The Project Gutenberg eBook of Andor by Ferenc Molnár

Produced by: Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

ANDOR

Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át a Margithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlát mellett. Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes és tiszta percek ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyan síma és fényes volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél, fémesen elevenzöld a színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át a láthatár végén a szürke égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balra fordult, végigfutott a tekintete a budai dombokon, a parti hosszú házsoron, a Gellért felé. Ott még sötét volt. A víz violába játszó kékes-szürke, üvegfényű és nyugodt. Figyelt egy kicsit a távolba. A Táborhegy felől vékonyan szóltak a kakasok. A budai parton, a csónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem tükröződik a vízben. Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon nesztelenül menne át a Duna fölött. -6-

A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek. Fekete szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszi hajnalodás elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt az egyetlen szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egy barna munkásraj jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel a híd pallójára, egy kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta a fátyolt a képről. Igen messziről, a Gellérthegy felől szerényen csöngetett át a vizen egy villamos. A fiú a belső utcákba kanyarodott, egy kapu előtt megállt, várta egy ideig a házmestert, aztán eltűnt a házban.

Az első emeletre ment föl, ott kulcsot vett elő és bement a lakásba, amelynek ajtaja mellett a lépcsőház falán fekete üvegtábla volt arany betűkkel, ezzel a szöveggel: Dr. Aradi Dezső, ügyvéd. Alatta fehér tábla ezzel a fekete szóval: „Iroda“ és egy energikusan kinyujtott fekete mutatóujjal, amely szinte sértődötten utasította a lakásajtó elé tévedt ügyfelet az udvari folyosó sarkába, ahol a fiú apjának az ügyvédi irodája volt.

A sötét előszobából előbb a cselédszobába nyitott be és halkan szólt a fülledtségbe:

Az előszoba végéből az ebédlőbe nyilt az ajtó. A fiú csöndes léptekkel ment be az ebédlőbe, halkan tette be maga után az ajtót, mintha attól tartana, hogy felébreszt valakit. Pedig a lakásban nem volt rajta kívül senki. Dr. Aradi Dezsőt egy hónappal ezelőtt szanatóriumba vitték, mert a -7- gyomorbaja sehogysem akart javulni, dr. Aradi Dezsőné pedig, aki miatt valamikor a fiú megtanulta ezt a nesztelen, könnyű éjszakai járást az ebédlő nagy szőnyegén, már két év óta a budai temetőben nyugodott, ha ugyan nem teljesült az az anyai jóslása, amit annyiszor hallott tőle a fiú: „A temetőben se fogok nyugodni, amíg Andor reggel jár haza“. Az üres és néma lakásban, amelyből immár most mind a két szülét kivitték, a fiú számára tovább élt így az éjszakai csöndben az anyai szemrehányás. Most már negyedik hete lakott itt egyedül és mégis lábujjhegyen ment végig az ebédlőn, balfelé, ahol az ő szobája volt, közvetlenül az ebédlő mellett. A kétszárnyú nagy ajtó nyitva várta régi szokás szerint: az ajtót csak reggel hat órakor volt szabad becsuknia a cselédnek, mikor kis petróleumlámpájával bejött az ebédlőt takarítani, s ez azért volt, hogy Andornak több levegője legyen, mikor alszik.

Ledobta szárnyas felöltőjét, a kabátját is levetette, meggyujtotta íróasztalán a zöldüveges villanylámpát és a vetkőzést abbahagyva, ingujjban és kalappal a fején fáradtan ült le a karosszékébe. Az apja régi irodai karosszéke volt, amit akkor kapott meg, mikor egyszer egy bőrbútorgyáros kliens új karosszéket ajándékozott az ügyvédnek. Konyakosüveg állt az íróasztalon, – ez is csak azóta, mióta dr. Aradi Dezsőnét koporsóban vitték el innen – abból húzott egyet a fiú, a kalapot a fejebúbjára lökte és két öklét nekitámasztva két halántékának, az itatóspapirra könyökölt.

Szomorú íróasztal volt, a munkátlan, jómódú pesti fiatalember asztala. Az itatóson nem volt -8- tintanyom, csak rajzok voltak a szögleteiben, ceruzával rajzolt unalmi csigavonalak és kockarendszerek. Elegáns levélpapirosdoboz, domború arany felírással, ezzel a buta szóval: Papyroleum. Fénylő tintatartókészlet, belvárosi papirkereskedő-stilben, csupa sárgaréz és csiszolt üveg, soha gyertyát nem látott két „hozzátartozó“ gyertyatartó, néhány felvágatlan jogi könyv, levélnyomó vadászkutya döglött madárral a szájában, marienbadi üvegfélgömb, az üvegbe olvasztott tarka kis bokrétával, kínos, üres rendben mindez, s az egészet únottan nézte egy állónaptár, amely másfél hónapot késett. A naptárak is tudnak késni, mint az órák.

Fölkelt, kiment az ebédlőbe, hogy kibámuljon az ablakon, mert ott nem volt leeresztve a redőny. A budai utca még félhomályos, csöndes és üres volt. Szemben a házmester a gyalogjárót öntözte és söpörte. Szemetet is hoztak ott a kapu elé, egy csinos kis ládát, meg egy rongyos, dülledt kosarat. Sok, szép szemét volt, búbozva volt a láda is, a kosár is, a fiú bágyadtan meresztette rá a tekintetét. A szeme így meg-megállt fáradtan, a jelentéktelen tárgyakra függeszkedve, az esze is fáradt volt, ment a szeme után, meredten pihenni valami semmin. Aztán, mint a sirály a hullámról, megint felszállt a gondolkozása, ilyenkor elmozdította a fejét, hogy elszakadjon a szeme attól, amihez odaragadt volt.

Ez volt az utolsó éjszakája a szülei lakásban. A szekrényei, a könyvei már az új lakásában voltak, a Városliget mellett, a Lendvay-utca táján, ahol különös szerencsés véletlen folytán kitünő lakást talált, két szép utcai szobát, egyemeletes, -9- palotaszerű kis házban, a báró Horn-villában. Az első emeleten laktak a báróék, a földszinten volt két garszonlakás, ezek közül kapta meg az egyiket Aradi Andor. A bárók rendes és finom emberek voltak; mielőtt Andornak kiadták a lakást, tudakozódtak felőle, még a családja felől is. A Horn baronessz még csak nyolc éves volt, de báró Horn már most úgy építtette a házat, hogy ha a baronessz férjhez megy, oda jöhessen lakni az urával. Akkor majd összeolvad a most szétválasztott két garszonlakás. De addig a tíz-tizenöt évig jövedelmezzen.

Andor a budai utcától búcsúzott és általában mindentől, a gyermekkorától, az apjától, az anyja emlékétől, a régi ebédlőasztaltól, az állóórától, a vizsgákra való készülés súlyos éjszakáitól, a kedves és furcsa napoktól, amikor könnyű betegségekben feküdt a szobájában, az anyai gond melegében, könyvek, limonádék, borogatások és játékok közt, bekötött torokkal, lázmérővel a hóna alatt, az apa hangjától, amint megszólalt ilyen estéken a küszöbön, a polgári körből jövet: „Na, hogy vagy te beteg?“ És aztán rögtön utána az óráját nézve: „Negyed kilenc, mi lesz a vacsorával?“

Az ebédlőből nyiló másik szoba felé nézett. Ennek be volt csukva az ajtaja. Ezen túl egy kis egyablakos szalónféle volt, azon túl még csak egy szoba, Aradiék hálószobája. Arrafelé mozdult, de aztán meggondolta és nem ment még az ajtóig se, hanem megállt az ebédlő második ablakánál és megint lenézett az utcára. Eszébe jutott, hogy hogyan búcsúzott el abban az utolsó szobában az anyjától. Ez úgy volt, hogy Aradiné nagyon rövid ideig volt beteg a halála előtt. Mikor beteg lett, -10- haragban volt a fiával. Az apa tudniillik nem birta megszokni azt, hogy a fia, miután a doktorátust letette, éjszakázó társaságba keveredett és egyre későbben járt haza. Eleinte otthon vacsorált és vacsora után lekunyorálta magát egy órára a kávéházba. Aztán elmaradozott a vacsoráról, éjfélután, majd még későbben jött haza. Végül rendes szokásává vált, hogy délután elment és hajnali háromkor lopózott be az ebédlőn keresztül a szobájába. Délben kelt fel és az ebédnél mindig duzzogva fogadták:

Nem jöhetett oly halkan, nem találhatott ki olyan zseniális nesztelen bevonulást, hogy az anyja két szobán keresztül meg ne hallotta volna álmában. Pedig a kilincset két marokra fogva szorította le, hogy ne pattanjon, mikor a retesz kiugrik a lyukból, a cipőjét már az előszobában levetette és lámpát sohse gyujtott a vetkőzéshez. Viszont az anyja nem ébredhetett fel oly nesztelenül, hogy az apja álmában meg ne érezte volna a halk mozdulatot a másik ágyban. A huszonötéves házasság sok-sok ezer együtt-aludt éjszakája tette, hogy ez a két gyöngéd ember álmában is megérezte, hogy a másiknak kinyílik a szeme. És mialatt a fiú a bútorokra támaszkodott a sötét ebédlőben, hogy könnyebb legyen a járása még úgy, harisnyában is, a kis szalonon túl, a hálószobában már két éber ember nézett a sötétbe, de egyik se árulta el a másiknak, hogy ébren van és hallja a keményített ing halk hangját, amint az ifjú doktor az ágya szélén ülve iszonyú lassan és óvatosan kibujik belőle. -11-

Egyszer aztán, mikor a fiú így kibujt a héjjából a sötétben, váratlanul megjelent előtte a küszöbön az apja. Neki sikerült oly halkan jönnie, hogy az ing zörrenéseire figyelő fiú nem vette észre a közeledését. Az öreg ügyvédből akkor nagyon kitört a keserűség, egy pillanat mulva már ott volt az anya is, aki lefogta és kérlelte a sötétben kiabáló embert, mialatt a fiú meztelenül ült az ágy szélén és önérzetes feleleteket adott, majd élesebbeket, egészen addig, amíg az ügyvéd a sötétben erősen meg nem markolta a fia karját. A fiú durván rántotta el magát az apai erőszak elől, lámpát gyújtott és öltözködni kezdett, hogy őt többé nem látják. Az apa egészen kikelt magából és Andort az anyja mentette meg attól, hogy doktor létére évek hosszú szünetje után pofont ne kapjon az öreg úrtól. Az öreg mérgesen ment vissza az ágyába, az asszony még kérlelte, sírva békítette a fiút, aki kivörösödve, égő szemmel, összeszorított szájjal, befűzetlen cipőben járt fel-alá, valami nagyot akart határozni és kimondani, csak nem tudta, hogy mit, és végül is engedett az anyjának és megint levetkőzött. Csak amikor már az ágyában feküdt, még mindig égve a szégyentől és felforralva a bizonyosságtól, hogy az ő szabadságát ezek mégse fogják többé elvenni tőle, csak akkor vette észre az anyja arcán azt a majdnem állati vergődést, amivel ez a negyvenöt éves asszony a kirepülni készülő fiát visszasírta a fészekbe, azt a megriadt reménytelenséget, amely tudta, hogy úgyis minden hiába, ez nem marad itt, ez itt most már csak vendég. Akkor elöntötte a fiút belül valami nagy-meleg olvadás, megcirógatta -12- az anyja arcát és anélkül, hogy kérték volna erre, a hirtelen ellágyulásban becsületszavát adta neki, hogy többé nem jön éjfélután haza. „Eredj, mama, mert megfázol“ – mondta neki, mikor az asszony megölelte, és már ez alatt az ölelés alatt érezte, hogy könnyelmű volt, elszólta magát, nem fogja tudni megtartani a szavát, rossz érzés fogta el, úgy, hogy az ölelés alatt inkább taszította, mint magához szorította az anyját. Másnap otthon vacsorált, vacsora alatt nem szólt az apjához egy szót sem, az öreg se nézett rá, kemény ember volt. Vacsora után bement a szobájába, nem ment el hazulról. Lefeküdt, de reggel hatig nem tudott elaludni. Az anyja némán virrasztott vele a harmadik szobában, alvást színlelve, hogy az öreg úr ne nyugtalankodjék, de az meg felriadt minden félórában. Érezte, hogy itt valami nincs rendben. Andor másnap nem vacsorált otthon, de éjfélkor hazajött. Harmadnap sem vacsorált otthon és reggel ötkor jött haza. Nem szóltak többé neki erről egy szót sem és mikor másnap kezet akart csókolni az anyjának, az visszahúzta a kezét. Napokon át voltak így haragban, és mikor az anya beteg lett, a betegségben is tovább tartotta a haragot. Váratlanul fordult igen rosszra az állapota, negyvenfokos lázai voltak és eszméletlen volt, merően nézett a fiára, de nem ismerte meg. A tanár megmondta Andornak is, hogy az anyja meg fog halni. De akkor már a szemét se nyitotta ki az asszony. Hirtelen lesoványodott arcán szinte már csak a bőr tüzelt haragos-pirosan, lobogva a láztól, mikor a fiú órákig állt némán az ágya mellett. Akkor már napok óta nem evett és nem ivott. Ez már -13- az agónia volt. Egy este, vacsora előtt, hazajött a fiú, korábban, mint az apja, aki egy rokonért ment ki a pályaudvarra. A hálószobában kék kendővel letakart lámpa égett. Odalépett az ágyhoz és lehajolt az anyja arca fölé. Még nem is érintette az arcát, de már égette a forróság, ami tüzelt belőle. A szeme le volt csukva, a szája nyitva volt. Hangosan, gyorsan és szárazan lélekzett. A fiúnak hirtelen felszaladt a melléből a torkába valami nagy, görcsös gyermeki szerelem, forrón buggyant ki egyszerre mind a két szeméből a könny, – „mama“ – mondta gyerekesen, legörbült szájjal, – „mama, az istenért, hát békülj már ki velem…“ És hogy nem felelt, letérdelve melléje, bőven omló, forró sírással megint mondta, igen halkan, most már nem is az anyjának, hanem magának, a szívét fájtatva, önmagát büntetve: „mama, békülj ki velem, mama…“ Az előszobából hangok hallatszottak, Lujza néniék jöttek apával, Andor gyöngéden, szinte lopva megcsókolta az égő arcot, hamar felugrott és átfutott a szobájába, letörölte a könnyeit és az íróasztalához ült, mintha olvasna. Virradatkor halt meg Aradiné, a fiú csak reggel tudta meg, nem költötték fel a halál percében.

Ez a búcsúcsók jutott most eszébe az üres lakásban, végigfájt fáradt testén, nem úgy, mint akkor, amikor a sírástól nedves és duzzadt szájjal alig hogy érintette a szárazan perzselő lázas anyai arcot, most bágyadtan és szentimentálisan gondolt erre, mint emlékre, egy pillanatig azt hitte, hogy könny fog jönni a szeméből, de nem jött, az egész emlék egyetlen, nem is nagyon mély sóhajtásban adta ki az erejét. Andor bement a szobájába, -14- ásított egyet, de ezt aztán nagyon és mélyen, az asztalra dobta a kalapját, vetkőzéshez kezdett. Mikor a nyakkendőjét és a gallérját bontogatta, a tükör elé állt, megszokásból, mint ahogy a legtöbb férfi, aki tükör előtt köti a nyakkendőjét, gépiesen akkor is a tükörhöz megy, mikor leveti.

Nézte magát a tükörben. Azt nézte, hogy most a felszabadult éjszakázásban meghúzódott és megsáppadt az arca. Nyáron rendszerint hamar lebarnult, és keményhúsú, egészséges, síma arca volt. A tél vége felé, most már második éve, megnyultak a vonásai, mintha megnagyobbodott volna a szeme és szinte nőiesen fehér lett hosszúkás, ovális arca. Csinos, nyulánk fiú volt, az anyja főként két szépségére volt büszke: sötétbarna, majdnem fekete haja dacára élesen kék volt a szeme, s a lába tökéletesen egyenes volt. Mikor egyszer a tornatanár statisztikát csinált az osztály lábairól, aszerint hogy kinek van ó-lába és iksz-lába, ő volt az egyetlen, harmincöt fiú közt, akit egyik rubrikába se írtak bele. Huszonnegyedik esztendejében járt és a bajusza még csak most serkedt. A sporthoz nem volt sok kedve, kicsit lusta volt, de ennek okát lehetett találni a vérszegénységében. Testtartásának és mozdulatainak valami lassú és kellemes eleganciája volt, ami már a fiatalkori fáradtság határán járt. Ő maga, aki elég gyakran foglalkozott külsejével, szépnek tartotta a kezét is: az ujjai és a körmei hosszúkásak voltak, a kezefeje szépen csatolódott az inas és csontos csuklóra, ő a kezét szerette legjobban, mert vékony és száraz volt, míg az anyai szem semmit, ami sovány, -15- nem szeretett a fián, gyermekkorában mindig a kövérségéért aggódott.

A tükör előtt felsimította dús haját a homlokából és nézte, hogy így mennyire hasonlít az anyjához. Most, hogy el kellett menni a régi lakásból, minden pillanatban az anyjára gondolt, mintha valójában csak most, az emlékeitől is elszakadva, búcsúznék el örökre tőle. De éppen ezért, mert ezt az érzést a külsőségek hozták, nem volt mély és benső. Lefekvés előtt, így halálra fárasztva fiatal testét, mindig érzékeny és felületesen szentimentális volt és a tavasz, a tavasz – mondta magában, mikor elfordult a tükörtől és vetkőzni kezdett – a tavasz fárasztja, bágyasztja és ríkatja a városi embert, ez valami misztikus és ősrégi rokonság a növényekkel, hogy mikor azokban mozogni és melegedni kezd a nedv, a finomabb emberi idegzetek is nyugtalankodnak, – ilyesmit olvasott valahol – vagy talán nemi kérdés ez is, valahol ezen a ponton hat a modern emberre a nyárelő vizes langyossága, aminek a lankasztó, furcsa szaga nyugtalanít és valami türelmetlenséget kerget végig a csontokon.

Egyingben ült most az ágya szélén, megint megakadt a vetkőzésben, – intim és oly gyakori pihenő pillanat – a térdére könyökölt és úgy tette az állát a tenyerébe, mint sok, sok gondterhelt és fáradt városi ember, aki talán el is felejtette, hogy hányszor állt meg ezen az állomáson az életében, félig levetkőzve, elgondolkozni éjjel az ágy szélén, a nagy csöndben összeadni és kivonni egy nehéz nap emlékeit, néha félórákon át meredve így a lámpába vagy a szőnyegre. -16-

Ez nehéz eset volt, amire most gondolt. Minden éjszaka elkezdett gondolni erre, de mindig abbamaradt a gondolatfűzés, mert a paplan alá bújt és elaludt. De ez a mostani óra, ami a búcsúzást és a holnap kezdődő új életet jelentette, egy férfi kilépését a világba, ez nem engedte magát agyonvágni egy félig-sóhajtás, félig-ásítás ikerlélekzettel, amivel az ember annyi nehéz ügyét intézi el, mikor a friss párna símán és hűvösen végigcsókolja a felmelegedett arcot.

II.

Turnovszky Ella egy polgári iskolai igazgatónak a lánya volt, akivel az Aradi-fiú gyerekkorában sokszor került össze, s akivel később a budai kaszinó házi mulatságain barátkozott meg. Az igazgatót azóta Pestre helyezték át, de Andor ott is tovább járt hozzájuk. Már negyedik éve laktak Pesten, a polgári iskola épületében, az úgynevezett igazgatói lakásban, amelynek építész-adta pompás tágasságát oly ritkán tudják a szegény igazgatók bútorral, szőnyeggel és függönnyel igazolni. Az utóbbi években, főként a doktorátus után minden délután, vagy este ott töltött a fiú egy-két órát. Aradiné egyideig küzdött ez ellen a készülő házasság ellen, kizárólag azért, mert a lánynak nem volt pénze, de aztán nagynehezen belenyugodott. Az öreg ügyvéd nem szólt a fia dolgába, bár nem szerette leendő apósát, akiből az anyagi gond és az előmenetel lehetőségének aljas nyomorúsága -17- meghunyászkodó, ideges és rendetlen embert csinált. Egyszer volt is köztük valami, egy váltó miatt, amit Aradi doktor zsirált a kopasz Turnovszkynak, s amit Turnovszky csak azután fizetett vissza részletekben Aradi doktornak, miután a kerületi bank az ügyvéden megvette az egészet. Andor halványan emlékezett is az esetre, – akkor még kis gimnazista volt – egyszer egy vasárnap Turnovszky bácsi náluk ebédelt, mert a felesége a kislánnyal Kecskeméten volt, rokonoknál, és Turnovszky bácsi németül összeszólalkozott apával már a levesnél és letette a nyakából a szalvétát, fölkelt és olyan izgatott volt, hogy a mamától is németül búcsúzott: „ich bitte tausendmal um Verzeihung“ – mert elment, otthagyta még a szép zöldborsó-levest is, ami pedig szinültig töltötte meg a tányérját, – csak egy év mulva békültek ki a körben, az apátplébános huszonöt éves jubileumán, Andor emlékezett rá, hogy mikor az apja késő éjszaka hazajött és ő hallotta a szüleit a hálószobában beszélgetni, az apja ezt mondta: „Találd ki, kivel ferbliztem mostanáig, ne is törd a fejedet, Turnovszkyval, megint adós maradt húsz hatosommal“.

Körülbelül egyidőben kezdték elvinni a kör szombat-esti mulatságaira a szülék Andort és Ellát. Már az első télen Turnovszky Ella – így szombat estéken olcsó-szőkéből és szegényes, otthonkészült rózsaszínből festett igazi polgári-köri jelenség – báli ideálja és királynője lett ezeknek a polgári-köri fiúknak, akik épp, hogy a második vagy harmadik pantalónjukat viselték. Kitünően és jókedvűen táncolt, nem nagy temperamentummal, -18- de a tömeg számára való örökös, mechanikus vígsággal és egy kis szabadossággal, ami mögött még akkor semmi érzékiség nem volt, csak polgári, vagy jobban mondva kerületi tetszenivágyás. Olyanfajta sikere volt, aminőre a jobb anyák azt mondják: „na én agyonütném a lányomat stb.“, de azért minden anya figyelte a táncát és a nevetését, mert minden anyának objektíve tetszett, csak éppen minden anya épp azért anya, hogy soha ne győzzön benne az ilyen objektív és természetes tetszés, amíg neki olyan lánya van, akinek nincs ekkora szombati, kerületi sikere. A kör nagytermének sarkában minden táncának négy-öt felfelé fésült hajú, bajusz-kezdettől maszatos, pattanásos homlokú fiú várta türelmetlenül a végét, sötétkék ruhában, kis fekete csokorral a gallér alatt, egyik-másik hosszúujjú zsakettben, valamennyi vizes kefével fényesre simítva, nagy, mohó kamasz-szemekkel, izgatottan huzogatva a fehér keztyűt. Ezek közt a tüzes táncosok közt, akik kialkudtak három túrt, de már a harmadik kezdeténél táncközben kezdtek alkudni a kegyetlen lánnyal egy negyedikért, könnyű volt Andor dolga. Ő lassú és szenvedélytelen táncos volt, ő nem is várt sorára a többiek csoportjában, valahogy úgy volt mindig, hogy mikor ő következett, halkan előkerült valahonnan, és mikor a lány épp körül akart nézni utána, már könnyedén fogta is a derekát, a lány már táncolt is vele, lassan és sétálósan, magától értetődően és sokáig, addig, amíg a fiú vissza nem adta a folyton nagyobbodó csoportnak. Néha künn, a rosszillatú, gázlángos kaszinói folyosó félhomályában égő fiatal pofonok csattantak -19- Turnovszky Ella miatt, aki ezzel nem sokat törődött. Anyák és lányok gyűlölködése fölött, csattanó diák-arcok fölött közömbösen uralkodva lebegett rosszultáplált halvány szépségében, olcsó szőkeségében és rózsaszínségében, csintalanul fel-felrezzenő felsőajkával, folyton nevető és nem gondolkozó hamis szemével, mint a rossz partie ideálja, a taknyosok démona, igazi városvégi szegény lány és kerületi primadonna, akit minden kamasz azzal ölt, hogy Aradi Andorba szerelmes, de aki minden kamasznak azt mondta, hogy szerelmes még nem volt soha, de Aradi Andor „tetszik“ neki. A sikere és a népszerűsége ártott az apjának és az anyjának is. Az apjáról azt mondták, hogy eladósodott csirkefogó, aki az iskola szénszállítójától pénzt fogad el és egész nap a városházán szaladgál gratulálni és tanítók és tanárok ellen intrikálni, az anyjáról pedig, – ez szinte törvényszerű minden bálkirálynő anyjára nézve – hogy szép kis pipi lehetett fiatalkorában, sőt a komiszabbak azt, hogy a lány nem is Turnovszkytól van, hanem egy alpolgármestertől, aki meghalt.

Andor nyugodtan, a dologról igen keveset beszélve, a szülői kísérletekre nem igen felelgetve, komolyan, lassan és biztosan, mint ahogy táncolt, járt éveken át a Turnovszky-házhoz. Mikor Pestre kerültek, oda is utánuk ment a Dunán át, ami igazi budai ember szemében még ezer évig döntő fontosságú dolog lesz. Itt nem lehetett semmit csinálni, Andor látogatásai olyan pontosak, biztosak és meg nem akadályozhatók voltak, mint a hét napjai, ahogy egymásra következnek. A Turnovszkyék asztalán öt teríték volt minden este, -20- akár ott vacsorált Andor, akár nem, – s ezeknek a családias vacsoráknak a csöndes és szívós nyugalmában megvolt a szegény és ingatag kis családnak az a győzelme, amit a nevetőszemű szőke-rózsaszín kisasszony szerzett meg Andoron keresztül a rendes, jómódú és előkelőbb polgárcsalád néma bosszúságán a lassú és mindvégig sóhajtozó belenyugvásig. Vőlegénységről, házasságról itt nem esett szó. A dolog oly magától értetődő volt, hogy csak azt kellett megvárni, míg Andor ügyvédi vizsgát tesz, addig megvoltak eljegyzés nélkül is, és ha valaki Ivánt, a lány öccsét, a gimnáziumban megkérdezte, hogy igaz-e, hogy az Ella menyasszony, vigyorgó biztonsággal felelhette, hogy nem az, de azért a mamád nyugodt lehet, ez a dolog rendben van, az Aradi fogja elvenni.

Ez az Iván volt az, akinek Turnovszky bácsi vagy Turnovszky néni minden vacsora után kilenckor azt mondta: „Iván, menj be apa szobájába Ellához és Andorhoz és pont fél tízkor küldd haza Andort és Ella feküdjék le“. Azzal ők aludni mentek, Iván bement a fiatalokhoz, ült a nyakukon öt percig, s aztán tíz cigarettáért magukra hagyta őket. „Andor“ – mondta másnap a mama – „az este megint tizenegyig volt itt, ez nem illik, Iván meg is kapta a magáét“. De ez nem változtatott semmit a dolgon, a mama, aki más dolgokban keservesen szigorú és okos volt, itt beérte ezzel az elvi tiltakozással és Andor soha nem ment el tizenegy előtt. Igaz, hogy egy kis köhögés után bármikor be lehetett lépni „apa szobájába“, Ella az íróasztalon ült és Andor fel-alá járt előtte.

Ez ma este is ilyenformán volt. Tegnap, tegnapelőtt -21- és azelőtt Andor nem jelent meg az igazgatói lakásban. Három vacsorát mulasztott egymásután, ami annak a jele volt, hogy összeveszett a lánnyal. Ma ott volt, apja betegségével mentegette magát a háromnapos szünetért és vacsora alatt nem szólt Ellához, szándékosan beszélt sokat a kopasz Turnovszkyval, politizált vele s néha nagyon udvariasan kapott a sótartó vagy egyéb után, ami felé a lány nyult. Mikor a vacsorának vége volt és Turnovszky végigszívta a virzsiniáját, kilenc óra lett és az öregek, rendes szokás szerint, fölkeltek. „Iván – mondta az asszony – fél tízkor lefekvés.“

Turnovszkyné felderülten nézett rá, aztán a lányára, akinek most is közömbösen mosolygott a szeme.

Pillanatnyi csönd lett, de a lány érezte, hogy ha nem szól, Andor elmegy és megint nem jön három napig. Csöndesen mondta:

– Igen, – mosolygott rá fölényesen a lány – mondani akarok magának valamit.

Andor kezet csókolt az asszonynak, szétnézett a kopasz után, de az már nem volt sehol.

Ella előrement az apja írószobájába. Fekete bársonyruha volt rajta, amely a nyakát meztelenül hagyta. Szép járása volt; a sötét bársony puhán -22- rajzolta ki az idomait, és világított fölötte a fehér nyak és a friss, fényes szőke fej. Csinos és egy kicsit asszonyos volt így. Ahogy Andor utána indult, végigvágott tekintetével a lányon, a feje búbjától a cipője sarkáig. A biztos birtoklás nyugalmával nézte: „ez az enyém, ha akarom“. A vacsoránál való színészkedés miatt észre se vette, hogy valamivel több bort ivott, mint szokott, és most égett az arca.

Az írószobában némán dobott az asztalra egy marék cigarettát. Iván, aki már rég svindler volt, nem nyult rögtön a cigaretta után, hanem előbb lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy aludni tértek-e már a szülék. Fontossá akarta tenni magát és veszélyessé a szívességet, amit tett, hogy a cigaretta állandóan biztos legyen. Csak akkor ment az asztalhoz a cigarettáért. Köszönés nélkül ment ki, mint aki csak éppen, hogy kimegy, de még visszajöhet.

Mikor egyedül maradtak, Ella felült az íróasztalra. A fiú lassan járt fel-alá előtte, aztán szembeállt vele.

– Gyere ide – nyújtotta ki felé karját a lány. A bársonyruhának rövid ujja volt. – Megint bolond vagy? Mért vagy bolond?

– Ez nem megy – ismételte a fiú és rágyújtott, ezzel jelezve, hogy nem akar csókolózni. A két fehér kar leereszkedett a fekete bársonyra.

Ervin egyike volt a pattanásoshomlokú táncosoknak. Régen, mikor még a budai körbe jártak, komoly és rossz táncos volt, jogász és kitünő tanuló, esetlen és egy kicsit piszkos is. Az egyetemen pápaszemet viselt, a szombati estéken restelte fölvenni, akkor az is látszott rajta, hogy rövidlátó. Mostanában, hogy ügyvéd lett, Andor ritkábban látta, de azt tudta róla, hogy jár a házhoz. Veszélytelennek tartotta mindig.

– Hiába, – mondta – hiába mondod már másodszor Nagy Ervint. Valami jobbat mondjál. Ettől én még nem izgulok. Tudom én, hogy mennyire érdekel téged Nagy Ervin. Jobbat mondjál.

– Mondjál csinosabbat, urabbat. Gazdagabbat. Huszárönkéntest mondjál. Ervin… az nem… az nem… Különben minek is beszélek. Mondhatsz, akit akarsz.

– Nem megy, – mondta messzibbről – nem megy, mert nem szeretlek. Próbálom, de nem tudlak.

Ez komolyan hangzott. Egy kicsit igaz is volt. Ez is, meg a fiúé is. Korán kezdődött és túlérett mátkaság volt ez. Negyedik éves volt már, tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány most lett húsz éves, a fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük a világban, most nyílt meg a fülük, most élesedett bennük a mohóság és most gyúlladt meg a kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. A gyerekesen szép, szomorú és szerelmes boldogságnak már vége volt. Andornak elég -24- volt, ha az orfeum télikertjébe bejött egy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember smokingban, s mellette a szeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú kalap alatt, hogy dühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán eligért férfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a kis ál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni, az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzel együtt a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apja vagyona, ami az övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és az érvényesülési tehetsége. És… kimenni a világba és frakkban járni és fiatalon méltóságos úrnak lenni és így, egy kicsit unottan lépdelni a csillárok alatt egy ilyen erősszagú vízben fürödt, feszes kis fehérkeztyűs cseléd mellett, akinek vékony franciás gyereklába van és bőfodros csipkék közt finoman izmos, hosszúkás combja, mint a fogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak akarni kell, csak ott kell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál, a szélesedést ígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos táncosaival, akiknek nem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis rongyos jövőjével, és a bársonyruhával, megint csak a fekete bársonyruhával, a szegény lányok ez örökös, mindig visszatérő és egyetlen érzéki eszközével, ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete bársony és a fehér fedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet ez, és fiatal vagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy el akarom venni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy néha egy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogó metresz, mikor -25- fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófja vagy zsidaja mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcú Andorra, aki az ő batisztba göngyölt kis testét a márványasztalon keresztül élesebben látta, mint ő az Andor megnagyobbodott és sötétacélkéken fénylő szemét, – még csak ez hiányzott, hogy ilyenkor le is igya magát egy üveg Médoc-kal, mert az erős volt, francia volt, sok volt és csak öt korona volt.

És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod, ha hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod, milyen féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Már mint hogy ő, Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő! Két szoba és konyha, és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el se pirult ilyenkor, mint falusi lányokról hallani, hogy az ember szerethette volna a bárányi kis szűzességét, hogy meghatotta volna az embert azzal az ájult, vágóhídi rémülettel, amivel szűzi gyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak, – nem, ez nyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolában tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélt a gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben a korban, egy huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott, hogy csak a tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és volt olyan zöld, hogy egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott -26- szempillája alól jövő csaló sugárka úgy felgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a szénapadlást.

– „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás, molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estés világában, táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgári démonságában királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyak ideáljának, parancsolónak és mindenhatónak.

– Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kell végezni. Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… És nem, nem, nem szeretjük egymást. Nem.

Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egy pillanatra, futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek a zamatos őszintesége.

A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztán hagyta magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiú megbontotta a vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával, miközben a szőke reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé. Csak ezekben a pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez a bálozó és ügyes városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös, szemérmetlen és királynő. Szomorú kis izgatott -27- cseléddé vált, mikor a mohó gyerek a kamaszság brutalitásával tépni kezdte a gombot a bársonyon.

Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmi beszélni valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikor így vacsora után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultan viaskodhattak. Ami élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadt a hosszú várakozásban. „Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondta sokszor a lány, mikor a fiú únta a beszélgetést és türelmetlenné vált, ölelni akarta és oda se figyelve arra, amit mond, a száját kerülgette a szájával. „Legalább csak ezt hadd mondjam végig… Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“ És szomorú lett a csókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen szerette, beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét, amint a nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor elment, magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban: „Nem szeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség, utálatos, utálatos…“

Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennek itt vége van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondta magában – „momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta a fejét: „Nem, nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szaga van, lány-szaga van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet, nyugodtan kellene hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen, akkor végig tudnám utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, az kellene, hogy pénzem legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“ -28-

– Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment. Kereste Rácz Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült, közel a cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagy cimbalomlármában és klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üveg Médocot és ott ült egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassan ment csak a fejébe a bor, lehet, hogy attól a csattogó és visító lármától, amit a cigány csinált a közvetlen közelében, vagy attól, hogy ott eszébe jutott az utolsó éjszaka, amit a szülői lakásban fog tölteni. Később nagyon izgatott lett, talán a bortól, talán a cigányharsogástól, talán a nagy érzéstől, hogy elmegy lakni hazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége Turnovszky Ellával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy átfűlik az arca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a cigány mellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttek pirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhás metreszekkel, virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézett egy sétáló nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely a párisi nagy Opera csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amint frakkok és tábornokok közt meztelen női vállak, keblek, legyezők jönnek le a lépcsőn, a cigány pattogva és ingerlően vágta az angol táncot, a kávéház nagyon tele volt, csattanva törtek az olcsó poharak egy sarokban, ahol plasztronok és hűtővödrök ragyogtak a félhomályban, így most már melegen kezdett szállni a szájából, belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit elkábult ebben az áldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott -29- és gondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbb a lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletül erre, őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejével lassan és megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan, szinte gyűlölettel tette hozzá némán: „Nem, édesem.“

– „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy az ágyában feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosra görbített szájjal nézve a tapétának egy kis világos foltját, ami épp az orra előtt volt, s amit megvilágított a redőny felső résein behúzódó első világosság. A tapéta zöld és barna akantuszleveleket ábrázolt, amint egymásba fonódott kettő-kettő, és ezen a színfolton felülről lefelé sűrűn vonult sok párhuzamos fekete vonal, hogy messziről gobelinszerű hatást tegyen. De így közelről, mintha sűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld és a barna akantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régi tapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinte érintette. Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma, hanem végtelenül finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kis színes prém. Az egész gyermekkorát, egész első fiatalságát kísérte végig ez a jól és sokszor megnézett kis látvány, a legkedvesebb percekben, az elalvás előtti álmosság feledhetetlen gyermeki perceiben. Nappal soha meg se nézte, eszébe se jutott, nem is tudta volna talán megmondani, milyen tapéta van a szobájában, ez csak így elalvás előtt -30- volt régi ismerős, aminek minden szögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, – gondolta – „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, el kell kezdeni élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek és csinálni fogok valamit, mindent fogok csinálni…“

Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Az ebédlőben halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenül akarna belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitott ajtón át az ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jött takarítani, a petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. A lány lábujjhegyen jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csukta rá az ajtót és a következő percben már hallani lehetett, hogy az ebédlőben nyílik az ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán az utcáról és egy szorgalmas seprő szisszen meg a nagy szmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen, megszokottan, folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró és nedves lett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a lélekzete, csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a párnán, amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét. Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának és szomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok a könnyeivel együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül, árvaságában és sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót és fölemelőt érzett, csak a forrás fájt a mellében, ahonnan a sírás jött. A paplan alatt a mellére, a szívetájára tette a kezét, a hálóing alá, odaszorította erősen és ahogy szokott, -31- némán, az agyában beszélve, mondta magában a mondatot, amitől újra bőven és forrón áradt el az arcán a könny:

III.

Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere is összeszedte a köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát és kinézett az utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte a szemével addig, amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult az Andrássy-út messziről tompán zajló kocsikavargásába. Az imént néhány percig esett az eső, de most már megint sütött a nap, hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével. A gyalogjáró kövei száradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis előkertben már volt valami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó eső. Jó illat jött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat, mint a vizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természet egyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végig a sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, se kocsi nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez a nesztelen, úri, jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kis villák a kapuk fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egy darabból való ablakok, széles csipkében végződő fehér függönyeikkel, a konzulok címerei a falon, szép volt ez a korán alkonyodó, mégis fényleni próbáló tavasz-délutáni -32- napsütés – valóságos boldogság öntötte el, boldogság, amit az új környezet, új vidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly orvossága minden emberi szívnek, ami valamitől nehéz.

Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen lakni hazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki már rokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon keveset volt otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt a budai lakás. De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a maga lábára akar állni és addig kínozta az apját, míg az beleegyezett abba, hogy végleg otthagyja a családi fészket. Nőkről nem igen szoktak egymással beszélni, de mikor a fiú csökönyösen és nagy indulattal hozta fel újra és újra a kérést, hogy a saját kis lakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra gondolt, hogy e mögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami jobbfajta szeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar bérelt szobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú a Horn-villában nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, mert tudta, hogy a báróék első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabad fogadni a garszonlakásban. Ez így is volt. Végül abban állapodott meg benne az apai ész és az apai hiúság, hogy a nő nagyon előkelő lehet, ha a fiú e tilalom dacára is ragaszkodik a villalakáshoz. Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó eredményt adott: a báróék háza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély járkáljon oda, lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a fiú megkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet -33- parancsol a házmesternek, az csak járjon oda. Sőt járjon oda minél többször és minél tovább, – az öreg Aradinak kedvére volt minden, ami még megakaszthatta fia házasságát a Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen volt ezzel a dologgal szemben és minden segítséget a véletlentől és egyéb külső körülményektől várt.

Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobája volt: egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. A házmesterék vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már a házmesterné, ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet, rabszolgája, a viciné pedig az ágyat vetette meg a hálószobában, hangosan pofozva a párnákat. Friss, jó érzés feszítette a mellét a fiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát, a régi karosszéket, a naptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a másfélhónapos késést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle, elkezdődik a készülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz Miklós révén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznos összeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehet majd írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyan parlamenti és pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket és összeköttetéseket lehet szerezni. Igy majd közben meglesz az ügyvédi vizsga, az apa irodája és egy kis politika, megint csak egy kis politika, – Andor politika alatt azt értette, amit az ő világában és az ő helyzetében ez alatt érteni szoktak: karriért, amelynek messzi ködében a képviselői mandátum, az udvari tanácsosság, egy kis újságokba való -34- cikkezés, közgazdaság, bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag, nagyszerűen öltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott össze operai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős, társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyen fehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagy dolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, aki szerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – és őméltósága, az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úr az a mosolygó, zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ott meghajol, mélyen, miközben ő, Andor, már mint őméltósága int neki és azt mondja: „na gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkább gyújts rá“.

– Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és ha kitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíg a második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövök haza.

– Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt, ajtót nyitni neki.

Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van, rendelkezik, jön és megy, amikor akar, személyzete van, amelynek nincs szemrehányási joga, mint Julinak volt otthon, amely csak szalad, ajtót nyit és kezet csókol. Mert azt is akart. -35-

– Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment az utcára és azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz korán hazajönni. Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, a fiúkhoz, éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Ma csütörtök van. Hogy miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök, hurcolkodás, – aztán péntek, szombat, vasárnap, három nap, amíg rendbejön a lakás, három nap vakáció még, és aztán tanulás, munka, az élet nem könnyű és most már el kell kezdeni.

Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkan kopogtatott az apja szobájának ajtaján és miután választ nem kapott, várt egy kicsit. Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Bement. Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, a nagy, kórházi tisztaságban a fal mellett feküdt az öreg ember, fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy oldalvást feküdt, az ablakon át nézte a sötétedő eget.

Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor az ablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban:

– Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül, nyugodtan. Gyere ide. Ülj le. -36-

Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egy kicsit mosolygott, mikor kérdezte:

– Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amíg rendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás.

Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, a szanatóriumi segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új ember volt, akivel eddig még nem találkozott itt. Andor bemutatkozott neki.

Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögű szanatóriumi parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellát elvenni. Egy villanyfényes ablakban női alak jelent meg. Ránézett Andorra, Andor megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt. Aztán a nő felnyult az ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt. Ennyi volt az egész kaland, de a fiúnak jól esett, hogy olyan bátran nézett vissza a nőre. „Szabad vagyok“ – gondolta.

– Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – a kedves mama, úgy-e bár…

– Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukros mosollyal – orvosi kötelességem… önnek megmondani, önt előkészíteni…

Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzése ment végig rajta.

Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talán tegnap, mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – de most, a lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt az első lökés, amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellett állani a lábán, szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta a doktornak:

– Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyek az atyámhoz.

Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfi komolysága és póza volt. Meghajtotta -38- a fejét és felrohant az emeletre, kettesével ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várnia kellett, úgy lihegett. Megpihent. Aztán csöndesen és unottságot színlelve ment be. Most már égett egy kis ernyős lámpa az éjjeli szekrényen. Egy ápolónő tányért és evőeszközt vett ki a szekrényből, s kiment. Megnézte Andort.

Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett a kezével, hogy közömbösnek lássék. Hallgatott.

– Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe és majd onnan megyünk valahova.

Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ez ajándék volt a haldokló apának.

A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett, mintha unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amit tud.

Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertre nyílt. Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt a doktorral. És a világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett. Mikor ez eszébe jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra véve valami zsinórt, ami a függönynek szól. Oda se nézett, a zsinór gombja engedelmesen adta magát a kezébe. Lehúzta a függönyt, gépiesen.

– Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak… nagyon sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni Turnovszky Ellát.

Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca, inkább valami aggodalom látszott a szemében.

Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta el a lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébe jutott, hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretette Attól félt, hogy ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedő megjegyzést fog tenni. „Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember, aki nem meri adni a becsületszavát, mert azzal még lerontja, amit mondott.“ Az ágyhoz ment. „Ezen segíteni kell“, – gondolkozott a rövid úton – „a becsületszót -40- vissza kell állítani, majd künn, a világban vigyázok rá.“

– Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekes dolog volt és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mint érzékiség… csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szóló valami… tegnap este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre.

Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot a haldoklónak:

– Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta a dolog, ezt nem csodálom. De aztán… ő is… belátta.

– Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő is csak úgy szeret engem, mint én őt.

Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arra gondolt, hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni, hízelegni, ha hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor… De nem, ennek úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak. „Még ez is jó“, – gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, a szakítással.“ -41-

Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanem a tény, hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatott valami örömet. Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott:

Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmányt írt a parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta a főszerkesztőnek. A méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn volt nála.

Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mert észrevette, hogy elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyen bókokat kapott a főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak, hogy ilyen tehetséget fedezett fel a lap számára. És hogy úgynevezett „második cikkeket“ fog írni a lapba. És hogy milyen kedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez a régi, gazdag és hatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik legtiszteltebb alakja.

És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a rég tervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál. Hogy emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló, éjszakázó úrifiú-életet, az embernek ki -42- kell kaparni magából, ami tehetség és kvalitás van benne, és „rájöttem, apám, hogy az embernek le kell magáról rázni az ilyen akadályokat és egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha egy kicsit szokatlan lesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg, férfi vagyok, és… hát az ember…“

Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre, mintha az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találta volna ezt az egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott a megfigyelőképessége, az öreg ember az ő nagy apai szerelmében és egyre növekvő esti lázában valósággal boldog volt. A fiú, ahogy járkált itt e mellett az ember mellett, aki az ő tudatában már nem is volt, már nem is élt, most teljesen férfinak, önállónak érezte magát, sőt az volt az érzése, hogy ő a családfő, ez itt egy szegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt, mint gyerekkel szoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az itt fekvő apának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható hatalom és felsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő az Aradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most már egyáltalán ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnak az égető szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak, erősebbnek, idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak és rablónak, aki eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nem tudja, hogy már nem is él, – egy detronizált király, aki mellett ő az egyetlen hű ember, a régi udvarmester, aki még mindig felségnek szólítja és könnyes szívvel hazudik neki. -43-

– Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból – most, hogy a magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból a kis pénzből… reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsején ötszáz koronát fizessen neked…

Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adott neki az apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egy évben…

Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget, amint nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt az övé. A száműzött király vezényli a hadseregét, ami már másé… az udvarmester átveszi a parancsot és künn, az előszobában könnyezve dobja el a papirt…

Kezet csókolt neki. Nagyon megköszönte. Az ajtó nyilt, hozták a vacsorát. Utálatos mosollyal mondta az ápolónő, kezében a tányérokkal:

Búcsúzott és fölvette a kabátját. Az ápolónő otthagyta a tányérokat és hozzáugrott, segíteni. Úgy utálta, hogy el akarta lökni magától. Ez is az élethez, az élőhöz, a túlélőhöz húz, otthagyja a halálraítéltet, ide hízeleg, ettől fogja kapni a borravalót, biztos, már ez is tudja, hogy vége szegény apának.

„Istenem, – gondolta a lépcsőn lefelé menet – hány nap ez még? Mit fogok még elhallgatni, hazudni, mi mindent… És ami aztán jön, aztán…“

Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, nem is viszonozta alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, a drága csillárt a lépcsőházban, a rézrudas puha piros szőnyeget a lépcsőn, ezt az egész gyalázatos szanatóriumi pompát, és -44- ezt az egész világot itt, amely mind csak őérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni, annak már talán nem is köszönnek… Egy pillanatra elakadt a lélekzete a gondolatra, hogy vissza kellene rohanni, kopogás nélkül berontani az apja szobájába, rajtakapni a hízelgő ápolónőt, mikor durván lökdösi elgyöngült szegény apját…

Az utcán már sötét este volt. Egy konflis állt a szanatórium előtt, épp hozott valakit. Andor félreállt, megvárta, míg kifizetik, aztán beült a kocsiba, odakiáltva a kocsisnak a nagy lap szerkesztőségének a címét, ahol Rácz Miklós dolgozott, és ahol a főszerkesztő oly édesen ölel, buzdít, ígér… Kinyitotta a kocsinak mind a két ablakát, hogy levegőt, jó hideg levegőt kapjon.

IV.

A szerkesztőség piszkos előszobájából egyenesen Rácz Miklós szobájába lépett. A szolga ismerte, csak felnézett rá az estilapból, amit a szenesládán ülve olvasott, és nem köszönt neki. Szerkesztőségi szolgától ez a legnagyobb bizalom jele. A redakció két átalakított magánlakásból volt csinálva, ahol nagy szobákban három-négy íróasztal állt a telefirkált és teleragasztott falak mellett. Rácz Miklós, aki a külpolitikai rovatot vezette, különös kegyből megkapta a lakás volt fürdőszobáját, amiből ugyan mindent kiszedtek, ami fürdésre emlékeztetett -45- volna, de ami mégis mindörökre fürdőszoba maradt, mert fölötte és alatta is fürdőszoba volt, s örökké csurgott, korgott, zuhogott a víz a falaiban. Rácz nem volt benn a kis szobában, mikor Andor belépett. A fiú leült az íróasztalhoz, és piszkálni kezdett a papirszeletek közt, amiket Rácz „a munkám“-nak nevezett. A Presséből és néhány berlini lapból kivágott kis cikkek hevertek az asztalon. Akkor abból állt a külpolitika, hogy ezeket a gót betűkkel nyomtatott nagyképüségeket nagyképű magyarra kellett fordítani. Ez volt az a külpolitika, amit Rácz Miklós űzött a lapnál. Ő maga csak előkelő haláleseteknél jutott szóhoz, mert még „A francia kormányválság“ című cikket is németből kellett fordítani. Ha egy kancellár meghalt, vagy egy orosz miniszterelnököt meggyilkoltak, akkor Rácz Miklós kinyitott egy szekrényt, amelyben már nem is poros, hanem homokos régi ujságkivágások voltak, s ilyen három-négy elsárgult ujságszeletből írta meg az életrajzos és mindig méltányló hangú cikket, amely másnap megjelent.

Végre bejött és kéziratcsomót dobott az asztalra. Mialatt Andor egy rozoga vas-karosszékbe ült át, bejött a kisebbik szolga és kávéházi csészében kávét hozott, föllel, egy kiflit, egy pohár vizet és a tálcán az aprópénzt, ami egy forintból visszajárt. Az igazi ujságírók a nap és az éj minden szakában tudtak tejeskávét inni, föllel. Vacsora előtt és vacsora után, éjfélkor és hajnalban. Rácz beleaprította a kifli felét a kávéba, mialatt Andor elmondta neki a három nagy ujdonságot: hogy az apja meg fog halni, hogy ő szakít Turnovszky Ellával és hogy ma beköltözött az új lakásába. -46-

Rácz Miklós olcsón, de komolyan öltözködő, szűkszavú fiú volt. Andor szerette szigorúan tanáros arcát, amelyben vastag pápaszem mögött érdeklődő szem csillogott. Sok pedantéria volt benne. A szerkesztőségi órák alatt kétszer-háromszor is megmosta a kezét, nem azért, mert a kézmosó-vízvezetéket benne hagyták a fürdőszobában, hanem mert rendes ember volt, és úgy látszik, ambicionálta, hogy a sok hideg víztől és rossz szappantól vörös legyen a keze. Egy szakadt régi kabátját használta munkakabátnak és elmenés előtt ronggyal mindig gondosan letörölte a cipőjét. Andor a kávéházban ismerkedett meg vele, egyszer-kétszer meghívta ebédre a szülei házhoz, ahol Rácznak nagy sikere volt a komolysága és az érett, férfias beszédmodora miatt. Andor egy kicsit lányosan ragaszkodott a katonás beszédmodorához, a gyors és kíméletlen ítéletéhez, a szűkszavúságához és a titokzatos, magányos, senki által nem ismert magánéletéhez. Mikor az életéről gondolkozott, azt szokta magában konstatálni, hogy Rácz az egyetlen barátja.

– Nem kell most már ugrálni a lány körül, – mondta Rácz – te egy puha alak vagy és ha már egyszer okos voltál életedben, ne rontsd el. Azonnal írj neki egy levelet és pont, soha többé ne lásd, ez az egy mód van.

Egy nagy darab, a kávéban dagadtra ázott kifli tette a pontot a katonás mondat végére.

– Levél? – kérdezte Andor kissé ingadozó hangon, megijedve ettől a gyökeres és azonnali szakítástól.

Előbb egy darab csöpögő kávéskifli ment le, aztán nyelés után ugyanazon az úton keményen jött a felelet:

– „Kedves kisasszony, én önt nem szeretem, tisztességes ember vagyok, soha nem fogom önt feleségül venni és soha többé nem akarom önt látni, kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

– Hát vedd el – mondta bele a csészébe az ujságíró, amint ivott belőle.

Ez rémesen szólt, ez a csésze öbléből, mint hangnagyító tölcsérből kongva hangzó beszéd. „Vedd el“ – kongott és búgott a fiú agyában, mint fellebbezhetetlen ítélet, mint az egyetlen lehetőség, ha nem írja meg az ötsoros levelet.

Mosolygott, kis körökbe forgatta a csészét, a maradék löttyel fölizgatta a cukrot a fenekéről és kihörpintette.

– Na fiam, – mondta – ha te még beszélni akarsz vele, akkor ráértél volna idejönni azután. Általában, mit akarsz tőlem? Tudhatod, hogy az ilyen nyavalygást nem szeretem, de nem is értem. Vagy, vagy.

– Jó, jó, – mondta Andor – ne dühösködjél, tudod, hogy egy kis energiáért jövök hozzád, ne riassz el, inkább befolyásolj… igazad van, hát -48- persze, hogy írni kell neki… de te mindjárt türelmetlen vagy és rámkiáltasz, hogy vegyem el.

– Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig sem áltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nem szeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymást többé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel Aradi Andor.“

Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébe húzott, benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt, a füsttel egyszerre eresztve ki a beszédet:

– Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta, még kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta, a villám gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszer bemutatta Rácz Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon, hogy tetszik neki a lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme most azt dobta oda átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez az ember Ellát akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt perc óta, ez a hirtelen és brutálisan cselekvő férfi feltette magában, -49- hogy érte megy. Vele eldobatja, hogy magának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban, hanem valamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen.

– Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd a kuvertába és címezd meg.

Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mint ahogy hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyik gondolata a másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba ember vagyok, erre nem is gondoltam, ez az ember cinikus és lelkiismeretlen, jó, megírtam, megcímezem, de nem küldöm el, ilyen durvaságot nem lehet cselekedni, mert Istenem, mennyi tervezgetés, mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi minden…“

Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kis érzéki emlék. Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagy betegsége minden hiú, határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró, kissé még szerelmes férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítani érzéki dolgoknak, mint amekkorát bármily tisztességes nő is tulajdonít nekik. Hogy mit fog érezni ez a lány, akinek a meztelen nyakát csókoltam, akit vadul és célzatosan szorítottam magamhoz félórákon át, akit a hátába sikló forró kézzel öleltem csókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul érintenők egymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése óta csak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, az emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknél komolyabbak és vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar, aki előtt kimeredt -50- szemű könyörgéssel térdel egy férfi és sírja vagy ordítja az örök szavakat: „… a forró éjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested égett az enyémmel… és el tudod felejteni, hogy véresre haraptuk egymást…“ egy nőnek, aki, ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt, mint a legüresebb jónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy hal meg minden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annál hidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, ha mondják az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ – még csak azt se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalán emlékezni?“ – hanem csak néznek az emberre üres szemmel, vagy szomorú szemmel, már amilyen a természetük, és csak a beszéd végét várják, semmi mást. Nincs a világon tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem szeret.

– „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusan érzéki kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, hadd akadályozzák még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudják lovagiassággá azt a kis szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezen hagyja magát baltával agyonvágni.

– Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselő cikkével? Meddig várjak még rá.

Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és azt mondta, hogy „jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő se erről, se Andorról nem véve tudomást, ordított: -51-

– Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket, mikor munkája van?

Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztő már ki is ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hullt le a falról az íróasztalra.

Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felső fürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak.

– Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide a leveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva.

A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszi a főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvaság hatása alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította a biciklit az előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogy megrezzent, mikor a szolga a vállára vette a gépet, hogy levigye a lépcsőn.

Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja a főszerkesztőt.

– Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törött hangon, miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította a kéziratcsomót, amit az imént behozott magával. El akarta felejteni és feledtetni a méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – most már szaladhatsz a bicikli után.

Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap a cikk, mint ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsit reszketett a keze. -52-

Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanem a főszerkesztőre. Mosolyogva szólt:

– Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova, és aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most. Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok minden történik ma velem. Na írjál, írjál.

Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órát sétálok, a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem a fejemet. Pardon.“ – Ezt hangosan mondta, mert nekiment két hölgynek, aki karonfogva jött vele szembe. Kiállt a tolongásból a gyalogjáró szélére, egy percet pihenni, mielőtt elindul. Zavaros volt a feje. Egy biciklis ember suhant el előtte, majdnem súrolva a gyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a biciklik“ – gondolta – „ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is látta. Elindult, a gyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol senki sem jár. -53-

„Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva a száját, mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst, amiért megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő, hogy milyen jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő se volt, mert a főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész. De lehet, hogy Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatja magát. Csak már annyi sikere volt erélyes fellépésével és rövid, határozott beszédével ebben a puha zsidó világban, hogy megmaradt ennél, ebből csinált magának egyéniséget.

Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üde este volt, jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő. Borzalmas, egy lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fog vörösödni, ha a csókokra gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek a nők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt mondta magában: „én kevésbé szeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom el. És nekem ilyen nehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán: „miért esik az nekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán, mert még szeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken: „És ha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egy mellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, – gondolta – „hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádni fogok, aki tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csak most még nem tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál a szüleivel és hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikor beszáll: „az uramért megyünk a pártkörbe“ -54- – és illatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a sarokban, nézi a virágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz az autó ablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az órájára néz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“

Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruhás kis nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzett iránta. Fekete lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finom fekete lábikrája, mint a megfordított hosszú boros butélia. És az asszony imádja őt, nagy fekete szemmel függ minden szaván. Az arcát nem látta tisztán. De feléje érzett, feléje sóvárgott, bolond dolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem, miért nem tudom, hogy melyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom, mily kár ezért a sok napért!“

Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémült a nagy meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent az elméjében, oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba, hogy most már világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind neki szólt, ő most csak új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez. Most vette észre: a hang, amin a nő a soffőrnek szólt, az Ella hangja volt, az angol ruha bársonyból volt, a borosüvegszerű finom láb az övé, ahogy egyszer felszállt előtte a villamosra. Ezért nem akarta ez a nő megmutatni az arcát. Ella ült a képzelt autóban és elégedetten mosolygott, mintha azt mondta volna: „nem sikerült Rácz Miklósnak“. És most jóság és hála öntötte el a fiút, egyszerre csak minden ok nélkül sietni kezdett, nagy akarat feszítette a mellét, – „drága szegény kis -55- lányom“, – gondolta – „drága kis pénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat gondolt, hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszos csókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – és sietett, most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé, a jó ember diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövid levelet és hiába gurította a biciklit a főpóstára, szamár, pápaszemes, erélyes, aki azt hiszi, hogy útjába állhat egy újra feltámadó, rohanó és mindent elöntő fiatal szerelemnek.

Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni az iskolának azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott. Hirtelen megállt:

A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volt a lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét.

Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajos szembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mint az autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatott lépések hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. Nem Pécsi Lajos volt, idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nem látta meg az imént az ősz haját. Hogy lehet ez? Andor elsietett mellette, továbbra is megtartva a rohanó lépést, hogy igazolja magát az idegen előtt. Az idegen lement a pincelakásba az iskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét udvaron. Még dobogott a szíve.

Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volna ide, hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolva semmire, csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől. Mintha ezzel a felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volna belőle minden kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment, elfáradt már a fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magát beleizgatni a szerelembe. „Csak akkor van ez,“ – gondolta – „ha magam csinálom.“

Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer az üres korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Rácz már rendes kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, a keze is meg volt mosva. Gyönyörködött a körmeiben.

– Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menet szólalt meg megint:

– Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét… megmondtam neki a véleményemet.

Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe. Féltizenegy volt. A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el volt foglalva, csak középütt volt négyszögű üres térség a táncok számára. Egy asztalnál két kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy „itt vagyunk“. -57-

Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjai voltak, Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pár táncolt, a cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltani kellett, ha az ember azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtak és már bőven volt füst. Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelől ültek a nyakukon mások, vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrök és kövér, komoran tekintő asszonyságok közt. Az asztaluk a szabad térség szélén állott, előttük folyt a tánc.

Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett, rengeteg tömeg volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni a sűrűn állított asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi ember ült, mint kellett volna. „Az apám ott a fehér szobában és én idejövök…“

Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid és felbodrozott tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy, hogy Somogyi ijedten húzta beljebb a poharakat. A poharakban nem volt semmi. Kapucinert ittak.

– „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltal apának?“ – gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet az ilyen. Ha a rokonok meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök, mialatt az apám haldoklik, szörnyűködnek, összecsapják a kezüket. Pedig én tudom és érzem, hogy ez mindegy… valahol csak kell lenni és énnekem -58- itt éppúgy fáj a szívem szegény öregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“

– „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nem mindegy, mert ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál itt ülni.“

Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében így csatázik, hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság, önző fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmos zsivajnak. „A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, az indulás igen erős és rohamos az embernél, mikor élni kezd“, – gondolta – „innen ez a mohóság és ez az önzés, ez a kapzsi ragaszkodás minden pillanathoz.“

Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnak neveztek: a zenétlen kávéház után a zenés kávéházban való nő-szemlélést és néha egy kis szesszel élénkített, reggelig való üldögélést és fecsegést, az az orfeumkávéházban szokott történni. Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó hely volt, ahol nem szerették a kapucineres vendéget. A vörös lányra nem emlékezett.

– Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, két férfi, a négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükön összefonták a karjukat, dobbantottak…

A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé a négyszögből, a haja hátulját igazgatva. A tömegben leült egy asztalhoz, egy fiatalember mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével, vizet ivott. Tetőtől-talpig vörösbe volt öltözve sovány kis teste. Vörös, bóbitás sapka volt a szőke fején, mélyen kivágott dereka vörös atlaszból volt, a ballerinás bodros, rövid szoknya is vörös volt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz gyereklába, vörös a magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan mosolygott a szomorú és nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis figura volt: nagyon fiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott, valami fiús volt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az orra egy kicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen nagy, mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki is volt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésében az arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valami komolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valami abból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapsz egy barackot.“

Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént, mikor az apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egész kavargásra. A fekete emberalakok, fehér asztalkák közt egy lángvörös -60- pillanat: amint elől hirtelen csomóba kapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a térdét felkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két marokra fogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos, magasnyergű lábfeje.

– Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve Brenner Mariska. Ő magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni, de nem sikerült, a pincéreken akadt meg minden, azok egyszer hallották a Csirkét, azóta nem is lehet más névről szó.

Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: a csontos, sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, a vékony, hosszú lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldöknek a majdnem szürke semmis színtelensége, az egész jelenségnek az egyénietlen olcsósága, mint amiből sok van a világon…

Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, aki okos akart lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol a Csirke már sokat járt, Bukarestről is volt szó és a lodzi Urániáról, ahol „Pomponette“ és „Polaire II.“ néven táncolt, – csak az érdekelte, mikor azt hallotta, hogy tizenhét vagy tizennyolc éves.

Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst, hogy menjen velük még az -61- orfeum-kávéházba, egy üveg italra. Rácz az órájára nézett és a füléhez szorította az órát. Soha életében nem hitt neki. Az hiába mutatta pontosan az időt, amíg szerény hűséggel bele nem ketyegett a gazdája fülébe, addig nem volt hitele.

– Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgy dőlt felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok, hangosan beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban a legtöbb.

A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három az orfeum-kávéház felé ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndes tavaszi sötétségből bementek a másik szikrázó világosságba, zsivajba, füstbe, melegbe. Itt nem volt tánc, csak erős zene és nagy sétálása a tollasoknak és dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsó Médoc jelent meg az asztalon.

– Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valaki tagja az éjjeli életnek.

– Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nem keres sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy. Az ott ül reggel hatig.

Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedő hajnalban. Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végig üres volt az út. Most már csak ketten voltak, Máté is hazament, -62- a Hajós-utcába, ahol hónapos szobában magolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút közepén mentek, mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött delivörös volt az ég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák és villatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkén derengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg a negyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztán meggyújtották, hogy szinte lobogtak.

Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós volt az arca. Itt hiába volt minden, még harminc éves se volt, és évek óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabb a szája. Az arca valahogy nem vett tudomást arról, hogy ő római és magyar hősöket tudott játszani, gyönyörűen és hangzatosan beszélt magyarul, testtartásban, a mozdulat méltóságában és fejhordozásban nagyszerűen és méltóságosan magyar volt. Annál kétségbeejtőbb volt ezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre jobban, szinte szándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a túlpiros, megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az alacsony homlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minél méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta most is. Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valami csökönyös és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magát látta, ifjúi és heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány kaftános -63- ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert.

– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész. – „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“

Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta, először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás, hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró, forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke? Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy Ervin, Dombauer -64- Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével…

Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát, borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e. Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják. Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét, forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül, ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és életvággyal, végtelenséggel és világossággal -65- szellősen, nagyszerűen, édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy, hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy, arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel, a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban.

A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak, mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, -66- ahogy a ló galopphoz rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga homokon.

– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét, ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal. Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt.

VI.

Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban:

Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel nyolckor, ha törik-szakad.

– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a paplant és onnan dünnyögött: -67-

A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított.

Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben, katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós, akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása, bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába, hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek, eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában, visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek megörült, hamar -68- eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog éjfélelőtt aludni tudni.

Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben, de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle, ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli maradékait.

Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben, előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan.

– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“

– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia.

Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm: a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak, hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg, tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely megreccsent a gyors mozdulatra. Friss -70- nyomdaszag jött belőle, nem is kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok, rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c. 4. és 5. §.“

Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá, közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek.

Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És: „El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány miatt, -71- nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét, az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze délben, mikor felébredek, megint ott van.“

Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe, a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük levő érett rózsák szagával dicsekszenek.

– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az elfáradásig és az unalomig…“

Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével, tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt, nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett, mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak.

Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva, telerakta a kis ezüsttárcáját -73- cigarettával, zsebretette a szép képes gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el: „szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“.

– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz nyugalom kell…“

Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is érdekesek voltak.

– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor reggelizik.

Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából -74- kibukkant a naptól, égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája, szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a bőgők, csak a hegedűk kergetőznek.

Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra, évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel, minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk. Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor -75- egy nagyon hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet vissza.

Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott, mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes, nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul rejteget valami titkot.

Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma járással. Nagyon magas cipősarka volt, -76- ezzel kopogott olyan mereven. Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva mondta is, hogy „nézz vissza, akarom, hogy visszanézz“ – de a kövér szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta magában és majd hogy utána nem indult.

Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és barna.

Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője. Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül.

Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen visszahúzódni.

Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül.

Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte ő vezette Kornély kisasszonyt.

– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én… éppen én…

Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra, fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta azelőtt. És a szája is vértelen és nagy…

Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt, ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül -78- Iván szedte fel, olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem mutatták.

– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban.

Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de feleleteket várt.

A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit, nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.

Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről, mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély Margit is részt vesz.

– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva önmagát.

És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt lépett egyszerre, hogy utólérje.

– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta.

„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében, ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös, erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, – talán a nyári napfényen -80- való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok, mind a kettő.“

Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság… És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“

Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány -81- megint szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította:

– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit Csirkének hívnak, egy kokott.

Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba szavak. És „kokott“…

És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett, hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán: „bánom is én, tőlem ugyan…“

Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára, pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.

VII.

A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt.

– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot.

Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe. Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt. Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be. Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella szokott, a lábait összefonva.

– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: – Somogyi úr végzi a darabot.

A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki ehhez a beszélgetéshez -83- nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős, keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös, kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő, tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak, oda is ritkán.

Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban, háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról. Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe. A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig várnak, remélnek ettől a lyuktól -84- valamit. A legtöbb bemegy, megfordul maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne.

Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor a lányt nézi.

Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz, milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja.

Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és eltolta -85- magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét.

– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében.

– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál bennünket. Igazad van, fiam.

Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára.

– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy szót akarok neki mondani.

Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak, milyen hangosak…

Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári kedvességéhez.

– Igen, – mondta – a kis hugom a mult -86- héten jött fel Váradról, meghalt az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt.

Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit. Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta: „Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint, bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott: „Igen, igen, igen“.

– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt.

Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a felsősziget felé.

– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a direktorral. Lejárt a szerződésem.

– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő.

– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se kapok más szerepeket.

Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod- és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak.

Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem ismeri Turnovszkyékat.

– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe… -88-

– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett, akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat.

– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te síma kis életeddel.

Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember, lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem, majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már odáig jutott, hogy -90- Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is, tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával, őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte: „otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“

Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy talán azért, mert megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá, tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki -91- valami ajándékot: hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát, cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel, mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd, telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel, mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt, bocsánatot nyert és visszakönyöröghette -92- magát az ebédlőbe, ahol hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj, a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele, hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál. És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen, igen, igen.

– Okos, mint a nap! – mondta Somogyi, mikor a feketekávé mellől az egyik cukrot zsebretette. – Üzleti esze van, olyan józan és előrelátó, minden fontos ügyemet vele beszélem meg. – -93- A kutyámnak viszem – mondta a cukorra, Andor tekintetét észrevéve.

Andor a kis fürdőhotel kapuját nézte, amely felé egy öreg asszony bicegett az aranysapkás portás karján, gummivégű vastag botra támaszkodva. „Nincs… senkim…“ – hangzott a fülébe. Hát kinek van valakije? Neki sincs senkije. Az apja? Szegény… Nézte a feketefőkötős öreg dámát, aki a két lépcsőfok megmászása után most pihenőt tartott a kapuban. Az anyjára gondolt, ez az emlék mindig forró és könnyes volt, mikor megjelent benne, mindig egy kicsit vádoló, soha jóvá nem tehető és mégis oly jóleső… Semmi kedve sem volt a bolond Somogyinak elmondani valamit. Bezárkózott, visszahúzódott, mint a csiga, amely felé tüzes cigarettát tartanak, már szinte félt a színésztől. És Rácz Miklósnak látta a vastag pápaszem mögött tanáros eréllyel felvillanó szemét az első kétkedőbb szóra. Isten ments, azzal még egyszer erről beszélni!

– Írja össze az egészet – mondta Somogyi a fizetőpincérnek – és majd a nagyságos úr.

– Et quid nunc? – kérdezte Somogyi latinul, de egy cselédlány után küldve szakértő tekintetét. – Quid nunc? – ismételte, egészen a lány -94- után fordulva és komolyan mérlegelve annak hatalmas csípőjét.

Andor felnézett a kis hotelre, amelynek emeleti ablakai nyitva voltak. Az egyik ablakon egy nagyon sárga arcú öreg úr könyökölt ki, tajtékszipkából szíva a szivarját. Délutáni nyugalmas napsütés volt, lusta csend, a tavaszba ékelt, korán jött nyári nap elragadó bágyadtsága, ami oly végtelenül kellemes a városi embernek.

Besietett a kapu alá, a portáshoz ment és azonnal kivette az egyik kis szobát, amelynek az ablaka errefelé nyilt. Ő is ki akart könyökölni olyan nyugalmasan és olyan elégedetten, mint a tajtékszipkás sárga öreg. És itt tanulni is jobban lehet.

– Bocsáss meg, – szólt kijövet Somogyinak – de én itt maradok. Felmegyek a szobámba.

