BIRÓ LAJOS
SZINJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN
BUDAPEST 1912
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Copyright 1912 by dr. Márton Miksa
Budapest.
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
Történik ma; a második felvonás három héttel az első után. -4-
(Egy nem nagy, nem éppen pompásnak berendezett kastély hallja. Van benne íróasztal, fegyverállvány, zongora, karosszék-gruppok stb. Hátul üvegfal, rajta túl veranda. Jobbra és balra hátul, folyosóra nyíló ajtók. A veranda a parkra néz, a parkon túl szelíd hegyi táj.)
(Ebéd után. Feketekávés csészék az asztalokon, szivarok, cigaretták.)
Stefi gróf (bele van omolva egy karosszékbe és csak az illendőség gátolja meg benne, hogy hosszúra nyujtott lábait fel ne rakja egy diványra).
Anna (a verandán ül – az üvegfalon át látható – és olvas).
László gróf, Emma grófnő és Kürt (elől, a jobboldalon ülnek, egy ujságokkal megrakott asztal körül. Olvasnak és beszélgetnek).
Kürt (halkan László grófhoz): Nem mondod meg?
László gróf (mosolyogva int nem-et, halkan): Nem.
Ferenc gróf (átjön a hallon, megáll a hármas társaság előtt): Mihályék még mindég nincsenek itt!
László gróf: Igen… nincsenek… -6-
Ferenc gróf (ránéz Emma grófnőre): Azt táviratozták, hogy ebéd után itt lesznek.
Emma grófnő (mentegetődzve): Igen, csakugyan azt táviratozták.
Ferenc gróf: Mi már egy félórája, hogy megebédeltünk és még mindig nincsenek itt.
Stefi gróf (megszólal a karosszék mélyéről): Ők biztosan az ő ebédjükre gondoltak, nem a mienkre és most talán még csak a levesnél tartanak. (Fenyegető, rendreutasító pillantások érik; visszadől és nagy füstfelhő mögé rejtőzik.)
Ferenc gróf (jupiteri pillantással fordul el tőle): Miért nincsenek még itt?
Kürt (nyugodtan, mindig nagyon nyugodtan beszél, szinte egyhangon, halkan, mozdulatlan arccal): Bizonyosan a vonat késik.
Ferenc gróf (fenyegetően): A vonat!
Kürt: Igen.
Ferenc gróf: Ez már a mult héten is megtörtént.
Kürt: Igen… én nem tehetek róla… ez meg szokott történni.
Ferenc gróf: A vonat! Ön azt mondja, a vonat? Egyszer már odalent Cserháton is egy órahosszat kellett rá várnom.
Stefi gróf: Az más vonat volt. (Szemrehányó pillantások.)
Ferenc gróf: A vonat! Én ezt nem fogom türni! (Megfordul és kimegy, hátra a verandára.)
Stefi gróf (föláll és lötyögő léptekkel odasétál a társasághoz. Utána néz Ferenc grófnak): Meglátjátok, meg fogja büntetni a vonatot.
Emma grófnő: Ugyan Stefi!
László gróf: Kérlek Stefi! -7-
Stefi gróf (visszasétál a helyére): Meg fogja büntetni a magyar királyi államvasutakat. (Kis szünet.)
László gróf (Kürthöz és egy kissé Emma grófnőhöz): Kérlek, Ferencnek annyi a bosszúsága. Itt van ez a kétszáz hold szőlleje, a parasztok folyton lopkodják és ő semmit sem tud ellenük tenni.
Kürt (nyugodtan, halkan): Hát miért akar ellenük tenni valamit?
László gróf: No hallod! Amikor lopják!
Kürt: Hát mennyit lopnak el tőle? A termése háromnegyedrészét? (Intés: nem.) A felét? (Nem.) Az ötödét? (Igen, körülbelül.) Nohát, az ötödét hadd lopják. Úgy ahogyan volt valamikor papi tized, ez most a szegény-ötöd. Ezt hagyni kell.
László gróf: Nem is azért, amit ellopnak. Az elv miatt.
Kürt (nyugodtan, sohasem szentenciózusan, inkább közömbös egyhangusággal): Éppen az elv miatt kell hagyni. Hadd lopjanak egy kicsit. A mai élet lopással enyhitett pénzuralom. Ez jár a szegényeknek. Ha semmijök sincs, legalább lopniok legyen szabad. Ezen ne háborodjék föl az, akinek sok van. Örüljön, hogy még annyi marad neki.
László gróf: Pszt, te! Jön az öreg… No ez szép kis programmbeszéd… Meg ne hallja… az isten szerelmére ilyet ne mondj előtte…
Kürt: De igen. Éppen ő előtte. (Halkan.) Kezdem unni a dolgot; – megmondod végre, minek vagyok itt, igen vagy nem?
László gróf: Várj még… egy kicsit… még ma!
Ferenc gróf (visszajött, megáll): Ha a vonat Cserháton mégegyszer késik, beszüntetem a cserháti állomásfőnök ujévi ajándékát. -8-
Stefi gróf (fölkacag és ég felé nyujtja a két lábát, azután visszadől a székbe egy füstfelhő mögé).
Ferenc gróf (végignézi egy megsemmisítően lenéző pillantással): Nem tűröm ezeket az állapotokat. Innen a faluból már megint négy paraszt vándorolt ki Amerikába.
László gróf: Hm, hm! Hallatlan.
Emma grófnő: Igen… így van Ompolyon is… az én szegény sógorom kénytelen volt tizenhat éves lányokkal arattatni.
Stefi gróf: Szegény, szegény, szegény…
Ferenc gróf: Mennek a gazemberek a kőszénbányákba. (Kürthöz.) Ez a következménye annak, amit ott Pesten csinálnak. Ez ellen lehet-e tenni valamit?
Kürt: Igen.
Ferenc gróf: Hm! Ön tud valamit. Hogy el ne mozdulhassanak?
Kürt: Igen. Öt dollár napszámot kell nekik fizetni itthon is.
Ferenc gróf (végignézi, nem tudja elhinni, hogy ez komoly beszéd, azt sem, hogy csúfolódás, megfordul és föl és le járkál).
László gróf (idegesen, halkan Kürthöz): De kérlek szépen… hát ha mondtam…
Stefi gróf (odasétált Kürthöz): Ez nagyon jó… hogy mondta kérem?
Emma grófnő (szintén idegesen, halkan): Stefi, az Isten szerelmére, ülj már le.
Stefi gróf (megnézegeti őket, azután visszaül).
(Szünet.)
László gróf (azért, hogy másról beszéljen, ideges lapozgatás után): Haha… he… he… mit ír ez a lap… Drágffy Géza… kitünő… -9-
Ferenc gróf (odamegy hozzá): Mi az? Drágffy Gézáról?
László gróf: Igen… itt…
Ferenc gróf (elolvassa): Arcátlanság! Mi köze neki ehhez? (Kürthöz, szinte kihivóan.) Én nem olvasok ujságot.
Kürt: Én sem.
Ferenc gróf (kissé meglepetten): Galambos nekem kivágja, mit csinál a király, ki halt meg, ki házasodott meg, hol adtak el birtokot, mennyi a buza ára, más nekem nem kell.
Kürt: Nekem még ennyi sem kell, gróf úr. Én még erre sem vagyok kíváncsi.
Ferenc gróf (otthagyja, kimegy a verandára).
László gróf (Kürthöz): Igazán nem értem, hogy beszélhetsz ilyesmit. Öt dollár! Hiszen a mai bérükért sem dolgoznak meg a gazemberek.
Kürt: Ha megdolgoznának érte, fölemelnéd a bérüket?
László gróf (vállat von).
Kürt (nagyon nyugodtan, sohasem prédikálóan): Ha pedig a saját jószántodból nem emelnéd föl a bérüket, jól teszik, ha minél kevesebbet dolgoznak. Ne dolgozzanak. Okosan teszik. Végre rájöttek, hogy fölösleges megerőltetniök magukat… Tartott vagy kétezer esztendeig…
László gróf: No de hát csak van kötelesség. És erkölcs. És becsület.
Kürt: Van. Arra a célra, hogy a szegények ne háborgassák a gazdagok nyugalmát.
László gróf: Hát látod… persze, hogy nem lehet a paraszttal bírni, ha úriemberek így beszélnek. „Lopni szabad“, „dolgozni nem kell“. Tudod mi lesz ennek a vége? Fölfordul az egész társadalmi rend.
Kürt: Bánom is én. -10-
László gróf: Mit?… Fölfordul az egész társadalom… jön az anarchia…
Kürt (nagyon nyugodtan): Bánom is én.
László gróf: De hát végre is…
Kürt: Mi közöm nekem a társadalomhoz? Mit bánom én a társadalmat?
László gróf: De hát te előtted csakugyan nincs semmi, ami szent? A társadalom alapjai, a család… a…
Kürt: A… a tulajdon… vagyon? A tietek? Nincs!
László gróf: De… de… hát… végre valami csak van… tudod mi jön így?
Stefi gróf (fölkel, lassan odamegy, ráteszi a kezét a László gróf vállára, kifelé int; mintha nagyon súlyos dolgot mondana): Automobil. Biztosan Mihályék.
László gróf (mérgesen lerázza magáról a kezét, szólni akar, meggondolja a dolgot, kimegy).
Stefi gróf (utána sétál).
Emma grófnő (ránéz Kürtre).
Kürt (előrehajlik, visszanéz rá).
Emma grófnő (elmosolyodik).
Kürt (is egy kicsit. Nagyon komolyan mondja): Grófné… az ura kitünő vitatkozó.
Emma grófnő (elneveti magát): Maga egy… Megharagította. Tudja, Kürt, mi a legérdekesebb magában? Az, hogy sohasem lehet tudni, komolyan beszél-e, vagy tréfál.
Kürt: Nem lehet tudni?
Emma grófnő: Nem. Tudja… ez olyan ingerlő… ez olyan… ebben van valami… az ember szeretné magát egyszer úgy látni, amikor egészen őszinte, amikor… tudja, amikor nem lehet hazudni, amikor igazán komolyan beszél…
Kürt: Én mindig komolyan beszélek… -11-
Emma grófnő: Ugyan menjen! Persze, mert nem nevet. De csak nem mondja komolyan, hogy azt hiszi… (vállat von) nincs női erkölcs például.
Kürt: Grófné, mondja meg komolyan, van női erkölcs?
Emma grófnő (kacérul): Azt hiszem volt is egy kis alkalma már meggyőződni róla.
Kürt: Oh… a kelleténél sokkal több alkalmam, ha erről van szó… (A keze után nyúl.) Tökéletesen meg vagyok győzve grófné és most már itt az ideje…
Emma grófnő (elhúzza a kezét): És csak nem vonja kétségbe azt, hogy a házasságra szükség van, mint a társadalom alapjára.
Kürt (a kezét kergeti): Isten ments… a házasságra szükség van. De nézze grófné, ha egy ilyen fátyolos nézésü… forrószáju asszony, egy ilyen szép, szép, szép, szép, szép asszony férjhez ment, örököst ajándékozott az urának, akkor tökéletesen eleget tett a társadalom iránt való minden kötelességének. Eddig szolgált a házassága a társadalom alapjául. Ezentúl arra szolgál, hogy nyugodtan kereshesse azt, aki legjobban megérti, aki a legtöbb hálával fogadná a jóságát, aki (megfogta a kezét) a legforróbban vágyódik utána és aki a legforróbban szeretné.
Emma grófnő (kissé bágyadtan, ki akarja szabadítani a kezét. Mosolyogva): Nem tudom. Kürt, őszinte-e, igazat mond-e, sohasem tudom komolyan beszél-e.
Kürt: Én mindig komolyan beszélek.
Emma grófnő: Utálom a hazugságot.
Kürt: Én is. (Halkan.) Grófné… én éjszakánként ki szoktam nézni a parkba… és azt gondolom, hogy éppen felettem, ott van maga és talán éppen így kinéz a parkba… és hogy én most a hátsó lépcsőn fölmehetnék… Ha fölmehetnék, látja, akkor… úgy volna, hogy nem lehet hazudni… akkor komolyan beszélnék, akkor egyetlen szóból, -12- egyetlen sóhajtásból megértene mindent, akkor hinne nekem…
(Kiáltás kívülről: Emma!)
Kürt (gyorsan): Akarja?
Emma grófnő (kiszabadítja a kezét): Nem!… Nem… tudom… nem tudok magának hinni, Kürt…
Anna (bejön a verandáról): Téged hívnak, Emma.
Emma grófnő: Megyek. (Egy pillantás Kürtre, kimegy.)
Kürt, Anna.
Anna (bejön; végigsétál a hallon; keresetten távol tarja magát Kürttől, a tulsó oldalon babrál ujságokkal, könyvekkel).
Kürt (nagy figyelemmel nézi; fölállott, nem közeledik feléje, de minden mozdulatát figyelemmel kíséri): Nagyon kedves, Anna, hogy bejött.
Anna (nem néz rá, szinte ellenségesen): Vendégek érkeztek. Be kellett jönnöm.
Kürt: Hát csak azért? Anna, amióta itt vagyok, még egyszer sem voltam magával egyedül.
Anna (nem néz rá; lenézően): Nem is igyekezett valami nagyon. Szenzációsan el volt foglalva.
Kürt: Ah, mi ez? Egy kis féltékenység?
Anna (feléje fordul a legnagyobb lenézéssel): Ne képzelődjék. Féltékenység? Maga most éppen ott van, ahol lennie kell… majd sorszámot kap… azután nemsokára helyet csinál az utódjának… Féltékenység? Inkább utálat, hogy ezt néznem kell.
Kürt: Hm… szeretné Anna, ha elmennék?
Anna: Szeretném tudni, minek van itt? -13-
Kürt: Hja… azt még magam sem tudom bizonyosan… És maga, Anna? Miért van itt maga?
Anna: Azt… nemsokára megtudja.
Kürt: Jó. Várjunk türelemmel. (Szünet.) Milyen furcsa ez, Anna, hogy itt vagyunk. (Anna nem felel.) Milyen különös, hogy itt találkoztunk. Nem? (Válasz nincs.) Akárhol találkoztunk volna, nem lepett volna meg engem… vasúton, fürdőn, szállodában, Pesten akárhol… de éppen itt… Nekem furcsább volt, hogy én idekerültem, mert hiszen maga… magát már bizonyos tradiciók fűzik ide…
Anna (ideges mozdulatot tesz).
Kürt: No… nem akarok róluk beszélni. A maga dolga. (Szünet.) De tudja-e, Anna, hogy ez nem az igazi? Ez csak olyan vadászkastélyuk nekik, három éves az egész, ide eljutni nem sokat jelent. A cserháti kastélyuk, vagy a budai palotájuk: az igen. Anna, mit gondol, eljutunk-e mi oda is?
Anna (makacsul hallgat).
Kürt: Én azt hiszem, igen. (Nagyon nyugodtan, sohasem kiélezetten.) Tudja, Anna, én azt hittem róluk, hogy ilyen öregek (mutatja), de most látom, hogy ilyen fiatalok. (Anna elmosolyodik.) Anna, én azt hiszem, mi ketten tutira vesszük őket, nem?
Anna (megfordul): Kürt, maga egy pesti csirkefogó.
Kürt (nagyon nyugodtan): Persze, éppen azért. Nincs igazam, Anna? – ezt mondja meg.
Voltak. Viktor gróf.
Viktor gróf (fölhevülten bejön, Kürthöz udvarias gőggel): Bocsánat, én Anna kisasszonnyal akarok beszélni. (Kürt elé áll.) -14-
Kürt (elébe lép): Én is. (Odamegy Annához, halkan, nagyon nyugodtan): Csak ezt: mit szól ehhez a kis grófhoz Anna, most bujt ki a tojásból és már olyan orrhangon beszél, mintha husz esztendeje ülne a főrendiházban és olyan arrogáns, mintha negyven esztendeje volna tagja a Nemzeti Kaszinónak. Egyébként átengedem neki. (Mosolyogva meghajlik Anna előtt, kimegy.)
Viktor: Mit mondott ez az ember magának, Anna?… Ne higyjen ennek az embernek. Mit akar ez itt? Minek hozta ezt ide a papa? Ez… nem korrekt ember, én érzem rajta, ez nem tisztességes ember… maga ismerte már azelőtt is… ugy-e nem lehet benne bízni…
Anna: Igen, ismertem.
Viktor: És? És olyan ember, akiben…
Anna: Nem… Nem olyan ember, akiben bízni lehetne.
Viktor: Látja, én rögtön megéreztem. Ez gazember.
Anna: Nem, Viktorka… az talán nem. Gazember…? Istenem, bízni nem lehet benne, de azért nem gazember még. (Viktor szólni akar.) Mutassa mit hozott?
Viktor: Igen, hisz ezért jöttem. Nézze, most megjött a posta és megjött ez a pisztoly is, amelyet rendeltem. Most megtanítom majd rá, hogy kell vele bánni: a szerkezete nagyjában olyan, mint azé az ismétlő puskáé, amelyet tegnap mutattam. (Mutatja.) Így nyílik… nem, nem úgy… fegyvert mindig a föld felé kell fordítani, még akkor is, ha az ember bizonyosan tudja, hogy nincs megtöltve. Mert a bizonyos sem bizonyos… és maga nem akar embert ölni.
Anna: Nem, Viktorka, azt én nem akarom.
Viktor: Azon is fölháborodik, ha mi vadászunk.
Anna: Én utálom az ölést Viktorka.
Viktor: Hát miért akarja akkor mégis megtanulni, hogyan kell fegyverrel bánni? -15-
Anna: Azért, Viktorka, mert ezt minden nőnek tudnia kellene. Minden nő rá van szorulva, hogy néha maga védje meg magát… és a nők azért tehetetlenek, mert nemcsak gyöngék, hanem olyan gyávák is, hogy fegyvert sem mernek fogni a kezükbe.
Viktor: És… és volt már úgy, hogy maga szerette volna, bárcsak lenne töltött fegyver a kezében?
Anna: Volt úgy Viktorka.
Viktor (mutatja a fegyvert): Nem, nem, nem úgy záródik. Így. Látja… az első patront kiveti a robbanás és automatikusan jön a helyébe a másik… És… és… hiszen maga nem tudna egy élőlényt megölni, Anna!
Anna: Egy őzet nem. Egy gyönyörü fácánt nem. De embert, igen.
Viktor: Nem.
Anna: De igen. Viktorka maga még nem tudja, de látja, vannak árulások a világon… tőrbe csalások… olyankor ölni is szabad… olyankor annál inkább kell ölni, minél jobb és minél becsületesebb az ember.
Viktor: Maga… maga jó Anna.
Anna: Igen, Viktorka, én azt hiszem, jó vagyok.
Viktor: Én… én… (gyorsan, elszántan:) én szeretem magát, Anna. (Megöleli.) Én szeretem magát.
Anna (védekezik, ki akar bontakozni, meglepetten): De Viktorka, na… nézze…
Viktor: Anna… én szeretem… Nem tűröm, hogy mással beszéljen… már egy hete meg akarom mondani…
(A veranda felöl megjelenik Emma grófnő. Mögötte Margit grófnő.)
Anna: De kérem… hát hagyjon… hát ez mégis… (Kitépi magát.) -16-
Viktor: Anna…
Anna (meglátja Emma grófnőt, felindultan, szinte sírva): Kérlek… kérlek, mondd meg a fiadnak, hogy… hogy… nem jól viselte magát. (Kimegy.)
Viktor, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Viktor nélkül voltak, László gróf, Mihály gróf és Stefi.
Emma grófnő (fölháborodottan): Viktor, meg vagy te őrülve?
Viktor (magánkívül): Én nem vagyok megőrülve és előre is megmondom, mama, ne leckéztess most engem. Ne tarts nekem most szent prédikációt.
Emma grófnő: Viktor, hogy mersz így…
Viktor (magánkívül): Soha többé áhitatosan velem ne beszélj, mert te neked arra semmi jogod, sem neked, sem a papának.
Emma grófnő: Viktor, te elfelejted…
Viktor: Én nem felejtek el semmit, én most már tudok mindent. Ne kívánd, hogy elmondjam, kínos és szégyenletes volna nekem is. De egyet mondok: nem fogom tűrni, hogy ez a fráter, ez a Kürt, akivel legujabban láthatólag kellemesen szórakozol, itt maradjon tovább is.
Emma grófnő: Viktor, most rögtön hallgass…
Viktor: Nem hallgatok. És én nem fogom tűrni, hogy a mamám szórakozásai kedvéért tovább is kis fiu maradjak… Te én nekem megengednéd már, – igen, – hogy Stefi bácsival elmenjek a Folies Bergèresbe, de én nem akarok olyan házaséletet élni, mint ti és ezért kijelentem neked, hogy feleségül veszem Annát. -17-
Emma grófnő (a felindultsága eltünt, inkább álmélkodik): Kit?
Viktor: Annát. Galambos Annát. A Galambos lányát.
Emma grófnő: Ah, te is?
Viktor (dacosan): Én… Csak én. Aki még akarná, azzal leszámolok.
Emma grófnő: Viktor, én csak egy szót fogok neked szólni…
Viktor: Ettől a szándékomtól el nem térít semmi.
Emma grófnő: Csak egy szót mondok neked.
Viktor: Ha nem engeditek, én majd megmutatom.
Emma grófnő: Csak azt mondom meg neked, ki akarja még ezt a lányt elvenni.
Viktor gróf: Akárki akarja (mind a két kezét ökölbe szorítja és fölemeli) én keresztülmegyek rajta. Hát ki akarja?
Emma grófnő (halkan, diadalmasan, de nem mosolyogva): Ferenc bácsi.
Viktor gróf (összeomlik, a keze lehull): Fe… Fe…
Emma grófnő: Ferenc bácsi. Ostoba!
Viktor gróf: Ferenc…
Emma grófnő: Ferenc bácsi. Szállj szembe vele. Tökfilkó.
Viktor gróf: Ferenc bácsi…
Emma grófnő: Igen. És most takarodj.
Viktor gróf (egészen összeomlott, küzd a könnyeivel, a szeméhez emeli a kezét, habozik, szólni akar, azután kirohan).
Emma grófnő: Láttad! Ezt míveli ez a lány velük. Meg vannak bolondulva.
Margit grófnő: És Ferenc csakugyan elveszi?
Emma grófnő: Igen, el.
Margit grófnő: Ferenc! Ferenc! Éppen ő… Ilyen szégyen, ilyen gyalázatosság. És nem lehet vele beszélni? -18-
Emma grófnő: Próbáld meg. Mered?
Margit grófnő: Én megpróbálom. Én merem. Én megmondom neki.
Emma grófnő: No erre kíváncsi vagyok.
Margit grófnő (másról beszél): És hát nincs törvény, mely ezt meggátolja? Egy hatvanéves ember… hát szabad ezt… Szabad annak megházasodnia?
Emma grófnő: Szabadni szabad, csak illeni nem illik.
Margit grófnő: Hát lehet egy hatvanéves ember a férje egy húszéves lánynak?
Emma grófnő: Lehetni lehet.
Margit grófnő: De micsoda férje lesz…
Emma grófnő: Hja, az már az ő dolguk. A törvény ebbe nem szól bele.
Margit grófnő: Mert a törvényeket is a fiskálisok csinálják. De hiszen ez rablás. Te azt hiszed, ugy-e, hogy majd nem lesz gyerekük és Cserhát mégis a tietek lesz?
Emma grófnő: Hát Istenem… Ferenc hatvanéves…
Margit grófnő: De az asszony húszéves. Tudod, az majd gondoskodik róla. Tudok én olyan eseteket, amikor az asszony örököst akart és…
Emma grófnő: És?
Margit grófnő (haragosan): És szerzett magának.
(László gróf, Mihály gróf és Stefi gróf jönnek. Mihály grófnak szakálla van.)
Margit grófnő (elébük siet): Laci, én föl vagyok háborodva… én ezt nem fogom türni… és nem értem, hogy viselitek el ti ilyen nyugodtan ezt a szégyent, ezt a rablást.
László gróf: Kedves Margit, mi megtettünk mindent, amit tenni lehetett. Egyébként még semmi sem késett el. Ha ti tudtok valamit, most rákerülhet a sor.
(Hallgatás.) -19-
László gróf: Nos?
Mihály gróf (óvatosan): Számos példa bizonyítja, hogy az ilyen kései föllángolások nemcsak az aggkor gyöngült akaraterejével, hanem teljes fizikai… teljes szellemi leromlásával vannak kapcsolatban, és nem merész az a következtetés, hogy az ilyen váratlan, egy egész életet meghazudtoló elhatározások egy bomlott és a szolgálatot fölmondani készülő agynak a szülöttei.
(Nagy hallgatás. Vizsgálódás, félénk pillantások, szemlesütések, senki sem mer szólni.)
László gróf (lassan): Vagyis… te azt akarod mondani, hogy az öreget… jó volna… teljes gyógyulásig… egy… hm… alkalmas (suttogva) gyógyintézetben elhelyezni.
Mihály gróf, Margit és Emma grófnők (megkönnyebbülten, lelkesen): Úgy van! Persze, hogy azt! Természetes, hogy azt! Hiszen ez a tiszta téboly. Persze, hogy azt.
Stefi gróf: Persze, hogy azt. Csukjuk be egy kicsit a bolondokházába a család tiszteletreméltó fejét.
Mindnyájan: Stefi, hallgass. Izetlen vagy. Ne beszélj.
László gróf: Szóval, azt gondoljátok…?
Mindnyájan: Persze, hogy azt. Természetes.
László gróf: Hát – én is gondoltam már erre.
(Elhallgatás.)
László gróf: Nagyon sokszor gondoltam rá.
Margit grófnő: És?
Mihály gróf: És?
Emma grófnő: És?
László gróf: És – próbáljátok meg ti, ha meritek. Menjetek, mondjátok neki, hogy… megvizsgáltatjuk, elszállíttatjuk, vagy fogjatok hozzá másképpen, – csak forduljatok egy orvoshoz és tudja ő meg. Csináljátok, ha meritek. -20- Én nem merem. A vége az volna, hogy ő csukatna be bennünket valahová, arról nem is szólva, hogy akkor azután igazán vége mindennek. Akkor azután búcsúzhatunk mindentől, ami Cserháti-birtok volt valaha. Hát azért próbáljátok meg, ha meritek.
(Szünet. Elszomorodás.)
Mihály gróf (méltóságosan): Ah… hát én nem… én ilyesmire nem is gondoltam… én mindössze egy tudományos jellegü föltevést kockáztattam meg, de távol állott tőlem az a gondolat…
Stefi gróf (méltóságosan): Tá-á-vol állott tőle ez a gondolat…
László gróf: Jó. Hiszen én nem mondom meg neki. A vége azonban, ugy-e, az, hogy ti semmit sem tudtok, amivel ezt a házasságot meg lehetne gátolni.
Mihály gróf, Margit grófnő (szomoruan): Nem.
Stefi gróf: Te azonban tudsz.
László gróf: Talán.
Mihály gróf, Emma, Margit grófnő: Mit? Mi az?
László gróf: Nyugalom. Egyelőre terv az egész. Talán sikerül. Mindenesetre pénz kell hozzá. Sok pénz.
(Hallgatás.)
László gróf (Mihály grófhoz): Az a kérdés, hajlandó vagy-e áldozatokat hozni arra a célra, hogy Ferencnek ezzel a… Galambos-lánnyal való házassága meggátoltassék.
Margit grófnő (határozottan közbeszól): Igen.
László gróf: Sok pénz kell hozzá.
Mihály gróf: Kérlek, én korlátlan mennyiségben hozzájárulok – addig, ameddig te.
László gróf: Korlátlan mennyiségben, – ameddig én? No így is jó. -21-
Margit grófnő: Járuljon hozzá Stefi is.
Stefi gróf: Én? Eszemágában sincs.
Margit grófnő: Hát te rendben levőnek találod azt, hogy ez a lány Cserháti Ferencné legyen?
Stefi gróf: Azt nem.
Margit grófnő: No látod.
Stefi gróf: Én nem találom rendben levőnek, mert sajnálom ezt a kedves lányt, hogy közénk kerül. No jó helyre jut.
Mindnyájan (a rendes fölszisszenés hangján): De Stefi! Kérlek! Már megint!
Emma grófnő: Hát ez a megszokott blague. De csak neked is érdeked, hogy Ferenc el ne vegye ezt a lányt.
Stefi gróf: Miért?
Emma grófnő: No hallod… majd… majd gondoskodik ez a lány róla, hogy gyereke legyen.
Stefi gróf: Bánom is én.
Mindnyájan: De Stefi… No hallod!… És Cserhát?
Stefi gróf (unottan): Kérlek, engem egyszer és mindenkorra hagyjatok békén ezekkel a dolgokkal. Az enyém már úgyse lesz a hitbizomány, ha pedig nem az enyém, én nem bánom akárkié. Azt az éhbért, amit most Ferenctől kapok, mindig megkapom. Még tőletek is, ha rákerül a sor. Mert ha nem, akkor én Budapesten bérelek egy boltot és kiirom rá: „kis- és nagycserháti, ompolyi, fegyverneki és poroszlai gróf Cserháti István, – szatócs.“ „És… leánykereskedő.“ Ezt vegyétek tudomásul. A többihez nincs közöm. Pénzt nem adok. (Ledől egy karosszékbe.)
A többiek (fölháborodva, sértődötten, utálattal összenéznek, vonogatják a vállukat, elfordulnak).
László gróf: Stefi javíthatatlan. (Mihályhoz:) De veled rendben van a dolog, igen? -22-
Mihály gróf: Igen. De szeretném tudni.
László gróf: Később. Most…
Margit grófnő: De általában miféle állapotok vannak itt. Kik jutnak ide! Ki ez a Kürt például? Mi ez? Hogy kerül ez ide?
Mihály gróf: Ki ez? Mi ez? Tolakodó egy fráternek látszik. (Emmához:) Nem?
Emma grófnő (vonogatja a vállát): De igen… meglehetősen tolakodó. Szemtelen.
Stefi gróf: Mulatságos egy ripők.
László gróf: Tűrhetetlen.
Mihály gróf: De már mért van akkor itt?
László gróf: Várjatok egy percig. Mindjárt elmondom. Ne szidjátok Ferenc előtt, inkább dicsérjétek. Előbb gyorsan megmondom (Margit grófnőhöz) neked, mit kíván tőled Ferenc. Nemsokára idejön és bemutatja neked a Galambos-lányt. Azt kívánja tőled, hogy – csókold meg, – tegezd, – fogadd rokoni szeretettel és mondd neki, hogy reméled, jól érzi majd magát a körünkben.
Margit grófnő (minden kívánság külön kígyócsípés volt a számára): Hát ezt nem. Hát ez mégis csak sok. Ezt – én – nem – teszem. Azt a luxust nem engedem elvétetni magamtól, hogy ezzel a perszonával éreztessem, mi róla a véleményem. Hiszen ez kétségbeejtő. Ez hallatlan.
László gróf: Emma megtette.
Margit grófnő: Emma megtehette, ha akarta, én nem teszem. Én nem csókolom meg, én nem tegezem, én nem mondom neki, hogy örülök, hanem megmondom neki, és megmondom Ferencnek, hogy mi a véleményem arról, ha…
László gróf: Csönd! Itt jönnek. (Halkabban.) Én átadtam az üzenetet, a többi a te dolgod. -23-
Voltak, Ferenc gróf, Anna.
Ferenc gróf (előrebocsátja Annát, a veranda felől jönnek).
Anna (a bejárat közelében megáll).
(Feszült várakozás.)
Ferenc gróf (beljebb jön): Kedves Margit és Mihály, bemutatom nektek Galambos Annát, akit én menyasszonyomnak kiválasztottam. Fogadjátok őt rokoni szeretettel.
(Kis szünet.)
Margit grófnő (nagy küzdelmet vív magával): Isten hoz… hoz… hozott közöttünk… kedves Anna… Remélem jól érzed majd magadat… a körünkben.
Ferenc gróf (aki összehúzott szemmel, szinte hipnotizálóan nézte a grófné viaskodását, most odafordul Annához és egy mozdulattal előbbre invitálja).
Anna (odamegy a grófnéhoz): Köszönöm a jóságtokat és én rajta leszek, hogy hálával viszonozzam.
Ferenc gróf (még mindig nézi őket).
Margit grófnő (ismét keserves harc után odahajlik Annához és megcsókolja; azután bágyadtan fordul el és omlik be egy székbe).
Ferenc gróf (ránéz Mihályra).
Mihály gróf (kezel Annával).
Ferenc gróf: Igy. Most még csak egyet akarok tudomásotokra hozni. Ezt a mátrai kisebb birtokot, összesen kilencszázhúsz katasztrális holdat, kétszáz hold szántó, kétszáz hold szőllő, százhúsz hold erdő és vadaskert, menyasszonyomnak ajándékoztam a rajta lévő kastéllyal együtt. -24- A kastély ezentúl az Anna-villa nevet viseli. (László grófhoz.) Értesíteni kell róla a hadügyminisztert.
László gróf (bámulva): Kit?
Ferenc gróf: A hadügyminisztert.
László gróf: Miért a hadügyminisztert?
Ferenc gróf: Két évvel ezelőtt, mikor itt katonai térkép készült, a kastélyt, amely akkor egyéves volt, Cserháti-kastély néven vették föl a térképbe. Ezt ki kell javítani.
László gróf: De… bocsáss meg… hiszen, ha Anna-villa lesz is a neve, azért tovább is Cserháti-kastély marad.
Ferenc gróf: Nem. A kastély menyasszonyom tulajdona. Elhatározásom most egy éve kelt, mikor menyasszonyom egy… egy… szóval rövid időt itt töltött a kastélyban. Már akkor az övé volt. Most tehát mi mindannyian az ő vendégei vagyunk. A hadügyminisztert pedig értesíteni kell.
László gróf (belenyugszik, a vállát vonogatja): Majd értesítem.
Ferenc gróf (leül).
(A társaság is lassan elhelyezkedik.)
(Szünet.)
Ferenc gróf (ránéz Annára).
Anna (szeretetreméltóan Margit grófnőhöz): Jól utaztatok, kedvesem?
Margit grófnő: Rettenetesen drágám. A vonat…
Ferenc gróf: A vonat!
Stefi gróf (kibuggyan belőle a nevetés): A vonat!
Margit grófnő:… a vonat rémítő.
Ferenc gróf: Késett!
Margit grófnő: De milyen emberek vannak benne. Rettenetes. Nem bérelhettünk egész szakaszt és együtt kellett -25- lennünk öt óra hosszat (borzadva) egy tanárnéval, egy miniszteri hivatalnoknéval és egy izraelitával.
Anna: Rettenetes lehetett.
Margit grófnő: Borzasztó volt drágám.
(Szünet.)
Ferenc gróf: Ti most át akartok öltözködni…
Margit grófnő (nem akarnak): Mi…
Ferenc gróf: Ti most meg akartok fürödni.
Mihály gróf: Mi…
Ferenc gróf: Ti most szeretnétek pihenni, egy kicsit.
Margit grófnő: De mi…
Ferenc gróf: És szeretnétek beszélgetni egy kicsit Emmáékkal. (Föláll.) Helyes.
Mihály gróf: Igen, át akarunk…
Margit grófnő: Igen szeretnénk…
Ferenc gróf: Helyes. Viszontlátásra.
A társaság – Ferenc gróf és Anna kivételével, elvonul hátra.
Ferenc gróf, Anna, később Galambossal, majd Galambos nélkül.
Anna (odamegy Ferenc grófhoz): Köszönöm. Ezt nagyon köszönöm.
Ferenc gróf (megfogja az állát): Hát sikerült egy kis örömet szereznem magának, Anna? Meg volt lepetve?
Anna: Igen.
Ferenc gróf: De nem mutatta. Az nagyon jó volt, Anna. Az embernek nem szabad meglepetve lennie.
Anna: Ha meg volt velem elégedve, jó.
