The Project Gutenberg eBook of Drakula by Bram Stoker

Május 3. Beszterce. Münchenből 8 óra 35 perckor indultam este. Bécsbe másnap reggel érkeztem; 6 óra 36 perckor kellett volna érkeznem, de a vonatunk egy órát késett.

Budapest csodálatos egy helynek látszott, ha a kevésből, a mit a vonatról és rövid sétám alatt láttam, itélhetek. Nem mertem nagyon messzire menni az állomástól, mert hogy későn is érkeztünk, meg nem biztam egészen az indulás pontosságában sem. A benyomásom az volt, hogy elhagytuk nyugatot és keleten vagyunk, a nyugati-hidak egyik legremekjebbén, a mely itt a hatalmasan széles és mély Dunát fogja át, keresztül a hajdani török uralom tradiciói közé jutottunk.

Elég jókor indultunk és éjjelre Kolozsvárra értünk. A Royal-hôtelben szálltam meg éjszakára. Ebédre, vagyis inkább vacsorára csirkét ettem, a mely valamiféle piros borssal -4- volt elkészitve, igen izlett, de roppant szomjas ételnek bizonyult. (Megjegyzés. A recipéjét megszereztem Minna számára.) A pincér hozzá intézett kérdésemre azt mondta, hogy ez paprikás csirke és minthogy ez nemzeti eledel, hát mindenütt megkaphatom a Kárpátok között. A csekély német tudományomnak itt is igen jó hasznát vettem; nem is igen tudom, hogy a nélkül hogyan boldogulhattam volna.

Indulásom előtt Londonban egy kis időt szakitottam arra, hogy a British Muzeumban néhány könyvet és mappát átnézzek Erdélyt illetőleg, eszembe jutott, hogy az országnak némi ismerete nem ártana, a mikor az ország egyik fővárosával lévén dolgom. Ugy találtam, hogy a vidék, a melyről szó volt, az ország legkeletibb részén, épp három más állammal határos, Erdélylyel, Moldovával és Bukovinával, a Kárpátok kellő közepén, egyike Európa legvadabb és legismeretlenebb részének. Egyetlen egy mappán sem voltam képes megtalálni a Drakula-kastély fekvésének csak körülbelül való meghatározását sem, de ugy találtam, hogy Beszterce, a melyet a gróf utolsó postaállomás gyanánt nevezett meg, elég jól ismert hely. Néhány jegyzetet szurok itt közbe, hogy majd, ha Minnával utazásaimról beszélek, felfrisitsem velük emlékezőtehetségemet. -5-

Transzszilvánia népessége négy különböző nemzetségből áll; szászokból délen és ezekkel vegyest az oláhokból, a kik a Dáciriktól származtatják magukat; magyarokból nyugaton és székelyekből keleten és északon. Én az utóbbiak közé megyek, a kik a hunoktól és Attilától származottaknak mondják magukat. Meglehet, hogy ez ugyis van, mert a mikor a magyarok a tizenegyedik században elfoglalták az országot, a hunokat már itt találták. Azt olvastam, hogy a Kárpátok patkóalakja a világ minden ismert babonáját fogja körül, ha igen, akkor itt időzésem igen érdekesnek igérkezik. (Megj. Meg kell a grófot kérdeznem.)

Nem jól aludtam, noha elég kényelmes ágyam volt, mindenféle különös álmom volt. Igaz, hogy egész éjjel egy kutya vonitott az ablakom alatt, tán ez okozthatta; vagy pedig a paprika, mert az egész flaskó vizemet meg kellett innom és azért még folyton szomjas voltam. Reggel felé elaludtam és csak az ajtómon való folytonos kopogtatásra ébredtem föl. Hát ugy látszik, mélyen kellett aludnom. Reggelire megint paprikást és valami kukorica lisztből készült kása félét ettem, a mit ugy hivtak, hogy mamaliga, aztán valami leveles félébe takargatott füszerezett vágott husfélét, -6- kitünőnek találtam. (Megj. Ennek is elkértem a recipéjét.) Sietnem kellett a reggelivel, mert a vonat valamivel nyolc előtt indult, vagyis kellett volna, hogy induljon, mert én hét óra harminc perckor az állomásra rohantam és egy óránál is tovább ültem már a kupéban, a mikor végre elindultunk. Ugy látszik, hogy minél jobban közeledik az ember Kelet felé, annál kevésbbé pontosak a vonatok.

Egész nap ődöngtünk végig az országon, a mely változatos szépségében fejlődött fel előttünk. Néha apró városokat vagy kastélyokat láttunk a dombok oldalán, olyanokat, a melyeket csak régi mesemondó könyvek rajzain látunk, néha folyók és patakok mentén haladtunk, a melyeknek két oldalt néha köves medre mutatta, hogy milyen szokott áradások alkalmával lenni. Minden állomáson láttunk embereket, néha egész csoportokat mindenféle viseletben. Némelyek épp olyanban voltak, mint nálunk otthon a parasztok, vagy olyanok, a milyeket Német- és Franciaországon keresztül jövet láttam, rövid zekével, kerek kalappal és otthon készült nadrágban, de némelyek ma rendkivül festői viseletben voltak. Az asszonyok igen csinosaknak látszottak, kivéve ha ugyan közelről nézte őket az ember, csakhogy egy kissé esetlenül vastagok voltak derék körül. -7- Mindegyiknek bő fehér ingujja volt és csaknem valamennyinek széles öve egy egész csomó lig-lóggóval, mint valami ballerinának a jelmeze, csakhogy persze ez alatt egy alsószoknyával. A legkülönösebbeknek a szlávokat találtam, a kik vadabbak a többinél, széles cseperke kalapjukkal nagy, bő, piszkos, fehér nadrágjukkal, fehér vászon ingükkel és óriás bőr övekkel, a mely majdnem egy lábnyi széles és rézszögekkel gazdagon kivert volt. Óriás csizmát viseltek, a melybe a nadrágjuk széle bele volt türve és hosszu fekete hajuk és tömött fekete bajuszuk volt. Nagyon festőiek, de nem igen bizalomkeltők. Szinpadon bárki is valamely keleti zsiványbandának nézhetné őket. Pedig azt hallottam, hogy igen szelidek és jócskán hijjával vannak a személyes bátorságnak.

Meglehetősen bealkonyodott, mire Besztercére értünk, a mely igen érdekes ódon városka. Ugyszólván a határszélen állva – mert a Borgó-szoros innen át vezet Bukovinába – igen viharos időket látott, a melyek erős nyomokat hagytak rajta. Vagy ötven évvel ezelőtt öt izben is borzasztó tüzvész pusztitotta.

Drakula gróf utasitása nyomán az Arany Korona vendéglőbe szálltam, a melyet kellemes -8- meglepetéssel egészen ódonnak találtam, mert természetesen szerettem volna, a mit csak lehet, tapasztalni és látni az ország szokásaiból. Ugy látszik, már vártak, mert a kapuhoz közeledve, egy jóképü öreges asszonyt láttam, a rendes pórruhában, fehér alsószoknya, dupla, hosszu köténynyel elül-hátul, szines szövetből, a mely szinte-szinte szerénytelenül feszült meg rajta. Mikor közel értem, köszönt és szólott:

Ő mosolygott és valamit mondott egy öreges, fehér ingujjas embernek, a ki utána jött a kapuba. Az bement és rögtönösen vissza jött egy levéllel a kezében:

Barátom, üdvözlöm a Kárpátokban. Türelmetlenül várom. Pihenje ki magát jól az éjjel. A delizsánc holnap három órakor indul Bukovinába; helyet fogadtam az ön számára rajta. A Borgó-szorosban várni fogja a kocsim és ide hozza hozzám. Remélem, hogy szerencsés utja volt Londontól idáig és hogy jól fogja magát érezni szép hazámban való tartózkodása alatt. Az ön barátja: Drakula.

Május 4. – Megtudtam, hogy a vendéglős is kapott levelet a gróftól, a melyben -9- meghagyta neki, hogy a legjobb helyet foglalja le a számomra a kocsiban; de a részletek felől való tudakozódásomra kissé zárkózottnak látszott és ugy tett, mintha nem igen értette volna német beszédemet, a mi pedig nem lehetett igaz, mert mindeddig tökéletesen megértett; legalább ugy felelt kérdéseimre, mintha megértett volna. Ő, meg a felesége, az öreg asszony, a ki fogadott, mintha ijedten néztek volna egymásra. A férj azt morogta, hogy levélben küldték neki a pénzt és hogy ez minden, a mit tud. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy ismeri-e Drakula grófot és mondhat-e nekem valamit a kastélyáról, mind a ketten, ő is, meg a felesége is keresztet vetettek magukra, azt mondták, hogy semmit sem tudnak róla, aztán pedig egyáltalán nem szóltak többet. De ekkor már oly közel volt az indulás ideje, hogy senki mást meg nem kérdezhettem, hanem az egész igen titokzatosnak és egyáltalán nem igen biztatónak látszott.

Épp indulás előtt, az öreg asszony följött a szobámba és szinte hiszterikus indulattal mondá:

Oly izgatott állapotban volt, hogy még azt a kevés németet is elfelejtette, a mit tudott -10- és folyton valamely idegen nyelvet vegyitett a beszédébe, a melyet egyáltalán nem értettem. Csak ugy birtam valahogy megérteni, hogy kérdéseket intéztem hozzá. Mikor megérttettem vele, hogy mennem kell, még pedig haladéktalanul, és hogy fontos ügyben járok, ismét kérdezte.

– De hát tudja-e, hogy micsoda nap van ma? – Azt feleltem, hogy május negyedike. Erre a fejét rázta és igy szólt.

– Ez Szent György napjának az előestéje. Hát nem tudja, hogy ma éjjel, ha elütötte az éjfélt, a világ minden gonosz lelke fölszabadul? Tudja-e, hogy hová indul és hogy mire mén vele?

Annyira kétségbeesettnek látszott, hogy vigasztalni próbáltam, de hiába. Végül térdre vetette magát és ugy könyörgött, hogy ne menjek; vagy legalább várjak egy-két napot az indulással. Mindez igen nevetségesnek látszott, hanem azért nem igen jól éreztem magamat. Hanem hát egy rám bizott dolgot kellett elvégeznem és nem engedhettem hogy ebben bármi is megakadályozzon. Azért hát -11- felpróbáltam emelni az öreg asszonyt és tőlem telhető komolysággal mondottam neki, hogy köszönöm részvétét, de hát a kötelességem parancsolja, hogy menjek. Erre ő fölkelt, letörölte könyeit és egy feszületet oldva le a nyakáról, nekem nyujtotta. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, mert mint az angol egyház tagját ugy tanitottak, hogy az efféle ugyszólván bálványimádás számba megyen, de szinte kegyetlenségnek látszott, hogy elutasitsam az öreg asszonynak, kivált ilyen izgatott állapotban, oly jó szándékkal nyujtott ajándékát. Azt hiszem, észrevette arcomon a kételkedést, mert az olvasót a nyakamba akasztva igy szólt:

Naplómnak ezt a részét addig irom, a mig a kocsira várok, a mely természetesen késik és az olvasó a kereszttel rajta még mindig a nyakam körül van. Nem tudom, hogy mi okozza, az öreg asszony rettegése, vagy ennek a helynek a kisérteties hagyományai, vagy tán a kereszt maga, de nem vagyok távolról sem oly nyugodt elmével, mint lenni szoktam. Ha ez a könyv valaha nálam nélkül jutna Minna kezeihez, akkor ez legyen végső bucsum. – No valahára itt a kocsi!

Május 5. A várkastély. A reggeli szürkület -12- elmulott és a nap magasan áll a távoli szemhatár fölött, a mely szakadozottnak látszik, hogy fáktól vagy hegyektől-e, azt alig látom, mert a nagy távolságban a kicsi dolgok a nagyokkal vegyülnek. Nem vagyok álmos és minthogy nem fognak fölkölteni és alhatom, a meddig tetszik, hát természetesen irok, a mig álom nem kerül a szememre. Nagyon sok különös följegyezni valóm van és nehogy az, a ki olvassa, azt találja hinni, hogy nagyon is jól ebédeltem, mielőtt Besztercéből utnak indultam volna, idejegyzem pontosan, hogy mit ebédeltem. – Ugynevezett zsivány-pecsenyét ettem, a mely szalonna, hagyma és marhahus-szeletekből áll, jól megvörösborsolva és fanyársra huzva, aztán a tüz fölött megsütve. Hozzá valami csipős bor félét ittam, a mi igen jól esett. De ebből is csak egy-két pohárral és egyebet semmit sem.

Mikor a kocsira ültem, a kocsis még nem foglalta el a helyét és láttam, hogy a vendéglősnével beszélget. Nyilván rólam folyt a szó, mert néha néha rám néztek és néhányan, a kik a ház előtti pletyka padon ültek, szintén hozzájuk csatlakozva hallgatták őket, aztán szintén rám néztek, mintegy szánakozva. Nehány szót gyakran hallottam ismételni, furcsa szókat, mert többféle nemzetiség volt együtt -13- a csoportban; hát én szép csöndesen elővettem többnyelvü szótáramat a táskámból és kikerestem őket. Mondhatom, hogy nem igen vigasztalók voltak rám nézve, mert ördög-öt, sátánt, poklot jelentettek aztán, meg olyasmit, a mi nagy emberirtót, vagyis vampirt jelent szerb vagy oláh nyelven. (Megj. felvilágositást kell a gróftól kérnem ezeket a babonákat illetőleg.)

Mikor elindultunk, az egész tömeg, a mely ezalatt jócskán felszaporodott a vendégfogadó kapuja körül, keresztet vetett és két ujjal rám mutatott. Nagy nehezen sikerül egyik utitársammal megmagyaráztatnom, hogy ez mit jelentsen. Eleinte nem akart beszélni, de a mint megtudta, hogy angol vagyok, megmagyarázta, hogy ez babona, vagyis védelem a gonosz szemverés ellen. Ez ugyan nem volt valami megnyugtató rám nézve, a ki ismeretlen helyre, ismeretlen ember elé indultam; de mindenki elég szivesnek, elég szomorunak és elég résztvevőnek látszott, hogy szinte megindultam belé. Soha sem fogom elfelejteni az ódon fogadó udvarát és a festői alakok tömegét, a mint ott álltak az udvar közepén mind keresztet vetve. A kocsisnak, a kinek bő fehér gyolcs nadrágja (ők gatyának hivják) az egész ülést elboritotta, félreállt, megdurrantotta -14- az ostorát, négy, egymás mellé fogott apró lova fölött és mi utnak indultunk.

A remek vidék, a melyen keresztül haladtunk, csakhamar elfelejtette velem a kisérteties aggodalmakat, bár talán, ha a nyelvet, vagyis inkább nyelveket értettem volna, a melyeken utitársaim beszélgettek, nem egyhamar sikerült volna tőlük megszabadulnom. Az ut rosznak látszott, hanem azért őrületes sebességgel repültünk rajta végig. Nem tudtam, hogy mit jelentsen az a rémes sebesség, de a kocsis ugy látszik, minél korábban akatt elérni a Borgo szoroshoz. Azt mondták nekem, hogy ez az ut nyáron is igen jó szokott lenni, hanem hogy az idén még nem tudták rendbehozni a tavaszi olvadások után. A bukós, dombos vidéken tul kezdődtek a rengeteg erdőkkel boritott hegyhátak, a melyek föl egész a Kárpátok magas csucsáig huzódtak. Jobb és balra emelkedtek fölöttünk, a délutáni napfénynyel rajtuk, a mely minden szépségét kiemelte a remek hegyláncnak. A csucsok árnyában rejlő sötét kék és biborszint, a zöld és barnát, a hol a szikla a füvel vegyült, aztán végtelennek látszó láncolatát a szakgatott csucsoknak, mig végre ezek is belevesztek a távolba, a hol a havas csucsok emelkedtek a maguk nagyszerüségében. Imitt-amott -15- hatalmas szakadások látszottak a sziklás hegyekben, a melyeken keresztül, a mint a nap lefelé hanyatlott, néha-néha rohanó vizek esését láttuk. Egyik utitársam megérintette a karomat, a mint egy hegy lábát megkerülve, egy magas, hófedett csucs tünt a szemünk elé és igy szólt „nézze uram, Isten széke!“ és ájtatosan keresztet vetett magára. A mint végtelennek látszó utunkon fölfelé kapaszkodtunk és a nap lejebb-lejebb hanyatlott mögöttük, az esthajnal homálya kezdett bennünket körülfogni, a mig a hegyek havas csucsa még mindig rózsás fényben ragyogott fölöttünk. Egy-egy parasztot hagytunk el utunkon, székelyt és oláht, mind festői ruhában. Az ut mentén sok helyt keresztet láttunk és minden utitársam keresztet vetett magára, a mint arra hajtattunk. Egyik-másik szentkép előtt egy-egy paraszt vagy parasztasszony térdelt, de csak meg sem fordult a kocsi közeledtére, annyira el volt merülve buzgó ájtatosságában, hogy sem látni sem hallani nem kivánt a külső világból semmit sem. A mint jobban beesteledett, nagyon hideg kezdett lenni és az esthomály egyetlen sötét árnyéka boritotta a fákat, völgyeket, hegyeket, csak a mint fölebb kapaszkodtunk a szorosban, egy-egy sötét fenyő vált ki élesen a havas háttérből. A -16- kapaszkodó néha oly meredek volt, hogy a lovak, a kocsis biztatása ellenére is csak igen lassan haladtak. Ilyenkor én szerettem volna kiszállni és gyalog menni a kocsi mellett, mint otthon szoktuk, de a kocsis hallani sem akart erről.

– Nem, nem, nem lehet itt gyalogolni, – állitotta – nagyon vadak erre felé a kutyák, – és hozzátette, még pedig olyanformán, mintha valami jó tréfa lenne, most körülnézett, hogy a többiek helybenhagyó mosolyát arassa – pedig aligha nem nagy módja lesz ma még az effélékben. Csak egyetlen egyszer állitotta meg lovait, a mig a lámpákat meggyujtotta.

Mikor egészen besötétedett, mintha bizonyos izgalom vett volna erőt az utasokon, folyton szólongatták a kocsist, egyik a másik után és mintha fokozott sietségre nógatták volna. Könyörtelenül ostorozta lovait és vad kiáltozással nógatta őket erejük megfeszitésére és sietésre. Végre a sötétségben, épp előttünk, mintha a világosságnak egy szürke foltja támadna, mintha a hegyek ott ketté volnának hasadva. Az utasok izgatottsága fokozódott, a kalandos ósdi kocsi ugy himbálódzott óriás bőrrugóin, mint egy csónak a viharos tengeren. Bele kellett kapaszkodnom, hogy ki ne essem. Az ut egyenesebb lett és mi csak ugy repültünk rajta. A hegyek meg mintha rohantak -17- volna velünk és sötéten fenyegetőn szorosan mellettünk emelkedtek fölénk. Beértünk a Borgo szorosba. Az utasok közül néhányan egymásután valami ajándékot erőltettek rám, annyi komolysággal, hogy lehetetlen volt el nem fogadnom; ezek között ugyan nehány nagyon fura tárgy volt, de mindez őszinte jóindulattal, egy-egy jó szó és áldás kiséretében adták és azzal csodálatos mozdulattal, a melyet már a besztercei vendéglő kapujában észrevétlen – keresztvetéssel és a szenvedés ellen védő jellel. A mint rohanva haladtunk, a kocsis előrehajolt és az utasok is két oldalt kihajolva a sötétséget fürkészték tekintetükkel. Nyilvánvalónak látszott, hogy valami nagyon izgató dolog, nagy esemény bekövetkezését lesik, várják, de noha mindegyik utast külön megkérdeztem, egyik sem adta a legcsekélyebb fölvilágositást sem. Ez az izgatottság igy tartott egy darabig, mig végre a tulsó vége tárult ki előttünk. Nehéz sötét viharfelhők gomolyogtak a fejünk fölött és a dörgést megelőző fuladt levegő nyomását éreztük.

Mintha a hegylánc kétféle atmoszferát választott volna el egymástól és mi derültből beértünk volna a viharosba. Már most magam is kinéztem a kocsiból az alkalmatosságot keresve, a melyen a grófhoz kellett volna mennem. Minden -18- pillanatban vártam, hogy meglátom a kocsi két ragyogó lámpáját a sötétségben; de hiába, nem láttam semmit sem. Az egyetlen világosság saját lámpáinknak rezgő fénye volt, a melyben agyonhajszolt lovaink párája fehér köd gyanánt szállt föl. Láttuk a homokos fehér utat magunk előtt, de kocsinak semmi nyomát sem rajta. Az utasok megkönnyebbült sóhajjal dültek hátra, a mely, mintha az én csalodásomat gunyolta volna.

Már épp azon kezdtem tünődni, hogy mittévő legyek, a mikor a kocsis, óráját nézve, mondott valamit a többieknek, de oly halkan és csöndesen, hogy én nem igen birtam megérteni. Mintha azt mondta volna, hogy egy óra hiányzik még, a kitüzött időből. Hozzám fordulva, még az enyémnél is rosszabb németséggel igy szólott hozzám:

– Itt nincsen kocsi. Az urat, ugy látszik, hogy még sem várják. Tán velünk jönne Bukovinába, aztán vissza jöhetne holnap, vagy holnapután: igen, még jobb lesz, ha holnapután.

A mig beszélt, a lovai egyszerre csak nyeriteni, horkantani és ágaskodni kezdtek, ugy, hogy alig birta őket féken tartani. Aztán az utasok kiabálása, sikoltozása és kereszthányása közben egy négylovas hintó ért utól -19- bennünket és szorosan mellettünk megállt. A lámpája fényénél láttam, a mint az idegen lovakra esett, hogy azok koromfekete remek állatok. Egy szálas, barna szakállas férfi hajtotta őket, nagy fekete kalappal a fején, a mely arcát elrejtette előlünk. Csak egy ragyogó szempár villanását láttam, a mely szinte vörös fényünek látszott a lámpa világánál, a mint felénk fordult. Igy szólott a kocsisunknak.

– Az angol uraságnak igen sietős volt az utja – mire az idegen igy szólott:

– Persze fél, ezért biztatta őt, hogy folytassa az utját Bukovina felé. Engem ugyan meg nem csal kend, én nagyon sokat tudok és a lovaim sebesjárásuak. – A mint beszélt, mosolygott és a lámpa fénye rideg metszésü, duzzadt, piros ajkát és hegyes, éles, vakitóan fehér fogait világitotta meg. Egyik utitársam Burger Leonórájának egy sorát susogta egy másik fülébe:

Az idegen alighanem meghallotta az idézetet, mert kegyetlen mosolylyal fordult az utas felé, a ki keresztet vetett magára és két ujját kinyujtotta. -20-

– Adják ide az angol ur bagázsiját, – szólott az idegen; – és minden holmimat széditő sebességgel adogatták ki és át a hintóra.

Aztán magam is lemásztam a kocsiról, és a mint a mellette álló hintóba szálltam, az idegen segiteni iparkodván, fél kézzel ugy megfogta a karomat, mintha vasmarka lett volna: bámulatos erejének kellett lenni. Szónélkül megrázta a gyeplőt, a lovak visszafordultak, és elnyelt bennünket ujra a hegyszoros sötétsége. Visszatekintve, még láttam a kocsiba fogott négy ló fehér páráját a levegőben és a lámpák fényénél utitársaimat, a mint keresztet vetettek magukra. Aztán a kocsis kieresztette ostorát és kiáltott a lovaira, és eltüntek a Bukovinába vezető uton.

A mint elenyésztek a sötétségben, sajátságos borzongás futott rajtam végig és az elhagyatottság érzése vett rajtam erőt; de egy köpeny hullott a vállamra és meleg pokróc a térdeimre és kocsisom korrekt németséggel szólalt meg:

– Az éj hideg uram és gazdám, a gróf meghagyta, hogy jól gondját viseljem uraságodnak. Egy üveg sligovicát is talál az ülés alatt, ha szükségét érezné. – Nem fogadtam el a kináját, de azért jól esett tudnom, hogy egy kis sziverősitő van a kezem ügyében. -21-

Egy kissé különösen éreztem magamat, nem akarom mondani, hogy meglehetősen féltem. Ha lett volna választásom, nem igen hiszem, hogy folytattam volna ezt a titokzatos éjjeli utazást. A hintó sebesen haladt egyenes uton előre, aztán hirtelen fordult egyet és egy másik egyenes után haladt. Nekem ugy tetszett ugyan, mintha ugyanazt az utat tennők meg ismét és ismételve és hogy meggyőződjem róla, a kiválóbb pontjait kezdtem figyelni és ugy láttam, hogy csakugyan ugy van. Szerettem volna megkérdezni a kocsistól, hogy mit jelentsen ez, de igazán nem mertem, mert azt gondoltam, hogy helyzetemben hiába volna minden ellenkezés, ha ő neki célja a megérkezés halogatása. Végre már szerettem volna tudni, hogy hány óra lehet, gyufát gyujtottam hát, a lángjánál az órámat nézve láttam, hogy nehány perc hijja van csak az éjfélnek. Ez szinte megdöbbentett, azt kell hinnem, hogy az éjféli órát illető általános babonás hiedelmét fokozták, bennem a mai nap eseményei. A félelemnek bizonyos émelyitő kelletlen érzésével néztem a bekövetkezendőket.

Ekkor egy kutya kezdett valahol egy utmenti majorban vonitani – hosszas, fájdalmas, gyötrő vonitással, mintha félne valamitől, -22- folytatta a vonitást egy másik, aztán még egy és ismét egy, mig végre a hegyszorosan mély sóhajtásképpen átsuhanó szél szárnyain, rémes vonitás szállt felénk, a táj minden irányából, a meddig csak ért a képzelet az éj homályán keresztül. Az első vonitásra a lovak elkezdtek rugni és ágaskodni, de a hajtójuk csititgatón szólott hozzájuk, hát lecsendesedtek, de remegtek és folyt róluk a viz, mint valami hirtelen ijedség után. Aztán a messze távolban, a hegyekben két oldalt felettünk egy másik, hangosabb, élesebb orditás kezdődött – farkasoké – a mely egyforma hatással volt a lovakra és rám is – mert én kiszerettem volna ugrani a kocsiból és futásnak eredni, mig a lovak ismét ágaskodtak és kapálóztak félőrülten a félelemtől, hogy a kocsis óriási erejével is alig birta őket megfékezni és visszatartani az eszeveszett vágtatástól. Alig néhány perc alatt azonban a fülem hozzászokott az üvöltéshez és a lovak is annyira lecsendesültek, hogy a kocsis képes volt leszállni és elejbük állni. Simogatta és cirógatta őket, a fülükbe sugott valamit, mint a hogy hallottam, hogy a lóidomitók szokták tenni és pedig csudálatos eredménynyel, mert hizelkedésére a lovak egészen megszelidültek, noha még mindig reszkettek. -23- A kocsis ismét elfoglalta a helyét és megrázva a gyeplőt, sebes trappban indult. Ezuttal a hegyszoros tulsó oldalára érve, hirtelen egy keskeny utra kanyarodott le jobbra.

Nemsokára fák közé jutottunk, a melyek ugy beárnyékoltak bennünket, mintha alagutba jutottunk volna és ismét óriás rideg sziklák zárták el utunk két szélét és noha védett helyen voltunk, hallottuk a szél zugását fölöttünk a sziklaszorosokban és a galyak tördelését az erdőben. Hidegebb, mind hidegebb lett és finom hó kezdett szitálni, ugy, hogy nemsokára mi magunk és minden körülöttünk fehér lepellel volt boritva. Az éles szél még folyton hozta felénk a kutyák vonitását, noha már csak igen gyöngén, a mint tovahaladtunk. A farkasok üvöltése ellenben mind közelebb-közelebbről hangzott, mintha minden oldalról körülfognának bennünket. Rettenetes félelem gyötört és a lovak osztoztak félelmemben, de a kocsis föl sem vette a dolgot. Csak jobbra-balra nézett, noha én semmit sem birtam a sötétségben látni.

Egyszer csak hirtelen, tőlünk balra gyönge kékes lángot láttam lobogni. A kocsis is abban a pillanatban látta; rögtön megállitotta a lovakat, leugrott a földre és eltünt a sötétségben. Én nem tudtam, hogy mit csináljak, annál -24- kevésbbé, mert a farkasok üvöltése mind közelebbről hangzott; de mig még tünődtem, a kocsis előkerült, elfoglalta helyét és folytattuk utunkat. Azt hiszem, hogy végre is el kellett szunnyadnom és ismételten ugyanazt a dolgot álmodnom, mert mintha folytonosan ismétlődött volna ugyanez a dolog, mint egy rémes álom.

Egy izben a láng oly közel látszott az uthoz, hogy a bennünket körülfogó sötétségben is jól láthattam kocsisom mozdulatait. Sebesen igyekezett a kékes láng felé, a mely nagyon gyönge lehetett, mert egyáltalán nem világitotta meg a körülötte levő helyet, aztán néhány követ keresve, bizonyos formában rakta le őket. Egy ilyen sajátságos optikai eredményt észleltem: a mikor köztem és a láng között állt, nem födte el az utóbbit, épp ugy láttam kisérteties lobogását, mint azelőtt. Ez megriasztott, de minthogy csak egy pillanatig tartott az egész, azt hittem, hogy csak a szemem csalt meg, a sötétségbe való meresztés következtében. Ezután egy ideig nem láttunk kék lángot és sietve haladtunk a sötétségben előre, a farkasok üvöltésével körülöttünk, mintha mind szükebb körben követnének bennünket.

Végre egy izben a kocsis messzebbre távolodott el, mint ezelőtt bármikor és a mig oda volt, a lovak erősebben kezdtek remegni, -25- horkolni és nyeriteni félelmükben, mint azelőtt bármikor. El nem képzelhettem az okát, mert a farkasok üvöltése is hirtelen abban maradt; de épp ekkor a hold kibukkant a sötét felhők közül, a sziklás hegyormok fölött; és világánál láttam körülöttünk az ordasokat zárt, tömött körben, villanó fehér fogakkal, kiöltött vörös nyelvvel, hosszu, izmos tagjaikkal és lompos szőrükkel. Százszorta borzalmasabbak voltak a rémes csöndben, meredten állva, mint a mikor még üvöltöttek. Engemet a félelem szinte megdermesztett. Csak a mikor az ember ilyen borzalommal kerül szemtől szembe, akkor érté meg, hogy mi tulajdonképpen a félelem.

A farkascsorda hirtelen ujra üvölteni kezdett, mintha a holdvilág különös hatással lett volna rájuk. A lovak ágaskodtak és rugtak és remegve, gyámoltalanul tekintettek körös-körül olyan szemmel, hogy fájdalmas volt látni; de a rettenetes ellenség áttörhetetlen gyürü gyanánt fogta körül őket, a melyből nem volt menekülés. Én orditoztam a kocsisnak, hogy jöjjön, mert a menekülésnek csak ezt az egy módját láttam, hogy a gyürün keresztül törve, a közeledését megkönnyitsem: Orditoztam tehát és döngettem a hintó oldalát, hogy a farkasokat legalább egy oldalról elriaszszam, hogy a kocsis megközelithessen bennünket. -26- Hogy hogyan termett ott, nem tudom, de egyszer csak a hangját hallottam, hatalmasan, parancsolón és a hang felé tekintve, ott láttam őt az ut közepén állva. A mint hosszu karjaival a levegőben hadonászott, mintha valamely megfoghatatlan akadályt akarna elháritani, az ordasok meghátráltak előle. Ebben a pillanatban egy sötét felhő takarta el a holdat és mi ismét sötétben voltunk.

Mire ismét láttam valamit, a kocsis az ülésbe kapaszkodott és a farkascsorda eltünt. Mindez oly borzalmasnak és kisértetiesnek tetszett nekem, hogy irtózatos félelembe estem és sem szólni, sem mozdulni nem mertem többé. Az idő végtelennek látszott, a mint igy ismét teljes sötétségben folytattuk utunkat, mert a sötét felhők teljesen elnyelték a holdat. Az ut hol emelkedett, hol ismét völgynek szállt, de általában véve mégis folyton magasabbra jutottunk. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy a kocsisom egy félig romba dőlt várkastély udvarán állitja meg a lovait. Az ódon épület nagy ablakaiban egyetlen egy világ fénye sem látszott, düledezett bástyái pedig szakgatott vonalban rajzolódtak a holdvilágos égboltozaton. -27-

Máj. 5. Bizonyos, hogy aludnom kellett, mert ha ébren lettem volna, okvetetlen észreveszem egy ilyen csodálatos épülethez való közeledésünket. Holdvilágnál az udvar jó nagy területnek látszott és több homályos utféle vezetett ki belőle boltives kapuzatok alatt, a melyek nyilása tán nagyobbnak is látszott igy éjjel, mint a milyen valósággal. Nappal még nem volt alkalmam szemügyre venni.

A mint a hintó megállott, a kocsis leugrott és kezét nyujtotta, hogy lesegitsen. Ismét feltünt nekem bámulatraméltó ereje. A keze valóságos acél csavarfogónak tetszett, a mely szétmorzsolhatta volna az enyémet, ha kedve tartotta volna. A holmimat is leszedte és lerakta mellém a földre, a mint ott álltam, közel egy nagy, ódon, vasszögekkel kivert és kiálló massziv kő kapubálványba illesztett ajtó előtt. Még a holdvilágnál is láttam, hogy a kőzet nehézkesen faragott, de hogy a faragást nagyon megviselte az idők ereje. A mig ott álltam, a kocsis ismét az ülésébe ugrott, megrázta a gyeplőt, a lovak elindultak és a hintó és minden eltünt az egyik sötét nyilásban.

Némán álltam ott, a hol hagytak, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Csengettyünek -28- vagy kopogtatónak nyoma sem látszott; a zord falakon meg a sötét ablaknyilásokon a hangom ugy sem hat keresztül. Az idő, a mig vártam, végtelennek tetszett és mindenféle kétség és félelem lepett meg. Miféle helyre vetődtem én és miféle népek közé? Miféle zord kalandnak indulok még? Vajjon az ilyes rendes esemény-e egy ügyvédsegéd életében, a kit elinditanak, hogy egy londoni birtokvásárlás csinyját-binját megmagyarázza egy külföldinek? Ügyvédsegéd! Minnának nem tetszenék, ha ezt hallaná. Ügyvéd, – igenis hogy kész ügyvéd, mert hisz mielőtt elhagytam volna Londont, minden vizsgámat kitüntetéssel tettem le, és immár kész ügyvéd vagyok! Megdörzsöltem a szemem és csiptem magamon egyet, hogy lássam, hogy ébren vagyok-e. Minden a mi történt, egy rémes álomnak tetszett, és azt hittem, ha felébrednék, otthon az ágyamban találnám magamat, a spalettán beszürődő hajnal fénynyel, mint akárhányszor, ha egy munkával tulterhelt nap után ébredtem. De husom sajgott a csipésre, és szemem nem csalódott. Ébren voltam és a Kárpátok között. Nem volt mit tennem, mint türelmesen megvárnom a virradatot.

Alig jutottam erre az elhatározásra, sulyos lépteket hallottam a nagy ajtó mögött közeledni, -29- s világosságot láttam a hasadékok között. Aztán rozsdás láncok zörgését és nehéz reteszek csattanását hallottam, a hogy visszahuzták őket. Kulcs fordult végre a hosszu használatlanság csikorgásával a zárban és a nehéz ajtó hátrafordult sarkában.

Belül egy hatalmas öreg ember állott, tisztára borotválkozva, a hosszu fehér bajuszát kivéve, tetőtől-talpig feketében, egy csipetnyi kis szin nélkül az egész alakján. Kezében egy ódon ezüst lámpát tartott, a melyben a bél cilinder és golyó nélkül égett, hosszu, rezgő árnyakat vetve, a mint a légvonat lobogtatta lángját. Az öreg ember a jobb kezével udvariasan intett, hogy lépjek be, kitünő, bár kissé különös kiejtésü angol nyelven mondá:

– Üdvözlöm a házam küszöbén! Lépjen be önként, a saját szabad akaratából!

Nem lépett egy lépéssel sem közelebb fogadásomra, de ugy állt, mint egy szobor, mintha az üdvözlésemre tett kézmozdulatra kővé vált volna. Abban a pillanatban azonban, a mint a küszöböt átléptem, mintegy ösztönszerüen előre lépett és kezét nyujtva oly erővel szoritotta meg az enyémet, hogy megrázkódtam belé. A hatást még fokozta, hogy keze jéghideg volt – olyan, mint egy halott keze és nem élő emberé. Ismét igy szólott: -30-

– Üdvözlöm a házam küszöbén. Jöjjön szabadon. Távozzék békében; és hagyjon nálunk valamit a boldogságból, a melyet hoz. – A kézszoritásának ereje annyira hasonlitott a kocsison tapasztalthoz, hogy egy pillanatig azt gondoltam, hogy tán egy és ugyanazzal az egyénnel van dolgom; hogy megbizonyosodjam, kérdőleg mondtam:

– Drakula vagyok és üdvözlöm önt a házamban Harker ur. Jöjjön be; az éjjeli levegő hüvös és ön ételre, italra és nyugalomra vágyhatik. – Beszéd közben lámpáját egy polcra tette a falon, kilépett az udvarra és málhámat, még, mielőtt megakadályozhattam volna, behozta. Én tiltakozni akartam, de ő igy szólott:

– Nem uram, ön az én vendégem. Késő van és cselédeim nincsenek kéznél. Engedje meg, hogy magam lássak a kényelme után. – Erővel, esetlen vitte a holmimat sajátkezüleg végig a folyosón, fel egy nagy tekergős lépcsőn és ismét végig egy hosszu folyosón, a melynek márványkockái viszhangzottak lépteink alatt. Ennek a végén egy ajtót tárt ki és én örömmel láttam egy jól világitott szobát, a melyben az asztal vacsorára volt teritve és a -31- melynek a kandallójában nagy hasáb fák lángoltak és pattogtak.

A gróf lerakta málhámat, betette a ajtót és keresztül menve, a szobán egy másik ajtót nyitott, a mely egy kicsi, nyolc szögü, egyetlen lámpa által világitott és látszólag teljesen ablaktalan szobába nyitott. Ezen keresztül haladva ismét egy másik ajtót nyitott és intett, hogy lépjek be. Megörültem: mert ez egy jó tágas, jól fütött, jól világitott háló szoba volt, szintén ropogó, lobogó tüzzel az óriás kandallóban. A gróf behozta a málhámat és visszavonult; de mielőtt az ajtót betette volna, igy szólt.

– Fárasztó utazása után jól fog esni önnek, ha egy kissé fölfrisitheti magát. Remélem, mindent meg fog találni, a mire szüksége van. Ha elkészült, jöjjön vissza a másik szobába, a hol kérem, várja a vacsora.

A meleg és világosság és a gróf udvarias, szives látása minden félelmemet és kétségemet eloszlatták. Rendes lélekállapotomat visszanyerve, észrevettem, hogy majd meghalok éhen; hát gyorsan átöltözve és kimosakodva, visszatértem a másik szobába.

A vacsorát csakugyan az asztalon találtam. Házi gazdám, a ki a kandalló egyik -32- feléhez támaszkodva állott, szeretetreméltón intett az asztal felé, mondván:

– Kérem foglaljon helyet és vacsoráljon kedve szerint. Remélem, megbocsátja, hogy nem tartok vele! de én már megebédeltem, vacsorálni pedig nem szoktam.

Én átadtam neki a lepecsételt levelet, melyet Hawkins ur, a főnököm bizott rám a számára. Ő fölbontotta és komolyan olvasta végig; aztán kedves mosolylyal adta át, hogy olvassam én is. A levél egyik passzusa mindenesetre igen megörvendeztetett; igy szólt:

– Rendkivül sajnálom, hogy a köszvény, a mely gyakran kinoz, egy időre legalább, lehetetlenné tesz rám nézve minden utazást, de örömmel jelenthetem, hogy illő helyettest küldök, olyat, a ki teljes bizodalmamat birja, fiatal ember, telve energiával és talentummal a maga dolgában és e mellett hüséges odaadással. Megbizható, diszkrét, hallgatag és az én szolgálatomban fejlődött férfiuvá. Ott léte alatt méltóságodnak mindenben szolgálatára fog állni és utasitásait pontosan követni és teljesiteni fogja minden dologban.

A gróf vele jött és maga emelte le a födőt egy tálról és én hamarosan nekiláttam a kitünő sült csirkének. Ez, egy kis saláta, sajt és egy üveg ó-tokaji bor, a melyből két pohárral -33- ittam, képezték az uzsonámat. A mig ettem, a gróf számos kérdést intézett hozzám utazásomat illetőleg, és én lassan-lassan mindent elmondtam neki.

Ezalatt elvégeztem a vacsorámat és gazdám kertére egy széket huztam a kandalló elé és rágyujtottam a szivarra, a melylyel ő kinált meg, egyuttal mentegetve magát, a miért nem dohányzik. Ezuttal bő alkalmam nyilott a megfigyelésére és igen markáns arculatunak találtam.

Vonásai erősek voltak, igen erősen kifejlett, nyerges, egyenes éles orral, a melynek cimpái sajátságosan ivezett, táguló orrlyukkal; magas, domboru homlokkal és ritkás hajjal a halántékai körül, de sürü tömöttel hátrább. A szemöldöke tömött, majdnem összenőve az orr fölött és hosszu, sürü volt, hogy szinte kunkorodott a vége. A szája, már a mennyire tömött bajusza alatt láthattam, kemény metszésü, szinte kegyetlennek tetszett, sajátságosan hegyes, éles fehér fogakkal, a melyek a korához képest föltünően duzzadt piros szájaszéle mögül kinyultak. A mi a többi részét illeti, a füle sápadt volt és a felső része föltünően hegyes; az álla széles és erős, az orcája kemény, noha sovány. Legföltünőbb volt rajta rendkivüli sápadtsága. -34-

Eddig a kezefejét csak messziről láttam, a mint a tüz előtt a térdein pihenve tartotta és igen fehérnek és finomnak gondoltam; de most, közelebbről látva, észre kellett vennem, hogy kissé durvák a kezei, szélesek, köpcös, lapos ujjakkal. Különös, hogy a tenyere közepe vörösnek látszott. A körme hosszu volt és finom, hegyezve és élesre vágva. A mint a gróf felém hajolt és megérintett kezével, nem birtam borzongásomat eltitkolni. Lehet, hogy a lélekzete volt romlott, de engem oly émelyitő undor fogott el, a melyet nem voltam képes eltitkolni. A gróf, a ki nyilván észrevette, visszahuzódott és zordon mosolylyal, a mely még az eddiginél is jobban kimutatta hosszu fogait, ült vissza helyére a kandalló tulsó oldalán. Egy ideig mindaketten hallgattunk; és én az ablak felé nézve a hajnal hasadásának első halavány fényét vettem észre. Sajátságos csönd volt mindeneken; de én a mint figyeltem, mintha a farkasok üvöltését hallottam volna mélyen lent a völgyben. A gróf szeme föllobbant, a mint megszólalt:

– Hallga! figyeljen! az éj gyermekei. Milyen egy zenekar! – Aztán nyilván arcom különös kifejezését látva, igy folytatta:

– Ah uram, önök, a városok lakói nem -35- képesek fölfogni a vadászember érzéseit. – Aztán fölállott és szólt:

– De hisz fáradt lehet. A hálószobája készen várja és holnap alhatik, a meddig kedve tartja. Én magam egész délutánig oda leszek, azért hát jól aludjék és szépeket álmodjék! – ezzel udvarias meghajlással ő maga tárta ki előttem a nyolc szögü szoba ajtaját és én hálószobámba tértem…

A tünődések árjába merültem. Kételkedem; félek; különös gondolatokkal tépelődöm, a melyeket magamnak sem merek bevallani. A jó Isten őrizzen meg, ha csak azok kedvéért is, a kiket szeretek!

Máj. 7. Ismét kora reggel van, de én pihentem és jól töltöttem az utolsó huszonnégy órát. Sokáig aludtam és későn ébredtem föl a magam jószántamból. Mikor fölöltöztem, átmentem a szobába, a hol vacsoráltam és hideg reggelit találtam az asztalon, a kávét meg melegen tartva a kandallón. Egy kártyát is találtam az asztalon, rajta ez volt irva:

– Kénytelen vagyok távol maradni egy kis ideg. Ne várjon rám – D. – Igy hát jóizüen hozzáláttam az evéshez. A mikor elvégeztem, csengetyüt néztem, hogy értésükre adhassam a cselédségnek, hogy fölszedhetnek; de nem láttam sehol sem. Ez ugyan sajátságos hiány -36- egy olyan házban, a melyben körülöttem minden dusgazdagságra vall. Az edény az asztalon szinarany és oly remek munka, hogy óriás értéke lehet. A függönyök, a székek és kanapék kelméje, az ágyam menyezete, mind oly drága és szép szövetből való, hogy mesés kincsbe kerülhettek uj korukban, mert noha több száz évesek, mégis csodálatosan szépek és jó karban vannak. Hanem különös, hogy egyik szobában sincsen tükör. Még az öltözködőasztalon, a hálószobában sincsen és a táskámból kellett elővennem a kis borotválkozó-tükrömet, hogy rendbeszedhessem a hajamat, arcomat. Még cselédet sem láttam sehol sem és neszt sem hallottam a várkastély körül, a farkasok orditását kivéve. Mikor az étkezést elvégeztem – nem tudom, reggelinek vagy ebédnek mondjam-e, mert öt és hat óra közt ettem – körülnéztem, hogy nem találnék-e valami olvasnivalót, mert nem akartam a várkastélyt bejárni, mig a gróf engedelmét ki nem kértem erre. De semmi sem volt a szobában, sem könyv, sem ujság, de még csak irószerek sem; hát egy másik ajtón keresztül – a hálószobámmal szemközt levő ajtót zárva találtam – valami könyvtárszobafélét találtam.

A könyvtárban nagy örömömre egy egész -37- sereg angol könyvet találtam, egész polc-sorok telve voltak velük és bekötött folyóiratokkal és ujságokkal. A szoba közepén álló asztalon is halomra hevert az angol folyóirat és ujság, noha nem igen akadt köztük frisebb keletü. A könyvek a legkülönbözőbb fajtájuak voltak – történelem, földrajz, politika, közgazdaság, botanika, geologia és jog – mind Angliára vagy angol életre, szokásokra és módokra vonatkozók. Még a londoni cimnaptárt és a hadsereg és tengerészet – de a minek legjobban megörültem, még az ügyvédek névsorát is megtaláltam.

Még a könyveket nézegettem, a mikor megnyilt az ajtó és belépett a gróf. Nagyon szivesen üdvözölt és remélte, hogy jól kipihentem magamat, aztán folytatta:

– Örvendek, hogy betalált ide, mert azt hiszem, itt sok van, a mi önt érdekli. Ezek a jó barátok – kezét néhány könyvön nyugtatva – nagyon jó barátaim voltak és néhány év óta, a mióta azzal foglalkoztam, hogy Londonba menjek, nagyon, nagyon sok kellemes órát szereztek nekem. Általuk ismerkedtem meg az önök nagy Angliájával és ismerni annyit tesz mint szeretni őt. Vágyom a hatalmas London tolongó utcáira, bele szeretnék vegyülni rohanó emberségének forgatagába, osztozni az életében, -38- változásaiban, halálában és mindenben, a mi azzá teszi, a mi. De sajnos! mindezideig nyelvüket csak könyvekből ismerem. Öntől, remélem barátom, hogy beszélni is megtanulom.

– De gróf ur – feleltem én – hisz ön tökéletesen ért és beszél angolul! – Ő komolyan hajtotta meg magát.

– Köszönöm barátom az ön nagyon is hizelgő nyilatkozatát, de azért félek, hogy csak alig indultam el az uton, a melyet megfutni szeretnék. Igaz, hogy ismerem a gramatikát és tudom a szókat, de nem tudom őket helyesen alkalmazni.

– Nem ugy van az, – felelte ő. – Nagyon jól tudom én, hogy ha Londonban járnék-kelnék és beszélnék, nem volna senki, a ki rögtön meg nem ismerné bennem az idegent. Ez nekem nem elég. Itt én mágnás vagyok, bojár, a köznép ismer és ur vagyok. De egy idegen, idegen országban senki és semmi sem, az emberek nem ismerik és nem ismerni annyit tesz, mint nem törődni vele. Én oly régóta vagyok ur, hogy ur akarok maradni is vagy legalább urat nem ismerni magam fölött. Ön nemcsak, mint az én Hawkin Péter barátomnak a megbizottja jött -39- Exeter-ből, hogy engem fölvilágositson londoni birtokomra nézve. Remélem, hogy itt is marad nálam egy kis ideig, hogy az ön beszédjéből megtanuljam az angol szó hangsulyát és kérném is, hogy ha hibát ejtek, bármily csekélyet is, hogy azonnal kijavitson. Sajnálom, hogy ma oly sokáig oda voltam, de tudom, hogy ön elnéző lesz valaki iránt, a kinek annyi fontos teendője van, mint nekem.

Természetesen erre kijelentettem, hogy szivesen maradok és kérdeztem, hogy bejöhetek-e bármikor, a mikor kedvem tartja, ebbe a szobába. Ő azt felelte, hogy – igen, hogyne – és hozzátette:

– Ön mindenüvé mehet a kastélyban, kivéve természetesen oda, a hol csukott ajtóra talál, oda ugy sem kivánhat bemenni. Nagy oka van annak, hogy minden ugy legyen, a hogy van és ha ön az én szememmel látna és az én tudásommal tudna, akkor talán jobban megértene. – Erre én azt mondtam, hogy erről meg vagyok győződve, mire ő folytatta: Mi Transzszilvániában vagyunk és Transzszilvánia nem Angolország. A mi szokásaink nem olyanok, mint az önök szokásai és ön itt nagyon sok különös dolgot fog tapasztalni. Hisz a mit tegnap az eddigi tapasztalatairól beszélt, is -40- bizonyitja, hogy ön már is látott egy-két különös dolgot itten.

Ezen aztán megindult a beszélgetés; és minthogy a gróf ugy látszott, hogy szivesen beszél, csakhogy angolul beszélhessen, sok mindenfelől kérdezősködtem, a mit eddig láttam és tapasztaltam. Néha elháritotta a feleletet, máskor azzal az ürügygyel, hogy nem ért meg jól, más tárgyra terelte a beszélgetést, de általánosságban elég nyiltan felelt meg kérdéseimre. Idő haladtával, a mint egy kicsit nekibátorodtam, az elmult éjszaka eseményeit illetőleg is mertem kérdezősködni; például megkérdeztem, hogy a kocsis miért szállt le és ment oda, a hol a kékes lángokat láttuk fölcsapni a földből. Igaz-e, hogy azok az elásott kincsek helyén lobbannak fel? Erre ő megmagyarázta, hogy a közhit szerint az évnek egy bizonyos éjszakáján – és ez véletlenül csakugyan a tegnapi éjszaka volt, – a mikor minden gonosz szellem felszabadul, kékes láng lobog föl olyan helyeken a hol kincs van elásva. Hogy sok kincs lehet elásva ezen a környéken, a melyen keresztül jött tegnap, ehhez kétség nem fér; mert ezen a vidéken marakodtak évszázadokig az oláhok, szászok és törökök egymással. Valósággal egy-egy talpalatnyi földje sincs az egész -41- vidéknek, a melyet vitéz férfiak vére ne itatott volna, akár a hazafiaké, akár az ellenségé. Ha az ellenség győzött is aztán, hát már nem sok zsákmányt talált, mert a jó anyaföldbe temették kapzsi szeme elől.

– De hogyan maradhatott a kincs annyi ideig rejtve – kérdeztem én – a mikor oly biztos jelzője van a rejtekének, hogy bárki is fölfedezheti, ha nem restelli a fáradságot? – A gróf mosolygott, piros szája széle fölhuzódott és fehér foga élesen ragyogott, igy felelt.

– Mert a paraszt a maga valóságában gyászos és ostoba. Az a láng ez évnek csak egyetlenegy éjszakáján csapódik föl és nincsen ennek az országnak olyan fia, a ki azon a bizonyos éjszakán kimozduljon a házából, ha csak nem muszáj neki. De még ha meg merné tenni, sem volna belőle sok haszna. Mert higyje el nekem, hogy még az a paraszt kocsics, a kiről ön azt mondja, hogy megjegyezte a lobogó lángok helyét, még az sem találna rá világos nappal, hol keresse a tulajdon keze munkáját. Sőt meg mernék rá esküdni, hogy még ön sem volna képes azokat a helyeket megtalálni.

– No már ebben tökéletesen igaza van – feleltem. – Még csak halvány sejtelmem -42- sincs róla, hogy merre kereshetném őket. Aztán egyebekről kezdtünk beszélgetni.

– Jőjjön – szólt végre – beszéljen nekem Londonról és a házról, a melyet számomra választottak. Én hanyagságomért bocsánatot kérve, a szobámba siettem, hogy az okmányokat kivegyem a táskámból. Mig rendezgettem őket, tányér és késcsörömpölést hallottam a szomszéd szobában és mikor keresztül mentem rajta, láttam, hogy fölszedték az asztalt és lámpát gyujtottak, mert ezalatt teljesen besötétedett. A könyvtárszoba lámpái is föl voltak gyujtva és a grófot a divánon találtam fekve és – szinte megfoghatatlan – de az angol vasuti kalauzt Bradshanst olvasgatva. Mikor beléptem, fölkelt és félretolva a lapokat és könyveket, az asztalról, belemélyedt velem a tervek, szerződések és okmányok tanulmányozásába. Minden iránt érdeklődött és ezer kérdést intézett hozzám a hely és környéke iránt. Ugy látszik, hogy már előre is sokat foglalkozott a ház és szomszédságára vonatkozó dolgokkal, mert mire készen lettünk, már majd nem többet tudott róla, mint jó magam. Midőn ezt megjegyeztem, igy felelt:

– Nos igen barátom, de hát nem szükséges-e, hogy ez igy legyen. Ha egyszer -43- ott leszek, már nem lesz mellettem az én Harker Jonathán barátom, hogy tanácsokkal és fölvilágositással szolgáljon. Hanem távol tőlem Exeter-ben, tán a más dolgaival és ügyeivel bibelődve, az én másik jó barátommal Hanskin Péterrel a principálisával együtt. Hát lássa!

Mikor minden a Purfleet – házvételére vonatkozó dolgot rendbe hoztunk és ő aláirta a szükséges okmányokat és én levelet irtam Hawkins urnak, a melyet az okmányokkal együtt postára kellett tennünk, a gróf csak ekkor kérdezte, hogy miképpen jutottunk ehhez a neki különösen alkalmas házhoz. Én fölolvastam neki ez erre vonatkozó, akkoriban irt naplójegyzeteimet, a melyeket ide jegyzek:

– Purfleet-ben, egy mellékutcában, láttam egy épp olyan házat, a milyent kivánnak tőlünk, és a melynek kapujára kopott cédulán volt kiirva, hogy a hely eladó. Ódon magas kőfal veszi körül minden oldalról, a melyet látszólag hosszu évek során nem tataroztak. A zárt kapu nehéz régi tölgy és vas, a melyet a rozsda jócskán megmart már.

A birtokot Carfaxnak nevezik, a ház négy oldala a négy világtájnak van forditva. Lehet vagy husz hold, a melyet a föntemlitett fal zár körül. A kertben sok a fa, annyira, hogy némely helyen szinte sötét homályban -44- lehet járni tőlük és egy helyt mély sötét tó van, a melyet nyilván rejtett források táplálnak, mert a vize tiszta és jó bő vizü patakban folyik le. A ház igen nagy és mindenféle korra vall, egészen vissza a zord középkorig, mert némely helyen a fala óriási vastagságu, csak néhány igen magasan vágott erős vasrácscsal ellátott szük ablakkal. Olyan, mint valamely régi börtön részlete, közel hozzá az ódon kápolnával vagy templommal. Be nem mehettem, mert még a külső kapuhoz sem volt kulcsom, de gyors fotografáló gépemmel néhány fölvételt készitettem róla. Közel a házhoz nagyon kevés más épület van, csak egy igen nagy házat láttam, a melyet nemrégiben bővitettek ki és alakitottak át, elmebetegeknek szánt privát gyógyitó intézetté. De ez sem látszik a magányos épület kertjéből.

Nagyon örülök, hogy a ház régi és nagy, tágas. Én magam is régi családból származom és belehalnék, ha valami uj házban kellene laknom. Egy házat nem lehet lakhatóvá tenni egy nap alatt és mily kevés nap kell egy egész századhoz. Azt is nagyon szeretem, hogy kápolna is maradt a régi időkből. Mi, Transzszilvánia nemes urai, nem szeretünk arra gondolni, -45- hogy csontjaink valamikor a köznép csontjai közé keveredjenek. Nem szeretem a derüt és kacagást, nem kivánom a napfény és locsogó vizek kéjes melegét és ragyogását, a mit a fiatalok annyira imádnak. Én immár nem vagyok fiatal; és szivemet a halottak gyászolásában eltelt hosszu évek nem hangolták vidámságra. Ezenfelül váram falai letörtek: az árnyak sokasodnak, a szél hidegen fütyül a düledezett réseken és tört ablakokon keresztül. Én szeretem a hüvöst és az árnyakat és egyedül szeretek lenni a gondolataimmal, a mikor kedvem tartja.

A gróf szavai és kinézése valahogy ellentétben álltak egymással, vagy talán csak arcának éles vágása tette a mosolyát oly rideggé és gonoszszá. Nemsokára ezután valami mentséggel otthagyott, kérve, hogy szedném rendbe papirjaimat. Jó ideig oda maradt és én a szétszórt könyveket kezdtem lapozgatni. Ezek közül az egyik atlasz volt, a mely a mint a kezembe vettem, magától nyilott Angliára, mintha ennek a térképét sokat használták volna. Közelebbről megnézve, észrevettem, hogy London körül kék ceruzával apró karikák vannak jegyezve; az egyik London keleti részén, körülbelül ott, a hol a gróf birtoka feküdt, a másik, Exetert és Whitbit jegyezte. -46-

– A gróf majdnem egy óráig távol volt, visszatérve igy szólt: Ah, ön még mindig a könyveket forgatja, jó! de azért nem kell mindig dolgozni. Jöjjön, jelentették, hogy a vacsora készen várja. Ezzel karon fogott és a szomszéd szobába mentünk, a hol kitünő vacsora volt az asztalra készitve. A gróf ismét kimentette magát, mondván, hogy távollétében megebédelt. Hanem azért helyet foglalt, mint az elmult éjjel és beszélgetett, a mig ettem.

Vacsora után én szivarra gyujtottam, a gróf pedig velem maradt, beszélgetve és kérdezgetve minden elképzelhető dologról, mig óra, óra után mulott. Én éreztem, hogy nagyon későre jár az idő, de nem szóltam semmit sem, mert nem akartam a házigazdám kedvét rontani. Nem voltam álmos, mert a hosszu alvás nappal eléggé helyreállitott, de nem birtam eltitkolni a hideg borzongást, a melyet hajnal felé érezni szokott az ember. Egyszer csak rendkivül éles kakas kukorékolást hallottunk, az éles, fris levegőn keresztül. Drakula gróf talpra ugorva szólott: No lám, már ismét megvirradt s milyen gondolatlanság tőlem, önt ilyen soká ébren tartani.

– Önnek nem szabad olyan érdekesen beszélgetnie drága uj hazámról, Angliáról, nehogy -47- én elfelejtkezzem az idő futásáról – ezzel mélyen meghajolt és eltávozott. Én a hálószobámba mentem és szétvontam a függönyöket, de nem sokat láthattam, mert ablakom az udvarra nyilott, nem is láttam egyebet, csak a hajnali szürkületet az égen. Ismét összehuztam hát a függönyöket és naplómba jegyeztem a nap eseményeit.

– Május 8. Attól féltem, mikor ezeket a jegyzeteket kezdtem, hogy nagyon is terjengős vagyok, de most örülök, hogy a legapróbb részletekre is kezdettől fogva kiterjesztettem a figyelmemet. Mert ez a hely, mindennel benne, olyan különös, hogy már nyugtalankodni kezdek. Nem bánnám, ha már ép bőrrel itt hagyhattam volna, vagy habár soha sem jöttem volna bele. Lehet, hogy csak ez a szokatlan éjjeli élet merit ki, de nem hinném, hogy ez minden. Ha valakivel beszélhetnék, könnyebben elviselném a dolgot, de nincsen senkim. A gróf az egyetlen, a kivel szót válthatok és ő! – attól tartok, hogy én az egyetlen élő lény vagyok ezen a helyen. De maradjunk meg az egyszerü tényeknél, nem szabad megengednem, hogy a képzeletem elragadjon. Mert ha igen, akkor el vagyok veszve. Hadd mondjam meg egyszerre, hogy miként állok, vagy gondolom, hogy állok. -48-

Csak néhány órát aludtam lefekvés után és érezve, hogy nem tudok többé elaludni, fölkeltem. Az ablakba akasztottam a borotváló tükrömet és épp borotválkozni kezdtem. Hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon és a gróf hangját hallottam „jó reggelt“ mondani. Megrettentem, mert meglepett, hogy nem láttam jönni, holott a tükröm az egész szobát mutatta mögöttem. Megrettenésemben kissé megvágtam az arcomat, de észre sem vettem abban a pillanatban. A mint a gróf üdvözlésére megfeleltem, ismét a tükörhöz fordultam, hogy lássam, hogy miképpen történhetett, hogy előbb nem láttam meg őt. Ezuttal nem foroghatott fönn semmi tévedés, a gróf egészen közel állt mögöttem, a vállamon át nézve láthattam. De azért a tükörben nem volt meg a képe! Az egész mögöttem levő szobát láthattam; de magamat kivéve, élő emberi lényt nem láttam benne. Ez ijesztő volt s a sok egyéb meglepő és különös dolgot, a mi velem történt, tetézve, csak fokozta azt a kellemetlen érzést, a mely mindig elfogott, valahányszor a grófot közelemben éreztem; de ugyanabban a pillanatban a vágást is észrevettem arcomon és a vért, a mely államon végigcsurgott. Letettem a borotvát és megfordultam, hogy egy kis angol flastromot -49- keressek. A mint a gróf meglátta arcomat, szeme démoni dühben lángolt föl és hirtelen mozdulattal, mintha torkon akart volna ragadni. Én visszahuzódtam és kezem az olvasót érintette, a mely a kereszttel a nyakamban függött. Arca erre rögtön megváltozott, még pedig oly hirtelenséggel tünt el belőle a düh, hogy alig hihettem, hogy valaha ott láttam volna.

– Vigyázzon – szólt – vigyázzon az ilyen vágásra. Ez sokkal veszedelmesebb ebben az országban, mintsem hihetné. – Aztán meglátva a tükrömet, – folytatta – és ez az a nyomorult lom, a mely a bajt okozta. Az emberi hiuság emez aljas játékszere. Félre vele! – és rettenetes kezének egy mozdulatával kitárva a nehéz nagy ablakot, kihajitotta rajta a tükröt, a mely ezer darabra zuzódott lent az udvar kövezetén. Aztán szó nélkül visszavonult. Ez roppant boszantó, mert most azt sem tudom, hegy hogyan borotválkozzam, ha csak az órám fedelébe vagy a borotválkozó tál fenekébe, a mely szerencsémre fémből van, nem nézem magamat.

A mikor az ebédlőbe mentem, a reggeli készen várt, de a grófot nem találtam sehol sem. Különös, hogy a grófot még eddig nem láttam sem enni, sem inni. Nagyon sajátságos egy ember lehet. Reggeli után egy kissé -50- körüljártam a kastélyban. Kimentem a lépcsőházba és egy délnek fekvő szobát találtam. A kilátás az ablakából nagyszerü volt. A várkastély egy rettenetes szakadéknak a legszélére van épitve. Egy az ablakból kidobott kő ezer lábnyira eshetnék, a nélkül, hogy bármihez ütődnék utközben. A meddig a szem ellát, csak zöld fasudarak tengerét látja, itt-ott egy mély szakadással közben. Imitt-amott szük szalagnak látszik a rengeteg erdő sziklás szakadékaiban kanyargó folyó vagy patak.

De nem nagy kedvvel időzök a természet szépségein, mert a mikor kigyönyörködtem magamat benne, tovább indultam fölfedező utamban. Ajtók, ajtók és csak ajtók mindenütt és valamennyi elzárva és reteszelve. Sehol semmi kijárás a várkastélyból, csak az ablakokon keresztül.

Mikor láttam, hogy fogva vagyok, valósággal megvadultam. Föl és le rohantam a lépcsőn, megráztam minden ajtót, és kinéztem minden ablakon, a melyet csak találtam; de egy kis idő mulva teljes tehetetlenségem érzete minden más érzést legyőzött bennem. Ha -51- visszatekintek arra az időre, ugy tetszik, hogy ugy viselkedtem, mint egy kelepcébe jutott patkány. De mikor meggyőződtem teljes tehetetlenségemről, nyugodtan leültem, olyan nyugodtan, mint bármikor életemben – és elkezdtem gondolkozni, hogy mit volna legokosabb tennem. Még most is gondolkozom, és még mindig nem jutottam végérvényes elhatározásra. Csak egyben vagyok teljesen bizonyos; hogy nem érne semmit sem, ha a gróffal közölném fölfedezésemet. Ő jól tudja, hogy én fogva vagyok; és minthogy ő maga ejtett foglyul és valószinü, hogy valamely előtte tudott fontos oknál fogva, kit csak megcsalna, ha benne, bizakodnám. A mennyire láthatom, legokosabb lesz, ha fölfedezésemet és rettegésemet eltitkolom, a szememet pedig nyitva tartom. Mert vagy ugy van, hogy a tulajdon félelmem tesz bolonddá, mint egy gyermeket, vagy pedig rettenes helyzetben vagyok; és ha igaz ez az utóbbi, akkor jól összeszedhetem az eszemet, hogy kijussak belőle. Alig jutottam erre az elhatározásra, hallottam a bejárók nagy ajtajának csukódását és tudtam, hogy a gróf haza érkezett. Nem jött egyenesen a könyvtárszobába, hát óvatosan a hálószobámba osontam és ott találtam őt, az ágyamat vetve. Ez különösnek -52- tetszett, de csak megerősitett abban, a mit már sejtettem, hogy nincsenek cselédek a házban. Mikor később az ajtó hasadékán keresztül meglestem, a mint az asztalt teritette, teljesen megbizonyosodtam a dolog felől; mert ha minden ilyen alantos dolgot maga végez, akkor bizonyos, hogy nincsen senkije, a kivel megtétesse. Ez megrémitett, mert ha senki más nincsen a kastélyban, akkor a grófnak magának kellett a kocsisnak is lenni, a ki engem ide hozott. Ez rettenetes egy gondolat; mert ha ugy van, mit jelentsen az, hogy még a farkasokon is tudott uralkodni a kezének puszta fölemelésével. És miért, hogy a besztercei utasok, mintha mind féltek volna tőle és mintha rettegtek volna miattam? Mert mi egyebet jelentett a kereszt, a fokhagyma, a vadrózsa, a törpe fenyőgaly ajándékozása? Az Isten áldja meg azt a jó, jó öreg asszonyt, a ki a keresztet az olvasóval a nyakamba akasztotta! Megvigasztal és erőt ád valahányszor megérintem. Különös, hogy a mit valamikor, mint bálványimádást és babonát megvetettem, az most elhagyatott állapotomban milyen vigasztalásomra szolgál. De mert nem ezzel, hanem Drakula gróffal kell foglalkoznom – meg kell róla tudnom mindent, a mit csak lehet, akkor -53- talán jobban megértek mindent. Ma este majd ugy forditom a beszéd tárgyát, hogy saját magáról beszélgessen. Hanem vigyáznom kell, nehogy gyanuját fölébreszszem.

Éjfél. Hosszasan beszélgettem a gróffal. Néhány kérdést intéztem hozzá Transzszilvánia történelmét illetőleg, és ő csudálatosan belemelegedett a tárgyba. A hogy ő dolgokról, népekről, de kiváltképpen a véres csatákról beszélt, az mind ugy hangzott, mintha személyesen jelen lett volna. Ennek ő későbben azzal adta magyarázatát, hogy egy bojárnak a háza és neve, büszkesége a saját büszkesége, az ősei dicsősége, az ő dicsősége, az ő végzetök az ő végzete. Valahányszor az őseiről beszélt, mindég azt mondta, mi, és csaknem mindég a többes számban beszélt, mint a királyok szoktak. Szeretném, ha ugy tudnék leirni mindent, s hogy ő mondta, mert szinte megbüvölt vele. Beszédközben izgatott lett és föl-alá járt a szobában, nagy fehér bajuszát sodorgatva, és mindent megmarkolva, a mire a kezét tette, mintha a puszta erejével össze akarná morzsolni. Egy dolgot, a mit mondott, lehetőleg pontosan jegyzek ide, mert ugyszólván a fajának a históriáját tartalmazza.

– Mi székelyek joggal vagyunk büszkék, mert ereinkben sok vitéz faj vére csörgedez, -54- a kik ugy harcoltak a felsőbbségért, a hogy az oroszlán harcol. Ide, az európai fajok e forgatagába, az Ugrier törzs behozta jeges hazájából a Thor és Vodin által beléjük oltott harci szellemet. Mikor ide jöttek, itt találták a Hunnokat, a kiknek harci furiája lobogó tüz gyanánt söpörte végig a világot, mig a pusztuló népek azt nem hitték, hogy ereikben a Szkthia-ból kiüzött boszorkányok vére folyik, a kik a puszták démonaival párosodtak. Bolondok! bolondok! melyik démon, vagy melyik boszorkány volt valaha oly nagy mint Attila, a kinek vére ereimbe folyik? Karjait az ég felé nyujtotta. – Csuda-e, hogy győzedelmes faj voltunk; hogy büszkék voltunk; hogy midőn a magyar, a lombárd, az avar, a bolgár és a török ezreiket osztották a határainkra, mi vissza kergettük őket. Különös-e, hogy mikor Árpád és seregei végig söpörték a magyar hazát és itt talált bennünket, a mikor a határszélre ért, a honfoglalásnak el maradt a határa. Mi ránk bizták Törökország határainak őrzését, mi velünk szövetkeztek a vitéz magyarok, sőt rokon fajnak ismertek el bennünket. Ki volt boldogabb nálunknál, ha a véres kardokat körül hordozták az országban és ki követte készségesebben a király zászlaját.

Ki váltotta meg a nemzetem gyalázatát, -55- mikor az oláh és magyar zászlókat legyőzte a félhold? Ki lett volna más, mint az én fajomból való férfi, a ki mint vajda lépte át a Dunát és a saját területén győzte le a törököt. Ez volt aztán az igazi Drakula! Sajnos, hogy eleste után a tulajdon méltatlan öcscse adta el népét a töröknek és juttatta őket a rabság gyalázatára. Vajjon nem az a Drakula volt-e, a ki fajának azt a későbbi ivadékát inspirálta, hogy ismét és ismét a török ellen vigye hadait; a ki, ha vissza verték, ujra, ujra és ujra támadt, még ha maga maradt is a véres mezőn, a hol seregeit lemészárolták, mert tudta, hogy neki végre is győzedelmeskedni kell. Azt mondják, hogy ő csak magára gondolt. Hát mit ér a paraszt vezető nélkül?! Mit ér a háboru ész és sziv nélkül, a mely igazitsa? És végre, a mikor a mohácsi vész után leráztuk a magyarok igáját, mi a Drakula vérbeliek voltunk a vezérek, mert a mi szellemünk nem türte, hogy szabadok ne legyünk. Ah! ifju uracskám, a székelyek és velük a Drakulák, mint a szivük vére, az agyuk veleje és harci fegyverük olyan időkkel dicsekedhetnek, a melyeket a gombamódra fölcseperedett Habsburgok és Romanovok soha sem fognak elérni. A háborus időknek vége. A vér nagyon drága dolog a -56- becstelen béke eme napjaiban és a nagy fajok dicsősége már csak mesébe való.

Erre jóformán megvirradt és mi lefeküdtünk. (Jegyzet. Ez a napló borzasztón kezd hasonlitani az Ezeregy éjszaka kezdetéhez, mert mindent abban kell hagyni a kakaskukorikolásra.)

Május 12. Hadd kezdjem tényekkel, puszta rideg tényekkel, a melyeket könyvek és számok igazolnak és a melyekhez kétség nem fér. Nem szabad ezeket összetévesztenem olyan tapasztalatokkal, a melyekre nézve csak a saját megfigyelésemre és emlékemre támaszkodhatom. Mult este, mikor a gróf jött, azon kezdte, hogy jogi dolgokra és bizonyos üzletek körüli eljárásra kért tőlem fölvilágositást. A gróf kérdéseiben bizonyos rendszer mutatkozott, azért olyan sorrendben próbálom ide iktatni, ki tudja nem-e veszem még valamikor hasznát a dolognak.

Először is azt kérdezte, hogy egy embernek Angliában lehet-e két, vagy ennél is több ügyvéde egyszerre. Én azt feleltem, hogy bárkinek lehet egy tucat is, ha kivánja, de hogy nem volna okos dolog egynél több ügyvédet bizni meg egy és ugyanamaz ügynek az elintézésével, mert egyszerre csak egy foglalkozhatnék vele jogosan. Ezt tökéletesen megértette és -57- tovább kérdezte, hogy nehézségekbe ütköznék-e, ha egy embert a pénzügyeivel, egy másikat például hajóteherszállitással bizna meg, abban az esetben, ha például lokális támogatásra volna szüksége, a pénzügyeivel foglalkozó ügyvéd lakóhelyétől távol. Én kértem, hogy magyarázza ki magát jobban, nehogy valamiképpen félre értsem, erre igy szólt: – Jó, hát megmagyarázom a dolgot. Az ön principálisa is közös barátunk, Hawkins Péter ur, Exeterből, a mely távol esik Londontól, veszi meg az ön közbenjárásával számomra a londoni birtokot. Helyes! Már most engedje meg, hogy őszintén megvalljam, nehogy különösnek találja, hogy egy Londontól távol lakó ügyvéd segitségéhez fordultam, a helyett, hogy egy ottanit kerestem volna; hogy okom erre az volt, hogy semmiféle helyiérdeket ne szolgáljon, csupán csak az én óhajomat teljesitse; s minthogy egy Londonban lakó ügyvéd tán inkább a saját érdekeit vagy egy barátjáét szolgálta volna, mint az enyimet, a távolban kerestem az ügynököt, a ki csupán csak az én érdekemet szolgálja: már most tegye föl, hogy én, a kinek sok mindenféle ügye van, hajóterhet óhajtanék küldeni Newercastle, Durham, Haruch vagy Dowerbe, nem volna-e alkalmasabb a megfelelő -58- kikötőben valakit megbizni az átvételével? Erre én azt feleltem, hogy ez természetesen egyszerüsitené a dolgot, de hogy mi ügyvédek olyan összeköttetésben vagyunk egymással, hogy mindenütt vannak embereink, a kikkel a lokális dolgokat elvégeztessük, ugy, hogy megbizónk, ha egy kézbe adja is ügyeit minden tekintetben és minden további gond nélkül elérheti azt, a mit óhajt.

– Hanem azért szabadságomban áll magamnak is rendelkezni. Vagy nem ugy van? kérdezte a gróf.

– De igen – feleltem – és ezt gyakran még üzletemberek is megteszik, a kik nem akarják, hogy más valaki minden ügyletükbe be legyen avatva.

– Helyes! szólt ő, aztán folytatta kérdezősködéseit, valamely portéka átküldésének, átadásának vagy letétbe helyezésének módja felől, a formalitások felől, a melyeknek eleget kell tenni és mindenféle nehézség és fönnakadás felől, a mely előfordulhatna, de előrelátás által elháritható. Mindezeket legjobb képességem szerint magyaráztam meg neki, noha azt a benyomást tette rám, hogy kitünő prókátor vált volna belőle, mert nem volt semmi, a mire nem gondolt, vagy a mit előre nem látott volna. Olyan embernek, a ki soha -59- sem volt Angliában és nyilván nem sokat foglalkozott üzleti dolgokkal, bámulatra méltó volt a tudása és éleslátása. Midőn már mindenre nézve fölvilágosittatta magát, hirtelen fölkelt és kérdezte:

– Irt-e ön az első levele óta Hawkins Péter barátunknak vagy bárki másnak? Némi keserüséggel a szivemben, feleltem neki, hogy nem irtam, mert semmi módját nem láttam eddig annak, hogy levelet küldhessek valakinek.

– Akkor hát irjon most, ifju barátom – felelte ő, sulyos kezét a vállamra téve – irjon a mi közös barátunknak és bárki másnak is és mondja meg nekik, hogy mától fogva egy hónapig marad még nálam.

– Kivánja ön, hogy oly hosszu ideig maradjak? – kérdeztem, mert a szivem elszorult a gondolatra.

– Nagyon kivánom; annyira, hogy tagadó választ nem is fogadok el. Mikor az ön gazdája vagy főnöke, vagy hogy is mondják, beleegyezett, hogy küld valakit maga helyett, ugy értettük a dolgot, hogy minden és mindenben az én óhajtásom szerint történjék. Én nem voltam szükmarku. Nem igy van-e?

Mit tehettem egyebet, minthogy beleegyezésem -60- jeléül meghajoltam. Hawkins ur érdekéről volt szó, nem az enyémről, vele kellett törődnöm és nem magammal; és különben is, a mig a gróf beszélt, volt valami a szemében és modorában, a mi eszembe juttatta, hogy rab vagyok és hogy ha szeretnék, sem mehetnék el. A gróf látta győzedelmét a meghajlásomban és hatalmát arcom zavarodottságában, mert azonnal élni kezdett vele a maga sima ellenállhatatlan módjában.

– Kérem önt, kedves ifju barátom, hogy ne szóljon másról, csak üzleti dolgokról leveleiben. Barátai mindenesetre örülni fognak, ha megtudják, hogy ön jól érzi magát és hogy örömmel gondol az időre, a mikor ismét köztük lehet. Nem ugy van-e?

Beszédközben három levélpapirost és három boritékot tett elibém. Mind a három a lehető legvékonyabb külföldi papirból való volt és rájuk pillantva, aztán a grófra és látva nyugodt mosolyát és fehér hegyes fogait, a mint piros alsó ajkára nyultak, megértettem, mintha szóval mondotta volna, hogy vigyázzak arra, a mit irok, mert ő könnyen elolvashatja. Igy hát elhatároztam, hogy ezuttal csak röviden, hivatalosan irok, de hogy titokban Hawkins urnak és Minnának is irok hosszu kimeritő levelet, kivált Minnának, mert -61- az övét gyorsirással irhatom, a mit a gróf nem képes kibetüzni. Két levelet irtam, aztán csendesen ülve olvasgattam, mig a gróf több rendbeli levelet irt, irásközben néha egyik vagy másik az asztalán levő könyvbe nézve. Aztán az én két levelemet is átvette és az övéihez tette, összeszedte az irószereit és távozott. A mint az ajtó becsukódott mögötte én a levelek fölé hajoltam, a melyek a cimzéssel lefelé forditva voltak az asztalra téve. Nem éreztem semmiféle lelkifordulást sem eljárásomért, mert éreztem hogy a fönforgó körülményeknél fogva ez csak jogos önvédelem.

Az egyik levél Billington Sámuel urnak volt cimezve Whithyben 7. sz. A másik Leutner urnak Várna; a harmadik Coutti & Comp. London és a negyedik Klopstock és Billreuth bankároknak Budapestre. A második és harmadik nem volt még lepecsételve. Már éppen beléjük akartam pillantani, a mikor a kilincset mozdulni láttam. Visszadültem a székembe, csak annyi időm volt, hogy e leveleket helyükre tegyem és a könyvemet fölvegyem, mire a gróf még egy levéllel a kezében bejött. Fölvette a leveleket, gondosan ellátta őket bélyeggel, aztán felém fordulva szólott:

– Remélem, megbocsát, de rendkivül sok elvégezni való dolgom van ez este. Remélem, -62- hogy mindent kivánsága szerint fog találni. – Az ajtóban még egyszer megfordult és némi habozás után igy folytatta:

– Engedje, hogy figyelmeztessem kedves ifju barátom, – nem, engedje, hogy a legkomolyabban intsem, hogy abban az esetben, ha elhagyná ezeket a szobákat, soha semmi szin alatt le ne dőljön álomra a kastélynak bármelyik másik részében. A ház ódon, telve emlékekkel és rossz álmok kisérik benne a gondatlanul elalvót. Vigyázzon magára! Ha akár most, akár máskor bármikor érzi, hogy álom kerülgeti, siessen vissza hálószobájába, vagy ezekbe a szobákba, mert itt békében fog pihenni. De ha ebben a tekintetben nem óvatos, akkor, – beszédét félelmes mozdulattal fejezte be, ugy tett, mintha a kezét mosná. Én tökéletesen megértettem; csak kételkedtem, hogy lehetne álom, borzalmasabb, mint a homálynak és titokzatosságnak az a természet ellenes és rémes hálója, a mely mintha fogva tartana.

Későbben. Megerősitem a fönt leirottakat, de ezuttal a kétség kizárásával. Nem fogok az álomtól félni sehol sem, a hol ő nincsen jelen. A feszületet az ágyam feje fölé helyeztem – ugy érzem, hogy nyugalmam igy mentebb lesz az álmoktól és ott is fogom hagyni.

A gróf távozása után a szobámba tértem. -63- Egy kis idő mulva, hogy semmi neszt nem hallottam, kimentem a folyósóra és föl a lépcsőn oda, a honnan kilátásom volt délnek. Az udvar szük sötétségéhez képest, a szabadságnak bizonyos érzése kapott meg a nagy térségben, noha rám nézve elérhetetlen volt is. Az udvart nézve legjobban éreztem, hogy csakugyan börtönben vagyok és mohón vágytam a fris levegőre, noha csak az éjszakaira is. Érzem, hogy ez az éjszakai élet kimerit. Az idegemeit rontja. Megrettenek a saját árnyékomtól és telve vagyok a legőrültebb képzelődésekkel. Isten a tanum, hogy félelemre van elég okom ebben az elátkozott fészekben! Kibámultam a gyönyörü, holdvilágban fürösztött tájra, a mely csaknem nappali világosságban látszott. A lágy fényben a távoli hegyek tetői elsimultak, a völgyek és szakadékok árnyai pedig sötétek voltak, mint a fekete bársony. Az éj tiszta szépsége megnyugtatott; békét és vigasztalást hozott minden lélekzetvételem. A mint kihajoltam az ablakon, szemem valami mozgó tárgyon akadt meg, ugy egy emelettel alattam, kissé balra, a hol, ugy gondoltam, a szobák fekvéséről itélve, hogy a gróf tulajdon szobájának ablakai lehetnek. Az ablak, a melyben álltam, magas volt és öblös, kőből faragott párkánynyal és -64- ablakkereszttel, a mely, noha ódon, még egészen jókarban volt, de nyilván jó ideje hiányzott belőle az ablaküveg. Én a kőfaragás mögé huzódtam és óvatosan néztem ki.

A mit láttam, a gróf feje volt, a mint kihajolt az ablakon. Az arcát nem láttam, de fölismertem emberemet a nyakánál és válla és karjai mozdulatánál fogva. De ha ezekről nem is, a kezéről, a melyet annyi alkalmam volt szemügyre venni, okvetetlen fölismertem volna. Eleinte csak érdekelt és szórakoztatott a dolog, mert csodálatos, hogy mily csekélység érdekelheti és szórakoztathatja az embert, a mikor fogoly. De minden érzésem fölháborodott és rémületté változott, a mikor láttam, hogy az egész ember lassan kiemelkedik az ablakon és elkezd lefelé mászni a vár falán, a borzalmas mélység fölött fejjel lefelé, mig a köpenye mint két hatalmas sötét szárny terjeszkedik szét körülötte. Eleinte nem hittem szememnek. Azt gondoltam, hogy csak a holdvilágnak vagy árnyéknak valamely kisérteties játéka; de csak néztem tovább és láttam, hogy nem csalódom. Láttam, a mint a kezeivel és lábujjaival a kiálló kövek rögeibe kapaszkodik, a melyekről az idők viharai lefosztották a vakolatot és igy minden egyenetlenségét és repedését a falnak fölhasználva, meglehetős sebességgel kuszott -65- lefelé, mint egy gyik a falon. Miféle ember lehet ez, vagy miféle kreatura élő ember képében? Érzem, hogy ennek a rettenetes helynek a borzalma erőt vesz rajtam. Félelemben vagyok – irtózatos félelemben – és nincsen menekülés a számomra; oly rémségekkel vagyok körülzárva, a melyekre gondolni sem merek.

Máj. 15. Azóta még egyszer láttam a grófot olyan gyikmódra kimászni az ablakán. Féloldalt csuszva igyekezett lefelé ugy száz lábnyira és folyton balra tartva. Valamely lyukon vagy ablakon keresztül tünt el. Mikor eltünt, kihajoltam, hogy jobban lássak, de hiába – a távolság sokkal nagyobb volt, hogy sem bármit is láthattam volna. Tudtam, hogy most elhagyta a várkastélyt és azt gondoltam, hogy fölhasználom az alkalmat, hogy többet kutassak a várban, mint eddig mertem. Visszamentem a szobámba és egy lámpát fogva, megpróbáltam minden ajtót. Valamennyi zárva volt, a mit ugy is tudtam, és a zárak aránylag ujaknak látszottak. Lementem a lépcsőn a csarnokba, a melyen keresztül először jöttem a várba. A reteszeket elég könnyen vissza tudtam huzni és a láncokat kiakasztani, de ez az ajtó is zárva volt és kulcs nem volt benne. Ennek a kulcsnak okvetetlen -66- a gróf szobájában kell lenni; figyelnem kell, hátha nyitva hagyja egyszer az ajtaját, hogy a kulcshoz jutva elmenekülhessek. Tovább folytattam fölfedező utamat, minden lépcsőn fel és minden folyosón végig és meg próbáltam minden ajtót a hányat csak találtam. A csarnokból nyiló egy-két szoba nyitva volt de nem találtam bennük egyebet por lepte, moly ette ósdi butornál. Hanem végre az egyik lépcső fölött akadtam egy ajtóra, a mely noha zártnak látszott, engedett egy kicsit a nyomásnak. Erősebben neki dülve, ugy láttam, hogy tulajdonképpen nincsen is bezárva, csak azért nem nyilik, mert a sarkai kitágultak és a nehéz ajtó egész sulyával a padlóra ereszkedett. Az alkalom olyan csábitónak látszott, hogy nem akartam elszalasztani, ki tudja, kerül-e máskor, – keményen neki dültem hát és ismételt erőfeszitéseimnek sikerült annyira kinyitni, hogy beléphettem rajta. Olyan szárnyába jutottam ezuttal a várkastélynak, a mely jobbra esett az általam eddig ismert szobáktól és egy emelettel alacsonyabb volt. Az ablakokból láthattam, hogy a szobasor a kastély déli részének hosszában van; az utolsó szoba ablakai két felé, délre és nyugatra engedtek kilátást. Mind a két oldalon irtózatos mélység tátongott. A várkastélyt egy óriás szikla csucsán épitették -67- és három oldalról bevehetetlennek látszott. Nagy tágas ablakokkal épült itt, a hol sem nyil, sem parittya, sem mozsár lövés nem érhette és ennélfogva világosság és kényelemről lehetett gondoskodni, a mi elérhetetlen lett volna olyan helyen, a melyet védeni kellett. Nyugaton tág völgy nyilott, azon tul nagy távolságban nagy óriás hegytömbök emelkedtek egymásfölé tornyosuló sziklás csucsokkal, a melyek közül az oda kapaszkodott hegyi köris és tövis szakadozott gyökerei fonódtak a szikla szakadékok repedéseibe. A várkastélynak hajdanában ez lehetett a lakott része, mert a butor itt kényelmesebb volt, mint a minőt az eddigi pusztult szobákban láttam. Az ablakokon nem volt függöny és az üvegen beszürödő hold sárgás fényénél még a szineket is meg lehetett látni, mert a szelid világosság még a mindent ellepő por és az idő pusztitásait is megenyhitette. A lámpámnak kevés hasznát vettem a ragyogó holdfényben, hanem azért örültem, hogy velem volt, mert rémes elhagyatottság honolt a helyen, a mely megdermesztette szivemet és megreszkettette idegeimet.

De azért mégis jobb volt itt, mint egyedül lennem azokban a szobákban, a melyeket a gróf jelenléte meggyülöltetett velem. Kis vártatva -68- idegeim lecsillapodtak és édes nyugalom szállt rám. Itt vagyok, egy kis tölgyfa asztal előtt ülve, a melyen tán a régi időkben valamely szép mágnás asszony irta, rózsás pirral az arcán, helyesirási hibákkal telt szerelmes levelét és irom én is a naplómba gyorsirással mindazt, a mi történt velem, a mióta utoljára félretettem.

Később: Május 16-án reggel. Isten őrizze meg a józan eszemet, mert már annyira jutottam, hogy kételkedni kezdek benne. Biztosság és nyugalom a multaké. Amig még itt élek, csak egyért könyörgök, hogy meg ne őrüljek, ha ugyan nem vagyok már is őrült. Ha még ép az eszem, bizonyos, hogy őrültté tehet a gondolat, hogy az undok lények közül, a melyek e gyülöletes helyen rejtőznek, a gróf maga a legkevésbbé félelmes rám nézve, hogy csak ő vele vagyok bátorságban, de vele is csak addig, a meddig valamelyes célját szolgálom. Nagy Isten, könyörületes Isten! de nyugalom, mert különben elhagy az eszem. A naplómhoz fordulok csillapitó gyanánt.

Megrögzött szokásom, hogy mindent pontosan följegyezzek, tán most is megnyugtat.

A gróf titokzatos intése eléggé megijesztett, annak idején, most még jobban megijedek, ha eszembe jut, mert a jövőben az is fokozza -69- a hatalmát fölöttem, hogy nem merek többé kételkedni szavainak igazságában.

Midőn a mult este napló jegyzeteimet elvégeztem és a könyvet szerencsésen visszarejtettem a zsebembe, kezdtem elálmosodni. A gróf intése eszembe jutott, de szinte jól esett nem engedelmeskednem. Az enyhe holdvilág lecsillapitott és a tág kilátás a szabadságnak bizonyos érzésével töltött el, a mely fölüditett. Elhatároztam, hogy nem térek vissza sötét szobáimba, de hogy itt alszom, a hol hajdanában szép asszonyok ültek, énekeltek és élték édes életüket, mig gyönge szivük aggodalmasan dobogott, háboruskodó hozzátartozóik miatt. Egy kényelmes diványt huztam ki a helyéből, közel az ablakhoz, hogy fekve is lássam a remek vidéket keleten és nyugaton, mitsem törődve a porral és készültem az alvásra.

Valószinü, hogy el is aludtam. Remélem, hogy igen, de félek, mert minden, a mi következett, ijesztően reális volt, ugy annyira, hogy most itt a nappal fényes világánál sem hihetem egy cseppet sem, hogy aludtam volna.

Nem voltam egyedül. A szoba ugyanaz volt, semmiben sem változott, a mióta belejöttem. A padlón még a tulajdon lábam nyomát is láttam a holdvilágnál, a századok óta fölhalmozott porban. Velem szemben a -70- hold fényében három fiatal hölgy állott, ruhájukról és tartásukról itélve, uri hölgyek. Eleinte, a mint megláttam őket, azt hittem, hogy csak álmodom, mert noha a hold mögöttük állt, nem vetettek árnyékot a padlóra. Közel jöttek hozzám és egy ideig néztek, azután suttogni kezdtek egymással. Kettő közülök barna volt, egyenes, vékony orral, mint a gróf és nagy fekete szemmel, a mely szinte vörösnek látszott a sápadt holdfényben. A harmadik szőke volt, szőke mint egy angyal, gazdag hullámzó aranyos haj tömeggel és szafirkék ragyogó szempárral. Ugy tetszett, mintha ismerném az arcát, még pedig mintha valamely félelmes álmomban láttam volna, de nem birt eszembe jutni, hogy hol és hogyan. Mind a háromnak ragyogó fehér foga volt, a mely fénylett, mint a gyöngy, kéjesen duzzadt piros ajkuk közül. Volt valami rajtuk, a mi nyugtalanitott, bizonyos sóvárgás, de meg mintha félelemben is lettek volna. A szivemben bünös, gonosz forró vágyat éreztem, hogy bár csak megcsókolnának azokkal a duzzadó piros szájukkal. Nem jó ezt leirni, mert valamikor Minna szeme elé kerülhet és fájdalmat okozhatna neki; de ez az igazság. A három hölgy suttogott egymással, aztán mind a hárman kacagtak – olyan ezüstös csengő kacajjal, -71- de egyuttal oly keménynyel, mintha ez a hang nem is asszonyi édes ajkon jött volna keresztül. Olyan volt, mint a csengő üveg poharakban emberi kéz által kivert idegizgató melódia. A szőke lány kacéran rázta meg a fejét, a másik kettő biztatta. Az egyik igy szólt:

– No rajta! Te vagy az első, mi majd követünk, tied a kezdés joga. – A másik hozzá tette:

– Ő ifju és erős: jut a csókból valamennyiünknek. – Én mozdulatlanul feküdtem, szempillám alól kémlelve, a gyönyörteli várakozás kinjában. A szőke leány közeledett és fölém hajolt, annyira közel, hogy lélekzetvételét éreztem arcomon. Édes volt, bizonyos tekintetben kábitóan édes és épp ugy izgatta az idegeimet, mint az imént a kacagása, de másrészt meg volt benne valami keserüen émelyitő, mint a fris vérnek a szagában.

Nem mertem a szememet kinyitni, hanem azért jól láttam mindent félig hunyt szempillám alól. A szép lány térdre ereszkedett és fölém hajolva, szinte elnyelt a szemével. Volt benne valami eltökélt érzékiség, a mely észbontó és visszataszitó volt egyszerre; a mint a nyakát meghajtotta, valósággal megnyalta a száját, mint valamely állat, annyira, hogy a hold világánál láttam a nedvességet piros ajkán és -72- nyelvén, a mint ragyogó éles fogait és szája szélét nyalta vele. Lejjebb, mind lejjebb hajlott a feje, mig ajka a számon és államon alul a nyakamat kereste. Ekkor várt egy kicsit és én jól hallhattam a nyelve suhogását, a mint a fogait és ajkát nyalta vele és éreztem forró lehelletét a nyakamon. Aztán a torkom bőre elkezdett remegni, mint az embernek a husa szokott, midőn a kezet a mely meg akarja csiklandozni, mind jobban-jobban közeledni látja. Éreztem az ajkak lágy, remegő érintését torkom idegesen érzékeny bőrén és két kemény, éles fog hegyes végét, a mely csak épp megérintette és ott pihent. Kéjes aléltsággal hunytam le szememet és vártam – vártam dobogó szivvel.

De ebben a pillanatban villámos ütés gyanánt futotta végig egy egészen más érzés egész valómat. A gróf jelenlétének tudatára ébredtem és arra, hogy valóságos furiájában van a dühnek. Szemem önkénytelen kinyilt és láttam, a mint erős keze megragadta és óriás erejével huzta vissza a szőke lány nyakát, a kinek kék szeme lobogott a furiájától, fehér foga csattogott és szép arca lángolt a szenvedélytől. De hát még a gróf! Soha sem álmodtam ilyen dühödt haragról még a pokol démonaiban sem. A szeme valósággal szikrázott -73- Vöröses fényük lángolt, mintha a gyehenna tüze égne mögöttük. Az arca halálosan sápadt volt és vonásai kemények és feszültek, mint az acéldrót, sürü szemöldöke, a mely az orra fölött találkozott, rángatózott dühében. Karjának egy hatalmas mozdulatával ellóditotta a lányt magától, aztán intett a többinek, mintha elháritaná őket magától, ugyanaz a parancsoló mozdulat volt, a melylyel az ordasokat meghátráltatta. Olyan hangon, a mely noha halk és csaknem suttogó volt, de azért mégis mintha betöltötte volna az egész levegőt és mindenünnen viszhangozna szólott:

– Hogy meritek őt megérinteni? Hogy meri őt bántani bármelyitek is? Hogy meritek a szemeteket rávetni, a mikor én megtiltottam? Vissza, ha mondom, vissza mind! Ez az ember az enyém! Vigyázzatok, mert ha bántjátok, velem gyülik meg a bajotok.

A szőke lány arcátlanul kacér nevetéssel fordult feléje, hegy megfeleljen neki:

– Te magad soha sem szerettél; soha sem is szeretsz! erre a másik két lány is kacagott, de oly rideg, lélektelen nyers kacagással, hogy szinte megdermedtem hallatára, mintha elkárhozott lelkek kacaja volna. A gróf, a ki ezalatt figyelmesen nézte az arcomat, erre feléjük fordult és halkan suttogva mondta: -74-

– De igen, én is tudok szeretni, hisz erről magatok is tudhatnátok a multból. Nem ugy van-e? Nos, igérem nektek, hogyha nekem már nem lesz rá szükségem, hát kedvetek szerint csókolhatjátok. Most távozzatok! Távozzatok! Föl kell őt keltenem, mert dologhoz kell együtt látnunk.

– Hát mi semmit se kapjunk ez éjjel? – Kérdezte az egyik lány halk nevetéssel egy zsákra mutatva, melyet a gróf a földre dobott és mely mozgott, mintha valami élőlény volna benne.

A gróf felelet helyett biccentett a fejével. A leányok közül az egyik oda ugrott és kibontotta a csomót. Ha fülem nem csalt, olyan forma fuldoklást és halk sirást hallottam, mintha egy félig agyonszoritott gyermek hangja volna. Az asszonyok körülállták, mig engem megbénitott az irtózat; de mire jobban oda néztem, hát eltüntek és velük együtt a rettenetes zsák is. Nem volt mellettük ajtó és nem mehettek el mellettem, hogy észre ne vettem volna őket. Mintha csak egyszerüen beleolvadtak volna a hold sugaraiba és kihuzódtak volna az ablakon, mert még kivül is láttam egy ideig homályos árnyalakjukat, mielőtt teljesen eloszlottak volna.

De már erre teljesen legyőzött az irtózat és eszmélet nélkül hanyatlottam a semmibe. -75-

Az ágyamban ébredtem föl. Ha ugy lenne, hogy nem álmodtam az egészet, akkor a grófnak magának kellett ide hoznia. Szerettem volna megbizonyosodni a dolog felől, de semmiféle elvitázhatlan bizonyitékra nem akadtam. Igaz, hogy apró jelenségei voltak, például a ruhám nem ugy volt összerakva, a hogy magam szoktam, az órám nem volt fölhuzva, pedig rendesen föl szoktam huzni mikor lefekszem és több efféle apróság. De mind ez nem bizonyiték, mindez azt is jelentheti, hogy egy, vagy más oknál fogva nem voltam, a rendes lélek állapotomban. Bizonyitékokat kell szereznem. Egy dolognak nagyon megörültem, ha ugy volna is, hogy a gróf hozott ide és vetkeztetett le, nagyon siethetett a föladatával, mert a zsebeim érintetlenek. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a naplót olyan rejtélynek találta volna, a melyet nem lett volna hajlandó eltürni. Vagy elvette, vagy megsemmisitette volna. A mint körültekintek a szobámban, a mely eddig oly gyülöletesnek látszott, most mintha valóságos szentély volna, mert semmi sem lehet borzasztóbb, mint azok -76- a rémes asszonyok, a kik a véremet akarták szivni és a kik még most is arra áhitoznak.

Május 18. Lementem, hogy még egyszer megnézzem azt a szobát a nap világánál, mert tudni akarom az igazat. Mikor a lépcső aljáról nyiló ajtóhoz értem, zárva találtam. Oly erősen csapták be, hogy a szárfának egy része szilánkokba hullott. Jól láthattam, hogy a zár nyelve nem csukódott, hanem hogy az ajtót belülről erősitették a szárfához. Félek, hogy nem álmodtam és e szerint a föltevés szerint kell cselekednem.