Lerázta a nyakáról. Somogyi a lóvonat felé indult, felhajtva a felöltője gallérját. Négy óra lehetett, az erős sárga napfény hirtelen megbágyadt egy kicsit és ijedt szellőcske kezdett járkálni az egészen friss, halaványzöld, ritka lomb között. Pest felől az ég szürkére vált. A sárga öreg behúzódott és becsukta az ablakot. A szomszédságában, a másik ablak mögött megjelent egy határozatlan, a szoba homályából lassan formálódó alak: Andor volt, aki ledobta kalapját és felöltőjét és az ablakhoz jött, hogy kikönyököljön rajta. -95- Elhagyatottnak és szomorúnak érezte magát, most e pillanatban három lakása is volt ezen a nagyvilágon: egy Budán, a szülei házban, egy a Horn-palotában és a harmadik most ez itten, ez a régiesen berendezett kis hosszúkás hotelszoba, amiben semmi holmija nincs, de amely most a legkedvesebb volt a szivének. „Kapkodok egy kicsit“, – gondolta és félrehúzta az orrát, mint akinek nem tetszik valami – „kapkodok, de nem bánom, most egész délután nem tudtam volna mit csinálni“. Később hátralépett az ablaktól, a kényelmes öreg zöld karosszékben helyezkedett el, sokáig, nagyon sokáig nézte az egyre inkább homályba boruló mosdószekrényt sok gömbölyű fehér porcellánjával, fölötte a hályogos öreg aranytükröt. „Mit csináljak most estig?“ – tünődött magában – „mit csináljak estig… és holnapig… és aztán mindig… amíg öreg nem leszek és meg nem halok…“

VIII.

Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt, úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem segíthet. -96- Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben, lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett Irmával.

Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd, ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés, emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. -97- De ez a mondat valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából.

– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég előkelő neki és rólad mégis jól beszélt.

Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt, mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él. -98-

– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki Irma fontosabb volt, mint minden a világon.

Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak. De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik Olgának.

– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez.

A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte, helybenhagyó hangon:

Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton. Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel. A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és még -99- fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett. Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság éreztette magát.

A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére állította a helyzetet:

De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“.

– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki.

– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk… -100-

– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok.

A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét nyújtva:

És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal, hogy merre megyek?“

– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon beleegyezve, hogy Andor kísérje.

Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül, megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a meztelenséget.

– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon, elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány.

– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis, Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve?

Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek. Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába?

– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre készülve… Pesten. -102-

A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy pillanatra érdekelte, sőt izgatta.

– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább… magasabb…

Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől, ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot:

– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük olyan… olyan…

Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A lány mégis folytatta:

A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt előtte. Megvillant a fekete szem.

– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a levegőben várni… ennyi ember előtt…

Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán.

– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva…

És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé volt nyújtva.

– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a -104- szemében, de nyugodt arccal – ha maga ezt megteszi velem…

– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és…

– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga…

Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé a fiúéból:

– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben… Hallatlan.

Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a fiú:

– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem, hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta, nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen…

A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja, hogy most már nem lesz több dolga.

– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs senkije. Mint nekem.

– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így.

Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“

Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában – „ez megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem volt dolga. Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, ami védekezésül a gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikor egy pillanatra nem győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védett tiszta szűziesség áradt a lányból. És olyan biztosnak látszott, hogy ez még nagyon szerelmes lehet belé. Érdekes volna. És talán a jó Isten küldte. És biztos, hogy sokat kell érte harcolni, nem lesz könnyű. És ez milyen jó elfoglaltság. És milyen jó érzés ez a kis győzelem itt most, pár perc alatt. És milyen szép lány. Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek belé. Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És most itt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta: „Nem tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál. Érdemes volna nem odamenni. -106-

IX.

A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, hol megint feltolakodó gond és fájdalom… apa…

– Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngéden megkopogtatta a szoba ajtaját.

Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztően lesoványodott, szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhány hét óta. A szeme mélyen feküdt a gödrében és a tekintete hol zavart, hol kimondhatatlanul álmos volt, mintha a végtelen álmot hozzá méltó iszonyú álmosság előzné meg. Majdnem egész nap aludt a sok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren néhány órára, s ezt az időt is szenderegve, félig lehúnyt szemmel töltötte, olyan volt ilyenkor a szeme, mintha rövid volna hozzá a szemhéj. Halkan és nyöszörögve beszélt, nem mindig értelmesen, hozzá kellett hajolni, ha valamit mondott, de akkor se a hangjából, hanem az arckifejezéséből lehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült belőle kivenni, hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen motyogással felelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték. Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindig morfiumot kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrot adtak be neki a morfiumos ostyában, mert már akkora adagokra szokott, mint az erős morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem volt ereje a tiltakozáshoz, nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, és mély gyűlölettel nézett az álszenteskedőkre, -107- akik az ágy mellett álltak és nyomorult kicsinyességből nem adtak neki még több morfiumot. Mit akartak rajta óvni néhány nappal a halála előtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az orvosok, nem akarták, hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a beteget a rák elől. A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az tőlük jött, az már az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az öreg ember az elmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat, az ápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lett volna jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nem adott.

Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fej megmozdult a párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmas panasz volt az arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsó önzése már nem örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán ő lesz az, aki adja, végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez a régi kedves arc, ami annyi mást jelentett még a teljes öntudat perceiben, most csak a végtelenül fájó test és a kínzó morfium-szomjúság csillapítójának látszott.

A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a fülét tartotta az apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot:

Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőle a szemét, mintha a fiú is elhagyta -108- volna hűtlenül, ő is összeállt volna a gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni a dolgot:

A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öreg ember kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. És csupa könyörgés volt az arca.

A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemek aggódva követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyal kérdezte a fiút:

– A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó a kövér vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézett utána. Ezt nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházi anyaszínésznőt.

A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele, ahová a lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehér párnán nyugvó sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott a sarokban. A doktor mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor az ajtó felé kísérte, ott még próbálkozott egyszer, aztán belenyugvó mozdulattal búcsúzott tőle. A doktor megtagadta a morfiumot.

Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette. Megint az ajkaihoz hajolt a fülével:

– Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel az apa. Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni, hogy hátat akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagy nem akarja kierőszakolni a morfiumot.

Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét, nem tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt, a tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most itt magyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággal látszott az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiáról is, hogy az is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itt tudott volna valamit hazudni ennek az okos öreg embernek, gazember lett volna. Előbb maga elé nézett a szőnyegre, de aztán búsan ráemelte a szemét az apjára, tele gyermeki nagy és keserves búcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett rá vissza. A fiú most nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az apja szemébe, e tekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De onnan nem jött feléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös, mániákus, égő harag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor és kifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagy Isten,“ – gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apa is haraggal megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne, legbelül, ez a keserves véletlen, hogy az anyja után, akivel haragban volt, mikor az meghalt, most az apa is haraggal… és mily nagy, sötét, utolsó haraggal… -110-

– Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánál állt, egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak neki morfiumot!

– Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön, egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség…

– Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nem képtelenség! Marhaság… kérem.

– Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. De méltóztassék belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabb etikája…

– Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája, amit… szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával…

– Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet és becsapta az ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenni az öreghez, aki éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Most újra leülni vele szemben, megint állni azt a nézést! A folyosón megállt. Hiszen lehetne más úton is szerezni morfiumot, igen, ide elhozni és titokban odaadni az öregnek… A hideg szaladt végig a hátán erre a gondolatra, mire végiggondolta. Most hirtelen kezdte megérteni az orvos magasabb etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság, gyávaság“ – mondta magában, és önmagára, meg -111- az orvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement és kénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt. A haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, még gyűlölőbben nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyan álszenteskedés, mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet. Megállt az ágy előtt és a földre nézett. Az öreg úr suttogott valamit. Odahajolt hozzá.

– Pécsi – ismételte az apja. Hallani nem nagyon lehetett, csak a szájmozgás mutatta pontosan a szót. A szemek nyugodtabbak lettek.

Most nem volt tisztában, mért mondta ezt neki az apja. Nem akarta hinni, nem bírta hinni, hogy rosszaságból mondta, bosszúból a morfiumért, a méregtől feldúlt idegrendszerrel, amely már az őrület határán remeg, vagy csak véletlenül, vagy pláne örömmel… Ahogy ijedten ránézett az öregre, szinte nem lehetett csalódni, annyira magán viselte ez a valaha áldott, de most eltorzult arc a káröröm kifejezését, mikor a fiú ijedtségét látta. Azt hihette, hogy a fiúnak Pécsi neve rosszul esik. És a szegény vergődő gyermeki lélekhez közel sem fért a gondolat, hogy ezért ítélkezzék a félőrülten csillogó szemeken, sőt úgy érezte, hogy neki nincs más kötelessége, mint jót tenni az öreggel, boldogítani, amíg csak lehet és amivel csak lehet, – és mikor meggyőződött magában, -112- hogy ez büntetés és bántás akart lenni, a fájdalomtól marokra fogott szívvel egy rettenetes és felséges színészi mozdulatot tett, leszegte a fejét, szomorúan bólogatott, és az irtózattól és a gyermeki szeretettől fojtogatott hangon mondta, hogy teljes legyen az öreg káröröme, hogy ne csalódjék a hatásban:

Erőtlenül ült le a szoba közepén álló asztal mellé. Ahogy a balkezét az asztalra tette, odakocogtak a körmei az üveglaphoz, úgy remegett. A zsebébe dugta a kezét. Sokáig ült így, aztán becsöngette az ápolónőt. Kezet csókolt az öregnek, hosszasan, forrón szorította a száját a csontos, eres öreg kézre. Nem mert most már a szemébe nézni, úgy is ment el, letörten, megverten, a testében is nagy fáradtsággal. A portás fülkéjében rágyújtott és le kellett ülnie. Pihent néhány percig, aztán elment. A sötét és hűvös utcán tért csak magához. „Istenem,“ – járt a fejében – „ha most volna valakim, akinek a mellére hajtsam a fejemet… valaki, aki szeret…“

Nagy tikkadtság fogta el, majdnem testi szomjúság egy érző ember iránt, de nem tudott senkire se megnyugvással gondolni. Ráczból csak a szigorú és férfias pápaszemcsillogást látta: „a férfi ilyenkor hallgat és nem lágyul el…“ És Somogyi, az önző bolond, elkezdene a saját apjáról beszélni, hogy az volt csak igazán a rettenetes haldoklás, mi ez ahhoz képest?… és mindezt a színészeknek azzal a förtelmes hangsúlyozásával mondaná, amely a polgári beszédjüket is kendőzi és pirosítja, -113- mert úgy tönkrekínozták magukban az őszinteséget, hogy végül már minden egy hangszeren keresztül jön ki belőlük. Egy pillanatra felderült, mikor Julira gondolt, a kövér régi szakácsnéra, aki évek óta már házvezetőnő és családtag volt náluk és akihez most el lehetne menni az üres budai lakásba, – de mit mondhat az ilyen szegény cselédasszony?… És Máté, a gallérjába húzott nyakával, az elefántfejével, a pislogó kis szemeivel, aki kába a sok magolástól és nem tud másra gondolni, mint az ügyvédi vizsga anyagára, erre a fekete tengerre… és a vizsga rémületére, amitől álmatlan az az egy-két órája is, amit alvásra szánt…

És… nő kell ilyenkor, kedves, meleg női tekintet, és odabujni a mellére, felnézni rá és felvágyódni a szájával a föléje hajoló fej ajkaihoz, amelyek lassan és vigasztalón közelednek feléje, és összeforrni, nem, nem, nem érzékileg, hanem nagy emberi szeretetben és együttérzésben, gyönge kis kezet érezni a fejebúbján, amint simogatja, ritmikusan, vissza-visszatérően.

Mint a víz, amely a legrövidebb utat keresi, mikor a hegyről jön lefelé, – úgy ment az érzése tisztán, naivul és ösztönösen ahhoz a nőhöz, aki most legközelebb volt hozzá. A komoly fekete szemekre gondolt, amelyek ma délután, alig néhány órája, könnyesen csillantak meg miatta. Nem, Ella igen messze volt már, – ez nem is lehet, ez a kép csak azért jelent meg, hogy rögtön sarkonforduljon és menjen. Itt, ebben a nagy és vigasztalan elhagyatottságban nem volt más, mint ez a szép idegen hölgy, akinek arca és egész lénye -114- annyi képességet mutatott a fájdalommal való foglalkozásra, – és még az is jó volt és helyes volt, hogy idegen nő volt, akihez szűzen és eredeti értelmében szállhat a szomorúság, aki nem ismer semmi mellékkörülményt, csak egy bús fiatal férfit lát, szinte tisztán csak magát a fájdalmat kapja, az ember nélkül.

A színház főkapujában, az ívlámpák fényében cigarettázva állott húsz-harminc ember, nagyrésze kalap nélkül. Felvonásköz volt. Andor hátrakerült a színészbejáróhoz. Az előtt is cigarettáztak, furcsa, lilára festett, ragasztott orrú, kopasz-parókás szomorú emberek. A portásfülke tele volt kifestett emberekkel. Frakkos urak és estélyruhás hölgyek ültek a széken, asztalon, egyik-másik hölgy a férfiak térdén. Olga nem volt köztük. Lehet, hogy nem jött el. A hölgyek a nyaralásról beszéltek. Andor tovább indult, s a belső folyosón meglátta egy villanykörte alatt Somogyit. Aranyszőke tanárszakáll volt rajta, az arca piros-pozsgásra festve, aranykeretű pápaszeme feltolva a homlokára. Őszbevegyült-szőke paróka volt a fején.

– Te, – mondta neki Somogyi és karonfogva egy keresztfolyosóba húzta be – te ma beszélgettél Olgával. Elkísérted, tudom.

– Te, – mondta Somogyi és a szakállához illő joviális doktorbácsi-mozdulatot tett, mosolygott -115- és előretolta a hasát – mondd meg, ha valamit mesélt rólam, meg Irmáról… hogy Irma… nem mondott-e neki valamit rólam?

– De ha fog… – mondta a színész, és felemelte a mutatóujját – én megtudom, úgy-e? Becsületszó, hogy soha senkinek erről nem szólok, bátran referálhatsz.

Csöngettek. A cigaretták felvillantak, mindenki húzott még egy nagyot, mielőtt eldobta, némelyek a szájukban bevitték magukkal a füstöt az épületbe, úgy ragaszkodtak hozzá. Egy-két perc alatt néptelen lett az utca, a fülke, a folyosó. Kezdődött a második felvonás. Andor egyedül maradt a folyosón. Állt és nézte a fekete próbatáblát, nem olvasva semmit a krétás írásból. Aztán nyilt egy vasajtó és Olga jött ki a színpadról. Kalapot emelt a fiú, udvariasan.

– Kérem, Olga, – mondta – jöjjön ki velem az utcára, komoly beszédem van magával.

A lány csodálkozva nézett rá, aztán elindult, lassan ment le a néhány lépcsőn, benézett a portásfülkébe, mutatva, hogy nem siet, és kiment az -116- utcára. Mikor Andor utólérte, kezet nyújtott feléje a lány:

Elindultak. Andor sokáig nem beszélt, nem is volt mit mondania. Most érezte csak, milyen lehetetlenség ennek a mellére borulni. Közömbös hang sürgette:

– Pedig szerettem volna, ha lesétálunk ide a szigetre… komolyan és sokat szeretnék magával beszélni.

– Kérem, nagyon kérem, jöjjön le velem. Segítenie kell rajtam. Maga oly komoly és okos.

– Nem is hiszi, milyen fontos napja ez az életemnek. Nagyon fontos dolgokat akarok magának mondani. A tanácsát akarom kérni.

Eszébe jutott Somogyi, aki ugyanígy erőszakolt ki négyszemközt való beszélgetéseket Irmától. -117-

– Jó, – mondta a lány, hiába akarva fagyos arckifejezéssel és közömbös hanggal enyhíteni a beleegyezés gyorsaságát – nem bánom, de kilencre otthon akarok lenni.

Nyolc óra volt. Lementek a szigetre, a hídhoz közeleső sétaútra. Alig szóltak egymáshoz valamit. Hallgatólag mintha megegyeztek volna abban, hogy a komoly beszélgetés csak akkor kezdődik, amikor nem lesz körülöttük senki. De a vendéglő lámpái idáig ragyogtak és folyton újabb párok, csoportok jöttek a sétaútra.

A lány nem akart, de aztán rá hagyta magát beszélni. Bementek a dús lomb és a mély árnyékok közé. Balról magas bokrok borultak az útra, jobbról a fák fekete csipkefüggönye mögött a pesti lámpákkal szórakozott a Duna.

Keserűen és gúnyosan mondta el néhány szóban a vőlegénysége történetét.

Ez már feltűnő volt, a Csirkének ez a szereplése. Másodszor találkozott ezzel a pletykával. Most már bizonyos volt, hogy Somogyinak jár a szája. „Mi ez?“ – gondolta – „hát olyan érdekes ember vagyok én, hogy így figyelik minden mondatomat? Hát már érdeklődnöm se szabad egy… egy… ilyen senki iránt?“ -118-

– Senkim sincs – mondta. Megcáfolatlanul hagyta a vörösruhás táncosnőt. – Ezen a nagy világon senkim.

– Azért vonzódom magához. Nem birok így. Kell valaki. És más bajom is van. Szegény apám… nagyon, nagyon beteg.

És felbuzgott mellében a hő bánat, mint ahogy a hirtelen felforró víz dagad fölfelé az edényben. Most megint ott volt, ahol a szanatórium kapuján kijövet. Minden más gondolattól mentesen, nagy árvasága gyerekes vágyával érintette meg oldalt hajló feje a lány vállát. A kalapját maga mellé tette a padra.

A lány nem mozdult. Tűrte ezt a nagyon gyönge érintést, amely oly alig-érezhető volt, hogy világosan magán viselte a szimbolikus jelleget. De soká tartott és akkor Olga megszólalt:

És e szavakkal erősebb és természetesebb lett az érintés, a fej megmozdult és a válltól a szív felé bujt, szorosan tapadt oda. -119-

– Nem… ne… – mondta a lány és a másik kezével megfogta a fiú fejét, gyöngén tolta el a szívetájáról. – Ezt nem… ne…

– Azt ne tegye. Ezek rossz napok és majd elmúlnak. De most… oly végtelenül egyedül vagyok… és maga oly komoly és oly jó… Látszik, hogy a jó Irma testvére. Az is olyan angyali szív.

– Nem szeretem. Gyűlölöm. Ne hasonlítson hozzá, ne hasonlítsanak hozzá, hagyjanak vele békén, én én vagyok… én magam vagyok valaki… Istenem, hát ez már mindig így lesz?

Váratlanul zokogni kezdett, fájdalmasan. Elfordult, és otthagyva a fiút, visszafelé ment, a szemére szorított zsebkendővel. Andort meglepte ez a hirtelen előtörő sírás, utána sietett és átfogta a derekát.

Eltolta magától és leült a padra, amelyről az imént keltek fel, elfordult a fiútól és a pad hátára borult, a könyöke hajlásába rejtette a fejét, mint a madár a szárnya alá. Balkezének keztyűs keze az ölébe esett, görcsösen szorítva a kis zsebkendőt, amelynek kiálló csipkés széle remegett a kezében, mint egy tűre szúrt fehér pillangó. Nagy és régi -120- szomorúság lehetett ez, ami most ilyen hévséggel csordult ki belőle.

A fiú hallgatva állt előtte és a végét várta. A lány lassan-lassan megnyugodott. Letapogatta a szemét a kis csipkegombóccal.

– Menjünk haza – mondta, hirtelen fölkelve és végigsimítva a mellétől a derekáig az angol kabátkát.

– Nem, így nem… ez borzasztó… jöjjön édes Olga, nyugodjék meg egy kicsit… – és bátran, erősen fogta karon, vitte befelé, a sziget közepe felé. Idegen pár jött velük szembe a sötétben, hórihorgas férfi és egészen kis lány. A férfi a lány vállát ölelte át, a lány a férfi derekát.

Andor addig faggatta, amíg vallott. Ijesztő nagy és csökönyös gyűlölet hangja volt ez, mikor Olga egyre izgatottabban, a végre kiszabaduló érzés nagy tódulásával elmondta a baját. Utálta a nővérét, mert tisztességtelen életet él. Gyűlölte a színházat és a bohéméletet, ő tudni sem akart ezekről a dolgokról, ő tisztán és boldogan akart férjhezmenni, komoly emberhez. Ő nem bírja ezt a hangot és ezt a piszkot. És a ruha égeti, ami rajta van, mert ez is az Irma rossz életéből való. A falat nem megy le a torkán, mióta Pesten van és ott kell ülni Rodics doktorral, a dagadtarcú ügyvéddel, hármasban, a vacsoránál. És az a hang, ahogy az ügyvéd mint kis sógornőjét kezeli. És az -121- a megalázott családi állapot, amelyben ő ott az asztalnál hallgat és összeszorítja az ajkát. Erre nem adott okot és erről nem tehet, ez mind Irma miatt szakadt rá. És az ügyvéd szeretetteljes csúfolódása és konfidens ölelései. És ahogy be akar menni hozzá ingujjban, reggel, mikor ő öltözködik, az idősebb sógor papucsos és atyáskodó vígságával, – ahogy lenézi és ahogy bizalmaskodva ráüt néha a… Hogy szeretné ilyenkor egy éles, keskeny és hosszú tőrrel leszúrni, hogy a vérét lássa bugyborékolni a száján… És Irma is érzi ezt és szemrehányón int az ügyvédnek és duzzog vele ezért… de ebben még egy kis féltékenység is van és ez a leggyötrőbb, mikor ő úgy gyűlöli és utálja a pocakost. Nem bírja, nem bírja azt a mosolygó undok nyugalmát, amivel elégedetten mulat az ő rendreutasító tekintetén, mikor megöleli, mikor igazi nagy, csattanós pofonokat tűr el tőle, hangosan és szívből nevetve. Nem törődik a haragtól szikrázó szemekkel, a pofonok közt is ölelgetni próbálja, birkózik vele és nevet, hogy a könnyei potyognak belé. És Irma, aki dühösen szidja össze az ügyvédet és duzzogva megy félre, haragszik rá, sírva is fakad, hogy „a hugom tisztességes lány és én ezt nem tudom nézni, ezt az ordináréságot…“ És mikor az ügyvéd nevetve elmegy, és ők magukra maradnak, odalép Olgához, megöleli és megcsókolva haragban égő arcát, mondja: „de te se légy olyan vad, jóságból teszi és engem imád és olyan hozzánk, mint a falat kenyér és ilyenek az ő viccei és ő nekem több mint a férjem…“ – és segít megigazítani Olga felborzolt haját és aztán leülnek mind a ketten, Irma az ablakhoz, elgondolkozva, -122- és Olga a pamlag sarkába, még lihegve a birkózástól, elpihenni nem akaró szívdobogással, komoran és feneketlen szomorúsággal nézve maga elé. Hosszú, hosszú percekig hallgatnak így ketten. És milyen jó volt Váradon, ott ebből nem volt semmi, ott családnál lakott. És most fel kellett jönni ide, ebbe a pokolba és ebbe a szennybe, amit nem lehet tűrni, nem lehet már bírni, pedig csak egy hónapja, hogy itt van és ő világgá fog menni és ő öngyilkos lesz és mért nem lehet ő komoly és derék úriasszony valaha, mért bánnak vele így, mért kergetik őt is valami piszkosság felé, amitől irtózik és amibe nem fogják belelökni soha, soha, soha, inkább az életét dobja el, de ezt nem, nem, nem, nem…

Úgy belemelegedett ennek az elmondásába, hogy már nem is a fiúhoz beszélt, hanem maga elé meredve, panaszosan, idegesen, egyre hangosabban, észre se véve, hogy a fiú két kézre fogja a kezét, lehúzza róla a keztyűt és a hóna alá szorítva karját, le-lehajol a finom, hosszúkás kézhez és meg-megcsókolja. Néha gépiesen vonszolni kezdte kifelé a karját a fogságából, de aztán tovább beszélt és megint hagyta, hogy a fiú hol a száját, hol az arcát szorítsa a kezére.

– Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért itt most járok magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… de egy rendes ruhájú ember, akinek modora van… és azt mondja, hogy komoly… és jó családból van… és nem tartozik ezek közé a…

– Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, a legutolsó, a legutolsó…

– Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogy lehet ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudja maga, mit csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön a Rodicstól és a Rodics kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma fel volt háborodva és azt mondta, hogy a világért sem, és a pocakos nevetni kezdett és azt mondta, hogy már adott neki. Ez a maga barátja.

Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. A lány átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra:

– Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolni Irma?

– Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy a szigeten van… itt vacsorál nagy társaságban…

– Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben, engem itt ismernek, én itt lakom.

Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt, amelyben már csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszú asztalnál, sok hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyleti ruhában, kis fehér sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokon az abroszokat hajtogatták a pincérek.

A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagos kupola feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta:

A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. A fénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andor megérintette a karját. A lány ránézett. A halvány éjszaka sugárzásában látni lehetett, hogy fehérebb az arca, mint máskor. Egy kis kényszeredett mosolyt erőltetett magára:

– Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvenne maga engem?

Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént a fák között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha az csengett volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyi gyerekes, de sértő szeszélyesség volt benne, hogy Andor megharagudott érte. Éles lett:

– Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az első jókabátos ember… bárki… csak vigye el onnan… -125-

A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé. Andor lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolság közöttük. Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzte és megállított egy kocsit. Nyitott kocsi volt.

És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egy villamos csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellett lapulnia, míg vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktól sugárzó vagon.

Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Az egész úton hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt az Erzsébet-körúton, a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födél alól:

Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyon meg volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt, élvezte ezt a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta a lovat.

– Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden -126- átnyúlt a feje mögött, elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. A lány egy kicsit hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, de mélyen a szemébe nézett a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta:

A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészen közel hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassan elborult, valami kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiú lassan eresztette rá ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett. Megcsókolta, egyszer, de hosszan. Aztán ő igazította meg a lány félrecsúszott sapkáját. Kezet csókolt neki. Olga kiszállt és becsöngetett. A fiú odaállt melléje és megvárta a házmestert.

– Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nem felelt, csak meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapu becsukódott. A kocsis leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. A fiú lassan, elgondolkozva ment oda hozzá. Kivette az óráját.

– Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a… hogy hol van a… várjon csak…

XI.

Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sok járás után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel a fejében. Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az -127- agyában az Olgával való együttlét élesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyors tempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna, határozatlanul:… délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtt a hamis búcsú: „haza kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor a keztyűt lefejtette róla… a padon, mikor sírt… Aztán: „elvenne engem?“… Meg fönn a hídon, a kocsiban, amelynek sötétjéből aggódva és hűen villogott ki a szeme, mint egy jó kis kutyáé a kutyaház mélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor megcsókolta… az ajkának a meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze… Vissza-visszanézett egyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent, és a végén olyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész csomóra és: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem vesz, majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy, na.

A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalok és az emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mint máskor, a világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndes szigetről jövet. A tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élük vakította a szemét. Mintha zsivajt is vertek volna vissza, nemcsak fényt. Ahogy tétován megállt az asztalok közt, a négyszög partjáról megint kezek emelkedtek a fejcsomók fölé: Somogyi és Rácz.

– Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgy csillant meg, mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodt gúny -128- volt és egy kis gyanusítás, mintha azért kerülné, mert kibékült Ellával.

Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányok seregében a szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csak aztán jutott eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságban nem volt egyetlen vörös folt se.

A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgy lesütött szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszul mosolyogva nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rossz viccet mondhatott rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelen zsivaj volt. Somogyi odahajolt a füléhez:

Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, amint a táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben és ez valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgy volt öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő volt rajta, fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkék matrózblúz világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörös nyakkendő. Szőke fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A maga kedvére ugrált, mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontos térdét és elemiiskolás, fiús mosolyát, az angol zene taktusára, a kis pálcával a pálcás -129- gigerlik mozdulatait karrikírozva. Monokli is volt rajta, matrózmonokli.

– Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottát kezdte enni, amit a pincér hozott.

Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, aki égnek fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagy tollas fekete kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha a szenvedélyes nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt, mert előkelőn és egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkába harapott néha táncközben. Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül, kísérte a tekintetével a táncát, úgy felelt:

A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki át akarta karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelen megfordult, előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egy asztalnál harsogva nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez az asztalhoz ült vissza. A Csirke is nevetett és Somogyira nézett.

– Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már el is ment.

– Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak után és zavart volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem. -130-

– Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkéről az Olgának?

Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és a monoklin keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott, elkezdett lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egy táncoló párra, amely fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb a lányt vágta hátba, aztán a táncost. Odaállt Andorék asztala elé, kis hasát nekitámasztotta az asztal szélének, a pálcikával megkocogtatta a vizespoharakat:

– Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva – ki ez az úr?

– Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. De Andor fogta a kezét.

Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbra sikerült, mint tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelen elmosolyodott:

Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásul csattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra.

– Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált, simogatta az ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! – mondta a Csirke és Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakába kapaszkodott, aztán átölelte sápadt, kis feketebajuszos éhenkórász-fejét és leszorította az öltözőajtó mellett egy kis asztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott és szembekönyökölve vele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész beszélt.

Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak, hogy „ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságos és olcsó és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korban ilyen babája van. Akinek van egy kis pénze, az így éljen.

– Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze és mégis…

– Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki a túlsó gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda. Andor most egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres a pokrócokat hajtogatta, a Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövid fekete szoknya volt rajta, a fejében fülig érő fekete sapka.

– Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez az egyetlen már el van foglalva.

– Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény és fátyolos hang szólalt meg mögötte:

Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be. Andor is beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közé kecsesen és célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát.

Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke, sovány lovat. Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jó levegőben szaladt a kocsi, derengő hajnali kékben és szürkében a barna házak közt. Andor furcsán érezte magát ezzel a két idegennel. Nem beszéltek. Révész úr szerényen húzódott a sarokba és felgyűrte a gallérját. Később azt mondta a Csirke, mikor a fiáker lassított az Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át maga előtt:

– Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordult meg, ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, maga alszik?

– Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyául kormos volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magát hazakísérjük -134- a szigetre és visszagyövünk a kocsival. Jó?

– Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, már lassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkos macskát. Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton, fel a hídra, aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két sovány lovacska is élvezte volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövid trappot a homokos dunai úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyú hangjaira: „ééééh… nyiéééh… nyieeee…“

– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult.

A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg fekete füstöt bocsátott.

– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat.

– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom. -135-

Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak, Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az ablakon:

És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben. Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar fordításban.

– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével. Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak.

XII.

Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő, amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem nagyon tudta megmondani -136- magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, – mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez, megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen „majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre, olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában -137- ült le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta, hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment.

Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson, mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor, sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és elgondolkozva lépett ki a szanatórium -138- kapuján, úgy érezte, hogy az apja is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak. Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik.

Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Most már teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt le és gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéház éjjeli embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjeli pincéreket, kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegő éjjeli egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még a csapatostul kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta. Ezeket eddig mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb már gyűlölettel nézte, mert hangosak, vidámak és az elbizakodottságig öntudatosak voltak. Volt köztük az ő korabeli ember, de sok volt, aki még nála is fiatalabb volt, s már nemcsak neve volt a világ előtt, hanem bizonyos tiszteletre és különleges bánásmódra is igényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró, akinek -139- a nevét a lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy az orfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől a fejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik a hosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnő csődült a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utálta a kis költőt, ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudják ezeknek a szerény társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogy őt is megpuhította az éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt, ismerősen nézett rá, bár elbizakodottnak találta és feltette magában, hogy tüntetően elkerüli a vele való megismerkedést. A Csirke egyszer a kettőjük asztala köré lépett és taktusban hol a kis költő fejét érintette vékony nádpálcájával, hol az Andorét. Ez módfelett felbosszantotta, s még mérgesebb lett, mikor észrevette, hogy a kis költő vele nem is törődik, csak nevetve kapkod a Csirke pálcája után, sőt egyszer úgy akarta elkapni, hogy az ő feje fölé nyúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és messzire eldobta, s mikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy addig nem megy onnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt rá: „eridj a fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár alapjában véve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember már valaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen, istenem, akkor majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodák ezek itt éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mind csak ideiglenes és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt -140- maradnak életük végéig, mind, pincérek, írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ – mondta magamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény félbolond városi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod kellene őket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd fenn jársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban és tekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy, akinek gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdeden nyugtatja fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Opera elé…“ Így már derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni még nem tudta, de lenézni már kezdte. És a Csirkére se haragudott ilyenkor, a Csirke iránt részvétet érzett, a Csirkének tíz forintot adott minden látható ok nélkül. És néhány percre jól érezte magát a zenében, a lármában, belebámult a falicsillárok fényébe, összehúzta a szemét és elképzelte, hogy ezek lazán kötött bokréták égő üvegrózsákból, amelyeknek fénylő sárgaréz száruk és lombjuk van. Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét, mikor az komolykodni akart, s ez kellemes és felületes volt, gondokat elriasztó és képzelt jövőbe ringató, a cimbalomszóhoz és a nevető zsivajhoz illő. Ilyenkor szinte észre se vette, hogy a Csirke – még jobbkezében tartva a tízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt haját igazgatja, inkább a simogatás, mint a rend kedvéért.

Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy a Csirke megint a hajával foglalkozik, -141- arra riadt, hogy a Csirke hirtelen kapja el a kezét a fejéről.

– Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kis piros csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts, ezt tűzte oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mert Révész úr jelent meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urak közt.

Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan és sokáig, felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyan röpdös a homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. A tagadó mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nem akart abbahagyni.

Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncoló fürtöt. A fiú ideges lett:

– Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot. – Mit parancsolgat maga nekem?

Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kis piros nefelejtset gyöngéden az arcához hajította.

A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjában milyen gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette az ajkát és el akart menni. Andor elkapta a karját.

– Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa -142- – mi van a könyvemmel? Mikor adod vissza a könyvemet?

– Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül a kisfiús, nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyi udvariasság, hogy felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltál udvarias, mert ledobtad az ablakon, akkor szerettem volna visszadobni, fel a fejedhez, mert ez egy hencegés volt és nem is tudom, mire rá adtad ott úgy a bankot.

Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révész szigorúan állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette a fejére, s miután így köszönt magának Révész helyett, a karjába kapaszkodott és cigarettát kért tőle. Ma megint talpig vörösben volt. Hogy Andor utána nézett és ezt a mókázását figyelte, úgy találta, hogy ez a lángvörös táncosruha illik legjobban hozzá. Egy pincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész úr, mialatt a cigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan beszélt a Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókra függesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacoló tekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán a Csirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, a rendes -143- asztaluk felé, de Révész húzatta magát, nem akart vele menni és végül kiszabadítva a karját, ott maradt a bejáratnál. A Csirke elugrált tőle és táncolni ment egy parkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a haraggal. Andor Révészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az ajtónál, aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga az asztala felé.

Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andor kíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, a lépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos. Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölött látszott először, amint a közönséget mustrálva benézett a terem zűrzavarába. Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egész nyurga alakja. Sárga vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát, ami még hosszabbakká tette a lábait és sárga keztyű a nagy kezén. Hátrafordult és szólt valamit valakinek, aki nem látszott egy kövér pincértől.

– „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította el onnan a fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ És lassan mintha unalomból tenné, végigsimította az arcát a kezefejével, mint aki azt vizsgálja, hogy simára van-e borotválva. Az arca forró volt. Ezen nem lehetett változtatni, bizonyos volt, hogy elvörösödött.

A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesen forgott a szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogott volna ott, mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról, -144- újabb perzselő érzés gyulladt ki az arcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová néznie, mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabb találkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, a parkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megint belement a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurga felsőteste, amint asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsi mögött, híven követve őt, mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággal fordítva a táncolók felé, jött Turnovszky Iván. Soha életében nem hasonlított Ellához, csak most.

A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egy asztalnál, ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébb húzódtak, Pécsi udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkor tette le a szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyája halványan fénylett a rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfeje mögüle kandikált ki a táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nem látni őket, mert szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelyben a Csirke forgott szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármás zenéjére. Ők is a Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemében már csak kínzó, forgó vörösség volt, egyre égőbb és egyre szétfolyóbb, egyre összekevertebb a Pécsi sárga ruhájával és a táncos smokingos feketeségével, – a zsivajban sárga-vörös-feketén lobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az odababonázott tekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig, addig, amíg meg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik bírja tovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra -145- tágított szem önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban és vadabbul hajszolta a czigány galoppja: a bőgő hátán döbögve csattogott a vonó, a cimbalmot sebes taktusban a verő nyers végével csengette egy félbolond szmokingos hindu, és mindezek fölött fennen visítva, önmagával kergetőzve jajveszékelt a kis klarinét, apróra hasogatta a lármát, mintha egy mérges kis kutya futkosott volna a pódiumon vigyorgó cigányok közt, akik a taktust dobogtatva hágdostak volna a farkára.

A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba. Szerencsére nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan, mosolyogva, a szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást és szédülten ment Révész asztalához. A táncos is megtámaszkodott, gyors és mély lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorát kínos-fáradt vigyorgással mutatva.

A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztán nézhetett máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol és hátramagyaráz Ivánnak, aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé és bámulta, hogyan liheg nevető arccal Révész mellett. Révész megint komolyan és szaporán beszélt hozzá, másfelé nézve, megint szemrehányást tehetett neki.

Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszéd és nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfolt teremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány, mintha nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan és érzelmesen halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén, -146- amely a mutatvány után üres maradt, most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált úrhölgyutánzó nő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottan fordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karját rátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassú csúszásokkal és kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte meg a bosztont, a táncos válla fölött le-lenézve az égből az asztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt pillantással keresve azt a kéjesen fáradt angol lordot, aki százötven koronát adna anélkül, hogy bármit is csinálni kellene érte.

Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szokta ezt felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert a kéjvágyó úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjről szó sem lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vad germán óriás, akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéért agyonszerette a szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, ha békén hagyták, sőt csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikről bizonyos volt, hogy semmit sem akarnak tőle. Andor örült, hogy most Rácz Miklós nincs itt. Igy egyedül majd csak megússza azt, hogy Pécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De a komoly Rácz fürkésző szemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná a sodrából.

A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majd két nő indult táncra együtt, útálatosan összetanult két rövidszoknyás, kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított, fiatal horgas-tüzes, pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe, kutyaképű púderes, idősebb, de -147- rövidebb szoknyájú. Most már négy pár táncolt és a táncmester a parkett közepére állt, úgy, hogy Andor elől elég gyakran fedték el Pécsit és a bámuló diákot. Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a pillanatban, mikor ezt konstatálta, tudniillik azt, hogy megcsillapodott, megint felzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen mérgesség, a szégyen és a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam izgatott? Mi ez?“

Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsi észrevehette az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta és most Pécsiék irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze a táncolók, lassan és kis körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogy sokáig takarták el előle Pécsit. De kivárta őket, mint ahogy az ember kivárja a holdat a mozgó felhő mögül, s akkor igen lassan, de végre megjelent előtte Pécsi arca, vizesszürke szeme, amely nyugodtan, de szándékkal nézett az övébe. Komisz szúróssággal ereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő pillantásába, mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón lélekző tüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedett csontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra és izgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztény anyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította el az apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint két éles horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy ér rugdalózik a nyakában és hogy a szája akaratlanul és a saját szántából formát változtat. De most halálos elszántsággal -148- akasztotta bele a tekintetét a Pécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sok kerülgetés után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóan marad így mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség, ennek a tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsi halálosan és szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett a lány mellett, mikor Andor elkódorgott mellőle és most többé nem ereszti. Pécsinek a zárt, vékony ajkai mögött szinte látszott a két erős szemfoga, amellyel, mint egy sovány, izmos kutya, fogja a szőke lány fehér húsát, és a rettenetes az volt ebben a képben, ami Andor szeme mögött megjelent, hogy a lány könnyelműen mosolyog, mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér gömbölyűségeit fogva tartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi. Útálta most Pécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány, kiéhezett kuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott az emlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán, egyszer a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, – mindig éhes és sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt a szeme és lemondó az arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis és gyűlölködő, ha az övével találkozott a pillantása. Most se volt diadalmas a szeme, csak bátorság és a védekezés elszántsága nézett belőle. Pécsi azt szerette volna, hogy ez jéghideg biztonságnak lássék. De az az idegáram, amely a mélyek mélyéről jön és milliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan érzékeny nézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta, -149- hogy az egyenesen előre szúró vívótőr tűhegye finoman és alig láthatóan reszket, a hideg pengét mozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív vére lüktet hajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a forrósághoz erőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt valami diadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az új gazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobott régi jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üsse kő“-hangulata, és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltan hencegő, ami azt mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha én akartam volna…“

Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva a táncoló pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesen megtartva az irányt akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak el közöttük. Egymásba sütöttek, mint két egymásnak irányzott reflektor, amelyek találkozó sugarában élesen megvilágítva állt, aki képzeletükben közibük lépett: a változatlanul kacér mosolyú, jelentéktelen csinosság, fiatalon és karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva a férjhezmenés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé, felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító menyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell. -150-

A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten a táncosnők felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez a száraz Pécsi így hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek, hogy elhozza ide, akkor még szüksége van rá. Akkor még nem lehet olyan nagyon rendben a dolga Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrző szerepét. Nem bánta volna, ha az ő tekintetével is találkozik, de ez lehetetlen volt. A kis diák minden pillanatban másfelé villantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul, szinte ijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért jött és a kincstárban találja magát.

Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlan maradt, aztán úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győznie kell s ekkor – még mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdította a száját, mosolyt erőszakolt, pillanatra se véve le szemét a Pécsiéről. Feldobogó szívvel és mindenre készen még megvárta, amíg a csontos barna arcon elfehérül a lenszinű nyírott bajusz a boszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán még mindig várt, mint aki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a szemét másfelé és a fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig sétált és onnan is visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván kérdez valamit Pécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a vállán kopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt az ajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga se tudta, mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszony arra jött. Négy nagy vörös rózsát. Közben elhozták a -151- felöltőjét, ezt a karjára vette. Nem akaródzott neki elmenni innen. A tömpeképű otthagyta, egyedül maradt. És ebben a pillanatban váratlanul minden győzelme összeomlott s ahogy arra a percre gondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy hasonlított Ellára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, a menthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, de nem az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábából érezte fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt a torkáig. Ott sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogy ott aztán meg is állt. A következő pillanatban pedig világosan érezte, hogy züllött és rendetlen élete ideiglenességének és minden dolgok kábult halogatásának nem az apja halála a véghatára, nem is ez volt az soha, hanem az a nap, amelyen Turnovszky Ella máshoz fog férjhezmenni.

És erre a gondolatra most mintha gyorsan kiürültek volna a lába csontjai, úgy elerőtlenedett és kihűlt, hogy az ajtófélfához kellett támaszkodnia. Mosolygott, hogy azok, akik ezt az elgyengülését látják, ne gyanítsanak rosszullétet. Hallotta, hogy az emberek közül, akik előtte ide-oda mozogtak, beszél hozzá valaki.

– Igen – mondta, erőt véve magán, s csak akkor látta, hogy Révész úr áll előtte, az beszél hozzá.

– A Csirke az öltözőben van – mondta – és nagyon kéri, jöjjön velünk, mi a Terézvárosi kávéházba megyünk, a pincébe, a kuglizó mellett van egy szeparé. Lehet, hogy Rácz szerkesztő úr is odajön. -152-

Ez a név valami megfogózás-féle érzést keltett benne. Révész megint beszélt, kérdezett valamit.

És már ment is le a lépcsőn. Egy kocsi vitte, rántotta a sziget felé. A hídon nagyot lélekzett a dunai szélből. Mikor meglátta a szállót, rettenetesen megijedt attól, hogy most egyedül marad. Tulajdonképpen most kellett volna leinnia magát az eszméletlenségig – gondolta. Aztán: „Igy is fogok tudni aludni, halálosan fáradt vagyok.“ Felment a szobájába és gyorsan levetkőzött. Befeküdt az ágyába és nézte a villamos lámpa izzó drótszálát a hálószekrényen. Furcsa, máskor bántotta a szemét, most akár órákig nézhetett volna bele. „Vége az életemnek“ – gondolta és egy nagyon egyszerű kérdést tett fel magában: „Istenem“ – ki is mondta félhangon – „mért hagytam én ott Turnovszky Ellát?“ Megvágta magát ezzel a kérdéssel, mint az éles késsel. Fájdalmat érzett és a vérvesztés hűlő érzését, egyszerre. „Nem“, – mondta megint félhangosan – „ez egészen furcsa, ezt az érzést egy pillanatig se lehet elviselni, olyan tűrhetetlenül fáj.“ Kiugrott az ágyból, felöltözött. Eloltotta a lámpát, lement, csöngetett. Mikor a portás kieresztette, sietve indult el a város felé. Azt érezte, hogy ezt a bajt, amit most felismert, gyógyítani nem lehet. De a fájdalmat csillapítani kell, mert egyszerűen eltűrhetetlen. Valami borogatás a szív tájára… Megállt arra a gondolatra, hogy ezt a kínt testi úton lehetne enyhíteni. A morfiumra gondolt. Aztán tovább -153- sietett, idegesen. „Marhaság“, – mondta – „pillanatnyi dolog, ezen segíteni kell… embert kell látni… nőt kell látni, egy lányt kell megcsókolni… valaki kell, aki szeret… csak egyedül nem szabad maradni…“

Fél kettő volt. Megint megállt, lehajolt és apró kavicsokkal rakta meg az egyik zsebét. Egynegyed háromkor az Erzsébet-körút egy mellékutcájában állott és ezeket a kis kavicsokat egyenként dobálta fel a sarokház egy elsőemeleti ablakára, amely mögött Gyulai Olga lakott.

XIII.

Az utca üres volt, senki se zavarta ebben a munkában. A kis kavicsok egymás után koccantak az ablakon, de a sötét négyszög mögött nem mozdult semmi. Egyre fölfelé nézve, a zsebében nagyobb kavicsot keresett, ezt is feldobta. Ez nagyobbat koccant, mint a többi, ez után tovább is várt.

– „Szenvedek“, – mondta magában, tekintetével fenn függve az ablakon – „különös érzés, bizonyos, hogy ez lelki szenvedés, amit most érzek, életemben először szenvedek.“

Behúnyta a szemét s rövid perc alatt végighúzódott az emlékezete egész életén, mint simító kéz a puha terítőn. Semmi gyűrődést, akadályt nem talált; a polgári jómódban nevelt egyetlen gyermek férfi-élete most vetette az első ráncot.

– „Rossz dolog szenvedni“ – járt a fejében. Nem tudta, mit kell ez ellen tenni, tűrni roppant nehéz volt, szinte lehetetlennek látszott. -154-

Megint koccant egy kavics, utána két kicsi egyszerre. Föltette magában, hogy még három utolsót dob, és ha ennek se lesz eredménye, elmegy. De hová? Mikor az elsővel célozni kezdett, az ablak mögött megrándult a redőny. Egyszerre, mintha vékony fénycsíkokkal repedezett volna meg az ablak sötét négyszöge, a megritkuló redőny mögött megvillant a szoba barázdált világossága. A redőny recsegve huzakodott felfelé és Olga jelent meg az ablakban. Andor kalapot emelt. A lány egyideig az üvegen keresztül nézte, aztán eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot. Hajnali fél három körül még teljesen fel volt öltözve.

– Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologról van szó… életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával.

– Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná, mily nagy szükségem van magára.

– Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – az Istenért, hova gondol! Nem az én lakásom ez…

Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvéd van nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztó Olgát, elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában a kényelmesen szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez a ruhástul virrasztó lány, amint rémülettel húzódik egy távoli sarokba, el a két kövértől, mint a riadt nyúl az oroszlánpár ketrecében.

– Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulva nyilt a kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta. Mikor meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel és végigpillantott az örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgy érezte, hogy nem tudja, miért jött ide és mért hívta le a lányt. Most itt volt és hirtelenében nem tudott vele mit csinálni. „Bolond dolog ez“ – gondolta; érezte, hogy egy kicsit kiszaladt a lába alól a föld, vagy ő tántorodott meg -156- belül valahol, de tudta, hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az akarata ide-oda szaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte:

– Köszönöm, hogy lejött… nem is tudja, mit tett ezzel nekem… jöjjön.

Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassan mellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácska büszkeség fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók óta nem is látta. Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháznál jövet is, menet is nagyon szétnézett mindig, de utóbb belenyugodott, hogy a fiú elkerüli, többé nem jön. Gyakran tettek már így vele óvatos és jobbérzésű fiatalemberek, mikor egy kicsit beleszerettek. Az első melegebb beszélgetés után otthagyták, okosan elmentek a szegénysége és a névtelensége, a rossz családja elől, megszöktek, hogy ne kelljen feleségül venni, vagy mert nem tartották könnyűnek és veszélytelennek a vele való egyéb szerelmet. Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen váratlanul és ilyen bolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy ezt a szerelem hozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem bírt magával, és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól esett szép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította -157- magához és most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást és elfoglaltságot érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körút aszfaltján, hallgatták egyszerre járó, egyforma lépteik koppanását és mind a kettőnek kedvére volt a hallgatás, a ritmikus, lassú együttlépés az enyhe éjszakában, ok és cél nélkül. A lány nem szólt, mert kis hiúsága minden éhségével várta, hogy hogyan fogja elkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg hallgatott, mert most elég volt neki maga ez az állapot, szerette volna, ha egyáltalán nem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél megálltak, megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú:

A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi, féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra:

– Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóra lejött?

Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lány magában összerakott. Brutálisnak találta a kérdést:

Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra. Könnyen sértődő érzékenysége felborzolódott:

Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, az optimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében. Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapu felé, a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utána ugrott, lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna:

– Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg és őszinte szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbe vagyok esve… ne hagyjon magamra… bocsásson meg… mindent elmondok.

Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki, egy pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiú kíváncsiság:

– Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztó ez, hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem.

– Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva a karját. – Drága Olga. Szerelmes vagyok.

A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott, fensőséggel és kellemes elégedettséggel várta a többit. Megint mentek, lassan léptek egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, a lány kezdte, az ő módja szerint:

– Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon -159- szorította a karját, a kezét is megfogta, jól átkulcsolta az ujjaival.

Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás is muzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerek kegyetlensége. Halkan felelt:

– Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most már bizonyosra véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől: „beléd, beléd vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörülj rajtam…“ Mosolygott és csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázó pillanatokkal. Könnyedén mondta:

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen… nagyon… és szenvedek…

Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta és odanyomta, erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volna egy szíve. Idegesebben kezdett beszélni:

– Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyan végtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd -160- lehessek itt egy kicsit magával… itt maga mellett.

Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelő tekintetével. Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egész testében érezte, hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, már szinte várta is, ahogy önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szinte hozzánőve ment mellette, az arcát feléje fordítva, olyan közel a fiú arcához, hogy érezte a melegét.

– Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgy érzem, hogy végem van.

Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabad kezét, megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lány mosolyogva suttogta:

Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával a bajuszát. Alig hallhatóan mondta:

– Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez a tréfából. Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy fekete szemöldökét, gyanakodva nézett a fiúra:

Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyen engedi, hideg ijedtség ment végig -161- rajta. Világos lett előtte, hogy ez másba szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csak állt előtte, még mindig komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálva a fiatal és sápadt arcot, a fiú szemét, amely erre a szigorú kémlelésre kissé zavart lett. Andor lehajtotta a fejét. A lánynak azonnal visszatért a lélekjelenléte. A hiúság automatikus védelme, női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely elömlött az arcán. Ez lassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei közül, amelyek méltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje alig észrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattal szárazabb, mikor megszólalt:

Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben, mintsemhogy egy lehelletet is eláruljon abból a kegyetlen csalódásból, amit érzett. Fiatalemberek, akik szép lányokkal lapdáznak, szokták így mímelni az érzéketlenséget, mikor az arcukba csapódik a tenniszlapda, s a lányok ijedten szaladnak oda, hogy fáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez tökéletesen.

– Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt, férfi. Percekig néztük egymást. -162- És én… én… nem tudom, de csak később tört ki belőlem… magam se tudom…

Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, és nyugodtan mondta:

– Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt és megint feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. De maga oly jó hozzám.

– Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és a szeretőjét Révésznek. Az tanítja táncolni otthon.

Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami ki akart buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mint valami fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr. Olga tovább beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét:

– Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves. Tizennyolc éves.

Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettát kért, vizet ivott a poharából. Eszébe jutott a kis piros vászonvirág, amit ma a hajába tűzött. És a tekintetében mindig volt valami bámulás, mikor beszélt vele. -163-

– Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni. És az a nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden, a lány az övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodik bele.

– Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes… tűrhetetlen, ez a féltékenység és ahogy akarom és akarom és akarom…

Ez olyan vadul őszinte volt, ez a sok „akarom“, hogy Olgában megkeseredett a színlelt közömbösség.

– Ne haragudjék, – mondta – de egy ilyen kis senki, ilyen kis táncosnőcske… akit mindenki megkap… hiszen ez egy kis…

– Ki méltó? – mondta nyersen. – Mi az, hogy méltó? Micsoda beszéd ez? Micsoda hencegés ez?

A lány eleresztette a karját és megállt. Andorban forrt, forrt a tárgytalan harag, a lázadás ez ellen az értelmetlen hazudozás ellen, megint feszítette belülről a vágy, ami idehozta: kinyitni a lefojtott torkát, hogy zuhogva dűljön ki belőle minden kínlódás. De nem ment, sehogy se ment, -164- mert ugyanakkor, amikor ordítani szerette volna az igazat, a hazugságok kötelét ő maga hurkolta egyre szorosabbra a torkán. Most már tudta, hogy képtelen az igazi kínjait megmutogatni, most már csak a külsőségekbe kapaszkodott, s hogy valahogy segítsen magán, durván ismételte:

– Kísérjen haza – mondta halkan, izgatottan Olga. – Nem tudom, mi történt magával.

Indult. Andor megfogta, visszatartotta. Megrémült, hogy egyedül marad. Fogta a halvány fekete lányt, mint a prédáját, nem bánta, most már akármi történik is. Elő akart idézni valamit, bármit, valami lármát vagy izgalmat, amibe belekiálthassa a tűrhetetlen fájdalmat, kirobbanthassa a feszültséget, amitől nem bírt szabadulni.

– Ez a ti komiszságotok – mondta. – Ti vigyáztok magatokra, mert el akarjátok adni a szűzességeteket. Férjet fogni. Vagy gazdag kitartót fogni. Mert ha egy ilyen jön, akkor ti se vagytok már olyan szigorúak… de ezt tudjátok: lenézni meg leköpni az ilyen kis nyomorultat, aki valakit szeretett és nem spórolt és nem rakta a takarékba magát, hanem odadobta az életét és a szemétbe ment, hogy most ti köpjetek rá, ti útálatosak… Itt marad, most itt marad. -165-

Átfogta a derekát. A szemébe nézett. Nagyon sajnálta a lányt. Gyűlölte, amit most csinál vele, de nem bírt magával, érezte, hogy a lármázásban megkönnyebbül, tovább beszélt:

– Ezért kínlódom, mert ilyen nyomorult, mert ilyen szegény és tépett és züllött és mert mindenkinek a rongya, mert így meg van tépázva és agyon van kínozva… és ölni tudnék, ha a szemére gondolok… ahogy rám nézett, ahogy a szemembe nézett, olyan hűen, mint a feleségem, olyan odaadóan…

Ez az Ella szeme volt. Most boldogságot, boldog fájdalmat érzett, mert így már szivárogni kezdett belőle a vallomás, ezen a vékony nyíláson. Folytatta, erőltette:

– … és hogy másé, hogy más ember jár vele, hogy más ember csókolja… és ott ül mellette a Moulinben… ott ül és néz engem és legyőz engem a hideg szemével… és a multkor elvittem őket kocsin és a szegény gyerek köztünk ült és én éreztem, ahogy húzódik hozzám, mert nem azt szereti, azt nem szereti, még mindig engem szeret, az nem lehet, hogy ne engem szeressen, ezt nem bírom végig se gondolni… hogy az övé, és átöleli és hogy az azzal a vékony szájával hozzáér az ő szájához, ahhoz a tiszta, szép, piros szájához… és ezt elvenni tőle és elvinni tőle és kiemelni a piszokból és boldoggá tenni… ezt a szegény kis nyomorultat… és ez az, ami kínoz és ha maga barátom, hát segítsen meg és vigasztaljon meg, drága, ne kergessen el, ne haragudjék rám, lássa, őrült vagyok, szerelmes vagyok…

Kezet csókolt neki. A kapu előtt álltak. Az -166- utcalámpa fényében a lány arca fehér volt és fájdalmas, mint a Pierrot lisztes képe, mikor rapirral szívenszúrják a színpadon. Az állát erőltetve tartotta kissé felfelé, hogy a fejét emelje. A tekintete komoly volt és a messzibe néző, mint aki mélyen gondolkozik és határoz. A fiú az elhidegült kezét csókolgatta. Ez fájóan jól esett neki, de önkéntelenül is végezni akart, s így elnézve a fiú fölött, a másik kezével ösztönszerűleg meg akarta simogatni a fejét. A fiúnak leesett a kalapja. Nem nyúlt utána, tovább csókolta a kezét. Akkor Olga elfordította a fejét és a csengő felé nyúlt. Nem érte el, egy lépést arrafelé mozdult és magával húzta a kezéhez tapadt fiút. Nem szólt, elfordított fejjel tűrte a kézcsókot, amíg a kapu vascirádás ablakocskáiban sárga fény nem jelent meg. Mikor a házmester kulcsa belezördült a kapuba, a fiú elbocsátotta és a földre nyúlt a kalapjáért. Olga köszönés nélkül ment be. A kapu bezuhant utána és a petróleumfény lassan elborult a két kis vasvirágos körablakon.

Most mohón kívánta meg a fiú a cigarettát. Rágyujtott és mintha nem is a mellébe, hanem a szívébe húzta volna le a füstöt. Szinte jóllakott vele. Megkerülte a sarkot és megint odaállt, ahonnan az imént kavicsokat dobált az ablakra. Az ablak üvegjén kéken tükröződött valami égből jövő derengés. Felnézett a szűk utca házai közt az égre. A háztetők párkányai feketék voltak, s ő mély árok fenekén érezte magát. Fenn, a fekete szögletek közt üvegesedni kezdett az ég sötétkékje. A szögletek és párkányvonalak élesedtek és komorodtak. Aztán az ablakot nézte. A szobában villanyfény -167- csattant fel és Olga megjelent az ablaküveg mögött. Egy pillanat se volt, amíg lenézett rá, de a fiú érezte, a fekete szilhuett állásából, hogy őt nézi. Aztán rendetlen, meg-megálló esésekkel zörögve jött le a redőny, megint megjelent a sok párhuzamos fényvonal, aztán egyszerre összecsukódott az egész. Az ablaküvegen megint fényleni kezdett a derengő ég hideg kéksége.

Állt a sarkon, percekig. Nem is mert gondolkozni azon, amit ezzel a lánynyal itt most csinált. Mint valami idegen őrültre, úgy gondolt vissza magára. „Nagyon szenvedek,“ – mondta magában – „kezdődik az életem.“ Tanácstalan és árva volt. Úgy érezte, hogy ha magára marad, felnyüzsög benne újra minden. Azt gondolta, hogy le kell innia magát. A törkölyre gondolt, amit egyszer Somogyival ivott a pálinkásnál, arra a butító kábaságra, amelyben a feltörekvő gondolkozása lassan-lassan kialudt és összeesett, mint ahogy a tűztáncosnő lángoló selyemleple a mutatvány végén egyre kisebbeket lobban, önmagába omlik és sötétbe lohad. Céltalanul indult el a körúton, kiment a kocsiút közepére, úgy ballagott a nagy ürességben, a sötét virradat csöndjében. Előtte sorra aludtak ki a lámpák fénypontjai; valami láthatatlan szorgalom járt előtte némán és észrevétlenül, az volt az érzése, hogy az ő közeledte oltja a lámpafényeket. A lámpaoltó ment végig a körúton. Mintha egy lassú autó fekete reflektorból sötétséget lövelve haladt volna előtte, úgy hunytak ki sorban egymásután a fények a hosszú úton.

Ahogy a körút fordult, a távolban fényt látott: -168- két ívlámpa idegeskedett egy kávéház előtt. Ez volt az a kávéház, ahova ma éjjel Révész meghívta azzal, hogy Rácz szerkesztő úr is ott lesz, lumpolnak a pincében.

Bement a nyáriasan üres kávéházba. Sehol egy lélek. A kassza is üres volt. Megállt hátul, a lejárónál, fülelt. Alulról zongoraszó hallatszott és éneklés. A Csirke énekelt. Egy pincér dobogott fel a falépcsőn.

– „Jó züllött vagyok, csúnya halott vagyok“ – mondta magában és lement.

XIV.

A pincében kuglizó volt, de ez most elhagyatottan kongott, mikor keresztülment rajta. Budán, a kopasz Turnovszky első iskolájában, a kertben, ott is volt kuglizó, nagyon régen. Akkor ők gyerekek voltak. Az öregek játszottak, ők a kertből csak a golyókat hallották, amint dörögve rohantak fel a fadobon és megszelídülve gurultak vissza a vályún. Végignézett a sötét kuglipályán, meg is állt egy pillanatra, s lenyúlt a vályú végébe, ahol a golyók voltak. Visszaemlékezett arra, hogy a nehéz golyóknak jó faillatuk van, ami játék után is megmarad az ember tenyerében. Körülnézett, hogy -169- nem látják-e és megszagolt egy golyót. Ez a gyantás illat, amit azóta sem érzett, hirtelen visszahozta gyermekkora kedves budai vasárnapjait, az ingujjas bácsikat és a rövidszoknyás, kurtahajú Turnovszky Ellát a kert zöldje közt. Óvatosan tette vissza a golyót, hogy ne koppanjon, tovább ment, benyitott a különszobába, ahonnan a zongoraszó és a Csirke éneklése hallatszott.

– Jó estét! – mondta és mosolyogva állt meg az ajtóban. A zene egyszerre elhallgatott. Nagy füst volt a kis szobában, mindenki cigarettázott. A Csirke felragyogott, azonnal ugrálni kezdett és elvette tőle a kalapját. Révész úr fölkelt a pianinótól és nagyon alázatosan ment elébe, kezet szorítani. Rácz Miklós a nagy zöld pamlag sarkába volt süppedve, onnan füstölt és jóakarattal villogott feléje vastag szemüvege mögül. Ő ivott a három közül legtöbbet. Csirke volt az egyetlen, aki kiabált, de ő volt köztük a legjózanabb.

– Kérem, – mondta Andor – ne zavartassák magukat, muzsikáljanak tovább.

Leült Rácz mellé a pamlagra és rágyújtott. Csípte a szemét a nagy füst és az erős világosság, de nem volt kellemetlen, máris érezte, hogy ez az, ami most kell neki. Nógatta Révész urat, aki néhány perc mulva már tovább verte a zongorát a Csirkének, aki fáradhatatlanul táncolt és énekelt, forgott és kurjongatott a kis szoba közepén, a lámpa alatt, és magasra rugdalva csontos kis -170- lábait, a tükörbe csinálta legmerészebb figuráit. Rácz, mint valami basa, elégedetten vigyorgott, mélyen belecsúszva a pamlagsarokba és buzdította a Csirkét, hogy még magasabbra rúgjon. A Csirke dísztelen rövid fekete ruhában volt, mint valami balletnövendék. A szoknyáját néha derékig fölemelte ugrálásközben, tréfásan mutogatta magát fekete nadrágjában. A legszemtelenebb mozdulatait is megkomolyította ez az ő munkásruhájuk, amiben tanulni szoktak: a rövid fekete szoknya és a térdnél gummival leszorított bő fekete bugyogó. Rácz muzikalitás nélkül bömbölt néha bele a zenébe, Révész pedig verte az angolt, mint valami automata, egyforma erősen és gépies taktusban. Úgy szólt a keze alatt a zongora, mint egy varrógép. A pincér, aki az új üveg pezsgőt hozta, kitempózta a rugdalózó Csirkét és vizespohárba töltött Andornak is. Aztán Ráczhoz fordult:

Ez az ábrándosszemű kéjes úrhölgyre vonatkozott, akit már a harmadik helyen kerestetett telefonon Rácz. A fehérvállú érzéki szépség végül mégis csak pénzkérdés volt, és most Rácz elég részegnek érezte magát ahhoz, hogy akár egy félhavi fizetésével is váltsa meg a boldogságot. Gyötörte a kívánság ezután az éjjeli grófnő-jelenség után, de azért mégse nagyon bánta, mikor most hallotta, hogy már hazament, oly óriási pénzösszeg megmaradását jelentette ez, és azonkívül még úgy se lett volna bizonyos az édeni gyönyör: a kéjes úrhölgy ostoba és unott lény volt, és Rácz elég rossz megjelenésű férfinak tudta magát.

Andor a táncoló Csirkét nézte és ivott. Az első -171- nagy pohár pezsgő végtelenül jól esett neki, a második után virgoncnak érezte magát, percről-percre élénkült és boldogan határozta el, hogy nagyon leissza magát, innen holtrészegen megy el, a többivel nem törődik. Mohón cigarettázott, tömte a fülét a lármázó zongoracsengéssel, ami szünet nélkül, mintha öröktől fogva lett volna és soha nem mulnék el, betöltötte itt az agyát, becsörömpölte a helyet és az időt, az egész létezést, agyonverdesett minden más hangot, sőt minden más gondolatot is. A szemét elfoglalta, szinte telelármázta a szoba közepén ugráló, pihenni nem akaró lány, aki figurákat talált ki, húszszor is megismételte ugyanazt a táncugrást, tűzben volt, alkotott, komponált, s a maga mulatságára és gyakorlására rakta, botlatta, rúgta, csattogtatta a lábait, a nagy tükörből ellenőrizve magát és unos-untalan beleénekelve a zongoraszóba.

És azontúl folyton ezt énekelte és táncolta: reeggeliig, reeg-gee-liig, vigyorogva azzal a furcsa, iskolásfiú-szájával, kedvesen és szemtelenül, nevető okos szemével Andort nézve ugrálás közben, mialatt Révész féloldalt fordulva verte a pianinót, mert a Csirke lábajárását figyelte szakértői szigorral. Andor melléje állt, a zongorához:

– Nem, én csak gyakorlok vele, néha megkritizálom. De főleg azért tanul velem, mert tudok zongorázni.

Ott állt előtte a pohár a pianinó tetején, abból húzott, mialatt a balkeze tovább gyúrta a ritmust. A szeme már egy kicsit felhős volt és máskor sáppadt arcán most szerény pirosság ült. „Az Isten fizesse meg nektek,“ – gondolta Andor – „hogy itt lehetek köztetek.“ Hálás volt nekik a lármájukért, kezdett egy kicsit megnyugodni köztük. De még mindig elkomorodott a szája és maga elé meredt a szeme, mikor Pécsire gondolt. Amit pedig Olgával csinált, arra nem is mert emlékezni, az úgy bántotta. Nem is értette magát. Bolond lehetett ott, abban a félórában. Szégyelte magát és olyanokat tervelt, hogy valami nagyon szép ajándékkal engeszteli ki a szegény lányt. Virágot fog neki küldeni. Rengeteg sokat. Vagy egy új, szép ruhát vesz neki. „De mért tűrte,“ – gyötörte magát – „mért tűrte szegény, mért nem ütött pofon, mért nem hagyott ott, mért nem sértett meg?“ Ez fájt neki a legjobban: hogy olyan komolyan és korrektül viselte magát. Mikor megint ivott, csak úgy egy pillanatra megint valami vad szeszély buggyant fel benne: visszamenni, felmenni hozzá, kiengesztelni, megvigasztalni, elborítani elégtétellel, jósággal, hogy megint hencegjen, visszaadni szegénynek a gőgjét, ami úgy letört, – oly rettenetes emlék volt az a fehér és tragikus arc a kapu előtt, mikor a házmestert várta. Szegény kis hideg keze… Mért kellett neki így megszenvedni azért, mert ő, egy idegen, egy Aradi -173- Andor nevezetű, éppen ma este nagyon kínlódott és nem tudott magán segíteni?

A Csirke állt előtte és a két vállára tette a két kezét. Mosolyogva, lihegve nézett az arcába, vígan kiáltva mondta, hogy „táncoljon velem“, de a szemében annyi komoly öröm volt, mintha boldogságot jelentett volna számára az, ha táncol vele. Innen Révész nyakára dőlt a Csirke és valcert kért. Révész úr előbb pedánsan befejezte a lármás angolt, aztán bizonyos tisztelettel, sokkal halkabban és lassabban keringőt kezdett játszani. A Csirke gyermetegen hajolt Andor mellére és finoman, lassan táncolt, mint akiért idegen világból való táncos jött. Táncközben hosszan felnézett rá nagy szürke szemével. Szőke szemöldöke még kormos volt az égetett dugótól, amellyel „erősíteni“ szokta. Festék is volt még rajta, s a szőke haja púderes volt. Semmi tisztességes nem volt a Csirke arcán, akármily komolyan vette is fel táncközben a bálozó bakfis ihletett kifejezését. A szemében volt csak komolyság, még mindig az előbbi komoly öröm, amely mintha egy kicsit nagyobb öröm lett volna, mint amit a táncolás okozott, – öröm, amiben egy csöppnyi félelem is bujkált. Ahogy Andor táncközben oldalt lenézett a szemébe, olyannak látta a tekintetét, mint a jólnevelt kis gyermekét, aki felbámul a vendégre, mert megkívánt valamit, de nem mer szólni. Egy percig elégültséget okozott neki ez a felfedezés, de aztán megszállta a szívét a nyomorúsága. Idegennek és utálatosnak érezte a Csirke soványka hátát, amit táncközben átfogott, a kis bordáit, amiket érezni -174- lehetett az olcsó fekete selyem alatt, a furcsa színházi-festékszagát, egész fejének, hajának ezt a mázoltságát és beporozottságát, a csontos forró kis kezét, ami egyenletesen szorította a hüvelykujja tövét, az egész helyzetet, a keringőt, mindent, – fárasztó is volt már ez a tánc, amit a Csirke sehogy se akart abbahagyni, amelynek most már ő vette át a vezetését, le nem véve a szemét Andorról, – erőszakkal kellett letenni a Csirkét egy székre, hogy visszadobhassa magát Rácz mellé a pamlagra, mert hirtelen az apja képe jutott az eszébe és végleg megborzadt magától, úgy, hogy mohón esett neki a pezsgővel teli vizespohárnak és egy hajtásra itta ki. Nekidőlt a pamlag hátának és onnan még látta a Csirkét, aki sértődötten nézett rá a székről. Aztán lehúnyta a szemét. Révész úr Puccinit játszott és most énekelt is hozzá fakó hangon, meggyőződéssel és az operaénekesek hanghordozását utánozva. „Hová jutottam, mi lett belőlem?“ – gondolta Andor a lehúnyt szeme mögött, már a bor első kábulatában – „mi lesz velem, hogy bírom ezt el, mi ez az egész?“ Gyermekesen és őszintén Rácz Miklós vállára hajtotta a fejét. Rácz megveregette az arcát. Sejtette, hogy valami baja van, de nem akarta megkérdezni. Szerette ezt a bolond fiút, néha oly melegen érzett iránta, mintha az öccse lett volna, máskor meg, mikor férfiatlannak találta, úgy megbosszankodott rá, hogy utálni is tudta.

– Igyál – mondta neki és a szájához tartotta a poharat. – Hol voltál éjszaka?

Az opera abbamaradt, megint csattogni kezdett a zongorán a néger kutyakopogós és a Csirke vadul dzsiggelt hozzá, leszegett fővel nézve a lábafeje apró verdeséseit. Andor látta Rácz arcán a bosszúságot és elkeseredett arra a gondolatra, hogy az egyetlen barátjával nem beszélheti ki magát, mert az hallani se akar erről a dologról. Butának tűnt most előtte Rácz ezzel a meg nem alkuvó nyakasságával.