Ferenc gróf: Meg voltam elégedve. Általában: meg vagyok magával elégedve. Nem is hinné Anna: én egyre jobban örülök magának. Nem is hinné. -26-
Anna (mosolyogva, bizonyítja): De! Én elhiszem.
Ferenc gróf: Tudja Anna, ne higyje azt, hogy én olyan öreg vagyok. Tudja, a mult héten lementem a tanyára, a magtárba… Mindenkit elküldtem…
Anna: Miért?
Ferenc gróf: Hogy megpróbáljam, föl tudok-e még emelni egy százkilós búzás-zsákot.
Anna: És?
Ferenc gróf (diadalmasan): Tudok. Mint amikor húszéves voltam és Drágffy Mukival együtt versenyeztünk a kocsisokkal: ki a legkülönb zsákemelő. – Tudok. És egy hónappal ezelőtt tizenkét órát ültem nyeregben és hatszor átugrattam az Ördög-árkot és szabad szemmel lövöm a héjját és virradatig táncolnék a lakodalmunkon, ha… és… és… (Megfogja a kezét és magához húzza.) Anna!…
Anna (engedi a kezét, de az öleléséből diszkréten kibontakozik).
Ferenc gróf (más hangon): Anna én csak egyet kérek: sohase tegyen nevetségessé.
Anna: De mit gondol?
Ferenc gróf: Akármi történik is, Anna, – hiszen én remélem, én tudom, hogy maga majd szeret engem, – de akármi történik is: teljes őszinteséget akarok. Tökéletes nyiltságot. Az igazat, mindig az igazat. Megigéri ezt nekem, Anna?
Anna: De mikor…
Ferenc gróf: Megigéri ezt, Anna?
Anna: Megigérem.
Ferenc gróf: És mondja meg nekem: most nem szeret senkit? Nem gondol senkire… Most nincs a szívében vonzalom… más valaki iránt? Se vágyódás, se emlék?
Anna: Nincs. -27-
Ferenc gróf: Akkor jó. Csak most ne legyen, mielőtt a feleségem lesz. Azután: az az én dolgom. Igy jó. (A zsebébe nyúl.) Itt van Anna ez az okirat, amely az Anna-villa tulajdonjogát magára ruházza. (Átadja.) A telekkönyvi átírás is. Az ajándékozás közjegyző előtt történt… Vigyáztam a formákra… ez most megtámadhatatlanul a magáé, Anna. Én – ki tudja – holnap meghalhatok… A menyasszonyom sorsa akkor se legyen bizonytalan.
Anna: Meghalni! Mindnyájunkat túlél. Száz évig fog élni.
Ferenc gróf: Tudja Anna: ha jól összeszámítom, így sem nagyon sok, ami hátra van.
Anna (mosolyogva): Negyven év. Hol leszünk mi már akkor. Negyven év!
Ferenc gróf: Keveslem. No, de mindegy, lesz amennyi lesz. Mindenesetre azt akartam, hogy ez legyen a magáé… hogy jobban érezze itt magát… maga legyen a vendéglátó és a többiek a vendégek.
Anna (meghatva, mosolyogva nyújtja a kezét).
Ferenc gróf (megcsókolja a kezét): Az okiratban benne van, hogy az elhatározásom – egy évvel ezelőtt kelt… Akkor maga egy… egy… éjszakát töltött itt Anna, az csak úgy volt lehetséges, ha a kastély már akkor a tulajdona volt.
Anna (kissé elszomorodva, fanyarul, de nem haragosan, elfordítja a fejét).
Ferenc gróf: Erről pedig nem beszélünk többet. Most úgyis egy más ügyet kell rendeznem, amely ezzel összefügg. (Kimegy a verandára, lekiált.) Galambos!
Anna (meglepetve és idegenkedő kíváncsisággal várja, mi lesz).
Ferenc gróf (visszajön, utána).
Galambos (ősz ember, a grófnál fiatalabb, de sokkal -28- összetöröttebb; a ruhája afféle fél-vadász-, fél-turistaruha, kopott, elhanyagolt, alkoholista).
Ferenc gróf (keményen, szinte pattogva, ahogyan vele beszélni szokott): Galambos! – a lánya ezentul itt marad a kastélyban. Örökre. Értette?
Galambos (ijedt, alázatos): Igenis, méltóságos úr.
Anna: Apám… nincs ez ellen… semmi… kifogása… nincs semmi… mondanivalója?
Galambos (dadog): A… ahogyan a méltóságos úr… úr… úrnak parancsolni… tetszik… úgy van az jól.
Anna (elfordul).
Ferenc gróf: Galambos, ide figyeljen. Anna úgy marad itt, hogy a kastély úrnője lesz. Én feleségül veszem.
Galambos (kiegyenesedik, levegő után kapkod): Hogy… hogy a gróf úr… Annát… (mámorosan), hogy úgy tartja itt, hogy feleségül veszi… Istenem, istenem… (szinte sír, nem tudja, mit mondjon). Igaz ez… (Annához.) Igaz ez…
Anna (elfordul).
Galambos (Ferenc grófhoz): Igaz ez… úgy értem, hogy a méltóságos úr nem parancsol… nem tréfál-e…
Ferenc gróf: Elég, Galambos. Nem tréfálok. Csöndesedjék le. Mert ide figyeljen: a maga helyzete azért nem változik. Maga marad ott, ahol volt, az, aki volt. Értette?
Galambos: Igenis, méltóságos úr.
Ferenc gróf: Szólítson gróf urnak. Hányszor mondjam még. Ma minden buzakupec és Zeitungsschreiber méltóságos úr.
Galambos: Igenis, gróf úr.
Ferenc gróf: Annát elveszem, de azért magával semmiféle rokonságban nem vagyok. Nem óhajtom, hogy ebből az összeköttetésből a maga helyzetére bármilyen következések -29- származzanak. Mindjárt jobban meg fogja ezt érteni. Ma… tizedike van. Számoljon el, Galambos, a vad-pénzekkel.
Galambos (egészen összeomlik): Méltó… Gróf úr… alázattal könyörgök kegyes bűnbocsánatért; ismét megtévedtem.
Ferenc gróf: Elitta! – Jó! – Üljön le. Irja.
Galambos (leül az íróasztalhoz).
Ferenc gróf (diktál): Ezennel elismerem…
Galambos (mint aki sokszor irott dolgot ismétel): … hogy gróf Cserháti Ferenc ő méltóságától 156
Ferenc gróf: azaz százötvenhat koronát…
Galambos:… kegyes jóságával és bizalmával…
Ferenc gróf: visszaélve…
Galambos:… ismét sikkasztottam.
Ferenc gróf:… Dátum… Galambos Péter. (Odament a háta mögé, nézte az aláírást, elveszi az írást.) Jól van, Galambos. Elmehet.
Galamos (szólni akar).
Ferenc gróf: Elmehet, Galambos.
Galambos (elmegy).
Anna (alig bírta a fölháborodását és a türelmetlenségét türtőztetni, most odamegy Ferenc grófhoz): Addig, amíg ez a boldogtalan és elzüllött öreg ember itt volt, nem akartam megmondani, mennyire fölháborít ez a dolog.
Ferenc gróf: Azt helyesen tette, Anna. Nézeteltérések nem valók a személyzet elé.
Anna: De most. (Kiveszi a Ferenc gróf kezéből az írást, széttépi és rátapos.)
Ferenc gróf: Anna!
Anna: Ezt nem tűröm… ezt nem nézhetem. (Sírni kezd, leül egy székre, zokogva.) Mégis csak az apám!
Ferenc gróf: No, Anna… hát… Csak ne sírjon… -30-
Anna (zokogva): Hát ezért nem tudott innen elmozdulni. Ezért nem tudott innen szabadulni. Hányszor mondtam neki: jőjjön el; könyörögtem, jőjjön hozzám Budapestre; mindig elsápadt és remegni kezdett… A börtöntől félt… Hány ilyen írása van itt? Minden évben egy… kettő?…
Ferenc gróf: Három… négy…
Anna: Szegény, elzüllött öreg ember. Nem bír magával, nem tud ellentállni a kegyetlen szenvedélyének… elissza… De miért bíznak rá pénzt akkor? (Fölemeli a fejét.) Tudja, hogy ez nem szép dolog. Ez… ez rút dolog.
Ferenc gróf: Anna, ezt maga nem érti. Azok ott fönt az ostoba törvényeikkel minden eszközt kivettek a kezünkből… ez az egyetlen mód rá, hogy a cselédséget megfékezzük (egy kemény ökölmozdulat) fogjuk, munkára szorítsuk, földhöz kössük.
Anna: Nem… ez nem szép. (Föláll.) Én azonban erről most nem akarok vitatkozni, én csak azt akarom, hogy az apám ne legyen többé szolga… a szolgák közt is az utolsó… nyomorult jobbágy…
Ferenc gróf: De én így akarom, Anna.
Anna: Én pedig nem akarom. És ha ez a kívánságom nem teljesedik, akkor… akkor én… elmegyek.
Ferenc gróf: De Anna… hát ne mondja ezt ki ilyen könnyen. Várjon, hát beszélgessünk a dologról. Velem lehet vitatkozni. És magának szabad akarata van. Engem meg lehet győzni.
Anna: Galambos Péter az én apám…
Ferenc gróf: De Anna… én csak magát veszem feleségül és az apját nem. Ellenkezőleg: távol akarom őt magamtól tartani, el akarom magát tőle szakítani.
Anna: Távol tartani őt lehet, de rabságban tartani nem. -31-
Ferenc gróf: Magának ő hozzá attól a perctől kezdve, mikor Cserháti Ferencné lesz, nincs semmi köze.
Anna: De ő akkor is Cserháti Ferencné apja lesz.
Ferenc gróf: Hja… (Türelmetlenül.) Anna, magával nem lehet vitatkozni: maga mindig ellentmond.
Anna (elneveti magát): Nem, azzal csakugyan nem lehet vitatkozni, aki ellentmond. De látja: meg kell szoknia, hogy én ezt tartom vitatkozásnak.
Ferenc gróf: Majd megpróbálom. De próbálja meg maga is, hogy szabad akaratát úgy érvényesítse, amint én akarom.
Anna (mosolyogva): Majd megpróbálom. Egyelőre azonban: hol vannak a többi irások, amelyek ehhez itt hasonlítanak. (A földön heverő papírdarabokra mutat.) Azokat most rögtön meg fogjuk semmisíteni. Nem itt? (Az íróasztalra mutat.)
Ferenc gróf: Nem. Azt hiszem lent vannak a kis irodában. De Anna, tudja, hogy maga kétségbeejtő: föllázítja ellenem a személyzetemet, fölszabadítja a cselédeimet, tönkreteszi minden hatalmamat.
Anna (már megy): De cserébe érte belehajtom a magam fejét egy kemény igába. Ne merje azt mondani, hogy veszített a cserén, mert különben… (A visszalépést jelzi.)
Ferenc gróf: Dehogy mondom. Isten ments… még sokkal többet is hajlandó volnék… (Jobbra kimennek.)
László gróf, Kürt.
László gróf (benéz a veranda felől): Nem, nincs itt senki. Gyere be, itt nyugodtan beszélgethetünk.
Kürt (bejön, leül, kényelmesen elhelyezkedik). -32-
László gróf (föl és le járkál, nagyon nyugodt és felsőbbséges akar lenni, az egész beszélgetés mintegy a felsőbbségért való harc): Hát… hát… (cigarettára gyújt, az asztalon lévő holmival babrál, nem néz rá Kürtre) hát nagyon kíváncsi vagy rá, mért vagy itt?
Kürt (most még nyugodtabb, mint rendesen; úgyszólván en garde van; a hangja állandóan halk és megrezzenés nélkül való): Én? Egy cseppet sem.
László gróf: Nem?
Kürt: Nem.
László gróf: De hisz az előbb azt mondtad, hogy végre tudni akarod…
Kürt: Most már nem.
László gróf: De hát… hát… végre is… hát… én értem, ha kíváncsi vagy rá.
Kürt: Most már nem vagyok.
László gróf: Hát… hát… szóval nem is akarod tudni…
Kürt: Nem.
László gróf: Most már nem sürgeted.
Kürt: Nem.
László gróf: De hát miért? Miért sürgetted az előbb és miért nem sürgeted most?
Kürt (ránéz, alig észrevehetően elmosolyodik): Mert te most már úgyis elmondod. (Mint egy fáradt király.) Tessék. Hallgatlak.
László gróf (elámulva és kissé fölindultan fordul vele szembe).
Kürt (félig lehunyt szemmel állja a tekintetét): Tudod mit: megmagyarázom neked a dolgot. Az előbb úgy lett volna, hogy te adsz nekem audienciát. Igy pedig én adok neked audienciát. (Ismét egy fáradt kézmozdulat, amely annyit jelent: tessék.) -33-
László gróf (elfordul, lenyeli a mérgét, járkál egy kicsit, – megkerül egy asztalt, – azután visszafordul): Hát kérlek, hiszen itt nincs mit diplomatizálni. A következőkről van szó: Stefi most leteszi a cserháti mandátumot; Ferenc kívánja; nem engedi, hogy a családunk tagjai belekeveredjenek… szóval nem akarja, hogy akármelyikünk vállalja. Minthogy pedig a mandátumról mi rendelkezünk, olyan embert akarunk kiválasztani, aki igazán alkalmas rá, hogy… bennünket… hogy az érdekeinket méltóan képviselje… (Mosolyogva, barátságosan.) Már most én rád gondoltam; meghívtalak ide; azért nem szóltam neked, hogy Ferenc zavartalanul szemügyre vehessen egy hétig… a próba jól ütött ki, csak még Mihállyal kell pár szót váltanod, – rajtad áll, és egy-két hónap múlva bent vagy a képviselőházban és útban vagy a miniszteri szék felé. (Nagyon kedvesen.) Nohát, – erről van szó. – Hát meg vagy elégedve vele?
Kürt (nagyon nyugodtan, mozdulatlan arccal): El vagyok ragadtatva tőle. Egész életemben szeretettel foglalkoztam a közügyekkel és lángolóan érdeklődtem a politika iránt.
László gróf: Na hát… ez nagyszerü! Igazán pompás… igazán örülök. Majd pár szót kell még váltanod, mint mondottam, Mihállyal; – remélem, ilyen körülmények között nem hangoztatsz majd olyan extrém-nézeteket, mint az imént.
Kürt: Természetesen. Hiszen itt nem meggyőződésről van többé szó.
László gróf: Persze nem, – hanem mandátumról. És igen: nekünk nincsenek ugyan előítéleteink, de arra nézve természetesen megnyugtathatom Ferencet, hogy jó polgári családból származol. -34-
Kürt: Oh igen… Az apám… államhivatalnok volt.
László gróf: Igen… és te is rendezett anyagi viszonyok között voltál. Hivatalod volt. Vagyonod. Mert hiszen gentleman-módra éltél…
Kürt: Igen… igen… igen…
László gróf: Igen… igen… hát ez így kitünő; (feléje megy) gratulálok neked és gratulálok magamnak a dologhoz. (A kezét nyújtja.)
Kürt (ültéből fölnéz rá, nem nyújtja a kezét).
László gróf: No… mi az?
Kürt: És te azt hiszed, hogy én elhiszek egy szót is ebből az egészből?
László gróf: De kérlek…
Kürt: Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen link dolgokba bebukom. (Föláll. Lemosolyogva.)
László gróf: No de, ha mondom neked, hogy két hónap múlva cserháti képviselő leszel.
Kürt: Nem leszek.
László gróf: Ha csak te vissza nem utasítod a dolgot, az leszel.
Kürt: De én visszautasítom.
László gróf: De hiszen az előbb azt mondtad, hogy mindig nagyon érdeklődtél közügyek iránt…
Kürt: Egész életemben fütyültem a közügyekre és sohasem érdeklődtem politika iránt.
László gróf: Akkor miért…
Kürt (odamegy hozzá): Továbbá: ha tudni akarod és Ferenc grófot is meg akarod nyugtatni: jó polgári családból származom, – a nagyapám szabó volt. Kondásnak hítták. Az apám pedig államhivatalnok volt: – iskolaszolga. Továbbá: a világ legrendetlenebb viszonyai az én -35- anyagi viszonyaim és gentleman-módra a kártyanyereségeimből élek. És ezt te éppen olyan jól tudtad, mint én… (Nagyon nyugodtan.) és én tudtam, hogy te tudod és te tudtad, hogy én tudom, hogy te tudod, – hát hogy képzelhetted, hogy én majd bedőlök neked. Ugyan menj! (Visszatér az előbbi helyére.) Ilyen fiatal vagy.
László gróf: No de kérlek… hát tévedsz… hát ha mondom… biztosítalak… hiszen majd meglátod… Ferenc nemsokára maga mondja meg neked.
Kürt: Az lehet. De mégsem azért vagyok itt.
László gróf (gőgösen, szelid orrhanggal): Ami pedig… a szavaid tónusát illeti, azt annak tulajdonítom, hogy végre még sem illeszkedhettél be ilyen rövid idő alatt teljesen a mi körünkbe. Ebben a körben vannak bizonyos… öröklött szabályok… bizonyos… már az ember vérébe átment törvények… Vannak tehát dolgok, amelyeken átsiklik az ember, nem mondja ki őket… Vannak hazugságok, amelyek kötelezők… Ezt nem érezheti az, aki kívülről jött… Te egy héttel ezelőtt kerültél ide… természetes, hogy bizonytalanul érzed magadat… és ingadozik a lábad alatt a talaj…
Kürt: Ah, – ezt vártam már. No, végre.
László gróf: Mit vártál?
Kürt: Mikor tör ki belőled az a dölyf, amely úgy kísér benneteket, úgy lobog körülöttetek, mint egy nagy fekete felhő.
László gróf: Hát igen… végre is, te csakugyan egy más világból való ember vagy: és ezt érezned kellene.
Kürt (megint föláll, odamegy hozzá, a vállára teszi a kezét, nagyon nyugodtan): Kedves! – ha erről van szó, menj a tükrödhöz, nézz bele és akkor mondd meg, kettőnk közül ki a plebejus és ki az arisztokrata.
László gróf (orrhanggal): De kérlek. -36-
Kürt: Ami pedig a többit illeti: ha te belépnél egy terembe, ahol királyok vannak, csupa király, – zavarba jönnél. Elütnél tőlük. Én nem. Ha itt más vagyok, mint ti, az azért van, mert nem vagyok vendég. (Nyomatékosan.) Nem vagyok az. Nem tudom még, mi vagyok, de vendég nem. Azt hiszed, nem érzem: hogy röpítenétek ki, hogy vinne ki innen süvöltve a dölyfötök… ha… (Visszamegy, a helyére ül.)
László gróf: Ha?
Kürt (nyugodtan): Ha szükségetek nem volna rám.
(Szünet.)
László gróf (kínosan): De hát… kérlek… mit gondolsz te voltaképpen… hogyan volna nekünk…
Kürt: Majd te megmondod. Én nem tudom. Én nem gondolok semmit.
László gróf (vidáman): De hát ez igazán hallatlan… miket képzelsz te… mikre gondolsz te… mikor szó sincs róla… egyszerüen arról van szó, hogy én beszélgetni akartam veled egy kicsit. Hiszen mi olyan jó viszonyban vagyunk; mi olyan jó barátságot kötöttünk…
Kürt: A bac-asztal mellett…
László gróf (kissé idegesen): Kérlek, ezt ne mondd Ferenc előtt. Ő nem helyesli a játékot. – Szóval, ugy-e mi kitünő viszonyban voltunk mindig… (Odaül hozzá.) Látod, én téged mindig irigyeltelek.
Kürt: Miért?
László gróf: Mert olyan hallatlan szerencséd van az asszonyoknál. Nekem bizony nincs.
Kürt: Nincs? (Ránéz.) Ne mondd.
László gróf: Hidd el. Csakugyan nincs.
Kürt: Lehetetlen.
László gróf: De. Igy van. Te, – elhiszed-e nekem, -37- (most csaknem őszinte és rezignált a hangja) hogy engem még soha nő nem csókolt meg ingyen.
Kürt: No de, – kérlek, – hát a grófné csak igen!…
László gróf (hirtelen): Ő a legkevésbbé. – (Más hangon.) De hiszen ez más… itt másról van szó… más nőkről… Sohasem szeretett egyik sem önzetlenül.
Kürt: Hihetetlen… és Louise… és Panni…
László gróf (fanyarul): Azok sem. Hidd el, akármennyit fizetek nekik, nem akarnak magamért szeretni…
Kürt: Megfoghatatlan. Talán ha kevesebbet fizetnél nekik…
László gróf: Akkor még kevésbbé! Akkor nyiltan csalnak meg, ahelyett, hogy titokban csalnának meg. – Látod, ezért irigyellek téged. Téged önzetlenül szeretnek, mi?
Kürt: Igen.
László gróf: De ezzel is telik el az életed. Te a nőknek élsz… mi?
Kürt: Igen.
László gróf (bizalmasan): És… néha a nőkből, mi?
Kürt (ránéz: nyugodtan): Ha örömet szerzek vele neked, szívesen mondom, hogy igen. De parancsold ezt hangosabban mondani, vagy akkor ismételni, amikor más is van jelen és megkapod a pofonodat, mint Ozorai és megkapod utána azt a golyót is a bordáid közé, amelyet Ozorai kapott.
László gróf: De hát eszemágában sincs… hiszen irigyellek érte… hiszen azt szeretném tudni, azt akartam tőled megkérdezni, hogyan csinálod… mi a titka… hogyan bánsz el velük…
Kürt: Te nem ezt akarod tőlem…
László gróf (tiltakozó mozdulatot tesz).
Kürt: Te nem ezt akarod, de azért ezt mégis szeretnéd tudni. Megmondom. -38-
László gróf: Igazán nagyon kíváncsi vagyok rá.
Kürt: Elhiszem. – Hát figyelj ide. Háromfajta asszony van. Az első fajtánál egyszerüen munkáról van szó.
László gróf: Munkáról?
Kürt: Igen, munkáról. Fáradságról. Folyton a nyomában lenni… reggel, este… esőben, sárban… nem sajnálni az embernek magát… makacsul hajtani és semmi egyebet nem mondani neki, mint hogy szép, szép, szép, szép.
László gróf: Hogy szép, szép, szép, szép?
Kürt: Igen, hogy szép, szép, szép, szép. Megfő. Puhára fő. A tied lesz.
László gróf: Ez volt az első.
Kürt: Igen, ez volt az első, a legkönnyebb fajta. Az akárkié. Aki fárad érte. Úgy gyűjtheted, mint az indiánfőnök a skalpokat. A második fajta, az is puhára főzhető így, de akármilyen puha, nem dől el…
László gróf: Nem?
Kürt: Nem. Szeretne… de – „nem“. Ennél, – mikor érzed, hogy itt az ideje, de nem előbb és nem később, – erőszakot kell alkalmazni.
László gróf (kissé megbántottan, de nagy érdeklődéssel): Erőszakot?
Kürt: Erőszakot. Utólag hálás lesz érte. Sikolt, rúg, harap, – de utólag hálás lesz. Ez volt a második fajta.
László gróf: És a harmadik?
Kürt: A harmadik fajta – annál mindez nem ér semmit.
László gróf: Hát annál mit lehet csinálni?
Kürt: Semmit.
László gróf: Semmit? Hát akkor…
Kürt: Ennél a fajtánál vagy te vagy az, aki kellesz neki, vagy nem te vagy. Ha te vagy, – jó. Ha nem te vagy – akkor megfeszülhetsz és beszélhetsz az angyalok nyelvén, -39- mégsem ér semmit. Ezek: a tisztességes nők, – akár grófnék társadalmi állásukra nézve, akár kis babák, mint Louise és Panni. Eddig van.
László gróf (egy kissé elbámult): Úgy?
Kürt: Most tudod, amit tudni akartál.
László gróf (ismét az előbbi hangon): Igen… és te… te egyre ezt tanulmányozod… ennek élsz… úgyszólván ez az élethivatásod… a fachod.
Kürt: Igen: ha úgy tetszik, ez a metierm. Én most harmincéves vagyok; tizenhárom év óta nem volt nap, amikor én asszonnyal ne foglalkoztam volna.
László gróf: He… he… Hát amióta itt vagy? Azóta is? Hiszen, csak ne tagadd, tudom én, hogy itt is foglalkoztál valakivel.
Kürt (meghökken egy kissé): Nem, nem… nem kell szóról-szóra venni.
László gróf: Csak ne tagadd… tudom én… láttam én… jó szemem van nekem.
Kürt: De hát, ha mondom… biztosítlak róla…
László gróf: No ne tagadd már, hiszen nincs azon semmi. Hiszen (elismerően) jó izlésed van, az bizonyos.
Kürt (zavarodottan): Igen?
László gróf: Bizony. Jó ízlésed van… határozottan. Szép nő… (beavatottan) szép, szép, szép, mi?
Kürt (ostobán): Igen?
László gróf: Gyönyörü lány ez az Anna, az bizonyos.
Kürt (hirtelen): Hja úgy, Anna!
László gróf: Mit hja úgy? Miért hja úgy? Miért mondtad, hogy hja úgy?
Kürt (megint nagyon nyugodtan): Semmit! Csak: hja úgy. Azt mondtam; hja úgy, – persze, – szép, – lány, ez az – Anna. Hja úgy. Szép, szép, szép.
László gróf (visszatér a beszélgetés előbbi fonalához): -40- Hát – nagyon szép lány. Hiszen (egy kissé lesben állva) te majdnem elvetted, mi?
Kürt (összeráncolja a homlokát): Honnan tudod te azt?
László gróf: Az az én titkom. (Diadalmasan.) De ugy-e igaz? Köztetek volt valami.
Kürt: Ha lett volna is, ahhoz neked semmi közöd. És kérlek, hogy erről ne beszéljünk (föláll, egy kis sétát tesz – elfordultan – a szobában, azután ismét teljes nyugalommal visszaül a helyére).
László gróf (nagy figyelemmel nézte, most biztos a maga dolgában): Hát kérlek, én egészen őszintén fogok most veled beszélni.
Kürt: No ugy-e? Hiszen megmondtam én.
László gróf: Egészen őszintén.
Kürt: Legfőbb ideje. Tessék.
László gróf: Te egy éjjel – kicsit ittál és beszédes voltál – azt mondtad, hogy egyetlen nagy vágyad van: egy kerek kis tőkét szeretnél szerezni. Összegyűjteni. Összenyerni. Minek?
Kürt (nyugodtan, kissé fanyarul): Az az én dolgom.
László gróf: Jó. A te dolgod. Százezer koronát – azt mondtad. És hogy nem tudod elérni. A szerencse az utolsó pillanatban mindig ellened fordul. Mikor az utolsó százas, az utolsó tizes után nyujtod ki a kezedet – elfujja egy ezresedet. Igaz?
Kürt: Igaz.
László gróf: És – igaz-e – hogy azt mondtad, ölni is tudnál érte, nyugodt lélekkel meg tudnál érte ölni valakit.
Kürt: Igen.
László gróf (nevetve, a kezeit dörzsölve): Igen, például egy vaskos börziánert.
Kürt (bosszantja a nevetés): Azt nem mondtam. Miért -41- börziánert? Miért nem grófot? Ha pénzről van szó, én nem vagyok antiszemita. Egy grófot is…
László gróf (kizökken az öröméből, idegesen): De kérlek, hagyd el már ezeket a… az igazán plebejus megjegyzéseket. Nem kell mindig mutatnod, mennyire gyűlölöd a… a mi körünket.
Kürt: Ki? Én? Gyűlölöm? Az arisztokráciát? Nincs semmi a világon, amit jobban tisztelnék, amiért jobban lelkesedném. A gyerekkorom óta nem volt más vágyam… de ez nem tartozik ide.
László gróf: Hát akkor miért viselkedel velünk szemben úgy, mintha…
Kürt: Azért, mert… Ne beszéljünk erről. Mondd tovább.
László gróf: Igen. Hát szóval neked a fővágyad, a nagy óhajtásod az, hogy azt a kis tőkét megszerezd. (Föláll, nagy nyomatékkal.) Hát én azt a kis tőkét megszerzem neked.
Kürt (halkan): Ah!
László gróf (ettől fogva egyre nagyobb lendülettel): Én – azt – megszerzem neked. Nem akarod tudni, hogy hogyan?
Kürt: Te majd megmondod.
László gróf: Én megmondom. Ugy-e, mi abban egyetértünk, hogy ott, ahol pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak. Mi ott voltunk a küzdők között, mikor a félszemü Zsadányi mindent leadott… Lekeféltük, pedig tudtuk, hogy másnap fogja a pisztolyt. Te is ott voltál.
Kürt: De én nem dicsekszem vele.
László gróf: Én igen. Gyenge ember ne fogjon játékba. Hát szóval, ahol pénzről van szó, ott nincs szentimentálizmus. Pénz beszél! Hát… hát én most egészen őszinte leszek.
Kürt: Fogj már hozzá az isten szerelmére. -42-
László gróf: Nézd, bennünket egy nagy csapás… azaz mondjuk egy kínos veszteség… azaz… hát egy kellemetlen dolog fenyeget. (Megáll.)
Kürt (nem szól; ránéz).
László gróf: És pedig az, hogy Ferenc… az én Ferenc bátyám… el akarja venni… ezt a Galambos-lányt.
Kürt (fölugrik, azután megfékezi magát, fölindultan, de a rendes fegyelmezett hangján, elámultan): Mi? mit mondasz?
László gróf: Ugy-e… mit szólsz hozzá… ilyen őrültség… vén fejjel.
Kürt (nem bír az álmélkodásával): Hát… azért van itt… hát… nem a… szeretője (már megbánta, hogy kimondta ezt a szót, visszafordul, lassan leül).
László gróf: Dehogy, dehogy!… Bár úgy volna. Bár úgy volna. Hiszen az volna a természetes, az volna az érthető, az volna a tisztességes… mi is azt szerettük volna…
Kürt (a foga között): No… én… nem annyira…
László gróf: Mi? Mit mondasz?
Kürt: Hogy… persze, persze… az volna…
László gróf: Hát persze. Egész életében úgy volt, most öregségére egyszerre megbolondul és ezt… ezt a… ezt a lányt el akarja venni. És mi egészen tehetetlenek vagyunk, ez a… ez a lány azt teszi vele, amit akar… Betolakodott ide… ez… ez vérlázító… ez fölháborító… egy ilyen… egy ilyen… A Galambos lánya. Fölháborító, nem?
Kürt: Engedd meg, hogy én ne legyek fölháborodva.
László gróf: No hallod kérlek.
Kürt: No hallod kérlek, én is csak jó polgári családból származom, a nagyapám szabó volt, az apám… -43-
László gróf: No de hát ez egészen más… Hiszen különben is itt arról van szó, hogy mi nem tudtunk ez ellen az elhatározás ellen semmit sem tenni. Nem – tud – tunk. Hiába minden. Egyszerűen tehetetlenek vagyunk. Ez a helyzet.
Kürt: Úgy… hm… mondd csak kérlek… és most talán… Mondd csak, nem gondoltatok arra, hogy az öreg urat elhelyezzétek egy… jótékony nyugalmu intézetben… valami engedékeny szanatóriumban.
László gróf (méltatlankodva): Ah, hová gondolsz! Hogy tételezheted föl az ilyesmit rólunk. Hogy juthat ez eszedbe. Mit gondolsz: a családunk fejét bolondokházába. Hogy lehetne az…
Kürt: És ha mégis lehetne…
László gróf: Ha lehetne, az egészen más volna. (Röviden.) De nem lehet… És minthogy nem lehet: látod a te érdeked találkozik a mienkkel. Te úgyis érdeklődöl ez iránt a lány iránt. Ez a… a fachod. Ez a metierd. Hát látod, ha mi meg tudnók győzni Ferencet róla, hogy ez a lány nem szereti őt, – hiszen nem szeretheti! – hogy nemcsak nem szereti őt, hanem rögtön hűtlenné is lesz hozzá, mihelyt egy… egy arravaló ember akarja, akkor mi hozzájuttatnánk téged ahhoz a… ahhoz a tőkéhez, amelyet olyan nagyon szeretnél és amelyet a szerencse olyan makacsul megtagad tőled.
Kürt (nyugodtan): Vagyis?
László gróf (még közelebb megy hozzá és nagyon behatóan mondja): Vagyis az kellene, hogy kézzel foghatóan bizonyíthassuk a dolgot, hogy kétségtelenül demonstrálhassuk a hűtlenséget, hogy… (kezével jelzi szónok módra) flagrant delit-t konstruálhassunk.
Kürt: Úgy? Hm. -44-
László gróf: Igen… hiszen neked végre is a fáradság csak kellemes lehet… én irigyellek érte, mondhatom. A munka a fachodba vág, a metierd és… és (egyre fölhevültebben) mi mindnyájan segítenénk benne.
Kürt: Köszönöm. Igazán példátlan nagylelkűség.
László gróf (gyorsan, fölhevülten): Hja kérlek, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
Kürt: Az úgy van. Tökéletesen az én nézetem. Minthogy pedig itt pénzről van szó… hát mennyi pénzről van szó?
László gróf (korrektül): Kérlek, egy fillérrel se kevesebbről, mint amennyit te óhajtottál. Százezer koronáról.
Kürt: Igen. Én rám nézve. És rátok nézve.
László gróf: Hja kérlek, az nem tartozik te rád.
Kürt: Nem, tirátok. Várj csak. (Gondolkozik.) A… a cserháti hitbizomány… húszezer hold… a fegyverneki uradalom hatezer… az ompolyi tizenegy… a poroszlai nyolc… Tizenöt-húsz millió mindent összevéve. És ezt akarjátok ti nekem százezer… százezer koronával megfizetni?
László gróf: De hisz az úgyis a mienk.
Kürt: Ha a tietek, akkor én itt fölösleges vagyok.
László gróf: De hiszen az… nekünk úgyis jár.
Kürt: Az nektek jár és amit én kívánok, az nekem jár, ha hozzájuttatlak benneteket.
László gróf: Hát kérlek, hát mit kívánsz… milyen összeget. Hiszen annak idején te magad mondtad, hogy egy kis tőkét akarsz… százezer koronát.
Kürt (nagyon nyugodtan): Azóta nőttek az igényeim. Nagy a drágaság is. Most is csak egy kis tőkét akarok: ötszázezer koronát.
László gróf (izgatottan): Hó! Hohó! Meg vagy őrülve? -45- Hát mit gondolsz, hát hogy képzeled ezt. Hát lopjuk mi a pénzt? Ez lehetetlen. Ennyi pénzt mi nem tudunk neked adni.
Kürt: Ez lehetséges. Ti ennyi pénzt fogtok nekem adni.
László gróf: Ah, de hiszen ez őrültség. Hát… hát van szíved ennyi pénzt csak kérni is.
Kürt: Van. Szívem, az van. Ti ezt a pénzt meg fogjátok fizetni.
László gróf: De hát ez kétségbeejtő. De hát végre belátásodnak is kell lennie… nem rabolhatsz ki bennünket.
Kürt: Ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.
László gróf: Óh, óh, de… de nem ott, ahol ennyi pénzről. Inkább köszönöm, nem kérek az egészből, de ennyi pénzt; nem!
Kürt: Ennyi pénzt: igen.
László gróf: Nem.
Kürt: Igen. Ezt utólag. És ezenkívül előleget.
László gróf: Mit? Miiiit?
Kürt: Előleget. Foglalót. Százezer koronát.
László gróf (már csak nevetni tud): He… he… Ezen nevetek. Nagyon jó. (Integet a kezével.) Nagyon jó. Kitünő.
Kürt (fölkel): Te tehát nem vagy hajlandó nekem arra a szerződésre, amelyet fölajánlottál, egy szerény előleget adni.
László gróf: Szerény! He… nagyon jó… Egy vasat se!
Kürt: Nem?
László gróf: De nem bizony… Egy megveszekedett fillért sem.
