Magával vitte gyermekeit s öreg mosónéját s haza költözött -159- édes apja, édes anyja házához. Egy órát sem töltött bűnös férjével egy födél alatt.

Azonban férje is közeli rokona volt, hiszen édes anyjának édes testvére volt, neki meg első izigleni nagybátyja. A családi érdek hát azt parancsolta volna, hogy simán intézzék el a veszedelmet, mert különben baj hárul nemcsak férjére s a kis gyerekekre, hanem ipára, napára, édes apjára, édes anyjára.

A szülők el is követtek mindent, hogy a megsértett asszonyt, Szenórát csillapitsák.

Semmi se használt. Szenóra nem engedett.

– Az én életem az uramé, nem osztom meg senkivel. Az uram élete is az enyém legyen, ő se ossza meg senkivel. El kell válnunk.

Hanem hát Jusszuf rossz ember volt. Olyan rossz, mint édes apja, Szaláma. Tervet csináltak, cselt szőttek, borzasztót.

Ha válás lesz: vissza kell adni a hozományt, azonkivül el kell tartani Szenórát és a gyerekeket. Ebbe belepusztul a Szaláma-család. Pedig még Gamilát is el kell tartani, hiszen ő is csak feleség. Ugy kell hát a dolgokat intézni, hogy válás is legyen, a hozományt is megmentsék, Szenórát se kelljen tartani. Ő legyen vétkes. Ő legyen a válás oka.

Hogy lehet ez?

Lehet. Arra való a törvény, az ügyvéd, a biró és a ravaszság.

Jusszuf visszament Szenórához. Kért, könyörgött, rimánkodott. Istenre és mindenre esküdött, hogy -160- Gamilát elkergeti s Szenórának hű férje lesz halálig és örökkévalóságig. Egyszer vétett Szenóra ellen, ha Szenóra jó asszony és jó anya: egyszer megbocsát.

Szenóra megbocsátott.

Hiába beszélt most már neki apja, anyja: megbocsátott. Mégis szerette férjét, szerette gyerekeit, megakarta magát és gyerekeit menteni a világ nyelvétől. Megbocsátott. Pedig nagyon szép asszony volt, körül is rajongták, szerencsésen mehetett volna férjhez ujra, mégis megbocsátott.

Hat napig tartott a boldogság. Igazi boldogság. Legalább a szegény asszony azt hitte. A hetedik napon ott hagyta Jusszuf a faképnél, végkép odaköltözött Gamilához. Szenórának azt se mondta: beföllegzett. Sőt most már dicsekedett Gamilával fűnek-fának s nyilvánosan őt vallotta igaz feleségének.

Mi volt ez? Miért tette ezt?

A hozományért.

Szenóra most már végleg határozott. Most már el akart válni minden áron. Most már bocsánatról szó se lehet.

De most az öreg Szaláma kezdett ravaszkodni. Oda ment Ghebálihoz s egyezséget ajánlott. Ám legyen meg az elválás. Visszaadja a hozományt, de Szenóra mondjon le az ellenhozományról. Ő elmegy Jusszuffal a rabbihoz s kiállittatja a válólevelet. Boldoguljon Szenóra, a hogy tud.

Ghebáli és Rákhel és Szenóra rámentek a lépre. Kijelentették, hogy ily módon hajlandók az egyezségre. -161-

Jusszuf kiállitotta a válólevelet s otthagyta a rabbinál. Szenóra majd akkor veszi át, ha majd a hozomány is kezében lesz.

Szaláma el is hozta Ghebálihoz a hozományt. Maga és fia ugy déli fél tizenkettőkor megjelent Ghebálinál az irodában. Az iroda ott volt a régi tőzsde épülete mögött a Mort-Gage-palotában. Az irodában jelen volt Ghebálin kivül fia Vita és az irodaszolga, névszerint Mohamed Here, jámbor muzulmán ember.

Szaláma letesz az asztalra egy zacskót.

– Itt a hozomány, a huszezer frank. Adj róla irást.

Ghebáli elkésziti az irást s átadja Szalámának, de egyuttal nyul a zacskóhoz a pénzt megszámlálni.

Ebben a pillanatban Szaláma mint a párducz odaugrik, odakap, elkapja a zacskót s fut ki az irodából az irással és zacskóval együtt.

Megvan tehát a nyugtatója, hogy a hozományt visszafizette. De azért pénze is megvan, nincs egy fillér hijja sem.

– Utána! Utána! Fogjátok el! Zsivány! Rabló, haramia!

Ghebáli is, fia is, a szolga is futnak Szaláma után. De az öreg Szaláma ugy nyargal, mint a tüzes ló, el nem érné az agár se.

Hanem hát mégis van gondviselés. Végzetnek, sorsnak, véletlennek is nevezik a gondviselést. S a gondviselés százféle módon, százféle alakban jelenik meg előttünk. Most épen kóbor kutya alakjában jelent meg. -162-

II.

(A zacskó arany. – A kádi biró elé kerül a dolog. – Jusszuf ravasz. – Gyanut támaszt Szenóra ellen. – Szaláma és Jusszuf megcsalják a vámosokat. – Nagy veszedelem támad ebből. – Most már Szenóra is lábra áll. – Nagy levél érkezik a nemes vármegyéhez. – Mit csinál most Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur?)

Kóbor kutyát megriasztottak egy boltajtóban s a mint kiugrott, vakon, esetlenül egyenesen Szaláma lábai közé keveredett. Az lett a vége, hogy Szaláma bukfenczet vetett, csak ugy koppant a feje.

Most már elérték, elnyomták.

– Ide a zacskóval!

Csakhogy a zacskót még akkor is erősen tartotta. Sehogy se tudták kezeiből kicsavarni, noha el se eresztették.

Alexandria már kissé európai város volt akkor, volt benne szájtátó, napon sütkérező, utczán henyélő elég. Csoport képződött a dulakodók körül. Senki se szólt bele a viaskodásba, csak bámult a sokaság kényelmesen.

A zajra, csoportosulásra, bámészkodásra oda vetődött valami kavasz vagy rendőrféle. Sehogy se tudta, miről van szó, csak annyit hallott világosan:

– Enyém a zacskó!

– De bizony az enyém, nem a tied.

A rendőr nem kutatta, melyiknek van igaza. Ő már ki tudta Szaláma kezéből venni a zacskót, meg se nézte, mi van benne, sulyáról, fogásáról érezte, hogy arany van benne, nem tökmag. Fogta a zacskót, beletette -163- az övébe, megfordult és odább ment. Ment a kádihoz, a birósághoz, vitte oda a zacskót.

Nem kérdezte, kik a dulakodók. Föl nem irta volna a nevüket a világért se. Oda se állitotta a biróság elé őket. Minek? Hiszen, ha igazi érték van a zacskóban, majd keresi valaki a kádinál. Ha pedig senki se keresi: akkor minek vesződjék a dologgal ő is, más is?

Igaza is volt.

Mert most már Ghebáli se hagyta a maga igazát. A házasságnak vége. Szenóra boldogtalan. Veszendőben a hozomány is. Sőt a gonoszlelkü Szaláma kezében irás is van arról, hogy ő a hozományt visszaadta. Most már sietni kell ügyvédhez, biróhoz.

Föl is jelentették Szalámát csalás, fosztogatás, okirathamisitás, rablás miatt. Hiszen a mint látszik, mind ezt valósággal elkövette.

De nem nagyon félt ettől a pörtől se Szaláma, se Jusszuf.

A pénz a biró kezében. Az hát most már szent igaz, hogy azt a pénzt ő soha nem látja. Először is a biró kezén menthetetlenül elkallódik. Csődvagyont vagy efféle pénzt, birságot vagy talált kincset, elkobzott aranyat, ha rendőri vagy birói kézre került, sohase látott még ember fia. Még Európában se, hát még Ázsiában, Afrikában. De ha nem igy volna is, ha elveszti a pört, azt a pénzt kiadják Ghebálinak s ő ettől igy is csak örökre elesik.

A fődolog tehát az, hogy neki bántódása ne legyen, a pénzt pedig Ghebáli ne kapja meg. Inkább legyen iróé, -164- biróé, rendőré, prókátoré, lótófutóé, csak Ghebálié ne. Ő hát abból a pénzből, melyet ő már végkép elvesztett, szabadon tehet megvesztegető igéretet mindenkinek.

De másként se félt Szaláma. Akadt az ő kezébe fegyver, kivált Jusszufnak, az ő romlott lelkü fiának segitségével.

Jusszuf ugyanis álnokul, ravasz szinleléssel hat napig lakott Szenórával, a minek az lett a következése, hogy a jó asszony méhében magzat támadott. A sok huzavonával hónapok teltek el s most már szemmel lehetett látni, hogy isten áldása nem késik soká s Szenóra ujra anyai örömöknek lesz részesévé.

Elgondolhatná-e valaki, mire használta föl ezt az állapotot Jusszuf?

Az istentől elrugaszkodott ember azt hirdette országnak-világnak, ugy kiabálta tele a fülét, hogy az ő felesége, a szép és erényes Szenóra, szerelmi kalandokat csinál, erkölcstelen életet él, össze is adta már magát valakivel, házasságtörést is követett el, sőt gyermeke is születik nemsokára. Megérdemli ennélfogva mint házasságtörő asszony a megkövezést, de semmiképen meg nem érdemli a hozományt. Ime, ő már két esztendeje mult, nem érintkezik a feleségével, a felesége maga önkényt hagyta el a közös lakást, honnan lenne tehát Szenóra áldott állapota?

Az ily beszéd, ha nem igaz, még ártalmasabb, még gyilkosabb a szegény asszonyra nézve, mintha igaz. Hiszen ha igaz volna: a vétkező nő legalább szerelmében találna enyhülést és vigasztalást. De a mikor -165- nem igaz! A mikor maga a férj támasztja az irtóztató vádat! Hiszen az istent tagadja meg, a ki az ártatlan nő ártatlanságát tagadja meg!

De Jusszuf és Szaláma nem maradt meg a puszta beszédnél, hanem olasz ügyvédet fogadott s házasságtörés miatt nyomban följelentette Szenórát. Követelték, hogy az asszonyt megbüntessék, bezárják, megkorbácsolják, hozományától megfosszák, a születendő fattyugyereket tőle örökre elvegyék s becstelennek örökre kimondják.

Nyomban keritettek bábaasszonyt is, a kinek a neve volt Haga Sattuta, ma is él még, ha időközben meg nem halt. Ez megvizsgálta Szenóra asszonyt s mint hiteles szülésznő, meg is bizonyitotta tüstént, hogy Szenóra várandós s egy-két hét mulva szülni fog.

Az egész világ Jusszufnak és Szalámának adott igazat. Ghebáli és felesége Rákhel sirt mint a záporeső. Most már szentül hitték, hogy szép és jó leányuk, Szenóra, örökre elveszett s hogy unokáik homlokán örökre ott sötétlik a gyalázat, a világnak gyanuja, hogy anyjuk hütlen volt, házasságtörő asszony volt.

Csak Szenóra maradt erős. Őt is megrenditette az első pillanatban az irtózatos vád, de azután fölocsudott, magához tért. A tigris is megvédi az ő kölykét, hát a jó anya, hogy meg ne védné magát is, kicsinyeit is? Azt is, a kik már a porban játszanak, azt is, a ki még szive alatt van és csak ezután látja meg a napvilágot.

Megvigasztalta édes apját, édes anyját. Meglesz az -166- ő igazsága, ne busuljanak. Ott van az ő leánykora óta való mosónéja, Uma Musztafa, derék, bátor Mohamedhitü nő. Meg nem vesztegeti azt a Khazniár se. Tud az mindent. Tudja azt, hogy Jusszuf hat napig otthon lakott s egyetlen éjszaka el nem maradt. S tudják ezt a jó szomszédok is egész sereggel.

No csak nagy baj volt ez mégis!

De hát a hol legnagyobb a baj, ugy szól a példabeszéd, ott legközelebb az isten. Megint csak előállott a gondviselés, de most már nem kóbor kutya alakjában, hanem egészen másként.

Szaláma és Jusszuf életében ugyanis volt egy botlás. Mint afféle kereskedők: idegen országokból is hozattak ékszert, igaz gyöngyöt, selymet, csipkét, aranyhimzést s egyéb efélét. Kegyetlen nagy vámokat kell ezekért fizetni. De egyszer egy csempész matróz egy nagy küldeményt elorozott a vámosok szeme és keze elől s oda csempészett Szalámához. A fele vámot kérte jutalmul. Meg is kapta. De azután a gyalázatos csempész maga is beállott vámosnak s a nagy jutalom reményében titokban besugta a vámsikkasztást a vámhivatalnak.

Nagy eset volt. A büntetés ily vádnál rettenetes. Ötvenszeres pénzbirság. A besugónak jutalom jár s bűneit elengedik. Szerencse, ha a vétkesnek le nem vágják egyik kezét s ki nem tolják egyik szemét. Olyan törvény is van Egyiptomban, a mely igy szól. Nagy pénzzel lehet azt csak megváltani.

Most már ugy látszott, hogy Szaláma és Jusszuf -167- végkép elesik. Ezt már ki nem állják. Most már a házasságtörési vád is sulytalanná válik. Ki hinne olyan embernek, a ki kétnejü, a ki saját igaz, első feleségét, noha ártatlanságát jól tudja, maga vádolja házasságtöréssel, a ki lopott, sikkasztott, elrabolta a pénzes zacskót s a kiről most már az is kisült, hogy csempész?

Szaláma most se esett kétségbe. Nagyot gondolt. Nagy dologra határozta magát.

Volt egy ó-szekrénye s volt annak rejtett fiókja. Senki se tudta titkát, csak ő maga. Volt abban a fiókban rejtett kincs is, voltak irások is, régi, sárgult, penészes, itt-ott rongyos irások.

Kiszedte az irásokat s átnézegette. Megtalálta öregapja igazságait s magához vette. Nyilvánvaló volt ezekből, hogy ő nem a fölséges török szultánnak, hanem a fölséges magyar királynak alattvalója Veszprém vármegyéből, Sur községéből. Vele a török biró, a török rendőr el nem bánhat, őt össze nem kuszálhatja.

Magához vett száz jó körmöczi aranyat s egy zacskó Mária Terézia-tallért is. Akkor nálunk is kelendő pénz volt, Egyiptomban ma is kelendő. Ment a konzulunkhoz, a ki ott rezideált Alexandriában.

Mit csinált ott, mit se: ki tudná azt most már elmondani? Onnan kiment valamelyik rakodó tengerpartra s egy óra mulva elment a török birósághoz.

Bejelentette ott, hogy ő magyar ember. Megmutatta igazságait.

Egyetlen szavát se hitték, jól összemordiázták. Akármiféle ember: vagyonát elveszik s egyik kezét bizonyára -168- levágják. A vám a fölséges szultáné volt. Ha büntetését kiállotta, mehet Magyarországba s törvényt állhat a vármegye előtt.

Még el se végezték vele ott a szóváltást: ime odaérkezik a konzul levele. Kemény levél. Az volt bele irva, hogy Bohor Yontob Szaláma magyar ember, maga is az, fia is az, hajuk szála se görbüljön meg, az irásokat küldjék át a konzulhoz, majd ő gondoskodik a biróságról.

Akkor nagy háboruja volt épen Törökországnak. A muszka seregek már a Kara-Dagh bérczein jártak. Attól lehetett félni, hogy a magyar király és osztrák császár seregei is megrohanják a fölséges szultánt. Mit tehetett a biróság egyebet Alexandriában? Megengedte Szalámának: hadd fusson.

Szaláma és Jusszuf tehát megmenekült?

Dehogy menekült.

A boszuálló végzet megint előjött valahonnan. Most már a haragos Szenóra alakjában.

Szenórának most már élete, szabadsága, női méltósága, becsülete, vagyona, kis gyermekeinek jövendője mind azt parancsolta, hogy ne engedjen. Ha ég-föld összeszakad is: Jusszufon és Szalámán akármilyen szomoru, de fényes elégtételt nyerjen.

Sietett hát édes atyjával együtt a mi konzulunkhoz s bejelentette sok keserü panaszát.

Először is Jusszuf ellen hűtlen elhagyás, kétnejüség és házasságtörés miatt. De azonkivül rágalom, becsületsértés és hamis vád miatt is, minthogy őt idegen -169- férfiuval való szerelmeskedéssel vádolta. Végezetül pedig vértagadás miatt, minthogy Jusszuf saját születendő törvényes gyermekét nyiltan a biróság előtt fattyugyereknek mondani nem iszonyodott.

Azután édes apjával együtt bepanaszolta Jusszufot és Szalámát csalás, okirathamisitás, erőszak, rablás miatt, miért ezek titkon összebeszélve a zacskó aranyat is, pénzt is, az irást is elragadozták. Folyamodott végül a kádihoz, hogy neki adják ki a zacskó aranyat, mert az az ő hozománya. Végzetül pedig a főrabbitól átvette a válólevelet, a melyet Jusszuf az alku szerint oda letett.

A konzul három napig éjjel-nappal irta a sok panaszt, hogy elküldhesse oda, a hova kell.

Egyszer csak nagy mennykő levél érkezik a nemes vármegyéhez Bécsből, a Magyar Királyi Udvari Főkorlátnokságtól. A levél boritékán ékes latin nyelven meg van irva, hogy a levél az Excellentissimi, Illustrissimi, Magnifici, Reverendissimi, Spectabiles, Nobiles, Generosi, Egregii egyházi és világi főrendeknek, nemes uraknak és mind az egész vármegye Karainak és Rendeinek szól, a melyben felhivatik a vármegye, hogy biróságai utján a sok mindenféle panaszt fölvegye, a feleket és tanuikat Ázsiából és Afrikából s mindenünnen a hol csak találtatnak, szine elé idézze, erősségeiket megfontolja s hazai törvényeink szerint szolgáltasson törvényes igazságot.

Az alispán, tekintetes Szalóky De Eadem Ferencz úr meg se nézte, mi van a levélben. Hanem akármi -170- van: adjon róla véleményt a főfiskus ur. Átküldte hát a levelet ehez. Ez volt a szokás is, igy is illett. Mert habár a vármegyének hatalma az alispán volt, tolla pedig a főjegyző: de esze mégis csak a főfiskus.

No, most már uram, uram, Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus uram, mit csinálsz most?

A főfiskus átolvasta az irásokat, a mindenféle panaszokat és mellékleteket. Volt ezekben olasz irás, német irás, latin irás, tömérdek arab és héber irás, de ugyan magyar irás egy betü se volt.

De ez a főfiskust nem akadályozta. Hát hiszen ő ismerte ezt a sok mindenféle nyelvet. Ha ő nem ismerte volna: hiába fordult volna akár a nemes káptalanhoz, akár a zsidó rabbihoz a vármegye. Ezt a sok nyelvet egyik se tudta volna.

De még meg is örült a főfiskus ennek az alkalomnak. Ime, a tanulásban átvirrasztott sok álmatlan éjszakáért meglesz az illő jutalma, mivel bebizonyosodik a világ előtt, minő magasztos dolog a tudomány általában s az ő tudománya különösen.

Bizonyos, hogy az ügyet tárgyalásra ki kell tüzni és a feleket s tanukat Egyiptomból meg kell idézni. Igaz, hogy a Corpus Juris s a Tripartitum egy szót se szólnak arról, miként intézze a nemes vármegye Egyiptom ügyeit, de azért az idézést mégis el kell rendelni, mert a császári potentátok szerződései igy rendelik, a Főkorlátnokság pedig igy parancsolja. De azonkivül is a kétnejüség nemcsak sulyos, de utálatos bűn is. Annak az elvetemedett Jusszufnak meg kell -171- lakolnia. Más becsületes embernek egy asszony is elég, néha még egy is sok: neki pedig kettő is kell? El nem nézheti ezt a keresztyén köztársaság s a nemes vármegye. Lakoljon tehát.

Akkor még nem voltak vasutak, de még a hajók is lassan jártak. Azután nem is köteles a megidézett ember se gőzösön, se hajón, se kocsin, se lovon járni. Oly hosszu időre kell a tárgyalás napját tenni, hogy az alatt az ember Egyiptomból gyalogszerrel is kényelmesen elérhessen Veszprémbe. Természetesen azon az uton kell jönni, a melyen Mózes vezérelte a zsidókat. A vörös-tengeren át, a Sinai-hegy alatt, a sivatagon, Szirián és Zsidóországon keresztül, Kis-Ázsia országait és tartományait átszelve, végre Macedónián, Bulgárián, Rámán, Szerbián át, a mi országunkba.

Mózesnek és népének negyven esztendeig tartott ez az ut, noha az utnak felét se tette meg, minthogy Veszprémig el nem jutott. Csakhogy neki még nagyon hézagos volt a Baedeckerje s olyan jó tanácsadói az utirányra nézve sem voltak, mint a főfiskus urnak. Ő ugyanis szegény kéregető török zarándokoktól megtudta, hogy fél év alatt, ha az ember nagyon siet, de egy év alatt kényelmesen el lehet jutni Egyiptomból a Bakonyhoz, ha ugyan az embert utközben a druzok, maroniták, kurdok s oláh czigányok agyon nem ütik. Kitüzte hát a tárgyalás napját egy esztendőre.

Egy esztendő nagy idő. Ez alatt a felek ki is békülhetnek, meg is halhatnak, pestis is támadhat, háboru is. Ki tudja, mi történik az alatt? -172-

Semmi se történt. Csak az történt, hogy a felek és tanuk megjelentek mind. Mind, mind, a kiket csak a vármegye megidézett. El nem maradt volna istenadta népe egy se. S hozott magával még egy csomó ügyvédet is. Uton-utfélen szedték az ügyvédeket össze. Természetesen olyanokat, a kik a napkeleti tudományokban járatosak.

III.

(A vármegye tárgyalja a bűnügyet. – A suri riadás. – A tót asszonyok. – A tárgyalás folyamata. – Mit beszél Jusszuf? – Mit felel Szenóra? – Gamila mindent elront. – Jusszuf felülkerekedik. – Mit tanit Mózes? – Mit tudott Jézus Krisztus? – A rettenetes nagy kérdések. – Jusszuf hatalmasan védi magát. – Gamila szép sárga papucsa. – Kik legyenek a tanuk és szakértők? – A főfiskus agyonüti az egész bűnpert.)

A tárgyalást meg kellett tartani. Ha Szörcsöky Ábrahám főfiskus nincs: ma is folyna még a tárgyalás.

Először is meg kellett bizonyosodni a felől, vajjon a nemes vármegye mi jogon keveredik e más világrészbeli idegen jött-ment népség dolgába? Vajjon minden ország nem mosogathatná-e a maga szennyesét otthon? Mióta lett Herkulessé a nemes vármegye, hogy Augiás király juh- és ököraklát ő tisztogassa ki? A táblabiró urak sehogy se akartak az ügybe belebonyolódni addig, mig e kérdéssel tisztába nem jönnek.

Hát hiszen a főfiskus úr is igy akarta.

A fővádlott Jusszuf.

Állj elő csak Jusszuf! Hogy kerültél te ide? Miért, mióta s mikép vagy te magyar ember? -173-

Jusszuf mutatja igazságait. A suriak befogadták az öregapját suri honosnak.

Az irás tótul, a pöcsét latinul, az aláirók nevét nincs, a ki elolvasná.

A főfiskus mindent tud ugyan, de tótul még se tud. Nosza üljön lóra a vármegye egyik huszárja, vigye a stafétát Surra. Biró, jegyző, előljárók, holnap itt legyenek, hozzák el a pöcsétet is, a nagy könyvet is.

Baj lett ebből.

A huszárt kikérdezték a suriak. Odaért még alkonyodás előtt. Miféle ügy lehet az, a miért nekik oly lóhalálban kell a szedriára menni? Mi közük ő nekik Egyiptomhoz?

A huszár nagyon okos ember volt, de az egyiptomi ügyet még se látta tisztán. Annyit azonban mégis megtudott a vármegyén, hogy a suri előljáróság olyan irást tud adni, adott is egy egyiptomi embernek, a melynél fogva ezentul két felesége is lehet egy embernek egyszerre. Épen e fölött határoznak most a vármegye urai.

A hir hamar elterjedt a faluban. Megtudták az esetet az asszonyok is, még előljáró uraimék asszonyai is.

Micsoda? Két feleség egyszerre?

A jó tót asszony már csak szelid jámbor asszony, ha van ilyen asszony a világon. Olyan égiháboru ütött ki menten előljáró uraimék házánál, hogy csak ugy pattogott, dörgött, villámlott az egész falu.

Szerencsére előljáró uraiméknak kocsira kellett -174- ülni hamarosan, egész éjjel utazni, hogy reggelre ott legyenek a törvényszéken.

De kocsira kaptak ám az asszonyok is. S vágtattak előljáró uraimék után ők is. Csakhogy az ő kezükben sodrófa, fazékszedő bot, pemétnyél, mosófa is volt. Majd megtanitják ők a világot arra, lehet-e egy embernek két felesége egyszerre?

Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur reggeli kilencz óra tájban nagytekintélyü lépésekkel ballagott föl a vármegyeházához. Még akkor a régi vármegyeháza állott. Másfél öl vastag kőfalakkal a török ellen. Az ágyugolyót meg se érezte. De a főfiskus ur lépéseit megérezte.

De most még azt se érezte meg. Mert olyan zenebona volt a nagykapu előtt, a milyen ott se azelőtt, se azóta soha nem volt. Egy csomó asszony meg akarta ostromolni a vármegyeházát s be akart rohanni a kapun. Ha Mátyás, a várnagy ott nincs egy ólmos buzogánynyal s tizenkét vármegye-huszár nehéz fringiákkal, be is rohan. A sodrófák, pemétnyelek, fazékszedő botok villogtak a levegőben.

– Miféle asszonyszemélyek ezek?

– A suri tót asszonyok, tekintetes főfiskus ur!

– Mit akarnak?

– Be akarják verni a suri előljárók fejét.

– No azt itt a vármegye szemeláttára nem tehetik. Hanem otthon megtehetik.

Bement a főfiskus úr a nagykapun. Vigyázóra álltak a kapuőrző huszárok. Egy pillanatra elhallgattak az asszonyok is. Mátyás, a várnagy akkor szólt hozzájuk. -175-

– Na, asszonyok, hallottátok, mit mondott a főfiskus úr? Itt a vármegye szeme előtt nem szabad senkit bántanotok. Otthon végezzétek el, a mit akartok!

Ebben mintha megnyugodtak volna az asszonyok.

Odabent a nagy palotában kezdődött és folytatódott a tárgyalás.

A suri előljárók megnézték Jusszuf levelét. Bizony az tótul van. A pöcsét is az igazi rajta. Ki irta alá a levelet: azt most már nem lehet tudni. Bizonyos, hogy nem élnek már, a kik aláirták. Ők, a mostani előljárók, olyan ártatlanok ebben, mint a ma született gyerek. Kérnek is erről a nemes vármegyétől igazságot, mert különben ők falujokba haza nem mehetnek, asszonyaik előtt a lábukon meg nem állhatnak, kénytelenek vén fejjel elszéledni Bakony erdejében.

A vármegye belátta siralmas voltuk nehézségét. Alkalmas huszárfedezet mellett beeresztette az asszonyokat a tárgyaló palotába. De a fazékszedő botot és sodrófát kint kellett hagyniok a kapu alatt. Bent azután megértették, hogy a mostani előljárók ártatlanok. Nem akarnak ők maguknak két feleséget egyszerre. Azt az egyet is nehéz elviselniök, a ki van. A kik ma élnek, nem azok a vétkesek, hanem azok a vétkesek, a kik már régen meghaltak. De még azok se vétkesek, hanem ime, ez a Jusszuf, nézzék meg jól, mert suri ember létére egy szót se tud tótul. De még az se bizonyos, hogy ez is vétkes-e? Ez csak akkor lesz bizonyos, ha a nemes vármegye ugy találja. De a nemes vármegye meg nem vizsgálhatja az ügyet -176- addig, mig a suriak itt őgyelegnek. Menjenek hát haza békességgel, isten hirével. A mit ha nem cselekednének, a vármegye bezárja őket a legmélyebb pinczébe.

Erre a bölcs szóra a suriak csakugyan elszéledtek.

Most már meg lehet kezdeni az ügy tárgyalását. Kitünt, hogy a nemes vármegye az illetékes biró s a suri tót asszonyok se zavarják a biróságot.

Először a főpanasztévőt kellett meghallgatni, Szenórát. Az alispán intésére Mátyás, a várnagy kikiáltott:

– Jusszuf Bohor Yontob Ben Szalámáné asszonyság álljon elő panaszával.

Nem állt elő senki. Nem mozdult meg senki.

Mi ez? Mi történt? Hiszen mindenki megjelent, ott van a folyosón egész Ázsia és Afrika, miért nem jelentkezik senki? Hiába kiált a várnagy háromszor is.

A főfiskus urnak, Szörcsöky Ábrahám úrnak kellett kinézni s valamit törökül, arabul és héberül mondani, mig utóbb előállt az asszonyság.

Csakhogy most meg két asszonyság állt elő egyszerre. Szenóra is, Gamila is.

A szedria elnöke, Szalóky viczispán uram sehogy se akarta megérteni a dolgot. A főfiskus úr alig tudta neki megmagyarázni, hogy most nem Veszprém vármegyében vagyunk, hanem Afrikában s hogy épen az a baj, hogy ugyanazon a néven két asszonyfeleség van a világon egyszerre. Mátyás várnagy kiáltása az oka a tévedésnek.

Ez azonban semmi baj. A tévedés csakhamar -177- kiderült. Gamila félreállt, ő nem panaszos fél. Szenóra a panaszos fél, őt tessék kikiáltani.

– Mi a neve?

– Szenóra Ghebáli.

– Hol és mikor született?

– Nem tudhatom én azt. Csak a rabbi tudhatja azt.

A birák összenéztek. Ez az asszony okos asszony. S bizony igazat beszél. Ki is tudhatná azt egész bizonyossággal, hogy ő hol született s mikor született? Hát a madárfióka tudja-e, hát a kis macskakölyök tudja-e? S bölcsebb-e a csecsemő, a ki ma jött a világra, mint a madárfióka?

Menjünk tovább.

– Mi az ön állapota?

– Ezt a kérdést nem értem.

– Hajadon vagy özvegy vagy férjes nő?

– Nem vagyok se hajadon, se özvegy, hanem férjes nő vagyok.

– Hogy hivják a férjét?

– Az én férjem a becsületes Jusszuf Págiel Ben Makhli Alexandriában.

Ez a felelet különösen felköltötte a főfiskus ur figyelmét.