– Nézzed, – mondta neki – azzal, hogy nem engedsz beszélni erről, azzal csak…

A Csirke hirtelen abbahagyta a dzsigget és az asztalra ült, szemben Ráczcal és Andorral, magassarkú kis cipőit a két fiú közé rakva a pamlagra:

Poharakat adott nekik, ittak mind. Révész úr megkergült a saját zenéjétől és belemélyedt egy önkomponálta néger szimfóniába, amely tele volt az ismerős éjjeli nóták foszlányaival. Rácz megmarkolta a Csirke két vékony bokáját.

– Maga nem itta ki – mondta a Csirke Andornak, a poharára mutatva, amit az visszatett az asztalra. -176-

Most már nagyon nézte őt a Csirke, nem is titkolva azt, hogy nézi. Még akkor is őt nézte, amikor rugódozni kezdett a lába a Rácz erős kezében:

– Semmi vádlid nincsen – mondta és szemtelenül felcsúsztatta a két kezét a vékony lábakon, a térdhajlás alá. A Csirke csapkodni kezdte a kezét:

Nagyokat ütött rá, de Rácz nem eresztette, sőt még közelebb húzódott hozzá, kiült a pamlag szélére, mint aki nekikészül valami birkózásnak. A Csirke felvisított és elvörösödött.

– Te, – kiáltotta hirtelen, a fejét a térdéig lehajtva és védekezve – a fejedbe ütök!

Rácz nevetett. Poharak dőltek fel az asztalon, az abrosz megrándult. Andor egy pohár után kapott, s abban a pillanatban a Csirke ökölbe kapva csontos kis kezét, felvillanó szemmel, teljes erőből a feje tetejére sujtott Rácznak, úgy hogy annak leesett a szemüvege.

– Ne verekedjetek! – kiáltott a zongorától Révész úr, nyomva, zúgatva a szimfóniát, elmélyedve a saját lármájába.

A Csirke bíborvörösen, haragtól villogva ült az asztalon, Rácz pedig a szemüvegüktől megfosztott emberek meztelen hunyorításával kereste az ölében a pápaszemet, kipirultan a birkózástól, -177- vigyorogva, de komolyan véve a komoly ökölcsapást.

– Te piszok – mondta nevetve, miközben megtörölte és föltette a szemüvegét. Nevetett, de bosszankodott. – Te piszok. Hogy mertél megütni?

– Te engem? – vigyorgott rá Rácz és megint megkapta a két lábát. – Talán a vendég tiszteletére adod itt a bankot?

Megfogta szelíden Rácz kezét, mintha vissza akarná tartani a ronda viaskodástól. Csúnya, kellemetlen érzés fogta el, érezte, hogy a lány előtte és miatta szégyenli ezt a brutális viccelődést. De Rácz erős keze nem engedett, vitte az Andor kezét is a Csirke térde felé.

– Kérlek – mondta Andor, egyszerre felbugyborékolt benne a harag, belemarkolt a Rácz kezébe és elrántotta, úgy, hogy a Csirkét is majdnem lerántották az asztalról, mert Rácz nem eresztette. Rácz röhögött. A Csirkének tüzelt az arca és a szeme, két kézzel markolt a Rácz rövid hajába és annál fogva hátrafelé nyomta a fejét.

A zongora elhallgatott. Révész úr az asztalhoz lépett és megfogta a Csirke vállát:

Rácz röhögött, nem törődött Révész úrral. -178- Andor még mindig a Rácz kezét fogta. Leszállt a vér az arcából a dühtől.

– Ketten fogdosnak egyszerre? – mondta Révész úr, zavart szemmel, most a karját ragadva meg a Csirkének. A Csirke könnyes-haragos szemét Andorra szegezte. Ezt is csak nők tudják. Három férfi rángatta, a kitörni készülő verekedés pillanata volt ez, és neki nem volt más gondja, mint a szemébe mélyedni a fekete fiúnak, hirtelen felhasználni a viharnak ezt a másodpercnyi szünetét az ő sürgős magánügyére. Ez a pillantás fellobogtatta Andorban a tisztességérzetet. „Komisz, aljas állatok“ – ez rohant át az agyán – „és én, itt, köztük, a kezemmel egy szegény piszkos kis lány ruhája alatt, én nyomorult, hol vagyok, mit csinálok?“

Révész úr leemelte a Csirkét az asztalról. Rácz eleresztette, nevetett, visszadőlt a pamlag sarkába, nevetett, a szemüvegét törölte, nevetett, hogy köhögésbe fulladt, lihegett és megint nevetett, a szívére szorította a kezét, úgy mulatott. Révész úr mereven nézett Andorra, akiben tombolt a szégyen és a harag. Most megint, mintha birkózás közben egy frissen hegedt sebe szakadt volna fel, elöntötte a vér, tele lett a maga kínzó nyomorával, az ital felforrt benne, támadóan nézett vissza Révészre és rákiáltott:

– Csudálom öntől – mondta ez élhetetlenül. Aztán kiáltva ismételte: – Csudálom öntől, úriembernek tartottam. De látom, hogy nem az.

Andor felállt. Ez oly rémesen igazságtalan volt, ennek a kiéhezett szegény rajzolónak a dühe, -179- amely Rácz helyett félreértésből ellene fordult, hogy nem is tudta, mit mondjon.

– Mit mondott? – ment feléje Andor, el akarva tolni az útból a Csirkét. – Mit mondott?

– Mit akar? – kiáltott Révész, még sáppadtabban, mint amilyen lenni szokott. – Verekedni akar? Hősködni akar? Hívjon ki párbajra!

Gyötrelmes volt ez a félreértés, amit lehetetlen volt itt most részegen elintézni. Kínzó érzés öntötte el Andort és keserves mosoly jelent meg az arcán. Azt szerette volna odaordítani Révésznek, hogy „mi az ön minden nyomora és piszkossága az enyémhez képest?“ Szerette volna megölelni és megajándékozni, sajnálta és szerette, irígyelte és emberebbnek érezte, mint önmagát, ebben a részeg összevisszaságban, ezzel a mindenünnen feldúlt fiatal életével, vádakkal és sebekkel a lelkében, de nem lehetett semmit se csinálni, a sovány, sáppadt kis részeg ordított rá, fájdalmasan és gyáván:

– Na üssön meg, még üssön is meg! Én híttam ide, üssön meg, maga fizeti a kocsit meg a pezsgőt, üssön meg!

A Csirke kiegyenesedve állott, oldalt, mellette, és Andort nézte. A fülébe kiáltott az ordítozó Révésznek.

– Ne védd! – ordított rá Révész, de elbicsaklott a felkiáltó hangja, a „védd“ szót rikoltotta, -180- mint egy kakas, ez még jobban dühbe hozta. – Látom ezt már hetek óta! – ordította. Elvesztette a fejét.

Ez hozzálépett egyetlen nagy lépéssel és elfehéredve, görcsös erővel fogta meg a mellén a kabátját. Megzökkent a hirtelen-erős markolástól a vékony ember. Andor azonnal eleresztette. Mélyen lélekzett és némán ült le a fotelbe. Egy pillanatig csönd volt. Most már Rácz se nevetett.

– Megütött! – mondta Révész úr. Remegő kézzel vette a kalapját a zongoráról. – Gyerünk.

– Vedd… a kalapodat – mondta Révész úr egészen csöndesen, kimerült lélekzéssel – és… gyerünk innen.

Andor érezte, hogy itt baj van a lánnyal. Felállt és levette a fogasról a Csirke kalapját. Buta kis sötétkék szalmafazék volt, kevélyen felmeredő fehér szalaggal.

– Nem megyünk! – mondta a Csirke. Az ajtóhoz lépett és Révész elől elkapta a kilincset. Andor lassan visszament a fogashoz és visszatette a kalapot. Nem kellett se testének, se lelkének a Csirke tekintete, amely onnan az ajtóból is rászegeződött. Gyűlölettel nézett egy pillanatra a Csirkére, most ezt a szegény, gyáva Révészt szerette, a gyönge embert, ezt az önfeláldozó beteg -181- kutyát, aki tanította, imádta ezt a lányt, – megundorodott a Csirke szerelmes nézéseitől, a hűtlenséget útálta és gyűlölte benne, Turnovszky Ellát útálta benne, a nőket, akiknek oly mindegy, hogy valaki szenved-e értük, akik Pécsi Lajosra mosolyognak, a szájukat kínálják neki… Minden érzésével és férfiúi hűségével Révész pártján volt és a Csirkében agyon tudta volna verni a női gonoszságot, Turnovszky Ellát, ezt a messze titokzatosságba távolodott Turnovszky Ellát, akiről semmit se tudott, csak azt, hogy most már Pécsi Lajoshoz mosolyogva és könnyen megy feleségül. A fotelje felé indult, de az első lépés után az útálat kitört belőle, megfordult és idegesen mondta a Csirkének:

Leült. A Csirke kivette Révész kezéből a kalapot és eltolta a fiút az ajtótól.

– Itt maradunk – mondta. – Itt maradunk, amíg bocsánatot nem kérsz tőle.

Most a lány is leült az ajtó mellett. Nyiltan és haragosan, leplezetlenül szerelmesen nézte Andort.

– Te bántottad meg – mondta Révésznek. – Rácz disznókodott, ő védeni akart, és te ráordítottál és lecsirkefogóztad.

Csönd lett. Révész úr kezdte megérteni, hogy tévedett. De most már mindegy volt. Most már nem ez volt a fontos. Most már nagyobb baj volt. A beleit érezte remegni, napnál világosabb volt, hogy a Csirke beleszeretett ebbe a fiúba. Ő ezt már érezte régen. Egészen pontosan érezte akkor is, mikor ma este Andort meghívta, fenn a Moulinben. De az ember olyan ostoba, olyan hiú, olyan ál-gavallér, az ember nem akarja bevallani, hogy féltékeny, az ember meghívja azt, akitől legjobban fél…

– Ha nem jösz, – mondta – akkor itt maradsz, úgy látszik, van itt valaki, aki miatt itt akarsz maradni.

A Csirke nem felelt. Maga elé nézett, elszántan. Révész úrban vacogott a rémület:

– Fölösleges vagyok itt – mondta. – Itt én komikus vagyok, még talán zongorázzak is hozzá… mikor te…

Végtelenül nyomorult és szegény volt, ahogy ott állt és várta, várta a rongyos kis szeretőjétől azt az egyetlen szót vagy tekintetet, amibe belekapaszkodhatott volna. Megelégedett volna akármivel, a legkevesebbel is. De a Csirke konokul hallgatott.

– Mondd ki, hogy szerelmes vagy bele – mondta Révész és most már remegett a szájaszéle. -183-

– Igen! – mondta hangosan a Csirke és nem Andorra, hanem Révészre nézett, bátran. Elöntötte belül a boldog forróság, hogy ilyen gyorsan szerelmet vallhatott Andornak, kínlódás nélkül, rá se kellett néznie, hamar lehetett élére állítani a kérdést. A Révész arcán volt a szeme, de a füle az Andor hangját várta, a választ erre a bátor hitvallásra.

Senki se szólt. A Csirke két kézzel fogta maga alatt a széket, hogy a keze reszketését titkolja. Rácz némán ült a sarokban, kajánul figyelte, hogy mi lesz.

– Az más – szólalt meg Révész úr, feltolta az alsóajkát és Andor felé fordult. Andor másfelé nézett. A Csirke még mindig csak a fülével várta az eseményeket. Mereven ült, Andornak oldalvást. A felszabadult szerelem forró és édes lélekzettel emelgette kis mellét, sötét ragyogással nézett ki a szeme csillagán.

– Kérem – mondta Andor, elhatározottan kelt fel a fotelből és Révész felé ment – én ezt nagyon sajnálom, ha tudtam volna, nem jöttem volna ide.

– Én fogok elmenni, – mondta – nem szeretem a drámát, nekem semmi közöm a kisasszonyhoz.

Révész arca lassan felengedett erre. Ellágyult a tekintete, úgy nézett Andorra, mint az elkínzott szomjas, aki hosszút ivott a friss vízből és most bágyadt-elégülten adja vissza a poharat. A keze az Andor kezében volt.

Most felkelt a Csirke és nyugodtan, mosolyogva -184- nézett Andorra. A kalapjáért ment, a fejébe húzta. Aztán azt mondta:

Révész úr oda volt, nem tudta mit csináljon. Járt a szeme, mint a vetélő. Hol az ajtóra nézett, hol Andorra. Aztán egyszer Ráczra is nézett, aki némán ült, mint a bálvány. Andor megfogta Révész úr karját:

Lenyomta a székre. A pincér bejött a konyakkal. Révész úr félénken kérdezte:

Konyakot ittak. Révész nyugtalan volt, nyomorultul idegeskedett, türelmetlenkedett, nem tudta, mit mondjon, kérlelően pillogott Andorra.

– Szégyelje magát, – mondta neki Andor – ezek után még utána akar szaladni.

Érezte, hogy lovagiatlan, de felsebzett szíve, megbántott férfiélete végtelen szeretettel fordult az elhagyott ember felé, testvérének érezte, átölelte a lelkével, belevonta a maga fájdalmába, magáévá tette az ügyét. -185-

Erélyesen beszélt az aggódó, ijedt emberrel, mint ahogy Rácz Miklós szokott volt ő vele, ha bizonytalankodott az életben. Révész úr nem érezte magát jól, ő nem óhajtott önérzetes lenni, se haragot tartani, se kibőjtölni dacolással a lányt – Révész úr oly méltatlannak érezte magát a Csirke szerelmére, hogy mindig ő akart bocsánatot kérni, most is legszívesebben ezt tette volna, ha utána engedték volna szaladni. Rettegett, hogy elhagyja a lány, itt most már csak az tartotta, hogy Andorral lehetett együtt, éppen azzal, akitől oka volt a szeretőjét félteni. Szánalmasan tekintgetett a két fiúra, megitta a konyakokat és titokban azzal vigasztalta magát, hogy holnap délután ott fog strázsálni a kapu előtt, mikor a Csirke lejön és a Mozeszkóba megy ebédelni.

Hogy most hallgatott a zene, amely órákon át kalapálta a fülüket, egyszerre megernyedt a hangulat. Rácz az órájára nézett és aztán a füléhez tette, hogy jár-e. Ettől a mozdulattól Andor megijedt. Félt, hogy haza kell menni.

– Cigány kellene – mondta és csöngetni akart. Lárma és kábulat kellett még, megint kellett, mert ami eddig volt, annak, mint a fájdalomcsillapítónak, kezdett lejárni a hatása. Időközönkint nyugtalan fájás állt megint a mellébe, a szesz sem volt még elég benne, hogy végképp elkábítsa. De Rácz nem engedte, hogy cigányért telefonáljanak. Fél hat volt, ezt a kis konyakot még megisszák, aztán haza kell menni. A pincelyuk, amelyben most hárman nagyokat hallgattak, füstös és fülledt volt és erős villanyos lámpái ellenére sötétnek -186- hatott arra a gondolatra, hogy fenn az utcán már frissen süt a reggeli nap vörösréz-fénye és sugárzik az ég a nyári örömben. Andor egyre mohóbban ivott, nem a szesz kedvéért, hanem mert nagyon kívánta már a kábulatot. Végre is fizettek és feljöttek a falépcsőn. Két öreg úr ült már a kávéházban a reggeli kávénál, messze egymástól, a kávéház két végében. A tükrök előtt elmenet megnézték magukat. Mind a háromnak kipirult volt az arca, pedig Andor határozottan emlékezett, hogy Révész úr lenn halálosan sápadtnak hatott. Mintha festék lett volna az arcukon, izzóra fűtötte őket a bennük lobogó szesz. Rácznak kinőtt a szakálla és Révész úrnak piszkos volt a gallérja. Mikor az ifjúi fényben fürdő, még tiszta és jókedvű utcára léptek, Andor olyasmit gondolt, hogy a poloska érezheti magát így, mikor véletlenül fényes nappal mászik ki a falból. Szeretett volna visszamászni a lyukba, ahonnan feljött, olyan szennyesnek és vaksinak érezte magát. Révész úr kétségbeesetten ment köztük, Rácz karjába kapaszkodott, mint akinek támogatás kell. Az egyik sarkon megállt:

– Kérem, uraim… – mondta, váratlanul eleresztve Ráczot. – Én borzasztóan kínlódom, uraim.

– Na, na, – mondta Rácz, meg se állva – jöjjön csak, nem először történik.

– Hogyan, szerkesztő úr? – mondta Révész, utána sietve és megint a karja alá nyúlva. – Ön ezt összehasonlítja azzal?

Andor szótlanul ment mellettük, mintha nem is ő lett volna az, akiről szó volt. -187-

Andor a szavaikból megtudta, hogy már egyszer kínlódott ilyenformán Révész úr, mikor a Csirke túlságosan sokat foglalkozott egy huszárkapitánnyal, aki kétszer olyan nagy volt, mint ő. De a különbség az volt, hogy a Csirke ezt tagadta akkor, s az egész dolog elmult, Révész úr hetekig egy percre se ment le a kis lány nyakáról, az egész ügy ellaposodott, az lehetett az igazság, hogy a Csirke valami futó kis szerelemfélét érzett, ami már az első percben se volt komoly. Ellenben most – engedjen meg, szerkesztő úr – ez csak más, most olyat tett, amit soha, nyiltan szerelmet vallott és elment haza egyedül, erre még nem volt eset. Ha ez nem komoly, akkor igazán, mi a komoly egyáltalán, szerkesztő úr, hát kérem, mi akkor a komoly, engedjen meg. Ilyeneket mondott, vitatkozott Rácz rövid és gúnyos feleleteivel, Andor meg ballagott mellettük. Eleinte nem nagyon figyelt, de hogy a vita hangosabb lett, minden szóra vigyázott.

– Ha szabad nekem is beleszólnom, – mondta a nyugoti pályaudvarnál, mikor Révész megint megállt vitaközben – önt a lány megsértette, és ha ez velem történik, engem nem lát többé!

Révész leintett a kezével, neki ezek romantikus szamárságok voltak, hol volt ő az ilyen legénykedő felfogástól!

– Uram, – mondta – én egy nyomorult szegény ember vagyok, nekem nincs más a világon… csak ez a szemtelen lány… Én nem henceghetek vele, uram, ez tudja, hogy mindenem nekem… és -188- nekem nem is áll jól a hencegés, mert én egy konflisló vagyok.

Valóban, ahogy bús mosollyal lógatta a fejét, kitérdelt vékony nadrágjában és hosszú nyakával, homlokába lógó hajával, olyan volt, mint egy konflisló. Érthető volt, hogy az élénk, csinos lányt valami állati rabszolgasággal, kutya-hűséggel, teve-türelemmel, ló-szorgalommal kellett szolgálnia, csak így tűrték meg, mint nem egyenrangú szerelmest. Ennek ugyan hiába magyarázta Andor, hogy sérelem érte a hiúságát. Hol volt már az ő hiúsága!

– Uraim, – mondta keservesen, még mindig nem merve közvetlenül Andorhoz fordulni – segítsenek rajtam, mert borzasztóan kínlódom.

Ez bosszantó volt az első pillanatban, de mikor Andor meglátta azt a szegény arcot, amely a választ várta erre a merész kérdésre, nagyon megszánta ezt a szerencsétlen frátert. Részeg volt, de mindent látott, hallott és értett. Csak kellemes szálldogálást érzett a fejében és nagyon érzékennyé vált a szíve.

A becsületszavát akarta adni. Megharagudott magára, hogy egy pillanatra megállt a beszédben. Határozottan mondta, szinte elszántan, azért is: -189-

– Én önnek a becsületszavamat adom, hogy nem szólok többé a Csirkéhez. Nyugodt lehet… felőlem.

Révész úr torzul mosolygott. Boldog volt, de nem tudott azonnal hinni ekkora egyenességben. Vizsgálva nézte Andort:

– Hagyja, kérem, – mondta Andor – maga egy elítélt ember, így nem lehet bánni nőkkel, én magát nagyon sajnálom.

Ezt már mind nem bánta Révész úr. Most megnyugodott, mert ami nyomorúság volt benne, azt Andortól való féltékeny rettegése okozta. Ez most el volt intézve. Búcsúzni akart, de Rácz rászólt:

– Hallja – mondta neki. – Maga vén szamár. Ha maga most ehhez a lányhoz szalad és nem hagyja legalább estig magára, akkor…

– De szerkesztő úr, ha nem hiszi, tessék velem jönni. Ha mondom, hogy hazamegyek. Legyen nyugodt, most egy kicsit megugratom.

– Csak ezt ne mondta volna – szólt Rácz és megvetően bólogatott utána, amikor kézfogások után átszaladt a kocsiúton és hazafelé sietett a házak tövében. – Mik vannak Pesten… micsoda állatok…

Mentek a Lipót-körúton. A budai dombok idelátszottak a hídon-túlról. A zöldből kibúvó nyaralókon a kis toronyablakok, mint piros reflektorok, égő farkasszemet néztek a felkelő nappal.

Rácz látta rajta, hogy izgatott és valahol legbelül viaskodik önmagával. Nem akarta faggatni, de sajnálta:

– Borzasztó ez, – mondta a fiú – rettenetes ez az élet, amit én élek…

Szeretettel nézett rá a szemüveges. Nyugodtan nézte ezt a szenvedő fiatal viharzást, ezt a most erjedő férfi-mustot, ennek a zavarosságát és robbanni kész, de egyre önmagába visszafojtódó erejét. Nem találta különösnek, úgy gondolta, olyan ez, mint gyereknél a fogzás: át kell esni rajta. De azért egy gyerek, akinek fáj valami, mégis megindító látvány. Rácz nem szerette mutogatni az érzelmességet.

Andor ismerte őt. Ez a szó, akármilyen száraz volt, elárulta a Rácz részvétét. És mint a gyerek, aki újult erővel zokog fel, mikor látja, hogy sajnálják, Andor egyszerre újra érezte az éles fájást végigpengeni az egész lényén, mint valami érzékeny ideghárfán. Rácz itt lakott a közelben, a Lipót-körút egyik sarokházában. -191-

Egy kávéház felé intett. „Kávéház, megint kávéház, az egész életem kávéház“ – gondolta kóválygó fejjel.

– Nem, – mondta, most már türelmetlenül – egyedül akarok egy kicsit maradni.

Rácz mondani akart valamit, de aztán nem mondott semmit. Némán mentek a házig, ahol Rácz lakott, ott szervuszt mondtak egymásnak. Rácz hazament. Andor elindult a kávéház felé, átment a kocsiúton és megállt a kávéház terrasza előtt. A nap szinte forrón sütött már, a körút éledni kezdett zörgő lármával. Meztelen térdű turisták mentek el előtte csoportosan, hárman-négyen egymás mellett, tömött zsákkal a hátukon, nagy bottal, nagyokat és egyszerre lépve szöges cipőikben. „Vasárnap van,“ – mondta magában, erről ismert rá a vasárnapra, a szegény pesti hegymászók egyetlen turista-napjára. „Vasárnap van.“ És neki oly mindegy, hogy milyen nap van. Utánuk bámult, – ezek egész héten dolgoznak, és most mennek, ki a hegyekbe. Megint jött két turista, egy nővel. Ennek is hátizsákja, hosszú botja, vastag szöges-cipője volt. Erő és egészség volt bennük, ahogy a híd felé masiroztak, a zöld budai hegyek felé, meggyőződéssel, nem is diskurálva, már itt a körúton egyenletesen lépve. Biztosan már itt is számították az időt és a kilométereket. A nő is komolyan ment velük, olyanokat lépett, mint egy baka. Boldogoknak látszottak ebben a hívő buzgalmukban. -192-

Nem fordult be a kávéházba, de a híd felé se ment, a sziget irányában. Lassan visszafelé indult el, a város felé. Már tudta, hogy hova megy, de még önmagának nem vallotta be, gondolkozni még nem akart erről. De ahogy ment, megnyugodni nem akaró lelkében kajánul serkedt fel a fiatal rablószenvedély: már tudta, hogy a kis táncosnőért megy, már elözönlötte a belsejét ez a mindenen átgázolni akaró ötlet, ami nem gondolkodás útján született benne, hanem amit a gondolkodása csak tudomásul vett. Ez valahonnan a fiatalsága mélységéből jött fene nagy erőhatalommal, elsöpörte azt a félénk bírálatot, amivel az esze útját állta, – ez volt az a pillanat, amikor forró hullámtól vörösödött el az arca – az iménti elhatározás, az igéret, a becsületszó úgy szakadt-foszlott szét a sebes áradattól, mint a szénaboglya, amelynek nekirohan az árvíz. Gyorsan és elszántan ment, feltarthatatlan lendülettel, úgy, hogy szinte rá kellett beszélnie magát, hogy álljon meg gondolkozni azon az egyszerű kérdésen, hogy hol lakik az a lány. Megállt és hirtelen, de csak egy pillanatra, gyötrelmes tehetetlenséget érzett: mintha megszökött volna előle itt ebben a nagy városban ez a kis ringyó, elveszett a millió ember százezer nagy házában. Hogy lehet ezt most rögtön, rögtön, de rögtön megtalálni? A pillanat után fellélekzett és elmosolyodott az ijedségén. Hiszen csak a Moulinbe kell menni, ott megmondják a címét.

XV.

A Moulin nagy táncterme olyan ördögien józan volt a reggeli takarítás világosságában, hogy egy percre megállott a küszöbön, mielőtt belépett volna. A szűk, piszkos-vörös lépcsőházban még égtek a lámpák, de itt, a nagyterem plafonja alatt, valahol, ahol eddig még sohse látta, nyitva volt három kis ablak, amelyről elhúzták a piros plüssfüggönyt. Csak az asztalokra rakott székeken és a papirszemetes, cigarettavéges középen derengett valami ezüstös világosság, a terem nagyjából homályba-borult maradt. Légrohamok jártak keresztül a szék-tornyok közt, ajtót csaptak be valahol. Két irtózatos takarítóasszony hangosan vihogva vizes fűrészport tolt maga előtt a padlón. A páholyok függönyei fel voltak tűrve, mint az úri nadrág sáros időben. Az egyik homályos sarokban, a konyha mellett még égett egy lámpa. Pincérek ültek egy asztal körül és számoltak. Az asztalon bankók voltak és egyforma kis oszlopok aprópénzből. Az egyik pincér meglátta az ajtóban álló Andort és odakiáltott neki:

De azért mintha nagyon messziről jönne, a szűk folyosók felől egyenletes, fojtott brümmögés hallatszott. Valamelyik szeparéban még cigánnyal folyt a munka. A kis ablakokon a nappali utca lármája hangzott be, mintha pörölt volna a távoli lyukba bujt bőgővel.

– Kérem, – mondta Andor a főpincérnek – én egy hölgynek a címét szeretném megtudni. -194-

És már vissza is hajolt az asztalra, éreztetve, hogy záróra után semmi köze a vendéghez. Aztán, mikor látta, hogy Andor nem megy el, feléje fordult:

Az asszony, ez a lányok ruhatárosnője volt. A deszkából épített kulipintyóban tükör előtt állt az asszony és éppen egy kacér fekete kalapot tett százesztendős boszorkányfejére.

És már el is ment, akkora táskát cipelve a karján, mint valami bábaasszony. Kint maguk közt röhögtek a folyosón a cigányok. Andor átment a moslékszagú konyhán, a szeparéfolyosóra. Három cigány cigarettázott a fal mellett. A szeparéból hejehuja hallatszott.

Ránézett Andorra és megint bement. Andor azt gondolta magában, hogy ez talán így van jól: nem kapta meg a Csirke címét, hazamegy aludni és soha többé nem látja a Csirkét. De mégse indult. Van ez így néha, hogy az ember érzi, biztosra veszi a dolgot, bármennyire úgy látszik is eleinte, hogy nem akar sikerülni. A Csirke címe meglesz, -195- nem is kell érte sokat küzdeni, – az volt az érzése, hogy nem ő keresi a címet, hanem a cím keresi őt, neki csak várni kell egy kicsit, egy helyben állni, majd jön magától.

A szeparé felé intett. A pincér arrafelé ment és a szeparé ajtajából visszaszólt:

– Mindjárt feljön az üzletvezető úr a barból, az talán tudja a hölgyek címét.

Andor elmosolyodott. Jó érzés ez, mikor az ember előérzete helyesnek kezd bizonyulni. Kiment megint a nagyterembe. Várt egy kicsit, s akkor meglátta az üzletvezetőt, aki kulcscsomóval a kezében, hosszú szalonkabátjában sietve ment el a ruhatár előtt. Megszólította, hogy okvetlenül kell neki az egyik művésznő címe.

– Tessék velem jönni – mondta az üzletvezető és visszavitte a szeparéfolyosóra, amelynek végében ajtót nyitott ki.

Újabb folyosó, újabb három lépcső felfelé, ott volt az iroda. Amerikai íróasztal, zöld lámpa, nagy üzleti könyvek, kopirozó gép, rend és tisztaság: ez a szobácska volt a józan esze ennek a bolond bordélyháznak. Az üzletvezető noteszt vett elő a fiókból:

Andor már lélekzetet is vett, hogy feleljen, akkor jutott eszébe, hogy nem tudja, hogyan hívják a Csirkét. „Egy nőt kívánok, követelek, reggel -196- hatkor, és nem tudom, hogy’ hívják. Bolond vagyok.“

– Bocsánat, kedves uram, azt is legyen szíves megmondani, hogy hogy’ hívják.

Végigbotorkált az alagutakon, megint elment a grófok előtt és a nagytermen keresztülmenet hallotta, hogy a két takarítóasszony éktelenül kiáltozva veszekszik. A főpincér választotta szét őket, egymásnak akartak ugrani. Sietett, szinte rohant le a lépcsőn. Ki innen, a levegőre…

A szesz most már dolgozott benne. Minden mozdulatot gyorsabbnak és hevesebbnek látott, mint aminő volt, az utcán szembejövő emberek arca élesebb, de hamarább eltűnő volt, mint máskor. Kocsin ment a Rottenbiller-utcába és egyenesen a házmesterhez nyitott be.

Fellábolt a lépcsőn, a nyolcas számnak nyitva volt a konyhaajtaja. Itt is vasalt egy cseléd.

A cseléd vaslábra állította a vasalót és bement. Andor megnézte, hogy mit vasal. Valami alaktalan, talán háromszögletű rongy volt, ha megölték volna, se tudta volna kitalálni, hogy micsoda. A szegény embereknek fantasztikus fehérneműik vannak. A cseléd visszajött:

Szűk, sötét előszobán mentek keresztül. Két sárga szekrény tetején paradicsomosüvegek sorakoztak, valahonnan gyereksírás hallatszott. Mikor a szalonba léptek, onnan egy zöldslafrokos, cvikkeres kövér zsidóhölgy menekült el, újsággal a kezében.

A cseléd kiment és Andor leült. Mályvaszínű olcsó plüssbútor volt a szalonban, fakó aranyozású konzoltükör, csúnya nagy barna cserépkályha, az asztalon csináltvirág, aranycsillagos világoskék üvegvázában. A petróleumlámpáról madárfészek függött le, benne citromsárga posztómadár ült hegyes piros facsőrrel, rávarrott fekete gyöngy volt a szeme. A falon gyékény, teletűzdelve fényképekkel. Honvédtiszt, egy menyasszony a vőlegénnyel, kis meztelen, hasrafektetett gyerek, -198- Abbázia látképe, egy elálló-fülű sovány öreg zsidó, aki egy távoli pontra mosolyog, egy túlkövér hölgymellkép máslival a hajában, megint egy nagyhasú kis meztelen gyerek… ezeket nézte, mikor az ajtó nyilott és a küszöbön megjelent a Csirke. Komoly arccal jelent meg, de a következő pillanatban már bágyadtan mosolygott, betette az ajtót és Andorhoz lépett. Halavány volt és a huncut-fiús kis mosolyában most némi ijedelem játszott. Nem szólt semmit. Andor ránézett és aztán intett neki a fejével, mintha azt mondaná: „na, mit nézel?“ Úgy állt ott most a Csirke, mint valami iskoláslány. A festék le volt mosva az arcáról, most nem volt olyan csinos, mint az éjszaka. Ugyanaz az egyszerű fekete ruha volt rajta.

– Akkor mehetünk – mondta a fiú. Éhesen, de nyugodtan nézett végig a lányon, örült neki, de mustrálta, mint a fürdővendég az üvegvázát, amit a tombolán nyert, s amiről még nem tudja, mit fog vele csinálni.

– Vedd a kalapodat – mondta idegesen a fiú, újra hallva a gyereksírást a lakás rejtekeiből. A lány beszaladt a szobájába, s kijött, fején a sötétkék szalmafazékkal, amiről oly mereven állt el a fehér szalagcsokor. Cérnakeztyűt húzott. Addig a hóna alatt volt a napernyő.

Mosolygó kis arcával igent intett, gyorsan egymásután vagy ötször. Villamosra szálltak. A ligetben elballagtak a nagy nyári kávéházhoz, a száz meg száz kis vasasztal közül kikerestek egyet, ami árnyékban volt, a ponyva alatt, oda ültek le. A lány kávét rendelt, a fiú konyakot.

Érezte, hogy a részegségét folyton pótolni kell, oly gyorsan párolog. Vannak ilyen fárasztó és izgatott éjszakák, hogy az ember nem képes lerészegedni. Már hét óra volt: Andor este is ivott, éjszaka pezsgőt, konyakot töltött magába, – máskor ennek a harmadrészétől is tönkrement – most épp csak hogy érezte az italt, de azt, amit akart, azt nem kapta meg tőle.

– Ne ítéljen meg, – mondta a lány – hogy ilyen ronda helyen lakom. Otthon szebb szobám volt, Kecskeméten.

Elragadtatva nézte a fiút. Oly természetes volt, hogy itt ül most vele, semmi értelme se lett volna megkérdezni, miért jött, honnan tudta meg a címét, mi történt azóta, amióta oly goromba volt hozzá és ott maradtak hárman a pinceszobában, és hogy most mit akar tőle. A szeme szürkébb és tisztább volt így a reggeli fényben, mint éjszaka. És éjjel sötét, dugóval barnított szemöldöke most vékony, de fényes-szőke volt, nem árnyalta olyan érzékien a szemét. Polgáribb és tisztességesebb volt a Csirke, erős és csontos orrával, magas homlokával, -200- kissé nagy, de kedvesen tréfás szájával, aminek a két sarkában bujkált a kisfiús huncutság.

– Kecskeméten? – ismételte ok nélkül Andor, aztán az asztalra könyökölt, a szemébe nézett és egyszerűen kérdezte:

A Csirke megint gyorsan ötször igent intett a fejével, komolyan. És csak aztán mosolyodott el, de teli félelemmel, s kutató várakozással a szemében:

Megint intett, bólogatott, sokáig. Nézte a fiút, birtokba vette a szemével. Érezte, hogy semmi fölénye nem lehet fölötte, sejtette, hogy ő nem nagyon kell neki, de nem bánta. Boldog volt, hogy elfogadta, sőt titokban egy kicsit félt, hogy csak játszik vele, talán nem is akarja elfogadni. Annyi egyszerű odaadás és természetes alázatosság volt a Csirkében, hogy okosnak látszott ebben a kacérság nélküli kis rabszolga-viselkedésben, frissnek és megnyugtatónak hatott, mint a szerény és illattalan virágok, mint amilyen a nefelejts, vagy a hóvirág. Andor, mikor tisztán, de kutatóan néző szemébe tekintett, világosan érezte, hogy ezzel a kis teremtéssel szemben mégis ő a gyerek, a vad csikó, ez tud többet az életről, ebben van több tapasztalat és tapintat, hallgatás és a fölösleges ugrándozások bölcs mellőzése. Olyan komolyság volt a Csirkében, mint azokban a földből alig kilátszó, mélyhangú és nagyképű csöpp parasztgyerekekben, -201- akik a csordás körül segédkeznek és gyorsan futva szigorúan káromkodnak még a bikával is. Lehúzta a keztyűjét, cukrot tett a kávéba. A fiú megint kérdezte:

Eltolta a kávét. Szégyelt, nem mert enni a fiú előtt, olyan szerelmes volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek a gyerek-hetéráknak az érzékiségével, amelyben még semmi asszonyi nincs, amely őszinte és mohó, amiben sok van a kétéves gyerek zsarnoki akarásából, mikor megkíván valamit és nevetve kell neki engedni, mert kikaparja az apja szemét. A fiú rámosolygott:

Nem sütötte le a szemét, egész arcával nevetve nézett rá, a nő örömével, aki kezdi meglátni a kívánságot a szemekben, amiket úgy figyel.

– Nem kell ezt a Révésznek tudni – mondta, és előrehajolt, játszani kezdett a kávé mellett csillogó -202- vizespohárral, lassan forgatta a tálcán. A fiú megállította a poharat:

– Az nem úgy van – mondta. – Ha velem vagy, akkor nincs többé Révész. Nem lehet csalni.

A lány lekönyökölt, féloldalt a tenyerére hajtotta a fejét, a másik kezével megint a pohár után nyult. Andor elhúzta előle a tálcát, mindenestül:

– Én a Révésznek most egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy soha nem beszélek veled többé, és most itt ülök veled. Én ezt a Révésznek még ma este megmondom. Csalni nem lehet. Ott kell hagyni a Révészt.

A lány a kezét nézte, kis vékony keze az asztalon maradt, ahogy a poharat elhúzták előle. Az ujjait nyitogatta-csukogatta a márványrajzú bádogon, mint egy szerény kis fehér legyezőt. Ezüstgyűrű volt rajta, a gyűrűn öt mákszemnyi türkizből nefelejts.

Kedvetlen lett erre a férfiúi vadságra. Minek ezek a drámák, kibeszélések, fogadkozások, karaktereskedések? Elszomorítók a férfiak ebben a gyógyíthatatlan önzésükben.

A Csirke rámosolygott a saját kezére, szomorúan. Oly mélyen a bölcsesége alatt volt ez a vadízű kamaszság. De reménytelen volt ez ellen küzdeni.

– Ahogy akarod – mondta és mélyet sóhajtott. A sóhajtásban benne volt mindaz a sok nyomorúság, amit majd el kell intézni a Révészszel, meg az, hogy ez nagy és nehéz munka lesz. -203-

Andor megint ivott. Most nagyszerűen érezte magát, úgy látszik, a friss reggeli levegőn jobban hatott a szesz. Csupa ragyogást látott maga körül, sebesen özönlött benne a vér, gyorsan és mélyen lélekzett, forróságot érzett az arcában és valami ellenállhatatlan erőt és bátorságot mindennel szemben, ami útjába állana.

– Nem fogadom el tőle – mondta. A Csirke lovagias volt. Nem mondta meg, hogy nem is kínált neki soha pénzt. És hogy sok kocsit és sok reggelit ő fizetett kettőjükért.

– Nem igaz, – mondta a Csirke, most már minden mosoly nélkül, egy kicsit izgatottan – nem igaz, mert ami ruhám van, az nagyon jó. Ez egy otthoni ruha.

– Ezt még Kecskemétről hoztam, a szüleimtől. Ez egy finom úri ruha. Csak egyszerű.

Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Az apja földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement és megszökött.

– A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mit akarsz még tudni?

Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, oly kamaszos, ez a kérdés.

– A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senki és az apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni. Bezárta az ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatal voltam, még nem is voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvos járt hozzám, de aztán meggyógyultam és az apám kiadott a nagyanyámhoz, falura. Levágták a hajamat.

– A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullás géppel nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még most is. A lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nem akarták, a bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, de akkor már az apám Amerikába ment.

Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná: „nesze hát, te gyerek, ha ezt akartad“.

Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte, vallató hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki.

– Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam, annak volt egy szeretője, -205- pedig úrilány volt, egy nyolcas huszárkapitány. A barátném zsidólány volt, nem szeretett engem, mégis akarta, hogy nála lakjak… a papám antiszemita volt és ő hencegni akart azzal, hogy én mégis az ő barátnéja vagyok… és ott megismerkedtem a huszárkapitánnyal és az nekem kezdett udvarolni… és…

– Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten a kaszárnyába, aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Cegléden voltak, az olyan szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni.

– Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már a Révészszel voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltam bele szerelmes, pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nem eresztettem be. A Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel már voltam, azt hitte, hogy most kezdek vele, de aztán nem lett semmi, mert ez Bécsbe utazott.

– Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egy rendjele, én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla… -206-

Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valami gyalázatos, a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez a kicsiny és soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évet és az a szélesvállú, óriási huszárkapitány.

Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egy kicsit a szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmével követte a bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan, érezte, hogy nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjét kiöntötte Andor elé. Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke volt az okosabb és a derekabb:

– Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körmét a márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjel tudtad, mikor olyan komisz voltál hozzám.

A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogy magja van a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egy nyomorult, -207- szegény, leromlott gyerek alázatos szerelmétől. Dagadozott benne a hiúság, mint a felfújódó hólyag. És az önérzete, amit leütött Pécsi Lajos a hidegen vágó szemével, most rugdalózva kezdte magát emelgetni, mint az elbukott kocsiló. Egy kis királyság kínálta magát neki. Sót és kenyeret nyújtott feléje egy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt előtte és kezet csókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott és hátradőlt a vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy hátrabukik. El volt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége fátyolán át hízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúi gőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést. Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetni tudott volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél, tárgyal, fárad és lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyen lábnál kuporgó kis szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagy dolgot az életéből, mint az Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű, kacérkodó, az ujjahegyét is istenségnek túlbecsülő úrikisasszony… Most felénekelt benne újra mindaz, amit ma éjszaka Olgának mondott erről a Csirkéről, szinte előre megérezve mindent, most rettenetes megvetést érzett a Turnovszky-világ iránt, még az Olga tartózkodó érzelme iránt is, most megútálta ezeket a kényelemben élő hölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még a kézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészét egy bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé. Kellemes szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattatta magát vele, lehúnyt szemmel. -208- Nem is nézett a kis rabszolgájára, olyan intenzíven érezte maga előtt az odaadását. Büszkén és emelkedő szívvel gondolt arra, hogy megváltja ezt a szomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és felragyogtatja a hű szerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett menni, ahogy rajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és csodálja őt. Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát valahová fel a levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült, elhullámzott erről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlan hintán…

Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett, akkor jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament az asztalhoz. A lány felállt, nézte, hogy merre indulnak.

Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját, mert egy biciklista oly közel suhant el mellette, hogy megijedt.

A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott, hogy Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdett azon, hogy hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálással indulnak befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirke a szeme sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villák vaskerítései mellett ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal az arcán. Egy sarkon megállt Andor: -209-

A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesz tréfál belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palota felé. Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt a portásék ajtaján:

A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta a kulcsot. Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta az ajtót és maga elé bocsátotta a Csirkét:

A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akarta zárni az ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesterné alakját. Az asszony halkan kocogtatott az üvegen.

– Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába, kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné.

– Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva az arcával – ne tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztó kellemetlen…

– Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogy azonnal szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásba hozni.

Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. A házmesterné csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt, rémülten, hogy meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be az üveges ajtót, hogy csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement a szobába, ahol a Csirke az íróasztal előtt állt és levelek közt piszkált. Mind a levelekhez mennek, mikor először jönnek, mint a légy a cukorra, úgy szállnak a levélre.

– Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről a fehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét és felemelte az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldogan mosolygott rá. A fiú ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra. Lassú mozdulatokkal helyezkedett el az ajka a lány fiús száján. Belenézett a figyelő szürke szemekbe, aztán lehúnyta a szemét és lassan átölelve a lány nyakát, egyre szorosabb és tapadóbb csókkal forrasztotta magához, átadta magát bódultan ennek a kedves, okos gyereknek, mintha ő lett volna a szerelemtől kábult rabszolga és az lett volna az úr és az erős. „Tökéletes,“ – mondta magában, kellemes szédülésben és fiatal hévvel a vérében – „tökéletes ez, tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette ezt, a pillanat tökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a felejtése tökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a csók végtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagy semmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete, -211- mikor megint a lányra nézett, aki akkor már a szerelemtől ostobán bámulta, várta, hogy parancsoljon neki. Kábultságában még érezte, hogy nagyon erőseket lép és vadul rántja fel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja, dobálja le magáról a ruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik és a leeresztett ablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki vállak jelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerű termet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettel mosolygó, de nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le és valami fehérség hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami a lelkében, ujjongva és diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan, zsarnokian, de elkeseredetten, mint valami csúnya-nagy fájdalomnak a fejére hágva, fogcsikordító kegyetlenséggel tiporva össze a szívetáján valamit, ami vérezni kezd és jajgatni akar, – szemek és mosolyok jelentek meg előtte a multból, egy fekete bársonyruha és egy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de rögtön kialudt, és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami, egyszer régen, vagy talán most itt…

Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasan csöngetnek. Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megint csöngettek, sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogy haragszik a csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van és vár, mit akarnak, mért nem kezdik az előadást? Valakivel veszekedett, hogy hagyják abba ezt az értelmetlen csöngetést, már bátran el lehet kezdeni, micsoda butaság ez… Az illető feleselt vele, a csöngetés egyre erősebb -212- lett és az álomból átment a valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a fejét az ágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újra kezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, ha törik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, a Csirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta a fürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakát kinyitotta, kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül.

– Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egy percre bebocsásson?

Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani, mert sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyára már sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtől reszketve, bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el volt szánva, hogy ezért a tolakodásért kidobja, inzultálja a saját házában.

– Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. A kis száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szoba berendezésén és le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe.

– Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva – gondolhatja, hogy nem zavartam volna, ha nem lenne rá komoly ok.

– Kérem – mondta ridegen a fiú, összébb húzva magán a fürdőköpenyt.

– Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondta a báró, tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelesség önt az élete egy súlyos napján fölkeresni… -213-

„Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem ment le a mellén, a lábába.

– Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatórium főorvosa és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljem önnel…

– Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyen megbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett.

– Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen remény utolsó optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. A báró is felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta a szemöldökét:

A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson, már indult is.

– Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogy kifejezzem részvétemet.

Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a báró lassan elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betette utána az ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagy részegséget kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künn borús idő volt, a perzselő reggeli napsütés után délben beborult és most lógott a nyári eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához és a két tenyerébe takarta az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatár megérkezett. -214- Rugalmasan kelt fel, elszánt komolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás feszegette a mellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme vizesen borult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai közé vette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást. Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki, akitől hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellett azonnal öltözni és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenül nyitott be a hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykor régen, mikor halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szülei lakásba. És a félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyon óvatosan, vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor, nagyon régen, mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt, aki ma délután mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nem bírta el még a gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt most felébredjen mellette és neki magyarázni, beszélni, vallania kelljen, – végtelen óvatossággal szedte össze a holmiját, de ez oly tökéletesen hasonlított gyermekkori motoszkálásához a budai sötét hálószobában, ahol éppígy nem mert világot gyújtani és éppígy beledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé, csak össze ne koppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett a szemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan az egész lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt, züllött napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szállt fel benne a vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete és részvéte felé, a kézfogása -215- és a vigasztalása után, oly erővel és olyan hirtelen, hogy hamar összeszedett ruháival és cipőjével a kezében mezítláb kellett kimenekülnie a másik szobába, hogy az idegen lányt fel ne költse a ziháló lélekzésével, a visszatartott, lefojtogatott, de még keseredetten birkózó sírnivágyásával, – menekült ki a másik szobába a rongyaival a kezében, félmeztelenül, mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal, mint aki az árvíz elől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a testi rongyait viszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni mindent, amit elveszített.

A szigeten hullottak a falevelek, szeptember közepe felé már olyan sűrűn, hogy nem söpörték miattuk többé az utakat. Olyan ilyenkor a sziget, mint a kedves hölgy, aki az első ősz hajszálakat még kitépdesi, de aztán bús mosollyal megadja magát a hervadásnak. Andor most gyakran sétált hosszan és egyedül, fekete ruhában, a ritkulólombú fák között, amelyek fölött borús, de világos volt az ég, mostanában mindig felhőtelen és egyenletesen világító. Hallotta az embereket beszélgetni az úton. Nem szerette a beszédjüket. A sziget őszi szépségeit évről évre mindenki újra mondja egy-egy nőnek, nyugodt felsőséggel, mintha ő csinálná azt, hogy ez ősszel ilyen szép. A sziget ezzel sokat veszít igazi barátai szemében, mint Velence, ahová lehurcolja mohó szépérzékeit minden jobban-nősült ügyvéd, – hat hétig mindenki költő az esküvője után és bekeni Velencét ezzel a -217- múló láz-állapotával, színesen piszkítja, mint a gyorsan evő éhes ember az abroszt. Így a szigetet is összesétálják az alkalmi hódítók, szelíd fényű őszi égboltját megköpik, mint a legyek az ablakot. A sziget bokor-zugai, elegánsan kanyaruló útjai és az iszapos földben túlhízlalt óriás-platánjai az egész nagy Magyarország érzelmi memóriájában milliószor szerepelnek, és ezzel már valami iparszerű szerelmi jelleget vesznek fel. Andornak főként népes vasárnapesték után az az érzése volt, hogy ezek a fák és bokrok a rájuk boruló éji csöndben úgy suttognak, mint a nász-hotelek személyzete, mikor osztozik az elutazott boldogok borravalóján. Szomorúan élt a szigeten.

Olga a déli napfényben sokat sétált Andorral a nagy főúton, amelyre minden nap jobban látszott be a megáradt sárga Duna, mert a lombfüggöny ritkult a parton. Ezt az őszi szépséget ő újnak és a sajátjának tartotta. Sokat várt ettől a hangulattól, amelybe oly bánatosan illett – gondolta – a gyászruhás, kissé megtörött hangú fiú és az ő saját nemes komolysága, mellyel szerelmesen, de magát a világért el nem árulva lépdelt a sárga leveleken Andor mellett.

A temetésen ő is ott volt. Komoly szerénységgel állt meg a sok ember közt, csak arra ügyelve, hogy legalább egyszer találkozzék Andor pillantása az övével. Mikor ez megtörtént, s ő érezte a bágyadt köszönetet a fiú szemében, visszahúzódott a rokonok mögé, az ismerősök foszladozó csoportjába. Azok közé állt, akik nem mentek ki a temetőbe, hanem a kapu előtt várták meg, míg a fekete kocsi elindul a budai ház elől. Andor ide -218- hazahozatta az öreg Aradi testét, hogy a maga házából, ugyanabból a szobából induljon el az öröklétbe, mint valamikor a felesége. Rácz Miklós ült Andor mellett a kocsiban, mikor a temetőbe mentek. A Csirke nem mert elmenni a temetésre, sok minden okból: nem szerette a halált, félt is, hogy ismerősök látják meg és elárulják Révésznek, meg alázatosságból is, – ő odadobta kis életét az Andor borús fiatalságának, de ebből nem csinált nagy esetet, úgy taksálta, hogy nincs joga rokoni szerepre a fiú nagy magánügyében. Szerénységből, okosságból és félelemből maradt otthon.

Somogyi tűrhetetlen volt a temetésen. Ő látta el Andor életében annak az embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési tolakodó, a gyász-poloska, aki az ismeretlenségből, vagy a félismeretségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben, kétségbeesetten néz le a sírban eltünő koporsóra, utolsónak szorít kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az életben, mikor az ember nagyritkán látja, mindig gyászosan köszön. Somogyi az első sorokban állt, a fekete rokonok közt, akik idegenül néztek rá, mert komorabb és intranzigensebb volt, mint ők. Elsőnek vett elő zsebkendőt, mikor a pap beszélni kezdett, és szigorúan nézett hátra a beszélgetőkre. Majd fájó arccal rendezkedett is a kocsik között, mint fekete násznagy az öröklét fekete lakodalmán. Meg-megcsóválta a fejét, mikor egyes kopottabb rokoncsaládok túlmohón rohanták -219- meg a négyüléses batárokat, a szegény rokonok örök gyászpompa-imádatával és kocsi-éhségével, mely a hosszú úton fontoskodva élvezi a városi járókelő bámulását, mikor az megáll és elandalodik a temetés láttára. Somogyi cilinderben volt és ezt a cilindert soha többé nem lehetett elfelejteni a fejéről.

Andor a temetés után hosszú és őszinte bocsánatkérő levelet írt Olgának, amire ő azzal felelt, hogy egyszer délben megjelent a szigeten és lehivatta a portással. Olga szerelmes volt, de ezt a szerelmét hátratette valahová a lelkében, s elébe bocsátotta komolykodó baráti érzéseit, anyás és asszonyos tapintatosságait, amelyekkel Andorra tisztességes családi benyomást akart tenni. Mintha hitvesi próbaidőt kellene végigszolgálnia. Keserű szívóssággal élt most már annak a konok célnak, hogy feleségül vétesse magát Andorral. Ez a vágy most már kergette őt, úgy érezte, hogy menekül Irma és Rodics vad-hitvesi életének tisztátalan levegőjéből. Szerelemről nem beszélt Andorral. Kérdései Andor testi és lelki állapotára vonatkoztak: aludt-e, volt-e étvágya, nyugodtabb-e, gondolja-e, hogy nemsokára hozzákezdhet a tanuláshoz. Ami kis részletet meghallott Andortól a magánügyeiről, azt megragadta, közös üggyé tette. Így érdeklődött a budai lakás sorsa iránt, komolykodott, hogy mi lesz a kövér Julival és ki vette át az ügyvédi irodát a kamara megbizásából. Mikor Andor néha a vagyoni dolgait egyszerű őszinteséggel említette előtte, úgy tett, mintha nem figyelne oda. Erőltette, hogy őt Andor anyagi ügyei nem érdeklik, kissé ostoba ízlésfitogtatással eltolta -220- magától a pénzügyeket, mutatni akarva, hogy ő önzetlen lelki barát, aki még talán szenved is, ha előtte a hirtelen gazdag fiúvá változott Andor anyagiakról beszél.

A szigetre mindig délben jött. Oly pontosan járt a megcsöndesedett fiúhoz, mint valami hivatalba. Mikor Andor a hajóhíd végén állva közeledni látta a déli hajót, mindig biztosra vette, mint a gyerek a zongoratanárt. Olgának ebben az órárapontos megjelenésében, mikor hintázó-hosszú lépteivel feléje jött napernyője alatt a kikötő hídján, volt valami fodrásznészerű megbízhatóság és unalom. Olga úgy jött a hosszú fahídon, hogy oldalt nézett ki a napernyő alól a delelő naptól gyémántos vízre, nem pedig keresgélve a szemével a parton várakozók közt azt, aki hozzá tartozott, – amit minden kis polgári nő megcselekedett, még az is, akit nem várt senki. Olgán kívül csak a sziget örök vendégei, az apácák néztek a vízre, mikor a hídon a sziget felé jöttek, de ezek legalább tudhatták, hogy nem várja őket a híd végében senki. Ez még mindig az a kínosan korrekt nyugodtság volt Olgában, amit azon a keserves éjszakán erőszakolt magára, mikor a körúton sétáltak, s mikor a fiúból zavaros-tüzesen láng és salak ömlött feléje. Ez – szerinte – piszkosan kitörő, de majd csak elmúló kamaszfantázia volt, ami megülepedik és kitisztul ennyi hű komolyság hatása alatt.

A Csirke soha nem jött a szigetre. A Rottenbiller-utcából elment lakni, most szép nagy szobája volt a Dohány-utca végében, a földszinten, külön bejárattal a lépcsőházból, ahol nem törődött senki azzal, hogy mikor jön vagy megy, egyedül -221- van-e, vagy nem. A Horn-palotából pedig visszadöcögött a bútorszállító-kocsi a budai lakásba, visszavitte a bútort, az öreg Aradi régi karosszékét, a vastag jogi könyveket és az asztali állónaptárt, amely most megint hónapokat késett. Andor a szigeten akart maradni addig, amíg a szállókat be nem csukják. Híre járt, hogy az idén megpróbálkoznak a régóta tervezett téli szezónnal, és lehetséges, hogy egyáltalán nem zárják be a kis szállót. Egy napon szekér jelent meg a szálló mögött, amely tele volt egyforma kis vaskályhákkal. Andor szobájába is beállítottak egyet – fellélekzett, mikor hozták. Örült, hogy talán télen is itt maradhat. Boldogtalan volt arra a gondolatra, hogy visszatérjen a budai lakásba, amelyben most már a kövér Juli uralkodott egyedül, aki elküldte a szobalányt, a sajátmaga szerény kis háztartását vezette és minden elsején pontosan megjelent Andornál a kiadásai számlájával, meg a fizetéséért.

Andor a Csirkével majdnem minden nap találkozott. A Csirke augusztusban megvalósította régi álmát: otthagyta a Moulin gyilkos éjszakáit és elszerződött a Népszínházhoz, ahol táncos kóristalány lett, harmadrész-annyi fizetésért, mint amennyit az éjjeli helyen kapott, de színházban, színházban! – színháznak volt a tagja, még az is megtörtént vele, hogy a neve a színlapra került. És nem kellett reggelig fennmaradni, és megszűnt az örökös harc az üzletvezetővel, hogy: menjen be a szeparéba az urakhoz, és miért szökött ki a szeparéból az uraktól és miért ment el olyan korán – reggel négy órakor – és mit gondol tulajdonképpen? -222-

Révész úr azóta nem is látta Andort. Eszébe se jutott, hogy Andor azért nem jelenik meg soha a Moulin tánctermében, mert gyászban van. Sokáig nem is tudta, hogy Andor gyászol, ezt a hirtelen elmaradást annak az ígéretnek tulajdonította, amit Andortól a keserves reggelen kapott a nyugati pályaudvar előtt. Tisztelte és méltányolta ezt az úri szótartást, bár természetesnek találta, mint mindenki, aki az ilyesmiből hasznot húz. Ezzel a Csirke helyzete is könnyebb lett: nyugodtan mondta Révész úrnak, hogy ő se látta Andort a pince-jelenet óta. A Csirke nyugalommal és okosan hazudott mind a kettőnek. Andornak azt mondta, hogy szakított Révész úrral. Andor érezte, hogy ez nem igaz. De a Csirke oly okos és derék lány volt, hogy Andor lassan-lassan rábízta ennek az ügynek a rendezését. Úgy tett, mintha mindent, amit mond, elhinne neki. Nem akart útjába állani a Csirke diplomáciájának, rájött, hogy csak ennek a szegény lánynak okoz bonyodalmakat, ha kamaszkodik és követelőzik. És a Csirke olyan hálás volt neki ezért, hogy érezni lehetett a háláját, minden nap, még a szerelmén is, amely egyre odaadóbbá, egyre rabszolgaibbá vált. A Csirke végleg felolvadt ebben az első igazi szerelmében, amely annyi nemi nyomorúság után áradt el rajta véghetetlen boldogsággal. Andor megszerette és kedvelte a Csirkét, néha igazán melegen gondolt rá, okosnak és mulatságosnak találta, de a legmelegebb érzése az volt iránta, mikor sajnálta. Ennél többre nem vitte nála a Csirke, dacára a mindennapos és fiatalosan teli viszonynak. De a Csirke még önmaga előtt is úgy tett, mintha neki -223- teljesen elég volna az, hogy csak ő szereti a szeretőjét. A Csirke, mikor erről gondolkozott, nagyon érett volt, tizennyolc éves kis öreg volt, okosan tudott bánni a saját szívével is. Csak akkor nyugtalankodott egy kicsit, nagyritkán, mikor előadás után, a színházból kijövet, meglátott egy-egy nagyon izgatott fiatalembert, akiről tudta, hogy valamelyik kóristalánynak a szeretője, s aki ott türelmetlenkedett a kiskapu előtt. Őt nem várta Andor soha a színháznál, ő minden nap el volt készülve arra, hogy Andor nem jelenik meg a megbeszélt találkozón. Őt legföljebb, ha Révész úr várta komoran és előre elkészített szemrehányásokkal.

Tulajdonképpen nagy kínlódás volt az, ahogy a Csirke berendezkedett. Révész urat sajnálta és azt akarta, hogy lassan szokjék le róla ez az ember. Szegény Csirke tehát csalta Révész urat, mint oly sok nő, aki nem azért csalja meg a férjét vagy a szeretőjét, mert rossz, hanem azért, mert jó. A szerelmes és tehetetlen férfi, aki végül már nem tudott mással hatni a hidegülő lányra, mint azzal, hogy nem bírja nélküle az életet, kényszerítette a Csirkét arra, hogy kímélje őt, mikor fel nem tartható érzéssel megy egy másik férfi felé. Révész úr megvárta a Csirkét a színháznál. A Csirke azt mondta neki, hogy beteg, orvoshoz jár, beteg, mint akkor régen Kecskeméten volt. A Csirke régi recepteket mutogatott Révész úrnak. Heteken át csinálta azt, hogy hazakísértette magát vele a színháztól, a kapunál elbúcsúzott tőle, becsöngetett és bement, várt egy kis negyedórát, aztán kicsöngetett és kijött. Szaladva ment ilyenkor a Terézvárosi Kávéházba, a pincébe, a -224- kuglizó mellé, a kis különszobába, ahol Andor várta. Ott ketten megvacsoráztak és aztán együtt mentek felhajtott fedelű kocsin vissza a Dohány-utcába, a különbejáratú nagy szobába.

Szegény bujkáló kis élete nem volt könnyű: volt eset, hogy Révész úr, aki végül már nem hitt abban, hogy a Csirke beteg, mindig beteg, úgy erőszakoskodott, hogy bement a Csirkével a házba. Ilyenkor a házmesternek titokban el kellett szaladnia egy kávéházba és telefonálni a Terézvárosiba, hogy mondják meg Aradi doktor úrnak, hogy a kisasszony nem érzi jól magát, ma nem megy oda. Hazugságnak ez nem volt hazugság. A kisasszony ilyenkor nem érezte jól magát, isten látja a lelkét, nemcsak, hogy jól nem, de nagyon rosszul érezte magát. Pedig Révész úr az ő egész elkeseredett életét adta volna oda, hogy a kisasszony magát jól érezze, Révész úr szenvedélyes és egyben gyöngéd volt ilyenkor. Révész úr nagyon nyomorult volt, mert valahol mélyen az úgynevezett lelki élete alsó sodraiban öntudatlanul is érezte, hogy semmi nem igaz, amit a Csirke mond, csak az igaz, hogy őt itt már nem szeretik. Ez még az ő nyomorú létében nem is lett volna katasztrófa. De azt is érezte, hogy itt már mást szeretnek. Hogy kit, azt nem lehet tudni, de nem is kell keresni, mert ez az egész kérdés oly elviselhetetlen volt Révész úrnak, hogy nem akart gondolkozni rajta. Elfordította tőle a fejét, mint asszonyok a vértől. Révész úr oly nyomorult és oly züllött volt, hogy kiirtotta magából a kíváncsiságot és most csak görcsösen ragaszkodott ahhoz a nagyritkán érvényes szabadjegyhez, amelyet a Csirke szánalma -225- és emberségessége adott neki. A Csirkét az igazi szabad-lányok feneketlen méltányossága a részvét kis szolgálójává tette. A Csirkét egy nagy és tömör emberiség köpte le egyértelmű felsőséggel, mialatt ő a szenvedő embernek odaadta egy másikba szerelmes bús kis testét, mert a maga szenvedését nem becsülte annyira, mint a másét.

II.

A temetés napján Andort a budai kerületi kaszinó egy kis küldöttsége kereste fel, hogy „a kaszinó részvétét előtte kifejezze“. Mind öreg urak voltak, az apja régi barátai, akik húsz esztendőn át ferbliztek és választottak kormánypárti képviselőt az öreg Aradival. Utóbb a kaszinó egy választmányi üléséből hivatalos részvétiratot kapott, úgy hogy illendőnek tartotta, ha egyszer elmegy a kaszinóba és az öreg uraknak személyesen köszöni meg a kerületi gyász e korrekt megnyilatkozásait. A lakásba is haza kellett már egyszer menni, ahol a temetés óta nem volt. Ezt a két teendőt egymáshoz csatolta, a tetejébe tett néhány kisebbet: a kövér Julinak és a házmesteréknek valami összeget kell adni a temetés alkalmából – és az egészet letette egy sarokba, mint a vasúti hordár az utas holmiját, azzal, hogy majd érte jön az utolsó percben.

– „Ma lesz mindez“ – mondta egyszer, mikor napos volt az idő, a nyár visszajött, mintha ittfelejtett volna valamit.

Aznap Olga az elmaradhatatlan sétán idegesnek -226- mutatkozott. Háromnegyed egy körül, mikor a fiú megemlítette, hogy ma délután elvégzi a felszaporodott teendőket, azt kérdezte:

– De igen – mondta Andor és észrevett a kérdésben egy kis gyanús mohóságot.

Még soha nem ebédeltek itt együtt. Egy órakor vagy fél kettőkor Olga hajóra szokott szállni és hazament Irmához. Andor már többször gondolt arra, hogy itt kellene tartani ebédre Olgát, de mindig visszatartotta magát ettől. „Nővel ebédelni“ – ez még mindig valami furcsa dolog volt az ő fejében, ilyesmiben önkéntelenül is a családja eszével gondolkozott. De még ennél is rejtettebben egy másik érzés tette a szájára az ujját, mikor már majdnem kimondta a meghívást: még megvolt benne a vőlegényi tartózkodás attól, hogy nővel mutogassa magát egy teli vendéglőben. Séta, az más. De ebéd, kettesben, nyilvánosan, ez sértette a lelkében valakinek a jogait, aki már nem törődött e jogokkal, de akivel titkos és jóleső kapcsolatot érzett, mikor még mindig tisztelte e jogokat. Olyan ez, mint mikor a halott holmijához sokáig nem mer nyúlni az ember: maradjon a fésűje ott, ahová utoljára tette. Végül ugyan jön az élet és fésűt és egyebet megmarkol és ide-oda rak, mégis az emberben van valami „addig is“ – és „most még egyelőre“, ami talán a jobb részéből való az embernek, a tűrhetőbb önzései közé tartozik.

De most bántotta az a gondolat, hogy ez a lány talán már régóta szeretne vele ebédelni, éppen -227- ezért a nyilvánosságért; talán megalázza az, hogy soha nem hívja.

– Örülnék… – mondta zavartan – ha egyszer… velem… talán ma délben…

– Isten ments, – mondta a lány – nem is tudja, mért kérdeztem. Azt hittem, nem ebédel itt. Már örültem.

– Hisz az nagyszerű – mondta a fiú, megkönnyebbülten, hogy így hárman lesznek.

Intett a kezével. Ez Rodicsot, az ügyvédet jelentette. És szaporán tette hozzá:

– Nekem velük kell ebédelnem és maga úgyis meglátna ott velük… azért mondom meg, mert mindjárt itt lesznek és én nem akarom…

Elkomolyodott, szinte haragos lett. Restelte, hogy az ügyvéddel ebédel itt. Andor még azt hiszi: ő hozta ki őket, még azt hiszi: be akarja őt mutatni Rodicsnak, bele akarja keverni őt ebbe az ő gyűlölt családjába.

– Tegye meg nekem azt a szívességet, – mondta – hogy ne is nézzen oda, hagyjon engem velük… hisz tudja, hogy milyen jól érzem én velük magamat…

– Megyek a hajóhoz, várni – mondta hirtelen, kezet nyújtott, jól belenézett a fiú szemébe és -228- elment. Sietve indult, de aztán beletalált hosszúléptű, komoly járásába, amiben Andor, mikor így utánanézett, mindig valami komikusat érzett.

Andor már a tésztánál tartott a vendéglő fedett terraszán, mikor a gyéren elszórt őszi ebédelők közt az egyik asztalnál megjelentek. Rodics doktort most látta először. Az ügyvéd, aki a klub bakk-szobájában és a lóversenytéren folytatott oly erős és ismert prakszist, elég elegáns ember volt. Kerek, színtelen arca a rövidre nyírt őszülő fogkefe-bajusszal joviális benyomást tett, szép szelíd kék szeme volt, kis pocakos termetére jó ruha símult. Valami puffadtság volt az arcán és az egész megjelenésében, különben rendes ember hatását tette volna. De így volt rajta valami beteges, sőt fájdalmas vonás. Az arcának a jóságossága is mintha nem lelki, hanem testi bélyeg lett volna: szívbajos embereknek van ilyen megbocsátó, szomorún-kedves arcuk. Andor nem találta ellenszenvesnek.

Olga csetlett-botlott az asztal körül, mikor elhelyezkedtek. Nem tudta, hogyan üljön: háttal kerüljön-e Andornak, mert szembe a világért se akart ülni vele. Elszégyelte ezt a botorkálást, túlhangosan és kínosan nevetett, végre is úgy ült le, hogy a profilja került Andor felé. Irma mosolygott rajta, valamit mondott az ügyvédnek s Andorra nézett. Andor köszönt, és Irmával együtt Olga is meghajtotta feléje a fejét. Az ügyvéd ravasz arccal súgott valamit Olgának, Olga haragos lett és a tányérba nézett. Olyan világosan érezhető volt a kínlódása és a restelkedése, hogy Andor megszánta, sőt szerette ezekben a percekben. -229- A tisztaságnak és az érzékeny jóízlésnek a lázadozása nyomorgatta szegény lányt ott az asztalnál. Irma hangos beszéde, az ügyvéd bizalmaskodása a pincérrel: „nézze, édes barátom“ és „gyere csak ide, öcsém“, és ahogy Irma mindkettőjüknek kiadott a tálból, ez mind gyötörte. Minden gyötörte, amit Andor megláthatott vagy meghallhatott. Szerette volna, ha Andor már elmegy, boldog volt, mikor látta, hogy feketekávét visznek neki, majd hogy hallotta a hangját, mikor azt mondta: „Kérem, fizetni.“ A fiú részvétet érzett és tartozást, amit le kell róni, ajándékot, amit adni kell. Fizetett és fölkelt. Olga éppen készült magában arra, hogy most elmegy mellettük és köszönni fog, mikor egyszerre maga előtt látta, amint odalépett az asztalukhoz és kezet csókolt Irmának. Olga meleget érzett az arcán, az első pillanatban vad kavargást a szívében, de aztán rögtön boldog büszkeséget, mialatt Andor bemutatkozott Rodicsnak és széket húzva az ügyvéd és Irma közé, leült hozzájuk, egyszerűen mondván feléje:

Rövid ideig diskuráltak, az ügyvéd kedves volt, de egyszer ezt mondta: „Olga nagy zavarban van, ne haragudj, de azt hiszem, das macht die Liebe“. Andor nem válaszolt, Olga pedig, aki csak ettől félt, sáppadtan gondolt arra a hosszú és éles tőrre, ami annyiszor jutott az eszébe, mikor Rodics tréfálni kezdett vele. Megkönnyebbült, mikor Andor búcsúzott, de boldog volt. Az oly szép volt Andortól, hogy ideült. Az utolsó pillanatban Irma túlzott mosollyal mondta Andornak:

– Kedves doktor, legyen egyszer szerencsém -230- vacsorára, mikor Somogyi is ott lesz. Tudom, milyen jó barátok.

Biccentett feléje vagy hármat a vörös-szőke fejével, s mikor már elment, őszinteség nélkül mondta:

„Mit fog hinni?“ – kínlódott a nagy fekete lány. – „Azt fogja hinni, hogy azért hívják meg, mert ők is azt akarják, hogy elvegyen, mert gazdag fiú. Azt fogja hinni, hogy én hivatom meg, Istenem.“ Nem tudta, örüljön-e annak, hogy meghívták, vagy bosszankodjék, de a lelke mélyén örült, csak nem tudta, hogy örül.

Andor a kaszinóban feltünést keltett. Az öreg urak abbahagytak egy zajos alsóst, mikor hozzájuk lépett. A legszélesebb vigyorgásból ismét gyászküldöttségi mélabút öltöttek, mikor a fiú halkan és zavartan elmondta a köszönetet.

– Ne zavartassák magukat, – mondta nekik Andor, mikor egy másik asztaltól Nagy Ervin jött feléje – méltóztassanak csak tovább…

Az öreg urak tovább méltóztattak, az első -231- percben még komoran szedve és nézve a kártyát, de mikor az osztó kezében felvillant az adú, ismét megkedvesedve és harsányan nyilatkozva egyik a másik után.