Kürt (körülsétálta a szobát és szorgalmasan nézegetett -46- kifelé): Nem?… Nem? (Más hangon.) Ah gróf úr, jó hogy jön. Jó hogy jön, gróf úr.
Ferenc gróf (bejön, az íróasztalnak tart, ahol kinyitja a fiókokat és keresgél): Tessék… tessék…
László gróf (megdermedve nézi a dolgot).
Kürt (nagy gesztussal): Szabad az idejét egy percre igénybe vennem? Szeretnék egy érdekes ügyet előterjeszteni… a nagylelkűségéhez, a lovagias gondolkozásához, az élettapasztalatához szeretnék egy kérdéssel fordulni.
Ferenc gróf (szórakozottan keresgél): Tessék… tessék…
Kürt: Mi most Lászlóval beszélgettünk, őszintén bevallom miről, – egy üzleti ügyről.
László gróf (kétségbeesett jelbeszéd, amely hallgatást könyörög).
Kürt: Egy üzleti ügyről beszélgettünk. Egy ajánlatról, amelyet… amelyet én kaptam, amely a metiermbe vág. Egy munkát kellene elvégeznem és ezért a munkáért pénzt kapnék.
Ferenc gróf: Azt el lehet fogadni. Munkáért nem szégyen pénzt elfogadni.
Kürt: Magam is ezen a véleményen vagyok. Ha azonban én ezt a nekem nagyon kellemes munkát elvégezném, ártanék valakinek, mondjuk, önnek, gróf úr. A kérdés már most ez: ha én önhöz lépnék és azt mondanám, uram, téged meg akarnak károsítani, nekem egyszerűen üzletem ez a dolog, a metiermbe vág, de aki megbízott vele neked ártani akar, én téged tisztellek, nagyrabecsüllek, azért tehát jövök és ime elmondom, vajjon nem volna ön akkor hajlandó nekem a kétszeresét is megfizetni annak, amit a megbízóm kinál?
Ferenc gróf: De! De igen! Határozottan. Még meg is -47- köszönném, hogy eljött hozzám. Ez becsületes dolog. Igy kell tenni.
Kürt: Szóval gróf úr azt hiszi, menjek el az illetőhöz és mondjam meg neki…
Ferenc gróf (kivett egy csomó papírt): Határozottan. Menjen el. Mondja meg neki. Csak mondja meg neki.
Kürt: Köszönöm gróf úr. Ha rákerül a sor, elmegyek hozzá és megmondom neki…
Ferenc gróf (a papírokkal föláll): Csakugyan itt voltak… (kifelé megy a verandán) Anna… Anna… (el).
Kürt (nyugodtan fordul László gróf felé).
László gróf (remeg): Hát… ez… ez… ez példátlan eljárás… ez a legrútabb… ez… ez…
Kürt (tanító hangon): Ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentálizmusnak.
László gróf: De ez… ez árulás… ez nem korrekt dolog…
Kürt: No olyan korrekt még lesz, mint az az istenes szándék, amelyre te föl akarsz engem használni.
László gróf: Jó. Arról a szándékról meg lehet mindenkinek a maga véleménye… de az ember nem árulja el a társát… Végre is van… van bajtársi becsület…
Kürt: Zsiványbecsület?
László gróf: Ha akarod: zsiványbecsület.
Kürt: Kedves! Azt a gyenge zsiványok találták ki. Gyenge ember pedig ne menjen zsiványnak. Gyenge ember, ugy-e, ne játsszék?…
László gróf (kínzottan): Hát végre is… végre is mit akarsz?
Kürt: Mindenekelőtt az előlegemet.
László gróf: Hát… én most nem tudom… honnan vegyek én most rögtön annyi készpénzt… -48-
Kürt: Ki beszél készpénzről. Nem vagyunk mi szatócsok. Csekket.
László gróf: Nekem nincs akkora…
Kürt: Cscscs! A Központi Bankban hatszázezer koronás letéted van. Ez a játék-letéted. A kártya-tőkéd. Bölcsen teszed, hogy ezt külön tartod. Nyulj be tehát a zsebedbe…
László gróf (önkéntelenül megteszi).
Kürt: Vedd elő a csekkönyvedet.
László gróf (megteszi).
Kürt: Ülj vele az íróasztalhoz… (Megtörténik.) és írd: száz-e-zer korona… a bemutatónak. Úgy. Leitatni. Kitépni. Rendben van. Most add át nekem a helyedet… (Megtörténik.) Hol van itt egy boríték… megcímezem.
László gróf: Kinek?
Kürt: Ahhoz semmi közöd. Elküldöm. (Íráshoz fog.) Egy kis levelet mellékelek.
László gróf: De az Isten szeremére… hát azt mondd meg legalább, hogy most már rendben van-e legalább ez a dolog.
Kürt: Az előleg dolga rendben van.
László gróf: Azt tudom. De a többi?
Kürt: Azokkal a föltételekkel, amelyeket megszabtam, – igen.
László gróf (nyel): Jó. Hát azokkal a föltételekkel. De most már… garantálod legalább?
Kürt: Semmit sem garantálok.
László gróf: De igyekezni fogsz legalább… pénzünkért…
Kürt: A pénzetekért? Inkább a magam kedvéért… most már (föláll) a magam kedvéért… ohó, most már… hogy tudom…
László gróf: Mit?
Kürt: Semmit. Rendben vagyunk. Az üzlet kész. De -49- értsük meg egymást: ha Ferenc grófnak Galambos Annával való házassága (nyomatékosan) akármilyen módon elmarad, én kapok…
László gróf (fogcsikorgatva): Annyit, amennyit kikötöttél.
Kürt: Jó. A behajtásról én majd gondoskodom. Az üzlet perfekt. Én igyekezni fogok, hogy pontos legyek a liferálásban.
Ferenc gróf, voltak, egy ideig Kürt nélkül, azután Kürt. Mihály gróf, Stefi gróf. Margit grófnő, Emma grófnő, Viktor gróf.
Ferenc gróf: Mihály nincs még itt?
László gróf: Nincs… de mindjárt jön…
Ferenc gróf: Beszélni akarok vele… Azután a két vasderest akarom neki megmutatni.
Kürt: Parancsoljanak. Én úgyis megyek. Egy levelet küldetek le a postára.
Ferenc gróf (egy királyi mozdulat, amely azt jelenti, tessék).
Kürt (kimegy).
Ferenc gróf (türelmetlenül): Hol van Mihály?
László gróf: Átöltözködött. Beszélget Emmával.
Ferenc gróf: De mi jut eszébe… most beszélgetni, amikor én akarok vele beszélni.
László gróf (a veranda ajtajában): Mihály!… (visszafordul): Jönnek már.
(Mihály gróf, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Anna és Stefi gróf, végül Viktor gróf bejönnek. A társaság csoportokra -50- oszlik, elhelyezkedik; Anna a baloldalon leül egy karosszékbe; Stefi gróf foglalkozik vele; Viktor gróf keserűen bámul maga elé és néha odapillant Annára.)
Ferenc gróf (az íróasztal mögött áll): Mihály, el akarom végre intézni ezt a dolgot… a te megkérdezésed nélkül nem akartam határozni. Ti tehát azt hiszitek, hogy ez a Kürt alkalmas ember.
Mihály gróf (megfontoltan): Igen… Igen…
László gróf: Határozottan. Az egyetlen alkalmas ember.
Margit grófnő: Nagyon okos embernek látszik.
Emma grófnő: Szellemes. Bátor.
Stefi gróf: Elragadó.
Ferenc gróf: Hm! Hát ti azt hiszitek… És korrekt ember?
László gróf: Óh – abszolute. Kezességet vállalok érte.
Ferenc gróf: Gentleman?
Mihály gróf: Amennyire csak az ő társadalmi helyzetében lehetséges.
Ferenc gróf: Különös embernek látszik… üzletekről beszél…
László gróf (sietve): De az üzleti ügyeiben hozzáférhetetlen.
Ferenc gróf: Igen, hiszen az előbb beszélt róla.
László gróf: Persze… hiszen az előbb beszélt róla.
Ferenc gróf: Az, amit akkor mondott, az tetszik nekem.
László gróf: Nekem is. Nekem is.
Ferenc gróf: Különös politikai nézetei vannak… szeretnék végezni vele, hogy mehessen.
Mihály gróf: Hm… éppen azért kellene még vendégül látnunk egypár hétig, hogy megszokja… beszívja… -51- hogy a tehetségét egészen a… a mi ügyünk szolgálatába állíthassa…
Ferenc gróf: Hát… ha ti azt hiszitek…
Mindnyájan: Óh igen… határozottan… nagyszerü ember… pompás ember… korrekt… kitünő…
Ferenc gróf (Lászlóhoz): És jó családból való?
László gróf: Igen, igen. Kitünő jó polgári családból. Régi… régi polgári… patricius családból. Az apja államhivatalnok volt.
Ferenc gróf: És vagyona van?
László gróf: Óh igen… nem nagy vagyona… de biztos kis tőkéje… az van… az már van…
Ferenc gróf: Hát akkor hívjátok.
László gróf (a verandán): Igen… gyere, kérlek.
Kürt (bejön).
Ferenc gróf (az íróasztalnál áll): István gróf tehát, amint tetszik tudni, lemond a cserháti mandátumról. Családom tagjai közül egyik sem vállalja: sem László gróf, sem Mihály gróf. Én nem akarom. Nem keveredhetnek ezentúl… Nem tehetik ki magukat. (Hirtelen.) Hogy ezek az ujságok mit engednek meg maguknak. Mit ír az egyik most Drágffy Gézáról!
Kürt: Mit, gróf úr?
Ferenc gróf: Ah, kérem, nem is akarom… Hallatlan.
Kürt: Mit ír?
Ferenc gróf (fölveszi az ujságot, méltatlankodva): A kopasz Drágffy Géza. Kérem, mi köze neki ahhoz, hogy Drágffy Géza kopasz. (Végigsimítja ritkuló haját.) Mi köze neki hozzá. Ilyeneknek nem teszem ki többé családom tagjait és így önt szemeltük ki arra, hogy a mandátumot elvállalja. -52-
Kürt: Köszönöm ezt a kitüntetést és a megtisztelő bizalmat.
Ferenc gróf: Mihály gróf, mint tudományokkal foglalkozó ember, mond majd pár szót arról, hogyan képzeljük mi a dolgot és mik a mi kívánságaink.
Mihály gróf: Igen. (Odamegy Kürthöz.) Hát… mi természetesen a társadalmi összeolvadás hívei vagyunk, Ferenc gróf azonban nagyon helyesen mondja, hogy mindenki maradjon a maga gondviseléstől rendelt helyén.
Kürt (nagyon nyugodtan): Értem, gróf úr. Társadalmi összeolvadást úgy, hogy a társadalom ne olvadjon össze.
Mihály gróf: Hm… igen… igen. (Gyorsan.) Mert látja, a demokrácia kétségtelenül kívánatos és helyes stádiuma a fejlődésnek, de van egy rút öröksége: a féktelen gúnyolódás, a felsőbb társadalmi rétegek iránti tiszteletlenség, amely már annyira fajult, hogy felsőbb társadalmi körökhöz tartozó ember csak mint léha… semmittevő… mint, mint… ostoba szerepel… Ez ellen kell harcolnia éppen annak, aki maga is a polgárságból ered.
Kürt: Hm… én azt hiszem… ez ellen ne harcoljunk gróf úr. Ez hadd maradjon így.
Mihály gróf: Hogyan? Hadd tartson a polgárság… eleve… egy… arisztokratát…
Kürt: Ostobának.
Mihály gróf: De kérem.
Kürt: Hadd tartsa gróf úr. Mert ha annak az embernek, aki a bőrt ledolgozza a kezéről, még az a vígasztalása sincs meg, hogy az arisztokrácia legalább léha, tudatlan, gőgös és ostoba emberekből áll, akkor ez az ember nem lesz hajlandó sokáig tűrni a grófjainak a kivételes helyzetét. Még okosak is legyenek? Az nem lehet. Nyugodjunk bele, gróf úr, hogy… -53-
Mihály gróf:… hogy… ostobának tartanak…
Kürt (nem mondja, csak inti az igent).
Ferenc gróf (közbeszól): Elég volt. Megírom a névjegyet Halmágyinak. (Leül. Ír.)
Mihály gróf (Kürthöz): Önnek érdekes nézetei vannak. Ez tetszik nekem. Tudja, én ki nem állhatom a buta embereket.
Kürt: Én is, gróf úr.
Mihály gróf: Ön valóban intelligens embernek látszik.
Kürt (nagyon udvariasan): Ön is, gróf úr.
Mihály gróf (meghökkenve néz rá).
Ferenc gróf (föláll): Tessék. Ezzel a névjeggyel tetszik majd fölkeresni Halmágyit. Az a jószágigazgatóm. A pártelnök.
Kürt (meghajlik, nézi a névjegyet, toll után nyúl).
Ferenc gróf: Mi az? Mi az kérem?
Kürt (legnyugodtabb arcátlanságával, kedvesen): Egy l betü véletlenül kimaradt… „kell megválasztani“, a kell-t általában két l-lel szokás írni.
Ferenc gróf (hátraszegi a fejét, egy másodpercig habozik, azután fejedelmi dölyffel): Az én uradalmaimban egy l-lel szokás írni.
Kürt: Minthogy azonban innen Cserhátig más uradalmak is vannak… nem volna talán helytelen eltérni ettől a szokástól. (Nyújtja a tollat.)
Ferenc gróf: Hát írja be azt az l-et. Úgyis jó lesz.
Kürt (beírja).
Ferenc gróf (nézi; azután megfordul. Mihályt magához inti. Kimegy).
László gróf (halkan Kürthöz): Az isten szerelmére, viseld magad okosabban… hiszen ennek az lesz a vége, hogy kidob. -54-
Kürt: Ti majd megvédtek. Határtalanul bízom bennetek.
László gróf: De hát végre is vigyáznod kell…
(Kívülről Mihály hangja: László!)
Emma grófnő: Téged hívnak. Ferenc a lovait akarja megmutatni, a két új vasderest.
László gróf (indul).
Emma grófnő (egy pillantással Annára, Viktorhoz): Nézzük meg mi is.
Viktor gróf (nem mutat nagy kedvet a távozásra).
Emma grófnő: Nézzük meg mi is. (Mennek.)
Stefi gróf (fölállott. Margit grófnőhöz): Tudod, azért is van ilyen furcsa kedvem… mert borzasztó álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy macska vagyok… (Kimennek.)
Anna és Kürt, később az egész társaság.
Anna (körülnéz, látja, hogy egyedül maradt Kürttel; föláll és kifelé indul).
Kürt: Anna… maradjon itt.
Anna (alig láthatóan nemet int a fejével; megy tovább).
Kürt: Anna… maradjon itt. (Mikor látja, hogy a lány tovább megy, elébe áll). Itt marad Anna.
Anna (ingerülten): Mit akar Kürt? Miért áll elém? Eresszen az utamra.
Kürt: Miért kerül engem olyan kihívóan. (Anna nem felel.) Olyan sürgős az, hogy közöttük legyen? Olyan jól érzi magát közöttük?
Anna (vállat von, ki akar menni).
Kürt: Mondja Anna, nem érzi maga azt a jeges dölyföt, -55- amely róluk magára árad? Nem érzi, hogy megalázza magát ez a dölyf, milyen lealacsonyító dolog, tűrni ezt az elfojtott gőgöt. Nem érzi a szükségét, hogy néha elmeneküljön tőlük, hogy egy percre elfelejtse mindezt… föllélegzen… úgy beszéljen valakivel, mint ahogy ember szokott az emberrel, barát a baráttal… egyenlő rangon, nyílt tekintettel, őszinte szívvel…
Anna (feléje fordul; halk, nagy keserűséggel): Maga nekem nem barátom Kürt. És én tudom, hogy ők gyűlölnek engem. De magához nem menekülhetek; és nekem mégis jobb közöttük, akikkel harcban állok, mert magát, magát én gyűlölöm, Kürt.
Kürt: Jó. Ennek örülök. Akkor maradnia kell.
Anna: Maradnom… Ezért?…
Kürt: Igen. Hiszen a gyűlölet még nagyobb erővel sodorja az egyik embert a másik felé, mint a szeretet. Ennek örülök.
Anna: Miért örül neki?
Kürt: Mert attól tartottam, közömbös vagyok magának. Ha gyűlöl: jó.
Anna (hevesen, de halkan): Gyűlölöm, utálom, megvetem.
Kürt: Nagyon jó. Látja Anna, akkor megmondom magának, miért vagyok én itt.
Anna (gúnyosan): Most már tudja?
Kürt: Megmondom, miért vagyok itt, megmondom, mert tudom, miért van maga itt.
Anna: Azt is tudja? Akkor hát!…
Kürt: Megmondom, miért vagyok én itt: maga miatt.
Anna (megvetően): Kürt, ne hazudjék!
Kürt: Csak maga miatt vagyok itt Anna. Semmi -56- másért. Semmi más értelme, semmi más célja nincs az ittlevésemnek, csak maga.
Anna: Nem igaz.
Kürt: Higyje el Anna… ha maga nem volna itt… én sohasem kerültem volna ide…
Anna (kínzottan): Nem igaz, nem igaz… El akarja velem hitetni, hogy ez az egész dolog itt az előbb komédia volt.
Kürt: Az volt. Szavamra mondom, hogy az volt.
Anna: És maga nem akar képviselő lenni?
Kürt: Eszemágában sincs, Anna. Egész életemben fütyültem a közügyekre és utáltam a politikát.
Anna (megvetően): Hát akkor mirevaló volt ez az egész. Csalni… Utálatos és rút dolog.
Kürt: Mi módon juthattam volna másképpen a maga közelébe? Milyen jogcímen kerülhettem volna ide? Mondhattam azt, hogy futok egy édes száj után, amely valamikor rám mosolygott, két fátyolos, szomoru szem után, amely valamikor az én szemembe nézett bizalommal, egy meleg, erős, szép, szép, szép kéz után, amelyet ostoba módon elszalasztottam?…
Anna (szinte az akarata ellenére végighallgatta, most kifakad): Menjen el előlem, Kürt. (Elmegy tőle.) Ne álljon az én utamba, Kürt! Miért mondja mindezt most én nekem? Mit akar én tőlem, Kürt? Mit akar most én tőlem?
Kürt: Ezt kérdezi Anna?
Anna (magánkívül, de halkan): Ne álljon az én utamba, Kürt. Én jó vagyok… a jó Isten látja a lelkemet, hogy én jó vagyok… én mindig jó akartam lenni… Maga pedig hideg, sívár, szívtelen, számító, lelkiismeretlen, rideg, kegyetlen, lelkeket fosztogató, asszonyvadász. Egyszer már az utamba került… megsebzett… fájdalmat okozott nekem… megbénított… Azóta… kihevertem… -57- meggyógyultam… újra megerősödtem… találtam egy olyan útat, amely, azt hiszem, nyugalomhoz és elégedettséghez vezet. Ne álljon elém Kürt, mert én jó vagyok… de magát!… de magával…! (Ökölbe szorítja a kezét. Azután halkabban.) Menjen az utamból, Kürt! (Szünet.)
Kürt (kissé bágyadtan): Csodálatos… hiszen maga csakugyan jó, Anna. Miért gyűlöl engem ilyen féktelenül?
Anna: Még kérdezi.
Kürt: Istenem… én szerettem magát… és meg is mondtam. Ez az egész.
Anna: Úgy tett, mintha szeretett volna. Azt mondta… nekem is azt hazudta, hogy szeret. És amikor látta, amikor látta, hogy nem vagyok olyan olcsó, mint azok, akikkel magának dolga szokott lenni… amikor látta, hogy én csak egy életre tudok valakit szeretni, akkor… elment. Nem: ott hagyott. Nem, – megszökött tőlem. Egy jó, egy őszinte szó nélkül, gyáván, hazugul.
Kürt: Anna… én most nem akarom mentegetni magamat. Nem akarom elmondani, hogy én éppen annyit szenvedtem, mint maga. Csak azt akarom megkérdezni: valóban olyan nagy ok ez a gyűlöletre… az utálatra?… Mi történt magával? Teljes épségben van, frissen ragyogó szépségben van… mit veszített maga?
Anna: A bizalmamat. A magamban való hitemet. Azt a meggyőződésemet, hogy az én életem megér egy másik életet, hogy ha én valaki mellé akarok állni egy életre, akkor az nem csapás, amely elől szökni kell, hanem ajándék… hanem öröm… hanem szeretettel fogadott szövetség.
Kürt: De gyűlöletre ezért még sincs oka… Ha minden lány gyűlölne mindenkit, aki nem vette el. Kiheverik, elfelejtik, mást szeretnek. -58-
Anna: Gyűlöletre… talán igazán nincs. És nem minden lány gyűlöli azt, aki nem vette el. Kiheverik. Elfelejtik. De megmarad bennük a méltatlanul elpazarolt nagy leányszeretet salakja… a megszégyenülés… az utálat… az utálat a rút mult iránt, az utálat egy betegség iránt, az utálat az iránt, aki a lelkünket elárulta. Ez marad meg. (Szünet.)
Kürt (ismét magához tért): Anna… mindebben talán igaza volna, ha én… elhagytam volna. Elárultam volna. De hiszen én itt vagyok.
Anna: Ne akarja velem elhitetni, Kürt, hogy én miattam van itt… Magán csak erőt vett egy percre… a vadászszenvedélye, azért mondta mindezt nekem.
Kürt: Nem, Anna. Meglátja, holnap is ezt mondom és holnapután is, amíg csak itt lehetek. Igen, én tudom, nekem persze nehéz versenyeznem… a Cserháti-hitbizománnyal. Én nem kinálhatok milliókat.
Anna (fölszisszenve): Ne mondja ezt, Kürt, maga nagyon jól tudja, milyen kevéssel tudtam volna én megelégedni. Ne mondja ezt.
Kürt: Én azért vagyok itt, hogy ezt mondjam.
Anna: Nem igaz. Miért nem mondta akkor eddig?
Kürt: Mert nem tudtam még, miért van itt maga, Anna… ide figyeljen… hiszen én tudom, hogy maga tavaly töltött itt egy éjszakát… Tudom, tudom, mi történt akkor, ne tiltakozzék. De látja, én most azt hittem… ne haragudjék érte… bevallom, azt hittem, maga odadobta magát, hogy maga a szeretője.
Anna (halkan fölsikolt).
Kürt (gyorsan): Vártam, figyeltem. És amióta tudom, hogy nem az, látja, azóta tudom, miért vagyok itt. (Halkan.) Azért vagyok itt, Anna, hogy ezt a házasságot meggátoljam. -59-
Anna: Menjen, menjen, menjen, Kürt. Én ezt az öreg embert szeretem; derék, jó, nemes, nagylelkü. Felém nyujtotta a becsületes erős kezét. Tele van iránta hálával a szívem, nincs benne hely semmiféle más érzés számára. Én hozzá ragaszkodom, én hozzá hű vagyok, én hozzá hű maradok. Menjen, Kürt.
Kürt: Anna… egy öreg ember… hatvanéves aggastyán… Nem pirul Anna? Nem szégyelli magát Anna? Odaadja magát neki. Nem érzi, milyen megalázó milyen becstelen dolog ez?
Anna: Hallgasson, hallgasson.
Kürt: Eladja magát. Eladja magát, Anna. De én szeretem. Én szeretem és én – ezt a házasságot meg fogom gátolni.
Anna: Nem!
Kürt: Igen!
Anna (könyörögve): Menjen el innen.
Kürt: Itt maradok. Mert szeretem.
Anna: Én nem tűröm ezt… ne beszéljen velem így… akkor én neki mondom meg…
Kürt: Mondja meg neki, Anna. Áruljon el. Dobasson ki. Én szeretem magát, Anna… menjen és mondja meg neki.
Anna (fuldokolva): Megmondom. Egy percet sem várok.
Kürt: Mondja meg… szeretem… meggátolom ezt a házasságot… Mondja meg, Anna.
Ferenc gróf (jön a veranda felől, utána beszállingóznak a többiek).
Anna (sápadtan támaszkodik a zongorához).
Kürt (nyugodtan nézi).
Ferenc gróf: Ah, itt van, Anna? Kerestem. Mit csináltak itt? -60-
Anna: Beszélgettünk…
Ferenc gróf (nem gyanakodva, inkább kedvesen): Ilyen sokáig. Miért nem jött le? Miről beszélgettek?
Anna: Ah… Mindenféléről… mindenféléről… (Egy másodpercre föllobban a haragja.) Kürt… Kürt… Kürt… (elfulladva:) pesti történeteket adott elő.
Ferenc gróf: Utálom Pestet. Az emberek le nem vennék a kalapjukat… bottal kellene leverni a fejükről… Anna, a maga két új deresét mutattam meg Mihálynak. Egy hét mulva maga hajtja őket. Csak jó kemény ököllel megfogni a gyeplőt… puha szájuk van, de tüzesek… Mutassa az öklét.
Anna (mosolyogva mutatja).
Stefi gróf (időközben odasétált): Micsoda pompás ökle van. Nagyszerü!
Ferenc gróf: Mi! Mi! Sima, mint a bársony, de kemény, mint a vas.
(A társaság elhelyezkedett.)
Stefi gróf: Boldog, szép, nagyszerü egészség. Jókedvü, egészséges fiatalság. Nekem nagyon rossz kedvem van… (Leül egy asztal mellé, Annával szemben.)
Ferenc gróf (most mögöttük áll).
Anna: Miért, Stefi?
Stefi gróf: Látja, Anna, a többiek nem értik. Maga meg fogja érteni. Én az éjjel azt álmodtam, hogy macska vagyok.
Anna: Ez nem olyan nagy szerencsétlenség még.
Stefi gróf: Várjon csak, Anna. Egyszer egy bölcs már álmodta ezt. És most én is úgy vagyok, mint ő: nem tudom, az éjjel voltam-e ember, aki azt álmodja, hogy macska, vagy most vagyok macska, amelyik azt álmodja, hogy ember. Érti ezt? Kétségbeejtő. Érti ezt?
Anna (mosolyogva): Értem, de nem kétségbeejtő. -61-
Stefi gróf: Nem? Nem? Hogy az embernek még az élet realitására sincs semmiféle bizonyítéka. Látja: most nem tudom, ébren vagyok-e, vagy álmodom. Nem tudom. Nem tudom. (Gondolataiba merül.)
Anna (mosolyogva áthajlik hozzá és megcsípi a karját).
Stefi gróf: Jaj!
Anna (mosolyogva bólint neki): Ébren van Stefi!
Ferenc gróf (harsányan felkacag).
Mihály gróf (a tulsó oldalon, ahol a társaság másik része verődött össze): Szóval, ön azt mondja, hogy hazudni kell.
Kürt (nagyon komolyan): Mindig, gróf úr.
Emma grófnő (ugyanúgy ül Kürttel szemben, mint előbb): Látja, én mindig mondtam, az ember sohasem tudja, mikor higyjen magának.
Kürt (komolyan): Sohase, grófné.
Emma grófnő (halk keserűséggel): Sohase, igazán kedves az őszintesége.
Kürt: De grófné, miért hiszi el éppen most az egyszer, hogy igazat mondtam?
Emma grófnő: Hogyan… mit… nem értem.
Kürt: Ha sohasem lehet nekem hinni… akkor akkor sem lehet, mikor azt mondom, hogy (kézmozdulat).
Emma grófnő: Hja… úgy… most értem!
Kürt: Hiszen én egyébként csak azt akartam mondani, hogy a hazugság a magasabb, talán legmagasabb életforma. (Lászlóhoz:) Ugyebár vannak hazugságok, amelyek kötelezők? És minden társaságbeli fegyelemnek, minden magasabbrendü társaséletnek – minek mondjam ezt! – nagyszerü hazugságok az alapjai!
Mihály gróf: De ön azt mondja, minden sikernek is!
Kürt: Igen, gróf úr. -62-
Ferenc gróf (odafülelt, odaáll): Mit, ön azt mondja, hogy hazudni kell?
Kürt: Igen, gróf úr!
Ferenc gróf (nagyon méltatlankodva csóválja meg a fejét; nem szól; nyilvánvaló, hogy a Kürt következő kis előadása fölháborítja).
Anna (is odafigyel).
Margit grófnő: De ön azt mondta, hogy az élete első sikerét egy hazugságnak köszönheti. Hogyan történt az?
Kürt: Az úgy történt grófné, hogy én az első gimnáziumba Budapesten jártam. Abban az évben volt a múzeumban az ornitológiai kiállítás. (Egy kérdő tekintetre.) Kitömött madarak… Én több ízben kaptam pénzt rá, hogy bemenjek ebbe a tanulságos kiállításba; a múzeum lépcsőjéig el is jutottam, be is bámultam az első nagy terembe, de azután győzött az ördög: másra költöttem a pénzt. Következő évben az apámat, – aki államhivatalnok volt. – vidékre helyezték. Itt vidéken, a második gimnáziumban madarakról beszél egy napon valamelyik tanárom és azt kérdezi: „Igaz, nem látta közületek valaki véletlenül Budapesten az ornitológiai kiállitást?“ Én fölugrom. Fölrobbanok. – Én. – A tanár rámnéz. Valami gyanúja támad. „Úgy“, – mondja, – „hm, hm… hát ha láttad, mondd meg nekem…“ Az én eremben megfagy a vér. „Mondd meg nekem, milyen madár volt az, amelyik mindjárt a bejárattal szemben a terem közepén volt.“ A szívem egy nagyot dobban: „Halászsas, – pandion haliaetus“, – vágom ki keményen. Azt az egyet tudtam, azt az egyetlenegyet, mert ötvenszer bámultam rá be a bejáraton keresztül. Megdícsértek. Kitünő fiu vagyok. Szorgalmas. Értelmes. Derék. Ezt a hitet azután ki nem lehetett irtani. Ragyogó bizonyítványaim voltak. (Nevetés.) Ez volt, grófné, az én első sikerem a hazugsággal. És azóta tudom, hogy hazudni kell. -63- A hazugság jó, hálás, termékeny, a hazugság a művészek, a bátrak és az előkelőek világa, másodrangu ember ebben a világban egy lépést sem tehet, de aki arra való, az ragyoghat és repülhet itt. Hazudni kell, művészettel, bátran, fönségesen kell hazudni.
(Mindenki Kürtöt hallgatja; a terrasz felől két inas jön tálcákkal, csészékkel; egy csevegő előkelő társaság képe.)
(Függöny.) -64-
(Az első fölvonás hallja. Este vacsora után. A terraszon egy szivarozó, cigarettázó társaság bizonytalan körvonalai. Jóformán csak a cigaretták parazsa látszik be.)
(A férfiak ebben a fölvonásban – Kürt kivételével – valamennyien vadászathoz vannak öltözve.)
Stefi gróf, azután Anna és Kürt.
Stefi gróf (áll a pianinónál és egy dalt ütöget ki rajta).
Anna (bejön a terrasz üvegajtaján és indul jobb felé. Kissé meglepetve): Mit csinál, Stefi?
Stefi gróf: Hangszerelek.
Anna: Mit?
Stefi gróf: Egy filozófiai költeményt. Egy bölcselmi népdalt. Ma tanultam. Hallgassa meg. (Nagyon komolyan.) Azt mondja:
(Elhallgat; ránéz.) -66-
Anna (nevet).
Stefi gróf: Gyönyörü, mi? Én egészen melankólikus vagyok tőle. Megyek friss levegőre.
Kürt (a terraszról nyíló ajtóban): Én meg jövök a friss levegőről. Egyelőre elég volt. (Félig Annához.) Csakugyan hűvös van már arra, hogy az ember kabát nélkül üldögéljen odakint.
(A hátsó társaság lemegy a terraszról.)
Anna: Én megyek is föl a billiárdozókhoz.
Stefi gróf (egy pillantást vet rájuk és megy kifelé).
Anna (indul jobbra).
Kürt (mikor Stefi mögött becsukódott az ajtó): Anna! (Közelebb megy hozzá.)
Anna (aggódva): Vigyázzon. A terraszról belátnak.
Kürt: Lementek sétálni.
Anna: De Stefi még itt van.
Kürt: Ő is lemegy. Egy szót csak, Anna!
Anna: De gyorsan.
Kürt (könyörögve): Anna!… Nem?
Anna: Nem!
Kürt: Anna, én nem várhatok tovább. Nekem el kell utaznom. Nem mehetek el így. Beszélnem kell magával.
Anna: Eleget beszéltünk. Mindent elmondott nekem.
Kürt: Anna, annyi mondanivalóm volna még. Ezek a töredezett szavak, ezek a siető vallomások, ezek a gyors és mindig kettészakított beszélgetések semmit sem mondhattak el. Ma éjjel van az utolsó alkalom, – ezt is el akarja szalasztani?
Anna (habozik).
Kürt: Ez az elszalasztás egy életre szól. Ne legyen gyáva, Anna. Nézzen bele a szívébe: hiszen maga is óhajtja ezt a beszélgetést, hiszen maga is vágyódik utána… Anna, a szeme ellágyult és sóvárgó, maga éppen úgy eped az után, -67- hogy meghallgassa, amit mondani akarok, mint én, hogy elmondjam.
Anna: Istenem… Istenem…
Kürt: Anna, hiszen maga már hajlott felém… a keze visszaadta már az én kezem szorítását, a szeme kivilágosodott, ha szóltam magához. Ne legyen gyáva, Anna. (Más hangon.) Hiszen a félelemre nincs is oka, nem történhetik baj, nem érhet bennünket meglepetés, nem tudja meg senki.
Anna: De ez már csalás. Kürt. Én utálom a csalást. Én nem tudok csalni.
Kürt: Magát ne csalja meg Anna. Attól az egytől féljen, hogy önmagát csalja meg. Ez a végzetes, az életpusztító, a boldogságölő, az embergyilkos csalás. Anna, egy óra mulva mind elmennek itthonról. Anna, nekem ma éjjel beszélnem kell magával.
Anna (összerezzen): Jaj… jön valaki… (A terrasz felé.) Nincs ott valaki?
Kürt: Senki. De látja, ugy-e egy nyugodt szót nem lehet így elmondani? Ugy-e hiába akarnék én a szívéhez egészen közel jutni, hiába akarnék olyan dolgokat elmondani, amelyektől megmelegedne a szíve, amelyek körülölelnék és átmelegítenék magát, hiába érzi maga, hogy magának is szüksége van ezekre a szavakra, maga is várja őket, szomjas rájuk, – nem lehet. Ehhez egyedül kell lennünk, távol a többiektől, teljes magánosságban, megzavarhatatlanul. Anna, nekünk ma éjjel találkoznunk kell.
Anna (reszketve): Istenem… de hol?
Kürt: A maga szobájában, Anna.
Anna (gyorsan): Nem, nem. Azt nem lehet. Azt nem engedem.
Kürt: Hát az én szobámban.
Anna (kínzottan): Kürt!
Kürt: Hát itt. -68-
Anna: Itt. (Utálattal.) Nem szeretem ezt a helyet.
Kürt: Nincs más, Anna. Nincs más választás. Itt kell. Ide kell jönnie.
Anna (összerezzenve): A terraszon van valaki.
Kürt: Senki. De jöhet valaki… Figyeljen hát ide, Anna. Ha a férfiak elmentek… és a többiek lefeküdtek… én itt várok magára. Egész éjjel várok, ha kell. És ha éjjel nem jönne, még reggel is itt talál. De el fog jönni. Látom, hogy eljön. Tudom, hogy jön.
Anna (kínzottan): Milyen csúf dolog ez… milyen méltatlan és csúf dolog. Éjjel… lopva… És ha mégis idetéved valaki?
Kürt: Azért jó ez a hely. Hát aztán? Nem jön ide senki, mert az asszonyok az emeleten laknak. De ha valaki jönne, messziről meghalljuk. És ha repülni tudna, még akkor is mi volna benne: – itt vagyunk, beszélgetünk. Hát aztán.