Május 19. Már bizonyos, hogy tőrbe estem. Mult este a gróf a legszivesebb hangján szólitott föl, hogy három levelet irjak. Egyet, a melyben mondom, hogy a rám bizott munkával már majnem készen vagyok és hogy néhány nap mulva indulok hazafelé; egy másikat, a melyben a levél keltezésére következő napra teszem az indulásomat és egy harmadikat, a melyben értésükre adom, hogy elhagytam a kastélyt és Besztercére érkeztem. Szivesen föllázadtam volna, de éreztem, hogy a dolgok jelen állásában, őrültség volna nyiltan pörbe szállani a gróffal, a kinek teljesen a hatalmában vagyok és ha megtagadnám a levelek irását, csak fokozom a gyanakodását és kihivom a haragját. Azt már tudja, hogy -77- többet tudok, mint kellene és hogy nem szabad élnem, mert veszedelmessé válhatok ő rá nézve; egyetlen menekülésem az időnyerés. Esetleg történik valami, a mi a menekülésemet elősegiti. Láttam is a szemében keletkezését annak a dühödt haragnak, a melylyel azt a szőke szörnyeteget magától ellóditotta. Magyarázta, hogy a postajárás ritka és bizonytalan, és hogy ha most irok, az barátaim megnyugtatására fog szolgálni; és annyira biztositott arról, hogy intézkedni fog, hogy a két utolsó levelemet Besztercén vissza tartsák a kellő időig abban az esetben, hogy ha a véletlen ugy hozná magával, hogy tovább maradnék, hogy nem mertem vele ellenkezni, ne hogy gyanakodását fölébreszszem. Ugy tettem tehát, mintha teljesen osztanám nézetét, és csak azt kérdeztem tőle, mikorról keltezzem leveleimet. Egy percig kalkulált, aztán szólt.

– Az elsőt junius 12-éről, a másodikat junius 19-éről, a harmadikat junius 29-éről.

Május 28. A menekülésnek van reménye, vagy legalább annak, hogy értesitsem az otthon valókat. Egy csapat cigány jött a várba, és az udvaron tanyázik. Ezek oláh cigányok, a kik a világ e részében jóformán otthon vannak, -78- noha azt hiszem, hogy rokonságban vannak az egész világon szétszórt cigányokkal. Ezren, és ezren tanyáznak Magyarországon és Transzszilvániában és csaknem kivül élnek a törvényen. Nem ismerik a félelmet, nincs vallásuk, a babonát kivéve, és valami sajátságos zagyvalékát beszélik a román nyelvnek.

Irok haza leveleket, és meg próbálom, hogy nem lehetne-e velük a postára tétetni. Az ablakon keresztül már beszélgettem velük, hogy ismeretséget kőssek. Levették a kalapjukat, és hajlongtak és mindenféle jeleket csináltak, a melyeket épp ugy nem tudtam megérteni, mint a nyelvüket.

Megirtam a leveleket. Minnáét gyors irással és Hawkins urnak csak annyit, hogy tegye magát érintkezésbe Minnával. Menyasszonyomnak megmagyaráztam a helyzetemet; természetesen a borzalmai nélkül, a melyeket magam is csak gyanitok. Hisz halálra rémiteném, ha kitárnám előtte a szivemet. Ha a levelek nem jutnak is céljukhoz, a gróf ne tudja meg titkomat, vagy azt, hogy meddig terjed tudomásom.

Átadtam a leveleket, az ablakon keresztül dobtam ki, egy aranynyal együtt, és iparkodtam jelek által megértetni, hogy postára tegyék. Az ember, a ki elkapta őket, a szivére -79- szoritotta és meghajlott, aztán a sapkájába rejtette őket. Ennél többet nem tehettem. Vissza lopóztam a könyvtárba, és olvasni kezdtem. Minthogy a gróf nem jött be, itt irtam napló jegyzetemet…

A gróf bejött. Leült mellém és a legsimább hangján mondta, két levelet kibontva:

– Ezt a cigányok adták és noha nem tudom, hogy honnan kerültek, természetesen pártul fogtam őket. Nézze, ez az egyik magától való, még pedig Hawkins barátunkhoz van cimezve; a másik – a boritékot fölbontva, szeme a sajátságos jegyekre tapadt, arca elsötétült és szeme szikrázott – a másik egy alávaló dolog, a barátság és a vendégszeretet meggyalázása! De nincs aláirva. Nos hát akkor semmi közünk hozzá. – Ezzel nyugodtan tartotta a levelet boritékostól a lámpa lángjába, mig teljesen el nem hamvadtak. Aztán folytatta.

A Hawkinsnak szóló levelet, minthogy az öné, hát természetesen el fogom küldeni. Az ön levelei szentek nekem. Megbocsájtja kedves barátom, hogy tudatlanságomban föltörtem a pecsétjét. Nem tenne rá friss boritékot? – felém nyujtotta a levelet és udvarias meghajlással tiszta levélboritékot adott át. Nem volt -80- mit tennem egyebet, ujra kellett cimeznem és szó nélkül visszaadni neki. A mikor elhagyta a szobát, hallottam a kulcs halk fordulását a zárban. Egy pillanattal későbben megpróbáltam – az ajtó be volt zárva.

Mikor egy vagy két órával ezután a gróf visszajőtt, a bejövetele ébresztett föl, mert elszunnyadtam a divánon. Nagyon udvarias és jókedvü volt és látva, hogy aludtam, igy szólt:

– Ugy, hát maga fáradt, kedves barátom? Feküdjék ágyba. Az a legjobb pihenés. Ma este ugy sem lehetek szerencsés önnel társaloghatni, mert még igen sok a teendőm; de ön, bizton remélem, hogy aludni fog. – A hálószobámba tértem és lefeküdtem és különös, de nyugodtan és mélyen aludtam, a nélkül, hogy álmodtam volna. A kétségbeesésnek is meg van a maga nyugalma.

Május 31. Ma reggel, a mint fölébredtem, eszembe jutott, hogy jó lenne nehány levélpapirt és boritékot a táskámból magamhoz venni, hogy irhassak, ha esetleg valamely jó alkalom kinálkoznék, de csak egy ujabb meglepetés, egy ujabb ijedelem ért.

Minden falat papirosom eltünt, vele minden az utra vonatkozó jegyzeteim, vasuti és hajókalauzaim, bankutalványaim, szóval minden, -81- a mire nagy szükségem lenne, mihelyt kiszabadulok. Egy darabig csak ültem és tünődtem, aztán hirtelen eszembe jutott valami és a málhámba is belenéztem s a szekrénybe, a melybe ruháimat aggattam.

A téli ruhám eltünt, vele felöltőm és meleg pokrócom; sehol sem találtam azokat. Miféle uj gazságot jelentsen ez?

Jun. 17. Ma reggel, az ágyam szélén ültem, a fejemet hiu tervelgetésben törve, midön kivülről ostorpattogást, lódobogást és szekérnyikorgást hallottam az udvaron tul levő sziklás uton. Örömmel rohantam az ablakhoz és két hosszu szekeret láttam az udvarba hajtani, mindegyik elé nyolc zömök ló volt fogva és mindegyik pár ló mellett egy-egy oláh ember volt széles karimáju kalapjával, nagy, szögekkel kivert bőr tüszőjével, ronda birkabőr-bundában és nagy csizmában. Az ajtóhoz rohantam, hogy lesiessek és a főbejáraton keresztül, a melyet bizonyosan kinyitnak előttük, valahogy tán hozzájuk juthatnék. Ujabb meglepetés: ajtóm kivülről be volt lakatolva.

Ekkor visszarohantam az ablakhoz és kiabáltam nekik. Bambán néztek és mutogattak rám, de épp akkor a cigányok főembere -82- jött ki eléjük és látva, hogy az ablakomra mutogatnak, mondott nekik valamit, a mire mind nevettek. Ezentul hiába kiabáltam, hiába könyörőgtem kétségbeesetten, még csak felém sem néztek többet. Elszántan fordultak el tőlem. A hosszu szekereken nagy erős faládákat hoztak, mindegyikre vastag szivós kötélfogó volt erősitve; valamennyi üresnek látszott a könnyüségről, a melylyel az oláhok elbántak velük és a hangzásról, a midőn durván a földre dobálták őket. Mikor valamennyi le volt rakva és az udvar egyik sarkában halomra hordva, a cigány pénzt adott az oláhoknak, a melyre ezek ráköptek, hogy szerencsét hozzon nekik, aztán mindegyik tohonyán a lova felé ballagott. Nemsokára ezután a távolban hallottam ostorpattogásukat elveszni.

Junius 24. Hajnal előtt. Mult éjjel a gróf korán magamra hagyott és a szobájába zárkózott, Mihelyt csak mertem, fölsiettem a kanyargó lépcsőn és kinéztem a délnek nyiló nagy ablakon. Föltettem magamban, hogy meglesem a grófot, mert van valami készülőben. A cigányok most is itt vannak valahol a kastélyban és pedig valami dologban – erről meg vagyok győződve, mert néha-néha, nagy távolságból, mintha csákány és ásó tompa zaját hallanám és bármit csinálja nak is, bizonyos, -83- hogy valamely kegyetlen gazság lesz e munkájuk végcélja.

Még alig leselkedtem félóráig az ablakban, a mikor valamit mozogni láttam a gróf ablakában. Visszahuzódva, feszülten figyeltem és láttam az egész embert az ablakon kimászni. Megrázkódva láttam, hogy az a ruha van rajta, a melyet ideutaztamban viseltem és a vállára van akasztva az a rettenetes zsák vagy szatyorféle, a melyet szemem láttára ragadt el az a három asszony akkor éjjel. Immár nem lehettem kétségben a szándéka iránt és az én ruhámban indul rettenetes utjára! Ez hát legujabb gonosz terve: azt akarja, hogy mások lássanak, vagyis higyjék, hogy láttak, egyrészt hogy esetleg bizonyithassák, hogy látták, a mint leveleimet magam tettem postára a városban vagy faluban, másrészt meg hogy bármely gazságot kövessen el, azt a környékbeliek az én rovásomra irják.

Emészt a tehetetlen düh, ha arra gondolok, hogy ez igy tarthat, mig én itt ülök fogva, valósággal rabságban, csakhogy a törvény védelme nélkül, a mely pedig még a gyilkost is védi és vigasztalja.

Föltettem magamban, hogy megvárom a gróf visszatértét és makacs kitartással ültem jó ideig az ablakban. Egyszer csak észrevettem, -84- hogy sajátságos kis foltok szállongnak a hold sugaraiban. Olyanok voltak, mint az apró porszemek ét sajátságosan keringtek és tömörültek ködös foszlányokká.

Mintegy csillapulva figyeltem őket és jóleső nyugalom szállt e közben rám. Kényelmesebb helyzetbe illeszkedtem az ablak ülésén, hogy könnyebben figyelhessem a légi tünemény játékát.

Egyszer csak fölriasztott valami, halk kinos vonitás, mintha valamely távoli, mély völgyben vonitanának a kutyák. Mind hangosabban szállt felém a kinos hang és a holdfényben táncoló árnyak mintha uj alakot öltenének a hangra. Éreztem, hogy ösztöneim mintegy ébredésre serkentenek; a lelkem is mintha küzködött volna a zsibbadás ellen. Hipnotikus álom vett rajtam erőt. Sebesebben, sebesebben táncoltak az atomok, a holdsugarak szinte remegve tüntek el mögöttem a homályban. Az atomok mind határozottabb árnyalakokká tömörültek. De ekkor már fölriadtam, teljesen ébren és érzékeim birtokában és sikoltozva rohantam a helyről. Az árnyalakok, a melyek a hold sugaraiban keletkeztek életre, a három kisérteties szép asszony alakjává tömörültek, a kiknek a prédájává kellett lennem. Menekültem és csak a saját szobámban kezdtem magamat -85- biztosságban érezni, mert ott nem volt holdvilág és derülten égett a lámpa.

Egy két óra elmultával valamit hallottam a gróf szobájában, mintha éles fájdalmas sikoltás lett volna, a melyet gyorsan elfojtottak; aztán csönd, mélységes borzalmas csönd következett, a mely megdermesztett. Lüktető szivvel próbáltam a kilincsemet, de ismét be voltam zárva börtönömbe és semmit sem tehettem. Le ültem és tehetetlenül sirva fakadtam.

A mint igy ültem, az udvaron hallottam valamit – egy asszony kétségbeesett kiáltását. Az ablakhoz rohantam, kinyitottam és a vasrácsozat körül kinéztem. Csakugyan egy asszony volt ott szétzillált hajjal, két kezét a szivére szoritva, mintha sebes futástól ki volna merülve. A kapu bálványához támaszkodott. A mikor arcomat meglátta, előre vetette magát és fenyegető hangon kiáltotta:

Térdre vetette magát és kezeit felém nyujtva szivet tépő hangon ugyanazokat a szavakat ismételte kiabálva. Azután a haját tépte, a mellét verte és átengedte magát a legőrültebb kétségbeesés kitöréseinek. Végre előre vetette magát és én noha nem láttam, de hallottam, a mint puszta öklével az ajtót döngette. -86-

Ekkor valahonnan a magasból, talán a toronyból, a gróf hivogató hangját hallottam kemény, zord suttogással. Hivására közel és távolból a farkasok üvöltése felelt. Alig néhány perc mulva egy egész falka rohant be, mint az áradat, a széles kapubejárón keresztül az udvarra.

Nem hallottam az asszonyt sikoltani, a farkasok üvöltése is csak rövid ideig tartott. Nem sok vártatva egyenkint ódalogtak el, szájukat nyalva. Nem is sajnáltam szegény asszonyt, hisz tudtam, hogy gyermeke mivé lett és jobb, hogy meghalt szegény, hogy sem azt megtudja.

De mit tegyek én? Mit tehetnék? Hogyan szabaduljak meg a sötétség, az éj és félelem rémes fogságából?

Junius 25. Nincsen ember, a ki tudná, a mig az éj meg nem kinozta, hogy mily édes és drága szemének és szivének a napkelte. Mikor a nap ma már oly magasra ért, hogy az ablakommal szemközt levő kabuboltozat magas tetejét érték sugarai, ugy tetszett nekem, mintha Noe bárkájának a galambja szállott volna oda. A félelem ugy lefoszlott rólam, mintha ködből szőtt köntös lett volna, a mely a nap sugarától elfoszlik. Tennem kell valamit, -87- a mig a nappal bátorsága bennem van. Nem szabad tovább töprenkednem – tenni kell.

Eddig mindig csak éjjel voltam valamely zaklatásnak, fenyegetésnek, vagy veszedelemnek kitéve. A grófot nappal még csak nem is láttam soha sem. Lehetséges-e, hogy ő alszik, a mig mások ébren vannak és viszont ébren van, a mikor mások alusznak? Csak a szobájába juthatnék! De lehetetlen oda eljutni. Az ajtaja mindig zárva és más ut nincs a számomra.

De igenis hogy van, csak merni kellene. Arra, a merre ő jár, miért ne járhatna más is? Én magam láttam őt az ablakán kimászni; miért ne utánoznám őt és miért ne másznék be az ablakán? A próba kétségbeesett, de hát nem kétségbeesettebb-e az én helyzetem? Megkisérlem. Legrosszabb esetben csak a halál vár rám. Isten vezéreljen föladatomban! Isten veled Minna – ha nem sikerül; Isten veled hüséges barátom, második atyám; Isten veletek mind és végül és utoljára Isten veled Minna!

– Megtettem a kisérletet és Isten segitségével visszajutottam ide a szobámba. Minden részletet sorrendben kell ide iktatnom. Elindultam, a mig bátorságom első föllendülése tartott, -88- a délnek nyiló ablakhoz és egyszeriben kiléptem rajta a keskeny kőpárkányra, a mely ezen az oldalon végig fut az épületen. A kövek nagyok és durván faragottak, a vakolat az idők során kikopott közülök. Lehuztam a csizmámat és elindultam kétségbeesett utamon. Egyszer lenéztem, hogy meggyőződjem felőle, hogy a rettenetes mélység hirtelen föltárulása nem szédit-e le, de azután elforditottam róla szememet. Meglehetősen jól tudtam a gróf ablakának irányát és távolságát s lehetőleg feléje tartottam, hasznát véve minden kinálkozó támaszpontnak. Nem szédültem – lehet azért, hogy tulságos izgatott voltam – és roppant rövid idő alatt azon vettem észre magamat, hogy az ablak párkányán állok és a tolóablakot próbálom emelgetni. Hanem azért remegtem a fölindulástól, a mint lehajolva, lábbal előre, ereszkedtem le az ablakon. Aztán körültekintve, kerestem a grófot, de meglepetésemre és örömömre fedeztem föl, hogy a szoba üres! Alig volt butorozva, különös tárgyakkal, a melyeknek mintha soha sem vették volna hasznát; a butor különben formára hasonlitott a déli szobákéhoz és épp ugy porral volt lepve. A kulcsot kerestem, de nem volt a zárban és sehol sem birtam megtalálni. Az egyetlen, a mit találtam, egy -89- nagy halom arany volt egy szögletben, mindenféle arany, római és britt, osztrák és magyar, görög és török pénzek porral és penészszel lepve, mintha sokáig a földben hevertek volna. Azok közül, a melyeket megnéztem, egy sem volt háromszáz esztendősnél ujabb. Volt ott még aranylánc rengeteg és kövekkel kirakott ékszer, de mind régi és piszkos.

A szoba egyik sarkában nehéz ajtót láttam. Nyitni próbáltam, mert hogy sem a szoba kulcsát, sem a kapu kulcsát, a melyet leginkább kerestem, nem találtam, hát másfelé kellett kutatnom, hogy utam hiábavaló ne légyen. Az ajtó engedett és egy kőbe vágott folyosón keresztül egy csigalépcsőhöz jutottam, a mely meredeken vezetett lefelé. Óvatosan lefelé indultam rajta, mert a lépcső igen sötét volt, csak itt-ott a vastag falba vágott lyukon keresztül nyert egy kis derengő világosságot. A garádics alján sötét, alagutszerü átjáróféle volt, a melyen halált lehellő dögleletes levegő áramlott felém, mintha rothadt földet forgattak volna föl. A mint az átjárón végigmentem, a levegő mindig tülledtebb és nehezebb lett. Végre kitártam egy nehéz ajtót, a mely kissé nyitva állott és egy ódon, romba dőlt kápolnába értem, a melyet hajdan nyilván temetkezőhelynek használtak. A tetőzet beszakadt -90- és két helyen lépcső vezetett le a kriptákba, de az egész talaj föl volt forgatva és a föld nagy faládákba rakva, nyilván ugyanazokba, a melyeket az oláhok hoztak. Senki sem volt közel és én kerestem más kijárást, de nem volt több sehol sem. Aztán végigkutattam minden talpalatnyi földet. Még a kriptákba is lementem, a hova alig szürődött be egy kis félhomály, pedig a lelkem valósággal irtózott ettől a föladattól. A két elsőben nem találtam csak régi koporsók romjait és halomra gyülött port, a harmadikban azonban rémes fölfedezést tettem.

Ott, az egyik faládában, a melyekből összesen ötven volt, egy halom frisen ásott földön feküdt a gróf. Vagy aludt, vagy meg volt halva, magam sem tudtam, hogy mit gondoljak – mert a szeme nyitott volt és merev, de nem üvegesedett, mint a halottaké szokott lenni – az arcán pedig sápadtsága dacára is az élet melege látszott, a szája széle pedig épp oly piros volt, mint rendesen. De semmi jele az életnek, a mozgásnak, az ütőere nem vert; lélekzete nem járt és a szive nem dobogott. Föléje hajoltam, hogy az életnek valamely jelét lássam, de hiába. Nem fekhetett itt régen, mert a frisen ásottföld szaga néhány óra alatt el szokott oszlani. -91-

A láda mellett hevert a teteje, a melybe imitt-amott lyukak voltak furva. Azt gondoltam, hogy tán a grófon megtalálom a kulcsait, de midőn keresni kezdtem, megláttam holt szemeit és bennük, noha halottak voltak és nem lehetett tudomásuk rólam, vagy jelenlétemről, a gyülöletnek oly rémes kifejezését, hogy futottam a helyről és a gróf szobáját az ablakon keresztül elhagyva, ujra fölmásztam a vár falán. A szobámba érve, zihálva vetettem magamat az ágyra és gondolkozni próbáltam.

Junius 29. – Ma van utolsó levelem keltezésének a napja és a grófnak gondja volt rá, hogy pontos legyen, mert ismét láttam őt az ablakán keresztül elhagyni a kastélyt és ismét az én ruhámban. A mint lefelé mászott a falon, mint egy óriás gyik, szerettem volna egy puska vagy más halálos fegyver birtokában lenni, hogy elpusztithassam; de attól tartok, hogy pusztán emberkéz alkotta fegyver ugy sem fogna rajta. Nem mertem megvárni a visszatértét, mert féltem, hogy ujra meglátnám a kisérteties nővéreket. Visszatértem a könyves szobába és olvastam, mig el nem nyomott az álom.

– Holnap barátom megválunk egymástól. Ön visszatér az ön szép Angliájába, én pedig föladatomhoz, a melynek olyan vége szakadhat, hogy talán soha sem találkozunk többé. Az ön levelét elinditottuk, holnap én már nem leszek itt, de minden rendben lesz az ön elutazására. Reggel eljönnek a cigányok, a kiknek itt valami dolguk van és jönnek az oláhok is. Majd ha ők mind eltávoztak, elő fog állni a kocsim és elviszi önt a Borgo-szorosba, a hol a Bukovinából Besztercére siető delizsáncot találja. De remélem, hogy még látni fogom önt Drakula várában. – Én gyanakodtam a grófra és elszántam magamat, hogy próbára teszem őszinteségét. Őszinteség! a szó megszentségtelenitésének látszik, ha az ember egy ilyen szörnyeteggel kapcsolatban irja le, azért hát hirtelen kérdeztem:

– De hisz én szivesen mennék gyalog is. Azonnal szeretnék indulni. – A gróf mosolygott olyan édesen, szendén és oly diabolikusan, hogy mindjárt tudtam, hogy valami rejlik a simasága mögött. Igy szólt:

A gróf fölállt és oly szives udvariassággal szólott, hogy szinte a szememet dörzsöltem, hogy nem álmodom-e.

– Jöjjön drága ifju barátom. Egy órát se töltsön kedve ellenére házamban, bár búba ejt az ön távozása és kivált az, hogy oly hirtelenséggel elkivánkozik.

– Jőjjön! – Méltóságteljes komolysággal vitte előttem a lámpát, le a lépcsőn és végig a csarnokon. Hirtelen megállott.

A közelből farkasok orditása hangzott. Majdnem ugy volt, mintha a hang az ő kezének a fölemelésére támadt volna, mint valami óriás zenekaré a karmester botjának intésére. Egy pillanatnyi megállapodás után komoly méltósággal folytatta utját az ajtó felé, visszahuzta az óriás reteszeket, kezdte lekapcsolni a láncokat és lassan nyitotta az ajtót.

Végtelen meglepetésemre láttam, hogy nem volt kulcscsal zárva. Gyanakodva tekintettem köröskörül, de kulcsnak sehol semmi nyoma.

A mint az ajtó nyilni kezdett, a farkasok orditása hangosabb és haragosabb lett; vörös állkapcsukban csattogó agyaraik, tompa karmu -94- lábuk a mint odaugrottak, betolakodtak a lassan nyiló ajtón. Beláttam, hogy e pillanatban hiu volna minden küzdelem a gróffal. Ilyen szövetségesekkel szemben, mint ezek, én teljesen tehetetlenül állok. Hanem azért az ajtó lassan nyilott tovább és csak a gróf teste védte a bejáratot. Hirtelen eszembe ötlött, hogy tán végzetem beteljesülésének ez az ideje és módja, még pedig a saját kivánságom folytán. A gondolat pokoli gonoszsága méltónak látszott a grófhoz. Irtózva kiáltottam:

– Csukja be az ajtót! inkább várok holnapig! – és kezeimbe rejtettem arcomat, hogy a csalódás keserü könyeit elrejtsem előle. Hatalmas karjának egyetlen mozdulatával csapta be a gróf az ajtót és az óriás reteszek és vasak csattogva a boltozatos csarnokon visszhangozva csapódtak helyükre vissza.

Némán tértünk vissza a könyvtárba és én néhány perc mulva a hálószobámba huzódtam. Drakula grófot ugy láttam utoljára, hogy kezével csókot intett felém; szemében a diadal lobogó lángjával és ajkán olyan mosolylyal, a melyet a kárhozatra vetett Judás is megirigyelhetett volna tőle.

Mikor már a szobámban voltam és lefekvéshez készültem, ugy tetszett, mintha suttogást -95- hallanék az ajtómban. Loppal odacsusztam és figyeltem. Ha fülem nem csalt, a gróf hangját hallottam:

– Vissza! Vissza a helyetekre! Még nem érkezett el az időtök. Várjatok. Türelem. A holnap éjjel, holnap éjjel a tiétek! – Halk, édes kacagás felelt erre, én dühődten tártam föl az ajtót és ott láttam a három rettenetes asszonyt ajkukat nyalva. A mint megjelentem, mind együtt irtózatos kacajra fakadtak és elfutottak.

Visszatértem a szobámba és térdre vetettem magamat. Hát már oly közel a vég? Holnap! holnap! Uram Istenem oltalmazz engem és mindazokat, a kik ragaszkodnak hozzám!

Junius 30. Ezek talán az utolsó sorok, a melyeket valaha naplómba irok. Csaknem hajnal hasadtáig aludtam. A mint fölébredtem, térdre estem és imádkozni kezdtem, mert el voltam szánva a halálra és azt akartam, hogy készen találjon.

Végre éreztem a levegőnek azt a szubtilis változását, a mely a hajnal hasadtát jelenti. Aztán az epedve várt kakas-kukorékolást hallottam és éreztem, hogy immár biztosságban vagyok. Örömmel telt szivvel nyitottam ki az ajtómat és rohantam a lépcsőn le a -96- csarnokba. Láttam éjjel, hogy az ajtó nem volt zárva, tehát nyitva a menekülés utja. A sietségtől remegő kézzel huztam vissza a nehéz reteszeket és szedtem le a sulyos láncokat.

De az ajtó csak nem akart mozdulni. Kétségbeesés fogott el. Teljes erőmmel neki dülve huztam az ajtót és ráztam mindaddig, hogy sulyos volta dacára is csak ugy recsegett a sarkaiban. Hiába, a zár rá volt forditva. A gróf bizonyosan azután csukta be, hogy én a szobámba tértem.

Ekkor elfogott az őrült vágy, hogy azt a kulcsot megkeritsem, bármibe kerüljön is és elhatároztam, hogy még egyszer megmászom a falat a gróf szobájáig. Lehet, hogy megöl, de már a halállal sem igen törődtem. Rohantam föl az ablakhoz, lemásztam a falon, be a gróf szobájába. Üres volt, de ez nem lepett meg. Kulcsot nem láttam sehol sem, de az aranyhalmaz a helyén volt. Körösztül siettem a sarokajtó küszöbén, le a csigalépcsőn, végig az átjárón az ódon kápolnába. Most már jól tudtam, hogy hol találom a szörnyeteget, a kit kerestem.

A nagy láda ugyanazon a helyen állt a falhoz közel, de ezuttal a teteje rá volt téve, nem ráerősitve, noha a szögek a helyükön voltak, csak be kellett volna őket kalapácscsal -97- verni. Tudtam, hogy a gróf testén kell a kulcsot keresnem, hát fölemeltem a láda tetejét és a falnak támasztottam és ekkor olyasmit láttam, a mitől irtózattal tellett el a lelkem. Ott feküdt a gróf, de olyannak látszott, mintha az ifjuságát féligmeddig visszanyerte volna, mert a fehér haja és bajusza épp hogy deresedőre változott; az arc teltebb volt és a fehér bőre alatt rubinpirosnak tetszett; a szája pirosabb volt, mint valaha, mert a szája szélén fris vércseppek piroslottak, a melyek a szája szögletén szivárogtak ki és az arcán és nyakán csepegtek végig. Még a tüzes, mély szeme is mintha dagadt hus közé lett volna illesztve, mert a szem héja és zacskója duzzadtak voltak. Ugy látszott, mintha az egész borzalmas kreatura vérrel volna teleivakodva; ugy feküdt ott, mint egy utálatos pióca; kimerülten és tehetetlenül a jóllakottságtól. Borzadva hajoltam föléje, hogy megmotozzam és egész valóm föllázadt az érintkezésre; de meg kellett keresnem a kulcsot, vagy elvesztem. Ki tudja, hogy a következő éjjelen nem rajtam fog-e igy lakmározni ez a rettenetes hiéna. Az egész testet végig tapogattam, de sehol, semmi nyoma a kulcsnak. Ekkor fölegyenesedtem és a grófra néztem. Duzzadt ábrázatán csufondáros mosolyt láttam, a mely őrületbe ejtett. Ez volt -98- hát az a lény, a kit én magam segitettem átszállitani Londonba, hogy tán annak nyüzsgő milliói közt elégitse ki vérszomját, az elkövetkező századokon keresztül és teremtse maga körül a félig démonok örökké táguló körét, a kikkel együtt a tehetetleneken táplálkozzék. Ez a gondolat őrültté tett. Szörnyü vágyam támadt, hogy a világot megszabaditsam egy ilyen szörnyetegtől. Nem volt semmiféle halálos fegyver kéznél, felkaptam hát az ásót, a melylyel a munkások a földet a ládákba rakták és magasra emelve, az élével lefelé vágtam a gyülöletes arcba. De a mint ezt tettem, a fej megfordult és a szeme, rettenetes baziliszkus tekintetével egyenesen rám szegződött.

Ez a látvány mintha megbénitott volna, az ásó fordult a kezemben és lecsuszott az arcról, csak a halánték fölött ejtett egy mély sebet. Az ásó kiesett a kezemből, a ládán keresztül és a mint vissza akartam huzni, a láda födelébe akadt, a mely lecsapódott és elrejtette azt a rettenes látományt szemem elől. Utoljára is oly gonosz vigyorgásba merülten láttam annak a rémnek vérrel boritott puffadt arcát, a mely a legmélységesebb poklokhoz méltó lett volna.

Gondolkoztam, tünődtem, hogy mihez -99- kezdjek most, de az agyvelőm mintha égett volna és én kétségbeesetten vártam – csak vártam. A mint igy várok, egyszer csak a távolból cigány nótát hallok, mind jobban közeledő vidám hangokkal és ének közben nehéz kerékcsikorgás és ostorpattogás hallatszott, jöttek a cigányok és oláhok, a kiket a gróf emlitett. Egy végső pillantással körül és a ládára, a mely az undok tetemet rejtette, futottam a helyről, föl a gróf szobájába, elszántan, hogy a mint nyilik az ajtó, kirohanok rajta. Feszült figyelemmel hallgatózva, hallottam a lépcső alján a kulcs csikorgását, a nehéz zárban és a sulyos ajtó hátracsapódását. Valakinek, ugy látszik, volt kulcsa a bejárathoz. Aztán sok láb lassan-lassan elhaló dobogása hallatszott valamely folyosón végig. Megfordultam, hogy még egyszer a kriptába siessek, hogy azon keresztül talán megtalálhatom a kijáratot, a melyen a ládákat elviszik. De abban a pillanatban mintha hirtelen szélroham támadt volna, a mely a csigalépcső ajtaját dörögve csapta be. Oda rohantam, hogy kitaszitsam, hiába! teljesen bezáródott! Ismét rab voltam és végzetem hálója mind szorosabbra huzódott körülöttem.

A mig itt irok, lent, valahol a folyóson ismét hallom a lábak dobogását és olyan zuhogást, -100- mintha nehéz terhet raknának földre, nyilván a nagy ládákat, frissen ásott terhükkel. Kalapácsolást hallok, bizonyosan most szögezik le azt az egy, utolsó ládát. Még egyszer hallom a sulyos lábdobogást a csarnokon végig.

Az ajtó becsapódik, a lánc csörömpöl, a kulcs csikorogva fordul meg a zárban, aztán hallom, a mint a kulcsot a zárból kihuzzák. Aztán még egy ajtót hallok nyitni és csukni, hallom a zár és retesz csattanását.

Hallom az udvaron és a sziklás uton végig a nehezen gördülő kerekek csikorgását, az ostorok pattogását és a cigányoknak a távolban elhaló dalát.

Egyedül vagyok a várban azokkal a rettenetes asszonyokkal. Utálat! De hisz Minna is asszony, de semmi közös nincs köztük. Ez a három a pokol mélyéből kikelt démon!

Nem fogok velük egyedül maradni; megpróbálok tovább mászni a falon, mint a mennyire eddig eljutottam. Viszek magammal az aranyból, hátha rá szorulok később. Hátha ki tudok valahogy menekülni ebből a borzalmas helyből.

Aztán el, el hazafelé! El a legközelebbi és leggyorsabb vonatra, el erről az átkozott helyről, ebből az átkozott országból, a hol az ördög és ivadékai földi alakban járnak! -101-

Isten kegyelmére bizom magamat, a szakadék meredek és mély, de inkább annak fenekén aludjam örök álmomat, hogy sem e szörnyetegek kényének prédája legyek. Isten veletek mind! Minna!

Murray Minna kisasszony levele Westenra Lucy kisasszonynak.

Bocsásd meg, hogy oly régóta nem irtam, de el voltam halmozva dologgal. Egy segédtanitónő élete néha nagyon nehéz. Alig várom, hogy veled lehessek a tengerparton, a hol szabadon beszélgethetünk és együtt épithetjük légvárainkat. Az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, mert lépést akarok tartani Jonathán tanulmányaival, meg a gyorsirásban is szorgalmasan gyakoroltam magamat. Ha egyszer férj és feleség leszünk, támogatni szeretném őt munkájában és ha egyszer jól tudok stenografálni, minden utasitását följegyezhetem magamnak, aztán kidolgozhatom az irógépen, a melyet szintén nagyon szorgalmasan gyakorlok. Néha gyorsirással váltunk levelet egymással és ő -102- minden utinaplóját igy jegyzi. Ha egyszer nálad leszek, én is ilyenformán fogok mindenről naplót vezetni. Nem olyan fiatal, lányos két lapot egy hétről, a vasárnapot is beleszoritvaféle naplót, hanem egy olyan napilapfélét, a melybe irok, ahányszor csak kedvem tartja. Nem gondolnám, hogy ez másokat nagyon érdekelne; de hát nem is másoknak van szánva. Majd egyszer tán Jonathánnak megmutatom, ha valami érdemes lesz benne, de tulajdonképpen csak gyakorlófüzetem lesz az egész. Majd ugy fogok tenni, a hogy egy ujságiró hölgytől láttam: interviewolok, aztán iparkodom hiven leirni a hallottakat. Azt hallottam, hogy egy kis gyakorlattal az ember mindenre képes visszaemlékezni, a mi történt, vagy a mit napközben mondani hallott. No, majd meglássuk. Majd elmondom a legapróbb terveimet is, ha találkozunk. Mostanában kaptam egy-két sietős sort Jonathántól Transzszilvániából. Jól érzi magát és majd egy hét mulva hazafelé indul. Alig várom, hogy elbeszélhesse élményeit. Érdekes lehet idegen országokat látni. Vajjon mi – már mint Jonathán meg én – valaha fogunk-e együtt világot látni. De csöngetik a tiz órát. Isten veled.

Minden ujságot elmondj, ha irsz. Már régóta nem mondtál semmit sem. Hallottam ám valamit – különösebben egy szálas, szép göndörhaju ifjuról rebesgetni???

Levél. Westenra Lucy-Murray Minnának.

– Mondhatom, szép tőled, hogy engem vádolsz hanyag levélirással. Én már kétszer is irtam neked elválásunk óta és a te multkori leveled volt csak a második. Aztán meg nincs is semmi mondani valóm. Igazán semmit sem tudok, a mi tégedet érdekelne. A város most igen kellemes és mi igen sokat járunk képcsarnokokba, sétálni és kocsikázni a parkban. A mi a szálas, szép, göndörhaju ifjut illeti, hát bizonyosan Helmwood Artur urat értették alatta, pedig hát szó sincs róla, csak ugy beszélnek az emberek. Igaz, hogy sokat jár hozzánk, de hát a mama meg ő olyan jól értik egymást, olyan jól el tudnak egymással beszélgetni. Nem rég ismerkedtünk meg egy fiatal emberrel, az éppen neked való volna Minna, ha már Jonathánnak a mátkája nem volnál. Kitünő párti, szép ember, jó módu -104- és jó családból való. Orvos doktor és nagyon de nagyon okos ember. Képzeld! még csak huszonkilenc éves és már is egy óriási elmegyógyintézetnek a főorvosa. Helmwood ur mutatta be nekünk, azóta aztán meglátogatott bennünket, és most már gyakran jár hozzánk. Azt hiszem, hogy egyike a legelszántabb embereknek, a kit valaha láttam, de azért a legnyugodtabb. Tökéletesen megingathatatlannak látszik. El tudom képzelni, hogy mily rendkivüli hatalommal birhat betegei fölött. Különös szokása, hogy olyan egyenesen néz az ember arcába, mintha a gondalatait szeretné kitalálni. Velem is nagyon sokat próbálgatja, de hizelgek magamnak azzal, hogy ezzel kemény diót próbálgat feltörni. Ezt a tükrömből tudom. Próbáltad-e valaha a saját arcodból kiolvasni a gondolataidat? Én próbáltam és mondhatom neked, hogy különös egy dolog és nagyobb föladat, mint hinnéd, ha soha sem próbáltad.

A doktor azt mondja, hogy neki egy érdekes lélektani tanulmány vagyok, a mit szerényen el is hiszek magamról. Mit irjak még. Tudod, hogy nem érdeklődöm annyira a ruhák iránt, hogy uj divatok leirásával foglalkozzam.

A ruha kész unalom. Ez ugyancsak olyan -105- szójárás, de sebaj; Artur is ugyanazt mondja mindennap. No tessék, hát nem kiszalasztottam. Minna mi minden titkunkat elmondtuk egymásnak gyermekkorunk óta; együtt háltunk és együtt ettünk és nevettünk és sirtunk is együtt; és most, noha már eleget mondtam, szeretnék többet is mondani. Oh Minna, hát nem találod-e ki ugyis? Szeretem őt. Pirulok, a mint leirom, mert noha gondolom, hogy ő is szeret, azért még szóval nem mondta azt nekem. De oh Minna! én szeretem, szeretem, szeretem! Na, ez jól esett. Szeretném, ha veled lehetnék édes, a tüz előtt, vetkezés közben, a mikor beszélgetni szoktunk; és én megkisérleném elmondani, hogy mit érezek.

Nem is tudom, hogy merem mindezt még neked is megirni. Nem is merek megállapodni, mert szét találom szakitani a levelem, de nem is akarok megállapodni, mert oh, ugy kivánnék neked elmondani mindent. Jaj, azonnal is mondd meg, hogy mit gondolsz mind erről. Minna már mégis meg kell állapodnom. Jó éjt és imádkozzál értem és Minna imádkozzál a boldogságomért.

P. S. Nem kell mondanom ugy-e, hogy mindez mélységes titok. Jó éjt még egyszer.

Levél. Westenra Lucy Murray Minnának.

Köszönet és köszönet és még egyszer köszönet édes leveledért! Oly jól esett, hogy neked elmondhattam és hogy velem érzesz.

Drágám, csőstől szakad az áldás. Mily régi jó közmondás. Itt vagyok én, a ki jövő szeptemberben leszek husz esztendős és még mindez ideig kérőre nem akadtam, legalább igazira nem, hát ma egyszerre került három. Képzeld! Három kérő egy napra! Nem borzasztó-e ez? Sajnálok, de igazán és tiszta szivemből sajnálok a három szegény fiu közül kettőt.

Oh Minna, én oly boldog vagyok, hogy azt sem tudom, mittévő legyek magammal. És három kérő! De az ég szerelmére, meg ne mondd valahogy a lányoknak, mert mindenféle hóbortos képzelődéssel szednék tele a fejecskéjüket és ha a nevelőből hazaérkezve, mindjárt első nap legalább hat kérőjük nem akadna, hát mellőzve és sértve éreznék magukat. Hisz némely leány oly hiu.

Te meg én Minna, a kik már mátkásak vagyunk és már innen-onnan öreg asszonyok leszünk, mi megvethetjük a hiuságot. Nos hát -107- hadd mondjam el csak mind a hármat, de titokban kell tartanod édes mindenki előtt, kivéve természetesen Jonathánt. Neki meg fogod mondani, mert a te helyedben én is megmondanám Arturnak. Az asszony mindent meg kell hogy mondjon az urának – nem gondolod édes te is? – és én méltányos akarok lenni. A férfiak szeretik is, ha az asszony – legalább a tulajdon feleségük – őszinte; és én tartok tőle, hogy bizony az asszonyok nem mindig olyan őszinték, mint a milyeneknek lenniök kellene.

Nos drágám, hát az első szám épp a villásreggeli előtt jött. Már beszéltem neked róla, Seward John dr. az őrültek házának orvosa, a kinek olyan határozott álla és olyan szép homloka van. Külsőleg nagyon nyugodt volt, de azért jól láttam, hogy ideges, bizonyosan jól feltette magában, hogy vigyázni fog minden aprólékos külsőségre, hogy izgatottnak ne lássék, hanem azért mégis majd rá ült a cilinderére, a mit a férfiak nem szoktak éppen megtenni, ha nyugodtak. Aztán mikor legjobban mutatni szerette volna, hogy igen-igen nyugodt, hát ugy forgatott egy lánzetát a kezében, hogy majdnem sikoltoztam tőle. Hanem azért nagyon egyenesen és őszintén beszélt velem. Megmondta, hogy mennyire szeret, noha -108- csak oly rövid ideje ismer és hogy milyen lenne az élete, ha én mellette volnék, hogy támogassam és derültté tegyem. Már éppen azt kezdte mondani, hogy mily boldogtalan lenne, ha én nem törődnék vele, a mikor észre vette, hogy potyognak a könyeim. Akkor aztán elkezdte magát szidni és bocsánatot kérni és igérte, hogy nem kinoz tovább. Aztán végre elhallgatott és kis idő mulva kérdezte, hogy valamikor később nem tudnám-e őt szeretni; és mikor erre fejemet ráztam, hát remegett a keze és kissé akadozva kérdezte, hogy tán már más valakit szeretek-e? De nagyon kedvesen tette, mondván, hogy nem akarja a bizalmamat erőszakolni, csak tudni szeretné, mert ha a lánynak a szive szabad, a férfi még remélhet. És ekkor Minna, éreztem, hogy kötelességem neki megmondani, hogy már van más valaki. De csak ennyit mondtam neki és akkor ő fölállt és nagyon erősnek és nagyon komolynak látszott, a mint mind a két kezemet az övéibe fogta és azt mondta, hogy reméli, hogy boldog leszek és hogyha valaha jóbarátra szorúlnék, hát reméli, hogy őt a legjobb barátaim közé sorolom. Ó, Minna édes, nem tehetek róla, hogy sirnom kell és meg kell bocsátanod, hogy ez a levél olyan pecsétes. -109- A megkérés és több efféle nagyon kedves dolog lehet, hanem azért nem jól esik látnod, mikor egy szegény fiu, a kiről tudod, hogy igazán szeret, olyan leverten és busan távozik, mintha a szive szakadt volna meg. És tudod, hogy bármit mondott is abban a pillanatban, azért mégis csak kiestél az életéből örökre. Drágám, be kell fejeznem a levelemet, mert nagyon nyomorultnak érzem magamat, noha nagyon boldog vagyok.

Ugyan az este. Artur épp most ment el, és én jobb kedvünek érzem magamat, mint mikor a levelet abba hagytam, hát folytatom a nap eseményeinek leirását. Hát tudod drágám a 2-dik szám az mindjárt villás reggeli után jött. Az is egy olyan édes fiu, amerikai Texasból és oly fiatalnak és frisnek látszik, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy annyi helyen megfordult és oly csudálatos kalandjai voltak. Én nagyon szimpatiálok szegény Desdemonával, a kinek a füle hallatára oly veszedelmes kalandokat regélt, habár csak egy szerecsen is. Én azt hiszem, mi asszonyok oly gyávák vagyunk, hogy csak azért megyünk férjhez, mert azt hiszszük, hogy a férfi mindentől megvéd bennünket. Én most már tudom, hogy mihez kezdenék, ha férfi volnék és azt akarnám, hogy egy -110- leány belém szeressen. Nem a, dehogy tudám, mert hisz itt volt Morris ur, a ki folyton a kalandjait regélte és Artur, a ki sose beszélt és mégis, – de drágám, látom, hogy összezavarodom. Morris P. Quincey ur egyedül talált idehaza. Ugy látszik, hogy a férfi mindig egyedül találja a leányt. Nem a, rosszul mondom, mert hisz Artur kétszer is nagyon igyekezett, hogy egyedül beszélhessen velem és én is nagyon rajta voltam; most már nem szégyenlem bevallani. Előre kell bocsátanom, hogy Morris ur nem használja mindig a maga sajátságos szójárását, vagyis sohasem használja idegenek előtt, mert jónevelésü és kitünő modora van, de rájött, hogy engem rendkivül mulattat az ő amerikai szójárása és ha egyedül voltunk és senkit mást nem botránkoztatott vele, furcsábbnál-furcsább dolgokat mondott. Én azt hiszem, drágám, hogy ő minden szót maga talál ki, mert mindig tökéletesen illik arra, a mit mondani akar. Én nem tudom, hogy fogok-e valaha tudni ilyen furcsa szójárással beszélni, mert még nem tudom, hogy Arturnak tetszik-e, mert őt magát soha sem hallottam igy beszélni. Nos hát Morris ur mellém ült és oly vignak és pajkosnak látszott, mint bármikor, hanem azért én jól láttam, hogy nagyon nervozus. -111- Kezemet az övébe fogta és a legédesebb hangon szólalt meg:

– Luca kisasszony tudom, hogy nem vagyok méltó, hogy a maga pici csipőcskéjének a szalagját bebógozzam, de mondok, ha addig vár, még olyan embert talál, a ki méltó, hát alighanem ama bizonyos hét szüz közé sorolják nyolcadiknak, a mikor itt hagyja ezt az árnyékvilágot, a kiknek a mécsesük nem volt rendén. Mondok, nem állna mellém rudasnak, hogy kettőshámba fogva indulnánk együtt a hosszu utnak?

Olyan jó kedvünek és tréfásnak tetszett, hogy nem esett olyan nehezemre visszautasitani, mint azt a szegény doktort, hát azt feleltem neki, hogy nem is tudom mi az a rudas, meg hogy még egyáltalán semmi kedvem nincsen a hámbatöréshez. Ekkor ő azt mondta, hogy reméli, nem veszem rossz néven, hogy egy ilyen rá nézve komoly pillanatban is tréfásan beszélt és hogy megbocsátok neki érte. Igazán nagyon komolynak látszott, a mikor ezt mondta és én is egy kicsit elkomolyodtam, noha – pedig tudom, hogy te ezért engem egy rettenetes kacérnak fogsz tartani – noha nem tehettem róla, hogy roppant jól ne essék, hogy ez már a második kérő egy napon. Aztán drágám, még mielőtt csak egy -112- szót is szólhattam volna, valóságos zuhatagát a szerelmi vallomásnak, zuditotta a nyakamba, lábaim elé rakva szivét, lelkét. És olyan komolynak látszott ezalatt, hogy soha sem fogom többé azt hinni, hogy a ki rendesen pajkos és jókedvü, hát nem tud komolyan venni semmit sem. Azt hiszem, hogy végre észrevett valamit az arcomban, a mi megakasztotta beszédében, mert hirtelen elhallgatott és olyan férfias hévvel, a melyért okvetetlen megszerettem volna, ha még szabad vagyok, folytatta:

– Luca, tudom, hogy maga becsületes, nyilt szivü leány. Nem volnék itt és nem beszélnék igy magával, ha nem hinném magát a lelke legmélyéig nyilt és egyenesnek. Mondja nekem őszintén, mint egyik jó pajtás a másiknak, hogy van-e más valaki, a kivel törődik? Mert ha igen, hát én a haja szálát sem görbitem többé okvetetlenkedésemmel, csak arra kérem, engedje meg, hogy igaz, hü jó barátja lehessek.

Kedves Minnám, mondd, hogy miért oly nemesek a férfiak, mikor mi nők oly kevéssé vagyunk érdemesek rájuk? Ime például én, a ki csaknem gunyt üztem ebből az igaz szivü, valódi uri emberből. Könyekre fakadtam – attól tartok, édes, hogy ezt a levelemet egynél -113- több oknál fogva is, igen vizenyősnek fogod találni – és igazán nagyon rossznak éreztem magamat. Miért is nem engedik meg, hogy egy lány három emberhez mehessen feleségül, vagy annyihoz, a hány éppen feleségül kivánja, akkor aztán semmi baj sem volna? De hát ez persze hogy illetlenség és ilyet mondanom sem szabadna. Hanem azért örömmel vallom be, hogy noha sirtam, képes voltam Morris urnak becsületes szemébe nézni és őszintén megmondani neki:

– Igenis van valaki, a kit szeretek, noha ő még eddig nem mondta nekem, hogy szeret. Helyesen tettem, hogy ily őszintén beszéltem vele, mert az arca szinte földerült és mind a két kezét kinyujtva, megfogta az enyémet, azt hiszem, hogy én magam tettem a kezemet az övébe és nyilt modorában mondta:

– Ez aztán a derék kis lány. Jobb elkésve érkezni a maga meghóditására, mint jókor bármely más lányéra. Ne sirjon, drágám. Ha engem sirat, kár, én mokány gyerek vagyok és állva fogadom a csapást. Ha pedig azért a másik fickóért sir, a ki még nem is tudja, hogy milyen boldogság érte, hát jó lesz, ha hamarosan utána lát, mert különben velem gyülik meg a baja. Kis babám, a maga nyiltságával és őszinteségével jóbarátot -114- nyert bennem, ez pedig nagyobb ritkaság, mint a szerető, legalább is önzetlenebb. Drágám, én nagyon magányosan fogom ám megfutni a hosszu utat, a jelenlegi meg a más világ között. Nem adna egy csókot utravalónak? Nagyon jól esnék ám bufelejtőnek. Hisz adhat, tudja, attól a másik jó fiutól – mert fölteszem róla, hogy jó fiu drágám, meg hogy derék szép gyerek, különben maga nem is szerethetné – a ki mindeddig még csak nem is nyilatkozott, még megtehetné. – No ezzel aztán elhiheted Minnám, hogy teljesen levett a lábamról, a milyen kedves, édes és milyen nemesen gondolkozik a vetélytársáról – nem igaz? – és ő maga meg oly bus volt; hát feléje hajoltam és megcsókoltam. Ő fölállt, a két kezemet még folyton szorosan az övében tartva és a mint lenézett az arcomba – a mely félek, hogy nagyon pirult – igy szólott:

– Kis babám, a kezét a kezemben tartom és maga megcsókolt és ha ez nem füzné szorosra a barátságunkat, hát semmi sem a világon. Köszönöm a hozzám való édes nyiltságát és Isten áldja. – Megrázta a kezemet, aztán fölkapva a kalapját, egyenesen az ajtónak tartott, a nélkül, hogy visszanézett, a nélkül, hogy egy könyet ejtett, vagy a hangja remegett -115- volna; és én ugy sirok, mint egy kis baba. Oh, hát miért kell egy ilyen embernek boldogtalannak lenni, a mikor van leány elég, a ki még a lába nyomát is térden állva imádná? Én tudom, hogy magam is megtenném, ha szabad volnék – csak hogy azért nem szeretném ám, ha szabad volnék. Drágám ez az egész dolog roppant kihozott a sodromból és érzem, hogy nem irhatok most mindjárt, hogy ezt elmondottam neked, a boldogságomról és addig nem is akarok a harmadikról irni, a mig megint rózsás kedvben nem lehetek. A te örökké szerető

P. S. – Oh, különben is a mi a harmadikat illeti, – hisz a harmadikról fölösleges is irnom, nem igaz? Aztán meg olyan furcsa, olyan zavaros is volt az egész; attól a pillanattól kezdve, hogy a szobába lépett, addig, mig mind a két karjával átölelt és megcsókolt, nem is emlékszem, hogy mi volt. És én oly boldog, oly boldog vagyok és nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ezt. Csak arra iparkodhatom a jövőben, hogy bebizonyitsam a jó Istennek, hogy nem vagyok hálátlan a kegyességért, a miért ilyen szeretőt, ilyen férjet és jó barátot küldött nekem. Isten áldjon. -116-

Seward dr. naplója.

Apály az étvágyban máma. Nem tudok enni, nem tudok pihenni, hát naplómhoz látok inkább. Tegnapi kudarcom óta mintha hiányoznék belőlem valami; mintha semmi sem volna érdemes arra, hogy foglalkozzam vele… Minthogy tudom, hogy az effélének a legjobb orvossága a munka, hát lementem a betegeim közé. Olyat szemeltem ki közülük, a ki eddig is igen érdekes megfigyelésekre adott alkalmat. Olyan különös az ötleteiben és annyira eltérő a rendes lunatikustól, hogy elhatároztam, hogy igyekezni fogok őt lehetőleg megérteni. Ma, mintha közelebb jutottam volna, mint eddig bármikor a titka magvához.

Kimeritőbben kérdeztem ki, mint eddig bármikor, azzal a szándékkal, hogy végre is urrá legyek hallucinációinak alapja fölött. Most már látom, hogy szinte kegyetlenül viselkedtem vele szemben. Mintegy szoritottam őt őrültségének a sodra felé – a mit máskor kerülni szoktam a betegemmel szemben, mint a pokol tornácát. De hadd beszéljek betegemről. -117-

Renfield R. M. ur. 59 éves, – vérmes temperamentum; óriási testi erővel; betegesen ingerlékeny; periodikus mélabuval, a mely valamely fixa ideában végződik, de a melyet nem birok belőle kivenni. Lehet, hogy veszedelmes ember, valószinü hogy az, ha önzetlen. Önző emberekben az óvatosság épp oly biztos vértje ellenségeiknek, mint saját maguknak. Én erre nézve azt gondolom, hogy a mikor az Én a középpont, a vonzó erőt egyensulyozza a taszitó erő; de ha kötelesség, vagy egy bizonyos feladat stb. a középpont, akkor az utóbbi erő a döntő és csak a véletlen eset, vagy véletlen esetek sora ellensulyozhatja.

Levél, Morris P. Quincey nagys. Helmwood Arturnak.

Kedves Art. – Mesékkel tartottuk egymást a prairieken rakott tüz mellett; egymás sebeit kötöztük a Marquesas-on próbált partraszállás után; és egymás egészségére koccintottunk Titicaca partján. Van még elmondatlan mesém, vannak kötözni való sebeim és van valaki, a kinek az egészségére még nem ittunk. Nem lehetne-e ezt holnap este az én tüzhelyemnél -118- megejteni? Habozás nélkül kérlek, mert jól tudom, hogy egy bizonyos ifju hölgy holnap ebédre hivatalos és hogy te szabad vagy. Csak még egyetlen más vendégem lesz, régi jó pajtásunk, Seward doktor. Ő is eljön és borba óhajtjuk fojtani könyeinket s őszinte szivvel akarjuk éltetni a földkerekség legboldogabb fiát, a ki megnyerte magának a legjobb szivet, a melyet az Uristen teremtett és az egyetlent, a kiért érdemes volt fáradni. Igérünk neked szives látást, szeretetteljes ölelést és oly igaz őszinte baráti parolát, a milyen a magadé. Még arra is megesküszünk, hogy haza támogatunk, ha nagyon sokat találnál inni egy bizonyos szempár fényére, Jöszte!

Telegram. Helmwood Artur, Morris P. Quincey.

Okvetetlen ott leszek. Olyan üdvözletet viszek, hogy mind a kettőtök füle megcsendül tőle.

Murray Minna naplója.

Lücy elejbém jött az állomásra, édesebb és bájosabb volt, mint valaha és együtt hajtattunk a ház elé a villasoron, a hol lakást fogadtak. Ez gyönyörü egy hely. A pici folyó, az Esk, mély völgyön fut keresztül, a mely csak ott szélesedik, a hol már a tengert éri. Nagy viadukt köti össze a két szélét, magas pilléreken nyugvó. A völgy gyönyörü, szép zöld és oly meredek, hogy nem látni le bele, csakha már egészen a szélén áll az ember. A régi városka házai – tőlünk a tulsó parton – mind vöröstetősek és olyanformán vannak egymás fölé halmozva, mintha egymásra akarnának csuszni. Épp a város fölött vannak a Whitby-apátság romjai, a melyet valaha a dánok fosztottak ki és pusztitották el. Igen nagyszerü romok, óriási terjedelemmel és tömérdek szép és érdekes részlettel; még legendájuk is van, a mely szerint egy fehér hölgyet látni valamelyik ablakában. Az apátság romja és a város között van még egy templom, a plebánia, köröskörül nagy temetővel, a mely tömve van régi sirkövekkel. Én ezt tartom a legszebb -120- helynek Whitbyben, mert épp a város fölött van és remek kilátást nyujt a kikötőre és tovább a tengeröbölre egész addig, a hol a hegylánc ereszkedik le és nyulik ki messze a tengerbe. Oly meredeken emelkedik a kikötő fölött, hogy a partnak egy része leomlott és néhány sir elpusztult belé. Egy helyt a sirok falazata kiugrik a mélyen lent elfutó homokos gyalogut fölé.

A temetőn keresztül-kasul sétautak vannak padokkal; és az emberek naphosszat ott szoktak sétálni és üldögélni és gyönyörködni a remek kilátásban és élvezni a fris tengeri szellőt. Én magam is gyakran fogok idejönni a munkámmal. Különben most is itt irok, naplómat a térdemen nyugtatva és közben három öreg embernek, a kik közel hozzám ülnek, a beszélgetésére figyelve. Ugy látszik, hogy az öregeknek egyéb dolguk nincsen egész nap, mint itt ülni és beszélgetni.

A kikötő alattam terül el, a tulsó oldalán egy hosszu gránitfallal, a mely messze kinyulik a tengerbe, a végén egy kifelé kanyarodással, a melynek a közepén világitótorony épült. Sulyos kövekből hordott védgát támogatja a falat kivülről a tenger ellen. Az innenső oldalon a védőgát befelé kanyarodik és ennek a végén is világitótorony áll. A két kőgát közt -121- keskeny nyilás vezet a kikötőbe, a mely aztán hirtelen kiszélesedik.

Dagály idejében igen szép az egész, de apály idején ugy eltünik a kikötő vize, hogy csak a kis Esk folyó vize szalad végig a homok ágyában, itt-ott egy sziklakövet látni benne. A kikötőn kivül, az innenső oldalon egy óriás sziklagát nyulik ugy egy fél mértföldnyire a tengerbe, a melynek éles taraja épp a déli világitótorony mögül indul ki. A sziklagát legvégén egy uszó harangláb van, a mely rossz időben meginog és busan kongó hangokat küld a vizeken végig. Egy legendáról hallottam itt, a mely szerint ha bajba kerül egy hajó, a harang mindig megszólal. Majd megtudakolom az öreg embertől, hogy mi igaz e dologban: épp erre felé tart…

Nagyon furcsa egy öreg ez az én öregem. Rémitően öreg lehet, mert az ábrázata olyan görcsös és barázdás, mint egy vén fának a kérge. Azt mondja, hogy tán már száz esztendős is van és hogy cethalászó tengerész volt már akkor is, mikor a Waterlooi csatát vivták. Attól tartok, hogy igen-igen hitetlen egy vén ember, mert a mikor a tengeren szóló harangot és az apátságbeli fehér asszonyt emlegettem neki, hát igen nyersen felelt:

– Én bizony nem hederitenék az ilyesmire, -122- ha magának vónék kisasszonykám. Az effélék már rég kikoptak az igazságból. Tudja, én nem mondom, hogy sohse vótek, csak annyit mondok, hogy az én időmben bizony már nem vótek. Az ilyesmi csak annak a sok jött-ment turistának való, de nem az ilyen helyes kis fehér cselédnek, mint a kisasszonyka. Azok a gyalog utazó, örökké sós heringet evő és teát ivó, meg mindenféle olcsó lim-lomot összevásárló népek, sok minden bolondságot elhinnének. Csudálom, hogy akad még, a ki hazugsággal nem röstelli őket traktálni – még az ujságok is, azok is tele vannak haszontalansággal. – Én azt gondoltam, hogy az öregtől sok érdekes dolgot megtudhatnék a régi jó időkből, hát kérdeztem, hogy nem mesélne-e nekem valamit, a régi cethalászatokról. Már éppen letelepedett és jól neki készült az öreg, hogy meséljen, a mikor az óra hatot ütött, erre ő megint nagynehezen föltápászkodott és igy szólt.

– Most már haza felé kell hogy induljak kisasszonykám. Az unokám nem szereti, ha megvárakoztatom, mikor készen van a tea, mert időbe kerül ám mig lemászom azon a tenger sok garádicson; aztán meg jól is esik ám egy kis fütőszer ilyenkor ennek az öreg masinának. -123-

El totyogott és láttam őt lefelé igyekezni a lépcsőkön. Ezek a lépcsők a legkülömb része a városnak. A városból egész a templomig fölvezetnek; nem is tudom, hogy mennyi lehet, – de sok száz az bizonyos – és gyönyörü hajlásban emelkednek fölfelé. Annyira menetelesek, hogy egy ló is könnyen le és föl sétálhatna rajtuk. Azt hiszem hogy eredetileg az apátsághoz kellett tartozniok. Én is haza fogok menni. Lucy látogatóba ment az anyjával, de minthogy egészen idegenekhez, hát én nem mentem velük. Azóta már haza is érkezhettek.

Augusztus 1. Egy órával ezelőtt jöttünk ide fel Lucyvel, és roppant érdekes beszélgetésbe eredtünk az én öreg barátommal, és a másik két öreggel, a kik mindig fölkeresik, őt hogy beszélgethessenek vele. Ugy veszem észre, hogy ő valóságos orákulum köztük és hogy a maga idejében igen hatalmaskodó egyéniség lehetett. Semmit sem akar elismerni és mindenkit letorkol. Lucy nagyon bájosan szép volt fehér nyári ruhájában; az arca is rózsásabb szinü, a mióta ide jöttek. Vettem észre, hogy a három öreg alig várta, hogy helyet foglaljon és mindjárt a közelében telepedett meg. Lucy oly kedves az öregek iránt; én azt hiszem, hogy mind a hárman minden -124- meggondolás nélkül és azonnal halálosan beleszerelmesedtek. Még az én külön öregem is beadta a derekát és nem disputált vele – hanem annál többet én velem. Csakhamar a legendákra tereltem a beszélgetést, és ő mindjárt leckéztetni kezdett bennünket. Ha jól emlékszem ezeket mondotta:

– Bolond beszéd, a mind a hogy csak van, semmi egyéb, nekem elhihetik. Az a sok kisértet, boszorkány, garaboncás, meg tudja a micsoda csak arra való, hogy gyerekeket, meg hóbortos asszonyokat bolonditsanak vele. Szappanbuborék az egész. Azt a sok ijesztgetést meg hazugságot csak a papok meg az urak találták ki, hogy a szegény embert ijesztgessék vele, azt olyat is megtétessenek vele, a mit különben meg nem tenne. Öl a méreg, ha csak rá gondolok. Nem elég nekik, hogy ujságba nyomtatják, meg szószékből prédikálják a hazugságot – még a sirkövekre is rávésetik. Nézzenek csak körül, itt ni, a meddig csak látnak, ez a tömérdek sirkő, hogy iparkodik mind a hány egyenesen állni, merő büszkeségből, de megdül mind a hány, lehuzza őket a hazugságok sulya, a miket rájuk irattak. „Itt nyugszik teste – vagy – Az Istenben boldogult emlékének szentelve“ van valamennyire irva, pedig a fele alatt nem nyugszik -125- egyáltalán senkinek sem a teste; az emlékükkel meg nem törődik senki sem annyit, mint egy pipa dohánynyal. Hazugság mind, semmi egyéb, csak hazugság vagy egy vagy más módon, de mind hazudik. A nyüstyit! az lesz ám csak a fura gyülekezet, ha majd itélet napján mind itt nyüzsögnek egymás hátán, aztán huzigálják ki a sirkövüket, hogy bebizonyitsák velük, hogy milyen jók voltak; némelyike majd csak ugy csöpög-csurog a sós tengerlétől, a miben feküdtek, azt az iszaptól sikos kezükkel meg sem tudják jól fogni a kövüket.

– Ugyan öreg ur, csak nem beszél komolyan – vetettem közbe – ez a tömérdek sirkő csak nem mind hamissággal van tele.

– Azzal a, ha mondom. Lehet közte valami kevés, a ki nem csalárd – kivéve, hogy az is tulságosan jónak mondja a gazdáját. De a javarésze hazugsággal teli. Példának okáért látja kisasszonykám, azt a templom falát – és azt hiszi, hogy a neki támasztott sirkövek alatt mindazok nyugosznak szépen, békességesen, a kikről a kövek mesélnek?

– Biccentettem, hogy igen. Nahát hogy éppen itt a hazugság. Van ott tucatszámra olyan sir, a mi épp olyan üres, mind itt az én Dani barátom tubákos pikszise péntek este. Oldalba bökte nevezett barátját, mire mind -126- jóizüen nevettek. De hát hogy is lehetne másképp? Nézze például azt, azt a tulsót la; olvassa csak, hogy mi van rajta! Én fölkeltem oda mentem és elolvastam.

Szpenceclagh Edward, hajókormányos, meghalt tengeri rablók kezétől, Audres partjain, 1854-ben.

– Nahát, szeretném tudni, hogy ki hozta volna haza olyan messziről? De még tudok eleget, a kiknek a csontjai az északi tengerekben Grönland körül pihennek – vagy a hova az áramlatok azóta sodorták – a sirköve meg itt van. Mit gondol, azoknak a szegényeknek vajjon mind ide muszáj majd rohanni Whity-be, ha majd a végitélet trombitája harsog? Bátor vagyok benne kételkedni.

– De hát miért gondolja ön, – kérdeztem, – hogy azoknak a szegény embereknek, vagy a szellemüknek magukkal kell vinni itéletnapján a sirkövüket. Azt hiszi talán, hogy ez okvetetlenül szükséges?

Hogyne, hát mire való akkor a sirkő, ha nem erre? feleljen meg erre kisasszonykám.

– Hogy a halott hozzátartozóinak jól -127- essék! – Ezt szörnyü megvetéssel mondta. – Hát jól eshetik a hozzátartozóinak, hogy hazugságot vésnek a sirkövére és hogy a helységben mindenki tudja, hogy hazugság? – Egy sirkőre mutatott a lábainknál, a melyet fektetve helyeztek el közel a partszakadás széléhez és a melyre padunk erősitve volt. – Olvassa el példának okául, hogy mit mond az irás ezen a kövön la. – A betük lefelé voltak forditva onnan, a hol én ültem, de Lucy jobban szembe volt velük, áthajolt tehát és olvasta:

– Canon György emlékének szentelve, a ki boldog föltámadás reményében halt meg jul. 29. 1873, a magas sziklapartról való esés következtében. Ezt a sirkövet szomorodott szivü anyja emeltette drágán szeretett fiának. „Egyetlen fia volt anyjának, a ki özvegy asszony vala.“

– No, ebben igazán nem látok semmi furcsaságot sem öreg ur, – jegyezte meg Lucy komolyan és kissé szigoruan.

– Hogy nem lát benne semmi furcsaságot! ha! ha! Hát persze hogy nem lát, mert hát nem tudhassa, hogy az a szomorodott szivü édesanya egy valóságos tigris macska volt, a ki gyilkolta a fiát, ugy, hogy ez annyira meggyülölte, hogy öngyilkosságra vetemedett csak azért, hogy az anyja elessék az összeg pénztől, a mire a fia életét biztositositotta. Magára -128- sütötte az ócska puskájukat, a mivel a varjukat szokta ijesztgetni – azután ugy gurult le a sziklán. A mi pedig a boldog föltámadást illeti – hát a magam fülével hallottam akárhányszor, a mikor aszondta, hogy reméli, hogy a poklok mélységes fenekére jut, mivelhogy az édesanyja olyan átkozottul ájtatos, hogy bizonyosan menybe jut, ő pedig még ott sem kivánna vele egy kenyéren lenni. No hát ha ez sem világos hazugság – a botjával a sirkövet veregette – akkor nem tudom, hogy mi. Már szinte látom Gábriel arkangyalt, hogy fogja az oldalát nevettében, a mikor György öcsém szuszogva cipeli eléje a sirkövét, hogy bizonyságot tegyen mellette.

– Oh, jaj minek mondta el ezt nekünk? Ez az én kedvenc ülőhelyem és nem tudok megválni tőle; aztán most kisül, hogy egy öngyilkosnak a sirján kell üldögélnem.

– Attól ugyan nem esik semmi baja kis szépem; és tán a szegény Gyurinak meg jól esik, hogy egy ilyen szép kis lány ül az ölében. Magának meg nincsen kára benne. Jó magam is, van vagy husz éve, hogy ott szoktam üldögélni és bizony nekem sem esett bajom tőle. Soha se törődjék azokkal, a kik ott -129- alatta vannak, meg azokkal se, a kik nincsenek! Elég ideje lesz az ijedtségnek akkor, majd ha a sirköveket mind szaladni látja, ozt üres lesz a temető, mint az ugar föld. No de üt az óra, mennem kell. Alázatos szolgája a hölgyeknek! – És ezzel elbaktatott.

Lucy és én még ott maradtunk egy ideig. Oly szép volt körülöttünk minden, hogy önkénytelenül kezet fogtunk és ő ujból elmondott nekem mindent Arturról és elkövetkező lakodalmukról. Ez egy kissé elszomoritott, mert már egy hónapja, hogy semmi hirt sem hallottam Jonathánról.

Ugyanezen napon. Egyedül jöttem fel ide, mert nagyon bus vagyok. Nem volt levelem. Remélem, hogy Jonathánnak nem történt semmi baja sem. Az óra most ütötte a kilencet. A városban és sétatéren este kigyultak a lámpák. A zenekar épp egy friss keringőt játszik a kikötőben. Vajjon hol lehet most Jonathán és gondol-e rám? Bár csak már itthon volna!

Seward dr. naplója.

Renfield esete mind érdekesebb lesz, minél jobban kezdem ismerni ez embert. Bizonyos tulajdonságai rendkivül ki vannak fejlödve: -130- az önzés, a titkolózás és az elszántság. Szeretném, ha ki tudnám találni, hogy az utóbbinak mi a célja. Olyan, mintha valamely eltökélt szándéka volna, de hogy mi, ezt még eddig nem tudom. Az egyetlen jó tulajdonsága, rendkivüli szeretete az állatok iránt, noha ez is néha ugy nyilatkozik, hogy azt kezdem hinni, hogy rendkivül kegyetlennek kell lennie. A kedvencei néha igazán furák. Jelenleg legyek összefogdosása képezi kedvenc szórakozását. Már annyit szedett össze, hogy kénytelen voltam megpirongatni érte. Meglepetésemre nem kezdett dühöngni a feddésért, mint a hogy el voltam rá készülve, hanem nyugodt komolysággal fogadta az intést. Egy kis ideig gondolkozott, aztán igy szólt: Kaphatnék három napot? Azalatt elpusztitom őket innen. – Én természetesen azt mondtam, hogy helyesen teszi. Figyelnem kell őt.

Renfield ujabban pókok gyüjtésére szánta magát és már néhány jó nagy pocakos példányt fogott és skatulyába tette. A legyeivel eteti a pókjait és a legyek már jól fogytán vannak, noha minden ételmaradékát még több légy becsalogatására szánta. -131-

A pókjai immár épp ugy elszaporodtak és oly alkalmatlanok, mint a legyek voltak és én ma megmondtam neki, hogy szabaditsa meg magát valahogy tőlük. Erre ő nagyon elbusulta magát, azért hát azt mondtam, hogy legalább egy részüktől váljék meg. Ebbe nagyon szivesen beleegyezett és én ugyanannyi határidőt szabtam a pókok elpusztitására, mint a legyekére. Szörnyü undort keltett bennem, hogy a mig nála voltam, egy nagy dongó légy, szinte duzzadva valami dögvészes lakomától, zümmögve röpült a szobába, betegem megfogta, egy percig gyönyörködve tartotta a mutató és hüvelyk ujja közt, aztán a szájába tette és megette. Én megszidtam érte, de ő a legnyugodtabban vitatta, hogy ez igen jóizü és igen egészséges, mert hogy élet, erős élet és életet ad neki is. Erre egy ötletem, de még csak igen homályos ötletem támadt. Meg kell figyelnem, hogy miképpen szabaditja meg magát a pókjaitól. Az bizonyos, hogy valami problemán töri a fejét, mert egy jegyzőkönyvet tart, a melynek lapjai számokkal vannak tele irva, rendesen egymás alá, aztán összeadva és az igy nyert eredmény ismét és ismét összeadva. -132-

Van valami rendszer betegem őrültségében és az én ötletem mind határozottabb alakot kezd ölteni. Néhány nap távol tartottam magamat tőle, hogy jobban lássam, ha valami változása lenne. De minden meg van a régiben, kivéve, hogy néhány régi kedvencétől megvált és egy ujat szerzett be magának. Elfogott valahogy egy verebet és részben már meg is szeliditette. A szelidités módja igen egyszerü, ugy látom, hogy a pókjai tetemesen megfogytak. Hanem azok, a kik még megmaradtak, annál kövérebbek, mert folyton csalogatja be ételmaradékaival a legyeket a számukra.

Haladunk. Beteg barátomnak már egy egész kolónia verebe van, a legyei és pókjai pedig majdnem elfogytak. Mikor ma meglátogattam, elejbém szaladt és azt mondta, hogy egy nagy kegyet, egy igen-igen nagy kegyet akar tőlem kérni, és a mig beszélt oly alázatosan hizelkedett, mint egy kutya. Kérdésemre, hogy mi lenne az a nagy kegy, az elragadtatás hangján és modorában mondta:

– Egy kis cica, egy ici-pici kicsi kis cicuska, a kivel játszhatnám, a kit tanithatnék -133- és etethetnék – etethetnék – etethetnék! – Kérése nem lepett meg, mert vettem észre, hogy kedvencei hogy gyarapodtak formában, nagyságban és élénkségben, de nem szerettem volna, ha szép kis verébkoloniája ugyanolyan módon fogyott volna meg, mint a legyei és pókjai; hát csak annyit mondtam neki, hogy majd rajta leszek, hogy kapjon és egyuttal kérdeztem, hogy nem jobban szeretne-e egy jó nagy macskát, mint egy kis cicát. Feleletének mohósága azonnal elárulta szándékát:

– Oh igen! sokkal jobban szeretnék egy jó, nagy, erős macskát! Csak azért kértem egy kis cicát, mert azt hittem, hogy a nagy macskát kereken megtagadná tőlem. De egy kis cicát, ugy-e ezt csak nem tagadhatja meg senki sem? – Én a fejemet ráztam és azt mondtam neki, hogy attól félek, hogy egyelőre ezt is lehetetlen lesz megadni, de hogy majd utánalátok a dolognak. Az arca elsötétült erre és én láttam benne a derengő veszedelmet, mert egy olyan hirtelen, vad, fenyegető tekintettel mért végig, a mely gyilkolást jelentett. Ez az ember egy még kifejletlen maniákus emberölő. Mostani legujabb, teljesitetlen kivánságával próbára fogom tenni és akkor talán többet tudok meg. -134-

Ismét meglátogattam betegemet és egy sarokban találtam duzzogva. A mint meglátott, fölkelt és a lábaim elé vetette magát és ugy könyörgött, hogy adjak neki egy macskát, hogy az üdvössége függ attól, hogy egy macskát kapjon. De szilárd voltam és azt mondtam neki, hogy nem kaphat macskát; mire ő szó nélkül visszaült a sarokba, a hol bejövetelemkor találtam és a körmét rágta. Holnap korán reggel meg fogom látogatni.

Nagyon korán meglátogattam Renfieldet, mig mielőtt a segédorvos reggeli körutját megtette volna. Már ébren találtam, dudolgatva. Az ablakban állt, megtakaritott cukrát morzsolgatva szét a deszkára, ugy látszik, hogy ismét a légy fogdosásra szánta el magát, még pedig a leggondtalanabb jó kedvvel fogott hozzá. Én körülnéztem, a madarait keresve és egyet sem látva, kérdeztem, hogy hova lettek. Azt felelte, a nélkül, hogy felém fordult volna, hogy mind elrepültek. A szobában szétszórva hevert egy pár toll, a vánkosán pedig vércseppeket láttam. Nem szóltam neki, de az ápolóért mentem és meghagytam neki, hogy -135- szemmel tartsa és értesitsen, ha valami szokatlant tapasztalna rajta napközben.

Az ápoló most volt itt és jelentette, hogy Renfield igen roszul lett és végre egy nagy csomó tollat hányt ki. – Én azt hiszem doktor ur – mondja megbizottan – hogy az a szerencsétlen megette a madarait, még pedig azon nyersen tollastól, mindenestől!

– Éjjel 11 óra. Erős csillapitó szert adtam ma Renfieldnek, eleget, hogy még őt is elaltassa – és elvettem a jegyzőkönyvét, hogy bele tekinthessek. Föltevésem igaznak bizonyult. Az én emberölő maniákusom nagyon sajátságos fajta. Kénytelen leszek uj osztályzatot találni a számára és zoophagusnak (életevő) őrültnek mondani; mániája, annyi életet fölemészteni, a mennyit csak bir és iparkodott, hogy ezt halmozott módon érje el. Sok legyet adott egy póknak és sok pókot egy madárnak, aztán macskát szeretett volna, hogy legyen, a ki a sok madarat fölfalja. Hogy mihez fogott volna az után? Igazán érdemes volna befejezésre juttatni a kisérletet. Az emberek valamikor gunyolódtak a viviszekción és ime, milyen eredményeket értünk el vele máig. Miért ne fejleszteni a tudomány legéletbevágóbb és legnehezebb -136- ágát, az agyvelő ismeretét? Ha csak egy ilyen elme titkát birnám, – ha csak egyetlenegy elmebeteg képzelődésének a nyitját meg tudnám fejteni, hát olyan fokra fejleszthetném az elmekórtan ismeretét, a milyenről ma még nem is álmodunk. De szabad-e még ily fontos okért is föláldozni valakit? Eh, ne gondoljunk erre – még kisértetbe esném.

Milyen helyesen okoskodott az én emberem; különben az őrültek egy bizonyos csapáson mindig helyesen járnak. Szeretném tudni, hogy vajjon hány életre becsül egy embert, vagy hogy csak egyre-e? A számadást a legpontosabban fejezte be és ma egy uj sorozatot kezdett. Hányan közülünk nem kezdünk egy uj sorozatot életünknek minden uj napjával.

Nekem ugy tetszik, mintha csak tegnap történt volna, hogy egész életem megszünt csalódott reményemmel és hogy én is uj sorozatot kezdtem. Óh Lucy, Lucy, nem tudok rád haragudni és nem birok haragudni a barátomra, sem a kinek a boldogsága egy a magáéval. De hát nekem reménytelenül kell élnem és dolgoznom. Dolgoznom! Dolgoznom! -137-

Murray Minna naplója.

Telve vagyok aggodalommal és kissé csillapit, ha jegyzeteimen dolgozom; Olyan ez, mintha az ember saját magának mesét mondana és egyuttal hallgatna is. Egyaránt nyugtalankodom Lucy és Jonathán miatt. Már jó ideje nem volt hirem Jonathánról, a mi természetesen nagyon busitott, de tegnap a kedves jó öreg Hawkinz ur, a ki mindig oly kedves hozzám, egy levelét küldte el hozzám, azzal a megjegyzéssel, hogy abban a percben kapta ő is a postával. Az egész csak egy sor, Drakula várából keltezve és tudatja velünk, hogy épp indulóban van hazafelé. Ez egyáltalán nem hasonlit Jonathánhoz. Nem értem az egészet és nagyon nyugtalan vagyok. Aztán meg Lucy, noha nagyon jól érzi magát, az utóbbi napokban visszaesett régi, rosz szokásába, az alva járásba. Az édes anyja beszélt velem róla és elhatároztuk, hogy minden éjjel be fogom zárni szobánk ajtaját. Lucy édes anyja azt képzeli, hogy az alvajárók okvetetlen a háztetőkre másznak vagy a szikla szakadékok legszélén sétálnak és ha hirtelen felébresztik őket, hát kétségbeesett sikoltással zuhannak a mélységbe. Szegény asszony természetesen aggódik Lucyért és azt mondja nekem, hogy Lucy édes atyjának -138- ugyanaz a rosz szokása volt; hogy akárhányszor fölkelt éjjel és felöltözködött és elsétált volna, ha meg nem akadályozzák. Lucy esküvője őszszel lesz és ő nagyban töri már a fejét, hogy milyenek legyenek a ruhái és hogyan rendezze be a házát. Engem nagyon érdekel minden dolga, mert hisz én is abban a sorban volnék, csakhogy persze Jonathán és én sokkal egyszerübb életre készülünk, mert nekünk nagyon számot kell vetnünk a jövedelemmel. Helmwood urat – nagyságos Helmwood Arthur, Godalming lord egyetlen fia – nemsokára várjuk, jön mihelyt csak elhagyhatja a várost, a hol betegeskedő édes atyja miatt tartózkodik és Lucy türelmetlenül olvassa a perceket jöveteléig. Lehet, hogy ez a várakozás izgatja és hogy semmi baja sem lesz, mihelyt a vőlegénye megérkezik.

Semmi hir Jonathánról, nagyon kezdek nyugtalankodni miatta, noha tulajdonképpen nem tudom, hogy miért. Csak irna legalább, ha mindjárt csak egy sort is, Lucy is nyugtalanabb, mint valaha és minden éjjel arra ébredek, hogy a szobában járkál. Szerencse, hogy oly meleg az idő, hogy nem hütheti meg magát; de a nyugtalanság és a folytonos fölébredés már engem is kimerit, én is kezdek -139- ideges és álmatlan lenni. Szerencse, hogy Lucy jó egészsége tartós. Helmwood ur édes atyjának a betegsége komolyabbra fordult. Lucy boszankodik, hogy vőlegényének a jövetele ujabb halasztást szenvedett, de szerencsére a boszankodás nem árt az egészségnek; erősebb mint volt és az arca rózsapiros. Teljesen elvesztette vérszegény sápadtságát, a melylyel idejött, bárcsak tartós lenne a jó szine.

Ismét elmult egy hét és semmi hir Jonathánról, remélem, hogy nem beteg, mert hisz akkor is irt volna. Nézem csak nézem a legutolsó levelét, de sehogysem elégit ki. Nem olyan, mintha ő irta volna, pedig az ő keze irása az bizonyos. Lucy nem sokat járt álmában az utolsó héten, de valami különös tartózkodást veszek észre rajta, a melyet nem birok megérteni. Még álmában is mintha őrizkednék tőlem. Mindig megkisérli az ajtót nyitni és ha csukva találja, járkálni kezd a szobában, mintha a kulcsot keresné.

Ismét három nap és semmi hir, ez a bizonytalanság elviselhetetlen. Csak tudnám, hogy hova irjak, vagy hova menjek, hát meg volnék nyugodva. De Jonathán utolsó levele -140- óta senki még csak hirt sem hallott róla. Csak Istenhez fordulhatok türelemért. Lucy izgatottabb mint valaha, de különben jól érzi magát. Az elmult éjszaka nagyon fülledt volt és a halászok azt mondják, hogy viharra lehetünk elkészülve. Ma szürke napunk van és a mint itt irok, vastag felhők rejtik el a napot, minden szürke, a zöld füt kivéve, a mely smaragd szinben ragyog a szürke foglalásban. Szürke a szikla, szürke a felhő és sulyosan lóg a szürke tenger fölött. A szemhatár is szürke ködbe vész, a halászbárkák hazafelé sietnek, hogy a vihar kitörése előtt kikötőbe jussanak. Itt jön az én ismerős öregem. Egyenesen felém tart és a hogy a kalapját megemeli, látom, hogy beszélgetni óhajtana.

Engem egészen meginditott a szegény öreg emberen történt változás. Mikor mellém ült, szinte szeliden szólalt meg:

– Szeretnék magának valamit mondani kisasszonykám. Én láttam, hogy nehezére esik a dolog, hát a kezembe fogtam szegény öreg ráncos kezét és biztattam, hogy csak beszéljen bátran. Kezét a kezemben hagyva, hozzá kezdett:

– Attól félek drágicám, hogy nagyon megbotránkoztattam magát a sok ostobasággal, a mit a halottakról és több efféléről a mult -141- hetekbe fecsegtem. De nem értettem ám komolyan, ez jusson eszébe, ha majd én már nem leszek. Mi szegény öregek, a kik már féllábbal a gödörben vagyunk, nem szeretünk ám arra gondolni, azt meg félni sem akarunk tőle. Ozt azért tréfálunk a halállal, hogy a magunk szegény öreg szivét biztatgassuk egy kicsit. Hanem azért az Isten áldja meg drágicám, ne higyje ám, hogy én félek a haláltól. Nem én, egy csöppet sem, hanem csak nem akarok meghalni, a mig nem muszáj. Haj, az én időm már innen-onnan lejár. Mert már igen öreg vagyok és százesztendőnél többet senki sem igen remélhet. Én pedig már olyan közel érzem a százesztendőt, hogy szinte hallom az öreg csontost, a hogy a kaszáját köszörüli. No lássa, már megint nem tudom megállni, hogy ne tréfáljak vele, pedig már a halál angyala is keresi a trombitáját, hogy engem hivjon vele. Hanem azért ne pityeregjen drágicám! Mert látta, hogy könyezem. Nem bánom ám én, ha még az éjjel jön is értem az öreg, mer iszen hát az élet ugy sem egyébbel telik, mint a halálra való várakozással. És a halál az egyetlen, a mire biztosan számithatunk az életben. De hát én nyugodt vagyok, noha érzem, hogy jön drágicám, még pedig sietve. Tán elér -142- addig, a mig itt ülök és tünődök rajta. Tán azzal a viharral jön a tengeren által, a mely veszteséget, bánatot és könyeket hoz sokaknak. Nézze! Nézze! – Kiáltotta hirtelen – van valami a szélben, a levegőben, a ködben, a minek az ize és szine, a formája halált hozó. A levegőben van, érzem a jövetelét. Uram Istenem engedd, hogy, jó kedvvel kövessem hivásodat, ha szólit! Ájtatos mozdulattal terjesztette ki a karjait és vette le a kalapját. Ajka mozgott, mintha imádkoznék. Néhány pillanatnyi csönd után fölállt, kezet adott, megáldott, bucsut mondott és elballagott.

Az egész modora roppant fölizgatott és meghatott. Szinte megörültem, mikor a révkapitányt láttam közeledni, messzelátójával a hóna alatt. Megállt, hogy velem beszélgessen, mint rendesen, de az egész idő alatt egy idegen hajót fürkészett a messzelátójával.

– Nem tudom kitalálni, hogy miféle lehet – szólott. A formájáról itélve, orosz hajó, de megfoghatatlanul furcsa módon viselkedik. Mintha nem tudna elhatározásra jutni.

Ugy látszik, észrevette a közeledő vihart, de nem tudja magát elszánni, hogy északnak szaladjon-e a nyilt tengerre, vagy bemeneküljön ide a kikötőbe. Na nézze már megint! -143- Ugyancsak különösen kormányozhatják. Vagy pedig a hajó kifog a kormányoson, mert minden szélrohammal változik a futása. Alighanem többet is hallunk felőle holnap ilyenkorig.

A Dailygraph aug. 8-diki számából kivágva.
Murray Minna naplójába ragasztva.

Egyikét a legnagyobb és leghirtelenebb viharoknak éltük át itten, sajátságos és a maga nemében páratlan események közt. Az idő meglehetősen fülledt volt, a mi, tekintve hogy augusztus hónapját éljük, nem tünt föl senkinek sem. A szombat este még szebb volt, mint rendesen és a hajók alig győzték a kirándulókat Whitby környékére szállitani. A szép idő délutánig nem változott, csak akkor vették észre a magaslaton lévő temetőben őgyelgők, a kik messze elláthattak – északnak és keletnek – a felhők tornyosulását északnyugaton. A szolgálatot tévő révfölügyelő azonnal jelentést tett az idő változásáról és egy öreg halászember, a ki félszázadnál tovább figyelte az időjárást, határozottan -144- megjövendölte a vihar jövetelét. A nap nyugtát miriád felhő kisérte minden elképzelhető szinben, tüzes piros, rózsaszin, zöld, lila és aranysárga változatokban ragyogva. Imitt-amott nem nagy, de sürü tömegeivel a mélységesen fekete felhőknek. A könnyü szél estefelé teljesen elállt és éjfél felé oly csendes, oly fülledten forró volt a levegő, a milyen csak égi háboru előtt szokta az érzékeny-idegzetü embereket bántani. A tengeren nem igen láttunk világot, mert a halászbárkák legtöbbje korán hazasietett. Az egyetlen hajó a szemhatáron egy idegennek tetsző könnyü két árbocos volt, a mely összes vitorláit kifeszitve látszólag nyugat felé iparkodott. A hajó tisztjeinek vakmerősége, vagy tudatlansága képezte a szikla magaslaton sétálók beszédtárgyát, a mig a hajót csak látták; igyekeztek is jelzésekkel megértetni vele, hogy a fenyegető veszedelemmel szemben siessen a vitorláit behuzni, de hiába.

Még az est leszállta előtt is látták a hajót, laza vitorlákkal gyengén inogni a tenger lassu hullámzásában.

Kevéssel tiz óra előtt a levegő oly nyomasztóvá és a csönd oly áthatóvá lőn, hogy egy bárány bégetését a mezőn és egy kutya ugatását a városban tisztán meg lehetett hallani. -145- A kikötőben játszó zenekar élénk melodiája sértő hangzavarnak tetszett a természet nagy csöndjének harmóniájában. Kissé éjfél után különös hang szállt felénk a tenger felől és a fejünk fölött a levegőben sajátságos elhaló lassu zugás hallatszott.

Aztán hirtelen minden előkészület nélkül kitört a vihar. Hihetetlen gyorsasággal megváltozott a természet egész látóképe. A hullámok dühödten emelkedtek magasra, egyik keresztül gázolva a másikon, mig nehány pillanat alatt az imént még ólomszerü tenger egy bömbölő mindent elnyelő szörnyeteggé vált. Fehér tarajos hullámok őrült futással rohantak végig a sima homokon és verték magukat a partot védő sziklákba; mások a gáton törtek meg, habos tarajukat a világitó tornyok lámpásáig dobva. A szél menydörgéshez hasonlóan zengett és oly erővel fujt, hogy még a férfiak is alig tudtak megállni lábukon, vagy megkapaszkodni a kikötőt védő láncokba. A veszélyt fokozta és sokszorositotta a tengerről felénk szálló ködfelhők szakadozott tömege, a mely fehér nedves tömör felhőkben huzódott kisértetiesen a partnak. Oly nedves, hideg, nyirkos volt ez a felhő tömeg, hogy egy kis megerőltetéssel azt hihette volna az ember, hogy a tengerbe veszettek szellemei -146- érintik nyirkos halotti kezükkel élő testvéreiket és bizony sokan megborzadtak, a mint a tapadó felhők elhuzódtak mellettük. A köd néha eltisztult és ilyenkor a sürü villámlás fényénél, a melyet nyomon követett a süketitő menydörgés, messze el lehetett látni a tengeren. A keleti szikla csucsán berendezett villámos-reflektort, a mely ezuttal először tett szolgálatot, készen tartották és a kezelő tisztek a köd oszladozása közben végig-végig söpörték vele a tengert. Hatalmasan szolgált az áldott fény, a melynek a világánál egy-egy elkésett halász bárka megtalálta az utat a kikötőbe. Valahány ilyen halász bárka szerencsésen bejutott a biztos révbe, örömrivalgással fogadták a parton állók. Nem nagy idő mulva a villámos reflektor fényénél fölfedeztek egy-két árbocost, kifeszitett vitorlákkal, nyilván ugyanazt, a mely már a délután folyamán föltünt. A szél ezalatt megfordult és a sziklás parton állok borzadva látták a rettenetes veszedelmet, a melybe a hajó jutott. Közte és a kikötő közt meredezett az óriási sziklataraj, a melyen időről-időre már sok jó hajó pusztulását lelte. És a szélfordulás lehetetlenné tette, hogy a két árbocos megtalálja a kikötő bejáratát. Az óra szerint a dagály ideje lett volna, de a vihar ugy fölszántotta a -147- vizeket, hogy mélységeikben a kikötőnek a homokos talaját láttuk. És a két árbocos kifeszült vitorláival oly őrült sebességgel rohant, hogy egy mellettem álló öreg matróz szavai szerint „muszáj neki rögvest valahová elérni, ha mindjárt a pokolba is.“ Ekkor hirtelen ismét köd szakadt ránk a tenger felől sokkal sürübb, mint az eddigiek. Oly tömege a nyirkos ködnek, a mely szürke lepelként burkolt be mindent és csak a hallás érzékét hagyta meg az embereknek, mert a menydörgést a hullámok ágyudörgésszerü suhogását és a vihar bömbölését csak annál jobban hallottuk a vakitó, nedves ködön keresztül. A villámos reflektor sugarait állhatatosan a kikötő bejáratára szögezve tartották és mindenki lélegzetét visszafojtva leste a katasztrófát. A szél hirtelen északkeletre fordult és a tengeri köd szétfoszlott viharos lehelletétől és ekkor csodák csodája, a kikötő két oszlopa között hullámról-hullámra bukva, rohant be veszett futásával az idegen hajó, a vihartól duzzadó vitorlákkal és bejutott a védett kikötőbe. A villámos reflektor sugara nyomon követte és hideg borzongás futott végig mindazokon, a kik látták, mert a kormányrudhoz kötve egy halott ember volt, lecsuklott fejjel és borzalmasan ingott -148- ide-oda a hajó minden mozgásával. Senki mást nem lehetett a fedélzeten látni. Nagy félelem szállt mindenkire annak a láttára, hogy a hajó mintegy csoda folytán, megtalálta a kikötő bejáratát, noha senki sem vezette, a halott ember kezét kivéve. Mindez gyorsabban történt, mint a mennyi idő alatt leirom az eseményeket. A két árbocos megállapodás nélkül rohant végig a kikötőn és neki a századok viharai által a révpart keletnyugati szögében fölhordott kő- és kavicsdombnak, a mely a keleti magaslaton levő régi temető alatt van. Természetesen a hajó sulyos rázkódást szenvedett, a mint a homokdombba furódott. Minden bordája, kötele és árboca megfeszült, recsegett, ropogott és az egyik árboc recsegve zuhant le. De a legkülönösebb mindenek fölött, hogy abban a pillanatban, hogy a hajó a partot érte, egy óriási kutya termett a fedélzeten, mintha a heves lökés taszitotta volna föl a hajó gyomrából és előre rohanva a hajó orráról a homokra ugrott. Aztán egyenesen neki vágott a meredek sziklának, a régi temető felé, az elhagyott templomnak és eltünt a sötétségben, a mely villámosreflektor fénykörén tul még sürübbnek látszott.

Az őrségen levő partőr volt az első, a ki leszaladt a gáton és fölmászott az idegen -149- hajóra. A villámos-reflektor kezelői, miután látták, hogy már senki sincsen a kikötőn kivül, a gazdátlan hajóra forditották a fényét és rajta is tartották. A partőr hátra sietett a hajón és mikor a kormányrudhoz ért és lehajolt, hogy megvizsgálja, hirtelen visszatántorodott, mint a kit nagy ijedtség ért. Erre természetesen tetőpontját érte az általános érdeklődés és sokan kezdtek a hajó felé szaladni, szerencse, hogy az önök tudósitója jó futó és jóval a tömeg előtt ért a hajóhoz. Különben hiába is futottak, mert a partőrök, a révkapitány és rendőrség az önök tudósitóját kivéve, senkit sem engedtek a hajóra kapaszkodni és igy a hivatalos egyéneken kivül én voltam az egyedüli, a ki látta a halott tengerészt, a mig még a kormánykerék egyik rudjához volt kötözve.

Nem csuda, hogy a partőr megrémült, mert aligha látott még valaha ilyet életében. A halott egyszerüen a két egymásra tett kezénél fogva volt a kormánykerék egyik rudjához kötve. Az alul levő keze és a kerék rudja között egy olvasóra füzött feszület volt, az olvasó maga pedig mind a két keze s a kerék körül csavarodott, az egészet aztán a szorosra huzott és bogozott kötél tartotta együtt. A szegény ember valószinü, hogy eleinte ült, -150- de a hajó ingása és tán a vitorlák csapkodása kimozditotta helyéből és ide-oda lóbázta, ugy, hogy a kezére kötözött kötél csontig vágta a husát. Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről és a gyorsan hivott orvos, pontos vizsgálat után kijelentette, hogy a szerencsétlen ember legalább két napja már, hogy halott. A zsebében egy gondosan bedugaszolt üveget találtak, a melyben egy kis papirtekercset kivéve, a mely a hajó napi jelentéseinek kiegészitőrészét képezte, semmisem volt. A part-őr azt állitotta, hogy a halott tengerésznek magának kellett a kezeit megkötni és hogy a fogával fojtotta szorosra a bogot. Fölösleges talán megjegyeznem, hogy halott kormányost kellő tisztelettel mozditották el helyéről, a melyet becsülettel megőrzött halála órájáig és a halottas házban teritették ki.

A hirtelenséggel támadt vihar immár szünni kezd; a tömeg szétszóródott és hazafelé huzódnak az emberek; az égen a hajnal pirkadása látszik. A következő szám megjelenéseig remélem, hogy érdekes részleteket fogok küldhetni a gazdátlan hajónak, a ki oly csodálatos módon találta meg utját a kikötőnkbe, a történetéről. -151-

Az elmult éjjel a vihar szárnyán hozzánk érkezett gazdátlan hajó története még csudálatosabb és borzalmasabb, mint az érkezés maga. Kitünt, hogy a két árbocos orosz hajó és Várnából indult. A neve Demeter. Terhe csaknem kizárólagosan ezüst por és csak kevés más terhet hozott, nevezetesen egy sereg nagy faládát, telve kövér termő földdel. A szállitmánynak ez a része egy ide, Whithy-be való ügyvéd cimére szólott, a ki ma reggel a hajóra ment és át is vette a neki cimzett ládákat. A hajót és a rakomány többi részét egyelőre az orosz konzul vette át, mig a tulajdonosa nem jelentkezik.

Sokan nagyon érdeklődtek a kutya iránt, a ki a hajó zátonyra jutása pillanatában ugrott a partra és sokan az állatvédő egyesület tagjai közül szivesen pártul fogták volna. De legnagyobb sajnálkozásukra az állatot sehol sem találták, teljesen eltünt a város környékéről. Lehet, hogy rémületében neki vágott a hegyeknek és most is ott rejtőzik valamely oduban. Vannak, a kik ijedten tárgyalják ennek a lehetőségét, mintegy esetleg elkövetkezhető veszedelem forrását, mert az állat igen erősnek és vadnak látszott. Ma korán reggel, egy városbeli szénkereskedő óriás kutyáját, -152- egy félvér szelindeket, közel a kikötőhöz halva találták az ut közepén, szemben a gazdája raktárával. Ugy látszik, hogy verekedett, még pedig kemény ellenfélre akadhatott, mert a torka szét volt szakitva és a bordája mintegy éles karommal fölhasitva.

Későbben. A révkapitány szivessége folytán betekintést nyertem a Demeter naplókönyvébe, a mely a katasztrófa előtti harmadnapig teljesen rendben volt vezetve, a nélkül, hogy valami különösebben érdekeset tartalmazott volna, kivéve a hajó legénységének megfogyatkozásáról szóló adatokat. Hanem aztán annál érdekesebb volt az üvegben talált papirtekercs tartalma és én annál csodálatosabb elbeszélést, mint a milyen a kettőből együttvéve kikerül, még soha életemben sem hallottam. Minthogy nem köteleztek titoktartásra, itt küldöm a hü leirását, csak épp a hajó terhére és vezetésére vonatkozó részleteket hagytam ki. Ugy látszik, mintha a kapitányt az őrületnek egy neme lepte volna meg, nemsokára a hajó indulása után és hogy ez az ut folyamán csak fejlődött és fokozódott. Az összes jegyzékeket az orosz konzulátus egyik ifju tagja forditotta le a számomra. -153-

A Demeter jegyzéke.
Várnától Whitby-ig.