– Hát ön nem a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma felesége?

– Annak a rossz embernek azelőtt voltam a felesége, de az isten megszabaditott tőle, most a Págielnek vagyok hűséges hitestársa.

Ugy volt biz az. A mig az első férje Gamilával -178- élte világát s a mióta a nemes vármegye szine elé való idéztetést megkapta, ezelőtt kerek egy esztendővel: azóta az alexandriai rabbitól átvette a válólevelet, a káditól is kipörölte a zacskó aranyat, az ő hozományát, Pagiel Ben Makhli édes szavait is meghallgatta, feleségül is ment hozzá, született is már egy kis gyerekük, két hónapos lesz négy nap mulva.

Nagy álmélkodással értették ezt meg a táblabiró urak. De természetesnek és helyénvalónak is találták. Mert Szenóra asszony olyan szép és üde asszony volt, csak ugy ragyogott. Az ily ragyogó, szép asszony pedig csakugyan nem arra való, hogy otthon üljön, süssön-főzzön, mosogasson s örökké pereskedjék, ugy hullassa el lassankint virágait, mint a bodzafa, hanem arra való, hogy szeressen, mosolyogjon, csókot adjon, férjet boldogitson, gyereket szüljön s maga is élje világát.

Csak az volt most már a kérdés: fentartja-e panaszát korábbi férje ellen, házasságtörés, vértagadás, rablás, fosztogatás és kétnejüség miatt? A viczeispán egyenesen föl is szólitotta: nyilatkozzék!

– Én bizony, hatalmas urak, semmi panaszomat fönn nem tartom az ellen a rossz ember ellen, mert én most már boldog vagyok, nem is gondolok arra az emberre ezentul. Legyen vége minden pörnek.

Hajh, te együgyü napkeleti zsidó asszony! Te azt hiszed, most már minden pörnek vége szakad. Dehogy szakad. Hiszen annak a boldogtalan Jusszuf Ben Szalámának mégis csak két felesége volt egyszerre. -179- Megbocsáthat neki az isten, megbocsáthat mind a két felesége, de a törvény meg nem bocsáthat. A nemes vármegyének pedig az a kötelessége, hogy a törvényt hajtsa végre. Állj elő hát csak Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma s védelmezd magad, a hogy csak tudod.

Előállt a vádlott.

Derék, szemrevaló, erős, fiatal férfi. Haja, szemöldöke, bajusza, szakálla sürü, tömött, kusza, bozontos, mint az erdő. Meg is jegyezte az egyik táblabiró, hogy az ily férfiunak messze napkeleten bizony lehet két felesége is egyszerre. Rá is hunyoritott a dévaj szó miatt a viczispán ur.

– Törvényes házasságban éltél-e Szenórával?

– Abban éltem.

– Törvényes házasságban éltél-e ugyanakkor a damaskusbéli Gamilával?

– Nem éltem.

– Pedig a vád ugy nehezedik rád. Érzed-e bűnös voltodat?

– Nem érzem.

– Hát mi a mentséged?

– Az én édes testvérem, Ramira Yontob Ben Szaláma meghalt, mag nélkül hagyta az én ángyomat, Gamilát, én gondját viseltem, hogy ha fiat szülne a világra, annak neve az én elhalt édes testvérem neve legyen, hogy az én édes testvérem neve el ne töröltessék az Izrael nemzetségéből. Istennek törvénye ez és Mózesnek parancsolatja. Ennek engedelmeskedtem. Ebből áll a mentségem. -180-

Nesze, főfiskus! Most állj hát elő már Karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám, erre felelj!

De a mindentudó főfiskus meg nem ijedt. Jól ismerte ő a szentirást. Tudta ő azt, mi van megirva az ó-testámentomban Mózes ötödik könyvében, ötödik könyvének huszonötödik részében és pedig e résznek ötödik és következő verseiben. Sőt az uj testámentomot is jól ismerte, a holott is Szent Máté evangyélista evangyéliumának huszonkettedik részében a huszonnegyedik versben meg van irva, hogy Mózes parancsolatját a mi Urunk Üdvözitőnk Jézus Krisztus maga is jól tudta s az ellen még ő maga se tett kifogást. Szinte kérdezhetné hát az ember, hogy a nemes vármegye miként lehetne jobb és bölcsebb, mint Mózes próféta vagy épen a mi Urunk Üdvözitőnk?

De hát akármi van megirva a szentirásban, bizonyos, hogy suri embernek, Veszprém-vármegyei embernek egyszerre két felesége nem lehet, ha mindjárt Afrikában lakik is.

Menjünk csak sorba. Deritsük csak ki egymásután, mi történt valósággal?

Jusszuf után kihallgatták nagy gondosan Gamilát is. Sok volt a kérdés.

Törvényes házasságban élt-e Gamila az elhalt Ramira Yontob Ben Szalámával? Be van-e ez bizonyitva? Vannak-e erre tanuk? Kéznél van-e a kétuba vagyis a házassági szerződés? Ki előtt és mikor történt a házassági egybekelés? Meghalt-e igazán Ramira vagy -181- csak elbujdosott a pusztába? Valóságos özvegy lett-e Gamila?

Mert ha nem: akkor annak a gézenguz Jusszufnak a mentsége semmit se ér. Akkor isten törvénye és Mózes parancsa mögé nem bujhat, akkor a házasságtörést legalább elkövette.

De ez még nem lett volna baj. A házasságtörés miatt csak Szenóra tehetett panaszt, de ime, ő a panasztól elállott, ahhoz hát most már senkinek semmi köze. Abba most már a nemes vármegye se szólhat bele. A nemes vármegye most már csak a kétnejüséget üldözheti.

De épen ebből ered most már a további kérdések sokasága.

Vajjon ugy élt-e egymással Jusszuf és Gamila, mint valóságos férj és feleség?

Vajjon nem született-e már gyerek s meg van e mentve Izráel nemzetsége számára Ramira testvér neve?

De még ezt a kérdést is megelőzi az, vajjon törvényesen lépett-e házasságra Jusszuf Gamilával? Készült-e a házasságról kétuba? Vajjon Toleduo Jakab, a damaskuszi szent és tudós rabbi igazán összeadta-e a feleket? Beirta-e könyvébe az esküvőt? Házassági egybekelésnek tekintette-e a szertartást? Kijelentette-e ezt nyiltan a szentegyházban? Kik a hiteles tanuk erre nézve?

Azonban Mózes törvénye azt rendeli, hogy a szentegyház kapujában kell az eféle dolgot először elvégezni a vének előtt. Vajjon Jusszuf és Gamila odamentek-e a -182- kapuba? Ott voltak-e a vének? Hány vén ember volt ott? Az igazi vének voltak-e ott? Kik voltak azok? Élnek-e még vagy már mind elmentek Ábrahám kebelébe?

A jó táblabiró urak, mire mind e kérdés tisztába jött, annyira tele lettek mindenféle napkeleti arab és zsidó tudománynyal, hogy majd leszédültek a birói székről. Váltig figyelmeztették is a főfiskust, hogy mai napra elég lesz már a sok bölcseség, nem akarnak ők rabbik lenni, se most, se jövendőre.

– De domini spectabiles, türelemmel kell lennünk. Ezentul jön még a java!

Az igaz, hogy ez a Gamila tüneményes szép asszony volt. Nagy szerencsétlensége volt ez a vádlott Jusszufnak. El nem hitte neki a nemes vármegye, hogy csupán azért esett a kétnejüség bűnébe, hogy Mózes parancsolatját s isten törvényét akarta tisztelni. Tisztelte bizony a szép asszonyt.

Ez lett az általános vélemény.

De a szép asszony igazán és őszintén is beszélt. Az az olasz ügyvéd, a kit Alexandriából magukkal hoztak, őt nem tudta egészen kitanitani. Vagy elfeledte a tanitást. Nem ugy, mint furfangos férje: Jusszuf Yontob.

A szép asszony elmondta himezetlenül, hogy ők bizony törvényesen keltek össze s azóta ugy élnek, mint férj és feleség. Egy házban, egy lakásban, közös asztal és közös ágy, született is már egy szép kis leánykájuk. Most még kicsiny, de azért hasonlatos a rózsavirághoz, adjon neki Izrael istene egészséget és boldogságot. -183-

A mig beszélt, Jusszuf folyton suttogott ügyvédjével. A táblabiró urak észre se vették. Szemük, szájuk, fülük csak a szép asszonyra irányult. Arabul beszélt. Nem is értette más a beszédet, csak a nagy tudományu főfiskus. Az arab beszéd bizony nem szépen hangzik a mi fülünkbe. Torkából, melle fenekéről, lassu hangon beszél az arab, de szava mégis csak ugy reszeli a magyar ember fülét. Hanem a szép asszonytól, ha arabul beszél is, jól esik a szó. Igaz, hogy az ember belebódulhat ajkainak édes mozgásába s abba a fénybe, melyet hófehér fogainak s tüzes szemeinek villogása áraszt.

Legalább egy Pápáról való gazdag zsidó ifju egészen belebódult. Eljött a szedriára hallgató közönségnek s a mint meglátta Gamilát, le nem tudta róla venni szemét ezentul.

Végre is Jusszuf Yontob ellen legveszedelmesebb tanu lett édes felesége, Gamila, pedig hát a miatt hagyta el Szenórát. Nem akart Gamila semmi rosszat, de őszinte beszéde után most már semmi kétség se maradt a birák lelkében. Bizony csak két feleségü gonosztevőnek bizonyult Jusszuf. Nem használt ő neki most már Mózes törvénye se.

Nem-e? No majd meglássuk.

Nem hiába volt az a suttogás az alexandriai olasz ügyvéddel. De ugy megvédte magát Jusszuf, mint a lybiai oroszlán.

– Ennek az asszonynak ostoba fecsegéseire ne hallgassanak a hatalmas birák urak. Majd elmondom -184- hát én az igazságot egészen! – Igy kezdte Jusszuf a szót. Azután pedig igy folytatta:

– Istennek törvénye és Mózesnek parancsolatja ugy szól, a hogy mondtam. Csakhogy van a dolognak egy kis bibéje. A törvény csak akkor rendeli és csak akkor engedi meg az ily testvératyafiságból eredő házasságot, ha a testvératyafiak együtt laknak. Egy födél alatt, egy sátorban vagy egy barlangban. Igy volt ez Ábrahám óta s nem lehet ez másként ma se, ezentúl se. Tessék csak a szentirást figyelmesen elolvasni. Már pedig bizonyos, hogy én Afrikában laktam Szenórával, ez a fecsegő asszony pedig Ázsiában lakott Damaskus városában az én Ramira testvéremmel, olyan ház és olyan sátor pedig nincs a világon, a mely alá Afrika is, Ázsia is odaférne. Nem laktunk mi együtt soha, tehát nem is kelhettünk össze törvényes házasságra. Ez a Gamila asszony igen is hozzám csatlakozott, el is vittem Alexandriába szerelmes barátnőmnek, de házastársamnak nem.

S azután odafordult Gamilához.

– No erre felelj hát asszonyi állat!

Felelt is.

Egy szempillantás nem nagy idő, de annyi se kellett hozzá, szép, kék, szironynyal kifigurázott, sárga papucsa már ott volt úrnője kezében, odaugrott Jusszufhoz, mint a nősténypárducz és csitt-csatt, ugy elagyabugyálta azzal a papucscsal azt az erős embert, hogy annak haja, bajusza, szakálla teljesen összegubanczolódott. Nem ismerte volna meg még édes -185- anyja se. Ha pedig Mátyás, a várnagy oda nem ugrik s a szép asszony kezeit el nem kapkodja: azok a kezek még a szemeit is kikaparták volna Jusszufnak.

Nagy jelenet volt. A táblabiró urak szájában a pipa is kialudt. Nem is lehetett ezt szigoru büntetés nélkül hagyni. Meg is dorgálta az elnöklő viczeispán úr keményen a haragos menyecskét.

– Máskor, lányom, az ilyen családi háboruságot otthon végezzétek el.

– Nem én, hatalmas urak! Ezzel az emberrel nekem többé sehol se lesz otthonom.

Senki se volt a nemes vármegyén, a ki nem a szép asszonynak adott volna igazat.

De a főfiskusnak meg kellett őriznie hidegvérét. Ő nyomban belátta, hogy Jusszuf védekezése nem alap nélkül való. Mózes parancsolatja csakugyan ugy szól, a hogy Jusszuf idézi. Most hát az ügy uj fordulat előtt áll. Mert ámbár Jusszuf cselekedete törvénytelen is, utálatos is, de a puszta szerelmi viszony még se házasság. Ha pedig Gamilával nem volt házasság: akkor kétnejüség sincs, tehát elesik a vád is.

Vajjon hát együtt laktak-e Jusszuf és Gamila?

Bizonyos, hogy Jusszuf az egész február hónapot és márczius hónap husz napját Damaskusban töltötte, Gamila házánál. De az is bizonyos, hogy Ramira halála miatt ment oda, mert lakása Alexandriában volt. Damaskusban léte hát csak látogatás, nem együttlakás.

Mi a látogatás? Mi az együttlakás? -186-

Hogy mi ez Veszprém vármegyében: jól tudjuk. De hogy mi ez Sziriában, Palesztinában, Ázsia pusztáin: ezt épen nem tudjuk. Verbőczy Hármaskönyve erről épen nem beszél. Ezt csak a damaskusi vének, bölcsek és rabbik tudnák megmondani. Lasziadó Éliáhu, Hamo Salamo, Toleduo Jakab és Haim Assalim és a többiek. Ezeket hát okvetlenül meg kell idézni tanuknak, mert e nélkül a valóságos igazságot kideriteni nem lehet.

De még ez se elég.

A nemes vármegye holmi idegen, ázsiai emberek szaván el nem indulhat.

Hazai tudósokat is meg kell hát hallgatni. A pozsonyi, ó-budai és abauj-szántói tudós rabbik mulhatlanul nyilatkozzanak a kérdésben. Még pedig a kérdés minden ágazatában.

Még ez se lesz elég.

Mert minden bölcseség, a mi ezektől származik, mégis csak zsidó bölcseség. Már pedig a nemes vármegye csak a hazai törvények szerint itélhet. Meg kell tehát még kérdezni a pesti univerzitás tudósait is, vajjon ők tudnak-e valamit és mit tudnak ebben a szövevényes ügyben. Igaz ugyan, hogy Szörcsöky Ábrahám főfiskus úr többet tud, mint minden rabbi és univerzitás a világon, de a felső biróságokra tekintettel kell lenni, a kik pedig szakértők nélkül el nem lehetnek.

Birói határozatot pedig kell hozni késedelem nélkül.

A tárgyalást el kell halasztani. -187-

Mához egy esztendőre uj tárgyalásra kell megidézni a feleket, tanukat és szakértőket Európából, Ázsiából és Afrikából.

Jusszufot és Gamilát ágytól és asztaltól el kell választani tüstént. Mert vagy kettős házasság a házasságuk vagy bűnös együttélés, a miként Jusszuf maga bevallotta. Mind a két esetben törvénybe ütköző utálatos cselekedet, botránkozásul szolgál mindenkinek s a keresztyén köztársaság ezt nem türheti.

Erre ugyan nem volt nagy szükség. Gamila ugy se ment vissza többé Afrikába. Az a Pápáról való zsidó ifju pártját is fogta azonnal s elvitte szülőinek hajlékába. Utóbb boldog pár is lett belőlük.

Hanem a gonosz Jusszuf ugyan meglakolt. Végképen elvesztette mind a két feleségét, mind a két szép asszonyt. Meg is érdemelte.

De mi legyen most már a pörrel egy esztendő mulva?

A táblabiró urak a főfiskus előtt kijelentették, hogy ők vénségükre már semmiféle ázsiai, afrikai zsidó tudományt nem tanulnak, a világ csufjává lenni nem akarnak, valahogy intézze el a dolgot náluk nélkül.

– Elintézem.

Tárgyalás után az összes zsidókat, arabokat és olaszokat elvitte a várba, a hol vége van a világnak a nagytemplom és a szeminárium mellett. Ott kőfallal végződik az utcza, hogy az ember le ne hulljon a vár szikláiról a semmiségbe. Onnan már csak a Bakony bozontos óriását lehet látni, a Papodtetőt. Ott hozzájuk fordult: -188-

– Hallottátok-e már hirét a Bakonyerdőnek? Nézzétek, itt van. Tudjátok-e mi van a Bakonyerdőben?

Jusszuf felelt, ő már világjártas ember volt.

– Én tudom. Ott terem a Sobri.

– A Sobri is ott terem, de a mogyorófa is. A vármegye most megidézett benneteket ujra egy esztendőre. De ha közületek egy teremtett lélek is megjelenik a terminusra, a Bakonyerdő minden mogyorófáját a hátatokon töretem össze.

De nem is jelent ám meg senki. Pandúrt pedig Ázsiába, Afrikába csakugyan nem küldhetett a vármegye. Ki fizette volna a költségeket?

Igy tudta csak a nemes vármegye ezt az ügyet elintézni. -189-

(A nemzet ébredése. – Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok? – Fáy András javaslatát elfogadják. – De nem ugy, a hogy Áron zsidó jónak látja. – A szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. – Mi van a régi archivumban? – Gyül a pénz. – Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni. – Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. – Hova lett a takarékpénztár?)

Innen-onnan hetven esztendeje, a mikor az az eset történt, a melyet most elbeszélek. Szent-Gálon már nem is emlékszik más rá, talán csak az én öreg barátom, Szalay János. Ő is gyerkőcz, ő is surján legény volt még akkor, a mikor kezdődött a történet.

Fölébredt a nemzet. Felső-bükki Nagy Pál és a nagy gróf Széchenyi két kézzel markolt bele az alvó nemzedék üstökébe s megrázta istenesen.

– Ébredj, magyar!

Szent-gáli uramék is érezték a rázást, ők is hallották az intő szót. Elkezdtek fölötte tanakodni. A községházánál, vadászaton, a herendi kocsmában, a gombási csárdában, a veszprémi Angyal-vendéglőben s mindenütt, a hol seregesen összejöttek. Hol egyik, hol másik szóba hozta. A rektor úr mindig szóba hozta. Diákjárás -190- idején a pápai diákok mindig emlegették. S azután egyik szó jött a másik után. Tanakodtak.

De hát mit csináljanak?

Töröljük el az ősiséget. Legyen hitele is a magyar embernek!

Ez az ébresztő szó nem találkozott köztetszéssel. Ősi örökségét ne bitangolhassa el könnyelmüen senki. Adósságot derüre-borura ne csinálhasson senki. Az adósságcsinálók nagy része ugy is csak gézenguz. Ne szaporitsuk őket.

Állitsunk kaszinót, rendezzünk lófuttatásokat, utazzunk külső országokba, tanuljunk angoltól, némettől, francziától.

Ezekben már van valami. Csakhogy mindez nagy úrnak, tudós embernek, országjárónak, bálizsnak, kucsébernek, vándorló legénynek való mulatság. Cselekedjék ők, ha unatkoznak. Ezekhez semmi közünk.

Lelenczház. Börtönjavitás. Vakok, siketek, némák, őrültek háza. Perrendtartás. Halálos büntetés eltörlése.

Bolondság az egész. Ilyesmire nem adja fejét királyi vadász. Ugy is tele van duhajjal, utonállóval, szegény legénynyel a Bakony. Sobriékkal most se birunk. Csak az kellene még, hogy javitsuk a börtönt s töröljük el a halálos büntetést. Hát sarkantyus csizma, darutollas süveg nem kellene még a duhajoknak?

Jobbágyság felszabaditása. Törvény előtti egyenlőség. Közteherviselés. A nemes ember is fizessen adót, ő is csinálja az utat, vámon-réven ő se legyen mentes.

No ez már sok! Az se becsületes ember, a ki ezt -191- kitalálta. Legalább is rossz magyar, rossz hazafi. Lemondani az ősi jusról! Nemes ember szüz vállaira terheket rakni! Hogy olyan ember, a ki erre törekszik, még szabadon járhat isten ege alatt – ezt is szégyenlenünk kell. De be se tegye a lábát, ha van istene, a mi határunkba.

A nagy Széchenyi váltig biztat: ne henyéljünk, ne hagyjuk haszon nélkül mulni a drága időt, hanem dolgozzunk éjjel-nappal mint az angol.

Ez se épen bölcs tanács. Szegény angolt sajnáljuk ugyan, de bizony mi nem követjük. Igás jószágnak való a munka, meg cselédnek, napszámosnak, nem pedig nemes embernek.

Hanem hát egyszer csak az történt, hogy nemes Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyéken valami Fáy András nevü birtokos nemes ur, egyébként jeles mesemondó és táblabiró azt javallotta, hogy állitsunk takarékpénztárakat. Ne szórjuk el az aprópénzt, hanem gyüjtsük össze a filléreket, hatosokat, huszasokat. Adjuk oda ahhoz értő okos emberek kezébe, azok majd kamatoztatják s egy-két év mulva, talán észre se vesszük, csak szép summa pénz, csak derék tőke gyülik a számunkra. Ha épitkezni kell, ha lányt adunk férjhez, ha kárt vallunk, ha elemi csapást kell pótolni: legalább lesz pénzünk, nem kell adósságot csinálni, nem kell kölcsön után futkosni, nem kell egyik-másik birtokot zálogba adni s a módosabb atyafiaknál nem kell segitségért kunyorálni.

Állitsunk takarékpénztárt! -192-

Ez már beszéd.

Szent-gáli nemes uraimék azt mondták: e fölött már érdemes gondolkodni. Sőt, a mikor megbizonyosodtak, hogy Veszprémben is állitanak takarékpénztárt, sőt ebben még a vármegye urai is, de még a káptalanbeli urak is ugyancsak buzgólkodnak: nagy hirtelenséggel elhatározták, hogy Szent-Gálon is legyen a köztársaságnak takarékpénztára. Még pedig előbb legyen mint akár Veszprémben, akár Pápán. Szent-Gál legyen az első. Meg ne előzhesse őket senki.

De hát miféle csoda az a takarékpénztár? Ezt kellene tudni.

Egyik kocsmárosuk zsidó ember volt. Megkérdezték a dolog felől. Ő se tudta. Lelkére kötötték, járjon utána. A kocsmáros szót fogadott. Nem is lett volna tanácsos szót nem fogadnia. Utána járt s megtudott mindent.

Részvényt kell aláirni. Minden részvény legyen ötven forint. Kétszáz részvény tizezer forint. Ez legyen az alaptőke. Ezt kell kiadni kamatra s a jövedelemből az esztendő végén osztályt kell adni minden részvényesnek. E nélkül nincs takarékpénztár.

Igy beszélt a zsidó ember. De ki is nevették nyomban. Megbolondult a zsidó ember. Kár érte, mert kocsmárosnak jóravaló ember.

Már hogy szent-gáli királyi vadász aláirjon valamit, akár részvényt, akár mást! Micsoda gondolat ez? És azután ő irjon alá s mégis ő fizessen ötven forintot minden részvény után? Akkor fizessen, a mikor nem -193- köteles vele, holott akkor se fizet örömest, a mikor köteles vele?

No, Áron, ilyen bolondsággal elő ne állj ezentúl.

De ha befizetné is az ötven forintot: vajjon ki lesz azért felelős? Mikor fizetik vissza? Mennyi lesz a kamat? Azután miért turkáljon idegen az ember pénzében? Mindenki maga viseli legjobb gondját a maga pénzének. Okos ember nem áll önként gyámság alá.

Az Áron kocsmáros azt is elmondta, hogy a takarékpénztárnak lesz elnöke, ügyvédje, két-három igazgatója, pénztárosa, könyvirója, mindent fölirnak nagy könyvekbe. A ki beteszi a pénzét, adnak róla irást. A kinek kölcsönt adnak: attól irást vesznek. Az adóst, ha nem fizet: pörbe idézik, megbirósitják, ökrét-lovát összeirják, mindenét elkótyavetyélik, de a pénzt rajta behajtják. Igy szaporodik a takarékpénztár jövedelme. Ebből aztán először fizetik az ügyvédet, azután az elnököt és az igazgatókat, de a pénztárost és a könyvirót is. Ha még ezentúl is marad valami a jövedelemből: abból csinálnak tartaléktőkét s abból juttatnak a részvényesek számára is.

Sehogy se ment ez a dolog szent-gáli uraimék fejébe.

Hogy ők könyveket irjanak, irásokat szerkeszszenek, adósokkal, ügyvédekkel viaskodjanak, szegény adós feje alól elszedjék a párnát: ezt már ők semmi szin alatt nem cselekszik.

Ilyen takarékpénztár nekik nem kell.

De valamilyen mégis csak kell. A kor intő szózata elől nem dughatják be füleiket. Fáy András uram -194- szava ne legyen a pusztába kiáltó szó. Szent-Gál is együtt akar haladni az ébredő nemzettel. De csak okkal-móddal.

Hiszen ismerik ők a takarékpénztárt. Van ő náluk, csakhogy más a neve. Házi persely a neve. Helybéli gelencsér csinálja: Figuli uram. Apró malacz az alakja, nyilás van a hátán, egy krajczár az ára s a mi pénzecskét a gyermekek ajándékba kapnak, azon a nyiláson belehányják a malaczba s a mikor már tele van: földhöz vágják a malaczot. Kihull belőle gyakran két-három váltó forint is. Ez az igazi takarékpénztár.

Ilyet kell csinálni, csakhogy nagyban.

De nem részvények alapján, de nem is mások pénzéből, de nem is a magukéból.

A maguk pénzét épen nem adják oda. Ott van az jó helyen, a hol van. Mihelyt más kezében volna: nem volna olyan jó helyen. Nem biznak ők elnökben, ügyvédben, pénztárosban, igazgatókban. Sok ember ez. Sok embernek sok keze van. Baj lesz abból utóbb is, ha sok kéz között tilódik az ember pénze.

De nem kell ám a mások pénze se. Nekik ne irjon alá részvényt senki, de takarékpénztári betétet se vigyen hozzájuk senki. Okos ember ne vesződjék más pénzével, ha elkerülheti.

Elveszhet könnyen vagy a pénz, vagy a becsület.

Más pénzével több gond jár, mint a szopós gyerekkel. S minek a gond, ha a nélkül is el lehetünk?

Hanem hát ha se a magunk pénzét, se a mások pénzét nem takargatjuk: miből lesz akkor a takarékpénztár? -195-

Bizony a köztársaság pénzéből.

Van a szent-gáli közbirtokosságnak három-négy malma, három-négy kocsmája, mészárszéke, italmérése s huszonötezer holdnyi Bakonyerdeje, királyi vadászváltsága s egyéb százféle czimen való kisebb-nagyobb bevétele. Egyik csurran, másik csöppen. Ha nem csurran: legalább csöppen. Gyüjtsük össze a csurgást is, a csöppenést is, ne költsünk nyakló nélkül, rakjuk össze a huszasokat, rakjuk be nagy perselybe, a melyet nem Figuli uram készit töredékeny cserépből. S a mikor majd sok pénz gyül össze, vagy valami nagy szükség zuhan a nyakunkba vagy a haza szorul jó fiainak áldozatára: ám akkor csináljunk belőle istenes dolgot.

Ebben történt megállapodás.

Csináltassunk jókora ládát tölgyfadeszkából. Fiókok, szekrények nem kellenek bele. Bankót nem gyüjtünk. Isten tudja, mi lesz a bankóból. Aranyat se gyüjtünk. Nem jár kézen-közön. Kongópénzt se gyüjtünk. Annyiféle van már, sokszor csak a kofa tud rajta eligazodni. Hanem ezüstpénzt gyüjtsünk. Huszast, márjást, tallért, lázsiást.

A ládát megcsinálja valamelyik molnárgazda. Szerezzünk hozzá furfangos závárt és czifra kulcsot Kis uramnál, a veszprémi lakatosnál. Egyik kovácslegény ugyis a napokban akar remekelni, az meg figurázza be azt a ládát ékes vaslemezekkel. A ládának felülről legyen kis nyilása. Nem nagy nyilás; egér be ne férjen fészket rakni, kölykeit nevelni. Csak akkora -196- nyilás, mint a perselynél szokás; kényelmesen belecsuszszon még a Mária Terézia-tallér is.

Ez legyen a takarékpénztár.

De hol álljon ez? Ki adjon róla számot? Ki kezelje? Ki őrizze?

Őrizze a jó isten. Ő az őriző pásztora mindenkinek. Nekünk is. Ha minket meg tud őrizni: megőrzi a takarékpénztárt is.

A mi igaz is.

Azt gondolták ki hát, hogy a takarékpénztár szép vasas uj ládáját beteszik a régi archivumba. Ott nem foglal el járt helyet, ott nem lesz utjában senkinek, ott nem kódorog senki, ott nincs keresni valója senkinek. Mivelhogy csak ott van a pénz biztos helyen, a hol ember meg nem fordul.

Mi volt az a régi archivum? Mit őriztek abban? Tudni kell ezt, ha az ember tisztán akarja érteni a dolgot.

Az öreg kálvinista templom oldalához volt toldva kis féltetejü gunyhó, de kőből, szilárdan épitve, ajtaja hatalmasan megvasalva. Hasonlit a katholikus templomok kis sekrestyéjéhez. Csakhogy a templom belsejéből nem volt bejárója, hanem csakis kivülről, a templom udvarából. Ajtajának kulcsa hol a papnál, hol a birónál, többnyire a papnál.

Ez a kis toldalék-épület ma is megvan. Ma is olyan, mint századok előtt.

De hát mit őriztek ebben?

Nagy dolgokat. -197-

Holmi irásokat királyoktól, vármegyéktől, szabadságharczaink hőseitől. Szent-Gál hajdan is a hires Szent-Gál volt. A mikor a nemzet története nagyokat lépett: lába dobbanását mindig megérezte a szentgáli köztársaság. Volt bizony ott a Bocskay, Bethlen, Rákócziak korszakából elég tisztes emlék. Fegyverdarabok, lobogófoszlányok, diadalmas csaták hirmondói, régi tárogatók, rongyossá nyütt dobok, tilalmas szerszámok. A melyeket, ha meglátott a szent-gáli királyi vadász: nyomban leszedte az égről minden csillagát minden németnek, a ki csak van ezen a kerek világon. Mert ámbár a királyi vadász a királynak volna az embere vagy mi, de azért különös andalodás vett erőt a lelkeken. A szent-gáli nemes ember azt hitte, hogy ő csak olyan királynak tartozik hűséggel szive szerint, lelke szerint, a melyik Árpád apánk egyenes véréből származott. A többi királynak is tartozik ugyan, de csak ugy szokás szerint, törvény szerint. Hiába: más a törés, más a vágás. Tudja ezt a bakonyi nemes. Sőt annyira tudja, hogy tatárra, törökre sohase haragudott annyira, mint a németre.