Anna (rémülten): Valaki van a terraszon. (Jobbfelé indul.)
Kürt (halkan): Anna, ide kell jönnie. Idejön. Mondja gyorsan. Igen? Igen? Igen?
Anna (elsiet): Igen.
Kürt, László gróf.
Kürt (elgondolkozva néz Anna után, azután előre sétál és maga elé néz: nem diadalmasan, inkább elkomolyodva, úgy mint aki hideg szemmel mérlegeli a jövő eshetőségeit).
László gróf (kinyitja a terrasz ajtaját és belép).
Kürt (hátra fordul): Hm, – csakugyan volt a terraszon valaki? No, mi az, – hallgatózunk, hallgatózunk? -69-
László gróf (a Kürt módját utánozza: a vállára teszi a kezét): Kedves, elég volt a szemtelenkedésből. Mi három héttel ezelőtt egy üzletet kötöttünk; én a kötés révén rámhárult kötelezettségeket pontosan teljesítettem. Te viszont pontos liferálást igértél. Adsza nesze. Itt a pénz… hol az áru? (Leül; mindent a Kürt módjára csinál.)
Kürt (mérgesen, megvetően): Nem buza ez… se nem repce. (Most ő járkál és László gróf ott ül, ahol ő ült volt.)
László gróf: Nem: nem buza, se nem repce, de – ugy-e – az üzlet üzlet.
Kürt: Ne gyötörj örökké. Ne sürgess minden percben. Majd megadok mindent, megadok, de sürgetni nem hagyom magamat. Ne gyere mindennap a nyakamra, mint valami ijedt hitelező.
László gróf: Hm! Mint valami ijedt hitelező… Hm! Nem rossz, nem rossz. Egy bizonyos: ha az ember hitelező, akkor idejekorán ijedezzék.
Kürt: Mi ez? Mit jelent ez?
László gróf: Ez azt jelenti, kedves, hogy te itt egy csendes kis hitelezési csalást akarsz elkövetni. A hitelezett áru csendes eltüntetése… (A lopás mozdulatát mutatja.)
Kürt (rábámul): Te, – te itt csakugyan hallgatóztál.
László gróf (mosolyogva tárja szét a két kezét, mint aki azt mondja: nem lehet tudni, úgy is történhetett).
Kürt (mélyen fölháborodva): Hát tudod, mit mondok neked: ez aztán a legeslegutolsó dolog a világon… utolsó… komisz… közönséges… kapcabetyártempó… szégyelni való… fölháborító…
László gróf: Hja, ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a szentimentalizmusnak. Az üzlet üzlet.
Kürt (majd megfullad mérgében, azután hirtelen összeszedi -70- magát. Nyugodtan végignézi a grófot): De hiszen nem is igaz. Hiszen nem is hallhattál semmit.
László (nem válaszol, a Kürt módjára vonogatja a vállát).
Kürt: Hiszen nem is hallottál semmit. Hiszen nem is tudod, miről beszélgettünk. (Gúnyosan): No, nagyon kiváncsi vagy rá?
László gróf (a Kürt módjára): Nem. Egy cseppet sem.
Kürt: Nem? Nem vagy rá kiváncsi?
László gróf: Nem én. Mert te majd úgyis elmondod.
Kürt (előbb ki akar fakadni, azután ismét meggondolja a dolgot. Vállvonogatva): Elmondom… persze, hogy elmondom. Miért ne? Hát kérlek… hát én ostromoltam… könyörögtem neki… ahogy tudtam, imádkoztam hozzá, de édeskevés eredménnyel. Nem akar. Hiszen igen: fő… fő… lágyul, puhul, melegszik… kis dolgokban enged is valamennyit… amint már mondtam… de magát az ügyet illetőleg, a lényeget illetőleg úgy áll, mint a Mátra odakint. Nem lehet… Hát mit csináljak? Várni kell… tovább kell főzni…
László gróf: Szóval a tudományod itt csődöt mond.
Kürt: Még nem tudom… de (maga is bizonyítja:) nem lehetetlen, igazán nem lehetetlen.
László gróf: Ez a lány a – harmadik fajtából való. Vagy te vagy az, aki kellesz neki, akkor jó, vagy nem te vagy és akkor hiába beszélsz neki az angyalok nyelvén is. Hát… hm… úgy látszik: nem te vagy az, aki kell neki.
Kürt: Hát… úgy látszik… Bizony, úgy fest a dolog. Azért… nem mondom, minden reményt nem kell még föladni… hiszen azért haladtam én, csak várni kell egy kicsit, várni, várni. Kérlek, nyugodj ebbe bele. És nyugodjanak bele a többiek is. Jó? -71-
László gróf: Hát jó… ha nem lehet egyebet csinálni.
Kürt: Nem lehet. Nem lehet. No én most veszem a kabátomat és kinézek egy kicsit…
László gróf: Nézz ki. Jó mulatást.
Kürt: Köszönöm. (Indul.) Nem jössz?
László gróf: Nem. De várj csak te is egy percig.
Kürt (megáll).
László gróf: Gyere csak ide.
Kürt (odamegy).
László gróf (halkan, nyugodtan): Mondd csak, kérlek, azt hiszed te, hogy én elhiszek egy szót ebből az egészből?
Kürt: No de kérlek…
László gróf: Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen dolgokba bebukom. (Föláll, lemosolyogja.)
Kürt: No de hát kérlek, ne akarj itt mindenáron fölébem kerekedni. Hidd el, amit mondok. Ha mondom, hogy úgy van, akkor…
László gróf: Akkor nincs úgy.
Kürt: De hát végre is hogyan bizonyítsam neked?…
László gróf: Sehogyan. Akármit csinálsz, az ellenkezőjét bizonyítja. Akárhogy teszel, rosszul teszed. De ne hidd azt, hogy mi mindnyájan vakok és süketek vagyunk és ne hidd azt, hogy bennünket az orrunknál vezethetsz. Mi nagyon jól látunk mindent és nagyon jól hallunk mindent. Tudunk mindent, még azt is tudom, hogy te tudod, hogy én tudok mindent. Hogyan képzelhetted hát, hogy én bedülök neked… Ilyen fiatal vagy. (Visszamegy a helyére.)
Kürt (elámulva hallgatta): No, de kérlek… (más elhatározással) hát jó… hát mit akarsz?
László gróf: Azt akarom, hogy teljesítsd a szerződésünkben elvállalt kötelezettségedet. -72-
Kürt: De ha nem tudom. Ha még nem lehet… Ha egyszer várni kell.
László gróf: De várni nem lehet.
Kürt: Hja… sajnálom.
László gróf: Hja igen… magam is sajnálom. Akkor tehát nincs más hátra, mint hogy utazz el.
Kürt (meghökkenve): Mint hogy elutazzam?
László gróf: Igen: mint hogy szedd a cókmókodat és – adieu!
Kürt (gőgösen): Hiszen jó, rendben van, – de miféle hang ez?
László gróf: Én ezt bizonyosan nem mondtam volna neked, vagy ha mondtam volna, másképpen mondtam volna, ha te nekünk vendégünk lettél volna. De minthogy nem voltál vendégünk, hanem… szóval, minthogy az üzlet üzlet, – hát ajánlom magamat.
Kürt: De hiszen, ami az üzletet illeti, az még… esetleg…
László gróf: Nem várhatunk tovább. Az esküvőhöz szükséges iratok megszerzését nem tudom tovább meggátolni, pár nap mulva utazunk innen, Budapesten már nem lehetsz velünk, le kell tehát mondanunk a dologról. Mi belenyugszunk abba, amin, úgy látszik, nem lehet változtatni. Próbálj te is másképpen boldogulni. No, – Isten veled.
Kürt (kissé dacosan): Hát jó. Holnap reggel utazom.
László gróf: Nem.
Kürt (azt hiszi felülkerekedhetik): Mit nem? De igenis. Egy perccel sem maradhatok tovább. Holnap reggel utazom.
László gróf: Tévedés.
Kürt: Mit? Mi a tévedés?
László gróf: Hogy holnap reggel utazol.
Kürt: Miért? -73-
László gróf: Mert még ma éjjel utazol.
Kürt: Miii?
László gróf: Ne szólj semmit, kérlek, nincs semmi akadály. Most félkilenc. Félóra alatt összecsomagoltathatod a holmidat. Az autó tíz perc alatt ott van veled az állomásnál. Féltízkor indul a vonat, még vársz is egy negyedórát. Reggelre Budapesten vagy.
Kürt (kínlódva): De én… én… én… (hirtelen) nem szeretek éjjel utazni.
László gróf: Hja, sajnálom, akkor… menj le talán a faluba… vagy szállj ki valamelyik állomáson… de itt nem maradhatsz éjszakára.
Kürt: De miért?
László gróf: Nem maradhatsz itt… mert mi nem töltjük itthon az éjszakát… és… mert nem tűrhető, hogy akkor te itt maradj… egy fedél alatt azzal a nővel… aki gróf Cserháti Ferenc menyasszonya és akihez téged, és akit hozzád régi s új vonzalom szálai fűznek.
Kürt: De hiszen ez őrültség… hiszen Ferenc gróf erről nem tud semmit…
László gróf: Elég, ha mi tudunk. A bátyánk becsülete nekünk van olyan drága, mint a magunké.
Kürt: De hiszen én mindent megtettem… hiszen a gróf engem nagyon megkedvelt, mióta jól viselem magamat. Hiszen a grófnak esze ágában sincs gyanakodni.
László gróf: Légy nyugodt: mi majd fölnyitjuk a szemét. Hát… hm…
Kürt (forr benne a méreg): Úgy?
László gróf: Igen: úgy. Hát hm… Isten veled.
Kürt: Ohó! Ti ki akartok engem innen dobni?
László gróf: Igen. Ki akarunk dobni.
Kürt: Úgy? Hát figyelmeztetlek rá, hogy ez nem fog -74- sikerülni. Ohó, ilyen könnyen velem nem lehet elbánni. Te ragyogsz az örömtől, hogy visszaadtad nekem a kölcsönt… hát én az örömedet kissé meg fogom keseríteni legalább. (A rendes, nyugodt hangján beszél most már.) Ha lebonyolítjuk az ügyet, bonyolítsuk le egészen. Ha őszinteségre került a sor, hát legyünk egészen őszinték. Te nagyon jól tennéd, ha kissé visszariadnál a teljes őszinteség korszakától.
László gróf (vontatottan): N… n… nem! Én… n… n… nem.
Kürt: Nem? Te, úgy látszik, elfelejtetted, mit jelent az, ha én őszinte kezdek lenni.
László gróf: N… n… nem!… Én nem felejtettem el. Engem nem zseniroz. Csak tessék…
Kürt: Úgy? Úgy? (Ingerülten jár föl és le; önmagát utánozza.) Jó, hogy jön gróf úr. – Jó, hogy jön! (Ránéz Lászlóra.)
László gróf (a legnyugodtabb érdeklődést mutatja): Ah, mi ez?
Kürt: „Uram, én egy megbízást kaptam; belevág a metiermbe, nekem üzleti ügyem; de neked károd volna belőle, én téged tisztellek, nagyrabecsüllek, szeretlek, tehát elmondom neked.“ (Szünet.) Mit gondolsz… mi történik akkor, ha én odalépek Ferenc grófhoz és ezt mondom neki?
László gróf: Hogy mi történik?
Kürt: Igen, igen, – mi történik?
László gróf: Az történik, jó fiu, hogy úgy kiröpülsz innen, hogy csak úgy ropog, hogy nem vasúton mégy el innen, hanem repülsz, mintha repülőgépen mennél. Az történik, jó fiu.
Kürt: Ohó, ezt majd meglátjuk.
László gróf: Majd meglátjuk. Tessék, próbáld meg. Hát te, jó fiu, hát azt gondoltad te, hogy ezzel a stupid kis fogással -75- másodszor is boldogulsz? Szegény ember vagy te mégis! – hogy még egy másik ötletre sem telik neked. Azt hiszed, nem gondoskodtam én róla, hogy ha eszedbe jutna még egyszer így ugrálni, akkor a saját fejedet verd bele a plafondba? – Hát menj… mondd el… Ferenc akkor jön én hozzám és azt kérdezi: mi igaz belőle? Semmi, mondom én. Semmi, mondjuk mindnyájan. Ez az ember meg van bolondulva, elszédült ettől a levegőtől, részeg lett a szokatlan környezettől, plebejus, bugris, duhaj, részeg szegénylegény, pénzt akar, zsarolni akar, – ki vele. (Halkan.) Ki vele! Ki a zsarolóval! Mars ki innen! – Ez fog történni, öcsém!
Kürt (lihegve): Az… az nem olyan bizonyos. Én elmondok mindent.
László gróf: És mi mindenre azt mondjuk, hogy hazugság. Hazudik! Zsarol! Ki vele! Szegény ember, csak nem gondolod te, hogy ha állítás van szemben állítással, akkor Ferenc, Ferenc! neked fog hinni. (Orrhangon.) Hazudik! Zsarol! Ki vele!
Kürt (mint a fogoly tigris): Én… én… be fogom bizonyítani neki…
László gróf: Mivel bizonyítod? Miféle bizonyítékod van? Szavak… (Orrhangon.) Hazudik!
Kürt (kétségbeesve töri a fejét): Hahó… van bizonyítékom. Van bizonyítékom. Az előleg, amelyet adtál. A foglaló. A csekk. Azt nem tagadhatod le. Az megvan. Az bizonyít.
László gróf (föláll, lemosolyogja): Szegény fiu! Csak nem gondolod, hogy ilyen fontos dolgokról megfeledkeztem?
Kürt: Mit mondhatsz arról? Mit foghatsz rá? Miért adtad azt?
László gróf (nyugodtan): „Kedves Ferenc… milyen igazad van, hogy gyűlölöd a kártyát. Be kell vallanom neked, -76- hogy veszítettem… elég jelentékeny összeget… Olyan ember nyerte el tőlem, akiről azt hittem korrekt ember. Gentleman. Kifizettem neki. Utóbb már arra nézve is kétségeim támadtak, korrektül játszott-e… egyelőre nem leplezhetem le, meg sem nevezem, de vigyázok a kezére és ha rákerül a sor, lecsapok rá.“
Kürt: No… ez sokat fog érni… Ha ezt utólag elmondod neki. Hiszen ez nyílvánvalóan hazugság. Hát csak tessék. Majd meglátjuk, mit érsz vele. Én elmondom a magamét, meglátjuk mit ér, ha ezt utólag elmondod neki.
László gróf: Kedves! Én ezt három héttel ezelőtt mondtam el neki.
Kürt (a torkán akad a szó): Há… rom…
László gróf: Három héttel! Egy nappal azután, hogy a csekket átadtam neked. Hát most csak tessék, próbáld meg…
Kürt (megsemmisülten áll).
László gróf: De siess vele, mert aztán menned kell. Menj! Menj! Nem vagy ide való, a metierdet sem érted, a fachodban is kontár vagy, plebejus vagy, szegény szegénylegény vagy, megbuktál, menj.
Kürt (habozik, menjen-e. Már menne, de ekkor):
László gróf (halkan, óvatosan): Ha azonban kiderülne, hogy a metierdet mégis érted… ha… ha… az üzletünk le volna bonyolítható… akkor a kötésünk áll. Akkor egyelőre maradhatnál és… amikor mégy, akkor sem mégy üres kézzel.
Kürt (habozik, rágja a száját, ökölbe szorul a keze.)
László gróf: Én minden kötelezettségemet állom. Én… promptúl fizetek. Liferálás után. Tehát vagy maradni és… (Kézmozdulat.) Vagy menni. Rögtön.
Kürt (elszánta magát, kemény, kegyetlen, lelkiismeretlen): Eh! Mit!… Maradok. Mit kívánsz tőlem? -77-
László gróf: Hogy mondd meg nekem, mit beszéltél a Galambos-lánnyal. Nem: – hogy mondd meg, mikor találkozol vele.
Kürt (halkan, közömbösen): Ma éjjel. Ha elmentetek.
László gróf: Hol?
Kürt: Itt.
László gróf: Itt? És mikorra lehet ebből a találkozásból… flagrant delit.
Kürt (vonogatja a vállát).
László gróf: Nem lehetne, hogy innen… átsétáljatok… például a te szobádba.
Kürt: De… Remélem… Megpróbálom. Lehet.
László gróf: Alkalmazz erőszakot. Ez alighanem a második fajta. Szeretne, de: „nem“. Alkalmazz erőszakot Rúg, harap, de utólag…
Kürt (fanyarul): De utólag?
László gróf (maga is egy kis mosollyal): De utólag hálás lesz neked. Nekem egyébként nem kell más, csak az, hogy a szobádban legyen. Ott lesz?
Kürt: Ott.
László gróf: Ez úgyis alkalmatlan hely… tágas… téres… hideg… Hogyan tudom én meg, hogy bizalmasabb helyre, intimebb környezetbe kerültetek?
Kürt: Hát ti… hol lesztek?
László gróf: Mi… (gondolkozik) elhajtatunk és… a (kimutat a verandán túlra) a park végén a kertilakban várunk. Miből tudom meg, hogy?…
Kürt (vonogatja a vállát).
László gróf: Nézd kérlek… ha a dolog komolyra válik… csavard le a terrasz felé világító lámpákat. (Mutatja a villamos lámpa csavarját.) Minek akkor már az a -78- nagy világosság… kedves félhomály kell… lágy tónusok… intim világítás… Hangulat! Stimmung! Jó?
Kürti (elszántan, de halkan): Jó.
László gróf: Akkor hát ez áll. Rendben van. És hogy az én kötelezettségeimre nézve semmi kétséged ne legyen, itt van egy levél, (mutatja) utasítottam benne a bankomat, hogy azt az összeget, amelyben megállapodtunk, írja javadra. Ezt a levelet én rögtön elküldöm… Ha minden úgy lesz, amint remélem, akkor ez végleges intézkedés; ha te… valami módon… szóval, ha csalódnám benned, akkor táviratilag egyszerűen megsemmisítem a rendelkezést. A pénz a markodban van… rajtad áll, hogy ki ne ereszd belőle.
Kürt (megnézte a levelet): Ezt rögtön elküldöd?
László gróf (megnyom egy csengőt, a belépő inashoz): Ezzel a levéllel lemenni az esti vonathoz. A postakocsiban expressz föladni. Egy-kettő. (Leragasztja a levelet.)
Az inas: Igenis, gróf úr. (Elmegy.)
László gróf: Ez az utolsó… és egyetlen próba. Másodszor nem menne. Vagy megszerzed ma ezt a pénzt, vagy soha. Most rajtad áll… Hát rendben vagyunk?
Kürt (kezd izgatottá lenni): Igen.
László gróf: Jó. Akkor én most itthagylak. Ne felejtsd el, ha a dolog komollyá válik… (Mutatja a villamos csavart.) Ez nem feltünő. Ne felejtsd el. (Menni készül.)
Kürt (izgatottan, de nem külső, hanem belső izgatottsággal): Várj csak… most te persze ezt megmondod a többieknek… De… mi történik akkor, ha… az öreg úr fogja a puskáját és a gyönyörüen megkonstruált flagrant delit láttára egyszerüen belém lő?
László gróf: No de hát… kérlek… attól csak nem tartasz? -79-
Kürt: Dehogy nem tartok. Most már éppen eléggé ismerem. „Házam becsülete.“ „Nevetségessé tettek“. „Hazudtak nekem.“ „Itélkezni fogok.“ Bizonyos, hogy ez jön.
László gróf: No de kérlek… hiszen most már úgy megkedvelt…
Kürt: Annál inkább.
László gróf: De hát csak nem félsz?
Kürt: Hogy az ördögbe ne félnék.
László gróf: De hát ezt ne mondd nekem. Te nem vagy gyáva.
Kürt (mérgesen): Dehogy nem vagyok gyáva. Minden okos ember gyáva.
László gróf: De hiszen te annyi példáját adtad a vakmerőségednek.
Kürt: Csak az ostobák vakmerőek. Én bátor vagyok, ha kell. Bátor vagyok, ha nem lehet másképpen és akkor senkinek sem tanácsolom, hogy velem szembe kerüljön. (Nagyon mérgesen.) Bátor vagyok, ha nem lehet elszaladni. Érted? Minden okos ember így bátor.
László gróf: Hát kérlek, ha komolyan attól tartasz, én kezeskedem róla, hogy semmi bajod sem történik. Én meg-fo-gok gátolni mindent, ami erőszak, bosszúállás, „itélkezés“ volna. Megnyugtat ez?
Kürt: Nem nagyon.
László gróf: Miért?
Kürt: Miért? Mert rád nézve az volna a legkellemesebb elintézése az ügynek, ha az öreg úr engem olyan alaposan keresztüllőne, hogy meg sem mukkanok. Akkor sietve telegrafálnál Budapestre… és nemcsak a pénzed maradna meg és nemcsak a házasság maradna el, hanem az öreg is elmaradna: őt is bedugnák egy kicsit valami nyugalmas intézetbe. -80-
László gróf (habozik).
Kürt: Erre nem gondoltál eddig, de a tanács megér néhány millió forintot, mi?
László gróf: Ugyan menj kérlek, csak nem hiszed… én engedem, hogy a családunkra ekkora botrány zuduljon rá. És minek volna ez nekünk? Ha egyszer a házasság nem lesz meg, mi elértük a célunkat. És gondold meg: ha te… te csak megsebesülsz… és ha azután beszélni kezdesz…
Kürt: Légy nyugodt, kezdek.
László gróf: Nohát, hogy tarthatsz akkor ilyesmitől. Légy nyugodt: én a magunk érdekében meggátolok minden… szerencsétlenséget. Én állok az útjába. Én vetem magam elébe. Hiszen nekem nagyobb érdekem, mint neked. Hát akkor: én most sietek, mert nemsokára indulunk. Mindenesetre: viszontlátásra.
Kürt (elgondolkozva): Viszontlátásra.
László gróf (indul kifelé).
Kürt (gondolkozva áll, azután elmegy balra).
László gróf (várta, míg elmegy, kiszól a terraszra): Stefi!
László gróf. Stefi gróf. Kürt.
Stefi gróf: Itt vagyok.
László gróf (gyorsan): Igazad volt. Arról beszéltek.
Stefi gróf: Nohát…! Az én szemem…! Szerelmi dolgokban…! És most mi lesz? Mikor kezdődik az isteni szinjáték, az elragadó, örök, örök komédia?
László gróf (gyorsan): Én mindjárt visszajövök. Várj itt, egy percig. Ha Kürt ki akarna jönni, tartóztasd föl -81- addig, míg én a többiekkel beszélek. Ne engedd kimenni… azután a többiek kint fogják, amíg én Ferenccel beszélek.
Stefi gróf: Jó, jó… (Dörzsöli a kezét.) Zajlik az élet, zajlik az élet. (László gróf kimegy, de ő tovább mondja.) Én csak mint amatőr gyönyörködöm már a zajlásában, de így is elragadó, sőt csak így van tiszta, művészi öröme az embernek belőle. Nekem mindegy: jobbra dől, vagy balra dől… (A szava dünnyögésbe vész; a pianinóhoz sétál, játszani kezd rajta.)
Kürt (balról jön, felöltő van rajta).
Stefi gróf (ekkor nagy nyomatékkal kezd játszani és hangosan – de szavak nélkül – dudol azzal a célzattal, hogy Kürt megálljon).
Kürt (meg is áll egy másodpercre, meg akarja kérdezni, mi a dal, de ideges; egy ideges mozdulattal abbahagyja tehát a dolgot és indul kifelé).
Stefi gróf (félszemmel nézte; azután – mikor látja, hogy megy – úgy tesz, mintha most vette volna észre): Hallo old boy! Ön még nem hallotta?
Kürt: Mit?
Stefi gróf: Nem? Pedig ön fogja igazán méltányolni.
Kürt: Mit?
Stefi gróf (lassan): Tudja: én utálom a népdalokat. Galambom, gerlicém, gerlém, tubám, subám, bundám, gallérom, (erre emelkedőbb hangon:) nadrágom, sás, káka, nád, ruca, csillag, hólyag, haramia! – utálom. Az egész népköltészet blague, vicc, mumpic. De néha talál az ember egy olyat, hogy sírni tudna örömében és elragadtatásában.
Kürt (szórakozottan): Igen… van néhány olyan…
Stefi gróf: Ön tud olyat? Például.
Kürt (szórakozottan): Hát istenem… például: „Amerre én járok, még a fák is sírnak…“ -82-
Stefi gróf (undorral): A… á… áh! Dehogy. Hiszen ez is csillagom, subám, gallérom, nád, káka, sás! – Nem ilyent. Olyant, amiben filozófia van. Tud olyant?
Kürt (szórakozottan, menni akar): Nem… olyant nem tudok.
Stefi gróf: De én igen. Most találtam. Ez mégis csak nagyszerü egy vidék… Ma hallottam. Hallgassa meg:
(Szünet.) Elragadó, mi?
Kürt: Igen. Ez… ez az egész?
Stefi gróf: Igen. Ez benne a nagyszerü. Semmi bundám, bánatom, csillagom: nem négy sor, nem két negyed, a dalforma is át van törve, – egyszerűen: meghalt a juhász…
Kürt (szórakozottan, menni akar): Igazán, nagyon érdekes.
Stefi gróf: Több, mint érdekes. Mély; bölcs, elmés, schoppenhaueri. Látja: minden filozófiának a halál a kezdete. Az ember ott válik emberré, mikor gondolkozni kezd a halálról. (Fájdalmasan.) „Ki mondja most a kutyának: csiba te!“ Ebben benne van minden: a juhász élete, a kutya élete, a juhásznak a kutya iránt való hálátlansága is, a kutya további sorsa, elhagyatottsága, az emberre ráutalt volta. (Kürt ideges és menni szeretne.) A megható a dologban az, hogy a juhász meghalt. Pedig mit veszített? Mindössze azt: nem mondhatja a kutyának: csiba te. Másrészt: a juhász és a kutya: ez egy kis közösség, egy életszöglet, egy mikrokozmosz. Ennek most vége. És föltárul a nagy probléma: hogyan alakul a kutya sorsa: „Csiba te“, ez nem volt kedveskedés. De (tragikusan) ki mondja ezentúl? (Kürt menni akar.) És… és… ebben a vonatkozásban -83- maga a „csiba te“ önálló létet kap, egy bizonyos autonómiát, függetlenné lesz embertől és kutyától… és… és…
(A terrasz ajtajában megjelenik László gróf.)
Kürt (szórakozottan): És?
Stefi gróf (megkönnyebbülten): És… eddig van. Vége. Gyönyörü, mi?
Kürt: Elragadó! (Szórakozottan indul kifelé.)
László gróf (az ajtóban Kürthöz): Menj, menj, az asszonyok reklamálnak. Kérdezni akarnak tőled valamit, udvaroltatni maguknak, vagy udvarolni neked egy kicsit.
Kürt (szórakozottan): Igen, megyek. (Megy és az ajtóban találkozik Viktor gróffal, aki ingerülten, dühvel, utálattal akar a szemébe nézni.)
Kürt (észre sem veszi, hanem kimegy).
László gróf, Stefi gróf, később Viktor gróf és Anna.
Stefi gróf: Csakhogy itt vagy már. Legfőbb ideje volt. A filozófia kezdett elfogyni… Megmondtad nekik?
László gróf: Igen.
Stefi gróf: Boldogok?
László gróf: Képzelheted.
Stefi gróf: Képzelem. Asszonyok számára mégis csak a legnagyobb öröm, ha egy másik asszonyt visznek a vesztőhelyre. A szerelmi mészárszékre.
László gróf (türelmetlenül): Ferenc még nem jött le?
Stefi gróf: Nem. Billiárdozik. (Filozófusan.) Az örök férj. Ha hatvan esztendős vőlegény is… Billiárdozik.
László gróf: Ha én Mihálynak nem tudnám elmondani a dolgot, hozzád küldöm majd.
Stefi gróf: Küldd hozzám. Én elmondom neki. Nagy -84- örömhír! Örvendetes családi esemény. A család fejének menyasszonyát lekapják a lábáról…
László gróf: Hallgass. Jön valaki.
Anna (jobbról jön).
László gróf: Mi az, kedves Anna… Vége a partienak?
Anna: Nem. De mindjárt vége lesz. Nemsokára jönnek le.
László gróf: No, én addig fölnézek hozzájuk. Ki győz?
Anna: Oh, természetesen Ferenc gróf.
László gróf: Természetesen.
Anna: Negyven point-nel van előnyben. Ő vele nem lehet mérkőzni.
László gróf: Persze, hogy nem… (Megy jobbra.)
Stefi gróf: Persze, hogy nem… (kisétál a terrasz felé).
Viktor gróf (eddig meglapult a bal szöglet hátterében. Nem rejtőzött, csak irtózatos izgatottsággal meghúzódott. Remeg a fölindulástól.)
Anna (egy másodpercig habozik, mit csináljon, azután le akar ülni. Észreveszi Viktort, kissé meglepetve): Ni, Viktorka, maga itt van? Miért olyan csendesen, meghúzódva? (Leül.) Tudja-e Viktorka, hogy olyan ott a szögletben, mintha lesben állna?
Viktor gróf (remegve): Kire állnék lesben, Anna? Nincs itt senki, aki bújkál. Nincs itt senki, aki titkol valamit. (Szünet.) Ugy-e nincs?
Anna (mereven): Nincs, Viktorka.
Viktor gróf: Egészen más volna, ha itt olyan emberek járkálnának, akik… csalók… árulók… Akkor… akkor igenis lesben állnék azért, hogy rácsaphassak a… a gazemberre, hogy megfogjam a torkát és péppé rugdaljam -85- a koponyáját. Utálom az árulót, a szemétfickót, a gazembert, a kutyáknak tudnám hajítani a testét…
Anna (kissé elcsodálkozva): Kire haragszik úgy?… Milyen furcsa kedvben van, Viktor. Embergyűlölő, rossz, keserü kedvü…
Viktor: Nem lehet mindenkinek olyan jó kedve, mint magának, Anna.
Anna: Mint nekem? Honnan gondolja, Viktor, hogy nekem jó kedvem van?
Viktor gróf: Hát istenem… bizonyosan jókedve van… egy ilyen szép lány, mint maga… akit mindenki szeret… Bizonyosan jókedve van.
Anna: Nem, Viktorka. Ideges, fáradt és szomoru vagyok.
Viktor gróf (közeledik hozzá): Úgy? Hm. És… miért ideges?
Anna (egy intéssel válaszol).
Viktor gróf: Van talán valami oka az idegességre? (Nagyon idegesen.) Nincsen? Ugy-e? Mi oka is lehetne rá? Minden úgy történik, amint akarja, azt teszi, amit akar… nem törődik senkivel, egészségesen kegyetlen.
Anna: Ne Viktorka… ne bántson. Nézze, jőjjön: üljön le ide. Hiszen maga a barátom, ugy-e? Üljön le ide és legyen kedves hozzám, legyen jó hozzám, úgy, amint szokta.
Viktor gróf (alig bír a megindultságával; leül, megragadja az Anna kezét): Anna… ha tudná…
Anna (kiszabadítja a kezét): Ne Viktorka, ezt nem. Hiszen megállapodtunk. Hiszen maga is belenyugodott, amióta tudja, hogy a Ferenc gróf felesége leszek.
Viktor gróf (a foga között): Az lesz?
Anna: Mit mond, Viktor?
Viktor gróf (másról beszél): De Anna… a kezét… a kezét csak szabad. -86-
Anna: Nem, Viktor, azt sem.
Viktor gróf (keserűen): És… senkinek sem szabad? Másnak sem szabad?
Anna: Sen… (megakad a szava). De micsoda hangon mondta ezt… mit akar ezzel mondani, Viktor?
Viktor gróf: Nekem gyönyörüen megmagyarázta, hogy az is csalás, ha a kezét megfogom és ha csak a kezét csókolom; nekem ezt sem engedi meg és…
Anna: És?
Viktor gróf: És… és… (dacosan vonogatja a vállát) semmi. Csak nekem ezt sem engedi meg és…
Anna: Mit: és? Miért mondja ezt, Viktor? Folytassa. Mondja tovább. És… és?…
Viktor gróf (keserűen): és… és csak maradjon is ilyen rideg és hozzáférhetetlen és korrekt, mert…
Anna: Mert?
Viktor gróf (nagy zavarban):… mert… csak… mert természetes, hogy csak… csak úgy lehet… a Ferenc bácsi felesége… (Dadog.) Másképpen nem… ugy-e… az természetes… hiszen… fölfedezhetnék… elárulhatnák…
Anna (nagy szemmel, merőn nézi. Azután elszánja rá magát, hogy kiveszi a titkát): Viktor… ugy-e, maga barátom nekem?
Viktor gróf: Igen.
Anna: Őszinte, jó barátom.
Viktor gróf: Én az vagyok.
Anna (lassan közelebb húzódik hozzá): Viktor… nekem olyan nagy szükségem van egy megbízható, őszinte barátra. Én olyan elhagyatott vagyok, nekem nincs senkim, akiben megbízhatnám…
Viktor gróf: De nem Anna… hiszen van magának más barátja is… régi barátja… akiben jobban bízik. -87-
Anna (közelebb símul hozzá): Az úgysem tart már… legfeljebb egy-két napig. De azután… ha én a Ferenc gróf felesége leszek… akkor nem lesz senkim… senkim, Viktor. (Megfogja a kezét.) Akar-e akkor majd az én legjobb… legjobb barátom lenni; hívem; bizalmasam; az egyetlen; a legjobb… legjobb barátom…
Viktor (reszket, sóhajtva): Anna!
Anna (hozzásimul): Ha egyedül leszek, maga jön el hozzám. Ha szomoru leszek, maga vígasztal meg, ha fázom, akkor magához simulok… Akarja?
Viktor gróf (reszketve): Akarom.
Anna: Akkor hát így lesz… (vár)… ugy-e?…
Viktor gróf (reszketve, szinte sírva bugyog belőle a szó): De Anna, akkor ne bízzék ebben az emberben. Ne higyjen neki. Ne… ne… ne engedjen… a… szavának. Megcsalja magát. Elárulja. Gazember; hiszen én mondtam magának, Anna, hogy gazember. Szemétfickó. Rongy. Gazember.
Anna (nem ereszti el, a fölindulását legyűri): Jó. Ezt Kürtre mondja… de mivel bizonyítja ezt, Viktor?
Viktor gróf: Mivel? Tudja, miért jött ez az ember ide?
Anna: Miért?
Viktor gróf (suttogva): Azért, hogy a maga házasságát Ferenc bácsival meggátolja.
Anna: Igen… én ezt tudom. De… ezért még nem gazember. Hiszen én mondtam, hogy mi ismertük egymást régebben már… és… és… ő is el akart engem venni… nem gazember tehát, ha ezt a házasságot meg akarja gátolni.
Viktor gróf (kétségbeesve): De Anna, hiszen nem azért akarta meggátolni. Hanem pénzért. Pénzért.
Anna (lélegzet nélkül): Mi… Mit mond, Viktor? -88-
Viktor gróf: Pénzért, ha mondom. (Suttogva.) A becstelen! Gazember! Fölbérelték, idehozatták, összeadták a pénzt… Már kapott is pénzt és még többet kap… ha… ha…
Anna: Ha… ha…
Viktor gróf: Anna… (keserűen, halkan) maga ide akart jönni a hívására… itt akart találkozni vele… éjszaka, mikor mindnyájan elmentünk.
Anna (lélegzet nélkül): Pénzért… azt mondja… pénzért.
Viktor gróf: Igen.
Anna (lihegve): És mondja, Viktor, mikor kap még több pénzt? Ha…
Viktor gróf: De nem kapja meg; a gazember; hiszen most már nem jön el ide, ugy-e nem, Anna?
Anna: Nem. Nem. De… mikor kapott volna… Ha? Ha?
