The Project Gutenberg eBook of Sárarany by Zsigmond Móricz

Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

Sárarany

Égető meleg nyár van. A sok eső után, amiben nem érhetett a buza, egyszerre borzasztó forróság lett, amely megaszalja a szemet. A kemény, meggondolt parasztok csak megingatják a fejüket, „az isten is kitanult már a mesterségiből“, de nem zugolódnak, nem ijedeznek, nem sápítoznak. Az idő ellen? Azt el kell fogadni, ahogy jön.

Turi Dani a falu felől jött haza. Szép menyecskék utána bámulnak, észre sem veszi már. Gondban fő a feje, s néha rá-rábólint a gondolatára. Nagy terveket főz, a hamar meggazdagodó emberek módjára egyre nagyobb vállalatokba fog.

Amint a kiskapun belép a tisztán tartott udvarra, fölemel egy eldobott kukoricakórót, mig beér a pitvarba, apróra töri s bent a szabad tüzhely elé veti a többi tüzelőhöz.

A felesége a konyha előtt pirosodik. Ingvállából kiemelkedik gőzölgő fehér sovány válla, nyaka s a baboskék pendely-szoknya alól, fekete megkopott papucsban mezitlába.

Ahogy az ura belép, visszaforditja az arcát feléje. Irigység és méreg futja el. Persze ezt az embert nem nyuzta le az öt esztendei házasság, meg a két gyerek. Neki mindenből csak a java jut. A barnapiros férfi szebb, mint legénykorában volt, mert ő kihizlalta. Bezzeg ő odavan, róla leszopták a hust a puják, meg a sok dolog, meg a sok méreg. -6-

Dani hajnalban ment el hazulról, most déllére jár, érzi, hogy köszönni kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki. Köszönni derogál; az asszony kötelessége, hogy köszönjön az embernek, aki aztán egy komoly fejbólintással elfogadja. Hanem Erzsi elmulasztotta a percet s Dani ahogy bámuló nagy fekete szemébe néz, ugy érzi, mintha adósa volna az asszonynak. Kipislant hát félszemmel az ajtón az égre, aztán odasandit félszemmel az asszonyra s azt mondja:

Elpödri szép bajuszát, amiről „nyalkabajszu Turinak“ is hivják; az asszony, akarata ellen is biccent a szempillájával, evvel rendben van a dolog.

Dani befelé mozdul, az első házba. Ujra szólni készteti valami. Mintha nem volna minden rendben közte, meg a felesége között.

A hűvös szoba levegője megcsapja; tele van az a fölmázolt föld szagával, a kissé dohos ágynemü, meg a tiszta szobában tartott ételnemüek, az avasodó vaj, savanyodó tej szagával. A sifon uras, annak az ajtaját kinyitja s kiveszi a kabátzsebből a veres noteszt. Leül az asztalhoz s a homályosra bezsaluzott, párologtatóan hűvös szobában hozzáfog számolni. Megnyalogatja a plajbász hegyét s gyerekes, iskolás nagy betükkel szókat, számokat ir egy tiszta oldalra.

– Kitapodom a béledet, te kutya! – hallja egyszer a felesége hangját. – Hogy az isten vegyen el te, – hát nem felforditotta a tejes csuprot!

Sipp, supp! hallatszik kivülről, ahogy az asszony csattogó tenyérrel rápaskolt a gyerek vastaghusára. A kis fiu csak egy jó perc mulva kezdett el rikoltani, de akkor aztán ugy, mint a malac, akit nyuznak.

Dani egy kis ideig odaügyelt, aztán tovább folytatta -7- a dolgát. A gyerek az asszonyé, ahoz neki semmi köze; ha még a két gyerekével se volna szabad az asszony, akkor itt hagyná a házat.

Kis idő mulva nyilik az ajtó, dühösen berohan az asszony s a fal mellett álló tejesköcsögökhöz áll és szemlét tart felettük.

– Mi az istennyilát csináljak már, – zsémbel hangosan, de nem mintha valakitől tanácsot kérne, hanem mert nem birja magába fojtani a szót, – még vót egy messzely abba a csuporba, épen elég lett vóna. Most mán kezdhetek egy egész köcsögöt. Bajlódhatok, mig leszedem a tetejit…

– Nem árt a vaj a bélesbe, – szólt oda Dani, gondterhes arccal, amelyen meglátszott, hogy föl sem veszi az asszony mérgét.

Erzsi összeszoritotta a fogát s felkapott egy jókora tejescsuprot. De a nagy cserépedény már régen repedt volt, mindig várta vele Erzsi a drótost s hogy az nem jött, nagy félve mégis használta, hiszen olyan szükébe volt a kedvére való jó tejescsuproknak. Most izgatottságában elfeledkezett a csupor hibájáról, felkapta s ahogy kifordult vele a szoba felé, az abban a pillanatban kirepült a ház közepére, s ezer darabba tört.

– Apróra! – szólt ujra Dani hidegvérrel; vagyis: ha van, legyen, ha törik, törjön! ugyse baj, nem kár…

Erzsi fogta a csupor fülét, ami a kezében maradt s ugy odaszánta az ura fületövéhez, hogy ha az utolsó percben egy gondolattal vissza nem tartja, baj lett volna belőle. De hát az asszony nem tud ütni, csak magát emészti, ahelyett, hogy máson töltené bosszuját.

Sarkon fordult, kiment, a cserepet a szemétbe lökte, elővette a seprüt, lapátot, meg egy nagy mázoló rongyot s bement feltakaritani a ház földjét.

A szeméből könyek szivárogtak, olvadt, égő cseppek s bent feszült a vulkán az indulatoktól. -8-

Dani kedélyesen nézte; motoszkált ugyan valami benne, hogy kár most bizgatni az asszonyt, nem jó lesz, de ugy benne volt az uszitásban, hogy nem állotta. Szórakozottan tartotta vastag ujjai közt a vékony plajbászt s ugy nézett csendesen somolyogva a feleségére. Roppant mulatságos volt neki, hogy Erzsi minden dühe mellett is milyen szépen, szaporán, ügyesen dörzsölgeti a sáros földet.

– Látod, – mondta neki jámboran, – most lesz szép. Mindig igy kék, tejjel surolni fel, de sajnálod…

Ebben a percben robajló nagy sustorgás hallatszott a konyhából, a tüzhelyről.

A következő pillanatban a tulsó szobából éles babasirás hangzott fel. A csecses baba felébredt és sírni kezdett.

– Dögölj meg! – kiáltott be rá az anyja. – Ebkölyke. Most halj meg, ne legyen belőled olyan kutya, mint az apád.

– Hun az a kis bitang! Te! – kiabált ki az udvarra, ahol a nagyobb fia még mindig bömbölészett, az eresz alatt a gerendán ülve. – Gyere be! Egy pissz ne legyen, mert a nyakadra hágok. Eregy, ringasd azt a másik kis nyavaját… De ki ne forditsd!

A fiatal asszony a tüzhelyen rendbe hozott mindent, s ujra bement a házba, hogy kiseperje a cserepeket. -9-

– Nem árt az ugrálás! legalább frissülsz egy kicsit! – vetette oda Dani.

– Hallgass! – rikácsolta az asszony, képéből kikelve. – Hallgass, mert mingyán itt döglök meg! Vagy itt ölöm ezt az egész frekvenciát.

– Bitangok! Megétetni eccer! Mer az vón jó csak. Mind belőlem él. Ha százan vannak, mind nekem kell körültáncolni. Mindnek én vagyok a cselédje.

– Minek vagy! – mondta kicsinylő bosszusággal Dani, – hány segitséget állitsak?

– A kell nekem! – szólt undorral Erzsi, – a te segitőid, nyald ki mindnek a… Az csak neked való. Az én konyhámba nem teszi be a lábát egy dajnád se. Az én tiszta edényembe nem nyul egy asszonyszemély se a faluba.

Dani fölkacagott, megkapóan tiszta csengésü, egészséges, jóízü kacagással.

– Na, na! Van tán a faluban olyan is, akit nem pellengéreztél még ki velem.

Dani ujra felkacagott. Szép egészséges, harapós fogai kicsillogtak. Erős bikanyakát hátraszegte s merész tekintetü piros arca férfiasan ragyogott. Barna haját, amely izzadt fehér homlokára csapzott, félre háritotta, hogy széles hullámot vetett a fürt, s szeme bizalmasan, gondtalanul sugárzott.

Az asszony gyülölettel nézte ezt az embert, akiért valaha a kutba ugrott. Első gazdalány volt s nem akarták a zsellérfiuhoz adni. Nem is adták, mig a nyalka legény, aki már akkor is hires kapós volt az asszonynépnél, nemcsak a lányt, de az anyját is meg nem ölelgette. Későn tudta meg Erzsi, mikor -10- már nem volt mit tenni, mikor már a félfalu szeretője volt az urának s e miatt féltékenységében szinte megháborodott az anyja és maga világositotta fel asszonylányát. Erzsi fölundorodott s azóta rá sem tud nézni az anyjára. Hiszen csak legalább ha egy szeretője lett volna az urának, akkor összetörtek vón valahogy. De igy, mikor egyszerre tiz-husz lánnyal-menyecskével, de még vén asszonynyal is bizonyos-köze volt s jól tudja, hogy az édes anyja is ott van maig köztük, – igy nem lehetett hova lenni. Jobban undorodott a fiatal asszony attól, akit az urával meggyanusított, mint a hullától. S nem mehetett sehova, inkább itt maradt ezzel az emberrel, akiről még most is ugy érzi néha, hogy nem tudna nála nélkül megélni.

A férfi csak nézte, nézte a szikrázó fekete szemü asszonyt, aki egészen belecsúnyult a haragjába. Olyan furcsán, olyan kétes érzéssel nézte az erős ivü fekete szemöldökök alól, a szép alaku hófehér homlok alól, a keményen kiszögellő arccsontok, éles vékony orr, epés metszésü száj keretéből kinéző nagy sötét szemek poklát, amely még sem tudott igazi hatást tenni rá… Most már értette, miért volt ő hüvös ehhez az asszonyhoz már elég régi idő óta, pedig maga is bámulta, milyen gerjedelmes mostanában a vére. Csuf ez az asszony, csuf. Imádkozásra, térdelésre és gyülölködésre termett, nem szerelemre. Pápista. Szivós és szenvedélyes, amit ő nem bir megérteni. Az ő jó kövér, hamar felgyuló, lecsendesedő, keveset haragvó, sokat káromkodó kálomista természete sok puhaságra s örökös jókedvre vágyakozik… És mégis izgatja, leköti ez az asszony, sokkal jobban, mint a világ minden asszonya. Nem cserélné el senkivel, de senkivel a világon. Tele van vele, örül a nagy tisztaságának, a testi-lelki-életbeli szeplőtlenségének. Nagyra van vele, mint olyan asszonynyal, akihez nincsen több -11- hasonlatos. És mikor szabadon csatangol a kurta örömök virágos kertjében, mindig örvendve gondol az asszonyára, aki otthon van, neki őrzi meg tiszta virágkelyhét, s térden imádkozik a maga szigoru isteneihez, akik neki olyan idegenek s valójában olyan gyülöletesek.

A husos, rózsásképü ember szeme lobbot vetett, balkézzel elkapta az asszony megfeszült kezeszárát s odarántotta őt magához. Az asszony másik kezében ott volt a teli szemétlapát; arról mind lerepült a cserép szanaszét a szobában. Dani jókedvvel kacagott rajta, mintegy megkönnyebbülve. Átölelte az asszonyát, leszoritva két karját s az izmos, szivós asszony érezte, hogy ereje a férjeé mellett semmi, mint az ő kezében a gyerekeé. Ugy bánt vele, ahogy akart. Oda szoritotta az ölébe, lefektette a vállára s megpaskolta a hátát.

– Te bogár te! – mondta neki s aztán fogta, eltartotta két kézzel magától messzire, hogy jól az arcába nézhessen.

Az asszony kezéből kihullott a vaslapát s csörömpölve állt meg a földön egy pár cserépen. S a nő eleresztette magát; összerokkanva hagyta, bármit tesz vele az ura.

– Ó te hónapos rózsa! mi bajod? – mondta Dani s a győző kedvtelt érzésével nézett az asszonyra. – Hát van híjjod? Megkárositalak? Hiszen nem birod el, ha megcsókollak, te! Mindig kifog utána a a – betegség. Te üvegvirág. Hiszen sok vagyok neked, te harmat. Belehalsz, ha addig csókollak, mig nekem elég.

Kiterítette a két karján az asszonyt, mint egy vékony gyereklányt. Erzsi érezte, hogy fölrepül a levegőbe. Elveszett a lába alól s a lelkéből a biztos föld kisugárzó ereje; szédült és ájult és érezte, hogy az ura tenyerén van, de olyan biztos helyen, mintha az isten markában volna. Megvillant szük -12- kis agyában a gondolat, hogy ilyen erős ember nincs több a föld kerekségén, mint az ő ura, aztán elalélt s hagyta, hogy azt tegye vele, amit akar. Főhetett már, futhatott már odakint a tej, a rántás, pecsenye korommá.

Dani odaboritotta a meleg asszonyi testet magára, mellére, vállára s gyengén átölelte. Alig volt ruha a forró testen, amelynek szine, a bőre érintése kezdett meghidegülni, saját magára lecsapódó gőzében, a fagyos szobában, és mégis olyan hőséget sugárzott ki a test, mint az olvadt vas…

– Látod, látod, – mondta csendesen a férj, – olyan vagy, mint a sár. Mit kezdjek veled. Ha egy ujjal hozzád nyulok, véged. Affenébe, száz asszony is kicsi vón nekem!…

Átölelte s magán tartotta a pihegő asszonyt; aztán ráncba szedte homlokát s elcsöndesedett. Eszébe jutott az üzlet, ami most az egész lelkét lefoglalta s az asszonnyal az ölében, pár pillanat mulva olyan tisztán és nyugodtan gondolt az imént félbeszakitott tervére, mintha csak a plajbász volna az ujja közt s nem egy szerelembe fuladt asszony, a tulajdon hites felesége.

Az asszonyi test lassan odasimult hozzá. A két meztelen kar megölelte a férfinyakat, vállat; a szorgalmas, ügyes, tapintó ujjak megbizseregtek, amint a férfi puha, simuló gyolcsingén átérezték az üvegsima és ruganyos kemény hust, s elkezdtek játszani, tovább tapogatni s egyszerre lázasan görcsösen markoltak bele a husba; marokra fogva, gyurva, gyötörve, csókolva a váll alatt meggyürődő, egész tenyért betöltő husdomborulatot. Az asszony esze alázatos segitője lett, hirtelen fölviharzott testi gerjedelmének, s amig két megbarnult erős karjával átfonta a férjét, cserepesre szikkadt szomjas ajkával beletapadt a nyakára, ott, ahol az ingből kifehérlik s ekkor teljesen elfeledett minden bajt, keserüséget, szivfájást. -13- Csak kivánta, áhitotta, odaadta magát a himjének.

A férfi elmosolyodva ébredt fel komoly, szikár tépelődéséből. Megérezte, hogy az asszonnyal van valami, megtapogadta puha, lágyhusu, kidagadó csontu tagjait s nyugodt hangon, gondolatait folytatva igy szólt:

Az asszony összerándult s görcsösen ölelte át az urát, mintha agyon akarta volna benne fojtani az idegen gondolatokat s a testétől könyörögne segitséget a lelke idegensége ellen.

A férfi el akarta tolni, de nem bírt vele; az asszony szivósan és mégis kéjesen ölelte: arra elmosolyodott, ő már szinte el is felejtette, hogy került az ölébe az asszony.

– Ha ezt a bérletet megkapom, ugy, ahogy szeretném, akkor osztán nem cserélek a vicispánnal se.

Az asszony karjai lelankadtak. Mintha a délignyitót nap éri. Dani egész könnyen birt vele; mint szokta, eltartotta magától két tenyérrel s ugy nézett a felesége arcába.

Az Erzsi arca olyan szomoru, olyan halálosan szomoru és ijedt volt, a szeme ugy könyörgött és remegett, könyek rezegtek a sarkában és az arcvonalai elbágyadtak. Sovány arca sóvár volt, ajkai izzóak, orrlikai tágultak s felső szemhéja leereszkedett a szembogarakig.

De a férfi nem látott semmit nagy izgatottságától, ugy tele volt a terveivel. Ugy látszik már mindennel tisztában van, amin eddig töprengett.

– A szatmári bótosok nem győznek annyi selymet lemérni, amennyi viganóra valót vehetsz!

– Kiveszem az egész Nagyszeget. Hallod!… -14- Már beszéltem az ispánnal. Az ur a zsidóra megharagudott, osztán az egész az Asszonytól függ ugyis. Felmegyek hozzá magam, nem esz meg. Egy asszonytól nem ijedek meg, láttam én már mást is. Ha még olyan kegyelmes asszony is, csak asszony!

Erzsi, mintha vipera csipte volna meg, felugrott. Minden porcikája remegett. Most értette meg, mit beszél az ura.

– Mmit! – szólt bukdácsoló nyelvvel, – mit mondasz? A kegyelmes grófné – Hát oda akarsz? Hát…

– Mmán azt is! – orditott fel rekedten az asszony s leugrott az ura térdéről. Összecsapta a két kezét, aztán igy összekulcsolva felemelte a feje fölé, meg ujra leeresztette; ugy rohant, száguldott összevissza a szobában, mintha kedves valakijének rögtön bekövetkezhető, kikerülhetetlen halálától félne, – már azt is, azt is! – ismételte.

– Uristenisten! Keresztrefeszitettszentisten! Mikor lesz vége ennek az én kinkeserügyász életemnek. Ó menybéli szüzanyám!…

– Ne bőgj! – rivalt rá az ura. – Ez kell nekem. Ez kell épen! Tyukeszü.

A helyett, hogy örülne, táncolna, – bolond! Igazán, hogy egy asszony alábbvaló a… Nem érted? ha sikerül, – mer még semmise biztos, – olyan kontraktust csinálok az urral, hogy belegebed. Ki fogom venni az egész Nagyszeget, az egész pusztát, a Tiszasarkon olyan káposztásfőd van, hogyha kiadom, nyócvan pengőt, százat adnak egy vékásért.

A férfi elhallgatott. Ez már okos szó. Ez legalább -15- az üzletre vonatkozik. Az asszony mindig, mindenben a legrosszabbra számit, nem ugy, mint ő, akinek roppant rikitó minden terv, alig birja magát megállitani, ugy rohan a képzelete. S elégszer bebizonyosodott már, hogy az asszonyának igaza volt. Ezért nem vágja ketté az asszonybeszédet, hanem meghőköl rá s ujra meggondolja.

Hozzáfogott hát és mint szokta, apróra elmondott a feleségének mindent. Ez csak állott a szoba közepén, lesütött szemmel, szórakozott pillantással, majd meggondolta magát, kiment a konyhába, eligazitott a tüzhelyen minden edényt, a kutyát kikergette, a félrácsajtót betette s ujra bement. Az ura felnézett a noteszéből s tovább folytatta a beszédét.

– Ha tizenhat pulyád lesz, mindre maradhat elég. Hát nekem ne vágj ilyen fancsali képeket; nem tudnám miért.

– Nem hát! inkább a nyakamba veszem a kölykeidet és megyek koldulni, de nekem nem kell piszkos pénz.

– Persze! most már megy a méltóságos asszonyok után. Nem elég ami vót. Eredj, csak eredj, hogy kivetnek a disznók közé. Oh, csak az én istenem adná, hogy egyszer már ráakadna a bajára! Mer nagyon elhitte mán magát!…

Dani kitágult szemekkel nézett az asszonyra; megértette a gyanusitó gondolatát és az szeget ütött a fejébe. Tán még igaza is van az asszonynak. Hisz az uri asszony is csak asszony!… -16-

Az Erzsi lába alatt megroppant egy cserép. Lehajlott érte s összeszedte a darabokat, aztán kitört:

– Azt mondom neked, elég legyen a cudarságokból, mert ha egyszer elfog a keserüség, az isten legyen irgalmas-kegyelmes mindnyájunknak.

– Én meg azt mondom neked, – adta ki kemény hangon a parancsot, – hogy eredj a dolgodra, egyébre ne legyen gondod. Ott a konyhád, ott az udvarod, ott a gyerekeid. Az én bajomba ne piszkálj bele… Ha nem tudsz segiteni, ne állj keresztbe… Semmi bajod. Tudod, hogy szeretlek; érted élek; meg értetek, a gyerekekért. Az egész világot ide akarom hordani a kötődbe; még a mai napig egy bokor kendőt se adtam más asszonyszemélynek rajtad kivül. Mit sajnálsz? Lekopott a csókolóm? Nézze meg az ember. Mi közöd hozzá, hogy csinálom a magam seftyét, csak sikerüljön.

Az asszony visszaszivta az orrába a könnyét, érezte, hogy most még csak csöndesen foly a szó, de hamar rossz vége is lehet. Elhallgatott a kemény hangra, mint a megszidott gyerek.

Az ura is meghiggadt. Visszaaereszkedett a helyére s komor arccal hozzáfogott ujra rendezni a gondolatait.

– Tudod te jól Dani, hogy nekem nem kell semmi, – szólalt meg szomoruan, csöndesen az asszony. – Eléltem vóna én veled az anyád kis házában is, kapás napszámos sorban is. De ha van annyink, amennyink, minek ide több? Minek a sok gyerek, meg a sok birtok, a sok gond? Nem jó nekünk ugy, ahogy apámék voltak? Csendesen, rendesen. Nem kell felfalni a világot, de elpotyázni se, ami van. Minek töröd te magadat, ha nem muszáj? Meglásd, meg,… rossz vége lesz egyszer! -17-

– Az isten áldjon meg, – szólt a férje mutatott bosszusággal, – hallgass mán, ha mondom, hogy hallgass… Ne hasonlits engem az apádhoz, nem vagyok én Tövigszáraz, mint ő.

A fiatal asszony elvörösödött az apja gunynevének hallatára; szive egész szenvedélyével szerette és tisztelte az apját s gyülölködve nézett az urára.

– Csak hagyj békét az apámnak! Jól vigyázz, mert te is megkapod a magad csufnevét, a viz se viszi le rólad!

Dani meghorkanva, vizsga szemmel nézett a feleségére, nem tud-e már is valamit? Az utóbbi napokban többször észrevette, hogy utánanevetnek s valami szót suttognak, ha meglátják. Még nem jutott a fülébe, hogy mit, megkérdezni meg nem merte, félt, hogy még megmondják.

– Az isten irgalmazzon annak! – morogta fenevad módjára, lapos pillantással, – aki rám ragaszt valamit!

A beszéd egészen posvánnyá lett. Ugy indult egy félórával ezelőtt, mintha vihar készült volna belőle s ugy végződött, mint az őszi köd. Nyomott hangulat és nagy kedvetlenség maradt utána, amelynek a mélyén feszültséget éreztek mindaketten.

Erzsi látta, hogy az ura nem szól többet, kifordult a konyhába, Dani meg mogorván belekönyökölt a tervezgetésébe.

II.

A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen kiszabott hosszu telkek; a kert mindenütt gyümölcsös és a falu közepén a pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellő közepéről nyulik ég felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik s ez messze hirdeti, hogy itt református, tehát szinmagyar nép lakik. -18-

A reformáció idején a Karayak áttértek s magukkal vitték számos birtokuk magyar népét is az uj hitre, az erdélyi fejedelmek hitére, nem lelki szükségből, nem is politikából, csak hogy bosszantsák a bécsi udvart. Mikor aztán Pázmán idejében megint divatba jött a katholizálás, a Karayak is visszatértek, de hiába akartak a császárnak kedveskedni vele, a nép nem váltott velük hitet. A magyarság nagyon hamar beleszokott abba a szabad, önálló egyházi életbe, amelyet uj hite biztositott neki. S az üldöztetések idején a tömeglélek megkeményedett s hősi kielégitést talált a hithez való ragaszkodásban.

Még ebből az időből való a falu és a földesur ellenséges viszonya. A falu határa nyolcezer hold, ebből mintegy hatszáz hold a kisbirtokos gazdáké, a többi nyolcadfélezer a grófé.

Ez a föld ősi idők óta történelmileg elévült törzsvagyona a Karayaknak. De épen olyan ősi eredetű a parasztság tulajdoni joga is. Ugyanaz a nép lakik itt rengeteg idők óta. Különös szerencse védte, hogy sem tatárdulás, sem törökvész nem pusztitotta el a népet; évszázadról-évszázadra bátorságban lakott itt s családi jobbágysága volt a Karayaknak. Közülök vált ki a földesurak személyi cselédsége s az urak meg az urnők szerelmi fölöslege századokon keresztül itt ömlött szét a hajdani kevésbé válogatós korokban. Volt is már valami fajbeli közösség-érzet az urak meg a parasztok között s Öreg-Karán báró Karay Pált a nagy honárulás után azzal a jussal utálták meg a karai parasztok, amivel az atyafit az atyafi. Ez a legádázabb gyülölet, ez engesztelhetetlen.

Báró Karay Pál hiába eszelte ki az árulás jogi formáját simára és kerekre, a veséjébe látott minden parasztja. S mit ért, hogy a forradalom leigázása -19- természetesnek és bölcsnek látszott a nagy szerződés szerint, ha a kibujdosott utolsó fejedelemtől végig az egész országon az utolsó karai béresig, mindenki lapos, gyülölködő pillantással mérte őt végig. S mit ért, hogy a kibujdosottak birtokát nem ajándékba kapta, hanem szerződésen vette meg, mikor mindenki tudta, hogy a százharmincezer hold földet százezer aranyért vette s abból a százezer aranyból a császári pénztár fizetett ki helyette ötvenezret, a másik ötvenezeret pedig elengedte a legkegyelmesebb királyné. És mindenki tudta, hogy csak akkor tette le a szegény magyar nép a fegyvert azon a hires sikon, mikor már ez a szerződés készen volt a tábornok tarsolyában…

Báró Karay, amikor konok kurucfejével belevágott ebbe a vállalatba, előre leszámolt minden nemzeti gyülölettel s lerázta magáról a megvetést, mint a kutya a vizet. Mit, ő már ugyis vén ember, majd elfelejtik az unokáinak.

De mikor visszavonult, haza, az öreg házba, villogó szemmel nézett vissza rá minden paraszt. Az öreg báró felhorkant, összecsikoritotta a fogát s megpróbálta megtörni a parasztjait. Nem ment. A magyar paraszt már ekkor egy szinen volt a kurta nemesekkel, csak épen a politikai jogok hiányoztak a számára. A kötelességek azok mind rajta sulyosodtak el.

Felőle dul-fulhatott az ur. Nekik többet nem volt uruk a „gróf“. Makacs, kemény kálomista nyakak szegültek ellene a gróf méltóságának. S eddig se sok köszönet volt a robotjukban, de ezentul erős és rendithetetlen ellenszegüléssel rontottak mindenütt, ahol s amit lehetett.

– Megálljatok, – rikoltott fel dühében gróf Karay Pál s ment Bécsbe, a királyné szine elé.

Egy pár hónap mulva már kiverte egész vármegyét tevő uradalmairól, az áldott, kövér, kalászos -20- rögökről az ősi, ott termett magyarságot s a „kutya kálomista jobbágyság helyébe az mü szent religiónkban való szelid katholikus sváb nemzetséget plántált.“ Olyan nép kellett neki, aki ne fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban buslakodjék a portája tövében, hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel s ne laposat köpjön a Karay név kimondása után: „honnak árulója“, hanem keresztet vessen: „svábság pátrónusa!“

Nem is hallatszott soká magyar szó az ősmagyar földeken. Tizenhat falut és három mezővárost üritettek ki a vén gróf gazdatisztjei. A nép elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki egy-egy falut, igy Karát is valami kis, megszabott urbéres területtel. Az akasztófapusztát rendelte a gróf Kara lakosainak: odavalók, egyig! S a nép a szomoru őszön átköltözött az édes otthonból a semmibe; uj falut telepitett, nevezve Kiskarának…

Egy télen át üresen állottak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta, viz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s ha az ég megszánta a szomoruság képét, mennykő csapott egy-egy toronyba s arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyujtották fel édes ősi lakukat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés fészek.

Mikor aztán megjöttek uj tavaszon az uj földfoglalók, tele lett idegen nyelvü vájákolással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész paradicsom, ahogy igérték. A kiehült, otthon éhnyavajába dült svábok kicsinylették, amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat, szekeret, öt évi adó és robot elengedést, meg a házi macskát, amivel mind ellátta őket a kegyelmes gróf…

A vén vak Karay, aki egy árva szót sem értett uj népe nyelvén, – vele esett meg, hogy huszonötezer főnyi táborával együtt sem tudott elolvasni -21- egy elfogott német levelet, – ujra dühbe borult. Kergette volna már az ujon jötteket pokolba, de nem lehetett. Nebántsvirág lett a svábság a Tiszalaposon. A királyné csak erre a tettére békült meg az öreg kuruccal, akinek olyan volt a formája, hogyha megjelent a Burgban, az udvari frájlák összesugtak, hogy veszedelmes játék a királynétól, ha a medvét szabadon hagyja.

A vén Karay azzal a dühödéssel jött meg ujra Bécsből, amivel a paraszt verte a szőlejét, mikor a jég esett: lássuk uramisten, ki csinálja jobban.

Ha van már kellemetlen jövevény elég, hadd legyen még alacsonyabb, még rosszabb, bőséggel! Még alázatosabb, még éhesebb, piszkosabb faj kell. Itt az oláh!

Ki vette addig észre, hogy ez is van a világon? Pedig itt vannak. Ugy huzódnak lefelé a tölgyes, bükkös hegyekből, mint némely nyáron a pockok a mezőkön. Az oláh? Az is ember? Hiszen igaz, hogy ahol már nem terem meg a buza, csak a makk, meg a boróka, ott megtalálni az oláhot, ahogy öt-hat kecskéjét legelteti, fáradtan, lomposan, vállig érő hajjal, rövidre nyirt bajusszal és éhes, örökké éhes hassal fujja a tilinkón a véghetetlen, unalmas, gyászos nótákat. Ugy nézték ezt idáig, mint a medvét az erdőben; a határtalan nagy erdőkben, ahol nincs az oláhnak egy talpalatnyi földje sem, épen mint a medvének. Olyan is, mint a mackó; hát nem egyformák, ha együtt lejönnek és vásárokon, faluhosszán táncolnak a bőrdob egyhangu dobogására, az oláh nyelv édesgyökér izü fanyar nótájára. Milyen elnézően, megbámulva, megborzongva nézik a jó buzakenyérrel jóllakott magyarok s a nótájára utánadanolják, hogy

Ezt a félvad népet eresztette be a gróf azokba az alja falvakba, ahol nem volt kedve megtelepedni a svábnak. Valami husz községet nekik adott.

Innen ered, hogy a kiskarai paraszt lelkében maig ott van az istenfélelem tőszomszédságában az uraság elleni gyülölet. Tehetetlen, századokra elraktározott, ma már nem is öntudatos érzés. Ki tudja már megmondani a gyerekének, mit vétett a gróf ellenük! De azt mindenki megtudja tenni, hogyha a gróf nevét kimondja, köpjön egyet. S ha módja vón rá, könnyen felingerüljön odáig, hogy leüssön belőlük egyet.

III.

Kiskarán csaknem két század óta élt a magyarság egyforma életet. Ősszel, tavasszal szántottak, vetettek, régen faekével, nem is olyan régóta egyszerü vascsoroszlyákkal. Sohasem hitte volna el senki, hogy ez a derék, fekete föld egyebet is megteremjen, mint buzát, buzát, buzát. A gabona olyan a szemesterményben, mint a tót az emberben. A kukoricából elég, ami a disznónak elég. Krumpli, az is sok, ami van. Mit teremjen még az istenadta föld? Egy pár szál cirkot seprünek, nehány sor napraforgót egy kis olajnak, répát a tehénnek, sütőtököt a gyereknek, egy vető kendert az asszonynak. A többibe aztán buzát, buzát.

Olyan egyszerü, megszokott, változatosság nélküli ez az élet. Ahogy a hold ujul és fogy, szinte lesugárzik mindenfelé, mit kell tenni. Nyaratszaka folyik a kemény tülekedő munka a földdel, amely már nem is a termőföld megművelésének látszik, hanem a nagy közönyös, kiélt föld hátán egy árva, maroknyi, elkeseredett népség harcának a mindennapi kenyérért. És ez a harc igen keserves, a kiskarai -23- ember nem ér öregkort; időnekelőtte megszakitja magát a munkával.

De ezt a harcot is a századok alatt kifejlődött szokás diktálja. Az egyes embernek nem kell gondolkoznia; el sem is tudja képzelni senki, miről lehetne gondolkozni. A gazdaságról?…

És ott él valamennyiük lelkében, öntudatlan hit gyanánt az ősi pogányság világnézete, a természetimádásnak valami különösen zsongó vallási áhitata, amely olyan örökre ott maradt, ahogy arról a tudósoknak sejtelmük sincs; ezer esztendő csak épen felöltöztette uj ruhába, a keresztyénség keresztekkel ékes csillogó öltözetébe; de a szivek legvalója pogány maradt. S a babonának nevezett vallásos tudásokban, a keresztyén isten templomát is eszköznek tekintik, a saját, néven nem szólitott, de örökkön ur istenük tiszteletére. S vén mesemondók, akik formában is a kirgiz puszták kemény tipusát őrzik, jól ismerik a király tizenkét lányát, a szent hold minden fordulásának összes jelentését s ha a kutból vizet huznak, visszaloccsantják a fölit, ki tudja már miért: a földben lakó örökisten tiszteletére.

A jeges északra szakadt atyafiakra vall itt minden szó, tett; a nyugatra került faj őrzi itt a napkelet lelkivilágát.

Állhatnak a kormány élén bárkicsodák, jöhet abszolutizmus és alkotmányos korszak, – ide ugy szürődik át valaminek a hire, mint valami távoli zsivajgásé. Ki törődik vele? Ha nyilnak a szép tavaszi napok, bele kell akasztani az ekét a földbe.

És ebben a megrögzött világban, ahol az emberi koponyákban az agyvelő némelyeknél keményre száradt, másoknál megpenészedett, egyszerre csak különös forradalom ütött ki.

Született, felnőtt, kiszolgálta három éves katonaságát s megházasodott egy ember. Mint a többi. -24- Ott volt, aki volt, a keresztelőjén, a lakodalmán. Ki gondolta volna, hogy mi lesz belőle.

Az lett, hogy mindjárt az első esztendőn, az apjokától kapott tiszaöntéses földbe repcét vetett.

Már mikor hozta a magot a városból, csóválták az emberek a fejüket. Ki hallott olyat: uj veteményt találni ki! Nem szabad a földből komédiát csinálni!

– Bolond ez a Turi Dani!… Nem bolond a, hanem tékozló. Elvesztegeti a földet!… Persze belecseppent a nagy módba, azt se tudja, mit csináljon, elvesztette a fejét.

Szidták, szemtől-szembe megmondták neki. Ő csak nevetett. Mikor aztán szinte embernagyságra nőtt a kövér, husos levelű repce, mikor nagy, üde sárgaszín virágba borult a szép tábla, s kivált mikor jött az aratás, a bőséges, áldott aratás, amely egy holdnyi földről nyolcszáz forintot eresztett a Dani zsebeibe, akkor szörnyű elképedés lepte meg az embereket.

Soha a világ teremtése óta nem volt esemény, amely ennyire felizgatta volna Kiskarát. Egész télen át a Dani repcéjéről beszéltek. Másik éven megint sikerült a repce. Harmadik éven már az egész Tiszapart sárgállott a repceföldektől.

A lassu parasztok megcsóválták a fejüket s gyanakodva tapostak szét egy-egy rögöt a repceföld sarkában: sose nézték volna ki, hogy ez a föld egyebet is tud teremni, nemcsak amit szokott… Szerették volna kitölteni rajta a haragjukat, hogy eddig mind magának tartotta azt a sok jó pénzt…

Következő évben még nagyobb és még váratlanabb győzelmet aratott a földön Turi Dani, ez a jókedvü, szépbajszu, asszonyszerető fiatal gazda, aki olyan könnyedén és vidáman él, hogy a parasztok, akik hozzá vannak szokva, hogy a meglett ember, a földturó gazda savanyu kedvü, mély, barnabarázdás arcu, közömbös, tempós mozgásu, nem tudnak mit mondani rá, csak azt, hogy -25-

Káposztát ültetett Dani a Tiszaparton. Éppen abba a földbe, ahol első esztendőn olyan szép volt a repce. Kellett is, hogy olyan jól volt az asszonynéppel. Senki más azt a rengeteg földet meg nem birta volna munkáltatni rajta kivül. De ő még a faluvégi cigányasszonyokat is sorra csókolta, csak menjen neki napszámba káposztakapálni.

Ha földrengés ütött volna be, nem okoz olyan rémületet, mint az, hogy háromezer forintnál többet kapott Dani egy olyan darab föld terméseért, ahol százötven, kétszáz forint ára buzánál több nem terem meg. Remek volt a káposzta, torzsátlan, tömött, sima levelü, mint a hártya. Ahova vitte, kapkodták a kiskarai káposztát.

És most már, ezen a télen az egész faluasszonya odaadta neki magát, csak egy darab káposztás földet adjon neki a Tiszaöntésen. Bezzeg akkor nevettek, mikor az öreg Tövigszáraz az eddig használatlan lapospartot adta a vejének merő fösvénységből és nem a kitünő megmunkált buzaföldeket.

Dani szétmesgyélte az egész nagy partot s kiadta bérbe, olyan árért, hogy egy kapavágás nélkül több haszna volt belőle, mintha megszakitja magát a munkával.

Uj terveken, uj kisérletezésen törte a fejét. Nem minden sikerült, de rá sem fizetett semmire. Egy falu asszonynépe volt a vazallusa, a munkás-cselédje.

Alig négy esztendős házas volt, mikor egyszerre csak szűk lett neki a kiskarai határ. Ott terült el mellettük a rengeteg uradalom. Mért ne lehetne onnan földet hóditani?

Mikor fölvette a szót a télen, a többi nagygazdák szokásszerint komoran, szárazon legyintettek. Az a grófé. Ott a zsidó az ur. Mert bérbe volt adva az egész uradalom. -26-

Dani nem nyugodott. Egyre járta az uradalmat; mindenféle ürügyön bemerészkedett. Az egész cselédséggel megismerkedett s boszorkányos szerencséje az asszonyok körül, otthonossá tették a nagy mezőkön. Egy év mulva jobban ismerte a földet, mint a kasznár s a bérlet minden csinyját-binnyát, mint az ügyvéd. Két kisebb részlete volt az uradalomnak, amely független volt a fő bérleti testtől. A Nagyszeg, amely a bérletkötéskor még viz alatt volt, a Tisza egy hatalmas szögelletében és a Pallag, egy szép darab kétszáz holdas legelő. Dani azt is megtudta, hogy erre a két darab földre nem akar a gróf uj bérletet kötni, hanem eladja. Csakhogy a mostani ur, „Miska gróf“, szóba sem állott a parasztokkal; félt a sok huzavonától és nem bizott benne, hogy ezektől pénzt kap. A Pallagra már készen is volt az alku Lichtsteinnal, a bérlőjével, hogy olcsón, örökáron eladja neki. Dani már nem is gondolt rá, hogy ebben versenyre keljen „Liscsánnyal“, ahogy parasztnyelven hivták a fiatal bérlőt.

Az elmult napokban azonban nevezetes dolog történt. Volt a gróf Karayaknak egy csinos vadászkastélyuk Kiskara végén, ahol ötvenesztendő óta nem volt senki a grófi családból. Most Miska grófnak a felesége asszonyszeszélyből lejött ide. Senki sem tudta, hoszabb időre-e, vagy csak pár napra; a kastélyt Pestről küldött mesteremberek gyorsan renoválták s Dani egyszer csak hallotta, hogy már itt is a kegyelmes grófné.

– Beszélek vele! – hajtogatta magában – és már látta is, hogy akasztja az ekét a nagyszegi bérletbe. Háromszáz hold az! Mint a felehatáruk. Kétszer olyan darab föld egy tagban, mint az övé, meg az apósáé együtt véve. -27-

IV.

Egy percnyi nyugodalma nem volt. Láz gyötörte a testét; szive körül zsibongást érzett s áramlatok rohantak végig minden tagján, amelyek elvették az erejét és az okosságát. Ez a belső gyötrődés igen régi volt benne. Még abból az időből való, mikor megtanult nagy terveket csinálni és megérezte, hogy semmi külső, közönséges emberi lehetősége nincs, hogy azok valaha sikerüljenek is. Ma már haragudott magára, a szivére, ezért a hiábavaló kinlódásért s gyakran káromkodva bizonyitgatta magának, hogy semmi oka a félésre, hát mitől reszket?

De most egyszerre olyan, szinte határtalanul nagy tervek rohanták meg, hogy csaknem elvesztette a fejét a kapzsiság izgatottságában. S az ő természetével lehetetlen volt nem látnia, hogy ezekhez a tervekhez ő olyan kicsi, de olyan nagyon kicsi ember, – még kisebb, mint mikor az alvégi kapás Turi Mihály fia a Takács lyányra vetette a szemét.

Amint ott ült mereven, gondolkodva az asztal mellett a félhomályos szobában, olyan volt mint valami indus bálvány; tizezer esztendeig el birt volna ülni igy.

A pillantása az asztalon fekvő kezére, öklére esett, amely a félsötétben egészen feketebarnának látszott.

Kirugódtak az ujjai, e vaskos, bárdolatlan, csorba körmü ujjak, amelyek olyan erősek s ugy hozzászoktak a kemény fogásokhoz, hogy nem is birnak puhán érinteni valamit. Az uri fehér hab asszonytest, ha nem vigyáz, ugy szétmállik ezek közt, mint a vajkép… -28-

Eh, szamár beszéd. Olyan nincs, hogy őt megszeresse valami nagyságos, méltóságos asszony.

Aztán egy kemény mozdulattal kivágta a karját, s vasöklével nagyot ütött az asztal közepére, karját acélmereven tartván egy percig abban a helyzetben s villogó szép szemeivel belenézve az élet nagy forgatagos sorába, igy szólt magában:

Meglesz! Eh, mindegy. Akárhogy, de meglesz! Ha ez eddig megvolt, ez is meglesz!

És már nem az az ember volt, aki az elébb, hanem más, a mozgékony, cselekvő, nem sokat gondolkodó, hanem odaütő férfi.

S felállott az apa, odalépett a fiához, lehajlott hozzá, felkapta s két vasmarka közt fölemelte az égig.

S ettől a gondolattól, amely ebben a percben villámlott föl neki, olyan hirtelen fényesség csapott rá, mint a tölgyre, ha beleüt a mennykő.

De ő nem hasadt százfelé a villámcsapástól, inkább összekeményedett. Nem gyult magát elemésztő lángra, csak átízzott, megtüzesedett.