Ebből azután az következett, hogy a német se szerette valami nagyon a szent-gáliakat. Valahányszor hát fölülkerekedett a német, pedig a pokol fajzatja azt igen sokszor megcselekedte: mindig tanácsos volt a rejtegetett tilalmas szerszámokat kiszedni a régi archivumból s valahol másutt a föld alá rejteni vagy az öreg Bakonyban valami fa odvába elsülyeszteni. Baj lett volna, ha a német keresi és megtalálja. -198-

Nem is igen volt már az én gyermekkoromban a régi szent emlékekből valami számbavehető gyüjtemény.

De volt még ezeknél is becsesebb gyüjtemény, a melyet magam is láttam ezelőtt ötven évvel.

Ez volt Szent-Gál szabadságainak s adományleveleinek gyüjteménye. Kezdődött abból az időből, a mikor Jeruzsálemi Endre királyunk még el se ment Jeruzsálembe. Az ősapák meghallották, hogy oda készül hadat járni pogányok ellen. Hejh-hajh, Jeruzsálem tovább van, mint a kertek alja, a pogány se adja oda a bőrét puszta szóra, hátha a királyt a hosszu utban valami baj éri, mégis jobb lesz, ha indulás előtt szép kemény kutyabőr-irással elismeri Szent-Gál szabadságait.

El is ismerte jó szivvel. S utána minden király azt cselekedte V-ik Ferdinándig. Ott vannak a kutyabőrök s a sok száz esztendős vastag papirosok, nagy pecsétekkel, királyok aláirásával. Nem volt szabad hiányozni egyiknek se.

Nohát ezt a gyüjteményt őrizte a régi archivum. Meg is őrizte emberül, a mig halandó emberre nem bizták kezelését. Ki bántotta volna a sok száz év előtti kor becses emlékeit, minden szent-gáli nemes ember szabadságának halhatatlan tanubizonyságát?

Bizony szent-gáli uraimék nem csinálhattak okosabb dolgot, minthogy takarékpénztáruk gyüjtő vasasládáját ide helyezték. Ki merne itt lopni, hűtlenül sáfárkodni az Árpád-kor emlékeinek kegyeletes helyén, isten szentegyházának födele alatt? Isten szeme vigyáz oda egyenesen. -199-

Azután elkezdték a takarékoskodást. Malmok, kocsmák, mészárszékek, erdők jövedelmeiből csak annyit költöttek, a mennyit költeni szükséges volt. A fényüzést, a dinom-dánomot a vármegye urainak költséges fogadtatását abbahagyták. S minden esztendő végén a maradék pénzt szép márjás huszasokban s fényes Mária Terézia-tallérokban a takarékpénztárba vitték.

Mindig két ember vitte s egyenként szépen a nyiláson át a ládába eresztette. Volt a ládának két végén vasból készült két füle, fogantékja. Mikor már minden pénz lent volt, a két ember megfogta a láda fülét s megrázta a ládát annálfogva emberül, hogy az ezüst egyenletesen terüljön szét az egész ládában.

Azután megint pihent a láda félévig, egész évig. Furfangos závárjának kulcsa ott volt az öreg birónál, az archivumnak kulcsa ott volt az öreg papnál.

Multak az évek. Folyt a takarékoskodás. Telt a takarékpénztár, nehezedett a láda.

De hát mennyi pénz van már ott? Csakugyan meg kellene egyszer olvasni, össze kellene számitani. Már csak illendőség okából is.

Olvassa a manó! Számitsa a manó!

Hiábavaló időpocsékolás lenne az. Belekerülne egész napba. Hadnagyra, kisbiróra, dékányra, harangozóra nem lehet bizni ezt a munkát. Maguknak kellene ezt végezni a köztársaság előljáróinak, ők pedig erre fejüket nem adják. Csakugyan jobb, okosabb dolog ennél a csendes poharazás, pipázgatás, lélekvidámitó vadászgatás. -200-

Azután mirevaló is az a pénzolvasgatás? Zsidónak, papnak, lelkesorvadt zsugorinak, vénasszonynak való mesterség az. A mi pénzünk van: az megvan. Ha százszor megolvassuk is: ez által nem lesz az több egy fillérrel se. Legfölebb kevesebb lesz.

Ha megolvassuk: megtudjuk ugyan, hogy a köztársaságnak mennyi pénze van, de akkor azután megtudja az egész világ is. Hátha sok lesz? Ha sok talál lenni: ebből éppen nagy baj támad.

Ránk szabadul az egész világ. Jön a vármegye s kölcsönt kér a pandúrok fölszerelésére, hidak épitésére. Soha se látjuk többé pénzünket. Jön a szent eklézsia, jön a főiskola, jönnek a mindenféle kegyes és jótékony intézetek és alapitványok. Kérnek, rimánkodnak, istenkednek, nem lehet nekik ellenállni. S egyszer csak rips-raps, volt – nincs! Mire való volna ez?

De a köztársaság nyugalma is megzavarodhatik. Most minden nemes ember megnyugszik abban, hogy a közjövedelem elkölteni való s nem keresi, mennyi volt, hova lett. De ha megtudja, hogy sok pénzünk van, utóbb még eszébe juthat valakinek, hogy számon kérje tőlünk.

Számadás? Ez lenne még czifra! Hiszen nem akad akkor jóravaló ember a köztársaság élére, ha számot is kell adni. Kutyánk legyen vadászbiró számadási kötelezettséggel. A régi jó erkölcsöket szigoruan fönn kell tartanunk. Azóta van annyi baj a világon, a mióta minden ember beleütheti az orrát az előljárók dolgaiba. -201-

Egyszer valakinek a tanácsban eszébe jutott, nem volna-e jó kamatra kiadni a takarékpénztárt?

De már ez nem volna jó. Hisz akkor ott volnánk, a hol a többi takarékpénztár. Irka-firka, huzavona, ügyvéd, pénztáros, igazgatók, perek, birák, végrehajtók! Nyomban ezeké lesz a pénz s nem a mienk.

Hanem hát egyszer mégis csak tudnunk kellene, körülbelül mennyi pénzünk lehet a takarékpénztárban?

Igaz. Meg is bizták nyomban két jó markos nemes atyjukfiát, hogy uj év táján az ezüstvivő két előljáróval menjenek az archivumba s emelgessék meg a takarékpénztárt, mennyit nyom.

Az egyik volt Gombás Lőrincz egykori barátom. Erős volt, mint a párducz, Feje, szeme, nézése, egész zömök alakja is olyan volt, mint a párducz. A másik volt Zsebők János, az egész köztársaságnak s a fél vármegyének keresztapja. Talán másutt is lesz még róluk szó.

Megemelték a ládát, de bizony nem volt könnyü. A szemük is kidülledt az emelésben. Lehetett a láda vagy hat bécsi mázsa.

Meg is kérdezték a vármegye egykor hires főszámvevőjét, Tamassa Pált: mennyit érhet sulya után számitva az a takarékpénztár?

Tizenkétezer ezüst forintra számitotta az öreg főszámvevő. Szép pénz akkor.

Nohát most már ne takarékoskodjunk.

Szép bőjtnapi reggelen oda ballag előljáró uraimékhoz -202- a harangozó, szerencsés jó reggelt kiván s azután azt mondja:

– Az archivum ajtaját hajnalban nyitva találtam. Nem előljáró uraimék jártak ott? Nem kigyelmetek felejtették nyitva az ajtót?

– Mi bizony nem. Talán a tiszteletes ur.

– Hát hiszen tőle jövök. Ő meg előljáró uraimékra utal.

Bele is üthet a mennydörgő mennykő!

Megnézik az archivumot és ime, a takarékpénztárnak se hire, se hamva. Elveszett, eltünt, elvitték nyom nélkül.

Nem is jöttek rá s nem is tudja a világ mind e napig, hova lett a szentgáli takarékpénztár.

Az az esztendő, a melyben ez történt, nagy esztendő volt. A száma: 1848.

A hirlapok emlegették, hogy a mikor az ország kincsét gyüjtögették, egyik tuladunai falu nemessége maga szép kocsiteher ezüstpénzt szállitott be Kossuth Lajos pénzügyminiszter pénztárába. Szaporodjék az ország kincse.

De a szentgáli nemzetőrök is, mikor el-kiszálltak az ország határát megvédelmezni, jó fegyverrel, jó ruhával voltak ellátva mind. Ők voltak a legdélczegebb nemzetőrök. Azt rebesgették: ez a fölszerelés is a takarékpénztár dolga volt.

Ki tudná most már: mi az igazság?

A függetlenségi harcz után szimatolni kezdett az önkény s kutatta a pénztár nyomait. -203-

Szentgáli uraimék tisztára bebizonyitottak mindent.

A falutól keletre vonul a Tiszaaljai völgy. A mint a Miklóspál- és Somod-hegyek közé jut: ott találták meg a vasasládát vizmosta árokban feltörve, öreg fejszével agyonvagdalva. Bizony elvitték azt rossz emberek.

Ezt bizonyitották be. -204-

(Milyen volt a bakonyi szür? – Hol készült? – Juhász, kanász ősi természete. – Zalavármegye eltiltja viselését. – Viták e fölött. – Ki visel esernyőt? – Mi van a szürujjban? – Hogy gerjesztettek tüzet hajdan? – A szür lefüleli, megfogja az ágyugolyót.)

A bakonyi szür.

Ez a szó olyasmit jelent, mintha a Bakonynak valami különös alaku és természetü szüre lenne. Másféle, mint az ország egyéb vidékén.

Ugy is van. De különösen ugy volt régi időkben, gyerekkoromban is.

A Bakony-vidék közepe Veszprém. A bakonyi szürt veszprémi szürnek is nevezték. Igy ismeri a népdal is. Egész Veszprém vármegye erdős táján is viselték a nyájőrző emberek, fiatal cselédek, munkára járó zsöllérek. Zala, Somogy, Vas vármegyékben ez a szür volt egykor nagy divatban. Ezt viselték a duhajok, utonállók és szegény legények is le egész Szlavoniáig. Elterjedt még Tolna, Baranya, Fehér, Komárom vármegyék szegényebb népe közt is. -205-

Nem volt ebben a felöltőben látszólag semmi különös. Nem volt ez se köpönyeg, se krispin, se ködmen, se téli kabát. Nem volt ez olyan hosszu, mint a bunda; nem is olyan rövid, mint a szürdolmány. Alig ért térden alul. Vállban bőre szabva, derékban és derékon alul mintha szükebb lett volna, de azért a legény egészen betakarózhatott vele. Belefeért, ha kellett, nagy szüken, még a babája is.

Szürkötője hasitott szijból. Rendesen rózsára volt kötve, ki lehessen könnyen oldani. Sobri szürének nyakkötője hosszu, értékes aranyláncz volt. Ezt találták vérző holttestén Lápafőnél. Megtudták, hogy az öreg Hunkár őrnagy kincseiből való. Ez is egyik ismertető jel volt arra nézve, hogy a fiatal szép legény holtteste, mig lélek volt benne, Sobri Jóska volt.

No de a bakonyi szürnek nem a kötője volt a fontos dolog. De még az se, miféle gyapjuból készült. Mindenki tudta: vastag szőrü gyapjuból, régi magyar juhok szőréből. A veszprémi és palotai csapók évenkint egyszer-kétszer fölkerekedtek, lementek a tiszai alföldre s onnan Szeged, Szentes, Hódmező-Vásárhely vidékéről száz meg száz szekér gyapjut hoztak a Bakony aljára. Ebből készült a bakonyi szűr. Ma már ilyen nem lehet. Nincs ma már ilyen gyapju a világon. Az ősi magyar juhot is csak az állatkertben mutogatják, ha ugyan onnan is ki nem veszett. Az alföldi magyarnak nincs már magyar juha. Másféle se lesz nemsokára. Más a világ.

Hanem a czifrája volt különös a bakonyi szürnek. -206-

Válla, háta, ujjai, szélei be voltak födve barna-piros posztóval, de szép kacskaringós virágalakokra kiszabott posztóval s az a posztó ékes varrással, ékes zsinórozással rá volt erősitve a szürposztóra. Ezért nevezték a bakonyi szürt egyuttal czifra szürnek is. Sobrinak és társainak különösen czifra volt a szüre. S a nyalkább, módosabb kanászok és juhászok is utóbb Sobri szüre után szerezték be a magukét.

Csapók és szürszabók gazdag, tekintélyes czéhe állt fönn Veszprémben is, Palotán is. De voltak csapók és szürszabók Pápán is. Devecserben is. Nagy volt minden csapó műhelye. Nagyfenekü kerekes gépeik ott zugtak és berregtek reggeltől estig. Zajuk kihallatszott az utczára. Az ösküi patak Öskütől a Kikeri-tóig tele volt kallómalommal. Azokban mosták, szapulták, dagasztották a gyapjut és a posztót. Kocsik hosszu sora szállitgatta a portékát Palotától Veszprémig és visszafelé a fehér országuton. A csapók raktárából átköltözött a szürposztó a szürszabó műhelyébe s onnan az országos vásárokra. Élet, munka, zsibongás, igazi jólét mindenben. Csapó, szürszabó csak törzsökös magyar lehetett. Németet, zsidót, idegent be nem fogadtak a czéhtársaságba.

A mikor a nyalka bojtár végigment a vásáron, bakonyi czifra szürében, minden szem ránézett. Még a leányok, menyecskék szeme is.

– Ez már helyre legény!

Bűn ez, veszedelem ez, kárhoztatni való dolog ez? A mi mostani eszünk szerint semmi esetre. -207-

Azonban nemes Zala vármegye nem igy vélekedett ezelőtt nyolczvan esztendővel.

Bakony erdeje Zalának is volt s Nagy-Vásonykő, Devecser és Sümeg vidékén összeolvadt Veszprémnek Bakony-erdejével. Száz meg száz juhnyáj és disznófalka élt az erdőben, csalitokban, vágásokba s juhász, kanász, számadó és bojtár ezer számra.

Juhásznak, kanásznak lopni kell. Ez már természete, mint a szövetkezeti és részvénytársasági igazgatónak. Hajdan nem mehettek az emberek tőzsdékre és pénzintézetekbe elszedni a másét, hát elmentek a Bakony erdejébe. Az ősember eredeti természetét hajdan is csak ki kellett elégiteni. Király és rablólovag nem lehetett mindenki, hogy tűzzel-vassal, fegyverrel és halállal vegye el a szomszéd igaz jószágát: hát beállott kanásznak, juhásznak, bojtárnak, számadónak. Ha mulatságra kellett pénz, ha bucsura, vásárra kellett menni, ha kárt vallott: nem verte fejét a falba, hanem elment a szomszéd határra, vagy a harmadik, negyedik erdőbe s ügyességgel, jó szerencsével kiszakitott a nyájból husz-harmincz juhot vagy disznót, elhajtotta, árosa-vásárosa s orgazdája már készen volt s lett pénze, a mennyi éppen kellett.

Ez már együttjár a Bakonyerdő életével.

De hát már most mit csináljon a számadó, a kinek elhajtották juhát vagy disznaját?

Bizony ő se veri falba a fejét.

Panaszt nem tesz se az uraságnál, se a vármegyénél. Panaszkodni hitványság, árulkodni gyalázatos dolog. -208- Azután kárát a vármegye ugy se tériti meg. Sőt még ujabb bajba, költségbe keveredik a sok pandúr és járás-kelés miatt.

A mit tőle éjjel orvul elhajtottak: azt visszaszerzi hasonló módon. Éjjel, orvul. Kákabélü, gézenguz, nyám-nyám ember volna az, a ki ezt meg nem cselekedné. Megsértené még a szentirás parancsát is. Szemet szemért, fogat fogért. Ezt tanitja a szentirás. Ez pedig bakonyi nyelven azt teszi: juhot juhért, emsét emséért.

Nemes Zala vármegye váltig törte a fejét a fölött: honnan, miként származik a nyájőrzők tolvaj természete? Arra jött rá, hogy azt nem okozza semmi más, csupán csak a bakonyi czifra szür.

Hogy is szól csak a dal?

Czifra szüröm Beszperémben vettem. Érte harmincz forintot fizettem. Hogyha azt a nyakamba teritem, Még az angyalát is elkeritem.

Ime: egészen világos.

Az a czifra szür idézi elő az istenkáromlást. Mihelyt nyakában van: rögtön az angyalokat szedi le az égről a bojtár. Maga danolja, maga vallja.

Azután harmincz forint: nagy pénz az. Igaz, hogy váltóban kell érteni, de igy is borzasztó fényüzés. Dolmányt lehet venni öt forintért, ködment tizért s az a bojtár mégis harmincz forinton vesz bakonyi szürt. Pedig nem telik tőle. Csak ugy telik, ha lop. Nyilvánvaló, hogy ezért lop. -209-

Derék, nagy emberei s igaz bölcsei voltak Zala vármegyének. Még Deák Antal és Csányi László is ott voltak a vármegye gyülésén. De mégis elhatározták 1824. évi deczember 13-án, hogy ezentul nyájőrző erdei embernek veszprémi szürt, bakonyi szürt, czifra szürt viselni nem szabad. E szürnek használata örökre eltiltatik s a szolgabirák utasittatnak, hogy járásuk területén jövőre a szür viselését meg ne engedjék s a tilalom ellen vétők testi fenyitéssel illettessenek.

De még ez se elég.

Atyafiságos átirattal meg kell keresni a szomszéd vármegyéket, Vast, Veszprémet, Somogyot, Varasdot, hogy ők is tiltsák el a bakonyi szürt s ezzel vessenek ők is gátat az erkölcsök elvadulásának s a köznép közt is mindinkább terjedő fényüzésre való hajlandóság kicsapongásainak.

Veszprém vármegye nemesi közönsége Zala átiratát 1840-ben, jó későn, tárgyalta egyik közgyülésén. De már ekkor előtte voltak a veszprémi, palotai és pápai csapók és szürszabók alázatos folyamodásai is. Nehogy valamiképen a nemes vármegye elfogadja Zala tilalmát.

Mi lesz akkor? Mi lesz ő belőlük? Miből élnek ők? Hisz ő nekik a szürposztó és szürkészités tanult mesterségük. Az alkotmányos jog és a királyi szabadalom biztosítja az ő mesterségüket. De mit ér mind, ha tilalmas lesz a bakonyi szür viselése?

Azután ő előttük nem is egészen világos Zala vármegye igazsága.

Igaz, hogy a káromkodás utálatos erkölcsi fogyatkozás, -210- de azt nem a bakonyi szür okozza. Hiszen az urak is káromkodnak, ők pedig nem bakonyi szürt, hanem birkabéléses bekecset viselnek. A huszárok, a mint mindenki tudja, épen nagyon káromkodósak, pedig ők mentét hordanak s szép fehér köpönyeget. Kivánatos ugyan, hogy a szelid erkölcsök terjedjenek s a káromkodás valahára szünjék meg, de ezt a bakonyi szür tilalmassá tételével elérni nem lehet.

Másrészről igaz ugyan, hogy a szür ára harmincz forint, igen szép pénz, de az igazi czifra szürt ezen alól késziteni és árusitani épen nem lehet. De minden szürnek nem is harmincz forint az ára, van bizony elég szür tiz forintos is.

Azután egy szürnek el kell tartani, ha tüzi veszedelem nem éri, harmincz esztendeig, a ki pedig vigyáz rá, még örökség gyanánt hagyhatja maradékaira is. Az ő szürük halhatatlan és elnyühetetlen. Hát ilyen örökös szerdékért sok az a harmincz váltóforint?

Az se baj, hogy czifra. Czifrasága kenyeret ád a posztónyirónak, gombkötőnek és paszomántosnak. Ezek is czéhbeli mesterek, ezek is megérdemlik a kenyeret, ha becsületes emberek. Miért kelljen kivenni szájukból a falatot?

Hát a nemzeti művészet mit vétett? Hiszen minden igazi czifra szür remekes munka. Hát csak a tulipántos ládákon s a bundák övén legyen nemzeti művészet? A szürszabók se alábbvalók, mint az asztalosok és szücsök. Ők is mind jó magyar kézművesek. Ha nemes Zala vármegye épen agyon akar ütni egy csomó kézműiparost: -211- ám üsse agyon a kapczásokat és suszterokat. Ez ugy is mind német Pápán is, Veszprémben is. De hagyja békén a magyarokat.

Hejh, minő viták folytak a bakonyi szür kérdésében, a mi vármegyénk közgyülésén!

Hogy a többi vármegye mit határozott: nem tudom. Nálunk a szürtilalom sohase lépett életbe.

A bakonyi szür természetrajzát meg kell irnom végig. Érdekesebb jelenség ez, mint az, hogy a Bakony-erdő fája »sok-makku«, pedig a néhai Kis Tükör még ezt is méltónak találta arra, hogy megénekelje, megörökitse.

Az a szür talán nem is a hideg ellen volt jó menedék, mint inkább a szél ellen és eső ellen. Nincs olyan szél és hóvihar a Bakonyban, melytől a bojtárlegény testét az a szür meg ne tudta volna védelmezni. Igaz, hogy a bojtárlegény teste nem fázékony.

Hát az eső?

Magyar ember mezei népség, túl a Dunán nem visel esernyőt. Ha ázik: ázik. Mindennek vége lesz egyszer, az esőnek is. Sváb ember használja csak az esernyőt. S akkorát használ, hogy alája fér asszony, gyerek, az egész családi sokaság. Vastag a nyele, kék a szövete, piros a szegélye. A sváb ember büszke is rá. Ha városba megy, mindig magával hordja. Megmutatja, hogy neki olyan is van. Ki is neveti a magyar ember, kivált mikor szeles időben a szél kiforditja az esernyőt.

A szür ellenáll az esőnek. A mennyi viz belefér, annyit ugyan magába vesz, de azon tul belül nem ereszti, kivül pedig lecsurog róla, mint a kemény fakéregről. -212-

Hát hiszen kemény is. Ha jól megázott, egyenesen megáll a lábán, mint a faköpönyeg s nem nyaklik össze, mint a posztóruha.

Van ujja is, kettő. De nem felölteni való. Ujjas szüre csak a tót embernek van. Subát, gubát, szürt, mentét csak a nyakába kerit a magyar ember, hogy a mikor virtusra kerül a sor: szempillantás alatt lelökhesse magáról. A huszárnak sem szabad felölteni a mentét, ha csatában van. Csak ugy leng a vállán, mintha szárnya volna.

De a bakonyi szür ereje és ellenállása csoda. Se nem törik, se nem szakad, se rozsda nem birja. Nem esik bele a moly se, annak a foga is kitörik benne.

Hanem sok esztendő mulva, tiz-tizenöt évi viselés után mégis puhábbá válik, hajlékonyabb lesz, czifrája foszlik, szine sárgul, barnul, fakóbbá lesz. Ilyenkor már nem a nyalka bojtárnak való, hanem idősebb embernek, kisbéresnek, tehenesnek való. Ezek kezére jut. Ujabb tiz-tizenöt évi hűséges szolgálat után a gádorba, ólba, akolba kerül a nyoszolyára. Derekaljnak, ha meleg van; takarónak, ha hideg van.

Mig virágjában van: a két ujja raktár. A zsebet és az erszényt pótolja. A két ujja be van kötve, de nem kivülről, hanem belül. Kivül ugy látszik, mintha csak be volna türve. Hogy is szól csak a dal?

-213-

Ez a dal akkor kelt, a mikor még a gyufát nem ismerte a világ, a mikor még aczéllal és kovával csináltak tüzet, nemcsak a mezőn, hanem a konyhában is.

Aczélja, kovája, taplója annak is volt, a ki nem volt pipás ember. A pipás ember aczélja ott volt dohányzacskója fityegőjén; kovája, taplója, dohánya bent a zacskóban. De az erdőn járó bojtárnak is időnként tüzet kellett éleszteni. Ha vagy fázott, vagy szárogatni akart, vagy meleg ennivalója készült, vagy ott volt a szeretője, vagy lakomára jöttek vendégei, bojtárpajtásai. Ilyenkor, ha juhász, levágott egy bárányt, ha kanász, elejtett egy malaczot. Pörkölt, nyársonsült volt az illatos, meleg étel.

De hát hogy csináltak tüzet?

Régi ember tudja, uj ember nem tudja, vagy csak Robinsonból tudja, tehát nem jól tudja. Száraz avarból, száraz rőzséből, vékony galyból kis máglyát rakott a kanász-bojtár. Azután jó maroknyi száraz avart megdörzsölt, megmorzsolt a két tenyere között s egy kis csóvát csinált belőle. Azután taplóba ütött s a pislogó taplót beletette a csóva fejébe. Akkor a csóvát elkezdte forgatni, jobb kezével karikában csóválni, mire a csóva percz mulva lobbot vetett, lánggal égett.

A láng a máglya alá került s készen volt a rakás tűz. A pásztortűz, a mezők éjjeli csillaga, a melyről annyit irnak, annyit álmodoznak a költők, mig a fiatal életkorból ki nem nőnek.

Három percz elég volt rendesen a tűzélesztéshez. -214-

Nos hát a barna kis lány, ha ott kotorászott a bakonyi szür ujjában, csakugyan talált ott tűzszerszámot.

De százforintos bankót bizony nem talált ott. Kanászbojtárnál nagy szeme volt akkor a százforintos bankónak. Még ma is nagy szeme van. Igaz, hogy ma már nincs is százforintos bankó.

Hanem talált mást, sok mindenfélét. Szőlőzsirt, a melylyel piros ajkát fényessé s még pirosabbá tehette. – Bajuszpedrőt, a mely nélkül el nem lehetett a bojtár. – Apró tükröt, akkorát, mint az alma. – A bojtár is beletekint néha ugy borotválkozás közben. – Borotvát. – Sós-paprikás gurgulyát, a mely nélkül soha sincs az erdőn-mezőn lakó ember. – Zsineget, czérnát, varrótűt. Ha szakad, feslik valami, ne kelljen a faluba vagy csárdába futni. Megvarrja a bojtár maga. – Azután olvasó, szent képecske valamely bucsuról. De ez inkább a juhászbojtárnál. A kanász nem áhitatos, legalább nem mutatja szivesen. A kocza szilajabb állat, mint a juh. Szilajabb ember is kell a kocza mellé.

Még süvegük, kezebelijük, tarisznyájuk is más.

A kanász bakonyi süveget visel egész tul a Dunán. Kemény, magas tetejü, diszes, karimája fölfelé áll. A juhász lapos, gömbölyü, széles karimáju kalapot, a mely mindig laskamódra áll a fején.

A kanász kezebelije a hosszunyelü, kisebb vasu fejsze. Baltának nevezi. Az ő süvege még egy-két fejszeütést is elbir. A juhász kalapja ilyen ütéstől meg nem védelmezné a koponyát. A juhász kezebelije a -215- kampós bot. De nem olyan czifra ám, mint a püspökök és érsekek pásztorbotja. A juhász ugy fogja meg a birkát, hogy kampós botját a birka hátulsó lábába akasztja. A kanász ötven lépés távolságból baltájával vágja le a koczát.

A juhásznak rendszerint nincs ostora, de a kanász meg nem lehet karikás nélkül. Szijjból font karikás, rövid nyéllel. Nyele finoman metszett, kigyója finoman font. Kanász metszi, kanász fonja. Nos hát a karikáshoz való apróbb eszközök is ott vannak a szürujjban.

Még a tarisznya is különböző. A juhász tarisznyájának takarója meg nem született bárány bőrével van diszitve, a kanászé boglárral, csigahéjjal, szines szironyból varrt virággal van himezve.

Azonban térjünk vissza a bakonyi szürre.

Nagy pör folyt le egykor előttem, a melyben bebizonyult, hogy a bakonyi szür erősebb az ágyugolyónál is.

Porván vagy Bánkon, valamelyik Győr vármegyére dülő falunkban történt a csodálatos eset, a melyben nekem is biráskodnom kellett.

Parasztgazda előtt szántás közben ágyugolyót vet föl az ekevas. A golyót feldobja a kocsira, hazaviszi s minthogy szombat este van, ugy is be kell nézni a kocsmába, elviszi a kocsmába is, megmutatni a zsidónak. A zsidó sok mindent tud, talán ehhez is ért.

Ért is. Megnézi a golyót, megforgatja s kimondja, hogy ez bizony franczia golyó, még nagy Napoleon lőtte ki az inzurgensek ellen 1809-ben. Hatvan esztendőn át pihent a szántóföldben. -216-

Ez már különös eset. Többen ülnek a nagy asztalnál borozgató atyafiak, ők is látni akarják a franczia ágyugolyót. Kézről-kézre gurul a golyó az asztalon, jól megnézi mindenki. Sőt a falu kovácsa előveszi bicskáját s pengéjével meg is vakargatja a rozsdás készséget. Vajjon igazán vasból van-e?

Bizony igazán. De egy helyen mégis puhább a kérge. Kaparja-kaparja s ime ott kerekszáju lyukat talál s a lyukban valami omló porfélét. Föld-e, homok-e, puskapor-e ez az omló porféle, de bizonyos, hogy valami. Nem is lehet másként, puskapor volt az valamikor. Bizonyosan robbanó golyó volt az a nehéz készség. Miért volna lyukas s az ürege miért lett volna tele puskaporral?

De hát puskapor-e?

Meg lehet azt tudni. Gyujtsuk meg. Ha meggyulad: bizonyos, hogy puskapor. De hátha fellobban és szétveti a világot? Manóba veti. Hiszen hatvan esztendő alatt már minden virtusát elvesztette.

Meggyujtották. Addig incselkedtek vele, mig meg nem gyuladt. Egyszer csak elkezdett serczegni s füstölögni. Még szaga is támadt.

– Nini, él ám még ez a förtelmes jószág!

Él-e? De erre a szóra nagyot is ugrott az asztalon, s mikor visszaesett, majd beszakasztotta az asztalt.

– Hüh, az áldóját, nem jó ezt közelről nézni.

Fölugráltak az emberek s csak ugy messziről akartak a vadállatban gyönyörködni.

Hajh, de a vadállat megveszett, megbolondult. Leugrott -217- az asztalról a szoba közepére az emberek közé s ott elkezdett sebesen futkosni, mintha elment volna az esze.

Az ágyugolyó pedig gonosz jószág, a mikor utban van. A mi eléje akad: annak törni, zuzni kell, akár székláb, akár asztalláb, akár az ember lába.