Viktor gróf: Akkor, ha… ha Ferenc bácsi magát… nála találta volna.
Anna (szinte elvakultan a fájdalomtól, a szeméhez emeli a kezét): De hogyan? Hát… igen, értem, mindent tudnak. De hiszen úgy van, hogy én itt találkozom vele. Hát hogyan nála?
Viktor gróf: Úgy Anna… hogy maga… maga bement volna… innen a szobájába.
Anna: Ah, ezt igérte meg?
Viktor gróf: Ezt.
Anna: Ezért kellene pénzt kapnia?
Viktor gróf: Ezért.
Anna (a homlokára és a szemére szorítja a kezét és hátratántorog).
Viktor gróf: Mi az, Anna? -89-
Anna: Semmi. Semmi. (A fegyverállványhoz támaszkodott. Hirtelen megfordul, kiránt egy fiókot és kivesz egy Browning-pisztolyt.)
Viktor gróf: Anna, mit csinál?
Anna: Elveszem ezt a pisztolyt. Hiszen nekem ajándékozta Viktor, ugy-e? Most köszönöm. És megtanított bánni vele. Köszönöm, Viktor.
Viktor gróf: De Anna, minek ez most magának?
Anna: Én megmondtam, Viktor, ugy-e, hogy vannak árulások a világon… vannak tőrbe csalások, amikor ölni is szabad, amikor ölni kell, annál inkább, minél becsületesebb és minél jobb az ember.
Viktor gróf: De nézze… Anna… az Isten szerelmére, hiszen ez őrültség. Minek ez most, amikor már tudja… Amikor tudja, hogy gazember, amikor tudja, miért hívta magát. Minek most ez a védelem?
Anna: Nem védelem ez már.
Viktor: Maga most egyszerüen nem jön el. Egyszerűen nem jön ide.
Anna: Idejövök.
Viktor gróf: De hiszen akkor kiteszi magát mindennek…
Anna: Mindennek. (Nagy lélekzet.) És ha… ha azért hivott… ha azt akarta… ha azt akarja, hogy meglephessenek, hogy én… bemenjek hozzá… akkor… akkor…
Viktor gróf: Akkor?
Anna (alig bír a sírásával; lehajtja a fejét, de azután felemeli): Akkor én megölöm. (Elmegy jobbra, útközben kibuggyan a sírása.)
Viktor gróf: Anna… (utána akar menni, de Anna elhárítja). -90-
Viktor gróf, László gróf, Mihály gróf, Ferenc gróf.
László gróf: Kivel beszélgettél itt Viktor?
Viktor gróf (nagy zavarban): Annával.
László gróf: Mit beszéltél vele?
Viktor gróf: Ah, semmi nevezeteset… vadászatról… fegyverekről…
László gróf: Hová ment?
Viktor gróf: Bement a szobájába.
László gróf (bosszantja ez a hír, türelmetlenül csettint): Vajjon soká marad bent? Vagy hamarosan kijön?
Viktor gróf: Nem tudom… De… mintha… nem érezte volna egészen jól magát… kis fejfájás talán.
Mihály gróf (jobbról sietve): Hát mi ujság? Mondd el gyorsan. Csakugyan meglesz ma?
László gróf: Nem jön még Ferenc?
Mihály gróf: De igen, ő is jön… bekopogtatott Annához… (Hátrafordul.) Már jön is.
László gróf (gyorsan): Menj Stefihez; ő majd elmondja. Kürtöt az asszonyok ne eresszék el egyelőre.
Mihály gróf: Jó.
Ferenc gróf: Ah, itt vagytok. Nem mentek ki?
Mihály gróf: De igen. Megyünk… Jössz, ugy-e, Viktor?
László gróf (Ferenchez): Nem jönnél te is ki egy kicsit? Lesétálnánk a nagy alléba…
Ferenc gróf: Nem, én itt maradok. Megvárom Annát. Itt kellett volna rám várnia. Azt hittem, itt lesz, de bekopogtattam a szobájába… nem érzi egészen jól magát…
László gróf: Igen… Viktor mondta… egy kis fejfájás. -91-
Ferenc gróf: Én megvárom. Itt. Ti csak menjetek…
Mihály gróf: Igen… (Viktorral elmegy.)
Ferenc gróf (Lászlóhoz): Te nem mégy?
László gróf: Nem. (Lassan.) Ha nem volna terhedre, szeretnék veled egyről-másról beszélgetni.
Ferenc (nem is igen hallotta, mit mondott): Mi baja lehet vajjon?… Csak nem valami komoly dolog?
László gróf (lassan): Nem… nem lesz semmi komolyabb baja.
Ferenc gróf: Igen; azt mondta, hogy pár perc mulva kijön.
László gróf: Úgy? No hiszen akkor bizonyosan…
Ferenc gróf: Jó volna mégis az orvost fölhivatni.
László gróf: Hiszen azt majd meglátod…
Ferenc gróf: Igen. Ha kijön. Megvárom. (Leül.) Te mondani akartál valamit.
László gróf: Szívesebben elhalasztanám. Ez nem alkalmas hely… megzavarhatnak… Nem jönnél föl inkább a billiárdszobába?
Ferenc gróf: Nem. Itt akarok maradni az Anna közelében. Hátha szüksége van valamire. És ki zavarhatna itt? Legföljebb Anna jöhet és az nem baj.
László gróf: Éppen ennél a beszélgetésnél az ő jelenléte sem volna kivánatos.
Ferenc gróf: Ő minden beszélgetésnél jelen lehet, amelyet én folytatok.
László gróf: Éppen ennél a beszélgetésnél az ő jelenléte az, amely legkevésbbé kívánatos.
Ferenc gróf (föláll): Mi?
(Szünet.)
László gróf: Hm… igen… róla akarok veled beszélni. -92-
Ferenc gróf (megvetően elmosolyodik, végtelen lenézéssel legyint egyet a kezével; azután visszaül a helyére. A gesztusa azt jelenti: tessék, de ez nemcsak hiábavaló, hanem rossz és megvetni való dolog is).
László gróf: Én érzem, milyen nehéz az a feladat, amelyre vállalkozom. De az irántad való tisztelet és szeretet, a nevünk és a becsületünk féltése kötelességemmé teszi, hogy vállaljam.
Ferenc gróf (megvetően): Csak egyre figyelmeztetlek: magának árt mindenki, aki én nálam Annának ártani akar.
László gróf: Tudom. Az iránta való vonzalmadnak, ragaszkodásodnak és különösen korlátlan bizalmadnak minden jele azonban csak sürgősebbé teszi, hogy veled közöljem azt, amit közölni akarok.
Ferenc gróf (egy kelletlen, fanyar gesztussal fölszólítja, megengedi, hogy beszéljen).
László gróf (lassan, óvatosan, időről-időre aggódva átpillantva a jobboldali folyosóra, nem jön-e Anna). A… mikor… te közölted velem azt az elhatározásodat, hogy Galambos Annát a menyasszonyoddá választod, magad mellé emeled, akkor én egyetlenegy kétségemnek adtam kifejezést, annak, hogy az elhatározásoddal áthidalt nagy társadalmi különbség vajjon csakugyan áthidalható-e. Hogy egy… végre is más világból való lány a… legjobb akarata mellett is… tud-e méltóvá lenni ahhoz a helyhez, amelyet te juttatsz neki… hogy nevelés, megszokás, öröklött és szerzett hajlandóság nem vonja-e újra meg újra… a legkülönbözőbb… sokszor reánk majd bizonyára kínos módon vissza ahhoz a társadalmi réteghez, amelyet elhagyott…
Ferenc gróf: Ostobaság. Annának egy királynő rangja sem volna sok. -93-
László gróf: Minthogy te így gondolkoztál, nekem a kétségeimmel vissza kellett vonulnom. Minthogy te a menyasszonyod nyíltságában, őszinteségében, gondolkozásának előkelőségében föltétlenül megbíztál, nekem… nekünk hallgatnunk kellett.
Ferenc gróf: Hallgatnotok kellett! Anna őszinte, becsületes és előkelő.
László gróf: A kétségeink, a féltő… a szerető aggodalmaink azonban természetesen megmaradtak. És megdöbbenve, elszomorodva, lesújtva kellett konstatálnunk, hogy az idő – alig pár hét – nekünk ad igazat, igazolja a kétségeinket és fájdalmas bizonyossággá teszi az aggodalmainkat.
Ferenc gróf (föláll; halk, komor, fenyegető): Mi? Hogy mered ezt mondani? Ez nyílt gyanusítás. Ez vád. Ez rágalom.
László gróf: Négy hét óta van itt egy – a mi körünkben szintén szokatlan – vendéged: ez a Kürt, akit mi meg akartunk nyerni a mi ügyünk… a mi gondolkozásunk számára.
Ferenc gróf: Kürt!… Én… úgy láttam… hogy a gondolkozása nagyon helyes átalakuláson ment át.
László gróf: Igen… te is megkedvelted. Nem tehetségtelen ember. Hasznát lehetne venni. Az átalakulása azonban csak látszólagos volt és… ahelyett, hogy őt megnyertük volna egy előkelőbb gondolkozás, egy magasabb társadalmi réteg levegője számára… a helyett, – úgy látszik, – az történt, hogy ő nyerte meg Annát mindkettejük öröklött szokásai, lazább erkölcsi fölfogása, hiányosabb becsületbeli nézetei számára.
Ferenc gróf (nagy, egyre fokozódó aggodalommal): Miből következteted ezt? -94-
László gróf: Mi mindnyájan, – anélkül, hogy különös figyelmet fordítottunk volna rá, – azt vettük észre, hogy ez a két idegen környezetbe került, de kétségtelenül közös gondolkozásu ember… itt közöttünk… egymásra talált. Mi, – anélkül, hogy észleleteinket egymással közöltük volna, – egy titkos és egyre bensőbbé váló egyetértés jeleit véltük fölfedezni közöttük.
Ferenc gróf (elfojtja, legyűri, lenyeli a kételkedését): Lehetetlen!
László gróf: Egyre nagyobb nyugtalansággal szemléltük ennek az… az egyetértésnek a titkos, alig észrevehető megnyílvánulásait; végre is lehetetlen volt egymás előtt elhallgatnunk a félelmeinket és mikor megfigyeléseinket összevetettük: nem lehetett többé kételkedni benne, hogy az aggodalmaink jogosak. Nem lehetett benne kételkedni.
Ferenc gróf: Hát én kételkedem benne. És én bizonyságot szerzek.
László gróf: Hogyan?
Ferenc gróf: Megkérdezem Annát: ha így van, amint mondod, ő azt fogja mondani igen; és ha ő azt mondja, hogy nem, akkor nincs így, ha százszor összevetettétek is a megfigyeléseiteket.
László gróf: Ez a te nagylelkü bizalmad és előkelő nyíltságod jogos volna és célravezető volna akkor, ha itt nem eltörölhetetlen társadalmi különbségekről, vérbe is átment megszokásokról volna szó. Ha a mi körünkhöz tartozó nőről volna szó, én beszélnélek le minden más kisérletről… ellenőrzésről… próbáról.
Ferenc gróf (tépelődve, komolyan): És így?
László gróf: Így más módot kell ajánlanom, annyival inkább, mert a bizonyosság megszerzésére egy, fájdalom, nagyon is meggyőző alkalom kínálkozik. -95-
Ferenc gróf: Miféle alkalom?
László gróf (óvatosan): Mi… egy óra mulva… fölmegyünk a vadászlakba…
Ferenc gróf (remegve): Csak nem akarod?… Ne merd azt mondani, hogy…
László gróf: Én ma akaratlanul tanuja lettem egy beszélgetésnek, egy siető, halk hangu, izgatott megállapodásnak.
Ferenc gróf: Anna?… Nem hiszem. Nem igaz. Hogy Anna?
László gróf (állandóan figyelt jobbra; gyorsan): Vigyázz. Anna jön. Kérlek, ne szólj neki.
Ferenc gróf: Szólok. Igenis, szólok…
László gróf (gyorsan): Mindnyájunk érdekében, a nevünk érdekében… a bizonyosságért. Utólag, ha akarod, minden elégtételt megadhatsz neki.
Ferenc gróf: Nem. Én megkérdezem.
László gróf: Akkor sohasem szerezhetsz bizonyosságot. Soha.
Anna (jön jobbról).
Ferenc gróf (feléje indul, de útközben megáll. Félig elfordított arccal áll).
László (a szoba másik végében, erőszakolt mosolygással).
(Nagy hallgatás.)
Anna (látja, hogy milyen beszélgetést zavart meg, Ferenchez): Csak azt akarom megmondani, hogy semmi komoly bajom nincs. Múló rosszullét…
(Szünet.)
Ferenc gróf: Igen… köszönöm…
Anna: Beszélgettek? Nem akarom a beszélgetést megzavarni… (Lassan, mint aki várja, hogy talán szólnak neki, kimegy a terraszra.) -96-
Ferenc gróf (fölindultan, mintha vissza akarná hozni, az ajtóig megy, visszafordul): Én most hazudtam neki. A hallgatásommal hazudtam. Ha te engem hazug módon kényszerítettél erre a hazugságra, akkor… (a fölemelt két ökle fejezi be a mondatot).
László gróf (nyugodtan): Az az izgatott hangu megállapodás, amelynek én akaratlanul tanúja lettem, ez volt: miután mi elmentünk, miután az itthon maradtak visszavonultak, Anna idejön. Visszajön. Kürt itt várja. Addig, amíg valami meglepetés veszedelme fenyegetheti őket, itt maradnak, – ez ártatlan hely, – azután visszavonulnak… bizalmasabb beszélgetésre… talán (balra) a Kürt szobájába.
Ferenc gróf (lélegzet nélkül, a torkát fojtogató indulattal hallgatta ezt a közlést: a keze fölemelkedik, a levegőt markolja meg kegyetlen szorítással): Ez?… Ezt?… (rettentő indulatában egy másodpercig még céltalanul rázza az öklét, azután megfordul, a fegyverállványhoz megy és levesz, leránt egy fegyvert. Megragadja.) Akkor én… én… (megrázza a fegyvert és fölszegi a fejét).
(Szünet.)
Ferenc gróf (leül, csendesebben): Én ítéletet tartok.
László gróf: Ahhoz, hogy a letagadhatatlan bizonyosságot megszerezzük, el kell mennünk. De nem megyünk föl a vadászlakba.
Ferenc gróf (magát emésztve, halkan): Nevetségessé tettek.
László gróf: Megállunk a kerti háznál, – onnan át lehet ide látni, – amikor innen elmennek, – amikor itt homály támad, – akkor…
Ferenc gróf: Hazudtak nekem.
László gróf: Akkor átjövünk. -97-
Ferenc gróf: A becsületem… megbosszulom. (Úgy fogja meg a fegyvert, mintha el akarná törni.)
László gróf: Addig óvatosságra van szükség… hallgatásra… úgy kell tennünk, mintha elmennénk… (A terrasz felé.) Jön valaki… kérlek… bizonyos óvatosság kell… a haragodat addig…
László és Ferenc gróf. Galambos, azután Anna.
Galambos (fegyver van nála): Gróf úr, jelentem, hogy negyedóra mulva indulunk.
Ferenc gróf (nem bír a dühével; föláll és mintha minden haragját rá akarná ontani erre az emberre, rádördül): Galambos, a maga lánya egy… Csalt! Hazudott! Kidobom… visszaröpítem a maga nyomoruságába… a szemétbe… ahonnan fölemeltem.
László gróf (rémülten): Kérlek… hiszen így mindent kockára teszünk… Nézd, itt jön.
Ferenc gróf (Galamboshoz): Galambos, egy szót se merjen erről Annának mondani. Érti? Ha csak egy szót mer!… (Az ökle a levegőbe emelkedik.)
Anna (bejön a terraszról).
László gróf: Hm… igen… hát: indulhatunk!
Ferenc gróf: Galambos, rögtön indulunk. Fogasson.
Anna: Nincs még korán az indulásra? A hold még nem kelt föl.
Ferenc gróf (nem néz rá): Nem. Éppen ideje. Nekünk elég világos lesz. Megyünk. (Nem tud az Anna szemébe nézni; megfordul, jobbra elmegy.)
László gróf: Én hivom is a többieket. (Megy a terraszra.) -98-
Anna (gyötrődve megáll, az apjára téved a szeme): Apám… mit mondott magának a gróf?
Galambos (rémülten, összezúzottan): Semmit… én nekem semmit sem mondott.
Anna: Apám… rákiáltott magára… kihallatszott… nem mondott én rólam valamit…?
Galambos (nagy lelki harc után): Nem, nem, semmit. Csak azt mondta, hogy indulhatunk már… itt az ideje… lehet fogatni… egyebet nem mondott.
Anna: Egyebet nem?
Galambos (gyötrődve): Egyebet nem.
Anna (elfordul tőle): Jó. Menjen.
Galambos (kétszer is visszafordul, hogy mindent elmondjon, azután összetörten, gyáván kilopódzik).
Anna (leül egy karosszékbe és maga elé mered).
Anna, Kürt, Mihály gróf, László gróf, Ferenc gróf, Stefi gróf, Viktor gróf, Margit grófnő, Emma grófnő.
Kürt (a két asszonnyal a terrasz felől jön be. Velük együtt víg zsivajjal, Mihály, László és Stefi is. Viktor utolsónak hallgatva, izgatottan.)
(Mikor már bent vannak, bejön Ferenc gróf is. Hallgatva leül, a szobának az Anna helyével szembeeső, legtávolabbi részében.)
Margit grófnő (Kürthöz): Hát csak az ősz?
Kürt: Csak az ősz, grófné. A tavasz ordináré, alantas, közönséges. Plebejus évszak. Az ősz finom, nemes, tiszta, előkelő.
Emma grófnő: De a mámor, maga mámorról beszélt.
Kürt: Igen, van az ősznek egy mámora, ez az igazi. -99- A tavasz mámora olyan, mint a must: zavaros, piszkos, semmis. Az ősz mámora édes, de fanyar, gyönyörü és tiszta, hideg és borzongító, mint a pezsgő. Tavasszal kis ostobaságok történnek, ősszel nagy és nagyszerü őrültségek. Tavasszal plebejusok szeretnek, ősszel arisztokraták. (Kis hallgatás.)
Mihály gróf: Kár, hogy ön nem vadászik. Ha valaki így szereti a természetet.
Kürt: Én? Én utálom a természetet. Hiszen ezért szeretem az őszt. Csak akkor tudok megbocsátani a természetnek, mikor megszelidül, elbágyad, fáradtan liheg… A fákról karikázva hullanak a levelek és a halál illata árad el az erdőben. A halál borzongató illata: ez adja az őszi mámort.
(Kis hallgatás.)
Mihály gróf: Akkor tudná élvezni igazán, ha kint járna és fegyverrel tudna bánni.
László gróf: De hiszen Kürt kitünően kezel minden fegyvert.
Kürt: Igen. De állatot nem szeretek ölni. Csak embert.
Ferenc gróf (nem tudja a haragját egészen elfojtani): Az ember védekezik.
Kürt (vidáman): Éppen azért. Én azt szeretem. Az állat? Voltam egy-két vadászaton, a meglőtt nyúl csecsemősírással bukik föl, a meglőtt őz gyereksírással, a róka úgy vinnyog, mint egy szegény, öreg asszony. Nem szállok szembe nőkkel és gyerekekkel.
László gróf: Azért megyünk mi fővadra.
Kürt: A szegény szarvas…! Az is ősszel szeret. Arisztokrata. Megáll… belemennydörgi a szerelmét az erdőbe… És én egy mámoros, szerelmes férfit meglessek… orvul lelőjjem?
(Kis hallgatás.) -100-
Stefi gróf: Ez az egészben a legszebb. Az ember átveszi a gondviselés szerepét. Megyek, fogom a fegyveremet – most én vagyok a végzet. Az istenek akarata. Több. A bosszuálló sors. Ananké. Beleavatkozom életbe, szerelembe… eldördül a fegyverem… és az életben maradt szarvasok – a többiek – bűnről és bűnhődésről beszélnek, felsőbb hatalmakról, amelyek megfenyítettek egy elbizakodott vétkest.
(Kis szünet.)
Stefi gróf (folytatja): Én is úgy halok meg… valamikor… Szerelmesen, mámorosan bőgök majd… egyszerre jön a halál és felfordulok. „Ez a bűneim büntetése“, gondolom. Pedig csak valami láthatatlan felsőbb lény vadászott… cserkészett… rámkapta a fegyverét… éppen amikor a legszerelmesebben és legmámorosabban bőgtem…
(Kis szünet.)
Kürt: Lehet… lehet, hogy ilyenek a végzet utai. Én azonban semmi kedvet sem érzek rá, hogy beleavatkozzam az ilyen dologba… különösen szerelmi harcokba… Hadd verekedjék ki ezeket a harcokat maguk között: a szarvasok is, az emberek is.
László gróf: A szarvasok már harcolnak odakint. Tegnap már behallatszott a bőgésük. Holdvilágos az éjszaka… pompás vadászat lesz.
Stefi gróf: Egyet azért sajnálok: hogy az ember önkéntelenül is segítségére van az asszonyi léhaságnak. Hajh az asszonyok, az asszonyok! Az asszonyok közömbösen várnak, míg a férfiak életre-halálra tusakodnak. Azután, azután a győzőhöz csatlakoznak.
Emma grófnő (mosolygó sértődöttséggel): De csak odakint. A szarvasoknál! -101-
Stefi gróf: Nem a… a… Persze, a szarvasoknál. A szerencsésebbhez csatlakoznak. Ahhoz, amelyik elkerülte a golyót. Ezek az asszonyok, ezek az asszonyok!
Kürt: Ezért nem volna szabad beleavatkozni a harcba. Hadd győzzön az erő. Hadd győzzön a támadó fiatalság, – ha tud, – a maga erejéből.
(Kint kocsirobogás.)
Ferenc gróf (föláll): A támadó fiatalságot véres fejjel kergetik vissza… odakint. Odakint többnyire az öregek győznek. Itt a kocsi. Mehetünk.
Kürt: Jó mulatást. Jó vadászatot.
Ferenc gróf (egy intéssel elbúcsúzik a maradóktól): Jó éjszakát Anna…
Anna (föláll): Jó éjszakát. (Egy másodpercre farkasszemet néznek.)
Anna (odahajtja a homlokát).
Ferenc gróf (futóan, elfacsarodó arccal megcsókolja): Viszontlátásra.
Anna: Viszontlátásra. (Gyorsan megfordul és kimegy.)
László gróf, Mihály gróf és Viktor gróf (is mennek).
Emma grófnő: Holnap délelőtt itthon vagytok?
Mihály gróf: Igen, igen. Már tízre itthon vagyunk.
(Anna kivételével mindnyájan kimennek a terraszra. Kint rövid búcsúzás. Kocsirobogás.)
Emma grófnő, Margit grófnő és Kürt (visszajönnek).
Margit grófnő (ásítozik): Istenem… de elálmosodtam… A lovaglás is sok volt… a tennisz pedig halálra fárasztott… (Ásítozik.)
Kürt: Kimélnie kellene magát grófné. A sport túlhajtása árt ám a szívnek.
Margit grófnő (kissé megijedten): Igazán?! (Más hangon.) -102- Majd vigyázok… most alig várom, hogy ágyban legyek. (Ásít.) Megyek is. Jó éjszakát. (Üdvözlések. Annához:) Jó éjszakát drágám.
Anna: Jó éjszakát édesem.
Margit grófnő (elmegy balra).
Emma grófnő (Kürthöz): Azt hiszem, igaza van, mértéket kell tartani. Ma én is igazán elfáradtam.
Anna (észreveszi, hogy egyedül akarják hagyni Kürttel, hirtelen föláll): Jó lesz ha te is lefekszel szívem. Én is jó példával járok elől. Jó éjszakát. (Megy jobb felé.)
Emma grófnő: Jó éjszakát drágám.
(Szünet. Kürt a grófnét nézi; az asszony kerüli a pillantását, de végre is rá kell néznie.)
Kürt (a legnyugodtabb, kötekedő arcátlanságával): Grófné… egyedül hagytak bennünket… Nincs ebben valami gyöngéd szándékosság?
Emma grófnő (egy olyan mozdulatot tesz, mint aki azt mondja: hát ez hihetetlen).
Kürt: Asszonyok szeretik a vágyódókat… szívesen félreállnak az útjukból… örülnek, ha elvonulhatnak.
Emma grófnő: Kürt, a maga szemtelensége fölülmúl minden emberi mértéket. Csak nem akar most nekem udvarolni.
Kürt: De igen. Teljes lendülettel. Jó kedvvel. Félrecsapott kalappal, mint egy duhaj parasztlegény.
Emma grófnő: Miket mert az előbb is mondani… nem félt? Maga hallatlanul vakmerő.
Kürt (közeledik hozzá): És maga grófnő? Egy cseppet sem? Ha csak egy kis vakmerőség volna magában… egy kis kötekedő kedv… akkor megérezné, milyen furcsa az, hogy mi most itt egyedül maradtunk, hogy éppen bennünket hagytak egyedül… és… megérezné… hogy -103- legforróbb csók az, amelyet a legvakmerőbben vált az ember… a legelszántabban… a legfurcsábban kinevetve másokat…
Emma grófnő (kissé bágyadtan): Ah… hogy mer ilyet mondani… én fölmegyek…
Kürt: És én fölkisérem. Lábujjhegyen. Lopva. Összesímulva. Mindenkit megcsalva… nem egy embert, – tízet…
Emma grófnő: Hiszen magának itt kell maradnia.
Kürt: Az más. Arra ne gondoljon. Azzal ne törődjék. Az később van. Most fölvillant előttünk egy égő és csodálatos félórának a reménye… most elcikázott a szemünk előtt, mint a villám, egy páratlan, egy nagyszerü, egy mámoros vakmerőség gondolata… Csak ezt most! Semmi mást! (A hangja egy másodpercre sem válik meleggé. Ő maga maradt hideg, vizsgálódó, közömbös. Inkább kisérlet, megszokott vakmerőség az egész a számára, nem komoly vágy.)
Emma grófnő: Lehetetlen. Lehetetlen. Nem jöhetne vissza idejekorán. (Ránéz; a Kürt hideg és vizsgálódó pillantása kijózanítja.) Ah, hiszen maga nem gondolja komolyan. Most is hazudott. (Elfordul; azután megindul, megáll és visszafordul.) Én megyek. Maga maradjon itt. És hazudjék több művészettel. (Elmegy balra.)
Kürt (fanyar mosolygással, – egy kis ajkbiggyesztéssel néz utána; azután megfordul, átsétál a szobán, ahol egészen egyedül maradt, kinéz jobbra; előre jön, megáll és komolyan maga elé néz. Azután elűzi a saját komolyságát, vállat von, odamegy a pianinóhoz és – mintha a saját helyzetét travesztálná – halkan játsza rajta a Parasztbecsület intermezzóját, azután félhangon dudolja: „Oh Lola, arcod olyan, mint a liljom s mint ért cseresznye olyan az ajkad…“). -104-
Kürt, Anna.
(A jobboldali ajtó kinyílik, halkan fölrántódik és az ajtón bejön, az ajtóban megáll Anna. Köpönyeg van rajta; jobb keze a köpönyege zsebében van, oda később is vissza-visszatéved.)
Kürt (megfordul, meglepetve, komoly nyugalommal): Maga az, Anna?
Anna: Én vagyok. (Az ajtónál marad.)
Kürt (szeretné legyürni a saját izgalmát): Nem vártam még… Azt hittem, sokkal tovább kell még maradnom…
Anna: Nem örül, hogy ilyen korán jöttem?
Kürt: De igen… Örülök… csak… arra gondoltam, hogy meglephetnek. Jöhet valaki.
Anna: Legyen nyugodt Kürt… Nem jön senki.
Kürt: Miért olyan bizonyos ebben, Anna?
Anna: Csak… gondolom… Fáradtak. Lefeküdtek. De ha jönne is valaki: mi van abban, ugy-e, hogy mi itt vagyunk… beszélgetünk.
Kürt: Igen, igen. Persze… abban nincs semmi.
Anna: De ha nem akarja, hogy maradjak… ha attól tart, ha fél valamitől… akkor visszamehetek.
Kürt: Nem, nem. Miért áll ott, Anna. Jőjjön beljebb, jőjjön közelebb hozzám… (Elmozdul a pianinótól és eléje megy.) Örülök, hogy itt van. Rossz lett volna, ha nagyon megvárat…
Anna (lassan jön beljebb): Én sem tudtam volna sokáig várni… Nem tudtam a szobámban maradni. Lefeküdtem… hátha pihenhetek egy kicsit… de két perc -105- mulva kiugrottam az ágyból… Borzongok; ez az őszi mámor talán…
Kürt: Bizonyosan az…
Anna: Borzongok… Nézze forró tőle a kezem. (Nyujtja a kezét. Kürt megfogja.) Forró tőle az egész testem… két percig sem tudtam az ágyban maradni, égett a párnám… kiugrottam… hajtott valami nagy nyugtalanság. Kergetett egy nagy türelmetlenség… pongyolát vettem és ezt a köpönyeget… Nincs is rajtam más, nézze… (Nyujtja, kínálja magát a Kürt tapintásának.)
Kürt (végigsimítja a testét, megreszket az érintésétől. Most mély és őszinte a hangja): Anna, hogy vágyódtam én maga után… Hogy szeretlek, hogy kívánlak, milyen szomjas vagyok… (Lassan, félig lehunyt szemmel, igazán mámorosan magához öleli Annát és a nyakát csókolja meg.)
Anna (hideg, fájdalmas, lesben álló arccal engedi): Igazán… nagyon szeret engem… Kürt…
Kürt (a kezébe fogja az arcát és gyöngéden fölemeli): Téged, – senki mást. Téged, – soha mást. Veled, veled!… Veled elmenni, veled összebujni, nálad megpihenni, téged megölelni, veled elrejtőzni…
Anna (lehunyt szemmel hallgatta; most kiszabadítja a fejét és elfordított arccal kérdezi): Szeretne velem… egyedül lenni… elrejtőzni…
Kürt: Anna! (Megöleli; Anna engedi. Halkan, szinte súgva): Anna, menjünk el innen… ez nem jó hely… Anna, közel akarok hozzád lenni, csendben, sötétben hallgatni a szíved dobogását… menjünk el innen, Anna!
Anna: Igen. Menjünk. (A jobb zsebébe nyúl; balra fordul): Hová?… Hozzád?
Kürt (meglepetve): I… igen… -106-
Anna (elfordított arccal): Igen… menjünk…
Kürt (meglepetve, nagy zavarban): I… igen… (Egyre kínosabb zavarban.) I… igen… (Hirtelen.) Várjunk még, Anna. Várjon még. Üljön le ide, Anna.
Anna (még mindig elfordított fejjel): Itt maradjunk? Nem szeretem ezt a helyet.
Kürt: Maradjunk itt egyelőre, Anna. Üljön le. (Leülteti az elől lévő diványra. Föl és le jár.) Hiszen minekünk annyi beszélni valónk van, nekem annyi a mondanivalóm, a kérdezni valóm. Korán volna még abbahagyni ezt a beszélgetést.
Anna: Úgy? Korán volna? Miért?
Kürt: Mert én olyan régen vágyódom rá, hogy bátran, hangosan, szabadon beszélhessek magával. Én alig vártam ezt a találkozást, Anna.
Anna: Én is.
Kürt (örömmel): Maga is, Anna?
Anna: Igen… izgatottan és türelmetlenül vártam.
Kürt: Maga is azt érzi Anna, ugy-e, hogy mi… úgyszólván egy leszámolással tartozunk egymásnak, egy teljes, végleges, őszinte leszámolással.
Anna: Igen. Én is úgy érzem: egy teljes, végleges, őszinte leszámolással.
Kürt: Nagyon jó. Látja ennek örülök. A lelkemből örülök. Hát akkor… akkor én kezdem… és teszek egy őszinte vallomást. Én megmondtam magának, Anna, hogy miért jöttem ide.
Anna: Igen… Azért – ugy-e – hogy meggátolja a gróffal való házasságomat.
Kürt: Igen. Azért.
Anna: És – és ez a szándéka megváltozott talán azóta? -107-
Kürt: Nem.
Anna: Nem?
Kürt: Nem. De meg kell most magának mondanom, Anna, hogy amikor először beszéltem erről a… a szándékomról magának, akkor nem éreztem olyan… egészen mélyen… nem éreztem olyan parancsolónak, olyan ellenállhatatlannak, olyan elkerülhetetlennek…
Anna: Nem volt egészen őszinte.
Kürt: Látja, bevallom: nem.
Anna: És most… most úgy érzi, mindenáron meg kell gátolnia, meg fogja gátolni.
Kürt: Igen. Mert látja, azóta – három hét óta – amióta egyre többet és egyre nagyobb figyelemmel nézem magát és foglalkozom magával, azóta egyre nő, árad és dagad bennem egy olyan érzés, amelyet én eddig sohasem ismertem: egy parancsoló, türelmetlen és mégis gyöngéd nagy vágy… egy forró, lázas és mégis halk kívánság… Nemcsak az, hogy maga az enyém legyen, hanem az, hogy… hogy maga hozzám egészen közel jusson, (feléje nyul) nemcsak így: hanem lélek a lélekhez, hogy a maga szíve is édesen, tisztán és bizalommal fölmelegedjék. Magát egy jégkéreg választotta el tőlem… neheztelés, bizalmatlanság… hogy az elolvadjon, annak vége legyen…
Anna: Annak egészen vége van, Kürt.
Kürt: Hogy bízzék bennem.
Anna: Én bízom magában, Kürt.
Kürt: Korlátlanul és föltétlenül.
Anna: Korlátlanul és föltétlenül bízom magában.
Kürt: Hogy kövessen engem oda, ahova akarom.
Anna (föláll): Én követem… oda, ahová akarja.
Kürt: Hogy éppen olyan nagy, nagy vágyat érezzen…
Anna: Én éppen olyan nagy vágyat érzek… -108-
Kürt: Az után, hogy együtt legyünk, egyedül legyünk…
Anna (lesütött szemmel): Igen. Én is azt akarom.
Kürt: Anna! (Megöleli.) Odajössz, ahová akarom.
Anna: Oda.
Kürt: Menjünk innen… Akarod? Hozzám.
Anna: Igen. Gyere. (Elfordul. Egy-két lépést tesz balra. A pisztoly után nyul.)
Kürt (ismét megzavarodik, meghökkenve néz a lány után; áll; nagyon kínosan): Igen, Anna… igen…
Anna (halkan, elfordulva): Menjünk el innen Kürt…
Kürt: Igen, Anna… (Kínosan.) Várjon még Anna… Üljön le… Mi, ugy-e, azt akartuk, hogy ez a beszélgetés egy nagy, őszinte leszámolás legyen…
Anna: Azt.
Kürt: Akkor hát… maradjunk még… maradjon Anna… beszélgessünk…
Anna (merev arccal): Azért hivott engem ide, Kürt, hogy beszélhessünk?
Kürt: Azért… Nem… De igen… Milyen furcsa maga ma Anna.
Anna: Én egészen olyan vagyok, mint máskor. És maga is… olyan, mint máskor.
Kürt: Nem, én nem vagyok olyan, én… én… olyan izgalmat és felindulást érzek, mint még soha… azt a nagy vágyat, hogy magát egészen meghódítsam… visszahódítsam… remegek a türelmetlenségtől…
Anna: Én is türelmetlen vagyok, Kürt és… azt a nagy vágyat érzem, hogy magát egészen megismerjem, hogy az arcát álarc nélkül lássam.
Kürt: Ezt, igen, ezt – ezt akarom. Álarc nélkül! Őszintén! Egyenesen őszintén végre!
Anna: Egészen őszintén! És csakugyan itt? -109-
Kürt (kissé kellemetlenül érintve): Igen itt… miért?