– Nem én. Csak megköszönni jöttem a részvétüket… olyan kedvesek voltak, mikor szegény apám…

– Még nem is volt alkalmam – szólt az ügyes társalgó hangján s megrázta a kezét.

– Fogadd részvétemet – mondta határozottan. Ez úgy hangzott, mint valami kommandó. Volt benne valami ellentmondást nem tűrő, a stréber ügyvédkéknek az a biztonságos kurtasága, amely a pesti életrevalóság ritmikája, ok nélkül bátor és éles, valahogy a monoklihoz illő, mintha azt fejezné ki: ha nem fogadod a részvétemet, velem gyűlik meg a bajod, sajnálom kérlek.

Ez van úgy az ember életében, hogy a piszkos iskolatárs így kitisztálkodik. Az ember sokáig nem látja az esetlen, pápaszemes, pattanásos, hosszúnyakú, alacsonygallérú, rövidnadrágos fiút, aztán egyszerre egy símaarcú monoklis fiatalember áll előtte, magas gallérral, vasalt nadrágban és az életformák oly könnyed kezelésével, mintha két jobblába volna. Nagy Ervin most már dr. Nagy Ervin ügyvéd volt, apjának, a híres Nagy Fedornak ügyvédi irodáját vezette; nemcsak a budai kerületi körbe, hanem a szabadelvű pártkörbe is eljárt a monokliját csillogtatni, hirtelen-mély főhajtásokkal -232- üdvözölni az öreg törzs-képviselőket, bátran tegezni vissza volt minisztereket, pattogtatva, hogy: „kérlek bátyám“ és „parancsolj méltóságos uram“, sőt „alázatos szolgád kegyelmes uram“. Andor megriadt, lelkében visszahúzódott tőle, mikor ezt megérezte rajta, a beszédjéből, néhány közömbös mondatából, melyek elmondása alatt nem Andorra nézett, hanem a nagyterem kártyázó csoportjai közt keresgélt a monoklijával.

– „Ez megy, előre“ – gondolta, mikor ment mellette, szinte vitette magát vele, a karjába fogózó fiatal eréllyel, az üres erőszakkal, ami Nagy Ervinnek mindenéből sugárzott: a hangjából, az ablakos szeméből, a fejtartásából, a rugalmas rövid lépéseiből, az arrogáns, felálló kis orrából, a monoklitól kihívó egész arcából, amelynek jobbfele az üveg tartásától olyanná fintorodott, mintha azon az oldalon valami kellemetlen szagot érezne.

Kíváncsi volt, hogy beszél-e Elláról. Nem beszélt. Pedig tudta róla, hogy még most is jár a házhoz. Valamikor, még amikor két üveget viselt és ijedt volt az arca, nagyon szerelmes volt Ellába. Vajjon szereti-e még most is? Tudja-e, hogy Pécsi Lajos elveszi? Mit szól ehhez? Valószínűleg semmit, valószínűleg lenézi, mert szegény lány, és mert egész fellépése olyan, mint aki nagyon megfontolja, hogy mennyi pénzzel nősül és még akkor is megválogatja a családot a karriérje szempontjából. „Irígylem, irígylem, irígylem“ – gondolta. – „Boldog ember, istenem, miért nem vagyok én ilyen?“ A kaszinó, s a hozzáfűződő sok politikai emlék most egy kicsit megmozgatta benne a régi dolgokat: a karriért, az előmenetelt, – eszébe -233- jutottak apja esti beszélgetései az anyjával, főként választások előtt, a nagy izgalmak, mikor a törvényhatósági bizottsági tagokról volt szó, a vérengzések a szavazólistákon, – ebbe még szegény anyja is beleszólt néha nagy-szelíden, soha valaki ellen, mindig valaki olyan mellett, akit ki akartak hagyni – megcsapta ez a füstös és férfihangos érvényesülési levegő, amelyben Nagy Ervin oly biztosan és oly fennen hordozott szimatoló piszeséggel járt. Aztán hirtelen, érezve, hogy most már nem marad itt sokáig, hideg unalmat színlelve szólt Nagy Ervinnek:

– Ma ebédeltem ott – mondta ez, fixírozva egy vitatkozó csoportot, ahol, úgy látszik, megtalálta azt, akit keresett, – ma ebédeltem náluk Pécsi Lajossal.

– Azt hiszem – mondta Nagy Ervin, egyre élesebben nézve a vitatkozókat és lassan elbocsátva Andor karját.

A kaszinóból hazament, a kövér Julihoz. Pénzt adott neki, külön ajándékot, úgy hogy ez kezet akart csókolni. Aztán pénzt a házmesterék számára is. Mindezt az előszobában, a fekete ónémet, faragott padon ülve, még a kalapját se véve le.

– Csak úgy… gondoltam – mondta a kövér Juli, nagyot és lassút sóhajtott, nem annyira érzésből, mint tisztességtudásból.

– Fiatalúr kérem, – szólt Juli, zavartan mosolyodva el – nagy kérésem volna.

– Az én kis lányom – mondta őszintén boldog derüvel az arcán, mikor a küszöbön megjelent egy szőke lány, szinte rémült alázatossággal az arcán, tisztán, üdén és szegény ruhájában túl-szépen, mint ápolt francia parasztlányok a kellemes festményeken, túlnagy és ijedt szemekkel, s egyenesen Andor felé ment, hogy kezet csókoljon neki.

– Hagyja fiam – rántotta el Andor a kezét, zsebredugta, és ránézett a lányra.

– Fiatalúr kérem, – hangzott a kövér Juli hangja siránkozó-boldogan – én itt egyedül vagyok a lakásban, mint egy öreg láncoskutya… tessék megengedni, hogy a kislányom itt lakjon velem… Ő majd segít nekem, nagyon csöndes lány és dolgos… Tizenhat éves múlt…

Még beszélt volna, de Andort idegessé tette az, hogy ez a lány olyan szép. A vén Juli lánya. Régen, – most felrémlett benne, – hallott otthon arról, hogy a Julinak gyereke van. De „gyereke van“ ez más volt, mint ami most itt állott előtte.

– Hogyne, hogyne – mondta. És mialatt Juli megint beszélni kezdett: – Jól van, jól van.

Juli beszélt, beszélt, az istent említette, a jóságot, -235- a boldogult nagyságos urat és a kedves mamát, miközben Andor az ajtóhoz lépett.

– Jól van – mondta Andor, az ajtót kinyitva, hogy menjen már a szapora hála elől, mikor a balkezén valami meleget érzett: a szőke kis nagyszemű törvénytelen némán megcsókolta a kezét, már ideje se volt elkapni előle. Bosszúsan nézett le rá, találkozott a pillantása a félénk szemekkel, amelyek tétova mosollyal néztek fel rá, tisztelettel, mint valami nagy hatalomra, élet-halál urára, a gazdára, akinek a jó vagy rossz kedvétől függ minden. Szinte bántó volt ez a jobbágyi feltekintés, sietve hagyta ott, ment le a lépcsőn és önkéntelenül is hozzányúlt a kezefejéhez, ahol a lány megcsókolta. Kellemetlen érintés volt ez, nem szokta meg az ilyet a keze, és egy pillanatig még az is bántotta, hogy a gyereknek ilyen merengően szép az arca és olyan puha és nedves volt a szája, mint a kis borjú orra, mikor parancsszóra és a vén cseléd siettető integetéseire kezet csókolt neki.

III.

A vacsora-meghívásra nem kellett sokáig várnia. Alig egy héttel a szigeti ebéd után Irma levelet írt neki fehérszélű orgona-szín kártyán, olyan írással, aminővel az olcsóbb cselédek írják fel a telefon-üzeneteket. Megbeszélte Somogyival, hogy együtt mennek föl. Somogyi a lelkére kötötte, hogy szmokingot vegyen, mert ő is azt akart venni: -236- mindig várt valami bűvös hatást a szmokingjától meg a frakkjától. Mikor megérkeztek, Rodics még nem volt ott, várni kellett rá. A gömbölyű Irma érzéki háziasszonynak volt öltözve: rózsaszínű könnyű selyembe, sok csipkével, szabadon hagyva telt fehér galambnyakát és valami láthatatlan mellénykével feldúcolva kebleit, amelyek valószínűtlenül fehérek voltak és kissé szorongtak egymás mellett. Drága markiz-gyűrűk villogtak rövid, de kedves ujjain, platina-karperece is volt apró brilliántokkal, túlterhelt volt a kövérkés kis kéz, a bőre nagyon fehér, a körmei túl-rózsaszínűek és fényesek, mint a kis tengeri kagylók. Jó illata volt Irmának, de még kissé nyers. Épp most dörzsölhette magára, mert még csak maga a parfüm érzett, ahogy az üvegből jött, még hiányzott belőle a női meleg, ami az igazi aromáját megadja. Kedves, friss háziasszony-illat ez; nagy vacsorák előtt az elsőknek érkező vendégek szokták ezt érezni. Olga feketében volt, de nem a régiben, hanem bizonyosan Irma egyik ruhájában, mély háromszögletű kivágással a mellén. Ez estélyruha volt, Olga vendégnek volt öltözve, ő maga kereste ki ezt a ruhát, még ezzel is jelezni akarva, hogy ő nem tartozik ehhez a házhoz.

Megmutatták Andornak a lakást. Az ebédlőasztal tele volt rakva tányérokkal és poharakkal, a közepén porcellánvödörben azalea állott, ez a szegény pesti társadalmi virág, a virágok bolygó zsidaja. Azaleát csak ajándékba lehet kapni; aki pénzért veszi, az másnak küldi. Volt már rá eset, hogy valaki magamagának azaleát vett volna? Az ebédlőn túl kis szalon volt, apróvirágos fehér -237- selyemszövetű aranybútorral, üvegcsillárkával, furcsán fintorodó aranykerevet mellett sárgaernyős állólámpával, amelyen üvegpálcikák csörögtek, fehér medvebőrrel, a sarokba akasztott előredűlő tükörrel, amelyet üvegvirágokból való halott-hideg füzér szegett körül. Keserves kis metresz-szalon volt, hideg, mint a kripta, a mit sohse fűtenek, az aranyozott fa és a csiszolt üveg döglött pompájával, ami senkinek se kell. A szalonon túl volt Olga szobája. Fehérre festett kis hosszúkás, egyablakos szoba, különös fehér bútorzattal: lekerekített szélű nagyon alacsony asztal volt benne, apró székekkel, hatalmas fehér fiókos szekrény öt óriási fiókkal, de ez is alacsony, mint a régi kommodok. Fehérre lakkozott polcok függtek a falon, üresen. Ágy helyett keskeny ottomán állt a falnál.

– Maga lakik itt? – kérdezte Andor Olgát és az ablakhoz ment. Lenézett a kis utcába, ahonnan a kavicsokat dobta volt ide fel a nyáron.

– Ez szomorú szoba, – mondta neki beavatott suttogással – Irmának nemrég volt egy kis gyereke, de csak egynapos volt, meghalt szegényke. Annak csinálták ezt a szobát…

Olga feketén és élettel teli arccal állt a fehér gyerekravatalnak ható bútorzat közt. Szép és eleven volt ma este, izgatott és szerelmes. Kissé megereszkedtek a pillái, ahogy most nézte Andort, aki résztvevő arccal hallgatta Somogyitól a félbemaradt metresz-anyaságnak ezt a rövid tragédiáját. Nagyon tetszett neki most, először látta estélyre -238- öltözötten. A fiú karcsún és feketén elegáns volt a fehér plasztronjával, mint a fecske. Büszkén nézte és valami könnyedén úriasat látott benne, amit mindennél jobban szeretett. Az érett széplányok sajátos paripa-idegessége néha gyöngén megrándította a vállát, kissé melege volt és voltak pillanatok, mikor érezte, hogy hogyan jár a vér a nyaka ereiben. Andor megérezte a tekintetét, ránézett és elmosolyodott. Mind a ketten az ablakra gondoltak.

Rodics még mindig nem jött. Irma hangját lehetett hallani, amint a hálószobában a telefonnál kínlódott. A kaszinót kérte, a komornyikot kérte, Rodics doktort kérte: ez mindig így volt, ha vendég volt. Az ügyvédet mindig telefonon kellett eljajveszékelni a kártyától. „Már elindult“ – mondták a kaszinóból az örök hazugságot, amely mögül szinte hallani lehetett a suttogó szót: „mondja, hogy már elindultam“. Irma a tükörbe nézett, miközben helyére tette a telefont, a magányos nők hálószoba-barátját, – oly sokat mond az, mikor a telefon a hölgy hálószobájában van – aztán a vendégei elé ment. Ezek a hálószoba küszöbén álltak. Meg akarták nézni.

– Oly rendetlenség van – tette hozzá minden ok nélkül, mert a szoba kínosan rendes és tiszta volt. Andor nem minden kíváncsiság nélkül lépett be a hálószobába, – soha nem látott még kokott-hálószobát. Antik ágy állt a szobácska közepén, fejével a falnak, kétoldalt szabadon. Igen magasra volt rakva, mint falun a parasztágyak. -239- Rendesen két, de most három személyre való ágynemű volt benne: itt lakott a csipkefátyolos halaványsárga takaró alatt az Irma ágyneműje, aztán a Rodicsé, aki a széles kanapén szokott aludni, ha itt aludt, s benne volt most a magasra dagadó puhaságban az Olga párnája és dunnája is. A halvány fényben, melyet a plafonról láncokon függő alabástrom-tálon át küldött egy rejtett villanyos égő, volt valami szemfedőszerű ünnepélyes szomorúsága ennek a selymescsipkés sáppadt ágytakarónak, amely három ember meztelen éjjeli nyomorát borította le némán. Az üvegektől szikrázó toalettasztalon, a hármas tükör felett bántóan erős izzólámpa sugárzott. A tiszta szobában ugyanaz az illat volt, mint az imént Irma kezén.

Andor épp csak hogy egy pillantást vethetett be a fehér majolikától, nikkeltől, üvegtől és porcellántól csillogó villanyfényes lyukba. Olga haragosan tolta el Somogyit a küszöbről és becsapta az ajtót.

– Hát még mit nem? – mondta, gyűlölettel nézve a frissen borotvált, kék-rózsaszín zsidó arcra, amely bután kérdezett valamit nagy fekete szemével. Tudta, hogy ízléstelen volt, de nem tudta, mi volt a hiba.

Vállat vont és ellépett az ajtó mellől, ahonnan a másodperc alatt, míg Andor benézett, mindenét megmutatva villant ki a kis hófehéren -240- fénylő, nikkelcsapos-kályhás, tükrös, üvegrudas gépháza a testi szerelem okosságainak, a maga nyomorult gummicsöveivel, laboratóriumos üvegeszközeivel, fehér padkáival, üveglapon sorakozó rengeteg kis bűnös patikájával. Valami szagosantúlfűtött lehellet sóhajtott ki belőle, mint egy elátkozott rab-szellem lélekzete, amely ebbe a csillogó fehér melegbe van kárhoztatva, s amelynek örök bánata valahogy összefügg a hideg-fehér és üres-halott gyerekszobával.

– Rodics – mondta Somogyi, aki ismerte az ügyvéd csöngetését. Joviális és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez a kedvtelésük: a saját külön csöngettyű-jelük, amire még a szakácsné is a fazékhoz ugrik.

A vacsoránál úgy helyezkedtek el, hogy az asztalfőn ülő háziasszonytól jobbra Somogyi ült, balra Andor. Somogyi mellé Rodics, Andor mellé Olga került. Andor az azaleától nem látta az ügyvédet, aki zajos és kedves akart lenni, dícsérte az ételt, atyáskodva csúfolódott Olgával és minden figyelmességével Andort tüntette ki. A klubban vesztett, de ezt jókedvűen mesélte el, tréfásan húzva be a nyakát Irma szemrehányó tekintete elől. Ahogy folyton Andornak töltött, róla gondoskodott, s végül még a virágot is lerakatta az asztalról, hogy a fiút lássa, – ebben volt valami szolidaritása a polgári embernek a másik polgári ember iránt, valami összetartás az idegen bohém, színésznépséggel szemben. Pedig az egyetlen igazi bohém éppen Rodics volt köztük. De ő ezt -241- nem tudta – ami főkelléke az igazi bohémségnek. Sokat evett, mindenből kétszer kért és sok alkalmat adott Irmának a háziasszonykodásra. Olgához rokoni kérdéseket intézett: „mit csináltál ma egész nap?“, meg: „hát ezt a szép ruhát hol vetted?“, meg: „ejnye, de kicsípted magad“. Ezekre Olga köteles mosollyal felelt, de mindig olyanokat, amikben ennek a bizalmaskodásnak enyhe visszautasítása volt érezhető. A Rodics tegezése metszően hangzott, de még élesebbre köszörülődött azon a sok hideg és kemény „magán“, amit Olga minden megszólítás alá tüntetően odatartott, néha oly eltökélten, hogy szinte szikrát vetett a hetyke „te“, mint a kiskés a köszörűkövön.

Somogyi evett és ivott. Eleinte még mondott egyet-mást, de aztán egyre kevesebb szó jött belőle és egyre több étel ment bele. Lassú és áhitatos falást művelt, hosszú és mélyreható kortyokat nyelt a fehér és vörös borokból. Mikor a csillagokkal telemetszett poharat lassan az ajkához emelve az utolsó pillanatban sietve hozzáhajolt a pohárhoz, olyan volt a szája, mint valami piros mágnespatkó, amely magához kapja az üvegedényt és tapadva szívja, hogy úgy kell leszakítania róla, mikor kiürül. Pirosodott, és csillogni kezdett nemcsak a szeme, a keményhúsú fényes fiatal arca is; az álla is, az ajka is csillogott, nagy fehér fogai is csillogtak, mikor mosolygott. Pirosan égett a két füle. S mikor végül a Rodics vastag havannáját duzzadt, de kicsiny szájába dugta, ez olyan volt, mintha bedugaszolta volna magát, hogy a sok meleg étel és gerjesztő ital ki ne puffanjon belőle. Alacsonyrendű embereknél -242- van a boldogtalanságába beletörődő szerelemnek egy foka, amely szereti az édes nőnél való nagyotevés mámorát. A túlzabált és beborozott test édesdeden bánatos szemet csillogtat a kezdődő részegség ködfátyola mögül. Az elérhetetlen nő jó kosztjában van valami állati rezignációra indító. Ez a nőnek is örömet okoz, mintha eredendő jósága örülne, hogy legalább agyoneszi és issza magát az asztalánál a boldogtalan, aki így mégis csak valami testi jóléten keresztül szenved feléje.

Andor bizonyos tisztelettel nézte Rodicsot, ahogy fiatal emberek néznek olyan férfiakra, akikért halálosan verseng két asszony. Sem a külsejében, sem a modorában nem talált semmi olyat, ami ezt a két görcsösen ragaszkodó szerelmet igazolta volna. Rodics is ivott, ő maga nyitotta fel a pezsgőt, szalvétába csavarva az üveget és belevörösödve a dugóval való küzdelembe, melynek célja az volt, hogy a pezsgő ne pukkanjon, a dugó csak tompa pöffenéssel jöjjön ki és az ital szerényen sisteregjen a palack szájára szorított kendő alól.

Olga keveset beszélt, keveset evett és a pezsgőig nem ivott semmit. Mikor az ételek megjelentek, úgy üdvözölte őket, mint akinek mindez meglepetés. Erősen hangsúlyozta, hogy ő itt szintén vendég. Elirtózott, mikor arra gondolt, hogy Andor talán házikisasszony-számba veszi ennél az asztalnál. Mikor Irma odaszólt neki a vacsora végén, hogy: – „Olga, nézz a kávé után“ – olyan fagyos arccal kelt fel, mint akit megsértettek. És -243- nagyon lassan, a szívében fővő gyűlölettel ment ki. Mikor bejött, komoran mondta:

– Pálinkákat adj elő – mondta Irma, úgy intve felé a szemével, mint anya a lányának.

– Sokat kérdezel – mondta neki Irma, megérezve azt a kelletlenséget, amellyel szolgált. – Vigyázz… – szólt rá. – Hogy’ fogod? Még elejted.

A földhöz szerette volna vágni, de az asztalra tette és visszaült a helyére. Somogyi töltött mindenkinek a pálinkából.

– Komoly vagy! – mondta Olgának Rodics, mikor újra szembeült vele a lány. Poharát feléje emelte, csúfondárosan mosolyogva: – Es lebe die Liebe!

– Ez az én pechem, – mondta – egy szelíd angyalé vagyok, pedig csak a makrancos hölgyek izgatnak.

A kávé is megjött, Irma is rágyújtott, füst, -244- melegség és jóllakott izzás járt az arcok körül. Andor cigarettát kínálva fordult a mellette ülő Olga felé.

– Soha – mondta ez tragikusan, de hirtelen Andorra mosolygott, mutatva, hogy nem őrá haragszik. – Szép tárca – szólt aztán és kezébe vette Andor ezüsttárcáját. Nem is volt szép, de Olga azzal a fürkésző érdeklődéssel forgatta, ahogy ők a szeretett férfi kézi-tárgyait nézik és vizsgálják, kiérezve ezekből a gyakori használattól nyert testi és egyéni bélyeget. Szeretik ezeket a tárgyakat, mintha részei volnának az embernek.

Rodics kötekedni kezdett Olgával. Volt ebben valami atyáskodó, sógoroskodó csúfondárosság, de emögött titkon és talán öntudatlanul egy kis érzéki komiszkodás a megszokott élettárs hugával szemben. Az ilyesmi néha forró szerelemmé változik és bonyodalmat idéz elő, de soha, még tisztes családokban sem teljesen mentes valami basás, hárem-kívánó, férji nyugtalanságtól. Olga kezdte rosszúl érezni magát és egyszer már rá is szólt Rodicsra:

Andornak ez kellemetlen volt, de remélte, hogy abbamarad. Irma idegeskedett, de megtartotta a mosolyát is, az okosságát is:

– Ki bántja? – mondta az ügyvéd és koccintani akart Olgával. – Ne légy olyan mogorva. Szervusz.

– Nem szervusz – mondta Olga, fanyar ízzel, mintha tolakodó huszártisztnek mondta volna Váradon. -245-

– Érzékeny – mondta Irma, elégült mosollyal fordulva Andorhoz. – De nem bánom, ez nekem nagyon tetszik benne, ő nem a mi világunk, ő arra született, hogy háziasszony és anya legyen.

Olgát elborította a vörösség. Érezte, hogy Irma szinte ajánlja őt feleségnek. Ettől félt, ettől iszonyodott, ő jól ismerte Andort, tudta, hogy eszes és figyelő, gyanakvó természet, tudta, hogy Andor rögtön kiérzi ebből a mondatból, hogy ez férjfogó mondat, tudta, hogy ez Andort elriasztja, megrémíti, – kétségbe volt esve. És Rodics most még folytatta is az Irma mondatát:

– Szervusz – koccintott vele Andor, kényszerű kedvességgel az arcán. Csak félkortyot ivott, s ezt és ennek az értelmét csak Olga vette észre.

– „Bántják itt,“ – gondolta magában – „ízetlenkednek vele, mi lesz itt még, ha tovább isznak?“

Zavarában megitta az egész pohár pezsgőt, ami előtte volt. Somogyi a ház barátja és bizalmasa akart lenni, szélesen mosolygott, felváltva nézegetett Olgára és Andorra, aztán ő is poharat emelt Andor felé:

– Szervusz – mondta és Olgára hunyorítva hozzátette: – Mindig haragszik, de ez egy kincs, ez a lány. Én mondom neked.

– Az ideális feleség – szólt, a szénsavtól felhökkenő hanggal. – Én mondom neked.

– Az bizonyos – mondta Andor és keserves kín járt a tagjaiban. Olga mozdulatlanul ült mellette, tüzesedett, mint egy karcsú fekete vaskályha, érezni lehetett, ahogy fűlik.

Rodics még egy csésze kávét kért. Most Olga boldogan ugrott fel, hogy kivihesse a csészéjét. Künn felszakította a konyhaajtót, s míg a szakácsné kávét töltött a csészébe, kiállt a folyosóra, megfüröszteni a fejét a sötét nagy udvar csendjében és éjszakai hűvösségében. Benn elhallgattak egy percre. Olga visszajött a teli csészével, és abban a pillanatban lépett be a fényes-füstös melegbe, mikor Rodics ezt mondta:

– Hidd el – mondta Somogyi, Andornak. A mellére tette a kezét: – Én mondom neked.

Olga letette a csészét Rodics elé és elrántotta a karját előle, mikor az az asztalra hajolt, s úgy akarta megcsókolni a kezét. Visszaült a helyére és Rodicsra szegezte gyűlölettől elmélyült izzású két szemét, mint két kis mozdonylámpát, amely egyre közelebb jön és amely mögött tűz és gőz forr a sötétben.

Irma érezte, hogy itt valami nincs rendben. Ideges volt és erőltetett kellemeskedéssel fordult Andorhoz:

Pillanatnyi csönd lett. Rodics kávét ivott, aztán megszólalt, új szivarja végét vágva le, éneklő hangon:

Az asztalfőről Irma szeme úgy járt Olga és Rodics közt, mint a világítótorony reflektorja: hol oda villant, hol ide villant, őrködve és figyelmeztetve, veszélyt jelezgetve. Kövérke fehér ujjaival erőlködve tört össze egy papirhéjú mandulát, az ajkába harapva, ebbe szorította bele a kínlódását.

– Ugyan! – mondta Rodics, kissé megbosszankodva – mint ő gondolta – ennek a selyemruhás cselédnek a rendreutasításán.

Komisz árulás és hazugság volt ez. Olga soha itthon olyasmit nem mondott, ami az ügyvédet erre a szóra feljogosíthatta volna. Most fellövelt benne a harag arra a gondolatra, hogy Andor még azt hiheti: ő itthon hazudik és összeszűri a levet ezekkel. Nem bírta tovább, érezte, hogy talán még egy perc sincs az az idő, ameddig fuldokolni tud a mellében a megvetés, a bosszú ezért a rosszaságért. Mintha a szívére hágott volna a sarkával ez a gazember.

– Nem vőlegényem – mondta és ijedten érezte, hogy alig hallhatóan jön belőle a hang.

– Kérlek! – szólt élesen Irma és a reflektor -248- megállapodott Rodics szemén, mint a téveteg hajón, amely neki akar menni valaminek.

A mozdulatlan Andor kínosan mosolyodott el, pillanatnyi feszengés reccsentette meg a székét. Olga kínlódott.

– Szervusz – szólt Somogyi és bizalmaskodó hunyorítással nyujtotta a poharát Andor felé.

– „Hova kerültem?“ – gondolta Andor, miközben koccintott és ivott, bár érezte, hogy Olga jobban gyötrődik, mint ő.

Olga felállt és lassan a szobája felé ment. Nem bírt most már magával. A küszöbön megállott és visszafordult. Az arca fehér volt, de a szeme nagyobb és feketébb, mint máskor. Büszkén szólt, mintha ő volna az úr ebben a házban és mindenki más csak vendég:

– Olga! – kiáltott rá Irma, a szemével gyorsan a legkülönbözőbb jeleket adva. Andor nyugodt mosollyal nézett Olgára, de megmozdult a székén.

– Kérem, – mondta elszántan és nagyon hangosan a lány – az Istenért, azonnal menjen el innen.

Andor zavartan állt fel. Érezte, hogy Olga mellett kell állania. Egész lelkében, minden ízlésével hozzá húzott, most a tűzbe ment volna érte, ezért a szép sudár gavallér lányért, aki miatta most hős és vértanú volt.

– Azonnal! – mondta Olga, rászegezve a szemét, de megcsukló lélekzettel a rövid szó végén. -249-

– De kérem – hangzott elhalóan Irma felől és csudálkozó, ijedt két szem nézett rá. A rövidke csendben Andor kezet csókolt, s a két férfi felé mosolyodott, mély és hirtelen főhajtást csinált, mint amilyet Nagy Ervintől látott a budai kaszinóban:

– A viszontlátásra – mondta, s kiment az előszobába. Ott érezte csak, milyen igaza volt a lánynak. Most, itt künn, benne is feltolakodott a harag. „Piszok népség“ – mondta magában és a villamoslámpa gyújtóját kereste. A kabátja akadt a kezébe, hirtelen magára rántotta a sötétben. De ekkor már ott volt mellette Irma, aki mögül a nyitvamaradt ajtón fény vágott be a sötét előszobába.

– Az Istenért, édes doktor úr – mondta Irma és remegve nyúlt a vállakra húzódó kabát után – dehát ezt csak nem fogja megtenni…

Belülről, a szobából, a nyitott ajtón keresztül valami rövid zaj hallatszott. És rögtön utána Somogyi hangja, amint rémülten kiáltott:

Az ügyvéd is kezdett kiabálni valamit, de ebben a pillanatban már megjelent Somogyi a nyitott ajtóban, rettenetesen szigorú arccal. Belülről vad ajtócsapás hallatszott, amire Somogyi még visszarezzent, de aztán összeharapott ajakkal játszva meg az irtózó férfit, betette maga mögött az előszoba ajtaját, és komolykodón, halk-röviden mondta Andornak:

Somogyi összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapva, mint ahogy a színpadon a nagy kellemetlenségeket szokta bejelenteni, ránézett Irmára. Aztán komoran mondta:

– Menjen – mondta Irma Andornak, most már remegve a csipkés rózsaszín selyemben. Gyöngéden tuszkolta a fiút az ajtó felé. Biztosra vette, hogy Rodics annyira gyermeknek és rokonnak tekinti Olgát, hogy visszaütötte.

Andor elhidegült kedvvel és rosszízű mosollyal a száján lépett ki a folyosóra. Mögötte bezuhant az ajtó és elsötétült az előszoba. Nagyot lélekzett a hűs éjszakából és a lépcsőház felé ment. A lépcsőházban megállt. „Mi lesz Olgával?“ – kérdezte magától. „Nem hagyhatom most itt… így…“

S ahogy visszanézett a folyosó felé, már ismét fény járt az előszobaajtó üvegje mögött és rögtön ezután nyilt és csapódott az ajtó. Olga jött ki, kalapban, az angol kabátban, utcára öltözve. A lépcsőház homályában megállt Andor előtt. Sötéten nézett rá:

Nem is mozdult, úgy nézte, közelről, belemerítve a tekintetét a fiú szemébe, mint még soha, bele akarva sülyedni egész életével, ezen a tekinteten keresztül beledőlni, belé semmisülni, elégni és ellobbanni benne. A fiú felhevült, bátran fogta meg a hideg kezét, magához húzta, átkapta, remegő -251- kézzel szorította a fejét a melléhez, hozzáhajolt, az arcába nézett, mohón mosolygott rá, egészen közelről kérdezte tőle:

A lány lehúnyta a szemét, csak a halvány arcával felelt, a mozdulatlanul váró szájával, a nagyra-feszült, mélyen és forrón szívó orrlikaival, gyorsan dagadozó fiatal mellével. Kissé megnyugodott, elpihent így. Aztán felnyitotta a szemét és komolyan nézett szét. Fölegyenesedett és eltolta magától a fiút. Ránézett:

– Te, – mondta neki kegyetlen komolysággal, önmagát gyilkolva – én szeretlek téged és most itt megesküszöm az Istenre, hogy nem akarok a feleséged lenni.

– Te, – mondta neki haldokló hangon, de erőltetve a határozottságot – én nem akarom, hogy te azt hidd, hogy… hogy én… mindent inkább, csak azt ne hidd, hogy én… téged…

Megharagudott nagyon, amért nem tudta befejezni a mondatot. Aztán rémülten szólt:

– Bolond – nézett rá Andor, felgyulladva ettől az égő-pirosan szétlángoló lány-szerelemtől, ami most gátat szakítva sütött feléje, mint a feléledő tűzvész, mikor a fekete fal lezuhan előle.

– A szeretőd akarok lenni, – mondta a lány, meredten függve tekintetével a szemén – a szeretőd akarok lenni… most vigyél rögtön el…

Nem sejtett erővel kapta el a nála egy hajszállal kisebb fiút, átkarolta a fejét, valahogy most kitört -252- belőle a nagytermetű nők vad izomereje, amit lappangó hamissággal titkolnak, amíg meg nem bolondulnak. Magához szorította, valami végső elkeseredettséggel nyomta forró száját a fiú ajkaira, olyan erősen, hogy mind a kettőjüknek fájt. A mellét hősi szemérmetlenséggel feszítette a fiú mellének és csókolta, törte a száját, szinte férfiasan, egyre szorítva, karjával szinte magához szíjazva, a lelkéhez kulcsolva a fiút, mint aki ebbe a nagy testi vallomásba fojtja rab életének keserűen felviharzó forradalmát. Szinte minden érzékiség nélkül való volt ez a halálos ölelés, mintha egy anya, akinek meg kell ölnie a gyermekét, a szeretetnek ezt a mozdulatát választaná arra, hogy megfojtsa azt, akit legjobban szeret.

A fiúban erre az övénél nagyobb testi erőt eláruló karolásra szerelmes és férfias dac lobbant fel. Szabad kezével mint szűk csontkapoccsal kapta el a lány csuklóját. Felegyenesedett, ránézett, s látta, hogy most elomlik ez a pillanatnyi atlétaerő, szemek borulnak el előtte és egy szép halvány fej csuklik meg lányos alázattal. Büszkén és diadallal szólt, halkan:

A lány szerelmesen mosolygott rá. Andor csak egy pillanatig nézte még, aztán karonkapta és vitte le a lépcsőn. Rohanva mentek le. Lenn, míg a házmestert várták, sötéten mélyedtek egymás szemébe.

Néhány lépést mentek az utcán, amíg kocsi nem jött arra. Andor az út közepére lépett, elfogta. Olga szaladva jött, beugrott a fekete szekrénybe.

IV.

Eddig egyetlen nagy csók volt az egész, mozdulatlan és a szívekig érő. A hídfőnél vágott közibük a valóság – a fiú nyugtalan lett, hogy hogy’ is lesz ez a szigeti hotelben, a portás előtt… Olgát nem lehet kitenni ennek. De Olga megszólalt, dacosan:

Andornak semmi gyakorlata nem volt az ilyen dolgokban. Végtelenül ügyetlennek érezte magát:

– Én… szállodában lakom – mondta csöndesen és érezte, hogy melegség hullámzik fel az arcán.

– Mindegy – mondta a lány egyszerűen. Ő se értett ehhez. Azt hitte, Andor túlszegényesnek tartja számára a szállodát, palotát keres, virágokat, selymeket. Elengedte neki odaadó nagy jóságában, de büszkeséggel.

A mellére bujt. Megint ki kellett szólni a kocsisnak, hogy forduljon meg, menjen tovább, a szigetre. Lesz, ahogy lesz. Mikor a hotel előtt kiszálltak, Andor azt gondolta, hogy ha a portás egy -254- szót szól, leüti. Véresre veri. Bátran csöngetett be és most már semmi zavart nem érzett. A portás jött, kinyitotta a kaput, mélyen köszönt és úgy tett, mintha Andor soha másként nem jött volna haza, csak hölggyel. „Úgy látszik,“ – gondolta a fiú – „csak holnap fog szólni.“ Azt már nem bánta. Felmentek az emeletre, ott előre sietett és kinyitotta a szobáját, felsrófolta a villanyt. Olga úgy ment be, mint ha itt lakott volna. Körül se nézett, letette a kalapját az asztalra s levetette a kabátját. Mikor Andor bevette a kulcsot és belülről bezárta az ajtót, odanézett egy pillanatra. De nem szólt egy szót sem. Nagyon el volt szánva. A sarokban, a kis vaskályhában a vége felé járt a tűz, amit este raktak benne. Olga odament, letérdelt a kályha elé és kinyitotta az ajtaját. Bársonyfényű szürke-vörös parázs sütött az arca felé, de állta, nézett bele. Aztán a fa után nyúlt, ami a kályha mellé volt rakva szép rendben, és gondosan tömte meg a kályhát a rövid hasábokkal. Annyit rakott belé, amennyi csak belefért. Pedig nem volt hideg a szobában. De Olga fázott. Fölkelt és megfordult. Andor a szoba közepén állott és nézte, majd feléje indult és gyöngéden megölelte. Elfogult volt, most igazán nem tudott mit mondani. Ennek valami erős íze volt, ennek a nagy, idegen fekete lánynak az ő életében. A tízforintos szerelmek szultánt csinálnak a húszéves fiúból, a menyasszonnyal való bevégzetlen szerelem pedig nem állítja kérdések elé. Most nem tudott mit csinálni ezzel az úri külsejű, úri modorú lánnyal, aki gőgösebb volt, mint egy grófkisasszony és izmosabb volt, mint ő. Asszonyos volt a fekete selyem estélyi -255- ruhában, szerelmes és forró, a végletekig elszánt. Úgy nézett a fiúra, hogy annak kell mindent tudni, annak kell most valamit elkezdeni, ami égig-sikoltó és rettenetes. Úgy nézte, mintha a szörnyű és felséges titkokat kettejük közül csak a fiú tudná, aki most valami középlény a hóhér és a félisten közt. Mikor az gyöngéden átkarolta és ránézett, rettegve-fürkészve mélyedt a szemébe. Minden mozdulatát szívdobogva figyelte. Tűrte az ölelést és figyelt, hogy különbözik-e ez már más öleléstől, nézett, fülelt, félt, – vajjon ez már kezdete-e valaminek. Végigzongorált rajta az a kíváncsisággal vegyes halálfélelem, amit csak a nők ismernek.

A fiú gondolatok nélkül nézett a szemébe. Az ő szeme nyugodt és bánatos volt, a lány szeme sötéten, de nyugtalanul feneketlennek tűnt előtte, tele alig látható villódzással, a perc milliomodrésze alatt is száz meg száz változással. Ez mind csalódás, mert a szem maga mozdulatlan és mereven egyforma ilyenkor, csak a szemhéjak nem állnak nyugodtan, mint az ember hinné, hanem finoman remegnek, ahogy a vér fel-fellüktet bennük és ahogy a gyors gondolatok arra rohanva meglebbentik őket. Így borulnak és derülnek a szemek hajszálnyi árnyékkülönbségek alatt villámgyorsan, színt, formát, fényt változtatva annak, aki közelről és komolyan mélyed beléjük. A fiú lassan eleresztette Olgát és a szekrényéhez lépett. Cukrot vett ki belőle és letette a lány elé az asztalra. A lány ezt is kíváncsian és kérdő arccal nézte. Minden idege a fiú mozdulatait leste, de reflexmozdulatokra készen, mint az ideges vívó, aki az ellenfelének még a szemhunyorítására is megmoccantja -256- a kardot, amit az arca előtt tart. A fiú leült egy karosszékbe.

Most, mintha szünet állt volna be a vívásban, megnyugodott a lány. Fellélekzett, a tükörhöz ment és megigazította a haját. De csak azért, mert mohó kíváncsiság fogta el, hogy milyen lehet az arca. Meglepődött, hogy milyen halvány. Elfordult a tükörtől és leült egy székre, amely az ágy mellé volt állítva. Szembenült Andorral és mélyen lélekzett. Andor odament hozzá, mellé állt és szelíden magához ölelte a fejét:

A ruhához szorított fejével intett nemet. A fiú meleget érzett a torkában, s már a kimondás pillanatában érezte, hogy megint ostobán esetlen:

Megint nemet intett a fejével, de vadul, sokszor. Egy szót se szólt. A fiú lehajolt hozzá, átölelte a vállát és vadul csókolni kezdte, haraggal a saját ügyetlensége miatt, és végül is brutálisan feltámadó fiatal férfiassággal. A lánynak hideg ment végig a gerincén, most rögtön megérezte ennek az ölelésnek a hirtelenségében és tapintatlan támadó erejében, hogy ez már az, de megkönnyebbülést is érzett, mert most már ösztönösen védelemre rándultak a tagjai. Megnyugvás szállt a lelkére, mikor látta, hogy amit ő nem tud, azt a szűzi test elvégzi helyette: ösztönből feszíti el magát a fiútól. A karjai emeltyűkké váltak, az izmai játszani kezdtek, mint mikor egy szép gép lassan és okosan megindul, és ő nem tett egyebet, mint bámulva nézte ezt, mint aki a gép előtt áll és gyönyörködik a tökéletességében. A nyaka hátrafeszült, -257- a térdei egymáshoz nőttek, a jobbkarja a fiú álla alá nyomult, a balkeze a fiú homlokára tapadt és hátrafelé szorította azt. És a nagy ereje nyugalmat öntött el a szívén, és már ebben a percben végleges bizonyossággal tudta, hogy nem adja magát oda a fiúnak, itt vele baj nem történik, és hogy minden bolond elszántsága és legkomolyabb akarata is hiábavaló, mert ő nem született erre.

A fiún érzéki gyűlölet áradt el erre a nagy ellentállásra. Gyöngédtelenül, szinte durván ölelte át a nyakát, miközben az egyik kezét csontos ujjaival átlakatolva lassan fordítani kezdte, önkéntelenül használva ezt a diákos birkózó-fogást. A lány felkiáltott a fájdalomtól, s ekkor ő megcsókolta, mintha soha többé nem akarná a száját levenni róla, a lány fogait érezve tolakodó ajkai alatt, és most egész lényében türelmetlen haragra gerjedt, mikor megérezte, hogy a lány el akarja lökni magától.

A szék most eltört alattuk és ahogy a lány ültéből a földre rogyott, magával rántotta a nyakába kulcsolódó fiút is. Mikor a fiú a földön az első ijedtségre eleresztette, rugalmasan ugrott fel, talpraállott. Előbb állott, mint Andor, aki még térdelt egy pillanatig és csak úgy kelt fel. Lihegett. A térdét porolta. Olga védekező daccal állt két lépésnyire tőle, hátrahajló felsőtesttel, nyiltan tekintő szemmel és kipirultan, de derűvel és győzelemmel az arcán. Andor most nagyon ellenszenvesnek, sőt gyűlöletesnek találta. Fáradt lélekzéssel nézett rá, aztán megint a térdét porolta és ezt mondta:

Az ablakhoz ment, kinézett a sötétbe, hátat fordított neki. A lány arckifejezése meglágyult, a pillantása tétova lett. Eláradt benne a nagy szerelem és most haragudott magára. Mintha a teste egy másik Olga lett volna, aki az ő akarata ellenére védené őt, s aki kérlelhetetlen, mint a túlbuzgó házőrzőkutya, aki kétségbeejti a gazdát, mert nem lehet a vendég mellől elparancsolni.

Leült a szék romjai mellé, az ágy szélére. Egy perccel előbb még ez a hely olyan irtózatos és lehetetlen volt számára, mint az égő máglya vagy a feneketlen hegyszakadék. Most a nyugalom közömbösségével ült oda, mintha máshova nem is volna biztonságos leülni. Ő volt az úr és a házigazda ebben a szobában.

– Ne haragudjék rám – mondta és lesütötte a szemét. A fiú az ablaknál állt. Meg se fordult, úgy felelt:

Andor eljött az ablaktól, a régi helyére ült, a karosszékbe és rágyújtott. Az arca keserű volt és a szemöldökei közelhúzódtak egymáshoz, mikor a cigarettát szívta.

– Én nem hívtam ide – mondta halkan, megpöccentve az ujjával a cigarettát az első szippantás után, amikor még nem is lehetett rajta hamu.

Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan. Ettől nekibátorodott:

– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön akarta. -259-

– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja Isten, mit akart tőlem.

– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem vannak céljaim.

Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett, aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a kezéhez:

Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete rámából.

Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt, mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a kezét, -260- mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal állt meg előtte:

– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent Isten… Istenem…

Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is… tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az arcát a két kezével.

Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta, hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó -261- hatást tett, mint valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút, hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni.

Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott, olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt, széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra. Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt, a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve, még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt.

A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, -262- mert az ablak négyszögében meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában, lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját. Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon. Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek, aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt. Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl, a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva, talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nem csillogott a csatt, a vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszett el a sarok sötétségében. Az a gondolat, hogy ez a -263- másik lény most letörölte a gondjait és nyugalomba feledkezik, felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és izgalmak elől visszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja most előjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedett tagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek az embereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát és életnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egy kávéház pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán még most is várja egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje a város szemétjének, egy kopott kis ruha és kopott kis élet… És minden piszkos és minden kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalami friss: az egészséges lány nevető arca valahol még messzebb, ez az egyszerű fiatal élet, ami egyszer már az övé volt. Ez a derült szőke fej, amely mögött most vékony ajkait dacosan összeszorítva és szúró-szürke szemét a távolból is hidegen erre-szegezve áll egy sovány sárga ördög, aki szívósabb és hatalmasabb, mint ő most ezzel a mély fáradtságával. Most azt is érezte, hogy még a küzdelem alatt se kellett neki ez a fekete lány, aki itt alszik. Ezért nem tudta a végletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem kellett neki, nem tudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai nincsenek itthon, másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi kertek körül, amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek, a lélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét érezte most, ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével és mind a sok elmúlt ittas, önfárasztó, -264- öncsaló éjszakával, amibe elbújt a cselekvés elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehér ingmellével egy elmúlt bál kisöpört szemétjének érezte magát, de közben folyton és egyre jobban érezte, hogy lankad és álmosodik. Az önkínzásai mögött a saját maga ravasz mosolyát kezdte látni, amint kajánul örül, hogy az önvádak mindjárt el fognak hallgatni, mert a test álmos. És így valahogy lebegve még egy ideig a kínlódás és a vigasztalódás közt, lassan elaludt a kihűlt szobában, amelyből eltűnt az a kevés derengés, ami még az imént homálylott benne, mert a messzi világos csík elborult, felszívódott az ég homályába. Csöndesen esni kezdett az eső.

Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján, a hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt és a Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, – gondolta magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mert ezt mondta neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogy valahová meg van híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. A Csirke neve ma rajta volt a Népszínház színlapján, az utolsók közt, mert volt egy szava is. Népszínművet adtak, a Csirke piros csizmában jött be a lakodalmas néppel és a sor legszélén rúgta a balletbe oltott általános csárdást, félénk mozdulatokkal, mert nagy volt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer csak elhagyja a levegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz -265- és az ujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“, mialatt a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkereste azt a sort, hogy: „Vége 11 óra előtt“.

– Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve, hogy a Csirke valaminek örül.

Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort ne várassa a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előtt Révész úrtól, benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag a biztos távolba, aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötét utcákon a kávéház felé. Sétálva indult Révész úrral hazafelé, már az első percekben elmondva mai folytatását az ő kis hazugságregényének, amivel Révész urat távol tartotta magától:

– Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházba kerülök.

Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; ő hosszúkat lépett, mint megfontolt emberhez illő.

– Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Már annyiszor mondtam…

– Igazad van, – sóhajtott a Csirke – végül mégis csak ez lesz a vége.

Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabb hosszú haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valami tartalék lebegett még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni a takarékból, amíg a meglevőből futja. A tanár különben is szigorú lesz, ezt elhatározta már régen, a tanár nagyon össze fogja szidni még azért a ritka jóságért is, amit Révész úrral szemben tanusított, -266- a tanár meg fogja őt ijeszteni, a tanár azzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úr átkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatt történhetik meg a végleges szakítás.

– Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Ma félháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon.

Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyre kevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirke okosságból hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülő gondolatcserével vékony szálak szakadoznak köztük, minden hosszú hallgatással messzebb kerülnek egymástól. A Csirke azt se bánta nagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást olvas ki, mert a Csirke már tudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem bánta, ha ezen a néma és egyszerű módon is hozzászokik Révész úr a gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell mondania róla.

– Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de már voltunk ott fél négyig is.

– Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módján benyujtotta a hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már, visszamosolyogva feléje:

Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még meg szokta várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lány lebocsátja a redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most is így volt. Aztán elindult lassan a város felé. Már többször megtörtént vele, hogy két-háromszáz lépésnyi út után megállott és vissza akart menni a ház elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé, ütögette a botjával a gyalogjáró szélét, visszanézegetett, harapdálta egy kicsit a száját, aztán kínlódva sóhajtott egyet és tovább ment, a botjával taktusra suhintva egyet minden második lépésnél. Az volt az érzése, hogy ha egyszer megbújna valahol a túlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben, ahonnan szemmel lehet tartani a Csirke házának a kapuját, és ott türelemmel várna, egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun. Azt gondolta, hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem egy lakó megy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába, amiben annyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nem lehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csak ott állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágja a szívét, még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?…

Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha ő személyesen ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengése fenekén ez mindig -268- megjelent homályosan, de ő mindig elhúzódott, mint a babonás ember a kúttól, amiben meglátta a maga ijedt arcát.

Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan el is indult visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csak éppen, hogy talán ma érett meg benne az elhatározás. Eleinte tétován lépkedett, de aztán, hogy belejött a járásba, már eltökélten ment. Jóval a ház előtt átváltott a túlsó oldalra, onnan átnézett a Csirke házára, mikor elhaladt előtte, és elment az utcaszögletig, ahonnan még jól látszott a kapu. Itt befordult és a sarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű volt. Nem kellett állandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy kicsit a kapu előtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly módon, hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába, okvetlenül meglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu előtt. Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét lépést tett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodni kellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelben állott meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt, míg a házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egy negyedóra. Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindig kinézett a Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se járt arra. Mégis, mikor egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödik lépést tette a keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogy egy kapu csukódik. Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott, megdobbant a -269- szíve, annyira ráismert a Csirke kapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta magában a másodperc alatt, míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna észre, hogy valaki vár a kapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az érzéssel, hogy lekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott, aki már elhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt az alakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse, csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szapora kopogásáról.

Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősen aprózta a lépést. Mire Révész úr az első meglepetéséből felocsudott, már oly messze járt, hogy nagyot kellett volna kiáltani, ha valaki meg akarta volna állítani. Ez a valaki azonban nem Révész úr volt. Amint felébredt az esze a bámulásból, elindult utána, nem azon az oldalon, ahol a lány ment, hanem a másikon, szorosan a házak tövében, de élesen figyelő tekintettel, hogy el ne veszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész úr távolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldöz valakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt, hogy az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyan fáradtnak mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartani a távolságot mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna, csak állva siklanék előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt. A sietéstől nem ért rá Révész úr gondolkozni. Csak foszlányok rebbentek fel benne, egy-egy pillanatra, de mintha rájuk szólt volna: -270- „hagyjatok, most sietek“ – elfeküdtek, minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem hozzá jöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyen hamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett a térdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, az az elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egy tolvaj lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hova megy?“

A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosan ment utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek az utcának egy kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirke egyszer visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg a fiatalembert. Megint nagy utca következett, ezen megint befelé sietett a lány, aztán átvágott a kocsiúton és egy egészen kis utcába fordult be. Mikor ebbe az utcába Révész úr lassan bedugta a sarokház mögűl a fejét, látta, hogy a túlsó végen a Csirke megáll egy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg bement a házba, csak akkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon, a falon. Aztán lassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette észre, hogy a kis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak, amelybe a lány becsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos volt, a Csirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó és lépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházon átjárni.

Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában. Most mind egyszerre felszálltak -271- benne a gondolatok, előbb egy, kettő, aztán nyomában az egész raj, mint a verebek, mikor kocsi jön. A sok férfi, akinek a neve kavargott a fejében, lassan elhomályosult mind, csak egy maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós, aki mindig oly gorombán tréfált a lánnyal, s akihez a Csirke oly közömbös volt. Most ezek a gorombaságok és közömbösségek mind új színt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe jutottak, le voltak leplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a Csirke. Igen, mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind ilyen volt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz kedden és pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt. „Vagy tévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte a színlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta a sárga, a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja. Hogy lehet ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladt a körút túlsó sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében, mikor a szerkesztőség számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt: hideg és vizes volt.

– Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem, Somogyi úr kérdezteti a nagyságos -272- urat, hogy meddig tetszik a redakcióban maradni.

Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nem Rácz. Ekkor Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében, mint ahogy a nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött, elhelyezkedett és azontúl nem volt töprengés. Itt egy rettenetes, régi, nagyon ügyes csalás van, hónapok óta, csalás, amit nem rövid hazugságok takargatnak, hogy itt-is, ott-is kilássék a lába, hanem amit a fekete hallgatás tökéletesen fed, mint minden igazi nagy gonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy bűnösnek tűnt fel előtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet fogta el. Az érezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és ott egyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kis utcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartott az, hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egész dologtól, pfuj, otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozogni kezdett benne az igazi természete: utánajárni a dolognak, kideríteni, botrányt csinálni, és ebben a botrányban visszaszerezni a lányt.

Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme. Andor bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét. Tehát le kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert a pincérek biztosan ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik. Itt kell lemenni, azon az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett, aztán bement, -273- egyenesen az udvari kávéház-bejárat felé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy csörömpölés volt a tüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek a kis kávéházi konyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar, ahol vadul siet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a zsivajban az állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két kapuciner, egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a füstködben álló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó emberfejek. Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső felé és lepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivaj elhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította meg a lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizón túl volt a szeparé.

Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettek ott az ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Az a gondolata támadt, hogy ott benn sötét van és azok némán szerelmeskednek. Erre lecsuklott a feje, mintha le akarna esni a nyakáról. Érezte, hogy a nyakának semmi ereje sincs; mint a döglött libáé a konyhában, olyan a feje. A füle halkan zúgni kezdett és mintha eldugult volna. Erőtlenül ment egy faragott padhoz és leült. A hallása lassan kitisztult, de az irtózatos csönd tovább kínozta. Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna valami a szeparéban. De ez még borzasztóbb volt. Révész úr olyan rettenetes helyzettel állott szemben, hogy egyszerűen nem tudott mit csinálni. Elmenni, erről szó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak közelíteni -274- is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni a fájó fogideghez. Ehhez a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályos alagútján üres tekintettel nézett végig. A vége a sötétbe veszett, mintha messze a föld alá vezetne, mint valami bánya. És köröskörül fojtott némaság. Csak fönn, falakon át tompultan, az az állandó, örök halk zörgése a messzi konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagy talán nem is ide jött a Csirke?

Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől. Valami kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról, mint madár a vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem, mintha álmodnám, mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment a kuglizó vályúja felé, ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymás mellett és lenyúlt, a kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt, mintha kőből lett volna. „Ha ezt most teljes erővel a szeparé ajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé nézett. Tán be is szakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér szállt fel kihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint végignézett a homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben bujkálna a nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az egész teste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilaj erőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele, aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötét pályára, hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén a golyó nekirohant a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódott a csatornába és onnan sietve gurult vissza feléje, csattant -275- egyet a többi golyón és megállt. Révész úr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett, meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant, mintha szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza, mint az engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úr feltűrte a kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, mint a nekibuzdult tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót, másodikat vágott utána, aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót, sietve kapkodott újabb és újabb golyók után, hogy a mennydörgés el ne hallgasson egy pillanatra sem, nekihevülve dolgozott, mint valami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült cigány, úgy, hogy elállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob dörgött és dobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a másik után durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-oda ugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehet kihozni ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíve minden keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát, mint a prímás a hegedűjébe.

A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerre meglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva néz rá. Elszégyelte magát.

És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének -276- kellett lennie. Révész úr hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be a pincér mögött az ajtó, mert ő visszanyomta. Belépett a szobába.

A Csirke egyedül ült az asztalnál feketekávé mellett és ujságot olvasott.

A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révész úr egy székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nem volt meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy a fiatalemberre nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egy óra óta ült itt egyedül, rég megvacsorázott és most éppen a vezércikkét olvasta az estilapnak. Azért a vezércikket, mert kétségbe volt esve Andor miatt. Andor nem jött és ez nem lehetett más, mint visszatérés a menyasszonyához, akiről már mindent tudott a Csirke, annyifelé szaglászott és faggatózott Andor barátai közt. Az ujságban tehát minden cikk fájt. Minden cikkben volt valami, ami neki szólt. Valaki meghalt: meg kellene halni, ezt nem lehet túlélni… Színház, a színdarabok címei: mind Andor és ő, vagy Andor és az a másik… A hirdetések: lakások, amilyenben most Andor is van… Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten… Képviselőház: Andor képviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A vezércikk címe ez volt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem értett, végre megnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy vesszük. Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“ sem érti, mikor bejött Révész úr.

– Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden -277- bevezetést, mintha az most nem is volna fontos, ami a hazakísérés óta történt.

A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb baja volt neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nem félt tőle, érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keserves órájában.

– Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majd csak jön.

Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andor eddig nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárult külső nyugalmához, ez az előérzet.

És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédült erre a szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegen betűket. Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leült elébe. Előbb a nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken és sokáig úgy meredt a repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszú ideig mindenik a maga szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilökött szerelmes ősi ostobaságával, szeliden -278- mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a keringőt, amit akkor játszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke táncra kérte Andort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik cikk az ujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta, lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miért játssza.

Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint a pincér jött be és kérdezte a Csirkétől:

– Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egy pillanatra se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úr olyan későn jön?

– Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt itt szokott lenni.

A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtett a régi tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongora szólt és senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üveg pezsgővel, kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóra állította.

– Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. – Hagyja abba. Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával.

Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. A valóság nagyot ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgy el volt fáradva, úgy ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem is hitte, hogy ezt így el lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogy mikor a Csirkére nézett, egészen -279- idegen arcot látott. Meg akarta mutatni, hogy nem izgatott:

– Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Maga szerelmes az Aradiba és itt szokott vele találkozni.

A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úr miatt, hanem a „minden este“ miatt. A „minden este“ másként hangzott őbenne, mint Révész úrban.

Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányolta ezt a gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátás lehetőségeit. Kínozni kezdte:

– Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki az egész pohár pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni.

– Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább állj mellettem, mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod, hogy senkim sincs… gyere ide…

Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme tele lett könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egy széket, leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére a fejét.

– Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon, lebiggyedő szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Most megint halálosan szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerette volna másért való szerelmes betegségében, a nem hódításra született férfiak átkozott gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőt ridegre vált: lágy szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely már csak a külsőségekre vigyáz, belül rothadt, mint a könnyű alma.

Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlen önzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesik nekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőle mást, mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut, hogy az éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett a részvét és a jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsa a férfi-önvádat, a szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révész úr fájóan szépnek találta, hogy ő most jóságos.

– Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta -281- a keblén a lány – ez visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élem túl… ez borzasztó…

– Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradj mellettem…

Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadt szájával Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akarta csókolni ezt a szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kis mozdulattal kitért előle és ő csókolta meg az arcán.

Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirke megkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott is egyet a pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbe és két ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszú hallgatás után azt mondta:

– Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy -282- olyan súlyos, furcsa ember… azt se tudom, kicsoda… legjobban szeretnék szabadulni tőle, ha bírnék… nem való ez nekem, én ebbe tönkremegyek…

– Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét, nyelt egyet és kedves-kérlelően mondta:

– Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csak azért, mert most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen…

– A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogy Révész telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Ha kidobom, legyen meg rá az okom. Drága Károly.

Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy a lány meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdett beszélni:

– A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt, aztán a budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ott van-e.

– Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogy nem telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirke utána nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás volt neki. Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírva az arcom“ – mondta magában – „most már ne is jöjjön.“

– Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nem telefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és a telefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztán erélyesen mondta:

Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott. Le se vetette volt a felöltőjét.

A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révész úrnál sincs. Andor itt havonként fizette a számlát.

Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentek keresztül, a kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafelé azokon az utcákon, amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lány és mögötte Révész úr. A Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esett az első szó, mikor megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt.

– Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva az elkínzott arcot. – Most menj szépen haza.

Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak, -284- aztán a földre nézett. A Csirke nyugodt és közömbös volt.

– Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszan nyomta a csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezet fogtak.

– Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga felé húzta, az arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úr most megint a Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lány odatolta a szája elé kis arcát és várta a csókot. Mikor a kulcs hallatszott, Révész úr megérintette a Csirke arcát, szerette volna hosszan és nagyon megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bement és a házmester becsukta a kaput.

VI.

Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakot kinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fák felől. Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnap frissen vetett ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett, mert a feje egyetlen erős nyomot hagyott a sima párnán. Síró testének a negatív lenyomata előtt állt egy percig Andor, aztán, mintha nem szeretné ezt a látványt, gyöngéden ráütött a párnára, amely az első ütésre kisímult, elfelejtette a súlyos és forró fejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és végignézett a smokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből, feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnya báli maradék volt ez a -285- jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy, megfürdik a jó langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik az ágyba. Csak rövid percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődés az iránt, hogy mikor ment el Olga, hova ment, mit fog most csinálni: kibékül-e az ügyvéddel vagy világgá megy. Álmosság és a nem kellemetlen törődöttség érzése vett erőt rajta. Kibámult a nagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul fürödtek a fényes őszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat, mint az öreg emberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó világításban: a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak egyetlen fa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld lomb-maradékot nyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé, szinte kérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját és bütykös ujjait a szép-fényes úridámához.

– Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón a nagyságos urat.

– Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna. – Igen, tudom.

Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogy mit, csak önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát. Túl-közömbös volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesen jár. -286- A zsebébe gyűrte a cédulát, únott arccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy kérdezte, félvállról:

– Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztán elfelejtette, hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel a lépcsőn, be a szobájába és ott újra megnézte a cédulát. A portás írásában önkéntelenül valami Turnovszky-írást keresett, sőt talált is egy-két betükötést, ami az Elláéhoz hasonlított. Ilyen semmiségekkel tolja el magától az idegrendszer a közeledő gondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy időt nyerjen, kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék.

– Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogy mit látott rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“, visszatette a zsebébe, levetette a házikabátját és megint nem tudta, hány óra. De vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót, friss fehérneműt szedett elő és az új sötét ruháját rakta ki. Első érzése, az első gondolat, amely betört védekező szívébe, az volt, hogy a lány látni akarja, Pécsi ki van dobva, őt szereti, mindig is őt szerette, „hogy is lehettem olyan ostoba, hogy ezt nem tudtam, négyéves szerelem nem múlik el egy hét alatt, hiszen nálam se múlt el…“ A boldog izgalommal együtt, ami így rátört, már ébredezett benne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt azért, amit eddig szenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a piruló -287- lány előtt, már úgy szakadt és zuhogott az életébe gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjú boldogság, mint a felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipen a száraz mederbe, – a gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazó életébe, hogy aztán ott üdén vágtasson tovább, megráncigálva a parti bokrokat. „Vizet, angyalom, friss vizet“ – kiáltott vígan a szobalányra, két ujja közé csípte az állát, aztán tolta magától, otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit elkap és visszaugraszt. „Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek – „te jösz ma velem“ – majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét szekrénybe, új szinek után kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott ki: „Te leszel az, te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az kipakolt a mosdóján: „gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét, mikor szappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy hallotta a dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy szebbet találjon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal: „te se kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagy a legtisztább, te jól viselted magadat“.

Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelme megvárni. Gyalog vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz. Puhán járt a hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki a fák alól az aszú gyepre, amelyen mint kis tükrök, az esővíz-foltokban égdarabkák világítottak. Gyorsan és örömmel ment, az egyik pillanatban elhatározva, hogy leborul a hű lány elé és elébe önti a szerelmet, mint valami zsákból a kincset, -288- oly dúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik pillanatban gőgösen mosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az arcán, de már meg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány aggódó szemét meglátta.

Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Máté volt, a ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával, pislogó kis szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andor előtt:

– Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, de aztán türelmetlenül mégis visszaszólt:

– Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta és ment a Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap után hallgatták itt őt, amint kimeredt szemmel mormolta a perrendtartást, néha hosszan megállva, a kis lila, fehér és rózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra kezdve, mintha nekik mondaná a keserves jogi szöveget.

„Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelé sietett a hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza is nézett rá. Szomorú látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben, Pesten. És az a fájó-vágyó pillantásuk, amellyel soká kísérnek minden arramenőt; úgy néznek utána, mint kórházkert rácsa mögül a beteg…

A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Az ujságírók csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekek jöttek, ezek legtovább -289- hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka: gyerekkocsik, finom, lakkos fehér kis bádogágyak magas pókháló-kerekeken, bennük hanyatt a kisgyerek, amint lebiggyesztett szájjal komoran néz felfelé, összehúzott szemöldökkel, mintha németül számolna magában. És megint jött az a magános, erőteljes, már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan mindig a magas cipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki mindenkire oly púderes-haragosan néz körülárkolt nagy szépasszony-szemével. Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de Andor egyikkel se mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy elmulasztja Turnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta, amint a Petőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki a szemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal.

– Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a „halló“ átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“ közt; zavartan hangzott, de magától jött.

– Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam, de nem akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam, hogy otthon talállak-e.

Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogy Andor várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta. A hirtelen, csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyott benne. -290-

– Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide a kis utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket.

Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor a kis utcába befordultak. Komoly volt az arca.

A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel, mint az ítéletek az „Őfelsége“ szóval.

– A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kér téged, hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és neked meg elhozom a te leveleidet.

Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszer várakozó arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elég feleletnek, ez inkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „hallottam“. Megálltak.

– Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt óta menyasszony, és most… hát most már azt neki vissza kell kapni.

Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt a tárca, mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartotta a tárcát. Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet.

Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volna innen azzal az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy még itt volt és még talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az, hogy a levelek visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez a késlekedés már szinte szándékos, ezt érezte Andor, mikor azon tünődött, hogy most még mit mondjon. Mintha egy dacos gyerek visított volna a szívében, aki nem akarja odaadni azt, amit követelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen fogta a levélcsomót, valaki más toppantott benne akaratosan és teleordította az agyát a „nem adom“-mal.

– Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, mintha nem is ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértett szívében annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta.

Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartan helyesbbítette: -292-

És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsó találkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe az egyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt, amivel talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is. „Nem engedem“ – mondta magában és olyan szívósságot érzett, mintha minden izma drótkötélből lett volna.

– Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele, személyesen akarom átadni neki a leveleit.

– Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… a szigetre telefonáljak?

– Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól, a telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be a kávéházba, telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ.

Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kis utcában. „Össze van bennem törve minden“ – mondta magában és tűrhetetlen nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépés után a kávéház ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ – gondolta és csitítgatta magát -293- belül. Egy Thorgott nevű fiatalember fordult be a kis utcába, az apja volt irodavezetőjének a legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt egy télen a budai jégpályára.

Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött a kávéházból. Andor elébe ment a kocsiúton:

– Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Duna felé, Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt.

– Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer a telefonhoz. Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki. Szóról szóra így mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsó kérésem hozzá az életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztán soha többé. Átadom a leveleit és aztán soha többé. Értetted?

Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit -294- csináltam“ – gondolta Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte a kávéházat. Még lehetett volna Iván után kiáltani. De nem szólt. A kávéház ablakában egy idősebb úr tojást evett pohárból, a balkezével az álla alá szorított egy kis szalvétát és nagyon odafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte, elibe is ment szűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen élesen?“ – kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“

Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne. Tehetetlen volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenet villant meg előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót és elégedetten megy vissza Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“ után. Most gyerek lett nagy kínlódásában, átadta magát a gonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve semmivel:

– Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menj vissza és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlem személyesen átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom vissza neki a leveleit.

Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza a kávéházba. Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűen mosolygott, mint aki végtelenül utálja önmagát, de most már nem bán semmit, mert az életéről van szó. A levelekre gondolt, amelyeket volt oka Ellának visszakérni. -295- Eleinte ostoba és unalmas leveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni jártak. „Sétáltunk, ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád gondoltam, szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az igazi érzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addig kínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, a legnagyobb leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, és ha nem ment, készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki, szűzi szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre, kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s így végül a levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük: szerelemtelen izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron. A mondatok erősen kompromittálóakká lettek, nem harmadik ember számára valók, legkevésbbé Pécsi Lajos számára…

A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már van valami megoldás.

– Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti és téged megvet ezért, de kénytelen.

– Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszer eljöhetsz mihozzánk és ő fogadni fog téged.

Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosan mosolyodott el. -296-

Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalom terpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernek érezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt, és ez az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma, kitartása fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen. A korzón leült, szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett a dombok fölé, a híg őszi levegőbe, a messzi égre. Most valami megnyugtató szelídség volt az ég tompa fényében. Mintha távolabbra szállhatna ősszel a tekintet, valami finom köd mögé, nem mint a nyári kékben, amely olyan élesen ragyogva akadályozza a nézést… Thorgott jött arra és vékony pálcájával megkoppantotta a térdét:

Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetve nézett rá vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való. Ennek köszönnie kellett.

– Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott, hogy nem ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült, le-lehúnyta a szemét. A közelében az ujságírók raja hangosan nevetett. Odanézett, most megint gyűlölte őket. Meglátta köztük a kis költőt, akit a Moulinból ismert. A kis költő arca, de a ruhája is fakó volt így a napvilágon, hogy kimászott az éjszakából a dunai nappal világosságába. Vitatkoztak, aztán a kis költőt lehetett hallani, amint ezt mondta:

– Ez most mind svindli, ami itt van. De azért -297- Pest nem kerülheti el, hogy száz éven belül a legnagyobb városa ne legyen Európának… itt hiába minden, itt hiába csalnak meg panamáznak, ezt nem lehet tönkretenni, mert földrajzilag úgy fekszik, hogy az atyaúristen se…

Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez a gondolatbörze, fölkelt, elment a közelükből. Még ezt is hallotta:

Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylő síneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy én ilyesmin soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás, ami mélyen vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán: „Könyveket inkább.“ Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, így hozzáragadni egy senki lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknek is vannak dolgaik nőkkel… és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedt a gondolatától: „Piszok dolog, hogy én csak magammal törődöm, mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat… csak én nem akarok szenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én mért nem akarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerek voltam, ez nem megy így.“

„De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában, -298- benn összeszorult a mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett, amely elöntötte, mint valami hatalom, elsodorta a kereskedelmi kikötő mellől, amibe egy pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is itt van, ő is fiatal, és ő is szeretné ezt csinálni azokkal együtt, és lehetne, de hogyan kellene?… Valahol el kellene kezdeni, de most nem, csak most nem… ezt most el kell intézni és „nem engedem, nem eresztem, belékapaszkodom, nem bírok nélküle…“

Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosan rángatta meg a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett most a testének ez az idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba. Kissé kihajolt a perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Így siralmas városi módon, hat krajcárért megvette azt a repülésbe-feledkezést, amit a messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy fiatalságában.

VII.

Várta az értesítést. Úgy számított, hogy egy-két nap alatt eldől, mikor beszélhet a lánnyal. Ez a várakozás és a gondolatok serege, ami e köré gyülekezett, megtöltötte tartalommal egész napját. Aznap, mikor a korzóról hazament, annyi tépelődnivalója volt, hogy késő éjszakáig járt fel-alá a szobájában és mikor lefeküdt, még mindig azt érezte, hogy a felét sem forgatta meg az anyagnak. Így feledkezett meg aznap tökéletesen a -299- Csirkéről. Csak másnap délben, mikor kinyitotta a szemét, jutott eszébe, hogy a Csirke hiába várta, talán már két estén egymásután. De olyan idegen volt most számára a Csirke, hogy feléje se nézett, nem bánta, ha lemarad mellőle, nem kellett most, hogy egyedül ment egy cél felé. Néhány napig elég türelmesen bírta a várakozást, de aztán nyugtalankodni kezdett. Már azon a ponton volt, hogy telefonon szól Turnovszkyékhoz, legalább Ivánnal beszél. De akkor megijedt attól a feltevéstől, hogy a lány talán végleg lemondott a leveleiről, nem kellenek neki, és ha odatelefonál, akkor ezt megtudja. Így pedig minden újabb naptól még meg lehetett kapni a bizonytalanság alamizsnáját.

Teljesen ennek a várakozásnak élt. Kiélvezte, ami nyomorult mulatság az ilyesmiben van. Délután, mikor az ágyában felébredt, nem csöngetett rögtön, hanem elszívott éhgyomorra egy cigarettát, ezalatt arra gondolva, hogy talán már lenn van az üzenet a portásnál. Eleinte este hazatelefonált a portáshoz, hogy nincs-e számára levél, távirat vagy üzenet. De utóbb ezt abbahagyta, mert jobban érezte magát éjszaka azzal a reménnyel terhesen, hogy mikor reggel hazaérkezik, talán már ott várja valami papiros. De a papiros nem jött.