Sistergett, füstölt s nyargalt a golyó előre, hátra s a hány székkel, asztallal találkozott, összetörte mind. A mikor a falhoz ütődött, onnan ugyan visszafordult, de mindig rettentő zuhanás támadt. Nyilvánvaló lett, utóbb a házat is összedönti. Iszonyu sivalkodás támadt. Kutya-macska orditva menekült ajtón-ablakon. Az emberek is menekültek, de az ajtóban megtorlódtak. Alig tudták lábukat fölkapkodni a fenevad utjában.

Szegény, jámbor zsidó is menekült egyenesen be a söntésbe s behuzta maga után a söntés ajtaját. De mit ért ez? A golyó észrevette, hova menekült a zsidó. Utána iramodott, összetörte a söntés falát s azt a padot, a hol a kannák állnak tele italokkal. Összetörte utóbb a kannákat is, üvegeket is, hordókat is. Kereste a zsidót vérszomjas lélekkel.

Jámbor zsidó gazda, se holt nem volt már, se eleven. Orditott, mint a kit nyuznak. Vége a világnak!

Szerencsére az egyik ember észretért. Kikiáltott a nyitott ablakon, a hogy torkán kifért:

– Szürt! Hozzatok szürt jó emberek!

Szerencsére a tehenes gyerek meghallotta. Volt egy régi, kopott bakonyi szüre s futott vele a veszedelem szinhelyére. Mindjárt látta, mi a baj. Csak azt várta, -218- hogy a golyó szabad térre jusson. Oda jutott. Menten ráteritette a szürt.

– Nesze neked, gyalázatos féreg!

– Hát mit csinált most az ágyugolyó?

Menekülni akart. Nem lehetett. Szét akarta tépni a szürt. Nem tudta. Csak még jobban belebonyolódott. Ugy lefogta az a szür a fenevadat, mint Krisztus a vargát.

Utóbb is megadta magát a fenevad. Kis ideig tüsszögött, pöfögött, mérgelődött, de azután csak elhallgatott s többé meg se mozdult. Belátta, hogy a bakonyi szürrel nem bir az ágyugolyó.

Igy menekült meg a világ!

De a nagy kár meglett. Szegény kocsmáros gazda tenger kárt panaszolt, de senki se akarta megfizetni. Valami bolond tanácsra büntető följelentést tett az ágyugolyótaláló paraszt ember ellen, a miért az ártó szándékkal vitte hozzá azt a fenevadat, hogy őt a világból kipusztitsa.

Nem tudtunk neki igazságot adni. Azt mondtuk: vis major az oka mindennek, nem a paraszt.

Jámbor zsidó ember! Holtáig nem tudta megérteni, mi az a vis major s miért lett az ő neki oly nagy ellensége? -219-

(Ki volt, mi volt Gombás Mózes? – Görhes Jancsi esete. – A vármegye szelid vallatást rendel. – Miként magyarázza ezt Mózes bátyánk? – Miként menekül Szicziliából a bakonyi ember?)

Nem zsidó történet, habár Mózesről lesz is szó benne. Nem is kell idegenkedni ettől a névtől. Ősi kálvinista név ez, kivált a Bakony kellő közepén, a szentgáli köztársaságban. Van ott ennek társa is az ó-testámentomból elég. Volt legalább az én gyermekkoromban.

Lehetetlen Gombás Mózesről, Veszprém vármegye egykori hires főszolgabirájáról meg nem emlékeznem. Ő volt az, a kit vármegyeszerte csak Mózes bátyánknak ismertünk. Az ujabb nemzedék, patvaristák, jegyzők, jurátusok, esküdtek, nem is igen ismerték egész igaz nevét.

Szentgáli termés volt. Nemzetsége hatszáz éves királyi vadász. Ifju korától kezdve mindig a vármegye tisztjét tartotta. Esküdt, szolgabiró, főszolgabiró egymásután. Ennél magasabbra nem is emelkedett. Nem lakott szivében semmi nagyravágyás. A világ rendjét -220- csak erdőn, mezőn, falvakon szerette fenntartani. Ehhez értett jól, egyébhez érteni pedig sehogy se akart. Pápán volt lakása. Ott ismerkedtem meg vele több mint ötven év előtt. Ő akkor már öreg ember volt, engem pedig gyerekszámba vettek.

Egyszer csak különös szellem ragadta meg ezelőtt hatvan évvel a vármegyéket. Ujitani, javitani, a kor intő szózatát meghallgatni, meg is érteni s meg is fogadni, európai szinvonalra emelkedni: efféle jelszavakból állt az a különös szellem.

Meg kell javitani a vádlottak, orvok, gonosztévők kihallgatásának módját is. A különös szellem ezt is fölvette ajakára. Nem ázsiai módra, nem barbarusok módjára kell bánni a gonosztevővel se, mig el nincs itélve. Vallatás közben nem szabad ütni, verni, koplaltatni, kinozni, abajgatni. Hátha igaz járatban levő ember s előbb-utóbb kisül az ártatlansága.

Pedig hát a kinzó vallatás nálunk sohase volt törvény, sohase volt megengedve. Nem is annyira ázsiai szokás volt ez, mint inkább nagyon is európai. Nyugat felől szivárgott be hozzánk is, osztráktól, némettől, francziától.

De hát a törvény nálunk nemcsak nem engedte meg, hanem még egyenesen tiltotta is. Nagyon szigoruan tiltotta. Hanem a csendbiztosok, pandúrhadnagyok, őrmesterek és káplárok azért nem mindig hajtottak a törvényre. Ők bizony szivesen meggyötörték a vádlottat, ha az nem akarta bűnét töredelmes lélekkel beismerni. -221-

Ezt már becsületbeli kérdésnek tartották a pandúrok. Oda lett volna minden becsületük, ha a vádlottat ugy állitották volna a biró elé, hogy nem vall semmit. Hogyan valljon akkor a biró kezén, ha a pandúr kezén se vall?

Azonban e gonosztevők nagy részének is meg volt a maga becsületbeli kérdése. Ez meg abból állt, hogy nem vall semmit soha se magára, se társára, ha agyonkinozzák is, ha kerékbetörik is, ha tüzes harapóvassal izenkint szedik is szét.

A kétféle becsületbeli kérdés azután kegyetlen harczban állt egymással. A pandúr se engedett, a duhaj se engedett.

Egyszer a főispánnak elhajtották egész disznófalkáját az akarattyai pusztáról. A pusztázókra és szolgabirákra nézve nagy volt az eset. Meg kellett mutatniok, mit tudnak. Örök szégyenük lett volna, ha a főispán megrontóit se tudják kézrekeriteni.

Szerencséjük volt. Harmadnapra valamelyik bakonyi sürü vágásban megtalálták a falkát Görhes Jancsi kezén. Elfogták Görhes Jancsit is, két társát is. Két társa mindent szépen bevallott, Görhes Jancsi mindent kereken eltagadott. Pedig eleget kinozták. Nem használt semmit két társának szembemondása se. Tagadott konokul.

Kezembe került az ügy. Fölhivattam magam elé Görhes Jancsit. Erős, deli szép legény volt. Csak a mesékben van ilyen. Némi figyelemmel voltam iránta, mivelhogy apjának hajdan megkegyelmezett a vármegye, -222- noha egy ideig Sobri Jóskának volt egyik társa. Egyenesen állt a legény előttem, mint a czövek.

– Hát nem vallod be a bűnödet, Jancsi?

– Nem én, uram.

– Mondok valamit, Jancsi. Nem tudom, hallottál-e rólam valamit. Ha szépen bevallod bűnödet, három évet kapsz. Erről jót állok. Ha pedig be nem vallod: hat évet kapsz. Harmadszor vagy már a törvényben, nagyon rád nehezedik. A hat évről is jót állok. Most visszavitetlek börtönödbe s adok egy hónapi gondolkozási időt. Ez alatt kérdezősködjél a raboktól, káplároktól, hogy én ura tudok-e lenni szavamnak? Egy hónap mulva felelj. Az a három évi különbség megérdemli, hogy jól meggondold.

Egy hónap mulva megint felhozattam magamhoz.

– Meggondoltad-e a dolgot, Jancsi?

– Meg. Az úrról is tudok mindent, ura tud a szavának lenni. Nem vallok semmit.

Elitélték hat kemény évre. Vasban, bőjttel, közmunkával. Jóváhagyta a Hétszemélyes tábla is.

Megint felhozattam. Most már vas csörgött a lábán. Halavány volt. Az egyévi fogság szomoru szine lepte el arczát.

– No Jancsi, a hogy mondtam, ugy történt. Most már se nem ronthatok, se nem segithetek dolgodon. Most már mindegy neked is, akármit beszélsz. Bevallhatod az igazat.

– Nem vallom be. Becsület ez!

Igazán megsajnáltam. Hős vagy bolond. -223-

– Boldogtalan! Hisz társaid mindent bevallottak, mindent rád vallottak!

– Én nem leszek hitvány ember. Inkább szenvedek három évvel többet!

Ime a duhajnak a becsülete. Mit csináljon ilyen emberrel a pandúr meg a vizsgálóbiró?

A vármegye Zsoldos Ignácz inditványára oktatást adott ki a járásbéli főbiráknak, szolgabiráknak, esküdteknek, pandúrhadnagyoknak, s általuk a pandúroknak és községi előljáróknak, hogy ezentul a foglyokat, vádlottakat ne abajgassák, ne kinozzák, kisujjal se érintsék, hanem csupán erkölcsi eszközökkel törekedjenek őket töredelmes bűnbánó vallomásra birni. Igy kivánja a humanitás, a műveltség, az emberi méltóság, s nemzetünk és vármegyénk jó hirneve.

Megkapta az oktatást Mózes bátyánk is.

Elolvasta gondosan s össze is szidta a központi vármegyei urak bölcseségét kegyetlenül.

– Humanitás? Talán az kellene még, selyempaplanos ágyba fektessük a haramiákat!

– Miveltség! Mintha bizony a gyilkosok és utonállók az univerzitást végezték volna!

Emberi méltóság s nemzetünk jó hirneve? Szamár beszéd. Hova lesz majd mindez, ha annyi lesz a duhaj, betörő és gyujtogató, mint a Bakonyerdő fája?

No de mindegy, a vármegyének engedelmeskedni kell. Mózes bátyánk majd megkisérli, miként lehet az elszánt, konok lelkü gonosztevőt erkölcsi eszközökkel töredelmes, bűnbánó vallomásra birni. -224-

Épen ugod-vadkerti ember jön nagy alázatossággal. Kárvallott és panaszos. Kecskegidáját ellopták a kertből.

Igazságot kér.

– Van-e nyomod? Kire gyanakszol?

– Nem gyanakszom én senkire, de bizonyos, mint a mai nap, hogy az én kecskegidámat más nem vitte el, mint az az akasztani való Kalamár Istók kanászbojtár. Megtaláltuk a gida bőrét, megismertük a szarváról, a férgek is beleestek már, nem messze onnan tűznek a nyomait láttuk, ott sütötték meg. Ott pedig senki más nem őriz, mint a Kalamár Istók.

Pandúr megy ki Ugod-Vadkertre Kalamár Istókért s odaállitja Mózes bátyánk elé. Kemény arczu, napsütötte kanászbojtár. Van már csimbókja is. Sötét piros arcza fénylik a zsirtól. Látszik rajta, kutyába se veszi az erkölcsi eszközöket.

Nem-e? Majd megmutatja azt Mózes bátyánk.

Mózes bátyánknak torzonborz bajusza volt, de fogai nem voltak. Ha alsó ajkát felszoritotta: ajka is, álla is elveszett a bajuszban. Borzas gucsmát tett a fejére s azt lehuzta a szemöldökéig. Fejét előre szokta hajtani s válla közé szokta huzni. Az egész emberből s emberi arczból nem maradt más, csak egy bozontos berbecs s egy kusza nagy bajusz.

No meg két rettenetes szem. Olyan szemeket nem láttam se azelőtt, se azóta. Villogtak, mint az isten nyila. Hegyesek voltak, mint a tőr s keresztüljárták a dolmányt, ködment, még a kőfalat is. Hát az emberszivet -225- hogyne járták volna keresztül? Kalamár Istók, várhatod szörnyü sorsodat.

Várta is. Készen volt rá. Szék volt a szobában a padló közepére készitve. Semmi kinzó szerszám. Még pandúr se, csak a tiszti huszár. Mózes bátyánk rekedt hangon parancsolta:

– Ülj le!

Kalamár Istók leült. Mózes bátyánk föl s alá járkált a szobában. Valahányszor Kalamár Istók előtt elment, mindannyiszor ránézett s keresztül törte a lelkét rettenetes nézésével. S azt kérdé tőle nyugodt hangon:

– Voltál-e már Szicziliában?

– Nem voltam.

Keményebb hangon kérdi.

– Miért nem voltál?

Pillanatra megakadt Kalamár Istók. Mit feleljen? De azután csakhamar észretér.

– Nem volt még ott semmi dolgom.

Mózes bátyánk megnyugszik a feleletben. Megint föl és alá jár a szobában, de a bozontos berbecs és torzonborz bajusza közt gyilkos nézése nem pihen. Öldökli vele a vádlottat. Egyszer csak mérges hangon rákiált.

– Miért nem volt neked dolgod Szicziliában?

Meghökken a gyerek. Erre már nem tud könnyen felelni. Lelke elkezd tépelődni. Mi az a Sziczilia? Csárda-e, falu-e vagy hetivásár? Sohase hallotta hirét. Bizonyos, hogy ő Szicziliában soha semmi rosszat nem tett. Nem járt ő neki ott még az öregapja se. Talán -226- valami falu lesz az a Sziczilia az öreg Bakonyban a Somhegy mögött, arra a Hajszabarna felé. Mit akar ő vele a nemes vármegye Szicziliában? Ott ugyan rá nem bizonyithatnak semmit. Elvégre mi baja lehet abból, ha bevallja, hogy csakugyan volt Szicziliában?

Darabig csak védte magát vitézül. Hol tagadott, hol hallgatott, utóbb belátta, másként nem szabadul, töredelmes vallomásra szánta el magát.

– Bevallom hát igazán tekintetes uram, voltam Szicziliában.

Mózes bátyánk ekkor emberölő haraggal fordult feléje.

– No látod akasztófa-virág! Most arra felelj iziben, mit kerestél te Szicziliában?

Szegény Kalamár Istókban megfagyott a vér erre a kérdésre. Érezte, hogy most már elveszett. Erre a kérdésre a káptalan se tudna megfelelni. Most már meg van kötve teste, lelke. Most már meg nem szabadul Szicziliából. Most már be kell vallani mindent.

Tisztába is jöttek az ügygyel tiz percz alatt. Ő ugyan nem vitte el a kecskegidát, hanem a Hánzi gyerek, de ő hozzá hozta s ő is evett a husából. Ez az igazság. Ime, Mózes bátyánk egyik erkölcsi eszköze.

Nagy hire lett ennek az egész vármegyében, de még a közeli szomszédos Győr és Vas vármegyében is. Tanultak is belőle, nevettek is rajta.

Eladomáztam ezt egykor Bessenyey Ferencz barátomnak, a ki bámulatos szinművészettel és utánzó képességgel tudta ezt előadni. Mint képviselő bejárta vele az országot s el is terjesztette mindenfelé. -227-

(Törvényt hirdetnek Szent-Gálon 1848-ban. – Miként hirdették ki hajdan a törvényeket? – A Nemzeti bácsi. – Mily föltételek alatt fogadja el a királyi vadász az 1848-iki törvényeket?)

Akár szép, akár nem szép a történet: elmondom. A nagy időkből való: 1848-ból. Annak a dicsőséges esztendőnek is tavaszi napjaiból. A mostani hüséges adófizető, békés polgárember sehogy se érti meg, hogy volt valaha olyan idő is. De már hiába: annak a kornak, annak a nemzedéknek jelleméhez tartozott ez a történet is.

A márcziusi ifjak kiáltó szava belesüvöltött a nagy világba: közteherviselés, törvény előtti egyenlőség.

Közteherviselés!

Nagy szó. Értjük is tisztán. Én is fizetek adót, te is fizetsz, ő is fizet, mindenki fizet és mindig fizet. Szabadulni nem lehet, megváltani se lehet. A mi Urunk, Megváltónk, Üdvözitőnk ugyan az eredendő bűntől, Ádám apánk és Éva anyánk ballépésétől megváltotta az emberiséget, de az adófizetéstől ő se tudta megváltani.

Meg kell hát benne nyugodnunk. -228-

Csak hogy a szent-gáli nemes ember nem tudott benne hamarosan megnyugodni. Igaz, hogy nem is akart valami nagy buzgósággal. Adót fizetni, szüz vállainkra terhet rakni, őseinknek vérrel szerzett jussáról lemondani: ejh-hajh, az se igaz nemes, a ki ezt békén elszenvedné!

Egyenlőség!

Balga beszéd. Már hogy lehetne egyenlő a paraszt a nemessel, a herendi sváb a magyarral, a tüzhely nélkül való a királyi vadászszal? A Bakonyerdő nagy erdő, millió a fája, de még annak sincs két olyan fája, a mely egyenlő volna. Igy rendelte az isteni bölcseség. Hát most már az emberi bölcseség az isteni fölé akar kerekedni?

Mi tagadás: igy gondolkoztak bizony eleintén a szentgáli nemes atyafiak. Kiváltképen az öregek. Voltak ugyan fiatalabbak is, a kik meg-meghallgatták a kor intő szózatát, a hogy akkor szokás volt mondani. Magam jól ismertem közülük igen sokat, vadásztam is velük fiatal koromban, még arczukra, alakjaikra, dalaikra, adomáikra, kalandjaikra is jól emlékszem. Ifju Gombás Lajos, Tóth József, Gaál Imre, Szalay János, Zsebők János »keresztapánk«, Gombás Lőrincz, Tamás Károly, Csapó József, Nyirő János és a többi. Csak oly jó hazafiak és felvilágosodott elmék, mint közülünk akárki. De hiába. A méltóság és tekintély az öregeknél volt, azok pedig hallani sem akartak holmi közteherviselésről és törvény előtti egyenlőségről.

– Azt mondják: szabadság! -229-

Kutyának kell az ilyen szabadság.

Az öregebbek kimondották ezt a szót s a fiatalabbak nem mertek ez ellen rugódozni.

De hát mégis csak törvény lett a törvény s ugy Szent György-napja után csakhamar meg is érkezett a nemes vármegyéhez. Ki kellett hirdetni.

– Igenis kihirdetni.

Ma már ki se hirdetik a törvényt isten igazában. Beledobják valami hivatalos lapba s azt mondják: tanulja meg abból minden ember. A törvény nem tudásával ne védhesse magát senki.

Nem igy volt ez hajdan.

Hanem ugy volt, hogy nagy pöcsétes levél érkezett a nemes vármegyéhez. Nem is más küldte, hanem a király ő szent felségének főkanczelláriusa s nem is máshoz, hanem egyenesen a vármegyéhez. Rá volt irva a levélre valami ilyféle: Főtisztelendő és tisztelendő, tekintetes és nagyságos, nemes, nemzetes és vitézlő egyházi és világi fő- és köznemesi karoknak és rendeknek, kedvelt hiveinknek és a többi. Belül pedig az eredeti törvény volt ékes irással s a király sajátkezü aláirásával.

Igenis a királynak sajátkezüleg kellett minden törvényt minden vármegye, szabad kerület és szabad királyi város részére s minden kormányszék és törvényhatóság részére aláirni s megküldeni. Nem is volt akkor a királykodás olyan könnyü kenyérkereset, mint most. Az emberek legalább igy vélekedtek. Korszakos adoma is van róla. A mikor V. Ferdinánd 1835-ben trónra -230- került: ugy félév mulva kérdezték tőle: hogy érzi magát uj hivatalában? Azt felelte: elég kellemes volna ez a hivatal, csak annyi bolondságot ne kellene aláirni. Ezt a királyt hülyének mondták azok, a kik személyesen és közvetlenül ismerték. Pedig ha ez az adoma csakugyan igaz, akkor nem is volt valami nagyon hülye.

Nos hát a mi vármegyénkhez is kellő időben megérkeztek az 1848-iki törvények. Rajtuk volt a királynak nehézkes kézirása. E nélkül akadt volna elég ember, a ki azokat a törvényeket nem is hiszi.

A vármegye generális közgyülésén szokott módon megtörtént a kihirdetés.

A járásokban sem tértek el a szokott módtól. Majd a járásokbéli fő- és alszolgabirák s megyei esküdtek sorba járják a nemesi falvakat s élőszóval elmondják, hogy uj törvény van s elmondják, a hogy tudják, azt is, mi van az uj törvényben.

A hogy tudják!

Ennek a szónak is van története.

Megirtam a »Nemzeti bácsi« történetét. Esküdtünk volt. Lóháton szokta bejárni járása községeit. S ha törvényeket hirdetett, tarisznyában ezeket is hurczolta magával. Bizony sokszor megtörtént, hogy ő ugyan el nem olvasott semmiféle törvényt és sejtelme se volt arról, mi van egyik vagy másik törvényben. Ugy cselekedett hát, mint a mai főszolgabirák.

Az 1839-iki országgyülés veszekedett sok törvényt alkotott. Lett kocsiderékkal. Köztük volt a váltótörvény is, de azt az én György bátyám, a Nemzeti bácsi nem -231- tudta, nem olvasta. De azért kihirdette. A váltótörvényt is kihirdette.

Váltó! Mi az a váltó? A magyar ember akkor csak háromféle váltót ismert. A cseregyereket, a váltópénzt s az inget-gatyát, más szóval a tisztát. Ha rövid utra ment valaki s kérdezték tőle:

– Mi mindent visz kelmed magával?

– Semmit, csak egy váltót.

Azt értette, két inget-gatyát, hogy tisztát válthasson. De a kereskedők váltójáról a falusi nemesnek nem volt fogalma se. Nem volt a Nemzeti bácsinak se.

Azt mondta a kihirdetésnél:

– Az ország rendei hoztak uj törvényt a váltóról is.

Bárdossy József, rekedt hangu kurucznemes azt kérdi:

– Hát az meg mi az ördög?

A Nemzeti bácsi elnevette magát.

– Bizonyosan valami uj mosó, szapuló, kékitő intézet. De azt is hallottam, valami uj kárta-biánka.

Megnyugodtak benne.

De a szentgáli nemes urak nem nyugodtak meg a közteherviselésben, az adózásban. Sőt inkább kijelentették, hogy a ki azt náluk kihirdeti, annak leütik a derekát, élve el nem hagyja a köztársaságot.

Békességszerető, gazdag nemes úr volt a járásbéli főszolgabiró. Kereken kimondta, ő ki nem megy Szent-gálra a törvényt kihirdetni, ő nem akar bajt okozni se magának, se másnak.

Tanakodtak a vármegyén: mi történjék hát?

A vármegye főjegyzője volt Szent-király-szabadjai -232- Rosos István. Erős, szép, barna férfi, tiz év óta a szentgáliak követválasztó vezére. Bátor is. Vadkannal is verekedett egykor a Bakonyban s azt is megölte.

Majd ő hát kimegy a törvényt kihirdetni.

Kiment. Magával vitte a főszolgabirót is, az esküdtet is, tiszti huszárját is. A hogy illett.

A községházánál összegyülekezve várták a nemes urak, a királyi vadászok. Tele volt velük a tanácsterem, az udvar, a templom udvara s az utcza. Ott volt mindenki.

Hatalmas szónoklatot tartott, gyujtót, lelkesitőt mindenről s utóbb még a közteherviselésről és a törvény előtti egyenlőségről is.

Volt ugyan vivát is elég, de azért a gyülekezet nagyrésze izgett-mozgott, durczás képet mutatott. Nyilván nem tetszett neki valami.

Végre a Tamás-nemzetségből előállott valamelyik széles vállu, deresedő királyi vadász s harsány hangon kézdezte:

– Hát aztán, tekintetes főjegyző urunk, ha már olyan nagy lesz köztünk az egyenlőség, én ezentul a herendi svábot nyakon se üthetem?

– Már miért is ütné nyakon, nemes atyámfia, a herendi svábot?

– Példának okáért olyankor, ha mikor nem akar velem magyarul beszélni.

A főjegyző harsány hangon felelt:

– Ezért bizony már ezentul is nyakonütheti bátran!

Ez volt a megoldás. A nemes urak tanácskoztak s érett megfontolással elhatározták, hogy ez áron elfogadják az uj törvényeket. -233-

I.

(Mit köszönök Pápay Miklósnak? – Pápay Sámuel eredete s nevelődése. – Kisfaludy Sándor és Pápay Sámuel. – Milyen volt a magyar nyelv száz év előtt? – Pápay Sámuel nyelvtisztitó munkája. – Irodalmi alkotásai. – Hogy adóztatta meg a veszprémi püspököt?)

Most olvasom a hirlapokban, hogy meghalt Pápay Kálmán Pápán. Hatvankilencz évet élt. Maradtak-e ivadékai: nem tudom. De azt tudom, hogy ő az utolsó azokból a Pápayakból, a kik a Bakony jeles alakjai s egyuttal vármegyém büszkeségei voltak több mint száz év óta. A mikor a vármegye tisztjét viseltem, nekem is volt köztük tiszttársam s bár nálam jóval öregebb, de azért benső barátom, a kit igaz tiszteletem s forró szeretetem környezett, a mig élt. Az utolsó nagy magyar táblabiró. Nem én vagyok az, hanem ő volt. Ugy születik-e magyarrá az ember vagy az élet és környezet ráhatása alatt ugy válik lassankint magyarrá: ez az istenség titka és sokat kell még tünődnünk, hogy a titok minden rejtelmeit megtudhassuk. De ha a környezetnek s az életnek is van ereje és hatalma -234- ahhoz, hogy az emberből ember legyen: akkor én az én rég elhunyt nemes barátomnak, Pápay Miklósnak, köszönhetek igen sokat. Az életnek s az embereknek, de magyar nemzetünk természetének tökéletes megismerésére is ő segitett. Okos vidámságot, gondtalan komolyságot, élczet, elmésséget talán tőle tanultam legtöbbet. Szeretni a magyar fajt gyönyörüséggel és halálos fájdalommal, busulni multján s keserü viszontagságain, imádni nagyjait, rajongani a nemzeti eszmékért, dolgozni értük egész életnek s erős férfinak istenerejével, hogy elvégre azzá legyen fajunk, a mivé az alkotó teremtette: az emberiség büszkesége. Ezek a gondolatok, ezek az érzések égtek lelkén s lobogtak szivében. Ha együtt voltunk: soha másra ki nem terjedt elmélkedésünk.

Az ő fia volt az a Pápay Kálmán.

Azonban kezdjük elején a dolgot.

Az első ősnek Sámuel volt a neve. Pápay Sámuel, Kazinczy és Kisfaludy és Berzsenyi barátja, a dunántuli nemzetébresztő irodalmi körnek igazi megteremtője s mindvégig fentartója s mint régebben mondták volna, elevenitő lelke.

A nemzetség korábbi történetét nem ismerem. Pápay Sámuel 1770-ben született. Születéséről s nevelődéséről meseszerü dolgokat hallottam.

Apja szegény balaton-melléki kálvinista pap lett volna. Gróf Esterházy Károly, a hires egri püspök, valahogy hirét hallotta, hogy a gyereknek villám az esze, csodálatos a szorgalma s lebirhatlan vágy duzzasztja -235- lelkét a tanulásra. Elkérte vagy valami módon elszerezte apjától, gondjai alá vette, Kassán, Egerben, budai vagy pesti univerzitáson tanittatta, hites és okleveles ügyvédővé lenni segitette. Természetesen a római egyház hivei közé is áttéritette. A térités különben is kedvelt szokása volt.

Az ifju ügyvéd azonban még se lett hamarosan ügyvéd.

Különös kedvvel, sőt szenvedélylyel buvárkodott szép magyar nyelvünk mélységeiben. Akkor foglalkozott ezzel Révay is, a hires magyar nyelvtudós s Kazinczy is, a ki irodalmi nyelvvé akarta nemesiteni a mi nyelvünket.

Hejh, minő elhagyatott, elrontott, elavasodott nyelv volt akkor ez a miénk! Tele latinsággal és németséggel, nyelvaggató és fülsértő hosszadalmassággal, furfangos és cikornyás képzésekkel s önkényes és ostoba uj szavakkal. Mikes Kelemen egykori nyelvének hire-hamva se volt már, Csokonay falusi kálvinista nyelvét az irodalomban nem becsülték, a literátus emberek becsülni nem is akarták s miveletlen, durva, paraszt nyelvnek tekintették.

Kisfaludy Sándor a költő isteni ösztönével, Pápay Sámuel a bölcsnek megfontolásával ugyanegy időben gondoltak arra, hogy szegény elhagyatott nyelvünket édes szerető gondunkba kellene venni. Pedig nem beszéltek össze s bármily benső jó barátság fejlődött ki utóbb köztük, ezelőtt száztiz évvel még nem is ismerhették egymást. Pápay 1796-ban az egri liceumban foglalt el tanári állást, hogy ott a magyar nyelvet -236- és irodalmat tanithassa, Kisfaludy pedig ugyanakkor vált el Szegedy Rózától, az imádott leánytól s ment katonának a franczia háboruba.

Csak a mult század elején, 1802 körül, találkoztak. A nagy költő már akkor megirta Himfy szerelmeit, a nagy tudós pedig már akkor nagy részben összehordta magyar nyelvtudományának s irodalomtörténetének nemes anyagát.

Sajátságos, hogy Kazinczy száguldozó nyelvujitását mind a ketten fanyar érzéssel fogadták. Látták ugyan, hogy Kazinczy kezében valósággal más lesz az irodalmi nyelv, mint eddig volt, de érezték, hogy ebben nem lesz sok köszönet. Az élő nemzet élő nyelve végre se nyers kő, a melyből tetszése szerint faraghat a művész mindenféle alakot. Az élőnyelv élete csodálatosan erős s ügyetlen beavatkozásokat föl se vesz vagy kegyetlenül visszautasit. Bizony Kisfaludy vidáman is, durczásan is sokat elméskedett a sok latinizmus, germanizmus és gallicizmus s minden másféle izmus fölött, a melylyel Kazinczy a mi édes nyelvünket fel akarta piperézni s eredeti szép alakjából kivetkőztetni.

Csaknem igy gondolkozott Pápay Sámuel is.