Az ebéd csöndesen folyt. Az ember, meg a gyerek egymással szemben ültek a fehér kis konyhai asztal két szélesebb oldalán. Az asszonynak a keskeny végén volt odatéve egy tányér, de nem ült le hozzá, hanem mikor tálalt a népének, maga felvette cseréptányérát és állva evett, gyorsan bekapkodva az ételt a tüzhely mellett. Aztán leguggolt egy kis székre s ölbe véve esztendős kis fiacskáját, annak is adott, megrágva neki, minden falatból, halkan gügyögve hozzá. -29-

Dani gondolkodva nézte szembeülő kis fiát, akinek finom arcocskáján ott volt apjából, anyjából, ami szép. Nagy látó sötét szemeit az anyjától kapta, szép eszes, magas homlokát, fehér husát az apjától.

– Ne szörböjj ugy! – szólt rá Dani a gyerekre, aki szórakozottan szürcsölte a levest a kanálból.

A gyerek ránézett s megérezte, hogy enyhült a hangulat és az reá is átragadt.

– Mér nem mostad meg a kezed ebéd előtt… Az ilyen kis diákok kezének mindig tisztafejérnek kell lenni…

És a gyerek leszállt a magas székről s nagy csudálkozással odament a korsóhoz, annak a csecsin vizet szitt a szájába, azzal megmosta a kezét, utána az arca közepét, ahogy reggel szokott mosdani. Ő ugyan még sose mosdott kétszer egy nap, de ha az apja parancsolja! Az ajtó sarkán lógott a törülköző; a jó vastag vászonnal pirosra dörzsölte az arcát és vidáman, fényes arcocskával, vizes hajjal ment vissza az asztalhoz.

Erzsi pedig elnézte, mi történik itt s felbiggyesztette a száját. Kitalálta az ura eszejárását. De most az egyszer nem haragudott érte. -30-

Karjára vette a gyerekét s odament a fiuhoz; félre törülte homlokából a csapzott rövid fürtöket; a férfi ilyen kicsiséget nem lát meg. Ő fésülte szépre, oldalt választva el a haját, urasan.

VI.

Hogy megették az ételt, Dani felállott, megtörülte a száját és ment dolgára.

Ugy ozsonnaidőig szénát forgatott, akkor bejött, megborotválkozott s felöltözött szépen vasárnapló ruhájába.

Az asszony csak nézte, mit csinál, nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Béla, a kis fiuk ott játszott a földön Sanyival, az öccsével és a szemével kisérte az apját.

Mikor Dani készen volt s még a botot is kézbe vette, indult. A pitvar közepén megállt és kereste a szókat, mit mondjon köszönésül.

– Hát… ha… – mondta, minden szó után egyet gondolva – ha begyün Pesta, mondd meg neki, hogy hónap itt legyenek mind a hatan. Megkezdjük a gyűtést. Még renden ázik az a széna.

– Ej beh állhatatos! Nem kérdezte meg hová megyek. Hejjaj, nagy baj e, ha az asszony nem igazi segitő társa az urának… Mán én nekem mindent az asszony ellenire kell megcsinálnom. Nem csak hogy nem segit, de még ü nem hisz benne, még ü nem akarja…

Kedvetlenül haladt ki az utcára. Nem gondolt uj gondolatot, csak az érzése volt nyomott.

Az utca üres volt, csak itt-ott ácsorgott egy-egy gyerek. Mezőn van most minden épkézláb ember.

A falu derekán ingvállban, repülő piros, virágos szoknyában egy elég takaros lány jött szembe rá, szaladva. Dani abban a percben az asszonynyal -31- játszó emberré lett s a hogy elnevetett arccal el akart mellette szaladni a lány, annak a kötője közepéhez döfött egy hüvelykujjal.

A lányt kergette a sietés és jobbra-balra pillantott, merre szaladhatna el a férfitől, de ez kissé kitárta a karját, hogy akármerre elcsiphesse. Hát aztán megállt a lány.

– Hát senkinek ne mondd meg; azt nem mondták, hogy valakinek se mondd meg.

– A mezőrül gyütt hazafele a Csillagon, osztán a lú megijedt a kaputul, oszt kirugott, oszt az ur leesett, oszt abba a szentséges minutumba kitörte a nyakát.

És eleresztette a lányt, akit ugy nem látott tovább, mint azt a tőkét, amely a szomszéd kapu tövébe volt letéve.

Egy percig ott állott kőmereven, akkor fölkapta a fejét, körülnézett s egyenesen bement a baloldalt eső nagy portára, hol a sógora, Takács Gyuri négy lovat itatott a válunál.

– Gyuri, add ide a Ráródat. Az én lovaim mind kinn vannak a ménesbe máma…

– Hé, – kiáltotta a kiskocsisra, – hozd ki azt a lúpokrócot… Vagy nyerget?

Ráteritették a ló hátára, Dani a válura lépett s fölvetette magát a lóra, a kurtakantárt kézbe vette s biccentett a fejével.

Pár perc mulva kint volt a faluból s csendes ügetéssel, nagy gondolatokkal haladt előre, puha porfelhőt hagyva maga után.

VII.

Alkonyattájon Takács Gyuri lerázta magáról a port, szénatörmeléket s átment Erzsihez, az unokatestvéréhez.

A Turi porta a faluvégén volt s szembenézett az utcára. Magas uj deszkapalánk vette körül s tekintélyes épület volt a különben apró vert falu házak között. Pénzen vette Dani, mikor házasodott -33- és szokott szerencséjével nagyon olcsón jutott hozzá; ma legalább négyszer, ötször annyit ért, mint amennyit ő adott érte.

A fiatalasszony kórót tördelt s épen tüzet akart rakni, hogy vacsorát melegitsen.

– Elkérte tőlem a Rárót, – felelt Gyuri s könnyedén megmozdult, beljebb lépett, aztán odatámasztotta a vállát a szobaajtófélfához. – Elment vele. Még aszonta, hogy „asse baj, ha beledöglik a lú.“ Hát hova ment?

Erzsi elszégyellte magát az uráért. Restellte, hogy Gyuri igy „magunk közt“ még mindig annyira lenézi a kapás napszámos fiát. Élesen vágott vissza.

A Gyuri arca elsötétedett. Most ő hallgatott el. Róla beszélik a falusiak tréfásan, hogy még most is szoptatja az anyja, azért nem házasodik meg.

A férfi vastag bajsza megreszketett, szólni akart, meg lenyelte s csak nézte az asszonyt, aki biggyedt -34- arccal forditotta el sértődötten róla a szemét. Az urát ne bántsák előtte!

– Ha én hozzászokok egy asszonyhoz, – szólt aztán, – hóttommal hagyom el… Máshoz is tudtam vón én hűséges lenni. De persze nem akárkihez. Nem teszek az anyám mellé akárkit…

Ezelőtt hat esztendővel megkérte őt Gyuri; de ő csak a szemébe nevetett; hogy szerethesse, ha rokona? És nem sokkal azután kutba ugrott Daniért.

Soha Gyuri azóta egyetlenegyszer sem hozta fel; ő is már azt hitte elfelejtette. Mintha el lehetne felejteni az ilyet.

Nagyot hallgattak. Erzsi elrakta a tálasra a tiszta edényt. A férfi apró barna szemével olyan nyugodtan követte a mozgását, mint a fekvő komondor szokta.

Az asszony válla, teste megvonaglott, ahogy a gyerekjánykori neve a fülébe suhant.

A gyerekeket átvitték a nagyanyjukhoz, magukban voltak; dolga sem volt tovább az asszonynak a tiszta rendes konyhában, mégis ugy kereste mihez nyuljon, mit csináljon, csakhogy meg ne kelljen állania. Gyuri jól látta ezt.

– Hát bizony Annak is több dóga van minthogy velünk törődjön… Legfeljebb ha megharagszik, akkor…

A vastag erős férfiarcon apró rángások futottak át. A szeme égni kezdett. Sóhajtani szeretett volna, de nem tette, hadd feszitse belőlről a léh.

Olyan szomoru volt a hangja rezgése, hogy az asszony odapillantott unokabátyjára s e pillantás alatt tisztán megérezte, megértette annak sivár, szomoru, reménytelen életét.

– Másnak is van baja, Gyuri,… Gyurika… – mondta halkan, gyöngéden, szomoruan.

– Sokat! – hördült fel hirtelen, váratlan a férfi s előbb lépett egyet. – Mindent! Hallod! Takácsfaj vagyok!… Látom az életed! Te boldogtalan asszony! Minden jajjt veled nyögök!… Hej csak ez ne vóna! – hörögte magából kikelve – csak ez ne vóna! egy bajom se vóna!

Erzsi megdermedve állott. Fájdalmasan és mégis boldogan hatott rá, hogy van e földön lélek, ki osztozik szörnyü lelki gyötrelmeiben.

– Gyülölöd! Nem szereted! Hála legyen az istennek! Ne félj, leszámolok vele: Teéretted!…

– Takarodj innen! – rivalt rá az asszony. – Pusztulj a szememből. Szűz Mária anyám! Eszed ment?!

– Isten a tanum, hogy én is neked, csak egy ujjal merj az uram ellen tenni. Az uram ellen!…

– Erzsi! – mondta rekedten, – a mék napon kimondod, hogy mán nem szereted: olyan vége lesz Turi Daninak, – – mint ennek a póknak.

És dühvel lapított szét egy pókot az ajtón, hogy csak egy kis nedves folt maradt a helyén.

S önérzettel nézett utána a köszönés nélkül elmenő komor férfinak a sürü alkonyatban.

És amint utána nézett és látta az unokabátyját, amint lehorgasztott fejjel, nehézkesen ment előre, valami sejtelem ereszkedett rá a lelkére, mint a köd:

– Egy Takács, az tud szenvedni, de nem tud ölni. Tud dolgozni, takarékoskodni, türni, halni… Hiszen ha tenni is erős volna, akkor ő most Takács Gyuriné lenne!…

VIII.

Erősen sötétedett, mikor Dani beért a városba. Fülledt, poros volt a levegő, vastag, harapni lehetett. Dani megtörölte a homlokát s megvetően mordult:

Mint minden paraszt, idegen volt a városban, bár sokat járt be oda. Mégis csak a maga kis falujában volt ő egész ember. Itt másfalubeli volt, aki nem élni, hanem nyerni, vagy veszteni jön; ezért amint beért a város légkörébe, már összehuzta a szemét s valami olyan érzés zsongult meg benne, -37- hogy harcrakészen kell állania. Ezek a házak is, a széles utca két oldalán ugy megbujnak a palánk mögött a sürü homályban, mint leselkedők. És jól ismerte a bennük lakókat, a svábokat is; azokkal másképen kell alkudni, mint a maga fajtájabeliekkel. Ha annak el akar adni valamit, eszénél legyen az ember és még mikor tulajdon szemével látja, hogy jó vásárt csinált, akkor is biztos lehet, hogy a sváb nyert és ő veszitett valahol.

Régesrégen megszokta a szomszédságot. Beleszületett s nem haragudott rájuk, természetes, valóságos, meglevő helyzetnek, tehát az egyetlen lehetségesnek ismerte, hogy minden ugy legyen, ahogy van. De nem érezte jól magát köztük. Parolázott velük, s nem huzta hozzájuk a belső érzés, inkább taszitotta, elválasztotta tőlük.

Pedig ez az utca még egész falusias, mintha otthon járna, ugy is hivják, hogy karai-ut. Innen befordult a másikra, ahol már nem volt palánk az utca során, hanem a házak véggel, homlokkal álltak ki az utcára, s malter-oszlopokkal, vörös téglakockázással volt cifrázva a ház eleje; az ablakok felé háromszögek voltak rakva, amiknek a mirevalóságát sose találta ki a magyar ész, de a pallér azt mondta: igy uras! Amint a piac-utcára ért, szembefordult a nagy utra; a bágyadt égre felrajzolva állt előtte az óriás torony, amely mint szörnyű nagy intőjel áll templom nélkül s az ősidők népének rengeteg arányu lelkességére figyelmeztet. A mai soványlelkü kis polgár város restaurálni sem birta az ősök monumentális alkotásának maradványát. Az ország jött nagyvégül segitségre s most fák között áll a stilszerüen helyreállitott torony; csipkés uj teteje szépen szegi be a csucsát.

– Ménkű torony! – mondta magában Dani. – Hány szekér kű van ebbe! Elég vón a félmegyének, fuvarnak, egy télre… Oszt ez is a miénk vót… -38-

Elrántotta a száját s tovább poroszkált, befelé a piacra. Félpillantást vetett föl jobbkézről a zárdára, baloldalt a háromtornyu plébánia-templomra, amelyben ma is minden második vasárnap németül predikálnak. És még jobban, ellenségesen vonta össze szemöldökét s a keze ökölbe szorult. Ma is él még nagyapai öreg bátyja, aki mindent tud a régi időkből és sokat mesél a városról is, milyen volt azelőtt, mikor a „nagy torony“ még a „magyaroké“ volt. De elvették, pedig „az Isten se javasolta“. Mihelyt feltették a keresztet a hegyibe, másik nap beleütött az égi tüz, s leégett a torony is, a templom is. A templom beszakadt, sose épitették ujra. A kálomisták kérték a kövét, hogy uj templomot épithessenek belőle maguknak, ott ahol kijelölték nekik, tul a hidon, kivül a fővároson, az ispotály-zugban. De nem kapták meg, később a plébános istállóját épitették meg a faragott kövekből.

– Régen vót, tán igaz se vót… Nem érdemes mindig azt az egy nótát fujni… Mit ér a, ha urak vótunk is valaha, de ha most nincsen falatunk se…

Dani azonban más szivvel hallotta. Ő, ha olyan szegény is az apja, a régi nagy karai családokból való. A grófi család belső jobbágyai közül. Sokszor eszébe jutott az öregapjának egy megjegyzése: „iszen benned is van annyi Karay vér, mint némelyik grófba“… De többet sose magyarázta ki, hogy gondolta. Azt tudja, hogy valaha jómódba voltak a Turiak. Csak elszegényedtek. De a gőgöt s a felkapaszkodás vágyát örökül kapták. S egyuttal a forrongó haragot is, amelyet e kelletlen szegénység kelt. Ha ez eszébe jut, mindig kivágja az öklét s szeretne ütni.

Most eszmél rá, hogy ami tervet kifőzött az -39- uton, annak a mélyén ott ez az érzés. Összecsikoritja a fogát és merően, elszántan néz előre. Ugy érzi mintha nagy csata előtt állana s mintha háta mögött egész sereg várna.

Földet akar szerezni, hóditani; földet nemcsak magának, hanem földetlen, éhes soknépü falujának.

És egyszerre ugy megfeszül a mellén a sokgombbal begombolt lajbi, majd szétpattan.

– Megálljatok kutyák! – mondja magában s nem a szegény, kis, kidarabolt földeken kinlódó, nyomoruságban-testvér sváb és oláh felebarátaira gondol, hanem a gond és dolog nélkül élő urakra, a nagyurakra s épen a grófra, akinek magastornyu várkastélya szemébe tünik a piac tulsó oldalán, ahol gőgösen, téresen terpeszkedik hatalmas parkjával, diszfáival, sulyos láncos, vasgolyós vaskeritésével. – Megálljatok, a véreteket is kiszijjuk, mint ti a mienket!

IX.

Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyujtózott s nagyot ásitott. Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.

– Maj meglássuk, – mondta, – hány zsákkal telik. Még semmi sincs az iszákba!

Bevezette a lovát maga után a kis kapun s odabent a szép virágos udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti sötétben, megkötötte a kiskeritéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az üveges, világos, vadszőllő befutta tornácra.

Sötét volt ott s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy telesteli van csecse butorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.

– Jóestét! – kiáltott be hangosan s levette a köszönéshez a kalapját. -40-

Egy perc mulva lámpa világitott ki a belső szobából a pitvarba, onnan a tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll. Örült, hogy még egyet nem lépett, mert biztosan felrugja ezt s véle a kis asztalt…

Dani rögtön kihuzta magát és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig evődött, csak gyönyörüséggel nézett a szép zsidóasszonyra.

– Jóestét kivánok! – ismételte meg a köszönést derült nyugodtsággal. – Itthon van a tekintetes ur?

– A kaszinóban van! – felelt a fiatal hölgy s nagy kiváncsi szemeket vetett a szép parasztra. – Miért keresi?

– Akkor jóestét! Üljön le. Jön az uram mindjárt… Most fektettem le a médikét.

Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre ült a szemközti nagy ebédlőasztal mellett.

A nagy lámpa éles, sárgásfehér világa roppant előnyösen szinezte az asszonyka bőrét. Dani szinte meglepetve nézte. Voltaképpen ma először vetette szemét igaz figyelemmel uriasszonyra. Ez eddig olyan idegen és messzelevő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kiváncsiságot is. De most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Biztosan ilyenféle asszony a grófné is, de persze, hogy ezerszer szebb!… -41-

– Mi ujság maguknál, Dániel gazda? – kérdezte tőle s egy kissé zavarban volt, mert nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte Danit, tudta, hogy gazdag és hogy értelmesebb a többinél, de azért fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.

Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont s ujra elmosolyodott. Jól állott a mosolyos kifejezés erős vonásu, telt férfias szép arcán. Bizalmas nézésü kifejezésteljes kék szeme csillogva legelészett az asszonyon s néha szinte beleöklelt, átfurta a dus, csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy sötét szemeit, amelyekben az ifjuság gyermekded önkéntelensége s a nagy intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafondra s ezzel egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó, fiatal csókos száju, májpuha s finom bársonyarcu, omló vonalu szépségét a nézőjének. Dani az első percben szinte megütközéssel leste; valahogy nem tetszett neki, természetellenes volt előtte ez a finomság; de a fehérbőrü, feketehaju ügyvédné oly tiszta volt, oly kevéssé mesterkélt, hogy asszonyértő szeme rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az uri nőt.

S gyorsan kigyuló vére egy perc mulva már szinte rohanvást zuhogóhoz ért. Im itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt s mégis olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást, amely elfogná ezt az asszonyt, ha ő hozzáérne kézzel…

El kellett forditani is a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon, amelyekkel nem is volt tisztában.

– Hallja! – kiáltott fel, megörülve a gondolatnak, hogy van miről beszélni, – haragszom ám magára. -42-

– Itt vagyok! – szólt Dani s derüsen várt; az asszonyka fölényesen, magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a parasztot szokás leckéztetni.

Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való összetüzés. És ez neki gyönyörüség volt, mint mikor a komondor játszik a cicával.

– Én? – mondta Dani megütődve, mert eszeágában sem volt effélére gondolni valaha. De aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival téveszti össze az urnő. Nem tiltakozott a vád ellen, nem lett vón férfias, fölvette a heccet.

– Nem jól mondták azt, – mosolygott Dani, azzal a közvetlen felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben s amely játékká teszi előtte a vitát.

– No ja, – szólt az asszonyka bájos okossággal – nem mindre, ugye? A jókra nem, csak a svindlerekre?

– Hát… – s eltörülte szép gesztenyeszin nyalka bajuszát, – aszerint, hogy a mék csipkés nadrágba jár, arra nem haragszok. -43-

A hölgy először nem értette. Álmodni se mert volna ilyen tiszteletlen célzást.

Elértette a szemtelen tréfát s egy pillanatig álmélkodott a paraszt előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, ugy hogy alig birt magával. Két szép gömbölyü fehér karját kitárta, hogy a csipkelebbeny visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó, gyönyörüséges idomok habzását.

A hölgy kétszer-háromszor ujra kezdte a kacagást. Szép, fehér, szabályos fogai kicsillogtak, kékesfekete haja kissé meglazult, fehér homlokába hullott, nagy pilláin egy-egy könycsepp rezgett, mikor végre szembenézett a férfival.

– Hát iszen a zsidók feszitették meg a Krisztust, nem a Krisztus a zsidókat.

– Jaj Dani gazda, Dani gazda – mondta végre, – hogy találja ki maga az ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint az urak. -44-

– Na hát ilyen ember nem létezik több, – ugrott fel az asszony s hozzá szaladt, – mint ez a Dani bácsi.

Dani felállott s odább taszitotta parasztosan a széket. Aztán elnézte az asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan könnyü mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses bajszu, husos arcu férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is érintette volna. És mikor épp ilyen könnyedén, lepkeszárny módra csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tüz legyezése, a test testetlensége.

– Hát mivel szolgálhatok Turi uram? – kérdezte az ügyvéd, hamarosan bevezetve a parasztot az irodába. Nem szerette, ha ezek a bizalmaskodó emberek magukhoz huzzák le az urat. Egyáltalában nem szerette a parasztot, csak baj van velük, az értelmetlenségük, kicsinyességük, ravaszságuk miatt. De kénytelen volt velük tárgyalni s valójában hasznos is.

– Ma délután hazafelé jött a mezőről, a lova megugrott, levetette. A kapufához vágta, rögtön meghalt.

Az ügyvéd felugrott s nagy léptekkel kezdett járkálni a szobában. Le s fel. Az arca elszomorodott ugy jött-ment, sokáig ügyet sem vetett Danira.

Egyszer csak meggondolta magát. Odanyult az asztalon a szivardobozhoz s kivett egy szivart. Megropogtatta, a végét leharapta, a csutkát kiköpte s a foga közé vette a szivart. Elővette a gyufatartót s aprólékos gonddal rágyujtott. Két-három apró füstgomolyt fujt ki, s egyetlen gondja a szivarja volt. Mikor rendbe jött vele, a szájába szoritotta s hátrább ült. Jól tudta, hogy nem illik neki a szokatlan szerszám, de egy jó haszna mégis volt belőle. Az, hogy most már uras önérzettel, rátartibban nézte az ügyvédet, aki nagy izgalommal járkált.

– Hát mit akar Turi uram? – fordult hozzá végre az ügyvéd, mikor valamennyire lecsillapult az izgatottsága s nagyjából átgondolta a helyzetet.

– Hát… csak meg akartam ezt mondani!… – és ujra bevette a szivart a szájába.

Az ügyvéd bosszusan sarkon fordult és tovább sétált. Ez dühiti agyon a parasztokkal. Ez a kutya modor. Ez a ravasz, piszkos alattomosság. Már sejti, mit akar a paraszt. Valamit át akar venni a bérlő szerződéseiből. Magától el is mondta volna, de most, hogy ő kérdi, hallgat. Egy káromkodást morzsolt el gondolatban a foga közt. Nem mondta hangosan, mert tudta, hogy Dani jómódu, élelmes, szerencsés ember s a falujában ő a kolompos. Szóval, lehet valamit kezdeni vele. Tán sokat is!…

– Hát ügyvéd ur! – szólalt meg végre Dani s két ujja közé vette a szivart. -46-

Az ügyvéd szeme fölcsillant. Már értette, mit akar a paraszt. A legelőt, amelynek készen van az alkuja s a napokban kellett volna aláirni a szerződést.

– Akkor jó… Nem nagy istória amit akarok. Annyi az egész, hogy ha a fiatal úr meghótt, én beállanék helyette…

Fölvetette a fejét s nagyot nézett az ügyvédre, mintha valami merészet mondott volna.

– Az legkisebb! mondta Dani. – Hónap bemengyek a grófnéhoz, nálunk van most. Majd megmondom neki.

Dani hallgatott, ki se vette a szivart a szájából. A mögül, mint valami fegyver mögül lesett ki óvakodva az ügyvédre.

Daninak a szeme sem hunyoritott, egy arcizma sem mozdult meg a nagy szóra. Mintha semmiség volna, amit hallott.

– Látja barátom, – kezdte az ügyvéd hevesen, – ilyen kedvező alkalom nem volt erre soha. Ezer -47- szerencséje, hogy éppen ma jött be hozzám… Tudja, nekem régi elvem a parcellázás… Maga a falujával vállalkozik a bérletre, aztán majd megcsináljuk a dolgot. Mit szól hozzá?

– Be rossz szivart tart ügyvéd úr… Az embernek csak köphetnékje van tüle.

Ez pedig mosolygós szemmel nézte a szivart, meg az ügyvéd puha, nőies, hófehér kezét s amint hajlithatatlan vasujjaival gyámoltalanul belenyult a skatulyába, ezt gondolta magában.

XI.

Erzsi csak akkor eszmélt rá, mit mondott tulajdonkép az unokabátyja, mikor az már eltünt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt értette, hogy fenyegeti az urát és a szinte állati megszokás, a feleség gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül, egy lélekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek nagy állhatatossága közös volt az ő lelkével. Nem hitte, hogy legyen idő, mikor Gyuri áll bosszút ő érette, mikor már nincs más hátra, de jóérzés, hogy van akkorra mentség.

Uristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja kimondani. Hiszen már -48- végig járta az egész kálváriát. Van még hátra stáció? Vagy most jön még a legsúlyosabb?

Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha az az ember megpróbálja, hogy még ahhoz is hozzá férkőzzék.

Mije neki hát ez az ember? Mi az övé belőle. Hiszen ha a lábát kihúzza, már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát; ha meg itthon van, szólani se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.

Épen hozták a gyerekeket. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál mióta ő emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Ugyis ragaszkodott hozzá Erzsi, mintha ez is anyja volna. Az ő apja körül minden ily állandó, az élet, a napirend, az emberek, még az anyjával való örökös huzalkodás is. Erzsi ebben az uj életben, ahol naponként széditően gyarapodnak valamivel s minden percben fájdalmasan vesztenek valamit, nem tudott meglenni. Hiszen ő azt akarta, hogy tökéletessé teszi, ami otthon csak gyarlón volt meg. Az apja vérét örökölte s örült, hogy a maga gazdasszonya lett, most már lesz alkalma rá, hogy azt az abszolut rendet és tisztaságot megteremtse, ami az anyja mellett lehetetlen volt. De még rosszabbat kapott. Csak kicsiségekben valósithatta meg az ura mellett amire vágyott; a nagy dolgok ugy zajlottak el fölötte, mint a vihar. S otthon épen az alapja volt rendben az életüknek!…

A vén asszony sok mizserálással tette le öléből a már alvó kisebbik fiut és ő maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s megérezte, hogy anyjának baja van s vidám arcocskája elszomorodott, nagy, sötét szemei tágra nyiltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis székre ült s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja szokta, igen, igen. -49-

– Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog hogy nem lehet máskép előre menni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakogatja. Ebbe fáradok én el legjobban…

– Óh jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van mán jó ezen a világon? Mán még az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje, hogy nem huztam el a számat.

Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szivéből komolykodik. Erzsi nem nevetett. Busan kérdezte, a torkát fojtogató szomoruságtól alig birván egy-egy szót ereszteni:

Erzsiben elfult a szó. Egy pillanat alatt, mintha meggyujtják a kazlat, lángralobbant benne a halommá felgyült düh az ura családja ellen.

– Azt, hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt csinált az ő fia a lányábul.

Egy ideig kinos csend volt, akkor a vén asszony megbánta amit tett. Nem birta volna ugyan -50- magában tartani a szót s nagyon megkönnyebbült, hogy ilyen hamar kiadta; de most aztán restelte is, sajnálta is, hogy megtette.

– Hát ugy vót a, – kezdte kis idő mulva, magyarázva, békitve, – hogy arra járt a vén Turi, ott ment el a kapu előtt, osztán az anyád kikiáltott neki, hogy álljon meg. A miatt a nyavajás tető miatt van ez mind, akit olyan rosszul csinált meg nektek a vén fuser apósod. A vén Turi megállt. Oszt aszondja az anyád: „hajja-e nászuram, megint csorog az a tető.“ A meg gorombán szólt: „Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár csorogna, mintha vederbül öntenék, mert kék a kukoricára.“ „Azér kell most csinálni meg, aszongya az anyád, mig itt nincs az eső. Mer akkor oszt mit csináljunk, ha befoly?“ „Tegyenek alá dézsát, meg tekenőt. Ha nincs elég, kérjenek a lyányuktul. Van ott. Mer az nagy-asszony…“ Akkor gyütt ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén kutya Turi, ha mán zsupkötő mesternek adja ki magát, olyan rondán csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Oszt aszondja az apád: „Hallod-é nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy rádbecsültetem!“ Nahát lett akkor ott égiháboru. Az a csufszáju vén! nohát olyat emberfia nem hallott, amit az tett. Óh Uramisten még annak is el kell kárhozni, aki meghallgatta. Jajjaj, csak aztat az egyet sajnállottam, hogy csak eccer vót e világra kénköves esső. Most kellett vóna, ha mindjárt engem magamat is odatemetett vóna. Akkor mondta a vén gazember, hogy „köszönje meg azt egy tetves Tövigszáraz, ha az ü fia nagyasszonyt csinált a lyányábul“.

– Hát mit mondasz erre Erzsus? Mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember, egy kapási ember, aki a két keze után él; egy ilyen ember, akinek -51- faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó gazdára!… Mit szólasz ehhez!…

A fiatal asszony összébb huzódott, mint akit a hideg lel s megrántotta a vállát.

– Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy ilyeneket hord egy háztul a máshoz.

Az öreg asszony meghökkent. A kendőjét beljebb huzta az arcába s az mély árnyékba takarta vonásait.

Kis ideig csöndesen ültek s a gyerek ott a fal melletti kis széken öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép, kerek fejével.

– Jajh, de menjünk mán… Egész éccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt mán, elbujt a vackába. Hát egy ilyen rosseb vén asszon hogyne törődne el… Jóéccakát Erzsus!…

S a vén asszony, mint egy vén boszorkány bujt ki a lámpavilágról, bele az odakinti sötétségbe.

XII.

A gyerek gyorsan felállt s hozzáfogott vetkezni Levetette magáról a fekete kis kabátot és kihuzta a gatyakorcából az ingét. Akkor bement a hátulsó házba és várt, mig az anyja megbontotta a nagy ágyat. Ott hál az anyja ágyában, lábtól.

Az ágyban felült, összekulcsolta az ujjait s az anyja segitségével elmondta az imádságokat. Aztán gyorsan bebujt a lepedő alá, nem fázott, csak el akart bujni; elvackolódott s kis idő mulva szabályosan lélekzve elaludt. -52-

Az anyja elnézte egy darabig; majd a másikhoz lépett s azt igazgatta el a bölcsőben.

Könnyet törült ki a szeméből s leült az asztal mellé, amelyen ott állott a kislángu, magastalpu petroleumlámpa.

Egy ideig bus arccal bámult maga elé, aztán egyet gondolt, felállt, a komóthoz lépett és kihuzva az alsó fiókot, kiszedett belőle holmi foltozni való fehér ruhát.

Mig a férfi a lovat bekötötte az ólba, ő nagyokat sóhajtva melegitette meg gyors csutkatüzön a vacsorát.

Erzsi rávetette nagy komoly szemét, aztán elforditotta. Bántotta, hogy az urának ilyen ragyogó az arca, mikor az ő lelke a halál szomoruságával van tele.

Hát még most is igy van? – mondta magában s roppant elkedvetlenedett. Nehéz, nyomott érzés telepedett a mellére s amint leült a fehér asztalhoz, türhetlennek érezte ezt az állapotot. Ő odakinn régen elfelejtette, mi volt idehaza. A jövés-menés-mozgás, az emberekkel való találkozás, a pillanatok uj, meg uj benyomásai, a tervek, az ésszel való munka mind elvonták a figyelmét arról az egy dologról, amely neki a változatos, forgalmas élet közepett egynek tetszett a sok közül, de idehaza az asszonynak egyetlen volt: az egész élet volt.

Dani visszaidézte az emlékébe, hogy is ment el ma hazulról és megérezte azt a szótlan feszültséget, ahogy elváltak. És ime most ugyanabba toppant bele.

Valóságos düh fogta el, az asszony ellen, ezért -53- a rettenetes szivósságáért. Hát soha sincs vége a házi haragnak? Hát sohase akar már megbocsátani, elnézni valamit ez az asszony. A könnyen fellobbanó, könnyen felejtő férfi dühös keserü szemeket vetett a fagyos, rideg asszonyra. Szeretett volna patáliát csapni, földhöz verni valamit, szerette volna megmarkolni s megrázni dühében az asszonyt. Valami retteneteset csinálni. Csak segitene. De a belső érzése azt diktálta, birja le magát s szelidséggel próbálja az asszonyt megbékéltetni. Ám ahhoz sem volt ereje, hát tehetetlen haragja gyötrő szomoruságba csapott át.

Hunyorgó szemmel bámult a lámpa lángjába s ahogy eléje tette az asszony a tányér ételt, szórakozottan falatozott belőle s megrágatlanul nyelt el egy-egy husdarabot.

Bementek a szobába. Az asszony elfujta a lámpát, a sötétben levetkezett, lefeküdt.

Dani ott állt a szoba közepén s olyan keserves zsibbadtság fogta el, hogy mozdulni sem birt. Ugy érezte, elvesztette az erejét; lankadt volt és rettenetes fáradt minden tagja.

Végre megmozdult. Leült az ágya szélére, lehuzta a csizmát. Egészen levetkezett.

Akkor átment a feleségéhez. Esténként gyakran hozzáfeküdt egy-egy kicsit, csak ép hogy hozzásimuljon, hogy megcsókolja, a melegét érezze. Mert ugy szerette ezt az asszonyt, nem tudott nála nélkül élni. El sem tudta képzelni, mi volna, ha nem volna vele. Ő volt neki az az egészséges, erős lelki talaj, amelyben bizott, amelyen állott, amelytől az erejének mindennapi fölfrissülését kapta.

Az asszony, mintha kigyó ért volna hozzá, összerándult s felugrott, felült.

A férfi megbénult. Lehetetlen legyőznie ezt a makacsságot? Vér tolult az agyába s ökleit befogva, kivágta karját.

A férfi erőszakosan levetette magát mellé s elnyujtózkodott az ágyban, hogy az majd leszakadt.

Dani félkarral átölelte s az asszony hiába próbálta ezt lefesziteni magáról.

A Dani karja kinyilt a megijedéstől s ő maga szinte megdermedve várt. A szive nagy sebére csapott az asszony.

– Az mer valakit tetvesnek mondani?… A ronda. A gazember. A piszok. Annak tetves az én apám?

Dani megsejtette, hogy az apja már megint mondott valamit keserü mérgében, amin ezek ujra elrágódnak egy esztendeig.

Az asszony gyönyörüséggel érezte, hogy most a szivét marcangolja az urának s lihegve, gyülölködve folytatta.

Dani leszállott az ágyról. Ott állott meg előtte mezitláb a jó hüvös, tapasztott földön.

– Nyomorult élet, nyomorult élet! – tört ki az asszony s arcára tapasztott kézzel hangos, jajjos sirásra fakadt.

– Nyomorult fajzat!… Óh Uristen, oh szent szűz! Mi lett belőlem, mi lett belőlem! Ó én boldogtalan ezen a világon. Mikor nem voltam kéntelen vele! Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős. Ott boldog, ott egyetlen lettem vóna. Földi menyország lett vón az életem, földi paradicsom. De mi lett belőlem, jajjajjaj mi lett már én belőlem. Egy futóbolond lábakapcája, egy piszokfajzat cégére.

– Ó én esendő, veszendő. Farkasok közé került áldozati bárány. Akire készen tartják minden percben a kést, hogy szivibe mártsák…

– Te! – kiáltott rá aztán a felesége természetesebb hangon, közönségesebb dühvel. – Mondd meg az apádnak, hogy fogja meg a nyelvét, mert baj lesz.

– Hogy nem is bir már a főd alá bujni! – hördült fel a férfi, az asszony szemébe vágva a szüle-átkot.

Sokáig voltak igy siri csöndben. A férfi kimeredten állt a fekete-sötétben. Az asszony elbágyadt, hogy kiadta az indulatát.

Jó negyedóra mulva az asszony elhanyatlott s hideglelősen huzódott össze. Meztelen karjára felhuzta a lepedőtakarót. -56-

– Én fogom kitapodni belőle a lelket! – üvöltött fel egyszerre, váratlanul a férfi, akiben most érett meg kitörésre az indulat. – Meg az anyámból! abból a vén szipirtyóból. Minek szült, minek nevelt fel erre az átkozott életre?… Élet ez? Pfuj! Köpedelem, undorodás. Élet ez? A réti farkasnak is öröm, ha hazamegy a vackába, a párjához. Nekem ez a kinhalál. Nekem itthon kell elszenvednem minden poklot.

Az asszony megint megkeményedett. Összeszoritotta a fogát, összevonta erős szemöldökét s jegesen hallgatta a káromkodást.

– Óh én megátkozott! – hörögte a férfi, hogy majd belecsattant a torka. – Óh én átokalatti! De én vagyok az oka! Nem vagyok férfi, nem vagyok ember. Ha az volnék, nem kellene asszonybeszéddel kinlódnom, akkor egy szó nélkül is tisztelne mindenki. Legjobban a feleségem. De rongy vagyok, sár vagyok.

– Bolond! Bolond! – kiáltott fel, ugrott fel a felesége s lefogta a karját.

Az ember szédelegve hagyta magát s üregeiből szinte kiugró szemekkel meredt el a sötétben.

– Istenem, Istenem! – Micsoda élet! Milyen iszonyu élet! Igy kell nekem, ilyen emberrel kell nekem élni!

Arcára tette a kezét s odaroskadt az ura válláról az ágy szélére és sürü könyhullatással sirta ki magát.

Végre odaroskadt a felesége elé, odatérdelt elejbe, s ölébe tette a fejét, azzal maga is könyekre fakadt. -57-

– Mért nem lehet egy szóval megölni magát az embernek… Be örömest adnám ezt a rongy dög testet a férgeknek…

Az asszony a fejére hullatta sürü könyeit s az urának rettenetes fájdalmu szavaira fel-felnyilamlott a sirása.

Végre megenyhült, megszánta vivódó urát. A fejére tette a kezét s hosszu szünetek után tovább-tovább simitotta két tenyérrel a fejét.

– Azér van, – kapta fel a fejét az ember, – mert szeretjük mink egymást Erzsi. Mert majd meghalunk mi egymásért. Ha nem szeretnélek, bánnám én, ha akármit is szenvedsz?… Bánnál te engem, ha nem szeretnél?…

Az ura hirtelen átölelte a derekát s olyan szenvedélyesen ölelte magához, majd elmállasztotta. De már az asszony nem bánta, elvesztette öntudatát.

Amint átölelkezve lefeküdtek, a gyerek az ágy lábában keserves sirással hirtelen kitört. Fájdalmas, zokogó, megcsukló sirással ijesztett rájuk.

És a szülők rettenve, benyilalló ijedtséggel figyeltek rá. S a lelkiismeretük robbanva támadt fel. És halálig szégyelték magukat a gyerek előtt, akinek mindezt végig kellett hallgatnia.

És ráadásul tisztán tudták, hogy nincs olyan jól elintézve a nagy pör közöttük, mint régebben, az ilyen viharos összetüzések után. Kigyógyithatatlanul eves már a mély seb, amit annyi fajtáju kín vérez. S csak egy kevés elzsibbadást éreztek, de szomoru szivük megrángott, a másiknak gyötrő sajgását sejditve. -58-

XIII.

A gyerek ujra felzokogó sirására az anyja hirtelen felült az ágyban. Fölemelte a fiacskáját s az ágy lábjából odavette maga mellé, kettőjük közé.

– Fiacskám, gyermekem, drága kedves kis fiam. Szegény kis gyöngyöm, lelkem kis virágom. Rossz apád van, rossz anyád van, bántanak! – gyügyögött hozzá, mint az ölbeli babához. – Bántanak fiam. Lelkem kis bárányom…

Odaszorította a komoly fejecskét a mellére s a gyermek ugy turta bele arcocskáját az anyja keblébe, mintha csecsemőkorbeli érzései ujultak volna fel. Lassabban pisszegett s csitulva hallotta az anyja dunnyogó becézését. Aztán a meleg, illatos álom nemsokára megzavarta, megszéditette szegény fejecskéjét s egyszerre elaludt.

Erzsi tovább zsizsegett hozzá, de a szava átfordult a másikra, az urára, aki elnyulva, lankadtan feküdt tul a fiun.

– Jajaj fiam, milyen apád van!… Nincs is apád, árva fiam… Mikor szólt hozzád? Mikor ültetett a térgyére? Játszott veled valaha?… Kis fiam, árva vagy, mint az anyád, ez a te szegény árva anyád.

Danival megfordult az ágy, lelkében örvénylő szédülést érzett. Sziven találta a feleségének minden szava. Az asszony várból célozott rá, a fiának bástyája mögül s ő védtelenül kapta a nyilakat.

– Haj, keserü, keserü élet – folytatta az asszony – siralmas élet. Hogy el kell nekem nézni istenem, ahogy elragadozza tőlem az egész világ az uramat. Mindenkinek több jut belőle, mint nekem. Azért élek én csak, hogy ütet másnak hizlaljam… Érdemes élet ez, érdemes… Nem is lesz jó vége, nem lesz soha. Nem embernek való ez az élet. Angyal se birná ki. Jajaj… -59-

Az asszony egyideig hallgatott. Nem igen tudta szive keserüségét igy kiereszteni, ellenmondásra, vitára volt szüksége, hogy a teli tömlőt fölfakassza s a gyötrelmek árját kiereszthesse magából.

– Alszik az apád fiacskám! – mondta, magához szoritva alvó fiát. – Alszik, jó lelkiismerettel alszik.

– Egy az, akár alszik, akár se. Csak hallgat. Nem szól. Nincs szava egy se. Nem vetne egy igét megnyugtatásul: no te eb vagy kutya, hát ne bucsálódj: igy van.

– Ugy jön már ide haza, mint a pokolba. Jókedve van az egész világon, mindenkire ugy néz, mint a nap, de ha a kapun belép, vége. Ha a házamba beteszi a lábát, akkor már olyan, mint a gyász. Ilyen kedves vagyok én neki.

– De az Isten áldjon meg, – fakadt ki csendes hangon a férfi, – hogy legyek jókedvü, mikor ugy nézel rám mindig, mintha apádanyád gyilkosa volnék.

– Hát nem olyan vagy? Hát nézhetek rád jóképpel? Hát sziveled az apámat, az én fajtámat? Nem megfojtanád egy kanál vizben őket?

– Fojtsa meg az Isten! – gondolta magában haragra lobbanva Dani, de nem mondta ki, csak beleharapott a szájaszélébe.

– Teszel valaha kedvemre, mongyad? Teszel? Csak gondold fel egyszer, mi jót kapok én tülled? -60- Pedig rám nem mondhatsz semmit. Nem bizony Dani. Nem látlak el az utolsó gondolatodig? Van valami hijjod? No csak mondd meg, van?

– Vagy ha igy vagyunk apádékkal, nem fáj az nekem, azt hiszed? Én vagyok az oka? Nem ők vaditottak el maguktul? Hiszen első esztendőbe, mintha lyányuk lettem volna, ugy voltam velük. Nem? De mi mindennel bántottak meg? Sok irás kén ahhoz, azt mind papirra tenni. Én vagyok valaminek oka Dani?… Én?… Szójj no.

– No ládd, – kapott a szón Erzsi, – hát azt, a legnagyobbat!… Vetettem szemet valakire öt esztendő alatt? Mit csinálnál te énvelem, ha más embert tartanék magamnak?…

– Megfojtanálak! – gondolta magában vad dühvel a férfi s nem szólt, csak ökölbe szorult a keze.