Kezdtem az irást, oly különös események következtében, hogy pontosan fogok ezentul mindent jegyezni egész a megérkezésünk napjáig.

Elkészültünk terhünk – ezüstpor és termőföld nagy faládákban – berakásával. Délben indulás. Fris keleti széllel. Legénység öt ember, két kormányos, a szakács és magam (a kapitány).

A Bosporusra értünk. Török vámvizsgálók. Baksis. Minden rendben. Délután 3-kor tovább indulás.

A Dardanellákon. Ismét vámtisztek. Ismét baksis. Alaposan, de gyorsan ment minden.

Elhagytuk Cap Matapant. A legénységet mintha bántaná valami. Mintha meg volnának döbbenve – de nem akarnak nyilatkozni.

Nyugtalankodni kezdek a legénység miatt. Mind derék, megbizható emberek, a kikkel -154- már jártam máskor is. A kormányos nem tudta belőlük kivenni, hogy hol a hiba, csak annyit mondtak neki, hogy baj van és keresztet vetettek magukra. A kormányost a nap folyamán az egyik annyira kihozta a sodrából, hogy megütötte. Azt hittem, hogy véres veszekedés támad erre, de minden csendes maradt.

Reggel a kormányos jelentette, hogy a legénység közül egy ember, Petrovszky nevezetü hiányzik. Nem tudják, hogy hova lett. Este nyolckor vette át az őrséget; Abrámoff váltotta föl a rendes időben, de nem látták alvó helyére térni. Az emberek levertebbek, mint valaha. Mind azt mondták, hogy nem vártak egyebet; de semmiképp sem lehetett belőlük mást kivenni, mint azt, hogy van valami a hajón. A kormányost ismét nagyon elhagyta a béketürés; féltem, hogy baj lesz belőle.

Tegnap az emberek egyike, Olganoff, a kabinomba jött és aggodalmas, suttogó hangon közölte velem, hogy azt hiszi, hogy egy idegen ember van a hajón. Azt mondta, hogy éjjel, a mikor az őrségen volt, kissé meghuzta magát a födélzeten, mert hevesen esett az eső -155- és ekkor látott egy hosszu, vékony alakot, a ki senkihez sem hasonlitott a hajó személyzete közül, a kabinok felé vezető lépcsőn feljönni, végig menni a hajó orráig és ott eltünni. Ő óvatosan utána ment, de mire a hajó elejére ért, már nem látott senkit sem, pedig minden a hajóba vezető nyilás le volt zárva. A babonás félelemnek valóságos lázában volt a szegény ember és tartok tőle, hogy ez a félelem elragad a többire is. Hogy elejét vegyem, ma az egész hajót alaposan át fogom vizsgálni.

A nap folyamán összehivattam a legénységet és mondtam nekik, hogy mivel azt látszanak gondolni, hogy valaki rejtőzik a hajón, hát együtt fogjuk átvizsgálni a fedélzettől a fenekéig. Az első kormányos haragos; azt mondta, hogy bolondság az egész és ha ilyen ostobaságnak engedünk, csak demoralizáljuk vele az embereinket; fogadkozott, hogy ő egy furkósbottal egymaga is észre tériti majd őket. A kormányon hagytuk és a többiekkel hozzáfogtunk a hajó alapos megvizsgálásához. Lámpákkal ellátva, minden zugot kikutattunk. Nem volt nehéz föladat, mert a nagy faládákon kivül nem volt semmiféle rakomány és ezek mellett sehol akkora zug, hogy egy férfi elrejtőzhetett volna. A legénység nagyon megkönnyebbülve, friss jókedvvel látott a kutatás -156- befejeztével munkához. Első kormányos mérgesen nézett, de nem szólt semmit sem.

Három napig rossz idő, minden kéz a vitorlákkal elfoglalva – nem értek rá a félelemre. A legénység, mintha meg is feledkezett volna ijedelméről. Kormányos jókedvü és mindenkivel jó barátságban. Megdicsértem az embereket rossz idők benvaló helytállásukért. Elhagytuk Gibraltárt. Minden rendén van.

A hajónk, mintha meg volna átkozva. Már egy emberrel kevesebben, nagyon rossz időben jutottunk a Biscay-öbölbe. És a mult éjjel ismét egy embert vesztettünk – eltünt. Mint az elsőt, ezt is, azután, hogy az őrségről fölváltották, nem látták többet. A legénység őrült félelemben; kérelmezték, hogy kettesben állhassanak őrt, mert nem mernek egyedül maradni. Kormányos dühöng. Tartok tőle, hogy bajunk lesz, mert vagy ő, vagy a legények végletekre vetemednek.

Négy napig pokolban voltunk egy őrült forgatagban táncolva, viharos széllel. A szemét nem hunyhatta le senki sem. Mindannyija ki -157- van merülve. Alig tudom, kit hagyjak őrszemnek, hisz egyik sem képes a lábán állni. Második kormányos ajánlkozott, hogy kormányoz és őrködik egyben, hogy az emberek egy pár órát alhassanak. A szél csöndesül, a tenger még viharos, de mégis könnyebben vagyunk.

Ismét egy tragédia. Egy embert hagytunk az őrségen ez éjjel, legénység fáradtabb volt, hogysem kettőt engedhettünk volna. Mikor a reggeli őrszem fölváltani jött az éjfélit, senkit sem talált a kormányoson kivül. Föllármázott mindenkit. Mindenütt kerestük az eltüntet, de senkit sem találtunk. Immár második kormányos nélkül vagyunk és legénységünk zsibbadt a félelemtől. Kormányos és én megegyeztünk, hogy ezentul csak fegyveresen járunk és szemmel tartunk mindenkit.

Utolsó éjjel. Örülök, hogy közeledünk Angliához. Az idő remek, minden vitorla fölhuzva. Kimerülten vonultam vissza; mélyen aludtam, a kormányos keltett föl azzal, hogy az éjjel mind a ketten, az őrszem és a kire a kormányrudat bizta, eltüntek. Most már csak magam, a kormányos és két ember van a hajó szolgálatára. -158-

Két napi köd. Egyetlen vitorlát sem láttunk. Reméltük, hogy az Angol kanálisban jelzéssel segitséget kérhetünk, vagy kiköthetünk valahol. Nincs erőnk a vitorlák kezelésére, futnunk kell a széllel. Nem mertük őket bevonni, mert nem birnók ujra kifesziteni. Valamely végzet sodor bennünket az ismeretlen felé. A kormányos immár jobban megvan riadva, mint az emberek maguk. Azok már tul vannak minden félelmem és türelmesen sorsukba törödve és a legrosszabbra elkészülve, nyugodtan teszik kötelességüket. Nem csoda, ők oroszok, a kormányos román.

Alig aludtam el, egy kiáltásra ébredtem, a mely mintha az ajtómon kivül hangzott volna. Semmit sem láttam a ködtől. A fedélzetre rohantam és neki szaladtam a kormányosnak. Mondja, hogy ő is hallotta a kiáltást, azért futott, de hiába, az őrszemnek hülthelyét leltük. Ismét egy emberrel kevesebb. Az Ur legyen velünk! Kormányos azt mondja, hogy elhagytuk a Doweri-szorost. Mert a mint egy pillanatra fölszállt a köd, látta az északi partot, de ugyanakkor hallotta a kiáltást is. Ha ez igaz, akkor az északi tengerbe jutottunk és -159- csak az Ur Isten vezérelhet bennünket a ködben, a mely mintha velünk jönne és az Ur Isten mintha ehagyott volna bennünket.

Éjfélkor fölkeltem, hogy fölváltsam a kormányhoz állitott embert, de senkit sem találtam ottan. A szél erősen fujt, nem mertem otthagyni a kormányt, hát csak kiáltoztam a kormányosért. Néhány perc mulva alsóruháiban rohant föl a fedélzetre. A szeme vad volt és kidülledt és én nagyon félek, hogy az esze megbomlott, egészen közel jött hozzám és rekedten suttogta, a száját egészen a fülemhez tartva, mintha attól félne, hogy a levegő meghallhatná: Itt van. Csakugyan itt van. Most már bizonyosan tudom, hogy itt van. Láttam a mult éjjel, mikor őrt álltam. Olyan mint egy férfi, magas és vékony és kisértetiesen sápadt. A hajófenékről jött és kinézett. Én mögéje csusztam és belédöftem a késemet; de a késem keresztülment rajta, mint a levegőn. – Ezt mondva, megragadva a kését és dühödten döfte az ürbe. Aztán folytatta: Hanem azért itt van és én meg fogom találni. Lehet, hogy fenéken van a nagy faládák egyikében, valamennyinek lesrófolom a födelét és megnézem. Ön csak maradjon itt a kormányon. – És -160- óvatosságra intő tekintettel, ujját az ajkára téve, távozott. És ment le a hajóba. A szél fokozódott és én nem hagyhattam el a kormányt. Ismét láttam a kormányost egy szerszámládával és lámpással a födélzetre jönni és a hajó orrán levő lejárat felé indulni. Megőrült. Határozottan megőrült és hiába próbálnám visszatartani. Különben sem tehet kárt azokban a nagy ládákban, hisz csak földet tartalmaznak. Igy hát itt maradok, vigyázok a kormányrudra és irom a jegyzetemet. Csak Istenben bizhatom és várnom kell, mig a köd eloszlik. Azután, ha nem tudnék a meglévő széllel valamely kikötőbe jutni, befogom vonni a vitorlákat és segitségért fogok jelezni…

Immár mindennek vége, épp a mint már remélni kezdtem, hogy a kormányosom, nyugodtabban fog előkerülni, mert szorgalmasan hallottam kopácsolni a hajó testben és gondoltam, hogy a munka kissé lecsöndesiti, egyszerre csak egy rémült sikoltást hallottam, a mely megfagylalta a vérem és láttam őt fölrohanni a lejáron, mintha ágyuból lőtték volna ki. Dühöngő őrülten, vérben forgó szemmel és a rémülettől vonágló arccal. – Segitség! Segitség! Mentsetek meg! kiabálta. Aztán körültekintett a sürü ködben. Irtózata kétségbeesésre -161- változott és szilárd hangon mondta: Jobban tenné, ha velem jönne, kapitány, még mielőtt késő lenne. Ő itt van. Most már tudom a titkát. A tenger meg fog tőle védeni, ez a legbiztosabb menedék! Még mielőtt egy szót szólhattam vagy mozdulhattam volna, hogy megragadjam, a korlátra ugrott és a tengerbe vetette magát. Azt hiszem, hogy most már én is tudom a titkát. Ez a boldogtalan őrült pusztitotta el egytől-egyig az embereket és most követte őket a sirba. Az Ur legyen velem! Miként adjam számon ezeket a borzalmakat, ha a kikötőbe jutok? Ha kikötőbe! Vajjon jutok-e valaha?

Folyton sürü köd, a melyen a kelő nap nem bir áthatolni. Nem mertem lemenni. Nem mertem elhagyni a kormányt. Igy hát itt maradtam egész éjjel és az éj homályában én is láttam azt a valamit – valakit! Az ég irgalmazzon, de a kormányosnak igaza volt, hogy a tengerbe vetette magát. Jobb meghalni elszántan, meghalni tengerészhez méltón a kék vizbe temetkezve, mint… de én kapitány vagyok és nem szabad elhagynom a hajómat. De kifogok ezen az eleven ördögön vagy szörnyetegen, mert a kerékhez kötöm a kezemet, ha erőm csökkenni -162- kezd és a kezemmel együtt oda kötöm azt is, a mit ő nem mer megérinteni és aztán jó vagy rossz szélben, de megmentem a lelkem üdvösségét és becsületemet, mint hajóskapitány. Gyöngülni kezdek és az éj közeledik. Ha ő még egyszer szembe néz velem, tán nem lesz időm a cselekvésre… ha hajótörést szenvedünk, ezt az üveget tán megtalálják és a kik megtalálják, tán megértenek. Ha nem… nos hát akkor is tudják az emberek, hogy eleget tettem a kötelességemnek. Az Uristen, a Szüz Mária és az ég minden szentjei segitsenek egy szegény tudatlan embernek, a ki kötelességének iparkodott eleget tenni.

Eddig volt az irás és nem tovább. Hogy ki követte el a gyilkosságokat, azt bizonyosan senki sem tudná megmondani.

A közvélemény a kapitányt valóságos hősnek tekinti és diszes temetésben akarják részesiteni. Már is elhatározták, hogy a testét, az összes csónakok kiséretében fölviszik az Eszk folyón egy darabig. Aztán visszakerülnek vele és az apátsághoz vezető lépcsőkön fölviszik és a régi temetőbe teszik örök nyugalomba. Már több mint 100 csónaknak a gazdája beiratkozott, a kik a kiséretben részt akarnak venni.

A megugrott nagy kutyának nem akadtak -163- nyomára, a mit nagyon sajnálnak és én meg vagyok győződve róla, hogy a közvélemény mai föllendülésében a város fogadná örökbe a dögöt. Holnap lesz a temetés és ezzel vége szakad a nagy Oceán emez ujabb miszteriumának.

Murray Minna naplója.

Lucy egész éjjel nyugtalankodott és én sem tudtam aludni. Félelmes volt a vihar és a mint végigsüvöltött a kéményeinken, borzongtam tőle. Különös, hogy Lucy nem ébredt föl. De kétszer fölkelt s felöltözködött. Szerencsére mind a kétszer idején fölébredtem és sikerült levetköztetnem a nélkül, hogy fölébredt volna és visszafektetnem az ágyba. Sajátságos tünemény ez az alvajárás, mert mihelyt, bármely módon gátat vetnek az akaratának, fölhagy a szándékával, ha ugyan egyáltalán van valamely szándéka és visszatér az élet rendes kerékvágásába.

Korán reggel fölkeltünk mind a ketten és lementünk a kikötőbe együtt, megnézni, hogy nem történt-e valami az éjjel. Nagyon kevés emberrel találkoztunk és noha ragyogott a nap és a levegő tiszta és fris volt, a -164- haragos fehér tarajos hullámok még mindig zuhogtak be a kikötő keskeny nyilásán. Nagyon örültem a gondolatnak, hogy Jonathán nem volt tengeren az elmult éjjel, hanem szárazföldön. De hát tulajdonképpen szárazon van-e vagy vizen? Hol van? És mit csinál? Borzasztóan nyugtalankodom miatta. Csak tudnám, hogy mitévő legyek és csak tehetnék valamit!

A szegény hajóskapitány temetése nagyon megható volt ma. Az összes csónakok kisérték és koporsóját hajóskapitányok hozták föl a lépcsőzeten a temetőbe. Lucy velem volt és korán elfoglaltuk rendes ülésünket és gyönyörüen láttuk az egész processziót. A szegény embert közel a mi rendes ülésünkhöz tették örök nyugalomra. Szegény Lucy nagyon izgatottnak látszott. Az egész idő alatt nyugtalan volt és rosszul nézett ki. És én nem gondolhatok egyebet, mint hogy az alvajárás nagyon kimeriti. Egyben nagyon különös: Nem akarja belátni, hogy okunk lenne a nyugtalankodásra. Vagy ha volna is, hát ő maga sem érti, hogy mi. Izgatottságunkat még az én öreg barátom halálának hire is fokozta, a kit ma korán reggel halva találtak a mi kedvenc ülésünkön tört -165- nyakcsigolyával. A doktor állitása szerint valamely ijedtség következtében hátra kellett esnie a padon, mert a félelemnek és rémületnek olyan kifejezése fagyott az arcára, a melynek láttára még a férfiak is borzadoztak. Szegény öreg ember! Talán a halált magát látta holdokló szemeivel! Lucy oly édes és érzékeny, hogy mindent jobban érez, mint más emberek. Épp most egészen kikelt magából egy csekélység miatt, a melyre én alig ügyeltem, noha én is nagyon szeretem az állatokat. A halászok egyike, a kit gyakran láttunk ide feljönni hogy a halászbárkák jöttét lesse, magával hozta a kutyáját is a temetésre. A kutya máskor is rendesen vele volt. Mind a ketten nagyon csendesen szoktak viselkedni és én soha sem láttam az embert haragudni és soha sem hallottam a kutyát ugatni. A szertartás alatt a kutya nem akart a gazdájához jönni, a ki velünk volt a padon, de néhány ölnyire maradt tőle ugatva és vonitva. A gazdája először szeliden, aztán keményebben és végre haragosan szólongatta, de a kutya sem oda nem jött, sem az üvöltést nem hagyta abba. Valóságos dühbe esett, szemét vadul forgatta és a szőre ágaskodott, mint a macskának a farka, mikor támadni készül. Végre a gazdája -166- is megharagudott, leugrott, fölrugta a kutyát, aztán nyakon ragadta és félig vonszolta, félig lökte a sirkőre, a melyre padunk erősitve volt. Abban a percben, hogy a követ érte, a szegény pára elcsöndesedett és remegni kezdett. Nem próbált elmenni, de lelapult remegve és félve és oly szánandó állapotában a rettegésnek, hogy én noha sikertelenül, de csititgatni próbáltam. Lucy, bár szintén nagyon sajnálta, nem próbálta megérinteni a kutyát, csak az irtózatnak egy nemével nézte. Attól tartok, hogy tulságosan érzékeny lelkü, hogysem baj nélkül haladjon az élet utain. Meg vagyok róla győződve, hogy erről fog álmodni az éjjel. A dolgok csodás halmozódása – halottkéz által a kikötőbe kormányzott hajó, a kormányrudhoz feszülettel és olvasóval a kezében kötözött kapitány; a megható temetés; a kutya, a mely majd dühödt, majd pedig félelemben remegő, – mindez bő anyagot fog szolgáltatni álmainak.

Legjobb lesz, ha nem hagyom lefeküdni, mig testileg jól ki nem fárasztom. Elviszem őt egy hosszu sétára a tenger mentén, hogy ne legyen kedve még éjjel álmában is járni. -167-

Murray Minna naplója.

Ugyanaz nap este 11 órakor. – Oh! be fáradt vagyok. Ha keményen föl nem tettem volna, hogy mindennap följegyzem élményeimet, hát ma ugyan ki nem nyitnám a naplómat. Remek sétát tettünk, Lucy nemsokára egészen fölvidult, a mit egy pár jó indulatu tehénnek köszönhetek, a kik barátságosan közeledtek felénk az egyik legelőn, de a kik elől mi eszeveszett futásnak eredtünk ijedtünkben. Azt hiszem, hogy a gyáva ijedelem minden egyebet kivert a fejünkből és friss jókedvvel teáztunk meg egy ósdi kis fogadóban, jó messze a várostól. Ozsonna után hazafelé indultunk, sokszor meg-megállva, szivünkben folytonos rettegéssel a vad bikáktól. Lucy alaposan elfáradt és siettünk nyugalomra térni. Lucy alszik és csöndesen szedi a lélekzetet. A rendesnél is rózsásabb szinben van és oly csodálatosan bájos. Oly boldognak érzem magamat, mert látom, hogy mennyire gyarapodik; azt hiszem, hogy annyira megerősödött, hogy már az alvajárást is elhagyja. Tökéletesen boldog volnék, ha hirem volna Jonathán felől… Az Isten tartsa és óvja meg őt.

Augusztus 11-dikén reggel 3 órakor. – Ismét a naplómmal vagyok. Már nem bánt az -168- álom, hát jobb, ha irok. Sokkal izgatottabb vagyok, hogysem alhatnám. Oly borzasztó kalandunk volt, oly kétségbeejtő. Alig fejeztem be este naplójegyzeteimet, azonnal elaludtam… Egyszer csak hirtelen és teljesen fölébredek, felülök, nyomasztó félelemmel a szivemen és az ürességnek, pusztaságnak sajátságos érzetével körülöttem. A szoba sötét volt, Lucy ágyát nem láthattam, hát keresztül lopóztam a szobán és tapogatva kerestem őt. Az ágy üres volt. Gyufát gyujtottam és láttam, hogy Lucy nincs a szobában. Az ajtó be volt téve, de nem volt bezárva, mint a hogy lefekvéskor hagytam. Az édes anyját nem mertem felkölteni, mert ugyis nagyon beteges és az utóbbi napokban a rendesnél is rosszabbul volt, hát egy két darab ruhát kapkodtam magamra, hogy magam lássak utána. Mikor már az ajtónál voltam eszembe jutott, hogy a ruháról, a mit felöltött, tán rájöhetnék, hogy hol keressem, ha csak pongyolát vett, tán nem hagyta el a házat, ha nappali ruhát, akkor a kertben lehet. Mind a kettö, a pongyola is, a nappali ruha is helyükön lógtak. Hál’ Istennek gondoltam magamban, nem lehet messze, mert csak a hálóruhája van rajta. Leszaladtam a lépcsőn és benéztem a nappaliba. Ott nem volt! Sorra benéztem minden üres -169- szobába, folyton növekedő, dermesztő félelemmel szivemben, sehol sem találtam. Végre az utca ajtóhoz értem és nyitva találtam. A kilincs bámulatomra nem volt becsattanva. A cselédek pedig rendesen igen gondosan be szokták az ajtót zárni, hát félni kezdtem, hogy Lucy ugy a hogy volt, elhagyta a házat. Nem volt időm a megfontolásra, egy mindent elhomályositó vad félelem kergetett. Fölkaptam egy nehéz, nagy sálkendőt és kirohantam. Az óra egyet ütött, mikor az utcára értem és egy lelket sem láttam. Végig futottam a villasoron a kikötőig, de nyoma sem volt a fehér alaknak, a kit kerestem. A kikötőgátra érve, a kikötőn keresztül, a keleti sziklamagaslat felé tekintettem, abban a reményben – vagy félelemben – magam sem tudom, hogy melyik volt erősebb, hogy Lucyt kedvenc helyünkön látnám meg. Ragyogó teli hold volt, nehéz fekete futó felhőkkel, a melyek az egész tájat folyton váltakozó fény és árnyképekkel boritották.

Egy vagy két percig semmit sem láthattam, mert egy felhő árnya a templomot és egész környéket homályba boritotta. A mint a felhő odébb huzódott, először is az apátság romjait láttam föltünni, aztán lassan-lassan a régi templom és a temető is belekerültek a keskeny futó fénysávba, a mely élesen világitott meg -170- mindent. Bármit vártam is, nem csalódtam, mert ott, kedvenc ülő helyünkön, a hold ezüstös fénye egy hófehér pihenő alakra esett. A gyorsan uszó felhő nem engedte, hogy sokat lássak, mert az árnyék majdnem nyomon követte a fényt; de mégis ugy tetszett, az ülés mögött, a melyen a fehér alak fénylett, valami sötét alak is föléje hajolt. Hogy mi lehetett, ember-e vagy állat, azt nem tudtam volna megmondani; nem vesztegettem egy pillanatot sem, végig szaladtam a kikötőn és keresztül a halpiacon a lépcsőzet följáratához, mert ez volt a keleti sziklapart egyetlen utja. A város mintha kihalt volna, egy lélekkel sem találkoztam, a minek nagyon megörültem, mert nem szerettem volna, ha valaki szegény Lucyt ilyen állapotban látja. Az idő és távolság végtelennek látszott, térdem remegett és lélekzetem szakadozott, a mig az Apátsághoz vivő számtalan lépcsőn fölfelé igyekeztem. Gyorsan kellett járnom, noha ugy tetszett, hogy lábaim ólomból valók és minden forgám be van rozsdásodva. Mikor már majdnem fölértem, jól láttam a padot és a fehér alakot rajta, mert már elég közel voltam ahhoz, hogy a homályban is lássak. Bizonyos, hogy állt mögötte valami, hosszu fekete, a padon félig hátra -171- hanyatló fehér alak fölé hajolva. Én rémületemben kiabálni kezdtem: Lucy! Lucy! és az a valami fölemelte a fejét és onnan, a hol voltam, egy fehér arcot és vörös lángoló szemeket láttam. Lucy nem felelt és én a temető bejáratához szaladtam. A mint beléptem, a templom közém és a pad közé került és egy pillanatra elvesztettem Lucyt szem elől. Mire ismét megláttam, a felhő elhuzódott és a hold fényesen világitott, hogy egészen jól láthattam Lucyt, a mint a padon hátrahanyatlott, a feje a pad támláján pihent. Egészen egyedül volt és egyetlen élő lénynek nyomát sem láttam a közelben.

Mikor föléje hajoltam, láttam, hogy még mindig alszik. Az ajka szét volt nyitva és lélekzetét nem a nála megszokott halk, csöndes módon szivta, hanem nehezen, mélyen zihálva szakadt föl kebléből, mintha minden lélegzetvétellel tele akarná szivni a tüdejét levegővel. Mikor közel értem, álmában fölemelte a kezét és hálóruhája gallérját szorosabbra huzta a nyaka körül. A mint igy tett, kissé megrázkódott, mintha a hideget érezné. Én rádobtam a meleg nagykendőt és jól beleburkoltam, jó szorosra huzva a nyaka körül, nehogy meghüljön ruhátlan állapotában. Nem mertem hirtelen fölkelteni azért, hogy a kezeim szabadon -172- maradjanak és támogathassam őt, a kendőt egy jó hosszu kapcsos tüvel tüztem össze a nyakán; de ijjedtemben, vagy siettemben aligha ügyetlenül meg nem szurtam szegényt, mert egy kis vártatva, a mint a lélegzete kissé könnyebbült, a kezét ismét a torkához emelte és nyögött. Mikor már jól bepólyáztam és a cipőmet is a lábára huztam, lassan elkezdtem költögetni. Eleinte meg sem érezte, de lassan, fokozatosan nyugtalanabb lett az álma, nyögött és közbe-közbe sóhajtott. Végre már félni kezdtem, hát erősebben megráztam, mire fölnyitotta szemét és teljesen fölébredt. Nem lepte meg egy csöppet sem, hogy engem látott és nem is vette mindjárt észre, hogy hol vagyunk. Lucy ébredése mindig igen bájos és noha ezuttal át volt fázva és megijjedt, a mint látta, hogy ruhátlanul és a temetőben van éjnek idején, nem vesztette el szelid kedvességét. Kissé remegett és belém kapaszkodott; a mikor hivtam, hogy jőjjön velem haza, egy gyermek engedelmességével, szó nélkül fölkelt. A mint elindultunk, a kavics sértette a lábamat és Lucy észrevette, hogy fölszisszentem. Azonnal megállt és mindenáron vissza akarta adni a cipőmet, de persze nem hagytam.

A szerencse kedvezett és haza jutottunk, a nélkül, hogy egy lélekkel találkoztunk volna. -173- Csak egy izben láttunk egy nem egészen józannak látszó embert előttünk az utcán keresztül menni; de mi elrejtőztünk egy kapu aljában, mig ő el nem tünt egy mellékutcában.

A szivem olyan hangosan dobogott, hogy némelykor azt hittem, hogy el kell ájulnom. Telve voltam aggodalommal Lucy miatt, nem csak az egészségét féltettem, de a jó hirnevét is, ha kitudódnék ez a dolog. Mikor hazaértünk és megmostuk a lábunkat és buzgón hálát adtunk az égnek, lefektettem Lucyt. Mielőtt elaludt volna, kért, könyörgött, hogy ne szóljak egy szót se senkinek, még az édes anyjának se ez éjjel alvajárásáról. Eleinte haboztam igéretet tenni, de édes anyja egészségére gondolva és hogy mennyire nyugtalanitaná ez a dolog, hát mégis csak megigértem. Remélem, hogy helyesen cselekedtem. Az ajtót bezártam és a kulcsot a kézcsuklómra kötöttem, igy talán nem fognak még egyszer háborgatni. Lucy mélyen alszik, a hajnal rózsás pirja ömlik szerte a tengeren…

Ugyanaz nap délben. Minden jól megy. Lucy aludt, még föl nem keltettem. Az éjjeli kaland nem esett kárára, sőt ugy látszik, javára vált, mert ma jobb szinben van, mint bármikor -174- ezelőtt. Sajnálattal vettem észre, hogy ügyetlenségemben a kapcsos tüvel megsértettem. Szerencse, hogy nagyobb bajt nem okozott, mert a torkán egészen átlyukasztotta a bőrt. Meg kellett valahogy csipnem és átszurnom vele a laza felsőbőrt, mert két pici piros folt, mint a tü szurásé van rajta, a hálóinge gallérján pedig egy csöpp vér. Mikor bocsánatot kértem tőle és aggságoskodtam miatta, Lucy kinevetett és megcirógatott és azt mondta, hogy nem is érzi. Szerencse, hogy oly parányi a szurás, hát sebhelyet nem hagyhat.

Ugyanaznap éjjelén. Nagyon jól töltöttük a napot. A levegő tiszta, a nap ragyogó, a tengeri szellő kellemesen hüvös volt. Villásreggelinkkel kirándultunk egy távoli szép erdőbe. Lucy és én gyalog, Lucy anyja pedig kocsin. Engem egy kissé busitott a gondolat, hogy mily boldog lehetnék, ha Jonathán is velünk lehetne. De hisz türelmesnek kell lennem. Este kitünő zenét hallgattunk a sétatéren, aztán korán lefeküdtünk. Lucy nyugodtabbnak látszott, mint az utóbbi napokban és csaknem rögtön elaludt. Az ajtót ismét be fogom zárni és a kulcsot a csuklomra kötni, mint az elmult éjjel, noha azt hiszem, hogy nyugodtan fog telni az éjszakánk. -175-

Várakozásunkban megcsalódtam, mert két izben is arra ébredtem ez éjjel, hogy Lucy ki akart menni. Még álmában is, mintha kissé haragudott volna, hogy zárva találja az ajtót és kelletlenül ment vissza az ágyába. Hajnalban a madarak csiripelésére ébredtem. Lucy is fölébredt és én örömmel láttam, hogy még jobb szinben van, mint tegnap reggel. A régi vidámsága is mintha visszatért volna. Mellém furakodott az ágyba és Arturjáról kezdett beszélgetni; én is elmondtam neki, hogy mennyire aggódom Jonathan miatt és ő vigasztalni próbált. Egy kicsit mintha sikerült volna is neki, mert noha a részvét nem változtathat az ember baján, mégis csak elviselhetőbbé teszi.

Egy nyugodt nappal több és lefekvés ismét csuklómra erősitett kulcscsal. Éjjel ismét fölébredtem és Lucyt ülve találtam az ágyában, alva, ujjával az ablakra mutatva. Én csendesen fölkeltem, félre huztam a függönyt és kitekintettem. Ragyogó holdvilág volt, csendes szép nyugodt éjszaka terült a földre és tengerre, kimondhatatlan szépségben. Köztem és a holdvilág közt egy óriás denevér röpködött, nagy köröket irva le, hol közeledve, hol -176- távolodva. Egyszer-kétszer egészen közel jött az ablakhoz, de valószinü, megijjedt tőlem és átrepült a kikötőn az apátság felé. Mikor visszafordultam az ablaktól, Lucy már feküdt és csendesen aludt. Egész éjjel nem mozdult többet.

A régi temetőben rendes helyünkön töltöttük az egész napot, irva, olvasva. Lucy épp ugy megszerette ezt a helyet, mint én magam, és alig lehet hazacsalni villásreggelire és ebédre. Ma délután furcsa megjegyzést hallottam tőle. Mikor estefelé hazajöttünk, a lépcsők tetején, mint rendesen, most is megálltunk egy percre, a remek kilátásban gyönyörködni. A nyugvó nap épp a hegylánc mögé csuszott és vörös fényével elárasztotta az apátságot és a régi temetőt a padunkkal is rózsás fénybe vonta. Egy pillanatig némán bámultunk, egyszer csak Lucy suttogva, mintha csak magának beszélne, megszólalt:

– Ismét az ő vörös szemepárja! Most is épp ugyanaz. – Ez olyan furcsán hangzott, minden apropos nélkül, hogy szinte megrettentett. Kissé oldalt fordultam, hogy jól lássam Lucyt, a nélkül, hogy észrevegye és láttam, hogy ugy áll ott, mintha félálomban volna, különös tekintettel a szemében, -177- a melyet nem birtam megérteni, nem szóltam, de tekintetének irányát követtem. Mintha kedvenc helyünket nézte volna, a melyen egy sötét alak ült egyedül. Egy kissé magam is megrettentem, mert egy pillanatig ugy tetszett, mintha az idegennek nagy tüzes szeme volna, de a következő pillanatban szétfoszlott az illuzió. A nyugvó nap vérvörös fénye tükröződött a kedvenc padunk mögött levő templom ablakaiba és a mint a nap letünt, a verőfénye épp ugy változott, mintha bolygó tüz volna. Én Lucy figyelmét a sajátságos látványra irányoztam és ő megrázkódva tért magához, de levert maradt; lehet, hogy az itt fönt töltött rettenetes éjszaka jutott eszébe. Soha sem emlitettük még egymás közt sem; hát most sem szóltam. Hazamentünk ebédelni, Lucynek fájt a feje és korán lefeküdt. Én megvártam, mig elaludt, aztán egy kis magányos sétára indultam, Jonathánra gondolva. Mikor hazafelé jöttem, fényes holdvilág volt és noha a villasornak az a része, melyen laktunk, árnyékban volt, mindent jól lehetett látni, fölnézek az ablakunkra és Lucy fejét látom kihajolva rajta. Azt hittem, hogy engem vár, hát kivettem a zsebkendőmet és integettem neki. Nem vette észre és nem mozdult. A holdvilág épp ekkor került át a sarkon és fénye az -178- ablakra esett. Ekkor láttam, hogy Lucy feje az ablakpárkányán fekszik és a szeme le van hunyva. Mélyen aludt és mellette, a párkányon ült valami, a mi egy jókora madárhoz hasonlitott. Megijedtem, hogy meg talál hülni, hát fölszaladtam a lépcsőn, de mire a szobába értem, már ballagott vissza az ágya felé, még mindig mélyen alva és nehezen szedve a lélegzetét; a kezét a torkán tartotta, mintha a hideg ellen akarná védeni.

Nem keltettem föl, csak jól betakartam; gondom volt rá, hogy az ajtó és ablak jól be legyenek csukva.

Lucy oly édes, a mikor alszik, de sápadtabb mint rendesen és olyan mélyen gyürüs a szeme, a milyennek még soha sem láttam. Félek, hogy gyötrődik valamin, bár ki tudnám találni, hogy min.

Később keltünk mint rendesen. Lucy nagyon kimerült és bágyadt volt és nagyon sokáig aludt. Reggelinél kellemes meglepetés várt ránk, Artur édesatyja jobban van és siettetni óhajtja a fiatalok esküvőjét. Lucy el van telve boldogságával. Az édesanyja szomoru is vig is egyszerre. Később, napközben, megvallotta nekem az okát. Busul, hogy meg kell -179- válnia egyetlen leányától, de másrészt örül, hogy lesz, a ki gondját viselje. Szegény, édes öreg néni! Megvallotta nekem azt is, hogy halálra van itélve. Lucynek nem mondta meg és velem is megigértette, hogy megőrzöm titkát; az orvos tudtára adta, hogy napjai megszámlálvák; szivbajos; a legjobb esetben is már csak hónapokig élhet, de bármely hirtelen fölindulás minden pillanatban véget vethet életének. Ah, mily okosan tettük, hogy eltitkoltuk előtte Lucy borzasztó kirándulását alvajárása közben.

Augusztus 17. Két teljes napig egy sort sem irtam a naplómba. Nem volt kedvem hozzá. Mintha valamely titokzatos, kisérteties lepel borulna boldogságunkra. Semmi hir Jonathánról és Lucy mintha napról-napra gyöngülne, mig az édes anyja szemlátomást közeledik a vég felé. Nem értem Lucy csodálatos hervadását. Jól eszik, jól alszik és élvezi a friss levegőt, de azért arca rózsái haloványulnak és gyöngébb és bágyadtabb lesz napról-napra, éjjel pedig hallom, hogy csak ugy kapkod levegőért. Az ajtó kulcsát mindig a csuklómra kötve tartom éjjel, de Lucy fölkel, a szobában járkál és a nyitott ablakba ül. Mult éjjel, a mikor fölébredtem, látám, hogy kihajol az ablakon és mikor föl akartam kelteni, -180- nem ébredt föl, el volt ájulva. Mire magához téritettem, oly gyönge volt, mint a viz és csöndesen sirdogált, közbe-közbe keservesen zihálva és küzködve lélegzetért. Mikor kérdeztem, hogy mint jutott az ablakba, a fejét rázta és elfordult. Remélem, hogy nem annak a szerencsétlen kapcsos tünek a szurásától beteg. Megnéztem a torkát, a mint aludt és láttam, hogy a parányi sebek még most sincsenek begyógyulva. Még mindig nyitva vannak és mintha nagyobbak volnának, mint eleinte, a szélük körül meg sárgásfehérek. Olyanok, mint egy fehér pont, piros középponttal. Ha egy-két nap mulva be nem gyógyulnak, nem nyugszom, mig meg nem mutatjuk az orvosnak őket.

Levél, Billington F. és fiai ügyvivők Whitby-ben Carter, Paterson és A. uraknak Londonban.

Van szerencsénk az Északi vasut vonalán utnak inditott szállitmány jegyzékét idezárva átküldenünk. A szállitmány megérkezése után azonnal Carfax-ba küldendő. A ház jelenleg üresen áll, idecsatolva küldjük a kulcsokat, a melyek mind számozva vannak. -181-

A ládákat – szám szerint ötvenet – a melyekből a teljes szállitmány áll, a házhoz tartozó részben romba dőlt régi kápolnában kell elhelyeztetni, a mely az idecsatolt épület tervrajzán „A“-val van jelezve. A szállitmányt a ma esti 9 órai vonattal inditjuk utnak, holnap délután 4 óra 30 perckor érkezik Londonba. Minthogy megbizónk sulyt fektet a gyors szállitásra, kérjük önöket, hogy a mondott időben készen várjanak a fuvarosok a Kings-Cross-i állomásnál, hogy azonnal rendeltetési helyükre szállitsák a ládákat. A kulcsokat kérjük a bejárat csarnokában hagyni, a hol is a tulajdonos, a kinek külön kulcsa van a főbejárathoz, megtalálhatja őket.

Levél. Carter, Paterson és t. London. Billington és fiai uraknak Whitby-ben.

Szállitmányt átvettük és utasitásaikhoz hiven helyeztük el, a kulcsokat meghagyásuk értelmében a főbejárat csarnokában hagytuk.

Murray Minna naplója.

Ma boldog vagyok és itt irok a temetőben kedvenc helyünkön ülve. Lucy sokkal jobban van. Az elmult éjjel jól aludt és egyetlen egyszer sem zavart föl álmomból. A rozsás pir mintha vissza kezdene térni szép arcába. Jó kedvü, telve élettel és pajkossággal. Az a beteges zárkózottság mintha teljesen elhagyta volna és ő épp most emlékeztetett arra a rettenetes éjszakára, a mikor itt találtam alva. A mint beszélt, tréfásan veregette a cipője sarkát, a lapos sirkőhöz mondván:

– Szegény kis lábaim, akkor bezzeg nem csináltak ilyen zajt! Szegény jó öreg barátunk ha élne, erre bizonyosan azt mondta volna, hogy azért nem, mert féltem, hogy Gyuricát, a ki itt nyugszik, fölverem álmából. Minthogy ilyen közlékeny hangulatban volt, kérdeztem tőle, hogy álmodott-e valamit akkor éjjel. Mielőtt felelt volna, kissé tünődve huzta össze a homlokát és azután félig álmodozó hangon, mintha csak alig tudna rá emlékezni, kezdte:

– Nem is tudom, hogy álmodtam-e, az az egész oly igaznak tetszett. Azt tudom, hogy nagyon vágytam ide erre a helyre jutni, azt nem tudom, hogy miért, mert nagyon féltem -183- valamitől, azt nem tudom, hogy mitől. Emlékszem, noha aludnom kellett, arra, hogy az utcákon végig, a hidon keresztül jöttem. Egy halacska vetette föl magát a vizből és én lehajoltam, hogy jobban lássam és hallottam a kutyák vonitását, ugy tetszett, mintha az egész város tele volna kutyákkal, a kik mind egyszerre vonitottak, a mig én lassan fölfelé mentem a lépcsőkön. Aztán homályosan emlékszem valami hosszu sötét alakra, vörös lángoló szempárral, épp olyannal, a milyent naplementekor láttunk és valami nagyon édesre és nagyon keserüre egyben ugy körülöttem; aztán mintha mély zöld vizbe merültem volna és ugy zugott a fülem, mint a hogy mondják, a vizbefulóké szokott; aztán mintha minden elmult volna tőlem; a lélek mintha kiszakadt volna a testemből és a levegőben lebegett volna. Mintha arra is emlékezném, hogy egyszer épp a világitó torony fölött lebegtem, aztán egyszer csak hirtelen rémület fogott el, mintha földrengésbe jutottam volna és fölébredve láttam, a mint ráztad a vállamat. Hamarább láttalak, mintsem éreztelek volna.

Erre kacagni kezdett. Én lélegzet nélkül figyeltem, oly kisértetiesnek tetszett az egész. Nem is láttam jónak feszegetni a dolgot, hát másra tereltem a beszédet, és Lucy régi jó -184- kedve azonnal visszatért. Mire hazaértünk, a fris szellő oly rózsásra festette arcát, hogy édes anyja nem győzött benne gyönyörködni és nagyon boldog estét töltöttünk együtt.

Öröm, öröm, öröm! Noha nem egészen tiszta öröm. Végre hirt kaptam Jonathánról. A szegény fiu nagy beteg volt; ezért nem irhatott maga. Hawkins ur küldte a levelet és oly kedvesen, jóságosan irt hozzá. Holnap indulok utnak, hogy ápolni segitsem Jonathánt, ha kell és hogy haza hozzam magammal. Hawkins ur azt irja, hogy legjobb volna, ha mindjárt odakünn megesküdnénk. A jó ápoló testvér levelét könnyeimmel öntöztem és a keblembe rejtettem. Az utam iránya meg van határozva és málhám kész. Nem irok többet – a többit Jonatánnak tartogatom – a férjemnek fogom elmondani.

Levél, Ágota testvér a budapesti szt. József kórházból Murray Minna kisasszonynak.

Harker Jonathán ur kivánságára irok – a ki maga nem elég erős arra hogy irjon, noha – hála érte patrónusunknak, szt. Józsefnek -185- – a javulás utján van. Majdnem teljes hat hete, hogy ápolás alatt van, heves agylázban szenvedett. Kért, hogy kegyedet változatlan szerelméről biztositsam és adjam tudtára hogy a mai postával Hawkins urnak is iratott velem levelet, a melyben bocsánatot kér akaratlan késedelmeért és tudtára adja, hogy rá bizott ügyét befejezte. Még néhány heti üdülésre szorult a hegyek között levő szanatóriumunkban és csak ekkor térhet haza. Kér, hogy azt is irjam meg, hogy nincsen elegendő pénze, pedig hogy szeretné megfizetni az itt nyert ápolást, ne hogy egy nálánál szegényebbet foszszon meg az esetleges istápolástól.

Fogadja kedves kisasszony őszinte rokonérzésem kifejezését és áldásomat.

U. I. Betegem álomba merült és én fölbontom a levelet, hogy még valamit megmondjak önnek. A betegtől tudom, hogy önök nemsokára férj és feleség lesznek. Áldásom mindkettőjükre! A vőlegényét valamely rettentő rázkódás érte – ezt az orvos mondja – és deliriumában az őrjöngései borzalmasak voltak. Farkasokról, méregről, vérről, kisértetekről, démonokról és nem is merem mondani, hogy mi mindenről beszélt. Nagyon gondosan őrizze -186- őt jó ideig minden efféle izgalomtól; az ilyen betegség nyomai nem egyhamar tünnek el. Már rég irtunk volna, de semmit sem tudtunk barátairól és semmi sem volt vele, a mi nyomra vezethetett volna bennünket. A kolozsvári vonaton érkezett és az ottani állomásfőnök azt mondta a kalauznak, hogy ott az állomásra rohanva, jegyért orditozott, a melyen haza mehessen. Annyit láttak parancsoló heves modoráról, hogy angol, hát adtak neki jegyet a legtávolabb állomásra, a meddig az a vonat ment.

Meg lehet róla győződve, hogy jól gondját viseljük. Minden szivet megnyert szelidsége és kedvessége által. Most már elég jól érzi magát és nem kétlem, hogy néhány hét mulva teljes lesz a gyógyulása. De gondosan vigyázzon rá, hogy semmi izgalom ne érje. Remélem, hogy a jó Isten és Szt. József még sok-sok boldog évvel fogja önöket megáldani.

Seward dr. naplója.

Különösen és hirtelen változás Renfieldben az elmult éjjel. Nyolc óra tájban kezdett izgatott lenni és körül szaglászni mint egy vadat csapászó kopó. A segédorvost meglepte a -187- modora és tudva, hogy mennyire érdeklődöm iránta, beszélgetésbe akart vele eredni. Betegem rendesen nagyon tiszteletteljes, néha szinte alázatos még az ápoló iránt is; de az éjjel azt mondja emberem, hogy roppant gőgösen viselkedett. Szóba sem akart vele állni. Mindössze annyit mondott neki: – Nem akarok magával beszélni: maga most már számba sem jöhet. A mester közeledik.

Az orvos azt hiszi, hogy a vallásos rajongás egy neme lepte meg. Ha ez igaz, ekkor résen kell lennünk, mert egy izmos, erős férfiu – egyesült emberölő és vallásos mániával – nagyon veszedelmessé válhatnék. Az összetétel rettenetes. Este kilenc órakor magam is meglátogattam. Velem szemben is épp ugy viselkedett, mint az ápolóval. Fönséges nagyzásában nem birt semmi különbséget sem tenni köztünk. Csakugyan, mintha vallásos őrület lepte volna meg, nemsokára azt fogja hinni, hogy ő az Atyauristen. Egy félórán keresztül, ha nem tovább, Renfield mind izgatottabb lett. Én nem árultam el, hogy figyelem, de azért szorosan szemmel tartottam. Egyszer csak hirtelen azt a ravasz kifejezést láttam a szemében, a mely mindig elárulja, hogy az őrültnek valamely uj ötlete támadt és vele a fej- és hátnak azt az alamuszi tartását, a melyet -188- az őrülteket ápolók oly jól ismernek. Egészen megnyugodott, ment és az ágya szélére ült, az ürbe bámulva fénytelen szemével. Én tudni szerettem volna, hogy közönye tetetett-e, vagy igazi és a kedvenceit hoztam szóba, olyan tárgy, a mely rendesen azonnal felköltötte érdeklődését. Eleinte nem is felelt, végre türelmetlenül csak annyit mondott:

– Micsoda? – mondtam én – csak nem akarja velem elhitetni, hogy nem törődik a pókjaival. (Mert most ismét a pókok a kedvencei.) Erre ő rejtélyesen felelt:

– A menyasszonyt várók szeme is a nyoszolyó lányokban gyönyörködik; de mihelyt megjelent a menyasszony, minden szem csak ő vele telik meg.

Nem akarta magát kimagyarázni és csökönyösen az ágya szélén maradt ülve mindaddig, a mig nála voltam.

Nagyon fáradt vagyok az éjjel és levert. Mindig csak Lucyra gondolok és arra, hogy milyen másképpen lehetett volna minden. Ha nem fogok elaludni, chloral – a modern Morpheus segitsen rajtam. De vigyáznom kell, nehogy szokássá váljék nálam. Nem, ma éjjel nem fogom használni! Lucyra gondolok és -189- nem akarom azzal megbecsteleniteni, hogy ezzel kapcsolatba hozzam. Ha kell, hát inkább álmatlanul fogom tölteni az éjszakát.

Örülök az elhatározásnak; még jobban örülök annak, hogy meg is maradtam mellette. Egy darabig forgolódtam az ágyban, kétszer Hallottam az órát ütni, a mikor a fölügyelő azzal küldte hozzám az éjjeli őrt, hogy Renfield megszökött. Magamra kapkodtam a ruhámat és rohantam le – betegem sokkal veszedelmesebb egyén, hogysem sokáig kószálni hagyjuk. Sajátságos ötletei veszedelembe dönthetnék azokat, a kiket sorsa utjába sodor. Az ápoló már várt. Azt mondta, hogy alig tiz perce még látszólag nyugodtan látta őt aludni az ágyában, a mikor az ajtón alkalmazott figyelőn keresztül benézett. Figyelmét az ablakráma kifeszitésének zaja vonta ismét vissza. Mire az ajtóhoz ért, már csak a lábait látta az ablakon eltünni és azonnal értem küldött.

A beteg nem mehetett messze, mert csak hálóruha volt rajta. Az ápoló azt gondolta, jobb lesz az ablakból meglesni, merre veszi utját a szökevény, mert mire az ajtónak kerülne, eltévesztené szem elől, annál sokkal vastagabb ember volt, hogysem az ablakon keresztül mászhatott volna utána. Én elég vékony -190- vagyok, hát az ápoló segitségével kimásztam az ablakon és lábbal lefelé ereszkedtem le. Minthogy csak néhány lábnyira voltam a talajtól, baj nélkül értem le. Az ápoló mondotta, hogy betegünk balra fordult, aztán egyenes irányt vett, hát oly gyorsan, a hogy csak birtam, szaladtam arrafelé. A mint a kert fáin kivül jutottam, egy fehér alakot láttam a magas falat megmászni, mely kertünket a szomszédos elhagyott épülettől elválasztja.

Rögtön visszafutottam megmondani a fölügyelőnek, hogy három-négy jó markos legényt inditson azonnal utánam Carfax udvarára, arra az esetre, ha barátunk veszedelmessé válnék. Magam létrát fogtam és a falra mászva leugrottam a tulsó oldalon. Láttam Renfieldet épp a ház tulsó szögletén eltünni, hát utána iramodtam. A házat megkerülve, ismét láttam őt, az ódon kápolna vaspántos tölgyfa ajtajához lapulva. Mintha valakinek beszélt volna, de nem mertem olyan közel menni, hogy halljam, hogy mit mond, ne hogy elriaszszam és elillanjon.

Mert rajzó megvadult méheket könnyebb üldözőbe venni, mint egy csupasz őrültet, a kire ráért a szökés mániája! Néhány perc mulva azonban észrevettem, hogy ő nem vesz tudomást semmiről sem, a mi körülötte történik, -191- hát megpróbáltam közelebb huzódni hozzá, annál inkább, mert embereim is átjöttek már a falon és elzárták az utját. Hallottam a mint a következőket mondta:

– Itt vagyok, hogy a parancsolatod szerint cselekedjem Mester. A rabszolgád vagyok és te meg fogsz engem jutalmazni, mert hiven foglak szolgálni. Imádtalak régóta a nagy távolban. Most hogy közel vagy, várom a parancsaid és te nem fogsz engem mellőzni drága Mester, a mikor a jó dolgok fölosztásának kerited sorát – ugy-e nem?

Mégis csak önző egy vén koldus a fickó. Az osztalékra gondol akkor is, a mikor az Ur jelenlétében képzeli magát. Mikor körülfogtuk, verekedett mint egy tigris. Iszonyu ereje van és igazán sokkal jobban hasonlitott vadállathoz, mint emberhez. Soha eddig nem láttam őrültet a dühödtségnek ilyen fokozatában; és remélem, hogy azután sem fogok. Szerencse, hogy ilyen jókor kitapasztaltuk az erejét és veszedelmességét. Ilyen erővel és elszántsággal rettenetes dolgokat müvelhetett volna, ha szerencsésen el nem fogjuk. Most már jó helyen van. Még Lucifer maga sem igen tudna kiszabadulni abból a kényszer zubbonyból, a mit ráhuztunk és a kárpitozott szoba falához is hozzá láncoltuk. -192- Az üvöltése néha borzadalmas, de még szörnyüségesebb az elhallgatása, mert minden mozdulata és nézése halált jelent.

De már erre én is eljöttem. Izgatottabb voltam, hogy sem alhattam volna, de ez a napló lecsillapitott és érzem, hogy most már fogok aludni.

Levél Harkerné Minna Westenra Lucy-nek.

Legédesebb Lucym. Tudom, hogy alig várod, hogy hirül adjam a velem történteket, a mióta a Whitby vasutállomástól elváltunk egymástól. Az utamról csak annyit irhatok édes, hogy szerencsésen ideérkeztem. Nem emlékszem semmire sem, mert mindig csak Jonathánra gondoltam és arra, hogy mentül hamarabb ide érjek. Az én drágámat nagyon gyöngének, sápadtnak és megfogyottnak találtam. Szeméből kihalt a határozottság és a fény és arcából kiveszett a nyugodt méltóság, a melyet annyira szerettem benne. Csak romja -193- annak, a mi volt és nem emlékszik semmire sem, a mi jó ideje történt vele. Agata nővér, a ki egy áldott jó teremtés és született betegápoló, azt mondja, hogy iszonyu dolgokról beszélt, a mig magán kivül volt. Nagyon szerettem volna tudni, hogy miről, de a jó lélek csak keresztett vetett és azt mondta, hogy soha sem fogná elárulni, mert a mit a beteg félre beszél, az az Ur Isten titka és ha az ápolónő hivatásánál fogva meg is hallja, tiszteletben kell tartania a titkot. Most is a betegem ágya mellett ülök, hogy az arcát láthassam, a mig alszik. Most ébredez!… Alig ébredt a kabátját kérte tőlem, hogy a zsebjéből szeretne valamit kivenni. Agáta nővér kérésemre előhozta, minden holmiját. Köztük volt a jegyző könyve és én éppen el akartam kérni tőle, gondolva, hogy abban nyomára akadok betegsége okának, midőn ő nagyon komolyan igy szólt hozzám.

– Minna maga tudja édes az én fölfogásomat a férj és feleség közti bizalomra vonatkozólag. Nem szabad, hogy titok legyen közöttük. Én igen nagy megrázkodáson mentem keresztül és ha rá probálok emlékezni, hogy mi is volt tulajdonképpen, érzem, hogy a fejem szédül és nem tudom, hogy igaz volt-e -194- mindaz, vagy csak egy őrült ember álma. Maga tudja, hogy agyvelő lázam volt és ez annyit tesz, mint őrültnek lenni. A titkomat ez a könyv őrzi, de én nem akarok bele nézni. Ujra akarom az életet kezdeni, az esküvőnkkel. Itt a könyv Minna, fogja és tegye el, ha akarja, elolvashatja, de nekem soha se szóljon róla, ha csak valamikor a kötelesség nem parancsolja, hogy visszatérjünk azokhoz a keserü órákhoz, a melyeket akár őrülten, akár józanon ide bejegyeztem. Ezzel kimerülten dült vissza és én a vánkosa alá dugtam a könyvet és megcsókoltam őt. Agata nővért a fejedelem asszonyhoz küldtem, azzal a kérelemmel, hogy esküvőnket délután megtarthassuk, várom a feleletet.

A nővér visszajött és hirül hozta, hogy elküldtek az angol egyház papjáért. Egy óra mulva lesz az esküvő.

Lucy az idő érkezett és elmult. A hangulatom nagyon ünnepi, de nagyon-nagyon boldog. Jonathán felült az ágyban, vánkosokkal megtámogatva. Hanem azért az igent szilárdan és erősen mondta ki. Én alig birtam szólni, a szivem annyira tele volt, hogy még az az egypár szó is fojtogatta a torkomat. Az apácák oly kedvesek voltak soha, sohasem fogom elfelejteni. Midőn a pap és az apácák -195- egyedül hagytak a férjemmel – a Lucy először irom le ezt a szót „férjem“ – egyedül hagytak férjemmel, kivettem naplóját vánkosa alól, fehér papirosba burkoltam, egy kis kék szalaggal, a mit a nyakamon szoktam viselni, átkötöttem és a kötést a mátkagyürümmel pecsételtem le. Azután megcsókoltam, megmutattam a férjemnek és azt mondtam neki, hogy ugy fogom tartani, mint külső s látható jelét annak, hogy teljes életünkben megbizunk egymásba. És hogy soha sem fogom kinyitni, ha csak ő vagy a kötelesség nem parancsolja. Ekkor ő kezébe fogta a kezemet és Lucy először fogta meg a felesége kezét és azt mondta, hegy én a legdrágább asszonyka vagyok a világon és hogy szivesen átélné még egyszer a multat, ha engemet kellene vele megnyerni.

Nos drágám, mit felelhettem volna minderre? Csak azt mondhattam neki, hogy én vagyok a világ legboldogabb asszonya és hogy semmit sem adhatok neki, magamon, az életemen és bizodalmamon kivül és hogy ezekkel együtt szerelmemet és hüségemet életem hátralévő napjaira. És édesem, mikor ő megcsókolt és magához vont gyönge kezeivel, ugy éreztem, mintha igazán csak most esküdtünk volna meg. -196-

– Lucy édes, tudod-e, hogy miért mondom el mindezt neked? Nem csak azért, mert jól esik elmondanom, hanem mert téged mindig nagyon szerettelek és most is szeretlek. Nekem esett osztályrészül, hogy a te barátod és vezetőd legyek, mikor az iskolából az életre készültél. Drágám, adja a jó Isten, hogy az életed mindig olyan legyen, a milyennek most igérkezik, tele napfénynyel, zord szelek nélkül. Remélem, hogy mindig oly boldog lész, a milyen boldog vagyok én most. Isten veled drágám, nem irok tovább, mert Jonathán ébredez és nekem a férjemhez kell sietnem. A te szeretö

Levél, Westenra Lucy, Harkerné Minnának.

Tenger ölelést és millió csókot és minél hamarébb siessetek vissza férjeddel az édes hazába. Szeretném, ha ugy jöhetnétek meg, hogy még velünk lehetnétek itt egy ideig. Ez a jó levegő épp oly gyorsan helyreállitaná férjedet, mint a hogy engem helyreállitott, Olyan étvágyam van, mint egy saskeselyünek, tele vagyok élettel és kitünően alszom. Örülni -197- fogsz, ha megirom, hogy teljesen abba hagytam az alvajárást. Egy hét óta ki nem mozdultam az ágyamból reggelig, ha egyszer lefeküdtem. Artur azt állitja, hogy hizom. Igaz el is felejtettem megmondani, hogy Artur itt van. Nagyszerüeket kocsikázunk, sétálunk, lovagolunk, evezünk, teniszezünk és halászunk együtt. És én jobban szeretem őt, mint valaha. Ő is azt mondja, hogy jobban szeret, mint akkor, de ezt nem hiszem el neki, mert akkor azt mondta, hogy annyira szeret, hogy már jobban nem is szerethetne. De hát ez ostobaság. Már megint itt van és hiv, hogy menjek vele. Hát nem irhat többet a te szerető

Seward doktor naplója.

Renfield esete mind érdekesebb lesz. Most már annyira le csöndesedett, hogy kitörései közben pihenőket tart. A kitörését követő egész héten folyton dühöngött. Aztán egyik éjjelen -198- épp hold feljöttekor elcsöndesedett és csak magában mormogta: – Most már várhatok; Most már várhatok. Az ápoló feljött jelenteni és én azonnal lesiettem hozzá. Még mindig a kényszerzubbonyban és a kipárnázott szobában volt, de elborult arca kissé megenyhült és a szemei visszanyerték régi, könyörgő, majdnem azt mondhatnám, hizelgő szelidségüket. Én meg voltam elégedve az állapotával és meghagytam, hogy szabaditsák föl. Az ápolók haboztak, de végül ellenkezés nélkül engedtek az akaratomnak. Sajátságos, hogy a betegnek észre kellett venni bizalmatlanságukat, mert egészen közel lépve hozzám suttogva mondta, mialatt lopva mindig szemmel tartotta őket.

– Azok azt hiszik, hogy én bánthatnám magát! Képzelje, hogy én bánthatnám magát. A bolondok!

Valóban szinte jól esett, hogy még ennek a szegény embernek az elméjében is előnyben voltam a többiek fölött. De azért nem értettem meg egészen a gondolatai menetét: Vajjon ugy vegyem-e, hogy magához tart hasonlónak és hogy igy mint egy összetartozónak vél bennünket, vagy pedig valami oly nagy jót vár tőlem, hogy okvetetlen szüksége van az én jólétemre. Majd máskor kitalálom. -199- Ma este betegen nem akar beszélni. Még csak egy kis cica vagy egy jó nagy macskának az ajánlata sem csábitotta szóra. Csak annyit mondott, mit bánom én a macskákat. Most egészen más gondom van. Most már várhatok. Várhatok.

Egy kis idő mulva magára hagytam. Az ápoló azt mondja, hogy csöndesen viselkedett egész hajnal előttig, de ekkor nyugtalankodni kezdett, mind izgatottabb lett és végre annyira dühöngött, hogy ennek következtében ájulásba esett.

Három éjjel egymásután ugyan igy történt. Izgatott és dühöng egész nap, aztán a hold keltétől nap keltéig csöndes. Bárcsak a nyomára tudnék akadni az oknak. Majdnem ugy látszik, mintha valamely muló befolyás alatt állna. Szerencsés gondolat. Ma éjjel a józan ész fogjon ki az őrültön. Egyszer már megszökött a segitségünk nélkül. Ma éjjel hadd szökjék meg a segitségünkkel. Módot adunk neki a szükésre és készen tartjuk az embereinket, hogy szükség esetén nyomon kövessék.

Mindig a váratlan történik. Madarunk mihelyt nyitva látta a kalitot, nem akart röpülni, ugy, hogy minden készülődésünk kárba veszett. -200- De annyit legalább mégis megtudtunk, hogy a nyugodtsága egy bizonyos ideig eltart, legalább ezután néhány órára föloldozhatjuk a kötelékeit. Meghagytam az éjjeli felügyelőnek, hogy a mint elcsöndesedik, csak zárják a kipárnázott szobába, de kényszerzubbony nélkül és hagyják ugy napkelte előtt egy óráig. A szegény ördög teste élvezni fogja a megkönnyebbülést, ha az elméje nem képes is méltányolni. Hallga! Mi történt! A váratlan ismét! Hivnak; Betegem ismét megszökött.

Később. – Még egy éjjeli kaland. Renfield szépen megvárta, mikor az inspekciós orvos a szobába lépett. Ekkor mellette hirtelen kirobant és végig a folyóson, az ápolókért küldtem, hogy kövessük. Ismét az elhagyott ház udvarára ment és ugyanazon a helyen találtuk meg az ódon kápolna ajtajához lapulva. Mikor engem meglátott, dühbe esett és ha az ápolók idején meg nem ragadják, bizony Isten megölt volna. A mint megfogtuk, különös dolog történt, először kétszeres erővel küzködött, de egyszerre csak teljesen lecsillapult. Én ösztönszerüleg körülnéztem, de semmit sem láthattam. Ekkor a beteg szemének pillantását fogtam föl és követtem, de semmit sem láttam, a mint a holdvilág sütötte levegő égbe bámult, kivéve egy óriás denevért, a mely kisérteties -201- csöndben lebegett nyugat felé. A denevér rendesen körben repked és csapkodja a szárnyait, de ez az egy egyenes irányt tartott, mintha tudná, hogy hová és hogy miért igyekszik. A betegem mind nyugodtabb lett és egyszer csak azt mondta:

– Nem szükséges, hogy megkötöztessem. Megyek magamtól csöndesen. – Minden baj nélkül visszajöttünk a házba, de én érzem, mintha valami veszedelmet rejtne ez a nyugalom és nem egyhamar fogom elfelejteni ezt az éjszakát.

Westenra Lucy naplója.

Utánozni fogom Minnát és én is naplót irok. Akkor aztán megbeszélhetünk mindent, ha ismét találkozunk. Vajjon mikor találkozunk ujra. Bár csak velem lehetne most is, én olyan boldogtalannak érzem magamat. Mult éjjel, mintha ismét épp ugy álmodtam volna, mint Whitbyben szoktam. Talán a levegőváltozás teszi, vagy az, hogy ismét itthon vagyunk. Mindez oly homályos és borzalmas nekem, mert semmire sem birok emlékezni. De telve vagyok egy bizonytalan félelemmel s olyan gyöngének és kimerültnek érzem magamat. Mikor Artur ma villásreggelire jött, szinte elbusulta -202- magát, a mikor meglátott és én sem birtam jókedvet mutatni. Vajjon nem alhatnám anyám szobájában, ez éjjel megpróbálom, tán megengedi.

Ismét egy rossz éjszaka. A mama nem igen hajlott a kérésemre. Ő maga sem jól érzi magát és nyilván attól fél, hogy megzavarná az álmomat. Ébren próbáltam maradni és egy darabig sikerült is. De mikor az óra éjfélt ütött, fölriadtam a neszre, hát ugylátszik, mégis elszunyadtam. Valami kaparást és csapkodást hallottam az ablakomon, de nem törődtem vele és minthogy egyébre nem emlékszem, valószinü, hogy rögtön ismét elaludtam. Ismét rossz álmaim voltak. De csak emlékezni tudnék rájuk. Ma reggel szörnyü gyönge vagyok, az arcom kisértetiesen sápadt és a torkom fáj, valami baja lehet a tüdőmnek, mert valahogy mintha soha sem birnék elég levegőt kapni. Iparkodnom kell jó kedvünek lennem, mire Artur jön, különben tudom, hogy kétségbe esik sápadt, rossz szinem miatt.

Levél Helmwood Artur Seward drnak.

Kedves Jack! Egy szivességre akarlak kérni. Lucy beteg; vagyis nincs valami különös -203- baja, de borzasztó rossz szinben van és minden nap rosszabbul lesz. Én kérdeztem tőle, hogy nincs-e valami baja; nem merem az édesanyját kérdezni, mert nem akarom az öreg asszonyt, a ki szintén nagyon beteg, a leánya miatt nyugtalanitani. Westenráné megvallotta nekem, hogy napjai megszámlálvák (szivbajos) noha szegény Lucy mit sem tud erről. Meg vagyok róla győződve, hogy valami bántja az én kedves kis menyasszonyomat. Félőrülté tesz, ha rágondolok; és elszorul a szivem, ha rá nézek; én megmondtam neki, hogy téged meg foglak kérni, hogy nézd meg és noha eleinte vonakodott – tudom is, hogy miért szegény pajtás – végre is beleegyezett. Tudom, hogy fájdalmas föladat lesz neked kedves jó barátom, de az ő kedvéért történik és nem szabad haboznom a kéréssel, sem neked a cselekvéssel. Holnap déli két órakor eredj villásreggelire Hillinghamba, nehogy Westenráné gyanut kapjon és villásreggeli után Lucy módját fogja ejteni, hogy egyedül lehessetek. Én benézek teára és aztán együtt távozhatunk. Én roppant tele vagyok aggodalommal és tanácskozni szeretnék veled, mihelyt csak lehet azután, hogy Lucyt láttad. Kérlek, el ne maradj!

Távirat Helmwood Artur Seward drnak.

Atyámhoz hivtak, a ki rosszabbul van. Levél megy. Irj kimeritőn ma esti postával Ringbe. Ha kell, táviratoz.

Levél Seward dr. Helmwood Arturnak

A mi Westenra kisasszony egészségét illeti, sietek veled azonnal tudatni, hogy véleményem szerint semmiféle általam ismert betegségben nem szenved. Hanem azért meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem vagyok megelégedve a kinézésével: Fájdalom, de nagyon különböző attól, a mi volt, mikor utoljára láttam. Természetesen, nem szabad felejtened, hogy nem volt alkalmam olyan alapos vizsgálatra, a milyet szerettem volna. Kölcsönös barátságunk mintegy akadálya ennek, a melyet sem az orvosi tudomány, sem a szokás nem tud leküzdeni. Legjobb tán, ha elmondom neked pontosan, mi történt, rád bizva, hogy egy bizonyos mértékig levon belőle a következtetéseid. Végül majd megmondom, hogy mit tettem és hogy még mit szándékozom tenni. -205-

Westenra kisasszonyt látszólagos jókedvben találtam. Az édesanyja jelen volt és én pár pillanat alatt rájöttem, hogy minden igyekezete oda irányul, hogy édesanyját megnyugtassa és ne engedje aggságoskodni. Valószinüleg kitalálja, ha nem tudja is bizonyosan, hogy anyja a legnagyobb kiméletre szorul. Együtt villásreggeliztünk és minthogy mind a hárman becsületesen igyekeztünk, hát sikerült is végre egy kis igazi jókedvre szert tenni. Reggeli után Westenráné lepihent és Lucy egyedül maradt velem. A mig a cselédek jöttek-mentek, Lucy jókedve nem változott, de mihelyt az ajtó becsukódott mögöttük, lehullott róla az álarc és ő mély sóhajjal egy székre dülve, szemét befogta a kezével. Mihelyt láttam, hogy elkomolyodott, azonnal megragadtam az alkalmat, hogy kikérdezzem. Nagyon szeliden mondott ennyit:

– Nem mondhatom magának, hogy mennyire utálok magamról beszélni. Én figyelmeztettem őt, hogy az orvos titoktartásra van ugyan kötelezve, de hogy te nagyon komolyan aggódol az egészsége miatt Ő azonnal megértette szándékomat és egy szóval elintézte a dolgot.

Megmondhat Arturnak mindent, a mit akar. Én nem törődöm magammal, csupán csak vele! Igy hát teljesen szabad vagyok. Azt könnyen -206- láthattam, hogy kissé vértelen, de egyáltalán nem láttam a sápkórnak a rendes jeleit és véletlenül csakugyan módomban volt vérének a minemüségéről meggyőződni, mert ablaknyitás közben a nehezen nyiló ablak kitört és megvágta az ujját. A sebzés csekély volt magában véve, de én fölhasználva az alkalmat, fölfogtam néhány csöpp vérét és analizáltam. A vér minősége tökéletesen rendes és magában véve erős egészségre enged következtetni. Egyébként is teljesen meggyőződtem róla, hogy testileg semmi ok nincs az agodalomra. De minthogy rossz kinézése nem lehet ok nélküli, arra a következtetésre jutottam, hogy lelkében, vagyis elméjében kell az oknak rejleni. Panaszkodik, hogy néha alig tud lélegzetet venni, – hogy mélyen, kábultan alszik, – hogy rossz álmok gyötrik, de a melyeknek a lényegére nem bir visszaemlékezni. Azt mondja, hogy gyermek korában álmában gyakran járkálni szokott és hogy mig Whitbyben tartózkodtak, visszaesett ebbe a gyermekkori rossz szokásába és hogy egy izben egész a keleti sziklacsucson levő temetőig elsétált éjjel álmában és hogy Murray kisasszony találta meg ott és hozta haza, de azt állitja, hogy mostanában nem vett erőt rajta ez a szokása. Én nem vagyok -207- tisztában az esettel és igy azt tettem, a mit legjobbnak véltem; irtam öreg mesteremnek és barátomnak, Van Helsing professzornak Amsterdamba, a ki többet tud az ilyen rejtélyes betegségekhez, mint bárki más a világon. Megkértem őt, hogy jőjjön át és minthogy azt mondtad, hogy minden a te költségedre menjen, hát megirtam neki, hogy ki vagy és milyen viszonyban Westenra kisasszonynyal. Van Helsing látszólag igen önkényes ember, de ez csak onnan ered, mert tudja, hogy a miről beszél, azt jobban tudja bárki másnál. Ő nagy filozófus és metafizikus és egyik legelőrehaladottabb tudósa korának; e mellett azt hiszem, a legnyiltabb jellemü ember. Mindez kapcsolatban vas idegzetével, jéghideg nyugalommal, legyőzhetetlen akarattal, önuralommal és türelemmel – és a legjobb szivvel, a mely valaha dobogott – teszi őt képessé arra a nemes föladatra, az emberiség szolgálatában, a melynek teóriában és praxisban egyaránt megfelel, mert nézetei épp oly tág körüek, mint mindent fölölelő szimpatiája. Ezért mondom el mindezt neked, hogy lásd, hogy miért van benne oly nagy bizodalmam. Tudom, hogy Van Helsing valamely személyes oknál fogva bármit is megtenne a kedvemért. Kértem, hogy azonnal jöjjön. Holnap ismét látni fogom Westenra kisasszonyt. -208- Stoveéknál fogunk találkozni, nehogy anyját nyugtalanitsa ismételt látogatásom.

Levél, Van Helsing Ábrahám dr. Seward dr.-nak.

Mikor megkaptam levelét, már megyek is barátomhoz. Jó szerencsében elhagyhatok épp most, a nélkül, hogy baj lenne nekik, a kik biztak bennem. Ha jó szerencse más volna, akkor rossz volna azoknak, a kik biztak, mert én jövök barátomhoz, a mikor hiv segiteni azokat, a kiket drágára tart. Mondja barátjának, hogy mikor akkor oly gyorsan kiszopta sebemből mérget, mit üszkös kés, mit másik barátunk, nagyon nervózus, elejtett, vágott, maga többet tett neki, mikor segitségem szükséges és maga hiv segitségre, mint sok minden nagy vagyonu tehetné. De öröm több tenni érte, maga barátjáért, az maga, a kihez én megyek. Kapjon szobákat nekem nagy Hotelben, hogy közel lehessek kezéhez és tessék ugy rendezni, hogy mi láthassuk az ifju hölgyet, nem nagyon későn holnap, mert meglehet, -209- vissza kell ide fordulni még az éjjel. De ha szükség van, jövök megint három nap mulva és maradok hosszabban, ha muszáj. Addig Isten vele barátom John.

Levél. Seward dr., nagyságos Helmwood Arturnak.

Van Helsing jött és ment. Eljött velem Hillinghamba és szerencsénkre Lucy gondoskodott róla, hogy anyja másutt villásreggelizzen és mi egyedül lehettünk vele. Van Helsing nagyon gondosan megvizsgálta a pacienst. Ő nekem fogja megmondani és én fogok neked tanácsolni, mert természetesen nem voltam végig jelen a vizsgálaton. Ő, attól tartok, hogy nagyon aggódik, de azt mondja, hogy gondolkoznia kell. Mikor barátságunkról szólottam neki és arról, hogy te teljesen megbizol a dologban, azt mondta: – Mondjon meg neki mindent, a mit maga gondol. Mondja meg neki, a mit én gondolok, ha maga ki tudja azt találni és ha akarja, nem én, nem tréfálok. Ez nem tréfa, de élet és halál, talán még több – kérdeztem, hogy mit akar ezzel, mondani, mert -210- igen komolynak láttam, ez akkor volt, mikor vissza jöttünk a városba és ő egy csésze teát ivott, mielőtt visszaindult volna Amsterdamba.

De nem volt hajlandó többet mondani. Azért nem kell rá haragudni Artur, mert épp a zárkózottsága mutatja, hogy elméje minden erejét Lucy érdekében szedi össze. Meg lehetsz róla győződve, hogy elég világosan fog róla szólni, ha itt lesz ideje. Azt mondtam neki, hogy egész egyszerüen le fogom a számodra irni a betegnél tett látogatásunkat. De erre már alig figyelt, csak azt az észrevételt tette, hogy a korom Londonban most nem olyan alkalmatlan, mint az ő diákkorában volt.

De hogy a látogatásunkra térjek. Lucy jobb kedvü volt, mint a mikor először láttam és mindenesetre jobb szinben, mint akkor. Veszitett valamit kisérteties sápadtságából, a mi téged annyira megijesztett és a lélegzetvétele is rendes volt. Nagyon kedves volt az öreg professzor iránt (kedves, mint rendesen), noha én jól láthattam, hogy a szegény gyermeknek igen nagy megerőltetésébe kerül. Azt hiszem, Van Helsing is látta, mert észre vettem, azzal a szurós, éles pillantással figyelte, a melyet oly régóta ismertem. Aztán elkezdett mindenféléről beszélgetni, ki vévén -211- magunkat és betegségeket és oly végtelen zsenialitással beszélt, hogy szegény Lucy tettetett élénksége valódivá változott. Azután minden látszólagos változás nélkül a beszélgetést a látogatására terelte és barátságosan kezdte:

Kedves fiatal kisasszony! Nekem azért van szerencsém látni, mert önt nagyon szeretik. Ez sok kedvesem, még akkor is, ha az volna, a mit én látok. Ők azt mondták nekem, hogy ön lent van jó kedvben és hogy krétaszin sápadt. Nekik azt mondtam én, püff neki! – ezzel az ujját csettintette rám és folytatta. De ön és én megmutatjuk nekik, hogy mekkorát tévedtek. Hogy tudna ő – és ezzel rám mutatott csontos ujjával – valamit fiatal hölgyekről? Ő csak az ő őrültjeit tudja, azokat hozza vissza boldogságra és azoknak, a kik szeretik őket. Az is nagyon sok és nagyon nagy dolog, ha ilyen boldogságot adunk valakinek. De az ifju hölgyek! Neki nincs felesége, nincs lánya és a fiatalok nem mondják meg magukat a fiatalnak, hanem csak az öregnek, mint én, a ki ismertem annyi szomoruságot és szomoruságoknak okait. Ugy drágám, el fogjuk őt küldeni szivni cigarettát a kertben, mig maga és én kicsit beszélgetünk csak magunknak. Én elértettem az intést és kint járkáltam föl -212- és alá, mig nemsokára a professzor az ablakhoz jött és behivott. Nagyon komolynak látszott, de ezeket mondta: Én gondos vizsgálatot csináltam, de nem találtam betegség okát. Megegyezek magával, hogy nagyon sok vér elveszett, de ez volt, de nem most. De állapota semmit sem sápkóros. Kértem, küldje ide szobalányát, hogy egyet vagy kettőt kérdezzek, hogy véletlenül semmit se hagyjak ki. Nagyon jól tudom, mit fog mondani. És mégis van ok; mindig van oka mindennek. Muszáj haza menni és gondolkozni. Ön küld hozzám táviratot minden nap és ha van ok, ismét jövök. A betegség, mert nem egész jól lenni, betegség, engem érdekel és a kedves fiatal leány, ő is érdekel. Ő megbüvölt engem és érette, ha nem is magáért vagy betegségért, én jövök.

A mint már mondtam neked, ennél többet nem akart mondani, még akkor sem, mikor magunkra maradtunk. És igy kedves Artur, te is annyit tudsz, mint én magam. Én szigoruan fogok figyelni. Remélem, hogy szegény atyád jobban van. Borzasztó lehet, szegény barátom, a helyzeted két lény között, a ki mind a kettő drága szivednek. Tudom, hogy kötelességérzeted atyád mellett tart és helyes, hogy ott maradsz. Ha szükségesnek -213- látnám, egy üzenettel azonnal Lucyhoz hivlak: azért ne aggódjál tulságosan, a mig nem hallasz felőlem.

Seward dr. naplója.

Zoophagous betegem még folyton ébrentartja érdeklődésünket. Azóta csak egy kitörése volt és ez tegnap, még pedig igen szokatlan időben. Épp mielőtt a delet elütötte volna, nyugtalankodni kezdett. Az ápoló ismerte a szimptomákat és azonnal segitséget hivott. Szerencséjére az emberek futva jöttek és épp jókor értek, mert a mint a 12-őt elütötte, a beteg oly dühödt lett, hogy minden erejüket megfeszitve, alig birták lefogni. De alig öt perc mulva csöndesedni kezdett és végül egészen mélabus hangulatba csapott át, a melybe mindezideig megmaradt. Az ápoló azt mondja, hogy a visitásai, mig a kitörése tartott, valósággal borzalmat keltők voltak. Én alig győztem a többi betegeket megnyugtatni, a kiket üvöltéseivel megriasztott. De nem csodálom, hogy a betegekre ilyen hatással volt, mert azok a hangok még engem is izgattak, noha jó távol voltam tőlük. Most az ebéd utáni órája van az intézetnek és az én betegem egy sarokba huzódott, levert, bánatos -214- arccal, tünődve valamin, a mit nem tudtunk belőle kivenni.

Később. – Ismét változás a betegemben. Öt órakor még egyszer benéztem hozzá és látszólag oly boldognak és elégedettnek találtam, mint azelőtt szokott lenni. Legyeket fogdosott és megette őket, pontosan számon tartva fogásait, egy, a körmével az ajtószárfán a párnázott falközeiben tett jegyzéssel. Mikor meglátott, elejbém jött, bocsánatot kért rossz magaviseletéért és alázatos, hizelgő modorban könyörgött, hogy engedjem vissza menni a szobájába és adassam neki vissza a jegyzőkönyvét. Én jónak láttam a kedvében járni, most hát ismét a szobájában van, nyitott ablak mellett. A teájába való cukrot az ablakdeszkára szórta és a legyek csak ugy tódulnak be hozzá. De most nem eszi meg őket, hanem skatulyába rakja, mint azelőtt szokta és már fürkészi a szobája sarkait, hogy pókokat találjon. Én beszéltetni próbáltam az elmult napokról, mert roppant nagy hasznát venném, ha gondolatának a fonalát valahogy megkaphatnám. De nem sikerült. Egy vagy két percig nagyon busan nézett, aztán különös hangon, mintha inkább magának, mint nekem beszélne, igy szólt:

– Vége mindennek! Vége mindennek, ő -215- elhagyott engem. Most már semmi reményem, hacsak magam meg nem tudom tenni!

Aztán hirtelen felém fordulva, határozott hangon mondta: Doktor, nem volna szives nekem kissé több cukrot adatni? Én azt hiszem, hogy az nagyon jól esnék nekem.

Igen! A legyek is szeretik, én pedig szeretem a legyeket; ennél fogva nekem esik jól. – És még vannak emberek, a kik azt mondják, hogy az őrültek nem tudnak következtetni. Dupla porció cukrot rendeltem neki, a mi oly boldoggá tette, hogy tán senkivel sem cserélt volna a világon. Csak nyitját tudnám lelni az elméjének.

Éjfél. – Ujabb változás a betegemben. Westenra kisasszonyt látogattam meg, a kit sokkal jobb szinben találtam és onnan visszaérkezve, a kapunkban álltam meg, a napnyugtát bámulva, mikor ujra hallottam a beteg üvöltését. Minthogy szobája a háznak ezen az oldalán van, sokkal jobban hallottam, mint reggel. Épp akkor értem a szobájába, mikor a nap lement és ablakából láttam, vörös korongját letünni. Minél lejebb ért a nap, betegem izgatottsága gyöngébb lett és a mint végképp letünt, kicsuszott az ápolók kezei közül és élettelen -216- tömeg gyanánt terült el a földön. Igazán bámulatos, hogy mily gyorsan szedi össze magát néha az ilyen őrült, mert néhány pillanat mulva egészen nyugodtan kelt föl és nézett maga körül. Én intettem az ápolóknak, hogy huzódjanak vissza, mert kiváncsi voltam, mit fog tenni. Ő egyenesen az ablakhoz ment, lesöpörte a cukrot, azután fogta a legyes skatulyát, kinyitotta és kidobta az ablakon, azután gondosan bezárta az ablakát, átment az ágyához és leült.

Mindez nagyon meglepett és kérdeztem tőle: Hát már nem akar többet legyeket tartani?

Igazán érdekes tanulmány. Vajjon mi lehetett az oka annak, hogy kitörése ma délben és napnyugtakor lepte meg. Vajjon lehet-e a napnak is bizonyos időszakokban káros befolyása némely természetekre, mint a milyen rendesen a holdnak szokott lenni? Majd meglássuk.

Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. Szept. 4. – Betegünk ma is még jobban van.

Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdamban. Szept. 5. – Betegünk -217- sokkal jobban van. Jó étvágy. Nyugodt álom. Jó kedv. Kitünő szin.

Távirat, Seward dr. London – Van Helsing drnak Amsterdam. Szept. 6. – Iszonyu változás rosszabbra. Pillanatnyi késedelem nélkül, azonnal jőjjön. Helmwoodot nem értesitem, mig nem beszéltem önnel.

Levél Seward dr. nagys. Helmwood Arturnak.

Ma nem mondhatok jó ujságot. Lucy ma reggel kissé vissza esett. De ebből legalább ez az egy jó következett, hogy édes anyja nyugtalankodni kezdett miatta. Megragadtam az alkalmat arra, hogy megmondjam neki, hogy öreg tanárom Van Helsing, a nagy specialista hosszabb látogatással szándékozik engem megtisztelni és hogy ha megengedi, tanácsul hivom és vele egyetértve fogok Lucy bajának kezeléséhez, igy aztán most már szabadon jöhetünk-mehetünk a nélkül, hogy tulságos aggodalomba ejtsük az öreg asszonyt, a kit egy hirtelen ijjedtség vagy rázkódás sirba dönthetne, a mi viszont Lucyra nézve válhatnék veszedelmessé, -218- jelenlegi elgyengült állapotában. Látod, kedves öreg pajtás, hogy mily nehézségekkel vagyunk körülvéve; de Isten segitségével le fogjuk valamennyit győzni. Ha kell, ismét irok, ha nem kapsz tőlem levelet, tudni fogod, hogy nincs fontosabb mondani valóm. Sietve a te hü barátod

Seward dr. naplója.

Az első, a mit Van Helsing tőlem kérdezett, mikor a vasuti kocsiból kiszállott, ez volt:

– Nem mondtam semmit sem, – feleltem én. – Vártam, mig önnel beszélhetek, a mint ezt meg is táviratoztam önnek. Csak egy levelet irtam neki, melyben tudtára adtam, hogy önt ismét hivtam, minthogy Westenra kisasszony nem érzi magát olyan jól, mint szeretném és hogy ismét irni fogok neki, ha szükségét látom.

– Helyes barátom, mondta ő, nagyon helyes! Jobb, ha meg nem tudja, talán soha sem fogja megtudni. Én kivánnám, hogy ugy legyen, de azért ha szükség lenne, akkor ő meg fog mindent tudni. És kedves, jó barátom -219- John, engedje, hogy magát is intsem. Maga őrült emberekkel bánik. Minden ember őrült egy vagy más módon; és valamint óvatosan bánik a maga őrült embereivel, azon módon bánjék az Uristen őrült embereivel, a világ többi részével. Maga nem mondja meg az őrült embereinek, hogy mit csinál vagy miért csinálja; nem mondja meg nekik, hogy mit gondol. Maga meg én még most itt és itt fogjuk tartani, a mit tudunk.

– Kezével a szivem táját és a homlokomat érintette és saját magán is. Nekem meg van most a magam gondolata. Majd később kitárom magának.

– Miért nem most mindjárt! Kérdeztem én. Jobb lenne most, hátha valamely határozatra juthatnánk. Ő rám nézett és igy szólt:

– Kedves barátom John, nem elég, ha a szem el van vetve és ki van kelve, meg is kell annak érni. Aztán nagyon komolyan folytatta:

– Maga mindig igen gondos diák volt és a maga jegyzőkönyve mindig teljebb volt mint a többié. Akkor csak tanitvány volt – most mester, és remélem hogy az akkori jó szokását megőrizte. Ne feledje barátom, hogy a tudás erősebb az emlékezésnél és soha sem szabad e gyöngébre biznunk. De ha nem őrizte is meg jó szokását, ez az eset, a mi -220- kedves szép kisasszonyunk esete olyan a mely esetleg – csak azt mondom hogy esetleg – nekünk és másoknak is rendkivül tanulságokkal fog szolgálni. Jól jegyezzen mindent. Semmi sem csekély. Tanácslom, hogy még a kétségeit és föltevéseit is jegyezze. Későbben érdekes lehet magának látni, hogy mily igaz volt gyanakodása. A balsiker tanit bennünket, nem a siker!

Mikor Lucy szimptomáit fejtegettem – ugyanolyanok, mint eddig, csakhogy sokkal fokozottabb mértékben – igen komolyan nézett, de nem szólt semmit. Magával hozott egy táskát, tele mindenféle szerszámmal és orvosszerekkel. Mikor megérkeztünk, Lucy anyja fogadott bennünket.

Nyugtalan volt, de nem annyira, mint féltem, hogy lesz. A természet valamely nagylelkü hangulatában gondoskodott róla, hogy még a halál borzalmainak is legyen valamely ellenszere. Itt például, Lucy anyjának esetében, a hol egy felindulás végzetessé válhatott volna, a természet ugy intézkedett, hogy egy vagy más oknál fogva semmi, a mi nem közvetetlen rá magára vonatkozott, még az imádásig szeretett leányának rettenetes elváltozása sem látszott őt különösebben érinteni. Ha ez egy felsőbb rend által létrehozott önzés, akkor tartózkodnunk -221- kell, mielőtt valakit az egoizmus vétkében bünösnek itélünk, mert mélyebben gyökerező okai lehetnek, mint a milyenről tudomással birhatunk.

Én a lélek betegségének eme fázisáról szerzett tapasztalataimra támaszkodva, megtiltottam Lucy anyjának, hogy sokat legyen beteg lánya körül, vagy csak többet is törődjék betegségével az elkerülhetetlenül szükségesnél. Ő készséggel megnyugodott rendelkezésemben, oly készséggel, hogy én ismét világosan láttam a természet ösztönét müködni az életért. Van Helsinget és engem Lucy szobájába vezettek. Én megdöbbentem tegnap, a mikor láttam őt, de ma valósággal megirtóztam. Kisérteties, kréta fehér volt a szine; a pirosság a szája széléből és az inyéből is eltünt, arccsontjai kiállók, lélegzetét pedig fájdalmas volt látni és hallani egyaránt. Van Helsing arca megkeményedett, mint a márvány, szemöldöke pedig ugy összehuzódott, hogy csaknem találkozott az orra fölött. Lucy mozdulatlanul feküdt és annyi ereje sem volt, hogy megszólaljon, igy hát egy ideig szótlanul állottunk mi is. Aztán Van Helsing intett nekem és mind a ketten csöndesen kimentünk a szobából. A mint bezárult mögöttünk az ajtó, gyors -222- léptekkel ment a folyosón végig a következő ajtóig, a melyet nyitva találtunk. Oda gyorsan behuzott magával és betette az ajtót. Istenem! szólt – ez rettenetes! Nincs vesztegetni való időnk. Meg fog halni vér hiányában, a mely rendben tartsa a sziv müködéset. Vérátömlést kell eszközölnünk, de azonnal. Az önét vagy az enyimet vegyük?

– Jó, készüljön azonnal. Fölhozom a táskámat. El vagyok látva minden szükségessel.

Lementem vele és a mint mentünk, kopogtatást hallottunk az utcaajtón. Mikor leértünk, a szobalány épp ajtót nyitott és Artur lépett be rajta sietve. Hozzám rohant és izgatott suttogással mondta:

– Jack én oly félelemben vagyok. Leveled sorai közt igyekeztem olvasni és halálos aggodalomba estem. Atyám egy kicsit jobban van, hát gondoltam, hogy átjövök, hogy saját szememmel szerezzek meggyőződést. Ez az ur nem Van Helsing professzor ur? Oly hálás vagyok uram, hogy ön eljött! Mikor a professzor megpillantotta Arturt, az első pillanatban haragudott a roszkor jött alkalmatlankodón, de most, hogy jobban szemügyre vette hatalmas alakját és látta ifju duzzadó -223- férfias erejét, a szeme fölragyogott. Minden halogatás nélkül, komolyan igy szólt hozzá a kezét kinyujtva:

– Uram ön jó időben jött. Ön a kedves kisasszonykának a vőlegénye. Ő roszul van, nagyon, igen, nagyon roszul van. Ne édes fiam, ne engedje magát igy. Mert Artur hirtelen elsáppadt és csaknem ájultan dölt egy székbe. Maga segithet rajta. Maga többet tehet érte, mint bárki más és az ön bátorságára van legnagyobb szükségünk.

– Mit tehetek én? – kérdezte Artur rekedten. – Mondja és én megteszem. Az életem az övé és szivesen adnám utolsó csöpp véremet is érte. – A professzornak erősen kifejlett érzéke van mindennek a humoros oldala iránt és ezt én jól kiéreztem Arturnak adott feleletéből.

– Kedves fiatal uracskám, annyit nem kivánok – nem kivánom az utolsó csöppet.

– Hát mit tegyek? – Artur szeme tüzelt és orcimpái remegtek fölindulásában. Van Helsing a vállára ütött. – Jöjjön! – szólt. – Ön férfiu – és nekünk férfiura van szükségünk. Ön többet ér, mint én vagy akár az én John barátom. – Artur zavarodottan bámult, mire a professzor szeliden magyarázni kezdte: -224-

– Fiatal kisasszony rosszul van, nagyon rosszul van. Kell neki vér és vért kell neki kapni, vagy meghal. Barátom Jahn és én tanácskoztunk és elhatároztuk, hogy megkisértjük, a mit mi a vér átömlésének nevezünk – hogy áteresztünk teli erekből az üresekbe, a melyek sóvárognak érte. John akarta vérét adni, mivel hogy erősebb és fiatalabb, mint én – Artur ezt hallva, megragadta kezemet és némán szorongatta – de most, hogy ön itt van, maga még jobb, mint mi, akár a fiatal, akár az öreg, a kik sokat dolgoznak gondolatok világában. A mi idegeink nem olyan nyugodtak; a mi vérünk nem olyan fris, mint a magáé! – Artur feléje fordult és azt mondta:

– Oh, hogy ha tudná, hogy mily szivesen halnék meg érte, hát megértené, hogy…

– Jó fiu! – szólt Van Helsing. – A nem messze lévő jövőben ön boldog lesz, hogy megtett mindent azért, a kit szeret. Most jöjjön és hallgassan. Megcsókolhatja őt egyszer, mielőtt hozzá fogunk a dologhoz, de aztán el kell menni és távozni kell intésemre. Szót sem a mamának, hisz ön tudja, hogy miért! Nem szabad megijedni neki, pedig ha ezt tudná, megrettenne. Jöjjön! -225-

Mind fölmentünk Lucy szobájába. Artur kérésünkre eleinte a folyosón maradt. Lucy megforditotta a fejét és ránk nézett, de nem szólt semmit sem. Nem aludt, de nem volt annyi ereje, hogy szóljon. Csak a szeme beszélt.

Van Helsing egyet-mást kivett a táskájából és egy félreeső asztalkára rakta szem elől. Aztán valami altatót vegyitett, az ágyhoz lépett és tréfásan szólt:

– No kis kisasszony, itt az orvossága. Igya ki egyszerre, mint jó leányhoz illik. Nézze, fölemelem a fejecskéjét, hogy könnyebben lenyelje. Jó lesz? – Jól van! – Lucy néni erőltetéssel szerencsésen lenyelte az orvosságot.

Elbámultam, hogy mily nagy időre kezdett hatni. Már ez magában is bizonyitotta a beteg rendkivüli gyöngeségét. Az idő végtelennek látszott, mire szempillája rezdülni kezdett az álmosságtól. De végre is az altató győzött és Lucy mély álomba merült. Mikor a professzor meggyőződött erről, behivta Arturt és meghagyta neki, hogy vesse le a kabátját aztán odaszólt hozzá: – Addig adhatja azt a kis pici csókot, a mig én az asztalért megyek. John barátom, jőjjön segiteni! Igy hát egyikünk sem látta, a mig a beteg fölé hajolt. -226-

– Ő oly ifju és erős s oly tiszta vérü, hogy szükségtelen defibrinálnunk.

Aztán gyorsan, de bámulatos alapossággal hajtotta végre Van Helsing az operációt. A mint az átömlés folyt, az élet mintha visszatért volna szegény Lucy arcába és Artur arca növekedő sápadtsága dacára szinte átszellemült az öröm ragyogásától. Egy kis idő mulva aggódni kezdtem, mert a vérvesztés, akármilyen erős ember volt is Artur, nagyon megviselte. Már magában véve ez is mutatta, hogy mily iszonyu veszteség érte szegény Lucy szervezetét, hogy az, a minek a vesztesége Arturt annyira elgyöngitette, őt csak részben hozta helyre. De a professzor rideg arccal állott, órájával a kezében és tekintetetét fölváltva, majd a betegre, majd meg Arturra szegezve. Én hallottam a saját szivem dobogását. Egyszer csak hallom öreg tanárom halk hangját: – Ne mozduljon egy pillanatig. Elég. John, maga lássa el őt, majd én ellátom a kis beteget. – Mikor mindennek vége volt, csak akkor láttam, hogy Artur mennyire el van gyengülve. Bekötöttem a sebét és karonfogtam, hogy elvezessem; mikor Van Helsing a nélkül, hogy megfordult volna, ujra megszólalt, az öregnek igazán, mintha hátul is volna szeme: -227-

– A bátor szerető, azt hiszem, hogy megérdemel még egy éneket, a melyet mindjárt meg is kaphat. Minthogy elvégezte az operációt, megigazitotta a vánkost a feje alatt. A mint ezt tette, a keskeny fekete bársonyszalag, a melyet Lucy örökké a nyaka körül visel, egy ósdi gyémánt csattal, a mit a mátkájától kapott, szorosra csatolva, kissé felcsuszott és pici piros sebhelyet fedezett föl a nyakán. Artur nem vette észre, de én jól hallottam, a gyorsan beszivott lélegzet szisszenését, az egyetlen jelt, a mely el szokta árulni Van Helsing fölindulását. De nem szólt abban a pillanatban semmit sem, csak felém fordulva, ennyit mondott: No most vezesse le a mi bátor fiatal emberünket, adjon neki jó portoi bort és fektesse le egy kicsit a divánra. Aztán haza kell utaznia és pihenni és enni, inni és aludni kell neki sokat, hogy visszaszerezze, a mit szerelmesének adott. Nem szabad itt maradni neki. Megálljon! még egy szót. Ugy veszem uram, hogy ön aggodalommal van tele az eredményt illetőleg. Hát tudja meg, hogy az operáció minden tekintetben sikeres. Ön megmentette ezuttal a beteg életét és haza mehet és pihenhet abban a gondolatban, hogy minden megvan, a mi most lehet. Én mindent meg fogok mondani neki, ha jobban -228- lesz; nem fogja önt kevésbbé szeretni, azért, a mit tett érte. Isten velünk.

Mikor Artur távozott, én visszamentem a szobába. Lucy csendesen aludt, de lélegzete erősebb volt, láttam a takaró emelkedését a mint lélegzete keblét dagasztotta. Az ágy mellett Van Helsing ült, átható tekintettel figyelve őt. A bársonyszalag ismét elfödte a piros foltokat. Én sugva kérdeztem a professzort:

– Még nem is láttam jól – feleltem és rögtön hozzáfogtam a szalag megoldásához. Eppen a külső ütőér fölött két pont volt, nem nagy, de nem látszott frisnek. Nem voltak ugyan gyüröttek, de a szélük fehér volt és megviselt, mintha megzuzódott volna. Azonnal szembe ötlött, hogy ezen a sebzésen, vagy mi egyéb lehetett, veszthette el azt a rengeteg vért, de épp oly gyorsan, a mint jött, el is tünt ez a gondolatom, mert a dolog lehetetlennek látszott. Hisz az egész ágynak skárlátpirosnak kellett volna ivakodni attól a vértől, a mit szegény Lucynak vesziteni kellett, mielőtt oly sápadtra válhatott, mint a milyen az operáció előtt volt. -229-

– Nos – feleltem én – be kell vallanom, hogy nem tudom, hogy mit tartsak róla. – A professzor fölkelt. – Vissza kell még az éjjel utaznom Amsterdamba – mondta. – Könyveim és egyebem van ott, a mire okvetetlen szükségem lesz. Magának itt kell virrasztani egész éjjel és nem szabad a szemét levenni a betegről.

– Mi vagyunk a legjobb ápolók, maga meg én. Maga résen legyen egész éjjel; gondja legyen rá, hogy jól táplálják és hogy semmi se zavarja a nyugalmát. Magának nem szabad elaludni az éjjel. Későbben majd alhatunk, maga is, meg én is. Visszajövök, a milyen gyorsan csak lehet. Aztán majd megkezdhetjük.

– Majd meglássuk! – felelte ő és kisietett. Egy pillanat mulva visszajött, bedugta fejét az ajtón és ujját intően fölemelve, igy szólott:

– Ne feledje, magára van bizva a beteg. Ha elhagyja és baj lesz, ön nem tud azután jól aludni. -230-

Seward dr. naplója – folytatva.