Pápay életének történetét s irodalmi munkásságának jellemrajzát még ezentul kell megirni. Irodalmunk történetirása eddig hanyag és figyelmetlen volt az ő irányában. Irodalmunk történetét Toldy félrevezette s azt helyes irányba utódai, Gyulai Pál, Beöthy s a többiek se terelték vissza. Pápay élete és munkásságának jelleme és sikerei csakugyan méltók a mélyebb -237- buvárlatra. Anyag is van hozzá elég. Csak Kazinczy levelezései is sok forrást nyitnak meg előttünk. Darnay Kálmán barátom Pápay iratainak nagy részét megmentette s azokat nemes hévvel s magyar szivességgel bocsátja hivatott férfiak megfelelő rendelkezésére. Nem egyedül a Kazinczy-iskolának s főleg se annak köszönhetjük irodalmi s költői nyelvünknek a mult század 30-as és 40-es éveiben oly magasra emelkedését. Kazinczy érdemeit ki vonná kétségbe? De tul a Duna érdemei talán még ragyogóbbak és soha hervadni nem fognak. A két Kisfaludy és Berzsenyi, Pápay, Zádor és Zsoldos, Deák és Vörösmarty: im ezek voltak főleg a magyar költői, szónoki, tudományos és irodalmi nyelv megalkotásának legnagyobb hősei. Keressetek hozzájuk hasonlókat vagy náluk nagyobbakat a Kazinczy-Kölcsey-társaságban!

De hát eddig semmi baj. A mi halasztódik: annak örökre elmaradni még nem szükséges. Irodalmi történetünk bizonyára ki lesz igazitva nemsokára.

Pápay Sámuel 1802-ben jött át Egerből tul a Dunára s telepedett meg Pápán állandóan. Kegyes ura s urának családja, a pápai Esterházy grófok, a Pápai, Ugodi és Devecseri óriás uradalmak jogi ügyeinek igazgatását bizták rá. Az uradalmak három vármegyére terjednek, középpontjuk Pápa, ott van az urasági vár és székhely, a dominális fiskusnak hát ott kellett fészket rakni.

A vármegye nemes közönsége rögtön észrevette az uj jövevény embert. Rögtön fölismerte benne a nagyot. A mi igen természetes. Hiszen a pápai Kollegium jeles tudósok gyülőhelye s a veszprémi káptalan tudósai is -238- erős érzékkel ügyeltek nyelvünk ujra való feltámadásának nagy háborgásaira.

Alig lépett be Pápay a vármegyébe s alig foglalt helyet a táblabirák között, a vármegye nyomban elhatározta, hogy a magyar kormányzás, igazgatás és itélkezés nyelvét magyarrá kell tenni s a mennyiben magyar volna, a sok átkozott latinságtól és németségtől meg kell tisztitani. Mert a mennyire magyar volt is, az idegen szavak annyira elcsufitották, hogy jó izlésü ember leszédült tőle a torony tetejéről.

A tisztviselőt magisztratuálisnak nevezték, a hivatalnokot officziálisnak, a szolgáló személyzetet szervientesnek. A vármegye tisztviselői voltak a két viczispán, a főnótárius, a viczenótáriusok, a perczeptorok, egzaktorok, kanczellisták, a judliumok, az asszeszorok, a fő- és viczefiskusok, a jurasszorok, a perzekutorok, a fizikusok, a felcserek, a geometrák s egyéb mindenféle népek. Ki tudja ma: mik és kik voltak ezek?

Hát az igazgatás és pereskedés műszavai? A hány ember: annyiféle társadalmi osztály. Maga a parasztság is több felé oszlott. Voltak urbáriálisok, kontraktuálisták, czenzualisták, kurialisták, guerálisok, inkvilinusok, szubinkvilinusok, skultécziánusok. Mindegyiknek más törvénye, más itélete, más-más neve, más megyei nyelve. Még a nemesség is sokféle volt. Főnemes, köznemes, országos nemes, lokális nemes, prédiális nemes, birtokos nemes, ármálista, ágilis és a többi. Ágilis az volt, a ki maga nem volt nemes, de a birtoka nemes volt. S volt olyan nemes, a ki személyére nemes volt, -239- de a birtoka jobbágyi birtok volt. Mindegyikre másként szólt a törvény és a latinos, magyaros műszó. Ma már az ördög se értené.

Hát még a sok tárgyi műszó! Egész kötet könyv kerülne ki belőle. Egyetlen egy rongyos pörben is százféle, ki latin, ki magyar, ki latinos magyar, ki magyaros latin. Olyan zagyvalék nyelv, a milyen még nem volt soha a világon. Mi lett volna a mi ragyogó szép nyelvünkből, ha bölcs elmék és lelkes szivek és hatalmas vármegyék a romlásnak utját nem állják?

A nemes vármegye már három év mulva, 1805-ben, megbizta hires tudós táblabiráját, Pápay Sámuelt, hogy csináljon a kormányzás, igazgatás, tiszti szolgálat és pereskedés számára tökéletes és tiszta magyar nyelvet. Szedje össze mindazt, a mi szép és jó van a multban s népünk élő nyelvében. Vagy magyarok legyünk vagy feküdjünk le örökre!

Pápay az a férfiu volt, a ki méltó volt e megbizatásra. A munkálatot elkészitette.

Más vármegye is készitett efféle munkát, ki előtte, ki utána, de az övét tartom legbecsebbnek.

Különben nem az én dolgom ezt most megbirálni. Sok szava nem vált be. Tenger szava jól bevált. Sok szavát használjuk ma is. Sok szavát azóta rontották el ostoba hatóságok és biróságok. Kezdő munka volt az övé, de hatalmas. Nyomdokán uj élet támadt s uj ösztön az áldásos munkára.

A vármegye a munkát kinyomatta, kiadta s az ország -240- minden vármegyéjének követés végett megküldötte. A czime ez:

– Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra és törvénykezésre való alkalmaztatásáról. Veszprém, 1807.

Minden vármegye nem fogadta el teljes komolysággal Veszprém vármegye nyelvtisztitó inditványát s nem kötelezte tisztviselőit ennek hivatalos használatára. Nehezen is kötelezhette volna. A nemes ember, a ki egyuttal vármegye ura és tisztje, ugy beszél és ugy ir, a hogy tud, a hogy akar, a hogy a szülők körül vagy az iskolában megszokta. E kérdésben neki nem parancsol még a vármegye se.

Nem is adta fejét minden vármegye arra még akkor, hogy tiszta legyen a magyar nyelv. Sőt még arra se, hogy általában magyar legyen a vármegyék nyelve. Az igazi állami nyelv ezelőtt száz évvel Magyarországban még a latin volt. Latinul irkált az udvari Főcancellária s a Consilium Locumtenens. Az összes állami hatóságok a dicasteriális nyelvet, irásmódot és gondolkodást iparkodtak követni. Mindez latin volt. Az összes jogi, törvényhozási és rendtartási könyveket, a mennyiben tartalmuk gyakorlati oktatásul szolgált, latin nyelven irták. Még Sárospatak hires jogtanára, Kövy Sándor is latin nyelven irta a magyar jogról remek könyvét. Igy dolgoztak mások is. A királyi udvar épen nem akarta, hogy Magyarországban a magyar nyelv terjedjen s a magyarság erősödjék. Még husz esztendő mulva is, 1825-ben, az országgyülés -241- csupán latin nyelven hozta a magyar nép számára az országos törvényeket. Megbolondultak volna talán a törvényhozó urak? Dehogy cselekedték ezt. A latin nyelv volt a kilenczszáz éves szokás s ebből a királyi udvar nem akart engedni. Deák Ferencznek kellett jönni az 1832-ik országgyülésre, hogy ekkor már elkezdjék a törvényt a latin mellett magyar szövegben is megalkotni.

Pápay Sámuel munkája mégis alapos munka volt. Akkor ugy nevezték: fundamentális, – ma igy mondaná az akadémia: alapvető munka. Még az oly vármegyék is sokat okultak belőle, a kik egyébként még Veszprém vármegye gyökeresen ujitó törekvéseit elfogadni nem nagyon buzgólkodtak. Az egészséges mag el lett vetve, kikel az majd s hatalmas tenyészetnek indul.

Mily szükséges volt ez a kezdés, semmi sem bizonyitja jobban, minthogy maga Pestmegye is több, mint harmincz év mulva jött arra, hogy a megyei közigazgatás rendszere iránt javaslatot kellene késziteni s hogy efféle javaslatot Nyáry Pál, a vármegye akkori hires főjegyzője csak 1840-ben készitett az e végből választott küldöttség segitségével. Zala vármegye, noha országos hirü nagy férfiai voltak, egy-két évvel még később határozta el magát ily munkálat készitésére.

Veszprém vármegyében 1842-ben jelent meg Zsoldos Ignácz korszakos munkája két jókora kötetben. A munka czime: A szolgabirói hivatal. Első kötete a törvénykezési, -242- második kötete a közrendtartási szabályokat állitja össze s ismerteti. E nagy munka nem törvény ugyan, de sokáig, majd 1872-ig, ez volt Magyarország vármegyéinek, mondhatni alaptörvénye. Szolgabiró e nélkül el nem lehetett. Szolgabirák, ügyvédek, jogtudósok ebből tanulták a gyakorlati jogi élet szép magyar nyelvét.

A mikor Zsoldos munkája megjelent: Pápay Sámuel akkor már nem élt. Zsoldos, mint fiatal ember s a vármegye ifju tisztviselője, még jól ismerte a nagy tudóst s bár a Szolgabirói Hivatalt Pápay nyelvujitó műve után harminczhárom esztendő mulva kezdte megirni, munkájában mégis Pápay bölcs javaslataival találkozunk a fogalomjelző jó szavak használatában lépten-nyomon.

Hamarosan megjelent Veszprémben Pápay Sámuelnek másik nagyon szép és nagyon érdemes munkája is. Ennek czime: A magyar litteratura esmérete. A czim mutatja a munkálat tartalmát is. A magyar irodalom történetéről szól főképen.

Irodalomtörténetünk megirására jeles kisérletek történtek előtte, de rendszeres történetet megirni valósággal Pápay Sámuel kezdette. Ennek anyagát a tudós még Egerben kezdte gyüjtögetni s Pápán csak folytatta a gyüjtést és buvárkodást. A munka nyelve szép s még ma is olvasható. Ily szép nyelven irva tudományos könyveink közt ez az első. Utána vannak, előtte egy sincs.

A munka 1808-ban jelent meg. De nem az egész -243- munka. A megjelent rész csak első része lett volna az egész műnek. Irodalmunknak nagy vesztesége, hogy a mű csonkán maradt.

A mikor az első rész megjelent, akkor még nem is rendezte sajtó alá az egészet. Benső jó barátja volt Péteri Takács József. Lelkes férfiu, nyelvujitásunk ügye s irodalmi viszonyaink iránt buzgón érdeklődő. Nem utolsó, sőt még csak nem is közepes irónk lett volna, ha iróvá akar lenni. Fenmaradt levelei gyönyörüek. Megismerte, mint jó barát, Pápay Sámuelnek Egerben tartott magyar irodalmi s irodalomtörténeti előadásait s nem nyugodott addig, a mig ezekből egy kötetet a tudós napvilágra nem bocsátott.

Ez a becses mű kiadásának vázlatos története.

Azoknak, a kik hivatásuk érzetében a magyar irodalom és nyelvujitás történetét tanulmányaik körébe vonták, még egyszer szives figyelmükbe ajánlom, hogy tanulmányaikat minél szélesebben terjeszszék ki Pápay Sámuelre s vele kapcsolatban a dunántuli irók működésére. Van anyag hozzá elég. Sok fontos kérdés nyer teljes feleletet és sok gyönyörü részlet lesz szebbé, világosabbá.

Az irodalomtörténeti mű, a mint megjelent, csakhamar ismeretessé és tiszteltté tette az iró nevét az egész országban. A buzgóbb lelkü vármegyék siettek az irót táblabirájukká választani. Pápay úri házát mindinkább kezdték jelesebb férfiak látogatni. Kisfaludy Sándor a Sümegről Téthre s onnan visszatérő utjában ugyis mindig a hű barát szeretetével és pontosságával kereste -244- föl. Kazinczy levelei csak halványan rajzolják, minő jeles és befolyásos alakja volt Pápay Sámuel sok éven át irodalmi közéletünknek.

Korán elhalt, alig ért ötvenhét évet. Halála előtt több évig betegeskedett. Miklós fiától azt hallottam, magas, középtermetü férfiu volt, komoly arczczal, erős nézéssel, szelid kék szemekkel. Csak egyetlen egy öreg barátom él még, Osváld Dániel, a ki, mint serdülő gyermek, látta s jól ismerte. Nyolczvan éve halt meg.

Adomaként emlegették, hogy ő meg tudta adóztatni még Kopátsy József veszprémi püspököt is.

Kopátsy, a későbbi herczegprimás fukar ember hirében állt. Talán igaz se volt, de azt beszélték róla, hogy az ő pénzét, kegyes adományát sohase látta senki.

A hires emlékezetes napon, 1825. évi november 3-án, megkezdték a magyar tudós társaság megalapitását s erre az önkéntes adományok gyüjtését. A veszprémi püspök is adott ezer pengő forintot. Tőle ugyan, mint nagy úrtól, nem sok pénz, de azért szép összeg volt az akkor. Negyven-ötven hold földnek az ára.

Pápay Sámuel ki nem maradhatott az adományozók sorából. Ő is küldött ezer pengő forintot Pozsonyba, a veszprémi püspökhöz, mint különben jó barátjához s megkérte, jelentse be ezt, mint az akadémia alaptőkéjéhez való adományt.

A gyüjtőiv épen akkor a főlovászmesternél, gróf Várkonyi Amadé Antalnál volt. Személyesen ment hozzá Kopátsy püspök Pápay ezer forintját átadni. -245- A kanczellista beirja Pápay Sámuel nevét s a pénzösszeget, még pedig közvetlenül Kopátsy püspök neve s pénzösszege mellé. Ezer forint egyik is, másik is.

Nézi a főlovászmester a két nevet és két összeget egymás mellett. Mosolyogva szól a püspökhöz:

– Furcsa, hogy te is domine illustrissime csak akkora summával vagy beirva, mint ez a pápai fiskális. Mit szólnak az emberek, ha igy egymás mellett látják a neveteket?

– Igaz, igaz, domine excellentissime, hát légy kegyes az én nevem máshova irni.

– Nem lehet. Az aláirási iven nem szabad változtatni. Hanem hát a te neved után még egy ezer pengőt irok, legyen kétszer annyi, mint a fiskálisé.

A püspök nem tudta, mit csináljon, de azután csak jó képet csinált a dologhoz.

– Fiat piscis. Adta fiskálisa, behajtotta rajtam az adót, pedig nem is volnék vele köteles.

Elővette az ujabb ezer forintot s átadta szépen. Igy lett a törvénytárba beczikkelyezve.

A nagy tudósról és érdemes iróról ma már nem igen emlékeznek se Pápán, se környékén. Nem csoda, hiszen rég elmult már minden ismerőse, minden barátja. Négy nap előtt halt meg közel hetven éves unokája is. S ki emlegetné őt, a mikor irodalomtörténetünk is, noha méltó volna rá, alig emlegeti? -246-

II.

(A két testvér. – Pápay Lajos. – Hogy lett huszárrá? – Miként szerződött huszárjával? – Költő volt. – Mi a policzáj? – „Mi magunk!“ – Halála. – Pápay Miklós egyénisége. – Deli táncza. – Miként hajtotta végre az itéletet?)

Az öregek annál jobban emlékeznek még két fiára: Miklósra és Lajosra. Ma is öröm fog el mindenkit s ma is könnyeit hullatja mindenki, a ki ismerte őket s most rájuk gondol. Ugy szerette s ugy siratja őket mindenki.

Pápay Miklós és Pápay Lajos. Nem történelmi nevek, sohase jutott eszükbe hivalkodni se nevükkel, se dicső apjukkal, se istenadta elmebeli nagy tehetségükkel. Pedig nagy tehetségük volt. A Lajos testvér még költő is volt, dévajkodó verseiből egész kötetet lehetne még Pápa vidékén gyüjteni. De csak kéziratban őrzik őket.

Tökéletes jó magyar alakok. Kevés volt hozzájuk hasonló még a Bakony vidékein is. A lassankint eltünő ősi magyar nemességnek utolsó hullócsillagai. Azért emlékezem meg róluk. A mit följegyzek életükből: mindaz már csak adomaszámba megy. De alakjukat széppé teszi.

Rakonczátlan fiuk voltak. Örökké jó kedvvel, örök vidámsággal, sohase törték máson a fejüket, csak pajzánságon. Nem fogadtak szót se istennek, se embernek, se papnak, még komoly és bölcs édesapjuknak se. Jó énekes, hires tánczos, csinos fiu mind a kettő. Szüret, névnap, tánczvigalom, lányos ház, el nem lehetett -247- náluk nélkül. Száz kalandjuk, ezer mókájuk. Jó apjuk már kétségbe kezdett esni: lesz-e belőlük ember valaha?

A Miklós fiu mégis csak lassankint megigazodott, de a Lajos fiu javithatatlan maradt.

A gyermeknevelés kérdése nagyon régi kérdés. Ismerték már a hellenek és latinok is. Sőt még az ő előttük élt népek is. Akkor is szerették a szülők a gyereket s akkor is akadt aszu agyvelejü tudós, a ki szentül hitte s hangosan hirdette, hogy neveléssel, oktatással, intéssel, kegyes szóval, ütleggel, koplalással mindent lehet csinálni a gyerekből. S miért ne lehetne? Ha tuskóból oltártartót lehet faragni, nyers kőből faragott képet, tinóból ökröt: miért ne lehetne a kölyök lágy lelkéből erényes, tudományos, rendtartó, csöndes magaviseletü jámbor állampolgárt?

Csakhogy a régi vármegyei nemes ember nem igy gondolkodott. Pápay Sámuel is megkisértett mindent az ő rossz fiával, Lajossal, de a mikor látta, hogy hiába minden kisérlet, a gyerekkel boldogulni nem tud s az még akkor is a keritésen mászik be a gyümölcsösbe, a mikor a kapu tárva-nyitva előtte: elővette jó magyar eszét.

Menjen a kölyök katonának. De ott se pocsétakerülőnek, hanem lovas katonának. Legyen huszár. Ott aztán vagy elpusztul, vagy emberséges ember válik belőle. Lehet hős, hires hadvezér is. Lehet még úr is, főrendü is, ország zászlósura is. Száz példa van rá. Ott van Simonyi ezredes is, a kit személyesen is ismer.

Igy lett Pápai Lajos huszárrá. Először katonai nevelő -248- intézetbe került, azután ki az ezredhez. Bécsben, Galicziában töltötte idejét, ifjuságát. Derék katona lett belőle. Fölvitte végzete a kapitányságig, pedig még fiatal volt. Megváltozott a természete is. Láng volt az esze, megtanult németül, francziául még polyákul is.

Katonai szokás ellenére becsülte még a mezei gazda, kézműves, hivatalnok, dolga után járó, munkában izzadó polgári elemet is s igazán belátta, hogy kell lenni rendnek, törvénynek, birónak, rendőrnek, csendőrnek, pénzügyőrnek, ellenőrnek s mindenféle őrnek. Mert ha ezek nem volnának, ki vigyázna arra, hogy a huszárnak és lovának mindene meglegyen, a mi kedvére való?

Egyszer aztán hazajött Pápára. Csak ugy látogatóba rucczant haza, nem akarta örökre elhagyni a katonaságot. Csak körül akart nézni Pápán. Kik élnek még a jópajtások közül? Kik haltak el időközben? Mig odajárt, az alatt végigsuhogott a világon a kolera, az epemirigy s bizony az a gyalázatos jövevény sok ajtón besurrant a nélkül, hogy engedelmet kapott volna rá. Az igaz, hogy nem is kopogtatott s nem is rimánkodott.

Édes apja már nem élt akkor. Miklós testvérje virágjában volt, uradalmi fiskus és vármegye ura. Régi pajtásai közül alig hiányzott valaki. A jókedvü fiuk majd mind együtt voltak. Életkoruk nagyobbra nőtt, de jókedvük is nagyobbra nőtt. Sőt még meg is szaporodtak. Ő utána nemsokára hazajött hires Csúzy Jankó is, a ki betyáréletet élt, csikósbojtárságot viselt s ismeretlen világot járt tizenöt-husz esztendőn keresztül -249- Történetét elmeséltem már ott, a hol Sobri Jóskáról emlékeztem. Sőt a mulatozásaikról hires családi körök is megszaporodtak. A nagy kedvességben állt öreg úrnő, Rábáné, magához vette két unokaöccsét, két serdülő lányrokonát, két ragyogó szépségü, jókedvü lányt, a milyen nincs hét vármegyében. Hetenkint nagy mulatság s úri tánczvigalom a háznál a két tündérlány kedvéért. Megjöttek arra az előkelő fiatalok mind Győrből, Sopron vármegyéből, Kemenesaljáról, Zalából, Somlyó vidékéről, Marczal mellékéről.

Ilyen világot talált otthon Pápay Lajos, a mikor hazajött, mint nyalka huszárkapitány.

Öreg huszárt hozott magával századából, a kit már három soros hosszu szolgálat után aztán el is bocsátottak. Kemény legény volt az öreg huszár, a neve Ferkó. Azért hozta magával, hogy neki és hátas lovának gondját viselje.

Hazajöttük után három napig le se vetkőzött a kapitány úr. Egyik háztól a másikhoz, egyik mulatság a másik után. Három nap után azt mondja neki az öreg huszár:

– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, hogy leszünk mi ezután?

Mámoros jókedvvel azt feleli a kapitány:

– Hát ugy leszünk, hogy ezentul iszunk és mulatunk. Hanem rendet kell tartanunk. Hol én iszom, hol kend iszik. Együtt, egyszerre nem lehet. A becsületet meg kell tartani. Most rajtam a sor, de azután kendre kerül. Megértette kend? -250-

– Megértettem, vitéz kapitány uram!

S összecsapta nagy vigan a sarkantyuját. Hiszen csak ennyit akart tudni. Az pedig épen rendén való dolog, hogy a kapitány kezdje a sort.

Igy kezdődött az otthon való uj élet és igy is folytatódott. Hegyen-völgyön lakodalom, szünet nélkül való dinom-dánom.

Hanem ugy félesztendő mulva megint szól az öreg huszár.

– Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, baj van.

– Mi baj van?

– Kezd a gyomrom már begyöpösödni. Mikor kerül én rám a sor?

Nagyot nevet a kapitány. Eszébe jut a kötés, a melyet hazatértükkor csináltak.

– Igaza van kendnek. Holnap kenden a sor!

Ettől kezdve félesztendeig az öreg huszár ivott s a kapitány gubbasztott.

Elbámultak ezen. Mi történhetett Pápay Lajossal, a vidámság és szellemes társalgás hősével? Talán halni készül?

Dehogy készül. Megmondta a józan élet okát. Elbeszélte az öreg huszárral csinált kötésének történetét. Most már az egész nemes vármegye nevetett. S elismeréséről azzal tett tanuságot, hogy az öreg huszárt huzták-vonták ezentul iddogáló mulatságra, szüretre, vadászatra.

De azért a kapitány se henyélt.

Istenadta hatalmas költői tehetsége fölébredt, hires tudós apjának irodalmi kedvtelése benne is kisarjadzott -251- s elkezdett irni. Verseket irt. Megénekelte a vidám társaság köréből a távollevőket és jelenvoltakat, a holtakat és eleveneket, Somlyó és Kemenesalja mulatozásait, a férfiakat és nőket s minden titkos és csintalan esetet, a mely közel és távol megtörtént. A versek kéziratban elterjedtek négy vármegyében. Kinyomatni őket nem lehetett. Nem engedte volna a sajtóhatóság se, de az akkori izlés se. Kegyetlen busvidámsággal, vaskos enyelgésekkel, szerelmi kalandok művészi, de nyers leirásával vannak tele. Elbeszélései szerkezet és elmésség, de még nyelv dolgában is versenyeznek Csokonai Dorottyájával. Álneveket használ, de a környéken mindenki jól tudja, ki rejlik az álnév alatt.

A »Mi magunk« czimü adomája sokáig élt, én is teljes üdeségében hallottam, Bakony aljának öregjei ma is ismerik, ma is emlékeznek rá.

A pápai nemzeti kaszinóban volt nagy mulatság. Névnap, vagy alkalmi dolog, huzta a czigány, daloltak az urak, daluk harsogó hangját visszaverte a nagy templom fala. Éjfél felé járt már az idő. Utczák, terek csöndesek.

Pápay Lajos is ott volt a mulatók közt. Éjfél felé az erős somlyai bortól kissé elnehezedett, félre ült kis sarokasztalhoz s fejét könyökére támasztva némán nézte a mulatókat. Nem régen jött haza, osztrákok közt élt századával, a vármegye alkotmányáról nem tudott még ugyszólván semmit.

Odamennek hozzá pajtásai, Vermes Illés, később 1848-ban pápai követ, megszólitja: -252-

– Min busulsz, héjh?

– Nem busulok pajtás, de talán már mennénk haza, nagy zajt ütünk, fölverjük az éjjeli csendet.

Nagyot nevetnek rá.

– Kinek mi köze ahhoz?

– Ránk tör a policzáj s nekem, mint katonatisztnek, az kellemetlen volna.

Még nagyobbat nevetnek.

– Policzáj? Miféle policzáj? Mi az a policzáj?

– Hát ti még azt se tudjátok, mi a policzáj? Hát nincs ebben az országban policzáj?

– Itt ugyan nincs!

– Hát aztán ki tartja itt fenn a rendet, békességet, éjjeli nyugalmat, tisztességet?

– Mi magunk.

– Látom. De hát ki biráskodik köztetek, ha valaki mégis zavarja a csendet?

– Mi magunk. Nem látod, hogy itt van köztünk a főbiró, esküdt, fiskus, perceptor s a többi megyei tisztviselő?

– Hát ti nektek nem parancsol senki?

– Hogyne parancsolna? Ott a nemes vármegye!

– Kik alkotják azt a nemes vármegyét?

– Mi magunk.

– De hát a vármegyének ki parancsol?

– Az országgyülés!

– Hát az országgyülésnek kik a tagjai s azokat kik választják?

– Mi magunk választjuk s mi magunk vagyunk a tagjai. -253-

Bizony ilyen volt a nemesség világa s a vármegye szabadsága 1848-ig. Égen, földön, örökös mindenségben más volt az az élet, mint a mai. A mai kor emberének sejtelme sincs agyonzaklatott élete folyamán arról, milyen volt hajdan a nemes ember világa. Ma ezer keserü és nehéz kérdés zaklatja a művelt nemzetek agyát, szivét és egész életét s nincs felelet a kérdésekre s az emberiségnek nincs nyugalma a kérdések miatt. Ma is egy élete és egy halála van mindenkinek, de senkinek se ér a halála többet, mint hajdan és mindenkinek kevesebbet ér az élete, mint hajdan. Igaz, hogy ma megvan az egyenlőség, vas törvény nem ismer különbséget osztályok közt. De nem olyan egyenlőségről álmodtak őseink. Nem a jogtalan emelkedett a magasba, hanem a nemes szállt alá. Görnyedj a törvény igája alatt, de egyféle módon: ez a mai egyenlőség. Nem igy akartuk.

Ezek a megmérhetetlen sulyu gondolatok gomolyogtak Pápay Lajos agyában, a mint abból a »Mi magunk« szóból megértette, miből áll a magyar nemesség joga és szabadsága. Két kezét összekulcsolta feje fölött.

– Barátaim, véreim, most értem már az állapotot. Sir a lelkem. Európa közepén ekkora szabadságot meg nem türnek sokáig a császárok, királyok, potentátok. Meglássátok, nem sokáig élünk.

Hiábavalóságnak tartotta ezt a jövendölést mindenki. De néhány esztendő mulva csakugyan vérbefulladt -254- a magyar szabadság. Ott járt köztünk kézről-kézre Pápay Lajos leghiresebb verse. Ez volt a czime:

Mi magunk.

Ebben irja meg nagy vidámsággal: mulass, édes vérem, jó nemes pajtásom, ugy se győzöd sokáig, rád jön majd a policzáj, a fináncz, a zsandár, a német s Európa minden éhes sáskahada. De addig legalább mulass!

Ő maga nem érte meg a nagy romlást.

Gégesorvadásba esett, de vidáman halt meg, a hogy élt. Utolsó órájában egyik jó barátja látogatta meg: Liszkay Béla pápai kálvinista pap. Gyönyörü papi alak, prófétának való. Vigasztalni akarta. Szavaiban előfordult az igazság szó.

– Köszönöm, pajtás, de ne beszélj nekem az igazságról. Ime, a torkom szárad el, pedig azt öntözgettem a legszorgalmasabban. Hol hát az igazság?

Ez volt utolsó szava.

Testvérje, Miklós, az igazság keresésében, gyüjtésében s kiszolgáltatásában töltötte vármegyei életét. Mikor én is a vármegye tisztjét viseltem, ő akkor törvényszéki biró volt, törvényszékünk legtekintélyesebb s talán legöregebb tagja. Ő az a Pápay Miklós, a kiről könyvem e fejezetének elején oly meleg szivvel emlékeztem. De idézem nevét és emlékezetét egyéb könyveimben is nem egy helyütt.

Jó szivéről, jó kedvéről, hatalmas elméjéről s vaskos elmésségeiről egész vármegyénkben ismert férfiu. Utálta a mai kor németes és nemzetközi szavait, szokásait, -255- erkölcseit, törekvéseit és tévelygéseit. Lelkének mélységeiben szentség gyanánt élt az a meggyőződés, a melynek a költő Zrinyi Miklós e szavakban adott élő alakot: mi magyarok egy nemzetnél se vagyunk alábbvalók. Sőt velem is egyetértett, a mikor azt hirdettem, mi vagyunk a legnemesebb faj, de a legszerencsétlenebb nemzet a világon.

Nem irt, mint apja tette. Pedig ha gyakorlatot szerez az irásban, jeles iróvá válhatott volna. Biztattam, de már elkéstem. Igaz, hogy nálam sokkal idősebb volt s életének már jól elmult a delelője, a mikor benső barátság fejlődött köztünk. De mennyi sziv és mennyi eszme, mennyi érzés és mennyi magyar tudás duzzasztotta lelkét még akkor is! Sohase láttam még embert, a ki a magyar lélek természetrajzát jobban ismerte volna, mint ő. Még az én apám se ismerte jobban.

Rajongott a magyar zenéért s a magyar tánczon kivül a világon lévő semmiféle testmozgást se fogadott el táncznak. Csak tipegésnek, rugdalózásnak vagy pipes andalgásnak nevezte a más fajok tánczát.