– De te! Te mit teszel nekem?! Ugyi sose vagy velem? Nem állhatsz bennünket! Oszt hogy vagy te az egész világ asszonyával? Osztán ne sirjak én reggeltül estig?

Az asszony hangja olyan szeliden, csöndesen, fájdalmasan zuborgott, ahogy még sose beszélt. Eddig, ha ezek a panaszok előkerültek, mindig az indulat viharzását keltette föl bennük, de most olyan egyszerüen, tisztán s oly mélységes fájdalommal sorolta el őket, hogy a férfinak elfacsarodott a szive és teljesen átértette az asszony egész vigasztalan, reménytelen életét.

– Mit Dani? Mit? Semmit Dani. Olyan kicsi, amit én akarok!… Legyél az enyém Dani.

Harmatos könycseppek csillogtak meg a hangon s a férfi szent esküvel érzett fel rá. -61-

– Mit kivánnék én tőled Dani? Semmit, csak azt, amit én teszek neked… Ládd én egész életemben ugy élek, hogy akármit is teszek, mindig rád gondolok; hogy ha te látnád, mit mondanál rá. Jónak látnád-e tőlem? Örülnél-e neki? Meg volnál-e vélem elégedve?… Ezt tedd meg nekem Dani te is.

S a férfi lelkében lassan áradt föl valami szinte templomi áhitat. Az asszonynak, ennek az ő szentlelkü asszonyának a lelki nagyságát átszítta, átömlesztette magába s végre kimondta.

Azzal meg akarta ölelni, de a gyerek utban volt. Egyet gondolt, felállott s az alvó fiucskát szépen ölbe vette, átvitte a maga ágyára.

Ő pedig visszasimult a feleségéhez, akit olyan puhán, egészen s szivszakadva ölelt meg, hogy annak vér öntötte el tőle az agyát.

XIV.

A Dani szemhéjai fölpattantak. Zugó, zavaros, kedvetlen érzés volt a fejében.

– Te csak aludj, – mondta a feleségének, aki álmosan nyujtózott s kiment.

Ugy tanulta ugyan az apjától, hogy aki három óra alatt ki nem alussza magát, az sose, de azért most ugy érezte, hogy szörnyü kábultsága egy heti alvással se mulna el.

Négy ember volt az udvaron, villa és gereblye a vállukon, vagy lábhoz állitva a kezükben. -62-

– Dani? – szólt visszafordulva egy vén ember köztük, aki már igen töpörödött volt s a villát szinte a hátán vitte, – beteg vagy?

– Én? – szólt megvetően Dani, aki mint a vasegészségü emberek, utálta s lenézte a beteget, – beteg a betegség, de nem én.

Dani elfordult s egy szó nélkül otthagyta a vén embert. Tudta, hogy az belelát. Leolvassa sötétben is róla, hogy boldogtalan az asszonnyal.

Sóhajtva ment az ól felé, felverte a kocsist, aki egészségesen, mélyen aludt s most katonásan, riadva ugrott talpra. Egy-két szóval rendeleteket adott neki. A Rárót tenyérrel meglapogatta s kiadta a parancsot, hogy haza kell vinni, aztán kiment az udvarra.

A szép madárcsirippes hajnalon ugy érezte magát, mintha vén ember vón, öregestén. Zugott a feje s nyomott volt a szive. Eszébe jutott az esti nagytervü lázas töprengése s gondolatban tette meg még a legyintést is:

– Mit ér, ha az asszonynak nincsen hozzá kedve. Mit dolgozzak, ha az asszonynak nem kell a dolgom. Minek éljek, ha nem élve kellek neki, hanem dögül. Akkor meg vón velem, ha itthon hevernék és mindig ott nyalnám. Akkor jó vónék. Eh, az asszony mind csak arra való, hogy rugd fel, hagyd ott… De mit ér! Mégis nála van az életem!…

Lassan, cammogva, szinte öntudatlanul vissza -63- bement a házba. A szoba közepén megállt. Az ablakon át egy kis világosság szürődött be; meglátta a feleségét az ágyon.

Erzsi félálmosan, jókedvvel mosolygott rá s beljebb huzódott a falhoz, helyet hagyott.

Dani leült az ágy szélére, föléje hajolt, csendesen megcsókolta. Az asszony hevesen adta vissza.

XV.

Első gondolata az volt, hogy felugrik, menni kell dologra, de aztán csak ott maradt heverve az ágyon.

Kifigyelt a világba. Az ablak nyitva volt s a mályvalevelek közt besütött a nap a szoba közepéig. Kivülről a fia hangját hallotta. A gyerek a tornácon a kisöccsével játszott s a csöppséggel ugy beszélt, mintha az épen olyan okos ember volna, mint ő maga.

– Ugy, ugy, ugy? Édes anyám! Sanyika azt mondta ugy! Ugy Sanyika? ugy? Jó kis ostort csináltam, ni hogy csördit, ni!

Dani behunyta a szemét, ugy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem rándult meg az arca.

Daninak belesajgott a szivébe. Ez volt az ő nótája, mikor Erzsi után járt. Az asszony évek óta nem dalolt. Tiszta csengésü kis hangja szivbe bizsergett s Daninak elfult a torka, mikor a második vers még elevenebben fölcsengett.

Az asszonykának elcsuklott a hangja, az utolsó sor már gépiesen hangzott el, felujult a szivében a keserüség, ami a napam szóról eszébe jutott. Hogy elűzze a kedvetlen érzést, frissebb nótába csapott át.

Ez is az ő nótája volt. S az a sóhaj is az övé, ami behallik a nóta után. Bizony, ha mindaketten árvák volnának! Sok bajtól lettek vón mentesek.

Tovább hallatszott egy ujabb lelkes nóta. Mintha legénykorának boldog ideje támadt volna fel.

Dani nagyot, nagyot sóhajtott. Neki szólt ez a nóta mind. Neki dalolja, szivből-szivbe danolja a párja. Hát még ami most csattan fel:

Az asszony odakint elhallgatott, megállt a kezében a munka is, amivel csörömpölt, aztán egyszerre csak felugrott s hevesen feltépve az ajtót, berontott. Az arca piros volt, mint a láng.

Az ura csillogó szemmel nézett rá s ő odaborult a szerelmes urára és lányos szépség öntötte el az arcát, amint belenézett a férje szemébe.

Sokáig csókolóztak, mintha fiatal, ujházasok volnának. Az asszony olyan friss volt, olyan vidám, amilyennek csak az első esztendőben ismerte Dani. Ugy is nézett rá folyton, mintha álmodnék, ugy nézett rá, mintha keresztül nézne a bőrén, a testén, be valahova mélyre, a gondolatai forrásába. Mert minden csók, minden mosoly, minden édes szó mögött ott érezte a vásárt.

De egy szóval sem rontotta volna el az asszony hangulatát. Sőt a magáét sem, mert kezdte észrevenni, mintha más ember lett volna belőle. Nem, nem vágyott többet a munkára, a nagy tervekre, ugy emlékezett rájuk, mint az álomra s amint egész délelőtt ott topogott a kis családja közt a gyönyörü napfényes időben, szerette volna, ha égig érő sövény nő a portája körül, hogy ne is lásson többet senkit, semmit a kapuntuli világból. -66-

És pedig hiába fogadkozott hangos, lármás gondolatokkal, hogy ez igy van rendén, ez a boldogság, ez az igazi családi élet, mégis ott szoritotta a lelke mélyén valami gyülölködő érzés, amely alattomos gondolatokkal szólt közbe s délben megkeseritette minden falatját, amit vigan vett a foga közé.

Délután lomhán babrált az istálló körül. Egyszerre csak ellenállhatatlan erő állitotta föl s rögtön elindult be a házba: hiszen neki mennie kell a grófnéhoz!

Amint az ajtóhoz ért, már erőt vett rajta a habozás: de hiszen ezzel s csak egyetlen szóval is, ami erre a tervre vonatkozik, tönkreteszi ezt a hirtelen kivirult boldog családi kis kertet…

A felesége egészen megszépülve, sugárzó arccal állott a bölcső felett, amiből a csókkal csiklandozott gyermek kacagása hallatszott ki.

– Tudja mit csinált ez az én gyönyörü szép, ez az én aranyos kis fiam! – kiáltott az urára.

– Mit? Olyan gyönyörüszép sárgát kakált, mint az olvadt arany! – csengett az Erzsi kacajos hangja.

– Az egész bőcsőt, dunnát, párnát, ruhát, még az orrahegyét is összeronditotta. A ronda!

Másnap reggel maga is meghökkent, mikor -67- megérezte, hogy egy cseppet sem változott a kedvetlensége. Fáradt volt, petyhüdt, mintha kiszapulták volna. Mikor a munkásokat elküldte, visszacsámborgott a házba. A felesége aggódva, gyanakodva nézte.

A férfi még arra is rest volt, hogy megmondja, amit rá gondolt: minél többet alszik az ember, annál álmosabb. Lefeküdt s aludt délig.

Erzsi ma már nem volt olyan friss jókedvü, mint tegnap; őt is leverte az ura kedvetlensége. Nem értette, mit akar az ember. Estefelé meg is kérdezte Danitól, aki ugy lógott előre-hátra a házban, mint a lábbadozó:

Napok teltek ilyen bágyadottan. Az asszony minden erejét összeszedte, hogy fölelevenitse az urát. De lassan kikopott a naiv, gyermekes tréfakedvből, csak a boldogságban terem az meg s itt már megint nem viritott az öröm. Erzsi csak harcolt, küzdött, erőlködött, végre sirva fakadt. -68-

– Jobb ha ugy él a hogy tetszik; jobb ha dolgozik, akkor legalább jó kedve van.

Dani meghökkenve hallotta, de bágyadtan legyintett. Nem szólt. Azt gondolta, hogy tul van már ő azon örökre. Csak azon csodálkozott, hogy tud élni, ha ennyire megroppant benne a lélek?

Ámde élt s az ebédnél, vacsoránál maga bosszuságára jó étvágygyal vett részt s néha megérezte, hogy hizik. Kövér, zsiros érzések zsibbadtak, totyogtak a testében s ez még sulyosabbá tette lehangoltságát.

Pedig erős idők kezdődtek, az aratás. Csütörtökre, Péterpálra volt téve a napja, hogy buzába álljanak, de ő álmos szemmel s türelmetlen lankadtsággal utasitotta el magától az aratógazdát. Hagyjanak neki békét. Az aratást elhalasztották hétfőre.

Erzsi roppant nyugtalanságot szenvedett el. Nem tudta elképzelni mi történt az urával. Asszony ösztöne tisztán megérezte, hogy azért van igy, mert ő nem elégiti ki az urát. Szüksége van annak mindenre, mindenre s a sok minden közt ő reá is. De ő csak egy kis rész a nagy sokban! És ez rettenetesen elkeseritette s lassan olyan hangulat telepedett a kis családra, mintha mély gyász borult volna rájuk. Csak sóhajtoztak, de annyi energia sem volt bennük, hogy valamelyik egy-egy hangos szóba tudott volna kitörni.

Már szombatot értek s mikor másnál a munkáshét végén utolsó erőmegfeszitéssel fejezték be mindenfelé a kitervelt munkát, náluk téli tunyaságba, öregemberes maznaságba fáradtak bele.

Szombat délután egyszerre csak arra riadt fel az asszony, hogy az ura bent az első szobában énekelni kezd:

Erzsi keresztet vetett és felsóhajtott. Idegen volt neki az ura erős, komor éneke, de valahogy érezte, hogy maga az ének már valami belső fordulatot jelent. S mig az éneklést elhallgatta, benne is felbuzdult az áhitat, az imasóhaj. Vágyva vágyott rá, hogy egyszer már ez életben együtt fohászkodjék az Istenhez az urával. Ebben a legbelsőbb szolgaságban olyan igen-igen távol voltak egymástól. Külön paphoz, külön templomba jártak, külön lenézték egymás hitét s éveken át kibirták, hogy gyöngédségből nem is említették a vallást odahaza és nem imádkoztak, ha a másik a közelben volt, hogy ne botránkoztassák imacselekedetükkel.

De most az asszonyt elfogta a vágyakozás. Együtt akart lenni, egy akart lenni az urával a templommá szentült szobában.

Az ura ott ült az asztal előtt és tenyerébe hajtott fővel énekelt. Meg sem mozdult az asszony beléptére, tovább énekelt, bár nem esett olyan jól már szive szerint. Elvárta, míg a felesége valamit motoz a háta mögött a komót fiában, várta, hogy kimegy.

De az asszony igen elcsöndesedett s ő nem győzte kivárni. Hát visszafordult hozzá.

S megdöbbenve látta mi van mögötte. Az asszony ott térdelt a földön s a komót szélére állított kis oltárféle előtt, a feszület, a bálvány előtt imádkozik; összesimitott tenyérrel, félre hajtott fővel.

Felállt, hogy hirtelen dühében ököllel leüsse, összetörje a festett istent.

Ám a másik percben lenyelte dühét és nem az asszony felé lépett, hanem az ajtó felé.

Ettől kezdve szakadatlanul, szinte önkivületben volt. Minden kínozta, mint az eleven sebet. S ugy érezte, mintha börtönben volna, ahonnan többé nincs menekülés, még a bitóra sem, bár még az is megkönnyebbülés volna már neki.

A felesége másnap délután templomba ment. Akkor könnyült meg egy kicsit. Ugy nézett körül, mint az elkinozott kuvasz, ha az őrzője elmegy. Nincs-e rés, ahol kirághassa magát.

– A grófné! – s szinte szélütés érte a férfi nyelvét. – Elmenjek! – mondta magánkivül, fakósápadt arccal.

– El, el, azt izente. Hónap délután… Mikor a gróf kilovagol… mingyán.

Egy pillanat mulva az erő, a vágy, az élet sistergős, tüzes lángja csapott fel benne.

XVI.

A fiatal grófné ugy érezte magát a kis faluban, mintha a művelt modern élet közepéből egyszerre valami ősvilágba került volna vissza. Kellemes volt ez a különösség, mert semmi bajjal és kényelmetlenséggel nem járt. Volt egy csinos kis kastély, -71- amely frissen tapétázva, butorozva, szépen kitakaritva, mintha csak valami bűvös sziget lett volna az őserdő mélyén, a modern élet minden szükséges cikkével fölszerelve. S a vadak nem voltak emberevők, hanem igen csinos, formás, jókedvü emberek, akiknek nagyon jól állott eredeti primitivségük. Amellett jó nevelésüek voltak, nem kiváncsiskodtak és nem tolakodtak s a szép grófné, aki titkos szerelmének áldozni bujt el a világ szeme elől, valóban ugy érezte, hogy a láthatatlanság fátyola övezi.

Nem is engedte, hogy tulságosan megbontsák azt a rendet, amit a kastély üresen állása alatt megszoktak itt. Az uradalmi intézők meglehetősen bevonták a kis kastélyt a gazdaság körébe. Elől ugyan meghagyták a díszkertet, amelyben hamar megmohosodott fenyőfák állottak, nem igen díszlő, inkább gyászosan lecsüngő ágakkal, de a kastély mögött veteményes kertet rendeztek be a virágágyak helyett s a kocsi-udvart gazdasági célokra használták. Itt szokták a kendert tilólni, a kukoricát fosztani az asszonyok. Most is már be volt hordva a sok kender az udvarba, mikor a grófné megjött s a fejvesztett sietségben ott felejtették a száradó kis kévesátorokat. A grófnő nem találta kellemetlennek a kender átható szagát s kivánta, hogy az asszonyok ott dolgozzanak az éjszaki ablak alatt, épen olyan fesztelenül, mintha ő itt sem volna.

Leskelődni akart utánuk. Kiváncsi volt az emberi titkokra. Zárdai neveltetése alatt ép oly távol állott az emberektől, mint később, mikor a társas életben rendkivül belevegyült az élet lázas, zajos forgatagába, most midőn a magányt meglopni jött le szerelmesével, megnyilt az érdeklődése az emberi sziv titkai iránt.

Vakmerő tette, hogy engedett sógora rábeszélésének s először életében szinte nyiltan szökött le a sima, egyenes utról, lázba hozta a vérét és lelki -72- örvényekbe széditette őt. Huszonhat éves volt s hat évi házasságából szinte egy napot sem töltött még sem magában, sem egy igazi férfivel. Miska gróf, az ura, csak a lovai s a szinésznők után érdeklődött. Hélène grófnő, végre több évi plátói barátság után forró szerelemre gyult a sógora, László gróf iránt, aki az egyetlen mélyebb tartalmu, bár sok tekintetben excentrikus észjárásu férfi volt a közelében.

A parasztasszonyok után való leselkedés egész váratlanul egy eddig saját maga előtt is titkos tulajdonságát boritotta vérvörös virágzásba: az érzékiségét. Ha egyedül maradt, most azonnal lement az éjszaki kis szalonba, ahova az udvarról minden szó behallatszott s a folyton kacagó, fecsegő, pletykáló s egymással szemérmetlenül ingerkedő asszonyok és lányok beszéde ugy hatott rá, hogy minden egyes rettentő szó ujabb és ujabb vérrakétát robbantot föl benne. Szerette volna biztatni őket, de félt, hogy elijeszti a szabadszáju fecsegőket s szégyelte volna is, hogy ilyen alantas örömön kapják rajta.

Legjobban titkolta épen a sógora előtt, aki pedig tulajdonképeni oka volt, hogy lelke megérett erre a titkos bünözésre. Azonnal s örökre szakitott volna a sógorával, ha az rajtakapja azon a társalgáson, amiben nemsokára bő része lett.

Volt a kendertörők között különösen egy érdekes lány, akiben annyi szemérem nem volt mint egy csirkében. A grófnő behivatta. A lány egy csöppet sem volt elfogódott. Simán és természetesen járt a fény és pompa s a megfélemlitő idegen környezet között. A grófnő szolgálatába fogadta s meséltetett vele magáról, a falujáról, a világáról. A lány, Kis Bora, valóságos iskola, életiskola lett neki. A grófnő eddig sohasem vette észre, hogy a körülötte élő személyzet emberi anyagból van, s most sem vette volna észre, de ebben a vad lányban egy önmagával -73- közös nagy tulajdonságot talált: a kielégithetetlen érzékiséget.

Forró délutánokon és olyan éjjeleken, mikor magában maradt, behivatta magához Borát s a legkülönösebb társalgás folyt zárt ajtók mögött köztük, ami valaha grófi hölgy és cselédlány között folyhatott. Bora nyiltan és a szeméremnek sejtelme nélkül beszélt mindenről, ami őt érdekelte. S mindent elcsarált, ami el nem mondható csak történt valaha kis falujokban. S különösen sokat beszélt arról az emberről, aki istene volt, aki mint az ő beszédéből kitetszett, az egész falu minden nőjének főfő, izgató, vérforraló bálványa volt.

A grófnő érezte, hogy életében most először forrt föl benne az a vad, érzéki, oktalan és céltalan buja gerjedelem, amely elfogja és megrázza az emberi testet és sarkaiból kiveti a lelket. És néha szinte megrémült már attól, mi lesz, ha csakugyan hatalma alá kerül a paraszt Don Yuannak.

Izgalmak futkostak keresztül-kasul rajta s mikor parancsot adott Borának, hogy találkára hivja neki a paraszt hőst, akkor már attól rettegett, hogy elveszti az egyszerü, primitiv ember előtte a nimbuszt. S fokról-fokra szállitotta le vele szemben az igényeit, a követelését, a várakozását s hagyta, hogy visszafejlődjön ő maga a Bora nivójára, s bámulta a parasztlányt és irigyelte, hogy az szabadon forrongó érzékiséggel ugy tud beszélni a hőséről, mintha épen az ölében ülne a kéjek tetőpontján.

Minden csöpp vére felforrt; ha ő idáig tudna emelkedni a nemi szerelem intenzivitásában!

XVII.

Hétfőn délután az emeleti nagy teremben voltak. A terem ablakai a homlokzatra nyiltak s a kisded park fái között a falu felé lehetett látni. -74-

A grófnő a zongora előtt ült s egy Chopin-darabot játszott. Volt némi eredeti zene-érzéke s nagyuri nembánomsággal holmi változatokat csinált. Jobban tetszett neki a rögtönzése, mint maga a szerző s belepirulva a kis erőmegfeszitésbe, szinte ugy érezte, mintha valamit alkotott volna.

– Brávó! – mondta, mikor a hölgy a maga ingoványos kirándulásából visszaért a költő szeliden ringó hullámaira.

A férfi megingatta a fejét. Olyan jól ült, félig eldőlve a chaise longueon s oly kellemesen szivarozgatott, hogy nem volt kedve mozdulni. Meglehetősen hizásnak indult már s az a teliség sugárzott belőle, ami a lomhaság boldogait jellemzi. Fehér fogai csillogtak, vastag sötétszőke bajusza volt s gesztenyeszin szakálla hegyesre volt vágva.

– Önben egy mintapolgár veszett el, – mondta a grófnő s elfordult tőle, skálában futtatta végig az ujjait a billentyükön.

A gróf felállott, ötletek és beszédgondolatok támadtak benne s ez megmozditotta.

– Mégis csak különös, – mondta lassan, kényelmesen s mégis kissé idegesen tagolva a szókat – hogy azért szeretünk egy asszonyt, azért mutatjuk meg magunkat neki, még a legtitkosabb érzéseinket is, hogy a végén igy félreismerjen, mintha soha sem beszélt volna velünk.

A hölgy gunyosan elmosolyodott s egyet nyujtózott. A karjai formája csodálatos szép volt. Különben nem volt valami tökéletes szépség. Szőke haja polgárasszonyosan volt feltéve, az arca friss vizben tisztára mosva, kendőzés nélkül is piros volt. A szemei kicsinyek voltak és szürkék, de elevenek s nedvesen -75- csillogók. A szája nagy volt, okos száj, de ha nagyon gunyosan biggyesztette le, már is két mély ránc gyürődött két oldalt a sarka mögött. Karcsu volt és lányos termetü, mint a meddő asszonyok, de hizás tagadhatatlan jelei látszottak már rajta s félő volt, hogy nemsokára egészen szétmegy ez a csinos test. A gróf megállott s élvezettel nézte végig az izmok játékát. A hölgy nagyon lengén volt öltözve. Rendkivül mély kivágásu ruháját egészen ugy viselte, mintha emancipálta volna magát a ruhaviselés alapelvei alól.

– Hiba. Erény. Micsoda frazeologia ez. Te vagy a kis polgárasszony ma chérie!

– Mert igy meghalok az unalomtól. Ha magam nem gondolnék magamra, már meg is haltam volna.

A grófnő lehajlott a billentyükre s végigfutott a fehér csontlapocskákon, mintha valamelyiket keresné. Az ujjával kétszer is végig siklott rajtuk, végre megállt. Egy kis mosolyt fojtott el.

A gróf elkezdett sétálni s ugy látszott, mintha valami roppant mélységes dolgon gondolkoznék. A grófnő lopva, rejtélyesen mosolygott s akkordokat ütött meg.

Pár percig tartott ez a furcsa hangtalanság. A hölgy gyönyörködött a kezében. A keze csakugyan felséges volt. De az is párnásodni kezdett, az ideges kék erek kezdtek már besüppedni a sima szőrtelen fehér bőr alá. Az asszony fölemelte a kezét s közelről megnézte. Elhatározta, hogyha innen elmennek, föltétlenül kurát fog használni. Fájt a szive a szép kezéért.

– Mondja barátom, – szólalt meg, felrezzentve a grófot, hogy lehet az, hogy ön ezekkel a képességekkel nem lépett közpályára. Nem volna érdekesebb miniszter lenni, mint negyvenéves korában itt velem veszekedni.

– Persze, hogy nem volna, – mondta kelletlenűl a férfi s hozzá lépett. – Ha már veszekedni kell, inkább egy szép asszonnyal veszekszem, mint a politikával.

Felemelte a hölgy kezét s megcsókolta. Aztán megnézte és ujra megcsókolta.

– És ha intrikákkal kell bajoskodni, inkább az én szép asszonyom intrikái miatt szenvedjek, mint otromba politikusok ostoba fogásai miatt.

A grófnő amint visszakapta a kezét, leeresztette azt, hátra, mintha féltené s egybekapcsolta. Aztán mosolyogva nézett fel a gróf arcába. Guny, kicsinylés, epéskedés, szerelem, jóakarat, minden volt az arcában, mikor azt mondta:

– Mégis csak nem értem, hogy lehet egy férfinak, egy gróf Karay Lászlónak ilyen kevés tettvágy a lelkében. Nem fél, hogy megrozsdásodik. -77- Elég ennyi munka egy férfinak! hogy az idegei rendben legyenek.

– Hát persze, hogy elég. Nem tudja, hogy a grófok nem vasból vannak, hanem valami ritka nemes fémből. Nekünk nem munka kell, hogy fényesek legyünk tőle, hanem légmentes elzárkozottság és méltó keret.

– Azt a kis parasztlányt ki fogom tiltani. Maga nagyon, nagyon rossz iskolán megy keresztül, ha megszokja, hogy mi épen olyan emberi lények vagyunk, mint például a parasztok. Mi nem azok vagyunk. Egészen mások. Nekünk nem az az ételünk, az italunk, a levegőnk. Nekünk nem életfeltétel az, ami nekik az. És nekünk nem élet az, ami nekik az. Nem öröm, ami nekik az, nem gyönyör, ami nekik az. Mi a másik véglet vagyunk, minekünk semmi közünk ahhoz az alacsonyabb állati rendhez, amit közönségesen embernek neveznek.

– Látja grófnő, itt egy századok alatt kifejlődött helyzettel, állapottal, valósággal vagyunk szemben. Egy tényről van szó, aminek a helyességén, vagy helytelenségén lehet vitatkozni, de az mégis tény s nem lehet változtatni rajta. Ha valaki változtatni akar, a végzettel száll szembe. Tragikai vétséget követ el. Lehet harcolnia s el lehet buknia. Nagy dolog ez, de a látszat könnyen megtéveszti az ember szemét s a felületes nézőnek ugy tetszik, mintha semmiség volna, amin könnyü változtatni. Hiszen mi nem élünk reális életet. Mi voltaképen -78- csak vegetálunk!… És én magát most halálra untatom, de ha már belefogtam, ki is fejtem rögtön azt az elméletet, amely ebben a percben jut ilyen napfénytisztaságban az eszembe, de szentül meg vagyok győződve felőle, hogy arany igazság!… Az az ősapánk, aki örökre biztositotta a legmagasabb polcot, amit a mai emberi viszonyok között a társadalomban el lehet érni: egyszersmind kivonta a létünkből a valóságos élethez tapadó gyökereket. Mi megszüntünk egyének lenni s nagyon okosan ugy is nevelnek bennünket, hogy ne is lehessünk soha egyénekké. Mi egy rend vagyunk, egy kaszt, amely egyetemlegesen él, senkinek sincs meg az egyéni magasabb cselekvési szabadsága, mert az egyes embernek nem szabad kockáztatni a jövő generációkat. Az az ősapánk, aki akármiféle utón-módon, de biztositotta a mi létünket: azt a szellemi lekötöttséget hagyta ránk, hogy nekünk ehhez a léthez nem szabad hozzányulnunk. Ő a jövendőnek gyüjtött tőkét a semmiből, mi azt a tőkét nem szórhatjuk szét a jövő generációk elől a semmibe. Ezért nem mehetünk mi bele az élet harcába. Ezért nem terem a magas arisztokráciából sem Napoleon, sem Goethe. Hol van már valami előny, amiért mi harcolhatunk? Mi csak veszthetünk! Még a nyereség is tiszta veszteséggé válik a mi kezünkben, mert kihivja a rettenetes nagy és rettenetes szegény áradatok irigy ellenszenvét. S ki mer belemenni az élet harcába azzal a ballaszttal, hogy irtózatos nagy érdekeket kockáztat semmiért.

Elhallgatott. A grófnő okosan figyelt, de amikor a gróf elfordult, hogy szivarja hamvát leüsse a kis japán tálcába, elmosolyodott. A gróf szakadatlanul ugyanazt az egy gesztust használta, valami furcsa félszeg vizszintes kézmozdulatot.

– Ezek a naiv fiuk, akik kiállanak a piacra és azt hiszik, valamit csinálnak, mikor képviselők, -79- miniszterek lesznek, mozgalmak vezérei, sportférfiak, oroszlánvadászok; mikor istállót tartanak, kulturát, irodalmat, maitresseket becéznek, ezek egészen öntudatlanul, filozófia nélkül teszik, amit tenniök kell. Élvezik az életet, amely oly föltétlenül biztos a számukra. Fickándoznak a bő, jó, egészséges vizben, mint a halak. Ha valamelyiket baleset éri, kicsit megkoppasztják a bőrét, vagy akár ha odavész is az oroszlán, vagy a politika torkában, mit tesz az! Mindenkinek joga van saját magát elveszteni, a közöst, az elvet, a kasztot nem veszélyezteti… És nekem ez nem passzió, mert nem vagyok annyira naiv, mint ők, hogy át ne lássam, hogy akármibe kezdek, semmi sem merészebb és komolyabb játék, mintha a szobában játszom fakatonákkal, hát nekem nem okoz örömet, hogy a szoba falain kivül játszam! Hát inkább engedem elveszni, elsorvadni, elpárologni a bennem szunnyadó erőket s meg sem kisértem, hogy teremtsek, vagy elveszitsek valamit.

– Mert nagyon unalmas… Csak érdekesebb tán a küzdő és erős férfit látni, mint a lustát, akinek mosolyogni sincs kedve.

– Bizonyos. Sőt biztositom önt – s a grófnő frissen felállott a helyéről, – hogy sokkal jobban izgat és érdekel most a legprimitivebb ember, aki erős és kemény és valamit produkáló, mint a legfinomabb élvező, aki elterül és olyan puha, mint egy gombolyag selyem. -80-

Ez pedig kifeszitette szépséges karjait, amelyről visszahullott a selyem lepel s kacéran mondta:

– Vigyázzon barátom, mert későn találja észrevenni, hogy az asszonyok szivesebben türik el a szilaj ölelést egy erős paraszttól, mint a legbölcsebb filozofálást egy tehetetlen gróftól.

Aztán megfordult s elsietett. Az ajtóból még visszanézett s fehér fogaival rákacagott a férfira, aki valami keserves megütődéssel nézett utána. S mikor a hölgy eltünt az ajtón, mogorván nézett ki az ablakon át a falu felé.

XVIII.

A gróf minden délután haza lovagolt a saját kastélyába, a szomszéd faluba Vezekénybe. Ott nagy gazdasági átalakitások folytak s ugy tett, mintha annak a kedvéért volna idehaza, bár ép oly kevéssé érdeklődött irántuk, mint a világ többi dolga iránt.

Bora ült mellette. Leguggolva a kád mellé. Barna, kemény kis kezeivel simogatta, locsolgatta a grófnő habfehér testét s szerelmesen nézett rá.

De Bora csak nézett nagy dióbarna szemeivel s nyitva felejtette haragosvörös ajkait, melyek mintha szét akartak volna csattanni a tulságos vérbőségtől.

– Mi az, Bora – szólt rá a grófnő, akit szinte -81- feszélyezett már a lány heves nézése és szótlansága. Mióta itt van mellette, még egy szót sem szólt.

– Be szép maga gyönyörüm! – mondta a lány s begörbitett mutató- és kinyujtott hüvelykujjával parasztos naivsággal megcsipte a szép hölgy állát.

A grófnő megcsóválta a fejét s kissé bosszus lett. Ez a lány ugy sugta, mintha valami nagy kitüntetésről volna szó. S ugy is néz reá, mintha az arcáról azt akarná leolvasni, hogy ő most mindjárt elájul a boldogságtól. Mégis sok ez a jóból. Nagyon is leereszkedett a parasztok szinvonalára s ez kellemetlen, megrázta a fejét s hidegen pillantott végig a lányon.

– Mondjad csak Borcsa, – szólt – téged még soha sem ölelgetett meg az a Turi?

– Dani bácsi pedig nem fizet senkinek. Inkább neki fizetnek, – tette hozzá dicsekedve. – Az asszonyok meg a lányok mind mennek neki kapálni, meg mindent csinálni, csak egy csókot kapjanak tőle. Mer ő tőle nem kap ingyen csókot akárki.

A grófnőnek nagyon furcsa és kellemetlen volt ez a paraszt logika. A megfizetett férfi.

– Hát akkor téged azért nem ölel meg, mert te nem tudsz neki mit fizetni. -82-

– Én is tudok kapálni! De ő nem fizetne nekem! Hát maga azt nem tudja, hogyha az ilyen szegény lány, szép lány, akkor nem hálhat emberrel, csak ha jól megfizetik. Nekem szerencsét kell csinálni. Megmondta azt nekem az anyám, még kisiskolás koromban, hogy ha vigyázok a szépségemre, akkor még nagy szerencsét csinálhatok.

– Nem! Bizony nem. Akkor már elveszik az embert, ha van valamije. De az én apám zsellérember, hát a zsellérlányt csak valami rossz béres veszi el.

Valami idegen, exotikus, büzlehelletü életnek az áramlata csapott feléje. S mikor ujra végignézett a lányon, zavarosan érteni kezdte micsoda nyilt vásár folyik itt, ebben az emberi világban, ahol a szép lányok is, a szép férfiak is tisztán és nyersen kamatoztatják a szépségüket.

– És Turi Dani senkit se ölel meg ingyen?… Tán még egy grófnét se! Mi?

– Turi Dani ember! ü azt teszi, amit akar. Ü nem kér. Mit bánja ü. De az asszonyok járnak a kedvibe. Azok odaadnák még az életüket is, csak rájuk nézne egyszer. Nincsen olyan fejércseléd, aki szivesen ne adná oda még az életét is, hogy Dani bácsi a derekához nyuljon!… -83-

– Én szegény lány vagyok, nekem szerencsét kell csinálni – ismételte csökönyösen.

A lány hirtelen nyers mozdulattal átkapta a nyakát és magához huzta. Azzal belesugta a szót az asszony fülébe.

– Aszongyák, tette hozzá, azért szeretik annyira a fejércselédek, mert ott igen-igen szép… – s lesütötte a fejét a kád megé.

A grófné behunyta a szemét s valami kis undorodó -84- kéjes megreszketést érzett. A vére pezsgett, az agyát vérhullám öntötte el…

Valahogy rettenetesen leegyszerüsödött előtte a szerelem, mióta Borától vett leckéket.

XIX.

A gróf páratlanul finom élvező volt. Heléne grófnővel való viszonyában éppen az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy méltó párra talált benne. Ugy tetszett neki, hogy ő már régen tul van azon a koron, mikor naivul és ábrándosan tud szerelmes lenni a férfi. Neki mulhatatlanul szüksége volt a komplikált helyzetekre, a raffinált gyönyörökre s mindenekfölött az érzések gazdag differenciáltságára. A grófnő neki egyszerre felesége, szeretője s a szerelem kéjeiben felfedező társa volt.

Tudta, hogy a faj, a vér, a társadalmi helyzet s az intelligencia legmagasabb fokának köszöni azt a képzelhetetlen idillt, amelyben most része van.

S most rájött, hogy a hölgy betelt a mértékkel. Tulnőtt ő rajta s tovább akar haladni azon az uton, amelyen ő meginditotta.

Mindennap vágtatva tette meg az utat Vezekénybe és vissza, most lassan, lépésben haladt s kissé letargiára hajló hangulatban boncolgatta az eléje került helyzet tartalmát.

A szerelemben nincs állandóság. S ha ő elveszitette a vonzóerejét, mint him, hogy lehet ellenállani annak az uj árnak, amely elragadja tőle az asszonyt.

Az asszony még nagyon fiatal. Nagyon tele van életnedvvel. Nagyon kihasználatlan. Nem birja soká a csöndet, a puhaságot, az elzárkozottságot… Most kezdett előtte kibontakozni a mai beszélgetés igazi értelme. Milyen keveset szólt az asszony s milyen sokat beszélt ő, és mégis minden szócskának, amit -85- a grófnő kiejtett, több sulya van, mint az egész filozófiának, amivel ő fárasztotta. Mit beszélt ő, henye eszmefuttatást, amellyel takargatja mihasznaságát és tehetetlenségét s mit mondott a nő! világot romba döntő szót: több az asszony szemében az erős paraszt, mint a tehetetlen gróf.

Honnan jut ez az asszony eszébe. Nem elméletből. Egy tény bukkant ki abban a szóban. Valami valóság, amely nyersen tünt fel a nő előtt. Biztos, biztos, hogy van egy paraszt valahol, akit látott, akiről hallott, de aki ezt a gondolatot a maga valóságával ébresztette fel benne.

Ködös lett a szeme. S megszédülve, maznán esett el a nyeregben. Félelem és lemondás lepte el. Érezte tönkrement, energiátlan, férfiatlan gyöngeségét s érezte, tudta, hogy nem lesz ereje szembe szállani az asszonnyal.

Csak szivszorulással tudott arra gondolni, hogy lesz idő, amikor kisiklik az öléből az asszony. Látta előre azokat a gyötrelmeket, amelyek mindig agyon kinozzák minden szakitásnál s félt tőlük.

Egy percig sem gondolt a hosszu uton arra, mit kell tennie, hogy elkerülje a kellemetlen jövőt, folyvást önmagával foglalkozott s magát elemezte. Miért van, honnan van, hogy ő, aki olyan szivósan ragaszkodik az asszonyaihoz, mégis oly gyakran kénytelen válni. Belenyult a legbelsejébe s látta, hogy az a gyöngédség, amellyel az utolsó percig viseli magát a kedveseivel szemben s az a makacs féltő ragaszkodás, nem szerelem, de valami kellemetlen emberi érzelem. Nem tud szakitani. Mindig neki kell megérni, hogy a másik fél teljesen elhüljön és az vágja ketté a viszonyt. A lomha férj ragaszkodik igy a feleségéhez, akivel szemben egy életre vállalt kötelezettséget s ezért becsületből hazudja a szerelmet, mikor már csak az üres formája -86- él annak a lelkében; s akit fél elveszteni az életrend változásától való rettegésében. De mi szüli az uj, meg uj rémületet, amely a szakitás gondolatára őt elfogja! Ő, aki ugy tud unatkozni a régi viszonyban, miért keresi fel makacsul és kilendithetetlen pontossággal a rendes találkozásokat, miért félti a napok programmjának megzavarását s hogy lehet az, hogy mégis, mikor már visszavonhatatlanul vége a viszonynak, uj lelki frisseséggel tud uj érzelemre gyulni. Szánalmasnak és nevetségesnek érezte az asszonyokkal szemben való helyzetét: mindig neki kell a gyöngébb félnek lennie, mindig neki kell a pirulást elszenvedni. Előre sejti, hogy jellemének ez a fonák vonása most is meghozza a rendes véget, s mégis bánatnak s keserüségnek adja át magát. Ma már nem is csak azért, mert fél ettől a gyalázatos befejezéstől, hanem azért is, mert haragszik önmagára.

Kedvetlenül ért be a kastélyába s szórakozottan beszélt azzal, aki utjába állott. Épitettek. Szomoruan nézte el a munkásokat, amint lomha mozdulatokkal mozogtak a falon s meglepetve figyelte meg, hogy az egész kép mégis valami lázas sürgés-forgást mutat. Ha messziről nézi valaki, nagy távlatból az ő életét, valószinüleg, igen változatosnak és gyors eseménytermőnek látja azt is, pedig ő épp olyan habozva tesz egy téglát a másikhoz, mint a kőmives, aki minden oldalról megnézi s itt letör belőle, ott hozzá tesz s közben pipát töm.

Ezek a munkások volnának tehát azok az ősállatok, akik a maguk nyers, vad erejükkel jogos ellenfelei lehetnek az intelligencia elpuhitotta uraknak!

Ellenszenvvel s mégis tárgyilagosan figyelte meg egyenként az embereket. Sorban mindet. S meglepő felfedezést tett. -87-

Az uradalmi intéző lépett oda hozzá. A grófban megindult a filozóf s a beszédkedv.

– Hát hol van itt az ember! Ez mind degenerált tipus! Nyomorult alakok. Rokkant termetek, beesett arcok, alkoholos szemek, formátlanság. Hisz ez mind nyomorék, szánalomra méltó szerencsétlen. Mindig azt mondják, hogy a magasabb osztályok elvesztették, éppen a magasabb kultura miatt a testi qualitásaikat. Hát hol vannak akkor a testi qualitások! Itt van vagy harminc ember, hol van csak egy is köztük, amelyik normális fejlődöttségü lenne! Mind olyan, mintha a kloakából bujt volna ki. Éhesen, elgyötörve, elsatnyulva.

– Nagyon rosszul élnek ezek, kegyelmes uram – mondta. – A falusi mesterember a legalja az emberiségnek. Iszonyu sok pálinkát isznak, rossz lakásuk van, rossz a kosztjuk, erkölcstelen az életük. Aztán ezek nem is az igazi primitiv emberek. Aj, ezek kegyelmes uram mind az intelligenciához tartoznak már. Azért ilyen satnyák, mert derogál nekik, hogy becsületesen éljenek, nagyon cudar viszonyok vannak itt, korhely, gazember ez valamennyi, nagyképü, tudatlan, megbizhatatlan szamár. Ne adj Isten, hogy egy olyan mesterembert találjak az egész vidéken, aki csak egy terminust is betartana. Hazug gazemberek, megérdemlik, hogy mind nyomorult legyen, a gyereke mindnek már részegen születik. Az egész iparososztály már születésétől fogva halálra van itélve nálunk, de meg is érdemlik, mert nincs köztük egy becsületes. Ha van valahol egy munkás, amelyik dolgozni tud, na hát az meg éppen akasztófára való korhely.

A gróf kelletlenül hallgatta az intézőt, aki kizavarta őt a saját eszmemenetéből és a maga anyagi érdekei szempontjából vette számba az embereket. -88-

– Hát a parasztság. Hisz a napszámosok nem iparosok, de ezek még rosszabbak, még satnyábbak s még ostobábbak.

– A napszámosok! – mondta az intéző – azok mán igazán lejebb vannak az állatnál. Azokról nem is érdemes beszélni, azok ugy élnek, mint a disznók. Ha kegyelmes uram ugy ismerné őket, mint én!

– Hát egyáltalán van a népnek olyan osztálya, amely különb ezeknél, akik itt dolgoznak?

– Azok a gazdák kegyelmes uram, akik itt a falukban laknak, a java. Ott annyi sok szép lány van, hogy mese. Ha kegyelmes uram akarná…

– Hát van itt a szomszéd faluban egy parasztgazda, Turi Dani, ha egy kis iskolája volna, beillene az akármilyen uri társaságba. Annyi esze van, hogy egy egész falunak nincs annyi. Zsellérfiu, de ma a legnagyobb gazda a falujába. De ez semmi! Az asszonyok ugy bomlanak érte, hogy olyant még nem is hallottam. Olyan történeteket tudnék róla mondani kegyelmes uram, hogy…

Elhallgatott és a kezében levő vesszővel a csizmaszárát kezdte veregetni. Az intéző igen jó gentricsaládból való volt és nem ok nélkül szokott azzal dicsekedni, hogy Vezekényben ő a gróf.

A gróf azonban inkább rendes tehetetlensége miatt türte a fesztelen modort, mint megbecsülésből s most egy mozdulattal végét vetette az előadásnak.