Somogyival egyszer találkozott éjszaka az orfeum-kávéházban, ahová újra elkezdett járni, lármával és vörösborral kábítani magát, várni a reggelt. Mikor meglátta, megijedt tőle, tudta, hogy nagy magyarázatok következnek Olgáról. Még kellemetlenebbül érintette az, hogy Somogyi egyáltalán nem említette Olgát, vele is kissé szertartásosan -300- beszélt, úgy, hogy érezni lehetett, hogy tapintatból hallgat erről a tárgyról. Csak azt nem lehetett tudni, mi ok van a tapintatra és miért kell hallgatni. Már azt hitte, hogy Olga az éjszakai elrohanás óta nem volt otthon, és Somogyi most azért nem szól, mert azt hiszi, hogy ők együtt élnek. Bizonyos volt, hogy itt valami félreértés van. De mégse kezdett Olgáról beszélni Somogyinak, jobbnak látta, ha ő is hallgat róla.

Ezen az éjszakán Somogyi felvitte egy kaszinóba, ahol még az éjszakán felvették tagnak és rögtön résztvehetett a bakk-játékban. A piszkos és vad pesti játékszoba melege megcsapta. Szegény elkínzott idegzete megszimatolta itt a felséges kábítószert, a vesztésnek azt a gyönyörét, amit soha nem értett meg az, aki nem kártyázott bújában. Hatszáz korona volt nála az első éjszakán, mikor felment. Ezt elvesztette. De az idő úgy múlt el tizenegy órától reggel fél hétig, mint egy perc. Gondterhelt emberek, akiknek egyéb bajuk van, akkor sóhajtanak fel, mikor a pénzüket visszanyerik a nagy zöld asztalnál. Ezzel a sóhajjal jön vissza a gond, amelyet elkergetett a vesztés izgalma. Andornál akkor vonult be az ő nagyobbik baja ezzel a sóhajtással, mikor reggel fél hétkor feloszlott a játék és el kellett menni a sok idegen ember közül. Rosszul öltözött és igen közönséges emberek jártak ebbe a játékkaszinóba. A hang, ami itt uralkodott, éppen olyan volt, mint a padló; cigarettával, köpéssel, eltépett kártyával, eltaposott estilapokkal teleszórt csúf hely volt a kaszinó, rozoga praxisú ügyvédek, ingatag divatárúkereskedők, karikásszemű bankhivatalnokok társasága, -301- egy-két lókereskedővel, négy-öt éjjeli ujságíróval, hirdetési ügynökökkel, örök kibicelésre ítélt rossz színészekkel tarkázva. A füstjén és az ételszagán kívül volt a kaszinónak még egy különleges meleg lehellete, amelyben volt valami a gőzfürdő kabinfolyosójának nehéz lélekzetéből, amit a gazdájára váró sok száz elgyötört ruhadarab sóhajt össze.

Egyszer ez a Rodics, mikor bankot adott, meglátta a bakk-asztal köré préselődő csöndes tömegben Andor halavány arcát. Mikor találkozott a pillantásuk, mosolyogva bólintottak egymás felé, aztán Rodics, a vén kártyások szokása szerint lassan, rosszalólag ingatta a fejét, csudálkozást és szemrehányást jelezve. Rodics akkor sokat nyert és Andor vesztett. Mikor más bankár ült a helyére, a tömegben Andorhoz furakodott és megérintette a vállát. Kivitte a másik szobába:

Furcsa volt: Andor úgy érezte, hogy jól esik neki ez az atyáskodás. Végtelen elhagyatottságában egy ember, aki törődik vele. De azért dacosan mozdította a száját:

Aztán felnézett a földről az ügyvédre, és csak hogy más témához meneküljön, kérdezte:

– Hogyne! – nevetett az ügyvéd. – Mesélte, hogy te milyen úri módon viselted magadat. -302-

– Hát, hogy… virrasztottál mellette és vigasztaltad reggelig. Irma már kétségbe volt esve. Sok bajom volt vele… még nekem kellett bocsánatot kérnem tőle.

– Most külön lakik. Irma vett neki egy szobát, ugyanabban a házban, a harmadik emeleten. Most ott gubbaszt. Velem tartja a haragot. Mikor a kapu alatt véletlenül találkozunk, nem fogadja a köszönésemet, én meg megvárom, míg elmegy mellettem, aztán csöndesen utánalopózom és az ülepére ütök egyet.

– Az megfizethetetlen, ahogy ilyenkor büszkén tovább megy, vissza se néz, mint valami király a merénylet után.

Az értesítés nem jött. De a kaszinó, ez nagyszerű dolog volt. Itt néha reggel kilencig lehetett maradni, elveszve a kártyások közt, belefeledkezve a füstbe és a piszokba, úgy, hogy Andor most már este hat órakor kelt fel, a szigeten vacsorált hétkor, a szobájában, és egyenesen a kaszinóba ment. Most már a bakkara után, ami legtöbbször reggel öt-hat órakor végződött, résztvett a kisebb játék-alakulásokban, makaót játszott idegenekkel, mindig az utolsó két-három emberrel ment le a lépcsőn világos reggel, s a kapu előtt még ácsorgott néha egy negyedórát is, amíg rászánta magát a hazamenetelre.

Egy éjszaka, mikor a kártyacsomó elfogyott a bakk-asztalon és a tizenkét ülő játékosnak fel -303- kellett kelnie, hogy másik tizenkettőnek adjon helyet, azt látta, hogy a mohón letelepedő új tizenkettő közt leül a kopasz Turnovszky is. „Hogy lehet, hogy eddig nem láttam?“ – kérdezte magában és érezte, hogy valami baj van a lélekzése körül. Az asztal másik végénél állt, szemben Turnovszkyval. Előbb el akart tűnni előle. De aztán úgy rajtafelejtette a tekintetét a régen ismerős, valaha kedves és most annyit kifejező koponyán, hogy egyszer csak összeakadt a pillantása a kopasz emberkéével. Meghajtotta feléje a fejét. Az meg udvarias mosollyal fogadta a köszöntését. Ez volt minden, ami történt köztük, mert Turnovszky bácsi szenvedélyesen kezdte rakni egy- és kétkoronás tétjeit, de Andor optimizmusa úgy nőtt ki és virult fel ettől a pillanattól, mint azok a virágok, amiket a japáni bűvész egyetlen mosollyal növeszt ki egy cserép földből. Egyszerre nem érdekelte a játék, kiment az olvasószobába és nagy német ujságot tartott maga elé, hogy békén hagyják felnyüzsgő gondolataival.

A főkomornyik, egy rendőrképű ember, aki úgy bánt a tagokkal, mintha azok lettek volna az ő inasai, itt nyitott rá:

Rögtön sejtette, hogy a Csirke jön érte. Lement. Mikor meglátta nagyorrú, kíváncsi kis arcát a konflis üvegablaka mögött, amint aggódva figyelt a kapu felé, nagyon elborította a meghatottság. A konflis ajtaja mintha magától nyilt volna ki, és a Csirke áthúzódott a túlsó sarokba. Andor vigan állt meg az ajtó előtt: -304-

– Nem – mondta egy kis madárhang a homályból és halvány arcocska mosolygott feléje, minden bánatosság nélkül, boldog-nagy szemekkel.

Ránézett a Csirkére, hálával és gyöngédséggel. A Csirke szelíden mosolygott és le nem vette róla a szemét. Az arcocskája mintha kisebb lett volna azóta, megnyúltak a vonásai. A keze, amit Andor kikeresett az olcsó macskaszőr-muffból, soványka és hideg volt. Mikor a kocsiban megcsókolta a lányt, az lecsukta a szemét és olyan hidegre vált az ajka és az arca, mintha belehalt volna abba az első remegésbe, ami a csókra átfutott rajta. Csak vékony ujjainak a kétségbeesett, kapaszkodó szorítása, amellyel nem eresztette el Andor kezét, mutatta, hogy gyönge testéből rémült-ragaszkodó erő árad, mintha nem is az izmokból, hanem a finom csontszerkezetből jönne. A csók után a mellére bújt, mint egy fázós kis állat, egy szót nem lehetett kivenni belőle, csak a fiú kezét szorította egyenletesen, meg-megremegve, de a világért sem engedve a szorítás erejéből. A kocsi a Dohány-utcában állt meg velük, a Csirke lakása előtt.

Nem felelt erre sem. De most már nem mosolygott, -305- hanem halálos komolysággal nézett az arcába, mintha mind azt a sok időt, amíg nem látta, most egyszerre kellene pótolni. És komoly tekintetében rettegés volt, még a kapu alatt is, mert ott se vette le róla a szemét, még a szobában is, mikor Andor bezárta az ajtót és szembenálltak egymással. Szinte rémülten nézte itt a melegedő és lassan elboruló férfiszemeket, elszörnyűködve azon, hogy mennyire szereti ezt a fiút és úgy rettegve annak, amit most várt, az intenzitásától, hogy leszállt a vér az arcából. Megszédült egy kicsit és félájultan ült a széken, mikor a fiú előtte térdelve a magasszárú gombos cipőjét bontogatta türelmetlenül. Táncos kis lába olyan hideg volt, mint a jég. És mindebből semmi sem maradt délelőtt, mikor olyan hangosan és olyan szemtelenül énekelt, az ágyában ficánkolva, hogy párnákkal se lehetett belefojtani nevető, sikoltozó kis torkába a hancúrozó boldogságot. És akkor se, még azután se kérdezett egy szót sem, sőt éreztette a fiúval, hogy soha nem fog tőle kérdezni semmit. Mikor Andor innen délben hazament a szigetre, ahol megint csak nem volt értesítés, a szobájában, a megvetett ágy párnáján nagy fehér rózsát talált. Becsöngette a szobalányt, az nem tudott felvilágosítást adni. A portás vallotta be, hogy egy magas fekete hölgy volt itt korán reggel, s egy forintot adott neki azért, hogy ezt a rózsát tegye a doktor úr párnájára.

Másnap levél jött: Olga írta. Sötétkék kártya volt sötétkék borítékban, a kártyán lila tintával ez a sor: „Nem láthatom… soha?“ Alatta egy O betü. Belehasított, eldobta. Nem válaszolt rá. Egyszer -306- a telefonhoz hívták, hogy: „csak annyit mondjanak, az a hölgy, aki a sötétkék levelet küldte“. Nem ment le a telefonhoz.

A Csirkének egy rossz szót nem tudott volna mondani. És ezt a szép fekete lányt szinte örömmel kínozta. Mintha rajta állt volna bosszút, amért az értesítés csak egyre nem akart jönni. Már úgy látszott, nem is jön soha.

A Csirke oly kedves volt, oly világosan érezhetővé tette, hogy mindent tud, de megelégszik azzal, ami neki jut, hogy Andor szívesen járt vele megint vacsorázni a kuglizó mellé, a szeparéba. Ez óta a kibékülés óta csak egyszer kísérte onnan haza a Dohány-utcába. Máskor mindig kocsit hozatott neki vacsora után, hazaküldte, és ő felment a kaszinóba, kártyázni. Mindeddig még csak egyszer történt, hogy nyert valamit. Állandóan vesztett, hol sokat, hol keveset, de már elég kerek summát, amiért többször kellett a bankba bemenni. Olyan kevés beszélnivalója volt a Csirkével ez élet dolgairól, hogy mindig hosszasan számolt be neki a veszteségeiről és a nyereségeiről. A Csirke eleinte szerénytelenségnek tartotta, hogy anyáskodjék vele, de mikor már sokszor hallotta azt, hogy „megint vesztettem“, akkor félénken, de óvni kezdte a kártyázástól. Sóhajtott, mikor a vacsora végeztével ő kocsira szállt, Andor meg gyalog indult a kaszinó felé. Szólni ilyenkor már nem mert. „Még azt hihetné, magamhoz akarom vinni.“ Egy este azonban a vacsora alatt, amelyhez -307- kivételesen két üveg pezsgőt ittak meg, Andor úgy viselte magát, mintha innen a Csirkéhez volna kedve menni. Ez volt a lány szomorú kis külön hazárdjátéka: egész este lesni, hogy mi lesz a vacsora végén, együtt mennek-e majd el, vagy külön-külön. Ezúttal biztosra vette, hogy együtt mennek. Andor vacsora előtt nyert és most jókedvű volt. A Csirke bátorságot merített ebből, s mikor felszedelkőztek, szelíden nevetett:

– Dehogy nem! – mondta a fiú, kissé megpirosodva és csillogva a szesztől. – Ma úgy érzem, hogy sokat nyerek.

– Ne menj – szólt és átfogta a nyakát. – Még soha nem mondtam, hogy ne menj, de ma ne menj.

– Hozzád menjek? – nevetett rá nyersen Andor. A Csirke elrestelte magát és fájdalmasan, de határozottan mondta:

Megható volt, oly őszintén kérte. Mikor felmentek az udvarba, vastagon feküdt a hó a köveken. Még egyre esett, ritka, apró pelyhekben.

– Hó! Hó! – sikoltott a Csirke, azzal a féktelen örömmel, amivel ők a természet egyszerű csodáit imádják.

A körút végig fehér és puha volt, puha a gyalogjáró, puha a levegő, a lámpák fénye a hulló pelyhek fátyola mögött, puha és közeli volt a beszéd, ami a túlsó oldalról hangzott, mintha szobában -308- beszéltek volna azok az urak, akik odaát mentek.

– Jaj, – mondta a Csirke – milyen gyönyörű lehet most a sziget! Menj haza, én elkísérlek és visszajövök a kocsin!

– Pszt! – torpant meg a Csirke, a szájára tette az ujját, aztán a szívére szorítva a kezét, repeső-hitetlen hangon, mintha valami csodát jelentene, szólt:

És már jött is a szánkó, illegetve magát, szemtelenül és kacéran, mint aki tudja, hogy ő most milyen csemege. Zöldre festett csúf faláda volt, de két jó fiákerló kapkodta a lábát előtte. Lépésben jött, üres volt.

Beültek a szánkóba, jól betakaróztak és elindultak a sziget felé. A csörgő most nekibuzdult, taktusra csengett, és a szánkó gyorsan csusszant előre, nagyokat ugorva a sínek keresztezésénél. A Csirke két karral kapaszkodott Andorba, halkan sikoltozott, nevetett, topogott az örömtől, boldog volt: a hó, a szánkó és Andor, aki szót fogadott neki és hazamegy… A szigeten, a hotel előtt kiszállt Andor, kifizette a kocsist, betakarta a pokrócba a Csirkét, hogy csak az orra látszott ki belőle, megcsókolta fagyos kis arcát és ment a kapu felé.

Bezárta a kaput, világot gyújtott a fülkéjében és keresgélt az asztalon. „Megjött az értesítés“ – mondta magában Andor. A portás levelet hozott:

Felbontotta. Ez volt benne, megszólítás nélkül: „Holnap, vasárnap délelőtt 11 órakor a lakásunkon. Iván.“ Zsebretette, felszaladt a szobájába, kinyitotta az ablakot:

Csak most jutott eszébe a lány, aki a pokrócból felfelé tartotta az orrát.

A szánkó megfordult és elcsörgött a nagy fehérségbe. Oly reménytelen volt az, hogy most aludni tudjon, hogy le se vetkőzött. Még elolvasta egyszer a levelet, mosolygott a hideg formán, a titokzatosságán az írott sornak, aztán kezdte kirakni a ruhát, amit majd holnap felvesz. Ez idegcsillapítónak, foglalkozásnak kellett most. És fontos is volt – azt hitte. Új sötétkék ruhát teregetett ki a pamlagra. Húsz gallér közül a legfényesebbet és a legfehérebbet tette melléje. A nyakkendők előtt sokáig állott – van egy kor, amikor az ifjú azt hiszi, hogy ő maga, az egész ember, ruhástul, mindenestül csak foglalata egy színes nyakkendőnek -310- – ez olyan legyen, mint a drágakő. Volt egy mély-kék, vastag és enyhefényű selyem, vékony fehér rézsút-vonalakkal. Ezt ráillesztette a ruhára, mint a divatárúkereskedő, összehúzott szemmel gusztálta. Sötétkék zománc manzsettagomb, vékony aranyszegéllyel. És melyik cipő? Játékok kellenek a bús türelmetlenségnek. Feketebetétes gombos cipő. És a zsebkendőre valami illat: otkolonba kevert chypre, de már most kell rácsöppenteni, hogy addig kiszálljon a nyersesége. És a tükör elé állt. Egészen közel hajolt az üveghez, a bajuszát nézte, az állát, amelyen már kiütközött az egynapos szakáll. „Az utolsó percben kell majd borotválkozni“ – gondolta egészen komoly megfontolással. „Korán reggel fürdő és masszirozás, erős feketekávé, rummal.“ Ruhástul az ágyra feküdt, most már nem tervezgetett semmit, szinte kiürültnek érezte a fejét, amiben úgy nyüzsgött eddig minden, ami erre a találkozásra vonatkozott. Elaludt, de egy óra mulva felébredt. Egy másik nyakkendőt tett az első mellé, sötétkéket kis arany háromszögekkel, – azt veszi majd fel, amelyik nappali világításnál jobb lesz. Megint hevert az ágyon. Aludt egy félórát. Fél hatkor lement a földszintre, várt a fürdő ajtaja előtt.

Lámpafénynél fürdött, megmasszíroztatta magát. Mikor felment a szobájába, az az érzése volt, hogy ha most lefeküdnék, nagyszerűen tudna aludni. Fél kilenckor két nagy csésze feketekávét ivott rummal. Ettől kipirosodott az arca. Zsebkendővel tapogatta a foghúsát, hogy vérzik-e még, -311- mert oly keményen ment neki a fogainak az erős fogporral, hogy két helyen is vérezni kezdett az inye. Kilenckor jött a borbély és kétszer egymásután borotválta meg. Égett az arca, de síma volt, mint az asszonyok karjának a belső fele. A virrasztástól és a nyugtalanságtól – a kávétól és a rumtól is – élénk volt a szeme, nagyobb mint máskor, a környéke kissé árnyékos. Érzékeny lett minden iránt: hang, szag, fény iránt, mintha feljöttek volna az idegei a bőrére. Tíz óra előtt csörögni hallotta a szánkót, lenézett, magához vette a leveleket, még egyszer megállt a tükör előtt és elindult. A rendetlen szobától szinte búcsút vett. Friss és ideges bátorságot érzett, vakmerőséget és elszántságot. Mintha acélból lett volna, úgy pattant fel a szánkóra:

A jó kocsisok megérzik, ha az utas türelmetlen. Felporzott a hó, mikor a lovak megrántották a szánkót. A dunai úton úgy futottak, hogy csöndesíteni kellett őket, mert farolt a szánkó. Ragyogón sütött a nap, a Duna úgy szikrázott, mint nyáron. Az éles, fényes hidegben bundába bújva forró fiatal akarat repült a fehér világban előre. Andor úgy érezte, hogy a teste nem egyéb, mint csupa ideg és vér, égő lélekzet és lüktetés, ami néha egy kis szédülésbe lankad: a szánkó nagyon sebesen ment és sok volt a rum a feketekávéban. Csak negyed tizenegy volt az óráján, mikor a jól ismert utcába kanyarodott a szánkó. Megállította a sarkon, megmagyarázta, hogy hol várjon, és bement egy kávéházba. Konyakot rendelt; de egy egész pohár vizet ivott utána, hogy ne érződjék rajta a -312- szesz. Még mindig csak negyed tizenegy volt. Türelmetlenül meredt bele egy képes lapba.

Végignézte az összes képeket, egy kicsit nézett ki az utcára, aztán átlapozott két német élclapot, elolvasott egy hosszú vezércikket, akkor látta meg a kávéház óráját.

VIII.

Mikor a cseléd ajtót nyitott neki, érezte, hogy erőlteti a könnyed mosolygást a szája.

– Jónapot Mari – mondta neki halkan, de rekedt és mély volt a hangja, úgy, hogy köszörülni kellett. – Hogy van? – tette hozzá, csak hogy kipróbálja a hangját. Mély maradt, csak a rekedtséget köszörülhette le róla.

Az előszobában pecsenyeillat szálldogált: a sülő friss zsírnak az az otthonos lehellete, amely oly ismerős vasárnap délfelé a pesti lépcsőházakban.

Bevezette Turnovszky szobájába, amelyben szélesen ömlött végig a ragyogó téli nap. A szobában jó meleg volt, üde, illattalan meleg, a tiszta polgári lakások téli-délelőtti kedves enyhesége.

– Kérlek, – mondta Iván az udvarmester komolyságával, -313- aki kitanítja a kérelmezőt, hogy hogyan viselkedjék, ha majd a király bejön – Ella arra kér, hogy ne maradj sokáig. Azért várt máig, mert ma apa egy ünnepélyen van… és Pécsi elutazott, csak kedden jön vissza. A mama tudja, hogy jősz, de nem fog bejönni…

– Helyes – mondta Andor és fesztelenséget színlelve ült le egy nagy fotelbe.

– Hát akkor szólok – suttogott a diák és óvatosan ment ki, halkan tette be maga mögött az ajtót. Andor az íróasztalt nézte. Valamelyik szobából állandó szelíd zörgés hallatszott: varrógépek dolgoztak.

Hirtelen és erősen nyitotta ki Ella az ajtót, hangosan és tüntető nyiltsággal jött be. Mosolygott:

Messziről nyujtotta a kezét. Aztán a mosolya rögtön eltűnt, némi kis kellemetlenkedés volt az arcán, idegesség és valaminek a türtőztetése. Szinte dacosan ugrott fel az íróasztalra, ahol Andor százszor is látta. A fekete bársonyruhája volt rajta, csipkés, friss fehér melles-kötény. Az ujján vastag, új jegygyűrű. Akaratosan csillanó szemmel nézett Andorra, a fejét egy kicsit felkapva:

Andornak gúny és rosszaság szállt a szívébe. Keserűen mosolyodott el, szerette volna megbántani a lányt, mert rögtön megérezte rajta, hogy kisiklott a hatalmából. Nézte egy kicsit, azt nézte a szemén, hogy a lány nem nézi őt kíváncsian. Halkan zörögtek az ajtó mögött a varrógépek.

– Elhoztam a leveleket – mondta és a zsebére -314- tette a kezét, mint aki mutatja, hogy ott van, de még nem adja oda.

A lány nem is volt olyan haragos, mint amilyennek mutatta magát. Összeráncolta a szemöldökét, úgy kérdezte:

– Komédia? – kérdezte Andor, akiben egyre keserűbb lett a gúny. Zsebredugta a kezét, harciasan állt a lány előtt. Ellenségesen néztek egymásra. „Most érzem csak, mit tettem vele“ – gondolta a fiú, mint aki eddig nem is gondolt arra, hogy mily mélyen sértette meg a menyasszonyát. „Mindegy“, – duzzadt fel benne az elszántság – „most már mindegy.“

– Nem komédia, – mondta csöndesen és nyugalmat mutatva – csak kérés volt… én még akarok veled egyszer beszélni…

Dacosan ismételte ezt. Ránézett, merően, ellenségesen. A lány homloka lassan kisimult, az ajkán kis lenéző, gyűlölködő mosoly jelent meg, megadta magát ennek a percnek, mint aki azt mondja: „ezt az egyet még lenyelem, aztán úgyse látsz többé.“

Közelebb lépett hozzá. A lány kissé felegyenesedett ültében. Halkan és szeliden mondta a fiú:

A lány rászegezte a szemét, figyelve most azt is, hogy nem lép-e még közelebb, de azt is, hogy -315- elszerelmesedik az arca. A sötét tekintetben volt valami meglepődés, de elégtétel és bosszú is.

– Ez nagyon szép – mondta gúnyosan, izgatottan. De aztán megint kiderült az arca.

Kissé meghízott, mióta nem látta. De fiatalosabb volt, mint azelőtt. Talán a kötény tette ezt. A félig meztelen karja fehér és gömbölyű volt. A haját másképp viselte azelőtt. Most fel volt bodrozva a fején a fiatal fényű szőkeség, oldalt erős választékot viselt. Fiús volt így a feje, kissé kihívó lett ettől az arckifejezése, de jobban illett ehhez a fitos orra, meg a szép szabályos szája, amelynek felső ajka fel-felremegett az orra felé, mintha szimatolna valamit. A fogai, mintha nem is lettek volna igaziak, hézag nélkül olvadtak egymásba, frissek és fehérek voltak, mint a tej, kékesen áttetszőek az éleiken. Az arca sima és egyenletes színű volt, valami egészen más, mint az Olga martir-halványsága, vagy a Csirke festékhagyta sáppadtsága. A nyaka telt, de nem kövér, mint az Irmáé. Nem húsnak hatott, inkább eleven márványnak. Ella fiatalsága olyan volt, mint egy ital csillogó forrásvíz. Valami sziklából jött frisseség áradt belőle, valami közvetlen kapcsolat a természettel. A halvány színei nem bágyadtak, hanem zsendülő-gyengék voltak, mint a gyümölcsfák virágszínei. A szája vidám-piros volt, mint a babvirág a napon. Ahogy nézett és lélekzett, a reggeli kertecskék frissesége derült körülötte; valami cseppet sem érzéki, de élénk és szívélyes élet áradt belőle, se szerelem, se barátság, se gondolkozás, még csak vígság vagy bánat sem, csupán csak az üdén színesedni kezdő ifjú létezés. Az elfáradt -316- és szerelmes fiú úgy nézte, mintha vaskerítés mögött volna, ahová nem lehet bejutni soha.

A lány lenézett a kötényére és lesimította a térdén. Nem felelt. Egyszerű kis ostobaságának jól esett ez a szó, amelynek hallatára azonban nem érzett semmi különöset. Pécsit megszerette, szerelem nélkül, s egész kis agyával benne volt már a férjhezmenetel gondolatában. Ez nyugodtan élt benne most, ebben a pillanatban is. Nem is gondolt arra, hogy bármi is kizökkenthetné az élete folyásából.

– Mást nem akar mondani? – kérdezte aztán, egyszerűen. Megfogta a két kezével az íróasztal párkányát, mintha leszállni készülne róla.

Valamivel kedvesebb lett most a tekintete. Hallgattak, a lány ránézett és lassan lóbálni kezdte a lábát, mint a gyerekek, akik a faágon ülnek. Szorgalmas-szerényen zörögtek a varrógépek a szomszédban. Az íróasztalon ragyogott a nap, szemközt földszintes házak voltak, látszott a tetejükön a vastag hó-dunna, fény és fehérség jött be az ablakon. „Egy életre, egy egész életre végem van“ – gondolta Andor, s erősen gondolkozva nézett ki a lány mellett az ablakon a fehér égre. Igen mély komolyságot érzett magában és tudta, hogy most van az akarat pillanata. -317-

– Nézd, – mondta komolyan, meghatottság nélkül, szinte üzletien – én téged vissza akarlak kapni.

Mialatt mondta, reménytelenséget érzett. Úgy, hogy nem is engedte felelni a lányt:

– Nekem meghalt az apám – sietett tovább – és minden vagyona, ami volt, az enyém.

Ismerte a családot, tudta, hogy szegények és mindent Ella házasságától várnak. Idő nem volt, brutálisan kellett jönni ezzel a hatalommal, bármilyen komiszul hangzott ez most. Pécsi egyszerű, vagyontalan hivatalnok volt. És valami férfias erő volt ebben, – érezte – ahogy halálos vágyának, ha másként nem megy, megveszi ezt a gyönyörű fiatal állatot. Hallgatott, várta a választ. Bár tudta, hogy erre az ajánlatra a válasznak a másik szobából kell jönni, az anyától. A lány lába folytonosan mozgott apró lóbálódásokkal. Az arca mosolygóssá, de szívtelenné vált, egyre derűlt, már majdnem nevetős volt, mikor ezt mondta:

– Lajosnak meghalt a nagybátyja – mondta a lány, lassan előre-hátra hintázva magát – és attól másfél milliót örökölt, fiacskám. Most azért van Lugoson, hogy átvegyen mindent. Nagy Ervinnel utazott le, az az ügyvédje.

– Igen – mondta önkéntelenül a fiú. Ellépett -318- a lánytól, lassan járkálni kezdett a szobában, mint valamikor régen. Mikor megfordult, látta, hogy a lány kíváncsian nézi őt. Egy pillanatra azt hitte, hogy hazugság az egész, de aztán rögtön érezte, hogy téved. Tehetetlen düh fogta el. A legnagyobb kártyáját is leütötték. Nevetségesnek érezte magát. Erőszakos őrültségek villogtak fel benne. Megfogni a lányt és elrohanni vele, nem bánni a sikoltását, felkapni és vinni. Vadul nézett vissza rá. Kétségbeesett a tehetetlenségén és azon a víg nyugalmon, ahogy a lány ott ült, folyton lóbálva a lábát, kínzóan, bosszantóan, ezzel a mozdulattal hangsúlyozva a közömbösségét, amivel gyilkolta. Felforrt benne valami. Az a pillanat volt ez, mikor a koldús abbahagyja a rimánkodást, hirtelen körülnéz és rablóvá válik. Az érzékisége ordított fel benne, – világos volt, hogy innen örökre el kell menni, már csak annak van meg a lehetősége, hogy odaugorjék hozzá, semmivel se törődve, átkapja és véresre csókolja.

A lány megérezte a szeméből, hogy veszedelem jön. Leszállt az asztalról, az ajtó felé ment, tele elégtétellel azért a rettenetes szégyenért, amiben tavasszal hagyta Andor őt, meg az egész családját, mikor az utcára nem mertek kimenni, társaságba nem jártak, vérig karcolt hiúságukkal otthon gyötrődtek, csak akkor ocsudva fel a gyászból, mikor Pécsi alázattal bekéredzkedett az elugrott vőlegény még meleg helyére.

A lány a kilincsre tette a kezét. Aztán visszament az íróasztalhoz a levelekért. A köténye nagy zsebébe tette a csomagot, lassan sétált vissza az ajtóhoz és megint megfogta a kilincset, mint aki -319- várja, hogy a vendég elköszönjön. A vendég kísérte a szemével, merően nézte, de már kihültek benne az őrültségek. Minden kihült benne, valami rémült pince-hűvösség ült le a szívére.

– Azt hiszem… – mondta a lány, felhúzta a vállát, mutatva, hogy itt már nincs beszélgetnivaló.

Andor begombolta a kabátját. A lány megint messziről nyujtotta neki a kezét:

Még a gombot fogta, mikor a kéz feléje nyúlt. A nagy tehetetlenségtől gyerek lesz az ember, aki még nem távolodott el nagyon a kiskorától. Egy rongy kis diák-elégtétel sírt bele kényeskedve a szívébe: nem fogadni el a kinyújtott kezet. De ugyanebben a pillanatban a boldogtalan szerelem koldús-kutyasága fájdult meg benne: legalább megfogni még egyszer a kezét. Megfogta, s amíg a tenyerében nyugodott, meg is nézte a rövidkörmű tiszta kis polgárlány-ujjakat. Aztán lassan összecsukta forró tenyerét a puha-kövérkés kéz fölött, amely nem szorította az övét, csak kölcsönadta magát neki, de benne maradt az övében, valamivel tovább, mint amennyi idő a köszönésnek jár. Érezni lehetett, hogy a lánynál ez nem az utolsó pillanat mégis-felmelegedő meghatottsága, hanem kiélvezése az ő vergődésének. Mikor megint felnézett a lányra, még azt is látta, hogy szimpla kacérságból hagyja egy kicsit a kezét az övében, nem akar semmit, de enged annak az ösztönnek, hogy aki szerelmes, az legyen még szerelmesebb. Csak mikor a fiú gyerekesen visszaélt ezzel a kis haladékkal és meg akarta csókolni a -320- kezet, akkor kapta el tőle. Szótlanul siklott be az ajtón a másik szobába, ahol a másodperc alatt, míg az ajtó nyílt és csukódott, két sovány varrólány-arc rebbent Andor felé, nagy fehér vásznak ragyogtak fel a gépasztalkáról a földre omlottan, és Turnovszkyné pápaszeme csillant meg egy négyszögű fehér vászondarab fölött, amit széttárt kezeivel fogott maga előtt, s most lassan leeresztett, mikor az ajtónyílást hallotta.

Egyedül maradt. Egy helyben állt, ott, ahol a lány hagyta. Aztán az ablak felé bámult. Észre se vette, hogy Iván halkan visszajött.

– Na szervusz, – mondta neki nagy lélekzettel, mikor meglátta. Kiment, felkapta a bundáját, sietett, egy pillanatra visszahökkent a folyosón, érezve, hogy erősebben tette be az ajtót, mint akarta.

– Jó, hogy jönni tetszett… ha még egy félóráig marad a nagyságos úr, elolvadtunk volna.

A csörgők megszólaltak és Andor szétnézett a futó szánkóról. Az erős déli napfényben csöpögősen olvadt a hó, az aszfalt már feketedett a házak tövében.

A szobájában, mikor megállt benne és gondolkodás közben véletlenül a bajúszához nyúlt, illatot érzett a tenyerében. Az Ella kezéről maradt rajta. Addig szítta, amíg belefásult a szaglása és nem érezte. Pihenni, aludni akart, fáradt volt. Elfelejteni mindent. Az ágyához ment, a -321- párnán egy friss fehér rózsa volt. Lelökte róla. Ingujjra vetkőzött és az ágyra feküdt.

A pincér kiment. Alig várta, hogy kimenjen. Ráborította forró tenyerét az arcára. Az illat csökönyösen bújkált még mindig benne. Mikor már megint nem érezte, hanyattfekve, gondolatok nélkül a fehér plafont kezdte nézni, a rabok és betegek ez örök égboltját. Vigasztalannak találta, hogy ez nem nyit utat a szemnek és a boldogtalanságnak, mint az a megnyugtató és gyógyító másik, a levegőből való, az igazi. Ez visszaveri a bánatot. Pedig a bánatnak a végtelenbe-veszés kell, ezért keresi úgy a felhőket, a bort, a tengert és a zenét.

IX.

Kedden este az Operában ült, a harmadik sorban. Mikor a szünetben hátranézett a sok idegen arcra, meglátta Kornély Margitot. Köszönt neki, aztán a páholyok felé fordult, csakhogy elnézhessen róla. Ekkor eszébe jutott, hogy talán Ella is itt van a vőlegényével. Az üres udvari páholyra menekült a tekintetével, ott nem érhette meglepetés. Általában azt vette észre magán az utóbbi időben, hogy ahol sokan voltak, ott mindenütt az volt az érzése, hogy Ella is ott van -322- Pécsivel. És ilyenkor oly sok nő-alak hasonlít Ellára, oly sok férfi-sziluett Pécsire és minden második karonfogva menő pár úgy aránylik egymáshoz, mint Ella és Pécsi.

A következő szünetben kiment sétálni a folyósóra és bár még önmaga előtt is letagadta, azt a véletlent várta, amely összehozza Kornély Margittal. A csúnya lány ki is jött, már messziről mosolygott rá és egyenesen feléje ment.

– Tudom – mondta, mellette elhaladó hölgyeket követve tekintetével, de úgy érezte, mintha elfolyt volna a vére.

– Tizenegykor az anyakönyvvezetőnél, tizenkettőkor a református templomban…

– Azt sejtettem – nevetett Kornély Margit, megmutatta a rossz fogait, és affektált férfiassággal fogott kezet Andorral. Négy vastag síma aranyozott karika volt a csuklóján, valóságos csöngetés volt az, amikor ő kezet adott. Ezt nagyon „apartnak“ találta.

Mikor a szünet végén mindenki besétált a nézőtérre, Andor a ruhatár felé ment, vette a kabátját, kalapját és otthagyta a harmadik felvonást. „Szerda, csütörtök, péntek, szombat“, – mondta magában az utcán – „négy nap“. A kaszinó felé indult. Egész nap egy furcsa kis eset járt a fejében, most is arra gondolt. A szigeten, -323- a hotelben lakott egy vidéki hölgy, akit senki nem ismert, csak annyit tudtak róla, hogy egy téglagyárosnak az elvált felesége. A hölgy hosszú, sovány, melletlen és száraz volt, szótalan és ijedős, senkivel nem érintkezett, egész nap a hallban ült a kályha mellett és német regényeket olvasott. A kislányával lakott ott, aki olyannak indult, mint az anyja: tizennégy-tizenöt éves lehetett, ő is hosszú és vézna kis deszka volt, igen nagy szomorú szemei voltak, sáppadt, lenszőke, hallgatag gyerek, aki sohasem játszott. Az anyja mellett szokott komolyan üldögélni, olvasott vagy kézimunkázott, de néha egész nap nem látták, ilyenkor egyedül maradt fenn a szobában. Magyarok voltak, de a hölgy mindig németül beszélt a gyerekkel. Tegnap, mikor Andor este hatkor felkelt, a fürdőbe ment, és a fürdőből kijövet ebédelni akart, a pincéreket nem lehetett előkeríteni. Elindult a vendéglő felé, végig a hosszú földszinti folyósó vörös szőnyegén, a sötét társalkodó-terem felé, amelyből át lehetett menni a vendéglőbe. A társalkodó-teremben egyetlen lámpa sem égett, csak a Dunára néző nagy ablakok mögött csillogtak át a feketeségből Újpest felől a parti gázlámpák. Belépett a sötét terembe és önkéntelenül szétnézett benne. Az egyik sarokban valami fehérséget látott. A pincér kötényének a fele volt. Megismerte az Endre nevű pincért, aki az italokat szokta hozni. Elegáns fiú volt ez, húszéves, de már lóversenyalak, aki a szabadnapján fiákeren járt és félrekapta a fejét, ha törzsvendéggel találkozott. Ez állt ott a homályos sarokban és előtte, szorosan hozzásímulva, felágaskodva -324- hozzá a vézna kis lány, aki szomorúan fogta át vékony csontkarjával a nyakát és némán tapadt az arcával az arcára. Meg se mozdultak, mikor Andor a terembe lépett, azt hihették, hogy tovább megy, nem veszi észre őket, ha csöndben maradnak. Valami tragikus és kimondhatatlanúl szomorú volt ebben a szívós ölelésben. Aki ismerte a gyerek fakó mártir-arcát, nagy, mély, szenvedő szemét és a pincér csinosan elválasztott, fényesre kefélt szőke haját, a romlott mosolyát és kamaszos szeplőit az orra körül, a gyerek örök, beteges hallgatását és a pincér szemtelen életrevalóságát, arra ez a könyörgőn ágaskodó csók, ez az éretlen és borús szerelem mély hatást tehetett, ami egy kis borzongással járt. Andor nem zavarta meg őket. Úgy tett, mintha semmit se látott volna, elment, de végtelenül szomorú lett és írigyelte őket. Tulajdonképpen semmi sem volt az egész: egy lány megcsókolt egy fiút. És mégsem tudta elfelejteni ezt a látványt, ez még éjjel is kínozta és most is foglalkoztatta, mikor a kaszinó felé ment.

Olga ma már a negyedik fehér rózsát küldte. A hétfőit éppúgy lökte le a párnájáról, mint azt, amit vasárnap délben talált ott. Egy ujjal pöccentette a földre, mint valami hernyót. Tragikomikus volt Olgának ez a néma és elegáns szenvedést kifejezni akaró ötlete. Andor elképzelte, hogy milyen „úrias“ dolognak tartja ezt a nagy fekete lány, mennyi büszkeséget tesz bele ebbe a gondolatba, milyen finomnak és mélynek tartja, mily nemesnek és előkelően szentimentálisnak. De a negyedik rózsát ma röptében fogta el, mert éppakkor jött haza, reggel nyolckor, mikor egy vörösorrú -325- kis gyereklány selyempapirban hozta és át akarta adni a portásnak.

Sajnálkozást és szeretetet érzett, mikor a pénztelen lány pénzére gondolt:

Ez csudálkozva nézett rá és elment. A hotel előtt megállt, visszanézett. Megijedt, hogy hibát csinált. Aztán szaladva ment a hóban a lóvasút felé.

Rossz érzés volt ez a pénz-dolog. Szánalmas -326- és megható ettől a lánytól, akinek egy krajcárja se volt, nem is lehetett. Kölcsönkérte? Zálogba tett valamit? Hamis elegánciája nagyon szenvedett volna, ha ezt a beszélgetést hallja. Pedig mennyivel szerelmesebb, szomorúbb és illatosabb volt ez az anyagi része az ügynek, mint maga a rózsa.

A kaszinóban megint vesztett. De nem törődött a pénzzel. Ami kevés érzéke volt iránta addig, amíg szűkösen volt, az is eltűnt. Csak azt nem szerette, ha elfogyott, ami nála volt, mielőtt még haza lehetett volna menni. Úgy, hogy nagyobb összegeket vett magához, biztonságot akart. Az apja mintegy hetvenezer korona készpénzt hagyott rá, a többi vagyon a budai házban, egy svábhegyi telekben és részvényekben volt. A készpénznek a harmadrészét már elvesztette a kaszinóban. Sűrűn jelent meg a budai bankban és furcsa érzéssel állt a pénztáros elé, mikor ezerkétszáz-ezerhatszáz koronás tételekben vette ki a pénzt. Szemrehányást keresett az öreg pénztáros szemében, aki jól ismerte az apját. De nem talált benne soha szemrehányást és ez rosszul esett neki. „Ez a gazember szó nélkül ideadná az egészet, ha kérném“ – gondolta. És úgy érezte, hogy ez hűtlenség és árulás az öreg pénztárostól az apja iránt. Legalább egy tekintetet, egy fejcsóválást… De nem, még azt se…

A kopasz Turnovszky most minden este fenn volt a kaszinóban. Nem tartozott a reggelig játszók közé, óranéző játékos volt, éjfélután felszisszenő, olyan „megpofoz a feleségem“-alak, akit semmibe se vesznek a kártyások. Veszekedős, egykoronás -327- játékos volt, szenvedélyesebb, mint az ezrekbe játszók, egyike a csúnya és izgatott kispolgári nyerészeknek, akiket elkap a bakk-áradat, de nem sodródnak be a közepére, hanem a szélén vergődnek és előbb-utóbb megkapaszkodnak egy parti bokorban, kimásznak belőle és úgy elszaladnak, hogy soha többé nem látni őket. De most benne volt még a vergődésben: félholtan és hirtelen lesoványodva ment haza, ha ötven koronát vesztett; és komisz hencegéssel mondta: „majd megmutatom én nektek!“ – mikor harmincöt koronát nyert két nap egymásután. Andort mindig kedvesen köszöntötte, de nem beszéltek egymással. Tegnap a fiú sokáig nézte fényes kopasz fejét, mikor játszott, s az Ella vonásait kereste benne. És ebből a hasonlatosságból, amit az utcán annyi vad-idegen nőben megtalált, semmit nem látott az apában.

Ma éjjel a bankárok nyertek. Egyik a másik után kelt fel nyereséggel, féltve-sunnyogva vitte a kosár bankót a sarokba, mint a kutya a csontot. Turnovszky bácsi hetven koronát vesztett és ettől még fényesebb lett a kopasz feje. Valami lakkozott csillámlást nyert, ami a homlokára, az orrára és az arcára is átterjedt. Turnovszky bácsin minden ragyogott, csak a szeme nem: ez mélyen és fakón ült benn a gödörben, rémült semmit mutatott, hetven korona, ez még nem történt Turnovszky bácsival. Ceruza és jegyzőlap volt előtte, Turnovszky bácsinak egy vasa se volt. Új bankár ült a tömeg közé és Turnovszky bácsi őszinte mohósággal figyelte a kártya járását tovább is, anélkül, hogy játszott volna, a letört játékosoknál mutatkozó tehetetlenségi -328- erővel, amely ebben a komikus formában jelentkezik, mikor a pénz előbb fogy el, mint a játszókedv. A körülötte szorongók, akik a helyére szerettek volna ülni, már meg-meglökdösték, megjegyzéseket tettek, az arcához súrolt karral rakták az orra elé a bankóikat, meg-megrángatták, mint a halak a gilisztát, úgy, hogy tarthatatlan kezdett lenni a helyzete. Turnovszky bácsi ijedten kereső pillantással nézett szét valami kis pénz után. Andor ezt mind látta, és szeretett volna elébe rakni sok bankót, százasokat, hogy örüljön és hogy játsszék szegény tovább. Turnovszky bácsi meglátta Andor arcát az asztal túlsó végében és megállt rajta egy pillanatra a tekintete. De tovább siklott róla, bár nehezen. Elnézett, mintha ezt mondaná: „nem, ezt mégse lehet.“ Andor tekintetéből szívélyesség áradt. „Adok, hogyne adnék, szívesen adok“ – mondta a szeme, és ez, mint a delej, megint visszavonzotta rá Turnovszky bácsi ijedt tekintetét. Hosszasan nézte Andort, a dilettáns vesztő szédültségével. Már rég a nadrágjába szállt az önérzet és elegancia és egyéb ilyesmi. Andor kedvesen nézte és tétova kézzel nyúlt egy húszkoronás felé, ami előtte feküdt. Két ujjal felemelte a szája magasságáig, aztán a még egyre rámeredő kopasztól azt kérdezte, a feje és a bankótartó keze együttes mozdulatával: „szolgálhatok?“, és mikor erre Turnovszky bácsi néma igent intett, boldogan szólt hátra:

És odaküldte a húsz koronát. Egy lélekzetnyi ideig az az érzése volt, hogy ebben a pillanatban feleségül vette Turnovszky Ellát. De ez rögtön elmúlt -329- és nagy-erős restelkedés maradt csak benne. Ő szégyelte magát Turnovszky bácsi helyett. Ma éjjel a kopasz fél háromig maradt. Ezt se tette eddig soha. Elvesztette a húsz koronát is és addig vergődött, míg a hazulról való elmaradás érzése gyötrőbb lett benne, mint a veszteség kínja. „Mi ez ahhoz képest, amit otthon kapni fogok!“ Andor akkor már künn ült a nagyteremben és egy kártyaasztalon sonkát evett. A teremben rajta kívül csak két ember volt, ezek a sarokban ültek szemben egymással és délután óta játszottak alsóst, mint két elszánt néma, mintha egyik se akarna elmenni addig, amíg a másik halva nem rogy le a székről. Az ajtó nyilt és Nagy Ervin lépett be frakkban. Valami estélyről jöhetett, nagyon elegáns volt, ki volt pirosodva és agressziven villogtatta szét a monokliját a teremben. Aztán meglátta Andort. Zsebredugott kézzel, fitos orrát feltartva ment hozzá; megállt az asztalánál:

– Minden kaszinóban láthatsz, – mondta szétnézve, újra csörgetve a poharat – nem tudsz olyan kaszinót mondani, ahol én meg nem fordulok. -330- Ez az üzletemhez tartozik. Biznissz. Egy ilyen sonkát hozzon.

A tányérra mutatott. Ekkor jött ki Turnovszky bácsi a bakk-szobából, fénylőn és rémülten, sietve. Meglátta Nagy Ervint.

– Ervinkém, – ugrott hozzá – igazán nagyszerű, hogy itt vagy… légy szíves, kérlek, adj ide húsz koronát…

És mialatt Ervin nagy fekete bőrtárcát csattogtatott, kínosan mosolygott Andorra:

A sonkába fojtotta Andor a zavarát. Turnovszky bácsi a vállára ütött Nagy Ervinnek:

– Szervusz – mondta Turnovszky, kezet fogott Nagy Ervinnel és a szemével intett Andor felé. – Agyon fog verni a feleségem…

Andor azon a szerepen tünődött, amit Nagy Ervin most játszott Turnovszkyéknál. Tudta, hogy -331- szerelmes volt Ellába, még nem is olyan régen. De ezt, úgy látszik, sikerült végleg elnyomnia magában, mert partiet akart csinálni. Mit keres ott most mégis, mint Pécsi Lajos barátja, ügyvédje, ebédvendég, talán násznagy is? Mikor a pincér a sonkát hozta, Ervin ezt mondta:

– Barátom, – mondta, lekanyarítva a fehér kövérjét a sonkaszeletről – neked könnyű, mert te elugrottál. De nekem, aki ottmaradtam… ezt most végignézni… das ist doch zu stark.

– Nem tudom, – felelt a másik – hogy egyáltalán képes vagyok-e szerelemre. Ha igen, akkor még mindig szeretem. Értesz?

A monoklin keresztül ellenszenves volt ez a szamár ön-lélektan, ez a rossz csináltvirág a stréberlélek gomblyukában. És a piros, pezsgős arcszín, a zabáló egészség és a krakéler erő… Valami pimasz kis győzelem volt ez a Nagy Ervin az élet fölött. És a hódító frakk és az a közönségesen csinos rövidke, szőke bajusz, ez a túlérett asszonyok és nedvesorrú kislányok szívdöglesztője, ez az ápolt sárga két kis selyemszárny, puszibajusz, viszonybajusz, brillantinbajusz, borbélybajusz, karriérbajusz…

Sápadt és indulatos élete mellett, ahogy szíveszegetten ült itt ennyi önzéssel és erőszakkal szemben, úgy érezte Nagy Ervint, mint az élőt, aki halottal beszél. „Mért nem vagyok én is ilyen?“ -332- Némán nézte: az ajka pirosabb volt, mint a sonka, és a sörből olyan mélyet húzott, mintha a lelkébe szívta volna be. „Mért van az, hogy én haldoklom és ő velük ebédel?“

Reggel kilenckor még kártyázott. Nagy Ervin már rég hortyogott otthon, törökstilű garszonhálószobájában, égszínkék pizsamában és a Pester Lloyddal a vörös paplanra lelankadt kezében. A kaszinóban égtek a csillárok, a redőnyök le voltak eresztve, a kártyások nem szeretik, ha a nap besüt az ablakon. Kábultan ült Andor egy makaópartiban három idegen emberrel. Két ujságíró játszott még és egy vörös kis kereskedő, akinek úridivatüzlete volt a Kerepesi-úton. Az egyik ujságíró koránőszült, piros, zömök ember volt, ez nyert. A másik hosszúnyakú, hosszúhajú, tuberkulotikus, sáppadt, szenvedélyes szemű. Ez se nem nyert, se nem vesztett. Andor vesztett, de nem siránkozott, s így úgy látszott, mintha minden pénzt az izzadó vörös zsidó veszítene, aki benn a bakknál leadott vagy négyezer koronát és itt kétezernyolcszáznál tartott. Piszkos volt a keze és az arca is, a kezétől, amivel folyton simogatta, törülte magát. Olyan volt az arca, mintha jártak volna rajta.

– Uraim, – mondta Andor felé fordulva féltízkor – kénytelen vagyok leszaladni az üzletembe pénzért. Hacsak az urak nem hiteleznek nekem ma estig.

A két ujságíró egymásra nézett. A koránőszült zömök eleget nyert, szeretett volna hazamenni. Akkorra már a másik is nyert valamit, ez is abbahagyta volna szívesen. -333-

– Hitelbe nem játszom – mondta a zömök, összeszedte a pénzt és felkelt.

– De uraim, – mondta neki rémülten a vörös zsidó – az én cégem közismert, én minden lapban hirdetek, én jó vagyok minden összegre… Radó Izsó még jó ezer koronára.

– Uraim, – mondta neki is, mindenkit uraimnak nevezett kínjában – hát így itthagynak?

– Uraim, – kiáltott a vörös a távozók után, akik már az ajtóban voltak – ez az úr ad nekem ezer koronát… Kérek még egy félórát.

– Ez egy klub? – mondta a vörös, végtelen megvetéssel. Magyarázta Andornak: – Örültek, hogy elmehettek.

– Azt már nem – mondta Andor, fölkelt és émelygést, undort, haldoklást érzett.

Andor megállt egy pillanatra. Az futott át rajta, hogy le kell-e ezt a piszkos állatot ütnie, vagy oda kell-e dobnia elébe az egész pénzét, ami most már csak a fele volt annak, amivel leült. Csak az undorodás tartotta ettől vissza. A züllés és a piszok, ez a ronda jelenet, ez a rémülettől megvadult zsidó a szívét fojtogatta. „Ella, Ella“ -334- – ordított fel benne a belső sírás – „szép fiatal menyasszonyom… életem… koporsóm…“ Oly élénk volt a fájdalom, ami marta a belsejét, hogy szavakat érzett, valósággal beszélt a szíve. „Angyalom…“ – hallotta belülről – „… feleségem… szerelmem… kislányom… Ella.“ Mindez a diákos nyelvkincs felkavargott benne, fájón, ahogy csak a gyerekkori emlék tud fájni, ha akar.

A zsidó már két más emberrel tárgyalt. Onnan Andorhoz ugrott, megfogta a karját:

– Újabb ajánlat, – mondta, virgoncságot erőltetve – lemegyünk a kafanába és én Fischer úrral játszom három százas parti billiárdot, per kétszáz korona. Tartok önnek is száz koronát.

– „Nem kell hazamenni“ – mondta a beszélő szív. – „Nem kell egyedül maradni.“

Tíz perc mulva lenn ült a kávéházban, egy tükör alatt, savanyú kávét ivott és nézte a lökéseket. Fischer úr nyugodtan játszott és nyert, a vörös zsidó izzadt és izgult, eltévesztette a golyókat, folyton krétázta a dákót, magyarázott, jajgatott, sokáig célzott és megint rosszul lökött.

Tizenegykor ment haza. „Gyűrött lehetek“ – gondolta, mikor a szálló halljában embereket látott. Egy kosárszékben a száraz elvált asszony ült, mellette sáppadtan és komoran a kislánya. Az asszony ujságot olvasott, a gyerek a semmibe nézett. El akart haladni mellettük, mikor egy férfi kelt fel a másik oldalon a fonott kanapéról és útját állta:

Megijedt, ránézett. Rácz Miklós volt. Szigorú vastag szemüveg nézett gyűrött, megnyúlt arcába.

Andornak könnyek szorongtak a torkában. Némán követte Rácz Miklóst, aki egy sarokba vonta:

– Borzasztókat hallok rólad. És felém se jössz, hónapok óta nem láttalak.

Igent intett a fejével, szólni nem mert, félt, hogy ha megszólal, kibuggyan belőle a sírás.

– Hát édes fiam, – mondta ez – én azért jöttem, hogy ebből a züllésből kihúzzalak. Mától fogva… ha ilyen taknyos vagy és egy semmi lány miatt így elhagyod magad…

– Hagyd ezt – mondta reszkető hangon, tele sírással, érzékenységgel, idegességgel, türelmetlen kínban.

A nyakába szeretett volna borulni, széles férfimellén -336- kisírni magát, de ez reménytelen volt. Rácz oly komoly és férfias, katonás, van benne valami az apából és a kocsisból, jóságos, de nem vonzó, tisztességes, de nem érzelmes… „drága, jó fiú, milyen messze vagy tőlem!…“

Sírt a fiúban minden. Kezet szeretett volna csókolni neki. De a szája már mondta:

„Ezt is elvesztettem“ – fájt végig rajta. – „Mindent elvesztettem. De így jó.“

Felemelte a fejét. Nem tudta, hogy így mért jó, de érezte, hogy ilyen nagyon fájni, az most jó. A fürdő folyosója felé ment. „Meleg víz, jó meleg víz“, – ez járt a fejében – „aztán aludni, aludni, aludni…“

A majolikás fehér kabinba besütött a téli nap. Mint valami szikrázó jégablak, úgy fénylett fönn a kerek lyukon a katedrálüveg. A kénes víz csodakék volt a fehér kádban, mint egy kis tenger; a színében volt valami a végtelenségből. Andor meztelenül állott a ruhái mellett és meglátta magát a tükörben. Sárga és sovány volt a teste, a bordái elárulták a csontvázát, mikor kiegyenesedve nézte magát, elgyötrött ifjú testét, meggyöngült karjait, -337- halvány arcát, és csontos homlokát, amely alatt sötéten ült két mély-kék szeme, most a tükörből önmagát bírálva, szégyenkezve nézve vissza sajátmagába. Majd elrestelte a tekintetét, amely zavartan és könyörögve nézett vissza rá, elfordult a tükörtől, belépett a kádba és belemerült a meleg vízbe. Egy pillanatig komoran nézett maga elé, aztán két tenyerével vizet mert az arcára, a szemére, mert úgy érezte, hogy a szeme belülről nedvesedik, és ezt nem akarta tudomásul venni. Legörbült szájjal küzdött ellene és a forró, sós csöppeket locskolva keverte össze a meleg kénesvízzel.

Csütörtökön már vagy huszadszor rakta össze lecsukott szemei mögött minden pillanatnyi részletét az Ellával való beszélgetésnek. Emlékezetében még mindig a déli napfény sütötte ezt a mozgó képet: az arckifejezéseket, a mozdulatokat. Éles és pontos volt minden, mint egy napon-vett fotografián. Az optimizmusa, mint koldus a vendéglő kerítésénél, sólyomszemmel nézett minden mozdulatra, de semmit nem kapott. A lány vagy nagyon ügyesen viselte magát, vagy valóban semmit nem érzett már iránta. És az életbe csak nemrég kikerült gyermek nagy csodálkozása fogta el: úgylátszik, nagyon szenvedhetett ez a család, mikor ő elhagyta a menyasszonyt. Későn jön csak meg a képesség: megmérni azt a bánatot is, amit okoztunk. A tapasztalt emberek oly büszkén titkolják a megbántottságukat, hogy a kényeztetett gyermek -338- nem tudja meg, mekkorát ütött, csak amikor, néha sok-sok idő multán, visszaütik. És akkor csodálkozik, vagy elbúsúl az emberek gonoszságán. Turnovszky köszönti a klubban, Iván vigan beszél vele, a lány kezet nyújt neki… és mégis… valami keserű, néma bosszú és gyűlölet sötétlik feléje ebből az egészből…

Aznap is jött rózsa. Már az ötödik vagy hatodik, nem tudta. De mindenik rózsa céltalanabb volt, mint az előző napi. Mint ahogy az ujság még jár a halottnak, pontosan és kegyetlenül: „Nagyságos X. Y. úrnak“…

A Csirkét megint elfelejtette. A szánkó óta nem látta. Most már ez se kellett neki. Az érzékeit valami nyomorult túlérzékenység fogta el. Nem tudott nők szemébe nézni, és ha hozzáért valami női kéz vagy ruha, az az érzése volt, hogy nem bírna egy pillanatnál tovább ilyen érintést. A Csirke próbálkozott egyszer-kétszer a kuglizó mellett, de reménytelenül. Egyszer el is ment kocsin a kaszinóig, de ott meggondolta a dolgot és nem küldte fel a kocsist. A Csirkében volt valami veleszületett kis önvédelmi okosság: elment a nagyobb fájdalom elől, az ösztöne elvitte a kaszinótól, nem akarta, hogy fenn azt mondhassa Andor: „mondja, hogy nem vagyok itt“.

Délután, mikor fölébredt, váratlanul az a jó érzése támadt, hogy két és fél nap milyen hosszú idő, ha az ember cselekedni akar valamit. Vasárnap délelőttre van kitűzve az esküvő. Most csütörtök délután van, fél öt. „Túlélni úgyse fogom“ – gondolta, bár nem tudta, hogy hogy’ megy az, mikor az ember nem él túl valamit. Ezek a készrekalapált -339- mondatok, mint: „nem fogom túlélni“ – nála is olyan furcsa szerepet játszottak, mint sok más tapasztalatlan embernél. A nyelv gondolkozik és néha határoz is a gyöngéknél és az elgyöngülteknél: túlbecsült közmondások, hazug közhelyek, öreg világítótornyok, amik a helyükön maradtak, míg a tenger új öblöket vájt és régi zátonyokat mosott el, – ők bután pislogják a régi veszélyt az ifjú hajós felé…

„Túlélni úgyse fogom.“ Hát akkor: „mi az, amitől vissza lehet riadni?“ Mindent meg kell próbálni. Erre a két és fél napra mindent fel kell tenni. Frissen ugrott ki az ágyból, az akaraterő brutális szalmalángjával a szívében, ami oly nagyot lobban a habozó természetű emberekben, hogy az igazi erősek, akik ezt nem ismerik, néha az első percben megtévesztetik magukat általa. „Most nincs kártya, ma nincs kaszinó, ma cselekvés van, nem buta elsülyedés.“ Öröme telt magában, mikor öltözött. Késői ebédjéhez vörösbort szokott inni.

Tiszta fej kell. Mindenekelőtt Kornély Margithoz kell menni. Ott mindent, mindent meg lehet tudni és ez a lány az egyetlen út Ella felé, amely még nincs eltorlaszolva. A vagyonát, amelyet egyszer már odadobott Ella elé, most ismét, mint valami komoly erőt érezte állni maga mögött. „Mindent, ha másképp nem megy.“ Kocsiért telefonáltatott, sietve ugrott bele és a József-utcába dirigálta. Ott laktak Kornélyék, a külső végében a hosszú utcának. „Vajjon otthon lesz-e?“ Egészen biztosan otthon lesz – érezte, bár tudta, hogy -340- Margit a sokat sétáló, vizitelő lányok közé tartozik, akiket mintha a családjuk rossz anyagi helyzete mozgatna örökkön, mindig az utcán látni őket, mennek valahova, vagy jönnek valahonnan.

A harmadik emeleten laktak. Volt itt vagy kétszer Ellával, úgy, hogy megbeszélték a találkozást és Kornély Margit aztán magukra hagyta őket a szobájában. Ez nagyon rég volt, amikor még nem volt a szülék előtt is nyilvánvaló a vőlegénység. Margit akkor az ebédlőben halkan zongorázott, míg ők benn ügyetlenkedtek és csókolóztak, lázasra pirulva abban a tudatban, hogy óriási bűnt követnek el. Margit úgy vigyázott rájuk, hogy darabokra tépette volna magát értük.

Most is zongora szólt az ebédlőből, mikor a cseléd bebocsátotta Andort az előszobába. Sok kabát és kalap függött a fogason és belülről vidám beszéd, fiatal, nevető lárma hallatszott. Aztán rögtön elhallgatott a zongora és Kornély Margit kiugrott az előszobába. Háziasszony-pirosság volt az arcán, fénylett a szeme. Nagyot nézett, mikor Andort meglátta.

– Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsásson meg, de okvetlenül beszélnem kell magával.

– Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. És hat tea.

– Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolva a sósak? Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva?

Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordult utána, nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékot hagyott.

– A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött a hisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémült parasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon.

Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott, az idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat. Biztos, hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szava Margitnak. És nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is, érezte, hogy Ella nincs itt, s mostanában, beteges túlérzékenységében úgy megsejtett mindent, hogy már nagyon bízott az érzéseiben.

– Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit tolta ki a cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottan jött, fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlő felé.

– Majd… exkuzálom magam a vendégeim -342- előtt… de sokáig nem lehet… beláthatja… háziasszony vagyok…

Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele Kornély Margit, mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margit megint kijött:

– Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, mint a hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni…

A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott, zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt, tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett kis vörösernyős villanylámpát -343- csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt:

Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“ férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal, mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője.

Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a türelmetlenséget a lányon.

– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi felesége legyen. Mindenáron.

– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a -344- hátuk mögött és eladósodott bús szláv urakat maguk előtt.

Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem, Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony. Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék, mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor.

Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra, közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt. „Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott. „Le fog térdelni előttem“ – gondolta.

A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna most fojtani egy kicsit. -345-

Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett.

– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek.

– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki indulni akar.

– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem…

– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és hozzám jöjjön…

Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást, amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek Kornély bácsi bús -346- konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány volt és senki nem jött érte.

– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit.

– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot – annak köszönje, hogy vendégem…

– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl, ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek…

Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a káröröm és a keserűség:

– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap lakodalom. Már készen is van a ruhám.

Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló -347- szenvedély forróságától. Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján a négy vastag-üres aranykarika:

Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből, annak az elérhetetlenségéből…

– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a fiú gondolatát.

– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett.

Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“ Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor -348- már most felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába:

A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott:

XI.

Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt. Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak nyert, mintha a kártya dacolni akart volna -349- vele. Máskor a csúnya vesztés és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott, észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit és ment feléje:

Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál, ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat ittak, Irma énekelt.

Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb… -350-

Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart valamit a lányról:

– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá, annyit nevettette a babáját.

Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen. Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá.

Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a szerelem Irmával kapcsolatban.

– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot… mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba…

Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára. Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert másnak nem -351- lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű…

Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni. Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap. Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta:

Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a rózsát látta meg a portás asztalán.

– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő szemmel nézett szét az üres kávéházban.

– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni.

Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá.

– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod nekem, kapsz egy ezrest.

Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni innen. Iván hidegen nézett rá:

Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar feküdni.

– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő.

– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét. Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen szülik -354- a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned…

Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek felé:

Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól. Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország. Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna. Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a gyerek, aki krajcárt talált a porban.

Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította, -355- ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele, mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben, megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával. Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre. Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd, forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a -356- sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart kezdte érezni…

És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet, sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák, gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé. Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő, amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké. Hatalmas különbség ez. A testileg -357- még nem bírt nő után vágyódás milyen más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden testies emlék-vonatkozása mellett!

Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást, fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A szobaasszony mosolyogva mondta neki:

Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón, aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt.

– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy öngyilkos lettem…

Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak látszom, mint akire elsőnek -358- kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta. „Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány lehetek…“ A lépcsőről visszafordult:

– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot…

Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni, pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt kérte a telefonhoz.

Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre: olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett…

Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme, az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el, mély, lázas alvással, nyugtalanul.

Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt:

A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt, erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig, aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon. -360-

– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe. Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak, üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny, ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt lenn róla… Égett a lába a cipőben.

Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett, kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly, érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal, térden-felül türemlett -361- ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni, gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta.

– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj haza, fiam.

Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű kis fogait mutatja.

Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér alapon.

– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte -362- szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az emberségére.

És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek ebben a kínzó szóban.

A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak, mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan búcsúznék.

Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia, hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot, úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel, mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor becsukódott -363- mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta volna siratni.

Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ – számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren, gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban, Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások, víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor, végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel hét óra… fekete embertömegek -364- vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán…

És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében, egy semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, a földön fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában, egy másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínok megszűnését rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egy agyonlépett hernyó… És több benne a rémület, mint a bánat, úgy, hogy iszonyú messze van tőle a feloldó sírás… mi lesz ennek a vége?

Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal, hanyattfekve az ágyon, félálmában tompán hallotta az első csengőszót a szálló folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszony csöngetett két hosszút a szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetés nagyot szólt az agyában.

– Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcán átsuhanó reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön a nagy fehér zászlóval, lélekszakadva… már messziről int az anyakönyvvezetőnek… aki előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi és Ella… A futár leugrik a lóról, int a fehér zászlóval… Királyi kegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a hivatalnok-hóhér becsukja nagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa… Pécsi mogorván siet el… és Ella boldog könnyekkel -365- a menyasszonyi fátyol alatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve és vigan, futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-e mondtam! úgy-e megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos, mirtusos angyalt, hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsorduló szívvel, sírva-nevetve mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jó királyunk… a mi áldott jó öreg királyunk“…

XII.

A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtt tízkor felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinek fontos dolga van és most ijedten szalad az órához, hogy nem aludta-e el az időt. Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túl a hóvilág. „Csak vasárnap tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondolta és aztán hirtelen elrémülve ült le a karosszékbe. Tíz óra: a lány menyasszonyi ruhában áll otthon az íróasztal mellett, Turnovszky néni szürke selyemben, felsütve-púderezve, mosolygó-könnyesen, Iván fehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája frakkban és mintha ő is épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a vadonatúj fehér keztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak körülöttük, sok idegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy, ahogy az övét fogdosta volna.

Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adag sonkát, de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz állt és a kezében tartott órán nézte a perceket. Most állnak az -366- anyakönyvvezető elé. Vagy tizenkét percet kísért végig a szemével a másodpercmutatón.

– Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellében és a szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz ment feleségül.

– „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült az öreg karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni. Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés első percében olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igy nem lehet emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellett újra kérdeznie, annyira ellökött magától az agya mindent, ami nem kellett neki. Az ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatot elolvasnia, mikor leült a kályha mellé, és még így se maradt meg a fejében semmi. Ahogy olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, a mondatok háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért az agyán, zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmester lakói a kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasó szeme előtt folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé a zárt kapu előtt.

Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor az ajtót magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellett mások szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most az orgonaszót hallotta a református templomban, látta a fehér falakat és rajtuk a nagy fekete táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelé vonuló menyasszonyt a padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolat jelent meg akkor, bekukkantott -367- a fejébe, de rögtön elment megint: az esküvő talán elmaradt, el kellett halasztani Ella vagy Pécsi hirtelen megbetegedése miatt. Nem, az esküvők nem szoktak elmaradni.

Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűk körben. Pécsi az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett a sonkára, amely még mindig az asztalán volt. Magához húzta és egy darabot a szájába vett. De ez kifordult a szájából, úgy, ahogy a rossz kis gyerekek fordítják ki megrágatlanul az ételt, amit nem szeretnek. A konyak hívebb barát volt, az lement könnyen.

Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement a portáshoz és a menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogy három órakor Bécsbe utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: a nyugati pályaudvarról indul 3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszor áll meg Bécsig. Egynegyed háromkor a nyugati pályaudvaron volt. Perronjegyet váltott és kiment az üvegcsarnokba, elkeveredett az emberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta „hogy idejöttem, hogy ezt megtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“ Kóválygott a batyus parasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol meglökdösték, csizmával hágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment a parasztokkal valami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a hóban. Most olyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz hangosan lépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehéz előre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogy egyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment a mozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta -368- kis alacsonyan terpeszkedő mozdony volt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az előredülledő begyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett rövid kémény-nyakával. És hápogott is.

Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három mult öt perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akik visszafelé mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egy hivatal-ajtó mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezve érezte magát. A katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyáros cég fekete betűit olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jött oda, rászólt a cövekké meredő két kis huszárra:

Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, ki volt gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mint egy asszony, mikor elment.

– „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte. Huszárok, pezsgő, kisváros…

Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egy vöröszászlós ember sétált az első vaggon előtt, az egyik kezével fogta a kocsi egy rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonat négy-öt hosszú kocsiból állott. Szép, rövid, modern gyorsvonat volt, futó-vonat, könnyű és messzi szaladásra készült vonat. A mozdony Andor előtt állott meg. Ez már másféle állat volt: magas és vékonyszárú acélkerekeken hosszú és karcsú kazán, mint a versenyló hosszú teste a száraz, finom lábakon. És dudorodó-hegyes szügye volt, kicsiny és rövid kéménye, -369- mint az angol paripa kis feje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek az acéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-fekete testén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, ez nyugtalannak és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegő lélekzés hallatszott és valami titkos sülés-fővés halk sistergése. A mozdonyvezető kihajolt a fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő a mozdony alá nézett, aztán végigment a fényes kerekek előtt. Kicsiny kannából alig két-három csöpp olajat csöppentett egy kis fekete skatulya-félébe, mintha éppen csak ez hiányoznék még a teljes tökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon végig, hogy ez után a nézés után nyakveregetésnek kellett volna következnie. Ha forró nem lett volna, bizonyosan megveregette volna a nyakát a szép állatnak, amely egyre idegesebbé lett, hangosabb sistergéssel főtt, néha haragosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd türelmetlenül lélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges vastüdeje. Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt eresztettek a fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik vaggonról a másikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak és meleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egész alkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódni akaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak, hogy úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania az egész világon, csak itt.

Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetett hallani. Bőröndös, csíkosruhás hordárok -370- mögött két gyászruhás hölgy. Aztán egy gyerek, kosárral, visszataszítóan éles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak, bekecsben. Egy ezredes, két tiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“ Egy öreg dáma, akinek nagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte a vonatra. Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsiban leeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki és leszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni az üvegeket Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra. „Megfázol“ – mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupéba és felel: „Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magas lépcsőről és szalutál valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttal Andornak, télikabát nélkül, sötét, zöldes-szürke sportruhában, hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor kinyújtja a fejét a két huszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a Pullmann-kocsira. A kalauz mosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó újság van.

Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ella szürkében van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal a kalapja körül. De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, de mosolyog. Mialatt Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzra néz, érdeklődőn. Aztán a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána. Pécsi megkapja Ella könyökét, úgy tolja fel a magas hágcsókon. Aztán elrohan, visszajön egy hordárral, aki kabátokat, plédeket és bőröndöket hoz. Maga -371- előtt bocsátja fel a lépcsőn, aztán két kezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő is. Durran az ajtó mögöttük.

– „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját, mert érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. A nagy órán három óra.

Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárok beszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lép ki a huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé. Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami most küldi. „Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mint idegen embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy az utolsó vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialatt egyenletes és határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozog mellette, vele ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másik Andornak, szinte panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán és ijedten – „nem én szédülök, a vonat megy.“ Megáll. A két Andor egybeolvad és a kerekeket nézi, amelyek lassan forognak. „Még fel lehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán megfordul, lassú lépéssel halad az utolsó kocsi mellett. „Még most is.“ És három lépés után: „Még most is.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az ő lépései is gyorsulnak. „Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A kerekek szaladnak. Az egész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok -372- nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok és házikók közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nem lehet utólérni. Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladni szégyell. Kilépett a csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsin már égnek a kis piros lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütköző közül rövid és vastag lánc függ le, kapocsféle van a végén, ez meg-megérinti az éles-darabos köveket, amik a sínek közt vannak. A zömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs meg-megcsendülve táncol a köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a kapocs az ő vörös, meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn rángatják most Bécsig, s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után, mert egy hosszúra, fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta szívet. A vonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna tömör füstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik az álló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudak közt. Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok álló kocsisor közt nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nem pattant el, ez Bécsig nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi. Most bámul a füstös-havas, póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyet keresztül-kasul vonaloz a sok fekete sín a fehér hószőnyegen. Itt künn most már csönd van. Nagyon messziről hosszú-hosszú fütyölés hallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet. De lehet, hogy valami másik. Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat elment. Messze, a fordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a sínen, kezében -373- megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnik oldalt az álló kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiált elnyújtottan:

A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang megint tompán szól a hóban:

És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamit János bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé. Valahol halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egy pillanatra abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng. Andor visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesen kopog valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most is kopogtat szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán; halkan-tompán szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekek állnak egy asztalon, fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon, lámpa ég benne, az üvegernyő olyan, mint a smaragd és a rézkerekek csillognak.

XIII.

Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni se sokat aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés, ez volt minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogy részegnek érezte volna magát. Mikor az agya izzó -374- munkájában elgőzölgött belőle egy-két pohárnyi konyak, ezt megérezte és pótolta; feltöltötte magában a szeszt, mint a hordóban apadó bort szokták.

A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikat és az embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikor Elláék nyaralni utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyen nagy város, ha valaki elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házak és idegenek az utcák, milyen tartalmatlan a lárma és milyen céltalanok az ember elindulásai. „Drága jó apám“ – gondolta; bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe jutott, hogy ezt az érzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer Bécsbe utaztak a tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja gyomráról. Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hó alatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egy idegen városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutott eszébe. Az apja már régebben szakított a rokonaival, az anyjának pedig egyetlen bátyja volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbb Turn-Szeverinben lakott. Emlékezett a levelekre, amiket szegény anyja írt a bátyjának, s amiket ő vitt bedobni a levélszekrénybe. A nagy, kerek betűkkel írt „Turn-Szeverin“ még most is az emlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt hittem akkor, hogy Turn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon megállott és visszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig ballagtam, milyen messzire elfutott már a vonat…“

Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült, csak megállt egy asztalnál, oda -375- kért egyszerre két pohárral. Aztán, hogy a pikkoló arra jött és ránézett, megszólította:

És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonat állomásait egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudni akarta, mely órában hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik a vonat. „Addig még sok időm van“ – mondta magában értelem nélkül, de nagy jelentőséget érzett hozzá.

Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de az üzletek mind nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsó vasárnap, a munkaszünet fel volt függesztve. Egy csemegeüzlet kirakatában havas tájképet lehetett látni: zuzmarától csillogó fenyőket, a völgyben kis házat, amelynek ablakaiból világosság áradt; a házban szoba volt, a szobában kis bútor körül kis parasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely szintén ragyogott belülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek feküdtek a hóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös Mikulások álltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka függött le, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak a kirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Oly szép és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kis völgyben, hogy a körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltak előtte. De aztán futkostak tovább. Andor mögött háromszor is megujult a közönség. Andor szeretett volna a kis házban állni a kis parasztokkal. Vagy a kis kápolnában térdelni fenn, a savanyúvíz mellett.

Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be a fürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapot olvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be:

Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt. Aztán megszólalt:

– Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllött vagy… Ilyet még nem is láttam.

Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt. De mit segít rajta mindez?

– Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, a főszerkesztő itt van, bemutatlak neki…

Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, az újságba való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni. De Rácz erélyesen folytatta:

– Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha én ajánllak. És most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre. Le a kabátot.

Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút a főszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közé tartozott, akik pofaszakállt -377- viseltek. Valamikor kormánybiztos volt Wekerle alatt, azóta címezték méltóságos úrnak. Andort szigorúan, de kedvesen fogadta.

– Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem az írásait. Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt.

Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okos ember egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A további beszédét is ezen a gondolaton keresztül hallgatta.

– És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Az ízlést tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának. Izléssel támadni, ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobb dolog a világon!

Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“ Furcsa. Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres és hatalmas embereknek a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána és Pozsony közt szalad.

– Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint a fürdőszobában ültek.

És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt a vasfotelből és egészen csöndesen, hidegen szólt: -378-

– Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szólt fel Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe?

– Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjában véve nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is.

– Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Én tudom, mi kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat, belebujsz a fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle, egyre mélyebben fúrod magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódú egyetlen fiúcska voltál, és az élettől is azt várod, hogy kényeztessen, mint a papád meg a mamád.

– Az lehet, – mondta egészen halkan – de -379- most nem tehetek róla… most beteg vagyok… nagyon beteg vagyok…

Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyel találkozott, aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egy kicsit alulról és csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A „kéjvágyó úrhölgy“ volt, az elefántcsontvállú érzéki fekete szépség a Moulinből. Hát végre mégis megszerezte magának Rácz. Mennyi pénzt adhatott érte? Vagy mit csinált, hogy meghódította? Milyen csudálatos… milyen elérhetetlen volt számára ez a nő, és most itt megy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az emberek? Hogy akinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a lépcsőn, szép engedelmesen…

Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot látta ülni a feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, a két lány közös -380- olvasmánynak tartott maga elé egy illusztrált lapot, Rodicsné pedig valami messze-néző szomorúsággal bámult ki a sötét utcába az üveg mögül. Találkozott az asszonyéval a pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem is látta, de most tudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az idegen asszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna beszélgetni. Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak… Rodicson szemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családja körében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az óra is látszott. A vonat most Pozsonyban van.

Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Máté lakott, a földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolond dolgot csinált. Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt, amint kis asztalára könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta, amint fennszóval magolta a jogot. Bekiáltott az ajtón:

És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtva könyökölt vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott az utcán: „Milyen rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“

Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julit akarta látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett a hídra. Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ – mondta magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte, amely évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárga vízben, hidegen, mialatt száz meg százezer emberke szaladgál -381- át rajta ide-oda, viszi a szívét meg a gondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a siető tömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről a vízbe…

Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni a lakásba. „Ha az akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkor végem“ – gondolta. És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amely oly mélyen-zengve ütötte a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor ő az ágyában olvasott… Julinak a lánya szemben ült vele egy zsámolyon és most megint úgy nézte, mint egy félistent. Ez már a multkor is egészen különös volt, ez a túlvilágit sejtő csodálat, amivel a Mariska ránézett. Vagy mindenkire így néz?

Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különös volt, igazán csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjában máshoz hasonlítani, mint egy szentképhez. Nem volt benne semmi kívánatos, olyan tiszta és mellékgondolatot nem keltő volt közönséges, de túlzott szépsége, a búzasárga haja, a nagy kék szeme. Szentkép és képeslevelezőlap, – vagy inkább a színezett olcsó fényképek hangulata volt az arcán. Nem is magyaros volt a szépsége, inkább valami külföldi mese-illusztrációhoz hasonlított. És volt benne valami nem erre a világra való, olyan fájdalmas vendég-kifejezés, mintha itt csak átmenne ezen a földön, sietne az angyalság felé, ami az igazi célja, s amely felé már most elrajong a tekintete. És őt úgy nézi, mintha el akarná magával vinni oda, -382- csak nem mondja, alázatosságból. „Az ilyen szép, szegény, szomorú lányokból lesznek azok a szép, szegény, szomorú apácák“ – gondolta. De nem szerette a tekintetét, ez más világ volt, idegessé tette.

– Ne csókolj kezet – szólt rá szomorún-mosolygóan, mikor kiment. – Azt nem szeretem.

A vonat megérkezett Bécsbe. „Pályaudvar, csomagok kiváltása, fiáker, szálloda, még sok időm van“ – mondta, mikor megállt vele a kocsi a színház kiskapujánál. Az előadás már folyt. De Somogyi a portásnál cigarettázott – az ő szerepei oly kicsinyek voltak, hogy senki nem tartózkodott annyit a portásfülkében, mint ő. Még a telefonhoz is ő ment a portás helyett, mikor csöngött, és szokás szerint ezt kérdezték: „Mikor van vége?“ Mosolyogva felelt mindenkinek: „Öt perccel tíz előtt“ – és olyan arccal jött el a telefontól, mint aki azt mondja: „Ha ez tudná, hogy a portás helyett ki felelt neki!“

Mikor Andort meglátta, észrevette az arcán a nagy felkavartságot. Összeráncolt szemöldökkel nézett rá:

Intett, hogy igen. Somogyi a fejét csóválta. Francia huszártisztnek volt öltözve, pipacsvörös nadrág, bő csizmaszár és égszínkék attila volt rajta sűrű fehér zsinórzással. A fején szőke paróka. Az orra ki volt javítva valami ragacsos, holt tésztával. Vékony sárga bajusza volt.

De zavart volt, mikor ezt felelte. Andor, aki érdeklődés nélkül mondta ki a kérdést, most egy pillanatra kíváncsi lett.

– Ma is – mondta Somogyi, most már egészen különösen, miközben erőltetten nézett Andor szemébe. A fiú tovább kérdezte:

Eldobta a cigarettáját, láthatólag zavartan menekült a beszélgetés elől:

– Bocsáss meg, – mondta – most jön az én jelenésem. Mindjárt visszajövök… várj itt meg. Nagyon fontos dolgot kell neked mondanom.

Felugrált a lépcsőn, pengő sarkantyúval. Nem is volt még jelenése, de felszaladt gondolkozni, hogy beszéljen-e most Andorral, és mit mondjon neki. Egy héttel ezelőtt Irma és Rodics felajánlotta neki, hogy vegye feleségül Olgát. Rodics tízezer korona készpénzt ad hozományul Olgának és három éven át hajlandó havi kétszáz koronával segélyezni az ifjú párt. Olga ezt még nem tudta. De Somogyi gondolkodási időt kért, amely még mindig nem járt le. A pénz és a szép lány – ez -384- nagyszerű volt. Irmáról lemondani – ez rettenetes volt. Irma mellé kerülni, mint sógor – ez megint nagyszerű volt. Rodics kegyelméből élni – ez rettenetes volt. Így kavargott benne a rettenetes és a nagyszerű, és ez a kavargás, mint az örvény, húzta őt egyre beljebb a nagyszerű felé. Most fenn ült a nagy, közös öltözőben, a többi francia huszártisztek közt – mindnyájan a 212-ik ezredből – és a tükre elé könyökölve, korrigált orrát az ujjával mintázgatva tünődött azon, hogy miképpen mondja ezt meg Andornak. Andor pedig kiszökött a színházból és ment haza a szigetre. Itt volt a sötét este, a nyolc óra, a fél kilenc, Ella és Pécsi most öltözik a bécsi hotelben vacsorára, a hamarosan kibontott kofferek és bőr-toalett-táskák közt… Vajjon két szobájuk van-e, vagy csak egy… és már szabad-e Pécsinek odanézni, mikor Ella a mosdó előtt áll… és segít-e neki az öltözködésnél?…

Be a hotelbe, fel a szobába, és hamar, hamar, feltölteni a megapadt konyaktartalmat, pótolni három pohárral, gyorsan, egymásután. És:

Már csak kevés idő van hátra. Megrakta a kályhát, levetette a gallérját, amely a nyaka nagy ütőerét szorongatta. A foteljébe ült és cigarettázott. Az órát maga mellé tette az asztalra. Most azon gondolkozott, hogy milyen bölcsek voltak az emberek, mikor az idő jelzését hideg kis gépekre bízták. Mert háromtól négyig milyen lassan telt az idő. Ha ő óra lett volna, alig mozgott volna a másodpercmutatója. Most pedig egyre jobban rohan, szinte meg kellene fogni a mutatókat, hogy -385- ne szaladjanak. Csak egy percig néz a sötét ablak felé, azon tünődve, hogy Ella izgatott-e most átöltözésközben, és mikor visszanéz az asztalra, az órára, félóra szaladt el. Már fél tíz. Lenn ülnek az étteremben, Pécsi bizonyára pezsgőt hozatott. És mind a ketten jól-öltözöttek, báliasak, égők és tiszták, Pécsi biztosan szmokingban van. A pálinka hatása is igen különböző az emberi agyra. Most például percenként kell utánatölteni, mert oly rohamosan száll el a kábulat. És ha az ember jókedvű, két pohárka is elég… De most, mint a forró tűzhelyre csöppent víz, úgy száll el minden korty, szinte azonnal.

Tíz órakor kínlódni kezd, testi kínjai vannak. Mélyen és nehezen lélekzik. Ahogy megmozdul a karosszékben, és körülnéz a szobában, azt mondja hangosan: „Na… ezt a kis szobát is megemlegetem.“ De ők még vacsoráznak, még ülnek az asztalnál, ez egészen bizonyos. Észreveszik-e a többi asztaloknál, hogy ezek nászutasok? Oh, igen. Ezt igazán meg lehet látni. Van zene az étteremben? Bécsben kis francia zenekar játszik este a nagyobb hotelekben, nem is látni a muzsikusokat, mindig valami oldalhelyiségbe dugják őket, onnan tremolózzák és nyújtják a valcereket. Aznap kellett volna elutazni Pestről, mikor a szakító-levelet a szerkesztőségi szolga biciklin elvitte a főpostára. Párisba kellett volna menni. „Ha egy csöpp eszem van akkor, este utazom az expresszel.“ Vagy legalább is a temetés után. Így kellett volna ezt csinálni. Más világba, más emberek közé. Vagy a Tátrába, a fenyők alá. A savanyúvizes kis karácsonyi táj jelent meg előtte, irígylendő, fájdalmas -386- bájosságában. Milyen szépek és boldogok ezek a kis csinált világok. Egyszer egy gyufaskatulyát bámult így meg, mikor a Horn-palotában tanulni kezdett: egy bokor, egy hölgy, egy kiskutya… élénk, napsütött, túlzott színek… délfrancia fürdőhelyen lehet ilyen hölgy, ilyen bokor, ilyen kutyus, ilyen kék ég. Akkor is… oda szeretett volna menni.

Fél tizenegy. A vacsoránál ülnek még? Igen. Vagy… lehet, hogy már nem. Mért van az, hogy minden igazi ijedség az ember térdében villan meg, onnan lefelé didereg a lábszárcsonton, és a lábnak a hüvelykujjában áll el. „Én nem vacsoráztam volna vele a vendéglőben, hanem a szobába hozattam volna mindent.“ Lemosolyogta Pécsit, aki szmokingban feszít az étterem csillárfényében. „Ejnye… honnan veszem azt, hogy ott vacsoráztak?“ De megnyugodott. Bizonyos, hogy ott vacsoráztak, mert ő olyan élesen érezte és látta őket egy nagy, fényes étteremben. Tizenegy óra. De most már igazán felmentek a szobába. Vagy két szobájuk van? Nem. Csak egy van. Egy nagy, kétágyas szobájuk van, nem lehet más. El kellett volna menni a Csirkéhez ma délután. Nem lett volna szabad így, régen-nőtlenül ezt az órát megvárni. De nem lehetett. Mért undorodik a szenvedő ember a nőktől? Micsoda rettenetes, ismeretlen új csapás ez? Inni kell, forró az arca, a szeme úgy ég, hogy érzi a melegét. És erősen, tűzzel lélekzik, mint nagy futás után a lovak. A szesz teszi ezt. De mért nem üti le a kábulat? Egyszer egy törköly tökéletesen leütötte. Roth Jakab pálinkásnál gyertyák égtek palackokban az asztalon. -387- Milyen furcsák és szegényesek a Kornély Margit csengő, könnyű-üres aranykarikái a jobbkarján! Nem, nem lehet, hogy Rácz komolyan megharagudjék rá, egy egész életre, hiszen Rácz olyan jó, mint a kenyér. Jó ember Rácz. Jó férfi. Mi volna, ha most nem nézne többet az órára, a földre tenné, a sarkával ráállana és aztán megfordulna maga körül, törmelékké őrölné így a kis órát? Tizenegy mult. Az a kérdés, van-e rá logikai lehetőség, hogy még az asztalnál ülnek, az étteremben? Van. Határozottan van. „Én ott ülnék még?“ Nem. Határozottan nem. Hát akkor Pécsi mért ül még ott? Csak azért, mert még ott ül, egészen biztosan, ezt érezni lehet. És erre iszunk egyet. A konyak túlédes. És már semmi szaga sincs, nem megy fel az orrba az az égett szőlő-aromája, mint azelőtt, még délután is. Ez nehéz éjszaka. Megdörgöli a szemét, de érzi, hogy a kezemozdulása vad és egyenetlen, mint a csecsemőé, mikor oly brutálisan nyomja meg az öklével a szemét. Nem baj, ez a szesztől van. Egészen kicsi kis kábulat nyomja a halántékát, ez nagyszerű, ezt most hagyni kell kifejlődni, lehet előrebámulni, a szürke falra… csak mért görbül le a szája? Cigaretta. Mélyen le a füstöt. Aztán hevesen ki, előre, messzire. Csak azért nézni az órára, hogy milyen gyorsan szalad most az idő. Háromnegyed tizenkettő. Hát… igen. Ez már éjszaka. Ez már nem este. Egy furcsa, szakadozott, fel-felhápogó lélekzet… valami szorító kínnal a torok és a tüdő közt… ez undorító dolog, elmult ugyan rögtön, de sírás-kezdet volt, abortált zokogás, ami visszafulladt a mellbe… Örökre átkozott, gyalázatos szentimentálizmus: „Sajnálom… -388- sajnálom szegényt… szegény kis félénk szűz testemet… a vágóhídra viszik idegenek… kutya, kuvaszfejű ember vicsorítja rá a fogát… szegény remegő kis áldozatom, bárányom…“ Mért nem tudja most keserűen vigyorogva kinevetni? Hiszen ez is csak úgy megy, mint millió más eset. Rémes, hogy milyen ostoba az ember: morfiumot kellett volna bevenni, most milyen mélyen lehetne aludni, holnap estig. Morfium…

Elaludt a széken. Ilyenkor így hirtelen kivégzi az agyongyötört testet a felgyülemlett álom. A fej hanyattesik, a test olyan, mint a meggyilkolt emberé. Csúf, izzadós, nyálas, lázas szenvedő álom… A mélyen-kéken karikázott, beesett szemeken sötét-héjú takaró… nyitott száj és rút torokhangok… rossz lélekzet, lefüggő sovány kezek… és csúnya lábak a lábszárra felhúzódott, megrövidült nadrágban, előrenyujtott cipők… és jó isten, milyen rövid ideig tart!

Mikor egy nagy horkanásától felriadt, rémültbután nézett szét. Aztán mohón bukott a feje az óra fölé. Fél három volt. Fölkelt a székből, megtántorodott egy kicsit az álomittasságtól. Félhangosan beszélt magában:

Ledobálta magáról a ruhát és bebujt az ágyba. A hűvös lepedő és a hűvös párna boldogítóan csókolta meg izzó-részeg testét. Fél három. Belenézett a lámpába: „nem szabad semmire gondolni.“ A lámpa kínozta a szemét. „Nem bánom, ha ki is égeti a szememet.“ Meredt belé tovább, gyulladtan-könnyezőn, a fehéren izzó dróttal dacolva. Mi mindent nem lehet csinálni a huszonnégy éves -389- fiatal testtel! Micsoda életvágy röhög benne, mennyire nem hagyja magát tönkretenni! „Azt nem bánom, hogy már túl van rajta.“ Igen. Túl van rajta, ez most már bizonyos. Van gonoszabb és találékonyabb, mint az ifjú fantázia? Túl van rajta, de…

Ez volt a legsúlyosabb: mi történik most, ebben a percben? A gondviselés átaltatta vele a szörnyű órákat. De most… most…

A hálószekrény fiókjába nyúlt és kivett onnan egy kis revolvert. Gyöngyházból volt az agya, nikkelből a csöve. Az apjáé volt. Az öreg Aradi akkor vette, mikor egyszer a Hűvösvölgyben nyaraltak és éjjel gyalog kellett hazajárnia. Akkor töltötték meg, azóta senki nem nyúlt hozzá.

Lerúgta magáról a paplant és szemérmetlenül rántotta fel nyakig a hálóingét, mint a csecsemők szokták. Csakhogy ezek vigyorognak hozzá fogatlan kis szájukkal. A hideg kis csövet a szívéhez nyomta. „El fogom sütni“ – mondta hangosan, mintha valakinek mondaná. Oly erővel nyomta a bordái közé a szögletes csövet, hogy fájt. De valami gyalázatos kép bontakozott ki az agyában, kapcsolódó ölelkezés, egybefonódott testszíneivel és testformáival, valami gyönyörnélküli, örömtelen birkózás és gyilkolás…

– Hopp! – mondta hangosan és a fájdalomig szorított csövet elfordította. – Hopp!

Még mélyebbre nyomta a testébe, de már nem irányozta a szívének. „El fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe“ – ordította -390- benne egy ujjongó hang, amitől boldog és rajongó és részeg lett, – elmosolyodott, magasra emelte a balkarját és megnyomta a ravaszt.

A pisztoly kicsit szólt, de megütötte a mellét. „Vaktöltés volt benne“ – mondta tökéletesen kijózanodva és ellökte az ágyba a kis eszközt, mintha undorodnék tőle. Két ujját rányomta a cső helyére, de nem érzett sebet. Fájdalmat se, semmit. De egy perc mulva hűvöset és nedveset érzett a hónalja tájékán. Hirtelen rányomta erre a helyre a tenyerét és az arca elé tartotta. A tenyere véres volt. „Meg volt ez töltve, mégis.“ Most megint a cső helyéhez nyúlt, a másik tenyerével. Az is vérnyomot mutatott. „Keresztüllőttem magamat“ – mondta és mélységesen elcsudálkozott, hogy ez ilyen egyszerű és olcsó dolog. Nyugodtnak és okosnak érezte magát. Megnyomta a csengőt az ágy mellett a falon, és várt. Csudálatosan kitisztult az esze. Pécsi és Ella, mint két idegen, jelent meg az agyában, felöltözötten, közömbösen. Úgy álltak előtte, mint a fényképész előtt.

– Igen, – mondta nyugodtan – nem jól érzem magamat… valami rossz húst ehettem… Kérem azonnal a doktort.

„Nagyszerű, hogy milyen okos vagyok“ – gondolta felújuló, boldogító önbizalommal.

– Doktor úr, – mondta neki, boldog és megkönnyebbült arckifejezéssel fekve hanyatt a párnán -391- – én öntől az orvosi becsületszavát kérem… amit most mondok, az a kettőnk… titka…

A doktor, egy körszakállas, komoly fiatalember, érdeklődve nyúlt a keze után.

– Doktor úr, – mondta fel-felremegő, új és tiszta gyerekhangon – én egy ostobaság miatt magamba lőttem. De semmi bajom nincs.

Hosszú percekig volt csönd. Az orvos vizsgálta, lassan megfordította, a sebet nézte, a száját nézte, a lepedőre köpetett vele, aztán a revolvert vette szemügyre.

– Tudom – szólt a halk gyerekhang és a kissé csapzott fiatal bajusz alatt gúnyosra mozdult a száj. – Titok marad?

– De uram! – mondta sértődötten a doktor. Elsietett, kötést hozott, bekötötte a két sebet.

– Mehet aludni! – kiáltott a folyosón a portásra. – A nagyságos úr elrontotta a gyomrát.

Mikor az ágyfej leesett a padláson, azt hitték, hogy agyonlőtte magát. És most… senki nem hallotta.

Megegyezett a doktorral abban, hogy korán reggel intézkedik és elviteti a Ráth-szanatóriumba. Itt nem akar maradni. És ott ismerik. „Szegény apám hónapokig feküdt ott.“

– Most… nyugalom… – mondta a doktor. – Abszolute semmi nem történt. Szerencsés golyó… a bőr alatt szaladt körül… Mikor a mentőknél nyomorogtam, sok ilyet láttam. Mi ezt kontúr-lövésnek hívjuk. Tangenciális lövés. Napok kérdése…

Még beszélt, beszélt, és Andor, hallgatva a -392- tompa, halk hangot, édes álmosságot, nagy-édes, vonzó álmosságot kezdett érezni. Még hallott egypár szót, de már nem értett belőle semmit. Még az arcán volt az udvarias, jól-nevelt, érdeklődő mosolyféle, amellyel kiderült szíve a szomorú idegen embert hallgatta, jobban sajnálva őt, szegény kis papucsos fürdőorvost, mint sajátmagát, mikor megnyugodottan és fiatalon, egészségesen elaludt, mint aki hosszú utazás után végre megérkezik valahova annyi virrasztás és gyötrődés után. Az orvos gyöngéden betakarta, szétnézett a rendetlen szobában és elment. Halkan tette be maga után az ajtót.

XIV.

Az első hetekről, amelyeket a szanatóriumban töltött, még később is alig tudott számot adni magának. Mintha hónapok züllését, virrasztását, részegségét csak nagy-lassan aludta volna ki, lenyomorodott teste boldogan pihent az ágyban. Néha órákig aludt ebéd előtt és ebéd után, s este mégis álmosan fordult meg a párnán, mikor az ápolónője, egy erőteljes, vöröshajú nő, jóéjszakát mondott neki. A sebe hamar begyógyult és a doktorok, akiket erre megkért, hallgattak róla. Az ápolónő látta, hogy kötést kap, de annak azt mondta a segédorvos, hogy két furunkulust vágtak fel a hónalja körül.

Embert sokáig nem akart látni az orvosokon és a vörös Jolánon kívül, aki túlpiros szájával, lángvörös hajtincseivel és erőltetett csinosanöltözésével -393- nem volt rokonszenves előtte. Van ezekben a sebészek körül szolgáló ápolónőkben valami különleges klinikai kacérság. Ettől öltöznek olyan karcsún fehérbe-csinosba, kackiásan bekötött fővel, mint tűzrőlpattant emberhús-szakácsnék, éles és tiszteletlen ellentétül az apácák mellett, akik néha-néha átlebegnek közöttük, sóhajtva és megsárgultan, nagyobb irtózattal nézve rájuk, mint az utcasarki lányokra. A főorvos ugyanaz volt, akitől egyszer oly gorombán ment ki, mikor szegény apjának megtagadta a morfiumot. Ezt a Veress doktort most megszerette, a gyönge emberek ama nagy szimpátiájával, amellyel a katonákhoz, a híres vívókhoz és az aktív sebészekhez vonzódnak. Veress doktor kevésbeszédű orvos volt, belül azzal a gyermekien lágy, művészetet és érzelmességet kedvelő kedéllyel, ami meg a sebészeknél látszik öröklött gyengeségnek és a nagy Billroth életrajzában virágzik ki tipikusan. Megnyugodott és boldog védelmet érzett azokban a percekben, amelyeket a mészárosnak öltözött Veress doktor az ágya mellett töltött; szerette a szőrös, agyonmosott nagy kezét, rövidre nyírt mákszürke haját, kefebajuszát. A doktor a fehér kabátja övében fekete tokban morfiumfecskendőt hordott. Úgy viselte, mint a katona a bajonettet, beszédközben is ezt fogta. Érezte, hogy ez az egy igazi fegyvere van.

– Nem bánom, – mondta neki Veress doktor, mikor a sebe már rég begyógyult és ő arra kérte, hogy maradhasson még itt – magának nagy szüksége van egy kis kúrára… a hidegvíz jót fog tenni. Tavaly óta van vízgyógyászati osztályunk -394- is… de akkor az én kezem alól elkerül, átadom Seilernek, az a mi idegspecialistánk.

A kövér Juli, akit végre mégis elhivatott, minden reggel bejött hozzá Budáról. Ő intézte az ügyeit, ő volt az egyetlen összeköttetése a külvilággal. Pénzért ő járt a bankba, a budai házat ő kezelte, a holmiját ő szállította Budára a szigetről.

Pécsi és Ella oly idegenül jelentkezett az elméjében, hogy egy reggelen, mikor felébredt és ezek eszébe jutottak, – mert minden reggel eszébe jutottak, húsz-harminc másodperccel az ébredés után – azt gondolta magában: „Korábban kellett volna agyonlőnöm magamat“. Főként az érzéki képeket irtotta ki ez a változás az agyából. Mintha irígy érzékisége azon a keserves éjszakán egyetlen nagy lázrohamban égett volna ki belőle, ha most rájuk gondolt, mindig ruhástul látta őket és néha únták egymást, sőt veszekedtek is. Ha a párok úgy tudnák egymást szeretni, ahogy a féltékenység ezt el tudja képzelni! Nincs is igazi szép nászéjszaka másutt, csak a lemaradt harmadik agyában.

Egész testét és lelkét valami nagy meg-egészségesedés vágya fogta el. A vízkúra mellett minden nap tornázott a „gyógytornateremben“. Svéd kínzólétrákon huzakodott, ravasz gumiköteleket nyújtott, amíg bírta, és az álló-biciklin, amelyen óra mutatta a kilométereket, Szegedig ellábolt. Csak egyszer keseredett el nagyon, ez akkor volt, -395- mikor úszónadrágban ült a nagy teremben egyedül egy földhözsrófolt csónakban, és szorgalmasan evezett. A tornaterem magasan vágott ablaklyukain besütött rá a nap, az evezők egyenletesen zörrentek meg vas-ágyaikban, minden meglett volna itt az evezés friss, testies költészetéből, csak a víz és az ég hiányzott alatta és fölötte. Ez nagyon elkeserítette, beteg hernyónak érezte magát, a száját kellett összeszorítania, hogy el ne sírja magát, de végül is oly gyorsan és erősen kezdett dolgozni az evezőkkel, hogy ebbe a testi megerőltetésbe sikerült belefojtania a régi bajokat, amelyek már tolakodni kezdtek fölfelé az idegrendszere finom kötélhágcsóin.

Este hét órakor már ágyban volt és ott vacsorált félnyolckor, a rövidlábú kis fehér asztalon, amit az ágyába állított a vörös Jolán. Vacsora után cigarettára gyújtott, s néha azon gondolkozott, hogy mi lesz vele. De miután ez egyszer-kétszer arra vezetett, hogy reggelig nem tudott elaludni, azontúl mindig elkergette magától a jövőjét, mikor így a cigarettafüstölés perceiben megjelent, mint elhagyott menyasszony, kérdezni, hogy vele mi lesz?

Jó és kedves volt mindenkihez. Akárkivel beszélt, ezt gondolta: „Mindig csak magammal törődtem, a magam fájdalmát túlbecsültem“. A fürdőstől megkérdezte a családi körülményeit, pénzt adott a gyerekei számára, és Seiler doktor öreg szülei iránt minden nap érdeklődött. Mikor azokra a percekre gondolt, amelyeket Olgával töltött utolsó látogatásakor a szigeten, úgy gondolt vissza magára, mint egy ártalmas őrültre. „Csudálom, -396- hogy le nem ütöttek… az ilyet meg kell ölni…“ Megborzongott, mikor a brutalitásaira gondolt. „Ez azért volt, mert gazdag vagyok“. Azt érezte, hogy a gazdag embertől mindent eltűrnek a szegények. Önmagában, önmagának a multjában útálta meg az elkényeztetett gazdag fiúkat, lelkében a szegények és a tűrők pártjára állott. „Be fogok iratkozni a szociálista pártba“ – gondolta egyszer a langyos tuss alatt, – „a munkások közé megyek és küzdeni fogok a gazdagok ellen“. De mikor a tussolás után a fehér nyugágyon pihent a kemény lepedőben, felhúzta a száját: „Nem lehet… nem tudok semmit…“ Azt gondolta, hogy az ilyen úrifiúnak ott a szociálisták közt tudósnak kell lennie, ha már nem munkás. És ő nem olvasott semmit; egyszer kapott egy könyvet Rácztól, hogy olvassa el, a szerzőre emlékezett: Werner Sombart volt, de nem olvasta el. A szocializmus az ő lelkében úgy élt, mint valami becsületes haragvás a jól-élő, röhögő úri társadalomra, felemelt ököl és fenyegető szemvillantás. Szinte kiábrándult belőle, mikor egyszer egy szocializmusról szóló cikkben statisztikákat és munkabértáblázatokat látott, hörgő lázadás és zengő forradalom helyett. „Kilöknek, be se vesznek“ – gondolta, mikor felöltözött. „Szeretni kell az embereket.“ Ez, mint valami tanulásnélküli, könnyebb szocializmus jelent meg előtte. Eddig is szerette őket, de csak általánosságban – érezte. Akik elébe kerültek, azokkal kényeskedve komiszkodott, az önzése füttye szerint táncoltatta őket. „Hát akkor kiket szerettem?“ – „Az embereket“ – válaszolta magának. „De hát kik az emberek?“ -397- – „Azok, akiket nem ismerünk személyesen. Mert akiket ismerünk, azok pimaszak, önzők és gonoszak.“ Eltünődött: „Tehát?“ És a válasz, amelyet erre a kérdésre adott magának, éppoly kiábrándító volt, mint a számtáblázat a lelkes szavak helyett: „Ezeket a pimaszokat, önzőket és gonoszakat kell szeretni. Nem egy távoli, ködös tömeget. Hanem épp azokat, akikkel kezet fogunk, akik meg akarnak csalni, a helyünkre akarnak ülni, a pénzünket, vagy a ruhánkat, vagy a lakásunkat, vagy a jó szakácsnénkat, vagy a szép szeretőnket akarják. Épp ezeket. Mert ezek az emberek, nem pedig azok, akik messze ködben élnek, s akik éppen ilyenek, ha közelebb jönnek a ködből.“ Fájdalmas ez a fiatal szívnek, hogy a szép dolgok csak addig csinosak és könnyedek, amíg nem foglalkozik komolyan velük az ember. A hegedűt nem szabad úgy tartani, ahogy az ember gondolta és szeretné, hanem: könyököt befelé, kézfejet kifelé, kínzóan. Pedig az ellenkezője a szebb és a könnyebb… És a zongorát se úgy kell ütni, ahogy jól esnék, hanem gyötrő-görcsös ujjgörbítéssel. És a mű-futók se úgy szaladnak, ahogy az ember szeretne, hanem lábujjhegyen és guggolásból kezdve, ahogy kínos és örömtelen… Semmi, semmi nincs úgy, ahogy kedves és könnyű volna. Jónak lenni, ez éppoly tréninget-kívánó, gyötrő stúdium, mint a sport vagy a zene… nem elég hozzá a tehetség és a rajongás. A piszok Somogyin kell szeretni tanulni, nem a derék Rácz Miklóson, mert azt könnyű. És a Csirkét kell tisztelni megtanulni és Révész urat kell megbecsülni tudni, mert őfelségét a királynét könnyű tisztelni és Luther Mártont -398- nehéz nem becsülni. Azt mondta magában: a zongorát helyesen ütni, ez nem egyéb, mint a kéz önzéséről leszokni. Itt van a dolgok veleje. Szépen és jól élni, ez a lélek kéztartásának a dolga: le kell szokni az önzésről. „Mért nincsenek a szanatóriumokban és a kórházakban papok?“ Mért jönnek azok csak a haldoklóhoz? A templomokba – gondolta – annyi piszkos ember megy be a piszkával és éppoly piszkosan jön ki az utcára. És itt, a halálból kimászott gyógyulók közt mennyi discipulus van, olyan, mint ő, lábbadozó testtel és tisztálkodó lélekkel… „Papnak kellene menni“ – gondolta. De elmosolyodott: „Az apám még zsidó volt, ez nem menne símán, kellemetlen volna“. – „Hogyan?“ – mondta rögtön utána – „még mindig a síma utakat keresem, önző vagyok…“ Reverendában, messzi innen, valahol a hegyekben egy kis kápolnában, a fenyők közt… mint a csemegekereskedő kirakatában… „De micsoda nehézségek addig!“ És nem kell azért mindjárt mesterségévé tenni a jóságot. Lehet az ember jó és önzetlen, ha dilettánsa marad is ezeknek a szépségeknek. „És most tudok szeretni mindenkit, aki körülöttem van… még a vörös Jolánt is fogom szeretni, annak is megvan a maga nyomorúsága, bizonyosan…“

Február végén, egy reggelen a kövér Juli, mikor a reggelijét tette elébe az ágyra állított betegasztalkára, izgatottan kezdett beszélni:

– Fiatalúr kérem… én már annyiszor szerettem volna beszélni a fiatalúrral, de nem mertem… most már muszáj, kezit csókolom…

Juli végigsírta a verset, amit elkezdett, aztán letapogatta a szemét és még egyre szipogva, keseredett akadozással kezdett beszélni:

– Fiatalúr, kezit csókolom, ne tessék haragudni… de én el szeretnék menni a szolgálatból…

Megint sírni kezdett. A „nagyságosúrék“ rég a temetőben feküdtek, ő a „fiatalúr“ cselédje volt, de azért halhatatlanul és változhatatlanul a „nagyságosúréknál volt“, hiába, ez már így van. Nagynehezen mondta csak ki a lényeget:

– A lakást majd rábizzuk a házmesterékre, azok is már nyolc éve vannak ott, tisztességes emberek, rendőrök… És én most már majd csak megleszek…

– Dehogy, fiatalúr. A fene egye meg őket mind, ahányan vannak. Öreg asszony vagyok én már.

– Menjen, Juli, – mondta a fiú – menjen és legyen boldog az asztalossal. Tisztességes ember?

– Özvegyember, fiatalúr kérem, két katonafia van. És úgy szereti a kislányomat…

A kávé kidőlt a kézcsókolási küzdelemben. Andor rátette a kezét a Juli őszülő fejére. „Hittem volna valaha, hogy meg fogom símogatni a fejét, mintha apja lennék… és hogy ez jól fog nekem esni?“

– Hát akkor… drága kis fiatalúr… tessék megengedni, hogy délután idehozzam a vőlegényemet…

A szekrényből előhozatta a csekk-könyvét, írt egy ezerkoronás csekket Julinak. Aztán, bevégezve a reggelizést, hanyattvetette magát a párnán.

Nem ment le a „vízgyógyba“. Ez a menyasszonyság-vőlegénység… Ha a doktor ezt tudta volna, megtiltotta volna Julinak, hogy erről beszéljen.

Délután megjelent az asztalos Julival és a kis Mariskával. Fekete szalonkabátban volt.

Ozsonnát kaptak. A vörös Jolán mosolyogva -401- szolgálta ki őket. Andor az ágyban feküdt, ma nem akaródzott neki fölkelni. Valahogy nagyon megszokta az ágyat, boldog volt, ha bármi kis meghülés-féle ürügyet adott neki az ágybanmaradásra.

– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik ilyet mondani…

Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek, mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta Julit.

– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van?

Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen.

– Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja gyerekének.

Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek:

Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az öreg cseléd után most kinyitni az ablakot.

XV.

Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból, papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre egészségesedő -403- idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát, mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia.

– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor bejött.

A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne: „Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ – szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a „vagyok“ -404- helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz ez így.

– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását. Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől…

– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs otthon, hagyja ott a levelet.

Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra:

Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen? Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta, mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével.

Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én húsom volt az.“

– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után – Mariska megkapta az ön levelét. -405-

A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha most ezzel előhozakodnék?

Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó, megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne áruljon el semmit.

– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban van-e.

– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái vannak, félháromkor szabadul a színháztól.

– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves megmondani nekem.

Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban meztelenül fekvő és az -406- ágy mellett felöltözötten álló ember közt van, lehetővé tette ezt még Révész úrnak is.

– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen akarok beszélni.

Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt! Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és nem ő…

Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a levelet és magától jött ide, szimatolni?

– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. – Tegye a papucsot a szekrénybe.

Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment.

– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös társalgó-hangot. – Maga beteg?

Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával. Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta, és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom. Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak, elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra:

A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt:

Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta visszahúzni.

Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult, akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét.

Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét.

– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit akarsz… hagyjál… minek ez?

Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán:

A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón, vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott, erőltetett-kényszerűen: -409-

Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is lehet mondani, hogy férfiasság.

Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta, amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni, – és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt, hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak szeretni.“

– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt, mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz:

Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte:

– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos gyerek vagy…

Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő okosabb tud lenni, mint a férfi.

– Megyek – mondta, legyilkolva magában -411- minden gyöngeséget, megrettenve új, hosszú szenvedésektől. – Megyek.

Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit, mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan, búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította, kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából.

Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában: „Igazad van.“

Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát, de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett.

Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett Andornak.

– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül?

– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így velem este… vacsora után…

– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam, hogy elalszik enélkül is… -413-

A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet, tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták, beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó, nyugodt és mély álmot…

És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára, keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat, megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek csöndesedtek -414- el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait, meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a szemét.

XVI.

Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte, hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az emberek -415- közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba.

Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ – mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre, aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“

„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra. Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette, építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez, tudja Isten, jól esett neki.

Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos közlönye. Napról-napra megjelenik, -416- bár mindig csak egy példányban: az érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad. Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás.

Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább. Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni. -417-

Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba…

Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön. Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen fekszem ebben a kórházban“.

Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta, hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében – „első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán jelentette, hogy egy úr van itt.

– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon.

– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már ilyen vagyok…

– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor -419- elfogódottan – mit csináljak… Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van.

– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj el. Ne hagyjatok el.

– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz rajtam? Nekem nincs senkim, csak te.

Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már.

– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni. Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem…

– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás.

– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál volna.

Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért keresem én úgy az ilyen komédiákat?“

Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt.

– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja vissza.

Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez: -421-

Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig figyelte, aztán megszólalt:

De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a helyéről.

Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy „maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se?

– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem akarhatok…

De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel tartozik neki.

– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak csókolni.

– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még mit nem? Jojcakát. Azt igen.

És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“ Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“

Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában, amelyet el kellett hagynia. Lenn már várta a kocsi. Elbúcsúzott a szobától és egészen elérzékenyülve ment le a lépcsőn, a főorvos rendelője felé. A hallban fejet bólintott néhány tolószékes beteg felé, akiket nem ismert, de akiknek köszönni szokott a vízgyógyban. A főorvostól kijövet boldogtalannak érezte magát. A nagy kapun égő délelőtti nap ömlött be, gyerekek ugráltak el a kapu előtt, kiabálva -423- és egymás feje után kapkodva. Parasztszekér zörgött el arra. Nyitott konflis várt rá, a kocsis a hágcsón ült, s fejét a kocsi ülésére hajtva aludt. Mikor kilépett a hűvös kapualjból a fényes gyalogjáróra, megütötte az orrát a meleg, porszagú utcalevegő, megrohanta a fülét az utcalárma.

– Bácsikám – mondta az alvó kocsisnak, s miután az a hangra nem ébredt, gyöngéden táncoltatni kezdte alatta a kocsit a rugón.

Beült a kocsiba. Nagyot, igen nagyot lélekzett. „Előre, új élet“ – mondta magában. Az első sarkon egy nő ment át, olyan feltünően hasonlított Ellára, hogy dobogni kezdett tőle a torka. Utána csavarta a fejét, aztán rájött, hogy nem az. De ugyanabban a pillanatban két nő jött a szögleten, az egyik alacsony és öreg volt, de a másik, hát ez bizonyos… És mikor elment előttük a kocsi, ez se volt az. „Mi ez?“ – mondta rémülten. Megállította a kocsit és felemeltette a kocsifödelet. Hátradőlt és nem nézett semerre. „Ostobaság“, – gondolta – „és különben is, a tengerparton vannak.“ A kocsis hátát nézte. Aztán kigombolt két gombot a mellényén, jobbkezével az inge alá nyúlt a melle balfelén és ujjahegyével gyöngéden megkereste az alig érezhető kis forradást. Mialatt tapintotta, forró tenyere ráborult a szívére és érezte a rendes, erős, fiatal verését.

A dús nyári zöldbe borult szigeten cél nélkül élt. Mikor reggel fölkelt, nem tudta, mivel fogja eltölteni a napot. Mikor este lefeküdt, nehezen tudott volna számot adni arról, mit csinált egész nap. Mégis telt az idő, bár nem egyenletesen, hanem úgy, hogy néha vonszolta magát, néha meg nekifutamodott. Ilyenkor három-négy nap is eltelt úgy, hogy azt se tudta, hányadika van, s nem tudott volna pontosan visszaemlékezni a tegnap és a tegnapelőtt kis eseményeire. Ezek a futó időszakaszok egybeolvadtak a napnál nagyobb egységekké és ilyenféle neveket kaptak a fiútól: „azok a meleg napok“, vagy: „amikor napokig olyan esős idő volt“. Mint a falutornyok a síkságból, csak a vasárnapok emelkedtek ki az idő egyhangúságából. Azt, hogy vasárnap van, mindig észre kellett venni, s ez arra volt jó neki, hogy az -425- idő telését méricskélje vele. „Megint elmult egy hét.“ Vagy: „Ez már a harmadik vasárnap, mióta kijöttem.“ A szigeten való ezt a létezést még hozzászámította a testi és lelki lábbadozásához. Folytatta a félfürdőket és az alkonyati langyos zuhanyokat, s mikor így fürdő után lepedőbe burkolva ült a fürdő termében, egész testén érezve a kellemes és nyugodt hűvösséget, az ősz jelent meg előtte, mint a régi élet új határa. A krízist, amelyen átment, egészen ki kell heverni, nyáron a testet kell megedzeni, ősszel majd bemegy lakni a szülői lakásba és akkor minden másképpen lesz. Az ivástól, virrasztástól, izgalmaktól és gyötrődésektől felborzolt idegrendszere fokonként gyógyult; a nyugalommal együtt vigasztalás szállt belé és minden nappal érezhetőbbé vált a bánatának a megenyhülése is. „Nem hittem volna, sohse hittem volna“ – mondta magában este, mikor jóízű álmossággal feküdt az ágyában az utolsó cigarettát szíva. – „Nyomorult dolog,“ – gondolta – „hogy a lelkem a bőrön és a belekben gyógyul… a sok hidegvíz, fürdő, a diéta, a hashajtók…“ Megalázó öröm. Szégyelte magát a saját bánata emléke előtt. Mintha megcsalta volna azt, ami benne nemesebb volt: a fájdalmát, azzal, hogy orvul, szinte a háta mögött gyógyítgatta a testét, ennek a fájdalomnak a szennyes földi tokját, a léleknek ezt az önző, ostoba, zsarnok feleségét.

Egyszer lármás fiatal fiúk és lányok közé keveredett délután, a szigeti romok környékén. Valami kiránduló-társaság volt ez, és a gyerekek oly szépek, mozgékonyak, barnák, csillogók és hangosak voltak, hogy hirtelen az az érzése támadt: ő -426- megtört öreg ember közöttük. „Annyi bizonyos, hogy a hangomnak volt valami fényes csengése, ami most nincs meg.“ Eleinte azt hitte, hogy a sok cigarettázástól van ez a szordina a hangján. De aztán rájött, hogy önkéntelenül is halkabban beszél, mint azelőtt. A pincérek néha kétszer is megkérdezték, hogy mit mondott, mikor a vendéglőben ebédet rendelt. És egyszer, mikor kocsin jött ki a szigetre, a kocsis visszafordult a bakon: „Hova tetszett mondani?“ A kiránduló fiataloknak a száját figyelte, mert otthon, a tükörben észrevette, hogy a szája vonala a két sarkában egy gondolatnyit lefelé húzódott. Azonkívül a szemhéja valahogyan egy hajszálnyival még mélyebbre ereszkedett, nem ugrott fel rugalmasan. Olyan volt, mint a megromlott kis ablakredőny, amelyet nem lehet egészen felhúzni. És ezeknek a tizenhat-tizennyolc éves fiataloknak mind nyitott szemük volt, némelyiknek olyan, mint a madaraké: nagy fekete csillag. Mikor ezek közül visszafelé sétált, találkozott Kornély Margittal. Margit nagy társasággal jött feléje a széles főúton. Andor lekerült egy mellékútra, még mielőtt köszöntő-távolba jutott volna. Ott az az érzése volt, hogy Kornély Margit látta őt, sőt azt is észrevehette, hogy elkanyarodott előle. „Huszonöt éves leszek,“ – mondta magában, mikor a fiatalok énekét hallotta a távolból – „nem volna szabad fáradtnak és öregnek hatnom ezek közt“. Az alkonyatban ez a vidáman távolodó ének elkísérte a vendéglőig. Közben egyszer megállt a magas bokrok közt és utánuk figyelt. „Csúfoltok?“ – kérdezte elszomorodva. Akkor napokig csöndeskén élt és már reggel sóhajtott, -427- rögtön a felébredés után. Ezek voltak „azok a napok, mikor olyan esős idő volt“.

Egyszer, mikor „azok a meleg napok“ voltak, délelőtt egy túlhevített hordár lépett be hozzá. Gyöngyös homlokkal, méla-irígyen nézett szét a hűvös szobában és átadott egy selyempapirba takart fehér rózsát. A rózsa mellett sötétkék levél volt, lilatintás írással. „Istenem… Olga…“ Furcsa ez: ő új életet él, és a régi élet erről nem akar tudomást venni. A régi élet folytatja magamagát: Kornély Margit sétál a szigeten a négy csengő aranykarikával, Olga fehér rózsát küld… és egy skatulyából, az ötvenes csomagból, megint jön egy sötétkék levél. A szöveg rövid volt: fojtott, tragikus, affektált, olgás. „Egy szót. Utoljára. Holnap.“ Ez alatt még az O. betű sem volt ott.

Ránézett a fáradt hordárra, aki vörös homlokát törülte. Talán ha hetyke legény lett volna ez a hordár, már meg is kapta volna azt, hogy „nem“. De így eszébe jutott, hogy ő más ember lett és a mások szenvedését ezentúl már tudomásul veszi.

Másnap, csak úgy találomra, kiment a déli hajóhoz, amellyel tavaly Olga érkezni szokott. A nagy hőségben igen kevesen jöttek a hajón, de Olga köztük volt. Fehérbe volt öltözve, megint a régi, hintázó-hosszú lépéseivel jött végig a fahídon és megint kinézett oldalt a sárga folyóra, amelyen az égő déli órában brilliántok és apró naptányérok karikáztak vakítóan. Olga szép volt -428- és méltóságteljes. Úgy viselkedett, mintha tegnap is találkoztak volna. Vörös napernyő alatt jött, ez alatt nem látszott, hogy elpirult volna, mikor Andort meglátta.

– Kedves, hogy gondolt rám – mondta a fiú, miközben nagy fák alá vezette, a hűvös árnyékba. Egy padra ültek. A lány itt becsukta a vörös napernyőt és ettől elvesztette egészséges arcszínét. Halavány volt, a szeme törődött. A füle furcsa, áttetszőn-sárgás a szénfekete, dús haj-ív alatt. A márványos formássága mintha meglágyult volna. Az arca, a nyaka sohse volt kövér, épp csak hogy tökéletesen titkolta a csontjait. Most – anélkül, hogy soványabbnak hatott volna – a két arccsont és a két nyakcsont elárulta a helyét. Ő kezdett beszélni és beszédközben azon igyekezett, hogy ne nézzen a fiúra. Ebből az lett, hogy mikor találkozott vele a szeme, a pillantása lopottnak és mohónak hatott.

– Azt írtam, – mondta – hogy utoljára akarok magával beszélni. Ennek nagy oka van.

A fiú fáradtan hallgatta. Az ő feje az új életen járt. Ez az arc, ez a hang csúnya fájdalmakra emlékeztette, türelmetlenné tette.

Ennek a „tudom“-nak a hangja rosszul esett a lánynak, úgy hogy rajzolni akart a vörös napernyővel a kavicsba. De rögtön abbahagyta, mert ezt nagyon is ismerte, ezt a látványt: egy fiút és egy lányt a padon, amint az egyik a kavicsba rajzol. -429-

Most fel kellett volna állni, kinyitni a napernyőt és elmenni. De nem bírta megtenni.

– Nézze, – mondta keserves-hetykén – maga nagyon jól ismeri az én helyzetemet. Én nem bírom ezt az életet Irmánál. Én asszony akarok lenni, én azt akarom, hogy gyermekeim legyenek, hogy valaki szeressen… én nem születtem színházra, én azt útálom… és maholnap megöregszem… és miért éljek így tovább? Kire várjak?

– Talán Rodics – mondta kegyetlenül a fiú, de abban a pillanatban megbánta. – Különben… hisz az mindegy.

Ez a megcsukló hangocska, ez a második, ez -430- hirtelen mélyen szaladt Andorba. „A más ember szenvedése“, – érezte rögtön – „ez az, ez az.“ Kíváncsian nézett a lányra, most először érezve az igazi nagy részvétet a pillanatnyi heves sajnálkozás helyett. „Amíg magam nem tudtam, mi ez…“

Megfogta a lány kezét. Forró volt a fehér cérnakeztyű és a szép hosszú kéz soványabb, mint azelőtt. De az első érintésre átfogta a lány keze az övét, szorosan, mint a madár ujjai az ágat.

– Magát szeretem, – mondta kiszáradt torokkal, a fiú kezét nézve a magáéban – jobban szeretem, mint valaha… és soha, soha nem fogok mást szeretni…

A mondat után egy kicsit nyitva maradt a szája. Ez nagyon fájdalmas volt. A szeme lecsukódott. Most úgy látszott, hogy nem vigyáz a méltóságára, mert nem tud rá vigyázni. Andor tisztán és tökéletesen érezte, hogy nem szereti ezt a szép lányt. De ébredő gyöngédség áradt el rajta. Simogatni kezdte a kezét. Lassan éledt fel a lány arca a lankadtságból.

– Olga, – mondta a fiú – magának férjhez kell mennie. Én romlott vagyok, fáradt vagyok, az én életem nem ér semmit… és én olyan jó barátja vagyok, hogy megmondom, csak szerencsétlenné tenném… el nem venném soha… maradjunk barátok…

– Nagyon, nagyon jó barátok, – próbálta megmelegíteni a buta szót – olyan jó, kedves barátok… olyan barátság, amilyen százezer között egy sincs… -431-

– Milyen jó hozzám – mondta a lány, aki még így nem hallotta beszélni. – Milyen kár, hogy sohse beszélt velem… amióta ismerem, alig mondott valamit… mindig máshol járt az esze… csak… mikor megcsókolt, akkor volt az enyém…

Andor lehámozta a cérnakeztyű felét és megcsókolta a kezét. A tenyerén akarta, de mégis a kezefejét csókolta meg. „Minek ez most már? Csak mert nekem pillanatnyilag jól esnék? Miért kínozzam?“

Még hallgattak egy kicsit. Aztán a lány fölkelt. A csípőjén simítgatta a fehér pikészoknyát.

– Milyen szép lett – mondta mosolyogva a fiú a padról. A lány komoly maradt:

A vörös napernyő megint felcsattant a napon és a halvány arc egészséges életszínt kapott. A lány úgy tartotta a napernyőt, hogy Andort is védje. A rózsaszín fényben az ernyő alatt egymásra néztek, nevettek.

– Irjon nekem, – mondta a fiú – ha asszony lesz, írjon sokat, hosszú levelet.

„Csak eddig az öt percig bírjam“, – rohant át Andoron – „hogy ne legyek önző, és elbocsássam.“ Mint valami vizsga, mint nagy próbáltatás, úgy állt előtte még ez az öt perc.

És elindult a hídon, mint aki tudja, hogy nézik. Csillogott a fehér ruhája a napon. A hajóban eltűnt. Aztán fenn a fedélzeten, a ponyva alatt felvirított a napernyője. De rögtön elbujt, lement a túlsó lépcsőn, nem akart visszanézni. Úgy, hogy Andor is elment a kikötőtől, mielőtt még a hajó elindult volna. Már a vendéglőnél járt, mikor az indulás füttyét hallotta. „Dilettáns vagyok“ – mondta magában – „ha goromba lettem volna, nem szenvedne annyit. Mikor fogom megtanulni az igazi okos jóságot?“

Megint meleg, lankasztó napok jöttek és most nem tudott aludni. Ez nem volt jó, mert az volt jó, mikor lefekvés után öt perccel már jött az álom. A hanyattfekvő ember hevesen és rohamosan gondolkozik – vette észre – és másfél órát hanyatt feküdni elalvás előtt, vagy éjjel felriadni és órákig feküdni, ez nem jó. Minden elintézetlen ügye a fejébe tódul az embernek és az elodázott tervek sürgetve jönnek, összegyülemlik minden. Az álmatlan ember fejében gyűlést tart a multja, a jövője, összevissza beszél benne minden, rég leülepedett dolgok kavarognak fel újabb elintézést követelve. A legrosszabb az volt, hogy félt ettől -433- az álmatlanságtól, és már vetkőzés közben ideges lett tőle. Ettől aztán még kevesebbet aludt. Kornély Margitot azóta már kétszer látta és mind a kétszer köszönt neki. Valahogy csak be kellett rendezkedni a jövőre nézve a régi ismerősökkel. Ostoba hánykolódási gondolatok a meleg nyári éjszakákon… Máté már biztosan letette az ügyvédi vizsgát, ez talán elvenné Kornély Margitot. „De mért jut ez egyáltalán eszembe?“ És Somogyi mikor veszi el Olgát? „Azt hiszem, soha.“ Képtelenség, hogy ez a lány hozzámenjen. Vagy ha hozzámegy, ez is olyan eset lesz, mint Dombauer Laciéknál: az első éjszakán hazaszökik a nő. Most sok ilyen eset van. Turnovszky Ella nem szökött haza. „Nem, ősszel nem tanulok, be kell látnom, hogy az idegeim képtelenek a tanulást elbírni, nem leszek ügyvéd.“ A doktorátusa megvan, állás után fog nézni. A minisztériumba… oda jó lesz. Ez pozició és munka is, ha az ember akar dolgozni. Pécsi is a minisztériumban van. „Majd más minisztériumban próbálok.“ És kedvesnek kell lenni minden emberhez, érdeklődni kell a dolgaik iránt. „Én egészen meg voltam részegedve magamtól.“ Ez undorítónak tűnt fel előtte, ilyen önzőnek lenni. „Hogy nem ütöttek le az emberek, mint egy kutyát. Megérdemeltem volna.“ – „Megszólítsam Kornély Margitot?“ Most a nyitott ablak sötét-ibolyaszín négyszöge felé figyelt az éjszakában. Hajókürt búgott a Dunán, egy teherhúzó gőzös nagy fröcsköléssel ment el a sziget mellett. Az éjjeli csöndben vontatott hang kiáltott a víz fölött az egyik hajóról a másikra. Csak ezt az egy szót lehetett érteni: „a kötelet…“ Aztán elzúgott a -434- menet, csönd lett. Ilyenkor hallott a fák közt a nagy, alvó hallgatásban hirtelen felvisítani egy-egy madarat. Rekedt csattogás, visongás küzködése volt ez, aztán elhaló madársírás, egyre halkabban, aztán megint csönd. Valami éjjeli ragadozó ölt meg egy madarat rémes zajjal. A többi elbujva hallgatott, pedig ettől ugyan felébredhetett mind, de moccanni se mert, az ember szinte látta őket remegni-bujni a fészkükben, némán, hogy el ne árulják magukat. És ilyen gyilkosság után milyen nagy volt a csönd… még az az egy-két kis pittyentő hang se hallatszott a sűrűből, ami máskor oly kedves a nyári éjben, mintha a madár kérdezne valamit a mellette szundikáló feleségétől, s aztán aludnának tovább. „A tengerparton nyaralnak, de melyik fürdőn?“ Behunyta a szemét, mikor messziről megint búgott a távolodó hajókürt, és azt erőltette magára, hogy a tengerparton van, és ez tengeri hajó. Reggel a hálószekrény fehér márványa tele volt piszkítva odanyomott cigarettavégekkel. Megolvasta: tizenhat cigaretta volt. „Sok.“

– „Ejnye“ – mondta egyszer, mikor Kornély Margitot már vagy negyedszer látta a szigeten, mindig egy csomó lány társaságában, akik még csúnyábbak voltak, mint ő. – „Ez addig jár itt, amíg megszólítom.“

Mikor elhaladt mellettük, köszönt. De nem úgy mint eddig, a köszönésbe beletéve a továbbhaladás mozdulatát, hanem rámosolyogva Margitra, és meglassítva a járását. Olyan megállító köszönés ez, amit nem is lehet félreérteni. Kornély Margit kivált a csomóból és megállt vele. Ahogy -435- szokta, férfiasan előrevágott karral nyújtott neki kezet:

– Bocsánat, – mondta Andor – azt kellett feltételeznem, hogy maga haragszik rám.

Hangosan nevetett, ok nélkül, a többi lányok számára, akik odább vártak rá. Aztán idegesen mondta a fiúnak:

– Épp ellenkezőleg – szólt Margit, s egy kicsit összehúzta a szemét, mialatt nézte.

Észrevette, hogy ezt azért mondta, hogy Ella megtudja. De mikor észrevette, már ki volt mondva.

– Jövök – mondta Kornély Margit és kezet nyújtott. Andor a csuklójára nézett:

– A zálogházban vannak. – Megint nevetett a lányok számára. Aztán ezt mondta:

– Nem érdekel – szólt Andor, de ugyanakkor Margit megnevezte a tengerparti fürdőt és Andor -436- arra gondolt, hogy ő eddig azt hitte, már ott is vannak.

– Ez érdekelni fogja: beszéltem velük magáról. Pécsi azt mondta, hogy nem érti, miért nem köszön maga neki. Őneki maga mindig rokonszenves volt, azt mondta, maga egy nett fiú, sajnálná, ha itt valami félreértés volna.

– Igen. És később azt mondta: „Aradi nekem gyerekkori barátom, ez az egész.“

Elszaladt, aztán ment tovább a három csúnyával. „Ez az egész“ – ez nem volt rossz. Igazán nem volt rossz. Mosolyogva ismételgette a fiú gondolatban: „Ez az egész“. Nem rossz. Lassan ment a szálló felé. „Különös,“ – mondta magában, kínos mosollyal az arcán – „mint valami bizonyosságot érzem, hogy oda fogok utazni“. Kinevette magát ezért a gondolatért, de valami olyan torz volt ebben a belső nevetésben, mintha legbelül meg valami ezt az erőltetett nevetést nevette volna ki. „Nem szabad ezen gondolkozni“ – mondta aztán és behúnyt szemmel megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle ezt az őrültséget. A vacsora ideje még nem volt itt. Felment a szobájába, levetette a kabátját és végigfeküdt a pamlagon. A tücskök ma mintha megbolondultak -437- volna. Az egész alkonyat rezgett a cirpelésüktől. „Külföldre kellett volna utazni rögtön, mikor a szanatóriumból kijöttem.“ Komoran nézte a plafont. „Akartam,“ – mondta – „akartam, nem is tudom, mért nem mentem.“ Türelmetlenséget érzett a lábában. Felkelt, az ablakhoz ment, aztán megint visszavetette magát a pamlagra. „Rettenetes“ – mondta. – „Felszakadt bennem. Felszakadt bennem“. Most érezte csak, milyen nyomorult-vékony kis hártya volt az, amit erre az ügyre rágyógyított a nyugalom és a hidegvíz. „Felszakadt bennem“ – és mintha friss, melegebb vér futott volna szét az ereiben. Nagy érzelmesség öntötte el, valami rajongó és tiszta fájdalom, ami meglepően jól esett. „Milyen isteni dolog egy ilyen szomorú szerelem“ – gondolta, és hozzátette: „Halálos szerelem“. Ez az, amit így neveznek? „Halálos szerelem – milyen szép összetétel“. Ahogy indulni kezdett benne a régóta álló ideg-gépezet, szinte érezte, hogy a kerekek boldogan kapcsolódnak egymásba, mozdul, indul, járni kezd ez a bonyolult nagy mindenség az egész testében és lelkében. Átadta magát ennek a rettenetes gyönyörnek, mint az absztinens, aki hosszú okosság után először részegszik le. Szabadon rajongott fel benne az a gondolat, amit az utóbbi hónapokban annyiszor fojtott le: van-e csodásabban fájó-édes szerelem, mint az, mikor a vágóhídra hurcolt lányt újra meglátjuk a megkínoztatása után, s az rettegő boldogsággal néz a szabadítóra… és az az első pillantás… és az az első kézfogás… és az a halálosan szomorú, de görcsös és örökre szóló első ölelés… -438-

Frissen pattant fel a pamlagról. Járni kezdett a szobában. Most acélból volt megint, erősnek és fiatalnak érezte magát és a szabadságnak oly nagy boldogsága fogta el, hogy énekelni kezdett. Ha csak mához egy hétre utaznak, akkor oda lehet menni. Ez a legközönségesebb fürdőhelyek egyike, ahol ezer meg ezer pesti ember fordul meg nyáron. „Miért ne lehetnék én már ott, mikor ők megérkeznek?“ A jövő hét elején kell utazni. „Négyszer alszom még itthon.“ Megint énekelt. Ilyen szabadságot és bátorságot még soha életében nem érzett. „Előbb utazom. Minek várjak? Holnapután megyek.“ Aztán rögtön ezt mondta: „Holnap megyek“. Megállt, kinyitotta a szekrényét, megnézte, hogy van-e itthon elég fehérneműje. A szekrény tele volt. „Holnap reggel utazom.“

Lement a portáshoz és elkérte a menetrendet. Reggel hat órakor indul a vonat a keleti pályaudvarról. És este nyolckor a déli vasútról. A portásfülkében ránézett a nagy órára. Hat óra mult öt perccel. „Hogy megyek be innen hajnalban? Négy órakor kellene fölkelnem“. Elgondolkozott. „Le se kellene feküdni. Úgyse tudnék aludni egy percet sem.“

– Portás, – mondta hirtelen, boldogan érezve, hogy megint fényes és bátor a hangja – azonnal hozza fel a számlámat, mert ma este nyolckor utaznom kell.

Kettesével szedte a lépcsőt, egykettőre a szobájában volt. Az ajtó nagyot csapódott utána. Csöngetett a szobalánynak.

– Szent Isten, – kiáltott a szobalány, mikor Andor eleresztette az állát, amit éneklés közben vad erővel fogott a két ujja közé – a nagyságos úr azt hiszi, hogy ez nem fáj?

II.

Mikor reggel rozoga horvát fiákerén megérkezett a fürdő egyetlen nagy szállodája elé, az arany napsütésben színek fogadták. Osztrák és magyar zászlók függöttek az erkélyekről, a kapu körül monogrammos pajzsok csillogtak és sötétzöld lombból font füzérek csavarodtak fehér póznákra, amelyek címereket és zászlókat viseltek. A kapu fölött sűrű lombdíszítmény volt, a királyi pár arcképe körül. Szép sárga homokkal volt felhintve a szálloda előtt levő kis kerek térség, amelynek szélein emberek tolongtak néhány szerény-egyenruhás rendőr mögött. A hotel kapujában frakkos és cilinderes urak várakoztak, köztük néhány aranygalléros tiszt és egy ismeretlen-egyenruhás fonnyadt ember, valami magasabb osztrák hivatalnok. Odább, a gyepen réztrombiták csillogtak: falusi zenekar várta az ő pillanatát. „Mi ez? A királyt várják?“

A kocsisa nem törődött ezzel az egésszel. Nyugodtan hajtott a kapu elé, sértőn szántotta fel friss keréknyommal a símára söpört sárga porondot. A frakkos urak mögül egy rémült portás ugrott elő két pribékkel, lekapkodták a bakról Andor két bőröndjét, egy rendőr már fogta is a lovak száját, már el is húzták a kocsit alóla, épp csak, -440- hogy kiléphetett belőle. Szemrehányó nyers parancsszavak közepett tűnt el a kocsi a tömeg mögött, fehér keztyűk mutatták, hogy hova bújjon gyorsan, és mikor Andor zavartan ment be a frakkosok közé, úgy érezte, mintha tolnák is egy kicsit, hogy siessen. Egy gereblyés ember a keréknyomot tűntette el. Benn hölgyek álltak sorfalat a hűvös hallban, mind fehér ruhában voltak és mindeniknek kis bokréta volt a kezében. A vastag vörös szőnyeg, amely a kapuból kinyúlt a sárga porondra, mintha a lojális hotel a nyelvét nyújtotta volna a magas vendég elé, itt benn folytatódott, rézrudak alatt húzódott fel a széles lépcsőház torkába, s oly tiszta volt ünnepélyes bíborszínében, hogy Andor lelépett róla. Mellette ment, a kövön. A portások idegeskedtek vele, azt mondták: „sofort“ és „moment“, szinte dugdosták, mint valami kellemetlen vendéget, szégyelték, mint a szegény rokont. Végül is „verzeihen“ és „moment“ szavak kíséretében leültették a hölgyek sorfala mögött egy nagy fonott székbe. Nem mondták meg neki, hogy főherceget várnak, ezt tudni kellett mindenkinek, az egész világnak. Andor bosszankodott, de aztán felállt és a hölgyek mögül kitekintett a kapu elé. Künn megszólalt a rezesbanda, és nagyokat reccsentett a ragyogó nyári világba. A kerek térség túlsó végében megállt a villamosvasút egy piros kocsija, amelyet egy cilinderes, fehérkeztyűs, szalonkabátos úr vezetett. A villamosvasút főmérnöke volt, a fenség azt az óhaját fejezvén ki tavaly, hogy az idén majd villamoson akar a vasútállomásról a hotelig utazni. A kocsiban egyesegyedül volt a főherceg, a meleg dacára barna -441- katonaköpenyben. Őszülő, ötven év körüli férfi volt, de csinos és délceg tartású katona, olyan, akit az osztrákok „fescher General“-nak neveznek. Mosolyogva, szalutálva jött át a sárga porondon, a kiabáló emberek és a recsegő rezek zajában, aztán megállt a kapu előtt. Egy pillanat alatt elhallgatott minden, halotti csönd lett. Andor a fejektől nem látta, mi történik, csak rémlett neki, hogy a templomi csöndben egy szúnyogszerű hangocska beszél. Mindenki hallgatott és figyelt, s ekkor Andor észrevette, hogy szabályos időközökben valami erőteljes zuhogás hallatszik bele az ájtatos szúnyogénekbe. Különös, hogy a többiek ezzel nem törődtek. A szúnyog egyre énekelt, néha éppenséggel semmit nem lehetett hallani a beszédjéből, de az a valami rendületlenül zuhant bele, szinte másodpercenként. A portás egyik legénye állt mellette ágaskodva. Ezt megkérdezte, hogy mi ez a rengő-zuhogó hang. Mosolyogva felelt, maga mögé mutatva a hüvelykujjával:

Andor felment a szobájába és kinyitotta az ablak zöld fatábláját. Felragyogott rá a tenger. Végtelen-kék mosolyával összeszorította a szívét, és mikor a látványtól egy kicsit feldúltan elfordult az ablaktól, a tenger kis fényhullámokkal öntötte tele a szobáját; a falon és a mennyezeten fátyolos aranykígyókat táncoltatott, és ide fel szelíden küldte a hullámzuhanás muzsikáját, amellyel lustán söpörte a parti sziklákat. Forró, de szabad levegő jött be az ablakon, beszállt vele az Adria parfűmje, ez a különös, délvidéki keveréke a sűrű babérszagnak a sziklák közt hervadó víz pocsolyás-halas -442- lehelletével, ez a bágyasztó-lustító nehéz illat, amiből semmi sincs Európa nyugati partjain vagy az Északi-tengeren. Most, ezen a nyugodt és felhőtlen nyári délelőttön tüzes-kék volt a színe a távolban, de ott messze olyan sűrűnek hatott, mintha színes tej lett volna. Álmos és álmosító volt ez a nagy nyugalma, tunya napon-sütkérezése. Szundikáló óriási fenevad benyomását tette, amely félálomba lustulva terül el és csak a farka bojtjával csapkod néha a bogarak felé. Alig észrevehető kis meleg szellő járt be az ablakon, a könnyű függönyt alig, hogy meg-megmoccantotta. Andor az ágy szélére ült és félig behúnyt szemmel az eget nézte, amely még jobban sugárzott, mint a tenger. Aztán ledőlt a párnára és a kis levegőmozgással simogattatta az arcát. Ide nem hallatszott semmi a főherceg fogadtatásából. Csönd volt, itt még a partot söpörgető hullám is belesímult a nyugalomba. Néha szerény madárcsipogást hallott. Aztán ezt se. Elaludt a hosszú utazás után, mélyen, édesen, ahogy csak a déli óra előtt lehet aludni, nyáron, nyitott ablaknál, a tenger első lélekzetétől elkábultan.