De tudta is a miénket. Nemcsak érezte, nemcsak gyönyörüséget talált benne, hanem járta is. Közel járt már eletének hetvenedik évéhez, talán el is érte, a mikor utoljára láttam tőle a deli mozgás magyar művészetét. Bizalmas társaságunk volt együtt, igaz jó magyarok, fölséges kedve kerekedett, fölugrott az asztal tetejére s ott járta el délczeg bokázóit.

Öreg korában is szép termete volt. Se nem kövér, -256- se nem sovány; – nem is magas, nem is alacsony. Hajh minő isteneknek való művészet ez a magyar zenére hullámzó szabályos testi mozgás! A művészetek összessége. Költészet, zene, festmény és szobor együtt egy alakon, a mely él, buzdit, lelkesit, mámorba ejt s kiemel bennünket a föld porából.

A szinművészet csarnokaiban még nem láttam igaz magyar tánczot. Azt a nagy és tökéletes művészetet még nem láttam, a melyet csak a Bercsényi czimü kurucz dalra s Bihari alkotásaira lehet megalakitani. Alig sejti ez a nemzedék, mily mérhetetlen kincsünk van nekünk alakitó nemzeti művészetünkben. Káldyt találtam egykor, a kinek segitségével a kurucz zenét kiástam a feledés avarjából; – vajjon találok-e még másik Káldyt, a kinek segitségével a magyar deli tánczot egykor meg tudom mutatni a nemzetnek és a nagy világnak?

Életének történetét nincs miért apróra elmondanom. Nem lett történelmi névvé, mint apja. Neve és emlékezete is elmulik, ha majd mind elmulnak, a kik ismerték és szerették. Végzete az, a mi a nagy szinművészeké. Nagy, nemes és igaz magyar volt, de mint a közélet embere csak a vármegye kis körében teljesitette a becsületes élet kötelességeit. Voltak hozzá hasonlók s bizunk abban, hogy még lesznek is. S a mig lesznek: addig nemzetünk is üde marad.

De az életnek azon tünetei közül, melyekből a jellem és egyéniség megalakul, egyet mégis ismertetnem kell.

A mi időnkben még nem volt rendszeres büntető -257- törvény. A mikor birói széket ültünk s az volt a kérdés: bünös-e valaki s büntetésének mértékét miként szabjuk meg, a birói bölcs belátás volt a vezérünk, a prudens arbitrium judicis. Most is ugy kellene lenni, de a büntető törvény rendszere meg nem engedi. Ez a rendszer guzsba köti a birói bölcsességet s annak nem enged szabad mozgást, szabad érvényesülést. Nem bizik benne.

A régi magyar ész nem ismert büntetési minimumot. Ha a vádlott bünt követett el, de isten előtt és embersziv előtt tökéletes volt a mentsége, kimondtuk ugyan bünösnek, de nem büntettük, nem sanyargattuk. A régi magyar ész nem bizott mindent a király kegyelmére. A nélkül is elég joga és hatalma van a királynak. S azután a király ugy se ismeri igazán az esetet. Csak isten ismeri, a ki a sziveket és veséket látja és a bölcs igaz biró.

De a mostani biró, akármilyen bölcs és igaz, hiába látja, hiába ismeri. Akármily emberi s akármily nemes a mentség: ott a buta törvény, azt kell neki alkalmazni német észszel, német módra. A törvény pedig büntetést rendel s ha sok és nagy a mentség, enyhiti ugyan a büntetést egészen a »legkisebb mértékig«, de a legkisebb mértéket mégis megszabja, sőt még azt a rőföt, fontot, itczét is megszabja, a melylyel a legkisebb mértéket meg kell határozni. Mintha az emberi lélek rejtelmeit fonttal, rőffel, itczével lehetne mérni, mint a sört, vásznat és marhahust.

Mi nem igy cselekedtünk. Ha bünös volt a vádlott: -258- kimondtuk itéletben, hogy bünös. De ha kiáltó ok volt rá: nem szabtunk büntetést. Hanem azt mondtuk: bünper alatt állt, a bünper már maga is összekuszálta idejét, vagyonát, becsületét, lelkének nyugalmát, – a büntetést már ezzel kiállotta; – bünper alatt álltát, tehát betudjuk büntetésül.

A mai biró ezt nem teheti, bármiként kényszeritené rá érző lelke, vagy bölcsessége.

De volt más büntetésünk is. Kimondtuk a bünöst, de nagyok voltak a mentségek, tehát a bünöst csak birói megdorgálásra itéltük. S az itéletet nyomban végre is hajtottuk. S ha azt akartuk, hogy sulyos legyen a dorgálás: Pápay Miklóst küldtük ki az itélet végrehajtására. Természetes, hogy meg kellett rá kérnünk s csak akkor fogadta el a megbizatást, ha kedve volt hozzá.

A végrehajtás igy történt: külön birói szobába ment a biró s vele egy fiskus és egy jegyző. Ott volt a várnagy is, a ki az elitéltet oda vezette s ott volt egy tiszti huszár is fegyverben. A biró szavára az elitélt előtt a jegyző felolvasta az itéletet s akkor a biró szólt az elitélthez.

– Hallotta?

– Hallottam.

– Jól megértette?

– Jól.

– Nos hát a vármegye tekintetbe vette bünös voltát, de mentségeit is. Máskor vigyázzon, a törvény szine elé ne kerüljön. Ezzel az itélet végre van hajtva! Várnagy, bocsássa el békén ezt az embert. -259-

Pápay Miklós nem igy hajtotta végre az itéletet. Az ő dorgálása rettenetes volt.

Ha asszony, leány vagy fiatal ember volt az elitélt: akkor a lelkére beszélt. Csodálatos emberismerettel járta be okos és érző szava az elitélt lelkének minden zugát. Lassanként magába szállt az elitélt, keserü zokogásra fakadt, záporként omlottak forró könyei, kezeit tördelte s gyakran térdre roskadt a bölcs és szigoru biró előtt. Mily kár, hogy ezek a dorgáló beszédek meg nem maradtak! Nincs az a pap a világon, a ki ily szivrehatóan tudott volna beszélni. Holta napjáig el nem felejtette a vádlott ezt az itéletet.

De más hangon beszélt Pápay Miklós akkor, ha igazán sulyossá akarta tenni a vármegye itéletét.

Oda állt közel az elitélthez s kegyetlen haraggal riadt rá. A kemény huszárőrmester harsogó káromlása csak szelid szellő szárnya susogása volt az ő beszédjéhez képest. A szerencsétlen elitélt kékült-zöldült az itélet végrehajtása alatt. Inai rogytak, minden tagja reszketett, csöppnyi vér nem maradt arczán. Halálos rémület fogta el. Szentül hitte, hogy nyomban ráront a várnagy is s buzogányával agyonüti; – megrohanja a tiszti huszár is s kardjával összekaszabolja. Forgott vele a vármegyeháza is ott a sziklák magasságában s menten leomlik arra napnyugot felé a feneketlen mélységbe. Ugy érezte magát a kemény biró rettenetes szónoklatának mennydörgése alatt.

Kétszer is megtörtént, hogy a szegény elitélt, mikor már szabad volt, bekérezkedett a törvényszék elé, hogy -260- megköszönje a nemes vármegye irgalmasságát. De azért hozzátette:

– Szivesebben elszenvedtem volna félévi fogságot vasban, közmunkával s hetenként kétszeri bőjttel, semmint hogy végig hallgassam azt az intő szózatot!

Az én nemes öreg barátom ilyenkor bajuszát pödörgette. Nyilván jól esett neki az elismerés őszinte szava.

– – A Pápayak nemes alakjai Bakony vidékének. Emlékük felett őrködjenek szelid soraim. -261-

I.

(Jön a kolera. – A pápai urak tanácskoznak. – Kik voltak ott? – A hires Mándi Márton István. – Mondásai. – Átjöhet-e a kolera a Bakonyon? – Van-e hát kolera? – A kormányzók és orvosok bölcsessége.)

Vidám is, rettegés is: mi lehet az? Hogy lehet a vidámság rettegő s hogy lehet a rettegés vidám? Furcsa dolog, de lehet; nyájas olvasóim meggyőződnek róla.

1831-et irtunk s annak is az elejét. Jöttek haza a követ urak és kanczellistáik és huszárjaik szabad királyi Pozsony városából, mert nagy hirtelenséggel vége lett az országgyülésnek. Hosszu időre, sok esztendőre hivta ugyan össze a király az országgyülést, még a mult esztendő végére, de hiába. Nem lehetett folytatni, mert veszedelem fenyegette az országot. Mindenki menekült otthonába a veszedelem elől.

Mi volt az a veszedelem? Talán Batu kán jött ismét ránk az ő kutyafejü tatárjainak megszámlálhatatlan seregével? Vagy talán a nagy Szulejmán tört be ismét -262- hozzánk, hogy megint agyon üssön bennünket Mohácsnál? Vagy Karaffa dulja az országot vad németjeivel?

Egyik se, hanem jött a kolera, az epemirigy, a dögvész, a gyalázatos halál, a mint akkor nevezték összevissza.

Szállingózott hire már hetek óta, de nem adtak rá semmit. Hanem a mikor a követek váratlanul hazajöttek s elmondták, hogy az a csuf nyavalya már Galicziát, Lodomériát, Podóliát, Bukovinát mind elboritotta, sőt áttört a Kárpáthegyeken is s a hány tót van a világon és a felső vármegyékben: mind azt kiirtással fenyegeti: akkor már csakugyan nem lehetett a hir valóságában kételkedni.

A pápai urak összejöttek tanácskozni. Pipa, bor és jókedv volt a tanácskozás zamatos fűszerszáma. Bezerédy uradalmi prefektusnál volt az első összejövetel. Ott volt többnyire ez után is. A fenyegető veszedelem dolgában jöttek össze, szó esett hát ugy mellékesen erről is.

Ott volt a kálvinisták püspöke, Tóth Ferencz. A hol veszedelem van: kell ott lenni papnak.

Ott volt Rába Boldizsár táblabiró. Nagy birtoku, nagy tekintélyü úr. Volt már magas tiszti állásokban. A nagy világ dolgaiból nem sokat értett, a kolerához pedig semmit se értett. De ez nem volt baj, hiszen ehhez senki se értett. Még maga a hires doktor, Zsoldos János se, a ki pedig fizikusa volt a vármegyének is s a ki szintén ott pipázott együtt a tanácskozó urakkal. -263-

Ott volt Eőry Szabó Gábor, a maga szép fiatalos arczával és bárányszelidségü lelkével. Pedig nem volt épen nyáladék fiatal ember, hiszen mint inzurgens, ott vitézkedett már a győri csatában Napoleon ellen. Jól ismertem, de csak jóval később; édes anyja és az én jobb anyám vérek voltak, hát rokonságban is voltunk egymással. Pápán, kis diákkoromban ő volt az első, a kire rámutattak előttem a nagy diákok: nézd kölyök, ez az úr inzurgens volt, hős volt. Hol komolyan, hol pajzánul vitéznek tartották a pápai urak is. A hol veszedelem riasztja az embert: jó dolog, ha vitéz is van a közelben. Ezért hivták meg őt is a nagy tanácskozásra.

Ott volt Szép Ábrahám ügyvédő s néha kollégiumbeli tanár ember. Ott volt adázteveli idősb Osvald Dániel hires ügyvédő s voltak még ott mások is, a kikre elbeszélésem folytában bizonyosan sor kerül.

De Mándi Márton Istvánt különösen meg kell emlitenem, noha ő magas életkora miatt csakhamar elhunyt. A miről később szólok, azt már nem érte meg. Hires tudós, jeles iró, tettekben nagy multu ember, valamennyi magyarországi kálvinistának büszkesége, nagy filozófus. Nem szólok róla sokat, hiszen életét már könyvekben megirták, magyar nyelvünk felüditése körüli buzgóságáról és sikereiről pedig ahhoz értő tudós emberek még ma is emlékeznek. Én csak fiát ismertem s velem már csak unokái tapodták egy időben a nagy kollégium termeinek padlódeszkáit.

Hanem azt mégis megjegyzem, hogy eszének élessége -264- s szellemének játszadozó vidámsága alig ismert határt. Mindenki szerette, de azért gunyjától, élczeitől, röpke szavaitól, jelző mondásaitól mindenki félt. Sok szava lett országossá, sok mondása szállóigévé.

Ő tőle ered ez a szó: pityókos. Hires muzsikus czigány volt száz év előtt tul a Dunán Pityók Bandi. A nagy költő, Kisfaludy Sándor, is jól ismerte s a Balaton körüli utazásunk leirásában már én is megemlékeztem róla. Ha hegedüjének hangján megszólalt az igaz magyar kurucz zene: olyan lélek szállt az emberekbe, mint egykor az apostolokba, a mikor azt mondja róluk a szentirás: mintha édes bortól részegedtek volna meg. Ha hát a társaság már a sok jó somlyai bortól ilyen állapotra jutott: akkor mondta Márton István: pityókossá lett. Elfogadta a szót tul a Duna s ma már az irodalom is.

Hires mondása, a melyen nyolczvan év óta annyit nevetett Bakony vidéke, igy szól:

Mind bolond ember az:

a kinek olyan hosszu a pipaszára, hogy saját kezével nem tud pipára gyujtani;

a ki sarkantyus csizmában jár, noha sohase ül lovon;

a ki kivül viseli az ingét a kabátja fölött.

Ez az utolsó szava a katholikus papokra vonatkozik. Akkor még a katholikusok és kálvinisták sokat társalogtak együtt és sokat évődtek egymással. A felekezeti üldözés sok vidéken szokásban volt. Magának Márton Istvánnak sok keserü harcza volt gróf Esterházy Károlylyal, az egri püspökkel, a pápai kollégium -265- hova helyezésének kérdésében. A püspök volt Pápa földesura és sehogy se akarta türni, hogy az ő városában kálvinisták tartsanak fenn főiskolát. Innen ered ez elmés megjegyzése a karinges papokról.

Egyik mondása:

– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

A magánéletben igen gyakori ez a mondás. Vidám, pajzán, néha gunyos az értelme, néha szemrehányást, megszólást jelent olyanok közt, a kik egyébként jó viszonyban vannak egymással. Ismeri az egész ország.

Ez is Márton Istvántól ered. Keletkezésének történetéről jól emlékeznek a vármegyében.

Vámosi Saáry Gergely kemény, kurucz nemes volt. Veszprém vármegyében Somlyó mellékén. Leányágon a történelmi nagy Gyulaffy-nemzetség ivadéka. Pusztamiskei birtoka is Gyulaffy-örökség. Apámmal volt egy idős vagy talán még idősebb. Mint öreg rokonomat jól ismertem.

Márton István egyszer nagy kényesen ballag a kollégium felé előadást tartani. Odaér a kapuhoz, a hol három-négy nyalka diáklegény beszélget. Köztük van Saáry Gergely is. A diákok nagy tisztelettel üdvözlik a hires professzort. Gergely úr is csak ugy, mint a többi.

A többi rendes ruhában volt, a hogy diáklegény szokott öltözködni. Gergely úr azonban eső, szél és hideg ellen, de talán inkább pajkosságból bakonyi szürt csináltatott magának, czifrasággal ékesitett szürt, a milyet a bakonyi és somogyi kanászok viseltek hajdan s a melynek később Sobri-szür lett a neve. -266-

Márton István meglátja a szürt, megáll, megnézi.

Tudni kell, hogy nemes úri ember valamikor mindenféle felső ruhát felöltött magára, a hogy a szokás és az időjárás hozta magával. Kabátot, dolmányt, mentét, subát, gubát, köczét, dókát, bundát, köpönyeget, krispint, budát, deákot s több efélét. Nem volt válogatós.

De szürt soha. A szürt átengedte kanásznak, csikósnak, gulyásnak, erdőn-mezőn járónak, parasztnak, zsöllérnek, tótnak, bugernak, de ő maga nem viselte.

S ime, a bölcs professzor bakonyi szürt lát Gergely úron, előkelő úri nemzetségek egyikének felnőtt sarjadékán. E szavakat intézte hozzá:

– Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

Bizonyára a diákok pajkos öltözködésének akarta ezzel elejét venni. Mint Könyves Kálmán nagy királyunk, a ki megtiltotta a papoknak a pitykés dolmány és darutollas süveg viselését.

Ez óta szállóige ez a szó. Olyankor használjuk, a mikor valamelyik okos úri barátunk valami hallatlan ostobaságot csinál.

A tudós tanár nevezte el az orgonát szent dudának. A dudából is hátulról jön a szél s ugy mozgatja a sipot, mint az orgonánál. Márton István fiatal korában még csak a katholikusoknak volt templombeli orgonájuk, de már itt-ott a kálvinista urak is beszélgettek, jó lenne az ő templomukba is beállitani. Ő ezt nem helyeselte s azért nevezte el csufnéven a kanászok és czigányok hangszerszáma után. -267-

Utálta a hires tudós a tanszéki előadások hosszadalmas, fárasztó, ezer apróságra kiterjeszkedő voltát. Nem szabad az időt hiábavalósággal tölteni; nem szabad a tanárnak a maga olvasottságát ok nélkül fitogtatni; nem szabad a tanuló agyát haszon nélkül terhelni: – ez volt nézete.

Elijesztő s egyuttal tanulságos példát is hozott fel erre egykor tanitványai előtt.

Buday Ezsaiás hires tudós, történetiró, professzor és debreczeni pap kortársa volt. Erről a diákadomák azt beszélték, hogy fiatal korában Debreczenben elkezdte a világtörténetet tanitani, de harmincz éven át se tudta a régi Görögország történetét befejezni. Márton István a maga elmés módján igy világitotta meg ezt az előadási módszert.

– Magam is hallgattam amici egy hónapig debreczeni tudós kollégám előadását. Egy hónapig nem beszélt egyébről, mint Herkules buzogányának a gombjáról. Annyira tele lettem vele, hogy a mikor a Hortobágyon utaztam, még a levegőégben is Herkules buzogányai röpködtek szemeim előtt.

Nos hát olyan embernek, mint Márton István, a csuf nyavalyán való tanácskozásból hiányozni nem lehetett.

Mit végeztek?

Semmit se. Annyit végeztek, hogy majd határoz a nemes vármegye, miért vágtassanak ők a vármegye elé?

De azért történt megállapodás s az ugy hangzott -268- hogy a Bakonyon keresztül az a gyalázatos betegség Pápára be nem törhet. A Papodtetőn, Halyagon, Kőrishegyen, Hajszabarnán, Somhegyen még sohase tört át semmiféle ellenség. Se török, se tatár, se német, se franczia; hát akkor ez a rongyos betegség hogy tudna áttörni?

Jó, jó – urak! Hátha nem a hegyek és erdők felé veszi utját, hanem a rendes utakon jár? Ha oláh czigányok, drótos tótok, sipoló zsidók, marhahajtók, vásárosok hozzák magukkal: mi lesz akkor?

Hátha nem nyugat felől és dél felől jön s igy se a Bakony, se a Balaton nem állja utját? Hátha Bécs felől jön a Dunán lefelé: mit csinálunk akkor? Arra készen kell lennünk, hogy a mint eddig minden rossz a némettől jött ránk, a német uszitja ránk a kolerát is.

Ez igaz.

De hát van-e kolera vagy nincs? Belepusztul-e abba minden ember, vagy az is hagy meg magának néhány élőt a földön? Állj elő Zsoldos, hires tudós, nagy fizikus: mit tudsz a koleráról?

Zsoldos János csakugyan komoly tudós ember volt. Apja volt ő Zsoldos Ignácznak, a jeles irónak s a vármegye későbbi hirneves követének, a ki egyébként már akkor is rég szolgabiró volt. Meg is mondta nyugodtan, higgadtan, hogy ő arról a csuf betegségről nem tud semmit, kolerás beteget nem is látott soha és soha nem is beszélt olyan emberrel, a ki látott volna. Nem tudnak arról a bécsi hires doktorok se semmi bizonyosat. Csak annyit lehet tudni irásokból, -269- hogy néha előfordul Perzsiában és Kelet-Indiában a Tigris és Eufrates, a Gánges és Indus folyamok völgyeiben.

Hol vannak azok! Törődik is azzal a bakonyvidéki táblabiró, mi történik a Gánges folyam völgyeiben. Van nekünk itthon is elég ajunk-bajunk, vesződségünk a némettel. Ha ezzel megbirunk: megbirunk mi akkor mindenféle egyéb kórsággal, még Werbőczy zsidó esküjének valamennyi átkával is.

Békássy Ignácz főbiró azt kérdezte:

– Van-e Perzsiában és Kelet-Indiában somlyai bor?

Nemzeti büszkeségünk egyhangulag azt felelte: nincs!

– Nekünk pedig van. Ne is törjétek a fejeteket ezen tovább nemes barátaim. A hajunk szála se görbül meg addig, a mig somlyai bort iszunk!

Neki volt igaza. Jobban eltalálta az igazságot, mint akkor a világ minden tudósa összevéve. Abban is hagyták nyomban a tanácskozást. Széjjeloszlottak jó kedvvel. Hiszen a tanácskozás alatt is somlyai bort ittak.

Csak Mándi Márton István mondott ennyit sejtelmesen:

– A természet pedig amici dilectissimi mi értünk nem csinál kivételt.

A nagy elméjü tudósnak igaza lett. A természet a maga vakságos mivoltában nem tett kivételt. A csuf nyavalya csakugyan megkerülte a Bakonyt s Győr felől száguldott előre s rátiport Pápára is. De hát eb ura a fakó. Arravaló a nemes vármegye, segitsen.

A kormány akkor is adott tanácsot. Miniszterek még nem voltak a világon, tehát annyi kesze-kusza rendelet, utasitás, intézkedés, felvilágositás, pótrendelet és -270- kiegészitő utasitás még nem volt, mint most. A miniszterek helyett ott volt a Helytartótanács Buda várában. Ókori és középkori penészes alakok gyüjteménye, tekintetes és nagyságos hivatalnokok és mindenféle tanácsosok serege. A kiket nem vezetett senki s a kik maguk se parancsoltak senkinek. Ott ődöngött köztük a Protomedikus, az ország főorvosa, a ki maga se tudott semmit, de az univerzitás se tudott semmit. A Helytartótanács hát épen bölcsen cselekedett, a mikor semmit se cselekedett. Mit is csinált volna? Azt se tudták, mi hozza ránk a veszedelmet. Tűz-e, viz-e, étel-e, ital-e, világosság-e, sötétség-e, hideg-e vagy meleg? Ostoba mondással nyugtatta meg magát a tudomány háborgó lelkiismerete. Azt mondták: genius epidemicus. De hogy mi az a genius és mi az epidemicus: akkor se tudták, ma se tudják. Törődjék vele a manó.

Ott a nemes vármegye: csináljon, a mit tud. Ötvenkettő van az országban. Valamelyik a sok közül csak eltalálja véletlenül, mi a segitség. Ebben állapodott meg a kormány bölcsesége is. Annyi ostoba rémitgetéssel nem gyötörte magát a jó nemes ember, mint a mai mivelt társadalom. Nem kellett statisztikát csinálni s mindenféle rovatos iveket vezetni. Járványorvosokkal nem tömték tele a falvakat és a városokat. Az ujságok nem ijesztgették agyon mindennap a jámbor közönséget rémhirekkel és halotti kimutatásokkal. Nem is volt ujsághirdetés, mindenféle haszontalan kuruzslószert, tyukszemtapaszt, keserü pilulát nem ajánlgattak a félős embereknek. A ki meghalt: eltemették; -271- a ki megélt: látott a dolga után. Érdemes is a rongy életért annyi csetepatét csinálni, mint a hogy mai napság szokásban van!

A nemes vármegye is bölcsen intézte dolgát. Ott a szolgabiró. Ha a rablókkal, gyujtogatókkal, pinczeverőkkel, lókötőkkel, oláh czigányokkal el tud bánni: majd csak elbánik azzal a gyalázatos betegséggel is. Azután elmulik majd a tél, jön a tavasz, jön az aratás meg a szüret, elmulik majd a veszedelem is. A hol pedig nem elég a szolgabiró: oda küldjünk ki deputácziót.

II.

(A pápai deputáczió. – Ó-bor és uj-bor. – A mészáros táblabiró. – A gunyos vigjáték. – Az ajánló szózat a vizsla kutyához. – A prológ és a beköszöntő. – Miből készült a vigjáték meséje?)

Pápa nagy város, oda deputáczió kellett. Meg is alakitották késedelem nélkül.

Elnöke Rába Boldizsár lett, a kiről már megemlékeztem. Tagjai lettek Nagy István és Vecsey Ferencz helybeli táblabiró urak. Bezerédy Mihály uradalmi prefektus és Eőry Szabó Gábor táblabirák természetesen ki nem maradhattak. A törvényes bizonyságnak ősi alkotmányunk szerint benne kellett lenni. Békássy Ignácz főszolgabiró és esküdtje, Gyapay Ignácz, volt a törvényes bizonyság.

Ez a Gyapay szelid, jó ember volt, nem vétett a légynek se. Kegyes és istenfélő s megfogadott minden jámbor és ostoba tanácsot. Volt olyan tanács is, hogy -272- az ember, ha ki akarja a bajt kerülni, bort ne igyék, hanem reggel, délben, este csak herbatét igyék.

Herbatét?

Bakonyalji nemes ember, vármegye esküdtje herbatét igyék? A mikor somlyai bort ihatik, még akkor is csak herbatét igyék?

Irtóztató vétség ez a józan ész és az ősi jó szokás ellen. Büntetlenül nem maradhat.

Nem is maradt. Szegény Gyapay esküdt urunkra csakugyan ráfeküdt a nyavalya s elvitte magával a temetőbe. Az egész deputáczió összes tagjai közül senkinek a hajaszála se görbült meg. Csak az egyetlen jámbor ember pusztult el, a ki pedig szót fogadott papnak, orvosnak, egyházi és világi felsőbbségnek. Emlékét meg is örökitette a nép, mint Mátyás királyét.

– Még a kolera se igazságos, mert a deputáczióból azt vitte el, a ki a legártatlanabb volt.

Hetvenhét év előtt történt az eset, de azért ma is van még élő ember Pápán, a ki erre jól emlékezik.

A deputáczió tagja volt még Zsoldos János orvos és megyei főfizikus is. Tudománya, tekintélye és állása hozta igy magával. De ki nem maradhatott a tagok közül Pápa városának főbirája se, köznyelven mondva a városbiró. Pedig az nem volt más, mint Kárpics József uram, becsületes csapómester. Még csak nem is tanult ember, még csak nem is nemes ember. Csak egyszerü csapó ember.

Deputátus volt még Szép Ábrahám is. Emlitettem már nevét. A kollégiumhoz is volt köze, de egyébként -273- jól ismert, jeles ügyvédő volt. Fia, Szép Gábor, egykor a számtudományokból nekem is hires tanárom.

Erről a Szép Ábrahámról is van kis, de csinos Kocsi-Sebestyén Gábor adoma.

Az volt hajdan a szokásunk, mi kálvinisták vasárnap délelőtt is, délután is elmentünk a szentegyházba istentiszteletre. Sulyos ok nélkül el nem mulasztottuk volna.

Van Pápának szőlőhegye is, hajdan is volt: a Kishegy és az Öreghegy. Uri embernek kellett ott lenni szőlejének. Bora is megiható termett. Vörösmarty ugyan hires két bordalában Somlyó, Eger, Tokaj, Ménes mellett nem emliti föl Pápa borát is, de meglehet, feledékeny volt a nagy költő, noha kétségtelenül szent igaz, bármily jó is a pápai bor, azért Somlyóval s ama világhirü hegyekkel eddig nem versenyezhetett.

Mégis két ősi szabály alá tartozott a pápai bor. A szabály ellen véteni nem volt szabad.

Az egyik az volt, úri ember bort el nem adhat, ha a világ gyalázatának ellenszegülni nem akar. Ajándékba adhat rokonnak, betegnek, jó barátnak, inségesnek, de pénzért abból, a mi neki terem, el nem adhat. Soha se lehet közbizodalmu férfiu és vármegye tisztviselője, ha ezt cselekedné. Minden bort a háznál kell meginni.

A másik szabály pedig az volt, hogy minden bort, a mi termett, meg kell inni a jövő szüretig. Ó-bort hagyni nem kell. Ó-bor nem jó bor. Az erdélyi nagy urak az ó-bort a cselédeknek adják, maguk mindig uj bort isznak! Okos emberek. A bornak is az a -274- törvénye, a mi a menyecskének. Addig tüzes, addig kivánatos, a mig fiatal. S azután ki kell üriteni a boros hordókat szüretig azért is, legyen hova szürni az uj-bort. A legfőbb ok azonban mégis csak az, hogy megszólja a világ azt az embert, a kinek ó-bora van. Azt mondja rá: fukar, fösvény, zsugori, sajnálja mástól. De még azt is mondja: rossz a bora, nem kell a kutyának se, mert ha bora jó lett volna, elfogyott volna idejében. Tehát semmi ó-bor.

Szép Ábrahám azonban nem igy vélekedett. Ő tartott ó-bort pápai boraiból. Minden esztendőből volt hordó bora, ráirva a hordó fenekére vastag krétával az esztendő száma.

Kocsi-Sebestyén Gáborral ballag egyszer hazafelé vasárnapi délesti istentisztelet után. Háza utba esett. Ott volt a Hosszu-utczán csaknem szemközt a vármegyeházzal. A mint kapuja elé érnek, azt mondja a vármegye hires fiskusának.

– Térjünk be komám uram egy pohár borra. Szivesen látom.

Ily meghivásnak eleget kell tenni. Bemennek. Szép Ábrahám poharat, bort szed elő.

– Saját pápai termésem, komám uram. Ez a bor hat éves ám már. Ugy vegye ám izlelőre, komám uram.

Kocsi Sebestyén Gábor ajkához emeli a poharat. Istentelen rossz bor volt, csak ugy ugráltak körülötte a szekrények, székek, asztalok! De azért nem csinált keserü arczot. Uralkodott magán s nyájas vidámsággal letette poharát az asztalra e szavakkal: -275-

– Köszönöm, komám uram, tegye el ezt a bort csak továbbra is, hadd legyen hét esztendős.

Ilyen adomák kerengtek Szép Ábrahámról, de azért a nemes vármegye mégis beválasztotta a deputáczióba.

Ezt azonban még csak szó nélkül türte el adázteveli id. Osváld Dániel, a kiről már sokszor emlékeztem s a kit a vármegye kifelejtett a deputáczióból. Hanem Pálffy Pál táblabiró urunkat már csakugyan nem türhette el.