– Nagyon érdekes, – mondta s azzal elfordult és tovább ment. Ugy tett, mintha valami érdekelné az épület kialakuló formáján. -89-

– Egy-gyen meg a fene, vónék csak én a gróf, én is ott hagynálak a faképnél, akármelyik percben.

Azzal tultette magát a kis incidensen és vigan ment tovább, hogy azért a közelben maradjon, hátha szükség lesz rá.

A gróf pedig el kezdte magában mondogatni azt a nevet, amit az intéző beledobott a lelkébe.

Egyszerre egyet gondolt, megfordult, intett az intézőnek, kérte a lovát s pár perc mulva már visszafelé vágtatott; az asszonya felé.

Az asszonya felé, aki egy szál liberty selyempongyolában várta a sarokteremben a parasztot. S éppen azt a nevet mondogatta magában, amit a gróf:

Bora ott állt a háttérben s egy oldalajtófélfának támaszkodva nézte, nézte a grófnőt, aki az ablakban állott.

Az ablakon át beözönlött a sürü napfény s a grófnő egy szál libertyselyem zöld pongyolájában ugy állt a mély ablaknyilásban, a kemény fényességü napon, mintha zöld tengerködben állana Diána.

A lány elszaladt, nesztelen léptekkel, mint a macska s a grófnő jól eső érzéssel állott az ablak világosságában s egyre mondogatta magában, mintha kabalisztikus értelmét akarná venni e névnek:

Percek teltek. Az ablakon át meleg levegő tolul be s körülveszi egész testét és körülömleszti poros illattal, nappal, kenderszaggal, és primitiv skáláju parasztnótával. Máskor a grófot várta igy; az ő iskolájának -90- perverz levegőjében szokta meg a kéjelgés természetességét.

És jól esik neki, hogy az alkonyodó nap vörös meleg fényével átsüssön a testén és szinte fényes párát izzon ki elefántcsont fehérségü testéből.

S a háta mögött padlócsikordulást hall. És szót hall, elfulladt, lihegő szót:

Bora áll előtte képéből kikelve, lángoló arccal, és boldogan és büszkén és izgatottan. És visszamutat a szoba hátterébe, ahol a grófnő káprázó szeme előtt a sötétben egy férfialak áll, egy fehér gatyás, vikszelt csizmás paraszt áll.

A grófnő első pillanatban félre akar lépni az ablakból, de rögtön parancsol magának, haragra gyul, hogy ilyen szemtelenül tolakodtak be a parasztok. Mit képzelnek ezek magukról! S megvető bosszusággal megsokallja a merészséget s ki akarja utasitani őket. De csak áll egy-két pillanatig.

Aztán lassan előre lép. Istennői gőggel, a tiszta átsütő napfényen. Egy teljes lépést a fények sugárözönében. Aztán elsuhan az árnyékba és sulyos plasztikát ölt a ruhája.

Nem találja meg a legjobb szót, hogy adja legkönnyebben tudtukra haragját, megvetését, a kiutasitást. És mégis visszatartja valami, hogy a legegyszerübb és az egyetlen becsületes kifejezést használja, azt az egy szót, ami az ajkán van:

Asszony. Ravaszkodik. Sujtani és becézni akar. Megalázni s megtartani. Térdre roskasztani és ezzel felemelni. Istennő akar lenni, aki nimbust őriz és egyforma távol s egyforma közel van a halandótól.

Egy pár acélos szem pillantásával találkozik, -91- amely nincs megzavarodva, hideg és erős és bátor, biztos, mint a vivókard s a maga fölényességével meghökkent.

A következő pillanatban már megriadt szaladással fut körül a pillantása az ember arcán s ekkor olyan meglepetés éri, amely elveszi a nyugalmát.

Ámulattal, csaknem ijedtséggel fedezi fel az arc titkát, pillanatok telnek el és ő áll lenyügözve, gondolkozva s már eszébe sem jut, hogy ki akarta kergetni az imént a parasztot.

A kinos csöndben hirtelen rémesebb zaj hallatszik. A szomszéd termekben erős férfiléptek alatt csikorog a deszka.

S belép László gróf. Kikelt arccal, kidülledt szemmel, dühét alig birva palástolni.

És a hölgy, amint egymás mellett látja a két arcot, ujjongva jön rá, hogy igaza volt. Szinte összecsapja a kezét örömében.

Csak épen magasabb, kövérebb, puhább a gróf. És szakállas. És indulata vesztett. Es gyámoltalanabb…

A gróf, miután egy-két másodpercig illetlenül állott az ajtóban, beljebb lépett s gyorsan, indulatosan, jóval gyöngédebb hangsullyal, mint szóval, kiáltott fel:

– Quelle folle! Sans doute tout cela est delicieux, mais… Mais ma chérie, tu es une réveuse, et tu manques de sens social et d’idées generales…

– Je ne sais pas… – szólt gunyosan a grófnő s hirtelen hamisan hozzátette: – Je suis une femme, voila tout!…

A gróf megérezte, hogy még nem érett tragikai -92- fejlettségre a dolog s megkönnyebbült. Nyilván kiváncsiság az egész. Hisz ő is épen azon törte a fejét, hogy felhivatja valamiért a parasztot, hadd lássa. Mennyivel természetesebb, hogy a grófnő, az asszony ugyanezt tette. Ráismert az ajtó mögött a parasztlányra, a közvetitőre, lesujtó pillantást vetett felé, aztán a paraszthoz fordult.

Örült neki, hogy ő volt fölényben egy homlokmagassággal s termetbeli arányaival.

– Mit akarsz fiam, – szólitotta meg a parasztot olyan kegyes pártfogói hangon, amely a grófnő szemében kellett, hogy teljesen megalázza az alacsony rangu férfit.

A grófnő belesüppedt egy fotelbe. Jól is esett, mert már fáradt volt az izgatottságtól. Csakugyan tetszett neki a gróf fellépése s kiváncsian várta, mi lesz. Biztosra vette, hogy a paraszt bambán hebegni fog és vagy elárulja őt, amikor is semmi kiméletet nem érdemel, vagy nagylelkü gavallérsággal őrzi meg a titkát, s az nagyon mulatságos lesz.

Turi Dani azonban nem sütötte le a szemét, hanem komolyan és ünnepélyesen mondta:

– Alázatos könyörgéssel járulok a falu nevében a mi kegyelmes grófnőnk elé.

A gróf szeme megrebbent. Elcsodálkozott rajta, mért vette ő egészen bizonyosra, hogy az a paraszt, akit itt talál, csak Turi Dani lehet, s aztán megütődött azon, hogy Turi Dániel csakugyan itt van.

– Beszéljen Turi Dániel gazda, – mondta a gróf. Egy percig mintha hallgatott volna, aztán hátat forditott a parasztnak s mintha nem is törődne azzal, amit beszél, közelebb lépett a grófnőhöz. -93-

– Az a mi alázatos könyörgésünk a mi kegyelmes grófnőnkhöz, – mondta Turi Dani egyszerüen, minden tulságos jobbágymegalázkodás nélkül, – az a mi könyörgésünk, hogy részt kapjunk az uradalomból. Bérletet!

Ezt az utolsó szót egészen váratlanul hangosan, a tompa némaságu szobához képest tulhangosan, sivitóan kiáltotta el. Mintha bombát vetett volna. Mintha csatakiáltással támadt volna rá az urra. Aki addig közönyösen hallgatta s abban a pillanatban hátat forditott neki.

A gróf, mintha vipera csipte volna meg, visszafordult s megvillámodó szemmel nézett rá.

Turi Daniból abban a pillanatban, mikor a nagyur ásitó unalommal közönyösödött el vele szemben s ugy forditott neki hátat, ahogy csak az instánciázó parasztnak tudnak hátat forditani a nagyurak, kirobbant a gyülölet, amelynek parázsa kétszáz esztendő óta gyült rakásba a lelkében.

S a gróf Karayban is fellobbant a gőg, a grófi gyülölet, a Karay lelkiismeret. S bár László gróf a saját elvei szerint ebben a kérdésben mindig a parasztok pártján volt, most nyers indulatban tört ki.

De a grófnő elleste a pillanatot s maga is ideges tüzre gyult tőle. Fogalma sem volt, mi történt a két férfi közt, de asszonyidegei teljes erősségükben fogták fel a kigyult elektromos áramlatot.

– Nekem, kegyelmes asszonyom! – szólt Turi Dani győzelmesen, mosolyosan, csillogó szemmel -94- s ebben a tüzmosolyban igen széppé vált szép férfias arccal, – nekünk mai parasztoknak semmi bajunk a mi urainkkal. Az apáinknak volt. A mi bajunk csak az, kegyelmes asszonyom, hogy még a mai urak sem igyekeznek jóvá tenni, amit a régi urak a mi öregapáink ellen tettek

– Mit! – kiáltott fel a gróf, – hová fajult a világ! Hová jutottunk. Mit mer ez a paraszt a szemembe vetni!

– Az igazságot gróf ur! – mondta keményen a paraszt. S az igazság ép olyan előnyössé vált az arckifejezésének, amennyire ellapositotta, megcsufitotta a mindig nyugodt, derült, szenvtelen kifejezésre termett arcot, a grófét.

A grófnő tetszéssel vette észre, hogy nem a paraszt van hátrányban az összecsapásnál.

Mig a gróf tétovázott, merje-e kikergetni a parasztot a hölgy jelenlétében, ebben a ránézve erkölcsileg kedvezőtlen pillanatban, amaz bátran s az igazság erejével folytatta:

– Tudjuk azt mi, nem felejtettük még mi el, hogy kergették ki a régi öregapáinkat az ősi földről, a Kánaán földjéről az Akasztófa-pusztára.

A gróf már szinte magánkivül volt dühében. Soha, mióta él, ilyen izgatottságot nem érzett. Azon a határon állt, mikor ökölre kél az ember, mert nincs más hátra. S megzsibbadva, megbénulva érezte magát. Talán, ha egyedül van, már ráorditott volna a parasztra, kikergette, felpofozta volna, a lovászért csenget, de a hölgy előtt lehetetlen volt neki effélét tenni. Lenyügözte őt s a vad és szemérmetlen állattal szemben tehetetlenné tette a saját intelligenciabeli, uri nevelésbeli felsőbbsége. Nem nyulhatott nemtelen eszközhöz s látta, hogy védtelenné -95- tette őt a végzet. S dühének tetőpontján, belátta, hogy a parasztnak igaza van és joga van és emberileg, a maga szempontjából kötelessége, hogy azt tegye amit tesz.

Ugy állott, hogy kín volt ránézni. Az erei majd kicsattantak s minden feszültsége maga ellen fordult.

A grófnő, amint rápillantott, megijedt. A gróf arca kék volt s a gutaütés kerülgette.

– Azt kegyelmes asszony, hogy ezt az imádságos szép szemét hadd lássuk mi néha szegény parasztjai. Mert ha az ránk ragyog, tudom az egy Istenem! nem lesz többet bajunk.

A grófnő is megzavarodott. Meg kellett éreznie, hogy nem magánál alacsonyabb rendü lénnyel áll szemben. Meg kellett éreznie, hogy ez a férfi férfi vele szemben. Férfi, aki csupán asszonynak tudja őt. Aki bókot mer neki mondani, aki nem méltatja őt arra, hogy érdemleges vitába szálljon vele.

Nem akarta, nem merte folytatni a dolgot. Félt, hogy neki kell parasztsággal alázni meg magát. Sokallta azt is, hogy eddig engedték a dolgot s éles szeme megzavarodott, mint a viz tükre a szélben, a férfiszem belevágó sugárzásától.

Turi Dani látta a két ember megtorpadtságát egymaga előtt s nagy lőn szivének kevély kövérsége. Nem bánta már, ha örökre odavész is az egész birtok, az egész bérlet. Ezért a pillanatért érdemes ár minden pénzveszteség.

A kinosan hosszu csönd, amelyben a két nagyur nem talált szót, hogy azzal ki tudják korbácsolni a sértőt, neki élete legfőbb diadala volt. -96-

És ő szólalt meg utána. Csinált alázattal, mint mikor koncban dob a tolvaj mérget a kutyának, megszólalt.

– Kegyelmes asszonyom, irásban adjuk be az instanciát. Tessék ugy itélni, ahogy a szive huzza. Az isten annya a legszebb, azért a legjobb. De a kegyelmes grófné még annál is szebb, sokkalta szebb!… hát jobb is. Mindenben megbizunk az akaratában.

Ugy haladt el a csikorgó parketten, vaspatkós csizmájával felvágva a drága szőnyegeket, mint egy őspogány, mint Árpád daliái közül egy. S nem az utolsó. A törzsfőnök, aki valahonnan messze napkeletről hozza még a lelkében, hogy ünnepélyes pillanatban, szobában, asztal mellett, templomban tedd fel a süveged.

A gróf és a grófnő elámulva, szinte megsemmisülve néztek utána. A férfi feketevörös volt a vértolulástól, a hölgy sáppadt és pirult, remegett a szive. Sirni és kacagni tudott volna. Ugy remegett a lelkében ez a lefolyt pillanat, hogy egykor valami nagyszerüséggé nőheti ki magát az emlékezet, a szivindulat melegágyában.

A grófnő intett neki a szemével, mint a kutyának. S Bora ugy igyekezett kifelé a fal mentén, lesunyva, iszkolva mint az eb az ostor elől.

XX.

Kegyetlen nagy öröm fogta el Danit, mikor látta a grófnő szineváltozását. Gőgös érzéssel nem sajnálta, nem szánta volna, ha rögtön ledobban is. A melle feszült, a szeme szikrázott, az arca állatias, -97- vad megelégültségtől fénylett. Igy kell! Ez az, amire vágyott. Sarka alatt gázolni az asszonyt! Mi neki egy asszonyi állat, ha grófnő is! Asszony! Semmi! Kirepül belőle a lélek, ha az igazi férfi jól a szemébe néz. Hát még ha megfogná. Összekapja az ujjait s érzi bennük az erőt, a kivánságot; hogy le tudná róla tépni egy rántással a ruhát!…

Visszapillantott félszemmel. Bora volt. Az ajtófélfához támaszkodva, azt átölelve, belekapaszkodva, a pillantásával repült utána Turi Daninak.

A szép paraszt félszájaszögletibe egy kis mosoly rezdült meg. Tetszett neki, hogy volt valaki a maga népéből, ha csak egy semmi jány is, aki ott volt, látta a győzelmét.

Bora pedig ugy ölelte az ajtót, mintha vissza akarná tartani magát testi kötelékekkel, hogy a lelki vágy, a kivánság utána ne röpitse a mágnesének.

A kapu előtt, az utcán megállott a paraszt, jobbra menjen-e, vagy balra; be a faluba, haza, vagy ki a mezőre.

Sulyos és mégis szinte szökellő lépésekkel haladt a porban. Majd letért a mezei ut szélére, tul a begyöpösödött árkon s a kiszáradt pocsétákat kerülgető gyaloguton haladt előre. Egyszer aztán befordult a poros utilapuk és szikkadt száru garádicskórók közt siető utról egy mesgyeösvényen a kukoricások és buzatáblák közé. Elmaradt mögötte az ut poros levegője, friss szél csapott az arcába, démutkák és kakukfüvek illata vette körül s a kukorica fejlődő levele zsibongó sustorgással zajlott körülötte. Lecsipett egy hatalmas cickóróról egy szem ragyogó -98- sárga virágot s balra kanyarodott a nap elől, amely már lent volt a vetések fölött s vörösödő arccal bámult utána.

Jól esett neki, hogy kijárhatja magát az isten szabad földjén. S csak ugy süvöltött belőle a kieresztett energia, mint a gépből a gőz, szinte fütyölt. Egy jó félórai kemény dobogás után csöndesedett, megereszkedett, rendes tempót vett föl. Közeledett a maga földjéhez, ahol ma állottak a buzába az aratók.

Vidáman köszönt vissza nekik; letört egy kalászt, szétdörzsölte a markában, kifujta a pelyvát s örült, mikor látta a szép, piros, érett szemeket. Csak ugy dagadt mindenik a kövérségtől, sehol egy aszott szem; nem is ártott hát annyira a mult hetek esője, hősége, mint féltek tőle. Mária anyánk, az istenanya képe ott mosolygott minden szem boldogabbik végén.

– Hát mi lesz, gazduram! – kiáltotta egy legény és sunyin odaintett a másiknak.

Dani értette a szót. A szegény ember szavát, aki alattomos formában szüntelen ott kerülgeti az isten kegyeltjeit ingyen ajándékért.

– Na hát akkor Péter, accide a kaszádat, ülj fel a lógósra, oszt ott a pájinkás csobojó, ugorj haza, hozd tele. Addig innen haza nem megyünk, míg le nem szedjük ezt a kis táblát. -99-

Végig mutatott a hatalmas buzatáblán. Mindenki örült neki. Jól esik dolgozni, ha a gazda vezet. Kivált ha Turi Dani ez a gazda.

A legény már fenn ült a lovon, mögötte a pálinkának való hordócska, onnan szólt le még egyszer.

– Hozd ki az enyimet is! – kiáltott utána Dani, – oszt mond meg asszonyodnak…

– Sose mongy semmit!… No jányok, hát csak gyúccsatok rá arra a nótára.

Egy derék marokkötő lány a szemébe nevetett s nem kérette magát, magas sikító hangon rázendített:

– Fenét! – mondta a nótára Dani. – Ha abba akarsz belehalni, hétszer kell vizbefojtani, mint a macskát.

– Maga beszélhet, – mondta a nótás lány és letette az öléből a kévekötő guzscsomót. – Könnyü magának. Mindig csak olyanokkal vót dóga…

Dulakodtak. A férfin látszott, hogy nem sokat törődik a lánnyal, csak nyomorgatja. Ugy is végződött -100- az egész, sután, a lány kibujt a keze közül, bár maga se akarta s ő eleresztette, mert más valami jutott az eszébe. A fénkővel néhányszor végigszaladt a kasza élén, azzal előre ment és rendbe állott. Az emberek sorra következtek utána. Mögötte egy ludnyaku, vörös arcu, szótlan, sovány ember jött, aztán egy másik savanyu paraszt, majd az a kis görbe vén ember, aki a minap reggel leckéztette, s igy tovább, nyolcan.

Dani boldog érzéssel eresztette ki a kaszát. Pompásan suhant az s egy nyisszanással leszelte a mereven elébe bókoló kalászsort. Kemény férfikarja jól érezte a munka erejét s hamar lefoglalta minden gondolatát a kasza. Válogatva, minden göringyet mellőzve, felverődött bodzahajtást, tüskerózsa gazzát kikerülve, művészi biztossággal s gépi taktussal haladt előre a renden. Valamivel gyorsabb volt a tempója, mint a többieknek, ugy hogy messze haladt s a ludnyaku paraszt megerőltette magát, hogy nyomába érjen. Szaporán és ügyesen járt sarkában a kévekötő lány, csöndesen dudolva a nótákat, melyeket a többiek éles hangon daloltak. Senki sem gondolt egy igére sem a nóták értelméből, csak fujták, ahogy jött, egymás után. Édeses illata volt a nótának, mint a lekaszált buza torzsája közt a sarjadó kakukfűnek.

Dani csak haladt, haladt előre, suhogott a kaszája, s oly gyorsan aratta a búzaszárat, mint feje a gondolatot. A gyorsan beálló alkonyatban erősen elmaradtak mögötte a többiek.

– No isten álgya, gazduram! – kurjantott valaki utána. – Mán mi nem érjük utól, ha igy befogott!

Dani elmosolyodott s hozzáfogott kaszát fenni. A többiek is sorba kiállottak és nyolc kasza csisszenő-nyisszenő csengése messze hallatszott a síkon. Aratók mentek hazafelé a tábla tulsó végén szaladó -101- uton, s bekiáltottak egy-egy szót a sürüsödő esti levegőn át.

A hazamenő munkások elhaladtak, a vállukon lengő kasza még idecsillant, a lányok gereblyéje az égre rajzolódott, aztán mindnyájan beolvadtak a szomszéd kukoricatábla sűrüjébe.

Ujra megharsant a kasza és Dani nemsokára kiért a föld végére. Egy percig gondolkozott, bevárja-e a többieket, aztán rápillantott a gyors munkában kipirult kévekötő lányra, aki fölegyenesedett s tüzes szemekkel nézett rá, mintha mondta volna:

Aztán gyorsan elszánta magát és kilépte az uj rendben a maga helyét, azzal nekieredt. Jó széles rendet fogott, hogy a buzának legyen hova dülni, a lánynak helye dolgozni, s ugy haladt előre, mint az árnyék. Mintha szárnyat kapott volna a kaszája, sulyja se lett volna, magától suhogott, csak lépni kellett a nyomán. Fürj szava seritett a buza közt, élesszavu tücskök cirpeltek, s fenn az égen egy csoport vad lud krugatott. Az aratók, akik most értek a maguk rendjének végére, nagy ujjongással kurjogattak az égi madarak után, majd legények, lányok csintalanul egymásba csiptek s nyáréji viháncolás csatározott. Dani kinyitotta mind a két fülét, úgy szelte a hangot, orrával az illatot, szemével a violasötét égalját, a sürün hunyorgó csillagokat s a tele képpel mosolygó holdat futotta körül. Melege volt, a mellényt is lelökte magáról, karján feljebb tűrte az ingujjat s a teste kövér párát bocsátott. A lány halkan duruzsolt mögötte egy -102- nótát. Már elfogyott a kévekötő gyékénye, ideje nem volt buzaszárból ujat tekerni, hát csak kévébe fogta a lekaszált vetést, majd felkötik holnap. Igy is alig győz együtt tartani a gazdával.

Nemsokára megjött Péter is a lovon. Hozott pálinkát bőven, meg kenyeret, szalonnát, száraz kolbászt, száraz oldalast. Ellátta a gazdasszonya bőven, legyen elesége a népnek az éjjeli munkához. Nagy riadallal fogadták, s rögtön neki is ültek a jó vacsorának. Csak a gazda nem hederitett rájuk. Sem étel, sem ital nem kellett neki.

– Gyere hé! – kiáltottak neki csintalanul a vacsorálók is. – Kolbászt kapsz!

– Nem kell nékem, – mondta a lány és csendesen hozzátette, – még ha gazduram adná!… Dani gyorsan odapillantott. Közvetlen mellette állott a lány; nagy, erős, vaskos lány; kemény inge csak ugy duzzadt, erős karjait széttárva eresztette le, feltürt szoknyája terjedelmessé tette csipőben, s az arca tüzelt, még igy holdvilágon is szinte sütött. És a homály leple alatt olyan nyiltan, durván, szemérmetlenül kinálta oda magát a buza közt, hogy csak egy ujjal kellett volna hozzányulni…

És Daniban, először életében undorodó düh ingerült fel s szeretett volna belerugni.

De csak elfordult, nem szólt, kieresztette a kaszát s oly gyorsan kezdett dolgozni, mintha menekülni akarna az üldözőjétől. Egy ideig valóságos verseny -103- volt, ami köztük kifejlődött. Ki bir több munkát, a kaszás-e vagy a kéverakó lány. Két renden haladtak végig s Dani dühösen érezte a sarkában a lány lihegését.

– Vigyázz! – fakadt ki végre, – ugy dógozz, hogy én mezgerelek utánad hónap.

Dani dühösen hitte el neki, hogy jól végzi a munkáját s tovább kaszált. Egyre nőtt a haragja. Szidta magát a lustaságaért. Szidta a kaszáját. Eszébe jutott, hogy nem a maga jószágával dolgozik. Át is rikoltott nagy hangon a többiekhez, akik a vacsora után most készülődtek fel, hogy munkába álljanak.

Lihegve várta be, mig a legény, aki áttört a buzán, elhozta a kaszát s visszaadta neki a másikat.

– Beretválkozni lehetett vón evvel, mikor odaadtam, no nem jó mán a vasas zsidónak se. Énnye. Isz e nem kasza mán, ha fürész…

A legény kétségbeesve hagyta ott a gazdáját s reggelig mohogott az agyon csorbult kaszáján. Dani meg ujra neki állott s a pompás kaszával ugy haladt előre, mint az álom. Vidáman, örömmel érezte, hogy a leány elmarad mögötte. Minden suhintással tért nyert s szabadult a nőstény izgató, undoritó közeléből.

Eszébe jutott a grófnő. Ujra elismételt magában minden pillanatot, amit előtte töltött. Kirepült a gondolata, mint fészkiről a sas és nőtt, dagadt benne az érzés. -104-

Uj rendet kezdett ismét. Már nem vágtatott annyira, lendülettel, könnyen, de szinte szórakozottan haladt. Vaditotta a szivét, birizgelte érzéseit a nyári éjszaka, az illatos meleg, a buzatábla termékeny szaga, a madarak, bogarak zenéje, a távoli tóból idezengő békariongás és meg-megállott, behunyt szemmel szivta be a buja levegőt, térde meg-megroggyant és egyet-egyet nyujtózott, hogy pattant a csontja kötése. S ezalatt beérte a lány, amely ugy rohant utána, vakon, vadul, lihegve.

Már nem is bánta a gazda. Megállott, visszafordult s kaszáját leeresztve sarkára, várta.

Mikor az utolsó kévét is egyberakta a lány, még guzst csavart az ép buzaszárakból s szabályosan átkötötte. Akkor felállt. Szembenézett a férfival, aki egy tenyérnyire volt tőle.

És Dani átkapta félkarral, vad kegyetlenül átölelte, levágta a kéve buzára. Csókkal, mindkettőjüknek irtózatosan kéjes csókkal törte agyon.

Mikor magához tért, fölemelte a fejét s ködkönnyes szemmel körülnézett.

Meghült benne a vér s mint kigyó elől kapta vissza szemét. Egy hajszálnyira állott a kasza hegye a szemétől. Az Isten őrizte meg, hogy régen keresztül nem szaladt rajta.

Kijózanódott, megjuházott, felállt. A lány ott hevert a földön. Erőt vett magán, ujra dolgozni próbált. Madárcsipogást hallott, lehajolt, figyelt s látta, hogy fürjfészek van előtte. Egy kaszavágás már szétszelte volna a fészket. Megesett a szive, megszánta a boldogtalan kis családot. Kapta magát, gondosan körülkaszálta a szent helyet, aztán nagyot lélekzett. Nem volt többé semmi ize a munkához.

Hirtelen elhatározással vállra vetette a kaszát s vissza, lement a szekérutra.

Vissza sem nézett, oda sem pillantott a lányra, -105- aki ott feküdt rendetlen ruhával a kévén, mint egy szétmállott élet.

Lehaladt az uton s nemsokára elmaradt mögötte az aratócsoport friss zaja. Csak a kifogyhatatlan nóta kisérte messzire. Harmat kezdett gyöngyözni a fűben s Dani csöndesen tiporta a lucskos pástot csizmájával. Vállán himbálózott a kasza s ő álmatagon ment, ment a falu felé.

A békés, csöndes éjszakán lazára szállottak idegei s meseszépen káprázott szemébe a grófnő képe. Lelankasztotta fejét, mint a napszurta virág s elsóhajtotta: Hej ha ezt megölelném csak egyszer!

Be lágyan, be puhán, be máskép tudná, mint ahogy asszonyt szokott ölelni. Olyan érezhetetlenül, alig birizgelné a szinét, olyan könnyen, alig emelintené meg a sulyját. Tenyere bőrében, ujjai hegyén zsenge zsibongást érez. Megérzi az éjszakai szellőt s keményre borzolódik tőle kezén, karján a sok apró szőrtüsök. Szinte felolvad acélos izmainak kemény felülete s híggá lesz, megérzi a semmi hatását.

Engedi, hogy lábai egyenletes tempóban vigyék előre, de nem akarja s nem cselekszi. Mássá lesz, mint aki volt és uj képességeket érez meg magában. És minden illat olyan erős, olyan átható. A lucerna nyers gazszaga és a kukoricalevél szurós, édeses párája; a szagos füvek csakugy égetnek, a mezei istenfa, meg a fehér üröm, a kakukfű s a kellemesen büdös tüskerózsa mind buján gőzölgi ki a lelkét, amely belopódzik az ember minden bőrlikacsán.

Dani kábulást, részegülést érez miattuk, feszül az agya és ugy érzi, mintha nemsokára fel tudna szállani a levegőbe.

Végre itt a falu. Az akácfák alatt beballag. Egy-két kutya megvakkan itt-ott, de megérezve a falubeli ember szagát, ujra elhallgatnak. -106-

Hazaér. Felakasztja a kaszát az ereszbe s az ablak alá lép, benéz. Felesége még fönn van, virraszt, várja. Varrás van előtte, de nem dolgozik, ölébe ejtette s a lámpába bámul. Daninak ez mind olyan különös ma. Megérzi a felesége igaz lényét, megkapja, meghatja a gyöngeség, ami a sötétszemü, törékeny formáju, fehérnyaku asszonyból szinte lesir. Eddig idegen és kellemetlen volt neki, most megfogja a lelkét s jósággal tölti el szivét.

Bemegy a házba, a sötét konyhából benyit a szobába. Az asszony alig mozdul meg, csak sötét nagy szemeit veti rá kérdően. Dani bólint köszönésül, aztán közellép, elmegy a felesége mellett, hogy egy másik székre leüljön és közben ujjai hegyével alig érintve megsimitja az asszonya meztelen hátát, amely az ingvállból kiemelkedik.

Erzsi végigborzong a hőségtől s idegenkedve, összevont szemmel néz az urára.

Dani leül s gyöngéden, melegen néz az asszony szemébe, ahogy sosem szokott.

Erzsi sóhajt, feláll, nem szól, mozdulatot tesz, mintha vetkezni akarna, de abbahagyja.

De az ura nem hagyja. Ugy öleli meg az asszonyt, ahogy az ügyvédtől látta. Ugy ahogy most a szive diktálja. -107-

Egy perc mulva már ágyban volt. Az ura odaült mellé, ráhajolt, ugy csókolta. Megcsókolta a homlokát, a szemét, ujra a szemét, az arcát, az állát, szemét s puhán, mint a leánygyermekéét, az ajkát.

Az asszonyt végig-végig bizseregte a sok, szinte érzéketlenül gyönge csók. Elkábult a feje, mert erre vágyott ő, mindig erre, nem a durva, vad, nyers ölelésre. És lassan belesimult az ura ölelő karjába.

De egyszerre csak megdermedt. Jéggé fagyott minden teste. Megértette a férfit.

És undor, düh, soha, soha nem érzett ellenszegülő idegenség fogta el. Fölugrott és kitépte, kiszakgatta magát a férfi szerelméből.

– Coki! Coki! – kiáltotta tele torokkal. – Coki kutya! Ereggy a grófnédhoz, ereggy a grófnédhoz!

Percekig állottak a koromsötétben szemben egymással, mint villamos áramot fogva fel egymás jelenlétét.

A férfinak elmult minden szerelemhősége, a megalázott, meggyalázott férfiassága robbant fel.

Dani félkézzel vállon ragadta az asszonyt, megrázta, falhoz verdeste és messze kihajitotta az ágyból a szoba közepére.

XXI.

Jajjos nyögéssel eszmélt föl Erzsi. Összerázkódott, fájást, fájdalmat érzett. Összeszoritotta a fogát, a szeme égett, a halántéka lüktetett. Vállcsontja mintha el lett volna törve, gyomra fájt; a második gyermeke óta örökös hátfájása volt s most mintha megszakadt volna benne valami.

A szeme majd kipattant üregéből, mig lábra állt. Odament a bölcsőhöz s karjára vette kis babáját. Aztán fölrázta a fiát, aki betegen nyöszörögve, ébren kuporgott az ágy végiben s most anyjának egy kézmozdulatára engedelmesen mozdult, felült, leszállt.

Nem adtak semmi hangot. Az asszony a lélekzetét is szinte megakasztotta kemény akaratával, karon ülő csemetéje aludt, a másik meg kisérteteket látott s lábujjhegyen járt.

A csikordulás, amint ajtót nyitottak, beléjük hasitott. Mintha rájuk orditott volna az ajtó s ijedten, rettenve, sikoltva kérdi meg, mit akarnak. Erzsi nem merte betenni, nyitva hagyta, hogy ujra hangját ne hallja. Még igy is sokáig ott hasitott a fülében, háta gerincében, az ajtósarok félelmes, siró hangja. Szeretett volna visszanézni rá a sötétben, de nem mert. Reszkető kézzel tapogatott a külső ajtó kilincse után. Nem volt bezárva s örült neki, hogy könnyen nyilt. -109-

Végig az udvaron! Mezitlába alatt hűvösen, nedvesen engedett a por; kicsinyét ölében puhán tartotta, fia apró léptekkel szaladt a nyomán és egy szál szoknyájába kapaszkodott. A jó, világos, csillagos nyári éjszakában a boldogtalanok.

Reszketése elmult, egy érzésbe fult egész valósága: rohanni, rohanni a megszabadulás felé.

Átok üldi, áldás várja őket. Minden lépés elszakitja őket a nyomoruságból és közelebb ragadja a boldog üdvösségbe. Minden léptével mintha visszafelé szaladna a jelen gyötrelmeiből, a mult örömei közé. Ez a kinos éjjeli futás őt, a szerencsétlen asszonyt ujra gondtalan gyermekkorába juttatja vissza. Átok a házon, honnan távozik, áldás ahová megy. Átok a kinos, keserü nagyemberi életére, áldás az öntudatlan gyermekkorra. Egy lépés, tiz, száz lépés még s örökre elfeledheti azt a sok rosszat ami vele történt. Nem lesz már egyéb semmi, csak megint ujralett gyermeki kora. Ölében viszi, lágyan mint az élet harmatát, csöpp kicsi magvát. Gyermek lesz vele, velük, köztük, három kis megfáradott gyermeket visz haza. Apjának, anyjának ölébe.

Gazdag szeretettel néz előre a házuk felé. Ugy felzsonganak, rajjal rebbennek föl benne az érzések. Mintha messze utról, idegenből, esőből, fagyból, szidalomból, sárból s utálságból rohanna ki, mig hazafelé szalad. Sirni megyen haza a szülei házba, kisirni magát. Még nem is tudja, mi lesz, nem gondol külön apjára, külön anyjára, csak arra, hogy jó otthon, még a kuckó is jó, meleg, bizalmas, az ajtósarkában is jó sirni, a törülköző mögé takart gyerekarccal zokogni. És egy-gyereknek érzi magát a két kicsinyével és szalad a porban, amely puha, nehezen szálló nedves lepellel borul meztelen lába fejére.

Ámulva néz utána egy férfi a tanitó keritése mögül. Takács Gyuri. Mintha kisértetet látna, ugy nézi. Megrémült tőle, földbe gyökerezik a lába s nem bir hangot adni. Akkor érez megkönnyebbülést; mikor az asszony betér egy kapun. Az apja kapuján. Sokáig áll még a keritésnél, végre megfordul s bemegy a házba, ahol a késő éjjelen folyik a kártya. Hárman vannak, a tanitó, egy szomszéd falubeli félparaszt-félur, meg Takács Gyuri.

Jeges hidegség fut végig az Erzsi gerincén, mikor ujja hegye az ablaküveghez ér s a hüvös sima lapot megkoccantja.

Szikrázik egy szál gyufa s meggyujtják a mécsest. Aztán szapora léptekkel kisiet az ajtóba az anya. Álmélkodva nézi a holdvilágos tornácon a lányát.

Megáll az anya, mintha utját állaná, de Erzsi gyorsan, furakodva megy befelé s maga után vonja a fiát. Az anyja tétovázva beteszi a külső ajtót, egyet gondol, be is riglizi, aztán utána megy a szobába.

Már az ura is fenn van, ott ül az ágya szélén s meghökkent csodálkozással nézi a lányát.

– Meghalok édes anyám! – mondja fájó arccal Erzsi s nem tud sirva fakadni, mert érzékeny szive az apja arcán épen úgy a rosszaló bámulást fedezi föl, mint az anyjáén.

Eddig nem is gondolt magára, de most, hogy leteszi a babáját a falócára a párnák tetejébe, ugy érzi, szétszakad a teste. Amint kiegyenesedett, a háta iszonyuan fájni kezdett, a fejét végig simitotta s két nagy daganatot érzett meg, egyet a homlokán, másikat a hajban, a feje tetején. A karját nem -111- birta emelni, majd letört. És amit a lelki részvét híjja elfojtott, kiszakadt belőle a zokogás a testi fájdalomtól. Oly keservesen és gyötrelmesen, mintha a rettentő feszültség egy elfojtott lyukon bugyogna ki rémes erőlködéssel.

Apja, anyja álmélkodva nézték sokáig. Nem szóltak, egymásra sem néztek, mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a gondolatukat.

Mikor jól kisirta magát Erzsi, s lecsendesedett, megszólalt közönyös hangon az anyja.

– Semmi, – mondta Erzsi s sirós ajkai megrándultak a belső fájdalomtól.

– Jajhaj! – sóhajtott az anya és kövér, meztelen karjait végigtapogatta keresztben a tenyereivel. – Igazad van jányom, minden férfi disznó, kutya. Galád, becstelen.

Erzsinek összerándult a szemöldöke, egész arca. Igen-igen rosszul kezdte érezni magát. Nem otthon van, hanem idegenben, még az idegennél is rosszabb helyen.

– Azt hiszed, nem tudom mi a bajod? – folytatta az anyja s egyre gyurta hájas kövér felső karjait. – Igazad van jányom. Elég mán két gyerek. Egye meg a fene a marha férfiakat.

Erzsi ijedten rápillantott az anyjára, aztán lesütötte a szemét. Ökröndözés buffant fel a torkán, hányás ingerelte. S majd elsülyedt a szégyentől.

– Azt hiszed engem nem vert el apád? – folytatta az asszony kicsinylő szájrántással. Amint a mély kivágásu, ingvállban összeszoritott karjaival -112- feltolta hatalmas melleit, fehér bőre fiatalos ruganyossággal dagadt. Egész teste megőrizte asszonyi szépségeit, csak az arca volt öreg, mély, sötét ráncos, sürü barázdák eredtek szemei körül, s oly gyürött és petyhüdt volt barna arca, mint a szerelmi izgalom csatatere. De a teste kemény volt, hogy a bolhát meg lehetett volna pattantani a bőrén s meglátszott friss, temperamentumos mozgásán, hogy ma sem ijedne meg hét férfitől.

– Ajajh, de még hányszor elvert, – mondta tovább. – De mit csináljak? Mégis mindig az lett, amit én akartam. Először én is hazaszaladtam az anyámhoz, de nekem olyan anyám volt, hogy be se eresztett az ajtón, haha, „lódulj innen, azt mondja. Ott az urad, nem bánom, ha tizenkettőbe hasit se“. Az én anyám az asszony vót! Hajajh.

Derülten, vidáman nézett maga elé. Csak saját magának beszélt. Az urának nem, hét számra nem szoktak ők szót váltani. A lányának sem beszélt, attól is egész világ választotta el. De ő azért egész jól megvolt magában s ha idegen ember került közelébe, mindig olyan friss, talpraesett és kellemes volt, hogy az egész világ az „aranyos Takácsnénak“ hivta. Senki sem értette a vén szamár „tövigszárazt“, hogy nem tud meglenni evvel a szép és kedves feleségével?

A száraz paraszt, aki fekete csontjaival, mogorva arccal ült az ágya szélén s komoly, barna szemével hosszan elnézte a lányát, köpött. Oda pillantott a feleségére s utálattal látta, hogy vakarózik, hogy tapogatja magát, hogy nyujtózik, tekergeti szemtelenül a derekát.

– Csak még egyszer vinne el a fene innen, – gondolta magában, – az én ajtómon se jönnél be többet!

Mindhárman elhallgattak. A kis fiu ott kuporgott -113- az anyja mellett s álmosan meresztgette nagy szemeit szegényke.

Mit akar? Ő? Istenem, hát mit akarhat? Ha halált lehetne idézni a saját fejére, azt akarná. Maga mellett érzi a csecsemőjét, másik oldalon meg-megroggyanó térdü kis fiát, kezével védően vonzza őket magához s ellenségesen áll szemben az idegen két lénynyel, aki szemben van itt vele. Tisztán, teljesen érzi, hogy az anyjával nem virradhat meg egy fedél alatt s hogy az apja senki az ő számára, erejefogyott vén ember, aki konok közönyösségbe fojtja bánatát. És még ő néz szánakozva, résztvevően az öreg ember felé, akit az élet ugy lebirt, ugy semmivé aszalt.

Körüljártatta a szemét a házon. Az éjszakai ágyvetés miatt rendetlenség volt a szobában. Ő roppant gondosan, pontosan rak helyére mindent, az anyja oly gondatlanul, felületesen, haszontalanul dob ide is egy párnát, oda is. Minden széken ruha, ágytakaró, egyik csizmája a szoba közepén, a másik az ágy alatt, mindenik piszkos, sáros, pedig hetek óta nincs eső. Az asztalon ott az ételmaradékos tányér, piszkos villa, kés, kanál, felborult sótartó. Falon félrebillent a légyköpte tükör; az asztal fölött függő lámpát tavasz óta nem tisztitották, az üveget alólról-felülről kitörülte valaha olyan darabon, ameddig az ujja beért, a többi része fekete füstös…

Jajaj. Itt élni! Lehet-e itt élni? Semmi sem változott, minden ugy van, mint régen.

– Az isten áldja meg a dolgodat, – mondta az anyja, – ilyen semmiségért felverni az embert a legédesebb álmából. No, hát az olyan nagy baj? Minek van eszed, ha nem azért, hogy élj vele. Na. – És ásitott. – Hát pedig a te uraddal ki lehetne jönni! Kevés asszonynak van olyan ura. -114-

Erzsi fölállott. Szédülést érzett. Minden lelki rongy, minden erkölcsi piszok bűzzé vált, orrába szállt, ami az anyját és az urát egy dézsában boritotta előtte. És neki, neki kell megérnie, hogy ez az asszony ő előtte védje, neki, az ő számára, az urát!

Tévedezve, szédelegve néz körül. Élet ez? Élet? Hát Uristen, mi jön még? Honnan jön ennyi, ennyi csapás?! Mi van még hátra? Van, még mindig van valami? Isten látja a lelkét, olyan kevés kell neki; sem étel, sem ital, sem gazdagság, sem egészség nem kell neki. Olyan kis helyen meg tudna élni, olyan szegénységben, olyan undok nyavalyákban, amilyen csak elért valaha valakit, ha becsület! ha szívbeli tisztaság! ha erkölcsi egészség volna körülötte! Mivel érdemelte ki az égtől ezt a szomoru sorsot, minden bajok legszomorubbját, ami özönnel hull rá.

– Osztán nem kell olyan nagyon megijedni. Hát mért nem szólsz nekem? Én tizenegy gyereket hajtottam el!…

– Ooáh! – orditja, üvölti az utálattól s mint a tébolyodott bámul üveges szemmel az anyja képébe.

Aztán magához tér és reszkető kézzel kapja ölbe kicsinyét; mint a farkasnőstény ragadja meg másik szegény kölykét s ki innen! Ki amig rá nem szakad a ház. Ki, amig meg nem fojtja ez a rothadt levegő.