Egész éjjel Lucy mellett virrasztottam. Alkonyat felé az altató hatása megszünt és ő természetesen fölébredt; de milyen különböző lény volt attól, a kit az operáció előtt láttam. Még a kedve is jó volt és telve boldog élénkséggel, hanem azért erős nyomokat hagyott rajta a teljes kimerültség, a melyben találtuk. Mikor megmondtam Westenránénak, hogy Van Helsing meghagyta, hogy leánya mellett virraszszak, csaknem kinevetett szándékomért, utalva leányának fris erejére és derült jókedvére. De én szilárdan megmaradtam szándékom mellett és készültem a virrasztásra. Mikorra szobaleánya rendbe hozta Lucyt az éjszakára, én megvacsoráltam, aztán leültem egy székre az ágya mellé. Lucy semmi ellenvetést nem tett, de valahányszor szeme találkozott az enyémmel, hálás pillantással nézett rám. Jó hosszu idő mulva, mintha végre elszunnyadt volna, de összeszedve magát mintegy erőfeszitéssel lerázta az álmot magáról és ujra fölpillantott. Ez többször ismétlődött, mindig nagyobb erőfeszitéssel és rövidebb időközökben, a mint az éj előre haladt. Világosnak látszott, -231- hogy nem akar elaludni, hát végre nyiltan megkérdeztem tőle:

– Fél az elalvástól! Miért fél? Miért fél? Hisz az álom a legnagyobb jótétemény a világon, a melyet kivánhatunk.

– Ah, de nem annak, a ki olyan, mint én, az álom nekem a borzalmak kezdetét jelenti!

– Nem tudom! Óh, nem tudom. És ez a legborzasztóbb az egészben. De mindez a baj betegség és gyöngeség álmomban jő rám ugy, hogy már az elalvás puszta gondolata is rémületbe ejt.

– De édes Lucy, ez éjjel nyugodtan alhatik. Én itt maradok az ágya mellett virrasztva és igérem, hogy semmi baj sem fogja érni.

– Én erre rá még ezt is mondtam: Megigérem, hogy mihelyt észre veszem, hogy rossz álom gyötri, azonnal fölébresztem.

– Igazán? Azonnal fölkelt? Óh, be nagyon jó is maga én hozzám. Akkor hát elalszom! És csaknem a szóval egyszerre mélyen -232- és megkönnyebbülten fölsóhajtott és visszadőlt a párnájára, alva.

Egész éjjel virrasztottam mellette. Meg sem mozdult, hanem aludt, csak aludt, mély, nyugodt, életet és erőt adó álomban. Az ajka kissé megnyilt és keble az órainga rendességével szállt és emelkedett. Arcán állandó volt a mosoly és nyilvánvalónak tetszett, hogy rossz álom nem háborgatta lelke nyugalmát az éjjel.

Korán reggel jött a szobalánya és én annak a gondjaira bizva, hazasiettem, mert sok dolog várt rám itt is. Rövid táviratot küldtem Van Helsingnek és Arturnak; az operáció pompás eredményéről értesitvén őket. Felhalmozódott teendőim aztán annyira elfoglalták egész napomat, hogy csak alkonyat felé kérdezősködhettem zoophagusz-betegem felől. A jelentés kielégitő: nyugodtan töltötte az egész elmult napot és éjszakát. Még estebédnél ültem, a mikor Van Helsingtől telegramot vettem Amsterdamból, a melyben meghagyja, hogy térjek vissza Hillinghamba éjszakára, mert alighanem jó lesz kéznél lenni; és értesit, hogy az éjjeli gyorshajóval átjön és korán reggel ott lesz ő is. -233-

Meglehetősen fáradtan és kimerültem érkeztem Hillinghamba. Két éjjel egymásután alig hunytam szemet és agyamon érezni kezdtem azt a tompultságot, a mely a szellemi teljes kimerültséget jelzi. Lucyt fent találtam és a legjobb kedvben. A mint kezet szoritott velem, élesen rám nézett és igy szólt:

– Az éjjel ugyan nem fog virrasztani. Hisz teljesen ki van merülve. Én pedig tökéletesen jól érzem magamat; igazán teljesen jól – és ha virrasztásról egyáltalán szó lehet, hát ezuttal én fogom magát virrasztani.

– Én nem bocsájtkoztam vitatkozásba, hanem vacsorához ültem. Lucy velem jött és felüditve bájos jelenléte által jól bevacsoráltam és egy pár pohár kitünő óbort hajtottam fel. Aztán Lucy fölkisért a garádicson és egy szobát mutatott a magáé mellett, a melyben jó tüzet gyujtottak. – Itt kell maradnia – szólott – és kipihenni magát. Tárva hagyom az ajtaját és a magam szobájának az ajtaját is. A kanapéra fekhetik, mert ugyis tudom hogy doktor létére nem lehetne az ágyba disputálni, a mig betege van kéznél. Ha valamire szükségem lesz, kiáltani fogok és maga azonnal ott teremhet mellettem. -234-

– Én belenyugodtam intézkedésébe, mert fáradt voltam, mint a kutya és igazán nem tudtam volna virrasztani, még ha akartam volna sem. Igy hát megismételtettem Lucyval igéretét, hogy azonnal szólit, ha baja lenne, a divánra dőltem és mindenről megfelejtkeztem magam körül.

Westenra Lucy naplója.

Oly boldognak érzem magamat ez éjjel. Oly nyomorultan gyönge voltam, hogy csupán az, hogy ismét mozogni és gondolkodni tudok, olyan, mintha ujra napot lát az ember és sugárnak melegét érzi, hosszas esős és szürke idő után. Valahogy Arturt oly közel érzem hozzám. Mintha a jelenléte jótékony meleggel árasztana el. Lehet azért, mert a betegség és gyöngeség önzővé és csak saját magával bibelődő lénynyé változtatják az embert, mig az erő és egészség gyeplőt ereszt a szerelemnek és ragadja a gondolatot és érzést a merre szivünknek tetszik. Én tudom, hogy gondolataim merre szállnak. Bárcsak Artur is láthatná! Drágám, drágám, a fülének csendülni kell még álmában is, valamint az enyém csendül ébren. Oh áldott pihenése az elmult éjszakának. -235- Milyen jól aludtam, mig az a kedves jó Seward doktor virrasztott mellettem! És az éjjel sem fogok félni az elalvástól, mert ő közel van és ideszóllithatom. Hálás köszönet mindenkinek, a ki oly jó hozzám! Hálát a jó Istennek! Jó éjt Artur!

Seward dr. naplója.

A professzor kezét éreztem a fejemen és fölriadtam, teljesen ébren. Ezt az egy dolgot bizonyos, hogy ugyan hamar megtanulja az ember az intézetben.

– A mikor tegnap este elhagytam őt, jobban mondva ő hagyott el engem, nagyon jól érezte magát, – feleltem én.

– Jöjjön hát, nézzük meg, – mondta öreg professzorom. És együtt mentünk a szomszéd szobába.

A gördülő függöny le volt eresztve, én az ablakhoz mentem, hogy óvatosan fölhuzzam, mig Van Helsing, halk, macskaszerü lépteivel az ágyhoz közeledett.

A mint a függönyt fölhuztam és a reggeli hap fénye elárasztotta a szobát, hallottam az öreg professzor halk szisszenő lélegzetbeszivását -236- és ismerve annak ritkaságát, halálos félelem nyilalt át szivemen. A mint odasiettem, visszalépett és megrettent „Gott im Himmel“ fölkiáltás szaladt ki ajakán, fölemelt kezével az ágyra mutatott és arca merev lett és hamuszin szürkére változott. A térdeim megcsuklottak rémületemben.

Ott az ágyon, látszólag ájultan feküdt Lucy, sápadtabb és kimerültebb dermedt tehetetlenségben, mint bármikor ezelőtt. Még a szája széle is fehér volt és fogairól az elfehéredett inye visszahuzódott, mint némely, hosszu betegség után elhunyt halotté szokott. Van Helsing fölemelte a lábát, hogy dühösen toppantson vele, de jobb ösztöne és hosszu évek megszokása megakadályozták kitöréseit – és szép csöndesen eresztette le a lábát. – Gyorsan a brandyt! – kiáltotta. Én repültem az ebédlőbe és vissza az üveggel. Ő megnedvesitette vele a szegény beteg ajkát és együtt a szive táját, a tenyerét és csuklóját dörzsöltük vele. Van Helsing a szivét vizsgálta és nehány pillanatnyi rémes aggodalom után megszólalt:

– Még nem késő. Még dobog, de nagyon gyöngén. És most nincs itt ifju Artur, most magához folyamodom barátom John. Beszéd közben a táskájába nyult a vér átömlesztéséhez szükséges müszerekért; én már ledobtam a -237- kabátomat és gyürtem föl az ingem ujját. Ezuttal nem volt szükségünk az altatóra, nem is lett volna időnk hozzá, haladéktalanul hozzáfogtunk az operációhoz. Bizonyos idő mulva – még pedig nem tetszett rövidnek az idő, mert az ember vérének lecsapolása, ha még oly szivesen adja is – rettenetes egy érzés – Van Helsing fölemelte intő ujját. – Ne mozduljon – szólt – mert félek, hogy a mint erősödik, föl talál ébredni; és ebből veszedelem támadna – ah, rettenetes veszedelem támadna. De óvatos leszek. Morfin-injekciót fogok neki adni. Ezzel gyorsan és avatott kézzel fogott szándéka kiviteléhez, még pedig kellemes hatással a mi Lucyt illette, mert halálos ájulása, mintha észrevétlenül ment volna át narkótikus mély álomba. A büszkeségnek sajátságos érzésével láttam a gyönge piros szint lassan-lassan visszatérni Lucy sápadt arcába és ajkába. Nincsen ember, a ki tudná, mig nem tapasztalta, hogy mi az, érezni, hogy élete mintegy a vérével átömlik annak az asszonynak az ereibe, a kit szeret.

A professzor kritikus szemmel figyelt rám. Most már elég lesz, szólt. Már? ellenvetettem én. Hisz Arturéból sokkal többet vett. Mire az öreg szomoru mosolylyal felelt: -238-

– Az a szeretője, a vőlegénye. Magának dolga van, sok dolga van ő érette meg másokért; most ez elég lesz.

Mikor abbahagytuk az operációt, ő Lucyval foglalkozott, mig én ujjaimmal szoritottam le sebzésemet. Ledültem és ugy vártam, hogy a professzor engem is ellásson, mert egy kissé ájultnak és szédültnek éreztem magamat. Nemsokára bekötözött a professzor és leküldött az ebédlőbe, hogy egy pohár bort igyam. A mint távozóban voltam, utánam jött és suttogva mondta:

– Vigyázzon, egy szót se erről senkinek sem. Ha ifju szerelmesünk váratlanul betoppanna, mint tegnapelőtt, egy szót se neki. Egyszerre megijesztené és féltékenynyé tenné őt. Pedig ennek nem szabad lenni. Hát azért!

– No nincs sokkal rosszabbul. Menjen a szobájába, feküdjék a divánra és pihenjen egy kicsit; aztán sokat reggelizzék és jöjjön ide hozzám.

Én követtem utasitásait, mert tudtam, hogy milyen helyesek és okosak. Megtettem, a mi tőlem tellett és most már azon kellett lennem, hogy erőmet lehetőleg meggyüjtsem. Nagyon gyöngének éreztem magamat és gyöngeségemben -239- nem is nagyon csodálkoztam a történteken. Elalvás közben a divánon is mindig azon tünődtem azonban, hogy miképpen következhetett be Lucynál ez a visszaesés és hogyan veszthetett annyi vért, a nélkül, hogy annak nyoma lett volna. Azt hiszem, hogy tünődésem az álmamba is beleszövődött, mert alva és ébren gondolataim mindig és ujra visszatértek sokszor a pici pontokhoz a torkán és azoknak a kicsiségük mellett is rongyos, zuzott szélüket láttam magam előtt.

Lucy jó sokáig aludt nappal és mikor végre fölébredt, elég jól és erősnek érezte magát, ha nem is olyan jól, mint az előtte való napon. Van Helsing, mikor ébren látta, elment egy sétára, engem hagyva a beteg mellett, azzal a szigoru utasitással, hogy egy pillanatig ne hagyjam magára. Hallottam még, hogy elmenet a szobalánytól kérdezte az utat a legközelebbi táviróhivatalba.

Lucy jókedvüen csevegett velem és mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy valami történt vele. Én igyekeztem őt szórakoztatni és mulattatni. Mikor az édesanyja feljött meglátogatni, még az sem vett észre semmi változást, de hálásan mondta nekem:

– Mi oly sokkal tartozunk önnek, doktor, mindazért, a mit tett, de most már igazán -240- kérnem kell, hogy ne fáraszsza ki magát tulságosan. Ön ma szinte nagyon fáradt, agyon van dolgozva. Önnek is el kelne egy jó kis feleség, a ki gondját viselje – bizony mondom, hogy elkelne.

A mint beszélt, Lucy arca biborpirosra változott, de csak egy pillanatra, mert szegény kiszipolyozott erei nem sokáig nélkülözhették a vért. A reakció kisérteties fehérre festette arcát, a mint esdeklő tekintettel nézett rám. Én mosolyogtam és biccentettem és ajkamra tettem az ujjamat; ő sóhajtva dőlt vissza párnái közé.

Van Helsing egy-két óra mulva visszatért és egyszer csak ezt mondta nekem: Most maga haza megy és eszik sokat és eszik eleget. Tegye magát erőssé. Én itt maradok az éjjel és magam fogok virrasztani a kis kisasszonynál. Maga meg én figyeljük az esetet és nem kell engedni, hogy más is tudja. Nagyon komoly okaim vannak. Nem, ne kérdezze, gondoljon, a mit akar. Ne féljen a legvalószinütlenebb gondolattól sem. Jó éjszakát.

A csarnokban a cselédek közül két szobalány szólitott meg és kérdezték, hogy ők, vagy legalább egyikük nem virraszthatna-e Lucy kisasszony mellett. Nagyon szépen kértek, hogy engedném meg nekik; és mikor -241- mondtam, hogy Van Helsing kivánja, hogy vagy ő maga, vagy én virraszszak a beteg mellett, szinte sirva kértek, hogy vessem magamat közbe értük az idegen doktor urnál. Engem nagyon meghatott jószivüségük. Lehet azért, hogy igen el voltam gyengülve, vagy tán mert Lucyt illette önfeláldozó szeretetük; mert ezelőtt is már akárhányszor tapasztaltam ilyen áldozatrakész hüséget asszonyokban. Még jókor érkeztem haza a késői ebédre; körüljártam az intézetet, mindent rendben találtam; az álmot várva, jegyeztem a fentieket. Érzem, hogy kezdek álmosodni.

Ma délután átmentem Hillinghamba. Van Helsinget kitünő jó kedvben és Lucyt sokkal frissebben találtam, Nemsokára érkezésem után egy jó nagy, külföldről jött csomagot hoztak a professzor számára. Ő nagy buzgósággal látott a fölbontáshoz – és egy nagy csomó hófehér virágot vett ki belőle.

– Igen kedvesem, de nem arra való, hogy játszszék vele. Mert ez orvosság. – Erre Lucy elfintoritotta az arcocskáját. – No de -242- nem kell ám bevenni, rosz, émelygős, kanalas orvosságban; azért hát nem is szükséges, hogy az orrocskáját ugy fölhuzza, mert akkor kimutatom az én Artur barátomnak, hogy kár szeretni olyan leányt, szépet, a ki csunya ráncosra huzza orrát össze. Aha, szép kis lány, ez hamar egyenesre huzta a csinos nózit. Ez orvosság, de maga nem tudja hogyan. Ablakába teszem; szép koszorut kötök belőle, nyakába akasztom, hogy jól aludjék tőle. Oh igen! ez olyan mint a lótusz-virág, elfelejteni bajt tőle. Olyan szaga van, mint a Lethe vizének, vagy mint az örök ifjuságot adó forrás vizének, a mit a régi bölcsek kerestek, de mindig későn találtak meg.

A mig beszélt Lucy, nézegette és végre megszagolta a virágot. De ezzel le is dobta őket, félig nevetve, félig haragosan mondva:

– Oh, professzor ur, maga csak meg akar engem tréfálni. Hisz ez a virág közönséges fokhagyma virág!

Meglepetésemre Van Helsing fölemelkedett és legridegebb hangján, merev arccal és összehuzott szemöldökkel igy szólott:

– Nem türök semmi ellenszegülést! Én soha sem tréfálok! Mindennek, a mit teszek, meg van a maga kegyetlen oka és komolyan intem önt, nehogy megakadályozzon szándékomban. -243- Vigyázzon, ha nem a maga, hát azok kedvéért, a kik szeretik.

Aztán látva szegény Lucy rémületét, szelidebben folytatta. – Óh, kis kisasszonyka, édes, ne féljen tőlem. Én csak a maga javát keresem; de ebben a közönséges virágban nagy haszon lakik magának. Nézze, én magam teszem a szobájába. Magam kötöm a koszorut, a mit viselni kell magának. De csitt! ne szóljon senkinek, a kik kiváncsi kérdésekkel zaklatnak. Engedelmeskedni kell és hallgatás egy része az engedelmességnek; és engedelmesség fogja magát erősen és egészségesen ölelő karokba vinni, a kik várják. No most üljön egy kicsit csöndesen. Jöjjön velem John barátom és segitse nekem a szobát disziteni fokhagyma virággal, a mely messze Harlemból jött, a hol az én barátom Vanderpaol üvegházban neveli a virágot egész esztendőben végig. Telegrafáltam neki tegnap; különben nem lehetett volna itt ma.

Lucy szobájába mentünk, magunkkal vive a virágot. Bizonyos, hogy a professzor eljárása igen különös és olyan volt, a milyenről semmiféle gyógyszertanban nem olvastam. Először is gondosan betette és bezárta az ablakokat, aztán egy marék virággal gondosan végig dörzsölte a rámáját, mintha azt akarná, -244- hogy minden beszürődő levegő fölvegye a fokhagyma szagot. Aztán pedig a csutkával az ajtó szárfát dörzsölte végig, fönt, lent és mind a két oldalon, végre roppant furcsának tetszett nekem és végre megszólaltam.

– Igaz ugyan, tanár ur, hogy jól tudom, hogy mindennek, a mit tesz, meg van a maga oka; de engedje meg, hogy mostani eljárását furcsának találjam. Jó, hogy valami skeptikus nincs közel, mert még azt találná mondani, hogy maga valami babonát üz, hogy kirekeszsze a gonosz szellemet.

– Meglehet, hogy azt üzök! – felelte a professzor nyugodtan, a mint elkezdte a Lucy nyakára szánt koszorut kötni.

Aztán lent megvártuk, mig Lucyt a szobalánya ágyba fektette és a professzor aztán sajátkezüleg erősitette a fokhagymavirág koszorut a nyakába. Utolsó szavai ezek voltak:

– Vigyázzon, hogy le ne tépje; és még ha a levegőt fülledtnek találná is az éjjel, ne nyisson se ajtót, se ablakot.

– Igérem, – felelte Lucy – és köszönöm mind a kettőjüknek irántam való jóságukat! Oh, mivel érdemeltem én, hogy ily jó barátokkal legyek megáldva?

Mikor kocsimon, a melyet várattam, elhagytuk a házat, Van Helsing igy szólt: -245-

– Ma éjjel alhatom nyugodtan és alvás kell is nekem – két éjszaka utazás, sok olvasás a közbeeső napon, sok aggodalom a rákövetkező napon és egy egész éjszakai virrasztás szemlehunyás nélkül. Holnap reggel korán maga jön értem és mi együtt megyünk szép kis lányt megnézni, a ki sokkal erősebb lesz a babonától, a mit üztem vele. Ho, ho, ho!

Oly biztosnak látszott a dolga felől, hogy nekem, eszembe jutván a magam biztossága két éjjellel ezelőtt és bizodalmamnak rettenetes eredménye, szinte megremegtem félelmemben. De talán gyöngeségem megakadályozott abban, hogy félelmemet közöljem öreg barátommal, hanem azért csak annál jobban gyötört.

Westenra Lucy naplója.

Milyen jók hozzám mindannyian! Már egészen megszerettem azt a kedves, jó Van Helsing doktort. Szeretném tudni, hogy miért fektetett oly nagy sulyt a virágjaira. Szinte megrémitett, oly nagyon haragos volt miattuk. És pedig alighanem igaza volt, mert én már is érzem, mintha némi megkönnyebbülést -246- okoztak volna. Valahogy nem félek annyira attól, hogy egyedül maradjak az éjjel és félelem nélkül fogok elaludni. Nem fogok törődni semmiféle szárnycsapkodással és suhogással sem az ablakomon. Oh mily borzalmas küzdelmet vivtam az utóbbi időben az elalvás ellen; mily iszonyu volt az álmatlanság és mennyivel iszonyubb az alvástól és a vele járó, ismeretlen borzalmaktól való félelem. Mily áldott az oly emberek élete, a kik nem tudják, mi a félelem, a rettegés, a kikre nézve az alvás jótétemény, a melyben minden áldott éjjel részesülnek. Nos, ez éjjel remélem, hogy nekem is édes lesz az álom, ugy fekszem itt, mint Ofélia, virágokkal födötten. Soha sem szerettem ezelőtt a foghagymát, de ma imádom! Mintha áldás és béke volna illatában; érzem az édes álmot közeledni. Jó éjszakát mindenkinek.

Seward dr. naplója.

Van Helsinget már jókor reggel ébren és készen találtam. A megrendelt kocsi az ajtó előtt állt. A professzor fogta a táskáját, a melyet most mindig magával hord. -247-

De hadd megyek sorban. Van Helsing és én nyolc órakor reggel érkeztünk Hillinghamba. Remek fris őszi reggelünk volt. A mint a házba léptünk, Westenráné, a ki rendesen korán kelő, fogadott bennünket, nagyon kedvesen, melegen és igy szólt:

– Örömmel fogják hallani ugy-e, hogy Lucy jobban van. Az édes gyermek alszik még. Benéztem a szobájába és láttam, de nem mentem be, nehogy zavarjam álmában. A professzor mosolygott és örömében kezeit dörzsölve, szólott:

– Aha! gondoltam mindjárt, hogy helyes volt diagnózisom. Az orvosságom hatásos – mire Westenráné igy felelt:

– No csak ne foglaljon le minden érdemet magának, kedves doktor. Lucy állapotának javulását legalább is fele részben nekem köszönheti.

– Csak ugy, hogy az éjjel nagyon elfogott az aggodalom édes kis leányomért, hát a szobájába mentem. Nagyon jól és mélyen aludt, oly mélyen, hogy még a jövetelem sem zavarta. De a szoba iszonyuan fülledt volt. Mindenfelé tele volt rakva azzal a rettenetesen erős illatu méreggel, de sőt még a nyaka köré -248- is volt egy csomó kötve. Én féltem, hogy a nehéz szag megárt a szegény gyermeknek, mostani elgyöngült állapotában, hát leoldtam a virágot a nyakáról és egy picit kinyitottam az ablakot, hogy fris levegőt kapjon. Meglátja, hogy meg lesz elégedve a kinézésével doktor.

Beszédje végén visszament a kis nappalijába, a hol rendesen korán és egyedül szokott reggelizni. A mig beszélt, a professzor arcát figyeltem és láttam, hogy hamuszinre változik. Addig, a mig a szegény asszony jelen volt, megőrizte ez önuralmát, még mosolygott is rá, a mint ajtót nyitott neki, hogy a szomszéd szobába menjen. De alig tünt el, hirtelen és nagy erőszakkal az ebédlőbe hurcolt magával és betette mögöttünk az ajtót.

És ekkor láttam életemben először Van Helsing professzort megtörni. A néma kétségbeesés egy nemével emelte karjait a feje fölé és tehetetlenül ütögette össze a tenyereit; végre egy székre vetve magát, arcát tenyerébe rejtette és elkezdett zokogni, hangos keserves zokogással, a mely szive fájdalmas mélységéből fakadt. Aztán ismét égnek emelte a karjait, mintha az egész mindenséget hivná segitségül. Isten! Isten! Isten! jajgatott. Mit vétettünk mi, mit vétett ez a szegény teremtés, -249- hogy ily borzasztóan büntetsz bennünket; Vagy közöttünk jár-e a sors ma is, mint a régi pogány világban, hogy ilyen dolgok és ilyen kegyetlen módon történhetnek? Ez a szegény szerencsétlen anya, nem tudva és a legjobbat akarva, olyat cselekszik, a mi veszendővé teszi leánya testét, lelkét; és mi nem szólhatunk neki, még alig is inthetjük, vagy meghal és akkor midakettő meghal. Oh! milyen átok alatt vagyunk! Az ördögnek minden hatalma ellenünk szegül!

Hirtelen fölugorva folytatta. – De jöjjön – látnunk és cselekednünk kell. Ördög vagy nem ördög, vagy minden ördöge a pokolnak egyszerre – mindegy; azért nekünk küzdeni kell. – A táskáját fölkapta és együtt mentünk föl Lucy szobájába.

Ismét fölhuztam a rolettát, mig Van Helsing az ágyhoz lépett. Ezuttal nem rettent vissza, a mint a szegény erest, ugyanazzal a rémes már fehér sáppadtsággal rajta meglátta. Arca kemény bánatot és egyuttal végtelen könyörületet fejezett ki.

– Ugy van, a mint vártam, mormogta. Szó nélkül ment és bezárta az ajtót, aztán elkezdte a vérátömlesztéshez szükséges müszereit a kis asztalra kirakni. Én az operáció elkerülhetetlenségét belátva, huztam le a kabátomat, de ő intő kezével megállitott: Nem! szólt. Ma -250- ön fog operációt csinálni, én adok hozzávalót. Maga már ugyis gyönge. Beszéd közben ledobta a kabátját és gyürte föl az ingujját.

Az operáció ismétlődött, Lucy fakó arcába ismét visszatért a szin, a mint rendes lélegzetvétellel egészséges álomba merült. Ezuttal én vigyáztam, mig Van Helsing összeszedte magát és pihent.

Később megmondta Westenránénak, hogy semmit sem szabad elmozditania a leánya szobájából az ő megkérdezése nélkül. Hogy a virágokat orvosság gyanánt alkalmazta és hogy erős illatuk belégzése Lucy gyógyulását segiti elő. Azután magára vállalta a beteg gondját, kijelentve, hogy a két következő éjszakán maga fog virrasztani mellette és hogy nekem izenni fog, ha szüksége lesz rám.

Egy órával ezután Lucy fölébredt álmából frisen és jókedvüen és alig látszott meg rajta rettenetes vérvesztése.

Mit jelentsen mindez? Már-már azon kezdek tünődni, hogy nem-e az őrültekkel való foglalkozásom bontja-e meg a tulajdon agyvelőmet. -251-

Westenra Lucy naplója.

A nyugalom négy napját és négy éjjelét kiélveztem. Már ismét annyira megerősödtem, hogy alig ismerek magamra. Ugy látszik, mintha valami rettenetes végtelen álmom lett volna és csak most ébrednék a napfényre és fris levegőre körülöttem. Csak homályosan emlékszem a várakozás és félelem gyötrelmes időire. A sötétségre, a feledésre és aztán uj életre kelésre, mint a mikor a buvár emelkedik föl lassan a mély vizekből. A mióta azonban Van Helsing doktor velem van, mind ez a rosz álom mintha elmult volna rólam. A titokzatos sajgás, a mely csaknem eszemet vette a félelemtől – az ablakomat verdeső szárnycsattogás – a távoli hangok, a melyek mégis oly közelnek tetszettek, a kemény rideg parancsszó, a mely, nem tudom, honnan jött és rendelte, hogy tegyek, nem tudom, hogy mit – mindez elmulott. Most félelem nélkül fekszem le és alszom el. Meg sem próbálok ébren maradni. Már egészen megszerettem a foghagyma virágot és mindennap kapok egy fris ládával Harrleinból. Ma éjjel Van Helsing dr. elutazik, mert egy napot Amsterdamba kell töltenie. De most már nem kell, hogy -252- virraszszanak. Elég jól vagyok arra, hogy egyedül hagyjanak. Hála érte a jó Istennek, a ki anyám, az én kedves Arturom és mind azok kedvéért, a kik oly jók hozzám, megtartott. Nem is fogom érezni, hogy nem virrasztanak, mert hisz az utolsó éjjel Van Helsing dr. is jó részt alva töltötte az időt a székében. Kétszer is alva találtam szegényt, mikor fölébredtem, de azért nem féltem ujra elaludni, noha a galyak, vagy denevérek, vagy tudj’ Isten mi is, csaknem haragosan csapkodták az ablakomat.

A Pall Mall Gazette.

A kiszabadult farkas. Tudósitónk veszedelmes kalandja: Beszélgetés tudósitónk és az állatkert felügyelője közt. Tenger kérdezősködés, majdnem ugyanannyi goromba elutasitás és ujra kérdezősködés után, végre is sikerült megtalálnom az állatkert ama részének felügyelőjét, a melybe a farkasok osztálya is tartozik. Bildet Tamás az elefántok háza mögötti kis tanyák egyikében lakik és éppen a teájához készült ülni, mikor megtaláltam. Tamás és a felesége, szives vendégszerető, öreges gyermektelen emberek és ha mindig olyan jóizüen élnek, mint a milyen jóizü falatozással kináltak -253- meg engem, akkor igen kellemesen telhetik az életük. A felügyelő nem akart dologra térni, mig a vacsorán tul nem estünk és mindnyájan jól nem laktunk. Mikor aztán az asztalt fölszedték és ő pipára gyujtott, igy szólt:

– Már most uram neki dülhet és kérdezhet tőlem, a mit akar. Megbocsátott, hogy vacsora előtt nem állottam szóba az urral, de én még a farkasoknak, sakáloknak és hiénáknak is beadom a vacsorájukat, mielőtt kérdéseket intéznék hozzájuk.

– Hogy érti azt, kérdést intézni hozzájuk? – tudakoltam én, hogy bele biztassam egy kicsit az öreget a beszélgetésbe.

– Hát a feje bubjára ütök a póznával, ez az egyik módja, aztán meg megvakarom a fülük tövit mikor egy-egy bőkezü legény szeretné, ha mutogatnák magukat egy kicsit a szive választottja előtt, a kit a kimenőn kisér. Az elsővel, már mint a póznával való fejbe kolintással, mielőtt beadnám nekik az ebédet, csak megvagyok valahogy, de már a másodikkal, a fültövön vakarással ugyan csak megvárom, mig ugyszólván a fekete kávé és szivarnál vannak a dögök. Már pedig higyje el uram, hogy magunk is olyanok vagyunk, mint ezek a vadállatok itten, például mikor megszólitott – ugy-e? Hogy beszéljek arról -254- a farkashistóriáról valamit, hát én is olyan morgósan feleltem, mint akár melyik medvém és mikor még az igazgatóságnál való szives följelentéssel fenyegetett, hát akkor is csak azt mondtam, hogy menjen a pokolba az ur, sértésül ne vegye, de mondtam-e vagy nem mondtam.

– Nohát. A mikor az ur a följelentéssel fenyegetett a gorombaságomért, hát az annyi volt, mintha fejbe kólintott volna a póznával. De a sajgást megenyhitette a fél arany. Nem volt kedvem a veszekedéshez, hát megvártam az etetést, csak ugy, mint a farkasaim, tigriseim és oroszlánaim szokták. Most már aztán, hogy az öregem kibélelt egy jó nagy darab kugloffal, kiöblögetett a jó erős teájával és rágyujtottam, hát vakargathatja a fülem tövét, a mennyit csak tetszik, már csak nem is morgok többet. Rajta hát nó, kérdezzen, ugy is tudom, hogy a miatt a bolond farkas miatt gyütt csak ide.

– Ugy van! Azt akarom, hogy mondjon el mindent, először is azt, hogy hogyan történt, azután pedig azt, hogy mit gondol, mi az oka és végül azt, hogy mit gondol, hogy fog az egész végződni.

– Meglesz, uram! Ennyi körülbelül az -255- egész história. Ez a farkas, a melyet Berzibernek hivtunk, a három szürke farkas közül volt, a melyet Norvégiából hozattunk ezelőtt négy évvel. Nagyon kedves, szelid, jó farkas volt és soha sem adott szóra gondot. Jobban elcsodálkoztam azon, hogy elkivánkozott innen, mint bármely más idevaló állaton csudálkoztam volna. De hát ime a farkasokba csak ugy nem lehet megbizni, mint az asszonyokba.

– Sose hallgasson rá uram! – vetette közbe a felesége kacagva. Az öreg olyan régen barátkozik az állatokkal, hogy már maga is csak olyan, mint egy vén farkas. Hanem azért nem mérges ám a harapása.

– Hát uram, ugy volt, hogy tegnap vagy két órával az etetés után hallottam az első lármát, éppen a majomházban ágyaztam egy beteg kis pumának, de a mint a csaholást és orditást meghallottam, azonnal oda siettem. Hát ott látom Berzibert, a mint őrült erővel rázza és tépi a vasrácsot, mintha ki akarna jönni. Nem sok ember volt aznap a kertben és közel oda csak egy ember állt, egy magas, vékony fickó, hajlott orral, hegyes bajuszszal, a melybe néhány ősz szál vegyült. Kemény, hideg tekintete volt és vörös szeme, és nekem mindjárt sehogy sem tetszett, mert ugy láttam, mintha ő haragitotta volna meg az állataimat. -256- Fehér szarvasbőrkeztyü volt a kezén, a mint mutatja nekem az állatokat és azt mondja:

– Talán éppen kendet, mondok én, mert sehogy sem tetszett a módja. Ő nem haragudott meg, mint a hogy gondoltam, hogy fog, hanem csufondárosan mosolygott, valamennyi hegyes fogát kimutatva és aszongya:

– Oh, de bizony szeretnék – mondok én szint olyan csufondárosan. Ők nem vetnének meg, egy-két csontot fogpiszkálónak a vacsorájuk után, kend pedig azzal bőven szolgálhatna nekik.

– De a legfurcsább az egészben az volt, hogy a mikor az állatok beszélgetni láttak bennünket egymással, hát szép csöndesen lefeküdtek és a mikor oda mentem hozzájuk, hát Berziber épp ugy meghagyta a fülét vakarni, mint máskor. Erre aztán az az ember is oda jött és sülyedjek el, ha ő is be nem dugta a kezét és megsimogatta a vén farkasnak a fülét.

– Nem én – mondja ő – nem éppen, de azért van egynéhány ilyen kedvencem.

És ezzel kalapot emel, olyan udvariasan, mint egy lord és ezzel elsétál. Az én öreg farkasom utána nézett, a mig csak látta, aztán egy sarokba huzódott, a honnan egész este nem lehetett többet kicsalni. Hát aztán a mult éjjel alig hogy a hold fölkelt, valahány farkasunk csak van, az mind elkezdett orditani. Pedig semmit sem láttam, a miért ordithattak volna. Senkise járt a közelben, kivéve valakit, a ki a kerten tul, valahol az utcán, nyilván a kutyájának füttyengetett. Egyszer-kétszer még kinéztem, hogy minden rendén van-e és volt és végre aztán az orditást is abbahagyták. Valamivel éjfél előtt lehettem kint utoljára körül nézni és a mint az öreg farkas ketrece elé érek, hát látom, hogy a vasrács ki van feszitve és a ketrec üres. Ennyi minden, a mit az egészből tudok.

Az egyik kertészünk, a ki akkor tájt jött haza valami mulatságból, aszongya, hogy látott egy nagy szürke kutyát keresztül jönni a kert keritésén. -258-

– Már most hát azt mondja meg Bilder ur, ha tudja, hogy mit gondol, hogy miért szökött meg a farkasuk?

– Hát tudja uram, én azt gondolom, hogy tudom, – kezdte a fölvigyázó gyanus szerénységgel, – csak azt nem tudom, hogy aztán el is hiszi-e az ur, ha megmondom.

– Már hogyne hinném. Ha valaki mint Bilder ur, a ki oly jól ismeri az állatokat, ne tudná a szándékukat, hát ki tudná akkor?

– Hát tudja jó uram, én azt gondolom, de ugy is van, hogy az a bestia azért szökött meg, mert – mert kedve szottyant a szökésre.

A jóizü kacagás, a melylyel Tamás ur és a felesége a tréfát kisérték, bizonyitotta, hogy már nem uj és hogy az egész magyarázat szende fölültetés számba megy. Én nem akartam visszatréfálni az öreget, mert gondoltam, hogy biztosabb nyitját is tudom a szivének, hát csak ennyit mondtam:

– Hát tegyük föl Bilder ur, hogy az első fél arany busásan le van szolgálva és hogy a pajtása alig várja, hogy szintén utána menjen, ha még megtudtam, hogy mit gondol, hogy mi fog ez után történni.

– Ezt már szeretem uram, felelte az öreg sebtiben, tudom, hogy nem veszi rosz -259- néven, hogy egy kicsit megtréfáltam, nem is mertem vóna tenni, de az öregem itt biztatott a fél szemével, hát csak megpróbáltam.

– Hát én csak azt gondolom uram, hogy az a vén bestia elbujt valahova, a kertész, a ki állitólag látta, azt mondja, hogy éjszaknak futott sebesebben, mint a legjobb paripa. De én azt nem hiszem, mert hát tudja uram, hogy se kutya, se farkas nem tud vágtatni, nem arra valók. A farkasok igen nagyszerüek a mesés könyvekben és én el is hiszem róluk, hogy ha csapatosan esnek valakinek, a ki gyávább és jobban fél még náluknál is, hát félelmetesen tudnak orditani és föl is falatozzák, a mi ilyenkor utjokba akad. Hanem hát igazándi igazában a farkas egy nyomorult bestia, a kinek fele annyi esze és bátorsága sincs, mint egy jóravaló kutyának és kerüli a veszedelmet, mint a tüzet. Aztán ez a miénk, ez meg soha se is próbált verekedni, vagy magának szerezni valamit, és sokkal inkább hiszem, hogy valahol a kert körül ólálkodik, és ha egyátalán van egy kis esze, hát azon tünődik, hogy ugyan ki adna neki egy kis reggelit. Ha nem kap, hát akkor igaz, hogy jaj annak a dajkának, a ki ma a katonájával odébb sétál, ozt a kocsiba felejti a gyereket, -260- mert akkor aligha egygyel kevesebb nem lesz ma a szopós babák száma.

Már épp a második aranyat nyomtam a markába, mikor valami az ablaknak esett és Bilder uram arca rőfnyire nyult, a nagy meglepetésben.

– Akármi legyek – kiáltotta – ha nem az én vén ordasom jött vissza magától.

Az ajtóhoz ment és rémületemre fölnyitotta. De az öreg Bilder és a felesége kutyába sem vették az ordast. A bestia maga is olyan békés és jóindulatunak mutatkozott, mint akár csak a képeskönyvbeli hires őse.

Az egész jelenés kimondhatatlan keveréke volt a nevetségesnek és meghatónak. A gonosz farkas, a félelmes fenevad, a mely remegésben tartotta egy napig egész Londont és megvacogtatta a gyermekek szivét, itt állt bünbánóan és ugy fogadták és cirógatták, mint akár csak a megtért tékozló fiut. Az öreg Bilder a leggondosabb gyöngédséggel végig tapogatta a bünöst és igy szólt:

– No ugye mondtam, hogy bajba keveredik az öreg. Itt van la! véres a feje és tele van apró üvegcseréppel, bizonyosan valami falon ugrott keresztül, igazán szégyen gyalázat, hogy megengedik a falak tetejét üvegcserepekkel -261- malterozni. Itt van szegény öreg hogy járt. Gyere Berziber.

Fogta a farkast, bezárta a kalitjába, ellátta hussal és ment a följebbvalójának jelentést tenni. Én is eljöttem, hogy megirjam lapunk számára az állatkerti kaland hiteles históriáját.

Seward dr. naplója.

Ebéd után dolgozószobámban könyveim és jegyzeteim rendezésével voltam elfoglalva – mert sok egyéb sürgősebb teendő és Lucynál tett látogatásaim miatt nagyon elmaradtam tőlük, – midőn az ajtó hirtelen fölpattant és berohant rajta betegem a szenvedélytől eltorzult ábrázattal. Én meglepetten bámultam rá, mert a hallatlan esetek közé tartozott, hogy a beteg rohanja meg az orvost tulajdon szobájában. Megállás nélkül rontott nekem, egy asztali késsel a kezében és látva veszedelmes szándékát, igyekeztem az asztalt kettőnk közt tartani. De ő gyorsabb és erősebb volt nálamnál; és mielőtt meglepetésemből egészen helyreálltam volna, felém sujtott és bal csuklómon erősen megsebesitett. De mielőtt még egyszer vághatott volna, én -262- sem voltam rest és jobb kezemet használva, hanyatt löktem őt a padlón. A kezem erősen vérzett és csakhamar egész kis tócsa támadt a szőnyegen. Láttam, hogy barátom nem egyhamar fog onnan fölkelni, a hova löktem, hát gyorsan sebem bekötéséhez fogtam, e mellett élesen szemmel tartva a földön fekvő alakot. Mikor az ápolók berohantak és figyelmünket teljesen ráirányoztuk, majd elájultam annak láttára, a mit tett. A hasán feküdt a padlón elterülve és nyalta fel a vért, a mely sebesült csuklómból folyt ki.

Könnyü volt őt lefülelni és meglepetésemre egészen békésen távozott az ápolókkal, egyre csak azt ismételgetve: A vér az az élet! A vér az az élet!

Pedig én már nem sok vért veszithetek: Többet veszitettem már is, mint a mennyi jó lenne és Lucy betegségének tartós makacssága is nagyon kimerit. Izgatott vagyok és ideges, nyugalomra van szükségem, nyugalomra, nyugalomra. Szerencsére Van Helsing nem hivott el, hát nem kell lemondanom az alvásról; ma igen nehezen volnék el alvás nélkül. -263-

Távirat, Van Helsing, Antverpenből, Sewardnak Carfex.

(Carfexba küldetett Sunex megyében először, mert nem volt pontosan megjelölve, hogy Carfex – London mellett ennélfogva 24 órai késedelemmel kézbesittetett.)

Okvetetlen Hillinghamban legyen ez éjjel. Ha nem virraszt is – gyakran nézzen be és gondja legyen, hogy virágok ott legyenek: nagyon fontos, okvetetlen ott legyen. A mily gyorsan csak lehet, ott leszek magam is.

Seward doktor naplója.

Azonnal indulok vonattal. Van Helsing telegrammja őrült aggodalomba ejtett. Egy egész éjszakát vesztettünk, pedig keserü tapasztalásból tudom, hogy mi történhetik egy éjszaka is. Lehet ugyan, hogy mindent rendben találok, de ki tudja, hogy mi nem történhetett? Bizonyos, hogy valamely szörnyü végzet lebeg fölöttünk, a mely kijátsza minden igyekezetünket. -264-

Memorandum. Westenra Lucy hagyatéka.

Éjjel. Én irom ezt és ugy hagyom, hogy megtalálják, nehogy valamely véletlennél fogva valaki bajba kerüljön miattam. Ez pontos leirása annak, a mi az éjjel történt. Érzem, hogy meghalok a gyöngeségtől és alig van annyi erőm, hogy irjak, de meg kell tennem, ha belehalok is a megerőltetésbe.

Lefeküdtem, mint rendesen, gondom volt rá, hogy a virágokat Van Helsing doktor utasitásai szerint helyezzük el és csakhamar elaludtam.

Az ablaktáblákon való csapkodás ébresztett föl, az a sajátságos csapkodás, a mely ezután kezdődött, hogy Minna a temetőben talált alva és a melyet azóta oly jól ismerek. Nem féltem, de szerettem, volna, ha Seward doktor a szomszédszobában lett volna – a hogy Van Helsing mondta, hogy lesz – és én bekiálthattam volna. Iparkodtam ismét elaludni, de nem birtam. Ekkor egyszerre csak meglepett a régi félelem az elalvástól és elhatároztam, hogy ébren maradok. De csodálatos módon most, hogy nem akartam elaludni, majd elnyomott az álom. Féltem egyedül lenni, hát fölkeltem, kinyitottam az ajtót és kiáltottam, -265- hogy „nincs itt senki sem“? Nem kaptam feleletet. Féltem, hogy anyám fel talál ébredni, hát ismét betettem az ajtómat. Ekkor a kertben a bokrok közül vonitást hallottam, mint valami kutyáét, csakhogy sokkal mélyebbet és dühösebbet. Az ablakhoz mentem és kinéztem, de nem láttam semmit sem, egy óriás denevért kivéve, a mely az ablakot verdeste szárnyaival. Visszamentem hát az ágyamba, de föltettem magamba, hogy nem fogok elaludni. Egyszer csak kinyilik az ajtó és benéz rajta édes anyám; látta, hogy nem alszom hát bejött és mellém ült. Még a szokottnál is édesebb és szeretetteljesebb hangon mondta:

– Nagyon nyugtalankodtam miattad drágám, hát bejöttem megnézni, hogy nincsen-e a valami bajod.

Féltem, hogy megtalál hülni ott ülve, hát kértem, hogy feküdjék mellém az ágyba és háljon itt. Meg is tette, hogy mellém bujt az ágyba, de nem vetette le a pongyoláját, mert azt mondta, hogy nem marad soká, hanem ismét vissza megy a maga ágyába. A mint igy egymást átölelve feküdtünk, a csapkodás és puffogás ismét elkezdődött az ablakomon. Anyám megriadt és remegve kiáltotta: – Mi az? Én iparkodtam megnyugtatni, a mi végre sikerült is és ő csöndesen feküdt, de hallottam, hogy szegény -266- szive iszonyuan dobog még mindig. Egy kis vártatva ujból kezdődött az a halk, mély vonitás a bokrok között és mindjárt utána nagyot reccsent az ablak és az üvegcserepek csak ugy röpültek a padlóra. A rolettát a betóduló szél a szobába fujta és a bezuzott ablakban egy óriás, lompos, szürke farkasnak a feje látszott.

Anyám sikoltott rémültében és föl próbált emelkedni és kapkodott valami után, a mibe kapaszkodjék. Tőbbek közt a virágfüzérbe is belekapaszkodott, a mit Van Helsing parancsára a nyakamon viseltem és letépte rólam. Egy vagy két pillanatig kiegyenesedve ült, a farkasra mutatva, melléből rettenetes hörgéssel szakadt föl a lélekzete; azután mint a kit a villám sujtott, bukott le és estében fejével a halántékomon ütött annyira, hogy egy-két pillanatra elkábultam. Az egész szoba mintha forgott volna velem. Szememet az ablakra szögezve tartottam, de a farkas visszahuzta a fejét és a bezuzott ablakon mintha miriád pontocska tódult volna be a levegővel, keringve és szállva, mint az utasok által leirt homokoszlop, vihar alkalmával a a sivatagban. Mozdulni próbáltam, de valamely büvös hatalom lenyűgözve tartott és szegény anyám holtteste is – mert áldott jó -267- szive megszünt dobogni – ólomsulylyal nehezedett rám; aztán egy ideig semmire sem emlékeztem.

De az idő nem tetszett nagyon hosszunak, de igen igen borzalmasnak, mig ismét magamhoz tértem. Valahol a közelben mintha halottra kongatták volna a harangot; az egész környék kutyái mind fájdalmasan vonitottak és kertünkben épp az ablakom alatt egy csalogány énekelt. El voltam kábulva és butulva a fájdalom, a rémület és gyöngeségtől, de a csalogány éneke olyannak tetszett, mintha meghalt édesanyám hangja volna, a ki vigasztalni és megnyugtatni jött engemet. A zaj mintha a cselédeket is fölverte volna álmukból, mert mezitlábuk topogását hallottam az ajtóm előtt a folyosón. Én kiáltottam nekik, ők bejöttek és a mikor meglátták, hogy mi történt s hogy mi az, a mi rajtam keresztül az ágyon fekszik, sikoltozni kezdtek rémületükben. A szél bezudult a törött ablakon keresztül s bevágta az ajtót. A cselédek leemelték szegény anyám holttestét s egy lepedővel letakarva az ágyamra fektették, mihelyt én kiszálltam belőle. Annyira meg voltak mind rémülve és ugy remegtek, hogy leküldtem őket az ebédlőbe azzal a meghagyással, hogy mindegyikök igyék egy pohár bort. Az ajtó erre hirtelen kitárult és rögtön -268- ismét becsapódott. A leányok sikoltottak, aztán mind összefogozkodva együtt mentek le az ebédlőbe, én pedig minden virágomat édes anyám keblére raktam. Mikor már mind ott volt, eszembe jutott ugyan Van Helsing parancsa, de nem szivesen vettem volna vissza, de meg különben is gondoltam, hogy a cselédek közül egy kettőt megkérek, hogy maradjanak velem reggelig. Csodálkoztam, hogy oly sokáig nem jöttek vissza. Kiáltottam nekik, de nem kaptam feleletet, hát le mentem az ebédlőbe, hogy utánuk nézzek.

A szivem elszorult, mikor láttam, hogy mi történt. Mind a négy cselédünk tehetetlenül elterülve feküdt a földön és horkolva szedte a lélegzetét. A cherry-t tartalmazó palack félig kiüritve állt az asztalon, de a szobában sajátságos fanyar illat terjengett. Én gyanut kapva, megvizsgáltam a palackot. Laudanum illata volt; és a szekrénybe nézve, láttam, hogy az üveg, a mit édes anyám orvosa rendelt a számára, üres. Mittévő legyek? Istenem, mittévő legyek? Visszajöttem a szobába édes anyámhoz. Nem hagyhatom el őt – és egyedül vagyok a házban az alvó cselédekkel, a kiket valaki megétetett. Egyedül a halottal! Nem merek a házból kimenni sem, mert folyton hallom a farkasüvöltését a törött ablakon keresztül. -269-

A levegő tele van fénylő porszemekkel, a melyek folyton szállnak és keringnek a légvonatban és a gyertyák kékesen, homályosan égnek. Mittévő legyek? Az Ur őrizzen meg minden bajtól ez éjszaka! Ezt az irást a keblembe rejtem, a hol meg fogják lelni azok, a kik kiteriteni jönnek majd. Drága anyám elment! ideje, hogy én is menjek. Isten veled Artur – ha nem élném tul ezt az éjszakát! Isten áldjon drágám és Isten óvjon engem!

Seward doktor naplója.

Azonnal Hillinghamba hajtattam és korán értem oda. A kocsimat a kapuban hagytam, egyedül mentem végig a fasoron. Halkan kopogtam és lehetőleg óvatosan csöngettem, mert nem akartam Lucyt vagy az anyját zavarni és reméltem, hogy a cselédek azért meghallják. Egy kis vártatva, hogy nem jött senki, ismét kopogtam és csöngettem, de minden eredmény nélkül. A cselédek lustaságát szidva és hogy még ilyenkor is alusznak, mert ez alatt már tizre járt az idő, ujra csöngettem és kopogtam, de ezuttal még türelmetlenül, -270- de ismét minden eredmény nélkül. Eddig csak szidtam a cselédeket, de most már a félelem kezdett gyötörni. Vajjon ez az elhagyottság, csak egy szem volt a végzet láncában, a mely mind szorosabbra huzódott körülőttünk. Vajjon nem-e halottas ház-e, a melyhez elkésve érkeztem, de későn. Tudtam, hogy a késedelem percei, de sőt másodpercei mily veszedelmet rejthetnek Lucyra nézve, ha ismét rettenetes roszulléteinek egyike vett erőt rajta. Megkerültem hát a házat, hogy nem találhatnék-e valahol más bejáratot.

Nem találtam semmit. Minden ajtó és ablak zárva volt és én ijedten tértem vissza a kapuhoz. Alig értem oda, egy gyorsan hajtott lónak a dobogását hallottam. A kapuban megállt és néhány pillanattal későbben Van Helsingot láttam a fasoron felém sietni. Mikor meglátott, rám kiáltott:

– Hát ön az! Csak most érkezett? Hogy van ő? Elkéstünk? Nem kapta meg a telegramot?

Oly gyorsan és összefüggően, a hogy csak birtam, mondtam el neki, hogy a táviratját csak ma reggel kaptam meg és hogy egy pillanatnyi idővesztegelés nélkül siettem ide, de ugy látszik, senki a házban nem hallja a csöngetésemet. Ekkor megállt, levette a kalapját és igy szólt szomoruan: -271-

– Akkor félek, hogy elkéstünk. Legyen meg az Isten akarata! – De ujra visszatérő energiával folytatta:

– Jöjjön, ha nincs ut nyitva, hogy bemehessünk, hát csináljunk egyet. Az idő most minden.

Megkerültük a házat, a konyhaablakig. A professzor egy kis csont fürészt vett ki a tokjából és átadva, az ablakot védő vasrácsra mutatott. Én gyorsan hozzáfogtam és csakhamar hármat keresztül fürészeltem közülök. Aztán egy hosszu, vékony késsel fölfeszitettük az ablakzárt és kinyitottuk az ablakot. Én besegitettem a professzort, aztán magam is bemásztam. Senki sem volt a konyhán, sem a mellette lévő cselédszobában. Tovább haladva, minden szobába benéztünk és az ebédlőbe, a melyet homályosan világitott a leeresztett rolettákon behuzodó napfény, négy cselédleányt találtunk a földönfekve. Nem gondolhattuk őket halottaknak, mert horkoló lélekzetük és a laudanum maró illata nem engedett az állapotukat illető kétséget. Van Helsing és én egymásra néztünk és tovább menve, ő csak annyit mondott, hogy ezekkel később is rá érünk foglalkozni. Aztán fölsiettünk Lucy szobájába, egy pillanatra megálltunk az ajtó előtt hallgatózni, de -272- semmi nesz nem jutott a fülünkhöz. Elfehéredett arccal és reszkető kézzel nyitottunk csöndesen ajtót és beléptünk a szobába.

Hogy irjam le, a mit láttam? Az ágyon két alak feküdt, Lucy és az anyja, az utóbbi feküdt beljebb és le volt takarva egy fehér lepedővel, a melynek szélét a törött ablakon betóduló légvonat fölemelte, mutatva a merev fehér arcot, rémületnek ráfagyott kifejezésével rajta. Mellette feküdt Lucy még fehérebb és merevebb arccal. A virágok, a melyeket a nyakán kellett volna viselnie, az édesanyja keblén hevertek. Lucy nyaka puszta volt és messziről látszott rajta a két parányi seb, a melyet már ezelőtt is észrevettünk, de ezuttal a széle fehér dagadt és zuzódottnak látszott. A professzor szó nélkül hajolt az ágyra, fejével csaknem szegény Lucy keblét érintve, aztán hirtelen elforditotta a fejét, mint valaki, a ki hallgatózik és kiegyenesedve igy kiáltott felém:

Én lerohantam a lépcsőn, az üveggel a kezemben tértem vissza, gondosan megszagolva és megkóstolva a brändyt, hogy nincs-e az is, mint az asztalon talált palack cherry megvegyitve. A cselédek még folyton aludtak, de mintha már nyugtalanabbak lettek volna. Az -273- ital nyilván vesziteni kezdett hatásából. De nem vesztegethettem az időt azzal, hogy erről megbizonyosodjam. Mert siettem visszatérni Van Helsinghez. Ő fogta a brändyt és mint más alkalommal Lucy ajkát, nyelvét, csuklóját és tenyerét dörzsölte vele. Nekem csak ennyit mondott:

– Ezt én is megtehetem, ez minden, a mit egyelőre tehet. Maga megy és fölkelti azokat a lányokat. Csapkodja az arcukat vizes törülközővel, de csapkodja jó erősen. Csináltasson velük tüzet, hogy meleget és forró fürdőt kapjunk. Ez a szegény lélek majdnem olyan hideg, mint az a másik itt mellette. Muszáj megmelegiteni, mielőtt más egyebet tehetnénk vele.

Én lesiettem és hármat a cselédek közül csakhamar sikerült fölébreszteni, a negyedik nagyon fiatal leány volt, a kire az ital erősebben hatott, azt a kanapéra emeltem szegényt és hagytam aludni. A többiek is eleinte kábultak voltak, de a mint az emlékezetük tisztult, kegyetlenül sirni és jajgatni kezdtek. De én keményen bántam velük és nem engedtem, hogy beszéljenek, azt mondtam nekik, hogy elég szerencsétlenség egy életet elveszteni és ha nem látnak azonnal a dologhoz, hát Lucy életét is kockáztatják. -274-

Szegények hát sirva és zokogva siettek, csak ugy, a hogy félig öltözötten voltak, tüzet rakni és vizet melegiteni. Nemsokára készen volt a forró fürdő és mi Lucyt ugy, a hogy volt, kivittük és beletettük. Mig mi szorgalmasan dörzsölgettük a tagjait, kopogás hallatszott az utcaajtón. Az egyik szobaleány szaladt, hogy ruhát kapkodjon magára, és ajtót nyisson. Csakhamar visszajött és suttogva jelentette, hogy egy ur van odalent, a ki üzenetet hozott Helmwood urtól. Én azt mondtam neki, hogy mondja meg annak az urnak, hogy várjon, mert most senkit sem fogadhatunk. A szobaleány elment az üzenettel és föladatunkba merülve, én teljesen megfeledkeztem az idegenről.

Én soha sem láttam a professzort ily halásos energiával dolgozni. Én tudtam, a mint hogy ő is tudta, hogy a halállal magával küzködünk a prédájáért. És egy pillanatnyi pihenés alkalmával mondtam is ezt neki. Ő a legridegebb arccal, olyan feleletet adott erre, a melynek értelmét nem birtam fölfogni:

– Ha csak az volna, akkor megállnék itt, a hol vagyunk és hagynám őt békében kimulni, mert nem látok világosságot az élete határán. És ezzel megujult és mondhatnám, neki dühödt -275- erővel látott ujra dologhoz. Egyszer csak mind a ketten észrevettük, hogy a hőség kezd egy kissé hatni, Lucy szivének a dobogását valamivel jobban hallottuk a stethoscopon és a tüdeje észrevehetőleg megmozdult. Van Helsing arca majdnem sugárzott, a mint kiemeltük őt a fürdőből és forró lepedőbe burkoltuk megszáritani. Igy kiáltott:

– Lucyt az ez alatt elkészitett szobába vittük, ágyba fektettük és néhány csöpp brändyt öntöttünk a torkába. Én észre vettem, hogy Van Helsing egy puha selyem zsebkendőt kötött a torkára. Még mindig eszméletlenül feküdt és épp oly rosszul volt, ha nem rosszabbul, mint bármikor, a milyenek eddig láttuk.

Van Helsing behivta az egyik cselédet és meghagyta neki, hogy Lucy mellett maradjon és le ne vegye a szemét róla, mig mi vissza nem jövünk. Ezzel intett nekem, hogy menjünk.

Tanácskoznunk kell, hogy mit tegyünk most, szólt, a mint a lépcsőn lementünk. A Csarnokból az ebédlőbe nyitottunk és ő gondosan betette az ajtót mögöttünk. A zsaluk ki voltak már ugyan tárva, de a rolettákat leeresztették és a szobában meglehetős homály -276- uralkodott. De nekünk elég világos volt. Van Helsing arcán az aggodalmas tünődés jeleit vettem észre, igy hát vártam egy kicsit, mig végre ő megszólalt:

– Hát most mihez fogjunk? Kihez forduljunk segitségért? Egy ujabb vérátömlesztéshez kell folyamodnunk, még pedig hamar, vagy annak a szegény leánynak az élete nem ér egy vak garast sem. Maga már kimerült, én is ki vagyok merülve. A cselédleányokban nem merek bizni, még ha valamelyiknek volna is bátorsága az operációhoz. Már most honnan vegyünk valakit, a ki az ereit meghagyja nyitni számára?

A hang a szoba tulsó oldalán álló diván felől jött és hallatára szivem dobogott az örömtől, mert Morris Quincey, az amerikai hangjára ismertem benne. Van Helsing haragosan fordult meg a hang hallatára, de arca ellágyult és szeme ragyogott, a mint én kitárt karokkal rohantam barátom felé.

– Mi hozott téged ilyen jókor ide? – kérdeztem tőle, a mint kezünk találkozott.

Ezzel a következő táviratot nyujtotta át: Három napja nem kaptam hirt Sewardtól és iszonyuan aggódom. Magam nem mehetek, -277- atyám folyton nagyon rosszul van. Nézd meg és izenj Lucy hogy van? Ne késlekedj. Helmwood.

– Ugy veszem észre, mintha éppen jókor érkeztem volna. Hát csak meg kell mondani, hogy mit csináljak és meglesz.

Van Helsing előre lépett, megfogta a kezét, egyenesen a szemébe nézett, a mint mondta:

– Egy bátor ember vére a legjobb orvosság ezen a világon, ha egy asszony bajban van. Ön ember a talpán, ezt látom. No hát ellenünk lehet az ördög és minden gonosz, a mig Isten ilyen embereket küld nekünk, ha szükségben vagyunk.

Ismét keresztülmentünk azon a kisérteties operáción. Nincs erőm a részletekkel foglalkozni. Lucy borzasztó rázkódtatáson mehetett keresztül, a mely jobban megviselte, mint eddig bármikor, mert noha bőven ömlött a vér az ereibe, teste nem éledt tőle oly könnyen, mint az előbbi alkalmakkor. Küzködését, mig ujra életre tért, rémes volt látni és hallani. De végre is a sziv és tüdő müködése megerősödött és Van Helsing sikerült morfium injekciójára mély ájulásából ugyanolyan mély álomba merült. A professzor őrizte álmát, mig én lementem Morriszszal, hogy bort adjak neki -278- és lefektessem a diványra. Aztán ott hagyva őt, elküldtem az egyik szobaleányt, hogy a várakozó kocsikat fizesse ki és jó reggelit rendeltem a szakácsnénál. Azután egy ötletem támadt és visszasiettem a szobába, a hova Lucyt fektettük. Mikor csendesen benyitottam, Van Helsinget egy-két teleirt levélpapirral a kezében találtam. Már nyilván elolvasta és tartalmán tünődve hajtotta fejét a kezére. Arcán a zord elégültség kifejezése látszott, mint az olyan emberén, a kinek valamely kétsége megoldást nyert. A papirt átadva csak annyit mondott:

Mikor én is végigolvastam, a professzorra nézve álltam és végre kérdeztem: – Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? Őrült-e, vagy miféle rettenetes veszedelem fenyegeti? – Annyira el voltam ámulva, hogy ennél többet nem birtam mondani, Van Helsing kinyujtotta a kezét, visszavette az iratot, mondván:

– Most ne törje ezen az eszét. Egyelőre felejtse el. Majd egyszer ugyis megtudja, megérti, de csak a maga idején; ez pedig később lesz. De mit akart nekem mondani, hogy feljött? -279-

– A halotti bizonyitvány miatt jöttem. Én tudom, ön is tudja, meg a kezelő orvosa is, hogy Westenránénak szivbaja volt és bizonyithatjuk, hogy abban halt meg. Azonnal el kell a dolgot intéznünk, nehogy a hatóság a dologba avatkozzék, mert ha semmi egyéb, ez maga is megölné Lucyt. Azonnal megyek a bejelentő hivatalba, onnan pedig a vállalkozókhoz a temetés miatt.

– Menjen csak John barátom! Jó, hogy eszébe jutott. Igaz, hogy szegény kis Lucynak kérlelhetlen ellenségei, de legalább jó barátai is vannak, a kik szeretik. Egy, kettő, három, mind vérüket adják érte, nem számitva az egy öreg embert. Igen igen barátom John; – nem vagyok vak – én látok mindent! de csak annál jobban szeretem magát érte! Most mehet.

A csarnokban Morris Quinceyvel találkoztam egy telegrammal Artur számára a kezében, a melyben tudatta vele, hogy Westenráné meghalt és hogy Lucy is nagyon rosszul volt, de már jobban van, s hogy Van Helsing és én mellette vagyunk. Mondtam neki, hogy hova indulok és ő sietetett, mondván:

– Ha visszajösz Jack, egy-két szót szeretnék neked négyszemközt mondani. Minden dolgomat szerencsésen elvégezve visszasiettem -280- és Morrist már várakozva találtam. A mikor egyedül voltunk a kis nappaliban igy szólt:

– Seward, én nem akarok oda betolakodni, a hol semmi jussom nincsen, de ez nem mindennapi esemény. Te is tudod, hogy én szerettem ezt a leányt és feleségül akartam venni, de noha az elmult, azért mégis csak aggódom érte. Mi baja lehet? Az öreg hollandi mondta az imént, a mikor lejöttetek, hogy ismét vérátömlesztéshez kell folyamodnotok és hogy ti mind a ketten ki vagytok már merülve. Igy volt-e?

– Ebből azt értem, hogy már te és Van Helsing is megtettétek érte ugyanazt, a mit ma én tettem meg. Igy van-e?

– És kitalálom, hogy Artur is benne volt már a dologban. Mert a mikor ezelőtt négy nappal lent voltam nála, igen különösnek láttam. Soha senkit sem láttam igy elgyöngülni azóta, hogy a Pampaszokon jártam és egy kedvenc paripám éjjel kiszökött a legelőre. Egy olyan óriás denevér lepte meg éjszaka, a milyeket Vampyrnak hivnak ottan és a nyakán fölhasitva az eret, ugy kiszipolyozta a vérét, hogy lábra sem tudott állni a szegény -281- pára; agyon kellett lőnöm ott a fekvő helyében. Jack, ha megmondhatod a nélkül, hogy eláruld a beléd helyezett bizalmat, ugy-e hogy Artur volt az első?

– Tiz nap óta! Hisz akkor annak a szegény bájos teremtésnek, a kit valamennyien imádunk, az ereiben négy erős férfinak a vére foly! Az Istenért, ember! hisz az egész testébe sem férne annyi! Aztán közel hajolva hozzám, élesen suttogó hangon kérdezte:

Én a fejemet ráztam. – Hisz épp az a szörnyüség, hogy ezt nem tudjuk, Van Helsing majd beleőrül már, én meg teljesen a végére értem a tudományomnak. Még csak találgatni sem merem az okát.

Egy sereg közbejött körülmény meghiusitotta eddig a Lucy gondos őrzésére tett minden intézkedésünket. De ez immár meg nem történhetik. Itt fogunk maradni mindaketten, mig meg nem gyógyul – vagy – Morris kezet nyujtva – igy szólt – én is itt leszek. Te meg a hollandus csak mondjátok, hogy mit kell tennem és megteszem. -282-

Mikor Lucy délután fölébredt első mozdulatával a keblére rejtett papirost kereste és meglepetésemre meg is találta. A gondos professzor ugy látszik visszatette oda, a honnan kiesett, nehogy a beteget ébredésekor izgassa. Lucy szeme ezután a professzorra és rám fordult és tekintete megenyhült. De aztán körültekintve megborzadt és vékony lesoványodott kezével arcát eltakarva fájdalmasan sikoltott. Mi megértettük, hogy ez mit jelent – hogy szegénykének eszébe jutott édesanyja halála – és tőlünk telhetőleg igyekeztünk őt vigasztalni. Megigértük, hogy mellette maradunk és ez egy kissé megnyugtatta, noha még sokáig csöndesen sirdogált. Alkonyat felé elszunnyadt. És akkor egy sajátságos dolog történt. Álmában kivette kebléböl az imént oda rejtett papirost és ketté hasitotta, Van Helsing oda lépett és kivette kezéből a két részre szakitott iratot. De azért Lucy folytatta a szétszaggatás müveletét, mintha a levél még mindig a kezei közt volna és végre fölemelte a két kezét és kinyitotta, mintha szétszórná az apróra tépett papirost. Van Helsing meglepettnek látszott és összehuzta szemöldökét, de nem szólt semmit sem. -283-

Lucy egész éjjel nyugtalanul aludt, föl-föl ébredt, félt az elalvástól és mindig gyöngébben ébredt föl. A professzor és én fölváltva virrasztottunk és soha egy pillanatra sem hagytuk el. Morriss nem szólt semmit sem szándékáról, de én azért tudtam, hogy egész éjjel a ház körül járkált őrködve.

A kelő napfénye elárulta szegény Lucy erőinek pusztulását. Alig volt képes a fejét mozditani és a kevés táplálék, a mit magához vett, nem igen vált hasznára. Néha el-el szunnyadt és mind a ketten, Van Helsing és én, észrevettük a különbséget az alvó és az ébren levő Lucy között.

Ha aludt, erősebbnek látszott, noha sokkal sápadtabb és soványabbnak és a lélekzete csöndes volt; nyitott ajka kimutatta vértelen, sáppadt a fogairól fölhuzódó inyét, a mely a fogait sokkal hosszabbaknak és élesebbeknek tüntette föl a rendesnél.

Ha fölébredt, szemeinek a szelidsége természetesen megváltoztatta az egész arc kifejezését és a régi édes, szép teremtés volt, noha haldoklott. Délután Arturt kivánta látni és mi táviratoztunk neki. Morris Quincey ment eléje a vasutra. -284-

Mikor Artur megérkezett, hat óra lehetett és a lenyugvó napnak az ablakon beözönlő fénye rózsás pirral boritotta Lucy arcát. Hanem azért szegény Artur elfuladt a fölindulástól, a mint megpillantotta és szólni sem tudott. De az ő jelenléte üditően hatott Lucyra, a ki egy kissé összeszedte magát és derültebben szólott hozzá, mint eddig bármikor, a mióta megérkeztünk. Artur is erőt vett főlindulásán és oly vidáman felelgetett neki, a hogy csak tudott szegény.

Most éjfél után egy óra. Artur és Van Helsing vannak a beteggel. Negyedóra mulva föl kell őket váltanom. Félek, hogy a holnapi nap végét szabhatja virrasztásainknak, a rázkódás tulságosan erős volt, a szegény gyermek nem birja legyőzni. Isten legyen vele és mindnyájunkkal.

Harkerné Minna levele Westenra Lucynak.

Egy örökkévalóságnak tetszik, a mióta hallottam felőled, vagy magam is irtam volna. De bizonyos, hogy megbocsájtasz, ha elolvastad ujságokkal teli levelemet. A férjemet szerencsésen -285- hazahoztam; mikor Exeter-be érkeztünk, kocsi várt ránk az állomáson, benne, noha erősen bántotta a köszvény, a jó öreg Hawkins urral. A saját házába vitt bennünket, a hol egész lakosztály várt bennünket készen, kényelmesen és szépen berendezve és együtt ebédeltünk. Ebéd után Hawkins ur igy szólt:

– Édes fiaim, az egészségtekre és boldog jövőtökre akarom poharamat üriteni; az Isten áldása legyen mindkettőtökön. Mind a kettőtöket kis gyerek korotok óta ismerlek és szeretlek és szeretettel és büszkeséggel láttalak benneteket felnőni.

Már most azt akarom, hogy oszszátok meg velem az otthonomat. Nekem sem gyermekem, sem rokonom, mind elhaltak és végrendeletemben mindenemet ti rátok hagytam. Lucy édes, én erre sirva fakadtam, a két férfi pedig kezet szoritott egymással. Nagyon, nagyon boldog estét töltöttünk azután együtt.

Igy hát itt vagyunk ebben az ódon szép nagy házban. Mondanom sem kell ugy-e, hogy mennyire el vagyok foglalva a rendezgetéssel és háztartással. Jonathan és Hawkins ur szintén egész nap dologban vannak, mert most Hawkins ur mindent át akar adni és megismertetni Jonathánt az ügyekkel és ügyfelekkel.

Hogy van kedves jó édes anyád? Bár -286- csak fölmehetnék hozzátok egy-két napra édes, de nem lehet a sok dologtól, meg Jonathán is még mindig gondozásra szorul. Már most hogy én elmondtam a magam ujságait, a tieidet kérdem. Mikor lesz az esküvőd és hol és ki fog esketni és mit veszesz föl az esküvőre és nagy, vagy csak csöndes esküvőtök lesz-e? felelj mindenre, mert minden érdekel, a mi téged illet.

Hennesrey Patrik dr. jelentése Seward John dr.-nak.

Kivánságának eleget téve, ide zárva küldöm jelentésemet, mindeneknek a miket rám bizott jelen állapotáról… A mi pedig Renfieldet illeti, arról több mondani valóm van, egy ujabb kitörése volt, a mely végzetes eredménynyel járhatott volna, de szerencsénkre nem végződött nagyobb szerencsétlenséggel. Ma délután egy fuvaros szekere, két ember kiséretében igyekezett az üres, elhagyott ház felé, a melynek telke a kertünkkel szomszédos – -287- ahhoz a házhoz, a hova, ha emlékszik, betegünk már két izben szökőtt. A fuvarosok, nem ösmerve a tájat, megálltak a kapunk előtt, hogy a portásnál kérdezősködjenek. Én magam is az ablakban álltam ebéd utáni cigarettámmal és láttam az egyiket a házunk felé, közeledni. A mint Renfield ablaka alatt elhaladt, a beteg szidni kezdte az ablakból és elnevezte mindennek, a mi eszébe jutott, csak jónak nem. A fuvaros, a ki igen tisztességes embernek látszott, csak annyit felelt neki, hogy fogja be azt a lucskos száját, mire betegünk azzal vádolta, hogy meg akarja őt rabolni és gyilkolni és azt mondta, hogy meg fogja őt ebben akadályozni, ha mindjárt felakasztják is érte. Erre én kinyitottam az ablakomat és intettem az idegennek, hogy ne is figyeljen oda, mire ő végig nézett a házon és tisztába látszott jönni azzal, hogy miféle helyen jár, mert csak ennyit mondott. – „Az Isten is megáldja uram, csak nem gondolja, hogy törődöm azzal, a mit a bolondok házában vágnak a fejemhez. De sajnálom az urat, meg mindazokat, a kiknek egy ilyen vadállattal, mint az la, kell egy födél alatt lakniok“. – Aztán elég tisztesség tudással tudakolta az utját és én megmagyaráztam neki, hogy hol találja meg az elhagyott ház kapuját; távozott, -288- utjában kisérve betegünk átkozódása, fenyegetése és szidalmazásaitól. Én lementem megnézni, hogy mi okozhatta nagy izgatottságát. Meglepetésemre teljesen nyugodtnak és szinte jókedvünek találtam. Az esetet kezdtem szóba hozni előtte, de ő elég nyájasan kérdezte, hogy miről is beszélek, hogy szinte elhittem neki, hogy teljesen kiment az egész dolog a fejéből. De sajnálattal kell bevallanom, hogy mindez csak furfangját bizonyitja, mert alig egy félóra mulva ujra hallottam róla. Ezuttal is az ablakot kifeszitve, ugrott meg és szaladt végig a fasoron. Én kiáltottam az ápolóknak, hogy kövessenek és utána futottam, mert féltem, hogy rosszban töri a fejét. Félelmem fokozódott, mikor láttam ugyanazt a szekeret, a melyet az elébb elhaladni láttunk, visszafelé jönni az uton, rajta nehány nagy faládával. A két ember a homlokáról törölte az izzadságot és ki volt pirulva arcban, mintha nagyon megerőltette volna magát. Mielőtt még utólérhettem volna, betegünk nekikrontott, az egyiket lerántotta a szekérről, földhöz vágta és a fejét kezdte a kocsiutba verni. Ha épp abban a pillanatban meg nem ragadom, azt hiszem, hogy agyonütötte volna azt az embert. A másik leugrott a szekérről és jól fejbevágta Renfieldet az ostora vastag nyelének ólmos -289- végével. Rettenetes volt az ütés, de betegünk föl sem vette, hanem azt is megragadta és hármunkkal viaskodott és ugy ide-oda ráncigált bennünket, mintha macskakölykök lettünk volna. Magan sem vagyok könnyü legény, a két fuvaros pedig jó két markos fickó volt.

Eleinte némán küzködött velünk; de mikor erőt kezdtünk rajta venni és az odaérkezett ápolók ráhuzták a kényszerzubbonyt, akkor orditani kezdett: Én kifogok rajtuk! Nem engedem, hogy megraboljanak! Nem engedem, hogy apránkint meggyilkoljanak! Küzdeni fogok az én uram és mesteremért! – és több efféle összefüggés nélküli őrültségeket. Nehéz föladat volt őt visszavinni a házba és a párnázott szobába zárni. Az egyik ápolónak az ujját törte el – én persze azonnal beigazitottam és ő elég jól érzi magát.

A két fuvaros eleinte hangosan fenyegetőzött, hogy igy meg ugy – nyakunkra hozzák a törvényt és megbüntetésünket kérik stb., de egy pár pohár jó bor és egy-egy arany láttára alaposan megváltoztatták szándékukat és békében távoztak. Én följegyeztem a nevüket és lakásuk cimét, ha esetleg rájuk szorulnánk. Mind a ketten Harrir és fiai teherszállitó cég szolgálatában állanak Saho külvárosban.

Ezentul is a legpontosabb értesitést -290- fogom küldeni mindenről, a mi történik és sürgönyözni fogok, ha elkerülhetetlenül szükségünk lenne jelenlétére.

Harkerné, Minna levele Westenra Lucynak.

Oly sulyos csapás ért bennünket. Hawkins ur hirtelen meghalt. Vannak ugyan a kik ezt ránk nézve nem tartják csapásnak, de mi ugy szerettük őt, mintha édes atyánk lett volna. Én soha sem ismertem sem atyámat sem anyámat, és igy annál keservesebben érzem a kedves öreg ur elvesztésének sulyát. Jonathán pedig még nálamnál is keservesebben. A rá nehezdő felelősség sulya is izgatja. Szinte kételkedni kezd saját erejében. Én minden erőmmel vigasztalni és támogatni iparkodom őt. Bocsáss meg édes, hogy szomoruságommal terhellek, de könnyit szivemen az irás. Szinte félek az uttól, de holnapután Londonban kell mennünk, mert Hawkins urat végrendelete értelmében oda az édes atyja mellé kell temettetnünk. Minthogy rokonai nincsenek, férjem -291- kiséri őt sirjához. Én ha csak néhány percre is át fogok hozzátok menni édes, hogy lássalak. Ne haragudjál, hogy levelemmel zavarlak.

Seward doktor naplója.

Csak elszántság és megrögzőtt szokás tesznek képessé arra, hogy naplót jegyezzek. Sokkal nyomorultabb, sokkal levertebb vagyok és sokkal jobban utálom az életet és mindent, a mi vele jár, hogysem nagyon törödném vele, ha mindjárt ebben a pillanatban hallanám is a halál angyala szárnyainak suhogását felettem. Hisz ugyis megszoktam már, annyiszor hallottam utóbban sötét szárnyainak suhogását, elsőbben Lucy édes anyja, aztán Artur atyja és végre – de hadd látok föladatomhoz.

Pontosan fölváltottam Van Helsinget a Lucy virrasztásában. Arturt is aludni akartuk küldeni, de ő eleinte makacskodott. Csak a mikor azt mondottam neki, hogy szükségünk lesz rá a következő napon és hogy nem szabad valamennyiünknek kimerülni a nyugalom hijján, mert ennek Lucy vallaná kárát, csak akkor engedelmeskedett. Van Helsing igen -292- jóságos volt hozzá. „Jöjjön gyermekem – mondta – jőjjön velem. Maga beteg és gyönge és sok szomoruságon és aggodalmon ment körösztül, a vérvesztést nem is emlitve, a mely erejét aláásta. Magának nem szabad egyedül maradni. Jőjjön velem a nappaliba, ott van jó nagy tüz és két jó diván. Maga fekszik az egyikre, én a másikra és rokonérzésünk kölcsönös vigasztalásunkra fog szolgálni, még ha nem beszélünk is, de még ha alszunk is.“ Artur vele ment egy hosszu, vágyteljes pillantással Lucy arcára, a mely fehérebb volt a patyolatnál, a melyen pihent. Lucy csendesen mozdulatlanul feküdt és én körülnéztem, hogy minden rendben van-e. Láttam, hogy a professzor ebben a szobában is épp oly gondosan alkalmazta a fokhagymavirágot, mint a másikban, az ablak tele volt vele és Lucy nyaka körül, a selyem zsebkendő fölött, a mely még mindig rajta volt is egy vastag koszoru huzódott. Lucy hörögve szedte lélegzetét és arca legrosszabb kifejezését öltötte föl, mert nyitott szája látni engedte vértelen inyét. A bizonytalan gyönge világitásban a fogai is sokkal hosszabbaknak és hegyesebbeknek látszottak, mint reggel voltak. Kivált a két szemfoga mintha jóval hosszabb és hegyesebb lett volna, -293- mint a többi. Én melléje ültem és ő nemsokára nyugtalanul kezdett mozgolódni. Ugyanabban a pillanatban valami sajátságosan tompa csapkodást vagy püfögés-formát hallottam az ablakon. Csöndesen oda osontam és kinéztem a függöny csücskét megemelve. A teljes hold világánál láttam, hogy valami óriás denevérféle okozta a zajt, a mely körülröpködve az ablaküveget érintgette szárnycsapkodásaival, nyilván a világosság vonzotta ujra és ismét az ablakhoz vissza. Mikor az ágyhoz visszatértem, láttam, hogy Lucy megmozdult s letépte a fokhagymavirág koszorut a nyakáról, én visszaigazitottam, a milyen jól csak tudtam és ismét leültem melléje tovább virrasztani.

Nemsokára ezután fölébredt és én a Van Helsing által rendelt táplálékot nyujtottam neki. Csak nagyon keveset fagadott el és azt sem szivesen. Most már nem volt meg benne az az ösztönszerü küzdelem az életért és erőért, a mely betegségének eddigi lefolyását jellemezte. Meglepetten tapasztaltam, hogy valahányszor magához tért, vagyis öntudatra ébredt, magához szoritotta a fokhagyma virágot. Igazán sajátságos látvány volt, hogy mihelyt visszaesett letargikus mély álmába a hörgő lélegzettel, a virágot lerázta és tépte magáról; és abban a pillanatban, hogy ébredezett, szedte -294- össze és szorosan magához ölelte. Erről minden tévedést kizáróan meggyőződhettem, mert virrasztásom hosszu óráin keresztül több izben aludt el és ébredt föl ujra és mindenkor ismétlődött ez a sajátságos játék.

Hatkor reggel Van Helsing jött fölváltani. Artur elszunnyadt és ő könyörületesen hagyta őt aludni. Mikor meglátta Lucy arcát, fölszisszent és átható suttogással mondta:

Aztán lehajolt és arcával majdnem érintve Lucyét, gondosan vizsgálni kezdte. Levette nyakáról a virágot és leoldotta a selyemkendőt. A mint ezt tette, megrettent és hallottam, a mint egy félig elfojtott „Mein Gott“ rebbent el ajkán. Én is lehajoltam, hogy jobban lássak és a mit láttam, az sajátságosan dermesztő hatással volt rám.

Van Helsing vagy teljes öt percig mozdulatlanul állt és nézte, arcán a legszigorubb kifejezéssel. Aztán felém fordulva, nyugodtan mondta:

– Haldoklik. Most már nem tart soká. De jegyezze meg, hogy nagy különbséget fog tenni, hogy ébren hal-e meg, vagy pedig álmában. -295- Keltse föl ezt a szegény fiut, hadd jőjjön és lássa őt utoljára; ő bizik bennünk és mi megigértük neki.

Az ebédlőbe mentem és fölkeltettem Arturt. Egy pillanatig kábultan nézett, de mikor a beömlő napfényt látta, megijjedt, hogy tán későn is ébredt. Én megnyugtattam, mondván, hogy Lucy még mindig alszik és a lehető kimélettel adtam tudtára, hogy Van Helsing és én is azt hiszszük, hogy közeledik a végső órája. Szegény Artur, arcát kezébe temetve térdre siklott a kanapé mellett, a hol nehány pillanatig maradt, a fejét a párnába ásva, mig válla remegett a zokogástól. Én fölemeltem. – Gyere kedves jó öreg pajtás – biztattam őt, szedd össze minden bátorságodat, hogy neki könyebitsd a nehéz sorsát.

Midőn Lucy szobájába léptünk, azonnal észrevettem, hogy Van Helsing szokott előrelátásával mindent rendbe hozott, hogy a lehető legkellemesebb benyomást tegye. Még Lucy haját is megkefélte, ugy, hogy annak aranyos hullámai lepték el a vánkost. Mikor beléptünk, Lucy fölnyitotta szemét és Arturt meglátva, halkan susogta:

Artur tehát kezébe fogta az övét és melléje térdelt, Lucy boldog mosolylyal nézte, arcának lágy vonalai tökéletesen illettek sugárzó szemének angyali szépségéhez. Aztán a pillái lassan lecsukódtak és ő álomba merült. Egy kis ideig keble lassan pihegett és lélekzete csöndesen jött és ment, mint egy fáradt gyermeké.

És ekkor alig észrevehetően jött az a különös változás, a melyet már az éjjel is észleltem. A lélegzete hörgő lett, a szája kinyilt és fölhuzott sápadt inye hosszabbnak és élesebbnek mutatta fogait, mint bármikor ezelőtt. Aztán mintegy ébren alva, különös, öntudatlan módon kinyitotta a szemét, a mely ezuttal fátyolozott és kemény tekintetü volt egyszerre és halk kéjteljes hangon, a milyet még soha sem hallottam tőle, mondta:

– Artur! óh édes szerelmem, oly boldog vagyok, hogy eljöttél! Csókolj meg!

Artur mohón hajolt föléje, hogy megcsókolja, de abban a pillanatban Van Helsing, a kit csak ugy, mint engem megdermesztett a szokatlan hang, lecsapott rája, megragadta mind a két kezével a nyakánál fogva és oly -297- dühödt erőfeszitéssel, a melyre soha sem hittem volna képesnek, rántotta vissza és csaknem keresztül lóditotta az egész szobán.

– Nem, ha élete függne tőle sem! – kiáltotta. – Nem, a lelke üdvösségére és az övére nem! – És ugy állt kettejük között, mint egy haragos oroszlán.

Artur annyira meg volt lepetve, hogy egy pillanatig nem tudta, mit mondjon vagy tegyen; de mielőtt fölháborodása kitört volna, eszébe jutott a hely és a körülmények és némán várakozva állott.

Én és Van Helsing Lucyra szögezett tekintettel figyeltünk és láttuk a bőszült harag kifejezését mint egy sötét árnyékot átsuhanni vonásain, mig éles fogait csattogtatva szoritotta egymásra. Aztán lehunyta szemét és zihálva szedte lélegzetét.

Csakhamar ezután szemei régi szépségükben és szelid fényükben ragyogva nyiltak föl és gyönge, átlátszó, sápadt, pici két kezét kinyujtva, megfogta velük Van Helsing nagy, barna kezét és magához vonva, megcsókolta. – Az én egyetlen, igaz barátom – mondta, halk, de leirhatatlanul megható hangon. – Az én igaz barátom és az övé! Oh, ótalmazza meg őt és adjon nekem nyugalmat!

– Erre esküszöm! felelte Van Helsing -298- ünnepiesen, az ágy mellett térdelve és kezét esküre emelve. Aztán Arturhoz fordulva, mondta:

– Jöjjön, édes fiam, fogja meg a kezét és csókolja homlokon, de csak egyetlen egyszer.

– A szerelmesek szeme találkozott az ajkuk helyett; és igy váltak meg egymástól.

Lucy szeme lecsukódott; Van Helsing, a ki élesen figyelt, megfogta Artur karját és elvonta őt.

Én karon fogtam Arturt és elvezettem. A nappaliba érve, egy székre vetette magát, arcát a kezébe temette és ugy zokogott, hogy majd a szivem szakadt meg hallatára.

Visszamentem a halottas szobába és Van Helsinget ott találtam, zordonabb arccal, mint valaha, szegény Lucyt nézve. A halott sajátságos változáson ment keresztül. A halál visszaadta neki szépsége egy részét, mert homloka és orcái visszanyerték vonalaik szépségét; még az ajka is mintha veszitett volna halálos sápadtságából. -299-

Én Van Helsing mellé állva mondtam: – Ah, szegény gyermek, valahára békében pihen. Ez mindennek a vége!

Kérdésemre, hogy mit akar ezzel mondani, csak a fejét rázta és azt felelte:

Seward doktor naplója.

A temetést a következő napra rendelték, hogy Lucyt és az anyját együtt temessék. Én észre vettem, hogy Van Helsing soha sincs távol a halottas szobától. Rokonok nem voltak közel és minthogy Arturnak vissza kellett sietni az atyja temetésére, mi nem tudtuk, hogy kiket illenénk meghivnunk vagy értesitenünk Lucy és édesanyja haláláról. A fenforgó körülmények közt Van Helsing és én kénytelenek voltunk az elhunytak irományait átnézni. Van Helsing azon volt, hogy Lucy papirjait ő maga nézhesse át. Kérdésemre, -300- hogy miért, azt felelte, hogy tudni akarom, nincs-e a papirjai közt több ehhez hasonló is.

Ezt mondva jegyző könyvéből kivette a levelet, a melyet Lucy a keblén rejtegetett és álmában el akart tépni.

Ha ön nyomára akad a boldogult Westenráné ügyvivőjének, akkor csak pecsételje le az irományait és irjon annak az urnak még ez éjjel.

A mi engem illet, én ebben a szobában és Lucy kisasszony régi szobájában fogok egész éjjel virrasztani és keresni azt, a mi lehetne. Nem akarom, hogy akár csak a gondolatait is idegenek tudják meg.

Én a rám bizott föladathoz láttam és alig egy félóra mulva megtaláltam Westenráné ügyvédjének nevét és cimét és azonnal irtam is neki. Az öreg asszony minden irománya a legnagyobb rendben volt és mindenre, még a saját temetésére is pontos utasitásokat és meghatározásokat találtam. Alig fejeztem be az ügyvédnek irott levelemet, midőn meglepetésemre Van Helsing sétált a szobába, mondván:

– Segithetek magának valamit John barátom? Szabad vagyok és ha lehet, szolgálatom az öné.

– Én nem kerestem semmi különös dolgot. Én csak reméltem, hogy találok és találtam is mindent, a mi volt – csak néhány levelet, néhány jegyzetet és egy frisen kezdett naplót. Ezek itt vannak nálam, de most nem erről fogunk beszélni. Majd holnap este, ha azt a szegény Artur gyereket ujra látom, megkérem és az ő beleegyezésével hasznát fogom egynémelynek venni.

– És most, barátom John, azt gondolom, hogy mehetünk ágyba. Szükségünk van álomra magának és nekem is és pihenésre, hogy ujra összeszedjük magunkat. Holnap nagyon sok dolgunk lesz, de az éjjel nincs ránk semmi szükség. Sajnos!

Mielőtt lefeküdtünk volna, még egyszer bementünk szegény Lucyt megnézni. A vállalkozó megtette a kötelességet és a szobát egy gyönyörü virágos kertté változtatta. Telve volt minden nyiló, hófehér virágokkal és a halál borzalma lehetőleg meg volt enyhitve. A szemfedő vége eltakarta a halott arcát, mikor a professzor föléje hajolt és szeliden fölhajtotta, mind a ketten megrettentünk, a magas viaszgyertyék által megvilágitott csodás szépség láttára. Lucy halálában visszanyerte minden -302- szépségének báját és az elmult órák, a helyett, hogy a halál kegyetlen nyomait vésték volna arcára, inkább visszahozták neki az élet szépségét és báját annyira, hogy én végre kételkedni kezdtem benne, hogy halottat látnék.

A tanár rideg komolysággal nézte a halottat. Nem szerette őt ugy, mint én, hát nem is boritotta el a köny a szemét. Csak ennyit mondott nekem: Várjon, mig visszatérek – és ezzel elhagyta a szobát.

Azonnal visszajött, egy csomó vad foghagyma virággal a kezében, a melyet egy aznap érkezett, de ki sem bontott ládából vett ki és elhelyezte a virágokat a többiek között és a halott körül. Azután a nyakáról a gallérján belül viselt kis arany keresztet vett le és a halott szájára tette. Ezzel ismét letakarta az arcát és eljöttünk.

Már éppen vetkezni kezdtem a szobámban, midőn figyelmeztető kopogtatás után, bejött hozzám a professzor és azonnal beszélni kezdett:

– Igenis és nem is. Operációt szándékozom végrehajtani, de nem amolyat, a milyet maga gondol. Hadd mondjam meg most, de szót se -303- szóljon róla másnak. Le akarom vágni Lucy fejét és ki akarom venni a szivét. Ah! Ön sebész létére is igy megbotránkozik! Ön, a kit láttam, remegő kéz és remegő sziv nélkül, élet és halálra menő operációkat végezni, a melyektől a többiek megreszkedtek. Oh, de nem szabad elfelejtenem, kedves barátom John, hogy maga szerette őt. És én nem is felejthetem el, mert én fogok operálni és maga csak segiteni fog. Szerettem volna még ez éjjel megtenni, de Artur miatt nem teszem. Ő holnap atyja temetése után szabad lesz és bizonyosan látni akarja őt. És majd csak azután, ha már a koporsóját lezárták, maga meg én visszamegyünk hozzá, ha már mindenki alszik. Leveszszük a koporsó fedelét, végrehajtjuk az operációt és utána mindent rendbe hozunk, hogy senki sem fogja tudni, csak mi magunk.

De miért tegyük egyáltalán? A leány meghalt. Miért csonkitsuk meg szegény testét szükség nélkül? És ha semmit sem nyerhetünk a boncolás által, ha sem neki, sem nekünk, sem a tudománynak, hasznot nem tehetünk véle, miért tennők? Enélkül monstruozus valami a boncolás.

Felelet helyett a professzor vállamra tette a kezét és végtelen gyöngédséggel szólott: -304-

– Barátom John, én sajnálom a maga vérző szivét és csak annál jobban szeretem magát, hogy igy vérzik. Ha tehetném, magamra venném a terhet, a melyet maga hordoz. De vannak dolgok, a melyekről maga nem tud, de a melyeket, megfog tudni és áldani engem a tudásukért, noha azok nem kellemes dolgok. John, gyermekem, maga most már sok év óta barátom és látott-e valaha valamit nagy ok nélkül tenni? Én is tévedhetek – csak ember vagyok én is. De mindent, a mit teszek, meggyőződésből teszek. Hát nem-e ezért hivott maga is, mikor ez a nagy baj rászakadt. Ugye? Nem bámult ön! Jobban mondva, nem botránkozott-e meg, mikor nem engedtem meg, hogy Artur megcsokólja a szerelmesét, noha az haldoklott és erőszakkal ragadtam el őt tőle. Ugye! És mégis látta ugye, hogy milyen hálásan köszönte meg az ő szép haldokló szemével, az ő gyönge hangjával és a csókkal, a mit öreg ráncos kezemre nyomott. Ugye! És nem hallotta, a mint én esküvel tettem neki fogadást, hogy milyen megnyugodva és hálásan hunyta le szemét. Ugy-e? Nos, hát nekem jó okom van mindenre, a mit tenni akarok. Maga sok évig bizott bennem. Maga hitt bennem az elmult hetekben, a mikor olyan különös dolgok történtek, -305- hogy bizvást kételkedhetett volna bennem. Hát higyjen nekem még egy kicsit, barátom John. Ha maga nem bizik bennem, akkor mondanom kell, hogy mit gondolok és ez talán nem jó. És ha én müködöm – és müködni fogok, akár bizik vagy nem bizik – a nélkül, hogy barátom bizodalmát birnám, hát nehéz szivvel teszem és oh, oly elhagyottnak fogom magam érezni, a mikor pedig szükségem lesz minden bátorságomra. Egy pillanatig hallgatott, aztán meghatottan folytatta: Barátom John, különös és borzalmas napok vannak előttünk. Ne engedje, hogy ketten legyünk, de egy, hogy jó vége legyen a munkánknak. Hát nem akar bennem hinni?

Én megfogtam a kezét és megigértem neki. Aztán nyitva tartottam az ajtómat, mig ő távozott és utána néztem, a mig a szobájába ért és az ajtaját betette maga mögött. A mint mozdulatlanul állottam, a szobaleányok egyikét láttam végighaladni csöndesen a folyosón – háttal felém fordulva, ugy, hogy nem láthatott – és a szobába lépni, a hol Lucy volt kiteritve. Ennek a látványa meghatott. A ragaszkodás oly ritka és mi oly hálásak vagyunk azok iránt, a kik ragaszkodnak azokhoz, a kiket szeretünk. Ime ez a szegény cselédleány legyőzve az irtózatot, a mit a halál látása -306- önkéntelen okoz, rászánta magát, hogy egyedül virraszon szeretett urnője koporsója mellett, hogy a szegény porhüvely ne legyen elhagyatott, mig örök nyugalomra nem teszik.

Sokáig és mélyen kellett aludnom, mert fényes nappal volt, midőn Helsing a szobámba jöve fölébresztett. Az ágyam mellé lépve mondta:

– Azért, felelte ridegen, mert már vagy késő, vagy még korán van. Nézze! – Föltartotta előttem a kis arany keresztet. – Ezt ellopták az éjjel.

Mert én visszavettem a nyomorult lélektől, a ki ellopta. Attól a silány asszonytól, a ki megrabolta a halottat és az élőt. A büntetés bizonyos, hogy elérte, de nem általam. Ő tulajdonképpen nem tudta, hogy mit cselekszik és igy tudatlanságában csupán csak lopott. Most már várnunk kell.

Erre a szóra ott hagyott, hogy tetszés szerint törjem a fejemet az érthetetlen titokzatosságon. -307-

A délelőtt nehezen tellett el. Délben végre megérkezett az ügyvéd, a ki nagyon meg volt elégedve mindazzal, a mit eddig tettünk és a részleteket illető minden gondtól azonnal megszabaditott bennünket. A villás reggeli alatt tudtunkra adta, hogy Vestenrané jó ideje el volt készülve hirtelen halálára és minden dolgát a legnagyobb rendben hagyta. És arról is értesitett bennünket, hogy Lucy atyjának vagyonát kivéve, a mely ennek rokonaira szállott vissza, minden személyes vagyonát, ingót és ingatlant, leánya leendő férjére, Helmwood Arturra hagyta.

Reggeli után az ügyvéd nem maradt sokáig, de megigérte, hogy később visszajön, hogy Arturral, most már Lord Godalminggal találkozzék. Arturt délutáni 5 órára vártuk és ezelőtt egy kevéssel meglátogattuk a halottas szobát. Most már igazán az volt, mert anya és leánya együtt voltak benne. Van Helsingnek ez a rendezés nem volt inyére. Kérte a vállalkozót, hogy távolitsa el az egyik halottat, megmagyarázván neki, hogy Arturt, Lord Godalmingot várjuk és hogy ő jobbnak látja, hogy ez egyedül csak a menyasszonya tetemét lássa egy szobában, nehogy még keserübb legyen a bucsuzása. A vállalkozó maga is belátta, hogy ügyetlenséget követett el és azonnal intézkedett, -308- hogy Lucy szobáját ugyanugy rendezzük, a hogy az előtte való éjjelen hagytuk. Hogy Arturt lehetőleg megkiméljük a kegyetlen látvány fokozásától.

Szegény fiu kétségbe esetten szomorunak és megtörtnek látszott. Tudtam, hogy nagyon őszintén és mélyen ragaszkodott az édesatyjához. És hogy elvesztése éppen most kegyetlen csapással sujtotta. Engem oly melegen üdvözölt, mint rendesen és a professzor iránt ritka udvariassággal viselkedett. De azért jól láttam, hogy valamiképpen feszélyezve van vele szemben. A professzor is észre vette és intett nekem, hogy én kisérjem föl a lépcsőn. Megtettem, csak a szoba ajtajában akartam megválni tőle, mert éreztem, hogy szivesebben lesz egészen egyedül a halottal. De ő megfogta a karomat és bevitt magával, rekedten sugva.

– Te is szereted őt öreg pajtás, ő mindent megvallott nekem és én tudom, hogy senki sem volt közelebb a szivéhez a barátai között, mint te voltál. Nem is tudom, hogy köszönjek meg neked mindent, a mit érette tettél. Én gondolkozni sem…

Elfuladt, karjait a nyakamba fonta, a fejét a vállamra hajtotta és sirva jajgatott.

Óh Jack! Jack! Mit tévő legyek. Az -309- egész életem mintha egyszerre lefoszlott volna rólam és semmim, semmim sincs az egész világon, a miért élnem érdemes volna.

Én vigasztaltam, a hogy tudtam. Ilyen esetekben a férfiaknak nincs szóra szükségük. Egy kézszoritás, egy szoros ölelés, egy megosztott zokogás egyetlen jelei az igaz részvétnek. Én csöndesen álltam és némán, mig a zokogása nem enyhült, aztán halkan mondtam neki:

Együtt mentünk a halotthoz és én fölemeltem arcáról a patyolatot. Istenem! Mily csuda szép volt. Minden óra mintha fokozta volna szépségét, én őszintén elámultam és megriadtam a láttára, a mi pedig Arturt illeti, az remegni kezdett és remeget végre mintha a hideg rázná. Hosszu szünet után, halk susogással kérdezte tőlem.