Anna: Nem volna jobb, ha elmennénk innen máshová… Ez… ez… nem jó hely… nem szeretem…
Kürt: De igen, Anna. Maradjunk itt.
Anna: Maradjunk? Ahogy akarja. Maradjunk itt…
Kürt: Várjon csak, Anna. A hangjában van valami hidegség, valami idegenség… Szeretném, ha fölmelegednék. Maga nagyon megváltozott, Anna. Nem szereti már az embereket…
Anna: Nem. Amikor én… régen… valamikor elmondtam magának, hogy szeretem az embereket, jót akarok nekik, bízom bennük, akkor maga azt mondta, Kürt, nem szabad szeretni őket, hidegen és ellenségesen kell velük szemben állni, nem szabad bennük bízni.
Kürt: Igen… vigyázni kell az embernek magára. De én… én most itt vagyok… bennem bízzék most. Mondja, bízik bennem, Anna?
Anna (elnéz a feje fölött): Bízom.
Kürt: Hisz nekem, Anna?
Anna: Hiszek. (Az arca mást mond.)
Kürt: Akkor jó. Akkor én mindenekelőtt egy nagy vallomással tartozom magának, Anna. Meg kell mondanom… talán meg tudom értetni… miért hagytam el én magát…
Anna: Miért?
Kürt: Látja, Anna: nekem, szinte amióta gondolkozom, két keserves, nagy vágyam, nagy harcom volt: a pénzért, – az volt a könnyebb – és a… az asszonyért. Féktelen, nagy, fogatösszeszorító, kegyetlen hajsza volt… igen, bevallom, mindig éhes voltam… mindig új nő kellett… mindig asszony nyomában voltam… de mindig -110- – még mielőtt valamelyik az enyém lett volna, – már kellemetlenséget, kifáradást, megunást éreztem. Az enyém lett, de én már terhesnek éreztem a dolgot… már láncnak éreztem a viszonyt… már az első napon… És látja, Anna: én magát nagyon szerettem akkor is, de megrettentem attól, hogy egy egész életre… egy egész hosszu életre… És mert féltem, hogy gyenge leszek, azért hagytam el búcsu nélkül. Igen, én is éhesen és a hűség szándéka nélkül közeledtem az asszonyokhoz. De… az asszonyok is úgy fogadtak… úgy bántak velem… egy kis szerelem, néhány csók, azután vége.
Anna: Kürt, maga nem is ismeri az asszonyokat.
Kürt: Én?
Anna: Maga. Ha százzal volt is dolga… egyetlenegyet sem ismert igazán. Nem is ismerhette meg őket, mert mohón… mert szívtelenül közeledett hozzájuk… Ha hitt volna bennük, ha hűséget várt volna, ha áldozatokat kívánt volna tőlük… majd meglátta volna. De a maga sorsát egy hazugság szabta meg… egy hazugság sikere mutatott magának utat… maga a hazugságot választotta… Maga nem is tudhatja, milyen lehetőségek vannak egy asszonyban… mennyi áldozatkészség… Nekem is van egy gyermekkori történetem, Kürt…
Kürt: Mi az, Anna?
Anna: Ah, ostoba kis történet. Csak nem fogunk most kis történeteket elmondani egymásnak, Kürt. Beszéljünk másról.
Kürt: Nem, Anna. El kell mondania. Én mindent tudni akarok most magáról.
Anna (belenyugszik): Én akkor nem voltam még tízéves… csak három-négy… Babákkal játszottam, nagyon szerettem a babáimat, azt mondtam, a gyerekeim… -111- Egyszer azonban kaptam ajándékba egy cserép ciklament. Budapesten laktunk még, az apám még katonatiszt volt, az anyám még élt… A ciklament betettük az én szobámba, a szegény kis növény arra fordult az ablak felé, a világosság felé. Én ápoltam. Én öntöztem, híven, lelkiismerettel, egy élőlény volt, amelyet rámbíztak. De ügyetlen, ostoba, három-négyéves kis lány voltam, a vizet, amelyet hoztam, mindig kilocsoltam, padlóra, butorra. Egyszer azután megtiltották a locsolást. Én sírtam: „Látod, – mondta nevetve az apám, – hullasd rá ezeket a nagy könnyeket a virágra… ez lesz a legjobb öntözés.“ Én addig engedelmes, jó gyerek voltam. Attól a naptól kezdve engedetlen lettem, szembeszálló, toporzékoló. Megvertek… mindennap kétszer-háromszor… Nekem rettentően fájt a verés – nem a verés, hanem a szégyen – és mégis engedetlen voltam… mindennap kétszer-háromszor megverettem magamat és szaladtam be a szobámba.
Kürt: És?
Anna: És egyszer gyanussá vált a dolog: utánam jöttek, megnézni, mit csinálok. És én ott állottam a ciklamen mellett, keservesen zokogva és a könnyeim hullottak rá a ciklamenre. Megverettem magamat… hogy a könnyeimmel öntözhessem a cikláment… (Elhallgat, maga elé néz, szomorúan mosolyog.)
(Hallgatás.)
Anna: Nem érti, Kürt?
Kürt (hallgat; azután kissé meghatottan): Értem, Anna.
Anna: Ostoba, ostoba, ostoba kis lány voltam…
Kürt: Értem, Anna… drága Anna… De látja, én értettem ezt most már… mielőtt ezt a kis történetet hallottam volna. Én értem már magát, Anna. Én ismerem magát, Anna. -112-
Anna (ránéz): Én is ismerem magát, Kürt.
Kürt: Nem. De majd meg fog ismerni… Hanem… hanem… (Idegesen járkál.)
Anna: Mi az, Kürt?
Kürt (visszafordul): Anna – látja – én boldog vagyok, hogy ezt elmondotta nekem – de én mindent tudni akarok most magáról, Anna.
Anna: Van még valami, amit ne tudna rólam?
Kürt: Van. Van egy részlet a maga életében, amelyet én nem ismerek. És azt most el kell mondania nekem.
Anna: Milyen részlet az?
Kürt: Az: a maga tavalyi ittjárásának a története. Mikor innen hazajött Budapestre, akkor előbb nem akarta elmondani… halasztotta…
Anna: Azután maga… maga elhagyott engem.
Kürt: Igen, Anna; szembe kell néznem ezzel a szemrehányással, ezzel a váddal… Most már szembe merek vele nézni, hiszen most akarom jóvátenni. De ahhoz, hogy jóvátehessem, éppen az kell, hogy mindent tudjak.
Anna: És éppen most akarja tudni?
Kürt: Éppen most.
Anna: Jó. Ahogy akarja. Beszélgessünk. Elmondhatom ezt a kis történetet is, – éppen most… így, ahogyan vagyunk… Tehát: én most egy éve… nem egészen egy éve… csikorgó téli idő volt már… egy éjszakát töltöttem a Cserháti-kastélyban…
Kürt (egy kis gúnyolódással, amely önmagának is szól): Az Anna-villában.
Anna: Igen, az Anna-villában. És ez így történt. Amikor a gróf az apámmal egyszer Budapesten járt, meglátott engem. Érdeklődni kezdett irántam, elhivatott magához és fölajánlotta pártfogását. Majd beszél a miniszterrel és szerez nekem egy postamesternői állást. Ez afféle kedves mágnástájékozatlanság, -113- – gondoltam. Amikor azután én megmagyaráztam neki, hogy én a hivatalomban osztályvezető vagyok, négy nyelven levelezek és háromszor annyit keresek, mint egy postamester, nagyon elcsodálkozott és kissé elkedvetlenedett. De azért még néhányszor látni kívánt… én szívesen mentem, mert azt gondoltam, segítek talán az apám helyzetén… Nem tudtam milyen a helyzete, de azt láttam, hogy nagyon rossz. (Elhallgat.)
Kürt: Igen, Anna. És?
Anna: És… most egy éve táviratot kapok. Hiszen ezt tudja: jőjjek ide, az apám nagyon beteg. Megérkezem, grófi kocsi vár, idehoz, itt az apám fogad. Most már nem olyan beteg… Holnap elutazhatom… Az ő idevaló szállása most lakhatatlan, a gróf olyan kegyes, hogy az éjjelre vendégül lát a kastélyban. Köszönöm. Megköszönöm a grófnak is, megvacsorázom. Lefekszem. Éjjel kopognak az ajtómon. Jőjjek, az apám rosszul van. Fölugrom, ruhát kapok magamra, rá egy köpönyeget, semmi mást… úgy mint most… Kijövök ide. Úgy mint most. Itt a gróf vár úgy…
(Elhallgat; lehajtja a fejét. Szünet.)
Kürt: Úgy…
Anna: Úgy, mint most maga. Én meglepetve kérdezem, mi van az apámmal… megtudom, hogy semmi baja. – Semmi baja, a szobájában van, talán jóízűen alszik… csak… (reszkető hangon) egy gazságot követett el, csak… segített engem tőrbecsalni… (Elakad a szava, lehajtja a fejét.)
(Szünet.)
Kürt (izgatottan, halkan): És… mi történt?
Anna (fölemeli a fejét, keserűen): Érdekes történet ugy-e? Értem, hogy nagyon érdekli magát, Kürt. – Tehát -114- itt voltam. Egyedül a gróffal. A cselédek messze innen, minden kijárat bezárva. Kint csikorgó tél… A gróf előbb nagylelkü, bőkezü, – békés ajánlatokat tett. Azután… azután… védekeznem kellett. A gróf hatalmas vágyu, fiatal éhségü, szívós, nagyerejü ember. De akkor megismerte (gúnyosan) az én öklömet is… az én kezemet is… és azóta becsüli nagyra. (Fáradtan, az utálat és az emlékezés egy kis borzongásával.) Egy irtózatos harc… órák hosszat… kézzel, foggal, ököllel… félig ájultan, elkínzottan, már szinte kimerülve… de végső lehelletig… egész éjszaka… hajnalig… a késő, szürke, szomoru téli hajnalig…
Kürt (remegve, halkan): Hogy én nem lehettem itt akkor!
Anna (ránéz, föláll, nagyon komolyan): De hiszen itt volt, Kürt.
Kürt: Én…
Anna: Itt volt. Mit gondol, Kürt, bírtam volna én ezt az irtózatos harcot, ezt a szörnyü küzdelmet ököl ellen, kérés ellen, fenyegetés ellen, egyre nagyobb igéretek ellen, ütések ellen hajnalig, ha maga… a magára való gondolat… nem lett volna velem. Egy lány nem birta volna ezt a harcot, csak egy szerelmes lány. Az erény nem, csak a szerelem és a hűség.
Kürt (gyöngéden): Drága Anna…
Anna: Mire itt volt a hajnal, a gróf már azt ajánlotta nekem… azt igérte nekem… a szavával fogadta… hogy feleségül vesz. És amikor én mégis elmentem… gyalog le a faluba… és amikor ott egészen elveszítettem az apámat, mert megtudtam, hogy ő csalt tőrbe… és mert megtudtam, hogy ő szokta a gróf számára szállítani azokat a parasztlányokat, akiket fogyaszt… amikor az apámat meg kellett gyűlölnöm és meg kellett utálnom… amikor egészen egyedül -115- voltam… és apátlanul, elárultan, tépetten, összetörötten, kék foltokkal a testemen fölkapaszkodtam egy parasztszekérre… fázva, szegényen, megverten, kiverten, fájó tagokkal, elhagyatva… akkor sem estem kétségbe, akkor sem veszítettem el a hitemet az életben, a bizalmamat az emberekben. Mert magát szerettem. És mert azt hittem, hogy maga szeret és megverve és kiverve, elárultan, de győzelmesen maga felé sietek. Maga vár rám… maga az enyém… és én a magáé leszek.
Kürt (szégyenkezve hajtja le a fejét).
Anna: Akkor nem veszítettem el a bizalmamat az emberekben.
Kürt (félve, halkan): Hanem…
Anna (visszafordul leül): Hanem amikor pár napra rá maga elhagyott… gyáván menekült előlem… egy jó szó nélkül megszökött előlem… amikor láttam, hogy nem igaz, amit hittem, hogy ha két olyan ember, mint mi, együtt nekivág az életnek, az öröm és boldogság, – akkor elveszítettem a bizalmamat. (Fanyarul, a vállát vonja.) Akkor… még tengtem-lengtem egy darabig… végeztem a munkámat… nem tudtam elszánni magamat rá… mert még föllobbant a szívemben az, hogy maga visszatér… de azután… eltelt sok hónap… abbahagytam mindent. Elszántam rá magamat. Ide jöttem. Elvétetem magamat – mondtam – a gróffal. Rút dolog, mindegy. Harcolni kell – fogok. A többiek gyűlölnek, – gyűlöljenek. Elvétetem magamat vele. És – elvétetem magamat vele.
Kürt: Nem.
Anna: De… (nagy szünet) igen… Vagy csakugyan meg akarja gátolni, Kürt?
Kürt: Meg akarom. Ez… ez erkölcstelen, rút dolog, Anna. -116-
Anna: Oh vannak ennél sokkal erkölcstelenebb és rútabb dolgok. Ő engem szeret… hiszen ahhoz, aki egyszer… hozzátartozik, ahhoz ő gyöngéd, jó, lovagias… én pedig… én pedig hozzá megyek.
Kürt (könyörögve): De nem Anna, hiszen…
Anna: De igen. És ami magát illeti, Kürt… hiszen mi… azért a régi vonzalmat érezhetjük egymás iránt… Mi azután is találkozhatunk… úgy mint most…
Kürt (hevesen): Nem. Nem. Én ezt nem akarom. Hiszen ezt maga sem akarja.
Anna (lassan): Hát mit akkor, Kürt? Mindenképpen – meg – akarja – gátolni – ezt – a házasságot?
Kürt: Igen. És én meggátlom. Nem engedem.
Anna (nagy szemmel, merev tekintettel néz rá).
Kürt: Szegény, drága Annám… ez a sok keserűség… ezek a keserü könnyek elhomályosították a maga édes, szép szemét… a maga bátor, tiszta látását… Szegény, jó, nagylelkü Annám, a szívem csordultig tele van sajnálattal, szánalommal, szeretettel maga iránt…
Anna (mereven): Sajnál? Igazán, Kürt? Igazán megszánt?
Kürt: Anna…
Anna: Szánalom a maga szívében, Kürt? Hogyan kerül oda szánalom? Tud maga mást érezni, mint nagy, kegyetlen, irgalmatlan éhséget?…
Kürt: Nem. Ne így Anna. (Türelmetlenül elfordul.)
Anna (hallgatva néz utána).
Kürt: De igen. Igaza van. Igaza volt. Megérdemeltem mindent. De Anna… én mondok magának valamit. (Nagyon belülről. Egészen halkan.) Én még soha nem beszéltem őszintén senkivel. Harcban állottam a világgal… mindenkivel… férfival, asszonnyal… közel magamhoz -117- senkit sem eresztettem… De most őszintén beszélek. És én most úgy érzem, Anna, hogy oda kell mennem magához, le kell térdelnem maga előtt, (letérdel) az ölébe kell hajtanom a fejemet és azt kell mondanom: itt vagyok, idejöttem, meg akarok pihenni, bocsáss meg nekem, símogasd meg a fejemet, fogd meg a kezemet és vezess, ahová akarsz…
Anna (megsimogatja – egyszer – a fejét): Most idejött hozzám… Itt térdel előttem, Kürt.
Kürt: Itt térdelek, mint egy elfáradt és síró gyerek… Légy jó hozzám, simogass meg engem, én harcoltam, verekedtem, elfáradtam, megtéptek, meg akarok pihenni.
Anna: Nálam?
Kürt: Nálad. Veled. Bízzál bennem.
Anna: Bízom.
Kürt: Velem jössz?
Anna: Veled megyek.
Kürt (föláll, boldogan): Velem jössz. Most már velem jöhetsz… most már igen, ugy-e, Anna… nyugodtan, bizalommal.
Anna: Igen. Most már nyugodtan és bizalommal.
Kürt: Jőjjön, Anna… nézzen a szemembe… hadd fogjam meg a kezét… Oh, minden harcot magával, minden küzdelmet magáért.
Anna: Minek a harc? Nem kell küzdeni… Hiszen én itt vagyok.
Kürt: Anna, az enyém vagy… (Megöleli.)
Anna: A tied vagyok.
Kürt: Akarsz velem jönni?
Anna: Igen. Ahová akarod…
Kürt: Gyere velem. Elmegyünk innen. Gyere. (Balra vezeti.)
Anna (vele megy).
Kürt: Az enyém leszel. -118-
Anna (lesben állva): Igen.
Kürt (megöleli): Az enyém leszel. Gyere hozzám…
Anna: Megyek.
Kürt: Anna… (Elvonja róla a karját, gondolkozik.) Nem… Anna… (Megfordul, néhány lépést tesz; visszafordul.) Nem, Anna… Lemegyünk… végig a folyosón… a parkból kiszökünk… le a faluba… úgy, mint amikor összesimulva hazakísértelek néha… Parasztszekeret fogadunk. Elszökünk.
Anna (bámulva): Mi… mit?
Kürt: Elszökünk, Anna… mi keresnivalónk van itt… elszökünk, vígan, egy parasztszekéren… holnap Budapesten vagyunk… egy hét mulva megesküszünk… akkor leszel az enyém.
Anna (álmélkodva, hebegve): De… de miért nem… Hiszen… itt… most…
Kürt: Nem, Anna… Előbb a feleségemnek kell lenned. (Jókedvüen.) Anyakönyvvezető, pap, minden kell most már nekem.
Anna: Kürt… maga… engem… nem akar… el akar innen…
Kürt: El. Szöktetés holdvilágban. Parasztkocsin.
Anna: És… engem… szeret…
Kürt: Oh!
Anna: És… el akar… feleségül…
Kürt: El ám, még pedig – mondtam – anyakönyvvezető előtt, pap előtt.
Anna (szédülve nyúl a fejéhez, egy gyors, ijedt mozdulatot tesz a zsebe felé; megtántorodik).
Kürt (ijedten): Mi az, Anna?
Anna: Kürt… hát… maga nem akar engem elárulni… tőrbe csalni. -119-
Kürt (megdermedten): Hát tudta?
Anna (kitör a zokogása; támolyogva keres helyet és keservesen, fájdalmasan, de fölszabadultan zokog): Tudtam… Hogy fájt… hogy fájt…
Kürt (most egészen tehetetlenül áll előtte).
Anna (fölemeli a könnyes arcát): Milyen irtózatosan fájt, Kürt, hogy maga… most… engem… pénzért… pénzért… pénzért…
Kürt (lehajtja a fejét): Anna… én most megdöbbenve és egész tehetetlenül állok maga előtt.
Anna: Nem az fájt nekem, hogy ebből a házasságból akkor nem lesz semmi, hanem hogy maga vállalkozott rá… hogy engem… elad… elárul… kiszolgáltat…
Kürt: Anna… Istenem, mit mondhatnék én most. Hiszen ha maga tudta, akkor mindaz, amit most nekem mondott, nem igaz… Akkor nem (őszinte fájdalommal) nem szeret engem… és akkor nekem nem mentségem az, hogy ugy-e végül mégis csak… mégis csak szeretem magát. Akkor ez nekem… nem szerezhet bocsánatot.
Anna (gyöngéden): De igen, Kürt, az magának bocsánatot szerez.
Kürt: Hát velem jön?
Anna: Nem. (Komolyan.) Azt azért nem lehet, Kürt.
Kürt: Hát itt akar maradni? Felesége lesz?…
Anna: Nem. Már amikor most idejöttem, tudtam, hogy nem. Azt hiszi hozzámennék… hozzámentem volna, amikor lesbe áll… amikor lesbe állnak mind… (Föláll.) Kürt, ha maga engem el akart volna árulni, akkor én… magát megöltem volna. Nézze… De maga nem árult el. Most jó akart hozzám lenni. A szövetségesem lesz. Ez rendben van. De rajtuk még bosszút akarok állni. Most együtt vannak… mind ellenem… hajtottak, mint egy vadat és várják, mikor -120- hozhatnak terítékre. Ha bosszút állhatnék rajtuk… Hogyan? Hogyan?… (Gyorsan.) Mondja, hol vannak.
Kürt (szégyenkezve): A kerti házban. Várják a jeladást… hogy eloltsam a lámpákat. Ott vannak.
Anna: Együtt. Az egész méltóságos család. Mondja… mondja… mondja… mit tegyünk most velük?… Ah, jó hűvös lehet most odakint… a hegy ontja a hideget… didereghetnek… Hát hadd dideregjenek… hadd vacogjon a foguk… hadd várjanak…
Kürt (elmosolyodik, odalép hozzá): Anna mit gondol… nem volna az a legjobb, ha ők reggelig ott dideregnének és mi azalatt idebent… (az ölelés mozdulata nagyon diszkréten).
Anna (harag nélkül, inkább anyásan): Nem. Nem, Kürt. Maga mindig a régi… Csirkefogó-ötletei vannak. Most… Együtt vannak. Várnak. Lesnek rám. Mit csináljak velük?…
Kürt: Hallgasson csak. Jön valaki.
(Behúzódnak egy-egy sarokba és feszült figyelemmel várnak.) (A jobboldali ajtó halkan fölnyílik és sietve, lihegve, de óvatosan belép rajta Galambos. Az arca véres.)
Galambos (remegve, rémülten körülnéz. Előbb csak Annát látja meg. Elfulladva): Anna… itt vagy még… egyedül vagy…
Anna (bámulva): Igen… miért?
Galambos (beljebb jön, körülnéz, meglátja Kürtöt; reszketve, halkan Annához): Anna… ez az ember… gazember… megcsal téged… csábítani akar, hogy a gróf meglephessen.
Anna (mérhetetlen csodálkozással): Apám maga… jön… maga mondja ezt…
Galambos: Igen… ott vannak mind a kerti házban… -121- várnak… én elszöktem… a drótkerítésen átmásztam…
Anna: Véres az arca…
Galambos (legyint): Igen… a drótkerítés. Belopóztam ide… Ne higyj neki, Anna. Ne higyj neki, Anna. Meg akar csalni.
Anna (nagyon meghatva): Apám… ide jött, hát mégis szeret engem…
Galambos (nem sír; de fuldokolva nyeli le a sírását): Én szeretlek… te a lányom vagy… én nagyon szégyenlem magamat te előtted… de én nem engedlek téged… én… én… (összeszorított ököllel fordul szembe Kürttel).
Kürt (odamegy hozzá, jóindulattal): Öreg úr… ne haragudjék én rám. Nem akarom én bántani Annát.
Galambos (Annához): Nem?
Anna: Nem apám.
Kürt: Anna tudta ám már ezt.
Galambos: Igaz ez Anna? Igaz ez?
Anna: Igaz, apám.
Galambos (sóhajtva): Akkor, akkor jó… (még egyszer fenyegetően) Hát azért… hát azért…
Kürt (megnyugtatja): Igen, igen, öreg úr.
Anna: De azért (nagyon gyöngéden) köszönöm apám. Köszönöm.
Galambos (remegve): Anna… ha… ha… (kitárja a karját) ha megcsókolhatnálak…
Anna: Apám!…
Galambos (megöleli).
Anna: Most menjen vissza, apám. Ne tartson semmitől. Menjen csak vissza hozzájuk.
Galambos: Nem lesz semmi baj? A gróf nagyon haragszik.
Anna: Hadd haragudjék. -122-
Galambos (megdöbbenve néz rá).
Anna: Nem lesz semmi baj. Csak menjen apám.
Galambos: Jó… jó… Hát akkor jó. (Megy.)
Anna (Kürthöz): Látja: ez nagy öröm nekem. Ez jó nap volt. Visszakaptam az apámat…
Kürt: És… engem is, Anna. Az nem öröm?
Anna (Kürthöz): De igen. Hanem mit csináljak azokkal? Hogyan álljak bosszút rajtuk?
Kürt: Nézze Anna… miért akar rajtuk bosszút állni?
Anna: Mert hajtottak, mint egy vadat. Mert lesben állnak. Mert rosszak hozzám.
Kürt: De kedves, okos Annám… nézze, hát maga jó volt hozzájuk?… Maga jött… elhódítja a családjuk fejét… egy öreg embert… az örökhagyót… Elhódítja a vagyonukat, tönkreteszi a reménységeiket, – miért vár hát tőlük kiméletet. Hiszen tudja, hogy gyűlölik, harcban állott velük, – hát ez a háboru.
Anna (dacosan vonogatja a vállát): Lehet, hogy igaza van, Kürt… De ha háboru, legyen háboru.
Kürt: Jőjjön, Anna. (Kedélyesen.) Szökjünk el innen.
Anna (a lámpa felé indul): Óh… mi volna, ha… ha én most lecsavarnám ezeket a lámpákat.
Kürt (megkapja a kezét): Nem, Anna. Ne. Ennek semmi értelme.
Anna: Akkor megindulnának… jönnének… ügetnének át a parkon… lihegve sietnének ide…
Kürt: És itt találnának bennünket.
Anna: Az arcukba nevetnék.
Kürt: Mit érne el vele? Ez nem volna diadal. Még a gyanujukat sem oszlatná el. (Kedélyesen.) Jőjjön, Anna, – szökjünk el innen.
Anna (makacsul): Nem. Itt maradok. Én szökve nem -123- megyek. Én itt maradok és ők maradjanak ott. Óh, ez lesz a legjobb. Én lefekszem. Kényelmesen kinyujtózkodom, nyugodtan elalszom, ők várjanak, fázzanak, dideregjenek és vacogjanak ott egész éjszaka a piszkos kertilakban. A lámpa itt égve marad… hadd várjanak hajnalig… hadd üljenek a piszkos lesben… hadd várjanak hiába a vadra… egész éjjel… egész, egész éjjel.
Kürt: És reggel?
Anna: Reggel… reggel majd találkozunk. Menjünk.
Kürt (vele akar menni).
Anna: Nem. Maga arra, én erre.
Kürt (kísérletet tesz): Anna, nem volna jobb…?
Anna: Nem. Most egy percig sem akarok tovább együtt lenni magával. Menjen a szobájába, feküdjék le és aludjék jól. Jól, jól, jól, aludjék… Ők hadd dideregjenek odakint… Menjen.
Kürt (engedelmesen elindul balra).
Anna (már a jobb ajtónál van; hátrafordul): Várjon. Így akar elmenni?
Kürt (értelmetlenül néz rá).
Anna (visszamegy a szoba közepéig; ingerült, nagy jókedvvel): Csak azért, hogy őket megcsaljuk… amíg ők odakint dideregnek… jőjjön ide.
Kürt (odamegy hozzá).
Anna: Ki akarom nevetni őket. (Megfogja a fejét és megcsókolja.)
Kürt (ijedten): De Anna!
Anna: Most maga védekezik?
Kürt: Óh, Anna.
Anna: Nem akarja megcsalni őket? Nem akarja kinevetni őket?
Kürt: Anna!
(Forró, hosszu csók.) -124-
Anna (kiszabadítja magát): Most elég volt.
Kürt: Anna!
Anna: Nem. Menjen. Aludjék pompásan, aludjék nagyszerűen. És ők hadd dideregjenek kint reggelig. Aludjék jól, jól, jól. Jó éjszakát, Kürt.
Kürt (még mámorosan): Jó éjszakát, Anna. (Búcsúpillantás. Még egy intés. A két ajtó bezárul mögöttük. A szinpad két másodpercig üresen áll teljes világításban.)
(Függöny.) -125-
(Szín: mint a második felvonás végén. A lámpák égnek. Kint dereng a reggel.)
(A verandára nyíló ajtó óvatosan kinyílik és bejön rajta Ferenc gróf, László gróf, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Viktor gróf, Stefi gróf és Galambos. Lopózkodva bevonulnak és a baloldali ajtó előtt elhelyezkednek. Fáradtak, összetöröttek, álmosak.)
László gróf (halkan): Jön valaki… Mégis tetten érjük őket…
Ferenc gróf (a fegyverét a kezében tartva, mintegy rohamrakészen odaáll az ajtó elé. Az ajtó kinyílik): Megállj… Fickó!
Az inas (aki az ajtón belépett): Jaj!
(Általános elképedés.)
Ferenc gróf (haragosan): Te vagy az? Mit kerestél itt? Hogy mersz idejönni?
Az inas (ijedten, remegve): Én… kérem… az -126- ebédlőben terítettem reggelihez… Azt néztem, szabad-e már itt is eloltani a lámpákat.
Ferenc gróf: Hol van Kürt úr?
Az inas: A szobájában… Most kel föl.
Ferenc gróf: Hát Anna kisasszony?
Az inas: A szobájában… azt hiszem még alszik.
Ferenc gróf (Lászlóval szembe fordul; fenyegetően megy feléje; László hátrál előle, végre leül egy székbe, vérszomjasan): Mi… mi… mi ez?
László gróf: Ez… ez nagyon kellemetlen szituáció.
Galambos (halkan fölzokog).
Stefi gróf (előre kísérte Ferencet; filozófus arccal nézi a dolgot és – nagyon halkan – mintegy levonja a tanulságot): Meghalt a juhász… ki mondja most a kutyának: csiba te!
Ferenc gróf: Mi történt itt? Nevetségessé tettél. Megcsaltál.
László gróf: Nem… kérlek… engem csalt meg… az a gazember.
Ferenc gróf: Ki?
László gróf: Kürt. Becsapott. Azt mondta, el fogja oltani a lámpát.
Ferenc gróf (megint középre megy. Az inashoz): Miért égett itt egész éjjel a lámpa?
Az inas (középen az ajtóhoz jött már): Kérem… (László gróf felé) a méltóságos úr megparancsolta, hogy ne nyúljunk hozzá… ide ne jőjjünk reggelig.
Ferenc gróf (tehetetlen dühében visszatér Lászlóhoz): Rágalmazó vagy. Megrágalmaztad Annát.
László gróf: Nem… kérlek… hidd el… ők bizonyosan együtt voltak… mint hajdanában, mikor együtt voltak… fölhasználták most is az alkalmat… de Kürt nem tartotta meg az ígéretét… nem oltotta el a -127- lámpát. A gazember megint becsapott bennünket. (Segítséget kérve néz a többiekre.) Szószegő ravasz gazember… hidd el ő az oka…
Margit grófnő: Bizonyosan ő az oka. Ravasz gazember.
Mindnyájan: Igaz… gazember… Ő csinálta az egészet… Megint becsapott bennünket… Csak pénzt akart.
Ferenc gróf (elámulva néz végig rajtuk): Mi? (Az inason akad meg a szeme.) Te takarodj.
Az inas (elmegy).
Ferenc gróf (a többiekhez): Mi?… Most szidjátok!… Becsapott benneteket. Nem oltotta el a lámpát? Hát ő (László grófhoz) neked mondta, hogy el fogja oltani a lámpát? Te jelt vártál tőle? Ti egyetértettetek vele? (Sorra veszi őket.) Ti… ti tőletek pénzt akar? És… Annával már azelőtt is egyedül volt? (Nagy szünet. Fölemeli a fejét.) Hát… (Megint nagy szünet.) Hiszen akkor… (Megint nagy szünet, fölsorolja.) Ti hoztátok őt ide. Ti tartottátok itt. Ti dicsértétek őt nekem. Hiszen akkor… (Megint fölemeli a fejét.) No várjatok! (A két öklét fölemeli és megrázza.)
(Kínos hallgatás; feszengés; senkisem mer megszólalni.)
Margit grófnő (összeszedi magát): Én nem tudom… mire gondolsz te, kedves Ferenc, de biztosítalak róla, hogy csalódol.
Stefi gróf: Akármire gondolsz.
Mihály gróf: Kétségtelen, hogy a föltevéseid egészen alaptalanok.
Stefi gróf: Kétségtelen.
Emma grófnő (kínosan mosolyogva): Szó sincs róla.
László gróf: Persze, hogy szó sincs róla.
Ferenc gróf (dühtől elfulladva): Miről? -128-
Margit grófnő: Akármiről… amire gondolsz.
Ferenc gróf (végigméri őket): Ti… engem… Óh, – várjatok csak!
László gróf: De kérlek… biztosítalak…
Ferenc gróf (a gondolataiba merülve): Ez a Kürt, akit ti hoztatok ide, alávaló gazember.
László gróf: De szó sincs róla.
Margit grófnő.
Emma grófnő: ⎫
⎬
⎭ Óh, dehogy.
Mihály gróf: Határozottan… éppen ellenkezőleg.
Stefi gróf: Éppen ellenkezőleg.
Ferenc gróf: Mi? Nem az?
László gróf: Azaz… kérlek… ha itten fölhasználta a te vendégszeretetedet arra, hogy… hogy családi életedet… családalapítási tervedet… megzavarja… akkor igen. De (nyomatékosan, szélesen) egyébként… gentleman… kifogástalan gentleman…
Stefi gróf: Kifogástalan.
Mihály gróf: Még társadalmi helyzeténél is magasabb mértékben…
Margit grófnő.
Emma grófnő: ⎫
⎬
⎭ Óh, igen…
igen…
Ferenc gróf: Ti… ti… azért hoztátok ide…
Mindnyájan: Szó sincs róla… Dehogy… Nem, nem, nem.
Ferenc gróf: Pénzt akart tőletek.
Mindnyájan: Szó sincs róla. Dehogy. Van ő neki. Hiszen vagyona van.
Ferenc gróf: Azelőtt is ismerte Annát.
Mindnyájan: Dehogy… Itt ismerkedett meg vele… Itt… minálunk…
Ferenc gróf: Ti azt akartátok, hogy én Annát ne vegyem el… Gyűlölitek Annát. -129-
Mindnyájan: Dehogy… Dehogy akartuk… Nagyon szeretjük…
Ferenc gróf: Méltatlannak tartottátok rá, hogy a feleségem legyen.
Mindnyájan: Dehogy… Mi méltónak tartottuk… ő méltó rá…
Ferenc gróf (Lászlóhoz): Hát akkor… miért… miért volt ez?
László: Azért… azért… mert nekünk mégis kötelességünk… őrködni… (Korrektül.) Ha azonban csalódtunk, akkor mi vagyunk az elsők, akik beismerjük a tévedésünket.
Ferenc gróf (kihívóan): Anna méltó rá, hogy a feleségemmé tegyem.
László gróf: Úgy látszik… úgy látszik… kétségtelenül…
Mindnyájan (erősítik).
Ferenc gróf: És én a feleségemmé teszem.
Mindnyájan: Nagyon helyes… a feleségeddé kell tenned… mi is azt mondjuk… örülünk neki…
Ferenc gróf (végignézi őket; a fejét csóválja): Ti… ti most hazudtok nekem.
(Heves tiltakozás.)
Ferenc gróf: Ti hazudtok nekem.
Mindnyájan: Mit gondolsz? Hogy tételezheted föl rólunk? Igazán sértő.
Stefi gróf (fájdalmasan): Hogy tételezheted föl rólunk?
Ferenc: Én majd megtudom. Ha ti nekem hazudtatok… (Végignéz rajtuk, a szeme megakad Galamboson.) Mit akar itt, Galambos? Takarodjék innen. (Galambos -130- indul.) Megálljon! (Szünet.) Bemegy ide ehhez a Kürthöz és megmondja neki, hogy jőjjön ide. Én hivatom. Értette?
Galambos (indul balra): Igenis, gróf úr. (Elmegy.)
Ferenc gróf: Én majd megtudom… És ha ez a Kürt tagadna, Anna majd megmond mindent nekem.
(Kínos feszengés.)
Galambos (visszajön, általános várakozás fogadja).
Ferenc gróf: No! Mi az?
Galambos: Kürt úr… nemsokára jön.
Ferenc gróf: Nemsokára? Miért nem rögtön? Mit csinál?
Galambos: Most fürdik kérem.
Stefi gróf (sóhajt): Fürdik…
Ferenc gróf: Fürdik!… (Lenyeli a mérgét.) Én majd megfogatom a cselédemmel és kidobatom az országútra… Fürdik! Hát várjunk rá. Galambos, menjen Annához és mondja meg neki, jöjjön ide. Én hivatom. Rögtön.