Másnap reggel frissen ébredt, sóhajtás nélkül. Semmi dolga nem volt, mégis, mikor az órára nézett, azt mondta: „hű, már kilenc!“ és sietett az öltözéssel. Az ablakot kinyitotta és félig-felöltözötten kihajolt a tengerre. A szemnek az igazi reggelije ez a nagy-messzeségbe nézés. Mintha a pilla mögé sokáig elzárt tekintet így reggel nyújtózni szeretne, akár a test. Szereti a messzi párás távolt, felfrissül tőle. Andor fiatalnak és jókedvűnek érezte magát, mikor leszaladt a lépcsőn reggelizni. -443- Ez a virgonc érzése megint olyan volt, mint a szesztől eltiltott emberé, aki végre borhoz jutott. A hosszú időn át megtartott, s aztán megszegett tilalom beteges élénksége ez: a vízivó részeges vergődik, szomorkodik, ráfogja magára, hogy jobban van, de mint a halálból az életbe, úgy repül fel a kedélye, mikor visszazökken a testi bűnbe. A mániába, az izgatott és izgató foglalkozásba való visszaesés csinált megint élénk embert a bágyadt lábbadozóból. Nagy étvággyal evett, s aztán rögtön munkához látott. Mikor érkeznek Pécsiék? És hol fognak lakni?

Szinte természetes volt, hogy idejönnek, az egyetlen nagyobb szállóba. Alig nyolchónapos házasok, ilyenkor még nagy szerepük van a díszleteknek a házaséletben. De lehet, hogy a sok penzió egyikében vettek lakást. Mindegy, elég idő van, hat nap, ezalatt mindent ki lehet tudni.

Megállt a portás fülkéjénél, megvárta, míg az aranysapkás német végez két hölggyel, akik vagy húsz kérdést intéztek hozzá, aztán, mint aki unalmában nézeget, odaállt a nagy fekete tábla elé, amelyen a lakók nevei voltak olvashatók keskeny kartonszeleteken. Sok magyar nevet látott, a magyar cédulák mind „Herr Graf“, vagy „Herr von“ szavakkal kezdődtek. De volt még sok üres szoba is. Hirtelen megnézte a maga két szomszéd számát, – nem szerette volna, ha ezek üres szobák lettek volna. Mind a kettőben laktak, mind a kettőben idegenek. Egy olasznevű „Herr Graf“ és egy horvátnevű „Herr von“. A tábla mellett magas pulpituson nyitott vastag könyv feküdt. Nevek voltak -444- beleírva. Szerénytelen, gyors beszéddel kérdezte a portástól:

De abban a pillanatban fenn, a könyv felső szélén már meglátta a második sorban a nevet, amit keresett: „Herr Ludwig Pécsi, Ministerialsekretär u. Frau, Budapest.“ Mellette a dátum, amikor érkezniök kell. Kornély Margitnak pontos volt az értesülése. Csak most jutott eszébe, hogy hirtelenében milyen bolondságot csinált, mikor a lány egyetlen megjegyzésére rögtön ideutazott. Margit tévedhetett volna. De most már mindegy.

Sétálni ment, messzire vándorolt el délelőtt a kanyargó, sziklás tengerparti úton, és elfelejtette, hogy ebédelni is kell. Most már megint feledékeny volt, apró dolgait sorra elfelejtette, amióta megint beeresztette elméjébe a nagy gondolatanyagot, ami legjobban érdekelte. Mintha a memóriája szakmát választott volna, elhanyagolt mindent, ami nem Ellára vonatkozott. Specializálta magát erre a nőre és mindenre, ami valaha ezzel összefüggött. Este és másnap egész nap az első találkozás esetlegességeit számította és minden esethez külön tervet csinált. Mit fog csinálni, ha a hotelben, ha az úton, ha a fürdőben, ha az étteremben, ha a kertben találkozik velük. Mi a teendő, ha Ella van egyedül, ha Pécsi van egyedül, és mi a teendő, ha együtt vannak, mikor először találkozik velük. Ezeket a terveket pontosan megcsinálta és minden eshetőségre külön, élesen emlékezett. A tervek egész építménye pedig oly maniákus aprólékossággal volt kidolgozva, mint azok a kenyérbélből -445- készült templomok és tájképek, amiket fegyházi rabok csinálnak évek hosszú során át.

A hotel a magas tengerparton állott. Vendéglőjének a tenger felé terrasza volt a földszinten. A terraszról széles lépcső vezetett le a lejtős parkba, amelyet még csak most fásítottak. A vékonyka facsemeték közt szerpentinút ereszkedett le a tengerhez: ezen az úton járt lassan le és fel Andor minden nap, vacsora után, megvizsgálva az aznapi újabb terveket. Néha éjfélig sétált, vagy ült lenn a kőpadon, a holdködbe borult távoli szigetek ezüstporos sötét foltjait nézve elgondolkodó tekintettel.

Nagy melegek jártak. Egész nap égett a köves tengerpart, és éjszaka, mint a jó kályha, kiadta magából a lassú meleget, amit napközben felszívott. Csak a szikláktól távol, a babéros kertekben volt egy kis enyhülés, vagy egészen lenn, a vizen. Ez a meleg fontos szerepet játszott a számításokban. Ilyen melegben semmi esetre sem jönnek a nappali vonattal, hanem éjszaka utaznak. Azzal a vonattal jönnek, amellyel ő érkezett. De vajjon Pesten is ilyen meleg van-e? Minden nap megnézte az ujságok időjárási rovatát. Tulajdonképpen mindegy volt neki, hogy melyik vonattal jönnek. A fontos az volt, hogy ő pontosan tudhassa, mikor érkeznek. A hőség arra volt jó, hogy egy bizonyos vonatra kényszerítse őket, s akkor percre lehet tudni, mikor jönnek. A lapok szerint Pesten is nagy meleg volt. Valóságos komoly örömet okozott Andornak a napihírek között egy ritkított betűvel nyomtatott tréfás elmefuttatás a rettenetes hőségről. „Úgy látszik, ott még melegebb van, -446- mint itt.“ Ilyenkor nem lehet nappal tizenhat órát utazni. Az időjárási rovat hátul van, a hirdetések határán. Ott van Ősbudavár nyári programmja is. Ebben meglátta a Moulin nyári helyiségének a műsorát: „Éjféltől kezdve nemzetközi táncok.“ Alatta vagy tizenöt táncosnő neve, apró betűvel. Köztük: Bárány M. Leeresztette a térdére az ujságot. Szegény Csirke ebben a hőségben nemzetközi táncokat táncol. A matróztánc nem rossz, elég hűvös tánc. A francia táncok is jó nyári táncok: kivágott ruha, rövid szoknya. De az orosz tánc, a nagymazur, amit egyszer látott tőle, a prémsapkával, a prémes sötétzöld orosz posztó-kabátkával, csizmában, fiúnak öltözve…

Az érkezés napján korán reggelizett, s mintha ő volna a hotel tulajdonosa, kiállt a kapuba, szétnézett az üde reggeli képen, és az eget vizsgálgatta. Nyugodtnak érezte magát. Mikor körülbelül elérkezett az idő, bement a hallba, amelyben most alig néhány ember lézengett, és egy csomó ujsággal leült egy fonott székbe, úgy, hogy szemmel tarthatta a nyitott kaput. Olyan széket választott, amely előtt el kell haladnia annak, aki a lépcső felé megy. De türelmetlen lett, fölkelt és a portáshoz ment. Megállt az üvegfülke nyílásában és kedélyességet erőltetve kérdezte:

– Oh igen – felelt a portás, nem emelve fel tekintetét egy üzleti könyvből, amibe belemélázott. – Minden szoba le van foglalva.

„Érdekes, milyen szűkszavú lett a gazember, mikor olyasmit kérdezek, ami izgat.“ Mintha megérezte volna rajta. Szünetet tartott, aztán ő is másfelé nézett, mikor kérdezte:

A portás a nagy könyvhöz ment. Cvikkert tett fel. Benézett a könyvbe és kulcsokat csörgetett a nadrágzsebében. Hangosan sillabizálva olvasta:

A fiú megijedt, mikor ezt a nevet hangosan hallotta kimondani. Majdnem azt mondta: „Pszszszt!“ Szétnézett. Zavartan szólt:

– Úgy? – mondta Andor, kissé megizzadva. – Akkor talán valami penzióba jön.

– Az lehet – szólt a portás, levette a cvikkert és kiment a kapu elé. Andor visszaült a helyére. Épp az óráját akarta megnézni, mikor árnyék -448- suhant a kapu elé. A puha homokon nesztelenül jött a hotel elé a fiáker. Az első szó, ami behallatszott, Ella világos hangja volt. Magyaros németséggel mondta a portásnak, hogy egy nagy kosár már nem fért erre a kocsira, azt a villamos teherkocsiján hozza a hordár. Aztán rögtön megjelent a kapu ragyogó négyszögében, okkersárga vászon útiruhában, barnafátyolos kalapban, kezében kis táskával. Pécsi a kocsinál maradt. Ella hátraszólt neki:

Az arcát nem lehetett jól látni, mert mögötte volt a napsütés. Bejött, megállt a vendégek fekete táblája előtt, de csak egy pillanatig nézte, megint visszament a kapuhoz. Künn kofferekkel és skatulyákkal bajlódtak. Eljött a kaputól és lassan a lépcső felé sétált. Mikor Andor közelébe ért, ránézett. Andor felállt és köszönt. Az asszony elmosolyodott és minden zavar nélkül ment feléje. Kezét nyújtotta, már messziről:

– Még tegnapelőtt úgy volt, – mondta – hogy a Balatonhoz megyünk. De aztán mégis idejöttünk.

Ijedt izgalom rohant végig Andoron: „nem is tudtam, milyen veszélyben volt ez az egész“. A portás és a két legény behozta a holmit. Mögöttük jött Pécsi, erszénnyel a kezében, a hóna alatt -449- két tennisz-ütővel. Hosszabb, csontosabb és soványabb volt, mint valaha. Az arcán a forradás meg vörösebb. Valami fanyarság volt az arckifejezésében, még mielőtt Andort meglátta. De lehet, hogy ez csak a melegtől és a hosszú utazástól volt.

Pécsi arca a fanyarságból hirtelen kisímult, és éppoly hirtelen udvarias mosolyba rándult:

– Nyaraltam – felelt Andor, a „tam“ szótagot hangsúlyozva. – Már rég vagyok itt, alighanem a jövő hét elején utazom.

– Hova? – kérdezte Pécsi, a koffereket cipelő embert követve tekintetével.

– Szervusz – mondta Pécsi, kezet fogott vele és a felesége után ment. Pécsinek hűvös és nyirkos keze volt. A legalsó lépcsőn megint szembekerült Ella a lent álló Andorral:

– Itt is olyan nagy hőség van? – kérdezte fölfelé menet, szenvedést jelző arccal.

Fölmentek. Andor visszaült a székbe. Pécsi -450- megcsúnyult, Ella megszépült. Megint hízott egy kicsit, most már bizonyos, hogy valamikor olyan lesz, mint az anyja. Az apja csupa csont és koponya. De ő az anyja lágy teltségét örökölte. Csodálatos, milyen üdék a fogai. Mintha az egész fogsora egy darabból volna és a fogak csak rovátkolva volnának ebbe az enyhefényű anyagba. Kékesfehér, szép fogai vannak. Vagy talán csak a szájának a dús pirossága teszi? „Érdekes, azt hittem, izgatottabb leszek.“ Az ujságba nézett. Kipróbálta, hogy érti-e, amit olvas. Értette, egészen jól. „Nem szeretem már?“ Elmosolyodott. Aztán komoly lett, mintha rendreutasítaná magát: „nem kell ezen nevetni… lehet, hogy már nem őt szeretem, hanem a magam szenvedését, az egész történetet, a haldokló emléket…“ Kiment sétálni a ház elé. „Annyi bizonyos, – mondta magában – hogy érzéki hatást nem tett rám, abszolute semmi érzéki hatást nem tett.“ Ami legjobban meglepte, az volt, hogy Pécsivel szemben semmi haragot, féltékenységet vagy irígységet nem érzett. Pécsi annyira férj volt már, hogy nem zavarta. Sőt az a pillanat, mikor az asszony előtt azt hazudta neki, hogy rég itt van és hogy a jövő hét elején a Tátrába utazik, ez a pillanat őt Pécsi fölé emelte és valami közösségbe vonta az asszonnyal, szinte a szegény Pécsi háta mögött. „Olyan biztos, mint a szentírás, Ella tudja, hogy miatta jöttem ide.“ És nem mutatta, hogy tudja. Sőt azt mutatta, hogy nem tudja. És az, ahogy a lépcsőn felmenet leszólt, hogy itt is olyan meleg van-e, – ez a közömbös, de állandó érintkezést igérő megszólítás az elbúcsúzás után, amely azt jelentette, hogy az -451- előbbi beszélgetés nem volt formális, a „remélem, látjuk“ nem volt udvariassági szólam… „Mert az lehetetlen, hogy ily tökéletesen közömbös legyen irántam, amilyen közömbösnek mutatta magát. Ennél vagy jobban szeret, vagy jobban gyűlöl.“ Aztán dühösen szüntette be ezt a töprengést: „Marhaságok ezek.“ A fő az, hogy itt van, beszélt vele és egy házban fognak lakni. „Pfuj,“ – mondta hirtelen – „ilyen egyszerű ez? Ilyen síma ez?“ A pillanatra gondolt, mikor a kis revolvercsövet olyan erősen nyomta a bordái közé, mintha nem is lőni, hanem szúrni akart volna vele. És most: „itt is olyan hőség van? Mert Pesten borzasztó.“

Este nem látta őket. Vagy korábban vacsoráztak, mint ő, vagy későbben. Mikor lefeküdt, megvolt elégedve magával. Főként azt tartotta helyesnek, hogy sehol nem kereste őket, de nem is bujt előlük. Véletlenül történt, hogy a reggeli találkozás óta nem kerültek egymás szeme elé. Föltette magában, hogy ez ezentúl is így lesz. Úgy fog élni, mint ha nem is volnának itt. A természetes esetlegekre kell bízni a találkozást. „Egy födél alatt alszom velük“ – gondolta, és ez, csudálkozására, valami megnyugtató, biztonság-féle érzést adott neki. Az, hogy a hitvesi élet ezen az éjszakai órán milyen viszonylatba hozza őket, most nem bántotta, pedig gondolt rá. „Valami megfoghatatlan varázsa van a házassági állapot tényének a szerelmesekre“ – gondolta. „Az ember belenyugszik, a férjre nem féltékeny.“ De a következő pillanatban, épp, mert foglalkozott vele, hirtelen összeomlott ez a bölcselkedés. Éles és fiatal írigység ment végig a testén. Nagyranyilt szemmel nézett a sötétbe. -452- „Elveszem tőle“ – mondta magában, és nem is tudta, miért, a győzelem érzete fogta el. A fanyar és csúnya arcra gondolt, a nyirkos tenyérre, a neki oly kellemetlen, zengzetesség nélkül való hangra, Pécsi egész megjelenésének arra a dísztelen ösztövérségére, amiben semmi csinos, diadalmas, fiatalos nem volt. Úgy gondolt most Pécsire, ahogy egészen tapasztalatlan kis lányok ítélnek meg férfiakat: csinosság és teatralitás szempontjából. Nem volt érzéke az igazi kan-dísztelenség iránt, amihez a nőknek is csak öntudatlan érzékük van, mert a tudatuk a dekorativ hímséget keresi. És a maga díszességének érzetében jól esett neki az ellenfélt ilyennek látni. És ez még a váratlanul felébredt testi irigységet is enyhítette. Az asszonyt áldozatnak érezte, akinek gyötrelem az ilyen férfi ölelése. „Szegény kis szőke babám“ – gondolta, mielőtt elaludt.

Másnap, mikor dél felé a fürdőbe ment, találkozott velük az úton. A fürdőből jöttek. Köszönt nekik és tovább ment. Ella visszaszólt utána:

És fürödni ment. Este megint nem látta őket. Úgy látszik, a szobájukban szoktak vacsorálni. Furcsa volt, hogy nem is nagyon kívánkozott a velük való együttlét után. Az a tudat, hogy egy házban laknak, még mindig kielégítette. Nagy ereje van még az ilyen kis bizonyosságnak is. Ha semmi egyebet nem enyhített, csak azt a bizonytalanságot, hogy hol vannak, hol járnak, hogy élnek – ez is nagy megnyugvás volt. És nem is -453- akarta siettetni a dolgokat. Ez az állapot oly tűrhető és oly reményekbe-ringató volt, hogy szinte félt a beszélgetéstől, amely kizökkentheti ebből a kellemes várakozásból.

Harmadnap egész nap nem látta őket, de lenn, a portás fekete tábláján megjelent az Iván neve. „Herr Ivan von Turnovsky“ a negyedik emelet egy olcsó padlásszobájában lakott a cédula szerint. De ő sem volt látható egész nap. Este, mikor Andor egyedül ült a vacsorájánál a hotel tengerparti nyilt terraszán, egyszerre csak megállt az asztalánál Iván.

– Meg – mondta Iván. – És szeretnék veled beszélni. Nekünk még van egy elintézetlen ügyünk.

Pezsgőt hozatott. Ez volt az első komolyabb szesz a nagy, búbánatos konyakok óta. Kis asztalnál ültek, köztük üvegburában gyertyaláng repkedett és sárga bogarak koccantgatták az üveget. Kellemes, nagyon kis szellővel frissített este volt, egyike azoknak az estéknek, amelyek hűvösség nélkül is enyhülést hoznak a nappali hőség után. Mintha a testnek és a tüdőnek valamelyes szomjúságát oltanák a levegő megkönnyebbült hígságával, a sűrű-nehéz nappali lélekzet után. Ilyenkor van az, hogy a nyaralók késő éjszakáig a szabadban -454- maradnak, s aki lefekszik, az mélyen és nyugodtan alszik.

– Én tartozom neked ezer koronával – mondta Iván – és bár most nem vagyok abban a helyzetben…

– Nem, nem, ezt el kell intézni. Akkor nem tudtalak értesíteni. Ötször is felszólítottalak telefonon, de nem tudtalak megtalálni. A pénzt hónapokig a tárcámban őriztem, de egyszer szükségem volt kétszáznyolcvan koronára…

– Az Istenért, fiam, hagyd ezt abba. Természetes, ha lesz pénzed, megadod. Most hagyjuk. Jó?

Koccintottak, ittak. Lassan elfogyott mellőlük a közönség. Az emberek lementek a parti útra, a tenger mellett sétálni. A tenger csöndes volt, alig-alig surrantott a sziklák közt. Indigókék égen aranysárgák voltak a csillagok, egészen mások, mint aminőknek a városi levegőn keresztül látja őket az ember. És mintha nagyobbak, kövérebbek lettek volna itt, szinte látni lehetett, hogy nem fénypontok, hanem sugárzó kis aranygolyók.

– Igen. Egész nap odasüt a nap, melegíti a tetőt. Éjjel olyan, mint egy ólomkamra. Lajos már nem kapott mást.

Itták a jeges pezsgőt, Andor nagyszerűen érezte magát az első kis kábulatban. És olyan jó -455- szag jött a babérkertek felől. És a tenger is illatozott, azzal az átható, hervadt lehelletével. És a gyertya oly kedvesen nyugtalankodott az üveg mögött. Hol elfeküdt a lángja, úgy, hogy ferdére olvasztotta a gyertya végét, hol meg mintha figyelt volna: mozdulatlan maradt egy másodpercig, aztán hirtelen felnyúlt a magasba, kormos füstöcske szállt fel a hegyéből, hogy rögtön megint meghunyászkodjék. Kellemes volt ezt nézni, és hallgatni a diák halk beszédét, egy nőről, aki nincs elválva, de nem él együtt az urával, akivel a színházban ismerkedett meg, szép lakása van, de pénzt kért tőle.

Tíz óra lett. Rajtuk kívül már senki nem ült a terraszon. A pincérek már az abroszokat is leszedték, de őket nem bántották. A pezsgős vendég iránt érzett halhatatlan osztrák áhitat szent hellyé avatta az asztalt, ahol Herr Doktor és Herr von Turnovsky már a harmadik üveg francia pezsgőt húzták ki a jegesvödörből. Iván az óráját nézte:

Hogy ezzel el ne végződjék az Elláról való beszéd, Andor érdeklődést színlelve kérdezte:

– Radnay bíróék. Radnay Sebestyén, aki az Ullerits-lányt vette el tavaly. Lajosnak a barátja. Az öreg Ulleritséknek van itt egy villájuk, ott -456- vannak Radnayék is, ezek itt háztartást visznek és ma meghívták Lajosékat vacsorára. Azt mondták, értem jönnek ide a vendéglőbe és még megyünk egyet sétálni.

– Szereted Lajost? – kérdezte vidáman, minden átmenet nélkül a fiútól.

„Részeg vagyok“ – mosolygott magában Andor. A szemébe mosolygott Ivánnak:

– Még kérdezed? – mondta Iván és ránézett, hideg és komisz mosollyal. Sokkal nyugodtabb, eszesebb, életrevalóbb férfinak látszott most ez a gyerek, mint ő, a gyerekességével, a szamárúl kifakadó szentimentálizmusával.

Koccintott vele. Iván még az italt is jobban bírta, mint ő. Ő már boldog és könnyű volt, neki már szállongott az esze, már valami kis kéjes szédülés rajongott ki a fejéből a csillagok felé, a tengeren át, fel ebbe a töméntelen kék, arómás levegőbe, tárgytalanul és ok nélkül, beleolvadva ebbe a szép éjszakába, a felhőtlen szabad végtelenbe.

– Isteni éjszaka van – mondta, mikor felnézett, egészen hátraszegve a fejét, úgy, hogy rengeteg sok csillagot láthasson egyszerre.

Lenéztek a terraszról, a tenger felé. A kopár parkban, a facsemeték közt a sötétben két fehér alakot lehetett látni, amint a szerpentinúton felfelé jött. Iván leszólt:

– Halló! – kiáltott Ella alulról vígan, s rögtön ezután halkan mormoló férfihangot lehetett hallani, amely mintha rendreutasította volna ezért a túlhangos kiáltásért.

Andor nem nézett most oda, de valami ellenállhatatlannak érződő vágy sarkalta, hogy ő is kiáltson le egy „hallót“, erőset, diadalmasat, részeget. Csak azért, mert Pécsinek nem tetszik.

– Halló! – jött alulról, de már közelebbről, Ella jókedvű hangja, kihívóan, mintha Pécsit akarná bosszantani. És utána megint az erélyes, mély mormolás.

– Most nagyon szereti a pezsgőt. Biztosan ittak Radnayéknál. Halló! Halló!

Most egészen közélről, dallamosan és valóban kissé becsípetten szólt az Ella hangja:

Megjelent fehérruhás alakja a lépcsőn. Széles szalmakalap volt rajta. Mögötte tiszta fehérben Pécsi, mint valami fehér ördög, görcsös-csontosan, pesti evezősegyletének fehér sapkájával rézbarna fején. Hallani lehetett, amint mondta: -458-

– Mi az? – mondta Ella, hunyorgatva a gyertyafénytől. – Ti itt részegeskedtek?

– Éjszaka van már, nem este – szólt fanyarul Pécsi, az órájára nézve. – Mindjárt fél tizenegy.

– Nem, nem – mondta Pécsi, mialatt a pincér elszaladt. – Épp eleget ittunk.

Pécsi leült és a saját nyakába akasztotta Ella fehér tollboáját. Most nem hatott férjnek. Olyan volt, mint nyári regattabálokon valami híres öreg -459- táncos, a nyakában a tollboával, karján Ella fehér rétiküljével. A pincér poharakat hozott és Andor töltött. Huncutul nagyszerű érzés volt ez, hogy ők ketten be voltak csípve és ez a bosszankodó, kelletlen vén fiú itt ül köztük, figyelgető apró szemével, józan aggodalmaskodással. Ella ivott egy kis kortyot. Hátradőlt a fehér kertiszéken:

És kipirult arcát az égnek fordította, mintha süttetni akarná magát a csillagokkal.

Ella most a székkel együtt dőlt egyre hátrább, úgy, hogy Pécsi rászólt:

Az asszony nevetett és előrehajolt. Az asztalra könyökölt, kedves, lányos-becsípetten:

És megint a szájához emelte a pezsgőt. Pécsi odanyúlt és kivette a kezéből a poharat:

– Egy csöppet se – mondta Pécsi, és messze eltolta mind a két poharat. Ella Andorra nézett:

– Eleget ittál – mondta zavartan Pécsi. – Igyál inkább egy feketét. Pincér!

– Pszt! – szólt rá az asszony és fölemelte az ujját. – Egy szót se halljak! Nézd csak!

– A főherceg tegnap fixirozott az ebédnél. És ma, mikor a fürdőben voltunk, gukkerrel nézett.

– Na igya meg ezt a kis kávét – tolta elébe komolyan a csészét Pécsi. Andor csöndesen szólt:

– Gukkerrel! – nevetett Ella. – Képzelje, gukkerrel, a partról… tíz méternyire se voltam tőle!

Két kézre fogta a csészét, mint egy kis óvodásgyerek, szürcsölve itta meg a feketét. A csészéből kinézett Pécsi komoly arcára:

„Nem,“ – repült fel Andorban a boldog káröröm – „ez nem szereti Pécsi bácsit.“ Nevetett a lelkében valami. Nagyot ivott a pezsgőjéből, Ella pártján volt, szerette volna most megcsókolni, nem vágyból, csak Pécsi miatt, hogy mit szólna hozzá, és hogy Ella azután is nevetne-e, és akkor is mondaná-e: „ne tessék haragudni, Pécsi bácsi!“

– Drága Pécsi bácsi, – mondta az asszony, megint veszedelmesen billenve hátrafelé a székkel együtt – még egy percig maradjunk… csak egy percig… olyan szép este van… olyan jól érzem magamat…

És megint a csillagok felé tartotta csinos kis arcát. A szalmakalap hátrabillent a fején, csak a tű tartotta meg. Pécsi a kalaphoz nyúlt, aztán megfogta a kezét:

Az asszony felmosolygott rá, ügyetlen kacérsággal, kissé fátyolosan az italtól:

De ez a hang már egy kicsit duruzsoló, hízelkedő, búgva-szemrehányó volt, mézeshetes-hang, fiatal-házas hang…

Most egy pillanatra kínos csönd lett. Valahogy megmutatkozott a kettőjük igazi viszonya.

Andor cigarettát vett elő, megkínálta Ivánt, meggyújtotta Iván cigarettáját, aztán a magáét, hogy a feszült percben foglalkozzék valamivel, és megkérdezte Ivántól:

– Jó, – mondta Pécsi, ügyetlenül szedve le magáról a tollboát – én nem bánom. Tessék, ahogy tetszik.

Andor tele volt boldog diadallal. Oly nyugodtnak érezte magát, hogy beleavatkozott:

Ella sötéten nézett rá, minden jelentőség nélkül, csak a becsípett asszony mérgességével:

– Nem – mondta Pécsi, és erőteljesen kapta meg a kezét, amely a pohár után nyúlt.

– Fáj! – kiáltott Ella. Nevetett. – Fáj, – mondta gyerekes-kérlelőn – eressze el…

– Most juszt se megyek – mondta Ella, felkelt, átült egy másik székre és átölelte Iván nyakát. – Te megvédesz engem.

– Kérem, – mondta halott hangon – csináljon, amit akar. Én fölmegyek. Az ajtó nyitva lesz.

Némán fogott kezet Andorral, aki igyekezett ideillő zavart-kínos arcot vágni, és elment. Egyenletes léptei ropogtak a kavicson. Megkerülte a szállót. Iván lefejtette magáról Ella karját:

– Adjatok egy kortyot, akkor megyek – szólt kedves-komolyan, csökönyösen az asszony.

Andor friss pezsgőt öntött a poharába és elébe tolta. Találkozott a pillantásuk. Ella elmosolyodott:

– Nem vagyok részeg, – mondta Andornak – abszolute nem vagyok részeg. Abszolute.

– Volt szerencsém – mondta tréfásan túlzott fejbólintással. – Abszolute volt szerencsém.

Egyedül maradt. Most ő dőlt hátra a székkel együtt, úgy hogy majdnem hanyattesett. Teljesen józannak érezte magát, de részeg boldogság énekelt és ujjongott a szívében. „Te szép élet!“ – mondta magában. – „Te abszolute szép élet!“

Sokáig ült így, egyedül. Hűvöskés szellő jött -464- a tengerről. „Te nagyszerű szép élet,“ – mondta – „téged akartalak itthagyni?“

Fizetett és felment a szobájába. Az ablakból kinevetett a holdfényben fürdő tengerre. „Jojcakát, te szép ezüst tenger!“ – mondta neki halkan, vígan. Levetkőzött, lefeküdt. A hűs ágy először ízlett neki, mióta itt volt. Még elszívott egy cigarettát a holdfényben, ami a nyitott ablakon át fehérlett be. Ez is ízlett neki. Minden ízlett neki. Édes álmosság szálldogált a fejében. Eszébe jutott ez a szó: „holnap“. És ez a szó, amely már idestova egy éve mindig sóhajtást húzott fel maga után belőle, most ringató-kedves, megnyugtató és reményteljes volt. „Holnap,“ – mondta félhangosan magában – „holnap… holnapután…“ Mintha csak most kezdett volna hatni rá a pezsgő. Lehúnyt szemmel mosolygott az optimizmustól. A párna puha, rugalmas és hűvös volt. A takaró könnyű és kellemes. A félhomály enyhe, nyugalmas, őrködő, otthonos… És lenn halkan, nagyon halkan söpörgetett a tenger, mintha csak valami tessék-lássék éjjeli inspekciót tartana, hogy mutassa, hogy nem alszik… Vajjon veszekszik-e most Pécsi Ellával? Vagy már kibékültek? Valami nagy bizonyossága áradt el rajta annak, hogy duzzogva alusznak el, hátat fordítva egymásnak, szót se szólva. Ez egészen bizonyos. „Abszolute“ – mint Ella mondta. Milyen kedves volt, milyen kedvesen viselte magát a részegségében. Nevetett a párnába. „Milyen részeg volt!“ – mondta félhangosan, és még sokáig mosolygott nyitott szájjal, könnyű-boldogan szédülve az első jó és ízletes álomba annyi, annyi idő után. -465-

III.

Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek. A part sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arra most leült a főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehér vászonruhában volt. Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és a fürdőzőket kezdte nézni. Aztán nagyokat nevetett azon, amit a tábornoknak mondott. Andor kijött a vízből és szemügyre vette a főherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel és megint odanevetett valamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát várja?“ Azóta már háromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül oda a padra, mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövön keresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“ Még eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggel fürödtek, ő pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikor legkevesebben vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele. Onnan nézte azokat, akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki és elindultak a napos úton a villák felé. Alig maradt a vízben négy-öt ember. Csupa férfi volt. Mit gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott a móló végéig, ott kikapaszkodott és ráült a naptól meleg kőre. A vízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a hosszú parti faházat, ahol a kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy az egyik kabinból egy nő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a -466- korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról a fehér köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó van rajta. Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ella magasabb.

Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a part felé úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ez Ella volt. Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta. Most, hogy fehér, sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkal kisebbnek hatott. De a formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzi termet volt, szebb, mint aminőnek képzelte. Bántotta, hogy a fürdőruhája egy kicsit tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt, ujjatlan, nyakatlan, mint a nagyon kivágott báli derék. A két vállán csak egy-egy gomb tartotta. És a nadrágrésze túlrövid volt. „Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga viaszkosvászon-főkötő, fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új volt az arcában az, hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő alá volt szorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcának gyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságos volt így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nők nem is tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfi simít el ölelésközben a homlokukról és a halántékukról minden hajat, hogy kezével eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskát láthasson. Milyen fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi a gyerekké lett asszonyarcot, amelyben csak a szemek uralkodnak ilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a halánték. -467-

Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposott benne, megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt a vízben. Így sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De a feketén fénylő, vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált. Meglátta Andort. Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűn csillogott a napon. Olyan volt a színe és a fénye, mint az új tajtékpipáé. Ahogy Andorra mosolygott gyerekes arcával, fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó látvány volt. „Nem szabadulok meg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor feléje lábolt a vízben. És arra gondolt, hogy az a nagy és halálos kötelék, ami ehhez a nőhöz húzza, tulajdonképpen be nem vallott, de végzetesen makacs testi szerelem.

– Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyen későn fürdik?

Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa a szeme önkéntelen kutatásait.

– Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavar nélkül – egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most fel kell telefonálnia Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jön vissza. Szegény a postán fog ülni egész nap… ebben a melegben…

A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinte szemérmetlen volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatal férfinak, akiről tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra, hogy mustrálja, sőt élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megy az ember fejébe ez a magától-értetődés, amivel a legtisztességesebb nők is oly természetesen viselkednek a tengervízben. „Olyan -468- könnyű ez a meztelen kiállás?“ – kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát.

– Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatva kékes-fehér, gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondani akarok valamit. Idenézzen, rám.

És hogy Andornak önkéntelenül is arra moccant a feje, rákiáltott, nevetve:

– De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckor fürdünk, akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megint ott ül. Most már bizonyos, hogy miattam jön.

Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves, hogy így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetve fehér térdeit a sekély vízben.

– Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rossz megint a vízbe merülni.

Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe volt künn a vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort. Tizenkét-tizenhárom éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírt magával, meg kellett mondania:

Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát, hogy csak a feje úszott a sötétzöld vizen:

Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerült elhallgatnia. Azt mondta:

Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjával úszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott. Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban. Nevetett, de kissé idegesen:

– Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam. Becsületszó.

– Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt én Pestről hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam, megtiltotta. Tudja, ez szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mint egy mellény. De hiába magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennem a bazárban, tudja, olyan bő, fodros -470- bugyogót, ami térden alul ér, és hosszú szalonkabátot, térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedig láthatja, a többi nők is mind ilyet viselnek. Csak öreg hölgyek jönnek olyan egész ruhában.

Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. A fehérruhás fenség szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélén és szeméhez forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhány lépéssel mögötte állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett:

Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések, lemerülések, csípőretett kézzel való kiállások nem voltak természetesek, sőt még csak nem is neki szóltak, mint egy pillanatra hitte. Ő már elfelejtette a főherceget, de az asszony annak játszott és még most is annak játszik. Annak vette fel a tiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a főhercegnek fordult meg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek beljebb, mert megszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos némajátékhoz, ami másnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap, mikor az ura benn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi a szemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök, nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódó férj iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! És ez a nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinos fej a felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartott fitos orr, és a gyerekarc, amin -471- meglátszik a hűsen enyhe tengervíz-okozta testi öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy a vízbefojtani, valami vad vágy a kettő közt… „Csak meg ne lássa rajtam.“

Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csak a sárga főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, az asszonyok lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodott arccal, amit a testi munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállt a sekélyben:

És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A parton egy kövér hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve, fodros-buggyos, bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egy úszónadrágos, barnára sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abban az irányban állottak, ahonnan a főherceg nézett.

– Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenül is követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez, hogy az levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közeledni látta. „Nem a Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondolta Andor, egészen elkeseredve.

Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akart szaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samu rugdalódzott és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ella visszafordult Andor felé, hangosan és erőltetetten nevetett, a mellére téve a kezét:

– Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden nap én viszem a vízbe. -472-

Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkét lépésnyire volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen a szélén állott, s a vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről nézte a jelenetet. Most már a tábornok is melléje könyökölt, tiszteletteljesen. Ella túlhangosan beszélt Samuhoz:

– Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérke gyerek volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek. Az egész Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főherceget nézte.

– Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka? Akkor viszlek, Samuka!

Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdett forgolódni a vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörös ruhába. Aztán sikerült magát kiszabadítania, és két kezével balanszirozva, mint a kötéltáncos, totyogott a homokon, el a víztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána szaladt:

Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt a puha, karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni, belefojtani.“ Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott, leguggolt hozzá, ahogy hangosan nevetve forgolódott körülötte feketén csillogó formáival, ott, közvetlenül a fehérruhás férfi szeme előtt, tűrhetetlen -473- látvány volt, tűrhetetlenül gonosz és tűrhetetlenül szép. Andor megfordult, besietett a hűvös vízbe, néhány lépés után mellrevágta magát és úszni kezdett kifelé, az egyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta, nem bírta ezt nézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe kapta Samut és bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgy megtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a móló végére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben, nevették a rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra. Visszafelé indult a mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuval beszaladt a vörösruhás nő a kabinba. Ella rászólt Andorra:

– Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ott egy percig a főherceg előtt.

Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit a tábornoknak. Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége az előadásnak.“ És elmentek, a szálloda felé. Andor bágyadtan és fáradtan ült a kabinja kis fapadján. „Üres, gyalázatos nő“ – mondta magában. „Rossz, hamis, szemérmetlen, csaló, komisz.“ De oly boldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“ Ki az a „velünk?“ Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És merészel így hármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman az asztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek. „Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“ -474-

Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdő teljesen üres volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messze egy tengerparti gyártelep szirénája búgta az egy órát. A nap gyilkosan sugárzott, csuda, hogy fel nem forralta a tengert itt a sekélyebb partokon. Andor kellemes hűvösséget érzett a tagjaiban. „Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És Pécsi jutott eszébe, amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt, viaszkos-büdös szűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonba nagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“

Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején. Napernyőt nyitott ki.

– Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőn felmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogy asztalt foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobában étkezni.

Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehér nyakát, a profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékán és a kalap alól a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Most meg így volt szebb, mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogy mellette ment, érezte új ruhájának az illatát. A festett nyári kartonnak orrszúró, éles illata volt ez, örök kísérője az ifjú és nyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő emlék, tisztesség-parfümje… Budai majálisok jöttek vissza vele, kuglizó-délutánok, vasárnapok, égő -475- ölelések a kertben, régen. Ahogy némán ment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabadulok tőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn a hotel árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodva emelgetett karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ Szegény Pécsi, a forró telefonfülkében.

Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsit nyomott volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akik erősen érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy a férfiak érzékenyebbek az ilyesmi iránt?

Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôte folytatására, Andor mögött nagy robajjal állt fel az egész publikum. Hátranézett. A főherceg jött be a generálissal az étterembe és mosolyogva biccentett a fejével az ebédtől felállók felé, akik minden nap így üdvözölték. Már közeledett feléjük. El kellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván állt fel, aztán mosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs haraggal. Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtást csinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanása Andor számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetni kezdte a kését és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ült le, a sarokban, szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel és megnézte Andort. A fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézne oda. „Haragszik rám“ – gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppet feldúlta ez az első forradalom, amit életében csinált. Lázadás egy igazi főherceg ellen, még pedig úgy, hogy az észre is vette. -476-

Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta, hogy ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog.

Pillanatnyi habozás után szerelmesen nézett az asszonyra. A szemébe nézett:

Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében. Vele szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttal ült.

„Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve a meg nem fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, mintha én volnék a férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide Nagy Ervin?“

Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben, cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alatt kicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjal és még fehérebb szőke bajusszal.

Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak vele beszélt, csak feléje fordult, csak őt kérdezte:

– Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella első szippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el a gyufát. Andor felé fordult:

– Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem oda jöttek. Lajos mikor jön vissza? -478-

– Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerű tutaj az is. Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik.

– Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öreg tíztonnás kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. És három motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amit elhoztam.

– Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól, holnapra nagy kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni?

Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ella hívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogy ezek együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjen velük, ne lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, ami még jobban bántaná.

– Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van két Széchenyi-komtesz, egy izmaelita -479- bárókisasszony, de nagyon rendes lány, aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egész Zakariás-család, van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden. És a Jettl-lányok, természetesen.

– Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, ezt nagyon gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobb legyen.

Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű, víg társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor, valahogy lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsak ő, Pécsi is. És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája is van. Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott, ahol Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben.

Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokat sorolt fel, kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen, üresen, de nem kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ella érdeklődését, Andor megint hallotta az egyszerre felálló vendégek robaját. Felkapta a fejét, s látta, hogy a főherceg elindul az asztalától, udvariasan bólintva a szomszédai felé. Nagy Ervin rugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten kérdezte:

– Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről. Mikor a főherceg elhaladt -480- előttük, nekik is bólintott a fejével és a szeme egy pillanatra Andorra mosolyodott, mintha azt mondta volna: „Na látod, mégis csak felálltál“.

IV.

A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfok felé, amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma „Zöld Hegy“, mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki a tenger felé a sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek, amelyet a nyilt tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Több nyáron át az Abbaziában nyaraló Terézváros ezt az öblöt Vázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név rajta ragadt, bár az odavaló horvátok nem vettek róla tudomást. Az így elpestiesített természeti szépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe, mint ez a neve. Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A pesti sarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymás zsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűrött Pester Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak itt előttük más emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulás végpontja legyen: igen messziről látszott, és pontosan egy óráig tartott az út oda és egy óráig vissza, ami nagyszerű volt, mert ebéd és vacsora közt meg lehetett járni az útját és uzsonnát lehetett oda vinni.

Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok, másrészt a házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ella ült Andor mellett -481- az oldalpadon, szembe velük Pécsi. Pécsi a lassan tűnő partot nézte, elég rosszkedvű tekintettel. Ella a legszárazföldibb dolgot csinálta, amit csak tengeren csinálni lehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta a kezét a vízbe.

– Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben, amíg Pécsi idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé. Akkor kihúzta a kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andor zsebkendőt adott neki, ebbe törülközött meg. A zsebkendőt megszagolta és kérdőleg nézett Andorra.

Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogával belekapott az alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel a tegezéssel. Az arcán oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezés véletlen volt, hogy Andor úgy tett, mintha ez nem tűnnék fel neki.

– Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondta erőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt. De aztán hallgattak egyideig.

Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már az elindulás óta külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a -482- motor és a kis hajó egyenletes futása a síma vizen? Mikor a beszálláshoz gyülekeztek a fürdő mólóján, s Andor megérkezett, Pécsi kényszerű mosollyal szervuszolt vele. Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort meghívta. És most ez az erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen bizonyos, hogy ezek közt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért ül külön Nagy Ervin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a ketten haragudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy mind a kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyolt életem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennek ilyen rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és a két előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy érezte magát, mint egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, a kettőjüké. Az övék az együttlét és a gyors futás, és az a másik kettő ott külön, amint háttal ül nekik és bosszankodását motor-műszavakba fojtja, két fölösleges, kínlódó alak, két idegen. Oly közel ült Ellához, hogy nagyon gyöngéden bár, de érintette a felsőkarját. És ez az érintkezés, amely nem is a testeké, hanem csak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az asszonnyal, hogy közös áramnak érezte a gondolatát, amely két testen át kering, mint összenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől az elképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyis pontosan ugyanazt gondolja, mint ő.

Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött a helyére. Szembeült velük. Ella rámosolygott: -483-

– Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Én magára sohse haragszom.

Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta az asszonyt Andor előtt.

Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lett volna – azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“ Igy nem mondta senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Most mind a hárman kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségben csak ő, a motor volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mint valami rendes kis munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nem törődik gyerekségekkel. Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán. Kellemes szelet csinált a nyugodt levegőben a csónak futása. Ellának a bodros-szőke hajcsomó félrefúvódott a homlokából. „Most megint tizenhárom éves“ – gondolta Andor. Viharosan boldognak és szerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen nézett Ellára és látszott a szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat hallgat el, amik gyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s kissé megtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot, visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halk kérdése:

Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegy egyre közelebbről látszott. A nap -484- sütött a hátuk mögött, de kissé sáppadt lett most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagy felhőárnyék borult. A fele világoszöld volt, mint a fiatal fű, a fele sötét, mint a fenyőlomb. Andorban feltrombitált a szó, amit Ella az imént elejtett, a „szoktál“… ami úgy röppent le róla, mint a kalap a szélben, hogy rögtön utánakapott… mikor az ajkát hirtelen becsípte a foga alá…

Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is feléje fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Most elvesztette az eszét. Súgva mondta neki:

Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andor is odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszer mondta:

Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassan felemelte egy kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná: „vigyázz“. Ebben a pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt a benyomást tette Andorra, hogy ez két halott, aki nem is tud megfordulni. Most vér rohant fel a nyakán, mintha a fülébe akarna tódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a fölemelt ujjú kezét, nem tudta volna magát visszatartani: elkapta volna, és aztán mindegy… minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat figyelte, meg se mozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na beszélj, beszélj, én figyelek, én vigyázok addig“.

Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikás hajacskák mellett, és forrón -485- mondta – nem is mondta, inkább lélekzette – halkan-kínlódón:

„Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nem mozdult, a görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csak a halántékát látta és szabályos kis fülét:

– Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzette feléje, olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultak a lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez? Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjam tovább?“

Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőle valamit. Adjon valami jelet… mutasson valamit, mozduljon… Értelmesen, világosan súgta a fülébe:

Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabban dohogott, mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre, mintha szívességből lármázott volna, hogy Andor suttogását eltakarja. A kérdésre Ella nem mozdult, nem felelt, de a balkezét, amely az ölében nyugodott, lassan megmozdította és lebocsátotta maga mellé, a padnak arra a kis szabad részére, ami közte és Andor közt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt elől, a térdeknél még volt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért. Most Andor is a két -486- férfira vigyázott a szemével és a tenyerét lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben a pillanatban nézett hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finom kis rezzenést érzett. De Pécsi nem láthatta a kezeket.

– Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősen rányomva a tenyerét az asszony kezére.

– Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosan felnevetett. Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor. Ella lassan kihúzta a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenül lépkedett a két férfi felé a csónak fenékdeszkáján.

– Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára – maga mit fordít nekem hátat az egész úton?

Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét, lehajolt hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó, imádandó… bestia!“ – mondta magában Andor, győzelmesen, diadalos szívvel, boldog-felrepülő szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“ – kérdezte magában féktelen vígsággal. – „Az ember rágyújt“ – felelt magának, cigarettát vett elő, hátat fordított a szélnek és az egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat gyufával egyszerre, aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a három emberre. Ella most az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a két ember vállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység, és az asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehér vászonruhájának a vállán -487- volt. És akkor – erősen figyelve – észrevette, hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncot kezd vetni, mintha fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett és látta a hüvelykujjat begörbülni és a kézfejet feldomborodni. A másik kéz lustán nyugodott a férj vállán. De ez belemarkolt, szinte belekarmolt Nagy Ervin vállába, haragosan, bosszúálló-némán, jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt jelezné: „mi az, mért bántasz, mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz, mit gyötörsz, gazember…“

– „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékeny hideg végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervin leeresztette a megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól, óvatosan, de dacosan, mintha felelt volna neki: „eridj, hagyj békén, eridj csak vissza sugdosódni“.

A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a Zöld Hegy, egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpeny borította, amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna a bütykein, egyes darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt, kőtérdeket. A csónak befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apró hullámok fodrozódtak, mint valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy volt füves és síma, az öböl többi hegyfalai erdősen sötétlettek a csöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin ugrott ki a partra, utána Pécsi, aztán mind a ketten a kezüket nyújtották Ellának, mikor kiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt. A csónakból nézte, ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva partraugrik a csónak padjáról. Ella visszafordult feléje: -488-

Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva a kendő alól, amely az uzsonnát takarta.

– Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett, mert valahonnan igen messziről dörgés hallatszott.

– Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitva a szemeit. – Figyeljünk csak?

Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messziről valahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsi lekiáltott a csónakra a soffőrnek:

A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott a messzi szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tenger színétől. Az ég szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. És mintha magasabban állt volna ez a haragos vízvonal, mint máskor.

A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők tolták fel a gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyre kékes-feketébb lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok. -489- Sötét vize gyanúsan nyugodott, hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét.

– A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi a soffőrrel tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit Nagy Ervinnel, de ez a végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett. Ellának haragos volt az arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. A hasában érezte a rémületet és a kijózanodást. „Hát akkor velem… miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők ketten voltak a halottak: ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a kabátokra hajoltak. És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és dacoskodott egymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervin sértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemét meglátta, nem volt kétsége.

Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervin és az asszony túlságos-lassan -490- jött a part felé. Ervin nem nézett az asszonyra, de Andor észrevette rajta, hogy mozdulatlant mutató szája mögött beszél, titokban gyorsan beszél, mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az ajkain nem látszott a beszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint figyelve nézett rá, úgy jött mellette. Azt a pillanatot is lehetett látni, mikor Nagy Ervin bevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a feje előre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van, hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az ő rémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll a közeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csak Pécsit figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Vele nem is törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervint féltékennyé tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, a mellőzött szerelmes halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegény Pécsi… itten téged megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónak mellé és Ella mosolyogva mondta neki:

Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette az asszonyt a csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kéz végigkergetett valami meleget az egész testén. De már el is eresztette. Kicsit szórakozottan ugrott be utána a csónakba, belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin felé és hallotta ennek a hangját:

Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorogni kezdett és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kis hajótestet. És már futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsire gondolt: „Téged itt megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mély lélekzettel gondolta utána: „engem pedig megölnek.“ Így volt ez természetes, – gondolta – a férjet megcsalják, de a szerelmest szivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ, ami még tíz perccel ezelőtt volt?“

– Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. A ponyvát feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült a motornál.

– Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva a ponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ez alól kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadt palacküveg, olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz. Hullámokat még nem lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kis fodrokat a mély-zöld messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak. A tenger fénytelen és sötétszínű lett, mintha a világos-derült felszíne lefordult volna a fenekére, s alulról felkerült volna a mély komor-zöld hidegebbje. Nagy Ervin visszaadta a motort a gépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a fejük fölött. Hűvös áramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a csónak himbálódni kezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami meg-megemelte őket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz is ez a csónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszony most -492- Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosan húzódtak melléje, védőleg, hogy elfogják előle a szelet és a közeledő esőt. Andor szemben ült velük és Ella cipőjének az orrát nézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán egy-két koppanás után abbahagyták.

Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondolta Andor. – „Ugratja.“

Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodott a vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte a mellét, az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte a kemény fehér szoknya, amint ott elől állt, a szélben.

Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinek igaza van, durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette, úgy, hogy hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszes harisnyája térdig meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt, kapkodott, a harisnyakötő sárgaréz csatja csillant meg dús fodor közt.

– Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szem mohó-egyenes sugarán.

A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztán hosszan suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadt megint. Aztán megrázta a szél, akkor ropogott, kemény zászlócsattogással. Kívül végigvágott rajta a kezdődő zápor egy suhintása.

– Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, és hátrahajtott fejjel ívelődött neki a -493- szembefujó vizes szélnek, mint a nagy tengeri hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valami lánykori viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócska orrán. Most már a szoknyája versenyt csattogott-ropogott a ponyvával. Nem látszott törődni azzal, hogy a hátul kuporgó három férfi a finoman-húzott izmú lábait nézi, vagy, mikor oldalt kapta a szél, a derekától a sarkáig élesre rajzolt formáját.

– Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott és megfogta: – Egy-kettő, lejönni!

– Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent. Mialatt az asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor Nagy Ervinre nézett. És észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jelt int a megfordult asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét, mint aki azt mondja: „ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egy pillanattal azelőtt kétszer egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ – most megjuhászodva, zavart mosollyal lépett be a ponyva alá, s hozzájuk botorkálva leült a két ember közé. A zápor felsóhajtott körülöttük, rézsút dőlt és sűrű pergéssel söpörte a ponyvát. A csónak mélyen leszállt, aztán magasra emelkedett fel. A motorhang egyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol visszarendesedett, aszerint, amint a csónak propellerje hátul a vízbe merült, vagy levegőre jutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan hallgattak, az asszony most összehúzta -494- magát és félősen gubbaszkodott közöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton, érezték, hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájan előrenéztek. De ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsot dobolt a sűrű tengeri zápor a fejük fölött repeső ponyván, a sötétülő alkonyatban valami élet-halál feszültség volt köztük, valami szótlan gyűlölködése a három fiatal kannak e körül a didergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul sunyítva bujt közöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran előreszegzett, de neki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A nagy-csöndes hallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek lett volna felajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a konok némasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és kíméletlen udvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és esőben oly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló harckészsége valami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és tisztán állati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit mondott volna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind a három, felvillanó szemmel, fogmutogatva, –

Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt, mikor a fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel a szálló terraszának nagy ponyvája alá.

– Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett is vacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó? -495-

– Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – most fél nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk.

– Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egy teát és ágyba bujok.

Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosó szőnyegén végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bő csizmában agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagy egy félóráig, amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elállt az eső. Még akkor se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, s fellélekzett a felfrissült, jószagú estében. Elment, keresztülballagott a csöpögős, lombtól sötét, nehéz-illatú babéros parkon, kábítgatta magát az eső után meleg és sűrű levegővel, ami ott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt babérfák közt. Aztán megint kiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a holdat, amint fekete felhők mögött bujdosik az üveges égen, sugárzó-fehérrel szegi a gyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd felment a szobájába, lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint fényt gyújtott, sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik, megint“ – mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos gyöngeségnek, egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni, elaludni.“ Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől átnedvesedett hálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az -496- ablaka nyitva volt. Átlátszó égbolt világolt be, szinte olvasni lehetett volna a derült kékségben. Most megnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az eső elől elbujt madarak csipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom vagy“ – mondta magában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra, mikor az asszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a szem-intésre. „Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán nevetett a párnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának – „hát én mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol ő akar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába. A Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatoló ajkán. „Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“

„Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írom meg azt az öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben, akkor életben maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságát is, ez az elképzelése annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete. „Az életem?“ Ahogy megint leereszkedett a párnára, semmi fiatalságot nem érzett magában. „Rossz nevelés,“ – mondta zavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők, gyönge jellem… semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék semmibe, gondolat nélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok: „Terhelt vagyok… ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett a szeme. „Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó mellében felordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni… -497- apa! mama!“ Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan. „Pfuj“ – mondta – „undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggel vizsgálni magát: „Egészen jól kínlódom, nem is lehet jobban.“

Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak az ajtaján. A hold magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Mi az?“ – mondta hangosan. Az ajtó felé rándult, felült. Megint kopogtattak.

– Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen a zöldernyős kis lámpát.

– Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyot húzott az üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leült az ágy mellé, a székre, ráült Andor levetett ruhájára.

Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orra most előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és a mellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kis bálibajusza szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezést öltött.

– Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. De én egy kicsit beleestem.

Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélni fog. Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza. -498-

– Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyet az üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösséget erőltetett:

– Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem. Ilyenkor sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán…

Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valami reményét érezte a megkönnyebbülésnek.

Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát a másikon.

– Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyan szerelmes belém, mint egy… egy…

Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és a plafonra célzott a füsttel.

– Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst. – Ezt nem tudtam.

– Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. – Mint egy kis beteg kutya.

– Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanút ne keltsen, remegve a folytatásért.

– Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog – ez az asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel a svábbal az anyakönyvvezetőhöz -499- ment. Nem mondom, hogy bolondult értem, de jobban érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod, hogy mért nem vettem el. Jött volna. De ha én pénz nélkül nősülök, akkor primo: sírba viszem az apámat, secundo, öregem, hiába születtem erre a világra. Ilyen tragikus volt a helyzet, mikor a sváb ott erőlködött.

– De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nem rendes asszony.

Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte a térdeit. Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzése volt, hogy meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább:

– Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mint amennyi van. Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kell szorítanom, hogy beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veled ugratott.

– Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Most könyörgött, hogy maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi már maradt volna, de én elmentem.

– Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom. De nem annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmit nem szabad kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszony mellett, ha ő hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet. Mindent, amit az élet nyújt. Elvenni mindent.

– Annál a csúnya Margitnál találkoztunk egy párszor. Nem tudom már a másik nevét.

– Igen. De ennek már több, mint egy éve. Te akkor jártál hozzájuk. Biztos, hogy megcsalt veled.

– Biztos. Különben… az volt az impresszióm, hogy veled el akarta magát vétetni.

– De ez se volt sok… lanyha flört volt, egy kis csókolózás, aztán egyszer elvittem fiákeren a Népligetbe, semmi. -501-

Andor eloltotta a lámpát. A szoba megtelt holdfénnyel és a tenger éjszakai illatával. Hanyatt feküdt az ágyon. Annyi idegereje se volt, hogy a konyak után nyúljon. És egészen üresnek érezte magát belül, mintha semmi se lett volna a mellében, a hasában. A kitisztított fehér bornyú jutott eszébe, ahogy a mészárosnál a fogason függ, tiszta kis fadarabbal szétpeckelve.

Ahogy a forró délutáni időben, úgy három óra körül kilépett az étteremből a tenger felé nyíló ajtón, a rekkenő meleg álmos csöndjében beszélgetést hallott valahol a feje fölött. A félemeleten volt az olvasóterem, annak a tengerre szolgáló nagy erkélyén beszélgettek. Ők voltak, halkan mondtak egymásnak hosszú mondatokat. Az asszony is sokat mondott, Ervin is sokat felelt. Hogy mit beszéltek, nem lehetett érteni. De azokat a hosszú beszédeket gyorsan mondták. Néha hirtelen felelt egyik a másiknak, aztán nagy szünetet tartottak. És megint gyorsan és egymásnak rögtön felelve beszéltek. -502-

Őt nem láthatták. Az erkély alá húzódott, s ahogy erőltetve fülelt, néha fel-felnézett a kőbalkon fenekére. Fájdalmas-irígy, kíváncsi figyelme, mint a spirituszláng a forraló alatt, settenkedve nyaldosta alulról ezt a nagy kőedényt. Mint a szeszláng, ami hol alattomosan bujkál, hol fellobog oldalt magasra sárga-irígyen, majd megint sunyikéken szelidül átlátszóvá és mozdulatlanná. Pécsi aludni szokott ebéd után, s ők most ezt az időt használják ki, hogy ott fenn, a nagy vörös ernyő alatt kibeszélgessék magukat. A kirándulás napja óta nem látta őket. Ez tegnapelőtt volt. Tegnap reggel a hajóval bement Fiuméba és a pállott melegben az átfűlt kövek közt töltötte a napot; egy kis Pestet csinált magának Fiuméból. Lapokat olvasott a kávéházban, vendéglőben ebédelt, s délután elkóborolt a piszkos és görbe utcákba, ahol a lányok laknak. A nyomorult testi fájdalom kergette arrafelé. De az első utca, amelybe betévedt, oly fülledt és bűzös volt, hogy mikor egy csíkos ponyva árnyékában egy földszintes ház előtt meglátott három lányt kártyázni, piros papucsban, az egyiknek a derekáról hátul lefüggő madzaggal, felfordult a gyomra. A lányok magyarul beszéltek, az egyik visítva nevetett, ki akarta venni a kártyát a másiknak a kezéből. Megfordult és lebotorkált a büdös sikátoron, kiment a mólók felé, a napverte nagy kőkockákra. „Iszonyú dolog,“ – mondta magában – „ilyen forró nyáron, ilyen égő nyáron szenvedni.“ Valahogy jobban bírja az ember ezt a keserves-mély kínlódást a téli hidegben. Vagy ősszel, mikor ráfoghatja egy hervadó kis erdőre, hogy vele búsúl. Egy parti kávéház -503- előtt, a meleg árnyékban várta meg a hatórai hajót, azzal jött vissza. Már nem is nagyon bírta volna tovább a mozdulatlanul álló hő levegőt. A hajó fedélzetén tért magához. És már este hétkor az ágyában feküdt. Mégis, ma délelőtt, mikor felkelt, úgy gondolt erre a vakító-napos, forró kő-Fiuméra, mint valami megváltásra. Mert itt lenni…

Hazautazni, erre még csak gondolni is, nem volt ereje. „Voltam már gyengén,“ – mondta magában – „de ilyen gyengén még nem voltam.“ Úgy érezte, hogy nincs az a megalázkodás és aljasság, amire ne volna képes, csak azért, hogy mint egy haldokló kutya, ott vonszolhassa magát az asszony levegőjében. Látni nem akarta, ettől most már rettegett. De elmenni a közeléből…?

Ahogy az erkély alatt állt, várt és ijedezett, mert már percek óta nem hallotta fönn a hangjukat, valami csúnya megkönnyebbülést érzett magán. Mint aki felmentődött a világ minden törvénye alól, csak az utolsó életösztönének dobta oda magát, s ennek a szolgálatában most már mindenre képes. „Mi rosszabb történhetik velem?“ Mintha önmagát siralomházban őrizné, megkérdezte magától: „mi az utolsó kívánságod?“

És érezte, hogy mindent teljesít, amit a vergődő kis életfoszlány, ami még lábon tartotta, követelni fog tőle. Már nem is elszántság volt ez, hanem teljes felszabadulás minden kötelékből. Aludni, enni, fürödni… hol volt már mindez? A testre, a modorra vigyázni, a gondolatok tisztaságát, a cselekvések korrektségét ellenőrizni… Hiúság, tisztességérzet, a mások véleménye, a -504- jövő, akár csak a holnapi nap is… hol volt már mindez!

Oldalt, a szálló mellett, a napon égő parkban ropogott a sárga kavics. Meglátta őket, amint lassan sétálva jöttek elő a szálló mögül és most nem is a szerpentinúton, hanem a lejtős, aszú gyepen átvágva mentek le a tenger felé. Fehérben voltak mind a ketten. Ella nagy fehér napernyőt tartott a vállán, ez mind a kettőnek a fejét elfedte Andor elől. Fáradt szeme előtt valami furcsa négylábú állattá egyesültek, amelynek a napernyő fehér félgömbje volt az óriási feje, s ez alól karok és lábak nyúlkáltak ki, ahogy elég szorosan símulva egymáshoz lépkedtek, gesztikuláltak. Mikor leértek a parti útra, s elindultak a tenger mentén, Ella hangosan nevetett. A fiú nem bírta tovább, utánuk osont. Miért? Restelte egy pillanatig. De menni, menni utánuk, bujva, lopózva, hogy észre ne vegyék, a sarkukban lenni… A keskeny tengerparti út bolondosan kanyarog és a magas kertek terraszai alatt megy, falak és sziklák tövében, ott jól lehet rejtőzve-követni őket. Furcsa volt, ahogy megint hallotta a sűrű beszédjüket, anélkül hogy értette volna. S mikor egy falkiugrás, vagy kidülledő sziklatömb mögött a kis öblöcskék mentén kanyarogtak előtte, egyszerre semmi se hallatszott. És odább megint a víg, asszonyi hang. Most már majdnem folyton az asszony beszélt.

Egy idősebb úr jött szembe velük, fehér nadrágban, sötétkék kabátban, hajóskapitányi sapkával a fején. Ez megfordult utánuk, sokáig nézte őket hátulról, s mikor tovább indult és Andor szembetalálta magát vele, különös, gúnyolódó kifejezést -505- látott az arcán. Talán hallott valamit? Biztos, hogy magyar volt. Most Andor állt meg és nézett utána, mintha azon tünődnék, hogy megszólítsa-e, kikérdezze-e? „Egészen bolond vagyok“ – mondta, mialatt tovább loholt a négylábú, négykarú, gömbfejű fehér polip után, amely előtte mozgott tova, a sziklák árnyékából ki-kilépve a rekkenő-tüzes napra. Lázban főtt a feje, s mikor a kezefejével tapogatta az orcáját, az szinte tüzelt.

Egy helyen lassítottak, megálltak. Andor érezte a mozdulatukról, hogy vissza fognak nézni. A sziklafal kiugrása mögé húzódott. Ahol megálltak, ott a kerti terraszról sűrű bokorlomb dőlt ki a fejük fölé a keskeny útra, mint sötét mennyezet. És előttük két oszlopon kőerkély szögellett ki a terraszról a tenger felé, úgy, hogy az út az erkély alatt vezetett tovább. Hátranéztek, aztán álltak ott egy kicsit a mély árnyékban. Mikor Andor a fél-fejével kimerészkedett a szikla mögül, a napernyő a hátuk közepéig eltakarta őket. Nem látta sehol a kezeiket. „Ölelkeznek?“ Ervin az asszony felé fordult. A négy láb mozdulatlanul állott. Aztán az asszony két fehér cipője megmoccant, mintha egyhelyben lépne; tán csak egy centimétert közeledett a férfi felé, tán nem is lépett, csak igazította az egyensúlyát, s aztán megint állt, mozdulatlanul. Csókolóztak. De lehet, hogy csak megálltak, egymás szemébe nézni, valami nagyon komoly mondatnál…

Este ő kopogtatott be Nagy Ervin szobájába. Tíz órakor még nem volt otthon. Felment a saját szobájába, várt egy félórát, megint lement. Ezt kétszer csinálta, hiába. Harmadszorra találta csak -506- ott, ahogy ingujjban rendezkedett: az ágyán szétnyitva fekvő sárga bőröndbe szennyes színes ingeket gyömöszölt.

– Csak pár napra jöttem… nem is hoztam magammal holmit… mindenem odaát van Porto-Malleban. Reggel elbúcsúzom Pécsiéktől és délelőtt megyek, úgy, ahogy jöttem, a motoroson. Azt is vissza kell már vinni Kartali-Kissnek.

– Öregem, – tette hozzá, valami halványkék ingfélével a kezében – most egy kicsit éheztetni fogom őnagyságát. Majd figyeld meg.

– Körülbelül. Nem is mondtam neki, hogy elmegyek. Ezt majd csak holnap reggel, indulás előtt egy órával tudja meg. Őnagysága nagyon biztos a dolgában. Azt hiszi, engem lehet kínozni. De engem nem lehet. Majd aztán ír és sürgönyöz utánam Porto-Malleba, mint egy őrült. De most várni fog. Nem rohanok az első sürgönyre, mint most…

Gondosan csavarta keskeny hengerré a kék inget és belegyömöszölte a bőrönd sarkába, a ruhák mellé. Mosolygott, de nem valami vígan. -507-

Alig bírta viszonozni nagy kezének a kemény szorítását. Elpuhultnak, hidegnek, halottra-lesoványodottnak érezte a kezét az ő evezős-tenyerében. „Nektek való az élet“ – gondolta, mikor kiment, s behúnyta a szemét Pécsiék szobája előtt. Felszaladt a harmadik emeletre, a szobájába. Ma volt annyi ereje, hogy az ágyban leigya magát a bódultságig. Halkan dúdolt, a párnába, mielőtt elaludt, olyan részeg volt.

Reggel erősen késztette valami, hogy lemenjen a reggelihez a terraszra. Élesen kínozta a vágy: látni az asszonyt, hallani a kérdését: „hol volt két napig?“, látni a búcsúzását Ervintől.

Hárman ültek a reggeliző-asztalnál: az asszony, Pécsi és Iván. Pécsi ujságot olvasott. Mikor köszönt nekik, Pécsi fanyalogva nézett rá. „Szegény Lajos“, – ment át az agyán – „rám haragszol?“ De azért Lajos kérdezte tőle:

Az asszonynak egy kicsit fáradt volt az arca. Mikor Andor ránézett, megszólalt:

– Nem tudok aludni ebben a nagy hőségben – mondta. – Már azt hittük, elutazott.

Andornak megállt valami a torkában. „Hát mégis van élet, mégis mozog az élet bennem?“ -508-

– Rettenetes, – mondta Ella, a Lajos kezét simogatva – szegény öregem, de legalább este utazol.

– Még csak az kéne, – mondta Pécsi, kedvetlenül nézve a fehéren tündöklő tenger-tükröt – hogy nappal utazzam. Ez már igazán állatnak való…

– És muszáj, – mondta Ella, szomorkodó gyöngédséggel – muszáj szegénykének, az örökség miatt, személyesen muszáj, mert a közjegyző előtt kell aláírnia az okmányt… megpróbáltunk mindent, de hiába, muszáj…

A pincér Andor kávéját hozta. Ugyanakkor lépett ki az étteremből a ponyva alá Nagy Ervin.

Ella ráemelte a szemét. Kissé félremozdult az ajka, mikor tréfásan mondta neki:

– Igen – mondta, szórakozottan. – Igen. Hát -509- hoz egy teát, egy sonkát, két lágy tojást, vajat és egy üveg giesshüblit. Még pedig máris.

– Szabad? – kérdezte Ervin, és leült a nagy, kerek asztalhoz. – Ma megint nagyon meleg lesz…

Friss otkolon-szaga volt. Megint újon vasalt fehér ruha volt rajta. És a szőke haja vizes kefével csillogóra fésülve. És a kis stréberbajusza, a puszi-szőke közhely az egészséges piros szája fölött… oly ápolt és kicsiny, oly utálatos a maga köznapi csinosságában…

– Még három napig – mondta nyugodtan Ervin. – Csütörtökön megyek. Maradnék, de nincs itt semmi holmim. Mindenem Porto-Malleban van.

Andor a kávéscsészéjébe nézett. „Hogy van ez? Hiszen éjjel már csomagolt, ma délelőtt akart elmenni. Vagy talán csak hazudik, ugratja Ellát, és mindjárt megmondja, hogy egy óra mulva indul?“

– Képzelje, – mondta neki Ella nyugodtan – szegény Lajos ma hajnalban sürgönyt kapott, délután utazik Pestre.

Ervin az asztalra ütött, de egészen világos volt, hogy csak játssza a meglepetést:

Andor egy kiflidarabbal játszott a rózsaszínű abroszon. „Korán reggel értesítette,“ – gondolta rohanó indulattal – „ez már tudta, hogy Pécsi -510- elutazik, azért marad itt. De hogyan értesítette? Benn volt nála? Cédulát írt neki?“

Felkelt, köszönt és elment. Most úgy fájt benne minden szó, amit itt hallott, mint ha mind égett seb lett volna. „Ezt én nem bírom“ – mondta lenn a tengernél. „Ma éjszaka egyedül marad, és ez itt lakik, szemben vele.“ Aztán, hogy messzire elment, gondolatok nélkül, s leült egy padra: „De hát ez a Pécsi ilyen… ilyen… ilyen buta? És Nagy Ervin milyen jól játszott. Velem nem is törődött.“ – „Gazember, gazember,“ – mondta magában, de nem Ervinre értette, hanem önmagára – „gazember, te ezt itt végig akarod kínlódni?“

Ebédután felment a negyedik emeletre, Iván szobájába. Iván a forró kamrában meztelenül feküdt egy kanapén, amelyre lepedőt terített.

– Te, – mondta neki egészen zavarosan, mintha a nagy melegtől forrott volna fel az agya – megint hozzád fordulok. Te tisztességes fiú vagy. A te nénéd megcsalja ezt a szegény Pécsit.