Ez a Pálffy Pál megyei birtokos nemes ember volt ugyan, de Komárom vármegyéből költözött ide. Nem is végzett iskolákat s nem is tanult egyebet, mint mészáros mesterséget. Épen Kis-Igmándon volt egykor székálló legény. Utóbb abbanhagyta a mesterséget, birtokán gazdálkodott, Pápán lakott. Szép termetü, nagy bajuszu, nagy száju, jókedvü ember volt, valahogy utóbb a táblabirák közé keveredett. Sőt, a mit előre senki el nem hitt volna, legutóbb a kolerakergető deputácziónak is tagjává választották. A nép ugyanis a deputácziót kolerakergetőnek nevezte. Igy különböztette meg a többi megyei deputácziótól, a dikálistól, a katasztrumitól, az orfanálistól, az utcsinálótól s egyebektől. Erősen gyanuba jött Pálffy Pál táblabiró uram arra nézve is: vajjon tud-e irni, olvasni? A deputáczió ugyanis azt rendelte el, hogy a városba semmi idegen csavargó, dologkerülő embert be ne eresszenek, hanem brachiummal állják utját. Ezt Pálffy mondta. Azt kérdi valaki:

– Miért épen brachiummal?

– Mert igy mondja a törvény. -276-

– Hol mondja? Olvastad te a törvényt?

– Én ugyan nem olvastam, hanem igmándi székálló legény koromban az odavaló nótárius egy nagy törvényből ezt olvasta ki előttem.

E szavából sarjadzott ki a gyanu.

Adázteveli Osváld Dániel táblabiróban föltámadt a keserü vidámság. Szép Ábrahámot, Kárpics csapómestert, a szótalan Eöry Gábort, csak szó nélkül türte volna: de Pálffy Pál? Ez már egészen más.

Irt egy gunyos vigjátékot, melyben a főszereplők a kolerakergető deputáczió tagjai. Név szerint természetesen nem sorolja fel őket, a munka nem is jött sajtó utján világra, de kéziratban nagyon elterjedt s az álnevek alatt kik rejtőznek, mindenki tudta a vármegyében.

Idem sentio volt egyik szereplő neve. Ez alatt Rába Boldizsárt is, Eöry Gábort is értették. Idem sentio körülbelül azt jelenti: az a nézetem, a mi előttem szólóé. Az a két táblabiró mióta él, egyébként nem szavazott a gyülésekben.

Hetyke és Vigyorgó mint esküdtek szerepelnek a bizottságban és a vigjátékban.

Fülesy: Zsoldos az orvos és főfizikus.

Silány: a csapómester.

Zegernye fiskális: ez lenne Szép Ábrahám.

Csontvágó táblabiró: az egykori székálló legény Pálffy Pál.

Nincs meg nálam a vigjáték szövege. Ha megvolna, se közölném itt. Csak gyerek diákkoromban olvastam és csak töredékesen maradt meg emlékezetemben egyik-másik -277- része. Ma bizony már ezek a versek nagyon messze esnek a korszerü remek költeményektől, de nyolczvan év előtt sokkal silányabb versek is hemzsegtek irodalmunk mezején. Igaz, hogy különbek is.

A vigjáték külső alakjában s szerkezetének beosztásában az akkori idők szokásának felelt meg.

Volt hozzá dedicatio, vagyis ajánló szózat. A pártfogó nagy úrhoz, a meczénáshoz szólt ez, a ki az irónak kenyeret és hajlékot adott vagy a kinyomatási költségekhez nagy pénzzel járult. Ebben azután a nagy úrnak megvolt minden czime és méltósága s őt az iró a csillagos egekig magasztalta.

Idősb Osváld Dániel nem keresett magának nagy urat. Nem volt rá szüksége. Vigjátéka ugyis csak gunyoló irat akart lenni Csokonay Dorottyájának hangján. Azt akarta bebizonyitani, hogy az elemek romboló hatalma ellen semmit se érnek az akkori deputácziók, az akkori orvosok és patikaszerek, az akkori tudományok és rendtartások. Könnyü volt bebizonyitani, hiszen ez ellen a csuf betegség ellen a mostaniak se sokat érnek.

Hanem volt vizsla kutyája. Ügyes, szép, erős állat. Ezzel szokott nyulászni, foglyászni, fürjezni Böröllőn és a pápai határban. A neve Fazón volt. Ismerte a városban mindenki. Lovaglás közben is ott baktatott mindig a ló körül. Ennek dedikálta művét. Az ajánló szózat igy hangzik:

– Idétlen növevény mellé nagy karót ütni, kicsiny munkának nagy pártfogót keresni, hiuságnak tartom. -278- Én csak tenéked ajánlom munkámat, kedves Fazónom, a ki mig a játszi, de valódi történetet megirtam, jobbára iróasztalom alatt feküdtél. Ámbár klórmeszet, Hoffman-csöppeket és fokhagymát nem ettél, a kolerától mégis ment lettél. Finomabb a szaglásod, mint a finyás olvasóké; ha tehát irásom szavát szenvedheted, én meg leszek elégedve. Ha pedig valaki a játszi történetet orrfintorgatva gunyolná: ugasd el bátran vagy kergesd el illatoddal, a melylyel a kolerát is el tudod kergetni. Igy azután jövendőre is én maradok hű gazdád idősb Osváld Dániel.

Hogy a történet, a mely a munkában meg van irva, csakugyan játszi, mulattató és valódi, azt majd olvasóim is látni fogják elbeszélésem folyamában.

Az ajánló szózat után következik a prológ, az ünnepies beköszöntő. De ezt is megelőzi egy kis előszó, kis versecske. Igy hangzik:

Fegyverem éle a kit ér, Ha dul-ful is, semmit se ér. Erős az én tollam vára, Fügét rajzol az orrára Csontvágónak, Fülessynek, S több ilyen kopólesinek. S bár mind a megye oszlopa, Mégis mind csak tökkolop a’!

Két bakonyalji szó van ebben.

Az egyik a kopólesi. Az olyan nemes uracskát hivták igy, a ki egész életén át nem csinált egyebet, csak vadászgatott.

Tök-kolop a másik szó. A magyar kártyában a tökhetest vagy tökfilkót hivták akkor is, később is tökkolopnak. -279- Kártyázók jól tudják, bizony hitvány kártya a hetes. Saját szinéből az utolsó. A tökfilkó pedig gunyoló szó is.

Most jön az ünnepies beköszöntő. A régi görög remekiróktól kezdve mind máig az irodalmi művek legszebben hangzó része. Közlök annyit, a mennyire emlékszem belőle.

Eleim a vármegyének, Főbb tisztjei közt ülének. De én el vagyok felejtve, Noha az egész időmet, Életemet és erőmet, Szenteltem dicső hazámnak, Nyomdokain jó apámnak. Mégis minden tinó, szamár Elkerült már!

Közöltem már másutt, ki volt s minő érdemes férfiu ezelőtt százharmincz esztendővel id. Osváld Dániel édes apja. Fia méltán emlékezik meg róla.

Azután igy folytatja:

Ifju, ne emlits érdemet, A tudomány mind csak szemet. Csak nagy urnak a kegyelmét Keresd s kérd ki a védelmét. Az egekig is fölmehetsz, Mindent tehetsz!

Ha kiraboltad az oltárt, Csontvágónak dalolj zsoltárt. Hizelkedő énekeddel, Dühös indulatját verd el. Te leszesz a szentek szentje És fölkentje! -280-

Ennyire emlékezem az ünnepies beköszöntőből. Talán minden szavára nem is jól emlékszem. Talán az eredetinek egyik-másik sora másként hangzott. Mi pápai diákok igy tudtuk ötven év előtt.

Igy tudtuk s gyerekésszel határtalanul megvetettük a hizelkedők, kegykeresők, mindenáron kapaszkodók, érdem nélkül felülkerekedők hitvány seregét. Hajh, de tudatlan még, de azért mily ragyogó szép és tiszta a gyereklélek! Ha az élet meg nem rontaná azt a lelket, ki nem ölné belőle a nemes ábrándokat s az érdemekben való nagyratörés szent gerjedelmét!

Hanem hát régen porladó öreg bátyánk urunk, idősb Osváld Dániel táblabiró urunk, a te munkád is azt bizonyitja, hogy hajdanában se propria virtute élt és virult minden ember.

Ugy is van.

A prológban előfordult ez a szó: kurhéja. Tul a dunai szó. A kisebb fajta sasok egyikének neve a héja vagy kurhéja. Nevezik kányának és tyukhordó kányának is. Kányának hivják ugyan a Balaton mellett s a Mezőföldön sok helyütt a kálvinista varjut is, de -281- hibásan. A kurhéja valósággal a tyukhordó vagy tikhordó kánya. Vakmerő ragadozó madár. Lecsap néha a baromfiudvar közepére is s nem fél a kakastól se.

De most nézzük hát az embereknek, viszontagságoknak, eseteknek, szavaknak, mondásoknak azt az egész összekuszált szövevényét, a mely a csuf nyavalya támadásakor Pápán szinre jött s a melyből a szellemes iró a maga vigjátékának alakjait, tárgyait, összeütközéseit és megoldásait kiszedegette.

III.

(A kórságkergető deputáczió határozata. – Pápa város nem egy város, hanem két város. – A szegény halottak temetése. – Mi kell a temetéshez? – Piti Ferkó. – Kalaba János. – A borbélyok. – A csipővas. – Vak Pali. – A papok. – Az irhásközi baczillus. – A zsidók mentesek. – A sirásók szájaskodása. – Egyszerre hal meg ugyanaz az ember mind a két városban. – Rettenetes viszály.)

A kórságkergető deputáczió szakaszokra osztotta azokat a kérdéseket, a melyekkel majd foglalkozik s a melyeket majd elintéz.

Mi történjék a vagyontalan szegény halottakkal, a kiknek nincs költségeik papra, temetőre, sirásóra, halotthordóra, koporsóra, szemfedőre, fejfára, keresztre, temetésre, harangozásra? Mert nagy dolog ám a temetés. Nem afféle kis dolog ám, hogy holnap hetivásár lesz: kinézünk egy korty borra s egy falat Laczipecsenyére. S azután az a furcsa, hogy az a szegény halott ránk hagyja ugyan ezt a kerek világot, de nem is törődik tovább se magával, se mással, se -282- mivelünk, se a kerek világgal. Csinálhatunk, a mit akarunk és tudunk.

Mi történjék a holtak vagyonával? Zenebona, veszedelem esetén nagyon hamar lábra kel még olyan jószág is, a melynek lába sincs.

Mi történjék a gyámoltalan, tehetetlen árvákkal, a kiknek se apjuk, se anyjuk? Mi történjék, ha nem marad rájuk semmi vagyon? De mi történjék, ha vagyon maradt rájuk?

Miként kezeljék a betegeket? Gyógyitsák-e, ne gyógyitsák-e? Szentséges szent igaz, hogy a gyógyitás nem használ semmit, csak az a kérdés: nem árt-e? De ha árt: akkor mi a manóban költsön a nemes vármegye herbatéra, klórmészre, Hoffmann-csöppre s egyéb haszontalan, sőt kártékony dologra annyi pénzt?

Mit csináljanak a papok, doktorok és borbélyok? Parancsoljon-e azoknak a vármegye vagy csak szép szóval beszéljen velük? S mit csináljon velük, ha nem fogadnak szót se igy, se ugy? A pappal nem jó összeveszni, a doktor jó barátunk s nemes atyánkfia, a borbély ugy se tud semmit.

Mit csináljunk a falvakkal? Mit csináljunk a várossal? Küldjünk-e ki ambulánsokat vagy helyben üljünk s oda várjuk a haldoklókat vagy azok hozzátartozóit? Nagy kérdések ezek.

Különösen nagy kérdés volt a város kérdése. Kevés ember lehet ma már a világon, de még Pápán is, a ki ma tudná, milyen nehéz kérdés volt ez valamikor. -283- Ha az a gyalázatos kórság nem keveredik bele: világszép vigjátékokhoz nyujtana az gazdag eseteket.

Pápa városa ugyan ma egy város; egy városnak látszott a mi időnkben is, a mikorról szól ez az elbeszélés, egy városnak tudta a közönség is, a vármegye is, a tudomány is. De azért mégis valósággal két város volt.

Kis patak folyik rajta keresztül. A patak neve Czincza. A kik a partján laknak: azok tudnak róla, – a lakosság kilencz-tized része soha hirét se hallotta. Magam is tiz esztendeig laktam a hires városban, sohse láttam fejét, forrását, azt se tudtam, hol van. Csak később, hosszas kutatások, nyomozások, buvárlatok és kérdezősködések után jöttem rá. Csaknem olyan nehéz dolog ez, mint Árpád sirjának kutatása.

A mai szinháztér, a régi vásártér északnyugati sarkán, a régi ujkollégiumnak félszakosan szemközt van kőből egy kruczifiksz, csaknem beépitve a ház falába. E ház körül, de valamelyik zárt udvarban ered a Czincza-patak s a házak között belül az udvarokban csörgedez tovább. A Büdösköznél ugyan látható volna, de ott meg hid és falak zárják el. Azután elsiet valamerre az Árok-utcza mellett. Oda került valahonnan a tobakok, az irhások, keztyübőrtimárok, szattyánbőrkészitők rettenetes utczaközébe s végre valahol a Bástya utczán át kimenekül a mezőkre.

Nos hát a Czinczától nyugatra fekszik Pápa városa, keletre fekszik Polgárváros. Ezt a két várost nevezik a földrajzban Pápának. -284-

A kórságkergető deputáczió elhatározta, hogy a szegény halottat közköltségen kell eltemetni. Még pedig ugy, hogy a ki Pápa városban hal meg: azt eltemeti Pápa városa, a ki pedig Polgár városban hal meg: azt eltemeti Polgár város. Mind a két városnak külön birtoka, külön jövedelme, külön pénztára. Szegény halott temetési költsége öt-hat forint pengő pénzben. Miért fizessen egyik város a másik helyett? A deputáczió jól megfontolta a dolgot s határozata igazságos volt.

Jó, jó! De hátha már most találkozik olyan rakonczátlan és szerencsétlen ember, a ki egyszerre hal meg mind a két városban és Salamon király bölcsesége se tudná eldönteni, hogy voltaképen melyik városban történt hát halála?

Mi lesz akkor?

Ily eset is történt, a mint szép sorjában majd elbeszéljük.

A legelső kötelesség az volt, hogy a halottak eltemetéséről gondoskodjunk. Igaz, a könyvek és tudósok bölcsesége szerint arról kellene legelőször mégis gondoskodnunk, hogy halottak ne legyenek. Ez azonban hiában való bölcseség, effélére táblabiró ész nem vetemedik. Bizonyos, hogy egyszer meg kell halni. Sőt különös szerencse, hogy csak egyszer kell ezen átesni, nem kétszer vagy háromszor. Sok vesződséggel jár a halál; kétszer-háromszor csinálni nehéz volna. De épen oly bizonyos az is, hogy ez ellen a gyalázatos kórság ellen nincs se orvos, se orvosság. Csak szóbeszéd, -285- kuruzslás és világcsalás minden költséges gyógyitgatás. Az ember ugyan megcselekszi, még az okos ember is, mert szereti betegjét s reménykedik az utolsó pillanatig. De a kórságkergető deputáczió végre se poétákból és muzsikusokból áll, neki a valósággal, az élettel és halállal kell számolni. Meglehet, valamikor majd e kórság ellen is találnak fel orvosságot, de erről majd azok beszéljenek, a kik akkor élnek. Nekünk ehhez semmi közünk. Mi akkorra már mind meghalunk és mind föltámadunk.

Igy gondolkodott a deputáczió. Még az a tagja is, a ki valamikor igmándi székálló mészároslegény volt s a kinek a neve a vigjátékban Csontvágó.

Tehát mégis a temetés az első dolog.

A temetéshez sok minden szükséges még a doktoron, papon és halotton kivül is. Szükséges például a sirgödör és a ki azt megássa. És szükséges a halotthordó, a ki az élettelen testet kiviszi a temetőbe.

Voltak obsitos katonák a városban. Kemény legények. Legkeményebb legény volt közöttük Piti Ferkó. Igazi neve ugyan Péti Ferencz lett volna, de a pápavidéki közbeszéd szerint csak Piti Ferkó volt, a másik nevét már maga is elfelejtette. No ez jó lesz sirásónak. Vállalkozott rá készséggel. A napszám egy huszas; három napszám egy sirgödör; – a sirásás ára hát három huszas, vagyis egy forint pengő pénzben. Nem is magas ár.

Halotthordó is kellett. Erre a tisztes hivatalra kiszemelték Kalaba Jánost. Kárpics városbiró urunk -286- ezt ajánlotta legjobban, főleg azért, mert ez volt az egyetlen talyigás akkor Pápán, a ki egylovas talyigájával mindig ott ácsorgott a halpiacz körül, hogy néhány krajczárért segitségükre legyen azoknak, a kik hozzá folyamodnak. Jókedvü ficzkó volt. Vagy dalolt, vagy fütyörészett, vagy dévajkodott örökké. Rongyos kalapja mindig a félfülére volt vágva. Egyik bajuszát fölfelé szoktatta, a másik bajuszát lefelé. A kerti művesek, zöldséges kofák különösen szerették. Rossz lovának, a mikor vette, mindig a csontja zörgött, de a jólelkü kofaasszonyok mindig fölhizlalták zöldségesedékkel. Kivált, mikor a sárgarépára került a sor. A sárgarépa a lónak a föld kerekségén a legjobb tápláléka. Árpa, zab, hüvelyes zöldség mind nem ér föl a sárgarépáig. Rettenetes tudatlanság, hogy a gazdák nem sárgarépán nevelik föl a csikót. A mikor a sárgarépára került a sor, Kalaba lova mindig kigömbölyödött s szőre ugy ragyogott, mint az arany.

Hogy történt most már a temetés irásbeli rendtartása? A tanácskozási jegyzőkönyvek, az iktató és kiadó könyv, a hivatalos jelentések, végzések, határozatok, iktatások, kiadások, beutalások, kiutalások, fizetések, nyugtatványok, rovatos ivek, statisztikai adatok és a többi mindenféle irkafirkák! Ki vezette, ki irta, ki őrizte ezeket?

Senki.

Mind ostobaság ez. Nem arra való a tiszti hatóság, hogy azzal vesződjék, a ki már meghalt s a kit már eltemettek. Ez már nem e világhoz tartozik, hanem a -287- másvilághoz. Intézzék dolgát az angyalok és az ördögök, a hogy kiki rászolgált. Ha pedig vagyonában, családjában marad elintézni való, végezze ezt a család, a rokonság, a szomszédság, a város hajduja vagy egyéb hatósága. Ez már nem a nemes vármegye dolga, tehát nem tartozik a deputáczió elé se.

Simán és gyorsan intézték el az árvák dolgát is.

Kétféle árva van a világon. Egyik az, a kire maradt vagyonbeli örökség. Ennek mindjárt akad gyámola, pártfogója. Sőt, ha a dolgába a hatóság bele nem avatkozik, jobban akad, mintha beleavatkozik. Az árvával csak elélnek valahogy, de a hatósággal vesződni okos embernek nem szokása. Nem is tanácsos.

A másik árva az, a kire nem maradt semmi vagyon. Ezt magához veszi, ápolásba veszi a rokon és a szomszéd és a sok jószivü gyermektelen szegény ember, szegény asszony. Munkáskezet nevel magának, a ki utóbb segitsége lesz, kenyérkereső társa.

Árvákkal hát nem is bajlódott a deputáczió.

De a gyógyitás rendtartását is könnyü szerrel intézte el.

Nem volt hatalmában több igazi orvos, csak egyetlen egy. Ez volt a jeles tudós, Zsoldos János. Az ő koleratudománya is csak a klórmészig és a Hoffmann-csöppekig terjedt. Volt ugyan akkor két általános gyógyszer a világon, a mely minden elképzelhető belső betegséget meggyógyitott; – az egyik volt a hánytató, a másik volt a hashajtó. De ezeket is kivette az a csuf betegség az orvosok, borbélyok és patikáriusok -288- kezéből. Éppen ezzel a két állapottal öldöste az embereket éppen maga ez a csuf betegség.

Orvosi tanácsra hát nem volt szükség, minthogy annak ugy se volt semmi haszna. De szükség lett volna, hogy a vármegye ama tudós főorvosa személyesen látogassa meg a betegeket, hogy ezzel legalább vigasztalja azokat, a kik a beteg körül vannak. De ez is lehetetlen volt.

A tudós főorvos élemedett ember volt; – éjjel, nappal nem csatangolhat. De ha Herkules lett volna is, annyi falut, annyi beteget meg nem látogathat. A szegény betegek közt válogatni pedig nem szabad. Tiltja a jóizlés. Tudós ember nem pártoskodhatik. Különben is a főorvos tagja volt a deputácziónak, ott volt hát a helye mindennap. Látogassák meg a betegeket a papok meg a borbélyok.

Borbély volt kettő. Az egyik a Szarka, a másik a Schillinger. Magyar borbély, német borbély. Ezeket hadilábra állitotta a deputáczió. Ezek futkároztak örökké mindenfelé. Ha falvakra szálltak, forspontot és napidijat kaptak.

Hát ezek mit csináltak a betegekkel?

Mindent, a mi akkor szokásban volt, – csak épen eret nem vágtak s nem köpölyöztek.

A szokás pedig egyébként is más volt, mint ma. Akkor nem volt lázhőmérő s nem volt orvosi vegykémlet. Baczillust, fejérnyét, sót, savat, czukrot nem keresett senki. A beteghez a mindennapi kérdést intézték.

– Mije fáj? -289-

A kolerás beteg semmit se felelt, csak nézett, hiszen nem tudta szegény az már a világon voltját se.

– No, majd az isten megsegiti!

Bizony a haldokló ezzel se törődött már.

Egyidejüleg megtapintották az ütőerét. E nélkül orvosi és borbélyi látogatás meg nem történhetett. Szabályos-e, nem szabályos-e a pulzus: honnan tudhatná a borbély? Hetvenet üt-e, százat üt-e egy percz alatt: ezzel se törődött. Csak arra ügyelt, hogy a mig mutatóujját a pulzuson tartja: addig két szemét behunyja s behunyt szemekkel a gerendát nézze. Ebből aztán meggyőződtek a körülvalók, hogy igazi szakértővel van dolguk.

S mi kell egyéb?

A magyar borbély egyéb hókusz-pókuszt legalább nem csinált. Már Schilinger mester, a német borbély, sokkal tudósabb volt. Ő olvasta, vagy hallotta valahol, hogy a pestis ráragad az emberre, ha hozzáér a beteghez. Azt meg szentül hitte, hogy a kolera se egyéb, mint a pestis. Azután sehogy se tudta belátni, miért ragadjon ő rá ez a kórság?

Uj módszert talált föl. Csináltatott tüzhelyre való közönséges csipővasat. Olyant, a minővel az eleven tüzet, izzó parazsat szokás megfogni. Csináltatott neki tokot borjubőrből. Ezt hordta magával, ezt illesztette a beteg pulzusára, a csipővas másik végét a füléhez tartotta s igy nézte behunyt szemeivel a padlásgerendákat.

A sváb faluk elbámultak ezen a rettenetes nagy -290- tudományon, a magyar faluk pedig röhögtek rajta, sőt Gyimóth, Homok-Bödöge, Ádáz-Tevel ki is dobták a jámbor Schillinger mestert csipővasával együtt.

Megtudta a deputáczió is. Kereken eltiltotta a csipővasat s kegyetlenül összeszidta a borbélyt. Miért csodásitja a vármegyét s rossz hirbe miért keveri?

Vak Pali csakhamar elterjesztette a csipővas esetét az egész városban.

Ki volt az a Vak Pali?

Vak Pali volt a porkoláb. Már az állásánál fogva se közember, de egyébként is elég fontos személyiség, mig a veszedelem tartott.

A deputáczió Kárpics városbiró urammal egyetértve kidoboltatta a városban, hogy a kinek a deputácziónál valami kérni vagy keresnivalója van: jelentse Vak Palinak, ő majd a deputáczió elé terjeszti. Tudatták ezt a papokkal, doktorokkal, sirásókkal, halotthordókkal és koporsógyártó ácsokkal és asztalosokkal is. Igy lett Vak Pali porkoláb a deputácziónak bejelentő és iktató hivatala s egyuttal irodája, kanczelláriája. De egyuttal kiadóhivatala is s mindenféle segédszemélyzete. A végzéseket, itéleteket, határozatokat, döntéseket ő vitte hirül mindennemü félnek és hatóságnak s mindenféle belső-külső embernek, iparosnak és munkásnak, a kinek csak a betegség, halálozás és temetés körül a legkisebb tennivalója is volt.

Igy látják hát megfejtve nyájas olvasóim, miért nem vezetett a deputáczió semmiféle irka-firkát. Nem volt erre szükség. Vak Pali volt minden segédeszköz. -291- Nemes ember, régi magyar ember egyébként is utál minden hivatalos irka-firkát.

Hát a papokkal hogy voltunk?

Elég türhető módon.

Szerencsére Pápán nincs hetvenhétféle felekezet. Katholikusok, kálvinisták, lutheránusok, zsidók.

A zsidókról nem szól az irás. Mindig volt legalább négy vagy öt rabbijuk rendes szolgálatban s legalább huszonöt tartalékban. Ma is sok van, hát még hajdanában! Ha hát betegnek, öregnek, haldoklónak rabbira volt szüksége: akadt elég.

De nem is igen volt szüksége.

Emlitettem már, hogy a Czincza-patak valahonnan oda tévedt a tobakok, szattyánkészitők, keztyübőrgyártók utczájába. Ennek a pataknak már a kezdetén is rettenetes szaga van. Ha esőre áll az idő: a Büdösközön ájuldozás nélkül nem lehet átmenni. Mennyi illatot szed ez magába, mire a tobakokhoz ér. Pedig csak itt lesz még igazi illatárrá. A sok szemét és udvarbeli piszok, a sok rothadó bőrczafat itt tölti meg árkát, itt fertőzteti meg mindenféle erjedéssel, itt fösti meg még szinét is s péppé, kocsonyává alakitja át itt még a csörgedező patakvizet is. Itt azután olyan világ támad, a melyben az a nyomorult kolerabaczillus meg nem élhet.

Ez a baczillus veszedelmes fenevad. De csak amolyan apró fenevad, mint a hörcsög, patkány, görény, menyétasszony. Mi ez? Ott a tobakos közökön tenyésznek az igazi baczillus fenevadak, a hétszarvuak, a -292- leviathánok és behemótok, a baczillustigrisek és oroszlánok, a vizi és szárazi szörnyetegek, a kik Androméda eleven husára számitgatnak. Ide merje csak a lábát betenni az az ázsiai rongyos kolerabaczillus! Halálnak halálával pusztul el, de nyomban. Hindosztánon és Beludzsisztánon átjöhet, Káspi tenger, Kaukázus nem állja utját, a Fekete tengert és a Kárpátokat legyőzheti, de a pápai Irhás közökön rá nézve vége a világnak.

Az Irhás közökben rettenetes sok és rettenetes szegény zsidó lakott. Még az én időmben is. Most miként áll a dolog, nem tudom. Annyi volt ott az asszony és gyerek, mint a homokszem. De az egész veszedelmes idő alatt a haja szála se görbült ott meg senkinek. Olyan egészséges maradt ott a népség, mint a makk.

Észrevették ezt hamarosan a vagyonosabb zsidók is, a szatócsok, boltosok, házalók, faluzók, kereskedők, a kik beljebb laktak a városban, a nagy piaczon, a Kollégium-utczán s a többi zsidó utczákban. S szégyen ide, szégyen oda: kiköltöztek a tobakosokhoz s ha máshol nem volt helyük, ott tanyáztak a gádorokban, folyosókon, szuette padlásokon. Mintha sejtették volna, hogy a napkeleti ázsiai baczillust mind fölfalja, mind elpusztitja a mi jó bakonyi baczillusunk. Nem is történt nagy bajuk a belső zsidóknak se.

A lutheránusok is megvoltak békességgel. Nem voltak sokan, annak is fele német s nagy része vagyonos. Volt lelkes papjuk is, a ki el tudta őket látni vigasztalással, -293- innenső és tulsó világi reményekkel s tisztes temetési kisérettel.

Egészen jól megvoltak a római katholikusok. Volt azoknak annyi papjuk, barátjuk és káplánjuk, templomuk és kápolnájuk, a mennyi csak kellett. A jó pápista népség ugy is jámbor, türelmes, istenfélő, áhitatos s elég biztosságban érzi magát a tulvilági jövendőkre nézve.

Másként állt a dolog a kálvinistáknál. Ezek népe már tiszta magyar, nyakas, okoskodó, maga eszén járó, szókimondó. Azt hiszi, szerződése van a jó uristennel, a melyet illendő megtartani mind a két félnek. Bele is néz olykor, vajjon a szerződés valamelyik pontját nem mulasztotta-e el, nem sértette-e meg? S vajjon szerződő ellenfele is hiven tartja-e a kötést? S ha azután valami hibát vesz észre: kereken megmondja papjának, kurátorának, presbitereinek, dékánjának. Azt hiszi, ezek a jó uristen tiszttartói, ispánjai, hajdui. S ha hiba van, bizonyára nem az uraság követi azt el, hanem tisztsége, cselédsége.

Tóth Ferencz volt a kálvinisták főpapja. Püspök, tudós, jeles történetiró, nagy szónok s bizony nem fiatal ember. Volt ugyan egy káplánja, de nem is több s magának se ideje, se ereje ahhoz, hogy a betegeket látogassa, a halottakat kikisérje s a temetőben elbucsuztassa.

Ebből aztán éretlenségek támadtak. Különösen a sirásóknak, halotthordóknak járt el a szájuk mosdatlanul. Még a kórságkergető deputácziónak is bele -294- kellett szólnia a dologba. A szentegyházat s annak nagy tiszteletben álló főpásztorát nem hagyhatta.

Egész világ tudja, milyen népség a sirásó. Ha másunnan nem tudná, megirta azt már Shakespeare a maga »Hamlet« czimü hires munkájában. Ott is össze-visszafecsegnek a sirásók s felszinre hordanak mindenféle bolondságot. De azok a sirásók dánusok vagy ángliusok s akkor is, a mikor sirt ásnak, inkább bölcselkednek, semmint a világ kenetlen tengelyének nyikorgása hallatszanék kemény szavaikból.

Más a magyar ember. Vajjon, ha a hires angol költő Piti Ferkó és Kalaba János s társaik beszélgetését hallotta volna ott a Pordán melletti pápai temetőben: vajjon Hamlet királyfi esetéről milyen könyvet tudott volna irni?