Ki, ki, kirohan. Az anya kitárogatja két keze szárát s ugy csodálkozik, az apja törött, rongy teste kimered, ugy néz utána, de nem kél fel, nem szólal meg. Erzsi az ajtóból még visszapillant rá s -115- meglátja a vigasztalan tehetetlenség gyászát kiülve az apja arcán s megtorpad e képtől. És rögtön megérzi, hogy ezzé fog válni ő is. Igy jár, akit megtőr az élet!

Tévetegül, roskadozva viszi a lába vissza, arra, ahonnan jött. S oly gyorsan száll alá lelki feszültsége, mintha legombolyitják a kifeszitett kötelet. Már alig bir lépni, alig birja cipelni gyerekét.

– Meg fogok halni, – mondja magában – elevenen fogok meghalni, mint az apám. Az erős, a szent, az igazi emberapám. Ha az idáig jutott, én még lejebb, Le, le, le, le. Földig, föld alá. Leroskadok. Kereszt alatt, mint a Krisztus. Óh édes Jézus. Óh megváltó Jézus. Óh szenvedő Jézus. Óh adj erőt bünös lányodnak Jézusom. Válts meg uram Jézus…

Mig az imás szókat suttogta, egyre erősebb és nyugodtabb lett önérzése. Mint az áldozati bárány, tisztába jövén sorsával, kész volt elviselni azt. Megszakadt valami a lelkében. Az életvágy szakadt meg. Most már csak a szomoruságra vágyódott a lelke. S örült, érezve, hogy inai aligség birják, örült, hogy testi szenvedés sulyosbitja lelki baját. Félt, hogy enélkül nem is birná ki amazt. Ha karjait kiszakadóban nem érezné, ha háta, válla, bordái a beszakadás fájását nem sajognák, nem birna most ily rettenetes megnyugvással vágyni a lelki szenvedésre, a megaláztatásra, az ostorozásra, a mártiromságra.

Egyszerre csak erős, de fojtott s ijesztően ijedt hang kiáltott rá, hogy majd összerogyott tőle.

Erzsi megállott s remegve ölelte magához nyugtalanul alvó babáját. A másik percben mögötte volt Takács Gyuri.

– Már az elébb is láttam, mikor erre szaladtál, – mi baj van? Mi? Nem birtam nyugodni, valami kihuzott… Vártalak.

Erzsi sikoltani akart, de a torkán nem jött ki a hang. Iszonyu fájást érzett összetörött testében s megállott remegve, mint a kihajszolt paripa.

– Beszélj az isten áldjon meg, ne bolondits meg, – könyörgött rekedt, hergő hangon Gyuri. – Igy csak nem eresztelek el. Szólj hát.

– Az uraddal… Tudom én! Nekem akarsz hazudni. Hazudj annak, aki nem szeret. Az uradnak, ne nekem.

– Haza szaladtál!… Az anyád kiszekirozott! Az apád, – eh, az mit tegyen? Elkergesse a lányáért a feleségit?

Hallgattak s egymásra néztek ijedt, kimeredt -117- szemekkel. Mindenik attól félt, hogy a másik kitalálja a gondolatát.

– Megcsalt: kutya. Megvert: nyomorult. Elhagyott menni: utolsó szemét!… Szereted?

– Mi közöm? Ó te istenadta! Nekem mi közöm? Jaj te boldogtalan!… Szeretlek. Az a közöm.

– Hát elment az eszed! Hogy hagyjalak! Gyerek vagy te, hogy beszéljek veled! Éccaka van! Senkise lát!… Hej a kutyaistenit! – orditott fel hirtelen hörögve, hogy végigbugott a falun.

A férfi megbénult ettől a kiáltástól, amelyben benne volt az örökös, teljes elutasitás. Lelankadt a karja s egyszerüen engedte, hogy az asszony elmenjen. Látta, hogy siet előre az utcán, a porban -118- meg-megcsukló inakkal s hogy huzza magával az álmosan, már szinte önkivületben tipegő kis fiát. Iszonyatos keserüség lepte meg a szivét. Csikoritott egyet a fogán majd beletört mind, azzal sarkon fordult s ment vissza, kártyázni.

És Erzsi szaladt előre, maga sem tudta, hogy miért, hova. Szaladt a vérpadra. Szaladt a halálba, a máglyára. Rohant erényével szenvedni s kinjaival vezekelni az apjáért, anyjáért, magáért, a gyermekeiért, ezért a bünös világért, amely tele van rosszasággal, bünnel, átokkal. Mert csak annyit érzett, hogy neki kell jóvá tenni, amit más vétett; csak annyira vágyott most, hogy a tisztaság lilioma maradjon ő s áhitozott száz kisértés után, hogy bizonyságot tegyen erényiről, áhitozott ezer kin után, hogy próbáját adja állhatatosságának.

– Óh Uram Jézus, Szüz Mária anyám! Mi az én szenvedésem a tietekhez! Könyörögj érettem…

Meg volt gyalázva, porig alázva. Soha föl nem éberedik tönkregyávult lelke, soha nem érzi többet magát asszonynak, embernek, isten büszke valakijének, áldozati bárány! megöldösött lény, mindeneknek utolsója.

Igy ment be a házba, az ura házába. Megtérve a Kálvária hét kőképe elől maga is kész volt keresztre feküdni.

Az urát ugy találta, ahogy ott hagyta. Végignyujtózva az ágyon, ébren. Dani szégyenülten látta, hogy megtért az asszony. Ő is kitalálta, mi az oka: otthon még keserübb gyalázat érte, mint itt… És ökölbe csapódott minden ujja, szerette volna szétdulni a vének házát s az üszkei közé dobni őket, amiért az ő feleségével igy bántak! Már pedig ő maga is egészen belegyőződött, belenyugodott, hogy elválik tőle az asszony. Jobb is igy, mondta magában. Hiába, ha nem összevalók, az isten se párositja már össze őket. Utálta magát, az életét s -119- keserü szájizzel vetette meg magát, amért egy asszonynak nem tud bálványa lenni.

Erzsi egy szó nélkül fektette le a meggyötört kicsinyeket. Még jó szerencse, hogy olyan egészségesek. A parányit a bölcsőbe fektette, a másikat a maga ágyára, felfelé fejjel a nagy párnára, ő maga pedig eléje térdelt és imádkozott.

Dani el-elszunditott, de untalan fölébredt. Erzsi egy percre sem érzett álmosságot. Pedig gondolkozni sem tudott, csak mondta magában a litániát:

Mikor a pirkadó hajnal bevilágitott az ablakon, Dani fölkelt, felöltözködött. Szomoru volt és csüggedt.

Egy percre megállott s a sötétben elnézte az Erzsi alakját. Meghatva, elbágyadtan bámulta a nőt, akinek embertelen erőt adott valami ő előtte ismeretlen érzelem. Immár órák óta térdelt ott, mint a templomban, a sötét templomok titokzatos homályában térdelnek fáradatlan asszonyok, fölemelve összesimitott kezüket, oldalra hajtva fejüket, mint Szüz Mária s halk szájmozgással rebegve a csudálatos, gépi szókat, amelyek mindig ugyanazok, mint a vizesés csöppjei s mindig bőséges uj érzéssel tudják eltölteni a hivő lelkét, mint a fáradtakét a vizzuhogás.

Daninak kitágult a szeme s féltékenység fogta el a szivét. Vad düh kezdett benne megáradni. Látta, hogy ő nem teheti tönkre ezt az asszonyt. Az ő ereje semmi ahhoz az erőhöz, amely titokzatosan belenyul annak a belsejébe. Tudta, hogyha most ő engedne hirtelen gyülöletének s széttiporná az imádkozó asszonyt, annak minden tagja külön az ég felé emelkednék s a testi bántás a lelkét már nem érintené.

Dehogy bántaná szegényt. Dehogy is bántaná -120- többet! Nincs is rá joga! Senki már neki ez az asszony. És ha ezer esztendeig élnek együtt, akkor is idegen lesz örökkön örökké…

Odakint az a szép nyári reggel volt, amely mostanában olyan szivet-lelket élesztően derül föl napról-napra.

Itt-ott egy-egy tinó bőgése, kakas kukoritása, emberi száj istenkáromlása hallatszott a friss, áldott reggelen.

És Dani kedvetlenül érezte, hogy itt a munka, a törekvés semmiért, a harc ok nélkül valókért, az égedelem, amely mindent hamuvá tesz. Itt az uj nap.

És rettenetes szédüléssel ismerte meg, hogy a grófi hintóban ott ül a grófi pár s nagy utitáska hirdeti, hogy a vasutra mennek.

És megint összekapta a szemét, ökölbe ránditotta öklét s vadul megdagadt érzéssel lihegett körül.

S veszettül nézett a falura, a házára s fenyegetően utána az eltünt uri népnek! -121-

Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó boritotta a földet. Még itt sem volt az igazi tél s a szegény emberek, akik olyan könnyen élnek, mint a madár s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyüjtenek, – már is lopkodták a nagy gazdák napraforgó kóróját tüzelőnek.

Turi Dani, a nyár óta megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé a rud végire. A vastagtalpu parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan uton. A lovak patkója csattogott a rögökön.

– Hát a csengő, Dani! – kiabált rá egy menyecske, aki nyakig felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvizzel, hogy kiöntse s a lázas, gőzös munkától friss volt, jókedvü, – hol a pergő Dani? Szégyelli magát a lovad!…

Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra huzódott; ugy ült a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében, mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos utra, amelyen minden olyan keményre volt fagyva, mint az ő lelkében.

Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, akik pipavégről diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, akik még most is utána néztek azért Turi Daninak.

– Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? -124- – kérdezte egy gazda szószaporitó komáitól, akikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet, nyarat, kormányt, meg az istent.

– Ajjé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccere a kiskarai tornyot. Az a baja.

Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett gyüjtésben, munkában, vagyona szaporitásában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, amivel, mint a tüz tudta mindig megemészteni, amibe belefogott, most tiz emberre valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel, sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron minden nap bent volt az ügyvédnél, még se birta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai uradalomról; László gróf, a sógora meg nyiltan kijelentette, hogy ellene van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős, ujévre kellett meglenni a döntésnek.

Ahogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott ujra a dolog.

Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára. Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemét a szép lányon, akiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsu, ideges teremtés. Csak épen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem. Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő nagy nézésével, Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival elszaladt a szán; fejét sem forditotta vissza a lány után. Előre nézett ujra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót s ropogós, friss, halk neszü léptekkel ment el a tornác előtt be a házba. -125-

Éles szél csapott a Dani szemébe; lejebb huzta a süveget a szemöldökéig, lesütötte a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag zuz boritotta, fehér volt az egész világ s az akácok vastag fehér lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek s dér fagyott a szőrük szálahegyire; nagy fekete varjak tanyáztak itt-ott valami hulladékon s lomhán reppentek föl a ló elől.

Dani felpillantott, végignézett a fasoron, amely közt siklott a szánja. Csuda kép ez, a dusan bezuzmarázott ut, fehér cukorfák ezernyi ezer foka. Megfagyott tündérország, amely holtában uj gyönyörüség. Dani hunyoritott, megpihentette szemét, aztán ujra a lovaira nézett s érezte az arcába vágó szél szurdosásait.

Az árok hidjánál gyors fordulással kitért az országutról a mezőre, az uttalan utra, ahol nyoma sem volt a dülőut csapásának a hó alatt. Repült, farolt a szán a sima havon, amely keményre volt fagyva, hogy a gyors lovak patája nem szakadt bele.

Nagy, nagy magánosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását érezte a fülében, meg a szán csikaritó éles surlóhangját, a lovak egyenletes taktusát, fuvását, de a nagy sik mezőn sehol semmi más nesz nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szurós, sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, amely köröskörül ép olyan egyforma, bágyadtan világitó volt, mint a hó.

Dani szórakozottan figyelt rá a nyul csapására; tapsifüles járt erre, még a friss hóban, a mély hóban s hasig dagasztott benne.

A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott különösen, idegenül, de mély csendüléssel. -126-

Jó félóráig rohantak igy. A két ló, mintha ki akarta volna rugni az istállói zsibbadtságot csülkeiből, nyargalt mint a szél. Daninak kipirult az arcéle s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült a deszkán s a guba alatt nyujtóztatva derekát, megropogtatta gerinccsontjait. Magára érzett s szilajul rántotta össze a szemét. „Gyi te ló!“ Porzik a hószine. Jól esik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy telibben érje a levegő s gyorsabbra ránditja a gyeplő szárát. „Gyi, gyi, kutyaló!“ Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az ut, szalad a szán, álljon elébe aki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek, hogy él és tesz, és repül! „Gyi te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé!“

Végre szemébe tünik a nagy körtefa s erről eszébe jut, hol jár, mit akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja mig el nem lopják s ime csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba fagyott helyét hagyták meg a gazdának.

Dani éktelen haragba tör ki s a magas egekig hasit a káromkodás, amellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg. Nyilvánvaló, hogy nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma! itt a friss csizmanyom; a szántalp gyürte hó olyan friss, mintha ebb a percben járt volna itt a tolvaj.

Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy futó boglyát lát meg. Az ő. A tolvaj.

Előveszi az ostort s közé vág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirug. Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába, -127- a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd megeszi a fene.

Aztán megereszti a gyeplőt s repül a két állat, mint a fütyülő szél. Dani bedugja az ostort a helyére a szánódalba s ereszti őket. Utána a tolvajnak. Szakadékon röpülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol, majd felboritja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.

Ma jól esik épen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a bubjára taszitja s villogó szemmel kémli az üldözött szánat. Az nem sejt semmit. Nyugodtan, egyenletesen poroszkál s a távolság rohamosan fogy köztük. Dani reméli, hogy mig a fasorba, az országutra beérne a zsivány, rajtaüt akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregisten vón, se irgalmazna neki. Hátranéz s megbirálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kezébe veszi a villát. Olyan jólesően fogja a markába, hogy érzi minden inában a férfiui erőt. Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.

Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp s óvatosan billen a kóróboglya. Minden akadályt kikerül s a hófuvásra sem ereszkedik, hogy be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is kiált utána a zsiványnak, akiből mit sem lát, még a lovait sem, csak tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesiti a lovait s melléje hajtja a kórótolvajnak, rákiált:

Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s vasvillával kezében, odalép. -128-

Egy ideig hallgattak s Dani elfelejtve minden haragját arra gondolt, hogy megvénült az apja. Az arca elborult s mély ráncok verődtek rajta. Kopott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz s az egész emberből epés keserüség árad.

Dani, mint az apja előtt mindig, megjuházva néz félre, kikerülve szemét, mintha bünösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő gazdag lett s a szülei ma is még a régi nyomorban éltek. Kárára nem volt a családjának, inkább sokkal segitette őket, régebben pénzzel is, vissza nem kapható kölcsönökkel, ujabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy adósuk s ezért, hogy ne kelljen látni az inséget, elkerüli őket. Az öreg Turinak szavajárása volt, hogy „képen váglak, ha a bajuszodat a füledre tekered is!“ De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt meg a régi kapás nyomoruságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem nagyon uri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált, jött, ment s apró seftekre költötte, amit össze tudott keresni, vagy a fiaitól ki tudott préselni.

Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának s akarattal fokozott keserüséggel ripakodott rá.

– Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli űket, de azért, ha mán kikerül a házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te? Egy szeker napraforgót nem hoz: nesztek!… Az anyád dögösködik, tudsz róla? Ej… -129-

Közé vágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit s óvatosan tovább vitték a szánat, a tüzrevaló napraforgó-kóróval.

Dani ott maradt, utána nézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a szánba s egy kis révedezés után ujra visszaforditotta a lovakat a mezőnek. Örült, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami csintalanság forgott az eszében, ami egészen felvillanyozta.

– Majd bolond vagyok, – gondolta magában, – hogy kóró nélkül megyek haza. Csak kint van még valakié.

Nagyon megörült neki, hogy nemsokára napraforgó-csomók sátrait látta; s még jobban földerült, mikor kiszámitotta, hogy a Takács Gyuri kóróját fogja most ellopni. Vidáman neki állt s fölrakodott erősen, lekötötte jól a terhet a rudalló kötéllel s gondtalanul indult hazafelé.

Már nem mulik el, nem már a vidámitó érzés, amely a pusztai szél danájára lopózkodott be a szivébe. Valami ugy feszitette belülről, olyan jólesően, ahogy már régen nem érezte magát. Nyujtózkodni szeretett volna s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük s nem botlott elő olyan apróság, amivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két ember a béketürésből.

És eszébe jutott Daninak Bora, akiről tudta, hogy Takács Gyuri utána vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis ujját kén mozditani, csak egyet kacsintani s a lány rögtön esze nélkül rohanna utána…

És eszébe jutott, hogy a felesége után is igy járt valaha Gyuri. S érte ugrott kutba az Erzsi.

És eszébe jutott a csufneve, amit mégis a fülébe hozott a szél. Tudta, hogy a sógora ragasztotta rá s annyi volt az elégtétele e percben, hogy -130- az a szó őneki mégis minden szerelmi sikerét s Gyurinak minden irigységét kifejezi.

És más egyéb is jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, aki semmi ember, rongyember, sár: egy Turi Dani mellett!

És mégis, az a hur, amit a felesége emlékének puszta felbukkanása megpenditett benne, – tovább rezgett s fájdalmas, keserü és gyötrelmes érzéseket ébresztett föl.

Mit ér, ha még százszor olyad nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére; mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvad el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hus, bőre alól a puhaság, már is olyan, mint a lábonjáró halott… Nincs mód, hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne legalább gyorsabban végeznie az élettel. De igy, együtt élni egy tetemmel, ez több, mint amit egy férfi el bir viselni. Daninak a hideg fut végig a hátán, ahányszor a feleségére pillant s ha rágondol… Hát meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De igy élni, hogy minden percben meghal valami benne… Igy hogy magával viszi a sirba az eleven, erős urának az erejét és kedvét, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha kétségbeesésében a nyáron elemészti magát, s kibuvik ebből a világból, azóta elsiratták, elfelejtették volna. Rendben volna. A gyerekeknek uj anyát keresne… S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kis kapuban, hogy nézett férfibámuló szerelmes nézéssel.

A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánat. Nemsokára itt volt a fasor s bekanyarodtak az országutra. Megint ott szaladtak előre a pompás fehér álomuton.

Dani konokul ránditotta meg a szemöldökét. -131- Ej mit, még ma fölrakja a csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.

Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre s egy-két szót dudolt valami farsangi nótából.

Egy toprongyos alak ügetett előtte s félreállott már jómesszire a szán utjából a hóra. Egy vén házaló zsidó volt.

Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, aki megállitotta lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.

Az öregnek piszkos, szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire lehet számitani. Igen apró kis ember volt, füles posztósapkájából ugy pislogott ki vereslő szemü vércse arcával, mint a megfogott madár. Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül bontogatta a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyerekkorában szabták ki a nadrágját a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem rabló bukkan-é ki mögüle. Mindig külön hálát adott az istennek, ha hazaért a családja közé s alig pihent meg otthon egy kicsit az uri fiai és nagyuri menyei közt, megint csak nyakába vette az országot s tovább házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó selyemkendőkkel. -132-

Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elől, amely felfogta a hátulról jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukkolja az öreg a körmét, amely kékre gémberedett, mig a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt melegedve az öreg és sovány, vékonybőrü arcélén vörös foltok ütöttek ki.

A paraszt végig mutogattatta magának az egész raktárt s egy messzeviritó selyemkendőn akadt meg a szeme.

Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen rosszkedvü volt, nem tudta biztosan, nem csak komiszkodik-e.

– Valami selyemkendő kék nekem… – szólt Dani, mintha pénzért adná a szót, – ojan jó nagy, nyakbavaló, jánynak való…

Az öreg megértette s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet kivett.

Dani nem mert ellene mondani az öreg, határozott, fölényes kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.

– Adja csak vissza barátom, magának nem szép kendő kell, magának olcsó kendő kell.

– Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja mi az ára, ha olcsóbban kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.

Odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tizest, meg egy ötöst adott oda. A vén ember apró pénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta a hatosokat, „tévedés kizárva.“

Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De mikor megolvasta a visszakapott pénzt s látta, hogy semmi sem hiányzik belőle, egy hatost odalökött az öregnek.

Dani iszonyu dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz, aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját, guba alá vette a selyemkendőt s a lovak közé csapott. A két ló már dideregni kezdett s vigan ugrott ki, egy perc mulva messze elhagyták az öreg zsidót, aki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb holmiját.

Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit csinál a selyemkendővel. Már feltünt a falu vége s a kastély havas tornya kilátszott a fák lombja fölött.

A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásitva vonitottak, Dani megcsendesitette a lovakat és lépésben haladt előre a kerékvágásos utca zökögőjén.

Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta volt. Ez a lány ő rá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az -134- ablakon leste őt s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve ebbe a nézésbe.

Daninak megrémlett, milyen vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány a kendőt. Az egész falu szemeláttára! Már nézője is van a harmadik szomszédból. Egy óra mulva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyült fel benne s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora mély dióbarna szemébe, amely gyujtogató hőséggel volt ráfüggesztve, aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt s a lány kezébe adta.

Dani nagyon meglepődött ezen s összevonva szemét fürkészve nézett a lány arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart, meglepetést, tiltakozást. Bora, nyugodtan, természetesen vette az ajándékot s ajándéknak vette. Csak ép nagy változás történt a kifejezésében. Az ábrándosság tünt el az arcáról, a pokoli mélység mintha összehuzódott volna a szemében s rövidmélyü tisztasággá vált volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerü megértés tünt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat, amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett meg. Danit valami zavarta s ez önmagából -135- eredt, a saját tettének s helyzetének szokatlan voltából. Fonák volt neki a perc, amelyben mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kiforditotta volna eddigi életrendjéből.

Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány arcába s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csipte, nem csókolta meg. Ehez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal, akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal kezdte a dolgot, – hanem ajándékkal.

Szeretett volna rákiáltani, de restelt. Ugy érezte, hogy a lány okos, ravasz szeme, – milyen más ez most, mint az elébb, – átlát rajta.

És rettenetes izgatottság gyult ki benne, amint eltávolodott a lánytól; vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán már a vállára is teritette… Az utca tulsó során gyalog jött szembe rá Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc mulva…

Megint mogorván bámult a rud végére, a ló lába elé odaguruló havas, piszkos rögekre s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát s a szivét szoritotta valami megalázottság; érezte férfiatlanságát s jóvá akarta tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyurni, sárba taposni kivánta. S forrott mint a megbomlott föld mélye és tüzet vágyott okádni.

A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre. -136-

II.

– Mit néz Gyuri bácsi, – vetette oda neki a Bora, amint elszaladt mellette. Kötelességből szólott hozzá s állott meg egy percre a lány, letérve a nagy férfi elől az árokpartig, hogy furcsát ne gondoljon róla.

– No az enyimbe még több az ágaboga… Iszen te ott voltál, te. Emlékszel mennyit csufolkodtatok velem, hogy minden napraforgóm hetet fiadzott.

– Hát, ráfér Gyuri bácsira. Ha máskép nem tudja szaporitani a fajtáját.

Bora ijedten kapott oda s följebb emelte a kendő csücskét. Kivörösödött az arca s elfordult.

– Vigyázz, mert párt kell azér adni. Megfogják a feketeszőrü kis bárányodat.

A lány a szeme sarkából felgerjedt nézéssel, odaengedő lánysággal pillantott vissza rá.

A lány szeme már ködbe volt borulva, belső izgatottságától a hang is alig jött ki a torkán s ugy nézett a vásártevő férfira, mintha már érezné, hogy el is adta magát neki. De az esze azért a helyén maradt. -137-

Még egyszer odavágott olvadékonyan a Gyuri szemébe, hogy a férfinek kigyult a csókadója, mint a fekély, azzal elszaladt, kacéran riszálva magát, sok ráncu vékony ingerlő szoknyáit.

Gyuri utána nézett mohón, keményen s megszijta a szája sarkát, aztán tovább ment,

III.

Dani behajtott a nyitott kapun. A lovak megállottak s ő körülnézett a kiskocsis után. A nagy udvar üres volt, senki sem szaladt a gazda, az apa elébe. Daninak keserü nyál gyült a szájába.

Egy percig állt és várt, mielőtt lekászmálódott vón az ülésből. Olyan nehezen mozdult most.

Nagy kacározást hallott az ól sarkán tul; a kis kocsis, suttyó legényke a szomszédasszony lányával, az Irénnel havazkodik. Dani közönyös, bosszus, érdeklődő szemmel nézett oda. A lány sovány, csirkehusu volt, de fürge, harsonásan kacagó, s torka szakadtából sikoltozva tépázta a fiut. Alig tizennégy esztendős gyereklány, a fiu se sokkal idősebb. Nagy viháncolásuk közben észre sem vették Dani bácsit. A legényke havat gyömöszkölt a lány nyakába és ez olyan pofonokat adott neki, amilyen egy lánytól kitelik, kapkodó, karmoló, suta mozdulattal. A hangja, az édes, üde, megcsikkanó sikkantása szivig hasitott.

Dani ahelyett, hogy leugrott volna a szekérről, még jobban behuzta magát a gubába s tünődve nézte a gyerekeket. -138-

És nem haraggal, de elkeseredéssel, kétségbeeséssel érezte meg, hogy mennyire megvénült.

A minap egy csomó havat csapott ennek a lánynak a nyaka közé, de milyen más volt az. Ő, a bácsi, tréfált a gyerekkel, aki játékosan, kissé kacéran, de gyerekengedelmességgel türte s szaladt előle. Most bezzeg tud a kisjérce a kiskakassal, mint maga párjával játszani.

A lány anyja ezelőtt 16–18 esztendővel épen ilyen gyermekpajtása volt neki. Később, asszonykorában, szeretője.

Hát már csak ezek az ő párjai, a megvénült, kiszikkadt bordájuak, akik jajgatnak ölelés közben, hogy fáj az oldaluk, hátuk, csontjuk?

Daninak iszonyu keserüség, az élet nagy keserüsége gyüremlett föl a lelkében.

Hát elszaladt már előle az élet, a fiatalság. Hát százával nőnek körülötte a lányok, s lesz idő, mikor egyiknek sem dobban meg a szive, a kivánó szive, ha meglátja őt… Lesz idő?… Itt is van már!…

Hiszen ő olyan vén ember már, akit nem lehet magáért szeretni. Ajándékot ád ő már a fiatal lányoknak, hogy azok erőszakot tegyenek az igazi érzésükön.

És elnézte a két gyereket, akik olyan nagyon civakodtak, hogy alig birtak elválni egymástól.

Az anyja megkapta a karját s megrázta, mint -139- a gyereket szokás. Olyan utálatos vén bestia volt igy a Dani szemében.

S a másik oldalon, a maga házából a felesége lépett ki a pitvarajtón. Az arca fakó volt, gyürött, sápadt. Mintha örökké pincében lakna, még hunyorit is a szemével a hóvilág miatt. A ruhája lóg, semmi melle, teste, mint jól-rosszul összeálló darabok lógnak a karjai, lábszára. Ez az a hires lány, a Takács Erzsi? aki után járt, akire vágyott? Mikor egy este, késő őszszel, azt mondta, hogy de jó vón egy kis szilva, – ennek vitt ő egy akkora ágat a gróf szilvásából, mint egy ház?…

Megmozdult, elfordult s ujra áttévedt a szeme a szomszéd udvarba, ahol Irén frissen, üdén szaladt be a kutról egy csupor vizzel. Milyen könnyü a bokája, mint az őzé; milyen formás, fejlő, mint a kihasadó bimbó.

IV.

Dani az ölébe vette a gyereket. A fiu odahajolt, odasimult hozzá. Az apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szoritotta a testét, de nem szólott egy szót sem.

A szoba tulságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kis fia; egészen pucér volt a gyerek s hátra volt kötve az inge, ugy csuszkált a szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó bölcső végébe kapaszkodva s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segitségre. -140-

Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyujtotta az egyik kezét s azt mondta günnyögő szóval:

Daninak gyöngéd érzés támadt a szivében. Lehajolt s felvette a csöppséget a másik karjára.

Ugy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről épen hozta a tál levest s egy szomoru mosoly lopta be magát az arcára; mintha a régi, a remélt, a hiányzó családi boldogság lehelletét érezte volna meg.

Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendén, ez volna az igazi élet. Felsóhajtott, két hallgatag gyerekét megölelte erősen s valami imaféle óhajtás kelt a szive mélyéről. Ha most igy mindnyájukat agyonütné egy lesujtó villám, ó be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől mentené meg őket. Ki lát a jövőbe?

Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső oldalán a karos lócára. Az asszony már hónapok óta nem ült le az asztalhoz, most idehozta a tányérát ő is.

Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogy veszett ki ilyen nagyon az életükből a boldogság? Ahányszor a családja meleg körét megérezte, mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta. Örökös harcot, lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Olyan ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szünt meg. Ugy rémlett neki, hogy a család a hinárnak, valami kényelmes, jóleső, boldogitó hinárnak ezernyi szálával igyekszik őt körülfogni, lehuzni az iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hizni lassan röfögve, mint a disznónak, mig eljön az idő, a disznóölés napja. És benne valami érthetetlen -141- törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsirszagu kényelemből. Ha szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem birt keményen tenni valamit. Nem birt szakitani. Nem birta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a gyerekeket, a házát, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való tekintélyét s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni. Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet óhajtott, de nem birt neki vágni a semminek, hogy ujra kezdje a harcot idegenben, ereje frisseségének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok kipukkant hólyagját elveszitve. És élt s csak sorvadt, érezvén szomoru legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az utálatos napok, gondolta számtalanszor magában és istenem, mit tudnék én csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni s óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kése alól a kukoricaszemek. Ez vagyok én, – gondolta, – ez a kisszék, a mék itt áll a sarokba egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És birná, hogy éjjel-nappal egész éven át, morzsolja a kukoricát. Uristen, mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni!… De csak telt ez a nap is, mint a többi s ő szomoruan, savanyuan számlálta elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor kipótolhatja a hosszu tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától, megőrölte volna a szu belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidült az oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt uj tengerivel.

És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten s az urát csak hozzátöri egyszer -142- a családjához, ha kiforrta, kitombolta magát, szomoruan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta ugy jár-kél, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a nagy erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házában heteken át. Jól tudta, hogy ő az oka, s nem egyszer számotvetett a lelkével, nem másként kellene-e ő neki viselkednie az urával szemben? De Uristen, hogy? Ugy hogy ő segitse tán elő az urának családon kivüli vágyait? Élt hát, abban a meggyőződésben, hogy ugy sem tart már soká.

– A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk hozzá.

A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a napáéknél.

Ő már rég szeretett volna elmenni, de nem akart magában, s nem akarta figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.

Délután Dani szokása szerint kint keresett munkát az udvaron, az ólban; a nyár óta csak enni s aludni ment be a házba. Erzsi azonban ki sem nézett a szobából, gyorsan rendbeszedte a konyhát, tett a tüzre s a vastüzhelyen, amely melegitette is a szobát, csendesen sustorogva főtt egy fazék kukorica, amelynek édes szaga betöltötte az egész szobát. A gyerekek a földön játszottak a csutkával, a kisebbiknek fel volt kötve az inge hátulról -143- és maszatosan csuszkált a magacsinálta sárfoltokon keresztül.

Mindaketten, Dani is, Erzsi is ugyanarról gondolkoztak, a maguk régi, szomoru, unalmas és egy percre is feledhetetlen dolgáról: mért nem teszi őket boldoggá családi életük.

Dani elfeledkezett Boráról, el minden más asszonyról, folyvást a feleségével foglalkozott.

Még egyszer össze akart szedni magában minden érzést, ami az asszonyhoz huzza; hátha jóvá lehetne tenni mindent.

– Az igaz, – gondolta el, – egy asszony se örülne, ha az ura más asszonyokat is megfogdos…

Kissé elmosolyodott, az ő férfi érzése nem birta ezt ugy venni, asszonyszivvel. Valahonnan az gyökerezett belé, hogy a férfinak szabad! Minden szabad! S ha az asszony olyan volna, amilyennek ő szeretné, vele nevetne ugy szemérmesen, félszájjal, félbosszusággal, még meg is pofozná érte őt, az urát, mert ez meg az asszonynak szabad. De ilyen halálosan venni! Igy elidegenülni! Ez nem szabad! Az asszony esze ugy járjon, hogy mindig az ura kedvére forduljon. Azt tegye a szerelemben, amit a parancsolója akar, kiván. Az asszony valami élő melegágya legyen a férje minden képességének, amelyben megpihen az ember s uj erőre kap. Ha ilyen volna! Akkor mit nem tenne meg érette!

Hiszen tudja is ő, mit kiván, csak annyit érez, hogy az asszony nem olyan, amilyennek ő szeretné.

Ő az asszonyi természetet oly türelmes, lágy, béketermő valaminek szerette volna elképzelni, amely mindig olyan, amilyennek az ura kivánja el. Mikor legelőször hallotta tőle azt a szót, hogy „bizony nem szakitom meg magamat érted“, nem -144- akart hinni a fülének. Mikor először észrevette, hogy az asszony rá akarja kényszeriteni az akaratát ő reá, olyan hihetetlennek tünt fel neki, amire nem számitott soha. Mikor tisztán belátta, hogy az asszony és ő két külön akaratu, önálló lény, amely csak akkor tud megélni, ha kölcsönösen, szinte alkudozva egyezik meg valamiben, oly utálatosnak, és kitürhetetlennek érezte az egész világot, hogy szeretett volna szétrobbanni, világgá szaladni belőle.

Ez már nem neki való sors. Ő elég embernek tudta magát ahhoz, hogy gondot viseljen egy asszonyra s akár egy tucat gyerekre.

Egészen fel volt háborodva s kifordulva magából, eszeveszett módjára dühöngött eleinte s naponként ujabb csalódással gazdagodott, mikor látta, hogy az asszony ép oly konokul őrzi a maga akaratát, amilyen dühödötten akarja rádiktálni ő a sajátját.

Különösen egy nagy s minden percüket megrontó sérelmes pont volt közöttük: az életük berendezése. Dani a napszámos szegénységből nőtt ki urrá, Erzsi a szükös uraság garasmegtartó tudományát hozta magával. Daniéknál sohasem kellett takarékoskodni, ugy sem volt miben s azok az apró spórolások, amiket megtehettek volna, ugy sem nőhettek volna vagyonná. Erzsiéknél a foghoz vert krajcárok mentették meg egyik nemzedékről a másikra a kis vagyont, amelyet a falusi élet szükös viszonyai között gyarapitani nem lehetett. S mikor Dani oly hihetetlenül ügyes pénzkovácscsá lett, akinek az ölébe csak ugy dültek az ezrek, mindaketten kifordultak magukból, a férfi még türelmetlenebbül követelte a „jóélést“, a házat, az asszonyt, az életet az urak módja szerint s idegessé tette a spórolásnak még a neve is, bár hiszen másoknak ő sem adott s nem engedett át ingyen egy fillért sem, – tizszeres haszon nélkül. Erzsi viszont érezte, hogy tovább már nincs rendjén -145- az ő régi krajcároskodó életmódja és ha az ura olyan lett volna hozzá, mint amilyennek lennie kellett volna, meg is tette vón az átmenetet. De igy ahelyett, hogy uj életfelfogásra rendezkedett volna be, nem tudta, mi lesz tovább. Elvesztette a lába alól a talajt. Folyvást azzal izgatta magát, hogy épen ugy utálja az ura pénzét, mint az életet s várta, várta, mikor vész el ebül az ebül gyült vagyon. S Dani lassanként azt vette észre, hogy a nagy gazdalány, aki épen azzal vonzotta őt, hogy magasabb rangba s társadalmi életmódba tartozott mint ő, most makacs, szivós, következetes munkával olyan életre akarja őt szoritani, ami csak az apjának, a Tövigszáraznak való.

Nem, ez igy nem emberi élet. Mindaketten tudták. S egész délután mindaketten az estét várták; Dani is, Erzsi is az öreg Turiék otthonában, a hires jó családi életben akartak számot vetni magukkal, milyennek kellene hát lenni annak a boldog családnak, amely le tudja kötni a házhoz azt a férfilelket.

És Dani, önkéntelenül visszariadva attól az őrült lépéstől, amit ma tett, Borától és a nagy veszedelmektől, amiknek a kóválygását érezte agyában, még egyszer meg akarta próbálni az élete rendbeszedését.

De ha nem lehet! ha igy akar ez folyni a világ végéig! akkor roggyon össze még ma.

Véres és rettenetes indulatok forrását érezte magában, a keze ökölbe, ütésre szorult s ott reszketett benne a titok. Ha az kitör, szétrugja, kimélet nélkül, irgalmatlan gázolja szerteszét azt az életet az embereivel együtt, mint a hangyabolyt. -146-

VI.

A gyerekek fel voltak öltöztetve. A nagyobbik a karjára vette a hófehér kosárkendőbe kötött batyut, amelyben egy szál kolbász s más husféle volt; Erzsi becsomagolta nagy kendőjébe a gyereket, aki ebben a percben rugdosódni s erősen nyafogni kezdett. Muszáj volt kibontani s száraz ruhába tenni a kis lucskost.

Dani türelmesen várt. A guba már a vállán volt, a kalap a fején s szórakozottan nézte a családját. Nem volt semmi határozott gondolata, bizonytalan hangulat kóválygott benne. Szomoru volt és lehangolt; félt a szülei otthontól, félt a nyomoruságtól, amit ott látni fog, a szemrehányástól; félt önmagától, félt az egész élettől. Csak állt és várt, amig a felesége jól bepakolja ujra a kicsit, megszidogatja, amért „ilyen nagy legény“ léttére „nem tud szólani még most se“ s ölbe veszi nagy kendője alá, félkarra, a másik kezében meg egy nagy csupor tejet cipel, amit kasornyában emel.

Behuzták maguk után a ház ajtaját. Dani odakiáltott a kis kocsisnak, hogy vigyázzon mindenre s tünődő léptekkel ment az asszonya s a gyereke után, akik előtte haladtak ki az utcára. Lesütötte a fejét s erőseket lépett, mintha minden egyes lépésnél külön kellene előre lóditania magát.

Gondolt erre is, arra is, de már belefáradt, beleunt a feje a gazdasági terveibe, elhessegette magától a gondolatot. De hát akkor mire gondoljon. Belecsömörlött a pénzcsinálás munkájába; a családja csak fárasztó, lehangoló érzésekkel tölti el; a nyár óta alig volt együtt emberekkel, nem iszik, nem kártyázik, nem dohányoz, nem szerelmeskedik. Danin olyan általános megutáltság vett erőt, hogy legjobban szerette volna felkötni magát.

Erzsi hasonló lelki állapotban volt, de őt mégis -147- ébren tartották a gyerekei. Félszeme folyvást ott volt a kis fián, akit sokat megszólitott, hogy vigyázzon, fel ne bukjon, láb alá nézzen, meg hogy nehéz-e a pakk, nem huzza a karját, ne cserélje meg neki? A gyerek csillogó, barna szemével nevetően nézett fel az anyjára, hogy ez minden gondját elfelejtette tőle. Hirtelen meglátta Takács Gyurit, aki az utca közepén valakivel beszélt s erről eszébe jutott, hogy a nyár óta nem ment végig ezen az utcán, s egyszerre fölémelyedett benne az az egész halálkeserüség, ami akkor eltöltötte.

Rápillantott az urára, mintegy kérdve, lesz-e hát valaha máskép?… és megütődve élesedett meg bágyadt tekintete. A férje arcán gyorsan felgyult indulatot, szemében kemény szikrázást, arca élén vörös folt kigyuladását látta. A férfi öntudatlanul előbbre lépett s elhagyta az asszonyt valamivel; az asszony jobban oda nézett s látta, hogy Takács Gyuri egy lánynyal, a Kis Pál, a Güzü Kis Pál lányával beszél.

Asszonyi szivébe rögtön belenyilalt, amit a férje érzéséből megsejtett. És ő is szinte remegni kezdett valami kipattant haragtól. A nyár óta nem vette észre az urán azt a szoknyatébolyt, ami addig annyit undoritotta. És minden nagy keserüségük, lelki eltávolodásuk, növekvő idegenségük mellett is megnyugasztalva hatott reá, hogy az ura akármilyen is, most csak az övé. Ha rossz is, ha beteg, ha szenvedő, csak ő miatta az. Néha szinte örömmel és megelégedéssel töltötte el, hogy ő mégis ennyire valakije az urának. Jól ismerte a Dani változó, gyorsan lobbanó s feledő természetét és mély hatással volt rá, hogy ez a férfi, aki olyan könnyen tudta eldobni a szeretőit, ő iránta ilyen hosszantartó, mélységes és erős érzéssel van oda füzve. Hónapok teltek s nem változott az ura sziveállapota s Erzsi néha hálákat adott érte az Istennek. -148-

Most aztán föltámadt benne a fájdalom féltékenysége. Rettegett és iszonyodott a sejtelemtől, hogy az ura megváltozott, hogy már megint nem a régi, megszokott, szinte megszeretett csendes bolond ő körülötte, – hogy már ujra kilépett, mint a varázskörből s idegen istenek bolondja lesz.

Nem, nem csalódott. Jól látta ő az ura arcán a szenvedély lihegését. Jól látta az elszánt gyülöletet, a vad, féktelen megdühödést a másik férfi ellen. És biztos volt benne, hogy többé nem ő érte feni fogát Turi Dani Takács Gyurira, hanem másért. Azért a lányért, épen azért, aki most van közéjük vetve.

Takács Gyuri meglátta őket, meglátta őt s elrestellte magát. Egy szóval kiadta az utját a lánynak, aki feléjük pillantott s aztán lányosan, könnyü, libegő léptekkel elsietett. Távolról még egyszer visszanézett Gyuri felé s Erzsi látta, hogy az ura ezt a pillantását észrevette és olyan kemény, komor lett utána, mint egy kőbálvány. És Erzsi az urával érzett s csudálatosképen ugy vette észre, hogy ő fel van háborodva, amért az a taknyos lány a két férfi közül nem az urának a bolondja.

Takács Gyuri odaköszönt nekik, de egyikük sem fogadta. Dani elnézett maga elé, mintha levegő volna neki a versenytársa. Erzsi pedig ugy intézte, hogy abban a percben lehajolt a kis fiához s aztán ugy ment tovább, hogy nem is láthatott oda Gyurira.

Ez mind a kettőt megértette. Ugy gondolta, hogy Dani a Bora miatt. Erzsi saját maga miatt nem köszön; nehezellik, amit láttak! s mosolygott. Pedig csalódott. Erzsi Bora miatt indult föl ellene, magára nem is gondolt, hisz az csak természetes, hogy neki nem tartozik semmivel, igy jó, épen igy. Dani viszont a felesége miatt bőszült föl. Ismerte Gyurinak Erzsi iránti régi érzéseit s ő követelte azt, hogy hűséges legyen az az ember, azzal a titkos, rendithetetlen hűséggel, amit évek óta szeretett és szinte tisztelt benne. Már -149- eddig is bántotta valami, a lelke mélyén, valami rendellenes a Gyuri viselkedésében, de csak most jött rá tisztán, mi az. Ez a cudar megszegte azt a hűséget, amit az ő feleségének kellett, hogy tartson. És Dani Takács Gyurinak nem engedte meg, hogy épen ugy megcsalhassa az ő feleségét, mint ő.