Én szomoruan erősitettem, hogy bizony meg és hozzátettem, hogy minden kétséget kiöljek belőle, hogy gyakran előforduló eset, hogy halálában az arc visszanyeri ifjukori báját és szépségét. Ő hitt nekem és egyideig a halott mellett térdelve, szeretetteljesen hosszasan nézte őt, aztán elfordult tőle. Én kértem őt, hogy mondjon neki végbucsut, mert le -310- fogják zárni a koporsót. Erre visszament, megfogta a halott kezét és megcsókolta, aztán rá hajolva, homlokon csókolta. Azután eljött velem, szeretetteljesen vissza-vissza nézve.

Én a nappaliban hagytam őt és értesitettem Van Helsinget, hogy elbucsuzott a halottól, mire ez utóbbi rendeletet adott a válalkozó embereinek, hogy zárják le a koporsót és készüljenek a temetésre. Midőn ismét kijött a halottas szobából én elmondottam neki Artur kérdését, mire ő igy felelt:

Nem csodálkozom egy csöppet sem. Épp most még magam is kételkedtem egy pillanatra a halálában.

Mind együtt ebédeltünk és láttam, hogy szegény Artur mennyire igyekszik magát összeszedni. Van Helsing egész ebéd alatt hallgatott, de mikor szivarra gyujtott, igy szólt:

– Ne, ne. Az Istenért, csak ezt a cimet ne! Legalább még most ne. Bocsásson meg uram, nem akartam önt sérteni, de veszteségem oly friss –

– Csak azért használtam a cimet, mert nem tudtam hogy szólitsam. Nem akarom uramnak szólitani és megszoktam és szerettem önt, igen, kedves fiam, megszerettem önt, mint Arturt. -311-

Szólitson, a hogy akar, remélem, hogy mindég jó barátjának fog tartani és engedje megmondanom, hogy nem tudom szavakkal megköszönni az én drágám iránt tanusitott jóságát. – Egy pillanati szünet után folytatta. – Én tudom, hogy ő még jobban fölfogta az ön jóságát, mint én magam. És ha én tán nyersen, vagy tiszteletlenül viselkedtem, akkor, a mikor ön – hisz emlékszik – a professzor bicentet – Hát kérem bocsásson meg.

– Én tudom, hogy kemény volt önnek bennem bizni, mert bizni az ilyen erőszakban, azt teszi, hogy megérteni. És én tudom, hogy ön még nem bizhatik bennem, mert ön még nem érti, a mi történt. És még jöhet több idő, a mikor én kivánni fogom, hogy bizzék, a mikor még nem tud és nem bir még megérteni, de eljön az idő, mikor az ön bizodalma teljes és tökéletes lesz bennem és mikor mindent meg fog érteni, mintha a nap sütötte volna meg. És akkor ön áldani fog engem eleitől végig, a maga kedvéért és a mások kedvéért és ennak a drágának a kedvéért, a kinek megesküdtem, hegy védeni fogom.

– Ah uram igazán, igazán és mindig és -312- mindenben fogok önben bizni. Én tudom és hiszem, hogy önnek nagyon nemes szive van és ön Jack barátja és Lucyé is volt. Ön azt teheti, a mi önnek tetszik.

A professzor néhányszor a torkát köszörülte, mint a ki mondani szeretne valamit és végre megszólalt:

– És most, hogy minden az öné, ön tehet mindennel tetszése szerint. Azt akarom, hogy engedje meg nekem, hogy Lucy kisasszony összes leveleit és papirjait elolvassam. Higyje el, hogy ez nem hiu kiváncsiság. Okom van rá, a melyet ő maga bizonnyal helyeselt volna. Valamennyi itt van nálam. Magamhoz vettem, még mielőtt tudtam volna, hogy minden az öné, hogy idegen kéz ne érintse őket, hogy idegen szem a szók által lelkébe ne tekintsen. Én meg fogom őket őrizni, ha szabad: lehet, hogy még önnek sem szabad látni – de én megőrizem őket. Egy szó sem vesz el belőlük és jó időben ismét vissza adom önnek. -313- Kemény dolog, a mit kérek, de ön meg fogja tenni, ugy-e hogy meg – Lucy kedvéért?

– Van Helsing doktor, ön tehet mindent, a mi önnek tetszik. Érzem, hogy ezt mondva, azt teszem, a mit az én drágám jónak látott volna. Nem fogom önt időnek előtte kérdésekkel ostromolni.

– És önnek igaza van, fájdalom lesz mindnyájunknak, de nem lesz csupán csak fájdalom és nem is lesz ez a fájdalom az utolsó. Nekünk és önnek is – sőt önnek leginkább kedves fiam – keserü vizeken kell keresztül jutnunk az édes vizekhez. De bátraknak kell lenni és önzetlennek és megtenni a kötelességünket és minden jóra fordul.

Én egy divánon aludtam az éjjel Artur szobájában. Van Helsing pedig egyáltalán nem feküdt le. Jött-ment egész éjjel, mintha a házat őrizné és soha sem távozott messzire a szobától, a melyben Lucynak fokhagyma virággal tele szórt koporsója állott, átható illatával elnyomva a tömérdek liliom és nyiló rózsa kábitó illatát. -314-

Harkerné Minna naplója.

Mintha csak tegnap irtam volna utolsó jegyzetemet, pedig mennyi minden nem történt azóta. Akkor Whithyben voltam, az egész jövőmmel előttem, Jonathán távol és hirt nem adott magáról – és most – most Jonathán felesége vagyok, Jonathán ügyvéd, ura egy nagy vagyonnak, egy virágzó ügyvédi irodának, Hawkins ur halva és eltemetve és Jonathán egy ujabb rohamnak a betege, a mely, még nem tudom, hogy mennyire tett benne kárt. Hátha valamikor kérdezni fog róla? Ide jegyzek hát mindent.

A temetés egyszerü volt és megható. Csak magunk voltunk a cselédséggel és Hawkins ur néhány jóbarátja Exeterből. Jonathán és én kezet kézben fogva állottunk és éreztük, hogy legjobb és legkedvesebb barátunkat vesztettük el.

Magunk tértünk vissza a városba. Jonathán azt hitte, hogy szórakoztatni fog, ha egy kicsit megsétáltat és gyalog mentünk végig Piccadilly-n. Jonathán a karomat fogta, mint régente szokta, még mielőtt tanitóné lettem volna. Én ezt nagyon illetlennek találtam, -315- mert az ember nem tanithat néhány éven keresztül illemtant és helyes magaviseletet lányoknak a nélkül, hogy maga is egy kissé feszes, pedáns ne legyen. De hát végre is Jonathán a férjem volt és mi nem ismertünk senkit sem, a ki minket látott és minket sem ismert senki sem, igy hát nem sokat törődtünk vele és tovább sétáltunk. Én egy gyönyörü leányt nézegettem, a ki nagy Rembrand kalappal a fején, nyitott hintóban ült, egy előkelő üzlet előtt, midőn éreztem, hogy Jonathán annyira megszoritja a karomat, hogy szinte fölsikoltottam és hallottam, a mint akadozó lélegzettel mondta „Jóságos ég!“ Minthogy én mindig féltettem Jonathánt valamely ideges fölindulástól, a mely megárthatna neki, hirtelen feléje fordultam és kérdeztem, hogy mi bántja.

Nagyon sápadt volt és a szeme szinte kidülledt, a mint rémülettel teljes ámulattal meresztette egy magas, vékony emberre, a kinek sasorra, fekete bajusza és hegyes szakálla volt és a ki, mint én, a kocsiban ülő szép leányt bámulta. Annyira el volt merülve nézésébe, hogy egyikünket sem vette észre, ugy, hogy én jól szemügyre vehettem őt. Az arca nem látszott jó arcnak; kemény, kegyetlen és érzéki volt és erős fehér foga, a -316- melyet föltünővé tett rendkivül piros szája széle, hegyes volt, mint valami ragadozó állaté. Jonathán még folyton rá meredt, hogy én már félni kezdtem, hogy észre találja venni, pedig ebből baj keletkezhetett volna, egy ilyen vad és kegyetlen idegennel. Kérdeztem Jonathánt, hogy mi baja és ő, nyilván azt gondolva, hogy én is annyit tudok a dologról, mint ő, azt felelte:

– Nem édes, feleltem én – én nem ismerem; ki az az ur? A felelete megriasztott, mert ugy beszélt, mintha nem tudná, hogy én vagyok, Minna, a kihez szólott.

Szegény roppant föl volt indulva és annyira rémültnek látszott, hogy azt hiszem, összerogyott volna, ha nem támaszkodhatik rám. Folyton a föltünő alakra meredt, mig egy ember ki nem jött a boltból, egy kis csomaggal, a mit az ifju hölgynek adott, a ki erre elhajtatott. A sötét arcu idegen folyton rajta tartotta a szemét és mikor a kocsi elindult egy üres kocsinak kiáltva, utána eredt. Jonathán utána nézett és magában motyogta:

– Azt hiszem, hogy ez maga a gróf, de mennyire megfiatalodott. Istenem ha ez igy volna! Ah én jó Istenem, Istenem légy velünk! -317- Csak tudnám, csak tudnám bizonyosan! – annyira zavarodottnak látszott, hogy én nem mertem kérdésekkel zaklatni, csak lassan elindultam és ő, még mindég a karomat fogva, velem jött. Egy kissé tovább parkra akadtunk és bementünk egy kissé megpihenni. Egy kellemes, árnyékos padon helyet foglaltunk és Jonathán, tekintetével egy ideig a levegőbe bámulva egyszerre csak a vállamra hajtotta a fejét és elaludt. Én nem mertem fölébreszteni, de alig husz perc mulva magától ébredt és rendes jó kedvvel jegyezte meg.

– No nézd Minna, csak nem aludtam? kérlek, bocsásd meg ezt a neveletlenséget. Gyere menjünk valahova egy kis jó teára. Ugy látszik, teljesen megfelejtkezett a sötét arcu idegenről, valamint a betegségében megfelejtkezett mindenről, a mire ennek a megjelenése emlékeztette. Nem merem kérdésekkel faggatni, mert félek, hogy többet ártok mint használok vele; de meg kell tudnom külföldi utazásának részleteit. Félek, hogy elérkezett annak az ideje, hogy fölbontsam azt a bizonyos csomagot és elolvasom a naplóját. Oh Jonathán, remélem meg fogsz bocsájtani, ha helytelenül cselekedszem, mert hisz éretted teszem, a mit teszek.

Későbben. Hazatérésünk minden tekintetben -318- a legszomorubb; a ház üres és puszta, nem lakja az a kedves, jó öreg ember, az, ki oly jóságos volt hozzánk, Jonathán még folyton sápadt és levert, és épp most egy telegram érkezik Van Helsingtől, a kiről azt sem tudom, hogy ki lehet, a mely igy szól:

– Kegyed sajnálattal fogja hallani, hogy Westenráné ez előtt öt nappal, Lucy pedig tegnapelőtt való napon halt meg. Mind a kettőjüket ma temették.

– Oh, mennyi szomoruság van ebben a néhány szóban! Szegény Westenráné! Szegény Lucy! Elhagytak, hogy soha többé vissza ne térjenek hozzánk! És szegény, szegény Artur, a kit annyi kedvességtől, annyi bájtól fosztott meg a halál! A jó Isten segitsen elviselni bánatunkat!

Seward doktor naplója.

Vége mindennek. Artur haza ment Ring-be és magával vitte Morris Quinceyt. Milyen derék fiu ez a Morris! Én meg vagyok róla győződve, hogy Lucy halála épp oly fájdalmasan sujtotta, mint bármelyikünket és mégis mily férfiasan viselte a csapást. Van Helsing lefeküdt, hogy elutazása előtt egy kissé pihenjen. -319- Még ez éjjel ujra elmegy Amsterdamba, de holnap éjjelre, azt mondja, már ismét itt lesz; csak nehány olyan dolga van, a mit személyesen kell elintézni. Azután egy ideig velem marad, ha lehet; azt mondja, hogy dolga van Londonban, a mi némi idejébe fog kerülni. Szegény öreg tanárom! Attól félek, hogy az utolsó hét fáradalmai még az ő vaserejét is megtörték. Az egész temetés alatt láttam, hogy alig birja leküzdeni borzasztó fölindulását. Midőn mindennek vége volt, Arturt fogtuk körül, a ki, szegény fiu, az operációról beszélt, a melylyel vérét Lucy ereibe hajtottuk. Én jól láttam, hogy van Helsing arca fölváltva sápad és pirul. Artur azt mondta, hogy azóta ugy érzi, mintha ők ketten férj és feleség lettek volna és ő csakugyan Isten előtt való feleségének tekinti Lucyt. Egyikünk sem szólt egy szót sem a további operációkról és ezután már nem is fogunk soha sem. Artur és Morris azonnal a vasutra mentek, van Helsing pedig és én hazajöttünk ide. Alig voltunk egyedül a kocsiban, az öreg professzort valóságos hiszterikus rohamok gyötörték. Ő azóta ugyan letagadta, hogy rohamai lettek volna és csak azt állitotta, hogy a humor iránti érzéke mutatkozott meg ilyen kegyetlen módon. Addig kacagott, mig sirva nem fakadt -320- és addig sirt, mig ujra el nem fogta a kacagás és végre sirt és kacagott egyszerre éppen mint az asszonyok szoktak. Kénytelen voltam a kocsi függönyeit lehuzni, nehogy valaki meglássa és félremagyarázza az állapotát. Próbáltam rideg szigoruságot vele szemben, mint ilyen esetekben az asszonyoknál szoktuk, de minden eredmény nélkül. Hiába, nagyon különbözően nyilatkozik az ideges erő és gyöngeség a férfi és az asszonyban. Végre mikor elkomolyodott és teljesen magához tért, kérdeztem, hogy mi okozta ilyen szomoru körülmények között a jó kedvét? A felelete tökéletesen jellemző volt, mert logikus, egyenes és titokzatos volt egyszerre. Igy felelt:

– Ah ön nem ért engem, barátom John. Ne gondolja, hogy nem vagyok szomoru, mert nevetek. Lássa, sirtam akkor is, mikor a nevetés majd megfojtott, de azt se gondolja, hogy szomoruságomban sirtam, mert hisz akkor meg nevettem is. Tudja meg, hogy a nevetés, ha kopogtat az ajtaján és kérdezi, hogy szabad-e, az nem az igazi nevetés. Nem! az igazi, a király, az jön és megy tetszés szerint. Az nem kérdez senkit. Nem válogatja az alkalmas és illő időt. Csak azt mondja, itt vagyok. Például lássa, én kibusulom a szivemet azért az annyira édes leányért, én véremet -321- adom érte, noha öreg vagyok és gyönge, én adom időmet, tudományomat, álmomat, én elhagyom a többi betegemet, hogy mindent neki adjak. És mégis kacagok a sirja fölött, kacagok, a mikor a hant dübörgése, a melyet a sirásó a koporsójára dob, fájdalommal tölti szivemet, hogy arcom is elfehéredik bele. A szivem vérzik azért a szegény fiuért, azért a kedves fiuért, a ki az én tulajdon fiammal egy korban volna ha az ur akarta volna, hogy megéljen. Na most már tudja, hogy miért szeretem annyira. És mégis, mikor hiányos dolgokat mondott, kacagás ő felsége meglepett és azt kiabálta, itt vagyok! itt vagyok! mig a vér vissza nem tért arcomba nevettemben. Oh barátom John, ez különös egy világ, egy bus világ, egy világ tele nyomorusággal és fájdalommal és buval, bajjal. És mégis kacagás ő felsége mindenkit megtáncoltat benne. Vérző szivek, zörgő csontok, omló könyvek, mind táncolnak az ő nótájára. És higyje el barátom John, hogy jól teszi, hogy jön.

Mindebből még mindig nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mi ingerelte kacagásra, hát megkérdeztem. Ő elkomolyodott arccal felelte:

– Oh, mindennek körülöttünk a zord iróniája – az a bübájos, virággal koronázott -322- hölgy, a ki olyan volt, mintha élne, annyira, hogy mi egytől-egyig kételkedni kezdtünk halálában; a kit oda fektettek abba a szép márványházikóba, abban az elhagyott temetőben, a hol annyian pihennek a családjából, most ő is az anyjával együtt, a ki ugy szerette őt; és az a bus harang, a mely kongott oly busan és szomoruan, azok a szent férfiak, a kik az imádságot olvasták és mi mind, szomoruan lehajtott fejjel. És mindez miért? Ő meghalt, ugy-e? Vagy tán nem ugy?

– Igazán mondom, professzor ur, hogy mindebben nem látok semmi kacagni valót – feleltem. – A magyarázatával csak még érthetetlenebbé teszi a talányt. De még ha a temetést furcsának találta is, hát szegény Artur és az ő bánata? Hisz majd megszakadt a szegénynek a szive.

– Az igaz. Hát nem azt mondta-e, hogy érzi, hogy vérének az átömlesztése az ő ereibe, igazán a nejévé avatta őt?

– No ugy-e. Csakhogy egy kis bökkenő van a dologban, barátom John. Ha ez igy van, hát akkor a többivel hogy vagyunk? Ha! ha! ha! Akkor ez az annyira édes leányka polyandrista és jómagam, az én szegény élőhalott -323- feleségemmel, a ki az enyém, noha meghalt rám nézve, mert elhagyta az esze, meg én is, a ki pedig hü férje vagyok az én volt-nincs feleségemnek – én is bigamista vagyok.

– Nem látom az egészben a tréfát! – feleltem én, mert rosszul esett, hogy ilyeneket mondott. Ő karomra tette a kezét és folytatta:

– Barátom John, bocsásson meg, ha fájdalmat okoztam. Én nem mutattam, hogy mit érzek azoknak, a kiknek fájt volna, csak magának, a kiben bizom. Ha maga a szivembe láthatott volna, mikor legjobban kellett nevetni – ha a szivembe láthatna most, a mikor a kacagás elhagyott, elment messzire, messzire tőlem nagy időre – akkor maga sajnálna engem legjobban.

És most szét vagyunk szóródva mind és hosszu napokig a magány terjeszti fölénk bus szárnyait. Lucy őseinek sirhelyét osztja; a diszes kriptát a magányos temetőben, távol füstös Londontól, a hol a levegő friss és a nap a Hampstead-i dombok fölött kel és a hol bőven terem a mezei virág.

Igy hát befejezhetem naplómat és Isten tudja, hogy kezdek-e valaha másikat. Ezzel -324- bucsut mondok életem regényének, visszatérek napi munkámhoz és reménytelenül és busan mondom, hogy vége.

A Westminsteri Ujság. Szept. 25.
A hampstead-i rejtély.

Hampstead környékét sajátságos esetek sorozata tartja izgalomban. Az elmult három-négy nap folyamán több izben előfordult, hogy apróbb gyermekek, a kik fölügyelet nélkül kószáltak el hazulról játszani, nem tértek meg estére a hajlékukba a pusztáról. Minden egyes előforduló esetnél a gyermek sokkal kisebb volt, hogy sem kellő fölvilágositást tudott volna adni elmaradásáról, de valamennyi mentségének az alapja egybehangzóan az volt, hogy a „fehér asszonynál“ voltak. Mindenkor estefelé tüntek el a gyermekek és két izben nem találták meg a hiányzókat, csak másnap reggel korán. A környékbeliek azt hiszik, hogy miután az első gyerek, a ki elveszett, mesélte, hogy őt a fehér asszony hivta magával sétálni, a többieknek megtetszett ez a mese és alkalomadtán ők is előveszik. Már annyira belejöttek a dologba, hogy rendes játékaik közé tartozik a fehér asszony, a ki a kicsinyeket sétálni csalja. -325-

De a különös dolognak alighanem komolyabb oldala is van, mert a gyermekek némelyikének sőt tán valamennyijének, a ki eltünt éjszakára, a torka kissé meg volt sebezve vagy tépve. A seb olyanforma volt, a milyet egy patkány vagy pici kutya ejtene és noha magában véve nem sulyos, mégis azt látszik bizonyitani, hogy bármely állattól ered is, az egy bizonyos rendszert követ az eljárásában. A rendőrséget megbizták, hogy szemmel tartsa a kószáló gyermekeket, kivált ha kicsinyek, mindenütt a hampsteadi puszták körül és elfogjon minden csavargó kutyát.

A Westminsteri Ujság. Szept. 25.
(Külön kiadás.)
Hampstead borzalma.
Ismét egy sebzett gyermek vagy
A fehér asszony.

Épp most vettük hirét, hogy ismét egy gyermeket, a ki az elmult éjjelen eltünt, csak ma reggel találták meg egy bokor alatt a hampsteadi dombok alján, a mely meglehetősen elhagyatott hely. Ugyanolyan sebhely -326- van a torkán, mint a többi eddig eltévedt gyermekekén. Roppant el volt gyengülve, szinte átlátszónak tetszett. Ez is, a mikor magához tért, a rendes mesével állt elő, hogy a „fehér asszony“ csalta magával.

Harkerné Minna naplója.

Jonathán ma, egy rosszul töltött éjszaka után jobban van. Oly boldog vagyok, hogy annyi dolga van, hogy nem gondolhat semmi másra sem. Ma is távol lesz egész nap, még villásreggelire sem jöhet haza. A házi teendőkkel mára készen vagyok, előveszem tehát az ő külföldi naplóját, bezárkózom a szobámba és elolvasom.

Nem volt kedvem tegnap este a jegyezgetéshez. Az a rettenetes, Jonathán által irott napló igazán kivett a sodromból. Szegény drágám! Mennyit szenvedhetett, akár igaz, akár csak képzelődés volt az egész, a mit irt. Azon tünődöm, hogy lehet-e valami igazság a dologban. Lázbeteg volt-e már, mikor ezeket a borzalmas dolgokat irta, vagy van-e valami -327- alapja a dolognak? Lehet, hogy soha sem fogom megtudni, mert nem merem előtte szóvá tenni az dolgot… És mégis, ez az ember, a kit tegnap láttunk! Jonathán, mintha egész bizonyos lett volna felőle… Szegény fiu! Lehet, hogy csak a temetés izgatta föl és juttatott eszébe mindenfélét… Bizonyos, hogy ő hisz a dologban. Nagyon jól emlékszem, a mint esküvőnk napján mondta: Hacsak valamely komoly kötelesség nem kényszerit visszatérni azokhoz a keserü órákhoz, a melyeket ébren vagy alva, őrülten vagy józanon éltem át. És van valamely borzalmas összefüggés az egészben… Az a rettenetes gróf is Londonba készült… Ha csakugyan ugy volna és Londonba jött volna a nyüzsgő milliók közé… Lehet, hogy komoly föladat vár ránk, a melytől nem szabad visszarettennünk!… Én kész vagyok. Még ma hozzá fogok látni, hogy ezeket a gyorsirási jegyzeteket gépemmel tisztába irjam, hogy mások szeme is elolvashassa, ha kell. És ha csakugyan ugy fordulna és én készen leszek, nem kell szegény Jonathánomat izgatni vele, mert én beszélhetek helyette. -328-

Van Helsing levele Harkerné Minnához.

Én kérem, hogy bocsássa meg irásomat, a mennyiben annyiban jó barát vagyok, hogy én értesitettem önt Westenra Lucy haláláról. Lord Godalming engedelmével hatalmamban volt elolvasni leveleit és irományait, mert mélyen érdeklődöm bizonyos nagyfontosságu, életbevágó dolgok iránt. Ezek között találtam néhány levelet kegyedtől, a mely megmutatja, hogy mily jó barátok voltak és hogy mennyire szerette őt. Óh, Madame Minna, erre a szeretetre kérem, segitsen nekem. A mások jóvoltáért kérem, hogy helyrehozzak nagy bajokat, elháritsak veszedelmeket, a melyek nagyobbak, mint ön tudhatná. Lehetne-e, hogy kegyedet lássam? Kegyed bizhatik bennem. Én barátja vagyok doktor Seward Johnnak és lord Godalmingnak (a ki Lucy Arturja volt). De egyelőre mindenki előtt titkolnom kell. Szivesen megyek Exeterbe, ha ön tudatná velem, hogy szabad és mikor ér reá. Könyörgöm bocsánatáért asszonyom. Én olvastam leveleit Lucyhoz és tudom, hogy mily jó és hogy férje mennyit -329- szenvedett – hát kérem, neki ne szóljon, nehogy izgassa. Ismét bocsánatát kérve maradtam

Harkerné Minna telegramja Van Helsingnek.

Jöjjön ma a tiz órai vonattal, ha még megkapja. Én egész nap várni fogom.

Harkerné Minna naplója.

Nem tehetek róla, de borzasztóan izgat Van Helsing doktor látogatásának a közeledése, mert valahogy ugy tetszik, mintha világot vethetne Jonathan szomoru élményére; és minthogy szegény Lucyt is ő kezelte utolsó betegségében, hát róla is elmondhat mindent. Bizonyos, hogy jövetelének tulajdonképpeni oka ez; Lucy és az ő alvajárása és nem Jonathán. De, hát soha sem fogom megtudni az igazat? Milyen ostoba vagyok. Az az őrült napló megigézett és most mindent vele hozok kapcsolatba. Persze, hogy csak Lucy miatt jön. Bizonyosan akkor betegedett meg, a mikor -330- álmában elment éjjel a temetőbe. A magam sok baja miatt el is felejtettem, hogy milyen rosszul érezte magát azután. Bizonyosan emlitette a doktornak az esetet és azt, hogy én is tudok róla és most azért jön, hogy elmondjam neki az egészet, hogy jobban megértse. Remélem, hogy helyesen tettem, hogy eltitkoltam Westenráné előtt a dolgot. Soha sem bocsájtanám meg magamnak, ha én volnék valamely bajnak, a mi őt érte, az oka vagy okozója. Remélem, hogy Van Helsing nem fog vádolni. Annyi bajom és aggodalmam volt az utóbbi időben, hogy egyelőre nem birnék többet elviselni. Két óra. A doktor mindjárt itt lesz. Nem fogom neki fölemliteni Jonathán naplóját, ha csak külön föl nem emliti. Örülök, hogy a magam naplóját lemásoltam az irógépemmel, legalább ha Lucy felől kérdezősködik, csak át kell neki adnom, az megkimél minden fölösleges kérdezésködéstől.

Későbben. Ő jött és ment. Oh milyen különös egy találkozás és hogy szédül bele a fejem! Ugy tetszik, mintha álmodnám. Lehetséges-e, hogy mindez, vagy csak egy része is igaz legyen? Ha nem olvastam volna előbb Jonathán naplóját, nem birnám még csak a lehetőségét is elhinni. Szegény édes jó férjem! Mennyit kellett szenvednie. A jó Isten adja, -331- hogy mindez ismét beteggé ne tegye. Van Helsing doktor jó és bölcs ember lehet, hogy Seward doktor oly messziről hozatta el, hogy Lucyn segitsen. Hogy jó és nemes és kegyes, azt éreztem, a mint megpillantottam. Ha holnap ismét eljön, beszélni fogok vele Jonathánról és ekkor talán Isten segitségével vége lesz minden gondom és szomoruságomnak. De hadd térek vissza a doktor látogatására.

Fél háromra járt az idő, a mikor kopogtatott. Én két kézre fogtam bátorságomat és vártam. Néhány pillanat mulva Mary nyitott ajtót és bejelentette Van Helsing doktort.

Én fölkeltem és meghajtottam magamat, a mint felém tartott. Igy szólitott meg:

– Én Murray Minnához jöttem, ahhoz, a ki barátnéja volt az édes gyermeknek, szegény kis Westenra Lucynak. Minna asszonyság, én a halott miatt jövök.

– Uram, feleltem én, ön nem fordulhatna különb jogcimmel hozzám annál, hogy Westenra Lucy barátja és gyámola volt. Ezzel kezet nyujtottam és ő megfogta és szeliden mondta: -332-

– Oh, madame Minna, én tudtam, hogy annak a szegény kis liliomszálnak a barátnéja csak jó asszony lehet és megbizonyosodtam.

Udvarias meghajlással fejezte be mondókáját. Én kérdeztem tőle, hogy mit kiván tőlem megtudni és ő azonnal hozzákezdett:

– Én elolvastam leveleit Lucyhoz. Bocsássa meg, de tudnom kellett valamit és senkitől sem kérdezhettem. Tudtam, hogy kegyed vele volt Whitby-ben. Ő naplójegyzeteket is irt – ez ne lepje meg kegyedet, madame Minna; azután kezdte, hogy kegyed eltávozott és csak kegyedet utánozta vele – és ezekben a jegyzetekben célzásokat találtam bizonyos alvajárásközben történt dolgokra és arra, hogy, szerinte, kegyed mentette meg őt. Már most én nagy zavarodottságomban kegyedhez fordulok, hogy mondjon el nekem mindent, a mire erre vonatkozólag még emlékezik.

– Ah, akkor nagyon jó emlékező tehetségének kell lennie a tényekre és részletekre vonatkozólag. Ez ritka adomány ifju hölgyeknél.

– Nem doktor ur, de lejegyeztem akkorában mindent. Megmutathatom önnek a jegyzeteimet, ha kivánja. -333-

– Oh madame Minna, hálás leszek; ön igen nagy kegyet tesz velem. – Én nem állhattam ellent a kisértésnek, hogy egy kissé meg ne tréfáljam a doktort, hát átnyujtottam neki gyorsirással készült jegyzeteimet. Az öreg ur hálás meghajlással vette át a füzetet, mondván:

– Ha kivánja, igen, feleltem én a legnagyobb szendeséggel. Ő fölnyitotta és arca rögtön megnyult egy kissé. Aztán fölállt és meghajtotta magát.

– Oh, maga olyan okos asszony! – mondta. – De hát nem lenne oly kegyes és segiteni elolvasni? Sajnos! de én bizony nem ismerem a gyorsirást. – Ezalatt én már szinte restelkedni kezdettem éretlen tréfám miatt, hát gyorsan kivettem a géppel irott másolatot munkakosaramból és átnyujtottam neki.

– Bocsásson meg – mondtam – de nem tudtam ellentállni; gondoltam előre is, hogy Lucy felől fog kérdezősködni, hát hogy ne kelljen várnia, legalább miattam ne, mert tudom, hogy drága az ideje, az egészet lemásoltam irógépemen az ön számára.

– Ő átvette és szeme megenyhült. – Kegyed nagyon jó – mondta. És el szabadna -334- most mindjárt olvasnom? Lehet, hogy kérdéseket fogok intézni kegyedhez olvasás után.

– Kérem, csak olvassa – feleltem – a mig én a villásreggeli után látok és evés közben aztán kérdezhet tőlem, a mit akar. – Ő meghajtotta magát és azonnal helyet foglalt egy karosszékben, háttal a világosság felé, én pedig távoztam, leginkább azért, hogy ne zavarjam. Mire visszatértem, izgatottan föl s alá járkálva találtam őt a szobában, lángoló tekintettel. Nekem rohanva, mind a két kezemet megragadta.

– Oh madame Minna, – kiáltotta – nem is mondhatom, hogy mennyivel tartozom önnek! ez a papiros olyan, mint a napvilág. Egész kaput nyit nekem. Meg vagyok szédülve, elvakitva ennyi világosságtól; és mégis sötét felhők gomolyognak a világosság mögött. De ezt kegyed nem értheti. Én hálás vagyok magának, maga oly okos asszony. És ha Van Helsing Ábrahám valaha tehet valamit magáért vagy a hozzátartozóiért, hát remélem, hogy hozzám fordul. Vannak sötétségek az életben, de vannak világosságok is – és kegyed is ilyen világosság.

– Én ne ismerném – én, a ki öreg -335- vagyok és egész életemben férfiakat és asszonyokat tanulmányoztam; én, a kinek speciálitása az agyvelő és minden, a mi vele össze függ! Én ne ismerném magát madame Minna. A jó asszonynak nyitott könyv az élete, a melyet el tud olvasni az, a ki ért hozzá. Az ön férje nemeslelkü és ön is az, mert ön megbizik benne, a bizodalom pedig nem talál helyet az alacsony természetü ember lelkében. De a férje – beszéljen a férjéről. Egészen és teljesen meggyógyult? Elhagyta az a csodálatos lázbetegség és ép és erős ember ismét? – Ezt én jó alkalomnak vettem, hogy Jonathán felől beszéljek vele, hát ezt mondtam:

– Már majdnem teljesen helyreállt, de Hawkins ur halála ismét nagyon fölizgatta. – Ő félbeszakitott:

– Oh igen, ezt tudom. Olvastam a kegyed két utolsó levelében, a melyeket Lucynak irt. – Én folytattam:

– Én legalább azt hiszem, hogy ennek kellett fölizgatni, mert a mikor utoljára a városban voltunk, sajátságos rohama volt.

– Azt hitte, hogy lát valakit, a kinek a jelenléte valami borzalmasra emlékeztette, -336- valamire, a mi az ő hagymázos lázát okozta. És ezzel egyszerre erőt vett rajtam mindeneknek az emléke – az aggodalom Jonathánért, naplójának félelmes titokszerüsége – és azt hiszem, hogy magam is megbomlottam, mert térdre vetettem magamat az orvos előtt és fölemelt, összekulcsolt kézzel kőnyőrögtem neki, hogy gyógyitsa meg az uramat. Ő megfogta mind a két kezemet, maga mellé ültetett a divánra és végtelen gyöngédséggel nyugtatott meg. Végre igy szólott:

– Örülök, hogy valamiben hasznára lehetek magának, mert ha a férje szenved, az én tudásom és tapasztalásom rendelkezésére állanak. Igérem, hogy mindent megteszek érte, a mit tudok, hogy életét és a magáét boldoggá tegyem. Már most egyék valamit. Tulságosan fölizgult és tán tulságosan aggódik is. A férje bizonyosan nem szivesen látná ilyen sápadtnak és az megint neki is ártana. Azért hát az ő kedveért egyék és mosolyogjon. Most már Lucyról mindent tudok, erről ne beszéljünk többet. Ez éjjel Exeterben fogok maradni, mert gondolkoznom kell azon, a mit megtudtam és ha majd gondolkoztam, kérdéseket fogok tenni, ha megengedi. Majd aztán, ha evett valamit, a férje bajait is elmondhatja, de addig nem – csak villásreggeli után. -337-

– És most mondjon el róla mindent, a mit tud. – Mikor arra került a sor, hogy ennek a tudós, nagy embernek beszéljek, attól kezdtem félni, hogy egy gyönge velejü bolondnak, Jonathánt pedig valóságos őrültnek fogja tartani, – hisz az a napló oly különös – és habozni kezdtem, hogy csakugyan szóljak-e De ő oly szelid és jónak látszott és megigérte, hogy segitni fog, hát biztam benne és hozzá kezdtem:

Van Helsing doktor, a mit én mondani fogok önnek, az oly furcsa, hogy félek, kinevet engem is meg a férjemet is érte. Tegnap óta lázas kétségek közt hánykódom, legyen elnézéssel irántam és ne gondoljon féleszünek, a miért csak némi hitelt is adtam ezeknek a különös dolgoknak.

Van Helsing megnyugtatott szavaival és modorával egyaránt a midőn igy szólott:

– Oh édes szivem, ha maga tudná, hogy milyen különös az a dolog, a miben én itt járok, hát maga nevetne ki engemet. Én megtanultam, hogy ne vegyem csekélynek senkinek a hitét se, ha még oly különös lenne is.

– Köszönöm, ezerszer köszönöm! Ön egy nagy tehertől szabaditott meg. Ha megengedi, -338- átadom önnek Jonathán naplóját – illetőleg az eredetinek általam géppel irott másolatát. Hosszu, mert külföldi utazásának minden részletét tartalmazza. Nem mondok róla semmit sem, olvassa el és itéljen maga. És aztán, ha ismét látjuk egymást, lesz kegyes a véleményét megmondani róla.

– Igérem – mondta, és én átadtam neki a papirokat – holnap reggel, a milyen korán csak lehet, eljövök, hogy lássam kegyedet a férjével együtt.

– Jonathán itthonn lesz féltizenkettőre, jöjjön velünk villásreggelizni és ekkor láthatná. Azért még elindulhat a délután 3 és 32 p.-kor induló vonattal, a mely nyolc előtt ér a városba.

Van Helsing átvette az iratokat és távozott, én meg itt ülök gondolkozva – gondolkozva, magam sem tudom, hogy min.

Van Helsing levele Harkerné asszonynak.

Elolvastam férje ura csodálatos naplóját. Aludjék kétségek nélkül. A mily csodás és borzalmas az egész, épp oly igaz! Az életembe -339- mernék fogadni, hogy igaz. Ez nagy baj lehet másoknak, de neki és kegyednek nem kell félni. Ő nemes ember és megnyugtatására mondhatom, hogy a ki mint ő, lement a falon, abba a szobába – és lement másodszor is, az nem olyan ember, hogy ki ne heverjen egy kis rázkódást. Az esze és szive helyén van, erre esküszöm, a nélkül, hogy láttam volna; hát legyen nyugodt. Nekem sokat kell majd kérdezni tőle. Szerencsém, hogy ma kegyedhez jöttem, mert itt egyszerre annyit tudtam meg, hogy káprázik, jobban káprázik a szemem mint valaha és gondolkoznom kell.

Harkerné levele Van Helsingnek.

Ezer köszönet kedves leveleért, a mely nagy sulytól szabaditotta meg lelkemet. És mégis, ha igaz az, mily borzalmas dolgok vannak ezen a világon és mily rémes, ha ez az ember, ez a szörnyeteg csakugyan Londonban van! Félek erre még gondolni is. Ebben -340- a pillanatban kaptam telegramot a férjemtől, hogy 10 órakor este megérkezik, igy hát nem fogok az éjjel félni. Nem jönne-e villásreggeli helyett reggel nyolckor reggelire hozzánk, ha nem alkalmatlan a korai fölkelés. Akkor, ha siet, még a 10 óra 30 p. vonattal indulhat vissza délelőtt és már déli 2 óra 35 perckor otthon lehet. Ne feleljen erre, ha nem felel, ugy veszem, hogy reggelire jön.

Harker Jonathán naplója.

Azt hittem, hogy soha többet nem irok ebbe a naplóba, de elérkezett ennek is az ideje. Mikor tegnap este hazaérkeztem, Minna vacsorával várt és vacsora után előhozakodott Van Helsing látogatásával és hogy átadta neki a két naplót és hogy mily aggodalmat állott ki miattam. Végül ide adta a doktor levelét, a melyben azt irja, hogy minden, a mit irtam, igaz. Erre mintha uj emberré váltam volna. Az egész dologban való folytonos kételkedés tett tönkre és vette el erőmet. Ugy éreztem, hogy sötétben, bizonytalanságban tapogatóztam -341- és ez bizalmatlanná tett. De most, hogy tudom, hát nem félek többé még a gróftól sem. Hát csakugyan sikerült neki Londonba jutni és ő volt, a kit a minap láttam. Megfiatalodott azóta – de miként. Van Helsing az az ember, a ki leálcázhatná és kinyomozhatná, ha csakugyan olyan ember, a milyennek Minna mondja. Késő éjjelig beszélgettünk róla. Minna most öltözködik, én pedig indulok a hotelbe, hogy ide hozzam a doktort…

– Azt hiszem, hogy látásom egy kissé meglepte. Mikor a szobájába léptem és bemutatkoztam neki, vállon fogott és arcomat a világosság felé forditva figyelmesen megnézett és igy szólt:

– Igaz, hogy beteg voltam, – feleltem én mosolyogva; – de ön immár meggyógyitott.

– Minnához irt levelével tegnap. Doktor ön nem tudja mi az, a mikor az ember mindenben, még saját magában is kételkedik. Nem, ön azt nem tudhatja; ilyen homlokkal, mint az öné ez ki van zárva. – A doktor nevetve felelte erre: -342-

– Ugy! Ön fiziognomista. Én itt minden órán tanulok valamit. Nagyon szivesen megyek önökkel reggelizni; és ah uram, engedje meg egy öreg embernek, hogy a feleségét dicsérje. Nagy Isten áldása az ilyen asszony. Oly igaz, őszinte, szerény, jó szivü és oly kevéssé önző – és ez, higyje el, nagyan sok a mai skeptikus és önző világban. És ön uram – én önt is ismerem feleségének szegény Lucyhoz irt leveleiből – de a maga teljes valójában csak tegnap este óta. Nyujtsa nekem a kezét és engedje, hogy barátságot kössünk erre az életre.

– És most – folytatta – engedje, hogy továbbra is kérjem segitségét. Nekem nagy föladatom van és először tudnom kellene valamit. Ön segithet nekem. Megmondhatná nekem, mi előzte meg az ön utazását Transzilvániába? Később majd más dologban is kikérem segitségét, de először ezt kell kérnem.

– Mondja uram, – hogy az, a mit tenni kell, a grófra vonatkozik-e? – Kérdeztem én.

– Akkor az öné vagyok testestül lelkestül. Minthogy a 10 óra 30 p. vonattal utazik, -343- nem fog rá érni átnézni az iratokat, de majd vele adom és a vonaton elolvashatja.

– Talán följönne a városba, ha izenek és elhozza magával feleségét is.

Megvettem a számára a reggeli helyi és a tegnap esti londoni lapokat és a mig a vonat indulását várva, beszélgettünk a kocsi ablakában, forgatni kezdte őket. A szeme mintha hirtelen megakadt volna valamin, az egyiken – a Westminsteri Lapok-on – ismertem a szine és formájánál fogva, arca elsápadt. Elmerülten olvasott valamit, közben mormogva magában: „Mein Gott! Mein Gott! Máris! Ilyen hamar!“ Azt hiszem, hogy még rólam is teljesen megfeledkezett ebben a pillanatban. De a gép füttyentett és a vonat elindult. Ez magához téritette és kihajolva az ablakon, integetett, kiabálva: „Hódolatomat Madame Minnának; irni fogok, a mily gyorsan csak lehet!“ -344-

Seward doktor naplója.

Még alig egy hete, hogy azt irtam a naplómba, hogy „Vége“ és ime ismét ujra kezdem, vagyis a régit folytatom. Egészen ma délutánig nem volt okom arra gondolni, a mi elmult. Renfield oly csöndesen viselkedett, mint bármikor ezelőtt. Épp tul volt a legyekkel való gazdálkodáson és kezdte a pókokkal való bibelődést; hát vele sem sok okom volt törődni. Arturtól vasárnap kaptam levelet, a mely arról tanuskodik, hogy elég jól türi sorsát. Morris Quincey most is vele van, a mi nagyon helyes, mert az rendesen csak ugy bugyog a jókedvtől. Quincey is irt néhány sort, abból is ki tetszik, hogy Artur kezdi visszanyerni régi jó kedvét, igy hát rájuk nézve nyugodt vagyok. A mi pedig magamat illeti, én is a régi lelkesedéssel kezdtem munkámhoz látni, ugy, hogy bátran merem állitani, hogy a seb, a melyet Lucy ejtett rajtam, jóformán hegedni kezdett. De most föl van ujra tépve és hogy mi lesz mindennek a vége, azt csak a jó Isten tudja! Ugyan ugy sejtem, hogy van Helsing azt hiszi, hogy ő is tudja, de csak annyit árul el belőle, hogy az ember kiváncsiságát ébren tartsa. Tegnap Exeterbe utazott és -345- ott is hált. Ma visszajött és csak ugy esett be a szobámba vagy öt óra tájt és a tegnapi „Westminsteri Lapokat“ nyomta a markomba.

– Mit gondol erről? – kérdezte keresztbe font karokkal állva meg előttem.

Én végignéztem a lapon, mert nem tudtam, hogy miröl van szó; de ő kivette a kezemből és egy cikkre mutatott a mely Hampstead körül elkószáló gyermekekről szólott. Eleinte nem tudtam, hogy mire véljem, mig odáig nem jutottam, a hol a torkukon levő parányi sebhelyekről volt szó. Ekkor hirtelen a professzorra néztem.

– Nos? – kérdezte ő. – Ez épp olyan lehet, mint a szegény Lucyé volt.

Egész egyszerüen csak azt, hogy közös az eredetük. Bár mi volt, a mi Lucyt sebezte, annak kellett ezeket is sebezni. – A professzor feleletét, a melyet erre adott, nem értettem. „Ez igaz közvetetve, de nem közvetetlenül,“ szólott.

– Hogy érti ezt tanár ur? Mondja meg kérem, mert én nem merek véleményt mondani, annyira nem tudom, mit gondol.

Azt akarja-e velem elhitetni barátom John, hogy egyáltalán nem gyanitja, hogy Lucy mitől halt meg? -346-

És hogyan, vagy mitől vesztette el a vérét? – Én a fejemet ráztam. Az öreg doktor mellém ült és folytatta.

Maga eszes ember, barátom John, helyesen okoskodik és következtetései merészek, de ön nagyon el van fogulva. Nem engedi a szemének, hogy lásson, a fülének, hogy halljon és a mi kivül van a mindennapi életén, azt nem veszi komolyan számba. Nem gondolja-e, hogy vannak dolgok, a melyeket ön nem bir megérteni, de azért mégis vannak és hogy némely ember lát olyan dolgokat, a melyek másokra nézve nem léteznek. Tudományunknak legnagyobb hibája, hogy mindent meg akar magyarázni és a mit nem tud, arra azt mondja, hogy nincs mit megmagyarázni. Mondja csak például, hisz ön a lélek vándorlásban? Nem ugy-e? Hát a szellemek megtestesülésében? Nem? Hát a gondolatolvasásban? Nem? Hát a hipnotizmusban? Abban sem?

– De igen, feleltem én, ezt Charcot elég világosan bizonyitotta. Öreg tanárom mosolyogva folytatta: Hát akkor meg van róla győződve? Igen. És természetesen meg is érti és követni birja a nagy Charcot – sajnos, hogy nincs többé! – elméjét, egész a páciens -347- lelkéig, a melyet befolyásol. Nem? No hát akkor mondja meg nekem, hogy hogyan fogadja el a hipnotizmust és veti el a gondolatolvasás tanát. Higyje el nekem, barátom, hogy manapság olyan dolgokat müvelnek az elektromossággal, a melyet még azok, a kik az elektromosságot föltalálták is, boszorkányságnak hittek volna, mig nem sokkal azelőtt még őket magukat is máglyára itélték volna. Az életben mindig vannak titokszerüségek. Miért élt Matuzálem kilencszáz esztendeig? Miért az öreg Parr százhatvankilenc esztendeig és miért nem élhetett az a szegény kis Lucy négy ember vérével az ereiben, csak egy nappal sem tovább? Ismeri ön az élet és halálnak minden misztériumát? Ismeri az összehasonlitó anatómia összeségét és meg tudja fejteni, hogy állati tulajdonságok mért vannak az egyik emberben és miért nincsenek a másikban? Meg tudja nekem mondani, hogy miért hal el sok pók pici korában és az az egy hires pók az ódon spanyol templomban miért élt száz és száz évekig, mig annyira meg nem nem nőtt, hogy leereszkedve, kitudta inni az összes lámpákból az olajat. Meg tudja nekem mondani, hogy miért vannak a Pampasokon és másutt is olyan denevérek, a melyek éjjel az ökrök és lovak ereit fölhasitva, kiszipolyozzák -348- a vérüket; hogy miért vannak a nyugati tengerek szigetein denevérek, a melyek egész nap fákon lógnak, hogy azok, a kik látták, óriás dióhoz hasonlitják őket és hogy a mikor a tengerészek a hőség miatt a hajó födélzetén alusznak, éjjel leszállnak rájuk és akkor – akkor reggel halott embereket találnak, a melyek fehérek, mint akárcsak Lucy volt.

– Jóságos Isten! professzor! kiáltottam fölugorva. – Azt akarja-e mondani, hogy Lucyt is egy ilyen denevér támadta meg és hogy ilyen izé léteznék itt Londonban a tizenkilencedik században? – A professzor csöndre intett kezével és folytatta:

– Meg tudja nekem mondani, hogy a teknősbéka miért él tovább, mint emberi generációk sora? Az elefánt miért él tul egész dinasztiákat és hogy a papagáj miért nem hal meg soha, ha csak kutya, vagy macska meg nem harapja? Meg tudja nekem mondani, hogy miért hitték az emberek minden időben és különböző helyeken, hogy vannak, a kik mindig élnek, hogy vannak férfiak és asszonyok, a kik nem tudnak meghalni. Meg tudja nekem mondani, hogy az indiai fakir hogyan tud meghalni és magát eltemettetni és a sirját lepecsételik, elföldelik, a földbe gabonát vetnek és kikél, megérik, learatják és -349- ekkor kiássák a sirt, leveszik róla a sértetlen pecsétet s az indián fakir fölkel és tovább jár-kél az élők között, mint azelőtt? – De már erre félbeszakitottam. Kezdtem megzavarodni. Annyira megterhelte elmémet a természet excentricitásainak s lehető és lehetetlenségeinek fölsorolásával, hogy képzeletem feltüzelődött. Sejteni kezdtem, hogy valamely leckére oktat, mint régente ezelőtt Amsterdamban szokta; csakhogy akkor megmondta, hogy miről van szó, hogy fejtegetéseit könnyebben követhessem. De most segitség nélkül hagyott, pedig szerettem volna követni, hát igy szóltam hozzá:

– Tanár ur, engedje, hogy ismét tanitványa lehessek. Mondja meg a tételt, hogy nyomon követhessem fejtegetéseit. Most ugy érzem magamat, mint a ki a ködben mocsárba téved, egyik zsombékról a másikra ugrom, a nélkül, hogy tudnám, hogy hova jutok.

– Ez jó hasonlat, felelte ő. Nos hát, megmondom. A tétel ez: Azt akarom, hogy higyjen.

– Higyjen olyan dolgokban, a miket nem tud. Hadd világitsam meg a dolgot. Hallottam egyszer, hogy egy amerikai igy magyarázta a hitet: Olyas valami, a mi elhiteti velünk -350- azt, a miről tudjuk, hogy nem igaz. Csak most értem azt az embert. Azt akarta mondani, hogy nyilt elménk legyen és ne engedjük, hogy egy kicsi igazság utját állja egy nagyobbnak, mint egy kis sziklatöredék a vasuti vonatnak. Előbb megértjük a kis igazságot. Jól van! Megtartjuk és megbecsüljük, hanem azért nem szabad megengednünk, hogy az a kis igazság a világ összes igazságának képzelje magát.

– Ön tehát azt kivánja, hogy ne engedjem, hogy az előbbeni meggyőződés elzárja elmém fogékonyságát egy eddig ismeretlen dolog iránt. Megértettem a leckét?

– Ah, maga még most is legjobb tanitványom. Magát érdemes tanitani. Már most, hogy hajlandó megérteni, megtette az első lépést arra, hogy értsen is. Maga tehát azt hiszi, hogy azokat a pici lyukas sebeket a gyermekek torkán ugyanez a valami ejtette, a ki a Lucy torkát sebezte meg?

– Akkor maga téved. Oh, bár ugy volna! de sajnos, nincs ugy! Sokkal rosszabb, sokkal, sokkal rosszabb még annál is!

– Az Isten szerelmére van Helsing professzor, mit akar ön mondani? – kiáltottam. -351-

Ő kétségbeesett mozdulattal vetette magát egy székre, az asztalon könyökölt és kezével elfödve arcát, szólott:

Sevard doktor naplója – folytatás.

Egy ideig a puszta harag teljesen elnémitott; ugy éreztem, mintha Lucyt életében arcul ütötte volna. Fölugorva az asztalba vágtam az öklömmel és igy kiáltottam:

– Van Helsing doktor, megőrült ön? – Ő fölemelte a fejét és rám nézett. Szeretetteljes kifejezése azonnal lecsillapitott. – Bár ugy volna! – szólt. – Még az örülést is könnyebben el lehetne viselni ez ilyen igazságnál. Oh kedves barátom, mit gondol, miért kerültem olyan messzire, hogy megmondjam magának az igazságot? Azért talán, hogy gyülölöm magát és gyülöltem egész életemben? Azért, mert fájdalmat akartam okozni? Azért, hogy ezzel háláljam meg azt, hogy egyszer megmentette életemet a borzalmas haláltól? Oh nem!

– Barátom, azért tettem, hogy lassan és szeliden adjam tudtára, mert tudom, hogy szerette ezt az édes szép leánykát. De még most sem kivánom, hogy higyjen nekem. Nehéz az ilyen kegyetlen igazságot elhinni olyan valakiről, mint Lucy kisasszony. Ma éjjel be fogom bizonyitani. Mer-e velem jönni?

Ez megrenditett. Az ember nem szeret az ilyen igazságról meggyőződni. A professzor látva habozásomat, ismét szólt.

– A logika ezuttal egyszerü, nem olyan, mintha ködös mocsárban szöknék zsombékról zsombékra. Ha nem igaz, akkor a bizonyság megkönnyebbülést jelent, legrosszabb esetben sem árt senkinek. Ha pedig igaz! Ah, ez a rettenetes ugy-e; pedig épp a rettenette is mellettem bizonyit, mert ez már némi hitet jelent. Jőjjön, majd én megmondom, hogy mit fogunk csinálni; először is elmegyünk és megnézzük ezt a gyermeket a kórházban. Vincent doktor, annak a kórháznak, a hol az ujság szerint a gyermek fekszik, nekem jó barátom és magának is, hisz együtt járták az egyetemet Amsterdamban. Ő meg fogja két érdeklődőnek mutatni a paciensét. Mi nem mondunk neki semmit sem, csak azt, hogy tapasztalni akarunk. És aztán –

– És aztán? – Van Helsing egy kulcsot -353- vett ki a zsebjéből és fölmutatta. – És aztán mi, maga meg én az éjszakát a temetőben fogjuk tölteni, a hol Lucy fekszik. Ez a sirboltjának a kulcsa. A koporsós ember adta nekem Artur számára.

– A szivem elszorult, éreztem, hogy valamely rettenetes megpróbáltatás vár rám. De nem tehettem semmit sem, hát két kézre fogva bátorságomat, csak annyit mondtam, hogy jobb lesz sietnünk, mert mulik a délután.

A gyermeket ébren találtuk. Vincent doktor leoldotta nyakáról a köteléket és megmutatta a sebzett pontokat. Tökéletesen azonosak voltak a Lucy nyakán látottakkal. Csak kisebbek és valamivel frisebbek voltak, ennyi volt a különbség. Kérdésünkre, hogy minek tulajdonitja őket, Vincent doktor azt felelte, hogy valamely állat, talán patkány ejtette, noha ő inkább azt hiszi, hogy London északnak fekvő magaslatain tanyázó rengeteg denevér közül bántotta valamelyik a gyermeket. A sok ártalmatlan között akadhat esetleg egy-egy ártalmasabb, mérgesebb, a délvidékről idevetődött fajta is. Tán valamely matróz hozta magával, vagy az állatkertben tenyésztettek közül szabadult ki egy. Hisz alig tiz napja, hogy farkas is szabadult ki onnan. Akkoriban a gyerekek egy hétig -354- mindig a farkas és a piros bóbitás kis lány történetét játszották ama környéken mindaddig, a mig a fehér asszony meséjére nem kaptak. Még ez a szegény kis poronty is, a mint fölébredt ma, azt kérdezte az ápolónőtől, hogy nem mehetne-e haza. A mikor kérdezték, hogy miért akar elmenni, azt felelte, hogy a fehér asszonynyal szeretne játszani.

– Remélem – jegyezte meg Van Helsing – hogy a mikor hazaküldi a gyermekeket, szigoruan meg fogja inteni a szüleit, hogy ne hagyják fölügyelet nélkül csavarogni. Az ilyen igen veszedelmessé válhatik; ez a gyerek is alig állana ki még egy ilyen éjszakát. De gondolom, hogy nem is fogja néhány napig még hazaereszteni.

– Nem bizony, legalább is egy hétig itt fogom; még tovább is, ha a seb nem gyógyul be addig:

Látogatásunk a kórházban több időbe került, mint gondoltuk, a nap már letünt, mire kijöttünk. Van Helsing, mikor látta, hogy milyen sötét van, igy szólt:

– Azért még nem kell sietnünk. De később van, mint gondoltam. Jöjjön, együnk valahol valamit, aztán mehetünk utunkra.

Megebédeltünk egy utszéli korcsmában, a mely tömve volt jó kedvü kirándulókkal. Tiz -355- órakor indultunk a korcsmából. Már nagyon sötét volt, de a professzor, ugy láttam, nagyon jól tudta az utat. Végre elérkeztünk a temető falához, a melyen keresztül mászva – némi keresés után, megtaláltuk a Vestenra sirhelyét. A professzor elővette a kulcsát és kinyitotta a csikorgó ajtót. Gyorsan beléptünk és társam betette maga mögött az ajtót. Aztán a táskájában keresgélt és gyufát és egy darab gyertyát véve elő, világot gyujtott. A gyertyáját ugy tartva, hogy a koporsók föliratát olvashassa, meg kereste Lucy koporsóját. Ismét a táskájában babrálva, kivett belőle egy srófhuzót.

– Fel akarom nyitni a koporsót, hogy magát meggyőzzem. – Ezzel azonnal hozzálátott és kiszedte a srófokat, leemelte a koporsó fedelét, a mely alatt az ólom koporsó látszott. Én nem birtam tovább. Majdnem olyan sérelemnek tetszett a halott iránt, mintha az élőről álmában lehuztuk volna ruházatát; megragadtam van Helsing kezét, hogy megakadályozzam. Ő csak ennyit mondott: – „Majd meglátja“ és ismét táskájába nyulva egy parányi fürészt vett elő. A srófhuzót gyors mozdulattal, a melyre szinte megrázkódtam, beleütötte a koporsó oldalába, kicsi -356- lyukat ejtve vele, a melybe a fürészt bele illeszthette. Én el voltam készülve az egy hetes hullából kitóduló gázömlésére és az ajtó felé huzódtam. De a professzor egy pillanatig sem habozott; egy két lábnyira fürészelte a koporsót hosszában, aztán fejnél keresztben és a tulsó oldalon ismét le hosszában. A fölvágott ólomlap szélét megfogva visszahajtotta a koporsó lába felé és a gyertyát a nyilás fölé tartva, intett nekem, hogy nézzek oda.

Nem tagadhatom, hogy megdöbbentem. Van Helsing mozdulatlanul állott. Most már bizonyosabb volt a dolga felől, mint eddig és ez erőt adott neki föladata folytatására. – Nos, most már meg van ön győzve, barátom John? – kérdé.

– Meg vagyok győzve arról, hogy Lucy teteme nincsen a koporsóban; de ez csak egyet bizonyit.

– Ez jó logika, felelte ő, ezt elfogadom. De mivel magyarázza meg azt, hogy nincs itt?

– Talán hullarablók – talán a temetkező vállalat valamelyik embere lopta el. – -357- A professzor sóhajtott. – Ah igen! hát még több bizonyitékot akar? Jőjjön hát velem.

Helyére tette a koporsó fedelét, összeszedte a szerszámait, táskájába tette, elfujta gyertyáját és azt is eltette. Kinyitottuk az ajtót és kiléptünk rajta. A professzor betette és bezárta az ajtót. Nekem nyujtotta a kulcsot, mondván: Nem akarja eltenni? Hogy bizonyosabb legyen. Én visszautasitottam. A kulcs semmit sem bizonyit – feleltem – hisz két kulcsa is lehetett, meg egy ilyen zárt feltörni sem nehéz. A professzor szó nélkül zsebre tette a kulcsot. Aztán meghagyta, hogy a temető egyik oldalán álljak őrt, mig ő a másikon fog őrködni. Én egy tiszafa mögé álltam és láttam a professzor mozgó alakját, mig a közbe eső sirkövek között el nem tünt.

Alig foglaltam el a helyemet, éjfélt hallottam ütni egy távolyi toronyórán, aztán nagy soká egyet és végre két órát. Fáztam és zsibbadt voltam és haragudtam a professzorra, hogy ilyen helyre hozott és magamra, a miért eljöttem. Sokkal álmosabb voltam, hogysem jól tudtam volna vigyázni és nem elég álmos arra, hogy elhagyjam hütlenül a helyemet. De nagyon kegyetlenül éreztem magamat.

Egyszer csak, a mint megfordulok, ugy tetszett, mintha látnék valamit, mint egy fehér -358- árnyat, két sötét fa és a temetőnek a sirbolt tulsó oldalán fekvő része közt mozogni; ugyanabban a pillanatban a professzor helye felől egy sötét alak közeledett gyorsan a fehér felé. Erre én is elindultam; de sirköveket és bekeritett sirokat kellett kerülgetnem és sirokon buktam keresztül. Az ég felhős volt és valahol a messze távolban kakas kukorikolta a hajnalt. Nem nagy távolságra tőlem, a fasorban, a mely a templomba vezetett, egy ködös fehér alak lebegett a sirbolt felé. A sirboltot magát nem láttam a fáktól és igy nem láttam azt sem, hogy merre tünt el a fehér alak. De hallottam valamit mozogni arra felé, a hol először pillantottam meg a fehér alakot és odasietve a professzort találtam, karjaiban egy kis babát tartva. Mikor meglátott, felém nyujtotta mondván:

– Igenis látom a gyermeket, de ki hozta ide? És meg van-e sebezve? – kérdeztem vissza.

– Majd meglássuk, – felelte a professzor és kifelé indultunk a temetőből, magunkkal vive az alvó gyermeket.

Nem nagy távolságra, egy facsoport mögé huzódtunk, gyufát gyujtottunk és megnéztük -359- a gyermek nyakát. A legcsekélyebb kis karcolást sem találtuk rajta.

Hamarosan nem tudtuk, hogy mit csináljunk a gyermekkel. Ha beviszszük a rendőrségre, meg kell mondanunk, hogy hol jártunk az éjjel és hogyan jutottunk hozzá. Némi megfontolás után elhatároztuk, hogy az utszélen hagyjuk és ha halljuk, hogy jön az őrt járó rendőr a kinek okvetetlen bele kell botlani, akkor szépen eltávozunk és sietünk haza felé. Igy is lett. Nem sokára hallottuk a rendőr sulyos lépteit, letettük a gyermeket és meglestük, mig lámpáját ide-oda villogtatva megtalálta. Hallottuk meglepett fölkiáltását és erre elosontunk. Nem messze onnan kocsira akadtunk és haza hajtattunk.

Nem tudok elaludni, azért irom e naplómat. Pedig okvetetlen kellene egy pár órát aludnom, mert holnap délben Van Helsing ismét értem jön. Azt akarja, hogy még egy expedicióra menjek vele. -360-

Majdnem két óra volt délután, a mikor alkalmunk került az ujabb kisérletre. A délben tartott temetés gyászkisérete csak lassan vonult ki a temetőből, de végre láttuk, a mint a sekrestyés az utolsó ögyelgő után is bezárta a kaput. Tudtuk, hogy most akár másnap reggelig zavartalanul maradhatunk, ha kell, de a professzor azt mondta, hogy egy óránál több időre nincsen szükségünk. Fogta a kulcsot, kinyitotta a mauzoleum ajtaját és beléptünk. Van Helsing Lucy koporsójához lépett és én követtem. Ő megfogta és ujra fölhajtotta az átfürészelt ólomlapot és én megdöbbenve és megdermedve álltam ottan.

Mert ott feküdt előttem Lucy, látszólag épp olyan volt, a milyennek a temetése előtt való éjjelen láttuk. Ha lehet, hát még sokkal szebb volt, mint akkor és én ismét kételkedni kezdtem halálában. A szája széle is üde volt és piros, még az arcát is halovány pir boritotta.

– Hát most már meg van győződve? kérdezte a profeszor felelet helyett, és beszéd közben kinyujtotta a kezét és olyan módon, hogy szinte megborzadtam tőle, huzta szét a halott ajkát és mutatta a fehér fogát. -361-

– Nézze, – folytatta beszédét – nézze, mennyivel hegyesebbek, mint voltak. Ezzel és ezzel – megérintette a fölső és alsó szemfogat – a kicsi gyermekeket meg lehet harapni. Hisz most már nekem barátom John?

– Pedig már egy hete halott. A legtöbben nem igy néznének ki ennyi idő óta. – Erre már nem tudtam felelni, hát hallgattam. Van Helsing alig látszott észre venni hallgatásomat. Legalább sem haragot, sem diadalt nem árult el. Merően nézte a halott leány arcát, fölemelte a szempilláit, megnézte a szemét, még egyszer kinyitotta a száját és megvizsgálta a fogát. Aztán felém fordult s igy szólt:

– Itt kell valaminek lenni, a mely különböző az eddig ismert esetektől. Itt valami kettős élet van, a mely rendkivüli. A vampir akkor támadta meg őt, midőn önkivületi állapotban alva járt. – Ah, ön megdöbbent, ön ezt nem tudja barátom John, majd később elmondom. És önkivületi állapotában foszthatta meg őt máskor is legkönnyebben a vérétől. Önkivületi állapotban halt is meg és önkivületi állapotban -362- bolyong halottlanul is. Ezért különbözik a többiektől. Rendesen, ha a halottlanok otthon alusznak, ezt mondva, karjának egy mozdulatával jelezte, hogy mit ért a vampir otthona alatt, az arcuk elárulja, hogy micsodák. De ez az édes halott, a mikor nem halottlan, visszanyeri a régi szép arcát. Nincsen rajta semmi gonoszság. Nézze, mily szelid és ezért nehezemre fog esni, hogy őt álmában megöljem. – A vérem fagyni kezdett erre a kijelentésre és lassan-lassan kezdtem észre venni, hogy immár elfogadom Van Helsing teóriáit. De ha Lucy csakugyan és igazán meghalt, akkor miért borzadok attól a gondolattól, hogy megöljük őt. Van Helsing rám nézett és nyilván látta arcom változását, mert szinte, örvendezve mondta:

– Kérem ne követeljen egyszerre sokat tőlem. Hajlandó vagyok elfogadni az állitását. Hogyan fogja végrehajtani azt a véres munkát?

– Le fogom vágni a fejét, megtöltöm a száját foghagymával és hegyes karót verek a testén keresztül.

Megborzadtam a gondolatra, hogy igy megcsonkitsuk annak a leánynak a testét, a -363- kit szerettem. De irtózatom nem volt oly erős, mint hittem volna. Tényleg borzadozni kezdtem, ennek a lénynek, ennek a halottlannak, a hogy Van Helsing hivta őt, a jelenlététől és szinte undorral töltött el látása. Vártam jó sokáig, hogy Van Helsing dologhoz lásson, de ő gondolatokba merülve állott. Egyszer csak be csapta a táskája csukóját és megszólalt.

– Gondolkoztam és elhatároztam, hogy mit lesz legjobb tenni. Ha kedvem szerint tennénk, akkor most ebben a pillanatban tenném meg, a mit kell, de másokra is kell gondolnunk. Ott van Artur, hogyan adjuk ezt tudtára. Ha maga, a ki látta a sebeket Lucy torkán és látta az egészen hasonló sebeket a gyermek torkán a kórházban. Ha maga, a ki a koporsót üresen látta mult éjjel és tele ma egy asszonynyal, a ki nem változott, csak szebbre s rózsásabbra egy hét óta, a mióta meghalt, ha maga tudta ezt és látta a fehér alakot tegnap éjjel, a ki a gyermeket a temetőbe hozta és még sem hitt a tulajdon szemének, akkor hogyan várjam Arturtól, a ki mind ezekről semmit sem tud, hogy higyjen. Ő kételkedett bennem akkor, mikor nem engedtem, hogy megcsókolja őt a haldokló. Tudom, hogy megbocsátott, de nem tudom, hogy nem hiszi-e azt, hogy -364- tévedésből élve temettük el, vagy nem hiszi-e azt, hogy mi voltunk okai kora halálának. Boldogtalanságában folyton ezen fog tünődni és soha sem tudhat bizonyosat, mindenek közt ez a legrosszabb. Nehéz azt hinni hogy azt, a kit szerettünk, elevenen temették el és rémes elképzelni a szenvedéseit. És ismét ha hiszi, hogy igazunk van és az, a kit szeretett, csakugyan halottlan, mert én egyszer sejtetni engedtem azt, ez is kegyetlen. Most hogy tudom, hogy minden igaz, erős meggyőződésem, hogy ő keserü vizeken keresztül gázolva, érheti el csak az édes vizeket. El vagyok határozva. Menjünk. Maga térjen haza betegeihez és lássa, hogy minden rendben van-e. A mi engem illet, én itt fogom tölteni az éjjelt a temetőben a magam módja szerint. Holnap éjjel tiz órakor jőjjön értem a hotelba. Arturnak is fogok izenni, hogy jőjjön és annak a derék fiatal amerikainak, a ki a vérét adta. Későbben ugyis együtt lesz dolgunk. Most elkisérem magát Pikadilliig, ott megebédelünk, mert nekem napnyugta előtt vissza kell ide érnem.

Bezártuk ujra a sirboltot, megmásztuk a temető falát, a mi nem volt nagy föladat és együtt hajtattunk vissza Pikadilliig. -365-

Levél, melyet Van Helsing hagyott a táskájában Seward doktor számára.

Ezt arra az esetre irom, ha valami történnék. Egyedül megyek őrködni a temetőbe. Azt akarom, hogy a halottlan Lucy ne hagyhassa el ma a sirját, hogy holnap annál mohóbb legyen. Azért némely dolgot fogok oda tenni, a mit nem szeret – foghagymát és feszületet, – ezzel pecsételem meg a kripta ajtaját. Ő még ifju halottlan és nem fog dacolni. Én ott fogok őrködni napnyugtától hajnalig és ha van ott megtudni való, hát meg fogom tudni. Lucy kisasszonytól nem félek, de attól a másiktól, a ki miatt ő halottlan lett, mert annak hatalmában van az ő sirját fölkeresni és meghuzódni benne. Az ravasz, a mint azt Jonathán ur naplójából és a módból tudom, a melylyel kifogott rajtunk, a mikor Lucy életéért küzködtünk vele és vesztettünk; aztán meg erősek is a halottlanok. Husz férfi ereje is van a karjában, hisz a mi négyünk erejét is kiszipolyozta Lucyból. Aztán meg a farkasát is segitségül hivhatná, mit -366- tudom én. Ha ugy történnék, hogy ide jönne az éjjel, engem fog itt találni. De lehet, hogy nem jön. Nincs ok, hogy miért jönne, vadászó területe gazdagabb vadban, mint a temető, a hol, az egy halottlan asszony alszik és egy öreg ember őrködik.

Ezt csak arra az esetre irom, ha mégis… Akkor fogja a papirokat, a miket ehhez csatolok, Harker naplóját és a többit, olvassa el, aztán keresse föl azt a nagy halottlant és vágja le a fejét és égesse ki a szivét, vagy pedig hegyes karót verjen rajta keresztül, hogy a világ megpihenjen tőle.

Seward doktor naplója.

Bámulatos, hogy egy éjszakai tökéletes nyugalom hogy helyre hozza az embert. Tegnap már-már azon voltam, hogy elfogadjam Van Helsing monstruozus ideáit; de most világosan állanak előttem, mint a józan ész kinövései. Nem kétlem, hogy ő maga hisz bennük. Azon kezdek gondolkozni, hogy nem hibbant-e meg az elméje valahogy. Bizonyos, hogy mindeme titokzatos dolgoknak van valamely -367- okszerü magyarázata. Vajjon nem lehetséges-e, hogy a professzor maga követte el őket? Ő oly szerfölött eszes, hogy abban az esetben is, ha meghibbanna az elméje képes volna valamely fixa ideáját a legcsodálatosabb tökéletességgel kivinni. Irtózok csak rá gondolni is és igazán nem volna kisebb csuda a másiknál, ha Van Helsinget őrültnek találnám; hanem azért gondosan fogom figyelni.

Szeptember 29… Mult éjjel, kissé tiz óra előtt Artur és Morris Quincey Van Helsing szobájába léptek; ő előadta, hogy mit akar tenni, leginkább Artur felé fordulva, mintha mindőnk akarata az övében összpontosulna. Azzal kezdte, hogy reméli, hogy mindnyájan vele megyünk, mert komoly kötelesség teljesitéséről van szó. Az engedélyét akarom kikérni, folytatta Arturhoz fordulva, arra, hogy ismét megtehessem ez éjjel azt, a mit jónak látok. Tudom, hogy sok az, a mit kérek, ezt ön majd csak akkor tudja meg, ha már megigérte. Azért akarom, hogy előbb igérje meg, hogyha aztán megharagszik is rám, mert meglehet, hogy erősen meg fog haragudni, hát az igérete kösse.

– Ez legalább őszinte beszéd, vágott közbe Quincei, én felelek a professzorért. Nem tudom ugyan, hogy mi a szándéka, de esküszöm, hogy becsületes, ennyi nekem elég. -368-

– Köszönöm uram, szólt Van Helsing büszkén és kezet nyujtott az amerikainak. Erre Artur is megszólalt.

– Van Helsing dr., én nem szeretek zsákban macskát venni, mint a példaszó mondja. És ha az, a mit ön tőlem kiván, férfiui becsületembe, vagy keresztény hitembe ütköző volna, akkor nem igérhetek önnek semmit. De ha ön biztosit arról, hogy az, a mit ön tenni akar, a kettő közül egyikbe sem ütkőzik, akkor beleegyezem mindenbe, noha fogalmam sincs róla, hogy mi a szándéka.

– Elfogadom a kikötését – szólt Van Helsing – és csak azt kérem öntől, ha elitélendőnek véli is cselekedetemet, hát előbb jól meggondolja, hogy meggyőződjék róla, hogy nem ütközik a kikötésébe.

– Megegyeztünk! mondta Artur és most szabad-e kérdeznem, hogy mit fogunk tenni.

– Azt akarom, hogy velem jőjjenek, még pedig titokban, a knigsteadi temetőbe.

– Oda, a hol szegény Lucy van eltemetve? A professzor meghajtotta magát, Artur folytatta: És ha egyszer ott vagyunk.

– Professzor komolyan beszél ön, vagy ez csak kegyetlen tréfa akar lenni? Bocsásson meg, látom, hogy komolyan beszél. – Erre ismét leült, jól láttam, hogy mereven és büszkén ül, mint a ki sértve érzi magát. Csend volt, mig ő ujra meg nem szólalt:

– Ez mégis sok! – kiáltotta Artur, haragosan fölállva. Én türelmes vagyok minden dologban, a mi észszerü, de ebben – annak a sirjának, a kit szerettem, a megszentségtelenitésében… szinte elfuladt fölháborodásában. A professzor szánalommal nézte.

– Szegény barátom, ha megkimélhetném magát a fájdalomnak egy nyilalásától, hát Isten látja lelkemet, megtenném. De ezen az éjjelen a lábunknak tüskés ösvényt kell járni vagy pedig annak a lába, a kit ön szeretett, örökre a gyehena tüzét járja!

– Nem volna jobb, ha meghallgatná, a mit mondani akarok? – szólt Van Helsing. Akkor legalább világosan fogja tudni, hogy mit akarok. Folytassam? -370-

– Lucy kisasszony halott. Nem ugy van? Igen! Nos akkor nem ártunk neki. De hogyha nem volna halott…

– Jóságos Isten! kiáltotta. – Mit akar ezzel mondani? Valami tévedés volt a dologban? Elevenen temették el?

– Én nem mondtam, hogy eleven volt gyermekem; én nem is gondoltam azt. Én nem mondok többet annál, hogy ő esetleg halottlan.

– Halottlan! Nem élő! Mit akar ezzel mondani. Mi ez minden, egy rossz álom, vagy mi.

– Vannak rejtélyek, a melyet emberek csak találgathatnak, a melyeket csak nagy idők mulva fognak megoldani. Higyjen nekem, hogy mi is egy ilyennek a szélére jutottunk. De még nem fejeztem be, a mit kérni akarok. Szabad levágnom a halott Lucy kisasszony fejét.

– Az égre és földre mondom hogy nem! Kiáltotta Artur szenvedélyes haraggal. Az egész világért sem egyezném bele a halott testének a megcsonkitásába. Van Helsing doktor ön nagyon messzire ment. Mit tettem önnek, hogy igy gyötörjön. Mit vétett az a szegény leány, hogy ön igy megbecsteleniti a sirját. Megőrült -371- ön, hogy ilyeneket beszél vagy én bolondultam meg, a ki hallgatom magát. Ne merészeljen többé gondolni sem erre. Én nem fogom a beleegygyezésem semmiféle cselekedetéhez sem megadni. Kötelességem az ő sirját megvédeni ön ellen és Istenemre meg is fogom tenni.

Van Helsing méltósággal emelkedett föl és komolyan és szigoruan mondta: Mylord Godalming, nekem is meg van a magam kötelessége, először kötelességem mások irányában, kötelességem a halottal szemben. És Istenemre teljesiteni is fogom! Minden, a mit most kérek öntől, csak az, hogy jőjjön velem és nézzen és figyeljen. És ha később megujitom a kérésemet és ön akkor nem nálammal is jobban kivánja teljesitését, akkor – akkor is teljesiteni fogom a kötelességemet, bár mibe kerüljön is. Aztán pedig rendelkezésére állok, hogy számon adjam cselekedetemet ott és akkor, a mikor ön akarja. – Hangja megcsuklott egy kissé és aztán szánalommal tele hangon folytatta:

– De könyörgöm önnek, ne váljék meg tőlem haraggal. Hosszu életemben sokszor kellett olyat tennem, a mit nem volt kellemes tenni és a mi néha a szivemet facsarta, de soha olyan nehéz föladatom nem volt, mint a mostani. Higyje el, hogy én megtennék mindent, -372- mit ember tehet, hogy önt megkiméljem a szomoruságtól. Gondolja meg, mert miért okoznék én magamnak ennyi fáradtságot és ennyi szomoruságot. Én eljöttem ide a magam országából, hogy tegyem a jót, a mit tehetek. Először John barátom kedvéért, azután pedig azért a kedves fiatal lányért, a kit én is megszerettem. Neki adtam – nem szivesen mondom meg, de jó szándékkal mondom most – a mit ön adott, ereimnek a vérét. Adtam én, a ki nem voltam, mint ön, a szerelmese, csak pusztán az orvosa és barátja. Neki adtam az éjjeleimet és nappalaimat, halála előtt és halála után és most is, ha az én halálom az ő javára válnék, a mikor ő halott halottlan, szivesen adnám érte. – Ezt mind nagyon komolyan nyugodt büszkeséggel mondta, a mely Arturt nagyon meghatotta. Megfogta az öreg ur kezét és megtört hangon szólt:

– Óh, de mikor olyan nehezemre esik erre gondolni és nem birom megérteni. De legalább önnel megyek és várni fogok. -373-

Seward doktor naplója. Folytatás.

Éppen háromnegyed volt éjfél előtt tizenkettőre, a mikor átmásztunk a temető alacsony falán. Sötét éjszaka volt, a holdas égbolton keresztül nyargaló nehéz felhőkkel. Mi mind szorosan egymás mellett maradtunk, csak Van Helsing volt egy kissé előbbre, az utat mutatva. Mikor már közel voltunk a kriptához, Arturra vigyáztam, mert attól tartottam, hogy a szomoru emlékkel tele hely közelgésén föl fog indulni, de ő erősen tartotta magát. A professzor fölnyitotta a kripta ajtaját és elsőnek lépett be, mi mind sorban utána, mire ő bezárta mögöttünk az ajtót. A lámpáját meggyujtva a koporsóra mutatott. Artur habozva lépett közelebb; Van Helsing felém fordulva szólt:

– Ön itt volt velem tegnap. Benne volt-e akkor Lucy kisasszony teste ebben a koporsóban?

– Önök hallották, pedig ő olyan, a ki maga sem hisz nekem. Erre fogta a sróf huzóját és ismét levette a koporsó födelét. Artur borzasztóan sápadt volt, de hallgatott; mikor -374- a koporsó födelét leemelték, egészen közel ment. Nyilván nem tudta, hogy belül még egy ólomkoporsó is van, vagy nem gondolt rá. Mikor meglátta a fölhasitott ólomlapot, a vér az arcába szökött egy pillanatra, de épp olyan gyorsan el is hagyta, ugy, hogy szegény fehér lett, mint a fal; de még folyton hallgatott. Van Helsing fölhajtotta az ólomfödelet és mi mind odanéztünk, aztán visszatántorodtunk.

Néhány percig senki sem szólott. Végre Morris Quincey törte meg a csöndet.

– Tanár ur, én megbiztam önben. Megelégszem, ha szavát adja. Más körülmények közt még ezt sem kérdezném – nem sérteném meg önt azzal, mintha kételkedném; de ez oly titokzatos, érthetetlen dolog, hogy itt szó sem lehet becsületről vagy becstelenségről. Feleljen kérem. Ön cselekedte ezt?

– Esküszöm itt mindnyájuk előtt mindenre, a mi szent nekem, hogy sem el nem vittem, sem meg nem érintettem azóta Lucy kisasszony holttestét. Igy történt: Két éjjel ezelőtt, barátom Seward és én idejöttünk, alapos okunk volt rá, higyjék el, hogy azért. Én fölnyitottam akkor a koporsót, a mely ólommal volt zárva és üresen találtam, épp ugy, mint most. Aztán vártunk és láttunk valami fehéret közeledni -375- a fák között. Másnap eljöttünk ide nappal és akkor Lucy itt feküdt. Igaz-e, barátom John?

– Akkor éjjel éppen jókor jöttünk. Ismét egy olyan pici gyermek veszett el és mi, hál’ Istennek, váratlanul találtuk meg a sirok közt. Tegnap este naplemente előtt jöttem ide, mert napnyugtakor mozdulhatnak a halottlanok. Én itt vártam mindaddig, mig a nap ujra föl nem kelt, de nem láttam semmit sem. Lehet, hogy azért nem, mert az ajtó nyilásait elláttam azzal a foghagymával, a mit a halottlan nem türhet és más valamivel is, a mitől irtózik. A mult éjjel tehát nem volt künn, azért ma, naplemente előtt, elvettem a foghagymát és mindent. Azért találtuk a koporsót most üresen. De legyenek türelemmel. Jöjjenek velem ki és várjuk láttatlanul és némán és csodálatos dolgokat fognak tapasztalni. Igy – ezzel lezárta lámpája sugarát – most gyerünk. – Kinyitotta az ajtót és mi kimentünk rajta. Van Helsing zárta be ujra maga mögött az ajtót.

Oh! mily édes és frissnek éreztük az éjjeli levegőt, a sirbolt szörnyüségei után. Mily jól esett a rohanó felhőket látni és a távoli nagy város tompa robaját hallani. Valamennyien -376- meg voltunk indulva. Artur némán és a rejtélyesen tünődve állott. Én magam elég türelmesen viseltem magamat, kétségeim ismét tünedezni kezdtek és nagyan hajoltam Van Helsing hite felé. Morris Guincey nyugodt volt, mint az olyan ember szokott lenni, a ki minden dolgot ugy fogad, a hogy jön és kész vele szembeszállni. A mi Van Helsinget illeti, ő volt az egyetlen, a ki el volt valamivel foglalva. Először is egy vékony ostyaforma fehér lapot vett ki a táskájából, a mely gondosan volt egy fehér ruhába takargatva; aztán egy marék fehér tészta- vagy kovászfélét vett elő és az ostyát összemorzsolva belegyurta. Aztán vékonyra sodorta a keze közt és az ajtó nyilásait kezdte vele betapasztani. Én, a ki legközelebb voltam hozzá, nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem, hogy mit csinál. Erre Artur és Morris is közelebb huzódtak, mert ők is kiváncsiak voltak a feleletre.

– És ezt azzal a kis péppel vagy mivel, akarja megakadályozni? kérdezte Morris.

– Mi volt az, a mit bele tett? Ezuttal -377- Artur volt a kérdező. Van Helsing ájtatosan emelte meg a kalapját, a mint felelt:

Ez a felelet a legskeptikusabbat közülünk is elhallgattatta, éreztük valamennyien, hogy az ilyen komoly elszántsággal szemben, mint a milyen a professzoré, a mely a neki legszentebb dolog fölhasználásától sem retten vissza, meg kell szünni minden kételkedésnek. Tiszteletteljes csöndben foglaltuk el kijelölt helyünket a kripta körül, olyanformán, hogy ne láthasson bennünket, a ki közelednék. Én sajnáltam a többieket, kiváltképpen Arturt, mert én már egyizben kipróbáltam az őrtállás borzalmait. Soha eddig a sirkövek nem látszottak olyan kisértetiesen fehéreknek; soha a ciprusok és tiszafák olyan gyászosaknak; soha a haraszt nem zördült oly vérfagyasztón; soha galy nem roppant oly titokzatosan; és soha a kutyák távoli vonitása nem hangzott oly fájdalmasan az éjben.

Hosszas csend és néma várakozás után egyszer csak a professzor ajkáról éles pst! pst! hallatszott. Kezével mutatott és mi a hosszu fasor vége felől egy fehér alakot láttunk közeledni, egy homályos fehér alakot, a mely valami sötétet szoritott a kebléhez. Az -378- alak megállapodott és a felhők körül kibukkanó hold ráeső sugaránál világosan láttunk egy hosszuhaju hölgyet fehér ruhába burkoltan. Az arcát nem láthattuk, mert a keblén tartott pici szőke haju gyermekre volt hajtva. Egy kis szünet után éles rövid kiáltást hallottunk, olyat, a milyet kis gyermek vagy kis kutya szokott álmában hallatni. Mi előre akartunk rohanni, de a professzor intőkeze visszatartott bennünket és aztán mikor odanéztünk, a fehér alak ismét felénk indult. Most már elég közel jutott, hogy a holdvilágnál egészen jól láthassuk. Az én szivem hideg lett, mint a jég és Artur hörgését is hallottam, a mint megismertük Vestenra Lucy vonásait. Igen, Vestenra Lucy volt, de mennyire megváltozva. Szendesége, rideg szivtelen kegyetlenségre és szüziessége sivár ledérségre változott. Van Helsing előre lépett és intésének engedelmeskedve, mi is közeledtünk, mind a négyen egy sorba állva a kripta ajtaja elé. Van Helsing fölemelte a lámpáját és Lucyra irányozta sugarát. A lámpa koncentrált fényénél láttuk, hogy ajka biboros a friss vértől, a mely az állán végig csurogva beszenyezte halotti köntösének fehérségét. Megrázkódtunk az irtózattól. A lámpa reszkető fénye bizonyitotta, hogy még Van Helsinget is cserben hagyta vas idegzete. -379- Artur állt legközelebb hozzám és ha meg nem kapom a karját, hát elesett volna.

A mikor Lucy (Lucynak nevezem azt a rémet, a mely előttünk állt, mert az ő alakját öltötte) meglátott bennünket, haragosan fujva, mint a macska, a kit hirtelen megtámadnak, huzódott vissza és végig jártatta rajtunk szemeit. Lucy szeme volt formában és szinben, de Lucy szeme telve tisztátlan pokoli tüzzel, a tiszta, szelid szem helyett, a melyet ismertünk. Ebben a pillanatban szerelmem maradványa gyülöletté és utálattá változott. És ha ekkor azt mondták volna, hogy öljem meg, hát vad gyönyörrel meg tudtam volna tenni. A mint ránk nézett, szeme tisztátlan tüzben lángolt és arca csak ugy ragyogott a kéjes mosolytól. Óh Istenem, mily irtózatos volt azt látni! Gondtalan mozdulattal ellökte magától a gyermeket, melyet eddig a keblére szoritva tartott, föléje hajolva és morogva mint éhes kutya a csont fölé szokott, messze ellökte magától a földre. A gyermek élesen sikoltott, aztán nyögve maradt ott, a hová dobta. Oly rideg szivtelenség nyilatkozott a mozdulatában, hogy Artur följajdult belé. És a mint Lucy kitárt karokkal és buja mosolylyal közeledett feléje, hátrált és kezével elfödte arcát.

Lucy azért folyton közeledett hozzá és vágyteljes, kéjes gráciával mondta: -380-

– Jőjj ide Artur. Hagyd el ezeket és jőjj ide hozzám. A karjaim reszketnek érted, jer és együtt pihenhetünk. Jer, férjem, jer!

Oly valami pokolian édes volt a hangjában, a mely még minket is megszeliditett, a kik pedig máshoz intézett szavait hallottuk. A mi Arturt illeti, mintha megbüvölték volna, kezeit levéve arcáról, kitárta a karját. Lucy belevetette volna magát, ha Van Helsing előre nem ugrik és közéjük nem tartja a kis arany feszületét. Lucy visszarettent tőle és hirtelen eltorzult arccal és dühös mozdulattal kerülte meg, mintha a sirboltba akarna menni.

Mikor egy-két lábnyira volt az ajtótól, megállt, mintha valamely láthatatlan erő visszatartaná. Aztán megfordult és világosan láttuk arcát, a hold és a lámpa sugaránál, a mely immár nem reszketett Van Helsing kezében. Soha sem láttam és remélem, hogy halandó szememmel nem is látok soha, ilyen gonosz kifejezésü arcot. Gyönyörü szine halottas sápadtságra változott, a szemében szikrázott a pokol tüze, homlokát ezer ráncra huzta és gyönyörü, vérrel itatott száját széthuzta, mint a régi görögök és japánok haragos istenei. Ha tekintete gyilkolhatott volna, mi mind a négyen halva maradtunk volna a helyünkön. Ez igy tartott teljes egy percig, -381- a mely egy egész örökkévalóságnak látszik. A kisértet a fölemelt feszület és a szentelt ostyával lezárt ajtó között állott. Van Helsing törte meg a csendet Arturtól kérdezve:

– Tegye, a mit akar barátom, tegye, a mit akar. Soha ehez fogható borzalmat nem értem! Morris és én egyszerre termettünk mellette és karon fogtuk, hogy el ne essék. Hallottuk a lámpa lecsukásának csattanását. Van Helsing a kriptához lépett és kiszabaditotta az ajtó nyilásának egy részét a szentelt ostyából készült tapaszból. Valamennyien ámulatteljes irtózattal láttuk, hogy a mint ő visszahuzódott, az az asszony, oly igaz földi testével, mint akár a miénk, eltünt azon a parányi nyiláson keresztül, a melybe egy kés pengéjét alig lehetett volna döfni. Mindnyájan megkönnyebbülten sóhajtottunk föl, látva, hogy a professzor nyugodtan beragasztja ismét az ajtó nyilását.

– Jöjjetek barátaim, többet nem tehetünk holnapig. Holnap délbe temetés lesz. -382- Nemsokára azután kell idejönnünk. 2 órakor, ha a temető őr lezárja a kaput, mi ott maradunk. Akkor aztán többet tehetünk. A mi ezt a kicsikét illeti, nem esett nagy baja és holnapra összeszedi magát. Majd ott hagyjuk, a hol a másikat, hogy a rendőr megtalálja és aztán megyünk. – Aztán szorosan Artur mellé lépve mondta:

– Barátom Artur maga fájdalmas megpróbáltatáson ment keresztül. De később, ha visszatekint, meg fogja látni, mennyire szükséges volt. Most a keserü vizeket gázolja gyermekem. Holnap ilyenkorra, ha Isten is ugy akarja, keresztül jut rajtuk és eléri az édes vizeket. Addig hát ne gyászoljunk tulságosan. Addig nem is kérem bocsánatát.

Artur és Morris velem jöttek haza és iparkodtunk egymást utközben földeriteni. A gyermeket biztosságban hagytuk és fáradtan értünk haza, hát valahogy csak sikerül elaludnunk.

Kissé 12 óra előtt mi hárman Artur, Morris és én a professzorért mentünk. Sajátságos, hogy mind a hárman mintha összebeszéltünk volna, fekete ruhát öltöttünk. Igaz, hogy Artur gyászolt, hát rendesen feketében járt, de mi ketten ösztönszerüleg öltöttük fel. -383- Fél egykor értünk a temetőbe. És lassan sétálgatva jó messzire kerültünk a hivatalos felügyelettől, ugy, hogy mire a sirásók fölhantolták a sirt, a felügyelő nyugodtan zárta ránk a kaput, azt hitte, hogy mindenki eltávozott. Van Helsing rendes fekete kis táskája helyett ezuttal egy jó hosszu bőrzacskót cipelt, a mely elég nehéznek látszott.

Midőn magunkra maradtunk, némán követtük a professzort a kriptához. Ő maga nyitotta ki és belépésünk után maga zárta be az ajtót mögöttünk. Aztán kivette a zacskójából a lámpát, a melyet meggyujtott, ugyszinte két szál viaszgyertyát, melyeket szintén meggyujtott, megolvasztott végükkel két másik koporsóra ragasztott, hogy elég világosságot nyerjen munkájához. Midőn ismét levette Lucy koporsójának födelét, mind oda néztünk – Artur reszketve, mint a nyárfalevél és láttuk, hogy a halott szépségének teljes pompájában ott fekszik. De az én szivemben nem volt már szerelem, nem volt benne egyéb utálatnál az undok lény iránt, a mely Lucy alakját öltötte magára Lucy lelke nélkül. Jól láttam, hogy még Artur arcais megkeményedett, a mint nézte. Egyszerre csak azt kérdezte Van Helsingtől:

– Az ő teste és mégsem az övé. De várjon egy kicsit és mindjárt meglátja olyannak, a milyen volt és a milyen.

Olyan volt Lucy, a mint ott feküdt, mint egy gonosz álomlátás; hegyes fogai, duzzadt kéjes piros ajka, vérfoltos álla, a melynek láttára megborzadtunk – valóságos torzalakja az egykori szelid, szép, tiszta lánykának. Van Helsing ezalatt lassan szedett elő egyet-mást a zacskójából. Először egy forrasztóvasat vett elő és forrasztáshoz való ólmot, aztán egy kis lámpát, a mely, midőn a sarokba állitva meggyujtotta, kékes lobogó gázlánggal égett; aztán boncolókéseket készitett kézhez és végre egy-, két- háromhüvelyes átmérőjü, vagy három láb hosszu karót. Ennek az egyik vége tüzben volt keményre edzve és hegyesre faragva. A karóval együtt egy nehéz kalapácsot vett elő, a milyennel a háztartásban a szenet szokták a pincében széttördelni. Mikor mindennel készen volt, Van Helsing igy szólott:

– Mielőtt bármit is tennénk, engedjék, hogy egyet-mást elmondjak a régiek tudománya és tapasztalatai nyomán, a kik sokat foglalkoztak a halottlanok tanulmányozásával. Mikor halottlanokká lesznek, a változással egyben a halottlanság átka sujtja őket. Nem tudnak meghalni, de tovább kell élniök, időkről -385- időkre, mindig több áldozattal szaporitva soraikat, mert mindazoknak, a kik a halottlanok hatalmába kerülnek és ennek következtében pusztulnak el, szintén halottlanokká kell válniok és ismét áldozatot szednek. Igy tágul a körük örökké, mint a vizbe dobott kőnek a köre. Barátom Artur, ha Lucy önt akkor, mikor haldoklott, megcsókolta volna, vagy ha tegnap éjjel karjaiba fogadta volna, idővel halála után ön szintén halottlanná vált volna. Ennek a boldogtalan ifju hölgynek a pályafutása csak most kezdődőtt. Azok a kis gyermekek, a kiknek vérét vette, még nincsenek nagyon rosszul, de ha őt igy hagyjuk halottlanul, akkor mind több vérüket veszi, mert a rajtuk nyert hatalomnál fogva magához vonzza őket. De ha valósággal meghal, akkor mindez megszünik. A legfontosabb pedig az, hogyha ezt a halottlant valóságos halottá teszszük, akkor a szegény leányka lelke ismét fölszabadul. A helyett, hogy gonoszságot követne el éjjel, az angyalok közt fogja elfoglalni helyét. Azért, barátom, áldott lesz a kéz, a mely a fölszabaditó csapást méri rá. Én kész vagyok erre. De vajjon nincs köztünk valaki, a kinek több joga van ehhez. Nem fog-e valamikor örömére szolgálni, ha álmatlan éjjeleinek csöndjében azt gondolhatja: Az én kezem volt -386- az, a mely őt a csillagokhoz küldte; annak a keze, a ki legjobban szerette őt. Annak a keze, a kiét maga is választotta volna, ha választásról szó lehetett volna. Szóljanak, nincs-e köztünk egy ilyen?

Mi valamennyien Arturra néztünk, ő is észrevette, a mit mi, a végtelen jóságot, a mely azt akarta, hogy az ő keze legyen az, a mely visszaadja nekünk Lucyt, mint egy szent és többé nem megszentségtelenitett emléket; ő előre lépett és bátran mondta, noha a keze reszketett és az arca fehér volt, mint a hó:

– Igaz jó barátom, megtört szivem mélyéből mondok önnek köszönetet. Mondja meg, hogy mit tegyek és én nem fogok ingadozni. Van Helsing a vállára tette a kezét és igy szólt:

– Derék gyerek! Csak egy pillanatnyi bátorság és meglesz. Ezt a karót keresztül kelt rajta verni. A föladat rettenetes, erre figyelmeztetem, de csak rövid ideig fog tartani és ön azután annál jobban fog örvendezni, minél nagyobb volt a fájdalma. Ebből a kegyetlen sirból ugy fog kijutni, mintha a levegőben járna. De nem szabad haboznia, ha egyszer belefogott. Csak arra gondoljon, hogy mi az ön igaz barátjai körülötte vagyunk és hogy az egész idő alatt önért fogunk imádkozni. -387-

– Vegye ezt a karót a bal kezébe, hegyét a halottlan szive fölé illesztve és a kalapácsot a jobb kezébe. Aztán ha én elkezdem a halotti imádságokat olvasni – a könyv itt van nálam és a többiek utánam mondhatják az imát – akkor üssön, Isten nevében hogy minden jóra forduljon a halottal, a kit szeretünk és hogy elpusztuljon a halottlan.

Artur fogta a karót és a kalapácsot és most már, hogy el volt szánva nem reszketett a keze. Van Helsing felnyitotta a könyvét és olvasni kezdett. Morris és én lehetőleg követtük őt. Artur a halott szive fölé illesztve a karót aztán teljes erejével ütötte a kalapácscsal.

A koporsóban fekvő lény görnyedezett és egy rémes, vérfogylaló sikoltás fakadt nyitott piros ajkáról. A test rázkódott, remegett és görcsös vad rángatódzásban huzódott össze. Éles, fehér foga összeverődött, hogy az ajkát is fölhasitotta és piros hab ömlött a száján. De Artur meg nem indult rajta. Ugy nézett ki, mint egy boszuálló Isten, a mint szilárd kézzel emelte magasra a kalapácsot és verte mélyebbre és mélyebbre a könyörületes szabaditó karót, mig a keresztül vert sziv vére magasra -388- fröccsenve bugyogott körülötte. Arca elszánt volt és mintegy a kötelességérzet gloriája világlott róla. Látása bátorságot öntött belénk és hangunk csak ugy zengett a kis sirboltozaton végig.

A test görcsös vonaglása lassankint megszünt, a fogait nem csattogtatta többé, az arc nem torzult el. Végre teljesen elcsöndesült. A rémes föladat teljesitve volt.

A kalapács kihullott Artur kezéből. Megtántorodott és elesett volna, ha föl nem fogjuk. Homlokáról nagy cseppekben hullott a verejték és melle zihált. Néhány percig annyira el voltunk vele foglalva, hogy nem is néztünk a koporsó felé. Mikor végre arra felé fordultunk, meglepetten kiáltottunk föl. Annyira bámulva néztük, hogy Artur is fölkelt a földről, a hová ültettük és odajött a koporsóhoz; és ekkor derült, boldog fény sugárzott arcáról és elüzte róla örökre az irtózatnak megkövesült kifejezését.

Mert ott előttünk a koporsóban immár nem az az undok lény feküdt, a kitől ugy irtóztunk és a kit ugy meggyülöltünk, hogy elpusztitásának föladatát mintegy kedvezményképpen engedtük át annak, a kinek legtöbb joga volt hozzá, hanem Lucy ugy, a hogy életében ismertük őt, hasonlithatatlanul édes -389- szép tiszta arcával. Igaz, hogy a szenvedés és gond nyomai is épp ugy meglátszottak rajta, mint életében; de ezt mi nem bántuk, mert csak annak az igazságát bizonyitották, a mit hittünk. Mindnyájan éreztük, hogy a szent nyugalom kifejezése arcán csak földi jele és bizonyitéka volt az örökké való béke és nyugalomnak.