Nagy betyár volt az a sirásó, az a Piti Ferkó obsitos katona. Egyszer a temetés bevégzése után, a mikor már a halottas közönség eltávozott, leültek a sirhalmokra Piti, Kalaba és társaik. Odavetődött hozzájuk Vak Pali is, a porkoláb, hogy hirt fogjon s azt a deputácziónak hivatalosan bejelentse. Elővették a tarisznyát, előszedték a kenyeret, száraz kolbászt és csutorát. Pihentek, falatoztak, iddogáltak s azalatt mohón harapdálta Kabala lova is a kövér, buja temetői gyepet, csak ugy harsogott.

Beszélgettek. Előjött a szó arról is, miért nem gyóntatják meg a kálvinistáknál is a haldoklókat épen ugy, mint a pápista atyafiaknál. S beszélgetés közben csak kitör ám Piti Ferkóból ez a verses mondás: -295-

Vak Pali, a porkoláb, csak hallgatta ezt a mondást. Azt is látta és hallotta, a mint a hallgatók nagyot röhögtek s az istentelen rigmust még egyszer elmondatták, Pitinek utána is mondták s valamennyien könyv nélkül megtanulták.

A jókedvü Kalaba János se akart hitványabb ember lenni Piti Ferkónál. Ő is ki akart valami rigmust találni.

Tóth Ferencz püspökről jött elő a szó. Tudni kell, hogy a kálvinista papnak, még a püspöknek is, a lakáson és készpénzfizetésen s jövedelmen kivül van még tiszti ellátásul földje, gazdasága is. A jámbor lelkész, mint gondos ember s jó gazda, vetéskor, burgonya- és kukoricza-rakáskor bizony gyakran kimegy a földre szellőzni s munkásait és a munkát nézni. Ezt szokta cselekedni Tóth Ferencz püspök is. S tudni kell azt is, hogy a köznép amolyan vallási népköltészettel a temetőt isten veteményes kertjének is szokta néha nevezni.

Arról volt szó épen, hogy a püspök miért nem szokott temetéskor a temetőbe járni. S előáll Kalaba János s e vakmerő, kárhozatos szavakat ejti ki:

– Ha kukoriczát rakunk a Főtisztelendő úrnak, mindig ott van velünk a mezőn, hány szem kukoriczát teszünk egy kapavágáslikba; – most pedig, a mikor -296- istennek veteményes kertjét miveljük, ássuk és ültetjük, most nem törődik velünk.

Borzasztó lélekháboruság rejtőzik e szavak mögött. Nem is a jó lélek, hanem az ártalmas duhajság adta e szavakat Kalaba szennyes ajkaira.

Vak Pali eleget hallott, látott erre a napra Reggel másnap megjelentette az egészet a deputácziónak, el nem hallgatott semmit. De ez kötelessége is volt.

Némely vidéken, kivált a felső részekben, a tótok közt balgatag hirek és gondolatok vertek gyökeret az éretlen nép apró eszében. Azt hitték, a nemes urak mérgezik meg a kutakat, vizeket, forrásokat: azért hull a nép, mint őszszel a légy. E miatt véres erőszakosságra vetemedtek s néhány nemes urat kegyetlen sorsra juttattak. A vármegye alig tudta őket példás szigorusággal békességre birni. Tudta azt a deputáczió is s azért Vak Palinak meghagyta, hogy ha szót hall vagy jelet vesz észre, a mely arra mutat, hogy az alja nép békétlenkedik az urak ellen s az egyházi és világi előljáróság ellen: ezt mulhatatlanul megjelentse.

Vak Pali hát hivatalos kötelességet végzett. Hiszen porkoláb volt.

Rögtön beidézte s nyomban szemre birta a deputáczió Piti Ferkót is, Kalaba Jánost is. Piti a temetőben volt, nem jöhetett, Kalaba megjelent. Szokott módja szerint bátran megállott a nemes urak előtt. Lova, talyigája az alatt ott várt künn az utczán. -297-

Különösen Szép Ábrahám kezdte korholni, szidni, kárhoztatni Kalabát keményen.

– Nem ilyen ember való halotthordónak, mint te.

– Hát kérem szépen, tessék csak megmondani, milyen ember?

– Jámbor, istenfélő, kegyes ember.

– Én pedig a mondó vagyok, megkövetem szépen a nemzetes urat, hogy a dögöt eltakaritani hollómadár kell, nem kanári, a halottakat kihordani pedig én kellek, nem a veszprémi kanonok. Tessék csak a kanonok urakkal tenni kisérletet.

A deputáczió nagyot nevetett. Maga Szép Ábrahám is utóbb a hasát fogta nevettében. A gézenguz Kalabának igaza volt.

Érdemes ember lett utóbb ez a Kalaba. Akkor, a mikor egy ember egyszerre halt meg mind a két városban.

Különös az eset, el kell mondanom apróra.

A Büdösközön a fahid kellő közepén halt meg a szegény ember. A fahid a Czincza fölött van. A Czincza árka fél öl széles, az árok közepe a határvonal a két város között. A szegény halott köldöke épen az árok közepére esett, feje Pápa városban, lába a Polgár városban. Melyik városban esett hát halála? A kérdés fontos, mert ha Pápa városában halt meg, temetési költsége ennek a nyakába esik; ha pedig Polgár városban halt meg: a temetési költséget viselje ez.

A két város előljárósága kegyetlenül összeveszett a kérdésen. Nem épen a költség miatt. Öt-hat forint -298- nem a világ. Hanem azon veszett össze, kinek legyen igaza? Istentelen bizonykodásba merült a két előljáróság. És sehogy se akart a bizonykodás véget érni. A halottat pedig el kellett temetni, ő se akart várni, Kalaba pedig addig ki nem vihette a temetőbe, mig engedelmet és utasitást nem kapott rá.

Elő a szakértőkkel. Mondják meg az orvosok, sebészmesterek, felcserek és borbélyok, melyik városban történt a halál? A kérdések világosak.

Egyszerre hal-e meg az egész ember, mint a fűszál, a kit levágott a kaszás ember? Vagy darabonkint hal meg, mint az öreg fa az erdőn, a melynek először az egyik ága szárad el, azután a másik, utoljára valamennyi?

Ha darabonként hal meg az ember: melyik darabja él tovább? Az-e, a melyiken a feje van, vagy az-e, a melyiken a lába van?

Nehéz ez a kérdés. Mert ámbár Zsoldos főfizikus urunk érthetőleg megmagyarázta, hogy a halál akkor következik be, a mikor a sziv megszünt dobogni, a sziv pedig akkor áll meg, a mikor az agyvelőben levő ideg gyökerei örökre megbénultak: ennélfogva a fej és a szív egyszerre hagyja félben az élet munkáját: – mindamellett a bölcs fejtegetés sehogy se idézett elő általános megnyugvást, sőt nagyon is sulyos ellenvetésekkel találkozott.

Ime, a pulykának baltával vágják le a fejét, a feje rögtön meghal, de a pulyka tovább ugrál s a mig ugrál és vonaglik: mindaddig bizonyosan él. Pedig hát a sziv és agy között már semmi összeköttetés. -299- E szerint hát Pápa várost terhelné a költség, mert a halottnak köldöke volt a két város határa vonalán, a szive hát Pápa városban szünt meg dobogni.

Ezt a szakértői véleményt is alaposan agyonbirálta Szarka borbély uram. S hivatkozott a gyik farkára, a mely igaz tanubizonyság.

Ime, levágjuk a gyik farkát. A gyikot eltapossuk, agya és szive tehát örökre meghalt. Ámde a farka mégis mozog, mégis él napnyugtáig. Minthogy pedig a halott lába Polgár városban feküdt: ennek kellett tovább élni s igy a temetési költséget viselje Polgár város. Ezt bizonyitja a gyik farka.

Éktelen zsivaj támadt a szakértői fejtegetésekre. Addig csak értették valahogy a dolgot, de a mikor a szakértők már világosan megmagyarázták: attól kezdve megbolondult minden ember. Ki nevetett, ki káromkodott, ki meg tovább vitatkozott.

A másik szobában ácsorgott Kalaba János, várta az utasitást. Hallotta a csunya zajongást, de a szavakat nem értette. Egyszer csak benyitott az ajtón.

Az elnök rárivall:

– Mit akarsz?

– Megkövetem a tens nemes vármegyét, a talyigás lovamat már etetni kellene, meddig várjak még?

– A mig a kérdést el nem döntjük.

– Miről van hát az a kérdés?

– Arról, melyik város fizesse a költséget?

Kalaba János megsodorintotta azt a bajuszát, a melyik fölfelé állt. -300-

– Egyik se, tens nemes uraim! Az én szülővárosom e miatt össze ne vesszen! Én viselem a költséget magam. Kilenczszáz halottat hordtam már ki a temetőbe, megemberelt a város érte jó fizetéssel, megteszem ráadásul.

Igy lett békesség. Még meg is vivátozták érte jó Kalaba Jánost, a halotthordó talyigást.

* * *

Ime, ezekből a történetekből állitotta össze adázteveli id. Osváld Dániel az ő vigszinművének vidám meséjét. El is kergette vele Pápa vidékéről azt a csuf kórságot. -301-

(Hol alkalmazzák e szót: szállok az úrnak? – A „száll“ szónak gazdagsága. – A megszállitás. – A végh-koppáni alpasa megszállitó levele. – A szállások.)

Tóth Bélának kedve volt ahoz, hogy a magyar szólásmondásokat gyüjtse, magyarázza, fejtegesse, eredetüket és tartalmukat kideritse. Rábukkant e szólásra is: szállok az úrnak. S irt erről a Pesti Hirlapban egy-két év előtt hosszabb czikket.

Véleményem szerint e mondás természetét, eredetét s valódi értelmét nem találta meg, pedig hatalmas olvasottsággal s nagy szivóssággal böngészte össze több nemzet irodalmából a rokon fogalmakat s a megközelitő szólásokat. Munkája nem járt sikerrel. A sikertelenség főoka, ugy véltem, abban állt, hogy azt hitte, a szólás alapfogalmát idegen nemzettől tanultuk.

Fölkerestem, meglátogattam. Abonyi-utczai lakásán kedves órát töltöttünk el. Elmondtam neki, mi az én véleményem. Gyökeres magyar szólás az. Be is bizonyitottam. Megörült neki s megigérte, hogy ujra ir a kérdésről s felhasználja az én adataimat. Azóta nem vettem észre, hogy irt volna; – elmondom hát magam, a mit erről tudok. -302-

Mindenki tudja, magyar emberek lakomáján a felköszöntőhöz tartozik ez a szólás.

Föláll az asztal mellett a felköszöntő, poharát kezébe veszi, körülnéz s az egyik asztaltárshoz oda fordul e szóval:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrnak!

Kerekes Mihály nyomban feláll s ezt feleli:

– Állok elébe!

S azután állva marad, mig a felköszöntés tart.

Ezzel az ünnepséggel kell kezdődni a magyar felköszöntésnek. Igy van ez ma is még a Bakony és Kemenesalja vidékein. Igy van a felső Tiszánál is és sokfelé az országban. Igy kellene lenni mindenütt.

Ettől azonban eltérnek már egyben-másban. Eltérnek a fővárosban is.

Szállok az úrnak.

Ez ősi szólás eredeti értelmét elfeledték már, a mai nemzedék nem is igen tudja.

Szállok!

Mit jelent ez? Miért mondom éppen ezt: szállok? Hiszen Kerekes Mihály uramhoz nem szállok én, mikor felköszöntő szómmal hozzá fordulok, hanem ő hozzá csak szólok.

Igy okoskodnak sokan s azért a kezdő szólás most már rendesen igy hangzik:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szólok az úrnak!

A szólásnak helyes értelme van s bizonyára megmaradhatna -303- igy is. De nem ez az igazi, nem ez a történeti, nem ez az ősi szólás-mondás.

Nagyobb hiba is van a mai divatban.

Még igen sokan tudják, hogy nem a szólok, hanem a szállok igével kell kezdeni a mondást. Az öregek épen nem feledték még el s hallják és követik őket a fiatalok.

De ha »szállok«, miért jön ez után ez a szó: »úrnak«? Ki a manó érti ezt? Szállni csak valakihez lehet, nem pedig valakinek. Ha az ember bemegy a városba, nyilván vagy Kemény Péterhez száll, vagy a Zöldfa-szállóba. Sehogy se mondja, nem is mondhatja, hogy Kemény Péternek száll, vagy a Zöldfa-vendéglőnek száll. Nagyot néznének rá, ki is nevetnék érte.

Ez alapos okoskodás azután oda vitte a felköszöntő urakat, hogy igy kezdjék a mondást:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrhoz!

Ez is okos beszéd. Meg is maradhatna a szokások közt. Jelképes beszédnek elég költői is. Ahogy az utas megpihen a szállón: ugy akar a felköszöntő megpihenni annak lelkén, a kihez szavát intézi. Ezt jelentené ez a szó: szállok az úrhoz!

De azért ez se igazi szó, ez se a történeti, ez se az ősi. Az igazi szó bizony csak igy hangzik: szállok az úrnak.

Ezt a szavát: »száll« a magyar elme ezerféle módon, sok értelemben, sok irányban használja. A magyar nyelv szavai közt a legszebb. Csaknem oly szép, mint a »világ« szó; – csaknem oly gazdag, mint a »szer« szó. -304-

Csak néhány példát emlitek.

Száll a madár. Száll a dal faluról-falura, szájról-szájra. A szentgyörgyi birtok rám száll. Az ősi örökség leányágra száll. Szegény betegünk sirba szállt. Dávid szembe száll Góliáthtal. A kálvinisták zsoltáros éneke azt mondja: Ne szállj perbe én velem. A sereg Komárom alá száll. Álom száll a szememre. A vitéznek lábába szállt a bátorsága. Egyházi intés: szállj magadba. A Tisza mellett a napnyugtát napszállatnak nevezik. Szálló annyi, mint vendégfogadó. Szállás alatt értünk éjjeli-nappali pihenő tanyát, sok népes pusztát. Igy neveznek az országban sok falut és várost is. A jó Gvadányi azt irja: Szállottam egy paraszt gazdára. Most igy mondanók: paraszt gazdához vagy paraszt gazdánál szálltam. Másik birtokára száll.

Hát még a sok összetétel.

Megszáll. Azt is jelenti: megtelepedik. Azt is: elfoglal.

Megszálltuk Boszniát.

Leszáll. Például a madár, a sáskasereg, a köd, a nap, a hőfok, a léggömb, stb.

Elszáll. A madár és sok mindenféle.

Kiszáll. A biróság végrehajtás, szemle, becslés, visszahelyezést, stb. végett vidékre megy. Kiszáll a kocsiból, hajóból.

Felszáll. Ellentéte a leszáll igének s épen ugy használják, mint ezt.

Átszáll. Alászáll. Mindegyik szót sok irányban sok értelemben használjuk.

Hát még a sok szállit ige! Szállit, elszállit, megszállit, -305- leszállit, fölszállit, beszállit, kiszállit, átszállit s a többi. Mennyi fogalmat, mennyi gondolatot, mennyi mozgást, mennyi életet jelez a magyar elme e szavakkal.

Megszállitás: jogi műszó. Jó öreg Corpus Jurisunkban sok helyütt előfordul. Természetesen a régi multban latin nyelven, hetvenöt év óta magyar nyelven is. Latinul őseink szerint: impopulatio. E latin szó magyarul azt jelentené: benépesités, betelepités, urbéresités. Oly fogalmak ezek, melyek a régi nemesi világban nagy dolgok voltak, de melyek a mai társadalmi életből már nagy részben kivesztek.

A megszállitás hajdan beszállásolást is jelentett. Gróf Bercsényi Miklós azt irja egyik levelében: Károli uram megszállitván hadait Mocsonokon, megindultam Sopron felé. De a szó hadi élettől eltekintve birtokjogi műszó volt.

A földes úrnak volt például nagy uradalmi birtoka, nagy néptelen pusztája, de jobbágya, zsöllérje, cselédje, szolgáló embere és pénze, jövedelme kevés volt. Munkáskézre volt hát szüksége. Telkesiteni akarta birtoka nagy részét, urbéresiteni akarta adómentes dülőit, kellettek neki emberek.

Hol vegye őket? Miként szerezzen munkáskezet?

Két módot használtak erre.

Az egyik a hirdetés, körlevelek és küldött emberek élő szava utján. Ez és ez a földes úr tudtul adja, hogy ez s ez birtokát telkesiteni, benépesiteni, megszállitani s talán mondhatnók, megszállatni akarja. Minden -306- ép-kézláb szegény, de jóravaló munkás ember jöhet bátran, kap jó földet és jó uraságot.

Igy tettek a magyar nemes urak s hódolt vidéken a török földesurak is, a kiknek nagy része szintén jó magyarrá tudott lenni. Szép példát tudok erről harmadfélszáz előtti időből. Kezemhez jutott jó török időknek jó magyar körlevele, a mely igy szól:

– Én az Hatalmas Török Császár Végh-Koppán várában lakozó Mahmud Zayn alpasa adom tudtára minden röndbeli vitéz emberöknek, mind török részről, mind magyar részről valóknak, minthogy én nekem vagyon két pusztám: Felső-Orosztó és Alsó-Orosztó, valaki ezeket neköm megszállja, adok neki három esztendőre való szabadságot, mig szegények megépülnek, addig senkinek se fizessenek… mikor a három esztendő eltelne, akkor adnak adót ugy, mint minden esztendőben harmincz forintot. Azt pedig fogadom az én igaz Török Mahumeti hitemre és vitézi úri embörségemre, hogy ezeknek az adóikat soha följebb nem teszem, sem az én maradékom, se semmi nemzetségem; az mint én velük megalkudtam, azon szómban mögállok. – Melynek nagyobb bizonyságának okáért Pöcsétömmel erősitöm mögh ez levelet, hogy senki azt föl ne bonthassa. Voltak pedig bizonságok Török részről, az kik előtt ezt irtam, ugy mint Amhát Oda basa előtt, Mahmud Oda basa előtt, Abdi Ispája előtt, koppáni Mukta bég előtt, Csoháni Ispája, Mahmud Ispája és koppáni Neser Ispája előtt. Költ Kanisa várában Die 23. Januari. Anno 1658. -307-

Ime, efféle urasági körlevél, melylyel hivják a szegény vitézeket úrbéreseknek. Egy telekért való szolgálat évenkint harmincz forint. Bizony nem sok ez – husz-harmincz hold földért, lakásért, kaszálóért, legelőért, makkoltatásért s egyéb erdei haszonvételekért.

Igy alakultak az úrbéres községek, szállások, népes puszták. A köröző levélre s a küldött emberek szavára sok telepedett jobbágy is elhagyta rossz földjét vagy rossz uraságát s ment és elszegődött az uj urasághoz. Neki szállott, akár török részről, akár magyar részről való volt az uj uraság.

Most már közeledünk a megfejtéshez.

Nemcsak körlevél és küldött ember keritette a munkás embert. Voltak az országban kalandozó, kóborló, hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény emberek is. Várukból kikergetett rongyos vitézek, németek és törökök által feldult falvak menekülő lakosai, szökevény jobbágyok és zsöllérek, a kik megunták kegyetlen uraságukat; vallásuk miatt üldözött ujhitüek, a kik csapatonkint összeállva járták az utakat, bujdostak a mesgyéken, határokon, szálldogáltak faluról-falura s kerestek urat és földet maguknak, védőt, pártfogót asszonyaik, porontyaik számára.

Vadászgat az uraság az avaron s találkozik ily bujdosó csapattal. A csapat előáll, leveszi süvegét s hosszu, kegyes és alázatos köszöntéssel üdvözli az uraságot. Az uraság alig birja végét várni.

– No, kik vagytok, mit akartok, honnan vetődtetek ide? -308-

Bátran felel a legokosabb.

– A vizen tulról jöttünk, szegény munkakereső népek vagyunk, szállást akarunk.

Az uraság gondolkodik. Neki is jól esnék még husz-harmincz úrbéres.

– Kiszemöltetek-e már valami helyet? Kinek akartok megszállani?

– Ha emberségünk, becsületünk tetszik: szállunk az úrnak!

– Állok elébe!

Igy volt biz az. Ez volt a szokás, ez volt a szójárás. Igy települt, igy jött létre a sok Szállás nevü népes hely Szabolcs, Tolna, Pozsony, Nógrád, Nyitra, Borsod, Hont, Bihar vármegyékben.

Igy készült a sok helynév is. Szállásdomb, Szálláshely, Szállásolvár, Szállásszék, Szállássziget. Sok helyen az uraság nevéhez ragad a szó. Ferenczszállás, Fülöpszállás, Jakabszállás, Rákócziszállás. Vannak szállások, a melyek a települők nyelve után kaptak nevet. Székelyszállás, Tótszállás, Lengyelszállás.

Jászok, kis-kunok földje, Pest vármegye némely vidéke tele van falvakkal, városokkal, melyek szállásokból keletkeztek. Árokszállás, Kisszállás, Kisujszállás, Koczkaszállás, Mesterszállás, Szabadszállás, Udvarszállás, Ujszállás és a többi.

Ime, igy fejlődött ki igaz értelme történetileg e szónak: szállok az úrnak. Régi szokás. Az orosztonyi török földesúr már 1658-ban jól ismeri s magyarán használja. A mikor tehát a felköszöntő igy szól: -309-

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállok az úrnak!

Akkor kedveskedve, udvariasan azt akarja mondani:

– Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szolgálatára kivánok lenni.

– Állok elébe.

Szivesen mondja s teszi ezt Kerekes Mihály uram, hiszen ő is el akar harsogni egy kemény felköszöntőt. Azt a szolgálatot tette hát neki felköszöntő asztaltársa, hogy a felszólalásra jogot és alkalmat nyujtott.

-310-

-311-

• Ki volt hát Sobri?
• I. (Szépfaludi Ö. Ferencz uj közlése Sobriról. – Szigeti József szinművészünk nem ismerhette Sobri dolgait. – Sobri társainak végzete. – Az álnév. – Tudásom forrásai. – Kisfaludy Sándor. – A billegei csárda.) 1
• II. (Sobri a rendeki erdőben elfogja a sümegi csendbiztost. – Szakácsi alatt lefegyverzi Somogy csendbiztosát. – A tihanyi révnél magával viszi a nagy bajuszu Kaszást. – A rejtett kincsek. – Volt-e Sobri bálban? – Sobri bőkezüsége.) 12
• III. (A váczi kaland hagyománya. – Öreg barátaim nem tudtak róla. – Osváld Dániel. – Fűmag megejtése. – Sobri miként lepi meg gróf Nádasdyt, a váczi püspököt? – Miként keletkeznek a hagyományok?) 29
• IV. (Csikós Csúzy János. – Nemzetsége. – Gyerekkora. – Elszökik az intézetből. – Csikósbojtárrá lesz. – Törvénybe állitják. – Sobri haláláról. – Népdal Sobri sirjára. – Csikós Csúzy János megjelenik Pápán. – Pápai élete, szerelmi kalandja, házassága. – Halála s rokonainak róla való emlékezése.) 39
• V. (Répa Rózi csárdásné lesz. – Halála Pakson. – Titok marad. – Miért lett Sobri a népköltészet hőse? – A két tornai legény szomoru története.) 56
• Utolsó szó Sobriról.
• (Szederkényi Nándor véleménye. – A zsobri szó a zsebrákból származott. – E vélemény megdöntése. – Az álnevek. – Sobri állítólag Bejczen született s még a mult század ötvenes éveiben is élt. – Szép Mihály közlése Sobri halálának részletes leirásáról. – Herman Ottó, Milfajt képe. – Sobri ruhája. – Guzmics Izidor apát egykoru följegyzései.) 68
• Hogy üljenek a követek?
• (A pártok. – A régi rákosi országgyülés. – Kik voltak az 1825-iki országgyülés tagjai? – A pozsonyi országház tanácskozási terme. – A Personalis. – A négy kerület. – Milyen férfiak voltak a régi követek s mily rendben ültek? – Viszály a papokkal. – A latin Pasquillus szerint a pártok. – A Ragályi-féle nemzeti dal. – Kiknek nevét őrzi a történelem a pártok férfiai közül? – Az 1832-iki ülésrend. – A papokat külön helyre szoritják. – Hol ült Deák 1833 óta? – Hol ült Kossuth 1847-ben? – Deák utolsó ülöhelye s ennek sorsa.) 83
• -312-
• A Bakony ura.
• I. (Mire való a svábnak tanulni? – A lókuti mester. – Nem tud geográfiát. – Miért nem tanul? – A Csóthy fia nem szorult a geografiára.) 109
• II. (Zámory közebéden összekerül Haynauval. – Haynau gyalázza a magyart. – Zámory hozzávágja a pezsgős üveget. – Zámoryt budapesti lakásából nem tudják kistájgerolni. – Diamantot legyőzi. – Miként veszi a tehenet Svájczban? – Perzsa sahnak nézik.) 115
• III. (Kossuth gyerekei eltünnek Pestről. – Boros Sándor elviszi őket a Bakonyba. – Zámory birtokain a menedék. – Báró Splényi Béla. – Édes anyja és testvérje Guyon Richardné. – Marton Antónia. – Amade grófnő. – Kossuth gyerekeit elfogják. – Haynau meglátogatja a pozsonyi várban.) 122
• IV. (Leég a nagy-keszi zsöllérsor. – Bakony ura megveszi a zsöllértelkeket. – Leválik asztalos nem adja a magáét. – Csak játszik Bakony urával. – Az asztalost kidobják házából. – Házát elpusztitják s telkét elveszik erőszakkal. – A bűnpör. – Kozma Sándor, a király főügyésze. – Miként meneküljön Bakony ura? – A pör vége.) 133
• Megakad a vármegye.
• I. (A Bohor Yontob Szaláma nemzetség és az Éliáhu Ghebáli nemzetség rokonsága. – Jusszuf elveszi feleségül Szenórát. – Hogy lett magyarrá az arab zsidó Szaláma? – Jusszuf testvére Mussza, vagyis Ramira Bohor Yontob ben Szaláma meghal Damaskusban. – Jusszuf annak özvegyét, a szép Gamilát is elveszi feleségül. – Ezt utóbb megtudja Szenóra. – Nagy felfordulás támad a két feleséges állapotból. – Szép sorjában elmondja ezt ez a fejezet.) 148
• II. (A zacskó arany. – A kádi biró elé kerül a dolog. – Jusszuf ravasz. – Gyanut támaszt Szenóra ellen. – Szaláma és Jusszuf megcsalják a vámosokat. – Nagy veszedelem támad ebből. – Most már Szenóra is lábra áll. – Nagy levél érkezik a nemes vármegyéhez. – Mit csinál most karakószörcsöki Szörcsöky Ábrahám főfiskus úr?) 162
• III. (A vármegye tárgyalja a bűnügyet. – A suri riadás. – A tót asszonyok. – A tárgyalás folyamata. – Mit beszél Jusszuf? – Mit felel Szenóra? – Gamila mindent elront. – Jusszuf felülkerekedik. – Mit tanit Mózes? – Mit tudott Jézus Krisztus? – A rettenetes nagy kérdések. – Jusszuf hatalmasan védi magát. – Gamila szép sárga papucsa. – Kik legyenek a tanuk és szakértők? – A főfiskus agyonüti az egész bűnpert.) 172
• A takarékpénztár.
• (A nemzet ébredése. – Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok? – Fáy András javaslatát elfogadják. – De nem ugy, a hogy Áron zsidó jónak látja. – A szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. – Mi van a régi archivumban? – Gyül a pénz. – Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni. – Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. – Hova lett a takarékpénztár?) 189
• A bakonyi szür.
• (Milyen volt a bakonyi szür? – Hol készült? – Juhász, kanász ősi természete. – Zala vármegye eltiltja viselését. – Viták e fölött. – Ki visel esernyőt? – Mi van a szürujjban? – Hogy gerjesztettek tüzet hajdan? – A szür lefüleli, megfogja az ágyugolyót.) 204
• -313-
• Mózes bátyánk.
• (Ki volt, mi volt Gombás Mózes? – Görhes Jancsi esete. – A vármegye szelid vallatást rendel. – Miként magyarázza ezt Mózes bátyánk? – Miként menekül Szicziliából a bakonyi ember?) 219
• Kihirdetik a törvényt.
• (Törvényt hirdetnek Szent-Gálon 1848-ban. – Miként hirdették ki hajdan a törvényeket? – A Nemzeti bácsi. – Mily föltételek alatt fogadja el a királyi vadász az 1848-iki törvényeket?) 227
• A pápaiak.
• I. (Mit köszönök Pápay Miklósnak? – Pápay Sámuel eredete s nevelődése. – Kisfaludy Sándor és Pápay Sámuel. – Milyen volt a magyar nyelv száz év előtt? – Pápay Sámuel nyelvtisztitó munkája. – Irodalmi alkotásai. – Hogy adóztatta meg a veszprémi püspököt?) 233
• II. (A két testvér. – Pápay Lajos. – Hogy lett huszárrá? – Miként szerződött huszárjával? – Költő volt. – Mi a policzáj? – „Mi magunk!“ – Halála. – Pápay Miklós egyénisége. – Deli táncza. – Miként hajtotta végre az itéletet?) 246
• A vidám rettegés.
• I. (Jön a kolera. – A pápai urak tanácskoznak. – Kik voltak ott? – A hires Mándi Márton István. – Mondásai. – Átjöhet-e a kolera a Bakonyon? – Van-e hát kolera? – A kormányzók és orvosok bölcsessége.) 261
• II. (A pápai deputáczió. – Ó-bor és uj-bor. – A mészáros táblabiró. – A gunyos vigjáték. – Ajánló szózat a vizsla kutyához. – A prológ és a beköszöntő. – Miből készült a vigjáték meséje?) 271
• III. (A kórságkergető deputáczió határozata. – Pápa város nem egy város, hanem két város. – A szegény halottak temetése. – Mi kell a temetéshez? – Piti Ferkó. – Kalaba János. – A borbélyok. – A csipővas. – Vak Pali. – A papok. – Az irhásközi baczillus. – A zsidók mentesek. – A sirásók szájaskodása. – Egyszerre hal meg ugyanaz az ember mind a két városban. – Rettenetes viszály.) 281
• Szállok az úrnak.
• (Hol alkalmazzák ezt a szót: szállok az úrnak. – A száll szónak gazdagsága. – A megszállitás. – A végh-koppáni alpasa megszállitó levele. – A szállások.) 301