VII.

Csak mikor jól elhaladtak, akkor csöndesült ez a fölszines érzése s akkor nőtt ki alóla az igazi, a Boráért való féltékenység. Ebben már nem Takács Gyuri ellen volt kifogása; a Bora viselkedésében vett észre rendkivűli és érthetetlen változást. Hol van az az áhitatos, rajongó csodálat, ami a lány egész valóságából ugy sugárzott még tegnap, meg a mult héten, meg a nyáron, mikor a grófnőnél voltak együtt, mikor a grófi kapuból utána nézett s mikor ma reggel ájuldozott a szekere után? Mi történt ezzel a lánynyal? Megveti őt az ajándék óta? Az ajándékért megutálta? Visszanéz és milyen szemtelenül néz vissza Takács Gyurira s ő rá csak egy közönyös, vagy tán épen csufondáros pillantást vet? Hiszen ha a kezébe kapja, összetöri a nyavalyást!

Befordultak a Zugba; a sikátor végén laktak a szülei, épen szemben az utcával. Az ő kapujok zárta be a zugutcát.

Ahogy Dani kinyitotta a vesszőből font kiskaput, amely guzstengelyén csak ugy fordult, ha egészen fölemelték s beléptek, az anyjuk, aki az udvaron volt, felkiáltott:

– Összecsapta a kezét s ott hagyta a napraforgókórót, amit a tüzre tördelt és elébük jött.

Már egészen sötét volt. Dani kutatva nézett az anyja arcába s kedvetlenül látta, hogy még öregebb, -150- szegényebb, mézeskedőbb, mint tavaly. Az öreg asszony szája már egészen beesett, a fogatlanság jobban megvénitette, mint az idő. Barna, zsiros, füstszagu bőre, amint rátapasztotta fonnyadt száját a fia kövér, duzzadó kemény ajakára, a férfiben kétségbeesett érzést keltett.

Az öreg asszony, mintha megérezte volna a fia elkedvetlenedését, félve simogatta meg a vállán a gubát.

A menyével egy kis ideig egymásra néztek, aztán Erzsi odahajolt hozzá s erősen megcsókolták egymás száját.

A gyerek kezet csókolt a nagyanyjának, aki lehajolt hozzá s össze-vissza csókolgatta. A fiu félrehuzódott és a kabátja ujjával törülgette le a csókok helyét.

– Óh drágaságaim! – kiáltott a nagyanya s a kisebbik gyereket átvette az ölébe; majd megfojtotta boldogságában. De a gyerek egy kis ideig szepegve, ijedten hallgatott, aztán rákezdte az orditást, az anyjának vissza kellett vennie, hogy elhallgattassa.

– Óh te, hát félsz nagyanyádtól? Persze, ritkán lát… még csak egyszer látott a szentem.

Mindnyájan érezték a fájdalmat a szóban; hallgattak. Erzsi az anyóka kezébe adta a fazék tejet, hogy a gyerekkel foglalkozhasson.

– Egy kis édes tej! – mondta. Az öreg asszony kicsinylően, nembánóan biggyesztette meg a száját. Erzsi elrestelte magát az ajándéka miatt s még kedvetlenebb lett.

Bementek a sötét pitvarba s az öreg asszony előre furakodva, fürgén nyitotta ki az ajtót, madzaghuzójánál fogva. Az alacsony szobából erős savanyu -151- káposztaszag tódult ki; az asztal mellett ott ült az öreg Turi s valami könyvet olvasott, igen messze tartva azt magától. Feléjük nézett s leeresztette a könyvet. Nem kiáltott fel, mint régen szokott, nagy hűhóval, komolyan felállt s megrázta elébb a fia kezét, azután a menyéét.

– Felőlem otthon is maradhattak vón. Három esztendeje nem jöttek, ma se vót muszáj. Mit nézik az én busulásomat.

– Ugy, ugy, csak panaszkodj, hogy nem tesz boldoggá az asszonyod! Az kell itt csak! Azt szivesen hallják!

Mindnyájan nagyon, nagyon rosszul érezték magukat. Lepakolóztak, leültek az asztal körül.

– Tudja a fene. Minden bolondságot kitalálnak. Én meg csak olvasom, nincs más dógom… Ha még soká tart ez a tél, meg kell bolondulni.

– Aj, egyik olyan mint a másik! – mondta az öreg Turi. – Mindet a szoknya után eszi a fene.

– Óh ugyan, hogy mondhatsz ilyet, – szólt rá nyávogósan a felesége. – Ne légy olyan pogány.

– Hát Miskáék? – kérdezte Dani, fiatal házas öccsére célozva, akik itt laktak a szomszédban.

– Bolondok, hát bolondok, – mondta az apja. – Marakodnak mint a görény. Kiverik egymás szemit. Hun az asszony karmolja össze az urát, hun az ember a feleségit. Meg kén fogni őket, aztán fejjel mártogatni meg a Tiszába, a lék alá. Akkor nem vónának ilyen tüzesek.

Nevettek mindnyájan, de zavartan, kinosan. Nem tudtak mit szólani. Ha nincsen dicsekedni valója az embernek, jobb ha nem is látja egymást.

– Ennek mindig az ülésen az esze. Köpj egyet, ülj rá! – vetette oda neki goromba tréfával a vén Turi s ezen ujra nevettek.

– Gyere hozzám kis fiam, – szólt a nagyanya az Erzsi ölében nagy szemeket meresztve üldögélő gyerekhez. De ez rögtön kézzel-lábbal kapálva, ijedten bujt az anyja kebelébe.

– Áh nem megy az hozzád, mert nincs fogad – kiáltotta a vén Turi, aki már egész visszakapta régi hangját, – csak én hozzám. Gyere hozzám te! Gyere ide te betyárkölyök te!

Elvette az anyjától s a gyerek engedte magát; csakugyan egész otthon volt a nagyapja ölében; kapkodott az asztalon levő könyv felé. -153-

– Diák lesz ebbül! – kiáltott az öreg! – Fiskális legyél te büdös, osztán nyuzd meg az egész világot!

Tiszta szivükből nevettek rajta, egy percre el is felejtették a nehéz hangulatot.

Ez kell hát a boldog családi élethez, – gondolta Erzsi, – hogy az ember ne vegyen komolyan semmit. Tán az öregek nem gyilkolhatták volna egymást rakásra már százszor. De fel se veszik egymástól a megbántást. Élnek. Az ember kiveszekedi, az asszony kisirja magát s megvan. Elnézte a napát, lánykorában csudaszép volt. De nagyon szegény lány; ott a kis tulipántos láda a kemence mellett, az is csak félig volt a menyasszony holmijával. Ma már nagyon elhagyta magát, az egész falunak Borcza nénije; tud ráolvasást a kigyómarásra s tanácsot ad mindenféle bajban. Jól van mindenkivel, csak a menyével nincs. Féltucat gyereket nevelt föl s agyon dolgozta magát értük. Erzsi látta egyszer, mikor a nagy lánya ott ült kényesen az asztalnál és ő seperte a szobát; ő mosott rájuk, ő szaladt, fázott, betegeskedett, szenvedett értük. A gyerekei, ez volt az ő világa s nem bánta ha a föld alól, vagy a templom perselyéből került is ki, de mindennek meg kellett lenni, amire azoknak szükségük volt. Mind a kettőjükben volt jó csomó könnyelmüség, különösen a pénzzel szemben. De az ura tulajdonságaira mégis ráismert bennük Erzsi, vegyesen.

Dani odatekintett a feleségére s látta, milyen gondolkozó éles szemmel nézegeti ez a szüleit. Ő is elkomolyodott, eszébe jutottak délutáni gondolatai s mig az öreg pár, az apja meg az anyja, az ő gyerekével játszottak, elgondolta, hogy is volna, ha ő még egyszer gyerek vón idehaza?

Hirtelen nagy izgatottság fogta el. Szeretett volna felugrani s kiszaladni a világból. Türelmetlenség lepte -154- meg. Haragudott a szüleire, akik sokban okai voltak, hogy a feleségével idáig jutott, mert számtalan éket vertek közéjük. Amilyen mindent megbocsátók voltak egymással szemben a család keretében, olyan követelők, türhetetlenek voltak a gyerekekkel szemben, mikor ezek kiszakadtak közülök. Mindent kapni, semmit sem adni, ez volt a felfogásuk s ezzel halálig elkeseritették a menyeiket és vejeiket. Számtalan összetüzés. Pénzbajok. A harácsoló öregek, akik a gyerekeiket ugy akarták kiélni, mint a méhet, mindjárt kiszedni, ha valami gyült a köpübe. S az ingerült feleség, akinek a kotlós módjára kellett megvédeni a magáét, a csirkéiét.

– Nincsen okos apám, okos anyám – gondolta Dani – akik tapintatosan el tudtak volna valaha valamit simitani, pedig sokat segithettek volna rajtam egy kis jósággal…

És megint ugy érzett a feleségével szemben, mint régen, mikor még szerelmét semmi sem renditette meg. Mindent megbocsátott neki s mindent megértett nála. Szigoru volt az anyjához miatta s kárhoztatta az egész világot érette. Az a férji sziv áradt meg benne, amely az egyéniséget megkettősiti s a fontosabb részévé az asszonyt teszi, akit oltározva tart előtérben, a saját lelkét áldozó papjának állitva s az egész világtól bálványozó hódolatot követelve számára. Most még egyszer tisztán érezte ezt. Épen a szülei, a régi családja ellenére. Mert a régi bálványt ledöntötte volt magában s az uj számára attól is ugyanazt az imádatot követelte, ami ő benne volt, vagy még többet, sokkal többet. És megérezte magában Dani még fokozottabb mértékben azt az érzést, ami ma este Takács Gyurival szemben elfogta. Ő tehet a feleségével akárhogy, akármit, de mástól megköveteli, hogy ugy tiszteljék, ahogy ő kivánja. És a szüleitől legjobban!

Szigoru szemmel, emelkedett arccal nézett körül. -155- Senki sem ügyelt rá, a két gyermek mindenkit lefoglalt.

És elhitette magával, hogy az akaraton mulik minden, az ő akaratán, meg a feleségeén, meg a szüleién, meg a világén, és minden ugy lesz, ahogy volt; jobban! ahogy kell lennie.

S ugy tetszett neki, hogy ezt most csak ki kellene mondania s meg is valósulna!

És ez a hit egyszerre boldog békességet idézett a lelkébe. Régen, nagyon régen nem érezte magát ilyen nyugodtnak, reménykedőnek, mint ma este.

Itt, ennyied magával nem tud szólani. De ha haza mennek, szólani fog. Megmondja, kiönti a szivét. És már látta, hogy borul a keblére a felesége s meleg pillantásokkal simogatta meg az asszonyát, aki a tulfütött szobában kipirult s a gyerekei vidámságától régi lányos, nyájas kedvességéből kapott vissza valamit.

VIII.

Később átjött a báró, a szomszéd paraszt, aki egy Báró nevü kutyájáról kapta a nevét. Az öreg Turi közösen vállalt vele nádvágást s most alaposan hozzáfogtak megbeszélni, mennyi lehet azon az éren, ahol a napokban kezdik meg az aratást.

A báró hallgatag fekete paraszt volt. Magánosan élt, mert a feleségét vagy husz évvel ezelőtt elkergette magától a gyerekeivel együtt. Az öreg Turi mindig kötekedett vele, heccelte, de csak szőrmentiben, mert a báró nagyon kemény volt s igen goromba tudott lenni, ha megbántották. Különben is nem értett tréfát. A nevéhez már hozzászokott ugyan, de azt sem akárkitől fogadta el.

– No báró, hun van az unokád? – kérdezte tőle Turi, a saját unokájával kevélykedve.

– Látod! ezt a kis kölyköt nem adnám az egész életedért. Élet az, ugy élni, mint a kutya.

– Dugd az orrod a magadéba! – mordult rá a vad paraszt, aki nem válogatta a szót.

– No, van mit. Nem tom hányszor fog még a tetves nagyapja ölébe ülni, mig él.

A durva vágás, amely mindnyájuknak a sebét véresre tépte fel, kinos csöndet idézett elő.

– Hadd füstöljön. Inkább itt füstöljön, mint másutt – szólt az ura, hogy kedvetlenségét egy odavetett tréfával leplezze. De csak ketten értették, ő meg a fia.

De Erzsi türhetetlennek érezte a levegőt s határozottan készült. Öltöztette a gyereket.

Keserves hangulattal mentek ki. Az anyjuk ugyan váltig biztatta őket, hogy a gyerekek is jönnek már haza a fonóból, de csak elmentek.

Ahogy kiértek az utcára, Dani komoran kopogott előre. Elgondolta, hogy most hazamennek, lefeküsznek. Átalusszák ezt a hosszu éjszakát. Reggelre megfájul a feje a sok alvástól, holnap jön az uj nap, uj semmittevés. Elkezdett az esze járni, hol frissithetné -157- meg magát egy kicsit. Emberek közé vágyott. Ásitott egyet s eszébe jutott, miket gondolt egy órával ezelőtt a feleségével való kibékülésről. Már nem volt szájize ehez sem. Nem megy az ugy!

Erzsi nem szólt, de igen rosszul esett neki. Ő is ugy várt valamit, maga sem tudta mit. Azt, hogy valami isteni csoda fog közbe jönni. Valami el fog köztük mulni s ma már minden ugy lesz, ahogy volt. Ugy érezte, az ura az ő kedvéért huzódott most el a szüleitől, a folytatását várta… Mint valami leszakadt eső, ugy fáztatta végig az ura szava. De mit tegyen. Nem szólt. Hátha a halált váltaná meg egy szava!

De mikor az ura csakugyan elvált tőlük s átment a másik oldalra, a tanitó háza felé, csaknem keserves zokogásba tört ki. Ugy fájt a szive, mint azon a nyári éjszakán, mikor félmeztelenül szaladt itt a két gyerekével.

IX.

Dani sohasem érezte ezt a fojtó, tikkadt hőséget. Meg akarta fogni a lányt s reszketett a keze. Az meg olyan fel sem vevően nézett rá. Nem tudta mit mondjon neki. Szégyelte bevallani az érzést, a gyerekes reszketését. Tudta, hogy csak egy szó, s elveszti a lány előtt örökre a tekintélyét.

Egy percig szótlanul állottak. Dani érezte, hogy vörös az arca. Ugy van evvel a gyerekjánnyal, mintha ő is gyereklegény volna. Pirult miatta.

– Mondd meg az apádnak, jöjjön el holnap hozzám. Neki adom a tiszafarki káposztást.

A lány egész közel hajtotta hozzá az arcát és a szemébe nézett, mintha egyenesen csókot akart vón neki kinálni a nagy ajándékért.

Mire a Dani kóválygó esze odáig tisztult, hogy átkapja a lányt, ez már el is szaladt. Olyan boldogan szaladt, repült, mint a madár. Soha sem hitte volna, hogy ilyen szerencsét csináljon! Soha ilyet. Hogy Dani bácsi fizesse meg! Istenem, jó most okos lenni!

És Turi Dani csak állott, állott, a vére lüktetett, pezsgett, forrt. Azt hitte mindjárt elszédül és felbukik. De csak állott s utána nézett a havas ut fehér homályába hersegő cipővel elszaladó lánynak.

Mikor benyitott a tanitóhoz, még akkor is reszketett; a szive szorult, szédülése volt s titkos lányravágyakozás gerjedezett benne.

A tanitó ott volt a gyerekektől lármás első szobában s kihallatszott a sötét konyhába, amint a gyerekekre kiabált, tréfásan ingerkedve velük; az volt a passziója, hogy folyton egymás ellen uszitotta őket.

Ahogy Dani benyitotta az ajtót, a nagy sovány ember, borzasztóan piszkos, ócska szalonkabátjában meglepő fürgeséggel ugrott fel s nagy lármával sietett a vendég elé.

– Isten hozott! Isten hozott kedves bratyesz! – kiáltotta neki; a szakálla, vagy inkább borostás álla tele volt dohányporral, ami ráhullott a cigarettából, amelyet épen most nyálazott össze. Tegeződött az első parasztgazdákkal, mert ez kölcsönös megtiszteltetés volt mindkettőjükre. – Hohó, hát még nem kezdett ki a rozsda! Haha, én már azt hittem, hogy már legalább is alispán lettél, vagy megyei huszár, hogy igy kerülöd a szegény ember házát! Pusztuljatok! – kiáltott a lánykáira, akik ott sereglettek körülöttük s bámészkodva nézték Danit. Az apjuk szavára meg se mozdultak, de ez nagyot kurjantott: – Hol a pipaszár! A meggyfa pipaszár!

Nem törődött tovább velük, mintha nem is volnának s hosszu lábaival átlépte őket, ha beleakadt valamelyikbe.

Dani mindig ugy nézett rá, mikor találkozott vele, mintha azt kérdezné a szemével: Nem vagy bolond tulajdonképen?

Nem volt bolond a tanitó, s nagy hahotái, szórakozott, kapkodó modora, erőltetett közvetlensége mind csak csinált takarói voltak rettenetes életnyomorának. -160-

A sovány, petyhüdt bőrü asszony ugy járt-kelt, mintha a sirból lépett volna ki, a hangja is olyan gyomorhang volt, mintha mindig éhes volna s nem birna beszélni, nagy sötét szemei szórakozottan csapódtak ide-oda. Kissé mosolygott a Dani szavára, aztán a gyerekeinek szólt, hogy menjenek odébb a vendég mellől, de azok neki ép ugy nem fogadtak szót, mint az apjuknak.

Daninak megesett rajtuk a szive; körülnézett a lánykák csapatán. Öten voltak; csupa nagy szemü, sápadt és szemtelen kis teremtés, feltünően hasonlitottak az apjukhoz, egyikük gyönyörü szép volt, ez volt a Dani keresztlánya; ölébe is kapta az ötéves lánykát, ahogy székre ült s magához ölelte. A lányka hajából, amely a válláig lógott, valami illatos olaj szaga érzett s Dani érezte, hogy már most is lány ez, vékony testecskéje, sápadt arcocskája s tüzes fekete szemei már most is valami férfiveszejtő titkot őriznek. Szinte beleszédült ebbe az érzésbe, kissé megölelte a gyermeket, aztán átfogta két tenyérrel a bordáin s letette az öléből.

Ekkor jött be a legnagyobb lány; ez már tizennégy-tizenöt éves volt s amint rögtön kitünt, rokkant apja-anyja helyett ő tartotta már a kezében a házirend gyeplőjét.

– Mars kifelé! – kiáltott a hugaira. Azok nyelvet nyujtottak rá, de ő egyiket hajánál fogva cibálta meg, másikat hátba csapta s hamarosan valamennyit kipofozta a szobából, át a benyilóba.

– Hahaha! – kacagott nagyokat a tanitó, – hej ez a Mariska, jó feleség lesz, megálljatok, ez még megtáncoltatja az urát.

Rágyujtott a vékony cigarettára s nehány óriás szippantással elszijta, addig nem is szólott s ujra -161- egészen elfelejtkezett a gyerekeiről. Az asszony ott ült a kemence padkáján s kétségbeesetten, beteg szomorusággal nézett rájuk.

Dani, aki már elszokott innen, nem tudta elgondolni, hogy lehet ez a szomoru, ez a nagyon gyászos ház a korhelység vidám tanyája!… Mert hisz itt minden este folyt a dáridó, meg a kártya.

A tanitó nem szólott mig a cigarettájával nem végzett; a füstöt folyton az orrán bocsátotta ki. Dani szólalt meg.

Dani bólogatott szórakozottan, mintha igent intett volna vagy egy tucatszor egymásután.

– Az uj ház! – hahotázott fel a tanitó. – Annak lűttek. Megvan az első vallási sérelem. Barátom, tudod, hogy kinevezték az első-tanitót, a főtanitót! Mi?

– Nem? – hunyoritott vidám-nevetve a tanitó, mint aki jó viccet akar mondani: – és pedig pápistát!

Dani összekapta a szemét s az arca elvörösödött a dühtől. Ugy állott a dolog, hogy az iskolát államositották, eddig a református felekezet tartotta fenn egy tanitóval, aki százhusz gyereket tanitott. Most átvette az állam azzal az igérettel, hogy a két tanitó közül az első mindig református lesz és pedig kántora lesz az egyháznak. Ugy gondolták, hogy a mostanit átveszi az állam, ez természetes volt s az egész falu örült, hogy a szerencsétlen, sorsüldözött család végre révbe jut. Ámde a kormánynak ősi, nemzedékről nemzedékre szálló politikája, amely a vallási erőszakosságokkal és tapintatlanságokkal -162- századok óta bőven táplálja a jogos érzékenykedések keserüségét, most ismét elkövetett egy durva merényletet.

Dani dühösen hallgatta, majd káromkodott s fenyegetődzött, de a tanitó hangosan kacagott, mintha mit se törődne a dologgal, bár a szemében köny csillogott, amely véres, eres, véraláfutásos, gyürött szemealját is elöntötte.

– Mit! én? aki megcsináltam nektek az egész dolgot! aki hat esztendeje predikálom, hogy ne kinlódjatok, adjátok át az államnak az iskolát, akkor legalább én is kapok emberi lakást és kondiciót, én legyek most egy főtanitó urnak a lábakapcája! Egye meg a fene, valahon egy paraszt van a világon, egy se ütteti az magát agyon értem! Megyünk a Dunántulra, nektek meg lesz két pápista tanitó uratok! Slussz!

Fütyölni kezdett, ujra cigarettát sodort s mig el nem szivta, megint nem beszélt.

A szobában nyomott hangulat volt, csönd, csak a másik szobából hallatszott a gyerekek pokoli lármája s mindannyit tulhasitotta a Mariska sivitása, aki csendet igyekezett csinálni.

Egyszer kinyilt az ajtó, mire még telibben rohant be a lárma s annak közepette egy parányi, harmadféléves kis fiucska.

Felállott, lehajolt érte, felemelte a padlásig. Kabátjának fényes könyöke gyászosan csillogott a füstölgő lámpa világán.

– Hat! – kiáltotta odafenn a mestergerendáról a csöppség; tudniillik ő a hatodik gyerek, a fiu.

– Akkor jó! – harsogott rekedt, elivott hangján a tanitó s az asztal közepére állitotta a fiát. Aztán kacagott neki.

– Hat? Mind olyan legyen, mint apátok! Mind hagyja ott a theologiát az utolsó vizsga előtt, házasodjon meg, rugassa ki magát minden faluból végig Magyarországon, csináljon hat gyereket, oszt dögöljön meg az árokba!

Dani ránézett a tanitóra, aki ugy hahotázott, ahogy birt, hogy elfojtsa a zokogását.

XI.

– No sebaj, – mondta később a tanitó, – mért él az ember? Megérdemel egy rongyos emberélet annyi munkát, amennyit az ember dolgozni tud? Mi vagyok én? hernyó, hogy csak a magam bendőjének dolgozzak! Nem azért teremtett az isten két lábra, egyenes gerinccel, fölemelt fővel, égre tekintő szemekkel, hogy ne magamnak, hanem másnak szenteljem a szellememet! No hát én másoknak szenteltem, én gondoskodtam százakról, nekem jó hely jut odafenn, ott majd én leszek a főtanitó! Ott majd én pofozok vissza papot, parasztot, minisztert! Aj de nehezen is várom.

Egy percre mintha kimerült volna, aztán borzas szőke haját hátrasurolta, rendetlen, rágott bajuszát szétdörzsölte tenyerével, amelybe belefektette eldurvult bőrü arcát, s Danira nézett.

– A te dolgodat is ugy megcsináltam komám, hogy fel se éred ököllel: hogy! Ugy megirtam -164- én azt a folyamodványt a grófnéhoz, hogy ha annyi szive van, mint egy tyuknak, – pedig az ilyen perverzus grófnéknak van ám, nem ugy, mint az egészséges, naiv, falusi asszonyságoknak, – hát akkor biztos, hogy nem a zsidónak adja el a Karay birtokot, hanem nektek! Csakhát persze jusson a kezébe az irás! Már azt osztán nem tudom meglesz-é!

Dani ezért jött be épen. De oly régen ment el az a folyamodvány, hogy már egészen letett a reménységről is, hogy valami sikere legyen. Nem volt kedve szólani a tanitó beszédére, bár felizgatta őt s uj reménykedésre ösztönözte.

Az ablak alatt kopogás volt, nagy csizmák tappogtak a fagyon. Várták ki jön. Nemsokára nyilt az ajtó s gubában jöttek Takács Gyuri, meg Vinczellér, egy másik nagy gazda.

Takács Gyuri, aki vakmerő csipkelődésekkel szokta bosszantani az embereket, azt mondta a tanitónak.

– Még csak szent Mihály van, nem szent Pál, hát mit csalogatod ki a medvét?

– Kigyün a magától is, – mondta bámulatosan rekedt hangon Vinczellér s vastag fekete mutatóujjával, amin meglátszott, hogy nem mosta meg a trágyahányás után, szétigazitotta egyforma kurtára kopott, kifakult végü, barnacsutkáju bajuszát. – Ugye Turi?

Daninak semmi íze sem volt a tréfához. Nagyot nyujtózott s ugy tett, mintha nem törődne velük, akármit beszélnek.

A kis szobában valamelyik gyerek elkezdett visitani, mintha nyúznák. A tanitóné, aki ülve fogott kezet az emberekkel, most felállott, bement oda, de a megjelenése semmivel sem csititotta a lármát. -165-

– Na, üljetek le, oszt ne povedáljatok, bratyekovszkik, – mondta a tanitó.

Lelökték a gubát s leültek. Mindjárt utánuk jött még két paraszt, egy Kása nevü szótalan, röhögő fiatal gazda, meg egy Kis nevü öreg ember, aki a szemét is kiszuratná egy kis italért.

Beszélgettek, hol ez, hol az vetett fel valamit; a tanitó, aki iszonyuan unta őket, végre fölkiáltott, hahotázó módján gorombáskodva velük.

Felállott, a rozoga lábu sublódhoz ment, amely téglával volt feltámasztva, s felvett róla egy zöld üveget, megkotyogtatta.

Nagyobb biztosság okáért kivette a papiros-dugóját, megszagolta s felhajtotta azt a kicsit, ami még benne volt.

– Egyen meg benneteket, mért nem ütitek agyon a zsidót, ha nem ád a főtanitó urnak mán hitelbe. Ilyen koszos falu, ahun a főtanitónak sincs hitele.

– Hát biz annak befütött a miniszter! – mondta Takács Gyuri. – Neked is jobb vóna rektor, ha mán eccer magadnak kaparnál ki valamit a tűzből.

– No ne karatyoljatok, egyen meg benneteket a fene, komisz, büdös parasztok, – lármázott könnyes, részeg szemmel a tanitó, – hát mi lesz? Mék vájja ki a fenekibül azt a pengőt egy kulacs borra?

– Borra! – mondta Takács Gyuri. – Bundapájinka -166- nem jó hascsikarástul, abba a rossz bendődbe?

Turi Dani ma nagyon rosszul érezte itt magát. A belső zsebéből kivette a katonakori bugyellárist és abból egy ötöst; odaadta a tanitónak.

A tanitó elvette. Dani most látta, hogy a keze állandóan ugy reszket, mintha a hideg lelné.

– Mariska! Mariska! Gyere csak. Szaladj át a zsidóhoz, hozd tele az üveget borral… Te! hozzál egy kenyeret is, érted, meg egy fél kiló szalonnát.

– Ne egy félkilót! – mondta heccelve Takács Gyuri, hozzál legalább egy féloldal szalonnát.

– Hozzál, hozzál lányom az egészér kenyeret meg szalonnát; nesze itt a borra még egy forint, – mondta Dani.

– Hej a kutya Turi Daniját! – kiáltotta Takács Gyuri, – mán ilyen kis lányokat is megfizet!

Daninak az arcába szökött a vér. Tudta, hogy Borára céloz a sógora. De nem szólt. Egyáltalán ma oly fásult s kedvetlen volt, hogy nem birt szólani, pedig máskor könnyen állott nála a felelet s az ütés. Megzavarta az élet nyomorusága, amely ebben a házban meglepte minden piszkával, lármájával, becstelenségével és savanyu szagával.

A hat forintos ajándék a többi parasztot valósággal föllázitotta s még a szótalan Kása sem birta megállani, hogy szót ne vesztegessen rá.

– No ha annyi pénzed van, sógor, – mondta Takács Gyuri, aki egészen neki szilajodott s minél csöndesebb maradt Dani, annál kihivóbb és kötekedőbb lett vele szemben, – hát akkor lássunk dologhoz. Rektor, hol a biblia? -167-

A rektor gyomrából hahotázva vette elő a piszkos, zsiros kártyát az asztalfiából, kenyérhulladékok és tisztátalan, csorba evőeszközök közül.

– Huszonegy! – kiáltott Gyuri s felkönyökölt az asztalra. – Az az igazi. Semmi teketória. Egy, kettő, – nyertem.

Az alacsony, tágas, kevés butoru, rosszul meszelt, alig megvilágitott szobában egyszerre valami bünbarlangszerü hangulat áradt szét. Ott ült az asztalfőn Takács Gyuri, az arcán lázas, kapzsi feszültség volt, a szeme villogott; a többiek is mohón vetették bele magukat a kártya örvényébe. Már is alig várták, hogy sor kerüljön rá. Minden este össze szoktak ők itt gyülni, hogy éjfélekig, néha félhajnalig elüljenek a legprimitivebb játék ostoba szeszélyeit lesve. Rendesen kis tételekben játszottak, csak a tanitó hazardirozott, mert ő szabadon tehette, ugy sem fizetett senkinek, csak adós maradt s azzal adott elégtételt, hogy megitta a parasztok borát s részegen engedte, hogy akár szántsanak a hátán.

Dani kedvetlenül nézte a többieket. Szeretett volna elmenni, de lenyügözte a közhangulat s még sem akart kártyához nyulni.

– Há iszen nagy tudomány! – szólt a sógora. – Aki ért hozzá, hordóba sózhatják a fejit… Mit teszel rá sógor?

– Ohó, – szörnyedtek el a többiek, akik krajcáros tételekkel reggelig piszmogtak, – az nem járja! Koronával kezdeni! Még ilyen nem vót! Végezni is sok avval!

– Nem baj, tartom a bankot! – mondta Takács -168- Gyuri. – Ugy is ritkán jut hozzá az ember egy kis friss zsirhoz, most olvasszuk a hájat.

Kiosztotta a másik kártyát. Dani fölvette s mellé tette a másiknak, ez is ász volt.

Takács Gyuri magának is vett, – egy lapot, kettőt, hármat, – akkor habozott s merészen még egyet vett. Felragyogott az arca s elkiáltotta magát:

– Ez még több! – mondotta Dani s kiteritette a két kártyát, amely mindennél erősebb.

Borzasztó volt az elszörnyedés. Mindenki érezte, hogy ma este vészes felhők jelentek meg fölöttük.

Takács Gyuri magános, rideg életében, amelynek semmi igazi célja és alapja nem volt, ép olyan szenvedélyesen vetette magát neki a kártyázásnak, mint a tanitó, aki páratlanul peches volt ebben is, mint minden egyébben az életén át.

Aztán neki dültek a kártyázásnak. Dani az első szerencse után óvatos volt s egy óráig is elhuzták az időt, hogy csak gyakorolták az idegeiket és nézegették, próbálták a szerencse járását. A második órában, már közel az éjfélhez, Dani egyre merészebb lett s mikor ugy érezte, hogy most végleg hozzá szegődött a szerencse, mind szilajabban, keményebben nézett bele a Takács Gyuri szemébe, aki már meglehetősen be is volt borozva s a ragadós apró lapokkal kezükben veszett párbajba kezdtek, amelyből a többiek, akiknek nem volt okuk, hogy elveszitsék a fejüket, hirtelen kimaradtak.

Nehéz lett a lélekzet és sóvár az arckifejezés és rohanva nőttek a tétek, mint a lavina. Ezek a parasztok, akik nehéz, keserves munkával keresik a garast, most dühöngve és agyfájditóan vágták az asztalra a nekik szokatlan nagy summákat. -169-

– Irjad rektor! – kiáltotta Gyuri, mikor elfogyott a pénze. – Tartom a bankot!

A bankban épen benne volt az egész summa, amit valamennyien magukkal hoztak, hetvennégy forint.

Dani sápadt lett s a keze megreszketett. A szokatlan izgalomtól iszonyuan megfájult a feje. Áttolta a pénzt s Gyuri átvette a bankot, a kártyát s elkeverte.

Dani gőgösen, vadul nézett a sógora szemébe. Mindakettőnek ki volt kelve az arca és izzadtságcsöppek folytak a homlokukról. Dani jobban lihegett, mint a nyári kaszáláskor, de kipirult arca megszépült és valami hősiesség volt rajta. Gyuri vad volt és durva, nyakrafőre dobálta az ocsmány szókat s válogatatlan trágárságokat csapkodott ki. Szerencse, hogy a másik szobában aludtak már a lánygyerekek. A lámpa már egészen kormos volt s alig világitotta meg az asztal lapját. Senki se szólt tovább, a bor ott állott a poharakban s meleg volt és utálatos a rossz lőre; csak az ivott, aki meg akarta nedvesiteni kiszáradt torkát.

Dani érezte, hogy a hátán forró hullámok futnak végig s olyanforma kéjes, gyötrő izgatottságot érez, mint az este, mikor Borával beszélt.

– Mi a bank? – mondta Dani s fölvette az első kártyát. Meghallotta, hogy a hangja fulladt.

Gyuri ujra kinosan összeszoritott foggal szedegette -170- a kártyát. Dani még mindig a naiv játékos maradt, aki egyszerüen felboritja a lapokat, nem öregbiti izgalmát azzal, hogy lassan csusztassa ki egyiket a másik mögül, amit a paraszt kártyás sohasem mulaszt el, hogy teljesen átreszkesse az izgatottságot.

Gyuri ujra gőgös lett s előre kivágta a huszonegyét, bár nem volt köteles vele.

– Nem adom! – kiáltott Gyuri, – disznó, kutya! – utálatosan szitkozódott. – Tartom tovább! s ujra keverte a kártyát.

A harmadik kártyájánál, bár a lapok összege csak tizenhét volt, Dani megállott.

Gyuri a szemébe nézett, de lihegő izgatottságában semmit sem tudott kiolvasni belőle. Kapkodta a kártyát s mikor tizennyolc volt a kezében, még egyet vett.

– Pász! – mondta fakón, rekedten s mikor meglátta, hogy Daninak csak tizenhete van, csaknem megütötte a guta.

– Még egy bank! – orditotta, hogy a másik szobában felsirt valamelyik gyerek.

– Az apai jussom; minden főd ami az apámról -171- maradt. A Malomalján, a Rekettyésen, a nádas, a tiszafarki káposztás, a Hatöles föld.

Amint fölvette s megnézte a kártyát, valami sejtelem lepte meg. Ász volt! Ez ma az ő szerencsekártyája.

– Takács Gyuri! – mondta s az ajka remegett, a keze is, benne a kártyalap. De azért kimondta: – ne mondd, hogy semmi ember vagyok, felteszem az apai jussod ellen mindenféle vagyonomat, amim csak van az anyaszült meztelen testemen kivül.

Gyurinak ömlött az arcáról a tajték s a melle fujt, mint a kovácsfujtató. Irtózatos volt és utálatos.

Ismét ászt kapott. Két ász volt a kezében, azt le nem veri semmi, csak ha a másiknál is az van.

De annál nincs, mert uj kártyát vesz, harmadikat, aztán negyediket, ötödiket, hatodikat és mégis összesen megint tizennyolc a kártyái értéke.

Iszonyatosan gyötrődik. Látja a Dani arcán a nyugalmat és ekkor ugy érzi, hogy elveszi az isten az eszét s még egy hetedik kártyát vesz fel. IX-es volt, kilencet érő.

S aztán, mikor meglátja a Dani csudáját, a két ászt, azt hiszi, rögtön megtébolyul s a nyála megered száraz inye közt az elbágyadástól s lefolyik az állára, mint a haldoklóé.

– Megállj csak hé! – ordit utána Takács Gyuri s a részeg tehetetlenségével felállva, ütőeszköz után kapkod réveteg kezeivel. – Szöksz tolvaj! Elszöksz -172- zsivány! Utonálló, pribék, bujnyik. Elszöknél. Hát a reváncs! Hé!

– Mi? Mi? Megmondom! Megmondom kutya. Az ami a legbecstelenebb a házadban, ami a legkisebb előtted…

Nem tudja, mikor tér magához, mintha álomban hallaná a saját hangját, megfigyeli, hogy a szája mozog:

A foga összekattan, mint valami géprész. S mikor ködlő szemén át ugy látja, hogy a tanitó irásra készen vár, diktál.

– Én, alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem Takács György sógoromtól kétezer forintot, amit örökös ajándékul adok a Vásárhelyi Pál tanitó gyermekeinek, azzal a kikötéssel, hogy a pénzt az árvaszék kezelje.

Az irást aláirta Dani s látta, hogy a keze, ez az idegen szerszám nem reszket, hanem a rendes ismert kacskaringós T betüt irja.

Mikor a két tanu is aláirta, Dani ujra diktált. Egy csöppet sem ocsudott lázas önkivületéből.

– Én alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem Takács György sógoromtól az apai örökségét, vagyis a Malomalján tizenhat köblös földjét, a Rekettyésen harminc holdját, négy hold nádas illetőségét, a hat köblös tiszafarki káposztását, meg a Hatöles földet, amely tizenhét hold. Ezt az egész vagyont, józanésszel ajándékozom örökösen azokért a szivességekért, amiket nekem tett –

Mindenki ugy érezte magát, mintha rettenetes dolgoknak, világpusztulásnak lenne tanuja.

Takács Gyuri nem szólott, ült megsemmisülve. És Dani mégegyszer látta, hogy irja le gyilkos keze a Turi Dániel gazda becsületes nevét.

Akkor ezt az irást magához vette; a másikat a tanitónak adta; szédelegve fölvette a gubáját s elment.

Senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak néztek utána s még mikor elment is, ugy bámultak egymásra, reszketve, mint a szélütöttek, mint a földrengés rémeinek tanui.

Dani pedig nyugodtan figyelte meg magát, ahogy kiment, kivitte a lába a kis kapun. S aztán odakint nem balra fordult, az uton, amely hazavitte volna, hanem jobbra. És egyszer csak ott találta magát a Kis Pál, a Güzű Kis Pál udvarán. Látta, hogy a keze megzörgette az ablakot. A lányt látta, aki mezitláb ajtót nyitott és reszketett a hidegben. És ő a kezébe adta az irást és tisztán, értelmesen, -174- csak néha dadogva elmondta, hogy mi van benne.

És a leány a nyakába ugrott, a guba alá bujt s ott állva, mezitláb, a hidegtől reszketve ölelte át és csókolta őt.

És behuzta a házba, a sötét meleg szobába s aztán ott járt-kelt és valakinek suttogott és a fekete sötétben valakik fölkeltek és kimentek. Az ólba ment aludni Güzü Kis Pál, meg a felesége, merthogy nem volt több szobájuk.

És neki valaki levette a gubát a válláról. Lehuzta a csizmát a lábáról. És ő tudta ki teszi azt.

És mikor a meleg ágyban feküdt s magához ölelte a szüz asszonyi testet, tudta, hogy nem a feleségét öleli.

XII.

Alig ment ki Dani a kapun, Takács Gyuri felugrott, kapta a gubáját s utána sietett. A másik két paraszt (a harmadik, az öreg Kis már elment) abban a percben, ahogy a két nagygazda nem ült az asztalnál, az ott felejtettek kényelmetlenségével feszengett a székén. Gyerünk, no gyerünk mi is, – noszogatták egymást.

– Ereggyetek hát, – szólt a tanitó, – nem látjátok, hogy ez késelni akar!

– A lehet! – nevetett ráncos tokájába Vincellér, – azt jó lesz látni!

– Forduljatok fel mindnyájan reggelre, – morogta magában a tanitó, aki torkig volt a parasztokkal, a parasztságokkal, megutálta az utálatot, s valami emelkedett hangulatot érzett magában. Valami szokatlant, szépet, nagyot akart tenni. Körülnézett bágyadt fényü szemével, piszkos körmével belekapart -175- a szakállába s átérezte a helyzete fonákságát, át azt a lehetetlenséget, hogy ő itt valaha valahogyan hozzájusson emberi méltóságához illő egyetlen mozdulathoz. Füst volt ott és borbüz, és köpések és kimondott trágárságok undora, amely szinte beleévedt a rozoga butorokba s vastaggá tette a levegőt. A lógó lábu lámpa azt izzadja ki üvegén, attól növeszti a hamvát, még ennek is az fogyasztja el a lángját. Hát az ember, az isten képére teremtett, az élet, a társadalom, az öröklött és szerzett és rátukmált gyarlóságok embere, akit az alkohol vitt félre utra s aki az alkoholtól várta a szabadulást, hiába, – ez a gyarlandó ember hogyne állana szédülve remegő inain s hogyne izzadná itt a jótehetetlenség elernyesztő csöppjeit.

És egyszerre fellobban benne az isteni szikra, az ész, az emberi dicsőség. S csaknem felbukik álltában, amint hirtelen tettre lóditja az ötlet, a szép és jó és nagy tett ötlete:

S amint betódul a tiszta, éles, szabad levegő, amint berohan s körülszalad az első jeges szélroham, a lámpa rémületében nagyot lobban, elalszik, az ember pedig összerázkódik s vékony ruhájában reszket. De nem omlik össze és nem teszi be az ablakot, hanem örül az isteni szikrának, amely még ott pislog az agyában és állva a hideg, a fagyasztóan tiszta éjszakában, rezegni, sugárzani kezdenek a csillagok a szem nedves tükrén s egyszerre csak ujabb nagy és szép és jó tettre tör ki egész lénye:

XIII.

Takács Gyuri a kapuban állott s lefelé nézett a falun. Ahogy a két ember utolérte, megfordult s igy szólt: -176-

– Látjátok ezt a bitangot? Megyen a jányhoz, – kis idő mulva ismételte, – a jányhoz megy!

– Hát te meg eriggy az asszonyhoz! – mondta neki egy kis röhejjel Vincellér.

Gyurit igen kellemetlenül érintette, hogy lassan forró gondolatát ilyen nyilvánosan dobták a szemébe.

Takács Gyuri mogorván fordult meg s elnézett a Dani háza irányában. Egészen elvette a kedvét s lehütötte őt ez a megszégyenitő tanácsolgatás. Magától ha rájött volna, ha ugy tör ki belőle az elhatározás, önként, akkor hősiességet érez s tüzzel-vassal meg is teszi. Igy pedig csak állott mogorva konoksággal.

Vincellér, a fakóhangu paraszt, azt hitte, hogy noszogatnia kell, s egyre ismételte:

– Eriggy az asszonyhoz. Ü el mert menni a jányhoz, te is menj el az asszonyhoz.