Artur megfogta az öreg ember kezét, megcsókolta, megszoritotta és aztán felelte:

– Hogy megbocsájtok-e? Az Isten áldja meg, a miért vissza adta az én drágámnak a lelkét és nekem a nyugalmamat. Két kezét a professzor vállára tette, fejét a keblére hajtotta és egy darabig csöndesen sirt, mig mi mozdulatlanul állottunk. Mikor ismét fölemelte a fejét, Van Helsing igy szólott hozzá:

– És most gyermekem megcsókolhatja őt. Csókolja meg halott ajakát, mint a hogy ő kivánná, ha kivánnia lehetne. Most már nem a pokol halottlanja. Most már az Uristen igazi halottja, a kinek a lelke vele van az égben. -390-

Artur lehajolt és megcsókolta és azután őt és Morrist kiküldtük a sirboltból. A professzor és én lefürészeltük a karó kiálló végét, a hegyét benne hagyva a testben. Aztán levágtuk a halott fejét és megtöltöttük száját foghagymával. Összeforrasztottuk ujra az ólom koporsót és rá tettük és srófoltuk a fedelét, aztán összeszedve holminkat, eljöttünk. A professzor az ajtót becsukva, Arturnak nyujtotta a kulcsot. Künn édes volt a levegő, a nap sütött, a madarak énekeltek és ugy tetszett, mintha az egész természet megváltozott volna. Jó kedv, boldogság és béke uralkodott mindenfelé, még a mi szivünkben is, noha csak igen mérsékelten. Mielőtt elindultunk volna, Van Helsing igy szólott:

– Most barátaim föladatunknak az első részét elvégeztük, még pedig a ránk nézve legkinosabb részét. De ennél nagyobb föladat vár még ránk; megtalálni minden szomoruságunknak az okozóját és kiirtani őt. Én nyomra akadtam, a melyet követhetünk; de a föladat hosszas és terhes és veszedelemmel és fájdalmakkal teljes. Segiteni fognak-e mind? Mi mind megtanultunk hinni – ugy-e? És ennél fogva látjuk kötelességünket. Ugy-e? Hát igérjük meg, hogy a keserü végére járunk a dolognak. -391-

– Két éjjel ezután találkozni fognak velem este hétkor és együtt ebédelünk John barátommal. Még másik kettőt is fogok hivni, a kit maguk nem ismernek. Akkor készen leszek és elő fogom terjeszteni terveimet. Barátom John, maga velem jön haza, mert még tanácskoznom kell magával. Ma éjjel visszautazom Amsterdamba, de holnap éjjel visszajövök. Aztán közeledik nagy munkánk. De előbb sokat kell még mondanom, hogy tudják, mit kell tenni és mitől kell félni.

Seward doktor naplója – folytatás.

– Jövök a vonattal. Jonathán Whitby-n van. Fontos ujság. Harkerné Minna.

A professzor nagyon megörült. – Ah, az a csodálatos Madame Minna – kiáltotta. – Gyöngye az asszonyoknak! Ő jön, de én nem maradhatok. A maga házában kell elszállásolni barátom John. Magának elejbe kell -392- menni a vasutra. Táviratozzon neki utközben elejbe, hogy tudja.

A távirat elküldése után megteázott, közben elmondva nekem egyet-mást Harker Jonathánról és naplójáról, a mikor külföldön járt, átadva egyuttal a naplónak egy géppel irott másolatát, ugyszintén Harkernénak Whitbyben irott naplójáét.

– Fogja ezeket – mondta – és tanulmányozza át alaposan. Mire visszatérek, tudni fog mindent és jobban indulhatunk dolgunkra. A mit ezek a naplók elmondanak – ezzel komolyan és sulyosan tette a kezét a papirosra – az lehet a kezdete az ön és az én és a többiek pusztulásának; vagy pedig halálharangja leszen a nagy halottlannak, a ki a földet járja. Mindent alaposan elolvasson, csak arra kérem és ha valamiben kiegészitheti az itt elmondottakat, hát tegye meg. Hisz ön is jegyezte ezeket a különös eseményeket, nemde? Igen! Akkor aztán ha megjövök, az egészet átvészszük együtt. Ezután utra készült és nemsokára elhajtatott a vasutra. Én magam is siettem a paddingtoni pályaházba, a hova még jóval a vonat beérkezése előtt értem.

Az érkezettek tömege már oszladozott és én már nyugtalankodni kezdtem, hogy talán elszalasztottam vendégemet, midőn egy szelid -393- arcu, elegáns fiatal hölgy felém tartva, egy pillantást vetett rám, aztán megszólalt:

– És kegyed Harkerné asszony! – feleltem én rögtön, mire ő kezét nyujtotta.

– Megismertem önt az én kedves kis Lucym leirásából, de hirtelen elhallgatott és heves pir boritotta el arcát.

Az én arcomat is elfutó pir felelt az övére és valahogy mindjárt közelebb segitett egymáshoz. Én összeszedtem a málháját, a mely egy irógépet is foglalt magában és haza felé indultunk. Harkerné, noha tudta, hogy az én otthonom egy elmegyógyintézet, nem volt képes a borzongását teljesen elpalástolni, a mint a házam küszöbét átlépte.

Azt mondta, hogy ha megengedem, hát mindjárt föl fog keresni a dolgozó szobámban, mert nagyon sok a mondani valója. Addig is, a mig várom, a fonografba mondom naplójegyzeteimet. Még eddig nem nézhettem át a Van Helsing által rám bizott papirokat, noha itt vannak mellettem nyitva. El kell valamivel foglalnom Harkernét, hogy elolvasásukhoz jussak. Ő nem tudja, hogy az időnk mily drága és hogy milyen föladatra készülünk. Gondom lesz rá, hogy meg ne ijeszszem. Itt jön. -394-

Harkerné Minna naplója.

Mihelyt egy kissé rendbe szedtem magamat, lementem Seward doktor dolgozó szobájába. Az ajtóban megálltam egy pillanatig, mert ugy tetszett, hogy hallom őt valakivel beszélni. De mivel meghagyta volt, hogy siessek, hát kopogtam és „tessék“ kiáltására beléptem.

Meglepetésemre, senki sem volt vele a szobában. Egészen egyedül volt és szemben vele az asztalon volt valami, a miről leirás után azonnal tudtam, hogy fonográf. Még soha sem láttam egyet sem, hát roppant érdekelt.

– Remélem, hogy nem várakoztattam meg – kezdtem a szót – már jó ideje az ajtó előtt álltam, de beszélni hallottam önt, hát azt hittem, hogy van itt valaki.

– Oh – felelte ő mosolyogva – csak a napló jegyzeteimmel voltam elfoglalva.

– Igen, – felelte ő. – Ebben tartom őket. – Beszéd közben a fonográfra tette a kezét. Én egészen izgatottan jegyeztem meg:

– Hisz ez még a gyorsirásnál is külömb! Nem hallhatnám valamit mondani? -395-

– Hogyne, – felelte ő, készséggel felállva, hogy beszédre igazitsa a gépet. Egyszerre csak zavarodottan állt meg.

– Csakhogy én nem tartok benne egyebet a naplómnál, – kezdte mentegetőzve – és ez többnyire betegeimről szól, a mi pedig tán egy kissé furcsa lenne, azt akarom mondani, hogy – elakadt és én megpróbáltam kisegiteni zavarából:

– Ön Lucyt is ápolta utolsó betegségében. Engedje meghallanom, hogyan halt meg, nagyon hálás leszek mindenért, a mit megtudok róla, mert nagyon szerettem őt.

– És miért nem? kérdeztem én elkomolyodva. Az orvos hallgatott és láttam, hogy mentségen töri a fejét. Végre dadogva mondta:

– Tudja kérem, én nem is tudnám tulajdonképpen, hogy hogyan találjak meg egy bizonyos részt az egészben. Mert noha hónapok óta ebben tartom a jegyzeteimet, soha sem jutott eszembe, hogy hogyan találjam meg egyik vagy másik részét, ha szükségem volna rá. A mig ő beszélt, eszembe jutott, hogy a Lucyt ápoló orvos naplója aligha ki nem -396- egészithetné ama bizonyos borzalmas lényt illető tudásunkat és merészen jegyeztem meg:

– Ez esetben doktor ur legjobb volna, ha megengedné, hogy az egésznek a tartalmát lemásoljam az ön számára az irógépemen. Az orvos erre halálosan elsápadva felelte.

– Nem, nem, nem, az egész világért sem engedném meg, hogy megtudja ezt a borzasztó történetet. Én egy pillanatig gondolkoztam, hogy mivel birhatnám rá az engedelem megadására. Szememet önkéntelenül a szobán végig jártatva, megláttam az asztalán géppel irott napló jegyzeteinket.

– Ön nem ismer engem doktor. Szóltam én, ha majd elolvasta azokat a jegyzeteket – az én naplómat és a férjemét, a melyet ugyancsak én másoltam le, akkor jobban fog ismerni. Szivem minden gondolatát meg fogja abban a naplóban találni. Addig, a mig jobban meg nem ismer, természetesen nem várhatom, hogy jobban meg ne bizzék bennem.

Az orvos erre fölállt, kihuzott egy nagy fiókot, a melyben egymás mellé rakva álltak a sötét viaszszal boritott fonograf cilinderek, és igy szólt:

– Önnek teljesen igaza van. Nem biztam önben, mert nem ismertem önt. De most már ismerem. És bevallom, hogy már előbb is jobban -397- kellett volna önt ismerni. Tudom, hogy Lucy beszélt önnek rólam, mert nekem is beszélt önről. Engedje, hogy helyrehozzam hibámat. Itt vannak a hengerek, fogja és hallgassa meg őket. Az első féltucat rám vonatkozik, ez nem fogja önt tulságosan izgatni, de legalább jobban megismer. A mig ön ezeket meghallgatja, én el fogom olvasni a naplójegyzeteket, hogy jobban megértsek bizonyos dolgokat. Ezalatt legalább az ebéd is elkészül. A doktor maga hozta föl a fonográfot nappali szobámba és beigazitotta. Alig várom, hogy hallgathassam, bizonyosan meg fogom belőle tudni, annak a kedves kis szerelmi történetnek a másik felét, a melynek az egyikét már ismerem.

Seward doktor naplója.

Annyira el voltam merülve Harker Jonathán és a felesége csodálatos naplójába, hogy észre sem vettem az idő mulását. Épp Harkerné naplóját fejeztem be, midőn ő maga lejött ebédelni. Nagyon bájos volt, de igen szomoru és szeme gyuladt volt a sirástól. Ez nagyon a szivemre hatott. Halkan mondtam neki: -398-

– Oh nem, nem keseritett meg, felelte ő, de bánata sokkal jobban meghatott, mintsem mondhatnám. A fonográf egy csodálatos gép, de kegyetlenül igazmondó. Elárulta nekem még a hangjában is az ön szivének mélységes fájdalmát. Olyan volt ez, mint egy kétségbeesett lélek kiáltása a mindenható Istenhez. Soha senkinek sem szabad ezt többé hallani. Nézze, én hasznossá iparkodtam magamat tenni. Lemásoltam a szavakat gépemmel és most már soha senki sem fogja többé meghallani a szive lüktetését, mint én hallottam.

– Soha senkinek nem kell, nem szabad ezt megtudni, feleltem halk hangon. De ő karomra tette kezét és nagyon komolyan mondta:

– Mert az is egy része annak a borzalmas történetnek, egy része Lucy halálának és annak, a mi azt megelőzte; mert a küzdelemben, a melyre készülünk, hogy a földet megszabaditsuk ettől a rémes szörnyetegtől, minden tudásunkra szükségünk van, a minek hasznát vehetjük. Jonathán és én egész nap és éjjel ebben fáradoztunk, a mióta Van Helsing professzor nálunk járt. Jonathán most -399- Whitbyben van, hogy több információt szerezzen és holnap itt lesz, hogy segitsen nekünk. Nem szabad egymás előtt semmit sem titkolnunk; együtt müködve, teljes bizalommal egymás iránt, bizonyos, hogy erősebbek leszünk, mintha valamelyikünk sötétben tapogatózik. – Oly könyörgő tekintettel nézett rám és annyi bátorságot és elszántságot tanusitott, hogy azonnal engedtem kivánságának. – Ön azt teheti, – feleltem neki – a mi önnek tetszik ebben a dologban. Az Uristen bocsássa meg nekem, ha nem helyesen cselekszem. Borzalmas dolgokat fog megtudni szegény Lucy haláláról – de tán a vége, a legvége meg fogja önt is vigasztalni. Most jőjjön ebédelni. Az erőinket gyarapitani kell, mert kegyetlen föladat vár ránk. Ha evett, meg fogja tudni a többit és én itt leszek, hogy megfeleljek minden kérdésére, ha valamit nem értene meg a csudás történetből.

Harkerné naplója.

Ebéd után visszatértünk Seward doktor dolgozószobájába, lehozta a fonográfot a szobámból, én pedig az irógépemet hoztam. Egy kényelmes székbe ültetett s ugy helyezte -400- el a fonográfot, hogy megérinthessem a nélkül, hogy föl kelljen kelnem és megmutatta, hogyan állitsam meg, ha pihenni akarnék közben. Azután fogta a székét és háttal felém ülve, hogy teljesen szabadon hagyjon, olvasni kezdett. Én a fülemhez illesztettem a villaalaku szerkezetet és hallgatni kezdettem.

Mikor Lucy halála történetének és mindennek, a mi követte, vége volt, én tehetetlenül hátrahanyatlottam a székemben. Szerencsém, hogy nem vagyok ájulós természetü. Seward doktor, a mint meglátott, ijedten ugrott föl és a szekrényből egy kis brandyt vett elő és adott innom, a mitől aztán nehány pillanat mulva ujra egy kis erőt kaptam. A fejem szédült, nem tudtam, hogy mit higyjek az egész csodás rémes és titokzatos történetből. Hogy gondolataimtól meneküljek, legjobbnak láttam dologhoz látni. Az irógépemhez nyulva, ezt mondtam Seward doktornak:

– Engedje meg, hogy mindezt leirjam most. Készen kell lennünk mindennel, mire Van Helsing visszajő. Telegrafáltam Jonathánnak, hogy Whitbyből egyenesen ide jöjjön. Ön azt mondja, hogy Lord Godalming Artur és Morris ur is jönnek. Hozzunk rendbe mindent, mire ők megérkeznek, hogy eléjük terjeszthessük. – A doktor erre lassu tempóra -401- igazitotta a fonográfot és én hozzáfogtam a leiráshoz a hetedik hengertől kezdve. Egyszerre három példányban irtam ezt is, mint a többit. Jó későre végeztem el. Seward doktor közben elment a betegeit végig járni; mikor visszatért, leült nem messzire tőlem és olvasott, hogy ne érezzem magamat elhagyatottnak. Milyen jó és gondos – a világ mintha tele volna jó emberekkel – noha szörnyetegek is vannak benne. Mielőtt megváltam volna tőle, eszembe jutott, a mit Jonathán naplójában olvastam a professzor fölindulásáról, a mikor valamely esti lapot olvasott Exeterből való elindulása alkalmával; látva, hogy a doktornál meg vannak a lapok, elkértem tőle a Westminsteri Lapokat és a Pall Mall Gazette-et és a szobámba vittem. Nagyon jól emlékszem, hogy a Dailygraph és a Witby-i lapokból kivágott tudósitások mennyire segitségünkre voltak a Drakula gróf partra szállását követő borzalmas események megértésében, azóta mindig figyelemmel kisérem az esti lapokat. Ma sem vagyok álmos, hát olvasni fogok. -402-

Seward doktor naplója.

Harker ur kilenc órakor érkezett. Épp indulása előtt kapta meg felesége táviratát. Nagyon okos embernek kell lennie, az arca után itélve és igen erélyesnek. Villásreggeli után feleségével együtt a szobájukba mentek vissza és a mint az imént az ajtajuk előtt elhaladtam, hallottam az irógép kopogását. Szorgalmasan dolgoznak. Harkerné azt mondja, hogy időszerinti sorrendbe szedik az eseményeket, hogy világosabban lássunk a dologban. Harker megszerezte a Whitby-i ügynök és a londoni fuvarszállitó cég közt a Drakula ládái ügyében váltott leveleket. Most az én naplómat olvassa, a melyet a felesége már lemásolt. Kiváncsi vagyok, hogy mire mennek vele. De épp itt jön…

Csodálatos hogy soha sem ötlött eszembe, hogy éppen a velem szomszédos ház lehetne a gróf rejtőző helye! Pedig Renfieldnek a csudálatos viselkedése könnyen nyomra vezethetett volna bennünket!

A ház megvételét illető iratok Harkernél voltak. Oh ha ezt előbb tudhattuk volna, tán megmenthettük volna szegény Lucyt! De csitt, erre nem szabad gondolni, mert ez az őrületre -403- vezet! Harker visszament a feleségéhez, azt mondja, hogy ebéd idejére elvégezik a bizonyitékok összeállitását. Azt ajánlotta, hogy azonközben tán jó volna, ha Renfield után néznék, minthogy eddig a gróf jövés menésének mintegy a mutatója volt. Én azt alig hihetem, de ő azt állitja, hogy ha majd az összegyüjtött iratok dátumait látom, meg fogok róla győződni. Milyen jó, hogy Harkerné lemásolta a hengereket, a nélkül soha sem igazodtunk volna el a napokra és időpontokra nézve.

Renfieldet csöndesen a szobájában ülve találtam, ölébe tett kézzel szeliden mosolyogva. Ebben a pillanatban tökéletesen ép elméjünek látszott. Leültem melléje és mindenféléről beszélgettem vele és ő mindenről a legértelmesebben beszélt. Aztán egyszer csak a saját ötletéből a hazameneteléről kezdett beszélgetni, a melyet eddig tudtommal soha sem emlitett, a mióta csak ide hozták. Szinte egészen bizonyosra vette, hogy azonnal el fogják őt bocsátani. Meglehet, hogy meg is adtam volna rövid megfigyelés után a fölmentését, ha nem beszélgettem volna Harkerrel és nem olvastam volna kitöréseinek szavait és keltezését. De igy gyanakodni kezdtem. Minden kitörése mintha összefüggésben lett volna a gróf -404- közellétével. Mit jelenthet ez a mostani teljes nyugalma? Vajjon ösztönszerüen érzi-e a vampir végleges győzedelmét és ez teszi elégedetté? Megálljunk csak, hisz ő maga is zoophagusz és vad őrjöngésében a kápolna ajtaja előtt folyton „mester“-nek emlegette annak lakóját. Ez mintha megerősitené gyanakodásunkat. Hanem azért egy kis idő mulva ott hagytam őt, nagyon is józan ebben a pillanatban, hogysem ki lehetne belőle valamit venni. Még gondolkozóba esnék és aztán! – Ott hagytam hát. Nem bizom a nyugalmában, ennélfogva meghagytam az ápolónak, hogy szemmel tartsa és kéznél a kényszerzubbonyt, ha esetleg szüksége lenne rá.

Harker Jonathán naplója.

A vonaton London felé. Mikor Billington urék udvarias levelét megkaptam, hogy szivesen szolgálnak minden lehető fölvilágositással, azt gondoltam, hogy legjobb lesz Whitby-be mennem és a helyszinén kezdeni meg kutatásaimat. Föladatom volt a gróf rettenetes szállitmányának nyomára jutni és a nyomot követni, mig föl nem fedezem buvó helyét Londonban. Billington ur fia fogadott a vasuton és egyenesen -405- az atyja házába vitt, a hol a legszivesebben szállásoltak el éjszakára. Tudták, hogy sietős a dolgom és nem maradhatok soká, hát Billington ur minden irományt, a mire szükségem volt, készen tartott az irodájában. Majdnem roszul lettem, a mint megpillantottam a gróf leveleit, a melyeket az iróasztalán láttam Drakula várában, még mielőtt csak sejtettem volna is pokoli szándékát. Mindent a legnagyobb gonddal eszelt ki és pontosan hajtott végre. Mintha minden akadályra el lett volna készülve és semmit sem bizott a véletlenre. Láttam a szállitólevelet és lemásoltam. Ötven láda közönséges termőföld.

A Carter és Paterson céghez intézett levelet és feleletüket is lemásoltam. Ez volt az összes információ, a mit Bilington ur adhatott, hát fölkerestem a kikötőben a partőröket, a vámhivatalnokokat és a révkapitányt. Mindenki tudott valamit mesélni a hajó csodálatos érkezéséről, de senki sem tudott egyebet a hajó teherről, minthogy ötven láda közönséges termőföld volt. Onnan elmentem a vasuti pályaház főnökéhez, a ki ahhoz utasitott, a ki a szállitmányt tényleg átvette. De az sem mondott egyebet, minthogy pontosan átvette mind az ötvenet és hogy „veszekedetten sulyosak voltak az ördögadták.“ -406-

A főnök elég szives volt egy ajánló levelet adni régi kollegájához a Kings-Crosz-i pályaudvar főnökéhez, ugy, hogy a mikor másnap megérkeztem, tudakozódhattam nála a ládák megérkezése iránt. Ő is egyenesen az illető hivatalnokhoz utasitott és meggyőződhettem róla, hogy az ötven láda pontosan megérkezett.

Tőlük azonnal a Carter és Paterson teherszállitó cég központi hivatalába siettem, a hol a legnagyobb előzékenységgel fogadtak. Azonnal utána néztek könyveikben a dolognak és Kings-Crosz-i fióküzletükbe telefonáltak részletesebb tudósitásért. Szerencsémre a fuvarosok, a kik a ládákat szállitották, épp ott vártak munkára, hát azonnal átküldték őket és velük a ládáknak Carfaxba szállitására vonatkozó iratokat. Még itt is pontosan meg volt az ötven darab; a fuvarosok vallomása megerősitette a dolgot. Különben ők alig beszéltek egyébről, mint a rájuk bizott föladat kellemetlen poros voltáról. A egyikük igy beszélt:

– Soha én uram olyan fura házat nem láttam. Akármi legyek, ha abba száz esztendő óta betette valaki a lábát. Olyan vastagon van ott a por, hogy akár elhálhatna rajt az ember, nem nyomná meg tőle a csontját a -407- palló; a szaga meg olyan volt, mint akár a régi Jeruzsálemé lehetett. De a kápolna volt még a legfurább – a pajtásom meg én, alig vártuk, hogy kiszabaduljunk belőle. Nem tudom, hogy mit igérhetnének, a miért esteledés után betenném oda a lábamat.

Hátha még tudta volna a szegény, a mit én tudok, aligha lett volna az a kincs, a miért megtegye.

Egyre nézve bizonyságot szereztem; arra, hogy minden ládát, a mely Várnából Whitbybe érkezett a Demeteren, a carfaxi ódon ház kápolnájába szállitottak. Ötvennek kell ott lenni, hacsak azóta el nem szállitottak belőlük, a mitől Seward doktor naplója nyomán tartok.

Meg kell keresnem a fuvarost, a ki elszállitotta a ládákat Carfaxból, a mikor Renfield megtámadta őt. Tőle megtudhatjuk, hogy hova lettek esetleg az elhurcolt ládák.

Később. Minna és én egész nap dolgoztunk és minden irományt rendbe szedtünk.

Harkerné Minna naplója.

Olyan boldog vagyok, hogy alig tudom, mit csináljak. Azt hiszem, hogy ez csak a reakció, a sok aggodalom után, a mely -408- Jonathán miatt gyötört, hogy ennek a borzalmas dolognak a felujitása káros hatással lenne rája. Bátor arccal bucsuztam tőle, mikor Witbybe utazott, noha csaknem belebetegedtem az aggodalomba. De a dolog hasznára válik, sohasem volt ilyen elszánt, ilyen erős és telve tüzes energiával, mint most, élettel és reménynyel telve jött vissza és mindent rendbe hoztunk ma éjjelre. Izgatottságomban alig tudok helyben maradni. Pedig tán sajnálnom kellene egy olyan üldözött lényt, mint a gróf. De Seward doktor naplójának olvasása, a részletek Lucy haláláról és az utána következettekről, elég hogy kiszáritsa az irgalom forrását az ember szivéből.

Későbben. Lord Godalming és Morris ur korábban érkeztek mint vártuk. Seward doktor nem volt idehaza és Jonathánt is magával vitte; hát nekem kellett őket fogadni. Rám nézve nagyon fájdalmas volt a találkozás, mert eszembe jutottak szegény Lucy boldog reményei. Szegény fiuk, ők nem tudják, hogy én tudom, hogy ők valamennyien Lucy kérői voltak. Ők nem igen tudták, hogy mit tegyenek vagy mondjanak, mert nem tudták, hogy mennyit tudok az egész dologból.

Azért hát legjobbnak láttam velök tudatni az igazat. Seward doktor naplójából tudtam, -409- hogy ők jelen voltak Lucy halálán – igazi halálán – és hogy nem kell attól tartanom, hogy idő előtt árulnék el valamit. Azért hát tudattam velök, hogy elolvastam az összes papirokat és naplókat és hogy férjem és én keltezés szerinti sorrendben állitottuk őket össze. Aztán mindegyiknek egy géppel irott példányt nyujtottam át, hogy olvassák el a könyvtárban. Midőn Lord Godalming átvette az övét, lapozgatni kezdte a jó nagy csomó irományt és kérdezte:

– Én ugyan nem látom az egésznek a célját, de önök mind olyan jók és szivesek hozzám és oly komolyan és elszántan dolgoztak, hogy nem tehetek egyebet, minthogy elfogadom az önök föltevéseit és igyekszem önöknek segiteni. Tudom, hogy kegyed szerette az én szegény Lucymat. – Ezzel elfordult és kezével elfedte arcát. Morris ur ösztönszerü részvéttel egy pillanatig a vállára tette a kezét, aztán csöndesen kiment a szobából. Lord Godalming, mikor látta, hogy egyedül vagyunk, a divánra ült és nyiltan és teljesen átengedte magát bánatának. Én melléje ültem és a kezét a kezembe fogva vigasztalni próbáltam, mert láttam, hogy majd megszakad a szive. Igy szóltam hozzá: -410-

– Én szerettem szegény Lucyt és tudom, hogy mi volt ő önnek és viszont ön neki. Ő és én olyanok voltunk, mint az édes testvérek és most, hogy ő nincs többé, engedje meg, hogy testvériesen osztozzam bánatában. Ha a részvét enyhitheti egy kicsit fájdalmát, engedje meg Lucy kedvéért, hogy az enyém enyhithesse egy kicsit az önét.

A szegény fiut egy pillanat alatt elárasztotta a bánat. Ugy tetszett, hogy mindaz, a mit az utóbbi időben némán szenvedett, most egyszerre tört ki rajta. Hangosan zokogott és nyitott kezeit fölemelve kétségbe esetten csapdosta össze tenyereit. Fölugrott, ismét leült és a köny záporként hullott az arcán végig. Én végtelen szánalmamban, minden meggondolás nélkül kitártam a karjaimat, ő zokogva borult a vállamra és sirt, mint egy fáradt gyermek, mig egész testében remegett a fájdalomtól.

Nemsokára a zokogása megszünt és ő bocsánatot kérve tőlem, egyenesedett föl, noha nem titkolta bánatát. Elmondta, hogy napokon és álmatlan éjszakákon keresztül szenvedett, a nélkül, hogy közölhette volna valakivel bánatát. Nem volt a közelében asszony, a kinek a részvéte megenyhitette volna, vagy a kivel beszélhetett volna. Csak most tudom, mondta a szemeit -411- száritva, hogy mennyit szenvedtem. És alig tudom megmondani, hogy jóságos részvéte mily jól esett és mennyire megvigasztalt ma. Engedje meg, hogy csakugyan az édes testvére lehessek, a mig élünk, engedje meg az én édes Lucym kedvéért.

– Lucy kedvéért, feleltem én kezet szoritva. És az ön kedvéért is – tette hozzá ő, mert ha egyáltalán érdemes egy férfi háláját és tiszteletét megnyerni, ön megnyerte az enyémet ma. Ha valaha jönne olyan idő, hogy ön egy férfi segitségére szorulna, hát csak szólnia kell és higyje el, hogy nem fog hiába szólni. Isten adja, hogy ilyen idő ne következzék el, hogy az ön életének napsugaras derüjét elhomályositsa. De ha valaha mégis elkövetkeznék, igérje meg, hogy tudatni fogja velem.

A mint végig jöttem a folyosón, Morris urat láttam az ablakon kinézni. Lépteimet hallva megfordult: Hogy van Artur, kérdezte. Aztán kisirt szemeimet látva folytatta: Óh, látom, hogy ön vigasztalta őt. Szegény fiu bizony rászorult. Senki, csak egy asszony tud segiteni a férfiun, ha annak a szive fáj és szegény Arturnak senkije sem volt, a ki vigasztalja.

Szegény Morris a saját bánatát oly férfiasan -412- viselte, hogy a szivem vérzett érte. Én láttam, hogy a kéziratot a kezében tartja és tudtam, hogy ha elolvassa, hát megtudja, hogy én mennyit tudok; azért igy szóltam hozzá:

– Szeretném, ha mindenkit megtudnék vigasztalni, a kinek a szive fáj. Megengedi-e, hogy a barátja legyek és hozzám jön-e, ha vigasztalásra van szüksége? Később majd megtudja, hogy miért beszélek igy. Ő látta, hogy komolyan értem, a mit mondok és lehajolva, megfogta a kezemet, ajkához emelte és megcsókolta. Ez nagyon sovány vigasztalásnak látszott egy ilyen derék és önzetlen lélekkel szemben és én önkéntelenül rá hajoltam és megcsókoltam őt. A szeme erre megtellett könynyel és torka egy pillanatra összeszorult, de aztán egészen nyugodtan mondta:

– Kis leány, maga soha sem fogja megbánni, a mig él, ezt az igaz szivü részvételét! Aztán barátjához ment a könyvtárba. Kis leány! Ugyanazok a szavak, a melyeket Lucyval szemben használt. És óh be igaz jó barátnak bizonyult későbben! -413-

Seward doktor naplója.

Öt órakor értem haza és ugy találtam, hogy Godalming és Morris nemcsak, hogy megérkeztek, de már át is tanulmányozták a különböző jegyzeteket és naplókat, a melyeket Harker és az ő csodálatra méltó felesége rendbe szedtek a számukra. Harker még nem tért vissza a fuvarosoknál tett látogatásából, a kik annak idején a faládákat szállitották el innen a szomszédból. Harkerné látott el bennünket teával és én őszintén mondhatom, hogy a mióta csak benne élek, ez a régi ház először tette rám az otthon benyomását. Mikor megteáztunk, Harkerné igy szólott:

– Seward doktor szabad-e egy szivességre kérnem? Nagyon szeretném a betegét Renfild urat látni. Engedje meg, hogy láthassam. Rendkivül érdekelt, a mit ön a naplójában elbeszél róla. Oly kedvesen kért, hogy nem birtam visszautasitani, de meg nem is volt komoly okom a visszautasitásra, hát magammal vittem. A beteg szobájába lépve, megmondtam neki, hogy egy hölgy kivánja meglátogatni, mire ő egyszerüen azt kérdezte: Miért? -414-

– Az intézetet járja végig és mindenkit látni óhajt benne, – feleltem én. – Oh hát csak jöjjön, – mondta ő, nem bánom, ha jön is, csak egy kicsit várjon, még rendbe szedem a szobát. – A rendbeszedés müveletét különös módon kezdte. Egyszerüen bekapta és lenyelte az összes legyeket és pókokat a skatulyáiból, mielőtt megakadályozhattam volna. Mikor elvégezte utálatos müveletét, egész jókedvüen mondta: No hát hadd jöjjön be az a hölgy – és ágya szélére ült, lehajtott fejjel, de a szempilláját ugy huzta össze, hogy jól láthassa, a mint bejön. Egy pillanatig azt hittem, hogy rosszban töri a fejét; nagyon jól emlékeztem, hogy mily csöndesen viselkedett közvetetlen az előtt, hogy engem a tulajdon szobámban megtámadott és ugy álltam, hogy azonnal torkon ragadhassam, ha Harkernéra akarná magát vetni. Ő könnyed gráciával lépett a szobába, mosolyogva ment a beteghez és kezet nyujtott neki.

– Jó estét Renfield ur, – szólott hozzá. – Látja, hogy ismerem, mert Seward doktor beszélt nekem önről. – A beteg nem felelt neki rögtön, de összeráncolt homlokkal mustrálta egy ideig. Ridegsége lassan-lassan ámulattá, aztán tünődésre változott, mig egyszer csak legnagyobb meglepetésemre igy szólott: -415-

– Kegyed nem az a lány, a kit a doktor feleségül szeretett volna venni, ugye nem? De hisz ön nem is lehetne, mert hisz tudja, hogy az meghalt. – Harkerné szeliden mosolygott, a mint felelt:

– Oh nem! Nekem már van férjem, a kihez már hozzámentem, mielőtt Seward doktort még ismertem volna, vagy ő engem. Én Harkerné vagyok.

– Miért ne maradnék? – Én azt gondoltam, hogy Harkernének épp oly kevéssé tetszik az ilyen diskurzus, mint nekem, közbe szóltam:

– Honnan tudta ön, hogy egyáltalán el szerettem volna venni valakit? – A felelete alaposan megvető volt, szemét beszéd közben egy pillanatra rám forditotta, de azonnal ismét vissza Harkernéra.

– Nem látom be, hogy miért volna Renfield ur! vetette ellen Harkerné, azonnal pártomra állva. Renfield épp oly udvariasan és -416- tiszteletteljesen felelt neki, mint a mily tiszteletlenül nekem felelt volt:

– Kegyed természetesen meg fogja érteni Harkerné asszonyom, hogy a mikor egy embert annyira szeretnek és tisztelnek, mint a mi házi gazdánkat, akkor minden, a mi őt illeti, rendkivül érdekel bennünket. Seward doktort nemcsak a barátai és háza népe, de még a betegei is szeretik.

Egy ideig mindenféléről beszélgettünk, Renfield a legnagyobb meglepetésemre ugy viselkedett és beszélt, mint egy tökéletes gentleman. Vajjon Harkerné jelenléte volt-e rá ily csodálatos hatással? Vendégem látva, hogy betegem egészen józanul beszél és viselkedik, megkisérlette, kedvenc témájára, az elmebajokra terelni a beszélgetést. Ujabb meglepetésemre Renfield a tökéletes józanság részrehajlatlanságával szólt a tárgyhoz, sőt bizonyos dolgok fölemlitésénél, saját magát hozta föl példaképpen, mondván:

– Lássa például, én magam is azok közül való vagyok, a kiknek különös rögeszméjük van. Igazán nem is csodálom, hogy barátaim megdöbbentek és mindenáron azon voltak, hogy orvosi felügyelet alá helyezzenek. Én azt képzeltem, hogy az élet egy határozott és örökké tartó valóság s hogy élő lények -417- fölemésztésével, akármilyen silányak legyenek is azok a természet rendjében, az ember a végtelenségig megnyujthatná az életét. Egy időben olyan erős volt bennem a hit, hogy még emberi élet ellen is törtem. Az itt jelenlevő orvos is bizonyithatja kegyednek, hogy a magam életerejét fölujitsam, az ő életének a magam testével való egyesitése által, a mit a vére fölszivása által véltem elérhetni, természetesen a szentirás ama szavaira támaszkodva, hogy A vér, az élet.

Szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy ugyanezt az embert láttam ezelőtt alig öt perccel a legyeit és pókjait fölfalni. Az órámra nézve láttam, hogy itt az ideje, hogy a vasutra menjek Van Helsing elé, hát figyelmeztettem Harkernét, hogy menjünk. Ő azonnal fölkelt, az ő kedves modorában mondva Renfieldnek: – Isten önnel és remélem, hogy még sokszor fogom önt, de önre nézve kellemesebb körülmények közt látni; a mire bámulatomra Renfield igy felelt:

– Isten áldja drágám! Kérni fogom Istent, hogy soha se lássam többé a maga édes arcát. Áldja és tartsa meg az Ur!

A mikor Van Helsing elé mentem, a fiukat otthon hagytam. Szegény Artur nyugodtabbnak látszott, mint Lucy megbetegedése -418- óta bármikor, és Morris is jobban hasonlit a régi csapongó, jókedvü fiuhoz, a ki volt, mint eddigelé.

Van Helsing fiatalos friseséggel ugrott le a kocsiról. A mint meglátott, felém rohant kérdezve:

– Ah! barátom John! és hogy vannak mind? Jól? Ugy! Sok dolgom volt, mert most itt akarok maradni, ha kell. Minden dolgomat elintéztem és sok mondani valóm van. Madame Minna magánál van? Igen? És az ő derék ura? És Artur és barátom Morris Quincey? mind magánál vannak? Jól van!

A mig hazahajtattunk, elmondtam neki a történteket és hogy még az én naplómnak is hasznát vettük Harkerné ötlete folytán; mire a professzor félbeszakitott, mondván:

– Ah, az a csodálatos Madame Minna! Egy okos férfi veleje és egy jó asszony szive vannak meg benne. Barátom John, eddig a szerencse segitségünkre küldte ezt az asszonyt; de ezentul nem szabad neki ebbe a borzalmas dologba elegyedni. Nem szabad őt ilyen nagy veszedelemnek kitenni. Mi férfiak el vagyunk szánva – sőt esküvel fogadtuk, hogy elpusztitjuk ezt a szörnyeteget; de ebben asszonynak nem lehet része. Még ha el nem pusztulna is, a sok mindenféle előre nem látható -419- borzalom olyan hatással lenne ra, hogy jövőben sinylené meg; – nappal idegeivel, éjjel pedig álmaiban gyötrődnék.

Aztán meg fiatal asszony is, nem régen van férjnél; lehetnek más okok is a kiméletre – ha nem is most, de a jövőben. Ön azt mondja, hogy ő mindent lemásolt, akkor tanácskozhatik velünk, de holnap bucsut kell mondania ennek a dolognak és mi magunk indulunk. – Én teljesen osztottam öreg tanárom nézetét és aztán elmondtam neki, hogy távollétében fölfedeztük, hogy a Drakula gróf által megvett ház az enyémnek a tőszomszédságában van. Ő is elámult. Oh, ha ezt hamarább tudhattuk volna! – kiáltotta, akkor talán idején elpusztithattuk volna, hogy Lucyt megmentsük. De hát erre most már nem jó gondolni, hanem folytatni kell megkezdett feladatunkat. – Ezzel elhallgatott és nem is szólt többet, mig haza nem értünk. Mielőtt az ebédhez készültünk volna, igy szólt Harkernéhoz:

– Azt hallom Madame Minne John barátomtól, hogy kegyed és kedves férje mindent rendbe szedtek, a mi a jelen pillanatig történt.

– Nem a jelen pillanatig professzor ur, csak a ma reggelig történteket, – felelte Harkerné rögtön. -420-

– És miért nem a jelen pillanatig? Láttuk, hogy eddig is milyen jó hasznát vettük pontos jegyzeteinknek. Miért ne folytatnók a dolgot?

– Van Helsing doktor, nem olvasná el ön azt és mondaná meg nekem, hogy ezt is a többihez irjam-e? Nekem is ugy tetszett, hogy mostanában jó lesz mindent följegyezni, ha még oly jelentéktelennek látszik is; de ebben igen kevés foglaltatik és ez is inkább csak személyes ügy. Hozzá irjam-e mégis?

– Nem föltétlenül szükséges, hogy leirja; de azért kérem, hogy tegye meg. Ettől a férje csak annál jobban fogja szeretni és mi a barátai annál jobban tisztelni – és szeretni is. – Harkerné ismét pirulva vette vissza a lapot.

És igy, egészen a jelen óráig minden följegyzésünk tökéletes sorrendben van összeállitva. A professzor a másolatok egyik példányát magával vitte ebéd után, hogy áttanalmányozza, mielőtt tanácsra gyülnének össze kilenc órakor. Mi többiek már mind elolvastunk mindent, ugy, hogy pontos tudomással -421- birunk a történtekről és megállapithatjuk csata tervünket azzal a rémes és titokzatos ellenséggel szemben.

Harkerné Minna naplója.

Midőn két órával az ebéd után, a melyet hat órakor tálaltak, Seward doktor dolgozó szobájában találkoztunk, Van Helsing professzor Seward doktor intésére elfoglalta az asztalfőt. Engem maga mellé ültetett jobbra és fölszólitott, hogy titkárja gyanánt vezessem a tanácskozás jegyzőkönyvét. Jonathán mellettem foglalt helyet. Szemközt velünk ültek lord Godalming, Seward doktor és Morrisz ur. Van Helsing igy szólott:

– Fölteszem, hogy valamennyien ismerjük a tényeket, a melyek ez iratokban föl vannak sorolva. Mi mind igenlően bólintottunk, mire ő folytatta:

– Akkor hát helyén valónak látom, hogy egyetmást mondjak önöknek annak az ellenségnek minémüségéről, a ki ellen indulni akarunk. Azután jobban meg tudjuk hányni-vetni, hogy minő rendszabályokhoz folyamodjunk a megejtésére. -422-

– Vannak olyan lények, a melyeket „Vampir“ elnevezés alatt ismerünk, néhányan közülünk bizonyithatják, hogy vannak. De ha még a magunk szerencsétlen tapasztalása nem bizonyitaná is, a mult idők tanitásai elég világosan bizonyitják azoknak, a kik józan elmével gondolkoznak. Megvallom, hogy eleinte magam is skeptikus voltam. Nem akartam hinni mindaddig, a mig a tények igy nem dörögtek fülembe: „Nézd! Nézd! Bizonyitom! Bizonyitom!“ Fájdalom! ha mindjárt tudtam volna, a mit most tudok – ha csak rögtön kitaláltam volna – egy drága életet sikerült volna megtartanunk azoknak, a kik annyira szerették. De ennek vége már, most dolgoznunk kell, hogy mások ne pusztuljanak el, a kiket még megmenthetünk. A vampir nem hal meg, mint a méh, ha kiadta fulánkját. Ő csak annál erősebb lesz és ennélfogva még több hatalmat nyer a rosszra. Ez a vampir, a mely köztünk jár, egymaga oly erős, mint husz férfi együttvéve, ravaszabb a halandóknál, mert ravaszsága századokon keresztül gyarapodott, a bübájosság mesterségével bir a halottak által, a kiket megközelithet és a kikkel rendelkezik, ő valóságos démon, szivtelen és brutálisan erőszakos. Bizonyos korlátokon belül tetszése szerint jelenhetik -423- meg, a hol és a mikor akar, de csak bizonyos formákban a miket fölölthet; bizonyos körülmények között még az elemeknek is parancsolhat; a vihar, a köd és a dörgés rendelkezésére állnak. Parancsának engedelmeskedik még az alsóbb rendü állatok serege: a patkány, a bagoly és a denevér, a moly, a róka és a farkas; tetszése szerint növekedhetik és válik ismét parányivá és néha teljesen el tud tünni szem elől. Hogyan fogjunk tehát az elpusztitásához? Barátaim, ez nagy, ez rettenetes föladat, a melyre vállalkoztunk és lehetnek olyan következményei, a melyektől a legbátrabb is megborzad. Mert, ha mi veszitünk ebben a küzdelemben, akkor ő természetesen nyer s akkor mi lesz velünk? Az élet az semmi, azzal én nem törődöm. De vesztesnek lenni ebben nemcsak élet-halál kérdése, ez annyit tesz, hogy olyanokká leszünk, mint ő; hogy ezentul mi is a sötétség rémei közé tartozunk, mint ő, undok lényekké leszünk sziv és lelkiismeret nélkül, azoknak a testén és lelkén élősködve, a kiket legjobban szerettünk. De kötelességünk a harc és szabad-e megtántorodnunk? Magamra azt mondom, hogy nem; de én öreg vagyok és az élet napsugarával, szépségével; madárdallal, virággal és szerelemmel tele élet mögöttem van. Ti többiek fiatalok vagytok. A ki -424- közületek ért is szomoru napokat, még előtte annak is az élet minden szépségével. Mit szóltok ti?

Midőn Van Helsing elhallgatott, férjem szemembe nézett és én az övébe; köztünk nem volt szükség a szóra.

– Én is önnel tartok – mondta lord Godalming – ha másért nem, hát Lucy emlékezeteért.

Seward dr. csak bólintott. A professzor erre fölállott és az asztalra térve a kis aranyfeszületet, kinyujtotta mind a két kezét. Én megfogtam a jobb, lord Godalming a bal kezét; Jonathán fogta az én jobb kezemet, bal kezével és a másikkal átnyult Morris urhoz. Igy kört képezve tettünk fogadást. Az én szivem remegett, de azért eszembe sem jutott visszalépni. Ismét helyet foglaltunk és Van Helsing folytatta a szót:

– Most már tudják, hogy mi ellen kell küzdenünk; de tudják meg azt is, hogy mi sem vagyunk erő és hatalom nélkül. Nekünk vannak tudományos eszkőzeink; megvan a gondolat és cselekvés szabadsága és a nap és -425- éj órái fölött egyaránt rendelkezhetünk. A mi hatalmunkat, a mennyire terjed, semmi sem korlátozza és mi szabadon használhatjuk.

Még csak azt engedjék fölsorolnom a mit a vampirról általánosságban és erről a mi ellenségünkről különösen megtudni sikerült. Az egészben alig támaszkodhatunk egyébre a hagyományoknál és babonás hiedelemnél. És mégis be kell érnünk ennyivel. Hisz mindenki csak ezeknek a nyomán tud valamit a vampirokról – sajnos hogy nekünk bizonyitékaink is vannak! Csak egy évvel is ezelőtt, melyikünk hitt volna ennek a lehetőségében a mi skeptikus, tudományos, kézzelfogható tényekre támaszkodó tizenkilencedik századunkban? Hisz még ekkor is kételkedtünk létezésében a mikor bizonyitékaink voltak róla. Pedig a vampir létezését hitték mindenütt a hol emberek laktak. A régi görögöknél, a régi rómaiknál, Germániában mindenütt ugy Frankhon, India és Kinában. A vampir ezek szerint tovább él és nem pusztul el az idők mulásától; él tovább, de csak ugy, hogy élők vérével táplálkozhatik. Sőt mi magunk tapasztaltuk, hogy még meg is fiatalodik. De nem élhet meg, ha az ő rendes táplálékához nem jut, mert nem ehetik, mint más élő lény. Hisz még Jonathán barátunk, a ki hetekig élt vele, sem -426- látta őt soha sem enni, soha! Nem vet árnyékot; a tükörben nincsen képmása, mint azt ismét Jonathán barátunk észlelte. Sok ember erejét egyesiti magában, azt is tapasztalta John barátunk. Aztán át tud változni Farkasnak, a mint az a hajónak Whitby-be érkezése alkalmával kitünt, a mikor széttépett egy kutyát; lehet denevér, a milyennek madame Minna látta Whitbyben Lucy ablakának párkányán és John barátunk látta elröpülni a szomszédos elhagyott házból és Morris barátunk ismét Lucy ablakán. Ködbe burkolózhatik, a melyet maga támaszt – ezt a hajó derék kapitánya nyomán tudjuk. A hold sugarain szállhat tovább parányi porszemekben, mint a Jonathán által látott nővérek Drakula várában. Oly légiessé válhatik, hogy, a mint a saját szemünkkel láttuk, Lucy kisasszonyt a sirboltnál, az ajtónak egy hajszálnyi nyilásán keresztül el tud tünni. Ha egyszer megtalálta az utját, ki tud jönni mindenünnen és be tud jutni mindenüvé, még az ólommal forrasztott koporsóba is. Lát a sötétben is, a mi nem csekély hatalom a földön, a melynek egyik fele mindig sötétben van. Ah, de figyeljenek tovább. Noha mindezekre képes, ezért még sem szabad. Nem, ő jobban le van kötve, mint a gályarab vagy a cellába zárt őrült -427- ember. Nem mehet, a hova kedve tartja, ö, a ki a természeten kivül áll, mégis kénytelen a természet némely törvényének engedelmeskedni, – hogy miért, azt nem tudni. Nem juthat be sehova sem előszörre, ha csak a házbeliek közül valaki be nem hivja, noha azután szabadon jöhet-mehet. Hatalma, mint minden gonoszé, a nap keltével megszünik. Csak bizonyos időben élvez, de csak korlátolt szabadságot. Ha nincsen azon a helyen, a melyhez kötve van, csak délben, vagy pontosan napkeltekor és napszálltával tud elváltozni. Ezeket tartja róla a hagyomány és naplójegyzeteink is e mellett bizonyitanak. Azért, ha bizonyos korlátok közt tetszése szerint tehet is, a mikor megvan neki a maga pihenő földje, a maga koporsója, a maga pokoli otthona és a saját külön szenteletlen területe, a melyen támadhat, mint például az öngyilkos sirja Whitbyben, máskor meg csak a maga idejében tud elváltozni. Aztán vannak dolgok, a melyek annyira bántják, hogy minden hatalmát veszti, mint például a foghagyma; a mi pedig a szentelt dolgokat illeti, mint például az ilyen szimbolumot, mint a feszület, ezek előtt megsemmisül. Van még valami, a mit föl kell emlitenem, ha esetleg rászorulnánk. A koporsójára tett vadrózsaág megakadályozza kijövetelét; -428- a koporsójába lőtt megszentelt golyó megöli és igazán halottá teszi; a mi a szivén keresztül vert karót illeti, annak a hasznáról magunk is meggyőződtünk, valamint a fenséges nyugalomról, a mely a fej elválasztását a törzstől követi.

Ezek szerint ha megtaláljuk annak a szörnyetegnek a buvó helyét, a koporsójába szorithatjuk és megsemmisithetjük őt, ha élünk azzal, a mit tudunk. De ő nagyon ravasz. Megkértem egy tudós barátomat, a budapesti egyetem tanárát, hogy tudassa velem Drakula gróf történetét. Azokból, a miket törtörténeti források után közölt velem, csak ez lehetett a hires Drakula vajda, a ki a törökök ellen vivott harcaival szerezte dicsőséges nevét. Ha ez ugy van, akker ő nem közönséges ember; mert akkor is és még századokkal azután, mint a legeszesebb és legravaszabb, valamint a legvitézebb fiát emlegették hazájának. Az a hatalmas elme és vasakarat a sirjába szállt vele és azzal küzd most mi ellenünk. Ugyan ettől a nagy Drakulától származott egy sereg nagy ember és jó asszony és az ő sirjuk szentelt földje nyujt ennek az undok rémnek pihenő helyet. Mert a legkülönösebb az egész dologban, hogy ez a gonosz rém csak szentelt földben bir megpihenni. -429-

Mig Van Helsing beszélt, Morris ur tekintete merően az ablakra szegződött és most fölkel és csöndesen elhagyta a szobát. Egy kis szünettel a professzor folytatta beszédét:

– És most el kell határoznunk, hogy mit tegyünk. Jonathán utánajárásából megtudtuk, hogy Whitbyből mind az ötven láda földet ideszállitották Carfaxba; azt is tudjuk, hogy nehányat a ládákból elszállitottak azóta innen. Azt hiszem, hogy első dolgunknak kell lenni meggyőződni róla, hogy a többi, a mit akkor el nem vittek, itt van-e még a szomszéd házban, vagy azóta elszállitották-e azokat is. Ha igen, utána kell járnunk, hogy hova.

Itt ijesztő módon szakitottak bennünket félbe. A ház előtt pisztoly lövés durrant; az ablaküveget szétszórta a golyó, a mely a szemközt levő fal fölső párkányába furódott. Én elég gyáván fölsikoltottam. Az urak mind fölugrottak; lord Godalming az ablakhoz rohant és fölrántotta a függönyt. Ekkor Morris ur hangját hallottuk.

– Sajnálom! Félek, hogy megijesztettelek benneteket. Jövök és megmondom az okát. Egy pillanattal későbben a szobába lépett, mondván:

– Bocsánatot kérek szamárságomért Harkerén asszonyom. Attól tartok, hogy borzasztóan -430- megijesztettem kegyedet. A dolog ugy esett, hogy a mig a professzor beszélt, egy óriási denevér telepedett az ablak párkányára. Én ugy meggyülöltem az utóbbi események óta ezeket az undok állatokat, hogy kimentem lelőni ezt is, mint a hogy már számtalant lelőttem azóta esténkint, a miért Artur nem egyszer ki is nevetett.

– Nem tudom; aligha, mert mintha az erdő felé láttam volna repülni. Ezzel ismét elfoglalta helyét és a professzor folytatta beszédét.

– Föl kell kutatnunk az összes ládákat: és ha készen vagyunk, vagy el kell fognunk, vagy megölnünk azt a szörnyeteget a buvóhelyén, vagy pedig, hogy ugy mondjam, sterilizálni kell a földet, hogy ne nyujtson neki többé menedéket. Igy aztán talán végre rá akadunk valahol emberi formájában a déli óra és napszállta közt és megtámadhatjuk olyankor, a mikor leggyöngébb.

– És most Madame Minna ez éjszaka az utolsó, a mit velünk tart. Kegyed sokkal drágább nekünk, hogysem igy kockáztassuk. Ha ma éjjel megváltunk, kegyednek többé nem szabad kérdezősködni. Majd meg mondunk mindent a maga idején. Mi férfiak vagyunk -431- és edzettek; hegyed pedig a mi csillagunk és reményünk és mi sokkal szabadabban fogunk mozogni, ha kegyed is nem forog veszedelemben.

A férfiak erre mind, még Jonathán is, mintha megkönnyebbültek volna. Nekem ugyan keserüen esett, de mit tehettem volna, láttam hogy el vannak szánva, hát hallgattam és ezzel elfogadtam lovagias gondoskodásukat rólam.

– Minthogy nincsen vesztegetni való időnk, azt tartom, hogy legjobb lesz, ha most mindjárt átlátogatunk a szomszéd házba. Az idő neki nagyon becses és gyors közbelépésünk esetleg egy ujabb áldozatot ment meg.

Megvallom, hogy a szivem elalélt, mikor a cselekvés idejét ily közelnek láttam, de nem mertem szólni, mert nem akartam őket föladatukban megakadályozni. Most átmentek Carfaxba, hogy először ezt az elhagyott régi házat vizsgálják át.

Mint afféle férfiak, persze azzal hagytak itt, hogy feküdjem le és aludjam; mintha asszony alhatna, a mikor azok, a kiket szeret, veszedelemben vannak! Le fogok feküdni és ugy fogok tenni, mintha aludnám, nehogy Jonathán visszatérve még miattam is aggódjék. -432-

Seward doktor naplója.

Október 1. hajnali 4 óra. – Épp a mikor el akartuk hagyni a házat, sürgős izenetet hoztak Renfieldtől, hogy nem mennék-e le azonnal hozzá, mert igen fontos mondani valója lenne. Én azt mondtam az izenethozónak, hogy korán reggel meg fogom hallgatni Renfield ur kivánságát; de ebben a pillanatban mással vagyok elfoglalva. Az ápoló erre még hozzátette:

– Ő nagyon sürgősnek találja a maga dolgát uram. Még soha sem láttam őt ilyen erőszakosnak. Attól tartok, ha nem jön le hozzá hamarosan, hát ismét kitör rajta a dühöngés. – Tudtam, hogy emberem ilyet nem mondana komoly ok nélkül, hát azt feleltem neki: – Jól van, hát megyek azonnal; és kértem a többieket, hogy várjanak egy kissé, mert meg kell előbb néznem a betegemet.

– Vigyen engem is magával, barátom John – szólt a professzor. A beteg naplójában nagyon érdekelt és mintha itt-ott a mi dolgunkkal is összefüggésben állana. Nagyon szeretném őt látni, kivált kissé izgatott állapotában.

– Meg én is? mondta Morrisz. Én bicentettem, és mind együtt mentünk le a lépcsőn.

Meglehetősen izgatott állapotban találtuk a beteget, de sokkal józanabbnak beszédében és modorában egyaránt, mint ezelőtt bármikor.

Mi mind a négyen egyszerre léptünk a szobájába, de a többiek eleinte nem szólottak. A beteg kivánsága ez volt, hogy rögtönösen bocsássam őt el az intézetből és küldjem haza. Kérése támogatására fölhozta, hogy ő teljesen meg van gyógyulva és tökéletesen józan eszü. – A barátaihoz folyamodom – mondta többek közt – talán ők nem vetnék meg, hogy itéljenek fölöttem. Különben kérem még be sem mutatott nekik. Én annyira el voltam ámulva, hogy annak a furcsasága, hogy egy őrültet forma szerint bemutassak, nem is ötlött az eszembe. Különben is betegem modora oly uri és méltóságteljes volt, hogy egy percig sem haboztam a bemutatással. Lord Godalming; Van Helsing profeszor; Morrisz ur Texasból – Renfield ur. Ő mindenkivel sorban kezet szoritott, mondván:

– Lord Godalming volt szerencsém az édes atyját ismerhetni; sajnálattal látom abból, hogy ön a cimét viseli, hogy ő már nincs többé. Morrisz ur, ön büszke lehet nagy és szabad hazájára. Mivel fejezhetné ki az ember -434- méltón az örömét, mikor Van Helsinggel foghat kezet? Uram, még bocsánatot sem kérek öntől, hogy neve elől minden cimezést elhagyok. A ki egész forradalmat csinál fölfedezéseivel a tudomány terén, az nem szorult konvencionális cimezgetésre. Önöket uraim, a kik nemzetiségük, születésük vagy természeti adományaik által arra hivatottak, hogy tért foglaljanak a haladó világban, önöket hivom föl bizonyság tételre, hogy vagyok oly józan eszü, mint az embereknek, a kik teljes szabadságukat élvezik, a legnagyobb része. És én meg vagyok róla győződve, hogy ön Seward doktor morális kötelességének fogja tartani, hogy ugy bánjék velem, mint ezt kivételes körülményeim megkövetelik.

– Azt hiszem, hogy valamennyien meg voltunk hökkenve. A mi engem illet, én meg voltam róla győződve – noha alaposan ismertem betegem jellemét és történetét – hogy helyrejött az esze. Alig állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki, hogy teljesen meg vagyok elégedve elmebeli állapotával és hogy reggel hozzá fogok látni az elbocsátásához szükséges formalitásokhoz. De mégis jobbnak gondoltam várni, mielőtt ilyen fontos kijelentést tennék, mert régtől fogva tudom, hogy mily hirtelen elváltozásoknak van alávetve épp -435- ez a betegem. Igy hát csak általánosságban jegyeztem meg, hogy nagyon meg vagyok a Javulásával elégedve, hogy majd reggel alaposabban megbeszéljük a dolgot és hogy akkor majd meglátom, mit tehetnék kivánsága teljesitésére. De ezzel ő egyáltalán nem látszott megelégedni, mert gyorsan mondta:

– Attól félek Seward doktor, hogy ön nem jól értette meg kivánságomat. Én azonnal el szeretnék menni – most – ebben az órában – ebben a pillanatban, ha lehet. Meg vagyok róla győződve, hogy egy ilyen kitünő és tapasztalt gyakorló orvos elé, mint a milyen Seward doktor, csak elő kell terjeszteni egy ilyen egyszerü, de mégis nagy horderejü kérést, hogy az biztosan teljesittessék. – Élesen nézett a szemem közé és tagadást olvasva ki arcomból, a többiekhez fordult és azokat vette szemügyre. Nem találkozva a kellő méltánylással, folytatta:

– Ugy van, tévedt, – feleltem neki nyiltan, de egyuttal éreztem, hogy kegyetlenül. Erre jókora szünet következett, aztán busan kezdte ismét:

– Akkor hát más alapokra kell a kérelmemet fektetnem. Engedje, hogy ezt az engedményt -436- jó tétemény vagy kegy gyanánt kérjem, a hogy ön akarja. Én hajlandó vagyok a legalázatosabb könyörgésre, nem személyes okoknál fogva, de a mások jóvoltáért. Nem áll szabadságomban önnel okaimat megismertetni; de higyje el, biztositom róla, hogy jó okaim vannak, alaposak és önzetlenek és a legnemesebb kötelességérzésből fakadók. Uram, ha a szivembe láthatna, hát tudom, hogy teljesen méltányolná ez érzést, a mely lelkesit. Sőt többet mondok, akkor ön tudná, hogy legjobb és legigazabb barátai közé számithatna. – Ismét merően nézett ránk. Van Helsing élesen figyelte őt, bozontos szemöldeit erősen összehuzva szurós szemei fölött. Renfildhez olyan hangon szólt, a mely akkor nem lepett meg, csak később, mikor rágondoltam, olyan hangon, mintha magával teljesen egyenrangu épp elméjü emberrel beszélne:

– Nem mondhatná meg nyiltan az igazi okát annak, hogy miért kiván még ez éjjel szabadulni! Én magamra vállalom, ha okai engem, a ki teljesen idegen és elfogulatlan vagyok, meggyőznek, rá veszem doktor Sewardot, hogy a saját felelősségére teljesitse az ön kérelmét. Renfield szomoruan és nagyon leverten rázta a fejét. A professzor folytatta:

– Gondolja meg uram jól, ön olyan jogokat -437- követel, a melyeket csak a teljesen józan elméjüek élvezhetnek. Ön, kinek a meggyógyulásában kételkednünk kell, mert hisz orvosi fölügyelet alatt áll még. Ha ön nem támogat bennünket abban, hogy önnel szemben a leghelyesebb eljárást kövessük, hogyan kivánhatja tőlünk, hogy eleget tehessünk a ránk rótt kötelességnek? Legyen bölcs és segitsen nekünk. És ha lehet, mi rajta leszünk, hogy teljesithessük a kivánságát. A beteg még folyton a fejét rázva mondotta:

– Van Helsing doktor, én nem mondhatok semmit sem. Önnek igaza van és ha nekem szabad volna szólnom, hát egy percig sem haboznék. De ebben az egy dologban nem vagyok a magam gazdája. Én csak arra kérhetem önöket, hegy bizzanak bennem. Ha elutasitanak, a felelősség nem engem terhel. Én azt gondoltam, hogy ideje lesz véget vetni a jelenetnek, a mely már komikusan komoly kezdett lenni. Az ajtó felé indulva szóltam:

A mint azonban az ajtóhoz értem, a betegem ujabb változáson ment keresztül. Oly gyorsan rohant felém, hogy egy pillanatig azt hittem, ismét meg akar támadni. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult, mert a kezét -438- csak azért emelte föl, hogy összekulcsoltan, meghatóan ismételje kérelmét. A mikor látta, hogy tulságos fölindulása maga is ellene bizonyit, még izgatottabb lett. Én már máskor is tapasztaltam rajta ezt a folyton fokozódó izgatottságot, mikor valamit kért és nagyon szerette volna megkapni, pl. egy izben a macskát és intettem neki, hogy hasztalanul fárad. El voltam rá készülve, hogy kérése megtagadásába ugyanazzal a mogorva megnyugvással fog beletörődni, mint rendesen szokott. De föltevésem nem bizonyult igaznak. Mert mikor látta, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó a kérését teljesiteni, egészen magánkivül volt kétségbeesésében. Térdre vetette magát, kezeit tördelve nyujtotta felém, a köny patakzott végig az arcán, a mint a legmélyebb fölindulástól remegő hangon rimánkodott.

– Seward drtor mindenre, a mi szent, kérem, könyörgök, ereszszen ki engem azonnal ebből a házból. Küldjön el engemet innen, a hogyan és a hova akar. Küldjön velem ápolókat korbácscsal és láncokkal. Huzzanak rám kényszerzubbonyt; veressen láncra, küldjön börtönbe, csak ereszszen ki innen, ebből a házból. Ön nem tudja, hogy mit tesz azzal, hogy engem itt tart. A szivem legmélyéből, egész lelkemből könyörgöm önnek. Ön nem tudja, -439- hogy kinek árt ezzel és miként, és énnekem, nem szabad szólanom. Oh jaj nekem! Hogy én nem szólhatok.

De mindenre, a mi önnek szent, a mi önnek kedves, az elveszett szerelmére, az élő reménységére, a mindenható Istenre kérem, hogy ereszszen engem ki innen és mentse meg lelkemet a büntől! Hát nem hall-e engem, ember! Hát nem ért-e engem? Hát soha sem fog már tanulni! Hát nem tudja, hogy én józan és komoly vagyok most? Nem egy elmebeteg, a kit az őrület rohama gyötör, hanem egy józan ember, a ki a lelke üdveért küzködik. Oh, hallgasson meg, hallgasson meg! Ereszszen el! Ereszszen el! Ereszszen el!

Attól tartottam, hogy mentül tovább engedem beszélni, annál izgatottabb lesz és végre is dühöngővé válik. Megfogtam hát a két kezét és fölemeltem.

– Jöjjön, mondtam neki szigoruan. Keljen föl és csillapuljon, elég volt ebből ennyi. Feküdjék le és viselje magát csöndesebben.

Ő hirtelen elhallgatott és merőn nézett rám néhány pillanatig. Aztán szó nélkül fölállt és keresztül menve a szobán leült az ágya szélére. Épp ugy elcsöndesedett, mint rendesen szokott, ha valamely kérését megtagadtuk. -440-

– Remélem, Seward doktor, hogy annak idején eszébe fog jutni, hogy én mindent megtettem az éjjel arra nézve, hogy önt elbocsátásom szükségességéről meggyőzzem.

Harker Jonathán naplója.

Én nyugodtan indultam a többiekkel a szomszéd ház átkutatására, mert Minnát is tökéletesen nyugodtnak és erősnek láttam. Ugy örülök, hogy beleegyezett abba, hogy visszamarad és ránk, férfiakra bizza a föladat véghez vitelét. Nekem ugy sem tetszett, hogy ő egyáltalán belekeveredett ebbe a rettenetes dologba. Minket férfiakat is, azt hiszem, hogy kissé meginditott a Renfield urral való jelenet. Mikor kijöttünk a szobájából, hallgattunk, mig a könyvtárba nem értünk. Ott is Morris ur mondta Seward doktornak:

– Hallod-e Jack, ha ez az ember nem komédiázott, hát a legjózanabb lunátikus, a kit valaha láttam. Nem merem bizonyosnak állitani, de én hiszem, hogy valamelyes komoly -441- szándéka volt és ha igen, hát keservesen eshetett neki, hogy megtagadták a kérését. – Godalming lord és én hallgattunk, de Van Helsing hozzátette:

– John barátom, maga többet tud lunátikusokról, mint én tudok és ennek örülök, mert tartok tőle, hogy ha rajtam állott volna az elhatározás, én az előtt a végső kitörése előtt szabadon eresztettem volna őt. De hát azért élünk, hogy tanuljunk és jelen föladatunkban óvatosaknak kell lennünk. Minden ugy van jól, a hogy van.

– Magam is majdnem ugy vagyok vele, mint önök. Nem tudom, hogy nem vállaltam volna-e el a szabadon bocsájtásának a felelősségét, ha az az ember közönséges őrült volna. De valahogy olyan csudálatos összefüggésben van a gróffal, hogy félek a kivánságait teljesiteni. Nem tudom elfelejteni, hogy majdnem éppen ilyen kétségbeesetten könyörgött valamikor egy macskáért és a következő pillanatban a torkomat akarta szétmarcangolni a fogával. Azonkivül a grófot „uram és mesterem“-nek szólitgatta. Hátha csak azért akar kiszabadulni, hogy valami pokoli módon a segitségére legyen. Az a rettenetes lény, a ki farkasokat, -442- denevéreket és hozzá hasonló lényeket kényszerithet a szolgálatára, ki tudja, hogy egy boldogtalan őrültet is nem kényszerithet-e? Igaz, hogy nagyon komolynak látszott. Most már mindegy; remélem, hogy helyesen cselekedtem. Ezek a különös dolgok, kapcsolatban azzal az őrült föladattal, a melyre indulunk, képesek megzavarni az embert. – A professzor Seward doktorhoz lépett, kezét a vállára tette és komoly, jóságos hangon mondotta neki:

– Barátom John, ne aggodalmaskodjék. Mi mind a kötelességünket próbáljuk tenni egy igen szomoru és rettenetes föladatban, csak azt tehetjük, a mit jónak látunk. A többit a jó Istenre kell biznunk. Lord Godalming egy pár percre távozott és visszatérve egy kis ezüst fütyülőt mutatott föl:

– Lehet, hogy az az elhagyott, ódon épület tele van patkányokkal, ha igen, hát gondoskodtam segitségről. A falat megmászva, a ház felé igyekeztünk, óvatosan a fák árnyékát keresve a holdfényben. A mikor a kapu bejárat alá értünk, a professzor kinyitotta a táskáját és egy csomó holmit vett ki belőle, a mit négy csoportba osztva, rakott a lépcsőre, nyilván egyet szánva mindegyikünknek. Aztán igy szólt:

– Barátaim, mi borzasztó veszedelembe -443- indulunk és mindenféle fegyverre lesz szükségünk. Ellenségünk nem pusztán szellem. Jusson eszünkbe, hogy husz ember erejével bir és hogy noha, a mi nyakunk és hátgerincünk a közönséges fajtából való és ennélfogva kitekerhető és törékeny, az övé nem az. Nekünk tehát őrizkednünk kell az ő keze érintésétől. Ezt tegyék a szivükhöz közel – ezt mondva egy kis ezüst feszületet adott mindegyikünknek – „ezt a virágot akaszszák a nyakukba“ – ezzel egy hervadt foghagymavirágkoszorut adott – „földi ellenségek ellen pedig vegyék ezt a revolvert és ezt a kést, segitségül, ugy az egyik, mint a másik esetben ezeket a kicsi elektromos lámpákat, a melyeket a mellükre tüzhetnek; és mindenek ellen és mindenek fölött pedig vegyék ezt, a mit szükség nélkül nem szabad megszentségtelenitenünk.“ – A legutóbbi adomány fehér papirba burkolt szentelt ostya volt. – Most barátom John ide a tolvajkulcsokkal. Ha ki tudjuk nyitni az ajtót, nem kell az ablakon keresztül behatolni, mint egykor Lucy kisasszonynál.

– Seward doktor egy-két kulcsot próbált megforgatni a zárban és csakhamar akadt egyre, a melylyel sikerült kinyitnia a rozsdás zárt. Az ajtónak dültünk mindnyájan, a mely -444- egyesült erőfeszitésünknek engedne, lassan csikorogva fordult meg berozsdásodott sarkain.

– A te kezedben vagyunk Uram! mondotta, a mint keresztet vetve magára átlépte a küszöböt. Az ajtót betettük magunk mögött, nehogy a lámpáinkat meggyujtva, magunkra vonjuk az utca figyelmét. A professzor gongosan próbálgatta a zárt, hogy könnyon nyitható-e belülről is, ha esetleg sebtében kellene visszavonulnunk. Aztán mind meggyujtottuk a lámpáinkat és megkezdtük a kutatást.

A pici lámpák világa csodálatos formában vetette az árnyékunkat a falra, a mint a sugaraik egymáson kereszteződtek. A mi engem illet, én sehogy sem tudtam megszabadulni attól a különös érzéstől, hogy láttatlanul is van még valaki közöttünk. Azt hiszem, hogy ezt az érzést a hely okozta, a mely vissza varázsolta Transzszilvániai emlékeimet. Különben ez az érzés nemcsak engemet bántott, mert vettem észre, hogy a többiek is minden neszre vagy ujabb árnyékra hátrafelé néztek, csak ugy mint jó magam is.

Az egész ház vastagon be volt lepve a portól. A falakon és szögletekben rongyokban csüngött a poros pókháló. Az előcsarnokban -445- az asztalon egy nagy csomó kulcs hevert, minden kulcson egy elsárgult jelző kártyával. A kulcsokat többször használhatták, mert a porlepte asztalon többszörös nyoma látszott a fölvevésük és ismét letevésüknek. A professzor a kulcsokat fölvéve felém fordult mondván:

– Ön ismeri ezt a helyet Jonathán, mert lemásolta a térképet, mondja, melyik a kápolna utja. Én előre indultam és némi keresés után szemben találtuk magunkat egy alacsony, ivezett tölgyfaajtóval, a mely erősen meg volt pántolva. – Ennek kell a kápolna ajtajának lenni – mondta a professzor a lámpáját a háznak egy kicsi térképére irányozva, a melyet az irataim közül vett ki. A csomon megtaláltuk a kulcsot és kinyitottuk az ajtót. El voltunk készülve némi kellemetlenségre, mert a mint az ajtót nyitogattuk, hasadékain keresztül állott, rossz szagu levegő tódult felénk, de egyikünk sem volt elkészülve arra a büzre, a mi az ajtó kitárolásával arádt felénk. Közülünk rajtam kivül senki sem jutott még közel a grófhoz és akkor is, a mikor én láttam, vagy koplaló állapotában volt a szobában, vagy pedig friss vérrel telesziva, egy szellőjárta rombadült sirboltban.

De itt szük, fojtott, zárt helyen a levegő teljesen meg volt romolva. A romlott, büzös -446- levegőn keresztül sajátságos erjedt földszag terjengett. Leirni ezt a szagot szinte lehetetlenség, olyan volt, mintha a halandó világ minden büzébe, még a vérnek émelyitő, maró szaga is vegyült volna. Olyan volt, mintha a rothadás rothadt volna meg. Roszszul leszek még most is, ha rágondolok. Mintha annak a szörnyetegnek minden lehellete itt rekedt volna, hogy fokozza a hely undoritó voltát.

Közönséges körülmények között ez a büz egyszeriben végét vetette volna vállalkozó kedvünknek, de a jelen körülmények közt kötelességérzetünk erőt adott a testi irtózat legyőzésére. Az első önkéntelen visszarettenés után valamennyien ugy fogtunk a dologhoz, mintha ez az undok kápolna a világ legszebb helye volna.

Az egész helyet gondosan átkutattuk, a professzor szólalt meg elsőnek, a mint hozzáfogtunk:

– Először is meg kell néznünk, hogy hány ládát hagytak itten. Aztán megvizsgálnunk mindent, hogy nem akadunk-e nyomára, hogy hová lettek a hiányzók.

Az ötven ládából csak huszonkilencet olvastunk meg a kápolnában. Egyizben megrettentem, látva, hogy Lord Godalming hirtelen megfordul és a tárva hagyott boltives -447- ajtón keresztül merően kinéz a sötét folyosóba. Én is odanéztem és egy pillanatra elállt a szivem verése. Valahonnan a homályból, mintha a gróf gonosz arca meredt volna rám. Láttam a hajlott éles orrát, vörös szemét, vérpiros ajkát és kisértetiesen sápadt arcát. De csak egy pillanatra, mert a mint Lord Godalming azt mondta: Azt hittem, hogy egy arcot látok, pedig csak árnyék volt – én arra forditottam a lámpámat és kimentem a folyosóra. De nem volt ott senki és minthogy semmiféle kiszögelés, vagy ajtónyilás, sem buvóhely nem volt, csupán csak a folyosó sima fala, hát még ő sem rejtőzhetett volna el. Meg voltam győződve róla, hogy csak fölizgatott képzelődésem játéka volt az egész és nem szóltam.

Nehány pillanattal késöbben Morris urat láttam hirtelen visszaugrani egy szögletből, a melyben kutatott. Valamennyien odanéztünk, a honnan ő elugrott és egész tömegét láttuk a foszforfényü apró csillagoknak. Erre valamennyien ösztönszerüleg visszahuzódtunk, mert az egész hely mintegy megelevenedett a patkányoktól. Egy pillanatig megrettenve állottunk mind, lord Godalmingot kivéve, a ki nyilván el volt készülve erre az eshetőségre. A nagy, vaspántokkal ellátott külső bejárathoz rohanva, -448- a melyet Seward doktor emlitett Renfilddel kapcsolatban, megforditotta kulcsát a zárban, visszahuzta az óriás reteszeket és kilökte az ajtót. Aztán ezüst sipját elővéve, halkan, de élesen sipolt rajta. A sipszóra kutyaugatás felelt doktor Seward háza felől és alig egy pillanat mulva három patkányirtó kis kutya rohant az ház sarka körül. Mi mind az ajtó felé huzódtunk és e közben észrevettem, hogy a vastag porréteg ugyancsak föl van taposva: a hiányzó ládákat erre felé kellett kihurcolniok. De még ez elmult egy perc alatt is a patkányok száma mintha megsokszorosodott volna. Minden tele lett velük. A kutyák rohanva közeledtek, de a küszöbön hirtelen megálltak, morogtak, aztán mind a hárman egyszerre emelve orrukat a levegőbe, kegyetlenül el kezdtek vonitani. A patkányok ezalatt ezerekre fölszaporodtak és mi kifelé menekültünk előlük.

Godalming egyszer csak fölkapta az egyik kutyát, bevitte és letette a padlóra. Abban a pillanatban, hogy földet ért a lába, a kis dög mintha visszanyerte volna bátorságát, neki rohant természetadta ellenségeinek. Ezek oly eszeveszetten menekültek előle, hogy mire vagy egy tucatból kirázta a páráját, alig maradt a másik kettőnek, a kiket hasonló módon tettek be, mit üldözzenek. -449-

A patkányok eltüntével, mintha valamely gonosz lélek szállt volna el, a kutyák vidáman csaholva szaladgáltak és lökdösték fölfordult ellenségeik holttestét ide-oda. Mi is visszanyertük a kedvünket. Lehet, hogy a friss levegőtől, a mely a szabadból betódult. Az ajtót ujra bezártuk és reteszeltük és a kutyákat magunkkal vive hozzáláttunk a ház kutatásához. Nem találtunk sehol semmit, csak rengeteg port. A kutyák sem adták ezentul a nyugtalanságnak semmi jelét sem.

A hajnal kezdett derengeni, midőn kijöttünk a főbejárón, Van Helsing levette az ajtó kulcsát a csomóról és rendesen bezárva az ajtót, zsebre tette a kulcsot.

– Eddig, – mondotta – elég sikeresen jártunk. Nem ért bennünket semmi baj sem és mégis megtudtuk, hogy hány láda hiányzik. De mindeneknél jobban örülök annak, hogy azt, a mi első – és talán legnehezebb és legveszedelmesebb lépésünket megtehettük a nélkül, hogy azt a mi édes Madame Minnánkat belekevertük volna és álmait és ébren gondolatait megterheltük volna olyan látományokkal, hangokkal és undok büzökkel, a melyeket soha sem tudott volna elfelejteni. És most gyerünk haza. Hajnalodik. Meglehet, hogy még sok éjjelt és nappalt kell veszedelmekkel küzdve eltöltenünk; -450- de nem hátrálunk meg semmi veszedelem elől sem.

A ház egészen csöndes volt, a midőn hazaértünk, csak egy távoli teremből hallatszott valamely szegény boldogtalan sikoltása; s halk jajgatás és nyögés a Renfield szobájából. A szegény bolond nyilván képzelt bajokkal gyötörte magát a hozzá hasonlóak szokása szerint.

Én lábujhegyen léptem szobánkba és Minnát alva találtam. Oly halkan lélegzett, hogy föléje kellett hajolnom, hogy halljam. Sápadtabbnak látszik, mint rendesen. Remélem, hogy nem izgatta föl tulságosan a mai tanácskozás. Igazán hálás vagyok, a miért kihagytuk őt, nem csak e dologból, de még a tanácskozásokból is, a mik ezután következnek. Ezentul minden dolgunk hétpecsétes titok lesz előtte, mindaddig, mig azt nem mondhatjuk neki, hogy vége mindennek és a föld megszabadult a szörnyetegtől, a mely a pokol szülötte. Bizonyos, hogy nehéz lesz előtte, a kivel minden gondolatomat közöltem eddig, titkolózni, de elszántnak kell lennem és holnap mindjárt elhallgatom mindazt, a mi ez éjjel történt. A divánra fekszem, nehogy szegénykének az álmát megzavarjam.

Október 1. Később. Természetesnek találom, hogy mind elaludtuk az időt, mert nehéz -451- napra nyugtalan éjszakát töltöttünk. Még Minna is megérezte a fáradtságot, mert noha magasan járt már a nap, mikor fölébredtem, mégis hamarább ébredtem nála és háromszor is kellett szólitanom, mielőtt fölébredt volna. Sőt oly mély volt az álma, hogy ébredése után néhány pillanatig meg sem ismert és olyan rémült kifejezéssel nézett rám, mint azok szoktak, a kiket rossz álomból költenek föl. Panaszkodott, hogy egy kissé fáradt és én nem is hagytam mindjárt fölkelni. Most már tudjuk, hogy huszonegy láda hiányzik és reméljük, hogy nyomára akadunk az elhurzoltaknak. Még ma föl fogom keresni a fuvarosokat.

Seward doktor naplója.

Délfelé ébredtem arra, hogy a professzor a szobámba sétált. Jobb kedvü és derültebb volt, mint rendesen, ugy látszik, hogy az elmult éjjeli dolgunk sikere kissé könnyitett aggodalmain. Alig hogy megbeszéltük egy kissé éjjeli kalandunk részleteit, hirtelen igy szólott:

– A maga betege roppant érdekel engem. Szabadna ma reggel magával meglátogatnom? Vagy ha maga nagyon el van foglalva, egyedül is mehetnék hozzá, ha szabadna. -452- Nagyon különös egy lunatikus az, a ki ilyen okosan tud beszélni.

– Nekem sürgős dolgom volt, hát azt mondtam a professzornak, hogy szivesen venném, ha maga menne, mert akkor nem kell megvárakoztatnom és hivtam egy ápolót, hogy kisérje le. Magam megkezdett dolgomat folytattam és nem sokára el is végeztem. Az idő igen rövidnek tetszett, mire Van Helsing már ismét a szobámban volt.

– Dehogy zavar, feleltem én. Jőjjön csak. Elvégeztem, a mit kellett és szabad vagyok. Most együtt mehetünk, ha tetszik, Renfieldhez.

– Attól tartok, hogy kiestem a kegyeiből. Az interview igen rövid volt. Mikor a szobájába léptem, egy zsámolyon ült a szoba közepén, könyökével a térdére támaszkodva, arcán a legmogorvább elégedetlenség kifejezésével. Én a lehető legnagyobb nyájassággal szólitottam meg. Rám sem hederitett. – Nem ismer? kérdeztem tőle. A felelete nem volt valami nagyon kedvező. – Nagyon is jól -453- ismerem, mondja. Maga az a vén bolond, Van Helsing. Jobban szeretném, ha elkotródnék innen, minden bolond tudományával egyetemben. Az ördög vigyen el minden nagyfejü hollandust a pokolba. – Ennél többet aztán nem is mondott és ugy ült ott megingatlan közömbösségében, mintha nem is lettem volna a szobában. Igy hát elestem az alkalomtól, hogy ezt az okos bolondot tanulmányozhassam; hát most megyek és megvigasztalódom azzal, hogy néhány kellemes szót váltsak a mi aranyos madame Minnánkkal. Igazán kimondhatatlanul örvendek, barátom John, hogy nem terheljük és kinozzuk őt többé a mi borzalmas dolgunkkal. Hiányozni fog nekünk a segitsége, de azért jobb igy.

– Teljesen egyetértek ebben önnel, – feleltem én. – Harkernénak jobb, hogy kimarad a dologból. Hisz még nekünk, tapasztalt és edzett férfiaknak is elég keserves – hát még egy gyönge asszonynak.

Van Helsing tehát Harkerékhoz ment beszélgetni. Morris és Artur elmentek a hiányzó ládák nyomát keresni. Én a napi kötelességem után látok és estére találkozunk ismét. -454-

Harkerné Minna naplója.

Különösen esik, hogy igy titkolóznak előttem; előttem, a ki mindez ideig férjemnek minden gondolatát ismertem; alig birom elviselni, a mint látom, hogy bizonyos dolgoknak, még pedig a legéletbevágóbbaknak még az emlitését is kerüli. Ma reggel sokáig aludtam a tegnapi nap fáradalmai után és noha Jonathán is nagyon későn ébredt, mégis korábban ébredt nálamnál. Még tán soha sem beszélt velem oly gyöngéden és szeretetteljesen, mint ma, mielőtt távozott volna hazulról, de azért egy szót sem szólt arról, hogy mi történt tegnap a gróf házában tett látogatásuk alatt. Pedig tudhatta, hogy mennyire gyötör az aggodalom. Szegény jó uram! Pedig tudom, hogy ez neki tán még rosszabbul esett, mint nekem. Mind megegyeztek abban, hogy jobb lesz engem ezentul kizárni ebből a borzalmas dologból – és én belenyugodtam. És tessék! Most mégis sirok, mint afféle gyönge bolond, mikor pedig tudhatnám, hogy csakis férjemnek nagy szeretetét és azoknak a jóságos embereknek a gondoskodását bizonyitja a titkolózásuk.

A sirás jól esett. Egyszer majd csak eljön az ideje annak is, hogy Jonathán mindent -455- elmondhat nekem és nehogy ő azt higyje egy percig is, hogy én is titkolni akarok tőle valamit, hát szokás szerint jegyzem naplómat, a mely szivemnek minden gondolatát megőrzi az ő számára, ha majd egykoron olvasni kivánná. Sajátságosan busnak és levertnek érzem magamat ma. Lehet, hogy ez csak az eddigi izgalmak visszahatása.

Tegnap éjjel, mikor az urak elmentek, lefeküdtem, mivel meghagyták, hogy megtegyem. Egy cseppet sem voltam álmos, ellenben emésztő aggodalommal voltam telve. Minden eszembe jutott, a mi az utóbbi időkben történt és minden együtt egy rémes tragédiának látszott, a melyet a végzet sodor a meghatározott cél felé. Akármit tegyen is az ember, ha a legjobb szándékkal is, mindig épp arra vezet, a mit legjobban akar kerülni. Ha én nem mentem volna Witby-be, szegény édes Lucym talán még most is velünk volna. Ő nem sétálgatott a temetőben mig én ott nem voltam és ha nem járt volna ott nappal, hát éjjel sem ment volna oda álmában; és ha nem ment volna oda, mint alvajáró, az a szörnyeteg nem támadhatta volna meg. Oh! Hát miért is kellett nekem Wytby-be mennem? No, már megint sirok! Ugyan mi lelt engem ma. El kell titkolnom a férjemtől, mert ha megtudná, -456- hogy egy reggel kétszer is sirtam – én, a ki soha sem szoktam – hát a szegénynek a szivét agyongyötörné a nyugtalanság.

Arra már nem emlékszem jól, hogy mikor aludtam el tegnap este. Emlékszem arra, hogy egy izben hirtelen kutyaugatást és egy sereg különös hangot hallottam, – mintha buzgó és hangos imádság lett volna, – Renfield ur szobájából, a mely valahol az enyém alatt lehet. Aztán egyszerre mély csönd következett, olyan mélységes csönd, hogy szinte megijesztett, fölkeltem tehát és kinéztem az ablakon. Minden sötét volt és csöndes, a holdvilágban nyuló fekete árnyak félelmesen titokzatosaknak látszottak. Semmi sem mozdult, de minden rideg és merevnek látszott, mint a halál vagy a végzet, annyira, hogy az a vékony sáv sürü fehéres köd, a mely alig észrevehető lassusággal huzódott a gyepes téren keresztül a ház felé, szinte élő és öntudatos valaminek látszott. Azt hiszem, hogy gyötrő gondolataimnak a megszakitása jól esett, mert a mint visszafeküdtem az ágyba, jól eső zsibbadtság vett erőt rajtam. Egy darabig csak feküdtem, de még sem tudtam elaludni, hát ismét fölkeltem, az ablakhoz mentem és kinéztem rajta. A köd ezalatt terjedt, már egészen közel volt a házhoz, ugy, -457- hogy láttam, a mint szinte a falhoz tapadt és mintha loppal huzódnék föl az ablakok felé. Szegény Renfield ismét hangosabb volt, mint valaha és noha egy szót sem birtam megérteni lármájából, a hanghordozásából tisztán ki lehetett venni, hogy esdekelve könyörög valamiért. Aztán küzdelem zaját hallottam és tudtam, hogy az ápolók bánnak el szegénynyel. Annyira megrémültem, hogy visszabujtam az ágyba, fejemre huztam a paplant és fülemet bedugtam az ujjammal. Nem voltam már egy csőppet sem álmos, vagy legalább is azt gondoltam, hogy nem vagyok; de mégis el kellett aludnom, mert ezután, rosz álmokat kivéve, nem emlékszem semmire sem egészen reggelig, a mikor Jonathán fölébresztett. Még fölébredve is alig tudtam megérteni, hogy hol vagyok és hogy Jonathán az, a ki fölibém hajol. Az álmom nagyon sajátságos volt, azt gondoltam, hogy alszom és várom Jonathán visszajövetelét. Nagyon aggódtam a férjem miatt, de képtelen voltam megmozdulni. A lábam, kezem és fejem oly nehéz volt, hogy nem birtam emelni, hát aludtam tovább nyugtalanul és gondolkoztam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a levegő nehéz, nyirkos és hideg. Letoltam a paplant az arcomról és meglepetve láttam, hogy minden homályos körülöttem. -458- A gázláng, a melyet lecsavarva égve hagytam Jonathán számára, csak egy parányi vörös szikrának látszott a ködön keresztül, a mely mind sürübben ömlött a szobába. Ekkor eszembe jutott, hogy tán nyitva hagytam az ablakot, mikor lefeküdtem. Szerettem volna fölkelni, hogy megnézzem, de tagjaim sulyosak voltak, mint az ólom és az akaratom is tehetlenül zsibadt volt. Hát csak feküdtem és türtem tovább. Behunytam a szememet, de a szemhéjamon keresztül is láttam. Csodálatos, hogy az ember álmában, mire nem képes és mily nagyszerüen képzelődik. A köd mind sürübb és sürübb lett és most már azt is tudtam, hogy hogyan jött be. Mert jól láttam, mintha füst vagy forró viznek a párája volna, nem az ablakon, de a csukott ajtó eresztékein keresztül a szobába tódulni. Folyton sürüsödött, mig végre mintegy álló felhő oszlopba verődött őssze, a melynek a tetején keresztül a gázlámpát mintegy vörös szemet láttam pislogni.

Minden forogni látszott velem, a felhőoszloppal együtt, a mely a szoba közepén forgott, mig a tetején pislogó gáz ketté nem oszlott és két vörös szem képében rám nem szegződött a ködön keresztül, épp mint a Lucy által egy pillanatnyi önkivületében emlitett két vörös szem, midőn egy izben a lemenő nap -459- fénye a temető templomának ablakaiból verődött vissza. Ekkor rémülettel eszméltem arra, hogy épp igy látta Jonathán is azokat a rettenetes asszonyokat, a holdfényben gomolygó, ködből élő testté válni. És azt hiszem, hogy álmomban el kellett ájulnom az irtózattól, mert ezentul minden sötétségbe merült körülöttem. Képzeletem végső őntudatos erőlködése elájulásom pillanatában, még egy kisértetiesen fehér arcot mutatott, mely a ködből kiválva, felém hajolt. Őrizkednem kell az ilyen borzalmas álmoktól, mert az embernek az esze is megbomolhat tőlük. Megkérném Van Helsinget vagy Seward doktort, hogy adjanak valami altatót, de félek, hogy nyugtalankodni találnának miattam. Az éjjel iparkodni fogok jól aludni, ha nem sikerül, holnap egy adag chlorált kérek tőlük, hisz egyszer csak nem árt és legalább jól elalszom tőle. Az elmult éjszaka jobban kifárasztott, mint ha egyáltalán nem aludtam volna.

10 óra este. A mult éjjel aludtam, de nem álmodtam, jól kellett aludnom, mert Jonathán lefekvése sem ébresztett föl, de az álom egy csöppet sem üditett, mert ma rettenetesen gyöngének és kedvetlennek éreztem magamat. Az egész napot olvasva vagy szunnyadozva töltöttem, -460- délután Renfield ur kéretett, hogy nem látogatnám-e meg. Szegény ember nagyon gyöngéd volt és a mikor eljöttem tőle, megcsókolta a kezemet és azt mondta, hogy Isten áldjon meg. Modora valahogy nagyon meginditott és folyton sirnom kell, ha rágondolok. Ez egy ujabb gyöngeség, a melyet igyekeznem kell leküzdeni. Jonathán kétségbeesnék, ha tudná, hogy annyit sirdogálok. Ő és a többiek csak ebédre jöttek haza, mind kifáradtan. Én megtettem, a mit csak tehettem a fölviditásukra és ez magamnak is jól esett, mert egészen elfelejtettem, hogy milyen gyönge vagyok. Ebéd után engem aludni küldtek, ők pedig a füstölőbe mentek szivarozás ürügye alatt, de én jól tudom, hogy a nap eseményeit akarták megbeszélni. Jonathán modorából láttam, hogy fontos közleni valója van. Én nem voltam olyan álmos, mint a milyen szerettem volna lenni, hát mégis megkértem Seward drtort, hogy adjon valami kis altatót, mert nem tudok jól aludni. Ő nagyon szivesen készitett valami kis orvosságot, mit megitatott velem, mondván, hogy nem fog megártani, mert igen gyöngére készitettem. Én megittam és most várom az álmot, mely lassan közeledik. Reméllem, hogy nem tettem rosszul, mert most, hogy az álmosság kezd -461- meglepni, egy ujabb félelmem támad. Hátha nem helyesen tettem, hogy megfosztottam magamat a fölébredés lehetőségétől, hátha majd szeretnék fölébredni és nem tudok, de itt az álom. Jó éjt!

Harker Jonathán naplója.

Október 1. este. Elhajtattam Walworthba és megtaláltam a keresett fuvarosok egyikét Smollet Józsefet, ingujjban a teáját egy bögréből iszogatva. Tisztességes jóravaló embernek, megbizható derék munkásnak látszott. Mindenre vissza tudott emlékezni, a faládákat illetőleg, és egy csudálatos szamárfülekkel tele zsebkönyvéből, a melyet valahonnan előkaparázott, pontosan le tudta diktálni a rendeltetésük helyét. Azt mondta, hogy hatot szállitott el egyszerre egy fuvarral Carfaxból és Chicksand-utca 197 szám alá vitte; a másik hatot pedig Jamaica fasorba vitte Bermondsey külvárosba. Ha a grófnak az volt a szándéka, hogy egész London területén szórja szét kisérteties pihenőit, ekkor ez a két hely nyilván csak az első stáció volt, a honnan ismét másokkal odébb szállittatja őket. Azt kérdeztem még a fuvarostól, -462- hogy meg tudná-e mondani, hogy több ládát nem-e szállitottak el azóta Carfaxból. Azt felelte, hogy: „de biz ezelőtt négy nappal a korcsmában hallottam, a mint egy Bloxam nevü ember beszélte, hogy ritka ronda munkával volt megbizva egy düledező régi kastélyban, Purfbetben. Már pedig nem sok olyan ház van azon a tájon, hát lehet, hogy Bloxam Samu is tudna valamit mondani az urnak.“ – Kérdeztem, hogy meg tudná-e mondani, hogy hol találnám azt az embert és hogy szivesen adnám párját annak az aranynak, a mivel beszélgetésünket kezdtük, ha annak az embernek pontos cimét meg tudná nekem szerezni. Emberem egy kortyintással nyelte le teáját és fölkelve, azt mondta, hogy „rögvest elindulok a keresésére.“ Az ajtóban azonban megállt és igy szólt:

– De minek tartóztatnám a nagyságos urat olyan sokáig itten. Ki tudja, mikor találom meg emberünket. De ha egy levélboritékot hagyna itt az adreszával meg egy levélbélyeggel rajta, ha megtudom, hogy hol találhatja meg Bloxam Samu pajtást, ozt még ma este postára teszem a levelet.

Ez okosan volt kifundálva, hát elküldtük az egyik gyerekét egy hatossal, hogy vegyen rajta levélpapirost és boritékot, az aprópénzen -463- pedig cukrot magának. A mikor visszajött, ráirtam cimemet a boritékra, bélyeget tettem rá még egyszer megigértettem magamnak Smollet barátommal, hogy okvetetlen elküldi, ha megtalálja Bloxam Samu cimét és hazafelé indultam. Most már nyomon vagyunk. Nagyon fáradt vagyok ma este és nagyon álmos. Minna mélyen alszik, de nagyon sápadt és a szeme olyan, mintha sirt volna. Szegény drágám, bizonyosan izgatja, hogy semmit sem tud és kétszeresen aggódik értem és a többiekért is. De azért nem szabad ellágyulnom és még csak céloznom sem szabad a dologra. Különben ez nem is olyan nehéz, mint gondoltam, mert Minna is nagyon zárkózott lett erre a dologra nézve és nem beszélt a grófról és cselekedeteiről csak egyetlen egyszer sem, a mióta tudattuk vele határozatunkat.

Egy hosszu, fárasztó és izgató napom volt. Az első póstával reggel megkaptam a levelem, benne ceruzával, jó nagy öreg betükkel volt irva:

Még ágyban kaptam a levelet és fölkeltem, a nélkül, hogy Minnát fölköltöttem volna. Nagyon kimerültnek, sápadtnak és álmosnak -464- látszott, szinte betegnek. Föltettem magamban, hogy nem hagyom fölkelni és ha hazajöttem, intézkedni fogok, hogy visszatérhessen Exeterbe. Jobb lesz neki otthon rendes napi foglalkozásával szórakozni, mint itt köztünk lenni, de semmit meg nem tudni. Seward doktorral egy percre találkoztam és megmondtam neki, hogy hova megyek és hogy azonnal sietek vissza, mihelyt megtudtam valamit. Welworthba hajtattam és némi kereséssel ráakadtam a jelzett házra. Ott azt mondták, hogy Bloxem Samu egy épülőfélben levő gyárnak fuvarosa. Oda is elmentem utána és sok utánjárással és még több borravalóval végre sikerült őt kihalászni a munkások tömegéből. Mikor megmagyaráztam neki, hogy szivesen fizetek a kért fölvilágositásért és mindjárt foglalót is adtam neki, nem kérette magát, de elmondta, hogy kétszer fordult szekérrel Carfax és egy ház közt Piccadilly-ben és kilenc nagy ládát fuvarozott az egyik helyről a másikra – „még pedig fene nehezek voltak.“ Kérdeztem tőle, hogy meg tudná-e mondani a házszámot Piccadillyben, a mire igy felelt:

– Már én biz a számot elfeledtem uram, de nem messze volt egy nagy fehér templomtól. A ház maga egy ócska poros fészek, -465- ámbátor nem olyan rémletes poros, mint az, a honnan azokat a fene nehéz ládákat elhoztam.

– Ott várt rám Carfaxban az az öreg ur, a ki megfogadott a munkára. Ő maga segitette a ládákat is fölrakni a szekérre. Akármi legyek, ha nem a legerősebb ember volt, a ki valaha elém került, pedig öreg legény ám már, fehér bajuszszal, ozt oly vékony dongáju, hogy még tán árnyékot sem vet az istenadta.

– Hát oda is ő eresztett be. Előbb kellett neki oda érni, mert a mikor becsengettem, ő nyitott ajtót és megint maga segitett leszedni és becipelni a ládákat a csarnokba.

– Még csak nem is láttam. Az öreg ur nyitotta és csukta az ajtót, a mikor jöttem-mentem.

– Nem én uram. Hanem azért könnyen megtalálhatja. Nagyon magas, széles kőpárkánynyal és erkélylyel, rajta meg keskeny magas lépcsővel az ajtaja előtt. Magam is azt gondoltam, hogy ilyen magyarázat után csak ráakadok a házra, hát megfizettem barátomnak az értesitéseit és elindultam Piccadilly felé. Egy ujabb kinos fölfedezés volt, hogy a gróf maga is képes a ládái elszállitásával foglalkozni. A Piccadilly cirkusznál elküldtem a kocsimat és gyalog mentem tovább, csakhamar megtalálva a leirt házat, a gróf legujabb buvó helyét. A ház régóta lakatlannak látszott, az ablakok szinte meg voltak vakulva a portól, az ablak rámák és ajtók elfeketedve az időtől, a vasrészekről lekopott a festék. A ház nemrég még eladó vagy kiadó lehetett, mert az erkélyen látható a kitépett hirdető cédulának rozoga rámája. Sokért nem adtam volna, ha a cédulát jó állapotban találom, mert erről esetleg ráakadtam volna a ház tulajdonosára. Minthogy a ház elején nem tudtam meg semmit sem, megkerültem, hogy talán ott találok valakit, a ki -467- fölvilágositással szolgálhatna. A piccadilli házak mögötti térségen élénk volt az élet. Az ott dolgozó és őgyelgő lovászok közül egy-kettőtől tudakoltam, hogy nem tudnak-e valamit az üres házról. Az egyik azt mondta, hogy hallotta, hogy nem rég vették meg, de azt nem tudta megmondani, hogy kicsoda. De arra még emlékezett, hogy a mikor a hirdető cédula még ép volt, arra menet akárhányszor, elolvasta rajta, hogy Mitchell és fiai közvetitő cég kinálja a házat. Hát talán azoknál megtudhatnám, a mire kiváncsi vagyok. Megköszöntem a szives fölvilágositást és odébb álltam. Már sötétedni kezdett, hát nem volt vesztegetni való időm. Egy utba eső klubban megkerestem a Mitchell és fiai cég cimét a cimnaptárban és csakhamar Sackville utcai irodájukban kopogtattam.