Galambos (elmegy jobbra).
Ferenc gróf (leül): Hát várjunk itt rájuk. (Egyre nagyobb dühvel.) Hát várjunk rájuk. (Kiáltva.) Hát várjunk rájuk!?
Galambos (visszajön): Anna egy félóra múlva itt lesz.
Ferenc gróf (elfulladva): Egy félóra múlva. (Fölcsattan. Föláll.) Rögtön jőjjön ide. Miért nem jön rögtön?
Galambos: Most ébredt föl… mélyen aludt…
Stefi gróf (sóhajtva): Aludt.
Galambos: És előbb fürdik.
Stefi gróf (sóhajtva): Fürdik.
Ferenc gróf (fölcsattanva): Fürdik!
(Szünet.)
Ferenc gróf (legyűri a mérgét): Elmehet Galambos.
Galambos (a veranda felé elmegy). -131-
Ferenc gróf: Mi pedig várunk. (Leül.)
(Szünet.)
Margit grófnő (ásít; fáradtan nyújtózik).
Emma grófnő (szintén).
(A többiek is.)
Margit grófnő: Rettenetes…
Emma grófnő: Borzasztó…
Stefi gróf: És ők kialudták magukat.
Margit grófnő (kényelmetlenül): Ez a ruha…
Emma grófnő: Tegnap óta van rajtam…
Stefi gróf: És ők fürdenek.
Mihály gróf (fáradtan): Legalább átöltözködöm.
Emma grófnő: Igen… legalább… (mindenki megmozdul).
Ferenc gróf (végignéz rajtuk): Mindenki itt marad.
(Kínos visszaülések.)
Emma grófnő: Borzasztó ez a virrasztás.
Stefi gróf: És milyen hideg volt… Igy vacog a fogam még most is.
Mihály gróf: Az a tisztátlanság-érzés, amely ettől támad.
Stefi gróf: Igen… a fáradtság a legpiszkosabb dolog a világon.
Margit grófnő: Egész éjszaka!…
Emma grófnő: És az a kertilak!…
Stefi gróf: Egyetlenegy kanapé sem! Csupa szögletes szék. (Általános ásítás.)
Mihály gróf: Ha legalább átöltözködhetnék az ember.
Ferenc gróf (végignéz rajtuk): Mindenki itt marad.
(Szünet.)
Stefi gróf: És ők fürdenek.
Mihály gróf: Átöltözködnek. -132-
Ferenc gróf (rájuk néz. A fenyegető pillantásra nagy elhallgatás támad).
(Azután őszinte ásítozások.)
László gróf (eddig nem szólt; kétségbeesve törte a fejét, mit lehetne tenni): Az ember tíz esztendővel öregszik meg egy éjszaka! (Jelzi a többieknek, hogy ezzel a gondolattal tegyenek kísérletet.)
Margit grófnő (rögtön megérti): Szent isten… nem merek tükörbe nézni… Ha titeket végignézlek és azt gondolom, hogy én is annyit öregedtem, mint ti…
Ferenc gróf (kényelmetlenül mozdult meg már a László gróf szavára is).
Margit grófnő (rémüldözve): Hallatlan, mi történt veletek… hát még ha eloltjátok a lámpát… Oltsátok csak el, hiszen reggel van. (Megtörténik. Viktor gróf oltja el.) Hu! Brr! Mintha a cserháti kriptából jöttetek volna ide. Mintha a saját őseitek lennétek. (Az egész társaság szörnyüködve vizsgálja egymást.)
Ferenc gróf (kényelmetlenül feszeng a székén; őt eddig senki sem nézte meg).
Stefi gróf (összeszedi minden bátorságát, elébe lép, megáll, szétterjeszti a karját, azután mély tisztelettel meghajlik).
Ferenc gróf (bosszúsan, kényelmetlenül): Mi az?
Stefi gróf: Ráismerek!
Ferenc gróf (kényelmetlenül): Kire? Mire?
Stefi gróf: Cserháti Szaniszlóra, nagy ősünkre, akit ezerötszáznyolcvanhatban százhatéves korában vett magához az Úr.
A többiek (fölállnak): Igaz… (Meglepetve). Hogy hasonlít rá. Hihetetlen hasonlatosság.
Ferenc gróf (nagyon kényelmetlenül forgolódik, szeretné lerázni őket). -133-
Margit grófnő: Mit tesz egyetlenegy éjszaka!
Emma grófnő: Egy éjszaka – negyven év.
Stefi gróf: Hatvan éves és ennyire Cserháti.
Ferenc gróf (akit most az egész társaság körülvett, a kényelmetlen és kissé nevetséges haragtól reszketve néz végig rajtuk).
Margit grófnő (Ferenc grófhoz): Neked nem volna szabad átöltözködnöd.
Emma grófnő: Nem volna szabad megmosakodnod.
Stefi gróf: A hideg víz letörölné rólad azt a patinát.
Mihály gróf: Van ebben a hirtelen öregségben valami tiszteletreméltó.
Stefi gróf: Valami pátriárka-vonás.
Mihály gróf: A családunk egész története egy nemes férfiarcon, egy ezüstfehér férfifejen.
Margit grófnő: Nem fog rádismerni, aki tegnap látott.
Emma grófnő (nagyon bátran): Hogy elbámul majd Anna…
Ferenc gróf (fölugrik. Elhallgatás. Dördülő hangon): Menjetek… (Más hangon.) Menjetek átöltözködni.
László gróf: Nem… minek? Fölösleges…
Ferenc gróf: Türhetetlen ez a tisztátlanság-érzés. A fáradság piszkos.
Mindnyájan: Oh… dehogy… nem is olyan nagyon…
Ferenc gróf (kategorikusan): Tűrhetetlen. Megyek átöltözködni. Félóra mulva itt találkozunk. Addig… addig senki se beszéljen… se Kürttel… se Annával.
László gróf: Kérlek… ha te kívánod.
Ferenc gróf: Én kívánom. (Megy.)
(A társaság részben vele együtt, részben a túlsó oldalon elmegy.) -134-
(A szín egy másodpercig üres marad. Azután balról visszalopózik László gróf, utána Emma, a túlsó oldalról a többiek. Jelbeszéd. A túlsó oldalról jöttek jelbeszéddel mutatják, hogy Ferenc fölment. Mindnyájan lábujjhegyen járnak. Középen találkoznak.)
Voltak és Kürt, később László gróf és Kürt.
Kürt (benyit balról, nagyon vidáman, frissen, reggeli pihentséggel és elegánciával): Jó reggelt!
(A társaság riadtan fordul feléje.)
Kürt (nagyon kedvesen): Már visszajöttek?… Ah… vagy családi együttlét… Talán zavarok egy bizalmas beszélgetést… Akkor… (Kifelé indul.)
(Szótlan szembenállás. Az egész család haragtól eltorzult arccal nézi Kürtöt.)
Viktor gróf (ökölbe szorított kézzel indul feléje).
László gróf (Kürthöz): Megállj!
Kürt (megáll).
(Hallgatás.)
Kürt (a hozzá közel jutott Viktorhoz): De milyen rossz színben van, Viktor gróf!
Viktor gróf (mint akit kígyó csípett meg, visszahökken).
Kürt (Mihály grófhoz): És ön, gróf úr!… (Stefi grófhoz.) És ön, gróf úr! (Margit grófnőhöz.) S a grófné!… (Emma grófnőhöz.) És a grófné!… Istenem, csak nem valami rossz hír… csak semmi kellemetlenség talán.
Emma grófnő (magánkívül): Maga… maga… maga…
Mihály gróf: Ön. -135-
Margit grófnő: Ön.
Stefi gróf (orrhangon): Maga…
(Egységes rátámadás készül.)
László gróf (egy széles mozdulattal eléje áll a támadásnak): Kérlek… menjetek átöltözködni. Kürttel majd én végzem el, ami elvégzendő van. (A habozás jeleire.) Menjetek… (halkan) ha jót akartok. (Még halkabban, kikisérve őket.) Vigyázzatok: ha Ferenc jönne, értesítsetek engem. Menjetek. (Mindnyájan elmennek.)
Kürt (nyugodt mosolygással nézte őket, most mosolyogva várja a visszaforduló László grófot).
László gróf (visszafordul, keserűen, fenyegetően, szemrehányóan): Mondd meg nekem… mit… mit… Mit csináltál itt az éjjel?
Kürt: Aludtam.
László gróf (visszahökken): És… És Anna?
Kürt: Ő is aludt. És… ti… Csak… (Mintha most jönne rá.) Csak nem?
László gróf: Elég volt ebből a hangból. Én veled végleg le akarok számolni. Nem felejtek el telegrafálni Budapestre. Mindenekelőtt azonban… te én nekem tartozol egy fölvilágosítással, egy elszámolással, ha úgy tetszik: egy üzleti jelentéssel.
Kürt: Úgy van. Tehát: becses fölszólításodra válaszolva értesítlek, hogy az árut nem liferálhattam. Hm… forgalmi zavarok… közlekedési akadályok… vis major…
László gróf (dühtől remegve): Akkor miért nem adtál jelt nekem?
Kürt: Miféle jelt? Azt, hogy… nagyon korán lefeküdtünk… ő ott… én itt? Ilyen jeladásra nem kaptam tőled megbizatást.
László gróf: Hát akkor… hát akkor… miért -136- nem jöttél… (Észreveszi, hogy ennek semmi értelme.) Eh, akkor most rögtön elutazol innen.
Kürt: Úgy van. Az üzlet nem bonyolítható le, a felek közös megegyezéssel megsemmisítik a kötést. (Mormogva indul.) Szolgálataimat továbbra is fölajánlva, kiváló tisztelettel… (Indul jobbra.)
László gróf: Hová mégy arra?
Kürt: Megyek reggelizni.
László gróf (elképedve): Te most reggelizni akarsz?
Kürt: Hogyne. Reggel van. Itt az ideje. Nagyon éhes vagyok. Ha az ember ilyen jól, jól, jól kialudta magát… A vonat kilenc óra után indul, csak nem fogok éhgyomorra… utazni?
László gróf: Maradj itt.
Kürt: Ha… óhajtod… Ha kéred…
László gróf: Kérlek!…
Kürt: Akkor szívesen. (Csenget. A belépő inashoz.) Hozza ide a reggelimet. (Az inas elmegy.) Hihetetlenül éhes vagyok. (Leül.) Az ilyen jó, mély álomban eltöltött éjszaka a legjobb étvágycsináló. (Az inas jön. Kürt megnézi a tálcát. Nagy hozzáértéssel.) Mi ez? Barackjam? Fiam, mondtam, hogy én ezt sohasem eszem. Eperjamet. (Az inas elmegy. Kürt jó étvággyal, nagy gusztussal enni kezd.)
László gróf (gúnyosan): Hát… jó étvágyat.
Kürt: Köszönöm. Megvan. (Az inastól átveszi az eperjamet.) Ez az fiam. Most rendben van. Mehetsz.
László gróf (járkál): Hát végre is… (Megáll.) Mi a te szándékod?
Kürt: Meg akarok reggelizni. Jól akarok lakni.
László gróf: Eh, mit akarsz mondani Ferencnek?
Kürt: Hja úgy: Ferenc grófnak? Mit akarok neki mondani? Mindent meg akarok neki mondani. -137-
László gróf: Mi… Mindent?
Kürt: Mindent. Én beláttam, hogy Ferenc grófnak igaza van: őszintének kell lenni, nyiltnak, becsületesnek. Sohasem szabad hazudni. (Morálisan.) A hazugság az nem visz jóra. Én mindent megmondok neki.
László gróf: És… tudod, mi történik akkor?
Kürt: Tudom. Kidob. De titeket is. Mindenkit. Legalább jó társaságban távozom.
László gróf: Meg vagy te őrülve? Mi történt veled?
Kürt: Én nagy átalakuláson mentem át. Engem ez a levegő… a felsőbb társadalmi kör… amelybe kerültem, megváltoztatott. És más ember lettem. Elég volt a hazugságból. Én nyiltan, őszintén és becsületesen megmondok mindent.
László gróf: Nem fogsz megmondani semmit. Neked itt segítségünkre kell lenned.
Kürt: Ah, hát ne utazzam el?
László: Az majd azután jön. Előbb segítened kell nekünk. Idejöttél, belevittél bennünket ebbe a bajba…
Kürt: Én? (Nagyon méltóságosan.) Én ajánlkoztam talán rá, hogy Ferenc gróf házasságát meggátoljuk? Én koholtam ki talán ezt a gyönyörü és erkölcsös tervet? Én akartam talán összeesküvést szőni (fenségesen) egy gyanutlan lány tisztessége és egy tisztes öreg ember becsülete ellen? Én akartam talán egy fényes nevet és egy nemes aggastyánt nevetségessé tenni? Mi? Te engem belevittél ebbe a rút dologba, de én ebben a körben más ember lettem. Én megmondok mindent. Te ne felejts el telegrafálni Budapestre.
László gróf: Hja úgy, szóval te azt akarod, hogy én felejtsek el telegrafálni Budapestre.
Kürt (eszik): Én azt nem akarom… dehogy akarom… -138-
László gróf: És mi történnék… ha én elfelejtenék Budapestre telegrafálni?
Kürt (nagyon okosan): Akkor az történnék, hogy a bank átírná az utalványozott összeget a te számládról az én számlámra.
László gróf (bosszusan): Azt tudom. Itt?
Kürt (az ő hangján): Itt? Azt nem tudom.
László gróf: Itt az fog történni, hogy két dolgot megerősítesz Ferenc előtt: először, hogy sohasem ismerted azelőtt Annát és különösen, hogy mi semmit sem tudtunk erről az ismeretségről.
Kürt (méltatlankodva, nem hangosan, közben eszik): De hiszen ez hazugság volna. Az én lelkem nem bírja el a hazugságot?
László gróf: Másodszor: hogy te tegnap – akármiért… találj ki valamit, – megállapodtál benne, hogy itt találkozol Annával. Én hallottam ezt a megállapodást…
Kürt (eszik): Hallottad! Nem szégyelled: hallgatózni? (Rázza a fejét.) Hallgatózni!
László gróf: A többi a te dolgod. Mondj még, amit akarsz. Azt nem bánom. Jó?
Kürt: Jó.
László gróf: Ha ezt megerősíted és ha Anna ugyanezt mondja, akkor én telegrafálok Budapestre, hogy írják a számládra az utalványozott összeg felét. Jó?
Kürt (szárazon): Nem jó.
László gróf: Be kell látnod…
Kürt: Lehetetlen. Nem birok hazudni. Nem vehetem a lelkemre, hogy egy ilyen tisztes öreg embert megcsaljak. Igazat kell neki mondanom. Mindent meg kell neki mondanom.
László gróf: És ha egyáltalában nem telegrafálok? -139-
Kürt: Akkor megpróbálok… megküzdeni a lelkem nagy vágyával… az igazság után való szomjuságával.
László gróf (mérgesen): Szóval, te csak a pénzt akarod. Akármilyen módon.
Kürt: Hja, az üzlet üzlet.
László gróf (fölháborodottan): Ha nem szolgáltál rá, akkor is. Elvenni… elragadni a meg nem szolgált pénzt… tudod, mi az…?
Kürt: Hja… ott, ahol pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak.
László gróf: Ha legalább!… De most már elveszi!
Kürt: Ki?
László gróf: Ferenc.
Kürt: Kit?
László gróf: Annát.
Kürt (föláll): Ohó, – azt majd meglátjuk.
László gróf: Mit… te azt hiszed…
Kürt: Majd meglátjuk. Én egyelőre annyit igértem, hogy megfékezem a lelkem igazság után való vágyát.
László gróf: Ha azonban meg tudnád igérni…
Kürt: Nem tudom.
Voltak, Anna, azután Anna és Kürt.
Anna (jobbról jön, útiruhában van): Jó reggelt. (Lászlóhoz.) Ah, már visszajöttek? Ilyen korán?
László gróf (lenyeli a mérgét): Igen… ilyen korán…
Anna: No… és sikerült a vadászat?
László gróf: Nem. Nem igen…
Anna: Milyen kár. És… egészen zsákmány nélkül?
László gróf: Igen… egészen… -140-
Anna: Hm, hm! Vigyázni kell a vadra. – De, úgy látszik, fárasztó volt a vadászat. Tudja, hogy nagyon fáradtnak látszik?
László gróf (fanyarul): Igazán? Csodálatos.
Kürt: Igen, nagyon fáradt vagy. Jó is volna, ha… ha fölfrissülnél… Langyos fürdő nagyon jó ilyenkor.
László gróf: Köszönöm a szíves tanácsot; élek is vele.
Kürt: Az nagyon jó ilyenkor. (Kikiséri.) (Halkan.) Ha azt akarod, hogy valami eredményt érjek el, ne engedd ide egyelőre Ferenc grófot.
László gróf: Megpróbálom. De akkor legalább…
Kürt: Akkor… legalább egy negyedórára van szükségem. (Hangosan.) Jó langyos fürdő… nincs annak párja…
László gróf (kimegy jobbra).
Kürt (visszafordul, mosolyogva áll szembe a mosolygó Annával): Rossz vadászatuk volt. Nagy bosszúság az.
Anna: Szegények!
Kürt: Mindnyájan egészen összetöröttek, fázók, vacogók, sápadtak…
Anna: Oh, a szegények.
Kürt: Még az asszonyok is.
Anna (naivul): Hát az asszonyok is oda voltak vadászni?
Kürt: Igen. De nem vigyáztak eléggé és a vad megugrott előlük.
Anna: Hm, hm! Milyen pech!
(Összenéznek. Elnevetik magukat.)
Kürt (odamegy hozzá): És… mondja Anna… drága Anna… egyetlen Annám… hogy érzi magát… a drága vad, az elszalasztott fejedelmi zsákmány? -141-
Anna: Pompásan.
Kürt: Hogy aludt?
Anna: Nagyszerűen.
Kürt: Mit álmodott?
Anna: Semmit!
Kürt (az orrára teszi a kezét, de gyöngéden, alig hozzáérve): Puha az orra… most nem mond igazat. (Más hangon.) Drága, őszinte becsületes Annám, most nem mond igazat. Jól aludt, de álmodott; frissen ébredt, de egy nagy vággyal a szívében. No mondja meg nekem, no vallja be… ugy-e maga is érez egy nagy vágyat?
Anna (mosolyogva): Igen.
Kürt (diadalmasan): Hát látja, ugy-e! Egy nagy türelmetlenséget, ugy-e?
Anna: Igen.
Kürt (egyre emelkedőbben): Egy hatalmas érzést ugy-e, amely átjárja az egész testet, az egész lelket, – ugy-e?
Anna: Igen. Rettenetesen… éhes vagyok.
Kürt (meghökkenve): Oh! (Mosolyogva.) Igaza van… és én erről egészen megfeledkeztem, pedig magamról már ebben a tekintetben is gondoskodtam.
Anna (mosolyogva): Mindig önző. Kisérjen át az ebédlőbe.
Kürt (megnyom egy csengőt): Maradjon itt Anna. Az ebédlőben kellemetlen találkozások történhetnének időnek előtte. (A belépő inashoz.) Az Anna kisasszony reggelijét. (Az inas veszi az előbbi tálcát és kimegy.) Üljön le ide Anna és reggelizzék meg itt. Közben pedig mondja el nekem, mit akar most csinálni. (Az inas hozza a reggelit a tálcán.)
Anna: Meg akarok reggelizni.
(Az inas elmegy.) -142-
Kürt (idegesen): Igen, Anna, de nézze, sürget az idő, gyorsan kell határoznunk, kimondhatatlanul fontos, hogy gyorsan elszánja magát; – mit akar csinálni, Anna… (Anna válaszolni akar.) Jól akar lakni: – tudom. De végre vannak ennél fontosabb dolgok is. Hogy tud ilyen nyugodtan enni, mikor… Igazán, ez a legsürgősebb vágya? Hát… jó étvágyat kívánok.
Anna: Köszönöm. Megvan.
Kürt (fölindultan sétált egy kicsit, azután visszafordul; könyörög): Drága Anna, ne kínozzon; ne egyék már olyan jó étvággyal… Tudja mit, – én majd kérdezek, maga feleljen. Jó?
Anna (eszik): Jó.
Kürt: Hát… el akar innen utazni, ugy-e?
Anna: Igen.
Kürt: Igen… azért vett utazóruhát. Előbb fölbontja a gróffal való eljegyzését.
Anna: Igen.
Kürt: Nem megy hozzá feleségül.
Anna: Nem.
Kürt (egyre emelkedőbb hangon): Nem megy hozzá… együtt utazunk el… hozzám jön… az én feleségem lesz.
Anna: Nem.
Kürt: Mi? Nem?
Anna (eltolja maga elől a tálcát, föláll): Nem, Kürt. És most engedje meg, hogy én beszéljek. Azt, amit mondani fogok, nem mondom könnyedén és nem mondom jókedvüen, mondom szomorúan és elszoruló szívvel, de kemény, makacs, megrendíthetetlen elhatározással: – én a Ferenc gróf felesége nem leszek; rút dolog lenne, igaza volt magának, de nem leszek a maga felesége sem.
Kürt: Miért, Anna?
Anna: Azért, Kürt, mert én soha, soha, soha többé -143- magában bízni nem tudok. Mert a mosolygását, a kézszorítását, még a jóságát is – ha néha képes rá – gyanakodva nézem majd: nem csalás-e? És mert ha ezt a gyanakvást el is tudnám felejteni egy időre, nem sokára azt kellene látnom, hogy ostoba voltam, mert maga sem hű, sem jó, sem irgalmasszívü nem tud lenni állandóan.
Kürt (kissé türelmetlenül): Nem igaz, Anna. Miért vádol engem éppen maga ilyen kegyetlen módon?
Anna: Mert én ismerem a legjobban. És mert most egészen el akarok szakítani minden szálat, amely valaha magához fűzött – még ha fáj is. Maga, Kürt éhes, kegyetlen és szívtelen; asszonyokból élt és kártyából élt; asszonyokat rabolt meg és férfiakat fosztott ki; nincs a szívében egyetlenegy szikrája sem az önfeláldozó szeretetnek, az állandóságnak, a hűségnek. Csak vágyak vannak benne, gyöngédség nem. Mindig csak kihasznált másokat és sohasem hozott senkiért áldozatot. Szerettette magát és nem szeretett senkit. Itt most – megint a maga módjára – pénzhez jutott… most megengedi magának azt a drága luxust, hogy engem feleségül vesz. De nincs magában nyoma sem annak a nagylelküségnek, annak a kitartó és állandó szeretetnek, amelyre a mások szeretete építhetne; maga Kürt keményszívü, éhes rabló; zsákmányt akar maga is, nem társat egy életre, vadat hajt, nem feleséget keres. Menjen én tőlem, Kürt… menjen, menjen… és sohase találkozzunk mi többé egymással.
Kürt (összegörnyedve hallgatta; a rendes nyugalmának nyoma sincs): Anna… ha én az volnék, akinek maga gondol, akkor most megfordulnék és elmennék. De én nem vagyok az és… és hiába vert végig kegyetlen ostorcsapásokkal rajtam…
Anna (szinte mentegetőzve): Csak azért, Kürt, hogy megértse: – nem lehet. -144-
Kürt: Hiába akart ostorcsapásokkal magától elűzni, – én itt vagyok, – én itt maradok, a lábát fogom át a könyörgő karommal és úgy esedezem: ne űzzön el magától, mind a kettőnk boldogságát kergetné el, ne űzzön el magától, hajoljon le hozzám, bízzék bennem, bízzék bennem, Anna… (nem térdelt le).
Anna: Nem tudok. Nem bírok.
Kürt: Próbálja meg, Anna. Hiszen szeretné, hiszen akarná, hiszen maga szeret engem; maga nem űzhet el engem…
Anna: El kell… Nem bízhatom magában, Kürt. Ha egyetlenegy jelem volna arra, hogy magában más is van, mint hideg rablószenvedély és kegyetlen éhség, ha egyetlenegy bizonyítékát láttam volna, hogy magában nyoma van a hűségnek és a jóságnak… De soha! Soha! Semmit!
Kürt (kínlódva): Anna… én hű vagyok és jó vagyok.
Anna: Szó! Szó! Hazugság! Egy jelet, egyetlen bizonyítékot, Kürt.
Kürt (kínlódva járkál): Bizonyítékot? Istenem… hol vegyek én most… hol szerezzek én most… (kínlódva fogja meg a fejét) honnan teremtsek én most bizonyítékot elő, ha a szívemet nem mutathatom meg.
Anna: Megint szavak. – Látja, egyetlenegy jele nincs… Látja, bizonyítéka, az nincs. Menjen.
Kürt: Hó! Hohó! (Lázasan szedi elő a tárcáját.) Bizonyíték? Igenis van. Bizonyíték kellett arra, hogy én hű és jó tudok lenni. Itt van.
Anna (bámulva): Mi ez? Ez a?…
Kürt: Igenis ez a bizonyíték.
Anna (bámulva): Egy postai feladóvevény. Ajánlott levél… özvegy Kondás Jánosnénak. Mit jelent ez? -145-
Kürt: Ez azt jelenti, Anna, hogy én itt… (vonogatja a vállát) hogy milyen módon, az mellékes… a magam módján… valóban pénzt kerestem. Egy csekket kaptam. És látja, én ezt a csekket, én ezt a pénzt rögtön postára tettem és elküldtem… (mutatja a címet) ide… ide…
Anna: Özvegy Kondás Jánosnénak. Hát ki az az özvegy Kondás Jánosné?
Kürt (kissé zavarodottan, de gyorsan): Az anyám.
Anna (bámulva): Az anyja? Hát Kürt, magának van anyja?
Kürt (kissé duzzogva): Hát istenem… nem is termettem rózsafán.
Anna: De én… ezt sohasem gondoltam… erre sohasem gondoltam… Maga olyan kemény volt, olyan rideg, olyan egyedülálló… Én ezt sohasem tudtam. Ezt senki sem tudta magáról, Kürt.
Kürt (szinte duzzogva): Ez nem is tartozik senkire. Ez az én ügyem.
Anna: Van anyja? Milyen különös. És maga szereti az anyját, Kürt? (a kérdés kellemetlenül hat Kürtre). Nem, nem azt akartam kérdezni: és látja néha az édesanyját, Kürt?
Kürt (zavarodottan): Ha Budapesten vagyok, mindennap.
Anna: Lehetetlen.
Kürt: De igen… higyje el… vele reggelizem, vele ebédelek. Hiszen együtt lakom vele.
Anna: Hogyan… Nem értem… Ez nem igaz, most megint nem mondott igazat… Hol?
Kürt: A Ferencvárosban van egy kis lakásunk.
Anna: De hiszen maga a Belvárosban lakik. -146-
Kürt: Az más. Az délutánra… és estére való… Az… ezt az egyéb jövedelmeimből tartom… az egészen más… A közös lakásunkat az anyám fizeti… Innen is azért küldtem neki ezt a pénzt, hogy az ő sorsa mindenkorra biztosítva legyen… ha egyszer én elsején nem is vinném haza pontosan a fizetésemet.
Anna (mértéktelen elámulással): A fizetését? Miféle fizetését? Honnan?
Kürt (durcásan): A havi fizetésemet. A hivatalomból.
Anna (álmélkodva): A hivatalából? Hát magának hivatala van, Kürt?
Kürt (szégyenkezve): Van… igen…
Anna: Miféle hivatala? Miért nem mondta ezt soha? Mondja gyorsan, milyen hivatala?
Kürt (habozik).
Anna: Hát mondja már, Kürt. Milyen hivatala? Miért nem mondja? Milyen hivatalban van?
Kürt: Szégyellem, Anna. Majdnem olyan nevetséges, mintha azt mondanám, hogy a sóhivatalban.
Anna (elmosolyodik, de felindultan sürgeti): Nem… mondja Kürt… milyen hivatalban van maga?
Kürt (nagyon szégyenkezve): A vámhivatalban. Reggel nyolctól délután kettőig.
Anna (boldogan): Igazán…? (Kis szünet.) Igaz ez, Kürt?
Kürt (lehajtott fejjel, lesütött szemmel, egészen megadva magát, benyul a zsebébe): Itt a hivatalos fölszólítás: lejárt a szabadságom, megyek vissza. Ott vagyok… a vámvisszatérítési szakasznál. Tizedik fizetési osztály, harmadik fokozat. Tizenegy éve… már nyugalomba is mehetnék… ezerkétszáz korona nyugdíjjal.
Anna (nézi az írást, nagy örömmel): Kürt, hiszen -147- akkor maga nem züllött, nem rendetlen, nem munkátlan, nem léha ember.
Kürt (nagyon szégyenkezve): Én? Soha nem mulasztottam egy napot sem. (Egészen megtörve és szégyenkezve.) Tavaly soronkívül léptettek elő (szégyenkezve nyel egyet), másodosztályu ellenőrré.
Anna (szinte ujjongva): Kürt, hiszen maga akkor… maga akkor alapjában véve… becsületes ember.
Kürt (fölkapja a fejét, fölszisszen): Nem.
Anna (ujjongva): Hiszen maga akkor becsületes, tisztességes ember.
Kürt (kétségbeesve hangosan tiltakozik): Nem, nem, nem vagyok az.
Anna: De igen, maga tisztességes ember.
Kürt (harsányan, kétségbeesve): Nem, nem, nem, – csak azt az egyet ne mondja nekem, hogy én tisztességes ember vagyok.
Anna (bámulva): Ne? Miért?
Kürt: Ne mondja nekem, én az ellen harcoltam egész életemben. A tisztességes ember, az… az a cugos-cipős ember. Az foszló nadrágu, fényes kabátu ember. Az: a szegény ember, az a derék, jó, rosszul borotvált ember, az a szégyenkezve hurcolkodó ember, az a borravalóban csaló szegény, derék jó ember, az: az az ijedős, a cugos-cipős, a nimolista. Nekem azért kellett tizenkilenc éves koromban hivatalba mennem, hogy az anyámat eltartsam, de tizenegy esztendeje viaskodom, hogy ne legyek tisztességes ember, ne legyek cugos-cipős, foszló nadrágu, fényes kabátu… hanem felöltözködhessem tetőtől-talpig úgy, ahogyan jól esik, – keserves küzdelem ez Anna – és hogy ne kelljen ijedten néznem arra, aki borravalót vár tőlem, hogy úr legyek… Nem, Anna, én nem vagyok tisztességes ember. -148-
Anna (mosolyogva, gyöngéden): Most már mondhat, Kürt, amit akar… Most már leleplezte magát…
Kürt (panaszosan): Nem, Anna.
Anna: Maga tisztességes ember.
Kürt (bágyadtan): Nem, Anna, én nem vagyok… tisztességes ember és nem is akarok az lenni…
Anna: De igen. Az. És az lesz.
Kürt (elcsüggedten): Nem, nem, nem…
Anna (közeledik hozzá): Az. És az lesz.
Kürt (siralmasan áll előtte; jobbról hangok hallatszanak. Kürt hirtelen átváltozik; kiegyenesedik): Vigyázzon, Anna… ha az öreg úr, Ferenc gróf, jön, maga egy szót se szóljon. Én beszélek, bízzon mindent én rám.
Anna: Csak azt mondom meg neki…
Kürt: Azt sem. Semmit.
Anna: Ő nem enged el engem.
Kürt: Ohó, én elrablom magát.
Voltak, László gróf és Ferenc gróf.
Ferenc gróf (Lászlóhoz, aki vissza akarja tartani): Itt vannak, ha mondom. Együtt vannak… (Belép.)
László (kétségbeesetten áll mögötte).
Ferenc gróf (forr a dühe): Együtt!… (Kürthöz.) Ön… (Egy parancsoló gesztussal mutatja csak – forró dühében – a kiutasítást, a kidobatást.)
Kürt (filozófusan és nyugodtan néz vele farkasszemet, bár a helyzetet kényelmetlennek látja).
Ferenc gróf: Nem értette? Ki!… Mars!… A megbizottait elvárom. -149-
Kürt (most már zavarba jött, nem tudja mihez fogjon; ránéz Annára).
Anna (közbelép): A háziuri jogokat, amelyeket rámruházott, most egyetlen egy kérésre használom fel: engedje meg, hogy Kürt ne így távozzék el innen, hanem maradjon még rövid ideig, és mondhassa el, ami mondanivalója van.
Ferenc gróf (harcol magával): A háziúri jogok itt a magáéi, Anna, – éljen velük tetszése szerint. A férfi a férfival azért, remélem, leszámolhat majd.
Kürt: Nem, gróf úr.
Ferenc gróf (fenyegetően): Nem? Majd én…
Kürt: Igazi férfi asszonyért nem verekszik. Vagy övé lesz egy nő hajlandóságból, szeretetből, szabad elhatározásból, vagy nem kell neki sehogyan. Vagy ajándék gyanánt kapja, vagy félreáll. Nem rablunk asszonyt, nem verekszünk, nem titkolózunk, nem hazudunk; nem az én akaratom dönt és nem is az öné, hanem (Annára mutat) az övé. Az ő elfordulása százszor jobban eltilt engem tőle, mint akárkinek a tilalma. Mondja neki gróf úr, hogy tiltson el magától és én megyek… és örökre elmegyek.
Ferenc gróf (föl akarja szólítani Annát erre a kitiltásra): Anna mondja neki… (Meggondolja a dolgot.) Anna, mondja meg nekem, régóta ismeri maga ezt az embert?
Anna (habozva): Igen.
Kürt (gyorsan): Nem.
Ferenc gróf (fölemeli a fejét, mint aki a két válasz ellentmondó voltából szomoru következtetést von le): Úgy! Hm! Mondja meg Anna, megállapodott-e maga ezzel az emberrel abban, hogy múlt éjszaka vele itt találkozik!?
Anna (most megerőlteti magát és hazudni akar, hogy az előbbi őszinteségét jóvátegye): Nem. -150-
Kürt (ugyanakkor): Igen.
Ferenc gróf (egyikről a másikra néz, remeg a megzavarodott haragtól; elvakult fölindulással, nagy, mély fájdalommal): Hazudnak nekem! Mindenki hazudik. Meg kellett érnem, hogy a családom tagjai… nem mondanak nekem igazat… És maga is Anna!… (Nem tudja folytatni.)
Anna (zavarodottan áll előtte).
László gróf (remegve várja a folytatást).
Kürt: Gróf úr, én mindent meg fogok önnek most mondani teljes, kiméletlen, irgalmatlan őszinteséggel. Óhajtja ezt meghallgatni?
Ferenc gróf (egy intéssel válaszol: igen, most már úgyis mindegy).
Kürt (tudomásul veszi az engedelmet): Meg kell mindenekelőtt őszintén és férfias nyíltsággal mondanom, hogy én szeretem Annát.
Ferenc gróf (megrezzen, ökölbe szorítja a kezét).
Kürt: Éppen ilyen őszinteséggel meg kell mondanom, hogy én csak itt ismertem meg őt és ő csak itt ismert meg engem. Néha úgy tetszik, mintha régen-régen megismerkedtünk volna egymással, de a szavamra, a hitemre, a férfiúi becsületemre mondom: csak itt ismertük meg egymást.
Ferenc gróf: Igaz ez Anna?
Anna (lesütött szemmel): Igen… néha úgy tetszik… de csak itt ismertük meg egymást.
Kürt: Ez a megismerkedés, – úgy éreztük, – a végzetünk lett. Én menekülni akartam, László gróf tudja, hogy el akartam utazni, már tegnap este úgy volt, hogy rögtön utazom.
László gróf (sietve): Az úgy van… az úgy volt.