– De hátha visszagyün Dani, hogy hát csak odaadja a jánynak az irást, oszt ü visszagyün.

– Ha visszagyünne! – kiáltott Gyuri s a hangjában benne volt, hogy azt szeretné, állana elébe.

– Gyün fenét, – morogta Vincellér, – dehogy is gyün. Tán bolond. Épen Turi Dani az a bolond, aki szüzen hagyja ott a jányt.

A szavuk, ritkán, fojtott hangon elejtegetett szavuk a hideg, fagyos téli éjszakában titkosan, fázósan, kisértetiesen hangzott.

A hó sercegve csikorgott a lábuk alatt, süvegüket szemükbe nyomva, nehéz léptekkel mentek előre. Nem tudták, mi lesz még ma.

– Ami igasság, az az igasság, – mondogatta Vincellér, – ha ű a jányhoz megy, te erigy az asszonyhoz.

– Szakaggyon rá az ég… – morogta Gyuri s komor keserüséggel hozzátette – meg egy darab Isten!

Tovább mentek, de akármilyen csendesen lépkedtek is, nem sokára odaértek a Daniék kapujába. Közel ahhoz megállottak az utca közepén. Elől állott Gyuri s rögtön mögötte a két ember.

– Eriggy csak be bátran, – mondta Vincellér a maga módján, – te csak eriggy be. Ha ű elment a jányhoz, neked itt a helyed.

– De mit mond a menyecske! – bökte ki a kisebbik paraszt azt a gondolatot, ami mindnyájukat szoritotta.

– Mit mondana, – dünnyögte Vincellér, – nem igen haragusznak az asszonyok azért, ha olyankor megy látogatóba hozzájuk valaki, mikor nincs otthon az uruk… Osztán, ha valamit mond, meg kell neki felelni. Azér van az embernek nyelve, hogy az asszonynak meg tudjon felelni. Osztán, ha a se elég, nem sokat kell teketóriázni, hanem…

Gyuri habozó lépést tett, menjen-e vagy se. Visszanézett az uton, mintha azon töprenkedne, eljön-e Dani?

– Nem jön az el onnan reggelig, – mondta a kis paraszt, – a nem jön el, nem kell attól félni!

Gyurit szörnyen megbántotta ez a megjegyzés. Nem félt, vágyott, kegyetlenül vágyott a veszedelemre, csak ugy feszitette az izmait a harcvágy.

Hirtelen megmozdult s egyetlen szó nélkül ott hagyta a két embert, bement a kis kapun. A parasztok a helyükön maradtak s utána néztek. -178-

– Hej hogy fog onnan repülni kifele, de rögvest, – nevetett kuncogva a kis ember.

Vártak, de nem volt semmi nesz. A feszült várakozásban roppant hosszunak tetszett minden pillanat.

– Minek lenne? – mondta vállatvonva a másik, – nem kell űket félteni, jól ismerik űk egymást. Már legénykorában is nagyon körülte volt ez a Gyuri annak a jánynak. Ki tudja, mi alszik a hamu alatt!

XIV.

Erzsi nem feküdt le, mikor haza jött, hanem hozzáfogott varrni, mihelyt a gyereket elaltatta. Amint telt az idő és Dani csak nem jött, sirdogálni kezdett. Sorra elismételte magában minden keserüségét és szive szerint kisirta magát. Szinte megkönnyebbült a zokogástól és visszaemlékezett arra a fogadalmára, hogy bármit is mér rá a sors, zugolódás nélkül fogja elviselni. Még vigasztalást is talált magának a bajban. Istenem, hiszen olyan régen nem volt már semmi igazi szenvedése, nem lehet büntetlenül maradnia azért, hogy ezeket a békés napokat is olyan bünös könnyelmüséggel engedte elmulni. Csak most látta, milyen hiábavalóan szalasztotta el azokat a perceket, amelyekben az ura szivéhez közel férkőzhetett volna. Hiszen itt volt előtte az ember, puhán, jószivvel és erős bizonyságát adta annak, hogy igazán szereti a feleségét. Félesztendeje sehova sem ment, semmi olyat -179- nem tett, ami ellen valami kifogása lehetett volna. De ő pogány volt hozzá, s nem hajolt, nem hajolt, pedig mégis csak az asszonynak kell a gyöngébbnek, a békülőnek lenni…

Erzsi most, hogy nem volt a szeme előtt az ura, annyi, de annyi mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt meglátta.

Amint patakzó könnyeit kissé felszáritotta, letette a varrást, amely ugyis hiába hevert az ölében és erősebb munkát talált, hirtelen elhatározással hozzáfogott kovászolni, reggel kenyeret süt…

Éjfélig eltöltötte az időt, akkor megijedt. Hol maradhat ilyen sokáig az ura.

Ujra csak megvigasztalta magát. Olyan régen nem volt kinn az ember a házból, hogy akár a komákhoz ment, akár a tanitóhoz, nem eresztik el.

Majd haza jön reggelre! S hozzá fogott egy kis kalácsnak való tésztát keverni a gyerekeknek. A nagy fatál tele volt hig tésztával. Erzsi meghintette a tetjét liszttel, keresztet vetett rá, aztán megmosta a kezét, lerakta maga elől a kötényt, rendbeszedte magát, a tüzhelyen egy kis tüzet is rakott, mert igen hideg kezdett lenni, pedig meleg kell a tésztának s a gyerekeknek.

Ezt is elvégezte; mikor készen volt vele, ujra felfakadt a szemében a könny, s ujra átengedte magát a keserüségnek.

Ki tudja mióta sirt, sirdogált igy, mikor csak hallja, hogy nyilik a kis kapu, nemsokára rá az ajtó s idegen léptek hallatszanak a pitvarban.

Fölegyenesedett ültében. Az első pillanatban zagyva ijedtség ült ki a szemébe, a következőben már tiszta volt előtte, hogy az urával történt valami.

Amire ma egész este nem gondolt, most egy szemrebbenés idő alatt tiszta bizonyossággal rémedt fel a lelkében. -180-

Még egy átok sem nőhetett ki a nyelvén, mikor nyilt az ajtó és előtte állott Gyuri.

Egy percig ugy néztek egymásra. Egyik sem tudott szót szólni. Egymásra néztek mint kisértetnézők. Mindeniknek rettentően el volt fulva a torka.

Végre Gyuri erőre kapott s elébb lépett. Ez a mozdulat magához téritette Erzsit.

Gyuri előrelépett egy tapodtányit, de ott megállott s kidudorodó szemekkel nézett az asszonyra.

– Azt hát! – kiáltotta ujra, – meg akarom már én is próbálni, hogy milyen az urad mestersége!… Hát csak Turi Daninak szabad minden? Hát csak ű gázolhat keresztül mindenkinek az asszonyán? Hadd tanulja meg ű is, mi a!

– Dehogy bolondultam! Inkább most jött meg az eszem!… Elnyertelek kártyán az uradtul, hát az enyém vagy.

– Te hát! Akkor nem is jönnél a szemem elibe, mint egy bujnyik! Az nem igaz, az én uram nem tett fel engem egy kártyára!

– Hogy ismeri! – mondta Gyuri, – hogy ismeri! Jól van, nem tett fel a kártyára. Hanem mikor elnyerte mindenemet, az apai jussomat, a pénzemet, mikor kódussá tett, akkor megszökött!

– Aszontam neki, tegye fel ami a legkisebb, a legbecstelenebb a házába! – téged! – én meg felteszem neki, ami a legkivánatosabb a bünös lelkének, – azt a jányt!

– Csak imádkozz, jól imádkoztál! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Jól megbecsül… No! Minek vagyok én itt? Hogy kerülök én ide? Én vagyok az urad?

Erzsi hallgatott, de szilárd lélekkel, már nem mondhatott neki rosszat ez az ember az uráról. Olyan méltóságos érzéssel volt eltelve, hogy az élet minden megváltását elfeledte azért az egy szóért, hogy nincs bank!

– De az enyém leszel ma! – folytatta lihegve az ember és erősen nézte az asszonyt, aki gunyosan méregette végig őt.

– Hun az urad jó asszony? – kezdte ujra Takács Gyuri és szinte ugy komiszkodott vele, mintha rajta akarna bosszut állani az uráért, azért a nagy hitért, amit az urára tékozolt, azért a nagy eltaszitásért, amivel az ő hosszutürő szerelmét fogadta. – Mondd meg na, hun a hires! Há, ha tudnád! Megmondanád, ha tudnád! – És cudarkodva nézett a szegény asszonyra.

– Jó is vóna, azt tudni egy asszonynak, egy hűséges asszonynak, hogy hun jár az ura éjfél után két órakor. Ugyi nem tudod?

– No ki vele, ha tudod! Csak halljuk, hogyha tudod! Mondd ki csak no, ne félj, megmondom, jót gondolsz-e!

– Ott van a hun te szeretnél lenni, Isten gyávája. Azért jösz ide nekem fecsegni, mert tele van a májad irigységgel. Szégyen, hogy egy Takács Gyuri egy olyan lánnyal se bir el. Fi, sirni jösz a kötőm mellé, panaszkodni, hogy az uram, ember léttére kedvesebb a lányoknál, mint egy ilyen vén legény. No hiszen majd megpirongatom az uramat, hogy máskor a kis öcsém lekváros kenyerét ne vegye el. Szégyelld magad, ilyen maflaszent, jobb lesz, ha mégy az anyádhoz szopni, mit neked jányok után járni! Hát van olyan jány, aki a te szódra füleljen!

Gyuri hunyoritva hallgatta a huga beszédét. Érezte a Takács fajta éles nyelvét s szinte tetszett neki. Nem haragudott meg érte, csaknem vidáman felelt rá.

– Elmehetek én már szopni az anyámhoz. Abba igazad van, ugy sincs más nekem a világon. Leszedte előlem Turi Dani a virágot, az én pénzemért vette meg, ne félj! A Takács-vagyonból telik ki neki az a csók, amit most nyal fel… Tudod-e, hogy azt az egész birtokot, amit tőlem elnyert, az apai jussomat, odaprezentelte az én truccomra Kis Borának, a Kis Pál jányának!

– Mit beszélsz? Megőrültél! – sikoltott fel Erzsi. – A Takács-földeket merted elkártyázni!

– Te is csak most veszed észbe, mikor azt hallod, hogy nem a tied, hanem a másé…

– Bitang vagy, kutya vagy, még te mertél rám -183- szemet vetni, te senki, te semmi. Te Istengyávája, te idétlen szülött. Te rontottad meg az életemet, mert te nélküled sose jutott volna az uramnak eszébe amit tett máma. Ó te boldogtalan nyomorék, te világ zsiványa te!…

– Elhallgass már szerencsétlen. Ahelyett hogy a maga bajára gondolna, itt hiábavalóskodik! Én rám haragudsz?! az uradra, aki most más jány ágyába hever, arra nem?

– Na hát én is el a magamét! – kiáltotta Gyuri s hirtelen előre lépett, a gubát hátra vetette s az lecsuszott a válláról, ő pedig körülölelte Erzsit.

– Coki! – kiáltotta fojtva az asszony s minden erejét összeszedte, hogy kiszabaditsa magát.

– Ezért jöttem, – lihegte a férfi s rettenetesen ölelte, szorongatta az asszonyt és csókolta az arcát, a vállát, a ruháját, ahol érte.

Olyan hirtelen, olyan váratlan jött ez a rárohanás, hogy Erzsi elvesztette a fejét a meglepetéstől. Tehetetlennek érezte magát az erős férfi karja közt s az agyát elöntötte a vér a birokban.

– Majd megtanitalak én, – lihegte Gyuri – majd én segitek rajtad, ha a te szamár eszed nem engedi, hogy egyszer boldog légy az életben. Te őrült asszony, te marha asszony, az urad esztendőkön keresztül mindennap megcsal, te egyszer se űtet! Csak szenvedsz itt nekem, eszed magad? Hiszen lerothadt már a csontodról a hus, leszopta a bánat, a keserüség! Azt hiszed nem tudom, mennyit szenvedsz? mennyit sirsz, te boldogtalan, mi lett belőled? Mit csinált veled a gazember? De még ő is megfizet érte, mert nem hal meg szépen, azt az egyet tudom, hogy nem viszi el ezt a kutya életet szárazon! Én ontom ki a bélit, -184- én. De csak érted! Nem ma kellett volna ezt tennem veled, hanem régen, legalább három esztendeje… Minek adta az Uristen, hogy szeresselek, ha nem azért, hogy azt tegyem veled, amit azzal kell tenni, akit szeretünk. Ugy sincs már semmi keresni valóm ezen a világon, még annyit megteszek, hogy ma téged megszeretlek, holnap meg az uradat agyon verem. Mindakettőt megadja nekem az én istenem, de csak egymás után. Az enyém leszel Erzsi egyszer ebbe az életbe. Csak rugódozz, csak rajta! Tudod, az a természetem, hogy annál tüzesebb vagyok, minél jobban ellenkezik az asszony. Ha nem igy vóna, hogy tudtam vón ennyi ideig utánad esenkedni? Mi!

Erzsi borzadozva hallgatott s jeges hullámok szaladgáltak végig, végig a testén. Valami ölő szerszám után keresett gondolatban, de emlékezett rá, hogy minden kést berakott este az asztal fiába. Ha most a kezébe kerül egy, megtenné.

– Haha, – sustorogta Gyuri tovább az asszony fülébe, – elébb kellett vóna, mikor még szebb asszony voltál…

– Sssz! – szisszent fel az asszony és egyebet nem tehetve, teljes erővel beleharapott a férfi arcába, ahol érte, épen az ajkához nyomta az a száját s Erzsi szinte elharapta a fél alsó ajkát.

Gyuri a fájdalomtól felorditott s teljes erővel ellökte az asszonyt, hogy az hanyatt esett egy széken keresztül.

Erzsi felugrott, olyan szivósan, mint egy macska. A fia ott állott az ágyon s az őrület rettegésével, egész testében rázkódva, iszonyatosan nézett az anyja gyilkolására.

Gyuri egy mozdulatot tett, hogy azért is, ha az egész világ összeomlik is, megteszi azt, amit akar, de Erzsi fürgébb volt, felkapta az asztalról a kis -185- fateknőt s egy sikeres lendülettel bevágta a tésztát a férfi arcába.

A tészta mint valami maszk boritotta be az ember arcát, hogy az lélekzethez sem tudott jutni, mig le nem vájta magáról a ragacsot. A teknő leesett a földre, az ember pedig némi tétova után halálos elkeseredéssel és szégyennel, tapogatva kereste s amint megtalálta az ajtót, kitámolygott rajta.

Erzsi utána se nézett, rohant a fiához, de ez nem volt eszénél többé. Hanyatt bukott az ágyon s a teste vitustáncban rángatózott, a szeme felfordult s nemsokára egy kis hab bugyogott ki szegény eltorzult szájaszélén.

– Mennybéli Uristen! – sikoltott az egekig az anya hangja, – fiam! fiam! fiam!

XV.

Bora virradat előtt kiment az ólba, odadta az apjának az ajándékozásról való irást és megmondta neki, hogy menjen vele rögtön a városba, az ügyvédhez. A szeplős Güzü megértette a lányát s ugy iszkolt a papirossal, mint a kutya a lopott csonttal.

Akkor bement a lány. A szobában egészen sötét volt s amint Bora belépett, mégis megérezte, hogy itt a férfi. Itt volt a szaga, a melege, itt az emléke. És Bora, elintézvén ennek a szokatlan esetnek az üzleti részét, a lelkiismeretét olyan nyugodtnak, olyan tisztának és olyan melegnek érezte, mint a fiatal asszonyok az első reggelen.

Oda ült az ura ágyának a szélére és sokáig hallgatta a férfi lélegzetét. Az arca ellágyult, a szemébe nedvesség szivárgott s nagyon jól esett neki maga mellett érezni azt a hires, nagy embert, akit annyi sokat bámult, mint gyereklány, s aki valóban jobban bűvölte őt, mint az Isten. Most, hogy ime teljesen be volt fejezve a dolog, lágyan elmosolyodott, -186- amint elgondolta, hogy a nyáron milyen reménykedéssel, mennyi gerjedelemes vágygyal, milyen forró fejjel marta, törte magát számtalan éjszakán, egyre csak rá gondolva, gondolatban mindenfélekép odaadva magát neki. Lágyan, becézve simitotta meg a férfi haját, oly szeliden, nem is érintve, mint a szellő, mint a virágszirom hullása, hogy meg ne érezze a férfi, hogy fel ne érezzen rá.

Aztán lelökte a csizmát s felkuporodott mellé az ágy melegébe. A férfi megmozdult álmában s helyet csinált, mint a feleségének. A lány szivét nagy boldogság töltötte be és ugy maradt ülve, mélázva, félkönyökre dülve, karjával a férfia fejét övezve, a másikat szeliden nyugtatva annak a mellén, a takaró felett.

Sokáig ült már igy s már nem is gondolkozott, csak engedte, hogy a szive dobogjon, rebegjen s ebben a csendes érzéktelen odaadásban sokkal jobban bevette a lelke lelkébe a férfit, mint a lázas őrület tombolásában. Olyan nagyon asszonynak érezte magát! anyának a férfi fölött; mintha máris a gyermeke bölcsője felett virrasztana. Eszébe jutott, ugy futó, suhanó gondolatképen, hogy hiszen ő valójában becstelen személy, aki eladta magát és elmosolyodott ezen a gondolaton. Semmi ez, szófiabeszéd! Ujra megsimitotta a férfi fejét, gyöngéden, csak ugy gondolatban, nem is érintve s ellagymadt ajakkal sóhajtotta, hogy hiszen szereti! Hát akkor nem adta volna el magát, ha feleségül megy hozzá? Akkor tán jobban szeretné? vagy ha ingyen adja oda magát, szamárul, cédául, egy perc miatt? Akkor külömb volna? Nem jobb igy mindkettőjüknek? Neki is, aki gondoskodott magáról, meg a gyermekéről, meg a férfinak is, akinek nem kell, hogy többet gondja legyen reá, az ő hűségére, mert biztos lehet felőle, hiszen most már olyan örökre párja ő Turi Daninak, mint a felesége; csak még jobb -187- mindakettőjüknek, nem követel tőle többet semmit… És ha elmegy a férfi, tud reá várni, tud türni, tud imádkozni, tud gyereket nevelni… Ha nem lesz semmi gondja, meg tudja neki őrizni a hűségét, a tisztaságát, a nevét…

Jóleső boldogsággal ült ott magának. Összekuporodva, mint egy macska s dorombolva is.

Hiszen ennyire nem lett volna senki másé, mert igy nem szeret senki mást e világon… Hiszen ha nem Danitól kapja meg ezt a vagyont, hanem a másiktól, a Gyuritól, akkor, Istenem, akkor milyen pokol lenne az élete, micsoda szívfájás lenne egy párnán feküdni azzal, akit nem szeret… És bár elmult a keserü pohár a szájától, mégis megborzongva, megiszonyodva remegett össze rá, ha ugy esett volna! Óh milyen jó az Isten, aki meghallgatta egy szegény lány szive vágyakozását s nem tette halállá az életét.

Akkor arra gondol, micsoda nagyot tett ő vele ez a férfi, az ő Danija. Mit adott neki azért a semmiségért, amit ő adhatott és adhat ennek az embernek. Olyan valamit, amit akármelyik házban, akármelyik asszonyszemélytől megkapott Turi Dani, ha rászomjazott, csak intenie kellett s kinálva vitték neki a kantát… Hát mivel érdemelte meg ő, hogy épen ő az a kiválasztott, akinek ilyen jóval hálálta meg…

És olyan jó kis lánynak érzi magát, amilyen sohasem volt még életében. S hirtelen szenvedély önti el a szívét s ráomlik, ráborul a férfi arcára, a szájára és mohón, mohón, odaadással szijja, szijja, csókolja asszonyosan, feleség csókjával csókolgatja.

Dani borzasztóan kábult. Felébred, felriad, türi, hagyja. Lassan tisztázódik a fejében, mi történik vele, rájön, hogy hol van s ijjedelemmel vegyes, -188- kéjjel feles háborgás indul meg a szivéből. A lány csókján valami idegent érez meg, valami puhát, odatapadót, mintha a felesége volna mellette, a régi, a hajdankori felesége, aki olyan régen semmilyen se már hozzá, és kikoplalt férfiszive megélemedik s elveszi, elfogadja, leszakitja a ráhulló örömet…

Aztán, aztán annál nagyobb fáradtság, lankadtság vesz erőt rajta. Nem alszik el többé, bár még egészen sötét van. Ébren marad s a lekókkadt virágként elomló asszonyi testet eltaszitja magától s a hideg falnak veti a hátát.

Jól esik neki a hideg, fagyos, jeges érzés, amely keresztül szaladgál a testén. Ez magához tériti.

Minden átmenet nélkül a feleségére gondol. Tudja, hogy az asszony nem feküdt le egész éjjel. Tudja, hogy az ablakot befüggönyözte, hogy senki se lássa meg, hogy virraszt. Mert tudja, hogy az ő felesége a legkülömb asszony minden asszonyok között. Mert olyan asszony nincs több. Azért is lehet megtenni vele ezt a komisszságot, meg a többit, amit tett, meg amit még tenni fog…

Dani az idegen ágyban egyszerre ugy érezte magát, mintha az istálló alatt feküdne a meleg trágyalében. Undor fogta el. Utálat. Hányni tudott volna, ökröndőzni. A feje fájt, szédült, az esti rossz bor sajgatta. Testi és lelki nyomoruság vett erőt rajta.

Sokáig alig tudott gondolatra ébredni, csak érezte milyen alacsony és becstelen. Egyet, egyet mozdult az a személy, s néha feléje nyujtotta félálomban nedves tapintásu kezét, amely elől ép oly borzadva huzódott el, mintha valami utálatos állat érintette volna meg. Aztán elaludt, ő pedig átkozta önmagát, amért nem birt fölkelni s elrohanni valahova, megtisztálkodni mielőtt a felesége szeme elé kerül. -189-

Mennyivel külömb nála a felesége! Hát lehet azt olyan helyzetben elképzelni, mint más asszonyt? Hát lehet más asszonyt maga mellé képzelnie, aki annyit és ugy türt volna neki, mint ez az asszony? Mindenben, mindenben! Az egész életben. Uristen, hová jutott az életük, e néhány esztendő alatt, amit együtt töltöttek. És mindennek ő az oka. Egyedül csak ő. Idegen nem láthatja, más meg nem értheti ki az ő felesége, mi az ő asszonya.

Mintha az Isten számolószéke elé készülne, ugy gondolta át egész életét ezen a helyen, amelynél büdösebb pocsolyában még nem volt soha!

Hogy el van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem gondol a rossz napokra, mikor azoknak a magvát elveti… Bünös vagyok én, – gondolta Dani, – nem csak szerencsétlen? Ki szalasztja el a jót, ami magától kinálkozik az ember szájának?

Eszébe jutott az esküvője, a nagy lakzi meg az első éjszaka. És most nem nevetett annak az éjszakának az emlékére, hanem elbusult. Erzsi semmit sem tudott mi vár rá. Azt hitte, a csókkal ki van fizetve az egész életre, azonkivül nincsen már semmi gyönyörüség. A jó isten tudja, tán még az sem tudja, hogy nőhetett fel egy olyan asszonynak ilyen leánya. Hogy szerethetett bele épen egy ilyen leány, ő belé, éppen ő belé. Dani emlékszik milyen harsogva kacagott a lányon, lány-feleségén, akkor. S milyen halálos rémület fogta azt el, mikor megtudta az utálatot, mi fenyegeti. Hogy vonaglott és hogy elhalt. Hogy védekezett minden érintés ellen. És az éjjeli harc, amely elválással fenyegette!… s mély meghatottság fogta el, mikor eszébe jutott, micsoda -190- apró ravaszságokkal, apró hazugságokkal téritette el az asszonyt a lány észjárás egyenes utjáról… Pedig akkor sem a vérénél fogta meg, hanem a szivénél s nem a gyönyörvágy adta kezébe a szüzi testet, hanem a jó és könyörületes sziv, amely megesett a gyötrődő és kinjában tobzódó, majd kétségbeesetten lelankadó férjen… Olyan asszony nem volt soha más a magyar falukon!… Olyan szent asszony az égben sincs, amilyen az volt. Az ő felesége.

De mit! ő nem volt szent, nem is akart az lenni. Ki tehet róla, ha nem telt az asszonynak öröme a szerelemben, s nem birta el az ura csókját! Jól emlékezett az első hűtlenségére, az is olyan ocsmány volt, mint ez a mai. Harmadnapos házas volt… S a felesége rögtön rajta kapta…

Ne bocsátott volna meg! Tanitotta volna becsületre, törte volna meg őt… De hogy? Olyan ember ő, akit becsületre lehet tanitani? Mi lett volna abból? Gyilkolás! Más nem is.

Csak most látta először tisztán a felesége nagyszerü lelkét. Eddig csak vádaskodni tudott rá a hidegségeért, s ráháritotta minden vétkét, mint okozóra, ha büntelen okozóra is. Ebben a percben azonban olyan büntudat fogta el, amelynek erejét még nem érezte. Sajnálta ami történt és szánta, nem magát, hanem az asszonyt!

S valahol a lelke mélyén valami különös, szinte érthetetlen sejtelem élt, hogy ma már betelt a mérték, ma már nincs többé jóvátétel, nincs semmi vigasztalás, semmi jövő… Nem tudta, hogy fog a felesége szeme elé kerülni, mert soha ilyen tisztának az asszony tekintetét nem érezte és soha ekkora bünt ellene a maga lelkén nem viselt.

S gondolataiba mintegy zuhanva hullott bele gyermekei emléke. S ez még feneketlenebbé tette az örvényt. Mi lesz mikor vége van a világnak? Mi lesz, ha már egyszer nem birja tovább az asszony? -191- Ha csakugyan el kell válni? Ha nem lesz meg az a tiszta oltár a házában, amelyhez ugy hozzászokott. Amelynek elvesztétől s amelynek becstelen elmultától soha még ennyire nem félt.

Fel akart ugrani és kirohanni, de nem birt, hanem elgondolta, hogy milyen rettenetesen messze van a lépés a gondolattól.

Ott maradt, amint volt s megint nem birt gondolkozni, hanem valami esztelen kétségbeesés fogta el s attól rezgett a nyakán a vastag ér, mintha a bitófára vinnék…

Minden, minden ellene esküdött, egész életében, hogy ne is lehessen boldog. Mi boldogság az, amit a sok percnyi-siker adott, asszonyok ölén, meg a pénzszerzésben, ha hiányzik az egészséges, csendes jó boldogság. Mit kap az otthonától és mit teremt az asszonyának?… Van-e annak a szegény asszonynak a két gyermekén kivül valakije, akivel csak szót is válthasson? És ki az oka? Erzsi? Hát ő nem tudott volna ugy élni, hogy mindenki tisztelje és irigyelje? Hiszen Erzsiben azt szerette, hogy még ilyen állapotban is, ahogy ő mellette élt, nem lett köznevetség, mint más asszony lett volna, nem sopánkodtak felette, nem gunyolták ki, hanem megbecsülték s azt mondták, a saját füle hallatára, hogy derék asszony! Nem érdemli meg az a komisz Turi. Az ebfaj Turi!

És erről eszébe jutottak a szülei, meg az asszonya szülei; az egész zavaros láp, amely az életük mögött terjengett.

Igaza van, igaza szegénynek, – döntötte el a pört, amely a felesége és az anyja között kezdettől fogva folyt, – nem tehetett máskép… Eszébe jutott, hogy eleinte olyan szeretettel, olyan lelkesen -192- járt a felesége az ő anyjához, mintha igazi lánya volna; hogy megrémült, mikor először hallotta, hogy nincsen ennivaló a házuknál, hogy vitt neki, hogy adott, lisztet vitt és zsirt, meg pénzt adott, meg a gyermekeknek ruhára, meg a zsidónak adósságot is fizetett értük… És kölcsön adott, és nem kapta meg… Dani akkor csak nevetett a kölcsönön. Kivált meg olyan nagy kölcsönön. Tiz forint! Hogy azt ők megadják! Ekkor meg akkor! Egy summában megadni tiz forintot! Azt nem teszi meg a magyar napszámos paraszt. Azt csak az a jó gazda teszi meg, akin be lehet hajtani s aki ád valamit a becsületre. De a szegény ember? „Hát hiszen megadná, ha vóna, de ha nincs!“ És soha sincs. Még akkor sem, ha van. Mert nincs benne a lelkében az, hogy van. Mert nincs biztos jövője, nem tudja mi lesz holnap? S mert abba nőtt bele mióta él, hogy ő szegény ember, akire minden ráfér s aki ugy szerez, ahogy tud. Emlékszik a felesége szelid méltatlankodására, azokon csak nevetett, aztán a haragos kifakadásokra, amiken ő dühbe jött. S azokra az apró sértésekre, amelyek mint a raj következtek el egymásután. Az adós ember megharagszik arra, akinek tartozik. Még ha meg nem kéri, akkor is nehezen tudja elfelejteni neki a kölcsönt, de hát még ha nem engedi el! Akkor valósággal meggyülöli s türelmetlenül sértegeti. Hát még ha a menyével kerül ilyen viszonyba. Itt is vége lett hamar minden jó viszonynak s Dani elemlegette, mint számtalanszor: nincs okos apám, anyám! a helyett, hogy segitettek volna a házasság nehéz dolgában rajtam; rontottak, de mennyit rontottak benne!

Elvetette magát s várt, mintha a világ végét várná. Nem jó ezeken gondolkozni!

Mikor felébredt, már világos volt. Bora tett-vett -193- a szobában s gyöngéden és örömmel köszöntötte, mint anya a gyerekét. Édesgetve, babusgatva szólt hozzá, de Dani mogorva volt és elforditotta a szemét.

Csaknem a guta ütötte, mikor látta, hogy nappal van s most már fel kell kelni, fel kell öltözni, ki kell menni a szobából, ki az utcára, az emberek szeme elé, a világ szeme elé, hogy levonja a tanuságot és álljon azért, amit tett.

Bizony vétek volt, hogy nem kelt föl idején, sötétben s nem lopta ki magát, mint a tolvaj, mig be volt hunyva a világ szeme. Most már szökhet a szégyenével, messze fog az kiabálni, előre süvit a merre jár, hogy a gyerekek is azt viszik az utcáról az iskolába.

Egyelőre nem is törődött egyébbel, csak ennyivel s mig nagy mogorván felült s lábát lelógatta az ágyról és álmos szemekkel meredve nézett körül a csizmája után, egy percre megállott.

És Bora ebben a percben nagy szerelmétől elragadtatva leborult eléje s ráhajolt a lábára, hófehérbőrü, szép formáju lábafejére, amely soha sem volt mezitláb, mint más parasztoké és megcsókolta, átölelte és sürün csókolta.

– Hagyj békét – mondta Dani s dühösen rugta el a lányt, hogy hanyatt bukott s a kemence lábáig esett s a ruhája szemérmetlenül borult fel. Dani a hogy veszett medve módra utána nézett, meglátta, mielőtt a lány összekaphatta volna magát s odaköpött rá. Leköpte, beleköpött.

Bora halálosan megrettenve kuporodott össze a földön, a sarokban és egész testében reszketve, lángban égő arccal leskelt fel a gazdájára, mint a megkorbácsolt eb, aki még sem álmodik hütlenségről, bosszuról a gazdájával szemben; annak minden szabad!

Dani elforditotta a szemét róla s nem gondolt -194- rá, mintha nem is volna. Szijta a fogát és szerette volna magát főbeverni az ostobaságáért, hogy reggel ujra elaludt.

Felöltözött; mikor mosdásra került a sor, Bora felállott és levette a falról a legszebb tálat, vizet öntött bele az asztal alatt levő korsóból s egy székre tette. Szegény teremtés, ugy félt, hogy nem fogja elfogadni a szolgálatát a férfi. Boldog lett, mikor Dani egy szó nélkül hozzáfogott nagy erővel mosdani. Előkészitett tiszta törülközővel várta. Dani olyan közömbösen vette el a kendőt, mintha a fogasról akasztaná le.

Bora elővette a maga fésüjét s mig ő törülközött, megtörülgette. Aztán gyáván, félve odakinálta neki, s szepegve meg is mondta:

Dani elvette. A lánynak köny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy hát még sem utálja.

Már készen volt a férfi, indulni akart. De megállott s elővette a pipát, kikotorta, megtömte, töltötte az időt, csak hogy várjon; nem tudta, mit csináljon.

Bora fájó szivvel nézte. Nem mert közeledni hozzá. Félt tőle és féltette. Tudta, mi történik az ember lelkében, tudta, hogy az megutálta őt és soha többet nem lesz találkozásuk. És nem birta elviselni ennek a gondolatát, nem tudta, mit kell tennie, hogy csak egy percig megállásra birja, hogy még egyszer egy szót kapjon tőle ebben az életben.

Hirtelen nagy öröm érte. Valami jutott eszébe. De hogy is feledkezhetett meg erről!

– Dani! – szólalt meg s maga is meghökkent a bizalmas hangtól. A férfiba is beleütött a szó.

Hallgattak. Az ember tömködte a pipáját s nem látszott rajta semmi érdeklődés. -195-

– Emlékszik-e, hogy az este valamit igértem… mondta csendesen, a szókat tördelve Bora, mert nem tudta, mit hogy mondjon neki.

Kinyögte a szót s nem magázta, mint idegen korában, hanem kelmednek mondta, mintha felesége volna s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tegezze, mint az éjszaka…

– Azt megmondanám most… – folytatta kinos zavarral s roppant leverte, hogy az ember olyan bálványképpel hallgatja.

Kivülről kiáltás hallatszott. Majd ökörbőgés, a szomszédban kutgém nyikorgott, az ablakot megrázta valami szél. És ők ott állottak s egyik sem szólott sokáig. De mindeniküket valami titok szoritotta: a ki nem mondott szó mélységében lappangó titkos sorsfordulat.

Mintha villám csapott volna le mellette, Dani ugy fordult feléje. Az arca kikelt magából s elmeredt, háborodott lett, rémült, indulattalan.

Bora tudta, hogy most már meghalt reá, de nem bánta. Örült, hogy ő mondhatja meg az emberének; mintha cinkostársa volna ennek az embernek, minden bünre kész vele és érte. Lopni ment volna neki és ölni és tömlöcöt ülni, csak kelljen neki.

– Azt nem tudja más, – suttogta, – csak én. Mert nekem megizente tegnap, levelet hozott nekem a kasznár, akibe minden benne van…

De a lány maga akarta elmondani, nem akarta elveszteni a szerencséjét s gyorsan tovább mondta:

– Benne vót a levélbe, hogy a grófné máma itt lesz, oszt hogy én mondjam meg kendnek, hogy máma okvetlen ott legyen a kastélyban a főd miatt, mer hogy a fődeket oda fogja adni kendnek a grófné, hát hogy a miatt…

– De nem a miatt kell ott lenni kendnek, nem a miatt, – zuhogott a szó a lány szájából, – hanem a grófné miatt, a grófné asszony miatt, mer a veszkődik kendért, mert azt a nyavaja töri kendér, azt…

– Hun a levél! – s az ember ugy megragadta a lányt, hogy majdnem a markába szakadt ennek az egész karja. – Hun a levél, te szajha, te ringyó, te!

– Itt van, itt van, – nyögte a lány s a homlokán, az arcán verejték verődött ki. – Itt van édes uram, édes uram…

Dani elkapta tőle s elolvasta és ujra elolvasta és olvasás alatt az arca megnyugodott és megkeményedett.

Azután a zsebébe tette az összehajtogatott levelet, gyufát vett elő a lajbija zsebéből, meggyujtotta s mig a kénes gyujtó lassan sustorogva lángra kapta a vesszőt, a foga közé vette a pipacsutorát s teljes nyugalommal rágyujtott.

Csak a szeme volt összehuzódva kicsire s amint elment, nyugodtan, biztos léptekkel, egyenesen ki az utcára, az emberek szeme láttára, az asszonyok bámészkodása közben, vissza sem nézve, soha többet ez életben vissza sem gondolva ide: a lány, az asszonylány nem mert egyetlen szót vetni feléje, utána, az utjába, mert tudta, hogy szétgázolná, mint a pondrót… -197-

S csak hadd menjen, ha őt semmivé tette, hadd tegyen más asszonyt is, hadd a grófnét… Hadd tanulják meg a kegyelmes asszonyok, mi az… És csak hadd éljen, hadd örüljön, hadd gázoljon térdig a virágban ez az ember, az ő embere, az ő édes ura!

Ugy nézett utána könnyes szemmel, zagyva szomoru, örvendező, lesujtott, felemelt, beteg és ujjongóan egészséges szivvel.

XVI.

Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kiváncsiság vize, s az arcába freccsent a szemek éles sugara.

De ő oly keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és lelkesült és meglátszott rajta, hogy nagy eltökélés lett urrá benne. Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen s arra is, hogy vitesse magát az árral.

Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt s Dani nem gondolta, hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nemcsak róla fujnak, hanem ellene is.

Senki sem merte megszólitani, senki sem mert utjába állani, mintha mindenki érezte volna azt a rettenetes kitörésre, dühöngésre megérett lelkiállapotot, amely csaknem szétrobbantotta.

Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a tiszta szobába.

Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó készüléket, megfente a borotvát a nadrágszijjához, amelyet az ablak forditójára akasztott, -198- azután vizet öntött egy tálba a korsóból; nekivetkezett, habot vert s tisztára aratta az arcát.

Mikor a gégéje felett járt a késsel, azt gondolta magában, jobb volna, ha kettévágná a torkát, minthogy szépiti magát. Most, mikor már olyan ruttá lőn, mint a fekély.

Öntelten elmosolyodott s mig ujra megfente a kést a karján, hogy még élesebb legyen, hátra szegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját s ugy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltünt volna a grófnő, ahogy a nyáron látta. Amint az ablakban állt s átvilágitott rajta a napfény.

A szeme nagyot lobbant, a kép eltünt s ő nyugodtan tovább sikárolta az arca másik felét.

– No, – mondta magában, – vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka legénynek huzd ki magad.

A ruhája, a fehérnemüje mind ott állott abban a szobában, mig előkereste, felhányta értük a két siffont, eszébe sem jutott a felesége, sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta. Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, akihez semmi köze, akinek a szivéhez nincs köze. Ha halottan feküdne, sem tudna most elfogulást érezni, nem érhetné olyan csapás, hogy könnyet ejtsen érette.

Tele van a grófnéval, minden porcikája tele szivta magát annak a vágyával s csordultig van vele, mint a vizbevetett spongya. Nincs már a számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége, a szülei, az eddigi élete, az ezentuli boldogsága, nincs neki e világon több cél, csak egy: menni, menni, utána rohanni s megkapni, ölbe kapni… Aztán talán ott hagyni, mert azután jön és felőle bizvást jöhet is az özönviz. -199-

Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztitja a ráncosszáru csizmáját, ahogy katona korában tanulta. S mikor fel van öltözve patyolatfehér ingbe, gatyába, azt gondolja:

– Igy nem tud mosni egy asszony se a faluban, mint ez az én göthös feleségem.

Soká habozva forgatja a kezében a szük magyar nadrágot, valami azt diktálja neki, hogy ne vegye fel. Tél van, hideg van, senki sem jár egy gatyaszárban és mégis ott hagyja, nem veszi fel. Igy látta őt a nyáron is a grófnő. Hát ha paraszt, legyen paraszt. Sürün gombolja apró kötött gombu lajbliját, s panyókára veti nyalka szabásu mentéjét.

Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős fürtösgubát, megrázza magán s most tudja, hogy nincsen nála különb legény hetedhét vármegyén.

Aztán kézbe veszi, meg ujra leteszi a botját. Neki nem kell bot, semmi segitség. Puszta kézzel, maga erejével kell járnia, akárhová megy, akármi eset elé kerül is.

Most habozik egy pillanatig, kalapot tegye-e, vagy süveget. Aztán erélyesen félreháritja a lapos posztókalapot s a finomszőrü, szépformáju báránybőr süveget nyomja a fejébe. Ugy illik neki, Árpád daliái közt most vón helyén igazán!

Ahogy kilép az első szobából, nyilik a másik szoba ajtaja is. A felesége jön ki.

Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást s mikor meglátja az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred büntudatra s ma nem haragszik meg érte. Ebben a percben olyan idegennek érzi magához, mintha ezer mérföldre lenne tőle. -200-

Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy igy látta meg az urát, elvesztette a lélekjelenlétét, a szó benn rekedt a mellében a fájdalmas, keserü felindulástól s egy pillanatig csodálkozva és csodálva bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment, fényesen, hidegen, vészt hordva magával s lélekkápráztatóan, mint az üstökös, akit csak egyszer lát az életben az ember.

XVII.

A grófné már teljesen készen volt a toilettejével s a tulfütött szobában az ablaknál ült.

Már nem volt olyan szép, mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyöngéd puhaság, a harmatos teliség, időközben testi-lelki betegségen ment keresztül. Aranyosszőke hajkoronája alatt tulságosan fehér, szinte sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak rajta. Kék szemei beestek s a bőr megpetyhüdött alatta, megjelentek azok a finom ráncok, amelyek jobban kétségbe ejtették, mint maga a halál.

Kinn nagy fák állottak az ablak alatt s vastagon boritotta minden águkat a hó, a zuzmara. A nap opálos fénynyel csillogott rajtuk s a kis szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a szemébe.

Bent nagy volt a hőség, mert a grófné csodálatosan könnyü ruhában volt. Ugyanabban a zöld liberty selyem pongyolában, amelyben a nyáron látta a paraszt s ugyanugy.

Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott szeme meg-megrebbent s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került ide. Volt valami több, mint emberileg érthető ebben -201- az egész dologban. S amint parányi, lesoványodott, fehér kezével végigsimitotta homlokát, láz és keserüség fogta el. Egy percig restelte magát és hideglelés borzongatta meg; arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb huzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni, pehelyvánkos alá bujni, szeretett volna keserü orvosságot szedni, émelyitő orvosságot, mint gyerek korában. Szerette volna, ha valaki az ágya mellé ül, valaki akit szeret, akit jól esik látni, hallani… Ugy félt most minden idegentől és ismerőstől.

S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől megborzongva, elernyedten hunyta le szemét s Danira gondolt.

Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta s akkor is elveszett előtte az ember, aki szines, nagyszerü fantommá bomlott. Óh, mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. Van valahol egy férfi, aki a maga primitivségében megőrizte ősi emberi nagy erejét, a legszüzibb és leghatalmasabb lelki kapacitást. A csömör, a társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés hozta ide. Ugy torkig van mindennel, olyan halálosan beleunt mindenbe, ugy megvágyta a vad, a nyers, a brutális embert. Ugy szeretné, ha valaki durva volna hozzá, egy olyan valaki, akinek illik az, akinek szabad az, aki arra való. S mig erre vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb gyöngédtelenséget s fájt az élet legparányibb durvasága neki és legjobban fájt a László gróf sebkimélő gyöngédsége, amely már türhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.