Az uri ember, a ki fogadott, föltünően szives modoru, de a milyen szives, épp oly zárkózott volt. Mihelyt megmondta, hogy a piccadilli ház már el van adva, azt gondolta, hogy a dolog ezzel el is van intézve. Midőn azt kérdeztem tőle, hogy ki vette meg, nagyra nyitott szemmel csak annyit felelt.

– Bocsásson meg uram – mondtam én az övéhez hasonló udvariassággal, de nekem -468- különös okom van megtudni, hogy ki vette meg a házat.

– Én pedig nem mondhatom meg. A Mitchell és fiai cég nem szokta elárulni a klienseinek az ügyeit.

– Az önök kliensei, uram, boldogok, hogy ilyen biztos kézben vannak érdekeik. Különben én magam is céhbeli vagyok. Ezzel átadtam neki a névjegyemet. – Ebben az esetben sem puszta kiváncsiságból tudakozódom, de lord Godalming megbizásából, a ki tudni szeretne egyet-mást a házról, a mely nemrégiben az ő tudomása szerint még eladó volt. – Eme szavakra kissé megenyhült a kollega s igy szólt:

– Igen szivesen kötelezném le önt és kiváltképpen lord Godalmingot, Harker ur. Ha lesz szives itt hagyni ő lordsága cimét, konzultálni fogom társamat és ha csak lehet, még az esti postával megadom a kivánt felvilágositást.

Ezzel be kellett érnem, átadtam tehát dr. Seward lakcimét és ott hagytam zárkózott kollegámat és siettem haza.

A többieket már mind otthon találtam. Minna bágyadt volt és sápadtnak látszott, de minden erejével azon iparkodott, hogy frisnek és jókedvünek lássék. A szivem vérzik, hogy -469- titkolóznom kell előtte és ennélfogva nyugtalanitanom őt. Hála Istennek, hogy ez az utolsó éjszaka, holnap rajta leszek, hogy hazaküldjem.

A többieknek sem szólhattam aznapi fölfedezéseimről, a mig magunkra nem maradtunk. Minnát a szobájába kisértem és meghagytam, hogy feküdjék le. Szegényke sokkal gyöngédebb volt hozzám, mint bármikor és ugy csüngött rajtam, mintha vissza szeretne tartani; de nagyon sok volt a megbeszélni valóm, hát el kellett jönnöm.

A többieket a könyvtár szobában találtam a kandalló tüze körül. Mikor elvégeztem közléseimet, Van Helsing igy szólt:

– Ez nagy munka volt Jonathán barátom. Kétségtelen, hogy nyomán vagyunk a hiányzó ládáknak, ha abban a házban találjuk őket, akkor föladatunk közeledik a végéhez. De, ha még hiányoznak onnan is, tovább kell keresnünk, mig valamennyit megtaláljuk. Akkor aztán az igazi halálába kergetjük a nyomorultat. Egy darabig mind némán ültünk, egyszerre csak Morris szólalt meg:

– Csakhogy ez egészen más Artur. Mi betörtünk Karfaxba, de éjnek idején egy fallal köritett park védelmében. De egészen más dolog ám, egy piccadilli házba betörni, akár éjjel, akár nappal. Én megvallom, hogy fogalmam sincs róla, hogy hogyan jussunk oda be, hacsak az ágenstől nem kapunk valami féle kulcsot. Különben ezt majd meg tudjuk a leveléből, a melyet neked fog irni reggel.

– Godalming lord felállott és össze ráncolt homlokkal kezdett a szobában föl és alá járni. Egyszerre csak hirtelen megállva szólott:

– Quinceinek igaza van, ez a betöréses mesterség komoly kezd lenni. Egyszer csak sikerült, de ezuttal nem tudom, mi lesz, ha csak a gróf kulcsos kosarát meg nem szerezzük valahogy.

Minthogy semmit sem csinálhattunk reggel előtt és várnunk is kellett, mig Godalming hirt kap Mitchel és társától, elhatároztuk, hogy reggeli előtt nem kezdünk semmibe sem. Egy darabig még együtt voltunk és füstöltünk a dolgot minden oldalról megvitatva. Én a napló jegyzeteimet fejeztem be. Nagyon álmos vagyok és megyek aludni…

Még egy sort. Minna mélyen alszik és a lélegzete rendes. A homloka össze van ráncolva, -471- mintha még álmában is gondolkoznék. Még mindig nagyon sápadt, de nem látszik olyan nagyon kimerültnek, mint reggel. No de holnap mindez jóra fordul és ő jól fogja érezni magát otthon Exeterben. Óh, de milyen álmos vagyok!

Seward doktor naplója.

Már ismét nem tudok eligazodni Renfilden. A hangulata oly gyorsan változik, hogy alig birom a változatait követni. Ma reggel, midőn azután, hogy Van Helsinggel oly kurtán bánt el, nála jártam, a modora olyan volt, mintha a végzetnek parancsolna. Nem törődött semmivel sem, a mik körülötte történnek a földön. A felhőkben járt és onnan nézte le apró gyöngeségeinket és szükségeinket. Én azt gondoltam, hogy fölhasználom az alkalmat tán megtudhatók tőle valamit, hát kérdeztem:

– A légy, jó uram, csapongásában meglepő hasonlatosságot árul el a lepkével. A lepkét pedig már a régiek a lélek jelképe gyanánt tisztelték.

– Oh nem! Oh nem! Nekem nem kellenek lelkek. Élet kell nekem csupán. De hát ezzel is rendben vagyok most már. Megvan minden, a mit kivántam.

– Ugy hát rendben van az élettel és nem kiván lelkeket? És miért nem? Ezt a kérdést hirtelen és egy kissé nyersen intéztem hozzá, hogy zavarba hozzam, a mi sikerült is. Rögtön visszaesett régi alázatos modorába, mélyen meghajolt előttem és hizelkedve mondta:

– Nem kell nekem semmiféle lélek sem, igazán, igazán, hogy nem kell. Nem tudnám hasznát venni, ha megkapnám is; igazán semmi hasznom sem lenne belőle. Nem tudnám sem megenni, sem meg…“ Hirtelen elhallgatott és a régi ravasz kifejezés suhant végig az arcán, mint a szellő a tó tükre fölött. – És tudja doktor, a mi az életet illeti, hát mi is az végre? Ha megvan mindene, a mit kiván és tudja, hogy soha többé szükséget nem fog szenvedni – ennyi az egész. Nekem vannak barátaim – nagyon jó barátaim – mint például ön is Seward doktor; – ezt kimondhatatlanul kaján mosolygással mondta – és tudom, hogy soha sem fogok az élet nélkülözhetetlen föltételeiben szükölködni.

Ez után konok hallgatásba merült és nem -473- lehetett többé egy szót sem kivenni belőle. Egy sereg hiába való kisérlet után, látva rosz kedvét, otthagytam őt.

Későbben a nap folyamán értem küldött. Rendes körülmények között nem mentem volna különös ok nélkül, de mostanában annyira érdekel, hogy szivesen lefáradtam hozzá. A szobája közepén egy zsámolyon ülve találtam. Mikor beléptem, azonnal megszólalt, mintha készen várta volna jöttömet:

– Nekem nem kell semmiféle lélek sem! – mondta halk, gyenge hangon, mintha ez a dolog azóta is mindig gyötörte volna. Én föl akarván használni hangulatát, igy szóltam hozzá:

– De – kérdeztem tőle, – hogyan akarja megkapni az életet a nélkül, hogy a lelket is meg ne kapná. – Ez mintha egy kissé gondolkozóba ejtette volna, hát folytattam:

– No ugyan jó dolga lesz valamikor, mondhatom, ha már majd ott kint röpköd az ürben, ha annak a sok ezer légynek, póknak, madárnak és macskának a lelke mind körülötte fog zümmögni, csicseregni és nyávogni. Hisz tudja, hogy az -474- életüket vette, hát most a lelküket is el kell türnie! – Ez annyira megragadta képzeletét, hogy bedugta fülét az ujjával és behunyta a szemét, szorosan összehuzva, mint a kis gyermekek szokták, mikor szappannal mosdatják őket. Volt valami szomoruan megható az arcában, a mely egyben leckével is szolgált nekem, mert mutatta, hogy az, a ki előttem van gyermek – gyermek csupán, noha vonásai hervadtak és borotválatlan állán fehér a sörte. Meg akartam nyugtatni, hát jó hangosan kérdeztem, hogy bedugott fülével is meghallja:

– Nem kell! A legyek egyáltalán nem sokat érnek! – Egy kis szünet után hozzátette. – Hanem azért még sem szeretném, ha a lelkük körülöttem dongana.

– Fütyülök a pókjaira! Mi hasznát venném a pókoknak? Nincs azokon a mit az ember megegyék vagy meg… ismét hirtelen elhallgatott, mintha tilos tárgyra tért volna.

– Lám, lám! gondoltam magamban, most már másodizben akad meg az „igyék“ szó előtt; mit jelentsen ez? Renfield mintha maga is -475- észrevette volna, hogy ügyetlenséget követett el, sietve beszélt tovább, mintha a figyelmemet el akarná terelni róla.

– Most már egyáltalán nem törődöm az effélékkel. Tul vagyok az ilyen ostobaságokon. Ennél sokkal nagyobb dologra várok.

– Oh, milyen nevetséges ostobaságokat beszél ön össze-vissza! – Én föl sem véve gorombaságait, tovább beszéltem.

– Szeretném tudni, – mondtam tünődve – hogy milyen lehet egy elefántnak a lelke!

– Nekem nem kell az elefánt lelke, nekem egyáltalán semmiféle lélek sem kell! – mondta Renfield. Egy darabig leverten üldögélt. Egyszer csak hirtelen, lángoló tekintettel ugrott talpra. – A pokolba veled és a lelkeiddel! – kiáltotta. Mit kinzol a lelkekkel. Nincs nekem elég gondom és bajom már is, a nélkül, hogy még lelkekkel is bajlódjam! – Oly ellenséges indulattal nézett rám, hogy én azt hittem, hogy ismét támadni készül és megfujtam a sipomat. A mint ezt meghallotta, rögtön lecsöndesült és mentegetőzve mondta:

– Bocsáson meg doktor; megfelejtkeztem magamról. Önnek nincsen szüksége segitségre. -476- Én annyit gyötrődöm magamban, azért vagyok ilyen izgatott. Ha ön tudná, hogy mily föladat előtt állok, hogy mire kell magamat elszánnom, hát sajnálna engem, türne velem és megbocsájtana nekem. Kérem ne huzasson rám kényszerzubbonyt. Gondolkoznom kell és nem gondolkozhatom szabadon, a mikor a testem fogoly. Remélem, hogy megért engem. – Önuralma megnyugtatott, azért a mikor az ápolók jöttek, mondtam nekik, hogy nincsen baj és elmehetnek. Renfield megvárta, mig elmentek és az ajtó becsukódott és ekkor meglepő méltósággal és szelidséggel mondotta:

– Seward doktor ön igen szives volt én hozzám. Higyje el, hogy nagyon hálás vagyok önnek! – Én jónak láttam őt ebben a jó hangulatban hagyni és eljöttem tőle. Van valami ennek az embernek az állapotában, a mi gondolkozóba ejt.

Megveti az alacsonyabb rendü életet, noha ezeknek a lelkeitől is retteg. -477-

Logikusan mindeme dolgok egyet bizonyitanak! Valamely módon bizonyosra veszi, hogy valamely magasabb rendü életet nyer el. De retteg a következményétől – a lélek terhétől, Tehát emberi életre vágyik!

– Könyörületes Isten! a gróf jelent meg neki és valamely ujabb borzalomra lehetünk elkészülve!

Későbben. Mikor már a betegeket végig jártam, fölkerestem Van Helsinget és közöltem vele gyanumat. Ő nagyon elkomolyodott és egy ideig gondolkozott, aztán kért, hogy vinnem Renfieldhez. Megtettem. Mikor az ajtaja elé értünk, hallottuk, hogy betegünk vigan dalolász, mint régente ezelőtt szokott. Mikor beléptünk, ámulva láttuk, hogy cukrot szórt az ablakába, a melyen csak ugy tódultak be az ősztől elgyöngült legyek. Megpróbáltuk vele előbbeni beszélgetésünkre terelni a szót, de ránk sem figyelt. Folytatta a dalolást, mintha ott sem lettünk volna. Olyan tudatlanul jöttünk el tőle, a hogy oda indultunk.

Mitchell és társa levele Lord Godalmingnek.

Mindig szerencséseknek fogjuk magunkat tartani, ha valamely kivánságának eleget tehetünk. Van szerencsénk Lordságodnak Harker Jonathán ur által tolmácsolt kérdésére a következő fölvilágositást adni, a piccadilly-i 347. sz. ház adás-vevését illetőleg. Eladók a boldogult Winter Arkibald végrehajtói. Vevője egy külföldi mágnás De Ville gróf, a ki készpénzzel fizette ki a vételárt. Ezen kivül semmit sem tudunk róla.

Seward doktor naplója.

Egy embert állitottam a mult éjjel a folyosóra és meghagytam neki, hogy figyeljen minden neszre, a melyet Renfield szobájából hallana és hogy azonnal hivjon engem, ha valami szokatlanságot tapasztalna. Estebéd után, mikor mind együtt voltunk a könytárszoba kandallója körül – Harkernét kivéve, a kit aludni küldtünk – a napi eseményeket -479- és fölfedezéseket vitattuk meg. Harker volt az egyetlen, a ki valamely eredményt tudott fölmutatni és mi telve vagyunk reménynyel, hogy a nyom, a melyre akadtunk, célhoz visz bennünket.

Mielőtt lefeküdtem volna, még egyszer lementem Renfield szobájához és benéztem hozzá a megfigyelésre szánt nyiláson keresztül.

Ma reggel kirendelt emberem hirül hozta, hogy éjfél után a beteg nyugtalankodni kezdett és folyton hangosan imádkozott. Én kérdeztem tőle, hogy ez volt-e minden és ő azt felelte, hogy ez volt minden, a mit hallott. A modorában annyira gyanusnak tetszett valami, hogy egyenesen megkérdeztem tőle, hogy nem aludt-e el. Ő tagadta, hogy aludt volna, de annyit bevallott, hogy szunyókált. Igazán rettenetes, hogy még a férfiak is ilyen megbizhatatlanok.

Ma Harker ismét a fölfedezett nyomot követi. Artur és Morris pedig lovak után járnak. Artur gondolata volt, hogy jó lesz lovakat készen tartani, mert ha megkapjuk a keresett információt, nem lesz vesztegetni való időnk. Sterilizálnunk kell a nap nyugta és kelte közt a gróf által inportált földet mind, -480- hogy ne maradjon neki buvó és pihenő helye. Van Helsing a Britisch muzeumba ment, a régi doktorok könyveit kutatni. A régiek, azt mondja, számon tartottak olyan dolgokat, a melyeket követőik nem fogadtak el és a professzor demonok és boszorkányok ellen való szerek után kutat náluk, a melyeknek, talán később, magunk is hasznát vehetjük.

Néha bizony azt gondolom, hogy valamennyien meg vagyunk bolondulva és hogy egyszer csak kényszer zubbonyban fogunk az eszünkre térni.

Később. – Ismét találkoztunk. Végre mintha csakugyan a helyes nyomon volnánk és holnapi munkánk, talán már a végnek a kezdete leszen. Szeretném tudni, hogy Renfieldnek a nyugalma összefügg-e valamiféleképpen ezzel. Hangulatai oly pontosan követték a gróf cselekedeteit, hogy tán valamely szubtilis módon megérzi a szörnyeteg bekövetkező pusztulását. Most legalább látszólag tökéletesen nyugodtnak mutatkozik… Vajjon csakugyan az-e? – Ez a vad sikoltás mintha az ő szobájából jött volna…

Az ápoló rohanva tört a szobámba és azt mondta, hogy Renfieldet valamely baleset érte. Sikoltani hallotta és mikor bement hozzá, a -481- földön fekve találta, arcával a padlónak fordulva nagy vértócsában. Megyek le…

Seward doktor naplója.

Hadd jegyzek pontosan mindent, a mi történt a legutóbbi jegyzetem óta. A legkisebb részletet sem szabad elfelejtenem, a mire csak emlékezni birok.

Midőn Renfield szobájába értem, csakugyan a padlón egy vértocsában fekve találtam őt, a mint meg akartam mozditani, azonnal kitünt, hogy borzasztó sérüléseket kellett szenvednie. Az arcát megforditva, láttam, hogy iszonyuan össze van törve, mintha a padlóhoz verték volna. Az arcán ejtett sebekből eredt a vértócsa. Az ápoló, a ki mellette térdelt, azt mondotta, a mikor a testét megforditottuk:

– Én azt hiszem uram, hogy a gerince van eltörve. Nézze csak a jobb karja és a lába és az arcának a jobb oldala is, mintha teljesen szélütött volna. Én azt mondtam neki, siessen Van Helsing drhoz és kérje meg, hogy azonnal jőjjön ide. Szükségem van rá, de pillanatnyi késedelem nélkül, emberem elszaladt és néhány perc mulva ott termett a professzor -482- hálókabátban, papucscsal a lábán. Mikor meglátta Renfildet a padlon, egy pillanatig élesen rá nézett, aztán felém fordult. Azt hiszem, a szememből olvasta ki a gondolatomat, mert egész nyugodtan, az ápoló füleinek szánva mondta; –

– Ah mily sajnos baleset! Nagyon gondos ápolás és nagy figyelemre lesz szüksége. Én magam fogok önnel maradni, de előbb felöltözöm. Ha ön addig itt marad, néhány pillanat mulva visszatérek.

A beteg hörögve lélegzett és könnyü volt látni, hogy valamely borzasztó belső sérülést szenvedett. Van Helsing bámulatos gyorsasággal tért vissza orvosi müszereket hozva egy tokban. Már nyilván gondolkozott és el volt határozva, mert alighogy a betegre nézett a fülembe sugta:

– Küldje el az ápolót. Egyedül kell a beteggel lennünk, ha az operáció után magához tér! Én hát igy szóltam az ápolónak:

– Azt hiszem, hogy most már mehet Simmons, egyelőré megtettünk mindent, a mit tehettünk. Jobb lesz, ha körüljárja egy kicsit az intézetet, a mig Van Helsing doktor az operációt végzi. Azonnal tudassa velem, ha valahol valami szokatlant tapasztalna. -483-

Az ápoló távozott és mi ketten alaposan megvizsgáltuk a beteget. Az arcon ejtett sebzés felületesnek látszott, a legsulyosabb volt egy horpadás a koponyán. A professzor egy pillanatig gondolkozott, aztán igy szólt:

– Meg kell szabaditanunk az agyát a nyomástól, a vérzés sebessége bizonyitja sérülése sulyosságát. Az egész agyát elfutja nemsokára a vér, gyorsan kell a lékeléshez látnunk, nehogy késő legyen. – A mig beszélt, halk kopogást hallottunk az ajtón. Oda mentem és kinyitottam. Artur és Morris álltak a folyosón papucsban és hálóköntösben. Artur szólalt meg:

– Hallottam, a mint az embere Van Helsinget felköltötte és valami balesetről beszélt. Hát hamar felköltöttem Morrist, hogy lejöjjünk. Bejöhetünk? Biccentettem és nyitva tartottam az ajtót, mig bejöttek, aztán bezártam ujra.

Morris, a mint meglátta a beteget a padlón és a rengeteg vért, halkan kérdezte:

– Istenem, mi történt vele? Én gyorsan megmondtam, a mit tudtam és magyaráztam neki, hogy az agylékelés után, azt hiszszük legalább, hogy rövid időre vissza fogja nyerni öntudatát. Morris, Arturral együtt az ágy szélére ült, mindannyian türelemmel figyeltünk. -484-

– Csak addig várunk, mig meg tudjuk a legjobb pontot a lékelésre határozni, hogy gyorsan eltávolithassuk az aludt vért, mert nyilvánvaló, hogy a belső vérzés fokozódik.

A várakozás percei irtóztató hosszusággal multak. A szivem elszorult és Van Helsing arcán láttam, hogy ő is aggodalommal néz a történendők elé. Remegtem a szavaktól, a miket Renfield mondani fogna. Féltem még gondolkozni is. A szivem dobogását hallottam és a vérem csak ugy kalapált a halántékomban. A szegény ember lélegzete csak ugy szakadozott. Minden percben ugy látszott, hogy no most fölnyitja a szemét és szól, de egy-egy hörgő lélekzetvétellel ismét visszaesett érzéketlenségébe. A csend végre türhetetlenné vált. Társaimra néztem. Tüzes arcuk és izzadó homlokuk bizonyitotta, hogy az enyémhez hasonló kinban vannak ők is.

Végre nyilvánvalónak látszott, hogy betegünk gyorsan hanyatlik és minden pillanatban meghalhat. Én a professzora néztem és láttam, hogy ő meg az én tekintetemet keresi. Az arca ridegen merev volt, a mig szólott:

– Nem várhatunk tovább. Szavai sok életet érhetnek. Lehet, hogy még lélek is forog kockán! A füle fölött fogjuk operálni.

Szó nélkül megejtette az operációt. Néhány -485- pillanatig a beteg még hörögve lélekzett. Végre egy olyan mély és hosszu lélegzetet vett, hogy azt hittük, a melle szakad ki tőle. A szeme hirtelen felnyilt és rémülten, tehetetlenül meredt a semmibe. Ez néhány pillanatig tartott; aztán tekintete ellágyult és ajkáról megkönnyebbült sóhaj fakadt. Ösztönszerüleg megmozdult, e közben mondva:

– Csendes leszek doktor. Mondja nekik, hogy huzzák le rólam a kényszerzubbonyt. Borzadalmas álmom volt és oly gyengének hagyott, hogy mozdulni sem birok. Mi lelte az arcomat? Olyannak érzem, mintha dagadt volna és rettenesen fáj.

– A fejét próbálta mozditani, de a szeme mintha megüvegesedett volna az erőltetésben. Van Helsing nyugodt, komoly hangon mondta neki:

– Mondja el nekünk az álmát Renfield ur. A hangját hallva a beteg, zuzott arca szinte kiderült, a mint megszólalt:

– Ah ez Van Helsing doktor. Mily jó ön, hogy itt van mellettem. Adjon egy kis vizet, az ajkam száraz; és én megpróbálom elmondani. Azt álmodtam – – elhallgatott és mintha elájult volna. Gyorsan brändit – kiáltottam Morrisznak – a dolgozó szobámban van, gyorsan; Morrisz repült és csakhamar -486- visszatért a pálinkával egy pohárral és egy palack vizzel a kezében. Megnedvesitettük a beteg száraz ajkát, mire ő gyorsan magához tért. Szegény beteg elméje azonban mintha még öntudatlan állapotában is müködött volna, mert magához térve élesen nézett rám, kétségbeesett zavarodással arcában, a melyet soha sem fogok elfelejteni és igy szólt:

– Nem szabad magamat megcsalnom; Nem volt álom, de rideg valóság az egész. Szemét körüljártatta a szobán; a mint meglátta a két alakot türelmesen ülni az ágy szélén, folytatta a szót:

– Ha még nem tudtam volna bizonyosan, hát róluk tudnám. – Egy pillanatra lehunyta szemét, mintha össze akarná szedni gondolatait; midőn ismét fölnyitotta gyorsan és több erővel kezdett beszélni, mint eddig.

– Gyorsan, doktor, gyorsan. Meghalok! Érzem, hogy csak nehány percem van még: aztán vissza kell térnem a halálba – vagy még rosszabba! Adjon még egy kis brändit. Valamit meg kell mondanom, mielőtt meghalnék; vagy mielőtt szegény zuzott agyvelőm meghalna. Köszönöm! Akkor éjjel volt, a mikor itt hagyott, a mikor pedig ugy könyörögtem, hogy ereszszen el. Akkor nem mondhattam meg, mert éreztem, hogy kötve a nyelvem; de oly józan és ép eszü voltam akkor -487- is, mint most – ezt az egy dolgot kivéve. A mikor elhagyott sokáig, kétségbeesetten busultam, talán órák hosszat. Aztán egyszerre csak béke szállt rám. Az agyvelőm mintha lehült volna és én tudtam, hogy hol vagyok. A kutyákat hallottam ugatni a házunk mögött, de nem ott, a hol Ő volt! – A mint beszélt, Van Helsing szeme meg sem rezdült, de kinyujtott keze az enyémmel találkozott és erősen megszoritotta. De egyébként nem árulta el magát, csak biccentett és halk hangon mondta – folytassa – Renfield tovább beszélt.

Ő az ablakhoz jött a ködben, mint már azelőtt is sokszor. De ezuttal szolid anyag volt, nem kisértet és szeme vadul tüzelt, mint a haragos férfiaké szokott. Piros szája nevetett, éles fehér foga fénylett a holdvilágban, mikor visszanézett a fákon keresztül arra felé, a hol a kutyák ugattak. Eleinte nem akartam behivni, noha tudtam, hogy szeretne bejutni, mert már régen szeretett volna. Hanem aztán elkezdett mindenfélét igérni, nem szóval, de cselekedettel.

Épp ugy, mint a hogy régente beküldte hozzám a legyeket, ha sütött a nap. Nagy, kövér legyeket, acélos, gyémántos szárnyakkal és kövér lepkéket éjjel, halálfejjel és szárcsontokkal a hátukon. Azután susogni kezdett: -488-

– Patkányt, patkányt, patkányt, százat, ezret és milliót adok és mindegyikkel egy életet. És kutyát ennivalót és macskát is. Mind élet! Mind piros vérü! Az élet hosszu éveivel bennük és nemcsak dongó nyomorult legyeket. Én kinevettem őt, mert látni szerettem volna, hogy mire képes. A kutyák üvöltöttek, messze a sötét fák között az Ő házában. Ő az ablakhoz intett engem, én oda mentem és kinéztem és Ő fölemelte a kezét, mintha kiáltana, a nélkül, hogy szólt volna. Erre sötét tömeg lepte el a füvet, közeledve, mint a futó tüz lángja. És ekkor Ő szétháritotta a ködöt jobbra és balra és én láttam, hogy patkányok ezrei lepik el a kertet, szikrázó, vőrös fényü szemmel, mint az övé, csakhogy kisebbek. Ő fölemelte a kezét, a patkánysereg megállott és nekem ugy tetszett, mintha ő azt mondaná:

– Mind ezt az életet neked adom és még ennél sokkal többet és nagyobbat is, megszámlálhatatlan időkön keresztül is, ha leborulsz és imádni fogsz engem! És ekkor mintha egy piros felhő boritotta volna el a szememet és alig tudva, hogy mit csinálok, kinyitottam az ablakot és ezt mondtam neki: Jöjj be uram és mesterem! A patkányok eltüntek, de ő becsuszott az ablak nyiláson keresztül noha alig egy hüvelyknyire nyitottam -489- ki, épp ugy mint a hogy a hold maga is bejött már hozzám számtalanszor a legparányibb nyiláson keresztül és egész nagyságában és pompájában állott meg az ágyam lábánál.

A hangja gyengült és én ismét megnedvesitettem az ajkát egy kis brändivel és ő folytatta; de mintha az emlékező tehetsége ezalatt tovább vitte volna, mert a történetet messzebb folytatta. Én vissza akartam őt tériteni oda, a hol ő abba hagyta, de Van Helsing sugta: – Hadd folytassa. Ne szakitsa félbe. Ő nem bir vissza menni és lehet, hogy nem is birná folytatni, ha gondolatainak a fonalát megszakitanók. A beteg folytatta:

– Egész nap vártam, hogy halljak felőle, de nem küldött semmit sem, még csak egy dongó legyet sem és mire a hold fölkelt, már erősen haragudtam rá. Mikor besiklott az ablakon keresztül, noha be volt csukva és még csak nem is kopogott, teljesen fölháborodtam. Ő kigunyolt és fehér arca égő vörös szemével kajánul meredt rám a ködön keresztül és ugy tett, mintha az egész hely az övé volna és én senki sem volnék benne. Még csak a szaga sem volt olyan, mint máskor, a mikor elhaladt mellettem. Nem birtam visszatartani. Ugy rémlett, mintha Harkerné jött volna a szobámba. -490-

Az ágyon ülő két férfi fölkelt és közelebb jött, hogy jobban halljon, de ugy, hogy a beteg ne láthassa őket. Némán maradtak mind a ketten. A professzor megriadt, az arca még zordabb és ridegebb lett. Renfield semmire sem ügyelve, tovább beszélt.

Mikor Harkerné asszony ma délután meglátogatott, már nem volt többé a régi, erre mi valamennyien megmozdultunk, de egyikünk sem szólott. A beteg folytatta:

– Én nem tudtam, hogy itt van nálam, a mig meg nem szólalt, de már nem volt olyan, mint azelőtt. Én nem törődöm a sápadt asszonyokkal, én csak akkor szeretem, ha sok a piros vérük és az övé mintha mind elfolyt volna. De akkor nem jutott mindjárt eszembe. Csak mikor már elment, elkezdtem gondolkozni és dühössé tett a tudat, hogy Ő szipolyozta ki az életet belőle. – Én éreztem, hogy mindenki megremeg, csak ugy, mint én, de egyébként csöndesen maradtunk – Azért, a mikor ma este eljött, már készen vártam őt. Láttam, a mikor a köd besiklott és szorosan megmarkoltam. Sokszor hallottam, hogy az őrültek szertelenül erősek és minthogy tudtam, hogy én is őrült vagyok – néha legalább az vagyok – elhatároztam, hogy hasznát veszem az erőmnek. Mondhatom, hogy -491- ő is megérezte, mert ki kellett jönnie a ködből, hogy birokra keljen velem. Én szorosan fogtam és azt gondoltam, hogy le kell győznöm, mert nem akartam, hogy még többet szivjon el, annak az édes asszonynak az életéből – mindaddig, a mig a szemét nem láttam. De a szeme az keresztülfurt és gyönge lettem tőle, mint a viz. Kisiklott a kezeim közül és a mikor belé kapaszkodtam, felkapott és a földhöz vágott. Piros felhő volt előttem és dörgéshez hasonló zajt hallottam és a köd mintha az ajtó alatt huzódott volna el. – Renfield hangja elhalt, lélegzete hörgésre vált. Van Helsing fölállott.

– Most már tudjuk a legrosszabbat, – szólt. – Ő itt van és tudjuk a szándékát. Talán még nem késő. Fegyverkezzünk föl, mint az elmult éjjelen, de ne veszitsünk időt; egy percünk sincs veszteni való. Mind elsiettünk és szobánkban magunkhoz vettük a gróf házában használt dolgokat. A professzorral minden vele volt és ő, mikor a folyosón találkoztunk, igy szólt:

– Vigyázzatok barátaim, nem közönséges ellenséggel van dolgunk. Óh, hogy annak az édes asszonynak kellett szenvedni!

Elhallgatott, a hangja megcsuklott. Nem tudom, hogy a saját szivemben a harag, vagy a rémület volt nagyobb. -492-

Harkerék ajtaja előtt megálltunk. Artur és Morris visszahuzódtak és az utóbbi mondta:

– Meg kell – felelte Van Helsing zordan. Ha az ajtó be lenne zárva, hát be kell törnünk.

– Hátha nagyon meg talál ijedni? Szokatlan dolog egy hölgy szobájába törni.

– Önnek mindig igaza van, de itt élet és halálról van szó. Minden szoba egyforma az orvos előtt, de még ha nem volna is, ez éjjel ugy kell lenni. Barátom John, ha megfogom és forditom a kilincset és az ajtó nem nyilik, vesse neki a vállát és feszitse és önök is barátaim. No most!

A mint ezt mondta, megnyomta a kilincset, de az ajtó nem nyilott. Mi neki dültünk, egy roppanással kitárult és mi csak nem ugy estünk be a szobába. A professzor tényleg el is esett és én rajta keresztül láttam a szobába, a mig ő föltápászkodott. A mit láttam, megdermesztett. Éreztem, hogy a hajam, mint a sörte ágaskodik föl és a szivem verése elállt.

A holdfény oly erős volt, hogy a sárga függönyön keresztül is látni lehetett világánál a szobában. Az ágyon az ablak mellett Harker Jonathán feküdt, az arca ki volt gyulva és zihálva lélegzett, mint a ki sulyos álomba van merülve. Az ágy innenső szélén, kifelé fordulva, a felesége fehér hálóruhás alakja térdelt. -493- Mellette állott egy magas vékony termetü férfi feketébe öltözve. Az arca el volt forditva tőlünk, de azért, a mint megláttuk, megismertük benne a grófot – még a homlokán levő sebhely sem hiányzott róla. Bal kezével szorosan fogta Harkerné mind a két kezét, karhosszára feszesen kinyujtva őket, jobb kezével pedig nyakszirten fogta a fejét, lenyomva vele a saját keblére. Az asszony fehér hálóköntöse be volt piszkolva vérrel és egy vékony véres sugár csöpögött le végig a férfi puszta mellén, a mely föltépett ruháján keresztül látszott. Mikor a szobába értünk, a gróf felénk forditotta az arcát és pokoli tekintetét ránk szögezte. Szeme vörösen lángolt a démoni szenvedélytől, egyenes fehér orrának tágra nyilt cimpái remegtek és fehér éles foga, duzzadt vértől csepegő piros ajka mögött, csattogott mint valami vadállaté. Egyetlen mozdulattal visszalökte áldozatát az ágyra, megfordult és nekünk ugrott. De a professzor azalatt lábra állt és feléje tartotta a papirba burkolt szentelt ostyát. A gróf hirtelen megállt, mint szegény Lucy a sirbolt előtt és visszahuzódott. Mind hátrább és hátrább huzódott, a mint mi, fölemelt feszülettel, közeledtünk feléje. A holdvilág hirtelen elsötétült, nagy fekete felhő huzódott rajta keresztül és -494- mire Morris a gázlángot meggyujtotta, nem láttunk egyebet egy kevés ködnél. Ez is, a mint néztük, a becsapódott ajtó alatt huzódott kifelé. Van Helsing, Artur és én Harkerné felé indultunk, a ki ezalatt magához tért és oly vadul, fülszaggatón, kétségbeesetten sikoltott, hogy halálom napjáig nem fogom elfelejteni ezt a hangot. Néhány percig ugy maradt, a hogyan a gróf odadobta, tehetetlenül. Az arca kisértetiesen sápadt volt és sápadtságát még föltünővé tette az ajkát és állát beszennyező vér; a torkából is vékony sugárban folyt a vér. A szeme zavaros volt az irtózattól. Végre arcát szegény, megzuzott kezébe rejtette, a melyen most is látszott a gróf erőszakos szoritásának a piros nyoma és halkan, keservesen jajgatni kezdett. Van Helsing odament és szépen letakarta a paplanával, mig Artur, egy percig kétségbeesetten kémlelve az arcát, elfordult és kiszaladt a szobából. Van Helsing sugta nekem:

– Jonathán bódult állapotban van, a melybe a vampir juttatta. Semmit sem tehetünk szegény Madam Minnáért, mig egy kissé magához nem tér. Előbb a férjét ébresztem föl. A törülköző kendő végét hideg vizbe mártotta és elkezdte vele Jonathán arcát csapkodni, mig felesége arcát kezébe temetve, szivettépően -495- sirt és zokogott. Én fölhuztam a függönyt és kinéztem az ablakon. A hold világánál Morrist láttam keresztül szaladni a gyepen és egy tiszafa sötét árnyékába rejtőzni. Meg nem foghattam, hogy miért teszi, de ebben a pillanatban Harker fölkiáltását hallottam és az ágyhoz siettem. Harker még csak alig magához térve, ámulattal nézett körül. Néhány percig kábultan maradt, aztán mintha egyszerre megértené a helyzetet, gyorsan fölemelkedett. A felesége hirtelen mozdulatára fölérzett, feléje fordult, karjait kinyujtotta, mintha meg akarná ölelni, de ismét gyorsan visszahuzta és arcát ujra kezeibe temetve, annyira elkezdett reszketni, hogy még az ágy is ingott alatta.

– Az ég szerelmére, mit jelentsen mindez? – Kiáltotta Harker. – Seward doktor, Van Helsing dr.-tor mi ez? Mi történt? Mi van velünk? Minna drágám mi bajod? Mit jelentsen ez a vér? Istenem! Istenem! Hát erre jutottunk. – És föltérdelve ágyában vadul csapkodta össze kezeit. – Jóságos Isten segits rajtunk! Segits rajta! Könyörülj rajta. – Ezzel leugrott az ágyról és hirtelen magára kezdte kapkodni a ruháját, teljesen ébren és teljesen tettre készen. Ezalatt szünet nélkül kérdezve – mi történt? Mondjanak el mindent. Van Helsing doktor maga szereti -496- Minnát, tudom, az Istenért tegyen valamit, hogy megmentse őt. Hisz még nem lehet olyan nagyon rosszul. Vigyázzon rá, mig én fölkeresem azt a szörnyeteget! A felesége rémületén, irtózatán és kétségbeesésén keresztül is észre vette, hogy férje veszedelembe rohan. Rögtön megfeledkezve saját bánatáról, megragadta őt és sikoltozva kiabálta:

– Nem! Nem! Jonathán neked nem szabad engem itt hagynod. Isten tudja, hogy eleget szenvedtem ez éjjel annélkül a félelem nélkül is, hogy neked ártson. Neked velem kell maradnod! Neked a jó barátaiddal kell maradnod, a kik őrködni fognak fölötted! – Szinte őrjöngve kiabált, a férjét maga mellé huzta az ágy szélére és vadul bele kapaszkodott.

Van Helsing és én csendesiteni próbáltuk őket. A professzor magasra emelte kis arany feszületét és csodás nyugalommal mondta:

– Ne féljen drágám, mi itt vagyunk és mig ez közel van önhöz, az undok lény meg nem közelitheti. Ön bátorságban van ez éjjelre és nekünk nyugodtan kell együtt tanácskoznunk. – Az asszony megrázkodott és hallgatott, fejét a férje keblére rejtve. Mikor ismét fölemelte, az ura fehér hálóinge vérfoltos lett ott, a hol az ajka érintette és a hova nyitott nyaksebéből csepegett a vér. A mint a szegény -497- asszony ezt meglátta, halk jajszóval huzódott hátra és fuldokló zokogás közben suttogta:

– Tisztátlan! Tisztátlan! Nem szabad őt többé megérintenem vagy megcsókolnom. Óh, hogy ennek igy kellett lenni, hogy én legyek az ő legnagyobb ellensége. Hogy én legyek az, a kitől legjobban kell félnie. – Erre a férje határozottan szólott:

– Ostobaság Minna. Szégyenlem magamat, hogy ilyet kell tőled hallanom. Nem akarom és nem is fogom ezt többé hallani. Az Isten itéljen fölöttem, érdemem szerint és büntessen meg még a mainál is keserübb szenvedéssel, ha valaha megengedem, hogy minket valami egymástól elválaszszon! – Karjaiba zárta és keblére ölelte az asszonyt, a ki egy ideig zokogva maradt rá borulva. A férj az asszony feje fölött nézett ránk égő tekintettel és acél keménységü szája fölött remegő arcizmaival.

Az asszony csendesülni kezdett és ekkor a férj erőltetett nyugalommal fordult felém:

– És most Seward doktor mondjon el nekem mindent. A tényt már tudom, de mondja el, hogy hogyan történt. Én elmondtam neki mindent, ugy, a hogy történt és ő látszólagos egykedvüséggel, de szikrázó szemmel hallgatta, a mint elmondtam, hogy a gróf kegyetlen keze hogyan szoritotta a feleségét abba a rettenetes -498- és undok helyzetbe, száját a mellén nyitott sebre tartva. Még ebben a pillanatban is érdekelt látnom, hogy mig a férj arca görcsösen vonaglott a szenvedélyes haragtól, feleségének keblére hajtott feje fölött, keze gyöngéden és szeretettel simogatta ennek kuszált haját. A mint én befejeztem elbeszélésemet Artur és Morris kopogtak az ajtón. Beszólitottuk őket és Van Helsing megkérdezte tőle, hogy mit láttak, vagy tettek. Mire Artur felelt elsőnek.

– Nem láttam őt sehol a folyosókon, sem a szobáinkban, a könyvtárszobába is benéztem és noha ott megfordult, már akkorra eltávozott. Hogy ott volt, azt arról tudom, hogy bárha csak pár percig tartózkodhatott ottan, mindent elpusztitott. Minden kéziratot, naplójegyzetet elégetett és még a fonográf hengereit is a kandalló tüzébe dobta. Róluk leolvadt viasztól csak jobban lobogott a láng. – Itt én közbe szóltam. – Hál Istennek, van még egy példány a vasszekrényben! – Artur folytatta – aztán leszaladtam a lépcsőn, de semmit sem láttam. Benéztem Renfield szobájába, de ott sem láttam egyebet, mint hogy szegény Renfield meghalt. – Harkerné erre fölemelte a fejét, egyikünkről a másikra nézett és ünnepiesen mondta: -499-

– Legyen meg az Isten akarata. – Nekem ugy tetszett, mintha Artur valamit vissza tartana, de minthogy gondoltam, hogy szántszándékkal teszi, hát nem szóltam semmit sem. Van Helsing Morrishoz fordult és kérdezte:

– Egy kevés, felelte ez. Lehet, hogy később több is lesz belőle, de most még ezt nem tudhatom. Azt gondoltam, hogy jó lesz megtudni, ha lehetséges, hogy a gróf merre veszi utját, ha innen távozik. Én nem láttam őt magát, de láttam egy nagy denevért a Renfield ablakából fölszállni és nyugatra repülni. Én azt hittem, hogy valamely formában Carfaxba fog visszatérni, de nyilván más nyugvót keresett. Ma éjjel már nem tér vissza, mert keleten pirul az ég és közeledik a hajnal hasadása. Holnap dologhoz kell látnunk!

Ez utóbbi szókat összeszoritott fogán keresztül mondta. Néhány percig mély csönd volt és én szinte hallottam mindnyájunk szivének dobogását. Azután Van Helsing szólt, kezét gyöngéden Harkerné fejére téve:

– És most Madam Minna, szegény, édes, drága Madam Minna, mondja el nekünk pontosan, hogy mi történt. Isten látja lelkemet, nem akarok önnek fájdalmat okozni, de szükséges. -500- hogy mindent tudjunk. Mert most jobban, mint valaha, kell komolyan és gyorsan a halálos munkához látnunk. Közel a nap, a mely végét kell, hogy vesse mindennek.

A szegény asszony borzongott, szorosabban ölelte magához férjét és még lejebb hajtotta fejét a keblén. Aztán büszkén fölemelkedett, egyik kezét Van Helsingnek nyujtotta, a ki megfogta, lehajolt és tiszteletteljesen megcsókolta, aztán szorosan fogva tartotta. A másik keze a férje kezében pihent, a ki a másik karjával szorosan átölelve tartotta. Egy kis szünet után, a mely alatt nyilván gondolatait szedte rendbe, hozzá kezdett:

– Megittam az altatót, a melyet ön szives volt adni, de jó ideig semmi hatással sem volt rám. Ellenkezőleg, mind éberebb lettem és millió képzelődés gyötört, a mely mind összefüggésben volt a halállal, vampirokkal, vérrel, fájdalommal és bánattal. De végre is el kellett aludnom, mert többre nem emlékszem. Jonathán bejövetele és lefekvésére nem ébredtem föl, mikor ujra föléreztem, már mellettem volt. A szoba megtellett ugyan olyan fehér köddel, mint már egy izben ezelőtt. De hiszen önök ezt nem is tudják, majd megtalálják a naplómban, a melyet később meg fogok mutatni. Ugyanazt a rettenetes félelmet éreztem, mint akkor -501- és valami iszonyatnak a jelenlétét. Megfordultam, hogy fölkeltsem Jonathánt, de oly mélyen aludt, mintha helyettem ő vette volna be az altatót. Próbáltam, de nem birtam fölkelteni, ekkor még jobban kezdtem félni és rémülten tekintettem körül. És ekkor a szivem alélt. Mert az ágyam mellett, mintha a ködből lépett volna ki, egy magas vékony alak állott, talpig feketében. Azonnal megismertem a leirásból, a sápadt arc, a nyerges, erős orr, a nyitott piros száj, az éles, fehér fog és a lángoló vörös szempár. Fölismertem a sebhelyet homlokán, a melyet Jonathán ejtett. Szivem verése elállt, sikoltani szerettem volna, de meg voltam dermedve. Ő Jonathánra mutatva, élesen, metszően suttogva mondta:

– Csitt, hallgass! Ha mozdulsz, vagy szólsz, fölfogom őt és a szemed láttára loccsantom szét az agyvelejét. – Én sokkal jobban meg voltam rémülve, hogy sem szóltam, vagy mozdulhattam volna. A rém kaján mosolylyal tette egyik kezét a vállamra és szorosan tartva, letépte nyakamról másik kezével a ruhámat, ezalatt mondván, először is egy kis frissitőt fáradságom jutalmául. Nyugodt lehet, nem először, nem is másodszor esik meg, hogy piros vére enyhitette a szomjamat. Én remegtem félelmemben, de különös, mintha nem is -502- kivántam volna őt megakadályozni. És óh Isten, legyen irgalmas, kegyelmes nekem. Undok száját a nyakamra tapasztotta! – A férje ezt hallva, följajdult. Az asszony szorosabbra fogta a kezét és szánalomteljesen nézett rá, mintha az volna a szenvedő és folytatta:

– Éreztem, hogy erőm hanyatlik és féligmeddig ájulásba estem. Hogy meddig tartott ez a rettenetes állapot, nem tudom. De ugy tetszett, hogy örök időkig tartott, mielőtt undok száját elvette volna a nyakamról. Láttam a fris vért csöpögni róla. Aztán gunyosan szólt hozzám:

– Ugy hát te is, mint a többiek, ellenem fordultál, te is segiteni akartál a férfiaknak, hogy üldözzenek és meghiusitsák szándékaimat? Most már tudod és részben már ők is tudják és még jobban meg fogják tudni a jövőben, hogy mit tesz az én utamban állni. Jobban kellett volna az otthonukra vigyázniok. Mig ők rajtam akartak kifogni – rajtam, a ki nemzeteknek parancsoltam, értük harcoltam, őket vezettem századokkal azelőtt, hogy ők, születtek volna – én kifogtam rajtuk. És te, az ő szeretett kedvencük, immár hus vagy az én husomból, vér az én véremből. Ezideig szomjuságom -503- kegyes enyhitője és későbben társam és segitőm. Később te is boszut vehetsz rajtuk, mindegyiket támadhatod kedved szerint, de most még meg kell, hogy büntesselek, azért, a mit tettél. Te részt vettél az üldözésemben és most követned kell hivásomat. Ha én azt mondom, hogy – Jöjj – akkor jönnöd kell, országokon és tengereken keresztül a szavamra és hogy ez ugy legyen, ime! – ezzel föltépte keblén az inget és hosszu éles körmével fölhasitotta mellének lüktető erét. Mikor a vér kifreccsent, két kezemet szorosan, az egyik kezébe fogta, a másikkal nyakszirten ragadott és számat a sebre tapasztotta, ugy, hogy vagy meg kellett fulnom, vagy lenyelnem a kiömlő vért. Oh, Istenem, Istenem mit tettem, mivel érdemeltem ilyen sorsot én, a ki teljes életemben alázatos szivvel igyekeztem az igaz uton járni. Istenem, könyörülj rajtam! Tekintsd szegény bünös lelkemet, a kit a halálos veszedelemnél is nagyobb vész fenyeget és könyörületedben szánj meg azok kedvéért, a kik szeretnek! – Azután dörzsölni kezdte a szája szélét, mintha szenytől akarná megszabaditani.

A mig Harkerné rettenetes történetét beszélte, keleten virradni kezdett és lassan-lassan minden világosabb lett körülöttünk. Harker -504- némán és mozdulatlanul hallgatta, de arca mind jobban elváltozott a rémes történet alatt, mig a nap első belövelő sugarával teljesen sötétnek nem látszott, megfehéredett hajkoronája alatt.

Elhatároztuk, hogy egyikünk a boldogtalan házaspár közelében marad, hogy szükség esetén kéznél legyen, mindaddig, a mig el nem határoztuk, hogy mitévők legyünk.

Egyben bizonyos vagyok, abban, hogy a mai nap keltében az enyimnél boldogtalanabb házra nem sütött.

Harker Jonathán naplója.

Minthogy tennem kell valamit, hogy meg ne bolonduljak, hát irom a naplómat. Most 6 óra, egy félóra mulva találkozunk, hogy együnk valamit, mert Van Helsing és Seward drtor szerint semmire sem vagyunk képesek, mig nem ettünk. Pedig Isten tudja, hogy ma rászorulunk minden erőnkre. Irnom kell, megállapodás nélkül, hogy ne gondolkozhassam. Bejegyzek mindent, kicsit és nagyot, végül is tán a kicsiből tudjuk meg a legtöbbet, különben mi hasznunk -505- minden tudásunkban, semmivel sem juthattunk volna kegyetlenebb helyzetbe, mint amelybe Minnával együtt jutottunk. De különben biznunk és remélnünk kell. Szegény Minna, épp most mondta patakzó könyekkel, hogy a balsors teszi próbára hitünket, hogy biznunk kell és hogy velünk lesz végig az Isten. Végig! Oh én Istenem, micsoda végig?… Dologra! Dologra!

Mikor Van Helsing és Seward doktor visszajöttek Renfieldtől, komolyan kezdtünk a teendők felől tanácskozni. Először is elhatároztuk, hogy Minnával ismét megosztjuk bizalmunkat, hogy semmit, bármilyen fájdalmas, rosz, vagy izgató legyen, nem titkoljuk előtte. Ezt Minna maga is helyeselte, mondván:

– Nincs immár helye a titkolózásnak, hisz semmi a világon nem okozhat nagyobb fájdalmat, mint a mennyit eddig már eltürtem és most is türök. Van Helsing merőn nézett rá, a mig beszélt és aztán hirtelen, de nyugodtan mondta:

– De édes Madam Minna nem fél ön? Nem magáért, de másokért azok után, a mik történtek, nem félti-e őket saját magától – Minna arca megmerevedett, de szeme a martirok elszántságával ragyogott, a mint felelt:

– Mire? – Kérdezte Van Helsing szeliden, mig mi mind hallgattunk, mert sejtettük, hogy miről van szó.

– Arra, hogy a mint észreveszem, pedig elhiheti, hogy erősen fogom figyelni magamat, hogy ártani tudnék valakinek, a kit szeretek, hát meg fogok halni!

– De igen, ha nem akadna barátom, a ki szeretne annyira, hogy megkiméljen ettől a fájdalmamtól, ettől a kegyetlen elszántságtól!

Beszédközben jelentősen nézett az öreg orvosra. Van-Helsing fölállt, oda ment hozzá és kezét a fejére téve, meghatottan mondta:

– Gyermekem van valakije, a ki megtenné, ha magának a javára válnék. A mi engem illet, én meg mernék felelni érte Isten előtt, még ebben a percben is, ha jónak látnám. De gyermekem – – – egy pillanatra elfuladt az öreg, zokogás fojtogatta a torkát, de legyőzte, aztán folytatta:

– Magának nem szabad meghalni. Nem szabad meghalni senkinek a kezétől sem, de legkevésbbé a saját kezétől. Mindaddig, a mig a másik, a ki megrontotta életét, nem igazán halott, addig magának sem szabad meghalni, mert a mig ő halottlan, maga is azzá lészen. -507- Nem! magának élni kell. Magának küzdeni kell a halál ellen, még ha kimondhatatlan jótéteménynek vélné is. Az élő lelkére kérem, hogy ne haljon meg, még csak ne is gondoljon a halálra, még ez a nagy baj el nem mult nálunk. – A szegény asszony remegett, mint a nyárfalevél. Mi hallgattunk – hisz semmit sem tehettünk. Végre nyugodtabb lett és Van Helsing felé fordulva és kezét nyujtva neki, szeliden, de végtelen szomorusággal mondta:

– Igérem önnek kedves barátom, hogy ha Isten megengedi, hát igyekezni fogok, hogy élve maradjak. Szegény asszonyka oly kedves s bátor volt, hogy a mi szivünket is megerősitette.

Mint rendesen, van Helsing gondolt most is mindenre és kész munkatervvel állt elő.

– Talán jobb is, – kezdte – hogy Carfaxba tett látogatásunk alkalmával ugy határoztuk, hogy egyelőre nem bántjuk az ott levő ládák tartalmát. Ha már akkor tettük volna, a gróf esetleg kitalálhatta volna szándékunkat és kétségtelen, hogy mindent elkövetett noha meghiusitására, a még hátra levőket illetőleg. De most nem tudja szándékunkat, sőt valószinü, hogy azt sem tudja, hogy hatalmunkban van sterilizálni pihenőjét, hogy többé hasznát ne vehesse. Mi most már -508- tudunk annyit a többinek az elhelyezéséről, hogy azután, hogy a piccadilly-i házat kikutattuk, a többinek is nyomára akadjunk. A kérdés most már csak az, hogy hogyan jussunk be a piccadilly-i házba?

– Azt bajosan fogja megengedni az önök rendőrsége. De én gondoltam valamit, föltéve, hogy az a ház a mienk volna, de elvesztettük volna a kulcsát, hát mittévők lennénk?

– Lakatost hozatnánk és kinyittatnók vele az ajtót annak rendje és módja szerint.

– No lássa, azt igy is megtehetjük. Annak rendje és módja szerint lakatossal nyittatjuk ki a zárt ajtót.

A mi az erők felosztását illette, a professzor azt javasolta, hogy előbb Carfaxba látogassunk el, hogy a gróf legközelebb eső pihenőjét pusztitsuk el; azután mind együtt menjünk Piccadillybe, hogy a két doktor és én maradjunk ott, mig Artur és Morris a gróf Walworth és Mile-Endben lévő házait kutatják át és pusztitják el. Ha nem valószinü is, de megeshetik – állitotta a professzor – hogy a gróf napközben benéz piccadilly-i házába és akkor ott mindjárt szembe szállhatunk -509- vele. A mi engem illet, én jobban szerettem volna Minna mellett maradni és azt ki is jelentettem, de Minna hallani sem akart erről. Azt állitotta, hogy ő nem fél és hogy a többiek esetleg nagyon jó hasznát veszik a házak átkutatásánál ugy törvény tudásomnak, mint Transzszilvániában tett tapasztalataimnak. – Eredj nyugodtan – igy biztatott. – Az Ur Isten meg tud engem óvni, ha meg akar, akkor is ha senki sincsen mellettem. – Erre én fölugrottam fölkiáltva: – Akkor hát Isten nevében induljunk ezennel és ne vesztegessük az időt!

De Minna nem eresztett el bennünket reggeli nélkül, ne hogy elerőtlenedjünk. Nehezen esett valamit ennünk, de ő addig biztatott bennünket mig szót nem fogadtunk. Reggeli után fölállt Van Helsing és igy szólt:

– Barátaim, kedves barátaim, elindulunk borzalmas föladatunkra, föl vagytok e mind fegyverkezve, mint akkor éjjel, a mikor először kerestük föl ellenségünk tanyáját: föl vagytok-e ugy a szellemi, mint testi támadás ellen fegyverkezve? – Mi igennel feleltünk.

– Akkor jól van. Most Madame Minna ön minden esetben teljes bátorságban van a nap nyugtáig és arra mi visszatérünk – ha – ha egyáltalán visszatérünk! De mégis, mielőtt -510- elindulnánk, engedje, hogy minden személyes támadás ellen fölfegyverezzem. A szobáját már mióta lejött én magam láttam el mindazokkal, a mikről tudom, hogy ő nem léphet be tőlük. Most engedje, hogy a személyét is megközelithetetlenné tegyem. Engedje, hogy homlokát ezzel a szentelt ostyával megérintsem az atya fiu és…

Rémes sikoltás hasitotta a levegőt, a szivünket dermesztve meg. A mint Van Helsing Minna homlokát érintette az ostyával ez megégette, bele égett a bőrébe, mintha tüzes vas lett volna. Szegény angyalom a tüzes seb fájdalmát érezvén, felfogta a dolog jelentőségét és kettős fájdalma, a testi és lelki rémes metsző sikoltásában jutott kifejezésre. Térdre esett rettenetes megaláztatásának fájdalmában. Gyönyörü haját az arcára huzta és sirva jajgatta:

– Tisztátalan! Tisztátalan! Még a mindenható is utálja megrontott testemet! A végitélet napjáig fogom a gyalázatnak ezt a bélyegét a homlokomon hordani! Mindenki hallgatott. Én tehetetlen bánatomban melléje dobtam magamat a földre és átölelve őt, szorosan tartottam. Néhány percig megkeseredett szivünk egymáson dobogott, mig barátaink szeméből folyt a köny. Aztán Van Helsing szólt, -511- olyan komolyan és erős meggyőződéssel, mintha valamely kijelentést tenne:

– Bizonyos, hogy viselnie kell azt a bélyeget, mig Isten jónak nem látja megszabaditani tőle. De bizonyos az is, oly bizonyos, mint hogy élek, hogy az a jel el fog tünni, a mikor Isten megszabadit bennünket a tehertől, a mely ránk sulyosodik. De addig viselnünk kell a keresztünket, mint a hogy Fia viselte az Atya iránti engedelmességben.

Szavaiból reményt, vigasztalást meritettünk és megnyugvást. Minna és én egyszerre nyultunk az öreg ur keze után és megcsókoltuk. Aztán szó nélkül letérdeltünk mind és hüséget fogadtunk egymásnak.

Elérkezett az indulás ideje. Istenhozzádot mondtam Minnának. Soha halálunk órájáig sem fogjuk elfelejteni ezt a bucsuzást és elindultunk.

Carfaxba minden baj nélkül jutottunk be és mindent ugy találtunk, mint első látogatásunk alkalmával. Nem találtunk semmiféle irást sem. A faládák épp ugy álltak az ódon kápolnában, mint a hogy otthagytuk őket. Van Helsing komolyan mondta, a mint előttük állottunk:

– Most barátaim lássunk kötelességünkhöz. Sterilizálni kell ezt a földet, a melyet -512- messze földről hozott magának ellenségünk, hogy benne megpihenve uj erőt gyüjtsön. Azért választotta ezt a földet, mert meg van szentelve. Megszenteltetett az emberek számára, mi pedig megszenteljük Isten számára és ezzel hozzáférhetetlenné teszszük neki. Beszédje végeztével srófhuzót vett elő táskájából és fölnyitotta vele az egyik láda födelét. A földnek nyirkos, dohos szaga volt, de már ezzel nem törődtünk, mert minden figyelmünk a professzorra szegült. Ájtatosan vett ki egy lap szentelt ostyát egy kis dobozból és a földre helyezte, aztán ismét visszaerősitette a láda tetejét.

A többi ládával is mind ugyanazt az eljárást követtük, látszólag ugy hagyva őket, a hogy találtuk, de mindegyikben egy szentelt ostya volt.

– Ezt szerencsésen elvégeztük. Ha a többit is igy sikerül ellátnunk, akkor lehet, hogy a leszálló nap fénye olyan fehérnek mutatja madame Minna homlokát, mint a hó és nem lesz rajta folt!

Piccadilly 12 óra 30 perc. Mielőtt a Fenchurch-utcát elértük volna, lord Godalming igy szólt hozzám: -513-

Morrisz meg én megyünk lakatosért. Önnek jobb volna elmaradni tőlünk, mert baj esetén mi valahogy csak kivágjuk magunkat, de már egy hites ügyvédnek nehéz lenne magát egy házbetörés vádja alól fölmentetni. Aztán meg nem is vonjuk annyira magunkra a figyelmet, ha kevesebben leszünk. Az én rangom és cimem imponálni fog ugy a lakatosnak, mint az esetleg beavatkozó rendőrnek. Legjobb lesz, ha ön Jackkal és a professzorral a házhoz közel eső sétatérre megyen és onnan ha látják, hogy a ház nyitva van és a lakatos már elment, hát könnyen átjöhetnek. Mi majd várjuk és gyorsan beeresztjük önöket.

– A tanács kitünő: – mondta Van Helsing, hát mi is belenyugodtunk. Artur és Morrisz elsiettek egy bérkocsin, mi követtük őket egy másikon. A sétatér sarkán kiszálltunk és leültünk a téren egy padra, a honnan jól a gróf házára láthattunk. A percek ólomlassusággal multak, a mig ott várakoztunk.

Végre kocsit láttunk a ház előtt megállni. Szép kényelmesen szálltak ki belőle Artur és Morrisz; a bakról pedig egy tagbaszakadt széles vállu lakatos legény ugrott le, kezében a szerszámos gyékénykosárral. Morrisz kifizette a kocsist, a ki kalapot emelt és elhajtott. Együtt mentek föl -514- hárman a lépcsőn és Artur magyarázta a lakatosnak, hogy mit kiván tőle. A munkásember kényelmesen levetette a kabátját, a rácskeritésre akasztotta, közbe mondva valamit az épp arra sétáló rendőrnek. A rendőr biccentett és odébb haladt s a munkás letérdelve maga mellé rakta a szerszámait és válogatni kezdett bennük. Egy, két, három kulcsot is oldott le egy nagy csomóról és próbálgatta velük a zárt, a mely végre is egy kis erőltetéssel kinyilott. Mind a hárman beléptek a házba. Mi csöndesen vártunk tovább, mig a lakatos vissza nem jött. Az ajtóban megállt és a kulcsot próbálta, pászitotta, reszelte az ajtóba, mig végre jó lett. Ekkor átadta Arturnak, a ki a tárcájából pénzt adott neki. A lakatos megbillentette a sapkáját, fölhuzta a kabátját, fölvette szerszámos kosarát és távozott; senki, egy lélek sem vetett ügyet az egész dologra.

Mikor a lakatos már jó messze járt, mi hárman is átmentünk az utcán és kopogtunk az ajtón. Rögtön kinyitotta Morris, a ki mellett Artur szivarra gyujtva állt.

– Cudar szaga van ennek a háznak, jegyezte meg az utóbbi és igazán épp oly gyalázatos rossz szaga volt, mint a kápolnának Carfaxban, a miből azt következtettük, hogy a gróf gyakran szokott itt tanyázni. Mind -515- együtt indultunk a ház átkutatására, hogy támadás esetén támogathassuk egymást, mert nem tudhattuk, hogy a gróf nincs-e valahol a házban. A csarnokból nyiló ebédlőben nyolc ládát találtunk a kilencből, a mit ide szállitottak! Már pedig addig meg nem szabad pihennünk, mig az utolsót is meg nem találtuk! Először is az ablaktáblát nyitottuk ki. Az ablak egy kővel kirakott hátsó udvarra nyilt, a melyen tul istállót láttunk. De ennek nem volt ablaka az udvarra, hát nem kellett félnünk, hogy onnan meglátnak bennünket. A ládákat azonnal fölnyitottuk és ugy tettünk velük, mint a többiekkel Carfaxban. Nyilvánvalónak látszott, hogy a gróf nincs itthon és hogy kikutathatjuk az egész házat.

Az ebédlőt kivéve, sehol sem találtunk semmit sem. Az ebédlő asztalán hevertek a gróf adás-vevés szerződései a többi házról és arról is, a melyben voltunk; ezenkivül papir toll és tinta. Minden finom papirba volt burkolva, hogy por ne érje. Volt ott még egy ruhakefe, hajkefe és fésü, aztán egy kancsó és mosdó tál, ez utóbbi teli piszkos vizzel, a mely piroslott a vértől. Végre egy csomó kulcsra is akadtunk, tán épp a másik két ház kulcsai lehettek. Mikor mindent átvizsgáltunk, Artur és Morris gondosan -516- felirták a kelet és délnek fekvő házak számát és cimét, magukkal vitték a kulcsokat és elindultak, hogy ott is kutassanak a hiányzó ládák után. Mi többiek tőlünk telhető türelemmel várjuk visszatértüket – vagy a gróf jöttét.

Seward doktor naplója.

Az idő iszonyu hosszunak tetszett, a mig Godalming és Morrisz visszatértét vártuk. Kivált szegény Harker borzasztó állapotban volt, az embernek fájt a szive, ha ránézett. Tegnap éjjel nyilt arcu, boldog ember, telve életerő és erélylyel, dus barna hajjal a fején. Ma egy megtört, öreg ember, a kinek fehér haja teljesen hozzá illik beesett, égő szeméhez és bánatteli arcához. A professzor is megsajnálta és igyekezett őt elfoglalni. A lehető legérdekesebben beszélt nekünk a grófról.

– A mióta csak a kezembe jutottak, folyton tanulmányoztam a szörnyetegre vonatkozó papirokat és minél jobban tanulmányoztam, annál jobban meggyőződtem annak a szükségességéről, hogy kipusztitsuk őt a világ szinéről. A mint Arminiusz barátom Budapestről -517- irja, Drakula gróf a maga idejében, csodálatraméltó férfi volt. Katona, államférfiu és alkimista, a mi akkori időben a tudomány legmagasabb fokát jelentette. Rendkivül észtehetsége, nagy tudománya és félelmet nem ismerő szive által tünt ki kortársai közül.

Mig ő beszélt, hirtelen kopogás az utca ajtó felől döbbentett meg bennünket. Mind a hárman a csarnokba siettünk és Van Helsing csendet intve lépett az ajtóhoz és kinyitotta. A sürgönykihordó kopogott. Sürgönyt adott át a profeszszornak, a ki először betette az ajtót, azután megnézte a sürgöny cimét, föltépte és fölolvasta:

Őrizkedjenek D-tól. Épp most, 12 óra 45 perckor hagyta el Carfax-ot és sietve indult délnek; nehogy meglepje önöket. Minna.

– Hál’ Istennek, tehát nemsokára találkozunk vele! Van Helsing hirtelen feléje fordulva mondta:

– Ha Isten is ugy akarja, igen. Ne féljen, de ne is örüljön még, mert lehet, hogy az, a mire e percben legjobban vágyunk, pusztulásunkat fogja fölidézni.

– Én már semmivel sem törődöm, csak azzal, hogy azt a rémet kiirtsam a föld szinéről; -518- a lelkemet eladnám azért, hogy megtehessem.

– Csitt, csitt, gyermekem – szólt Van Helsing – az Isten nem vesz lelkeket ilyen áron, az ördög meg, ha vesz is, rossz fizető. Gondoljon a feleségére, mit szólna, ha önt igy hallaná beszélni. De közeledik a tett ideje. Reméljük, hogy Artur és Morris hamarabb ide érkeznek, mint a gróf.

Vagy egy félórával Harkerné telegramja után ismét halk, de határozott kopogás hallatszott a csarnok ajtaján. Mi mind egymásra néztünk és együtt mentünk a csarnokba, készen tartva különböző fegyvereinket. Van Helsing nyitotta ki félig az ajtót és nagy volt örömünk, mikor közel hozzá Morrist és Arturt láttuk meg. Gyorsan jöttek be, az ajtót becsukva maguk mögött és Artur azonnal számot adott küldetésükről.

– Rendben vagyunk. Mind a két házat megtaláltuk, mindegyikben hat láda földet és valamennyit elpusztitottuk.

– Most már csak a grófot kell megvárnunk, mondta Morris, de ha ötig nem jön, hazafelé kell indulnunk, mert Harkernét napnyugta után nem hagyhatjuk magára.

– Most már nem késhetek sokáig – jegyezte meg Van Helsing. Ő nagysága telegramja -519- szerint délnek indult. Hogy még nem érkezett ide, ez azt jelenti, hogy a másik két házában fordult meg előbb. Higyjétek el barátaim, hogy már nem sokáig fog bennünket várakoztatni. Valami tervben kellene megegyeznünk a támadást illetőleg. De csitt, elkéstünk. Kéznél a fegyverek? Készen vannak? – A kezét hallgatásra intve emelte föl és mind hallottuk, a mint egy kulcsot halkan forditanak a csarnok ajtajában.

Még ebben a pillanatban is kénytelen voltam megbámulni Morris gyors elszántságát. Igaz, hogy a világ különböző részében ejtett vadászataink alkalmával mindig ő volt a vezér és rendező, Artur és én megszoktuk, hogy föltétlenül engedelmeskedjünk neki. Most ezt a régi szokását ösztönszerüleg fölelevenitette. Egy gyors tekintettel a szoba körül, készen volt a csata tervével, és szó nélküli kezének egy intésével helyezett el bennünket. Van Helsing, Harker, és én az ajtó mögé jutottunk, Artur és Morris pedig ugy álltak félre, hogy egy pillanat alatt az ablak elé juthattak. Némán vártunk örök időnek tetsző pár pillanatig. A gróf lassu, óvatos léptekkel közeledett, mintha el volna készülve valamely meglepetésre.

Hirtelen egy ugrással a szoba közepén -520- termett, még mielőtt bármelyikünk kezet emelhetett volna rá. Mozdulata olyan volt, mint egy párducé. Harker mozdult meg elsőnek, az ajtó elé vetve magát, hogy a gróf ki ne menekülhessen. A mint a gróf meglátott minket, rettenetes vigyorgás torzitotta el az arcát, kimutatva hosszu, hegyes fogait, de gonosz vigyorgása csakhamar fagyos, megvető tekintetre változott. Mi ösztönszerüen egyszerre indultunk neki. Kár, hogy nem volt meghatározott tervünk a támadásra, mert én még ebben a percben is azon tünődtem, hogy mit is fogunk tenni, hisz még azt sem tudtam, hogy vajjon halálos fegyvereink fognak-e rajta vagy nem? Harker nyilván elvolt szánva, hogy megkisérli, mert magasra emelt késsel vetette rá magát. A csapás hatalmas volt, és a grófot csak pokoli gyorsasága, a melylyel hátra ugrott, mentette meg. Egy pillanattal később és a hegyes kés szivét verte volna át. Igy is, a hegye fölhasitotta a kabátját, a széles hasitékon hullott ki a bankjegy és tömérdek arany. A gróf arckifejezése oly démoni volt, hogy remegtem Harkerért, noha láttam, hogy ujabb döfésre emeli rettenetes kését. Én ösztönszerüleg védeni akarván őt, előre siettem magasra emelve balkezemben a feszületet és szent ostyát. Hatalmas erőt éreztem -521- karomon végig futni; és meglepetés nélkül láttam, hogy a szörnyeteg mily megrettenve huzódik vissza, a mint valamennyien ezzel a mozdulattal közeledtünk feléje. Lehetetlen volna leirni a gyülölet és gonoszság, a harag és pokoli kajánság kifejezését, a mely a gróf arcát eltorzitotta. Viasz fehér arca, sárgás zöldre változott, szeme lángolt és a sebhely a homlokán szinte kidagadva lüktetett. A kővetkező pillanatban egy ruganyos mozdulattal siklott el Harker karja alatt, mielőtt az lecsaphatott volna rá és hajoltában fölmarkolva egy csomó aranyat, az ablaknak ugrott. A zuzott üveg csörömpölésével egyszerre hallottuk, a mint az udvar kövezetére ugrott, estében nehány csengő aranyat is ejtve a földre.

Mi az ablakhoz rohantunk és láttuk őt sértetlenül talpra ugrani. Az udvaron keresztül rohanva, belökte az istálló ajtaját. Ott megfordulva visszaszólt nekünk:

– Azt hittétek, hogy kifogtok rajtam – ti bambák ott egy sorban, sápadt pofátokkal. Majd megbánjátok ti ezt még valamennyien! Azt hiszitek, hogy pihenőhely nélkül hagytatok, de van nekem még az is. A boszum még alig vette kezdetét! Századokra ki fogom terjeszteni, az idő pedig nekem szolgál. A -522- leányok, a kiket szerettek, az enyém már mind és általuk ti is és mások is az enyéim lesznek, az én kreaturáim, hogy parancsaimat teljesitsék és sakálaim legyenek, ha lakmározni óhajtok. Gunyos kacajjal tünt el az ajtón keresztül és hallottuk, a mint a rozsdás reteszt rátolta belülről. Az istálló tulsó oldalán egy ajtó nyilott és csapódott be. Elsőnek a professzor szólalt meg közülünk, a mint látva, hogy az istállón nem juthatunk keresztül, a csarnokon indultunk kifelé.

– Valamit mégis csak megtudtunk, sőt sokat! Hiába fenyegetőzik, ő fél tőlünk; fél az időtől, fél a nélkülözéstől! Mert ha nem félne, miért sietne annyira? Miért kapta volna föl a pénzt? Maguk gyorsan kövessék. Maguk hires vadászok és értenek a csapázáshoz. Nekem gondom lesz rá, hogy itt ne találjon semmit se, a minek hasznát vehetné, ha vissza jönne. Beszéd közben zsebébe gyüjtötte az aranyat, a papirokat és papirpénzt a kandallóba dobta és meggyujtotta.

Artur és Morrisz az udvarra rohantak, Harker az ablakon ereszkedett le, hogy a grófot elérje, de ez bereteszelte jól az istállóajtót és mire betörték, semmi nyoma sem volt a szökevénynek. -523-

Késő délutánra járt már az idő és nem volt messze a napszállta. Be kellett látnunk, hogy elvesztettük a játékot és nehéz szivvel egyeztünk a professzorral, a mikor azt mondta:

– Vissza kell sietnünk madame Minnához – szegény, szegény édes madame Minnához. A mit itt tehettünk, elvégeztük most, vissza kell sietnünk az ő védelmére. De nem szabad kétségbe esnünk. Már csak egy láda hiányzik az ötvenből és azt még meg kell találnunk – ha az meglesz, még minden jóra fordul, – Én azonban jól láttam, hogy csak Harker biztatására beszél ilyen bátran. Nehéz szivvel siettünk haza, a hol Harkerné már várt bennünket. Mikor arcunkat meglátta, az övé is elsápadt és a szemét lehunyta, mint a ki buzgón imádkozik; aztán becsületére váló önlegyőzéssel, szinte derülten mondta:

– Hogyan köszönjem meg önöknek, a mit érettem tesznek. Szegény édes jó uram, ne busulj, még minden jóra fog fordulni. Tedd ide szegény fejedet a vállamra és pihenj meg – férje ősz fejét ezzel a két keze közé fogta és megcsókolta. A szegény fiu csak nyögött, kétségbeesése nem talált szavakat.

Megvacsoráltunk együtt és azt hiszem, hogy ez valamennyiünknek igen jól esett, reggel óta egy falatot sem ettünk – mert -524- vacsora után mindjárt nem láttuk olyan reménytelennek a holnapot. Igéretünkhöz képest elmondtunk Harkernénak mindent, a mi történt és noha fehér lett az arca, mint a hó, a mikor a férjét fenyegető veszedelemről beszéltünk, bátran és nyugodtan hallgatott bennünket végig. Egy szót sem szólt, a mig be nem fejeztük az elbeszélést, csak fogta szorosan a férje karját, mintha ezzel meg tudná ótalmazni a veszedelemtől. Mikor végre elhallgattunk, fölállt a nélkül, hogy a férje karját eleresztette volna és beszélni kezdett. Oh bár csak fogalmát tudnám adni a jelenésnek, a hogy ez a szelid, jó kedves asszony ott állt köztünk, ifjusága és fölhevülése ragyogó szépségében, a piros bélyeggel fehér homlokán, a melynek tudatában volt és a melyet mi fogcsikorogatva láttunk.

– Jonathán – szólott és szava édesebb volt a legédesebb muzsikánál, annyira áthatotta a szerelem és gyöngédség – Jonathán édes és ti mind kedves barátaim hallgassátok meg, a mit mondanom kell nektek és ne felejtsétek. Tudom, hogy harcolnotok kell, hogy el kell pusztitanotok azt a szörnyet, valamint elpusztitottátok az ál Lucyt, hogy az igazi Lucy örök életét és üdvösségét megmentsétek, de ne feledjétek, hogy ez nem a gyülölet -525- munkája. Az a nyomorult, szegény lélek, a ki minket ebbe a nyomoruságba juttatott, maga a legnyomorultabb. Jusson eszetekbe, hogy mily boldog lészen, ha gonoszabb része megsemmisül, hogy a jobbik örök életre keljen. Legyetek könyörületesek iránta – de a könyörület azért meg ne akaszsza kezeteket a pusztitás munkájában.

Mig az asszony beszélt, a férje arca mind jobban elsötétült és huzódott össze, mintha a benne duló szenvedelem tüze perzselné. Mikor felesége megszünt beszélni, fölugrott, kezét kirántva az asszonyéból és rikácsolva kiáltotta:

– Az Uristen csak addig adja a kezembe, mig a földi életét kitaposom belőle. Ha azontul a halhatatlan lelkét a pokol tüzére juttathatnám, hogy örök időkig kinlódva égjen, hát ezt is örömmel megtenném!

– Oh csitt! csitt! A jó Isten nevében hallgass és ne mondj ilyeneket édes jó uram, mert megöl az irtózat és félelem. Jusson eszedbe drágám – én ezen az egész hosszu napon gondolkoztam rajta – hogy valamikor én is szorulhatok ilyen könyörületre és hogy azt épp ugy, mint te most, valaki tőlem is megtagadhatná. Oh édes uram! meg szerettelek volna kimélni ettől a gondolattól, de nem -526- lehetett. Kérem Istent, hogy ne vegye számon keserü kifakadásodat – hisz Ő tudja, hogy az csak szerető, meggyötört szived följajdulása.

Mi férfiak valamennyien sirtunk. Harker térdre vetette magát a felesége mellett, átkarolta és ruhája ráncába temette arcát. Van Helsing intésére kiosontunk a szobából és magukra hagytuk szegényeket Istenükkel.

Mielőtt szobájukba tértek volna, a professzor minden kellékkel fölszerelte azt a vampir jövetele ellen és biztositotta Harkennét, hogy nyugodtan alhatik. Egy éles hangu csengetyüt is tett a kezük ügyébe, hogy baj esetén bármelyikük megrázhassa. Morris, Artur és én elhatároztuk, hogy fölváltva fogunk a szegény asszony ajtaja előtt virrasztani. Elsőnek Morris őrködik, mi ketten addig alszunk, ha lehet. Artur már le is feküdt, mert ő másodiknak soros. Most, hogy elvégeztem a dolgomat, én is megpróbálok lefeküdni és elaludni.

Harker Jonathán naplója.

Okt. 3–4. Közel az éjféli órához. Azt hittem, hogy a tegnapi napnak soha nem lesz vége. Ugy vágytam az álomra, mintha azt reméltem volna, hogy másnap fölébredve, jobb körülményekre ébrednék. Mielőtt nyugalomra -527- tértünk volna, a másnapi teendőkön tanácskoztunk, de nem tudtunk határozatra jutni. Minden, a mit tudtunk, csak az volt, hogy még egy láda föld maradt, de hogy ez hol van, azt csak a gróf maga tudta. Ha szándéka elrejtőzve maradni évekig, kifoghat rajtunk; és ez alatt! nem, nem, ezt a rettenetes gondolatot nem szabad forgatnom, mert megőrülök. Hála Istennek, Minna alszik, még pedig nyugodtan, álomlátások nélkül. Én magam nem vagyok álmos, de fáradt, halálosan fáradt vagyok. Lefekszem, ne hogy holnap ne tudjak mozogni, mert nem nyugszom addig, a mig…

Későbben. – El kellett aludnom, mert Minna keltett föl. Minna, a ki riadt tekintettel ült föl az ágyban. Jól láthattam, mert égve hagytuk a világot. Egyik kezét a számra tapasztotta, ne hogy fölébredve, szóljak és a fülembe susogta:

Az ajtó előtt, egy matrácon végig nyujtózva, de teljesen ébren, hevert Morris Quincey. A kezét intően fölemelve, suttogta:

– Csitt! Feküdjék vissza az ágyba; semmi baj. Egyikünk mindig itt lesz az éjjel. Nem bizunk semmit sem a véletlenre! -528-

Tekintete és gesztusa lehetetlenné tette az ellentmondást, visszamentem tehát és megmondtam Minnának. Ő sóhajtott és a mosolynak mintha az árnyéka suhant volna át szegény, sápadt arcán, a mint karjait a nyakamba füzte és halkan mondta:

– Hála neked Istenem, hogy ily jó és bátor férfiakat rendeltél mellém! – Megkönnyebbült sóhajjal hanyatlott vissza és ismét elaludt. Én is lefekszem és alszom, ha lehet, mihelyt jegyzeteimet befejeztem.

Minna az éj folytán még egyszer fölébresztett. Ekkorra már jól kialudtuk magunkat mind a ketten, mert már szürkülni kezdett a hajnal. Minna sebtiben mondta:

Egy ötletem támadt, azt akarom, hogy hipnotizáljon hajnal hasadta előtt, talán meg tudok neki valamit mondani. Siess édes, mulik az idő.

– Én az ajtóhoz mentem, akkor már Seward doktor hevert a matracon és engem látva gyorsan fölugrott.

Két, három perccel későbben Van Helsing a szobánkban volt, Morris és Artur pedig Seward doktorral az ajtó előtt maradtak. Mikor a professzor meglátta Minnát, mosoly váltotta föl arcán az aggodalmat és kezét dörzsölve szólitotta meg.

– Kedves jó madame Minna, örömmel látom, hogy milyen jóra változott és mit tehetek? miben lehetek szolgálatára? mert hogy nem hiába hivatott ilyen szokatlan órában, az bizonyos.

– Azt akarom, hogy hipnotizáljon. Még pedig most, hajnal előtt, mert érzem, hogy csak most beszélhetek őszintén. Siessen, mert rövid az idő! A professzor szó nélkül intett neki, hogy üljön föl az ágyban. Aztán merőn rá nézve jeleket kezdett csinálni felülről lefelé az arca előtt a levegőben. Minna néhány pillanatig merően nézett a szemébe. Az én szivem ugy vert, mint egy gözkalapács, mert éreztem, hogy krizis előtt állunk.

Minna szeme lassan lecsukodott, mozdulatlanul ült, csak keblének gyönge hullámzásáról lehetett látni, hogy él. A professzor még -530- néhány mozdulatot tett, aztán mereven megállt és én láttam, hogy homlokán nagy csöppekben gyöngyözik a verejték. Minna fölnyitotta a szemét, de mintha nem is az az asszony lett volna, a ki az előtt. A szeme az ürbe bámult és hangja szokatlanul bus és álmodozónak tetszett. A professzor a kezét fölemelve intett, hogy hivjam be a többieket. Lábujjhegyen jöttek be és az ágy lábánál álltak meg. Minna mintha nem látta volna őket. A csöndet Van Helsing halk hangja szakitotta meg:

Nehány pillanatnyi csönd következett. Minna mereven ült, a professzor merőn rászegezte tekintetét, mi többiek pedig alig mertünk lélegzeni. A szoba világosodni kezdett. Van Helsing a nélkül, hogy szemét elforditotta volna Minnáról, intett nekem, hogy huzzam föl a függönyt. Megtettem. A hasadó hajnal rózsaszin világa árasztotta el a szobát. Ebben a pillanatban ismét megszólalt a professzor.

– Emberi lábak dobogását, a mint fölöttem szaladgálnak és a horgonylánc csikorgását.

– Csendesen fekszem, mintha meghaltam volna! – A hang elhalt, Minna mély lélegzetet vett és szeme lecsukódott.

Ez alatt fölkelt a nap és mi teljes világitásban álltunk. Van Helsing Minna vállára tette a kezét és lassan visszanyomta őt a párnái közé. Néhány pillanatig olyan csöndesen feküdt mint egy gyermek, aztán egy mély sóhajjal fölébredt és bámulva nézett rajtunk végig. De csakhamar magához tért, megértette a helyzetet, és mohón kérdezte, hogy mit beszélt álmában. A professzor ismételte beszélgetésüket, mire Minna igy szólt:

– Akkor egy pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs. Morris és Artur az ajtónak indultak, de a professzor nyugodt hangja visszaszólitotta őket. -532-

– Megálljatok barátaim. Az a hajó bár hol van is, horgonyt vetett, a mig madame Minna beszélt. Ebben a pillanatban nagyon sok hajó horgonyoz London városának kikötőjében. Melyiket ezek közül keresik önök? Adjunk hálát Istennek, hogy ismét nyomra akadtunk, noha nem tudhatjuk, hogy hová vezet. Most már tudjuk, hogy miért kapkodta föl a gróf, még Jonathán fenyegető kése alatt is az aranyait. Menekülni akart. Hallják? Menekülni! Belátta, hogy már csak egy láda földdel pihenőnek és egy csomó emberrel, a kik mint kopófalka a rókát üldözik, London már nem neki való hely. Fogta az utolsó láda földjét, hajóra vitte és elhagyja az országot. De mi követjük őt. Nézzék, a nap most kél és az egész nap a miénk egészen napszálltáig. Gyerünk fürödni, öltözködni és reggelizni – ez mindnyájunknak jól fog esni és nyugodtan tehetjük, mert már nincsen velünk egy földön a rém. – Minna esdve nézett a professzorra, a mint kérdezte.

– De hát miért üldözzük tovább is, ha ugyis eltávozott tőlünk? A professzor kezét a kezébe fogva felelte:

– Most ne kérdezzen tőlem semmit se, majd reggeli után megfelelek mindenre.

Reggeli után Minna ismételte kérdését; -533- a professzor komolyan nézett rá, aztán szomoruan mondta:

– Most kedves madame Minna, jobban mint valaha követnünk kell őt, ha mindjárt a pokol tornácára kellene is utána mennünk. Minna elsápadva kérdezte:

– Azért, mert ő századokig élhet, kegyed pedig csak halandó asszony. Félnünk kell az időt – a mióta torkán viseli a sebét.

Seward doktor fonograf naplója Van Helsing üzenetével.

Harker Jonathánnak. Magának itthon kell maradni a maga kedves jó felesége mellett. Mi többiek elindulunk a hajó keresésére. A mi ellenségünk eltünt. Visszaindult az ő transzszilvániai várába. Ezt oly bizonyosan tudom, mintha egy tüzes kéz irta volna a falra. Erre már valahogy készülnie kellett és a ládáját közel tartotta, hogy alkalmasan hajóra szállithassa. Ezért vitte el a pénzét, ezért sietett annyira, nehogy elfogjuk valahogy a napnyugta -534- előtt. Okos eszével belátta, hogy itt vége a játéknak, azért határozta el, hogy visszatér hazájába. Hajót talált, a mely arra megy, a honnan ő jött és ő erre szállott. Mi most elindulunk megkeresni azt a hajót, és ha megtaláltuk, visszajövünk és elmondunk önöknek mindent. Bátorság barátom, a harc csak most kezdődött és végül nyerni fogunk, oly bizonyosan, minthogy egy Isten van az égben, a ki nem hagyja el az ő gyermekeit.

Harker Jonathán naplója.

Mikor elolvastam Van Helsing üzenetét Minnának a fonografból, szegény asszonyka egészen földerült. Már a bizonyosság, hogy a gróf elhagyta az országot, megnyugtatta őt, és a nyugalommal visszatért az ereje is. A mi engem illet, most, hogy ez a rettenetes veszedelem nincs többé szemtől-szembe velünk, már szinte képtelen vagyok benne hinni. Még a magam borzalmas tapasztalata Drakula várában is csak rég elfelejtett álomnak látszik.

De sajnos, nem kételkedhetem, tünődésem közepett szemem a piros sebhelyre téved -535- feleségem hófehér homlokán. A mig ez tart, nincs helye a kételkedésnek, Minna és én nem is merünk tétlenül maradni, hát ismét a naplók rendezéséhez fogtunk. A nap munkaközben gyorsabban mulik, mint reméleni mertem volna; már három óra van délután.

Harkerné naplója.

Október 5. délután 5 órakor. Jelentés tanácskozásunkról. Jelen vannak: Van Helsing, Lord Godalming, Seward doktor, Morris ur, Harker Jonathán, Harkerné.

Van Helsing ur előadta, hogy minő lépéseket tettek a nap folyamán, hogy fölfedezzék, hogy melyik hajón és milyen utirányban menekült Drakula gróf? Minthogy tudtam, hogy Transzszilvániába akar visszatérni, meg voltam róla győződve, hogy a Duna torkolatának tart a Fekete-tengeren keresztül, mert ugyanazon az uton jött is, hát elindultunk megkeresni, hogy milyen hajók indultak mult éjjel a Fekete-tenger felé. Rájöttünk, hogy csak egyetlen-egy indult ennek az utnak, Katalin cárné, a mely innen Várnába és Várnától fölfelé a Dunán halad tovább. Kérdezősködtünk a hajó tulajdonosánál a Katalin cárné iránya és utasai felől, a tulajdonos egy vörös -536- képü, rekedt hangu, bőven káromkodó, de különben egész jó fickónak látszott, a kit Morris néhány ropogós százassal rávett, hogy nekünk felvilágositásokat adjon. Elbeszélte, hogy tegnap délután, ugy öt óra körül sietve közelitett a kikötőhöz egy ember; egy hosszu, vékony, sápadt ember, tetőtől talpig feketében és szinte vérben forgó vörös szemmel. Siettében csak ugy szórta a pénzt, hogy gyorsan megtudja, hogy melyik hajó indul a Fekete-tengerre és onnan hova. Néhányan aztán elvezették ő hozzá, a parton álló irodájába, onnan pedig a hajóhoz, a melyre nem akart felszállni, hanem megállott a feljáró deszka végén és kiabált, hogy a kapitány jőjjön ki hozzá. A kapitány, mikor megtudta, hogy jó fizető pasasérral van dolga, hát kijött, de erősen káromkodva és jól megfizettette magának a fáradtságát. Ekkor a vékony ember azt kérdezte, hogy hol lehetne szekeret bérelni. Megmondták neki ezt is, ő elindult és nemsokára visszatért, maga hajtott és egy nagy faládát hozott a szekéren. A ládát maga vette le, pedig négyen is alig tudták a hajóra vinni. Sokáig beszélt a kapitánynyal, hogy hova és hogyan helyezzék el a ládáját. A kapitány meg is haragudott és hatféle nyelven is káromkodva mondta neki, -537- hogy legjobb lesz, ha maga bejön és helyre teszi. De ő azt mondta, hogy nem mehet, mert még sok a dolga. A kapitány meghagyta neki, hogy siessen, mert az apály idején indul a hajó. A fekete ember mosolygott és azt mondta, hogy a hajó indulása természetesen a kapitány tetszésétől függ, de ő mégis attól tart, hogy aligha fognak olyan korán indulhatni. A kapitány erre még cifrábban káromkodott, mire a fekete ember meghajtotta magát, köszönt és azt mondta, hogy mindenesetre ott lesz a hajó indulása előtt. Ezzel eltávozott, hogy egyetmást az utra bevásároljon.

Senki sem ügyelt arra, hogy hova, merre ment, mert egyéb gondjuk akadt – mert csakhamar kitünt, hogy a Katalin Cárné aligha indulhat a kitüzött időben. Vékony pára kezdett emelkedni a folyóról, a mely mindjobban szürüsödött, mig végre áthatlan köd nyelte el a hajót és mindent körülötte. A kapitány hiába káromkodott a legcifrábban; tehetetlenül állott. A viz mindjobban emelkedett és ő már-már azt hitte, hogy elszalasztja az indulásra alkalmas időt. Nem a legbarátságosabb hangulatban volt, a mikor egyszer csak a fekete ember szólal meg a háta mögött és kérdé tőle, hogy hová tétette a ládáját. A kapitány jól körül teremtettézve, azt mondta neki, hogy -538- menjen a pokolba a ládájával együtt. De a vékony feketeség nem sértődött meg, lement a kormányossal a hajófenékbe és megnézte a ládáját, aztán visszajött a födélzetre és egy darabig álldogált a ködben. Onnan aztán eltünt, senki sem tudta, hogy hova, igaz, hogy nem is gondoltak vele, mert a köd oszladozni kezdett és csakhamar teljesen kiderült az idő. A hajó elindult és most már jó messze lehet a sik tengeren.

És igy kedves madam Minna történik, hogy mi pihenhetünk egy darabig, mert ellenségünk a tengeren van utjában a Duna torkolata felé. A legjobb hajónak is két hétre van szüksége ahhoz, hogy odaérjen. Mi napokig törhetjük a fejünket uti tervünkön. A ládát a hajótulajdonos kijelentése szerint Várnában kell partra tenni és egy Risztics nevü ágensnek, a ki jelentkezni fog érte, által adni. Mi ráérünk az indulással, mert sokkal rövidebb idő alatt teszszük meg az utat szárazföldön vasuttal, mint ő a hajón.

Midőn Van Helsing elhallgatott, én kérdeztem tőle, hogy meg van-e róla győződve, hogy a gróf a hajón maradt? Ő azt felelte, hogy igen a legjobban bizonyitja ezt az én hipnotikus álmomban tett kijelentésem ma reggel. Ujból kérdeztem tőle, hogy igazán -539- szükségesnek tartja-e, hogy üldözőbe vegyük a grófot, mert én annyira félek attól, hogy Jonathán itt hagy engem, pedig bizonyos, hogy ő is velük megy, ha a többiek elmennek. A professzor határozottan felelte – hogy igenis szükségesnek tartom – nagyon szükségesnek először kegyed miatt, aztán pedig az emberiség érdekében. Ez a szörnyeteg máris kiszámithatatlan károkat okozott nekünk is, másoknak is. A kegyed életét megrontotta. Bocsásson meg drágám, hogy ezt mondom, de csak azért mondom, hogy meggyőzzem önt. Ő olyan módon támadta meg kegyedet, hogy még akkor is, ha többé meg nem közelitheti önt, ha életét bármilyen kegyesen és Istennek tetszően éli is végig, halála után olyanná kell válni, a milyen ő. Ennek nem szabad megtörténni és mi meg is esküdtünk arra, hogy mi nem engedjük megtörténni. Elindulunk napkeletnek, mint a hajdani keresztes vitézek és ha elesünk, hát ugy, mint ők, a jó ügy szolgálatában estünk el, az emberiség javára és Istennek nagyobb dicsőségére.

Ezután általánossá lett a vita, a melyben végre is csak annyit határoztak, hogy legjobb lesz egyelőre egy jót aludni, a sok fáradságra és nyugtalanságra. Holnap reggeli után ujra találkozunk és akkor fogunk végleg határozni. -540-

Ma éjjel csodálatosan nyugodtnak érzem magamat, mintha valamely nagy tehertől vagy félelemtől szabadultam volna meg. Talán már… gondolatomat nem fejezhettem be, mert a tükörbe pillantva, megláttam a bélyeget homlokomon és tudtam, hogy még mindig tisztátalan vagyok.

Seward dr. naplója.

Mindannyian korán keltünk és én azt hiszem, hogy az álom valamennyiünknek nagyon jól esett. Mikor reggelire találkoztunk, sokkal jobb kedvünk volt, mint a milyenről hittük volna, hogy valaha lehessen. A mint az asztal körül ültünk, szinte azon kezdtem tünödni, hogy az elmult borzalmas napokat nem álmodtuk-e csupán. Csak a mikor a piros foltra tévedt a szemem Harkerné homlokán, csak akkor hittem el, hogy tényleg megtörtént minden. Egy óra mulva találkozunk itt a dolgozószobámban, hogy utirányunkra nézve határozzunk. És csak egy közvetetlen nehézségtől félek és ettől is inkább csak ösztönszerüen, mint valamely oknál fogva. Nyiltan kellene egymással beszélnünk és nekem ugy tetszik, mintha szegény Harkerné nyelve -541- valamely titokzatos módon kötve volna. Én tudom, látom, hogy ő neki megvannak a maga eszméi, de vagy nem akarja, vagy nem birja azokat velünk közölni. Én emlitettem ezt a gyanumat Van Helsinggel és ő hamarább ide fog jönni, mint a többiek, hogy beszéljünk a dologról, a mig egyedül vagyunk. Bizonyos, hogyha Harkernét illető ösztönszerü gyanum igaz lenne, akkor óriási nehézséggel, egy ismeretlen veszedelemmel állunk szemtől szemben. Ugyanaz a hatalom, a mely hallgatásra kényszeriti őt, szólásra is kényszeritheti. Nem is merek tovább gondolkozni, nehogy gondolatomban megbecstelenitsem ezt a nemes lelkü asszonyt.

– Később. – Midőn a professzor a többieket megelőzve jött a szobámba, meghánytuk, vetettük a dolgot. A professzor némi habozás után egyenesen a dologra tért.

– Barátom John van valami, a mit először nekünk kettőnknek kell egymással megbeszélnünk. Lehet, hogy később a többieknek is meg kell mondanunk. Madam Minna, a mi kedves jó madam Minnánk változni kezd, hideg borzongás futotta végig tagjaimat, látva, hogy más is osztja szörnyü félelmemet, Van Heisig folytatta:

– Lucy kisasszony körül szerzett szomoru tapasztalataink óvatosságra intenek bennünket. -542- Én jól látom a vampirt jellemző változást madam Minna arcában, most még ugyan nagyon-nagyon csekély, de azért jól látja, a ki figyel. A foga hegyesebb és a szeme gyakran rideg, kemény. De még ez nem minden, figyelje, hogy milyen hallgatag mostanában. Igy volt Lucy kisasszony is. Nem beszélt még akkor sem, a mikor leirta, a mit közleni szeretett volna. Már most én attól félek, hogy ha ő nekünk, hipnotikus álmában meg tudja mondani, hogy a gróf mit lát és hall, nem lehetséges-e, hogy a gróf, a ki elsőnek hipnotizálta őt, a ki ivott a véréből és kényszeritette őt, hogy az övét igya, arra is kényszeritheti őt, hogy elárulja neki is, a mit rólunk tud? – Én helybenhagyólag intettem, a professzor folytatta:

– Akkor hát nekünk minden erőnkből meg kell ezt akadályozni, hogy ezt tehessük, tudatlanságban kell őt szándékunk felől tartani, mert a mit nem tud, azt nem árulhatja el. Ez nagyon fájdalmas föladat, nekem legalább nagyon nehezemre esik, de meg kell tenni. Ma, a mint találkozunk, meg fogom neki mondani, hogy be nem vallható okoknál fogva kénytelen leszek őt a tanácskozásainkból kizárni.

Közeledik a tanácskozás ideje, Van Helsing -543- távozott, hogy elkészüljön az összejövetelre.

Később. – Mindjárt a gyülés kezdetén nagy megkönnyebbülést éreztünk, Van Helsing és én. Harkerné az urával izente, hogy nem jön el a gyülésünkre, jobbnak látja, ha az ő jelenléte nélkül vitatjuk meg a dolgainkat. A professzor meg én összenéztünk, de nem szóltunk semmit sem a többieknek, hanem hozzáláttunk haditervünknek megvitatásához. Van Helsing doktor kezdte a szót.

– A Katalin Cárné tegnap reggel hagyta el a kikötőt. Körülbelül három hét mulva ér Várnára, mi pedig szárazföldön három nap alatt tehetjük meg ezt az utat. E szerint elég, ha 17-én indulunk innen. Még akkor is egy nappal a hajó érkezése előtt helyen lehetünk. Természetesen jól föl kell fegyverkeznünk ugy szentelt mint profán fegyverekkel. – Itt Morris szólt közbe.

– Ha jól értettem, a gróf olyan vidékről való, a hol bővében van farkas és megeshetik, hogy előttünk ér oda. Ajánlom, hogy Winchesterseket adjunk fegyvertárunkhoz. Én a Winchesterben bizom legjobban az affajta ellenséggel szemben. Emlékszel-e Artur, mikor egy csapat utánunk vetette magát Tobolszk -544- mögött? Mit nem adtunk volna egy-egy ilyen kitünő ismétlő puskáért!

– Jól van, – mondta Van Helsing, legyen Winchester, ha kell. És minthogy ugy tudom, itt már semmi dolgunk sincsen, Várnát pedig egyikünk sem ismeri, hát miért nem indulnánk hamarább. A várakozás itt is, ott is egyformán nehezünkre fog esni. Ma és holnap elkészülhetünk és ha mindennel készen vagyunk, mi négyen utnak indulhatunk.

– Természetesen, hogy mi négyen! felelte a professzor gyorsan, magának itt kell maradni, hogy gondját viselje a maga kedves kis feleségének. Harker egy ideig hallgatott s aztán sötét hangon szólalt meg.