Kürt: Egy utolsó találkozást azért kértem Annától, hogy megmondjam neki: én félreállok. Hogy megállapodjunk benne: mi elszakadunk egymástól. Én nem szállhatok -151- versenyre azzal a férfival, aki az én szememben a legkülönb a férfiak között és őt elválasztja tőlem az adott szó tisztelete, a kötelesség, a hűség. Itt az éjjel azért találkoztunk, hogy búcsút vegyünk egymástól, hogy tisztán és hősiesen elszakadjunk egymástól, hogy a Cserháti Ferenc gróf nevét a gyanu árnyékától, minden foltnak a lehetőségétől is megóvjuk. Helyes volt ez, gróf úr?
Ferenc gróf (szinte az akarata ellenére): Ez helyesen volt.
Kürt: Ez helyesen volt és én most mégis itt állok ön előtt gróf úr és azt mondom, döntsön ön ebben az ügyben, amelyben én akartam dönteni. Mert én az ön közelében más ember lettem, én öntől megtanultam az igazságszeretetet, megtanultam a hazugság gyűlölését, megtanultam (erkölcsösen), hogy mindig igazat kell mondani és hogy a hazugság nem visz jóra. Ha én eltávoznám, ha mi most ezt elhallgatnók, ha mi egymástól így elválnánk, az hazugság volna. Szabad-e – ezt kérdeztem magamtól, – olyan lánynak, mint Anna, olyan férfi mellett maradnia, mint ön gróf úr, akár hősiességből is elhallgatva azt, hogy mást szeret.
Ferenc gróf (nagyon fájdalmasan): Anna! – őt szereti? Szereti őt?
Anna (halkan): Igen.
Ferenc gróf (nem felel, lehajtja a fejét, rettenetesen küzd magával; szótlanul megfordul).
(Nagy szünet.)
Ferenc gróf (vissza akar fordulni, de még mindig küzd magával).
Kürt: Szabad-e ezt? Szabad-e hazudni? Szabad-e gróf Cserháti Ferencet hazug kímélettel megbántani? Én tőle mást tanultam. Én azt tanultam tőle, hogy akkor elébe kell lépnem és azt kell mondanom: uram, te ítélj, a te bölcseséged -152- és nagylelküséged döntse el a sorsunkat: én azt a lányt, akit szeretek, nem fogadhatom el másképpen, csak a te jóságodtól; te ezt a lányt szeretted; a szereteted egy apa szeretete volt és én most fiúi tisztelettel és engedelmességgel tekintek rád; én el nem akarom ezt a lányt rabolni; én nem csalok, de még hazug kímélettel sem csalok; ha te akarod, elválasztasz bennünket örökre, de ha akarod, te teszed az ő kezét az én kezembe és azt mondod egy apának a nagylelküségével: vezessen az ő erős és tiszta kezed téged egy életen keresztül. (Meg van hatva. Szünet.) Ezt kellett mondanom, ezt mondtam; és most várom a döntést, amely az egész életemre szól.
Ferenc gróf (küzd magával): Anna… hát… igazán őt szereti.
Anna (nagyon halkan): Igen.
Ferenc gróf: És… és… (föllobban a dacos haragja) de én nem… (erőt vesz magán) akkor… akkor… (megfogja az Anna kezét és Kürt felé nyujtja, nem teszi a Kürt kezébe, de olyan, mintha a kezébe tenné).
Kürt (odasiet, megérinti az Anna kezét, de nem ragadja meg, a mozdulat indiszkrét volna; most a még mindig fölindult Ferenc grófhoz kell fordulni): Gróf úr… ön döntötte el a sorsunkat… és nekünk most az ön kezét kellene megragadnunk…
Anna (valóban a Ferenc gróf keze után nyúl).
Ferenc gróf (elvonja a kezét, küzd a meghatottságával, rákiált Kürtre): Hát ugy-e, hogy nem kell hazudni? Hát ugy-e, hogy igazat kell mondani? Hát ugy-e, hogy nyíltan, őszintén és becsületesen meg kell mondani mindent?
Kürt (lelkesen): Mindent, gróf úr. Ön más emberré tett engem, én új ember lettem Ön mellett.
Ferenc gróf (kiáltva, mert még mindig küzd magával): -153- Csak ő rá hallgasson mindig (Annára néz). Csak azt tegye, amit ő mond. Érti?
Kürt: Én nekem nincs többé akaratom; én azt teszem, amit ő akar.
Ferenc gróf: Hát azért!… No!… No!… (Járkál.)
Anna (odamegy hozzá; halkan): Köszönöm. Köszönöm, hogy most is jó hozzám.
Ferenc gróf: Hát örül, Anna?
Anna (nem akarja mondani, hogy igen; csak bólint).
Ferenc gróf: És boldog lesz így, Anna?
Anna: Remélem. – De most vissza kell adnom valamit… (a köpönyege zsebéből kiveszi az okmányt.) Én négy héttel ezelőtt egy ajándékot kaptam… az ajándékadta joggal éltem is már egyszer… ma először, de utoljára is… Most ezt az ajándékot visszaadom. (Indul.)
Kürt (figyelni kezd; útjába áll): Mi az… mi az, Anna? (Kiveszi a kezéből az okmányt és gyorsan, figyelmesen olvassa.)
László gróf (aki egyre nagyobb gyönyörrel nézte a dolgok fejlődését, most szintén közbelép. Közömbösen, de nagy nyomatékkal): Igen… az ajándékozási okirat… Az természetesen most érvényét veszíti.
Kürt (belemélyedt az olvasásba, szórakozottan, de szintén nyomatékosan): Miért veszítené az érvényét? És mi jogon avatkozol te bele a dologba? Neked ebbe egyelőre semmi beleszólásod nincs.
László gróf: Neked még kevésbbé. Te azt teszed, amit ő akar. Anna pedig vissza akarja adni…
Anna: Igen. Én vissza akarom…
Kürt: Én pedig nem akarom.
László gróf: De milyen jogon nem akarod te?…
Kürt: Mint… menyasszonyom érdekeinek képviselője. -154- Mint leendő férje. Én nekem természetes és törvényes kötelességem, hogy az ő érdekeit minden módon megvédjem.
László gróf: De az ajándékozás most magától elveszíti az érvényességét.
Kürt (még mindig nagy figyelemmel olvas): Mi-ért veszi-tene – el – az – érvényességét?
László gróf: Mert a törvény rendeli.
Kürt: Miféle törvény?
László gróf (diadalmasan): Az 1894. évi XXXI. törvénycikk, ha úgy tetszik. A második szakasz: „Az a jegyes, aki az eljegyzéstől visszalépett, köteles azt, amit a másik jegyes neki ajándékozott, természetben visszaadni.“
Kürt (befejezte az olvasást; villámgyorsan): Úgy van. Ez a második szakasz. A törvény negyedik szakasza azonban kimondja, hogy a kártérítési jog öröklés tárgya csak akkor lehet, ha a jogosult a keresetet megindította. Ez ebben az esetben nem történt meg; miért intézkedel tehát te úgy, mintha máris Ferenc gróf örököse volnál… Tűrtőztesd magadat kissé. Ferenc gróf, hála Istennek, még él.
László gróf (összecsuklik).
Ferenc gróf (aki eddig elámulva hallgatta a vitát, megsemmisítő pillantást vet rá).
Kürt: Különben a törvényt is hibásan idézted: a visszatérítési kötelezettséget a második szakasz arra az esetre állapítja meg, ha az ajándékozás a kötendő házasság okából történt. Itt pedig (az okmányra mutat) expressis verbis ki van mondva, hogy az ajándékozás az eljegyzéstől teljesen független és az ajándékozás szándéka teljes egy évvel ezelőtt keletkezett. Az ajándékozás minden mellékkörülménytől mentes önálló cselekedet, tehát éppen olyan teljes érvényességü jogalap, mint akár a vétel (széles mozdulattal). -155- Ez a jogi helyzet. Mi azonban törvényparagrafusokra nem hivatkozunk, okiratokba nem kapaszkodunk, kicsinyes anyagi perlekedésbe nem bocsátkozunk. Mi ezt az okiratot…
Anna (aki eddig folyton közbe akart szólni és akit Kürt gyöngéd erőszakkal elhárított): Visszaadjuk.
Kürt:… megragadjuk. Odalépünk az elé a férfi elé, akinek a nagylelküsége ezt az okiratot létrehozta és ezt mondjuk: uram, mások vissza akarják perelni a te nagylelküségedet, a te akaratod az volt, hogy annak a lánynak a sorsáról, aki bár rövid ideig, de Cserháti Ferenc menyasszonya volt, mindenképpen gondoskodj, a te akaratod volt, hogy ez a ház az Anna-villa nevet viselje; nem a mi föladatunk, hogy a te akaratodat érvényesítsük; mi visszalépünk; legyen úgy, ahogyan ők akarják, mi velük nem pereskedünk; mi ismét a te kezedbe tesszük saját akaratod sorsát, mi ezt az okmányt neked visszaadjuk. (Átnyujtja az okiratot.)
Ferenc gróf (gőgösen): Tartsa meg. Én az ajándékaimat vissza nem veszem. Ez a ház marad azé, akié; a neve marad az, amelyet én adtam neki: az Anna-villa.
Kürt: Gróf úr, előttem szent az ön akarata; nem én akarok pereskedni ön ellen, hanem… (László felé fordul).
Ferenc gróf (odamegy): Te? Hogy mersz te az én akaratom ellen támadni.
László gróf: Kérlek… én nem… ha te még most is akarod…
Ferenc gróf: Én most is akarom. Ez a ház az Annáé és marad is az övé. Ő marad benne és mi elmegyünk belőle. Gyere. (Megy. László vele.)
Kürt (elkíséri őket a baloldali ajtóig, ott visszafordul és -156- nyugodtan, – egy kissé kérdően „mit szól hozzá“ – arccal ránéz Annára).
Anna: Hát Kürt… hát tudja… hát maga… (Olyasmit akar mondani, hogy legnagyobb csirkefogó. Azután elámulva kérdezi.) Mondja… azt mondja meg nekem, honnan ért maga jogi dolgokhoz.
Kürt (az ajtónál, nyugodtan): Én? Hiszen én jogász vagyok. Doctor juris utriusque.
Anna: Utrius…
Kürt: Hogyne. Majdnem ügyvéd lettem.
Anna: És… és mért nem lett?
Kürt (átnéz a tulsó ajtóhoz, amelyen túl beszélgetés közeledik. Figyelmesen átsétál oda. Közben nagyon nyugodtan): Nem lettem. Tudja Anna… utálom a fosztogatást.
Anna (elszörnyedve akar felelni).
Kürt (hátrafordul; ismét en garde): Vigyázzon csak Anna… most mi jön. Most kifüstöljük őket. Sorra mind.
Voltak, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Stefi gróf és Viktor gróf.
(A társaság besétál jobbról lehető teljes elfogulatlansággal. Kürt az ajtónál szeretetreméltóan defiliroztatja el őket maga előtt. Viktorral farkasszemet néz. Anna mosolygó harckészséggel várja a társaságot. „Jó reggelt.“ „Jó reggelt.“.)
Margit grófnő: Jó reggelt, kedvesem.
Anna: Jó reggelt, drágám. Már fölkeltetek? Ilyen korán?
Margit grófnő (közömbösen): I… igen. Már… -157-
Anna: Elég volt az alvásból? Kipihented legalább a tegnapi fáradságodat?
Margit grófnő: I… igen… Óh, azt tökéletesen.
Anna: Hallom, hogy az urak korán hazajöttek. Nem sikerült a vadászat?
Margit grófnő (közömbös gőggel): N… nem. És te jól aludtál, drágám?
Anna: Óh, – kitünően.
Margit grófnő: Hm… Ferenc akart veled beszélni… Beszéltél már vele kedvesem…?
Anna: Igen. Én is beszélni akartam vele.
Margit grófnő: Ah? Úgy! És mit akartál neki mondani, drágám?
(A többiek közben állva hallgatják ezt a kis szócsatát.)
Anna: Én?
Margit grófnő: Igen. Te.
Anna: Azt akartam neki mondani, hogy fölbontom a vele való eljegyzésemet.
Margit grófnő (mintha villamos ütés érte volna): És ő?
(Várakozás.)
Anna: Ő tudomásul vette.
Margit grófnő (fölpattan mellőle).
Anna (nyugodtan): És én…
Margit grófnő (minden gőgjével): És… (habozik magának vagy önnek szólítsa, végre végtelen lenézéssel) … kegyed?
Anna: Én eljegyeztem magamat Kürttel.
(Szenzáció.)
Kürt (mosolyogva nézi a dolgot).
Stefi gróf (tér elsőnek magához, odalép Anna elé és széles mozdulattal mondja): Gratulálok. Ön nem is tudja, -158- milyen szerencséje van. Gratulálok a hallatlan szerencséjéhez.
Anna: Milyen szerencsémhez?
Stefi gróf: Hogy nem kerül közénk. Micsoda helyre került volna… Nem is képzeli! (Még egy nagy mozdulat.) Gratulálok.
Mihály gróf:
Emma grófnő: ⎫
⎬
⎭ De Stefi!
Margit grófnő: Akkor nincs más hátra, mint hogy mi is gratuláljunk… (Annához beszél) Galambos kisasszonynak és… kifejezzük a sajnálkozásunkat azon, hogy olyan hamar meg kell válnunk tőle… A vonat már kilenc órakor indul…
Anna (csaknem elveszíti a lélekjelenlétét.)
Kürt (lép közbe): Óh, grófné, csak nem akarnak már azzal a vonattal utazni?
Margit grófnő: Tessék?
Stefi gróf: Mi?
Mihály gróf: Mi?
Kürt (tovább is nagyon szeretetreméltóan, egészen elfogulatlanul): Igazán… kétségbe volnék esve, ha ilyen hamar elveszítenők önöket. Az ősz legszebb része még hátra van és talán szabad remélnem… hogy eddig sem érezték magukat rosszul az Anna-villában…
Margit grófnő (élesen): Ah!
Stefi gróf (szárazon): Hja úgy!
Kürt: Hm… igen… menyasszonyom és én egyelőre itt töltjük az őszt és mind a ketten reméljük, nem fosztanak meg bennünket attól a kimondhatatlan örömtől, hogy vendégszeretetünket igénybe veszik.
Margit grófnő (remeg a gőgös fölháborodástól): Kedves úr… -159-
Kürt: Én remélem… bizonyos vagyok benne, hogy otthon érzik itt magukat.
Margit (dölyfös haraggal): Kedves… izé…
Kürt (a vendégszerető házigazda mély meghajlásával): A mi házunk az önöké.
Margit grófnő (nem bír magával, végtelen dölyffel, mintha borravalót adna): Csak tartsa meg, jó ember. (Int Mihálynak. Indulnak.)
Stefi gróf (indul utánuk; előbb mosolyogva odalép Kürthöz): Igaza van; csak tartsa meg, jó ember. (Ő is indul.)
Kürt (kissé meghökkent): Engedelmükkel! Még pedig erősen.
(Margit grófnő, Mihály gróf és Stefi gróf elmennek.)
Emma grófnő (odalép Kürthöz, titkos ingerültséggel): Akkor nincs más hátra, mint hogy én is gratuláljak.
Kürt: Köszönöm, grófné.
Emma grófnő: Ez igazán nevezetes fordulat. Végre látta az ember, milyen maga, mikor komolyan beszél. Mert ezt most már komolyan gondolja, ugy-e?
Kürt: A legkomolyabban. Halálos komolyan.
Emma grófnő (ingerülten): Úgy! A nézetei érdekes változáson mentek át. Most eszerint hisz például a női erkölcsben már?
Kürt: Hiszek grófné.
Emma grófnő (utánozva): Úgy? Hát mondja meg komolyan, Kürt, van női erkölcs?
Kürt: Van!
Emma grófnő: Ah! Van!
Kürt: Van. Igen. Az olyan férfiak számára, mint én, grófné, van. Ha egy olyan férfi, mint én, az egész életét odaadja egy nőnek, minden szeretetét, minden szerelmét, -160- minden hűségét, minden gondolatát, minden idejét, akkor van. Akkor van, grófné.
(A beszélgetés félhangon folyik, Annától kissé elhúzódva.)
Emma grófnő (ingerülten): Eszerint a házasság csakugyan a társadalom alapja.
Kürt (nagyon komolyan): Igen. Az.
Emma grófnő: Oh… én egy hozzáértő embertől azt hallottam, hogy a házasság a társadalom alapja addig, míg az asszony örököst nem ajándékoz az urának; azután arravaló, hogy az asszony nyugodtan… kereshessen másokat.
Kürt: Ez így is van, grófné.
Emma grófnő: Így van? És… mégis… Akkor hát…
Kürt: Ez így van grófné, ott, ahol az asszony örököst ajándékoz az urának. De (emelkedő hangon) nincs úgy ott… nem lesz úgy ott… nem erre való a házasság ott… ahol… ahol…
Emma grófnő (gúnyosan): Ahol?
Kürt (megelégeli a dolgot, teljes kötekedő jókedvvel): Ahol… (Más hangon.) Hány gyerekünk lesz nekünk, Anna?
Anna (bosszús mosolygással kapja vissza a fejét).
Kürt (sürgeti): Hány lesz, Anna? Legalább?
Anna (nem akar válaszolni).
Kürt: Legalább?
Anna (félrefordítja a fejét, halkan): Legalább négy.
Kürt (a grófnéhoz fordul, ilyen mozdulattal: ime).
Emma grófnő (fölszisszen; végignézi őket és kisiet).
Kürt (szeretetreméltóan utat nyit neki).
Viktor gróf (előlép a háttérből): Most már csak én vagyok hátra. Nekem is van némi mondanivalóm és pedig… ez… (fölemeli a kezét és pofon akarja ütni Kürtöt). -161-
Kürt (megkapja a kezét, megcsavarja, úgy, hogy Viktor sziszegve kénytelen megfordulni): Ohó… fiatal úr… Fiacskám, éppen te… hiszen megeszlek…
Viktor gróf (vonaglik a kézszorítástól).
Anna (fölugrik): Eressze el Kürt, eressze el, eressze el rögtön.
Kürt (ellódítja a kezét és összevont homlokkal készül újra szembeszállni vele).
Anna (közbeveti magát): Ne bántsa őt… bántotta magát, Viktorka? Fáj? No adja ide a kezét én majd megsímogatom… én nem engedem magát… (előre vonja).
Viktor gróf: Én nem félek tőle.
Anna: Tudom, Viktorka, maga bátor, és kedves és jó. Maga jó volt hozzám és én szeretem magát.
Viktor gróf: Őt szereti. Nem tartja meg azt, amit nekem igért.
Anna: Viktorka… hát azt akarta volna, hogy én rossz asszony legyek?
Viktor gróf: Nem… Azt nem… De miért nem vár én rám?
Anna: Oh Viktorka, öt év múlva… két év múlva majd megérti ezt is… majd örül akkor annak, hogy senki sem vár magára és hogy különösen hozzám semmi köze sincs.
(Kint Emma grófnő hangja: „Viktor“.)
Anna: Viktor, hívják. Búcsúzzon el tőlem, de ne haraggal, barátsággal, szeretettel. Igen?
Viktor gróf (remegve): Igen. Anna… én…
Anna: Én nagyon hálás vagyok magának Viktorka. (A homlokát nyújtja neki.)
Viktor gróf (meg akarja ölelni).
Anna (elhárítja): Nem… nem úgy… (A homlokát nyújtja neki.) -162-
Viktor gróf (megcsókolja a homlokát): Én… én… (vad keserűséggel) tudom… most már… mi lesz ennek a vége…
Anna: Szent Isten… Viktorka…
Viktor gróf: Most már hiába minden…
Anna (rémülten): Viktorka…
Viktor gróf (indulóban): Én most már…
Anna: Mit akar?…
Viktor gróf (mély szomorúsággal): Elmegyek Stefi bácsival a Folies Bergéresbe. (Kirohan.)
Anna (elneveti magát).
Anna, Kürt, Galambos.
Galambos (ugyanazon az ajtón besiet): Egyedül vagy már Anna… Nem? Ez az úr… Én nekem most a gróffal el kell mennem.
Kürt: Dehogy megy el, öreg úr… Jó, hogy idejött.
Galambos: Igen… én itt kint vártam…
Kürt: Anna, az apját nem engedjük el a gróffal.
Galambos: Nem… az nem lehet… nekem el kell mennem…
Kürt: Dehogy kell.
Galambos: De igen. El kell.
Kürt: Ugyan, miért kellene… Mi majd más embert faragunk magából, öreg úr. Ej, emelje föl már a fejét egy kicsit… Legyen már bátrabb egy kicsit… Tudja mit… próbáljon meg egyszer már szemtelen lenni egy kicsit a gróffal, majd meglátja, micsoda öröm az. Érezze már szabad embernek magát.
Galambos (elvonja, halkan): Nem… azt nem lehet… -163- Nekem nem lehet… a grófnak nyugtája van tőlem… sok nyugtája…
Kürt: Miféle nyugtája? Mi az? Hogy van az, hogy történt az?
Galambos: Az úgy történt, hogy Anna egyszer írt a nevelőintézetből pénzért. Én nekem nem volt pénzem. Pedig kellett. Angolul tanult. És… akkor kölcsönvettem a gróf pénzéből. A gróf észrevette és nyugtát iratott velem… Hogy sikkasztottam. És azóta… mindig… mindig… egyre, egyre… (jelek).
Anna (eddig hallgatva nézte a dolgot): Apám… azt mondta, hogy először… én miattam?
Galambos (bólogat).
Anna: Szegény apám. És én… (Meg akarja csókolni a kezét. Galambos nem engedi.) De a nyugták nincsenek meg már apám. A gróf nekem adta őket és én elégettem őket.
Galambos (alig tud szólni): El… el… Hát akkor én… mehetek, ahová akarok…
Anna: Igen.
Kürt: Nem. Azt azért nem. (Galambos megdöbben.) Csak nem akar elmenni tőlünk? Én most elveszem Annát… itt marad velünk… pihen vagy gazdálkodik, ha akar. Mi volna akkor, ha vagy ötven holdon maga gazdálkodnék?
Galambos: Maga… én magam?
Kürt: A maga ura volna… csak a jó Istennek tartoznék számadással. A maga ura… senki se parancsolna… senkire se kellene ügyelni…
Galambos (remegve, szinte sírva): A magam ura.
Kürt: Ohó, – ezt megcsináljuk, öreg úr. Más emberré teszem én magát. Majd megtanítom én rá. Félesztendő mulva rá sem ismer magára, olyan keményen, olyan fönt -164- hordja a fejét. Fogjon rögtön hozzá. Mondja utánam: fütyülök a grófra…
Galambos (remegve rázza a fejét).
Kürt: Mondja: fütyülök.
Galambos (előbb habozik, azután fölujjongva): Fütyülök a grófra.
Kürt: No látja. Majd megy ez.
Galambos: Jaj Istenem… jön valaki… hátha a gróf… Én mégis félek a gróftól.
Kürt: Fél? Tudja, mit öreg úr, sétáljon most le itt hátul nyugodtan az erdőbe. Addig, míg a gróf el nem ment, ki se jőjjön.
Galambos: De a gróf…
Kürt: A gróffal én ezt majd elintézem. A gróf most maga nélkül fog elutazni. No menjen… menjen… (Bíztatva.) Ne féljen már… a mindenségét, mert mindjárt megeszek még néhány grófot… Ahá, itt jön egy.
Galambos (a közeledő László gróf láttára rémülten siet el).
Anna (szótlanul megsimogatja a Kürt kezét).
Kürt (László gróf felé fordul).
Anna, Kürt, László és Ferenc grófok.
László gróf (sietve Kürthöz): Azért jöttem, hogy az elutazásunk előtt megmondjam neked, hogy én most már természetesen letelegrafálom a banknál az utalványozást.
Kürt (merően nézi).
László gróf: No hiszen ez természetes, te többet kaptál, mint amire igényed lehetett, amit ti itt kaptatok, az tökéletes -165- végkielégítés, utána lehetetlen, hogy még egy óriás összeget kapj. Igazán szeretném tudni, miért…
(A Kürt nyugodt nézése alatt egyre nagyobb zavarban, egyre nagyobb igyekezettel mondja ezt.)
(Lent kocsirobogás.)
Kürt (szó nélkül sarkon fordul, az ablakhoz megy és lekiált): Gróf úr! (Visszafordul.)
László gróf (idegesen remegve): Kérlek, ne kezdd most az egészet előlről… csak nem akarod most… elhitetni velem… hogy mindent elmondasz…
Kürt (mozdulatlan arccal áll).
László gróf: Hát felelj már, kérlek. Ugy-e, nem akarsz neki szólni?
Kürt (mozdulatlan arccal hallgat).
László gróf: Hát mondd már… hiszen őrültség volna tőled… mindent kockára tennél; az istenfáját, felelj már…
Kürt (nem szól).
László gróf: Hiszen jó… én nem bánom… velem lehet beszélni… megállapodhatunk… méltányosan… Akarod ezt? Mondd, akarod?
Kürt (nyugodtan a veranda felé fordul, nagy lélekzetet vesz).
László gróf: Mondjuk: a negyedrészét.
(A terraszon megjelenik Ferenc gróf.)
László gróf: A felét. – háromnegyedrészét.
Kürt (a nagy lélekzetvétel után a közeledő, de az ajtón még át nem jött Ferenc gróf elé): Gróf úr…
László gróf: Hát az egészet. Csak ne szólj neki. Nem szólsz?
Kürt: Az egészet.
László gróf: Igen… (félhangon, elfordulva); fulladj meg beléje… -166-
Kürt (Ferenc grófhoz): Gróf úr… Anna kéri, adjon rá módot, hogy elbucsúzzék öntől. És én kérem, engedje meg, hogy egy kéréssel forduljak önhöz; bizonyára nem tagadja meg: – engedje át nekünk Galambos Jánost.
Ferenc gróf: Én a személyzetemet soha nem szoktam elbocsátani.
Kürt: Én teljesen igazat adok önnek ebben a határozottságban, de erre az egy esetre mégis azt kell kérnem, hogy kivételt tegyen és azt kell remélnem, hogy kivételt tesz.
Ferenc gróf: Miért?
Kürt: Mert méltányolni fogja, hogy nekem… végre is kellemetlen… ha a menyasszonyom… a feleségem apja idegen szolgálatban van… idegen birtokon… Én most az Alföldön akarok birtokot venni… egy részét átadnám neki… kérem ne tagadja meg ezt a szívességet tőlünk, gróf úr.
Ferenc gróf (egy gőgös mozdulattal jelzi, hogy beleegyezett).
Kürt: Köszönöm. (Ránéz Annára, hogy most rajta a sor.)
Anna (Ferenc gróf felé közeledik).
Ferenc gróf (gőgös megindultsággal): Isten vele, Anna.
Anna (halkan): Kérem, ne búcsúzzék tőlem így… több szeretettel… a régi jóságával…
Ferenc gróf (valamivel melegebben): Isten vele, Anna.
Anna: Még mindig nem elég jó.
Ferenc gróf (meghatva): Isten vele, Anna.
Anna: Ez jó. De nem elég. Csak „Isten vele“? És nem viszontlátásra? Nem akar engem soha többé látni? Nem jön el ebbe a házba, amelyet nekem ajándékozott?
Ferenc gróf (ránéz egy gőgös fejmozdulattal). -167-
Kürt (gyöngéden, de kissé kötekedve): De Anna… ne csinálja ilyen ügyetlenül a dolgot. Hát hogyan jöhetne ide a gróf úr… olyan szerény társadalmi helyzetü emberekhez, mint mi, minden igazi ok és alkalom nélkül. Adjon rá alkalmat. Hívja meg a gróf urat az első fia keresztelőjére. Keresztapának. Azt a meghívást azután elfogadhatja.
Anna (ijedten néz Ferencre, de Ferenc nem haragszik. Félénken): Igaz? Elfogadná?
Ferenc gróf (harsányan): El.
Anna (szégyenkezve): Akkor… meghivom… az első fiam… keresztelőjére.
Ferenc gróf (pattogva): Köszönöm. Elfogadom. Itt leszek. Viszontlátásra. (Megfordul. Kimegy.)
László gróf (izgatottan sietve): Most pedig be kell látnod…
Kürt (fenyegetően, de nyugodtan): Megint kezded.
László gróf: Be kell látnod…
Kürt: Semmit sem látok be.
László gróf: Az a pénz végre is…
Kürt: Engem illet. Meggátoltam Cserháti Ferenc gróf házasságát Galambos Annával. De ha nem illetne meg, olyan ember vagyok én, aki valamit, ami a markomban van… itt van… kieresztek. Ugyan menj! (Fanyarul:) Nézd, lent várnak. A többiek már ott vannak, még lekésel.
László gróf: Nagyon szép; most te dobsz ki engem innen.
Kürt: Óh, szó sincs róla, legyen szerencsénk minél tovább…
László gróf: Köszönöm; nem kérek a szíves vendégszeretetedből. De végre is be kellene látnod, hogy vannak határok. Te azzal kezdted, hogy tőlünk százezer koronát el… el… el… -168-
Kürt (nyugodtan): Elraboltam.
László gróf: Hát igen: elraboltál. És most befejezed azzal, hogy bennünket egészen ki… ki… ki…
Kürt: Kifosztalak.
László gróf: Hát… hát… igen… Hát ez csak nincs rendben? És jó, én nem bánom, legyen a pénz a tied, de legalább a birtokról mondjál le.
Kürt: A birtokról? Arról legkevésbbé. Az kell nekem legelsősorban.
László gróf: Te gyönyörü hasznát fogod venni ennek a birtoknak. Ott van a szőlő… hadd lopják békében…
Kürt (élezetten): Hadd lopják? Csak próbálják meg. Az én szőlőmet? Majd megmutatom én.
László gróf: De hiszen ez a szegény-ötöd. Ez jár nekik.
Kürt: Mi? Jár? Az – én – szőlőmből. Próbálja meg elvenni, aki azt hiszi, hogy jár neki, majd meglátja mit kap. Aki még nem kapott ötven srétet az oldalába, majd kap itt.
László gróf: Úgy? De hiszen te öt dollár napszámot fogsz nekik fizetni.
Kürt: Ki? Én? Öt dollárt? Öt botot.
László gróf: Ah… és a bérükért még meg is kell dolgozniok talán?
Kürt: De meg ám. Zizegni fog itt a munka, úgy megy majd. Ég majd itt a munka, sustorog… Én vigyázok rá; én nézek a körmére mindenkinek… itt ropognia kell a munkának, itt nem lesz naplopás, a naplopóval én bánok el majd.
László gróf: Ohó… hát mégis van kötelesség?
Kürt: Van bizony… az első az, hogy dolgozzék meg az, aki tőlem pénzt kap.
László gróf: És a végén… vannak a társadalomnak alapjai… amelyeket meg kell védeni? -169-
Kürt: Vannak: a vallás, a család, a tulajdon. Az enyém. Vannak bizony és jaj annak, aki föl akarja a kezét emelni ellenünk.
László gróf: Óh… hát ez gyönyörü változás… Eszerint gyarapodni fogsz… Az az egy reményem van, hogy a kártyaszobában majd annál gyakrabban találkozunk.
Kürt: A kártyaszobában? Ki vagyok én, hogy kártyázzam? Dolgozni fogok én, a birtokommal törődöm én, a családomnak szerzek én… Ki vagyok én, hogy kártyázzam? Züllött exisztencia? Gróf?
László gróf (bosszusan): Ez kitör belőled mindig. A plebejus-gyűlölet az…
Kürt: Az arisztokrácia ellen? Hányszor mondjam még neked, hogy nincs semmi a világon, amit joban tisztelek, mint az arisztokráciát.
László gróf: Nem nagyon mutattad meg.
Kürt: Nem hát. Miféle arisztokraták vagytok ti? Örökké kapkodtok… mentegetődztök… igazolni akarjátok magatokat… hogy így meg úgy… ne tartsanak benneteket ilyennek meg olyannak… Mit bánom én, hogy milyennek tartanak? Vagyok. Hatalom vagyok. Úr vagyok. Az öreg úr még megjárja. De ti! Miféle arisztokraták vagytok ti, hogy még velem sem tudtatok elbánni. Hogy nélkülem nem tudtatok boldogulni. Hogy ti nem tudtátok meggátolni az öreg gróf házasságát, ami mindent elvitt volna, ami a tietek.
László gróf: Nem tudtuk… Hát mit kellett volna tennünk?
Kürt: Elrabolni azt a lányt. Megölni. Megmérgezni. Mit tudom én. De még ahhoz is én rám volt szükségtek, hogy… hogy kiderüljön, hogy egy húszéves lány nem szerelmes egy hatvanéves emberbe.
László gróf: Te azért ne tégy nekünk szemrehányást. -170- Te itt birtokhoz jutottál… megtértél. Te irántunk ezért csak hálás lehetsz. Neked mégis tisztelned kell az arisztokraciát.
Kürt: Te még mindig nem érted, mi történt itt.
László gróf (kissé fölindultan): Az történt, hogy te… bennünket ki… ki…
Kürt: Kiraboltalak. Az történt, hogy itt egy új arisztokrácia keletkezik. Az történt, hogy én itt most dinasztiát alapítok. Ez a birtok… Ez a jelentéktelen kicsi… kicsi… birtokocska: ez a kicsi, kicsi kezdet… most jön a nagy szerző munka… még, még, még hozzá, minden birtokot, ami elérhető. Az Anna-villa az eredet; a családi fészek; az ősi vár. Innen indulunk el és meghódítjuk az országot.
László gróf (gúnyosan): Az ősi vár. Nemes módon jutottál hozzá… gyönyörü dinasztia-alapítás ez.
Kürt: A te ősöd kereskedőket rabolt ki. Az én ősöm ezt elmulasztotta, én kénytelen vagyok grófokat kirabolni. Írva van, hogy Cserháti Ubul kóbor lovag egy lengyel karavánt fosztott ki, mielőtt a cserháti várat megépítette. Én titeket fosztottalak ki. Egyre megy. A vár megvan. Benne vagyok. (Lentről kiáltás: László.)
Kürt (a hátráló Lászlónak egyre nagyobb lendülettel): Most összeszedek mindent, amit a kezem elér… és a fiaim folytatják ezt a munkát és a dédunokáim grófok és hercegek, zászlós urak, nádorispánok és hercegprimások lesznek… és megeszik és magukba olvasztják azt, ami belőletek megmarad.
(Újabb kiáltás: László!)
Kürt (folytatja): És legendák szállnak közöttük a családalapító ősről és kegyelettel zarándokolnak el az ősi fészekbe, az Anna-villába és övék lesz az ország, a hatalom -171- és a dicsőség. – Egy új arisztokrácia keletkezett. Dinasztiát alapítottam. Ős lettem. Ez történt.
László gróf (fogcsikorgatva kihátrál előtte a terraszra).
Kürt (utána néz).
László gróf (eltünik).
(Kocsirobogás, autó.)
Kürt (visszanéz Annára).
(Nagy szünet.)
Kürt: Elmentek.
Anna (nem felel).
Kürt: Kifüstöltük őket.
Anna (megbotránkozva csóválja a fejét).
Kürt: Kiraboltuk őket.
Anna: Kürt… maga… maga!…
Kürt (mámorosan): Anna… egyedül maradtunk. Anna… az urad vagyok, Anna! (Egy parancsoló mozdulattal magához, maga elé hívja.)
Anna (nem mozdul).
Kürt: Anna! (Az előbbi mozdulat.)
Anna (megcsóválja a fejét és most ő ismétli meg ezt a mozdulatot. Maga elé parancsolja Kürtöt.)
Kürt (habozik egy másodpercig; azután megindul egyre gyorsabban, odalép elébe és az Anna újabb mozdulatára kitárt karral letérdel elébe. Átkarolja.)
(Függöny.)
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 19 | Margit gróf: És? | Margit grófnő: És? |
| 21 | Eszemágáben | Eszemágában |
| 21 | Stefi grófnő: Azt nem. | Stefi gróf: Azt nem. |
| 131 | Stefi grófnő: És milyen | Stefi gróf: És milyen |
| 157 | Magit grófnő (közömbös | Margit grófnő (közömbös |