Hirtelen elhatározás volt, mikor elszánta magát erre a vakmerő utra, de nagyon lassan érett meg az a perc és rengeteg sok motivum készitette elő. -202- A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik tulzásból a másikba szédült, mig aztán a végletekig volt feszitve a hur s a grófnő közel jutott a kétségbeeséshez az üres, oktalan és céltalan élettől elgyötörve. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát, azt, amelyet a tanitó irt. A különös irás ideális módon vágta ki benne a becsülésnek a leggyökerét azokkal szemben, akiket jobban gyülölt és lenézett, mint bárkit a világon; a férje s egész családja voltak ezek. Hihetetlenül felizgatta és fellelkesitette ez az ügy. A komornájával keritett magának egy fiatal plebejust, akivel utána járatott a történelemben a Karay-család multjának s boldog volt, hogy a fiatal diákot aki naiv, hazafias gyülölettel tárgyalta az összes Karayak történetét, nőies, olcsó eszközökkel még nagyobb s még lelkesebb gyülölködésre izgatta. A fiatalember az ifjuság lángolásával szentet látott benne s honleányi tettre sarkalta: vigye ki a grófnál, hogy adja vissza a parasztoknak a földjeiket, nem ingyen, ajándékba, vagy expiálásul, hanem pénzért, parcelláztatva. A grófnő beszélt az ügyészével, aki fölvilágositotta, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyulni, mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy épen a Turi Dani esetében kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint egyik birtokot, a Pallagot Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a község egyetemlegesen; ez a szerződés is ugy volt szerkesztve, hogy Turi Daninak kellett egyedül aláirni a község nevében.

Ki volt téve az irás az asztalra s a grófnő, amint bágyadtan ott ült az ablakban, rápillantott.

Sohasem gondolta volna, hogy ő igy fizesse meg a paraszt Don Juánt, akit megszoktak fizetni az asszonyok. -203-

Nagyon is tisztában volt a parasztjával, az első percben tudta, mit várhat és mit kaphat tőle és ez az utolsóig sem bővült és nem gazdagodott.

A szerelmi társ, a távolban, egzotikus körülmények közt élő, csodálatos férfi csak ugy élt a tudatában, mint egy teljesen tiszta és megoldott kérdés: egy rettenetes nagy és kemény és iszonyatos ölelés, amely olyan borzasztó gyönyört igér, hogy bele lehet pusztulni s amelyért érdemes élni és meghalni.

Az a paraszt valaki, valami! Asszonyokat tudott megbolonditani, sok, sok asszonyt, amellett senkiből valakivé lett, elsővé a maga alacsony szintü világában!

És őt ugy sziven döfte a puszta megjelenésével, olyan bomlást, erjedést inditott benne, amely hónapokon át forrt a vérében, mig teljesen megérlelte a szerelem lázborát.

És már rég a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban, aki talán nem is gondol azóta rá, aki oly nyugodtan s idegenül él a maga világában, mint azelőtt.

A grófnő kipillantott erre a világra, amely ott terül el a gyönyörü fehér fák mögött, az apró viskókban.

Valami sejtelmes, vágyteli meggyőződés derengett benne, hogy ő sem lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak, s tüzlobbanásképpen felömlött benne a láz, a férfi emlékére.

Lehunyta a szemét s engedte, hogy a szive végigrezegje a kis lázat. Akkor a kézi tükörért nyult. Belepillantott s biráló szemmel nézte magát. Vonásról-vonásra látta, hogy az arca elveszitette az üdeségét s koránál sokkal öregebb lett. De pirosság égett most az arcán és bőre finom volt, haja dus és aranyszinü. Kell, hogy ugyanaz a mese szépség maradjon a paraszt előtt, aki a nyáron volt, ott az ablakban. -204-

És összekuporodott a székben s titokzatosan, elszántan, cinikusan mosolygott bele a tükörbe.

Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált, nem vizionált, egyszerüen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsulylyal. Idegen hanggal és idegen hanglejtéssel. A Boráéval.

Kimondotta azt az ártatlan kis mondást, amit a nyáron Bora sugott a fülébe. És elmosolygott és meghökkent és bizsergés futott végig, erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.

Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a gyalázatos, édes, kinos, elpiritó vérverődést, amin keresztül ment a nyáron.

És nevetve, összeszoritott foggal, buján, cudarul mondta ki ujra a paraszt Don Juan gunynevét, az ocsmány ötletü, ronda paraszt fantázia termette gunynevet.

Eldobta a tükröt a szőnyegre s két tenyerébe temette az arcát. És kacagott nyögő vihogással, befelé, hangtalanul, magának. És reszketett az egész teste erre a váratlan, képtelen ötletre.

És látja azt a különös becstelen lányt, aki maga is meredt ihogással s durva bájjal mondta ki a kérdésre a feleletet.

Hirtelen elkapta a szót, felkapta a tükröt, maga elé tartotta, belenézett szégyentől, gyönyörérzéstől, büntől, aljasságtól égő arcába s szemérmetlenül szoritotta gyönyörü fehér felső fogait élveteg, piros, kéjes alsó ajkához és kifujta a leggyalázatosabb mássalhangzót a magyar nyelvben.

Pillanatokig tartotta igy fogacskáit, az ajkát amely görcsösen ugy maradt s közben tisztán elgondolta, hogy most utolsóbb a legutolsó asszonyi -205- állatnál s hogy most megérett a gyehennára, az egyházi kiközösitésre, a minden poklokra.

XVIII.

A nagyuri nőben lehült a hőség a paraszt láttára, mint a higany, ha jeges vizzel loccsantják le.

Nyugodt lett s fesztelen tartással ült tovább. Hideg lett a pillantása s gunyosan nézett az emberre, aki mint valami nagyon közönséges, szeliditett medve állott előtte nagy szőrgubájában.

Megbosszantotta a neveletlensége s régi, rossz érzést idézett fel, hogy a süvegét most sem vette le.

Hallgatott, várt; várta, hogy megszólaljon a paraszt és esetlen szava teljesen kirázza előbbi borzasztó emlékü izgatottságának utolsó maradványából is.

Teljes közönségességében akarta látni a parasztot, hogy ezzel megbüntesse magát. Akarta, hogy olyannak lássa, mint a suta félállatot, aki semmi, semmi és egy pillantást sem érdemel.

És kicsinyelve, nem is gyülölve, nem is utálva, közönyösen nézte a szőrsüveget, a szőrgubát, a csizmát. Mikor erre nézett, megakadt a szeme rajta. A csizma nagyon szép formáju volt, karcsu, hegyes, fényes.

Elmosolyodott s az arcára nézett. Az sem volt csunya. Ismét feltünt neki, mennyire hasonlit László grófhoz.

– Ez hát az egész – mondta magában s csufondárosan huzta el a száját egy árnyalatnyira.

A grófnő végül ugy vette észre, hogy már nem nézi le a parasztot s nem is közönyös, nem is jóakaratu iránta. Ugy rémlett neki, mintha valami tréfáról volna szó, valami tréfáról önmagával szemben.

Oly nyugodt volt már, olyan magaura s olyan fölényes, mintha a leégett templomra kéregető parasztot látná.

Megjött a hangja s könnyedén szólalt meg s a hangja oly fesztelen volt, olyan természetes, mint a szél susogása a gazban.

De a paraszt nem szólott. Ugy állott, mint a szobor. Az arca meg se mozdult. Pillája sem rezdült. Nyugodtan állott s a süveg a fején.

– Elintéztem a kérésüket. Ott van az asztalon a két szerződés. A gróf mindeniket aláirta…

A paraszt a nyakát hátraszegte. Örülni kezdett a grófnő, hogy uriasság tör ki belőle s visszadobja az ajánlatot.

Felvette az egyik szerződést és a tiszta gépirást hamar végigfutotta. Olyan éles volt az esze, mint az acélpenge. Soha frissebb.

A községnek szóló szerződés volt. Azok a föltételek, amiket ők ajánlottak.

Olvasás közben megütődött. A Pallagról szóló szerződés volt. Az ő neki eladandó birtokról. Azon -207- hökkent meg, hogy a vételár felényire volt szabva, mint amit ő ajánlott, viszont a részletek helyett rögtöni fizetésről szólott az irás.

Egy percig, csak egy jó másodpercig habozott, akkor a szeme kigyult s egy könnyü mozdulattal hátrább tolta a süvegét, hogy egy fürthaj kiborult a homlokára, lehajolt s ezt is aláirta. Kap ő pénzt arra a birtokra!

A grófnő olyan tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó gondolatát nem sejtette.

Kis ideig elnézte a parasztot, aki most festői szép pózban állt előtte. Tetszett neki. Mint egy kuriózum, mint egy kép.

A paraszt letette az irást s oldalra forditva fejét, szótlanul odanézett a grófnéra.

Ez pedig fölállott s megindult, hogy megtegye, amit oly bünös lélekkel tervezett. Hogy megtegye a maga büntetésére. Vezeklésül. Önmagának megszégyenitéseül. Hogy teljesen befejezze; hogy kellemetlen emlékké változtassa, ami egy életet megérő bünbeesésnek indult.

Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odairta a szerződés végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betüi alá, hogy:

A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte s amint a pongyola résén akaratlan bepillantott, meglátta az egész asszonyt.

Minden vér a fejébe tódult, ugy hogy fekete lett az arca a vérömléstől. S pillanatonként ujabb vérhullámok szökelltek fel s tökéletesen elvették minden öntudatát.

Megértette az asszony titkát. Lehet már a hangja akármilyen; megértette mit szánt neki, mit várt tőle a nőstény. -208-

– No, Turi Dániel!… A kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a hazaárulóra!…

A paraszt olyan szemmel nézett rá, hogy ilyen irtóztató nem lehet a vérebé, a téli farkasé…

Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja; megérezte, egész testében érezte a megbőszült him felfaló szemizzását.

De nem birta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a tajtékzó kannak.

És ez fölemelte a karját, kinyujtotta, torkon ragadta őt, a ruháját s egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld selyemleplet.

XIX.

Valami távoli dörrenésre, kettős dörrenésre felpattantak a szempillái. A hosszu pillák alól bágyadtan, megtört fénnyel csillant ki az okos két szem. Aztán ugy maradt nyitva, sokáig nem domborodott ki a vánnyadt szaruhártyákon az élet ruganyos csilláma.

Nincs semmi fájdalma, de nem birja megemelni kezét… Lába lecsüng a divánról… jobb lába valahol messze lóg az ürben s nincs hatalom, hogy közelebb vonja magához. Milyen jó, hogy a karja nem esett le, milyen jó, hogy az legalább itt fekszik mellette a pamlag puha bársonyán.

Csak a jobb lába fejét huzza valami suly… Szeretné elereszteni, térdizületben elbocsátani, hadd essen le, ahová kivánkozik…

Az ember még a saját testének sem ura. Mért nem lehet lebocsátani azt a lábat. Mért van az odanőve térdben. Ha csak fel volna csatolva. Milyen jó annak, akinek falába van. Az lecsatolhatja, mikor igy lóg le az ürbe…

Elmosolyodik,… Azt hiszi elmosolyodott erre a naiv gondolatra. Tréfál,… azt hiszi tréfál önmagával… Milyen jó, milyen nagyon jó lenne, ha sehol sem függenének össze oly nagyon a tagjai. Csak ugy feküdnének egymás mellett.

Aztán sokáig, egy ezredévig, két ezredévig némán fekszik, mit sem tud önmagáról.

Nincs semmi fájdalma. Olyan kellemesen gyönge; nagyon jó gyöngének, ilyen nagyon gyöngének lenni.

Nagyon jó ilyen puhán feküdni. Meleg folyadékban feküdni; nagyon, nagyon jó a saját vérében feküdni.

A komornának nem szabad bejönni, mig nem csenget. Milyen jó, hogy annak nem szabad bejönni, mig ő meg nem hal. Ez nagyon jó, nagyon helyes.

Istenem Uram… legyen áldott a te neved… nagyon jó igy feküdni… Istenem, de jó…

XX.

A süvege kissé félre volt csapva, a guba könnyen, félvállán lógott s az arcán nagy, torkigjóllakott érzés tündöklött. Fulásig volt a megelégedéssel s olyan elteltnek érezte gyomrát, száját, szivét, hogy nem vágyott többet semmire. Mit neki már étel-ital-asszony! Mi jöhet az után, ami volt!

Megállott a lépcső felső fokán s körülnézett a kápráztatóan fehér világon. Nem is hunyoritott, inkább kitágult a szeme a déli napsütéses fehér fehérségtől. Vakuljon meg, aki nem akar többet látni.

Megrázta a fejét, mint a ló a tavaszi bogárzáskor s ökölbe szoritva kivágta a karját.

Aztán megindult s lement a lépcsőn. Könnyü léptekkel, mégis méltósággal. Határozottan és mégis tétován.

Olyan semminek látszott előtte az élet, olyan üresnek. Mit csináljon ő már ezután? Egyszerre kicsi lett előtte a falu, hóbafult szemétdomb. És ő maga olyan nagy lett, hatalmas, erős, szerencsés, kevély. Nem tudta megérezni, mi lesz belőle itt tovább.

Ugy ment előre a hersegő havon, mintha most vágna neki isten igazában a vak sorsnak.

Amint a vasveretü nagy kapu elé ért, nyilt a belesarkalt kisajtó s László gróf állott szembe vele.

A gróf a puskájához kapott s az első pillanatban lövésre emelte. Belesajgott a lelkébe a tiszta megértés, hogy a paraszt arcáról teljes bizonyossággal lerikolt minden amitől fél, ami ellen torlásra indult.

De az elcivilizált ember nem engedett az állati ösztönnek s megállott az ujja a fegyver ravaszán.

Szembe néztek s szeme nem birta követni, részleteiben meglátni a képtelen átalakulást, amelyen a másik ember arca e pillanat kis része alatt átment. Csak egy szemrándulás és egy egészen uj ember állott előtte. Egy hazug őszinte arc torpadt a szeme előtt, amely minden psychologiai igazságot megcsufolt.

Az átélt hősiesség, vagy gazság, vagy szerencse gyönyörétől sugárzott előbb a paraszt ábrázata.

Ijedtségnek, megriadásnak, a büntudat verejtékverő sápadtságának kellett volna kigyürődni rajta a rettegett gróf szeme s fegyvercsöve előtt.

És lett belőle egy közönséges, ravasz, kicsinyes -212- parasztpofa, amely elbámészkodik a ráemelt puskán s aki nem érti, mit akar vele az ur s aki bárgyuan kiváncsi, nem bolond-é ez, aki kikezd vele.

A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. S ugy lomhult, ernyedt, lethargiába sorvadt hirtelen kilobbant indulata, hogy megremegett kezében a fegyver, mint a nádszál s szégyenkezés kezdte környékezni.

Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a szegény asszonyt. Hiszen ő benne is nagyra nőtt a távolban, az események hatása alatt, az asszony lelkének suggestiójára ez a paraszt. Tulnőtt a paraszton, el az emberig, tul az emberen, fel a ködökig.

Korbácsot! Lovaglóostort! Valami suhogó vesszőt! Végigvágni a képén. Pofonütni kétszer és kirugatni a huszárral.

Leeresztette a fegyvert. Lábig konyult a cső. És megvető haraggal, arisztokrata gőggel, az intelligentia felháborodásával kiáltott rá.

És a paraszt lenyelte a hangsulyt, mint nagyapja, a neki jussal kijáró huszonötöt a deresen.

Meglökte a vállán a gubát s jól látszott, hogy ugy tesz, nem bánja, lesz ami lesz, de visszafelesel.

– Instállom, – mondta alázatosan és hányivetien – a fődek felől szerettem vón a kegyelmes asszonynak könyörögni. De hát –

– Hát, – azt izente ki a kegyelmes grófné, hogy délután gyüjjek!… -213-

A gróf föllélekzett s egész megenyhült az arca. Föloldódott minden feszültség a szivében. És már bizonyos volt, hogy csak vak rémületétől káprázott a szeme, mikor olyan érzést látott a paraszton, ami nem lehetett ott.

Pillanatokig hallgatott s érezte, élvezte a megkönnyebbülés gyönyörüségét.

Tudta, hogy tuloz a keménységgel, a megalázással, hogy felháboritja benne az emberi önérzetet, de most az egyszer nem sajnálta azt, aki tudtán kivül okozott neki embertelen fájdalmat. Gyülölte és szét tudta volna tapodni, miként a kigyótojást, amelyről még mindig nem bizonyos, nem halált érlel-e?

A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően, nem gondolt többé arra, hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá s a szemével kisérte a parasztot, aki előtte került el, hogy a nyitva maradt kiskapun kisomfordáljon, mint a kiutasitott kuvasz.

A gróf már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a lelke szórakozott volt és szeretett volna rohanni az asszonyához és rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.

Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, ugy tünt föl neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zöldesen villámlott meg a másik ember szeme s ugyanakkor leütött a menykő is.

Arccal vágta le az ösztönösen visszarugó testet és arccal gyurta bele a hóba és vasmarokkal szoritotta a torkát, mint a hidráét és a boldogtalan tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön, kinyuljon. És irtózatosan rövid -214- volt a küzdelem. A büszke emberállat, a hosszu időre való életerőtől duzzadó gazdag test épen olyan rövid ideig tombolt az abszolut erő markában, mint egy tyuk a gazdasszony kezében. S a paraszt, aki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazitotta ujjai kapcsát. S ahogy ujra megmozdult és ujra kapálni kezdett sarkával az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy a balba fogja a nyakát, a jól megfogható gégéjét és a jobb öklével üthesse-vághassa és ütötte-vágta, ütötte-vágta.

És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai és szabályosan kezdett sujtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapitott fejre és ütötte-vágta és cafatokban verte le róla a hust és mállasztotta le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta és mikor ez is kevés volt, felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és ugy csapta a kapubálványhoz a fejét, hogy az szétment és ujra kanyarintott a nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna a legyőzhetetlen ellenség, amit egy hitvány hus-ostorral, nyavalyás szétfolyó hus-oszloppal kellett volna szétvernie.

És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a kezében és mikor eldobta a hóban, hát keveselte a munkáját, ökölbe szoritotta az öklét és fujt és toporzékolt és nem birta kilihegni a vad tüzet.

Felkapta a puskát s kezébe szoritotta a csövét s haptákba állott, mint a katona és őrt állott meredetten, mint egy véres akasztófa.

A karja ki volt rugva, mint egy acélrud, és az arca dermedt volt és isteni dühödés tüzében égett.

És most érezte a legfőbb gyönyört, amit ember érezhet. Egyszerre érezte minden erejének tüzokádását. -215-

Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, mint a kohó ércfolyamára szórt vizsugár láthatatlan hamar sisteregtek el a levegőbe.

Égett, messzelövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott világot.

És százszorosan érezte azt az emberin fölüli lelkiállapotot, amely már ott a lépcső csucsán elfogta.

S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni kijelentés a Horeb hegyén.

S azzal a gőggel mosolygott, amivel a földön csak neki volt joga elnézni az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, aki annyit rabolt az élettől, amennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.

És amint ott állott a nyitott kapuban, mint az örökitélet kielégitetlen, új pokolra szomjazó, vérivó árkangyala, egy szegény, lihegve rohanó ember támadt eléje. A sógor, Gyuri sógor, aki egész nap az ő lépteit leste és tudta, hogy a grófnénál van, a magános grófnénál és meghallotta, hogy jött a gróf s rögtön szaladt, hogy ott legyen, hogy a sógor ellen tegyen, a grófnak ha kell segéljen, a kiváncsiságát, bosszuját, maga érdekét kielégitse.

És amint szembe került a megfagyasztó jelenettel, a véres emberi roncson, vérbeborultan őrtálló, izgalomra szaglászó bőszült fenevaddal, megállt, visszatorpadt, halotti sápadtság és szintelen verejték öntötte el az egész testét.

Elnézte s nem mozdult. Nem mozdult, de mint a tenger vihara háborodott fel a lelke mélyén, fel a lenyugodott burok belsejében a vér és a szenvedély és a titáni cudarság gyönyöre. -216-

A másik ugy meg volt dermedve a tekintete előtt, mint a madár, ha kigyó szemébe néz.

És Turi Dani fölemelte a fegyverét. Szabályosan, katonamódra a katonafegyvert.

S a boldogtalan kettészakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassitva a messzesüvöltő golyót puha akadállyal.

És ujra lőtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lőnie még valamit, valami életet kellett még elpusztitania. Boldog életet, nyugodt létet, amihez semmi köze, ami utjában áll tuláradt egyetlen önös életérzésének, az istent megtipró erejének.

S egy lassu keringéssel arra szálló fekete varju szinte pukkanva ment szét a levegőben.

XXI.

Valahonnan a mélyről, mint a fenékről felszálló tengeráramlást, megérezte a helyzet szokatlanságát. Percenetekre meg-megszakadt az öntudata s csak állott egy helyben, mint előbbi valójának üres jelszobra.

Hirtelen, átfutóan, mint mikor vihar előtt egy szemhunyásig sebes szélforgó jelenik meg, elkapta a rémület, hogy valami kegyetlen veszély fenyegeti.

Nem tudta, tul van-e, innen van-e valamin s a szeme megüvegesedett s révetegen járt körül a levegőégen.

Akkor teljesen visszatért az öntudata. Tudta, hogy megölte a grófot, pokolian pusztitva el, s tudta, hogy lelőtte a sógorát. És még a lehullott madárról is tudott. Mindent tudott és semmit sem -217- bánt, mindennek meg volt az oka, s kimondta az okot: dühömbe!… S megrántotta a száját, semmit sem sajnált, azt se ha felakasztják érte…

Ebben a percben fölemelte a kezét; idegen érzést érzett rajta s akaratlan megnézte.

Elsápadt tőle, a szeme összehuzódott kicsire s ellenségesen, riadtan nézett a kezére; az orrából hánytató inger folyt vissza le a gyomrába s olyan undorodás és kétségbeesés fogta el, hogy azt hitte ledobban.

Pedig tisztán tudta, hogy nem bánja, nem sajnálja, örül neki, bánná ha meg nem tette volna, amit tett, de azért elkezdett reszketni és minden porcikája külön reszketett s nem volt annyi önuralma, hogy idébb, vagy odébb birta volna mozditani kezét. Ott tartotta azt a szeme előtt és látta, hogy reszket, mintha villanyáram rázná a kaszárnyai fürdőben. S félt, rettegett, iszonyodott. Oda volt. Ha valaki meglátta! ha egyszerre csak rábukkan itt valaki. Ha egy gyermek meglátná s árulója lenne.

Elkezdett vele forogni a föld, érezte, hogy rögtön felbukik álltában s mintha le volna ragadva a lába az agyagos sárba, nem birja kihuzni a meredt oszlopokat.

Behunyta a szemét, a sötétben felfordult, előrebukott s a térdeire könyökölt, úgy maradt leguggolva, reszketve, két talpán inogva. Nagy részegség fogta el; agyát, testét elárasztotta az ijedtség mámora, amely rácsapott, mintha a levegővel lélekzette volna be.

Káromkodást próbált kinyögni, az istent szidta, de csak keservesen birta vacogó fogait összeszoritani. -218-

Kétszer-háromszor rájött rohamban a buta és jótehetetlen reszketés. Sápadt volt, mint a viaszk s a szive úgy szorult, hogy néha fel kellett tátani a száját, hogy lélekzetet kapjon, mintha vízbe fulna.

Hosszú időnek kellett eltelnie, mig a teste keresztül ment az első vadrémület lázán. Hideg verejték verte ki a homlokát, a testét s nem volt mozdultányi ereje.

Mikor végre annyira birt, hogy gondolatok verődtek az agyában; percről-percre rémítőbb ötletei támadtak: ha meghallotta valaki a lövést! ha utánna jönnek Gyurinak! ha ez eljött, más is jöhet! ha valaki elmegy az uton s benéz! legalább a kapu volna becsukva! a testeket eltakaritani!… Menekülni, menekülni innen! rohanni neki a mezőnek, hajadonfővel neki a hónak, át a vizen, át a világon! Másutt uj életet lehet kezdeni! De itt minden perc halál! Amerikába!

Valami idegen, ismeretlen, gyáva szellem költözött belé, az beszélt belőlről kifelé s a rendes okos, erős, magabizó lelke ott gubbasztott a felső rácsokon s megkötözve, de gúnyosan figyelt arra ami körülötte történik odabent az emberi burok kalickájában.

Megint érezte azt a kettős lelket, amely benne tanyáz, de most ez az idegen lélek még váratlanabbul támadt rá, mint a tegnapesti. S megint uj volt és erős, de csak ő rajta, mert őt tönkretette, s minden erejét elvette másokkal szemben. Gyávábbá tette a gyermeknél, s alacsonyabbá a földöncsuszó féregnél.

És hirtelen fölforrt benne az indulat. Mért nem jött előbb ez a buta gyávaság? Honnan került elő a pokolból, hogy tönkretegye azt, akihez semmi köze, aki soha nem ismerte az életben. Ökölbeszoritotta a kezét s habozott egy percig, hova vágjon magán, hol fészkel ez a bitang idegen? Aztán teljes -219- erővel megfeszítve izmait, csak ép megrázta magát.

Nagyot lélekzett utána, kétszer-háromszor mélyet, teli a tüdőt. S úgy tetszett neki, hogy csakugyan emberebbnek érzi magát. Most már legalább van benne dac és szembe mer szállani a fenyegető sorssal.

Felhasználta a percnyi erélyt, felkapta a gubát a hóból s vállra vetette, fel a süveget, amit mélyen benyomott a homlokába s gyilkos nekibuzdulással, vissza sem nézve, kiment az udvarról.

Komor volt, elszánt és bizonyos kevélység fojtogatta, hogy magamagát le tudta győzni. Ámbár érezte, hogyha megállana, összerogyna, ha magára maradna, megsemmisülne, ha nem vivna ilyen kemény harcot, végigmenvén vérbeborulva, végig a nyílt utcán, vonaglana a földön és még sirni sem volna ereje.

Csak ment előre s minden lelkierejét lefoglalta, hogy embernek látsszék s emberi módra viselje magát. Egy gyerek állott a legelső kapuban, szótlanul bámult rá s utána fordult. Dani rápillantott s majdnem összerogyott a rémülettől. A gyermek nézésében ott látta a véres csizmán való nagy csodálkozást. És a lábát ettől kezdve mintha valami meleg, kövér kellemetlen lében tartotta volna. Kapkodta, hogy kivonja belőle, de lehetetlen volt. Sőt egyre jobban melegedett a lábán a kapca, mintha az égő csizma befelé perzselne. S ugyanakkor a lelkét még jobban perzselte annak a kis gyereknek elkapott pillantása. Rettenetesnek, birójának ismerte el a gyermeket, akinek joga van rábámulni, megcsodálni őt és elitélni és aki előtt neki föld alá kell sülyedni a rémülettől.

Rezzenve nézett körül, mint az üldözött vad. Rést keresett a szeme, ahol kimeneküljön a világból és szükölni tudott vón, mint a kutya a bot előtt. -220-

De csak állati vad rémülete árulta el igy az embert, akinek esze élt és okoskodott:

– Hát hova akkor? Ha ilyen gyáva, cudar vagyok? Akkor mi lesz? Mit akarok? Hova megyek?

És csak ment, ment. S a szeme előtt megvillant annak a gyermeknek a csodálkozó pillantása, s végigsajgott benne.

Rettenetes vágy, mohó áhitás fogta el: haza! Otthon nincs semmi baj! S meggyorsitotta lépteit, rémülten, rettegve, üldözéstől irtózva s behuzta a derekát és a farkcsigolyáit s kinos bizserélést érzett bennük, amely üldözte, előrekergette, mintha ostorcsapás érte volna. Egyre jobban nyers, primitiv állattá lett; az agyában megszünt az ész működése s előre nézve, se jobbra, se balra nem ügyelve, mintha szemellenző volna a vakszemén, mint a lónak, ugy igyekezett, gépies menéssel előre; mint a falu végén megriasztott állat, amely hanyatthomlok rohan haza.

Oda, oda akart menni, haza. Haza. Bebujni a vacokba, amelyről már azt sem tudja ebben a percben, biztos hely-e, vagy sem, csak annyit tud, hogy ott a helye. Oda el kell jutni. Ott otthon van. Ott majd számot tud vetni magával s onnan bátran kiugat majd az üldözőkre.

Egy-egy pillanatra mégis tiszta eszmélet berzen föl agyában. Hisz olyan hosszu, olyan hihetetlenül, pogányul hosszu a falu rövid utcája… Észreveszi, hogy nagyon rohan. Ez gyanut kelthet s meglassitja lépéseit. Később megijed, hogy nagyon is kétségbeesett az arca, aki ránéz, rögtön kitalál valamit! S derültebbre, mosolygóra vonja az ábrázatát, de merev, farkasnevetésre torzul el az akarat. Nemsokára eszébe jut, hogy aki nevetni látja most, később majd elemlegeti, hogy kacagott, mikor a gyilkosságról jött. Erre ijedtté és halálosan csüggedtté -221- válik az arca kifejezése s megint nincs több vágya tovább, csak menni, menni, hazaérni, elbujni! Elbujni és elereszteni magát s reszketni, mint az imént ott… S már előre érzi a reszketést az inaiban s hihetetlen gyötrelmet szenved el.

Mindenféle emberek, asszonyok ácsorognak, kapuban, utcaközépen, minden szem rá van forditva és ő halálraváltan rettegi, hogy megszólitsák. Tudja, hogy csak egy hang szóljon hozzá, szét kell omlania porrá, mint a mesében az életreboszorkányozott halottnak.

Az állkapcsai megmerednek és elernyednek, a szemei megüvegesednek és a szive rendetlenül ver, irtózatos gyötrelmei vannak s vastagon izzadja ki a jéghideg verejtéket.

Az élet minden büneért megvezekel ezen a rövid uton s hallatlanabb kinjai vannak, mint amit a Dante poklának összes bünhödői átélnek; azok lélek léttükre testi szenvedésekben főnek, ő testét lelki tüzökön érzi szerteszét olvadni.

Már látja a kapuját, már csak száz lépés, már csak husz s minél közelebb éri, annál elérhetetlenebb távolságban látja.

Félhalottan bukik be rajta. Lábát nem birja fölemelni; előre tudja és valóban meg is botlik a küszöbben. Alig-alig őrzi meg, hogy el nem vágódik. Ha felbukna, nem birna többé fölemelkedni! S hátulról érzi, hogy erős markok nyulnak utána, hogy megfogják.

Mikor bejut a pitvar küszöbén, végre megáll s hátával beteszi az ajtót, aztán nekidül és eleresztve magát, teljes erővel kitör rajta a hideglelős reszketés. Egy ízén nem bir többé uralkodni s ugy rázkódik kidagadt erekkel, kimeredt szemmel, hogy az ajtó zörög a sarkán és a kilincsén.

És ő hallja ezt a zörgést, amely olyan, mint a messziről közeledő, majd elhaló s ujra közeledő -222- kocsizörgés,… láncok csörömpölése jut róla eszébe.

Oly gyengének és nyomorultnak érzi magát, mintha halálos beteg volna. A belei kóvályognak és vonaglanak, mint a kigyóboly s gilisztanyál fakad fel a szájában. A feje szédül s nehéz, mint egy dézsa; nem is birja a nyakán megtartani; lebillen, mint a hervadt száron a tök.

Hallja, hogy a felesége feláll odabenn. Megnyikordul a szék. A hallása ijesztően éles és azt is hallja, hogy valahol messze orditás van! Egyszerre figyel oda ki, ahol nincs semmi s be a szobába, ahol az élet egyszerü ártatlan mozgása lármáz. Mindakettő egyformán ijeszti.

Az ajtó megnyilik s kilép a felesége. A konyhaablak világosságában jelenik meg. Amint meglátja őt Dani, mintha üde szél fujná el a ködöt, egészen elmulik a láza reszketése, lelki szorongása. Soha sem látta ilyennek az asszonyát. Sápadt arcából nem gyülölködve parázslik ki a nagy fekete szeme, hanem bánatosan, megtörten. Szomoruan néz, olyan szomoruan, mint aki beletörődött a sors haragjába, mint aki temetett s már csak csüggedtségével gyászolja a halottat. A férfi kitágult szemmel néz rá s beszijja ezt a szomoruságot, mint a mező a csöndes esőt s föllélekzik és elpárolog a forróság tikkadtsága.

Erzsi látja, hogy az ura meg van rokkanva, megérzi, hogy a szeméből könyörgés száll feléje. Nem tudja miért, de sejti, hogy nagy és mély bünbánat szállotta meg az urát. És ő már kisirta magát, kis betege mellett könnyekben adta ki az indulatát, nincs tovább haragja, csak fájdalma. Teli van nagy bánatával, el sem tud egyebet képzelni s az abban való részvételt olvassa le az ura szeméből. S tompán beveszi őt a maga fájdalmának sáncába, hiszen ebben az egyben közös az érzésük joga. -223-

Hosszu csönd van, amely mégis mintha élettel volna tele, tartalommal. A férfinak jól esik a felesége angyali szomorusága, az asszonynak a férfi megtörtsége.

És ettől kezdve valami uj szint vesz föl a köztük levő viszony; a szomoruság szépsége árad és borong bennük.

Az asszony fáradtan, de nem idegenül, valami megadó bizalmassággal int az urának. Int a szemével, de kiséri egész testével a mozdulatot, maga után hivja s a férfi megy; nyugodt, fáradt, nem kinos léptekkel.

Az asszony az ágy elé áll, amely meg van bontva s ott fekszik benne egy kis test. A fia.

Első percben azt hiszi, halott. Megijed, de nem az előbbi féktelen rémülettel; van az ijedelmében valami öröm; meghalni jó! Csak ez jó!

A gyermek fehér, de lélekzik. Kis teste megmozdul. Csak a lába van könnyü lepedővel letakarva. Olyan furcsa és szomoru ez az apró emberke, nagyemberes ingecskéjével, gatyájával. Amint ránéz, magán ijed meg. Ha ő igy fekhetne halálos ágyon! Gyermekül, ártatlanul, betegen! Örökre elérhetetlen boldog állapot!

Erzsi már beleélte magát, hogy az ura mindent tud. Megütődik kérdő pillantásán. Látja, hogy semmit sem hallott az ember. És nem ez bántja; asszonyi, megenyhült szivében valami uj aggodalom kél: mi baja akkor az urának? Rögtön leinti önmagát: nem bánja! az az ő baja, maga kereste magának!

Csöndesen leül az ágy szélére. Lankadtan hajtja oldalra a fejét s hosszan nézi pihegő kis fiát. A másiknak szabályos lélekzése hallik a bölcsőből. Az is alszik. -224-

– Nem voltál itthon az éjszaka, – szólal meg az asszony s oly szomoru a hangja, olyan lemondásteli, lágy s haragtalanul szemrehányó, – rabló tört rám. A gyerek megijedt. Kifogta a frász. Vagy tizszer rájött. Most alszik.

Az asszony mintha golyót kapott volna a testébe, még jobban elfehéredik, alélás kerülgeti s reszketni kezd.

Nincs kegyetlenség a szavában és mégis valami belső fásultság van abban, ridegség, szivtelenség. Tudja, hogy megijeszti a feleségét, de éppen akarja is azt. Mintha magán könnyitene vele. Pedig fáj neki, soha életében igy nem fájt a szivének, ha a gyöngét bántotta.

Megvillan a fejében, hogy szemrehányást tesz az asszonynak, mert voltaképpen miatta volt, minden miatta, az egész elromlott élet miatta volt. Valami ingerült kegyetlenség rángatta meg a száját, hogy erőset mondjon, keserüt, szivszakajtót. De nem szólt, csak szétnyitotta a gubát s megmutatta véres ruháját.

Aztán örült neki, keservesen, sirósan örült, hogy igy átragadt az ő reszketése az asszonyra.

Az asszony lassan sirni kezdett. Csak megeredtek a könnyei. Nagy fájdalomnak kellett lenni, ami még könnyet tudott kihozni agyonsirt szeméből.

A hangja iszonyatos volt. Érctelen és elfeledhetetlenül ijedt. Ebben a pillanatban tünt föl neki először teljes rémületességében a sorsa. Olyan lett az arca, hogy meg volt rajta kövülve a halálirtózatnak egész borzalma. Az ajka a hang után lepittyedve maradt, a nyelve a fogai közé dagadt, szeme kidülledt, lélekzete elállott s üvegesülten szürkére hályogosodott a szemtükre.

Erzsi olyan rémülettel nézett bele ebbe az arcba, mintha máris az akasztófán látná.

És ebben a percben elfelejtett neki mindent. Az egész életre való szenvedést, a sok méltatlanságot, megbántást, durvaságot, kegyetlenséget, az emberi bünöket, mindent, mindent. Mi az ő szenvedése ehez! Mi az ő bünhödése ehez! És ha még százszorta nagyobb volna is a szenvedése, mint a milyen: ő a szerelmeért szenved! Méltatlanul! S ez magában hordja a belső feloldozás és vigasztalás csiráit. De ez a férfi a büneiért bünhödik! S a lélek a legszigorubb birája! Önmaga előtt nem állhat meg!

S olyan véghetetlen szánalom fogta el, hogy leborult elébe térdre s összekulcsolta a kezét s nem iszonyodott véres ruhájától és asszonyi genialitással hazudott vigaszt s adott bátoritó szót!

– Elitélnek! De kiszabadulsz! Haza jösz nekem! És akkor elbujunk egy sarokba! Békességbe! Istenhez békülsz. Boldogan élünk!…

Valami krisztusi hit és szeretet kiáltott ki a szavaiból s a férfi magához tért tőle. A mentő szalmaszál teljes önuralmára szolgált. Egy villanásra tisztán állott előtte az igazság. Az az igazság, ami a felesége gondolatában volt. -226-

Nem fogják halálra itélni: oka volt! És a börtönből kiszabadul! És akkorra lehül a tüzes vére. És meg fogja váltani a büneiből ez az asszony.

S valami nagy, nagy meghódolásra tört össze s levágta magát a földre, az asszony lába elé s megcsókolta előtte a földet. A másik pillanatban már csak azt érezte, hogy kimerült, fáradt fejét jól esik a hideg földre tenni. Megszédült vele a szilárd föld s egy pillanat alatt el tudott volna aludni.

Erzsi azonban csupán tiszta, nemes meghatottságot érzett. Rátette a kezét a férje fejére s édes könnyek peregtek rá az arcáról. Ő olyan teljes igazán bizott abban a jövőben, mint a tulvilági üdvösségben.

Dani egyszerre rettenve kapta fel a fejét. Ideges érzékei zajt hallottak. Fülelt, mint a vadat álló kopó.

Csakugyan lépések odakinn. Az ajtó nyilik s mielőtt a férfi felugorhatna, vasvillás emberek jönnek be.

– Ne félj! – suttogja a fülébe. – Ha bátor vagy, megmenekülsz. Haza jösz. Boldogok leszünk!

Olyan nyugodt, olyan fölényes, gyönyörüség látni. Gyönyörüség egy asszonynak tudni, hogy az erős férfinek ő ad erőt. Őt magát is megerősiti ez.

Turi Dani nyugodtan, méltóságosan, a jövőben bizva állt a vasvillások közé.

És amint az ajtóból még egyszer visszanézett rá, szinte várva, hogy az asszony utána rohanjon, látta, hogy a beteg gyermek az ágyon összevonaglott. És Erzsi egy pillanatig habozva állt, az ura után vesse-e magát, vagy a fia elé. És csakugyan ezt -227- tette. Leomlott az ágy elébe s remegő, simogató tenyerével ráborulva a kinlódó gyermekre, könnyaláfutott arcát az ura után forditotta: elköszönve, fájdalmasan; visszahivta, igéretesen.

S megtudta, hogy az Isten akarata volt, hogy beteget adott a gyönge asszonynak: erőt adott a várakozásra!

De mi ez a semmi szorongás, ahhoz a boldogsághoz, hogy tudja, ma tudja először, mi vár rá a jövendőben. Meg van elégedve az isten akaratával.

Aztán uj életet kezd. Lehiggadt vérrel, amely nem viszi ujra bünbe… S boldog lesz az asszonyával. Az ő édes, szent, vékony, imádságos szemü asszonyával!

S olyan boldogan lépked a falu szájatáti népe között, mintha nem veszteni, hanem felmagasztalni vinnék.

A lány nem volt kint a szobából és mit sem hallott a hirtelen szétfutott hirből. Csak azt látta, hogy Danit kisérik, mint rabot.

– Én, én! – sikoltotta s kitárva a karját, utját állotta az embereknek.

– Hagyjátok, – intett neki. – Mit tud ez? Hát kérdezd meg tőle, mi történt! Kit öltem meg?

– Tudom, tudom! – rikoltott a lány eszelősen és hátra feszitve két könyökét, toporzékolt és rázta az öklét. – Én miattam van. Én vagyok a ringyó. Én vagyok a ringyó. Engem vigyenek el. Én vagyok a szajha. Engem akasszanak fel. Én uszitottam fel. Az éccaka nállam hált, velem hált az éccaka. Akkor csináltam ki. Én béreltem fel. Én vagyok a szajha!

– Lódulj a fenébe te szajha! – orditott rá egy vasvillás és nyakon vágta a lányt.

Dani abban a percben mint a megveszett farkas ugrott rá. Orrtövön vágta, hogy felbukott; rávetette magát s állkapcson csapta, hogy kifitult a szája. Torkon ragadta.

De ekkor hatalmas ütést kapott a feje hátuljára. A vasvillások neki estek és ott ütötték-vágták, ahol érték.

A lány orditott és földhöz verte magát és neki ment az embereknek, mig őt is le nem verték vasvillával.

Saroglyán vitték a községházára Danit. Belökték a fáskamarába, rázárták az ajtót s két embert állitottak elébe. Csendőrökért küldtek.

Nem volt többé a lelkében semmi indulat. Fájdalom volt, szomoruság, életutálat.

A két asszonyra gondolt. Arra a drága, imádnivaló szentre, aki meg tudta volna váltani őt s arra -229- a szegény boldogtalan bünösre, aki fel tudta volna áldozni magát érte.

És tudta, hogy mindakettő hiába pazarolja már ő reá a lelkét. Neki nem lesz többé segitségére asszonyi sziv. Valami csudát, valami félelmes igazságot sejtett meg:

Egy asszony! ha csak egy igaz asszony élt volna az életében: boldoggá tette volna! De kettő, három, tiz, száz… százszorosan elveszejtik őt.

Az imént még bizott a jövőben, a szép, nyugodt, boldog egy-asszonyos jövendőben. Most már nem bizik.

Magasabb hatalmak kezében van immár a sorsa. Az emberi igazságszolgáltatáséban.

És teljesen megnyugtatta, hogy az örök itélet kezében van immár a fáklya, amely arra való volt, hogy világitson s lőn gyujtogatóvá…

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SÁRARANY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

98	ül fel a	ülj fel a
115	megőrt az élet	megtőr az élet
119	mindig ugynnazok	mindig ugyanazok
127	vasvillával kezébén	vasvillával kezében
145	világ végéíg	világ végéig
174	faleségét öleli	feleségét öleli
179	voít vele	volt vele
195	megszólaft Bora	megszólalt Bora

Sárarany

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

II. KÖTET

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.