– A dolognak erről a részéről engedjék, hogy majd reggel beszéljünk. Tanácskozni akarok Minnával. Én azt gondoltam, hogy most volna az ideje, hogy Van Helsing figyelmeztesse őt, hogy ne beszéljen feleségével terveinkről. Jelentősen néztem a professzorra és kőhintettem. Ő felelet gyanánt ujját az ajkára tette és elfordult. -545-

Harker Jonathán naplója.

Október 5-dike. Délután. A ma reggeli gyülés után nem birtam gondolkozni, Minna elhatározása, hogy nem vesz semmi részt sem dolgaink megvitatásába, gondolkozóba ejtett. És minthogy nem vitathattam meg a dolgot, csak találgathatom az okait. A mód, a hogy a többiek fogadták elhatározásának a hirét, szinte igen különös. Hisz utóljára, mikor a dolog szóba került, ugy egyeztünk, hogy semmit sem titkolunk egymástól. Hiába töröm a fejemet, nem birom megfejteni a rejtélyt. Minna most alszik, nyugodtan és édesen, mint egy gyermek. Hála Istennek, hogy ilyen édesen tud aludni.

Későbben. Milyen különös minden, Minna boldog álmát figyelve, magam is szinte megfeledkeztem nyomoruságomról. Esteledett, egyszer csak Minna kinyitotta a szemét és gyöngéden rám nézve szólott:

– Jonathán, szeretném, ha nekem becsületszavadra igérnél valamit. Olyan igéretet kérek tőled, a melyet meg nem szeghetsz, még akkor sem, ha én magam térden állva és keserü könyeket sirva könyörögnék érette. Gyorsan igérd meg, még ebben a pillanatban. -546-

– De Minna, ilyen igéretet nem tehetek hirtelenében. Ki tudja, jogomban áll-e?

– De drágám, én kivánom és pedig nem magamért kivánom. Megkérdezheted Van Helsing drtort, hogy nincs-e igazam. És ha ő nem helyesli, akkor tégy kedved szerint. Sőt többet mondok, ha később jónak látjátok, hát föloldalak igéreted alól.

– Igérd meg nekem, hogy nem mondasz el semmit sem a gróf ellen szőtt tervetekből előttem, sem szóval, sem célzással, mind addig, mig ez itt van. És ezzel komolyan mutatott a homlokán pirosló sebhelyre.

– Igérem! – Mondtam én, és ugy éreztem, mintha ettől a pillanattól kezdve válaszfal emelkedett volna köztünk.

Később. Éjfélkor. Minna egész este derült és jókedvü volt, annyira, hogy valamennyien bátorságot vettünk és mintha jó kedve ránk is elragadt volna. Mind korán tértünk nyugvásra. Minna ismét oly édeseen alszik, mint délután. Hál’ Istennek, hogy álmában legalább elfelejtheti buját-baját. Bárcsak a példája most is olyan ragadós volna, mint este a jó kedve. Meg fogom kisérleni. Oh be édes volna egy álmoktól ment alvás. -547-

Október 6., reggel. Még egy meglepetés! Minna korán keltett, épp olyankor, mint tegnap, és kért, hogy ismét szólitsam be Van Helsing doktort. Én azt hittem, ismét hipnozitáltatni akarja magát, és szó nélkül mentem a doktorért a ki mintha el lett volna készülve a hivásra, mert teljesen felöltözve találtam a szobájában. Azonnal velem jött és a szobába lépve kérdezte, hogy a többiek is jőjjenek-e?

– Nem – mondta Minna nyugodtan – nem szükséges, hogy bejőjjenek. Ön is tudathatja velük, a mit mondani akarok. Nekem önökkel kell utaznom.

Van Helsing épp ugy meg volt lepetve, mint én. Egy pillanatnyi szünet után kérdezte:

– Magukkal kell engem vinniök. Nagyobb bátorságban leszek önökkel és önök is velem.

– De miért, kedves madame Minna? Mi olyan veszedelembe indulunk, a mely önre nézve, azoknál fogva, a mik történtek, még sokkal fenyegetőbb.

– Tudom, éppen azért akarok menni; most, a mig a nap kelőben van, megmondhatom önnek, a mire tán később képtelen leszek. Én tudom, hogy a mikor a gróf akarja, nekem mennem kell; én tudom, hogy ha ő azt mondja, -548- hogy menjek titokba, mennem kell, ha másképp nem lehet, hát alattomban, Jonathán tudta nélkül is. Önök férfiak bátrak és erősek, önök együtt megvédhetnek engem az ellen, a ki talán egyesnek az erejét megtörné. Ezenkivül talán segitségükre is lehetek, minthogy ön hipnotizálhat és megtudhat tőlem olyan dolgokat, a miket én magam sem tudok. Van Helsing erre komolyan felelte:

– Madam Minna, kegyed most is, mint rendesen, a legokosabb; ön velünk jön és együtt fogjuk véghez vinni azt, a minek a végbevitelére elindulunk.

– Minna nem felelt és midőn hallgatása okát keresve, ránéztünk, vettük észre, hogy ismét elaludt. Még akkor sem ébredt fel, midőn a függönyt felrántottam és a napfény elözönlötte a szobát. Van Helsing intett, hogy csendesen menjek vele. Az ő szobájába mentünk és néhány perc mulva Artur Seward doktor és Morris ur is odajöttek. Van Helsing elmondta nekik, a mit Minna mondott, aztán folytatta:

– Reggel indulunk Várnába. Immár egy uj tényezővel is kell számolnunk és ez madam Minna. Jó, hogy a lelke igaz. Kín volt neki annyit is mondani, a mennyit mondott, de jó, hogy megtette, mert legalább idején figyelmeztetve vagyunk. Nem szabad időt vesztegetnünk -549- és Várnában tettrekészen kell lennünk, a mint a hajó megérkezik.

– Tényleg, mit fogunk csinálni, – kérdezte Morris ur lakonikusan. A professzor ur gondolkozott, mielőtt felelt volna.

– Először is a hajóra megyünk és ha meggyőződtünk a láda ugyanazonosságáról, egy vadrózsaágat szögezünk a tetejére, mert akkor a vampir el nem hagyhatja, legalább igy tartja ezt a babona. És mi kénytelenek vagyunk a babonában bizni. Hajdan ez volt az emberiség hite és ma is a hitben gyökerezik. És azután, ha megleljük az alkalmat, a melyet keresünk, a mikor senki sem lesz közel, hogy lássa, akkor kinyitjuk a ládát és – és akkor minden jóra fordul.

– Én bizony nem várok az alkalomra, – jelentette ki Morris, – hanem ha egyszer szemem elé kerül az a láda, hát kinyitom és elpusztitom azt a szörnyeteget, ha mindjárt ezer ember látja is és ha mindjárt fölakasztanak is érte!

– Én megszoritottam ösztönszerüen a kezét és oly keménynek találtam, mint az acél, azt hiszem, hogy megértette a tekintetemet; remélem, hogy megértette.

– Jó gyerek! – mondta Van Helsing – bátor gyerek. Higyje el édes fiam, hogy -550- egyikünk sem gyávaságból fog késlekedni. Én csak arról beszélek, a mit tennünk kell. Hanem igazában egyikünk sem tudhatja, hogy mit fog tenni. Hisz közben még annyi mindenféle történhetik. Egyelőre legjobb, ha mindegyikünk rendbe hozza a dolgait, mert egyikünk sem tudhatja, hogy hol és mikor éri élete végét. A mi engem illet, az én dolgaim rendben vannak és minthogy egyéb dolgom nincsen, megyek és beszerzem a jegyeket és egyebeket az utra.

Minthogy nem volt egyéb mondani valónk, elszéledtünk. Én is megyek és rendbe hozom földi dolgaimat, hogy készen legyek minden eshetőségre.

Későbben. Minden rendben van. Minna lesz, ha tul él, egyetlen örökösöm, ha pedig nem, akkor azok, a kik oly jók voltak hozzánk, osztoznak mindenünkön.

Esteledik, alkonyodik. Minna nyugtalansága szembeszökő. Meg vagyok róla győződve, hogy nyugtalanitja valami, a mit napszálltakor föl fog fedezni. A nap kelte és szállta mindennap nagyobb izgalommal jár ránk nézve, mert mindegyiken valamely fenyegető veszedelemről vagy ujabb fájdalomról értesülünk. Mindezeket a dolgokat naplómba jegyzem, minthogy az én drágámnak nem szabad róluk mostanában -551- tudomást venni: de valamikor hadd olvassa majd ő is.

Seward doktor naplója.

Harker Jonathán kért meg, hogy a következőket jegyezzem, mert ő maga nem képes rá, pedig szeretné, ha pontosan és megszakitás nélküli jegyzetei lennének.

Azt hiszem, hogy egyikünk sem volt nagyon meglepetve, mikor fölszólittattunk, hogy valamivel napnyugta előtt Harkernét látogassuk meg. Már valamennyien tudtuk, hogy napkelte és napnyugta rá nézve a szabadság ideje, a mikor idegen befolyás nélkül nyilatkozhatik meg az akarata. Ez az állapota vagy hangulata vagy egy félórával kezdődik a napkelte vagy nyugta előtt és addig tart, mig a nap vagy teljesen ki nem bukkant vagy le nem tünt a szemhatár szélén.

Ma este, mikor találkoztunk, kissé zavartnak látszott és mindenféle jelét mutatta a belső küzdelemnek. Nehány perc alatt azonban visszanyerte teljes nyugalmát és akkor intett -552- férjének, hogy üljön mellé a divánra, a melyen hátra dülve pihent és minket is kért, hogy a székünket közelebb huzzuk hozzá. A férje kezét a kezébe fogva kezdte:

– Ma talán utóljára vagyunk itt együtt teljes szabadságban. Azt tudom édes, hogy te mindig velem lész, a legvégsőkig. – Ezt a férjének mondta, a kinek a keze szorosabbra fogta az övét. – Holnap reggel indulunk a föladatunkra és Isten tudja mi vár ránk. Önök oly jók, hogy engem is magukkal visznek. Én tudom, hogy mind azt, a mit bátor és komoly férfiak tehetnek egy szegény gyönge asszonyért, a kinek tán a lelki üdve forog kockán, önök meg fogják tenni. De jusson eszükbe, hogy én már nem vagyok olyan, mint önök. Méreg van a véremben, a lelkemben, a mely pusztit, a melytől el kell pusztulni, ha valamiképpen meg nem szabadulok. Én jól tudom és önök is tudják, hogy ha meghalnék, hát önök megszabadithatnák halhatatlan lelkemet, valamint megszabaditották a szegény Lucyét. Megmondom hát önöknek nyiltan, most, a mig még beszélhetek, hogy mit kivánok önöktől, mert ebben a dologban nem szabad a köztünk legcsekélyebb kétségnek vagy félreértésnek támadni. Meg kell, hogy igérjék nekem együtt és egyenként, még -553- te is szeretett férjem, hogy ha elérkezik az ideje, hát megölnek engemet.

– És mikor lesz annak az ideje? – a kérdő hang Morrisé volt, de halk és vontatott volt a szava.

– Akkor, a mikor meglesznek győzödve arról, hogy annyira megváltoztam, hogy jobb meghalnom, mint élve maradnom. Ha aztán testem halott, akkor pillanatnyi haladék nélkül keresztülverik rajtam a szabaditó karót és levágják a fejemet, egy szóval, megtesznek mindent, a mit szabaditásomra szükségesnek látnak.

Morris volt az első, a ki fölállt, az asszony elé lépett, letérdelt, megfogta a kezét és ünnepiesen mondta:

– Én csak egy faragatlan fickó vagyok, de esküszöm önnek mindenre, a mi szent és nekem drága, hogy nem fogok vonakodni a ránk szabott kötelesség teljesitésétől, ha valaha elérkeznék az ideje.

– Én igaz, jó barátom! – volt minden, a mit az asszony sebesen hulló könyei közt mondani tudott, mig lehajolva, megcsókolta a fiatalember kezét.

– Én is esküszöm ugyanazt, drága jó madam Minna – mondta Van Helsing. -554-

– És én is – szólt Artur és mindegyik térdelve mondta el esküjét. Én magam is követtem őket. Végre a férje fordult feléje sápadt arccal és merev szemmel s kérdezte: És nekem is meg kell ezt a rettenetes fogadást tennem, feleségem?

– Neked is drágám, neked sem szabad vonakodni. Te állsz hozzám legközelebb, te vagy a legdrágább, te vagy az én egész világom. És most még egy intő szót, egy intő szót, a mit soha sem szabad elfelejtened: ez az idő, ha valaha elérkezik, hirtelen és váratlanul érkezhetik és ebben az esetben nem szabad időt veszteni, nem szabad az alkalmat halogatni. Lehet, hogy akkor, a mikor az az idő elérkezik, én már, de sőt bizonyos, ha az idő elérkezik, hogy én már szövetségben leszek ádáz ellenségtekkel ellenetek.

Harker Jonathán naplója.

Október 15. Várna. Londont 12-én reggel hagytuk el, ugyan az éjjel Párisba értünk és elfoglaltuk megrendelt helyünket, a keleti expresz vonaton. Éjjel-nappal utaztunk és ma öt óra tájt értünk ide. Artur azonnal s konzulátusra ment, megnézni, hogy nem kapott-e táviratot, mig mi, többiek ide jöttünk a hotelbe. -555- Hála Istennek Minna jól érezte magát, erősödik és a szine is kezd visszatérni. Nagyon sokat alszik, az uton csaknem folyton aludt: de napkelte és nyugta előtt nagyon éber és élénk és Van Helsing ilyenkor rendesen hipnotizálni szokta. Mindig azt kérdi tőle, hogy mit lát és hall. Az elsőre azt feleli:

– Hallom a hullám törését a hajó oldalán és a viz rohanását. Hallom a szél süvöltését. – Nyilvánvaló, hogy a Katalin cárné még mindig a tengeren van, Várna felé sietve utjában. Artur lord éppen most tért vissza, négy telegramot kapott, egyet minden napról mióta elutaztunk és mindegyikben ugyanazzal a hirrel, hogy a hajóról még sehonnan semmi tudósitás nem érkezett a tulajdonosához. Artur tudniillik ugy intézkedett, mielőtt elhagyta volna Londont, hogy ügynöke mindennap küldjön neki táviratot arról, hogy érkezett-e tudósitás a hajóról vagy nem.

Megebédeltünk és korán lefeküdtünk. Holnap a vicekonzulhoz megyünk engedelmet kérni, ha lehet, hogy a hajó érkezése után azonnal a födélzetére mehessünk. Van Helsing azt mondja, hogy nagy szerencse volna ránk nézve, ha napkelte és nyugta közt mehetnénk -556- a hajóra. A gróf, még ha denevér alakját öltené, sem repülhetne keresztül a maga akaratából a folyó vizén. És minthogy emberi alakot nem mer ölteni, nehogy gyanut keltsen, hát kénytelen lesz a ládában maradni. Tehát ha napkelte után mehetünk a hajóra, akkor kezünkben van, fölnyithatjuk a ládát és elbánhatunk vele, mint szegény Lucyval, mielőtt fölébredhetne. A hajósokkal és tisztviselőkkel nem hinném, hogy sok bajunk lenne. Hál’ Istennek! ez olyan ország, a hol vesztegetéssel mindent el lehet érni és mi bőven el vagyunk látva pénzzel.

Minna jelentése mindig ugyanaz, locsogó hullámok, suhogva rohanó viz, vaksötétség és kedvező szelek. Nyilván jókor érkeztünk és készen várjuk a Katalin cárnét. A Dardanellákon nem jöhet át, hogy hirt ne kapjunk róla.

Minden rendben van a gróf fogadására, a mint megérkezik utjáról. Artur jelentést tett a hatóságnál, hogy Katalin cárnén egy láda érkezik, a mely alighanem lopott jószágot tartalmaz, annak a kipuhatolására jöttünk; és engedelmet csikart ki tőlük, hogy a saját felelősségére fölnyittathassa. A hajó kapitányának -557- szóló rendeletet kaptunk és egy másikat a beérkező hajók terhét átvevő ügynökséghez, a melyben meg volt hagyva, hogy mindenben kezünkre járjanak. Már meg is határoztuk, hogy miképpen járunk el, ha a ládát kinyittatjuk. Ha a gróf benne lesz, Van Helsing és Seward doktor bánnak el vele. Morris, Artur lord és én pedig őrködünk, hogy meg ne zavarják őket. Van Helsing azt állitja, hogy a gróf teste, ha sikerül vele elbánni, csakhamar porrá omlik össze. Ebben ez esetben semmi nyoma sem marad tettünknek, ha esetleg gyilkosság gyanujába keverednénk. De még ha nem igy volna is, nem tágitanánk eltökélt szándékunktól és talán valamikor ezeknek a jegyzeteknek a tanusága ment meg bennünket az akasztófától. Kőt kövön nem hagyunk, csak hogy végrehajthassuk szándékunkat. Megegyeztünk a tisztviselőkkel, hogy külön hirmondóval értesitenek bennünket abban a pillanatban, a mint a Katalin cárné érkezését jelzik.

Egy egész hete a várakozásnak. Minden nap érkezett távirat, mindig ugyanazzal a tartalommal: Semmi hir a hajóról. Minna reggeli és esteli hipnotikus felelete mindig az: Locsogó habok, rohanó viz, csikorgó árboc. -558-

Távirat – okt. 24.
Smith Londonból lord Godalming Arturnak Várnában.

Seward doktor naplója.

Mennyire hiányzik a fonográfom! Roppant szokatlan nekem tollal irni; de Van Helsing azt mondja, hogy muszáj. Tegnap egész neki vadultunk az izgalomtól, a mikor Artur telegramja érkezett Londonból. Közülünk csak Harkernén nem látszott az izgalomnak legcsekélyebb jele sem. De ezt nem is csodálom, mert előtte lehetőleg titkoltunk mindent és még izgalmunkat is igyekeztünk palástolni. Régebben azért bizonyosan észrevett volna valamit, ha még ugy titkolóztunk volna is előtte; de ebben az irányban ugyan megváltozott az utolsó három hét óta. Álomkórsága fokozódott és noha erős és egészségesnek látszik és a szinét is meglehetősen visszanyerte, Van Helsing és én nem vagyunk vele megelégedve. Gyakran beszélünk róla egymással, de a többieknek nem szóltunk egy szót sem. Hisz szegény Harkernek megszakadna -559- a szive, vagy legalább is teljesen megtörne férfias erélye, ha csak sejtené is aggodalmunkat. Van Helsing azt mondja nekem, hogy hipnotikus álma alatt folyton vizsgálja a fogát, mert a mig ez élesedni nem kezd, addig nem veszedelmes a változása. Ha majd elváltozásának ezt a jelét tapasztaljuk, akkor elérkezett a cselekvés ideje – mi tudjuk mind a ketten, hogy mit értünk ez alatt, de még egymásnak sem merjük nyiltan megmondani.

A Dardanelláktól vagy huszonnégy óra alatt érhet ide a Katalin cárné, tehát holnap reggelre várjuk. Korán fekszünk, mert éjfél után egy órakor talpon akarunk lenni, nehogy elszalaszszuk.

Október 25. délben. Semmi ujabb hir a hajóról. Harkerné hipnotikus kijelentése ma is a rendes. Lehet tehát, hogy minden pillanatban kaphatunk hirt. Mi férfiak mind lázban vagyunk az izgatottságtól, Harkert kivéve, a ki nyugodt; a keze hideg mint a jég és egy órával ezelőtt azon kaptam, hogy egy hosszu, hegyes tőrt, a melyet mindig magán hord, fent élesre.

Van Helsing és én, ma nyugtalankodtunk Harkerné miatt. Dél felé mély letargikus álomba merült, a mely sehogy sem tetszett egyikünknek sem. Egész délelőtt oly nyugtalanul -560- izgatott volt, hogy eleinte örültünk az álmának. De mikor a férje fölemlitette, hogy oly mélyen elaludt, hogy nem birja őt fölkelteni, hát fölmentünk a szobájába, hogy megnézzük. Oly nyugodtan lélegzett és oly rózsás volt a szine, hogy megegyeztünk abban, hogy nem költögetjük, hadd aludjék, az álom ugy látszik, a legjobb orvossága.

Későbben. Jól tettük, hogy nem zaklattuk. Nehány órai mély álom után teljesen felüdülve friss jó kedvvel ébredt föl. Napnyugtakor megtette rendes hipnotikus jelentését. Akárhol járjon is a fekete tengeren a gróf, a végzetébe rohan. Remélem, hogy végpusztulásába!

Ismét elmult egy nap és semmi hir a Katalin cárnéról. Pedig már itt kellene lenni. Hogy még mindig uton van valamerre, az nyilvánvalónak látszik, mert Harkerné jelentése, napkelte és szálltakor még mindig ugyanaz. Lehetséges talán, hogy ködök akasztják meg futásában a hajót, nem szabad az őrszemről tágitanunk, mert minden pillanatban jelezhetik az érkezését.

Október 27. délben. Nagyon különös, még mindig semmi hir a hajóról, a melyet várunk. Harkerné jelentése tegnap este és ma reggel -561- a régi: – locsogó hullám és rohanó viz, – noha ezuttal hozzá tette, hogy „a hullámzás igen gyönge.“ A londoni telegramok változatlanul azt jelentik, hogy „semmi ujabb hir a hajóról“. Van Helsing roppant aggodalmas és épp az imént mondta nekem, hogy attól fél, hogy a gróf elmenekült.

Jelentősen tette hozzá: – Nem tetszett nekem sehogy sem madama Minna letargikus álma. A lélek és elme csodálatos dolgokra képes ez ilyen önkivületi állapotban.

– Én éppen tovább akartam őt kérdezni, de bejött Harker; és a professzor intően emelte föl kezét. Ma este megkisértjük, hogy nem kényszerithetjük-e világosabb beszédre hipnotikus álmában.

Távirat. – Október 28.
Smith – London. Lord Godalming Arturnak – Varna.

Katalin cárné érkezését jelentik ma déli egy órakor Galatzból. -562-

Seward doktor naplója.

Mikor a távirat a hajónak Galac-ba érkezését jelentette, azt hiszem, hogy egyikünk sem volt annyira megrendülve, mint várni lehetett volna. Igaz, hogy nem tudtuk, hogy honnan jő a csapás, de azt hiszem, hogy valamennyien el voltunk készülve arra, hogy valami különösnek kell történni. Van Helsing égnek emelte a két kezét, mintha a mindenhatóval akarna pörölni, de szót sem szólt, csak állt kemény zord arccal. Godalming Artur elsápadt és zihálva szedte lélegzetét. Én magam olyan voltam, mint a kit jól fejbe ütöttek; és egyikről a másikra bámultam szó nélkül. Morris rántott egyet az övén, azzal a gyors mozdulattal, a melyet régenről oly jól ismertem és a mely veszedelmet jelentett az ellenfélre. Harkerné halálsápadtra vált, homloksebe csak ugy tüzelt, de csak néma imára kulcsolta kezét és szemét az égre emelte. Harker mosolygott – tényleg mosolygott – sötéten és keserüen, mint a reményt vesztettek szoktak; de ugyanakkor mozdulata meghazudtolta mosolyát, mert keze önkénytelen és övébe rejtett tör markolatát kereste. – Mikor -563- indul a legközelebbi vonat Galac-ban – kérdezte Van Helsing.

– 6 óra 30 perckor holnap reggel! – Mind meglepetten bámultunk, mert a feleletet Harkerné adta.

– Tudtam, hogy abban az esetben, ha Drakula várába kellene mennünk, Galacnak visz az utunk, vagy legalább is Bukaresten keresztül, hát előre tanulmányoztam a kalauzt. Sajnos, hogy csak ez az egy vonat indul arra felé, a melyet emlitettem.

– Nem rendelhetnénk külön vonatot? – kérdezte Artur. Van Helsing fejét rázta: – Félek, hogy nem. Ez nem olyan ország, mint az ön hazája, vagy az enyém. Még ha esetleg kapnánk is különvonatot, aligha érkeznék az is a rendes vonat előtt oda. Különben készülnünk is kell. Maga Artur barátom menjen a vasutra és váltsa meg jegyeinket holnapra. Maga Jonathán barátom menjen a hajóügynökséghez és szerezzen engedelmet, hogy a hajót Galacban épp ugy megnézhessük, mint itt megnéztük volna. Maga Morris a konsulhoz megy és ajánlólevelet kér tőle kollegájához -564- Galacban, hogy semmi akadály ne gördüljön az utunkba. John itt marad madame Minnával és velem és tanácskozni fogunk. Legalább, ha kosáig elmaradnak, nem baj, mert itt vagyok én, hogy naplementekor kikérdezzem madame Minnát.

– És én pedig, – mondta Harkerné vidámabban, mint eddig bár mikor – iparkodni fogok minden tőlem telhető módon, hogy hasznossá tegyem magamat, gondolkozni és irni fogok önök helyett, mint ezelőtt. Különös, mintha valamely suly emelkednék rólam és én sokkal könnyebbnek és szabadabbnak érzem magamat, mint eddig. A három fiatal ember boldogan vette tudomásul a fiatal asszony jelentőségteljes szavait, de Van Helsing és én, egymásra nézve aggodalmas pillantást váltottunk. Hanem azért egyelőre nem szólottunk.

Mikor a három férfi elindult dolgára, Van Helsing kérte Harkernét, hogy hozza le a naplójegyzeteket és keresse ki belőlük férjének Drakula várára vonatkozó részletét. Az asszony távozott, hogy elhozza; alig záródott be mögötte az ajtó, a professzor igy szólt hozzám:

– Van valami változás Harkernéban. De alig merem magamat a reménynyel kecsegtetni, annyira félek, hogy csalódnám.

– Csak részben van igaza barátom John, csak egy kis részben. Mondani akarok magának valamit. És oh barátom John, én rettenetes sokat kockáztatok, de azt hiszem, hogy igy helyes. Mikor madam Minna az imént olyan csodálatosan nyilatkozott az ut irányáról, egyszerre világosság támadt bennem. Ez előtt három nappal, mikor olyan feltünő álomkórság vett rajta erőt, a gróf elküldte hozzá a szellemét, vagy pedig oda rendelte magához az övét és igy tudta meg, hogy mi történik, és hogy mi itt vagyunk. Azért menekült el előlünk. Most már nincs szüksége az asszonyra, legalább azt hiszi, hogy nincs. Azért kiejtette őt a hatalmából, hogy ne jöhessen többé hozzá; de csitt, itt jön madam Minna, egy szót se előtte az ő multkori mély álmáról. Ő maga nem tud róla és kétségbe ejtené, ha megtudná, hogy ő árult el bennünket. John barátom, mi borzasztó bajban vagyunk, én félek, -566- a hogy eddig még nem féltem. De csitt, itt van az asszonyka.

Öreg professzorom annyira izgatott volt, hogy csak nagynehezen szedte össze önuralmát, mire Harkerné derülten mosolyogva jött a szobába. A mint bejött, átadott egy csomó irást Van Helsingnek, az öreg ur komolyan lapozgatott benne és arca olvasás közben földerült. Végre a kezében tartva a papirokat, igy szólt:

– Barátom John, a ki már olyan sokat tapasztalt és magának kedves madam Minna, a ki még olyan fiatal, fölolvasom most, a mit Jonathán valamikor ide irt. Gondolkozzanak rajta és lássuk, hogy hárman minő eredményre jutunk: „Nem ez a Drakula volt-e, a ki inspirálta fajának azt a másik sarját, a ki egy későbbi korban ismét és ismét a törökre vitte hadait a Dunán keresztül. A kit ha levertek, visszatért ujra és ujra, még ha csak egymaga menekült is haza a vészes csatából, mert tudta, hogy végre mégis csak az övé a győzelem!“

– Mit mond ez nekünk? nem sokat? Nem! A gróf legalább azt hitte, hogy nem és azért beszélt olyan szabadon. Nekem sem tünt föl mindjárt. Önöknek sem. Nekem is csak most ötlött föl, hogy ez mit jelenthet. -567- Nem értik. Nos, majd én megmagyarázom. Először is tanulmányozták-e valaha a bün filozofiáját? Igen és nem. Ön John, igen, mert ez hozzá tartozik az elme kórtanhoz; kegyed madame Minna nem, mert önnek soha semmi köze nem volt hozzá. Minden gonosztevőnek meg van egy bizonyos sajátsága és az oly egyforma minden országban és minden időben, hogy még a rendőrség is, a mely nem sokat tud a filozófiához, tapasztalatból tudja, hogy ez ugy van, a gonosztévő, a ki mintegy végzetszerüen vétkezik, mindig egy és ugyanazt a gonosztettet fogja elkövetni és soha sem esik más bünbe. Az ilyen gonosztevőnek az elméje nincs tökéletesen kifejlődve. Okos, furfangos és ravasz, de az esze azért csak gyerekész. Már most ez a mi gonosztévőnk is végzetszerüen az, de ő is csak gyerekészszel dolgozik. Ah! a szeméből látom kedvesem, hogy maga már megértett. Mert Harkerné szeme szikrázott és örömébe tapsolt a kezével. A professzor folytatta:

– Na most hát beszéljen, mondja meg nekünk száraz tudományon rágódó férfiaknak, hogy maga mit lát azzal a ragyogó két szemével – ezzel megfogta Harkerné kezét és tartotta, a mig beszélt. Az ujjai önkéntelenül az ütőért keresték és tartották az egész idő alatt. -568-

– A gróf, fejtegette Harkerné, gonosztevő a gonosztevők sajátságával, tehát tökéletlenül kifejlődött agyvelővel. Igy, ha bajba kerül, csak egyféle, régtől fogva megszokott módon segit magán. A multjáról nyomra akadhattunk, mert az egy lap, a mit a saját elbeszélése nyomán ismerünk belőle, tudatja velünk, hogyha ezelőtt bajba jutott, visszatért a saját szülőföldjére, abból az országból, a mely ellen hadakozott és otthon ugyszólván pihenés nélkül készült el ujra egy ujabb erőfeszitésre. Ujra és ujra visszatért az ellenséges földre, jobban elkészülve a föladatára és végre nyert. Igy jött Londonba is, hogy egy uj országot foglaljon, de leveretett és midőn a siker minden reménysége oda volt, sőt az életét is veszedelem fenyegette, visszamenekült tengereken keresztül régi hazájába, épp ugy, mint hajdanában Törökországból menekült a Dunán keresztül.

– Helyes, nagyon helyes, maga kis okos asszony, mondta Van Helsing elragadtatva, a mint lehajolt, hogy megcsókolja Harkerné kezét. Aztán felém fordulva oly nyugodtan, mint ha betegszobában konzultáltunk volna, jegyezte meg.

– Csak hetvenkettőt ver, a sok izgatottság dacára ujra remélni kezdek. -569-

– De folytassa kérem, látom, hogy még több mondani valója is van. Ne féljen semmit sem, John és én tudjuk. Beszéljen nyiltan és félelem nélkül.

– Jó, hát folytatom; tehát a gróf, mint hogy gonosztévő, hát önző is, minden cselekedetének a rugója merő önzés. Csak egy cél felé igyekszik, de ennek az elérésében könyörtelen. Most is, mint hajdanában, csak a biztosságára gondol és semmi egyébbel nem törődik. Önzésében lazitotta meg borzasztó hatalmának, a melyet akkor éjjel nyert rajtam, a kapcsait. Én érzem, éreztem mindjárt, hála érte a jó Istennek, a ki megkönyörült rajtam. A lelkem szabadabb, mint bármikor, azóta a borzalmas eset óta. És csak az az egy félelem üldöz, hogy vajjon álmomban nem használta-e föl fölöttem való hatalmát, a saját önző céljaira. A professzor fölállt.

– Igenis, hogy fölhasználta önt és azért hagyott itt bennünket Várnán, mig a hajót, a mely vitte őt, ködben és szélben kergette -570- Galacig, a hol nyilván azt hitte, hogy elmenekülhet előlünk. Azt gondolja nyilván, hogy mivel megszabaditotta magát kegyedtől, hogy mi nem tudhatjuk meg kegyed által, hogy ő hol jár és mit csinál. Pedig ebben téved. Az a borzasztó vérkeresztség, a melyben kegyedet részesitette, képessé teszi önt arra, hogy gondolatban kövesse őt, valamint eddig napkelte és napnyugtakor követte, mert akkor az én akaratomnak engedelmeskedék és nem az övének. Ennélfogva nekünk módunkban lesz őt föltalálni és haladéktalanul indulunk is utána. Barátom John, ez az óra fontos volt ránk nézve, mert megvilágositotta utunkat. Irja le mindezt, hogy a mikor a többiek visszatérnek, velük is közölhesse.

A professzor parancsának engedelmeskedve, leirtam mindent, a mig a többiek visszatértek.

Seward doktor naplója.

A következőket a vonaton irom Várnától Galacig. Tegnap este napnyugta előtt mind együtt voltunk. Valamennyien tehetségünk szerint eleget tettünk a ránk bizottaknak -571- és mindent elkészitettünk az utra. A rendes időben Harkerné elkészült a hipnotikus álomra, de ez uttal Van Helsingnek nagyobb megerőltetésébe került a rendesnél, hogy őt elaltassa. A professzornak máskor első kérdésére meg szokott felelni, de ez utból a professzornak ismételten és kemény hangon kellett kérdezni, mig végre felelt.

– Nem látok semmit, csöndesen vagyunk, nincsen hullámverés, csak sebes viz gyors futását hallom. Hallom az emberek hangját közel és távol a mint egymásra kiáltanak. Hallom az evező csikorgását, puska lövést is hallok, többszörösen ismétlődő viszhanggal. Lábdobogást hallok a fejem fölött. Kötelek és láncok hurcolását. Mi ez? Mintha világosodnék. Érzem a szellő suhanását az arcomon.

Ezzel elhallgatott; gyorsan, ösztönszerüleg fölemelkedett a diványról, a melyen feküdt és fölemelte mind a két kezét, a tenyerét fölfelé forditva, mintha valamely sulyos tárgyat emelne. Van Helsing és én jelentősen néztünk egymásra. Morris is fölhuzta szemöldeit és élesen nézett az asszonyra, mig Harker keze önkéntelenül a tőre markolata után nyult. Hosszu szünet következett. Egyszer csak Harkerné fölnyitotta a szemét, fölült és a legszivesebb hangján mondta: -572-

– Senki sem akar egy csésze teát, hisz mind olyan fáradtak és szomjasok lehetnek. Ezzel feleletet sem várva, elsietett. Alig tette be maga után az ajtót, Helsing szólt:

– Látjátok barátaim. Ő közel van a földhöz, kiszállt a ládájából, hanem azért még nem ment partra. Éjjelre csak elrejtőzhetik valamerre, de ha nem viszik a partra, vagy a hajó nem érinti a partot, akkor nem léphet szárazföldre. Ha a hajó éjjel érne partot, akkor ő alakot változtatva, a partra ugorhatna vagy repülhetne, mint Witby-ben tette. De ha fölkel a nap, mielőtt ő partra juthatna, akkor már csak ugy szabadulhat, ha kiviszik; hát ha ez éjjel nem sikerül neki hajnal előtt menekülni, akkor a holnapi nap elveszet rá nézve és mi az esetben még jókor érkezünk.

Többet nem beszélhettünk a dologról, hát nyugodtan vártunk hajnalig, hogy Harkernétől tán megtudunk még valamit.

Mikor elérkezett az ideje, aggodalmasan lestük Harkerné minden szavát. Nagyon nehezen merült hipnotikus álmába és mire végre elaludt, oly rövid volt az idő a nap teljes fölkeltéig, hogy van Helsingnek alig sikerült egy pár szót kicsikarni belőle.

– Minden sötét, a viz locsogását egy szinben hallom magammal, ezen kivül csikorgást, -573- mintha fa, fához vágódnék. Ezzel elhallgatott, mert a fölkelő nap piros fénye lövelt be az ablakon. Most már várnunk kell estig.

És igy siettünk, telve nyugtalansággal Galac felé. Hajnali két és három óra közt kellene oda érnünk, de már Bukarestig három órát késtünk, hát csak jóval napkelte után érhetünk oda. E szerint még két hipnotikus hirt kapunk Harkerné utján.

Későbben. A nap nyugta jött és ment. Harkerné még nehezebben engedett a hipnotikus befolyásnak, mint reggel. Attól tartok, hogy gondolat olvasó hatalmát a gróffal szemben éppen akkor vesziti el, mikor legnagyobb szükség van rá. Mikor végre meg is szólalt s szavai talányszerüek voltak.

– Valami kimegy innen, mint hideg szelet érzem magam mellett elsuhanni. Hallok nagy távolból zavaros hangokat, mintha emberek beszélnének idegen nyelven. Vizesés dörgését, farkasok üvöltését hallom.

Elhallgatott, és megrázkódott. Nem szólt többet, a professzor hiába kérdezte a legparancsolóbb hangon. Mikor fölébredt, dideregve fázott, és ki volt merülve. Nem emlékezett semmire sem, de kérdezte, hogy mit mondott és a mikor megmondták neki, sokáig hallgatagon tünődött rajta. -574-

Október 30. 7 óra reggel. Közeledünk Galachoz. A napkeltét aggodalmasan vártuk. Van Helsingnek, noha jókor hozzá fogott, csak egy pillanattal napkelte előtt Harkernét elaltatni. Azonnal hozzá fogott a kérdezéshez és a felelet is rögtön következett:

– Minden sötét. A vizet hallom velem egy szinben suhogni és fát a fához dörzsölődve csikorogni. Marhák bőgését hallom a távolból. Még valami különös hangot is hallok, mintha… elhallgatott és arca elfehéredett.

– Tovább! tovább! Beszéljen, parancsolom! – kiáltotta a professzor kétségbeesett hangon. De a kelő nap piros fénye árasztotta el Harkerné arcát és ő felnyitotta szemét, a legszendébb hangon és látszólag a legnagyobb egykedvüséggel mondva valamennyiünk meglepetésére.

– Oh professzor, mit kiván olyat, a miről ugy is tudja, hogy nem tehetem meg? Én semmire sem emlékszem. – Aztán elámult arcunkat látva, kérdezte:

– Mit mondtam? Mit csináltam? Én semmire sem emlékszem, csak arra, hogy itt fekve, félálmamban hallottam, a mint a professzor mondta „tovább! tovább! beszéljen parancsolom!“ – Olyan különösnek tetszett, -575- hogy olyan hangon beszél velem, mintha rosz gyerek volnék.

Harkerné naplója.

Morris ur hozott a hotelbe, a hol szobáink meg voltak rendelve, mert őt nélkülözhették legjobban, tekintve, hogy ő az egyetlen köztünk, a ki semmiféle idegen nyelven nem beszél. Lord Godalming a konzulátusra, Jonathán és a két doktor pedig a hajó agenturára mentek a Katalin cárnéról tudakozódni.

Későbben. Godalming elsőnek tért vissza. A konzul beteg, egy hivatalnoka fogadta és a legnagyobb előzékenységgel ajánlotta, hogy megtesz minden tőle telhetőt a kedvünkért.

Harker Jonathán naplója.

Kilenc órakor reggel Van Helsing, Seward dr. és én, elmentünk a kikötőbe, a hol az agenturán igen szivesen fogadtak és azonnal a Dunán horgonyzó Katalin cárné fedélzetére kisértek bennünket. Fölkerestük a kapitányt, -576- valami Danelson nevü ur, a ki az utjáról beszélve, azt mondta, hogy életében sem volt még ilyen kedvező szele.

– Mondhatom – beszélte, hogy már szinte félni kezdtünk, hogy valahogy megkeserülteti velünk a sors a szerencsénket, nehogy elbizzuk magunkat. Mert nem tiszta dolog, olyan széllel futni Londontól a Feketetengerig, mintha az ördög a maga hasznáért fujna a vitorlába. Az egész idő alatt nem tudtunk semmit sem látni. A mint közel értünk hajóhoz, kikötőhöz vagy parthoz, hát olyan köd szállt körülöttünk és jött velünk, mindaddig, még el nem hagytunk mindent, mintha csak meg lettünk volna babonázva. Mindaddig, mig a Dardanellákhoz nem értünk, a hol várnunk kellett, a hajózó engedélyre, nem láttunk sem hajót, sem embert, sem semmit. A mikor elhagytuk a Boszporuszt, az embereim már morogni kezdtek. Volt közöttük nehány román, azok hozzám jöttek és kértek, hogy engedjem meg, hogy a tengerbe dobjanak egy nagy ládát, a melyet egy fura öreg ember bizott ránk, mikor már épp indulni akartunk Londonból. Láttam már akkor is, hogy gyanus szemmel nézik az idegent és valahányszor meglátták, két ujjal mutattak feléje, hogy az igézet ellen biztositsák magukat. Mondhatom, hogy nevetségesen babonásak -577- ezek az idegen matrózok. Persze, hogy én a dolgukra küldtem őket. Igaz, hogy a mikor mindjárt azután megint olyan sürü köd fogott bennünket körül, hát magam is egy kicsit gyanakodni kezdtem, csakhogy nem éppen a ládára. Mentünk, uram, mentünk mint a szél öt napig, de semmit sem láttunk a ködben. Mondok, már nyilván oda jutunk, a hova az ördög visz bennünket. Azért nem mondom, hogy nem vigyáztunk volna, de bizonyos, hogy kitünő szelünk, mély vizünk, szerencsés utunk volt az egész idő alatt és mikor két nappal ezelőtt a kelő nap eloszlatta a ködöt, éppen szemközt találtuk magunkat a Dunán Galaccal. A románok egészen neki vadultak és követelték tőlem, hogy azt a ládát hozassam föl és dobassam a folyóba. Furkos bottal kellett őket észretéritenem és mire az utolsó is a fejét fogva elkotródott a fedélzetről, hát meggyőztem őket arról, hogy akár meg van babonázva, akár nem, a megbizóim által átadott jószág jobb helyen van az én kezemben, mint a Dunafenekén. Ők a ládát már fel is hurcolták a födélzetre, hogy engedelmemmel azonnal a vizbe dobják és minthogy rajta állt: Galac via Várna, hát ott is hagytam, hogy kéznél legyen, ha érte jönnek. Aznap nem sokra mentünk -578- a kirakodással és ott kellett horgonyoznunk éjszakára, de másnap korán reggel vagy egy órával napkelte előtt egy ember jött a hajóra, irott megbizással Angliából, hogy átvegyen tőlem egy bizonyos Drakula gróf számára föladott ládát. Ez volt az a bizonyos láda és én örültem, hogy megszabadultam az átkozott jószágtól, mert már csakugyan magam is nyugtalankodni kezdtem miatta.

– Hogy hivták azt az embert, a ki a ládát elvitte, kérdezte Van Helsing leküzdött izgalommal.

– Azonnal megmondom, felelte a kapitány és a kabinjába ment egy, a láda átadását igazoló elismervényért, a mely alá Hildesheim Imanuel volt irva. Cime: Burgen-utca 16. Ennél többet a kapitány sem tudott, köszönetet mondva neki, elhagytuk a hajóját.

Hildesheimot az irodájában találtuk, zsidó ember volt, birka fején vörös fezzel. Rövid alkudozás után elmondta, a mit tudott, nem sok volt, de fontos. Ő levelet kapott egy bizonyos de Ville urtól Londonból, a melyben meghagyták neki, hogy lehetőleg napkelte előtt, hogy a vámhivatalnokokat kikerülje, egy ládát vegyen át a mely nemsokára a Katalin cárnén érkezik Galacba. Ezt a ládát adja át -579- egy bizonyos Skinnsky Petrovnak, a ki oláh fuvarosokkal szokott a folyam mentén kereskedni. A levélben egy angol bankjegy volt, a fáradtságáért. Ő Skinnskyvel egyenesen a hajóra ment és ott adta át neki a ládát, hogy a fuvart megkimélje. Ez volt minden, a mit tudott.

Aztán Skinszkyt kerestük fel, de nem birtuk megtalálni. Az egyik szomszédja azt mondta, hogy két nappal ezelőtt elutazott, senki sem tudja hova. Ez tiz és tizenegy óra közt történt tegnap este.

A mig tanakodtunk, hogy most mittévők legyünk, futva jött valaki és lélegzetvesztve ujságolta, hogy Skinszkynek a holttestét a temető falain belül találták és hogy a torka fel van hasitva, mintha valami vadállat tépte volna meg. A szomszéd, a kivel beszéltünk elszaladt a hirhozóval, hogy ő is lássa a rémesetet, az asszonyok meg sopánkodva mondogatták – Ezt csak oláh tehette! – mi elsiettünk, nehogy valami módon belekeveredjünk a dologba és nehéz szivvel siettünk vissza a hotelünkbe Minnához. -580-

Harkerné naplója.

Október 30, este. Oly fáradtan és kedvetlenül érkeztek haza tegnap este a férfiak, hogy semmihez sem birtak fogni, mig egy kissé ki nem pihenték magukat. Én biztattam őket, hogy düljenek le egy fél órára, mig én mindent bejegyzek, a mi ez ideig történt. Van Helsingtől kértem el a följegyzéshez szükséges adatot, a mit eddig nem láttam; mig a férfiak pihennek, gondosan átnézek mindent, hogy világosan lássak a dologban. Ha nem csalódom, hát nyomra jutottam. Mindjárt előveszem a térképet és megnézem, igazam van-e?

Most még jobban meg vagyok róla győződve, hogy nem tévedtem. Fölfedezésemet közölni fogom az urakkal, mihelyt felébrednek. Majd ők megmondják, hogy föltevésem helyes-e.

Harker Minna memoranduma.

A fölvetett kérdés megfejtése ez: Hogy Drakula gróf föladata, hogy vissza jusson a tulajdon várába.

Hogy ezt megtehesse, vissza kell magát valakivel vitetni. Ez nyilvánvaló, mert ha hatalmában volna, hogy tetszése szerint mozoghasson, -581- akkor mehetne akár ember, akár farkas, akár denevér képében.

Uton nagyon sok nehézségbe ütközik. Az emberek kiváncsiak; aztán ott vannak a vámhivatalok, meg az üldözői is utól érhetnék. Ez utóbbitól fél legjobban és hogy ennek elejét vegye még, a mennyire lehet, tőlem, az ő tulajdon áldozatától is megszabaditotta magát, hogy el ne árulhassam.

Vasuton, senki sem kiséri a ládát, esetleges késedelemnek lenne kitéve, a késedelem pedig végzetessé válhatnék, ellenségeivel a nyomában.

Vizen, ez volna egy részt a legbiztosabb, de más részt a legveszedelmesebb ut. A vizen, az éjjelt kivéve, tehetetlen. Hajótörés esetén pedig, ha a viz elnyelné, teljesen tehetetlen és el kell pusztulnia.

Azt tudjuk bizonyosan, hogy vizen van, most már csak azt kell bizonyosan megtudnunk, hogy milyen vizen van.

Én átnéztem a térképet és ugy láttam, hogy a legalkalmasabb vizi ut a Sarét. A jegyzetekben olvastam, hogy hipnotikus álmomban barmok bőgését és a velem egy szinben lévő viz csobogását és az evezők csikorgását hallottam. -582- A grófnak ennélfogva nyitott bárkában kell valamely folyón fölfelé haladni, a melyet vagy evezőkkel vagy csáklyákkal hajtanak, mert közel van a part és a csónak viz ellen halad, mert ha a vizzel menne, nem hallottam volna a viz surranását a bárka oldalán. Hogy miért gondolom, hogy a gróf a Sareten utazik, mert Fundunál ebbe ömlik a Beszterce, a mely a Borgó szorost kerüli meg. Ezen a vizen lehet legjobban megközeliteni Drakula várát.

Harkerné naplója. Folytatás.

Mikor fölolvasásomat elvégeztem, férjem megölelt és megcsókolt. A többiek pedig mind a két kezemet rázogatták. Van Helsing doktor pedig igy szólt:

– A mi kedves madám Minna világosan látott ott, a hol a mi szemünk vak volt. Most ismét nyomon vagyunk. Rajta urak, tartsanak hadi tanácsot, mert itt és most kell elhatároznunk, hogy mindegyikünk mit tegyen.

– Én gőz-bárkát rendelek és a vizen követem őt, – mondta Godalming lord.

– Én lovak után látok és a partmenti uton haladok, arra az esetre, ha kikötött volna valahol, – mondta Morris. -583-

– Helyes, mondta a professzor, helyes mind a két terv, de egyiküknek sem szabad magának menni. Seward doktor erre azt mondta: Azt hiszem, legjobb lesz, ha én megyek Morriszszal. Mi sokat vadásztunk együtt és ketten jól fölfegyverkezve legyőzhetünk mindenféle akadályt. De Arturnak sem szabad magában menni. Lehet, hogy harcba keveredel a grófot szállitó oláhokkal és jobb ha ketten vagytok. Ezzel Jonathánra nézett, Jonathán pedig én rám, láttam, hogy erősen küzködik magában. Szeretett volna velem maradni, de nagyon csábitotta a gőzbárka, mert legvalószinübbnek látszott, hogy az abban menők érik el a bárkát és pusztitják el a – a – a vampirt. (Miért haboztam e szó leirásával?)

– Barátom Jonathán, magának két oknál fogva is a gőzbárkán kell mennie. Először azért, mert fiatal, bátor és erős, erre pedig mind nagy szükség lehet a harcban. Másodszor pedig magának van a legtöbb jussa elpusztitani azt, a ki annyi bajt és bánatot okozott magának és szeretett nejének. Ne féltse madame Minnát, ő az én gondom leszen, ha megengedi. Én öreg vagyok. Az én lábam már nem olyan gyors a futásban, mint volt és már -584- nem vagyok elég erős a fegyverforgatásra a harcban. De azért én is tehetek szolgálatot, én is harcolhatok, ha nem is földi fegyverekkel s én is meg tudok halni, ha kell, csak ugy, mint a nálamnál fiatalabbak. Az én tervem ez. A mig Godalming lord és Jonathán barátom a gyorsan járó gőzbárkán haladnak fölfelé a folyón, a mig Morris és Seward John a partmenti uton haladnak figyelve, én madame Minnát magammal viszem az ellenséges terület kellő közepébe. A mig azt a vén rókát a folyó vizen fölviszik a ládájában, a melyben fogva van – mert nem meri a tetejét még csak meg sem emelni, nehogy babonás oláhjai bele dobják a vizbe, a hol elpusztulna – addig mi azon az uton, a melyen Jonathán ment Besztercétől a Borgo-szoroson keresztül, elmegyünk és megkeressük Drakula várát. Ott madama Minna hipnotikus álmának hatalmánál fogva meg fogjuk találni az utunkat, hogy elpusztitsuk azt a vipera fészkét. – Jonathán hevesen félbeszakitotta az öreget:

– Azt akarja-e mondani Van Helsing doktor, hogy oda akarja vinni Minnát az ő beteges állapotában, mérgezett vérével, annak a démonnak a pokoli csapdájába? Nem, ezért az egész világért sem! Nem engedem! Tudja ön, hogy milyen egy hely az? Látta-e ön -585- valaha azt a borzalmas tanyáját a pokoli rémeknek? Érezte-e valaha a vampirok ajkát a torkán? – Ezzel felém fordult és a mint meglátott pirosra bélyegzett homlokommal, az ég felé emelte két karját, kiáltva: – Oh, Istenem! Istenem, mit vétettünk, hogy igy büntettél bennünket! – ezzel kétségbeesetten borult a divánra. A professzor nyugodt, tiszta hangja téritett bennünket magunkhoz izgatottságunkból.

– Oh, barátom, épp azért akarok menni, hogy madame Minnát megmentsem attól a borzalmas helytől. Isten mentsen, hogy őt is magammal bevigyem oda. Olyan dolgot kell ott végbevinnem, a mi nem az ő tekintetének való. Mi férfiak, a kik itt vagyunk, önt kivéve, mind tudjuk, mert a saját szemünkkel láttuk, hogy milyen föladat ez, egy ilyen helyet megtisztitani. De jusson eszébe, hogy mily borzasztó bajban vagyunk. Ha a gróf ezuttal is elmenekül előlünk – pedig sikerülhet neki – hát akkor ha kedve tartja, alhatik egy századig; és ezalatt az idő alatt a mi drágánk – ezzel megfogta a kezemet – kénytelen volna ide jönni, hogy neki társa legyen és olyanná lenne, mint azok a többiek, a kiket ön Jonathán a saját szemével látott. Ön maga beszélt nekünk mohó piros szájukról és ön maga hallotta kaján -586- kacagásukat, a mikor a zsákot fölkapták, a mit a gróf dobott nekik. Ön borzadozik; és én nem csodálom. Bocsásson meg, hogy fájdalmat okoztam, de kénytelen voltam vele. Higyje el, hogy komoly ok és szükség nélkül én sem mennék oda, a hol az életemet, sőt annál többet is kockáztatok.

– Tegyen akarata szerint – mondta Jonathán följajdulva. Mindnyájan Isten kezében vagyunk.

Későbben. Oh, milyen jól esett látnom, hogy ezek a bátor férfiak miképpen láttak dologhoz. Hogy ne szeretnék az asszonyok a férfiakat, a mikor azok oly komolyak, oly igazak és oly bátrak! És ah, milyen nagy hatalma van a pénznek! Mit nem lehet vele elérni, ha jól használják. Olyan hálás voltam, hogy Godalming lord és Morris ur oly gazdagok és hogy oly bőven bánhatnak a pénzzel.

Mert ha ez nem ugy lett volna, aligha indulhattunk volna alig egy óra mulva teljesen fölszerelten utnak. Jonathán és Godalming lord gőzbárkája készen várja őket. Seward doktor és Morris egyfél tucat gyönyörü és jól fölszerelt hátas ló fölött rendelkeznek, Van Helsing és én pedig a 11 óra 40 p. vonattal indulunk ma este Verestibe, a hol kocsit, lovat veszünk, hogy a -587- Borgó szorosba menjünk. Magunk fogunk hajtani, mert senkit sem merünk magunkkal vinni. A professzor sok mindenféle nyelven tud, hát majd csak eligazodunk valahogy. Az idő óráról-órára hidegebbre válik és hópelyhek szállingóznak a levegőben.

Későbben. Minden bátországomat össze kellett szednem, hogy bucsuzni tudjak férjemtől, az én egyetlen drága szerelmemtől. Talán soha sem látjuk egymást többé ebben az életben!

Harker Jonathán naplója.

Éjjel. – Ezt a bárkánk gőzkazánjának tüzénél irom. Godalming lord a fütő. Jól érti a mesterségét, mert már máskor is volt ilyen kis vizen járó gőzmasina tulajdonosa. Nekem meghagyta, hogy aludjam, mert egyszerre elég, ha egyikünk virraszt. De nem birok aludni; hogy alhatnám, a mikor az én drágám oly borzasztó veszedelembe indult. Csak az az egy vigasztal, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. Ha ez nem volna, hát jobb volna meghalni és elfelejteni minden bajunkat. Morrisz és Seward még előttünk indultak hosszu -588- utjukra. A jobb parton indultak, elég távol a folyótol arra, hogy kanyarodásait elkerüljék és mégis elég közel, hogy jó nagy távolságban szemmel tarthassák mind a két partot. Hat lóval indultak, hogy esetleg egyesithessük erőinket. A fölösleg négy lovat maguk gondozzák. Az egyiknek a nyerge olyan, hogy Minna is könnyen megülheti, ha rá kerül a sor.

Folyton haladunk fölfelé. Megvirradt és most Godalming alszik, én vagyok az őrszem. Kegyetlenül hideg a reggeli levegő és jól esik a gőzkazán melege, noha bundában vagyunk. Még eddig csak néhány nyitott bárkával találkoztunk, de egyikben sem volt láda vagy más efféle teher. Szegény, együgyü hajósok rettenetesen megijedtek, valahányszor rájuk forditottuk éjjel a villámos sugárlámpánk fényét, térdre estek és imádkoztak.

November 1. este. Egész nap semmi ujság; semmi ahhoz hasonlót nem találtunk, a mit keresünk. Most már a Besztercében vagyunk. Minden utunkba akadt bárkát és csónakot, kicsit és nagyot megvizsgáltunk. Az egyik bárka oláh hajóslegényei beszélték, hogy találkoztak egy jó nagy bárkával, a mely a rendesnél gyorsabban haladt a vizen fölfelé, mert -589- duplán meg volt rakva evezősökkel. De ez még Fundu előtt történt, hát nem tudták megmondani, hogy a bárka a Besztercébe kanyarodott-e, vagy folytatta utját a Sereten. Funduban nem hallottunk semmit sem a bárkáról, lehet, hogy éjjel haladt el mellette. Nagyon elálmosit ez a hideg idő. Godalming azt mondja, hogy az éj első felében ő fog őrködni. Az Isten áldja meg őt minden jóságáért, a melylyel Minna iránt és irántam viseltetik!

Fényes nappal van. Az a jó fiu nem keltett föl egész éjjel. Azt mondja, hogy vétek lett volna, olyat jól aludtam. Igaz is, hogy az üditő mély álom után egészen uj embernek érzem magamat, ma reggel, a mint itt ülök és virrasztom az ő álmát. Vajjon hol járhatnak most Minna és Van Helsing? Ha minden rendén ment utjukban, akkor most körülbelül a Borgó szorosban lehetnek. Isten vezérelje őket utjokban! Nem is igen merek arra gondolni, a mi történhetnék! Csak gyorsabban tudnánk haladni, de lehetetlen, a gép már teljes erejével müködik. Vajjon Seward doktor és Morrisz hogy vannak. Remélem, hogy mielőtt Straszhát érjük, találkozunk velük; mert ha addig nem értük utól a grófot, esetleg meg kell egymással beszélnünk, hogy mihez kezdjünk legközelebb. -590-

Seward doktor naplója.

Három napja uton. Semmi ujság és semmi idő bejegyezni, ha lett volna is, mert minden perc drága. Csak a lovak kedveért pihenünk néha. De nagyon jól birjuk a strapát. Előre; nem vagyunk nyugodtak mig a gőzbárkával ujra nem találkozunk.

Funduban hallottuk, hogy a gőzbárka a Besztercén fölfelé folytatta utját. Csak ilyen átkozott hideg ne volna. Aligha hó nem lesz, pedig akkor nehéz lesz előre haladnunk, ha csak oroszosan szánkán nem folytatjuk az utunkat.

Ma reggel azt hallottuk, hogy a gőzbárkát valami baj érte, a mint forcirozei akarta az utját a viznek egy sebes esésén fölfelé. De tudtam, hogy Godalming maga valóságos amatőrgépész és bizonyosan ő maga hozta rendbe a hibát és némi késedelemmel és a helybeliek segitségét is igénybe véve, mégis csak átjutottak az akadályon. Az oláhok az ilyen nehéz helyeken kötelekkel szokták fölvontatni bárkáikat. Tartok tőle, hogy a bárkát -591- a baleset megviselte, mert a parasztok beszélik, hogy mikor már rendes vizbe ért is, még gyakran meg-megállt, a mig láthatták. Sietnünk kell, mert lehet, hogy segitségünkre szorulnak.

Harkerné naplója.

Délben érkeztünk Verestibe. A professzor azt mondja, hogy ma reggel alig birt hipnotizálni és hogy mindössze csak annyit mondtam, hogy – „minden sötét és csöndes“. Most oda van kocsit, lovat venni. A vidék gyönyörü. Mily élvezet volna Jonathánnal együtt utazgatni erre! De sajnos!

Későbben. Van Helsing megjött. Megvette a kocsit, lovakat, most csak megebédelünk és egy óra mulva indulunk. A vendéglősné egy olyan kosár elemózsiát pakolt be, hogy elég lenne egy század katonának. A professzor meg még biztatja és azt sugja nekem, hogy egy hét is eltelhetik, mielőtt ismét valami jó ennivalót kapnánk. A hideg ellen is vásárolt egy egy egész sereg helyes kis bundát és pokrócféléket, aligha fogunk megfázni.

Nemsokára indulunk. Nem merek arra gondolni, hogy mi lesz velünk. Igazán Isten kezében vagyunk. Csak ő tudhatja, hogy mi -592- vár ránk és én szomoru és alázatos szivem teljes erejéből könyörgök hozzá, hogy védelmezze meg szegény férjemet és hogy bármi történjék is, Jonathán tudja meg, hogy szerettem és tiszteltem őt jobban, hogy sem ki tudnám mondani és hogy az utolsó gondolatom is az övé volt.

Harkerné naplója.

Egész nap utaztunk, még pedig sietve. Van Helsing nem sokat beszél, csak annyit mond a parasztoknak, hogy Besztercére sietünk és jól megfizeti őket, hogy gyorsan váltsák a lovakat. Egy kis forró levest iszunk, aztán gyorsan hajtunk tova. A vidék remek, a népe egyszerü, bátor, erős és kedves, de nagyon babonás. Az első házban, a hol megpihentünk, az asszony, a ki a levest hozta, meglátva a jegyet homlokomon, keresztet vetett magára és két ujját felém nyujtva tartotta, hogy az igézet ellen védje magát. Napnyugtakor a professzor ismét hipnotizált és azt mondja, hogy mint rendesen, csak ezt feleltem, hogy locsogó viz és csikorgó evezők – ellenségünk tehát még -593- mindig a folyón van. Nem is merek Jonathánra gondolni, ámbár nem féltem sem őt, sem magamat. Ezt egy utszéli tanyán irom, a mig lovakat váltanak, Van Helsing alszik. Szegény jó öreg ur, olyan fáradtnak és törődöttnek látszik. Majd ha elindulunk, én hajtom helyette a lovakat, hogy ő pihenhessen. Készen vannak a lovakkal – indulhatunk.

November 2 reggel. Csakugyan sikerült a tervem; fölváltva hajtottunk egész éjjel. Hajnalban Van Helsing ismét hipnotizált és azt mondja, hogy azt feleltem: „sötétség, csikorgó fagy és zuhogó vizesés“, ugy látszik, hogy fölfelé változik a folyó futása.

November 2 este. Egész nap hajtottunk. A tájék mind vadabb lesz. Van Helsing azt mondja, hogy reggelre elérjük a Borgó-szorost. Nem nagyon sietünk, mert napvilággal akarunk oda érni. Vajjon mit hoz a holnap? Arra a helyre megyünk, a hol az én drágám annyit szenvedett. Isten őrizzen bennünket és azokat, a kik halálos veszedelemben vannak miattunk.

Van Helsing memoranduma.

Ezt az én igaz és régi jó barátomnak, Seward John drnak irom abban az esetben, ha -594- nem látnám többé. Meg fogja neki magyarázni a történteket. Reggel van és én a tüz világánál irok, a melyet madame Minna segitségével egész éjjel égve tartottunk. Hideg van, nagyon hideg, olyan hideg, hogy a hó, a mely fölöttünk a levegőben van, nem is tud leesni. Ugy látszik, madame Minnára hat a kemény idő, mert egész nap kábult volt a feje és aludt, aludt, folyton csak aludt és nem csinált semmit sem egész nap, még csak nem is evett. Napnyugtakor megpróbáltam hipnotizálni, de sajnos! hiába; fölötte való hatalmam napról-napra gyöngült, mig végre ma este teljesen cserben nem hagyott. Jó, hát legyen meg az Ur akarata, akármi legyen is és akárhová juttasson bennünket!

Tegnap reggel épp napkelte után értünk a Borgo-szorosba. Még hajnal elött hozzá készültem a hipnotizáláshoz.

Megállitottuk a kocsit és leszálltunk, hogy semmi se zavarjon bennünket. Én ágyat vetettem a hundikból és madame Minna leheveredve, lassan lassan engedett a hipnotikus álomnak. Mint már azelőtt, most is csak azt felelte: sötétség és csobogó viz. Aztán fölébredt, jó szinben és jó kedvben és tovább indultunk utunkon és nemsokára láttuk a Borgo-szorost. Minna asszony, a ki figyelmesen -595- nézett körül, egyszer csak egy mellékutra mutat és azt mondja:

– Csak tudom, felelte ő és egy kis szünet mulva tette hozzá: – Hát nem ezen járt-e Jonathán és nem irta-e meg naplójegyzeteiben?

Igy hát arra az utra kanyarodtunk. Az eddig csak ritkásan szállingozó hó sürübben kezdett esni. Lassan-lassan a szemünkben ötlik mindenféle, a miről Jonathán irt a naplójában. Aztán hosszu órákig és órákig megyünk, megyünk. Eleinte biztattam madame Minnát, hogy aludjék, ő próbálgatta és egyszer csak elaludt. Aztán meg aludt folyton, mig végre én félni kezdtem és költögetni próbáltam. De ő csak alszik, alszik, hiába költögetem. Végre azt hiszem, hogy jó magam is elaludtam, mert egyszerre csak olyan bünösnek éreztem magamat, mintha vétettem volna valamit, pedig ugy ültem, mint a cövek és fogtam erősen a gyeplőt, a lovak meg csak mentek tripp trapp, tripp trapp, mint rendesen. Lenéztem és láttam, hogy madame Minna még mindig alszik. Most már nem messze lehet a nap nyugta és a havon végig sárgás fényt vet a nap, ugy, -596- hogy a hegyek árnyéka hosszura nyulik rajta. Mindig fölfelé-fölfelé kapaszkodunk és minden ah, olyan vad körülöttünk és olyan zord és sziklás, mintha itt volna a világ vége.

Ekkor fölkeltettem madame Minnát. Ezuttal fölébredt sok költögetés nélkül és megpróbáltam hipnotizálni. De nem engedett, nem aludt el, mintha csak nem is lettem volna. Azért én csak próbáltam és próbáltam tovább, mig egyszer csak sötétben találtam magamat; hát körülnézek és látom, hogy lement a nap. Madame Minna kacagott és én visszafordulok és ránézek. Teljesen ébren volt s oly kitünő szinben, a milyenben nem láttam amaz éjszaka óta, a mikor először kerestük föl a gróf házát Carfaxot. Én el voltam ámulva és nagyon nyugtalan lettem, de ő oly kedves és gyöngéd s gondos volt velem szemben, hogy minden aggodalmamat elfelejtettem. Én tüzet raktam, mert fát is hoztunk magunkkal és ő elkészitette a vacsorát, mig én a lovakat kifogtam és megetettem. A mikor visszatértem a tüzhöz, készen volt mindennel a vacsorára. Én először neki akartam adni, de ő csak mosolygott s azt mondta, hogy ő már evett, hogy oly éhes volt, hogy nem birt megvárni. Nekem ez nem tetszik s komoly aggodalmaim vannak, de nem akarom őt megijeszteni, hát nem szólok neki. Ő -597- tálalt nekem és én magam ettem, aztán a bundákba burkolóztunk és a tüz mellé heveredtünk és én meghagytam neki, hogy aludjék, a mig én őrködöm. De én egyszer csak teljesen megfelejtkezem az őrködésről és a mikor hirtelen eszembe jut, hogy őrködöm, hát látom, hogy ő nyugodtan fekszik, de ébren van és folyton rám néz fényes szemével. Ez még egyszer-kétszer megtörtént és én bizony jó sokat aludtam reggelig. A mikor fölébredtem reggel, hipnotizálni próbáltam őt; de sajnos! noha engedelmesen lehunyta szemét, sehogy sem aludt el. A nap fölkelt és mind jobban-jobban följött és ekkor, a mikor már későn volt, egyszer csak elaludt, de olyan mélyen, hogy nem is birtam fölébreszteni, föl kellett őt emelnem és alva a kocsiba vinnem, a mikor a lovakat befogtam és mindent elkészitettem az utra. Madame Minna még mindig alszik és alszik és álmában sokkal egeszségesebbnek és sokkal pirosabbnak látszik, mint azelőtt. És én ezt nem szeretem. És én félek, félek, félek! – én félek mindentől – még gondolkozni is félek; de azért folytatnom kell utamat. Élet és halál, vagy még ennél is több forog kockán és nekünk nem szabad ingadoznunk.

November 5. reggel. Hadd legyek pontos -598- mindenben, mert noha ön Seward John és én sok különös dolgot láttunk már együtt, ön hamarosan még is azt hihetné, hogy én, Van Helsing megörültem, hogy a sok borzalom és idegeim végleges kimerülésétől megbicsaklott az eszem.

Tegnap egész nap utaztunk, mind magasabbra érve a hegyek közt és folyton a legvadabb és legelhagyatottabb vidéket járva. Madame Minna folyton aludt és csak aludt; és még akkor sem birtam fölkelteni hogy egyék, a mikor én már olyan éhes voltam, hogy meg kellett állani és valamit enni. Attól kezdtem félni, hogy talán ennek a vidéknek a végzetes igézete van rajta, minthogy vérében van a vampirok mérge. No jól van hát – gondoltam magamban – ha ő igy alszik egész nap, én meg fogadom, hogy nem alszom egész éjjel. A mint baktattunk a régi rossz elhagyatott uton, lesütöttem a fejemet és aludtam én is. Egyszer csak a mint ijedten és ugy tetszett nagy sokára fölébredtem, madame Minnát még mindig alva találtam, a napot még közel a nyugtához. De körülöttem minden megváltozott; a rideg hegyóriások távolabbaknak látszottak és mi közel jártunk egy meredek hegy tetejéhez, a melynek a koronáját egy olyanforma várkastély képezte, -599- a milyenről Jonathán emlékezett meg a naplójában. Én egyszeriben örültem és féltem; mert most már akár jóra, akár rosszra, de közel a vég. Fölkeltettem madame Minnát és ismét próbáltam hipnotizálni, de sajnos! nem sikerült sehogy sem. Aztán mielőtt az éj sötétsége ránk borult volna – mert még napnyugta után is, a nyugtától aranyos felhők sárgás vizfénye maradt a havon és egy ideig kellemes félhomályban volt minden – én kifogtam a lovakat és a lehető legvédettebb helyen megetettem őket. Aztán tüzet raktam és közel a tüzhöz kényelmes ülő helyet készitettem madame Minnának, a ki az este bájosabb volt mint valaha, a bundák és meleg pokrócokból. Aztán ennivaló után láttam; de ő nem akart enni, csak azt mondta, hogy nem éhes. Én nem erőltettem, mert ugyis tudtam, hogy hiába lenne. De én magam jól hozzáláttam az evéshez, mert tudtam, hogy kettőnk helyett kell erősnek lennem. Aztán attól való félelmemben, a mi lehetne, egy tágas kört huztam madame Minna pihenő helye körül; a kör szélét pedig tele raktam apróra tördelt ostyaszeletekkel. Olyan finomra tördeltem az ostyát, hogy mindenüvé jusson és egy pont se maradjon üresen. Madame Minna csöndesen ült az egész idő alatt, oly csöndesen, mint a ki -600- meghalt – és arca mind fehérebb és fehérebb lett, mignem fehérebb volt már a körülötte levő hónál is, de nem szólt egy szót sem. De mikor melléje mentem, a szegény gyermek belém kapaszkodott és akkor éreztem, hogy egész testében reszket, mint a kit a hideg ráz. Mikor egy kissé megnyugodott, azt mondtam neki:

– Nem akar egy kicsit a tüzhöz jönni? – mert meg akartam tudni, hogy mire képes. Ő engedelmesen fölállt, egy két lépést tett, aztán megállt, mint a kit a villám sujtott.

– Miért nem jön idébb? – Kérdeztem tőle. Ő a fejét rázta, megfordult, visszament a helyére és leült. Aztán tágra nyilt szemmel rám nézve, mint a ki most ébredt álmából, egyszerüen ezt mondta:

– Nem tudok! – és ezzel elhallgatott. Én örvendeztem, mert tudtam, hogy a mit ő nem tud, azt ezek közül, a kiktől félek, sem tudja egyik sem megtenni. Ha tehát a testét veszedelem fenyegetné is, a lelke mentve van.

Egyszerre csak a lovaink elkezdtek riadtan horkolni és kötőfékeiket tépni, mig én oda nem mentem és le nem csöndesitettem őket. Mikor a kezemet nyakukon érezték, -601- halkan nyeritettek, mintha örülnének és nyalták a kezemet és egy ideig csöndesen maradtak. Az éj folyamán még gyakran kellett hozzájuk sietnem, mig csak el nem érkezett az éj leghidegebb szaka, a mikor az egész természet mintegy dermedten hallgat és jövetelem mindenkor megnyugtatta őket. A dermesztő hidegben a tüzem lankadni kezdett és én indultam, hogy jobban megrakjam, mert a hó néha zivatarosan söpört végig rajtunk és vele egyszerre hideg, fagyos köd szállingózott. Még a sötétben is volt egy kis világosság, a milyen a hó fölött mindig szokott lenni és ugy tetszett, mintha a hóförgeteg és a ködfoszlányok asszonyi alakot öltöttek volna, hosszu uszályos köntösekben.

Minden néma és csöndes volt, csak a lovak nyöszörögtek és bujtak össze, mintha a legrosszabbtól rettegnének. Én is félni kezdtem, rettenetes félelem szállt meg; de ekkor eszembe jutott a büvös kör, a melyen belül nem bánthat semmi. Azt is kezdtem hinni, hogy képzelődéseimet az éj, a sötétség és a sok izgalom okozta, a melyen keresztülmentem, meg a tenger aggodalom. Ugy tetszett, mintha Jonathán borzalmas tapasztalatainak az emléke járna velem boszorkánytáncot, mert a hópelyhek és ködfoszlányok lebegni és forogni -602- kezdtek, mignem ugy tetszett, hogy azoknak a rettenetes asszonyoknak, a kik az ő torkát véresre szerették volna csókolni, az árnyalakjai váltak volna belölük. Ekkor a lovak is mind szorosabban bujtak össze és nyöszörögtek és nyögtek félelmükben, mint az emberek fájdalmukban szoktak. Én rettegni kezdtem az én drága madame Minnámért, a mint azok a kisérteties lebegő alakok közelebb huzódtak és körül-körül forogtak. Rá néztem, de ő nyugodtan ült és rám mosolygott. Mikor a tüzhöz akartam menni, hogy megrakjam, megkapott és visszatartott és suttogva, oly halk hangon, a milyet csak álmában szokott az ember hallani, mondta:

– Ne! ne! Ne menjen a körön kivül. Itt belül biztosságban van! – Én feléje fordulva szemébe néztem és mondtam:

– Hát kegyed? Én csak kegyed miatt félek! – erre ő elnevette magát, halkan, elhalón és igy felelt:

– Miattam fél? És miért félne miattam? Senki sincsen tőlük nagyobb biztosságban a világon, mint éppen én! – és a mig én szavainak az értelmén tünődtem, egy szélroham meglobogtatta a tüzet és a fölcsapó láng fénye megvilágitotta a vörös bélyeget homlokán. És ekkor fájdalom! megértettem. Ha még nem -603- értettem volna, csakhamar rájöttem volna, mert a lebegő, keringő, ködös alakok mind kőzelebb, közelebb huzódtak, de mindig kivül tartották magukat a büvös, szentelt körön. És végre tömörülni kezdtek, mig egyszer csak – ha ugyan Isten el nem vette a józan eszemet, mert tulajdon szememmel láttam őket – előttem állt megtestesülve ugyanaz a három asszony, a kiket Jonathán látott a szobában, a hol egymást biztatták a véres csókra. Megismertem az ingó telt alakokat, a ragyogó szemeket, a fehér fogakat, a hamvas orcákat és kéjtől duzzadó piros ajkakat. Mindig csak a szegény édes madame Minnára mosolyogtak; és a mint halk nevetésük hallatszott az éj csendjében, összefogózkodtak és rá mutogattak és édes, idegcsiklandó hangon suttogtak:

– Jer testvér. Jer velünk. Jer! Jer! – Én félelemmel telve fordultam szegény madame Minna felé és a szivem nagyot ugrott örömömben; mert oh! édes szép szemének a rémülete, az irtózat, az undorodása, megérttették velem, hogy még remélhetünk. Még ő nem volt közülök való. Hál Istennek érte! Én fölkaptam a mellettem levő tüzelő fából egy hasábot és másik kezemben az ostyából egy csipetnyit tartva közeledtem feléjük és a tüz felé. Ők vissza huzódtak tőlem és halk szemérmetlen -604- kacajra fakadtak. Én megraktam a tüzet és nem féltem tőlük, mert már láttam, hogy biztos védelmünk van ellenük. Nem közelithettek meg, a mig ilyen fegyverrel birtam, sem madame Minnához nem juthattak, a mig a büvös körön belül maradt, a melyet ő csak ugy nem birt elhagyni, mint amazok nem birtak átlépni. A lovak is elcsendesedtek és összebujva feküdtek a földön; a hó csöndesen hullott rájuk és egészen fehérek lettek tőle. Ekkor már tudtam hogy szegény párákra nézve megszünt minden félelem.

– És igy maradtunk, mig a hasadó hajnal piros fénye nem derengett a havazás fátyolán keresztül. A félelem a hideg és elhagyatottság megdermesztettek, de a mint az isteni nap fölfelé szállt az égen, uj életre keltem. A hajnal első piros sugarára a hó és köd forgatagába olvadtak a borzalmas alakok és a viharral együtt, mintha Drakula vára felé huzódtak és tüntek volna el.

Én a hajnal hasadásával önkénytelen fordultam madame Minna felé, hogy hipnotizáljam, de őt hirtelen mély álomba merülten találtam, a melyből lehetetlen volt felköltenem. Ekkor álmában próbáltam hipnotizálni, de ő nem engedelmeskedett sehogy sem és ez alatt ránk virradt a nap. Még -605- nem merek mozogni. Megraktam a tüzet és megnéztem a lovakat, mind megvannak halva. Ma sok dolgom lesz még itten, várok hát, mig a nap magasan jár; mert azokon a helyeken, a melyeket föl kell keresnem, a nap világa az egyetlen védelmem, még ha csak homályosan világit is a havon és ködön keresztül.

Megerősitem magamat a reggelivel, aztán hozzálátok rettenetes föladatomhoz. Madame Minna még mindig alszik; és Istennek legyen hála, egészen nyugodt az álma.

Harker Jonathán naplója.

November 4. este. A gőzbárkát ért baleset rettenetes volt ránk nézve. E nélkül már rég utól értük volna a csónakot és most már szegény Minnám szabad volna. Félek rá gondolni, ott azon a zord vidéken, azon a borzalmas helyen. Lovakat vettünk és nyomon követjük a ládát vivő oláh cigányokat. Ezt addig irom, mig Godalming mindent elkészit az utra. Oh csak Morris és Artur is velünk volnának. De reméljük a legjobbat. Isten veled Minna, ha nem irhatnék többet. Isten áldjon és óvjon meg. -606-

Seward doktor naplója.

Hajnalban láttuk az oláh cigányok csapatját hosszu szekerükkel vágtatva, a folyótól elindulni. Szorosan fogták körül a szekeret és ugy rohantak, mint ha a roszak lennének velük. A hó folyton esik és még a levegő is izgalommal van tele. Távolról a farkasok orditása hallatszik, a hó lekergeti őket a hegyekről és veszedelem fenyeget bennünket minden oldalról. A lovak készen állnak az elindulásra. Valakinek a halálára indulunk. De csak az Isten tudja, hogy hol, mikor és miképpen éri utol sorsa az embert…

Van Helsing doktor memoranduma.

November 5 délután. Az eszem hál’Istennek még megvan; ámbár nagy csuda. Mikor madame Minnát alvahagytam a büvös körben, a várkastélynak vettem utamat. A sulyos kalapácsnak, a melyet Verestiből hoztam magammal, jó hasznát vettem; noha az ajtókat mind nyitva találtam, levertem rozsdás záraikat, nehogy valamely gonosz szándék, vagy gonosz véletlen bezárja őket utánam és én ne tudjak -607- kijönni. Jonathán keserves tapasztalásain okultam ebben. Az ő naplójának a nyomán találtam meg a düledezett kápolna utját is, mert tudtam, hogy ott lészen dolgom. Tudtam, hogy legalább három sirt fogok találni – a melynek lakója van; hát kerestem, kerestem és végre megtaláltam az egyiket. Ott feküdt a vampir álmában, ugy tele élettel és igéző ingerlő bájjal, hogy szinte megborzadtam, mint a ki élőt jött gyilkolni. Igen, én Van Helsing borzadoztam és egyben meg is voltam hatva, én, a kinek oly erős volt a szándéka és a kinek annyi oka volt a gyülöletre, én annyira meg voltam hatva, hogy szinte zsibbadás fogta el testem-lelkem és csak halogattam a dolgom, a mikor a hóterhes, csöndes levegőn keresztül egy halk, hosszu, vontatott jajszó szállt felém, annyira telve panaszszal és fájdalommal, hogy ugy fölébresztett, mint a trombitaharsogás. Mert a hang, a melyet hallottam, az én drága madame Minnám hangja volt.

Ekkor ismét erőre kaptam borzalmas föladatomra és sorra vizsgálva a koporsókat, megtaláltam a másik testvért, a másik sötéthajut is. Nem mertem sokáig nézni, mint az elsőt, nehogy ismét igézet fogjon el; de tovább kerestem, mig végre egy diszes, magas szárkofágban -608- megtaláltam a harmadik testvért, a szőkét, a kit, mint Jonathán, én is a ködből láttam életre kelni. Oly gyönyörü volt nézni; oly ragyogón szép, oly csodásan ingerlő, hogy a fejem csak ugy szédült a fölindulástól, a mint bámultam. De hál Istennek a kedves, drága madame Minna jajszava még nem halt ki fülemből és mielőtt a csodás szépség teljesen megigézett volna, elszántam magamat vad munkámra. Ezalatt már az összes sirokat végigvizsgáltam a kápolnában; és minthogy az éjjel is csak ezt a három halottlan kisértetet láttuk, hát bizonyosra vettem, hogy nincsenek is többen. Egy nagy koporsóra akadtam diszes, külön rekeszben. Csak ez az egy szó volt rajta:

Ez volt tehát a vampir király otthona, azé, a kitől a többi is eredt. Mielőtt borzalmas föladatomhoz láttam volna, egy szentelt ostyát tettem Drakula koporsójába, hogy örökre elzárjam tőle halottlan otthonát.

Aztán hozzá láttam rettenetes munkámhoz. Pedig irtóztam tőle. Ha csak egy lett volna. De három! Még kétszer belekezdeni, azután, hogy egyszer már befejeztem ezt a borzalmas dolgot; mert ha már rettenetes volt a szegény szelid Lucy kisasszonynyal, milyen -609- lesz még ezekkel az idegenekkel, a kik századokig éltek, a kiket csak megerősitett a muló idő és a kik, ha hatalmukban lett volna, küzködtek volna undok életükért.

Óh barátom John, rut mészáros munka volt; és ha nem erősitett volna meg az élőkre való gondolat, nem lettem volna képes folytatni és befejezni. Reszkettem és reszketek még most is, noha hál Istennek erőm nem hagyott cserben, még mindennek vége nem volt. Ha nem láttam volna a nyugalmat az első arcban, a menyei megnyugvást kifejezésében a végső rögtönös föloszlás előtt, mintegy megerősitéseül a lélek fölszabadulásának, tán nem birtam volna folytatni a mészárlást. Nem birtam volna elviselni a rémes sikoltást, a mint a karó befuródott; a test rángatózását és a vértől habzó ajkat. Megfutottam volna irtózatomban, teljesitetlenül hagyva föladatomat. De vége, elmult!

Mielőtt elhagytam volna a várkastélyt, ugy elláttam a bejáratát, hogy soha többé a gróf halottlanul oda be nem juthat.

Mikor a körbe léptem, a melyben madame Minna aludt, fölébredt álmából és meglátva engem, fájdalmasan fölkiáltott, hogy mennyit kellett nekem szenvednem.

– Jőjjön! – kiáltotta – gyerünk erről -610- az irtózatos helyről! Siessünk a férjem elé, a ki, tudom, hogy felénk jön.

És igy bizalommal és reménynyel s mégis félelemmel tele indulunk keletnek, hogy barátainkkal találkozzunk – és vele – a kiről madame Minna azt mondja, hogy tudja, hogy szembe jő velünk.

Harkerné naplója.

Késő délután volt, mikor a professzor és én keletnek indultunk, a honnan tudtam, hogy Jonathán közeledik felénk. Nem mentünk gyorsan, noha meredeken lefelé vitt az utunk, mert meleg pokrócokat kellett magunkkal cipelni, nem mertük kockáztatni, hogy meleg ruha nélkül maradjunk esetleg a hidegben és hóban. Még egy kevés elemózsiát is vittünk magunkkal, mert sehol a közelben emberi tanyát nem láttunk. Alig mentünk egy mértföldnyire, én elfáradtam a nehéz járásban és le kellett ülnöm. A távolból farkasok orditását hallottuk. Van Helsing körülnézett, hogy nem találna-e valahol jó helyet, a hol támadás esetén egy kicsit védve volnánk. Az ut még mindig lefelé haladt. Egyszerre csak intett a professzor, hát fölkeltem és oda mentem. -611- Nagyon jó helyre akadt, egy üreg formára a hegyoldalban, olyan bejárattal, mintha két ajtószárfája volna sziklából. Kézen fogva vezetett be. Lássa, mondta, itt jó helyen lesz; és ha jönnének a farkasok, innen egyenkint lepuskázom őket. Behozta a pokrócainkat és jó helyet készitett belőlük a számomra, aztán elővette az ennivalót és kinált vele. De én nem birtam enni; még csak megpróbálni is undorodtam; és bármennyire szerettem volna is a kedvében járni, nem birtam magamat rávenni. A professzor nagyon szomoruan nézett rám, de nem tett szemrehányást. A messzelátóját kivéve a tokjából, a szikla tetejére állt és vizsgálni kezdte a látóhatárt. Egyszer csak elkiáltotta magát:

– Nézze! madame Minna, nézze! nézze! – Én fölugrottam és melléje álltam a sziklára, ő kezembe adta a messzelátót és mutatott. A hó még sürübben esett, mint eddig és csak ugy kavargott, mert viharos szél kezdett fujni. De néha egy-egy pillanatra megszünt a hóesés, vagy a szél másfelé terelte és ekkor messze el lehetett látni az uton, onnan a magasból, a hol álltunk. Egyenesen előttünk és nem nagy távolságban, sőt oly közel, hogy csodálkoztam, hogy hamarább észre nem vettük őket – jött nagysietve egy csoport ember lóháton. -612- Egy hosszu szekeret fogtak körül, a mely futtában ide-oda lóbálódzott a göröngyös uton. Az emberek ruhájukról itélve parasztok vagy oláhcigányok lehettek.

A szekéren egy nagy láda volt. A szivem nagyot dobbant a láttára, mert érzem, hogy közel a vég. Esteledett és én jól tudtam, hogy a nap nyugtával az, a ki addig abban a ládában van fogva, fölszabadul és sokféle formában menekülhet üldözésünk elől. Félelmemben a professzor felé fordultam; és ijjedtemre láttam, hogy nincsen ott. De egy pillanattal későbben megláttam lejebb. Egy kört vont a szikla körül, olyat, a mely az elmult éjjel is ótalmat adott nekünk. Mikor befejezte, mellém jött, ujra mondván:

Elvette tőlem az üveget és a förgeteg legközelebbi szünete alatt végig nézte vele a tájt.

– Nézze, mily gyorsan közelednek; verik a lovaikat; és vágtatnak, a hogy csak birnak. – Elhallgatott és egyszer csak halk, szomoru hangon folytatta:

– A nap nyugtára számitva sietnek ily őrült gyorsasággal. Lehet, hogy elkésünk. Legyen meg Isten akarata! Vakitó hóförgeteg takarta el pár pillanatra a tájat, de gyorsan -613- elmult és a professzor ismét az utat kémlelte messzelátójával. Egyszer csak elkiáltotta magát:

– Nézze! nézze! nézze! Két lovas ember közeledik gyorsan délről, fogja gyorsan az üveget. Nézze hamar, a mig a hóförgeteg el nem takarja őket ujra. Én fogtam az üveget és néztem. A két férfi Morrisz és Seward doktor lehetett. Azt tudtam, hogy egyik sem Jonathán. De egyuttal tudtam azt is, hogy Jonathán sincs messze. Körül nézve, a szekeres csoporttól északra másik két embert láttam lóhalálában vágtatva közeledni. Az egyikről tudtam, hogy Jonathán, a másik tehát csak Godalming lord lehetett. Ők is a szekereseket üldőzték. Mikor mondtam ezt a professzornak, örömében kiabált, mint egy iskolás fiu és puskáját kézhez készitette rejtekünk nyilása mellé. Valamennyien itt előttünk fognak találkozni, mondta. Ha itt lesz az ideje, a cigányok minden oldalról be lesznek keritve. Én is kézhez vettem revolveremet, mert a mig beszéltünk, a farkasok orditása hangosabb lett és mintha közeledett volna.

A várakozás minden perce egy örökkévalóságnak tetszett. Az óránkat nézve, nehéz volt elhinni, hogy egy órába sem tellett, a mig a különböző csoportok közel értek hozzánk. Már jól meg tudtuk egymástól különböztetni -614- az egyéneket, ugy az üldözők, mint az üldözöttek csoportjában. Közelebb, mind közelebb értek. A professzor meg én leguggoltunk a sziklánk mögött és készen tartottuk fegyverünket; láttam hogy el van szánva arra, hogy nem ereszti el őket az uton. Jelenlétünkről senkinek sejtelme sem volt.

Egyszerre csak két hang kiáltotta egyszerre hogy megálj! – Az egyik Jonathánnak a szenvedélytől kiélesedett hangja volt; a másik Morris ur erős elszánt és mégis nyugodt parancsszava. A cigányok ha nem értették is a nyelvet, a hangot félre nem érthették. Ösztönszerüen meglassitották futásukat és abban a pillanatban mellettük termettek egyik oldalon Godalming lord és Jonathán, a másikon Seward doktor és Morris ur. A cigányok vezére, egy pompás fickó, a ki ugy ülte meg a lovát, akár egy centaur, visszaintette őket és dühödt hangon kiáltott az embereire, valamely parancsszót. Ezek a lovak közé vágtak és előre ugrattak, de a mi négy emberünk rájuk fogta puskáját és félreérthetetlenül megállást parancsolt nekik. Ebben a pillanatban Van Helsing és én is fölálltunk a szikla mögött és rájuk fogtuk fegyverünket. A cigányok látva, hogy minden oldalról körül vannak véve, szorosra fogták a gyeplőt és megálltak. A vezetőjüknek -615- egy szavára, a csapat minden tagja fegyvert ragadott, ki kést, ki meg pisztolyt, a mi épp volt nála és készen tartotta magát a támadásra.

A vezérük egy gyors mozdulattal kiugratta a lovát a csapatból és először a napra mutatva, a mely már nyugovóra hajlott a hegyek fölött, aztán a nem nagy távolságban fölöttünk emelkedő Drakula várára mondott valamit, a mit én nem értettem, felelet gyanánt mind a négy emberük levetette magát a lóról és a szekérnek rohant. Gyors, elszánt mozdulatukat látva a cigányok vezére, kiáltott egyet; mire emberei rögtön körülfogták a szekeret, egymást taszigálva a nagy igyekezetben, hogy gyorsan engedelmeskedjenek a kapott parancsnak. Közöttük az egyik oldalon Jonathánt, a másikon Morris urat láttam, a mint utat akarnak maguknak nyitni a szekérig; nyilvánvalónak látszott, hogy föladatukat napnyugta előtt akarják befejezni.

Semmi sem tarthatta őket vissza. Sem a cigányoknak előttük villanó kései, sem a mögöttük orditozó farkas csorda, a melyre nem is ügyeltek. Jonathán féktelen elszántsága mintha megdöbbentette volna azokat, a kik utját állták; ösztönszerüen visszahuzódtak előle és áteresztették. Egy szempillantás alatt -616- a szekéren termett és hihetetlennek látszó, emberfölötti erővel fölemelte a nehéz, nagy ládát és a keréken körösztül az utra lökte. Ez alatt Morris ur is körösztül vágta magát a tulsó oldalon a cigányokon. Az egész idő alatt, noha lélekzetvesztetten figyeltem Jonathánt, Morris urat sem tévesztettem szem elől, láttam kétségbeesett küzködését és láttam a cigányok kését, a mint feléje döftek, mig ő körösztül vágta magát rajtuk. Ő elháritotta nagy bowie késével a döféseket és eleinte azt hittem, hogy sértetlen maradt, de a mikor Jonathán mellette termett, a ki már leugrott a szekérről, jól láttam, hogy bal kezét az oldalára szoritja és hogy ujjai közül bugyog ki a vére. De még ez sem tartotta őt vissza, mert a mig Jonathán kétségbeesett elszántsággal feszegette a láda tetejének egyik végét nagy késével, ő dühösen esett a másik végének erős bowie késével. A két férfi erőfeszitésének rögtön engedett a láda teteje, a szögek csikorogva huzódtak ki és a láda födele a földre hullott.

A cigányok ezalatt látták, hogy Godalming lord és Seward doktor gyorstüzelő fegyverének a hatalmában vannak és nem ellenkeztek tovább. A nap már majdnem lecsuszott a hegycsucsok mögé és az egész csoport hosszu árnyékot vetett a hóra. Láttam a -617- grófot a ládában levő földön fekve, a melynek egy része az esés következtében ellepte őt. Halálosan sápadt volt, mint egy viaszkép és vörös szemei rettenetes bosszuálló tekintettel meredtek az ürbe.

A mig néztem, nyitott szeme a nyugovó napot látta és gyülölködő tekintete diadalmasra változott.

De ebben a pillanatban suhant és villant meg Jonathán élesre fent kése a levegőben. Én sikoltottam, látva, hogy mint szeli át egy csapással a gróf nyakát, mig ugyanebben a pillanatban Morris ur hosszu, hegyes kését a gróf szivébe mártotta.

Valóságos csodának tetszett; de ott a szemünk láttára, és csaknem egy lélegzet vételre, az egész test porrá vált és eltünt szemünk elől.

Mig élek, örülni fogok annak, hogy a végső föloszlás e pillanatában, a béke és nyugalomnak oly édes kifejezését láttam az arcán, a milyenre soha sem hittem volna képesnek.

A cigányok nyilván nekünk tulajdonitva a halott ember csudálatos eltünését, lóra vetették magukat és kantárt eresztve vágtattak el. A kiknek lovuk nem volt, a szekérre ugráltak és orditozva kiabáltak a lovasok után, -618- hogy ne hagyják őket cserben. A farkasok pedig megfordulva a lovasok irányában vágtattak el.

Morris ur a földre hanyatlott, fél kezét az oldalán tartva, a másikra könyökölt. A vér csak ugy ömlött az ujjai közül. Én oda rohantam hozzá, a büvös kör immár nem tartott vissza; a két doktor is velem. Jonathán melléje térdelt és a sebesült a vállára hajtotta a fejét. Egy mély sóhajjal fogta kezemet az övébe, a melyik nem volt véres. Szivem kétségbeesését a szememből láthatta, mert rám mosolygott és igy szólt:

– Nagyon is boldog vagyok, hogy szolgálhattam önnek! Óh Istenem! kiáltotta el magát hirtelen és ülő helyzetbe erőltetve magát, rám mutatott: Ezért érdemes volt meghalni! Nézzétek! Nézzétek!

A lenyugvó nap aranyos fénye világitotta meg arcomat. A férfiak mind egyszerre hullottak térdre, a mint szemük a haldokló ember mutató ujjának irányát követte. Végső megerőltetéssel még azt mondta:

– Hála legyen Istennek, hogy nem volt minden hiába. Nézzétek! a frissen esett hó nem tisztább az ő homlokánál! Elmult róla az átok!

És keserves bánatunkra mosolyogva és csöndesen halt meg bátor, nemes emberhez illően. -619-

Hét esztendeje annak, hogy mindnyájan keresztül mentünk a lángokon és némelyikünk boldogsága azóta, azt hiszszük, hogy megérte az eltürt szenvedéseket. Minna és én boldogok vagyunk, hogy kis fiunk születése napja ugyanaz, a melyiken Morris Quincey meghalt. Az anyja tudom, hogy titokban meg van arról győződve, hogy vitéz barátunk bátor szellemének egy része belé költözött. Keresztségben valamennyi barátunk nevét rá ruháztuk, de rendesen csak Quinceynek hivjuk őt.

Most már, ha a régi időket szóba hozzuk, valamennyien szomoruság nélkül tekintünk vissza rá, mert Godalming lord és Seward doktor is boldog házas emberek. Van Helsing professzor pedig, kis fiunkat a térdén himbálva, ezt szokta mondani:

– Mindenki azt mondaná, hogy bolondok voltunk, ha elmondanók neki azt a történetet. De mi nem is kivánjuk, hogy elhigyjék. Mi tudjuk, hogy igaz és valamikor ez a kis fiu is megtudja, hogy milyen bátor és elszánt asszony volt az anyja és meg fogja érteni, hogy voltak olyanok, a kik annyira szerették, hogy mindent kockára tettek érette.

DRAKULA

I.

II.

III.

IV.

V.

Murray Minna kisasszony levele Westenra Lucy kisasszonynak.

Levél. Westenra Lucy-Murray Minnának.

Levél. Westenra Lucy Murray Minnának.

Seward dr. naplója.

Levél, Morris P. Quincey nagys. Helmwood Arturnak.

Telegram. Helmwood Artur, Morris P. Quincey.

VI.

Murray Minna naplója.

Seward dr. naplója.

Murray Minna naplója.

VII.

A Dailygraph aug. 8-diki számából kivágva. Murray Minna naplójába ragasztva.

A Demeter jegyzéke. Várnától Whitby-ig.

Murray Minna naplója.

VIII.

Murray Minna naplója.

Levél, Billington F. és fiai ügyvivők Whitby-ben Carter, Paterson és A. uraknak Londonban.

Levél. Carter, Paterson és t. London. Billington és fiai uraknak Whitby-ben.

Murray Minna naplója.

Levél, Ágota testvér a budapesti szt. József kórházból Murray Minna kisasszonynak.

Seward dr. naplója.

IX.

Levél Harkerné Minna Westenra Lucy-nek.

Levél, Westenra Lucy, Harkerné Minnának.

Seward doktor naplója.

Westenra Lucy naplója.

Levél Helmwood Artur Seward drnak.

Távirat Helmwood Artur Seward drnak.

Levél Seward dr. Helmwood Arturnak

Levél, Van Helsing Ábrahám dr. Seward dr.-nak.

Levél. Seward dr., nagyságos Helmwood Arturnak.

Seward dr. naplója.

X.

Levél Seward dr. nagys. Helmwood Arturnak.

Seward dr. naplója.

Seward dr. naplója – folytatva.

Westenra Lucy naplója.

Seward dr. naplója.

XI.

Westenra Lucy naplója.

Seward dr. naplója.

Westenra Lucy naplója.

A Pall Mall Gazette.

Seward dr. naplója.

Távirat, Van Helsing, Antverpenből, Sewardnak Carfex.

Seward doktor naplója.

Memorandum. Westenra Lucy hagyatéka.

XII.

Seward doktor naplója.

Harkerné Minna levele Westenra Lucynak.

Hennesrey Patrik dr. jelentése Seward John dr.-nak.

Harkerné, Minna levele Westenra Lucynak.

Seward doktor naplója.

XIII.

Seward doktor naplója.

Harkerné Minna naplója.

Seward doktor naplója.

A Westminsteri Ujság. Szept. 25. A hampstead-i rejtély.

A Westminsteri Ujság. Szept. 25. (Külön kiadás.) Hampstead borzalma. Ismét egy sebzett gyermek vagy A fehér asszony.

XIV.

Harkerné Minna naplója.

Van Helsing levele Harkerné Minnához.

Harkerné Minna telegramja Van Helsingnek.

Harkerné Minna naplója.

Van Helsing levele Harkerné asszonynak.

Harkerné levele Van Helsingnek.

Harker Jonathán naplója.

Seward doktor naplója.

XV.

Sevard doktor naplója – folytatás.

Levél, melyet Van Helsing hagyott a táskájában Seward doktor számára.

Seward doktor naplója.

XVI.

Seward doktor naplója. Folytatás.

A Dailygraph aug. 8-diki számából kivágva.
Murray Minna naplójába ragasztva.

A Demeter jegyzéke.
Várnától Whitby-ig.

A Westminsteri Ujság. Szept. 25.
A hampstead-i rejtély.

A Westminsteri Ujság. Szept. 25.
(Külön kiadás.)
Hampstead borzalma.
Ismét egy sebzett gyermek vagy
A fehér asszony.

Távirat – okt. 24.
Smith Londonból lord Godalming Arturnak Várnában.

Távirat. – Október 28.
Smith – London. Lord Godalming Arturnak – Varna.