Leült melléje a kanapéra. Úgy kezdett neki magyarázni, hevesen, égő szemmel, mint ahogy a sokat szenvedett, visszautasított feltalálók magyarázzák valakinek már ezredszer a találmányukat, a sikertelenségbe egy kicsit belebolondulva:

– A te kötelességed… és én segítek neked… és ma délután… és ma este, ha már elutazott… és őrködni… és ma éjszaka…

S ahogy a romlott pesti gyerek egykedvűségét látta, amint az lustán fekve, az ő cigarettáját szíva nem nagyon bánta az egészet, inkább csak -511- az ő láz-fűtött beszédjén szórakozott álmos-tunyán, rácsudálkozott:

A nyomorult gyöngéknek azzal az örök ragaszkodásával, amivel mindig visszatérnek ahhoz, aki őket becsapta, tíz perc mulva már egészen kapkodó, szinte nem is normális hévvel pénzről beszélt neki, megint megvesztegette. Érezte, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos, amit csinál, de mert ez cselekvés volt, valamit enyhített a sajgó nyugtalanságán. Mikor kiment tőle, rajtakapta magát, hogy idegesen nyulkál az arcába, minden ok nélkül.

Délután leskelődött a lépcsőházban. Látta Pécsit lemenni Ellával. A szolga bőröndöt vitt utánuk. Aztán félóra mulva látta Ellát egyedül visszajönni, s bemenni az olvasóterembe. A szobájába ment, kinézett az ablakon, erősen kihajolt, látta messzi a fehér hajót, amely Fiume felé vitte Pécsit. Vastag fekete füst göndörödött a kéményből és a hajó, mintha állt volna a vízen, csak épp, hogy egyre kisebb lett. Semmi kétség, Pécsi elment és Ella egyedül maradt itt. „Te nagy Isten,“ – mondta feldúltan – „egyedül vagyok a drága szőke babámmal a tenger mellett egy házban, végre, végre… és mégis…“ Arccal vágta magát végig az ágyán és belefojtogatta a fejét a párnába. A kínlódása olyan égető volt, annyira ment minden érzelmességtől, hogy nem tudott sírni. Ahogy fáradtan-csapzottan kiült az ágy szélére, próbált ön-megfigyelő, mint ő hitte: „cinikus“ lenni. Keserű szájjal mondta magában: „Ez rosszabb, mint -512- az az éjszaka volt, mikor a revolvert magamba szúrtam.“ Az az éjszaka most valami simogatón-édes, ábrándos bánatnak tűnt fel előtte, valami áldott-bús, ártatlan fájdalomnak, ami… „istenem, mi volt az ehhez képest?“

Nem felelt, meredten nézett fölfelé az ágyról, amelyen órák óta mozdulatlan-ébren feküdt. Iván a pénzért mutatni akart valami vele-érzést:

– Biztosan azért kéri ezt, – mondta – mert nem akarja, hogy feltűnő legyen, mikor Nagy Ervinnel vacsorázik. Én nem számítok.

Iván elment. Andor tetőtől-talpig megmosakodott hideg vízben. Csak annyi erőt és frisseséget akart, hogy tudjon a széken ülni velük. De ezt nem találta elég frissítőnek. Hét órakor lement a fürdőbe és megfürdött a tengerben az öreg urakkal, akik ilyenkor fürödtek, álmatlanság ellen. De ettől meg elbágyadt, úgy hogy vacsora előtt két nagy csésze feketekávét ivott meg, mindenikbe beleloccsantva egyet a konyakos üvegből. Most megint érezte azt a kétségbeesetten kellemes érzést, amit az okozott neki, mikor szenvedő fiatal testét rontotta, mérgezte, kínozta, hogy jobban bírja a keserves órákat. Félkilenc után öt perccel halaványan és kissé szédülten ment a terraszra, a kerek asztalhoz, ahol már ott ültek hárman. -513-

– Azt hiszem, – felelt halkan – hogy elrontottam Fiuméban a gyomromat. Halat ettem.

És pezsgőt töltött neki Ervin. Már most kezdték a pezsgőt, a vacsora elején. Mikor koccintottak, Ellára nézett. Ella elfogult volt, az ő arcán is volt valami kis bágyadtság, lehet, hogy a nagy melegtől, lehet, hogy a helyzettől: először volt egyedül, mióta férjhez ment. Meg is mondta, hogy ez furcsa, sőt nyugtalanítja egy kicsit, nem is hitte volna… Andor arra a percre gondolt, mikor a motoros-csónakon a fülébe súgta neki a vallomást. Se akkor, se azóta, soha, egy pillanatra se tett úgy, mintha azzal a legkevesebbet is törődött volna. Pedig a kezét melléje tette akkor és eltűrte a szorítását. „Ringyó vagy“ – mondta neki magában, a szemén át gyűlölködve vele, haldoklón-szerelmesen nézve a kissé zavart mosolyát.

Nem lett a vacsorából nagy pezsgőzés, bár Ervin mindent megpróbált. Ella konokul megmaradt amellett, hogy pont fél tízkor aludni megy. Nem maradhat lenn, ha az ura nincs itt. Még csak az kéne. A hotel tele van pestiekkel. De ideges volt. Pont fél tízkor felkelt, búcsúzott és felment a szobájába. Csöndesen-kínosan maradtak együtt hárman az asztalnál. Tízkor Nagy Ervin ásított. -514-

Negyed tizenegykor azt mondta, hogy aludni megy és ő is otthagyta őket. Andor nem beszélt Ivánnal. Csak ültek ott, míg a vendégek egyre fogytak mellőlük. Aki nem ment aludni, az lesétált a tengerhez. Közvetlenül a víz mellett enyhülés volt, némelyek hangosan ajánlottak egyes kisebb öbölzugokat, ahol „halszag van, de direkt hűvös“. Vagy tíz perccel Ervin távozása után Iván felkelt:

– Kérlek, – mondta – ha szükséged van rám, a szobámban vagyok. Állok rendelkezésedre.

Elment. Andor csak azt várta, hogy elmenjen. Dehogy volt szüksége rá. Senkire se volt szüksége. Felsietett a lépcsőn és halkan kopogtatott Ervin szobája ajtaján. Ervin kidugta a fejét. Még teljesen fel volt öltözve.

– Gyere be – mondta Andornak. Ez érezte, hogy azért hívja, hogy mutassa: nincs nála senki.

– Köszönöm fiam – mondta. – Álmos vagyok, megyek aludni. Csak jójcakát akartam mondani.

Nem tartóztatta egy pillanatig sem. Egy „aludj jól“-lal becsukta az orra előtt az ajtót. Most már bizonyos volt, hogy találkozni fognak. Várja. Vagy Ella várja őt. Vagy lenn fognak sétálni, éjjel. Elindult a lépcsőház felé, hogy felmenjen a harmadik emeletre, de még mielőtt a lépcsőhöz érkezett volna, nyitott ajtó előtt ment el, amelynek nyílásán világos kis szobába látott. Az ajtó tejüvegére ez volt írva: „Office“. A szobácskában vaságy és mosdó volt, az asztalon cipőtisztítószerek: -515- skatulyák és kefék, s a földön, a fal mellett, sorbaállítva vagy húsz pár cipő. A hotelszolga szobája volt. Az ember valahol lenn hűsölhetett a parkban a cselédekkel, vagy cipőket járt összeszedni valamerre… „Mindegy,“ – gondolta – „ide bemegyek. Ha hazajön, pénzt kap.“ Bement, kissé behúzta az ajtót, azzal, hogy innen fog lesni. Ha kell, reggelig itt marad. „Mit mondok, ha visszajön a szolga?“ Nagyon egyszerűnek találta: megmondja neki, hogy szerelmes egy asszonyba és azt lesi. És pénzt ad neki. Sőt jobbszerette volna, ha már jön, mert akkor eloltották volna a lámpát itt a szobában, úgy jobban lehet kilesni a gyéren világított, éjjelre-homályosított hosszú folyosóra. De nem jött. Leült egy fakofferre és rágyújtott. A csöndes folyosóra jól lehetett kifigyelni innen. Hallott álmosan beszélgető embereket lassan feljönni a lépcsőn, ezek aztán a folyosón búcsúztak egymástól és aludni mentek. Még a kulcs fordulását is lehetett hallani, ahogy magukra zárták az ajtajukat. Egy-egy cipőpár koppant, ahogy kitették az ajtó elé. A behúzott üvegajtó nem érintette egészen az ajtófélfát, Andor hasadékot hagyott, ezen pontosan rá lehetett látni a kétszáztizennégyesre, a Pécsiék ajtajára. Most itt állt, ennél a hasadéknál, és hosszan meresztette a szemét a néma fehér ajtóra. Fárasztó volt ez. A szeme könnyezett az erős nézéstől. Egyik lábáról a másikra állongott, felváltva pihentette teste két oldalát, gyötrődve a kényszerű-görnyedt merevségben. Már az óráját is megnézte, abban a hitben, hogy legalább egy órája les. De még tizenegy óra sem volt, mindössze húsz-huszonöt perce állt itt a lesen. -516- Akkor egyszerre némán megmozdult a kétszáztizennégyes ajtó és Ella feje látszott, amint kihajol rajta és szétnéz. Aztán kilépett az asszony az ajtó elé és figyelve állt egy másodpercig. Földigérő fehér ruhalepel volt rajta, csipkegalléros, kivágott pongyolaféle. Alig látta meg Andor az egész alakját, már eltűnt, beosont a szembenlevő ajtón, ami nem zörrent, úgy látszik, nyitva volt egy kicsit, vagy már akkor kinyilt, mikor Ella ajtajának a nesze odahallatszott. Ott is bizonyára állt valaki így lélekzet nélkül, az ajtóhasadéknál… A fiú hallása most oly éber volt, hogy azt is meghallotta, hogy Ervin ajtaja nem csukódik, csak koccan egy kicsit, mintha csak éppen behajtanák. Most minden gyakorlati gondolat eltűnt belőle. Nyugodtan lépett ki a folyosóra, nem is ment lábujjhegyen, úgy közeledett Nagy Ervin szobája felé. Nem tudta, hogy mit akar. Csak ment. Az ajtó mellett megállott, a falhoz lapult. Vékony-hosszú fényvonal jelezte, hogy az ajtó nincs becsukva.

– Nem engedem – ezt hallotta a szobából. Ella hangja volt. – Nem engedem becsukni.

– Nem, nem. Csak mert megígértem… mert kínozott… most itt vagyok… és már megyek is…

Árnyék jelezte, hogy az asszony hozzányúlt az ajtóhoz. Andor szinte beleolvadt a falba, úgy lapult hozzá. De nem mozdult onnan. „Ha meglát?“ Nem bánta. Semmit se bánt. Most csönd volt, másodpercekig.

És megrándult az ajtó, mintha a kilincset fogó asszonyt benn átkarolták volna, de ő nem ereszti el a kilincset.

Andor előrelépett, a szívére tette a kezét. Nagyon mélyen lélekzett. A halál nyugalmával ment az ajtó elé és minden lapulás nélkül, nyugodtan és elszántan nézett be a vékony hasadékon a szobába. Ha kinyitják az ajtót, ha rányitják… meghal valaki. Valakinek a torkára rámerevülnek a csontos ujjai. Ez tökéletes nyugalmat adott neki. Izgalom nélkül – úgy érezte – jéghideggé kihülten áll ott, szemöldökével érintve az ajtóhasadék szélét. A lélekzetét most nem hallotta, mintha egyszerűen megszűnt volna.

Az ajtó közelében, a villanylámpa túlerős sárga fényében állt Ella, földetsöprő könnyű fehér selyemben. És előtte, szemben vele, szinte érintve őt, Ervin. Ervin a két kezét fogta.

– Bocsásson, – mondta Ella – amit ígértem, megtettem… hogy ne menjen el… maradjon itt még nálam… de most bocsásson…

Ervin némán kapta el a fejét. Megcsókolta. Nagyon erős csók volt. Ervin a csók közben furcsa mozdulattal szinte ráágaskodott az asszony ajkára, ránehezedett a szájával, majd, még mindig ebben az egy csókban, tenyerébe vette a szőke koponyát, megtámasztotta. Az asszony egyik keze szabadon maradt, – a másikat fogta a férfi – ezt a kezét eltartotta a testétől messzire, szétnyitott ujjakkal. A csók közben, mintha szabaduló szót akart volna mondani, valami fulladt búgásféle nyögött az orrán keresztül.

Andor egész testében hideg nyugalommal -518- ment el az ajtótól, visszament a szolga szobájába és leült a kofferre. Ugyanabban a pillanatban zajt hallott. Kinézett, s látta Ellát visszaugrani a saját szobájába, amelynek most már hangosan csapódott az ajtaja. És kettősen csattant benne a kulcs. Aztán csönd lett.

Mikor a látványról ott a hasadéknál levette a szemét, a lelkében érezte azt az érzést, amit az ember a testében érez, mikor sötét lépcsőházban egygyel többet lép, mint ahány lépcső van. Valami lerogyása volt ez az életének. Nem ütéstől, hanem valahogyan önmagától. Kábultan kódorgott ki a cselédszobából, lement, elballagott a kis sétatér felé. De a sűrű, tüntetően babéros kertben fulladozott. Az éji szélcsendben a meleg-édes babérszag megállott, megrekedt itt a tömött zöldben, leülepedett, mint a cukrosvíz édesebbje a pohár fenekére. Kiszaladt ebből a kínzón-fűszeres émelygésből. A tengerhez nem mert lemenni. Nem tudta, miért, de úgy félt most tőle, hogy a térde remegni kezdett, mikor a nagysötét víztömegre gondolt. Az utcán egyhelyben állt sokáig, amíg a fáradtságtól meg nem lódult álltában. Akkor visszament a szállóba, becsöngetett. A portásnak azt mondta, nagyon csöndesen:

– A számlámat, reggel négykor. Kocsit fél ötkor. A hat órai vonattal Pestre kell utaznom.

– Jawohl – mondta a német, az elutazás hírére felbuzdult portás-élénkséggel vágva le és fel a levegőben az aranyos sapkát.

„Elég nyugodt vagyok“ – mondta fenn a szobájában, mikor kinyitotta a nagy, kétszárnyú szekrényt és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy hol kezdje a csomagolást. -519-

VI.

Pesten egy dunaparti szállóban szállt meg és napokig úgy élt, mint aki beteg, de nem fekszik kórházba, mert halogatja az operációt. A holmiját se hozatta el hazulról. A két bőröndjéből ruházkodott, mintha külföldön volna. Lankadt, s mostanában semmire sem kíváncsi tekintetét egyszer a szálló ablakából végigküldte a Dunán, s akkor a távolban meglátta a Margithidat a sziget néhány facsoportjával. Erre a látványra rémület fogta el, leült az ablak mellett álló nagy karosszékre, s érezte, hogy hideget izzad a homloka. „Ebből látszik,“ – mondta magában – „hogy végleg ki vagyok merülve… az idegeknek végük.“ A Margitsziget látása olyan erővel hívta fel benne az öngyilkosság gondolatát, hogy megrettent tőle, bár a bágyadt-kódorgó napok a Pestre való érkezése óta sűrűn keltegették benne ezt az emléket. De a sziget most mintha hívta volna, vissza, oda, ahol egyszer már megcsókolta a fegyvercső a meztelen testét. „Pedig azóta már laktam ott, és akkor nyugodt voltam…“

Próbált az apja emlékéből valami támaszt csinálni, amely megtartsa, mikor dülöng és dülöngeni érez magával együtt mindent. De ez nem sikerült. Kettőjük közt soha barátság nem volt. Az apai szigor és apai szeretet az öreg Aradinál nem alakult át azzá az öreguras barátsággá, amely szerencsés családoknál jócimborákat csinál apából és fiúból, a mama elől bujdosó két lumpot, két kedves összeesküvőt. „Talán most lett volna ez, ha meg -520- nem hal… most vissza akart vonulni, és akkor ráért volna velem foglalkozni.“

Elindult, azzal, hogy megkeresi ebben a nagy városban a Csirkét. A nevét már nem látta a városligeti mulató hirdetésében. Oda különben se tudott volna kimenni. „Nem bírok, zavar minden izgalom.“ Ha a szálló folyosóján lárma volt, olyan izgatottság fogta el, hogy revolverrel akart kirohanni. De azért vizsgálta magát, ijedten csudálkozott ezen a nagy ingerlékenységen. Elment a Csirke Dohány-utcai lakására. „Az egyetlen ember ennyi ember közt“ – mondta az ajtaja előtt és lehúnyt szemmel mosolygott.

– Vadász-utca negyven – kiáltott ki és csapta be az ajtót az orra előtt a nő, azzal a sértő mérgességgel, amivel csak szoba-kiadó nők tudnak haragudni az elköltözött lakó utólagos vendégeire.

Elment a Vadász-utcába, a negyvenedik szám alá. A házmester a harmadik emeletre irányította, özvegy Breitner Adolfnéhoz. Özvegy Breitner Adolfné beszólt egy szobába:

– Kicsoda? – jött ki a Csirke az előszobába. Özvegy Breitnerné előkelően mutatott rá Andorra, s méltóságteljes, öreg-grófnős fejbiccentéssel ment vissza a konyhába, mindezzel jelezve, hogy nem professzionátus szobauzsorás, hanem jobb napokat látott agg úrhölgy, aki anyagi kényszerűségből, büszke szenvedéssel ad ki szobákat.

A Csirke, mint egy ötéves gyerek, a meglepetéstől -521- kezét-lábát szétterpesztve állt meg Andor előtt.

Bementek a szobába. Szép, nagy kétablakos szoba volt, s a nyitott ajtón át egy másik szobát lehetett belőle látni, egyablakosat. Mind a kettőben elég rendes bútor volt.

Andor leült, a kalapját a kezében tartva. A Csirke szembeült vele és nem titkolt kíváncsisággal nézte, igen figyelmesen, örvendő kis mosollyal, a fejét néha félrehajtva, mint a madár, mikor jól meg akar nézni valamit.

Andor idegesen nézett körül. El szeretett volna menni, most mindjárt, kíméletből ez iránt a kedves teremtés iránt. „Nem való vagyok emberek közé“ – gondolta ingerülten – „durva vagyok, ideges vagyok, őrült vagyok.“

– A nyáron sokat kerestem, – beszélt a lány – jó fizetésem is volt és a szeparéban sokat táncoltam, ott sok pénzt kaptam.

– Azoktól keveset. Azok csak finomak. De az idén sokat jártak ki a zsidó bárók, azok adnak. A szeretőikkel jöttek, hölgyeknek táncoltam.

Az asztalon porcellán hamutartó volt, abban -522- félig elszívott szivar. Andor rámutatott és kérdőleg intett a fejével. A Csirke lenézett a földre.

– Bocsáss meg, – mondta nagyra nyitva szemét a lány, nagyon nyugodtan – de nem értem, hogy mért kérdezed ezt ilyen idegesen?

„Én se értem“ – gondolta Andor. – „Minek jöttem ide?“ Bosszankodott magára ezért a gépies féltékenykedésért, aminek semmi alapja nem volt. „Nem vagyok normális“ – ment át rajta. Borzasztó, hogy így, szinte csak szokásból ilyen durva volt, hiszen semmi joga nem volt itt semmihez.

– Csak kérdeztem – mondta. – Igazán, csak érdeklődésből. Szeretném, ha jól menne neked.

Fölkelt, az ablakhoz ment, visszajött. Ahogy megint ránézett Andorra, ez úgy tett, mintha fel akarna állni:

– Mert ha terhedre vagyok, csak szólj, megyek rögtön. Talán vársz valakit?

– Te bolond vagy – mondta a Csirke. – Te -523- egészen bolond vagy, éppen olyan vagy, mint voltál.

Elgondolkozva mosolygott. Most ő kelt fel, sétálni kezdett a szobában. A tükörasztalkán hosszú férfinyakkendőt látott:

– Igenis, férfinyakkendő. Ajándékba kaptam, galléros blúzhoz viselem. Mit kutatsz a lakásomban?

– Bocsánat, – szólt gúnyosan Andor – és gyöngéden tette vissza a bottal a nyakkendőt. Aztán közel ment a lányhoz:

– Mért titkolod, megmondhatod, most már igazán senkid és semmid nem vagyok… mért nem mondod meg, hogy együtt lakol valakivel?

Azok közé tartozott, akiket az érzéki elszerelmesedés -524- nem gyújt élénkre-pirosra, hanem félholttá fáraszt. Megernyedtek az arca vonásai, a szája elhalaványodott, a szeme gyerekes-betegen, más világba fordulva nézett ilyenkor, rögtön kihült és elfáradt a belső izgalomtól. Ezzel az ébrenájulással mindig elárulta magát szegény. Úgy meglepte ez a hatás, amit a fiú rá tett, hogy minden vér elment a kezéből. Olyan fehér volt a keze, mint a bakfisoké, mikor elkötik a vért a csuklójukon és kézfehérségi versenyt rendeznek az iskolában.

– Te ördög, – mondta szomorú-fáradt kis mosollyal – te sovány fekete ördög… visszajöttél engem kínozni?

– Én? Téged kínozni? Te csacsi. Nem akarok én tőled semmit. Semmit ezen a világon.

A torkán fulladt egy sóhajtás, itt most majdnem elsírta magát. De lenyelte ezt a szorongató érzést és kínosan formálgatta a száját, hogy valami mosolyfélét produkáljon.

– Na látod, – mondta, mikor a mosoly úgy-ahogy megvolt – nekem már megmondhatod, ha új szeretőd van, ha szerelmes vagy valakibe, ha együtt lakol valakivel…

– Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. – -525- Nem lakom, nincs, nem kell, ne kínozz… nincs senkim!

S ahogy a mosolygó, de majdnem ijesztő arcra nézett, megint előjött benne valahonnan az az okosság és önvédelem, amely már annyi fájdalmat okozott neki. Ez mint valami hatalmas életösztön, uralkodott a csirkecsontú, madárbőrű kis testén, cérna-idegein, kis tyúk-eszén, hányatott kis moslék-exisztenciáján. Ez őrizte és védte, mint az alsóbbrendű állatokat a héjjuk vagy a színük, a természet odalökött alamizsnája, amivel azt mondja: „nesztek, hadd éljetek meg“ – s ami az állatnál a természet bölcseségének hat, de embernél mint az ő okossága jelentkezik. Érezte, hogy mindhalálig szereti ezt a nyugtalan és veszedelmes fiút, jobban, mint valaha bárkit a világon, de megsejtette, hogy ez az életébe kerül, hogy ennél csak tönkre lehet menni, ennél csak bele lehet pusztulni a szerelembe és a kutyaságba. Nem, nem! Halálra rémült attól, hogy ennek most megint kedve támad rá, int neki a szeszélyével, s ő, ha nem vigyáz, megy feléje, mint a holdkóros a hold felé, a háztetőn, a mélység fölött… nem, nem! Soha!

A fiú látta az arcát, ráismert erre az erotikus haldoklásra. Most kegyetlennek érezte magát, de valami vad fájdalom fogta el. „Ha meg kell halnom,“ – mondta magában – „miért sajnáljak másokat?“ Eszébe jutottak az éhező sarkutazók, akikről olvasta, hogy síró szívvel néztek a hű kutyára, mielőtt levágták, hogy végső kínjukban megegyék. És furcsa volt: ahogy most a lány egy kis mély fotelről felnézett rá, az olyan volt, mint -526- aminőnek a sarkutazók a kutya utolsó, fájdalmas, mindent-sejtő tekintetét írták le. Kínlódó, éhező, búcsúzó férfiéletének kegyetlenül kellett most ez a gyönge martalék, amely tehetetlenül vergődött itt előtte.

– Senkim – súgta az elfehéredett arc, a fájdalomtól szinte vigyorogva. És megint a fiú felé nyúlt a sovány kéz.

Ez azt jelentette: „Akárkié volt, az most már senki, csak te vagy, senki más nincs, csak te.“

– Hazudsz – mondta Andor. A szekrényhez ment és kinyitotta. Két szekrény volt, de ezt eltalálta. Férfiruhák függöttek benne, gondosan akasztóra függesztett kabátok, és csiptetőbe szorított, fejjel lefelé lógó nadrágok. Alul egy cilinderes skatulya. A fiú hangosan felnevetett. Most visszaérkezett a vér a lány arcába. Felugrott, ellökte Andort a szekrénytől, bevágta az ajtót, ráfordította és levette róla a kulcsot. Dacosan és komoran nézett Andorra:

Ezt emelt fővel, bátran a szemébe nézve mondta, -527- ahogy a forradalmárokat írják le, akik a vésztörvényszék előtt bátran vallanak. Andor meg akarta simogatni a fejét, de elkapta.

– Na… – mondta a fiú, elkomolyodott, erősen fogta meg a kezét. – Te…

A szemébe nézett. Még egyszer feltörekedett benne a fiatal férfi, a rabló:

– Te – mondta neki, erősen megmarkolta a kezét. – Figyelj ide. Nem kérdezem, kinek a ruhája ez, kinek a szivarja ez… nem kérdezek semmit… és a szavamat adom neked, hogy soha nem fogom kérdezni… de… hagyd itt, hagyd el, gyere velem, hagyd el, gyere velem…

Rázta a kezét, olyan erélyesen beszélt. Most már mind a két kezét fogta, egészen közel-szorult hozzá, egy arasznyiról nézett a szemébe. A Csirke nem felelt, mélyen és gyorsan lélekzett, merőn nézte a szemét.

– Gyere velem, – mondta a fiú – ments meg engem, én egy halott vagyok… gyere egy halottal… gyere velem, megpróbálunk élni… ha nem tudunk, meghalunk.

– Nem megyek – mondta fogát összeszorítva a Csirke és rémülten nézve a komor arcot. Viaskodva akarta kiszabadítani a kezét.

– Nem megyek – mondta hangosabban a lány, most olyan volt, mint egy szegény cseléd, aki rendőrrel birkózik. – Eresszen el…

Hogy nem bírta kiszabadítani magát, lehajtotta az arcát a markoló-csontos kézre és remegőn, sírva megcsókolta. Most eleresztette a fiú. Megsimogatta a fejét:

– Csirke, – mondta neki – Csirke… te csacsi… mért sírsz? Mért sírsz, ha szeretsz?

– Azért sírok – mondta a lány. Most ő fogta a fiú kezét görcsösen, két kézzel, le se véve róla lázmeleg száját. Rábeszélt, rálehelt, rásírt erre a megvékonyult kézre, amely olyan volt, mint aminőket kórházi paplanokon látni.

A fiú érezte, hogy miért nem jön. Igazat adott neki. Nagyon, nagyon igazat adott neki. Most már semmi kegyetlenség nem volt benne. Ez is csak olyan hamis hangulat-fellángolás volt, mint minden. Tele lett sajnálattal és valamivel, ami olyan volt, mint a testvériség.

Kiengesztelve, most már emberi mosollyal nézett le a szőke fejre, amely a kezére hajolt.

– Na látod, fiam. Ezt igazán mindjárt megmondhattad volna. Ebben igazán nincs semmi. Jó -529- fiú a Révész. Téged igazán nagyon szeret a Révész. Nem is láttam még… nőt így szeretni.

„Hát én?“ – kérdezte hirtelen magában. – „Az más,“ – felelt gondolatban – „én nem szeretek, én megdöglöm.“

Hogy a lány lassan megnyugodott, megint az asztal mellé ültek. Nem beszéltek. A Csirke lehúnyta a szemét és pihent a nagy fáradalom után. Andor az asztalra nézett és már rég nem törődött a Csirkével. Csak azért nem ment még el, mert tudta, hogy a kapu előtt olyan vihara fog fellármázni benne a szemrehányásoknak, úgy meg fogja utálni magát azért, amit itt most csinált, hogy meg fogja érteni azokat, akik állítólag már a falhoz verték a fejüket önbüntetésből.

– Te, – mondta szelíden a lány – most hét óra, én csak figyelmeztetlek, hogy hét órakor a Révész haza szokott jönni.

– Jó – mondta a lány, és vállat vont. Oly jól esett most neki az, hogy Andor még itt van, hogy vállalta magában a kellemetlenséget, a veszekedést Révésszel. Utálatos lesz, de megéri.

Mind a ketten cigarettáztak és a Csirke asszonyos-anyásan nézte a fiút, mint valami idősebb hölgy, aki restelli, hogy szerelmes egy gyerekbe. „Az anyja lehetnék“ – gondolta magában, tizennyolc évével annyira okosabbnak, emberebbnek, komolyabbnak érezte magát nála. De imádta a -530- szép fekete haját és a fehér homlokát, a szomorú szemét, amit most mind sorra szemügyre vett, az asztalra könyökölve: „Ez mind az enyém lehetne… ha el akarnék pusztulni… valahol a szeméten…“

– Na, csakhogy itt vagy! – kiabálta túl meglepett arca kifejezését a lány. – Andor már egy félórája vár, nem akart elmenni, amíg nem jösz.

Andor kezelt vele, kérdezősködött a dolgai után. Révész úr kínos-udvarias volt. Lehetett érezni, hogy Andor távozása után rögtön ordináré lesz.

– Csak átutazom Pesten, – mondta Andor – akartam látni, hogy mit csináltok…

Aztán elbúcsúzott és elment. Révész úr kísérte ki a lépcsőházig. „Szegény kis lány“ – gondolta Andor, mialatt a régies, vörösmárvány csigalépcsőn lefelé ment – „most még veszekszel egy kicsit miattam, aztán, mielőtt elalszol, sokáig gondolkodol az ágyban…“

Ahogy a szállodája felé gyalogolt, egyszerre csak megállt. „Különös,“ – gondolta – „azok a fiúk, akik hasonló körülmények közt születtek, mint én, egészen más társaságban forognak: családokhoz járnak, egészséges férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindig együtt… nekem az volt a bajom, hogy ezek közé a rongyok közé kerültem…“

Hangos fiatalemberek mentek el előtte. „Ha -531- külföldre mentem volna,“ – gondolta – „az nagyszerű lett volna.“ Az apja nagy németbarát volt, folyton azt kívánta, hogy egy évre menjen Heidelbergbe vagy Jénába. Ezek az egyetemek szent helyek voltak az öreg diplomás ember szemében. De hiába beszélt, nem volt elég erélyes, engedett Andor anyjának, aki oda volt arra a gondolatra, hogy az egyetlen gyermek egy évig idegenek közt éljen. „És mégis, hogy itthagytatok mind a ketten az idegenek közt.“ Elképzelte a nagykezű, nagylábú, szőke-piros német bursokat, akik közt megemberesedett volna, a sörtől meghízott, megvállasodott volna, – csupa egészség, erő, éneklés, röhögés… Istenem, német diákélet! Azok a kedveskövér, vörös, vízszemű, forradásos német diák-arcok. Pécsi is ott kapta az arcára a vágást, Németországban, ahol egy szemesztert hallgatott. Liszt tanítványa volt, ezt sokszor említette. Pécsi… Most már bizonyosan visszautazott a tenger mellé. Nyolc óra. Most mennek le vacsorázni a terraszra. Felállnak a főhercegnek. Ott van még Nagy Ervin? Tulajdonképpen a főherceget irígyelte: ennek mozgolódott Ella, ez érdekelte, ennek mutogatta magát a fürdőben. Rettenetes volt az a pillanat, amikor kiszaladt a vízből és úgy tett, mintha azt a kis Samut békítgetné, aki félt a víztől, s közben egészen közel ment a főherceghez s ott épp előtte, a szeme előtt lehajolt a Samuhoz, – ez undorító és aljas volt. Istenem, istenem, mi lett ebből a tiszta szent lányból, aki olyan volt, mint egy ital friss víz, mi lett ebből? Azt mondta magában: „Tiszta volt? Mért mondom még most is, hogy tiszta volt? Ervinnel bújkált Kornély -532- Margitnál, már akkor megcsalt, már akkor bugyborékolt benne a rossz vér, Ervin elvitte egyszer kocsin a Népligetbe… de már régebben, a tánciskolában is kacér volt, ezt látni kellett volna már akkor… ez nem született tisztességes feleségnek, az anyjáról is mi mindent beszéltek, és az apja svihák és az öccse kész kis gazember… szegény Pécsi megjárta.“

„Sajnálom“ – gondolta. – „Szeretem. Nem különös ez? Ha most meggondolom, hogy kit szeretek ezen a világon tisztán, önzetlenül… apa meghalt, mama meghalt… Rácz Miklós egy más világ… a Csirke, szegény, megható, de van esze a saját életéhez… kit szeretek?“

Megállt a kocsik előtt, mielőtt a Fürdő-utca egyik oldalára átment volna a másikra:

– „Pécsi az egyetlen ember, akivel őszintén és önzetlenül rokonszenvezem“ – mondta.

– „Ennyire elrothadtam“ – tette hozzá gondolatban. – „Ennyire elrothadtam, így, élve, elevenen, pedig még lélekzem és eszem és alszom… Alszom?“

A klorál-hidrátra gondolt, amely most napok óta álomhoz segítette esténként. „Meddig tart ez még?“

Sokáig várt a kocsiút szélén, mégis majdnem elütötte egy magánfogat, mikor átment a tulsó gyalogjáróra. Ott arra gondolt, hogy milyen ügyesen ugrott el a lovak elől. Kajánul nevetett benne valami: „A testem élni akar, tovább akar élni, ez mulatságos.“ -533-

VII.

Mikor egyszer a szállóban, a szobájából lejövet alig tudott a portáshoz férni, hogy a kulcsát leadja, mert akkora vásárt csaptak ott utiruhás hölgyek és urak, megkérdezte:

– Az István-napi vendégek utaznak haza – mondták neki súgva, lenézéssel.

Így tudta meg, hogy augusztus vége felé jár a naptár. „Csudálatos, mennyire nem érdekelnek a számok, a hétfők, a keddek, a szerdák…“

Most már délután, mikor így lejött és elindult csavarogni, mindig egy kicsit részeg volt. A részegség megint állapottá lett nála, mint valamikor a szigeten. Állandó félkábulatban élt lefekvésig, s akkor, mint a szultán a háremében, szétnézett a patikáján. Félkörbe rakta az altatószereket és válogatott köztük, hogy melyikkel töltse az éjszakát. A klorál-hidrát volt a megúnt hölgy, aki már nem nagyon hatott rá. Medinál, adalin, veronál, szulfonál… meg még porok és üvegek, minden este… Most a zsebében volt az egész hárem, mert nem szándékozott hazajönni éjszakára. Elhatározta, hogy ma otthon alszik, a budai lakásban, amelyet már hosszú hónapok óta nem is látott. Ott mindennek úgy kellett lennie még most is, mint mikor az apja meghalt. Ez is valami volt még, ami segíthette abban, hogy az életét tovább vonszolja. Volt még egypár ilyen, egy-egy napra szóló tartalékja, most ezt fogyasztotta, mint a megszorult ember a tőkét. A Julihoz is el lehetett egyszer még menni, -534- az is egy nap. És talán még lehetséges egyszer egy napot megmenteni azzal, hogy megkeresi Rácz Miklóst.

Mikor a Margithídon ballagott Buda felé, lenézett a szigetre, amely már színesedni kezdett az ősz közeledtétől. A csónakházon vörösödött a sűrű vadszőlő és a fák zöldje meglágyult. A bokrok se voltak nyári-haragosak. Mintha megokosodtak volna: engedtek a sötét burjánzásból, szelídültek, ritkultak.

Le-fel mozgatta a fejét, mikor a sziget mellett elment a hídon. „Jövök, jövök“ – mondta neki magában. Most is az volt az érzése, hogy ez a kedves, de alapjában véve mérhetetlenül szomorú hely hívja őt. Elmúlni hívja, mint ahogy ő is elmúlik majd most nemsokára, szeptemberben.

A lakásban nagy tisztaság volt. A lakástól Andor többet várt. Nem érzékenyült el, mikor a meghitt, jóságos szobákon végigment. Csak elkomolyodott nagyon. Az ebédlő nagy órája állott.

– Kérem, húzza fel – mondta a házmesternének, aki felkísérte. És figyelmesen nézte az idős asszonyságot, amint az székre állt és felhúzta az órát. Aztán megteríttette az ebédlőben a nagy asztalt és hideg vacsorát hozatott. Igy egyedül maradt, leült, szembe az órával, s türelmetlenül várta, hogy a mutató az első negyedhez érkezzék. Hallani akarta a régi zengő-zúgó halk hangot. Mikor meghallotta, lehajtotta a fejét és úgy maradt sokáig.

– Juliék hol laknak? – kérdezte a házmesternétől, mikor lefeküdt a régi szobájában, az -535- ággyá vetett kanapéra, amelyen annyi évig aludt.

– A Kender-utca elején, a számot nem tudom, de ki van téve az ura táblája: Gubás János, asztalosmester.

Veronált vett be, megnézte közelről a tapéta akantuszleveleit a sűrű fekete vonalrács mögött, lassan és boldogan elbódult, elaludt. Mikor másnap lement a lépcsőn, megállt a lakók táblája előtt, kereste a régi neveket. Az ő lakásuk kis fehér céduláján az ő neve állott. Mielőtt a kapun kiment, visszanézett a tiszta lépcsőházba. „Mért búcsúzom?“ – kérdezte magában, szorongó mellel. A lépcsőház homályába meredt, s emlékébe idézte a látványt, mikor itt tele volt emberrel a lépcsőház és koporsót hoztak le fekete alakok. Kétszer is jött itt le koporsó. „Még most is vendég vagyok ebben a házban“ – gondolta, és kereste magában, de nem találta azt az érzést, ami az ifjú örököst elfogja az apai birtokon. Lélekben nem vette birtokába ezt a nagy házat soha. A pénzügyeit, a lakbéreket nem is ismerte. A bank kezelt mindent, ő idegen volt itt. „Senki nem vagyok, semmi nem lett belőlem“ – érezte fanyar keserűséggel. „Költöm az apám pénzét.“ Fájt most neki, hogy az apját olyan takarékos embernek ismerte. Perfidia volt tőle, hűtlenség, hogy azt a keservesen összerakott vagyont ilyen szédült-könnyelműen dobálja. „Az apám se volt nagy ember“ – mondta aztán – „de legalább egy kőházat épített ezen a világon… egy túrást csinált a földgömbön, valami -536- nyomot hagyott, köveket rakott össze… egy kőrakást csinált, mielőtt meghalt… de én?“

Másnap délután elindult a Kender-utca felé. Eddig még a nevét se hallotta ennek az utcának. A hotelben magyarázták meg neki az aranysapkások, hogy a Józsefvárosban van. Már esteledett, mire odaért és meglátta a fehérbetűs világoskék táblán a nevet: Gubás János asztalosmester. Földszintes ház volt, tágas udvarral, amelyben két igen nagy akácfa kínlódott. Az udvar hátsó végében széles üvegablakok jelezték, hogy ott a műhely. De ott már csend volt, mára vége volt a munkának. A lakások udvarra nyiló ajtai nyitva voltak és a lépcsőiken asszonyok ültek csöndesen beszélgetve. Az egyiktől megkérdezte, hogy hol laknak Gubásék. Mint a Kender-utcában szokás, egész raj gyerek vezette el Gubásék ajtajához. A kövér Julit a konyhában találta, a fazekak mellett.

A kövér Juli arcán, mint valami tükörben, meg lehetett látni, hogy feltünően megsoványodott az ő arca. A Juli szemében szeretet és csudálkozás volt.

Juli bevezette a szobába, ahol Gubás mester ingujjban ült a fehérpitykés fekete viaszkosvászon pamlagon és ujságot olvasott. Az asztal meg volt terítve. Gubás bácsi fel akarta venni a kabátját.

– Ha kabátot húz, elmegyek – mondta a fiú. – Eljöttem megnézni, mit csinálnak. A kis Mariska hol van?

– Istenem, – mondta a kövér Juli siránkozó hangon – ha engem az a nagy tisztesség érhetne, hogy a fiatalúr itt vacsorázna nálunk…

Már rohant ki az asszony, már rohant vissza tányérral, késsel, villával, pohárral, már tologatta a többi terítéket, boldog volt, ugrált és rakosgatott, mind a bolond. Igy most hat teríték állott az asztalon. A konyhában valami kis sütő-főző izgalom kezdett mozgolódni. Egy idegen öregasszony került elő valahonnan és az is dolgozott, segített Julinak. Valami új zsír kezdett recsegve sírni a tűzhelyen. És zuhogott a vízvezeték.

Andor megtudta Gubás bácsitól, hogy boldogan és nyugodtan élnek. Gubás bácsi meg volt elégedve Julival is, Mariskával is. Bár Mariska egy kicsit sokat imádkozik.

De a sok imádkozást nem szereti. És a papokat, hát arról jobb, ha nem is beszélünk. Két szobájuk -538- van, ez itt és még egy másik. Abban a másikban alszik Gubás bácsi, ebben itt a Juli meg a Mariska. A konyhán túl van még egy szoba, azt kiadják. Most két nagyon derék fiatalember lakik benne: az ő első segédje, a Kubényi Sándor, meg egy Ecker Miska nevű ékszerészsegéd. Ezek itt is kosztolnak náluk. Azért van most a nagyságos úréval együtt hat teríték az asztalon.

A konyhából behallatszott, amint Juli zsémbelt valakivel, aki valamit nem csinált elég gyorsan. A vékonyhangú feleletekből Mariskára lehetett következtetni.

– Venné, de ez mindig nyavalyog. Pedig az rendes fiú, nagyszerű fiú, gazdag ember lesz még.

A két kosztos bejött a szobába. Látszott, hogy egy kicsit rendbeszedték magukat a vendég kedvéért; Juli bizonyára lelkendezett nekik, hogy micsoda nagy vendég van. Kubényi Sándor alacsony, nagyon izmos fiú volt. Izommal rakott karján meg-megfeszült a fekete kabát, amivel a vendéget megtisztelte. De gallért nem vett kék ingére. Vastag bikanyakán szép, csontos fej nyugodott, de az arcszíne nem volt egészséges. Mélyen ülő szemei valahogy nem illettek ehhez az erős, zömök megjelenéséhez. Az egész testi képe brutális és józan volt, csak az arca sápadtsága és a mély fészekből -539- világoló sötét szem adott neki rajongó, a testi életnél egyébbel is komolyan foglalkozó emberre valló kifejezést. Ecker Miska, az ékszerész, sovány sárga fiú volt, ádámcsutkás, vékonynyakú legény, inkább hatott szabónak, mint ékszerésznek. Nagyon udvariasak és komolyak voltak, de némán ültek a helyükön, nem igen tudtak Andorral miről beszélni. Aztán nyílott a konyhaajtó, magasra emelt cseréptál vonult be rajta gőzölögve, mögötte Juli kerek-piros, boldog és csillogó arca. Juli mögött, mint a macska, amely a nyitvahagyott ajtón somfordál be, jött Mariska. Gubás bácsi az asztalfőre ült, Mariska az asztal végére, az asztaloslegény és az ékszerész közé. Mariska megint kezet akart csókolni Andornak, mikor bejött.

Gubás bácsi komoly és szigorú zabáló volt. Nagyokat evett, izzadt és hallgatott. Julinak be nem állt a szája. A két fiatalember csak nagy-lassan kezdett a beszélgetéshez, de akkor olyasmiről beszélt, ami nem tartozott ide. Kubényi pártügyeket magyarázott az ékszerésznek, és komoran villogtatta a szemét. Kemény és erélyes volt, mindenkire haragudott, sok ismeretlen nevű embert gazemberezett le, akiknek nevét Andor sohasem hallotta. Az ékszerész nagy tisztelettel figyelte, de nem felejtett el enni. Kubényi Sándorra pedig rá kellett szólni, hogy egyék, ne beszéljen annyit. Mariska egyikkel se törődött, úgylátszik, nagyon sokszor hallott már ilyen beszélgetést, amiből láthatólag egy szót se értett. Andor megérezte, hogy a fekete asztaloslegény vad beszédjében, amely pártvezetőségről és a szakszervezetek egészen -540- belső kulisszaügyeiről pattogott, van valami, ami neki szól. Mindenekelőtt neki szólt az, hogy ez a legény nem törődött vele. Aztán az a harcos hév, amellyel nekirugaszkodott a dolgoknak, holott az ékszerész egyebet, mint helyeslő szót, nem mondott, kifejezte azt a makacs gondolatot, hogy „csak azért is, hadd hallja a kapitalista!“ És ahogy még egyetlenegyszer se nézett rá a legény, még akkor se, mikor egészen eléje nyúlt a vizeskancsóért, ebben határozott megvetés, sőt gyűlölködés volt, valami: „minek jön ez ide közénk?“ – valami barátságtalanság, amiben a közeledésnek semmi nyoma nincs, sőt távolodást éreztet. Ezt Andoron kívül csak Juli vette észre, és a maga módján iparkodott ezért a fiút kárpótolni, a kínálásoknak és a visszaemlékezéseknek olyan zuhatagával, amely csak jobban vadította a mélyszemű szociálistát.

Andort ez nemcsak hogy nem bántotta, hanem egyenesen melegítette a legény iránt. A modern és műveletlen „úri“ fiú áhitatával hallgatta a nyers beszédet. Tisztelte a szocialistát, csodálta és szerette benne ezt az új, szép világot, amelyért ilyen meszire kelett jönnie, ki a Józsefváros végébe, a Kender-utcába. A mérges hangot nem érezte maga ellen irányulónak, hanem azok ellen, akiket ő is megútált és meggyűlölt. Nagy Ervinre értett minden dacos haragot, ami az asztaloslegény szeméből lövelt. És jól esett neki ezzel a friss és goromba beszéddel elborítania Pécsi fehér gentry-evezős megjelenését, gondolkodásmódját, Ella romlottságát és fehérpongyolás bujkálását, mindent és mindenkit, az uraknak hízelgő portásokat, -541- a gukkerező főherceget, – ezt különösen – még Rácz Miklóst is, akinek tanáros, polgári, kissé korlátolt keménysége semmi volt ehhez a lángoló munkásbeszédhez képest, amit itt hallott, s amely mintha őhelyette, sőt ő érette gazemberezte volna azt a társadalmat, amely őt elrontotta és agyonkínozta. „A tiétek az élet“ – gondolta izgatottan – „a tiétek a jövő. Nem fáj, ha útáltok engem, igazatok van.“

A sok beszéd és a sok vacsora után rágyújtottak, s akkor csönd lett. Juli kiment, halkan beszélt, csöndesen csörömpölt künn a konyhában, az idegen öregasszony nyávogva felelgetett neki. Andor hallgatott. Sehogy sem akart ez a Kubényi Sándor ránézni. És különös, hogy egész este Mariskára se nézett, pedig Gubás olyan megbízhatónak látszott, mikor azt mondta, hogy oda van érte. Mariska egyszer sokáig nézte Andort, aztán komolyan és nyugodtan vette le róla a szemét. Mariska szebb volt, mint mikor utoljára látta. Kissé megnyúlt, nemcsak a termete, az arca is. De a túlságosan nagy kék szeme most is olyan volt, mint akkor. Andor emlékezett arra a rajongó tekintetre, amellyel akkor reá nézett. Most meglepetve vette észre, hogy másokra is ezzel a rajongó tekintettel néz, nemcsak emberekre, de tárgyakra is, mintha álomban látna mindent, mintha a gondolatai nem kísérnék a szeme mozdulatait. Szőke haja középen volt elválasztva és szorosan a fejére fésülve; hátul rövid, de vastag copfban végződött. Rendes, jó ruhája volt, mégis volt rajta valami jegye az árvaságnak, a mostoha gyereknek. A hallgatagsága tette-e, vagy a szomorún messzi-vágyó -542- tekintete, de valahogy kikívánkozott a testi és lelki egészségnek ebből a társaságából, ahol mintha csak átmenetileg bánkódott volna. Andor úgy érezte, hogy ez az egy lény van itt közel az ő nyomorúságához. Ránézett és az a gondolata támadt, hogy ez nem fog sokáig élni. Gubás bácsi bort ivott és Andort is kínálta. Andor fogta a palackot s előbb a két szocialista felé nyújtotta, udvariasan kínálva őket. Az ékszerész szerényen megköszönte és engedte, hogy szinültig töltse a poharát. Kubényi Sándor félrehúzta a poharát a palack elől, nem szólt semmit és még most se nézett Andorra.

– Sándor nem iszik szeszt – mondta Gubás bácsi, a levegőben tartott pohárral várva Andor koccintását. Most először bántotta egy csöppet Andort az asztaloslegény viselkedése. Ez már nagyon feltűnő volt, ez a néma visszautasítás, egy szó köszönet, egy pillantás nélkül. Andor fenékig ürítette a poharat, úgy, mint Gubás bácsi. Jószagú kis újbor volt, ami hígnak hat, de rögtön kipirosítja az arcot és nehézkedő ködöt von a homlok mögé. Andor nem volt jó borivó. Mint sok pesti fiú, ő se bírta a bort, bár voltak éjszakák, mikor egy egész üveg konyakot meg tudott inni. Az az erősen városias alkoholizmus volt ez, amely nem az ízéért szereti az italt, hanem a hatásáért. Ha poralakban lehetne szedni a szeszt, legszívesebben így szedte volna. Andor mindig csak a vérkeringésnek azért a kis lázadásáért ivott, amely az optimizmust szabadítja fel a mindennapi jobbágyságából, s azért a szárnyakat bontó, fellendülő kis szédületért, ami felemeli az idegrendszert -543- a bajok sötét tájképe fölé, a kellemesen lengő álomfelhőkbe. A pálinkák ezt töményen és gyorsan végzik; úgy aránylanak a borhoz, mint a gépek a kézierő munkájához. De ez az újbor hamis és erős volt, lassacskán ez is a szárnyára vette és meg-megemelte.

– Jojcakát – mondta váratlanul Kubényi Sándor, fölkelt a székéről és ahogy Gubás mesterre nézett, egy pillanatnyit villant Andor felé. De ez elkapta ezt a rebbenést, szinte beleakaszkodott a szemével, és melegen, hangosan, hirtelen felelt rá:

– Hogyne – mondta ez. Ő már szépen és szelíden köszönt, mint fényűzési iparhoz illik. Ő gyöngébb ember lehetett, talán mert nem tanították harcra a kis aranykarikák, amiket forrasztgatott, nem edzették a gazdag hölgyek és a metresszek javítni küldött drágaságai, hanem puhították és szelidítették. Ő szocialista volt, de inkább olvasó szocialista mint beszélő szocialista, ő csak akkor fejlődött volna ki teljesen, ha kovácslegénynek ment volna. Látszott, hogy erősen a hatása alatt áll Kubényi Sándornak. „Olyanféle viszony lehet köztük, mint Rácz Miklós közt és köztem.“

Most hárman maradtak az asztalnál. Gubás bácsi rövid pipáját szívta, Andor a széken hátradőlve cigarettázott és Mariska összehúzott szemmel nézte a borosüveget, amely sárgán csillogtatta a lámpafényt. Andornak megérintette a lelkét ez a becsületes, egyszerű nyugalom, ez a távollét az ő munkátlan és komplikált társadalmától. De nem -544- nyugtatta meg, hanem felizgatta, élesen kínozta, valami szörnyű „későn van“-érzéssel. Eszébe jutott egy Zoltán nevű ember, az apja egy cimborája, akiről Budán mindenki tudta, hogy szerelmes egy beteg ember feleségébe, aki tisztességes asszony volt és sóhajtozva ápolta a beteget. Ez a Zoltán agglegény maradt és nyolc évig várt az asszonyra, amikor is annak meghalt a beteg ura és Zoltán előtt feltárult a mennyország. De rögtön a beteg ember halála után Zoltánról megállapították, hogy gégerákja van és nem él egy évig sem. Soha még olyan keservesen ember le nem maradt az életről, mint Zoltán. Ahogy Andor a bortól kissé kábultan ezt a tisztességes csöndet hallgatta, azt mondta magában: „Zoltán vagyok. Én vagyok a második Zoltán.“ Mariskára nézett és most angyalnak látta. „Te szép szűz angyal,“ – mondta neki némán, belül – „te szép árva szegény angyal,“ és mikor arra gondolt, hogy az erős, barna Kubényi Sándor ezt feleségül fogja venni, olyan boldogságot érzett, mintha mind a kettőnek ő volna az apja. Ez a házasság oly szépnek, természetesnek és tisztának tűnt fel előtte, hogy megszerette egy pillanatra önmagát: „Tudok nekik örülni, jó vagyok, önzetlen vagyok… én szegény, piszkos, elgázolt állat, belül én mégis tiszta és ártatlan vagyok… mert mért tudok ilyen nagyon örülni a gyönyörű boldogságnak?“ Hirtelen a gyermeki védtelenségnek olyan rohamos érzése fogta el, hogy meg-megvonaglott tőle a szájaszéle. Dacosan és elkényeztetetten, mint kisgyerek korában, fogta el egy vágy, amelyből nem engedett: itt maradni ezek közt, soha többé vissza nem menni a vasalt -545- nadrágok és a csipkés női ingek közé, a megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják, hogy itt alattuk egy új, vad és erős élet rügyezik, ellenállhatatlanul és elragadó tiszta kemény szépségben. Nem bírt magával, úgy tolakodtak fel égőn a könnyek benne.

– Julikám! – kiáltott remegő hangon, hirtelen felkelt és kiment a konyhába. Künn meglátta az idegen vénasszonyt, aki edényt mosogatott. Még valahogy egypár másodpercig, érezte, vissza tudja tartani a sírást.

– Julikám! – mondta künn akadozó-csukló torokkal – küldje ezt hamar el… Julikám… beszélni akarok magával…

A vénasszony nagyot bámult és kiment. Juli csudálkozva csukta be utána az ajtót és Andorra nézett. Ez lehúnyt szemmel jött feléje, megölelte, nagy-vastag mellére tette ösztövérré soványodott fejét és egészséges-keservesen, jó-bőven kezdett sírni rajta. Juli már abban a pillanatban vele sírt, mikor a mellére borult. Símogatta sűrű-síma fekete haját. Nem volt most már meglepve, szinte rendbenlevőnek találta, hogy a fiú az elhalt szüleit, az elmult gyerekkorát siratja az öreg cselédnél. Megértette az ilyen ellágyulást, részt is vett benne, ő is szerette az öregeket és Juli szeretett sírni, nekik vannak ilyen félig lelki, félig testi élvezeteik, az ő szegény cselédéletükben ezek ünnepi pillanatok, nem szenvedések, hanem érzelem-kicsordulások és társadalmi felemelkedések, ezek az úrfival- vagy kisasszonnyal-sírások, nagyságosúrápolások és nagysága-vigasztalások. -546-

– Fiatal úr, – mondogatta neki – édes jó Andor úrfi… ne tessék már, na…

– Ejnye, – mondta – az egész testit rázza… ne tessék már… ejnye…

Valahogy megnyugodott a fiú. Mire mélyen lélekezve nagynehezen szárazra tapogatta a szemét, oly fáradtságot és kiürültséget érzett, hogy nem tudott a lábán megállni. Leült egy kis lócára a fal mellé. Ilyen testi fáradtságot még soha életében nem érzett. Mikor szétnézett, látta, hogy Mariska ott áll előtte, a kövér Juli mellett. Az anyja karját fogta és merőn nézte a fiút, de semmi részvét nem látszott az arcán. Véghetetlen komoly volt, mint a becsületes orvos, aki nagy bajt lát, de nem komédiázik, hanem maga kínlódik a részvéttől. Még egy kis maradék hiúság utolsó-gyengét lobbant Andorban. Önmagát gúnyolón mosolyódott el:

– Szegény fiatalúrnak… eszibe jutott a papa meg a mama… bizony az jobb volt, mikor ott voltunk… mind együtt…

Közelebb lépett a fiúhoz és megint megsimogatta a fejét. Mariskához fordult:

Letartotta a tenyerét maga mellé. Ezzel mentegetni akarta Andort, amiért az így elsírta magát.

– Julikám, – mondta halkan a fiú, megfogva -547- a kövér asszony kezét – én legjobban szeretnék itt maradni maguknál. Én… én…

– Én nem találom a helyemet sehol. Én borzasztó dolgokon mentem keresztül…

Teljesen össze volt törve. A lábait csonttalanoknak, végképp erőtleneknek érezte:

– Hogyne, drága fiatalúr – villanyozódott fel Juli és nagyot lökött Mariskán: – Eridj, én a Gubásnál alszom… és a fiatalúr az én ágyamban…

Már szaladt be és beszélt Gubással. Már cipekedtek benn, pamlagot vittek, bútorok tologatását lehetett hallani. Mariska Andor előtt állott, az ölén összefogott kézzel, nem reá nézett, hanem elébe, a földre. Ahogy Andor lassacskán megpihent, mélyen elrestelte a gyöngeségét. De testileg oly kimerült, oly halálra-fáradt volt, hogy itt ültében majdnem elaludt, már bukkant egyet-kettőt a feje, véghetetlen álmosságot érzett, minden altatószer nélkül. Szomorú, de tökéletes altató a nagy sírás. Bódultságából az ébresztette, hogy Juli fogja a kezét:

– Tessék, – mondta dajkás-kedvesen – tessék gyönni, szép puha friss ágyat vetettem.

Bement, egészen erőtlenül, meglepetten érezve, hogy a térdének nincs tartása, hol az egyik csuklik meg, hol a másik. Juli még magyarázott neki valamit gyertyáról és papucsról, de ezt már nem nagyon hallotta. És Mariskának is mondott valamit, hogy ő a konyhában aludjék. Már magára is hagyták. Valahogy lehámozta magáról a ruhát, a -548- cipőt, belefeküdt a kényelmes-nagy ágyba, de égve hagyta a gyertyát. Elaludt, de öt perc mulva felriadt. Mintha tíz órát aludt volna, teljesen ébernek érezte magát. „Pfuj,“ – mondta – „ez rettenetes, amit itt csináltam, ez már a feloszlás…“ Aztán, hogy nyomasztó-nagy csönd volt körülötte, amitől teljesen elszokott, nyugtalan lett. „A bortól volt ez?“ Tépelődött: „Mitől volt ez?“ Kétségbeesett, összetette a kezét: „Te jó Isten, segíts rajtam, végy magadhoz“. Aztán: „Hol vagyok, miben fekszem, kik vannak körülöttem, hogy’ kerülök ide?“

Mélyen elgondolkodva feküdt így sokáig. Akkor egyszerre nagyon halk neszt hallott. A konyhaajtó nyílt és Mariska jött be. Komolyan ült le az ágya mellé készített székre, a gyertya világába. Olyan halkan suttogott feléje, hogy még a nyelve halk csattanását is lehetett hallani, amint beszédközben elvált a szája-bélésétől:

– Mondja meg, ha szenved, – mondta váratlanul választékos nyelven – mondja meg a bánatát, az én szívem nyitva van azoknak, akik sírnak.

– Nem alszom. Virrasztok, mert nem akarom, hogy szenvedjen. Beszéljen el mindent nekem, én tudom, hogy megkönnyebbül.

Azzal a rajongó, másfelé szóló tekintettel nézett rá, ami most betegesnek hatott. Nem mozdult a széken, mereven ült és tiszta komolyság volt az arcán.

– Jézus mindnyájunkat megvigasztal – -549- mondta csudálatos-halkan – engem is az ő kegyelme vigasztalt meg, mikor szenvedtem.

Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor – „szörnyű volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohant a memóriáján az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkel töltött az életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában, egyszer a szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta, mialatt fáradtan nézte a megvilágosodott arcot.

– Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lány nem mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá, a szemét a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volna rajta, nem a testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, a multba. Aztán felkelt, némán és nesztelenül kiment, a konyhába. Ahogy Andor a szemével követte, csudásnak találta a könnyűségét, amivel járt. A lány most hosszúnak és vékonynak hatott, semmi testies nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak oly kicsiny kinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a nehéz ajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna.

– „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos… mi van velem?“ -550-

Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek, puhának kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, s azt a nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikor hosszú könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtön el is alszanak.

VIII.

Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyik emeletes házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta. Több levegőt érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegáns férfiakat nem látott. Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak az élete, amely alapjában véve éppoly nyomorult és szennyes volt, mint azé a másik társaságé, amelynek látása elől idemenekült, most tisztának és boldogítónak tűnt fel előtte. A szegény emberek és az idegen emberek más világot ringattak körülötte. „Nem gyógyulok meg itt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább bírom.“ Tegnap egész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában. „Ha örökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekek hazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mint menekülés az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyan helyre, ahol állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este már ránézett a vacsoránál Kubényi Sándor, de még mindig nem szólt hozzá. Pedig említette az asztalnál, hogy most egyidőre ő is Juli néni kosztosa lett. Már kétszer-háromszor felmerült benne a gondolat: mindent -551- otthagyni, idejönni, munkásnak lenni, a Kubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét élni. De úgy össze volt törve benne minden, hogy ezt az eszmét mindannyiszor, ahányszor felmerült, szomorú mosollyal végezte ki. „Korábban kellett volna…“ Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet ez az ő szemükben: egy gazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy megy közéjük, mintha kolostorba vonulna“.

Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek a Gubásék asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmában vacsoráztak. Andor szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. És ezúttal különösen kedves és nyugalmas volt az őszies este. Künn egy kis szél járt, s itt benn, a petróleumlámpa alatt az egész napi erős munka után üldögélő emberek szent csöndessége… Andor is pihenést érzett. Egész délután kóválygott a Józsefváros külső részein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a Koszorú-utca, a Szűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig, minden udvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint a kirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogy megszólították:

Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, ezt felelte egy asszonynak:

A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott a gyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mert nagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt -552- minden kérdésükre, úgy, hogy cibálták és püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek közt se birok“ – gondolta, megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére. „Jól van,“ – mondta neki – „igazad van“.

Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely az udvar végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szokta nyitni az ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét. Aztán Andor meglátott egy ujságot a pamlagon.

– Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nem is tudom, mi történik a világban.

Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra. Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este, vacsora után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. A hegedű édesen szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmel játszott. Mikor abbahagyta, tapsoltak az udvarban.

Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő neve volt írva, a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzón hallott vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme az ujságpapiron, mint valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kis költő a cikkben szerelmet vallott Budapestnek, olyan különös apacs-módon, ahogy köztük divat volt nőknek is szerelmet vallani. Lehordta, piszkos rablóvárosnak nevezte, csalónak és tehetségesnek, komisznak és imádandónak, megszidta és megcsókolta a lármáját, a piszkosságát, a nyers és kulturátlan erejét, aztán dunai Hamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis költő kinyitotta -553- a fantáziáját és elképzelte ezt a várost száz év mulva, amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólag okvetlenül Európa központja lesz, túlszárnyalva népességben és forgalomban Párist és Londont, mint a Nyugat nagy kereskedelmi világítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna királya, őre, zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak és szerencsének…

Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költő cikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton azt muzsikálta a sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új, erős, munkás embereknek kell születniök“ – valami lemondásos szeretet volt benne a város iránt; a kis költő, aki alig mult húszéves, mint az ifjú Budapest nagypapája látszott a cikk mögött, aki csak megmutatja az ígéret földjét, de ő, istenem, ő már nem megy oda… jöjjön az új erő… majd az…

Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis a régiekhez számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nem mennek át a hegyen, csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek, néznek, amerre az ő ujja mutat, a harsogó és élettől kicsattanó jövendőbe… Ahogy így elgondolkozva gépiesen még lapozott egyet-kettőt az ujságban, a „Házasság“ rovatra nézett. Az első volt Waldbaum Mór (Pércs), aki nőül vette Weisz Rezsinkét (Újdabas). A második Somogyi Endre színművész, aki házasságot kötött Gyulai Olgával (Budapest). Behajtotta az ujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az élet részéről: hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találok egy -554- pamlagon, abban a vérpadra megy Gyulai Olga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor reá tett, mélységes meggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a bélyeges arcú hazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó testnek, ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt a büszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt most belegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó a hattyút… ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt a szerencsétlen vértanut, ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebb dolgokat gondolni róla, miközben a homlokáig elvörösödött, arra a gondolatra, hogy ő kergette a hattyút ennek a nyomorultnak a horgas karmai közé.

Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára, amely a hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett el minden, alig volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka is be volt már csukva és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. A jogász bizonyára olvas az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudni lehetett róla, mert Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az ég halványan sugárzott, az udvarban nem volt sötét. Nem lehetett tudni, a kelő hold enyhe világa volt-e ez, vagy a város bűnösebbik részének az égre-sugárzása, amit néha a vonatról lát az ember, egy órányira Pesttől… ezt a megvilágosított, nyugtalan égfoltot, így őszi estéken…

Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően, -555- mint egy jelenés, nem beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Most rámosolygott és félrehúzódott a lócán.

– Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miért tegezlek… már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szép nagy lányt.

– Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. A lány lassan ráemelte a tekintetét:

– Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogy Andor mást sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni és elviszlek a szívemben.

Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint aki ezt már rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akar semmit a világon. Andor nem szólt, ez megrendítette, de örömtelenül. El volt erre készülve, de ez a szó most úgy hatott rá, mintha azt jelentette volna: „innen is el kell menned, azonnal, ide is bajt hoztál és fertőzést, mint a szegény Csirkéhez, mint a szegény Olgához, menj innen, menj…“

– Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan, szenvedés nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mint igazi férjemet Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyi koszorú az én fejemen… te vagy a virág az én aranyos koporsómon…

A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem is Andorra nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tető fölött a fénytpárázó ég felé. -556-

– Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéred vagyok… én nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jó anyád a mi öreg cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzád soha egy rossz szót nem szóltam, hamis szót soha nem mondtam… hogyan… hogyan jutottál erre a gondolatra?

– Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… te ezt nem tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én ezt sokszor megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak mink vagyunk kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem…

Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve: „nem… nem…“ – és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, mintha az őrültséggel járna jegyben, mikor ezt mondta:

– Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Te ártatlan vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de most már tisztának érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem a lelkemet.

Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott. „El kell mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnen kergetik, még azt sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja a sűrűben, mielőtt elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőtt vadat, a tüskén, bozóton keresztül, ezt a pár utolsó napját is elveszik… Lopva a lányra emelte a tekintetét, aki most a távolba mosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s a fiúra se nézve, suttogta: -557-

Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. A vizionárius parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, a szemében üdvözlet ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, ha falun maradt volna, búcsújáró-helyet csinált volna a falujából. Ezek, a hozzá hasonlók látják meg alkonyatkor a kútban szelíden felmosolyogni Máriát, ezeknek a felfelé rajongó, átszellemült arcára csöppen a Krisztus könnye az útkeresztezésnél a bádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis források mellett, amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja a hálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven át sántákat és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteni szerelemmel és rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyen a fenekére néző boldog szempár sugárzása töltötte meg.

– Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorú nekem itt veled találkoznom a földön.

– Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán – elmegyek az utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek, már rég nem vagyok itt… rég halott vagyok…

Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, de nem mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogász alig-világos ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagy udvaron, ki a kapun, a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt. Sorra hangzottak a kapuk a -558- néma utcán, amint becsukódtak, különböző visszhangos döngéssel, egyik a másik után. Mintha egy nagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott volna az éjszaka láthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias köveken, künn, a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztott világló-ködös derengéssel az őszi hold.

IX.

A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmiját belecsomagolta a két bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetről indult el vele, hogy elkísérje a tengerhez, onnan a pesti szállodába, s most ide, a jobb és egyszerű emberek világába. „Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben – „innen is megyünk, tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“

Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában, visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikor estefelé bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment el előtte Kubényi Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket, nemcsak hogy nem köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől is elfordultak. „Mindegy,“ – gondolta – „úgyis vége, nem láttok többé.“

Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött a két kopott lépcsőn, elébe ment Andornak:

– Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a Kubényi Sándor is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk van velem. Azt mindig éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddig legalább az ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miért fordult el most ő is, mikor meglátott…

– Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma este utoljára vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgom van, annyit mulasztottam.

– Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talán mondott neked rólam valamit ez a Sándor?

– Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer, a Kubényi akkor még magát nem is ismerte.

– Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a felesége leszek, mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, de várni kell, míg a szenvedésem meggyógyul.

– Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most még várnom kell őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándor akkor megcsókolta az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddig akarok, mert ő szeret engem és az uram akar lenni és szép gyerekeket akar és velem akar megöregedni munkában és becsületben. Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor eljegyeztük egymást és ő azóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor.

– Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megnevezni előtte. Én erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod.

– Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod, semmihez sincs jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincs jogod beszélni az én életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré, az én uramé. Ne bánts te engem. -561-

Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőke haját, aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngéden felbillentette az arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgy engedelmeskedett a lány az ujja legkisebb mozdulatának is.

– Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogy már ma este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogy ezt megmondjam. Mondd, hogy dolgom van.

– Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha, soha… mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságból maradsz el innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor is itt vagy, ha elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg, hogy milyen nemes vagy.

– Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést… a világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom.

– Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány, megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogy felment az ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyen lépett. Megint hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak és hústalannak, az érzékekhez nem -562- szólt rajta semmi. Kimondhatatlanul idegenszerű és nem földi mozdulat volt ez a fellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még sokáig nézett utána, még akkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti homályában. Nem akart rögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára gyújtson és még üldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják. Ekkor meglátta Kubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar túlsó oldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Most megnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtan ment a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, ami rácsöndesedett itt néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ – mondta magában – „hogy úri csábító vagyok, azért járok ide, hogy elcsábítsam ezt a szép kis bolond lányt, undorító!“ Szívta a cigarettáját, s nem nézett a két munkásra, de a fülével érezte, hogy mozdulatlanul áll mind a kettő, némán, gondolkozva. A néma ottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most Ecker Miska is úgy viselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy beszéltek róla, megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy véleményen vannak. Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel volt háborodva az igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem csuda, ha gyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük, honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzeni jöttem ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor, hogy mennyire szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet. Tíz lépésnyire tőle áll egy ember, akit szeret, akinek a boldogságát kívánja, aki az ő szemében -563- férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt áll, tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de az ellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ, hogy ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt és már megyek is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“ Mért van az, hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogja melegen megszorítani az övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És mi az az erő, ami még most is visszatartja őt attól, hogy odamenjen hozzá, mi az, ami ideszegezi a lócára? Ez volna az, amit önérzetnek neveznek? Vagy szeméremérzés ez? Vagy félelem attól, hogy Kubényi Sándor nem fog neki hinni, mert angol ruhája van és betétes lakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt társadalomból jött ide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel benne a kérdés – „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor a konyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsorához híva mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem az irányomat. Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönével érezte ezt a mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget, életkedvet, mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondta magában, mikor a kedves szobába benyitott, amelyet már majdnem megszeretett.

A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma még vita sem volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt, mint tegnap. Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány a tányérra menekült a tekintetével a szeme elől. -564- „Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta Andor – „Révész úr életét is megfertőztem, most szegény idegen Kubényi Sándor életét rontom, elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is kínlódjatok.“ S mikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik benne a világ, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férj lesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsit Mariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok, egykutya: nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egy férfi, állatok vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenek vagytok, tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett, szép emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak, eszesnek, lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“ Sajnálni kezdte. Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erős életet fogja rontani ez a holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyi baja lesz még Kubényi Sándornak ezzel a beteges rajongóval az életben. „Miért nem lehet félreülnöm vele egy órára, egy egész éjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az életemet, hogy okuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a legény, sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába is beszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe. „Olyanformán szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“ Ránézett: „Te is egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni, kínlódni fogsz, és ő majd átrajong valakihez, nem hozzám, de bizonyos, hogy átmegy egyszer valakihez…“

Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek, -565- szép pénzt küld neki a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolga van. Nem akart vele beszélni erről, el akarta kerülni a nagy magyarázgatást, búcsúzkodást. Vacsora után még ültek egy kicsit az asztalnál. Kubényi és az ékszerész már korábban elment, mint rendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva nézegetett rá, most mintha igazolni akarná a ma este támadt nőgyűlöletét, a két fiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte. Most már elpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddig távoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá. Úgy látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távol volt tőle, elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegélt benne, soványan táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most, hogy itt élt mellette, a rajongásába – Andor ezt ma este vette észre először – valami praktikum vegyült, ez vette el a szemének azt a látnoki, baljóslatú merengését. „És ez nemcsak őrá nézve rossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is közelebb hozza… földivé változtatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el innen, el“ – gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy tervezte, gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra ül és visszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tiszta csöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, s amely, úgy látszik, a végzete.

Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca felé igyekezett. A kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek az imbolygó-gyenge fényében meglátta, hogy két ember áll az -566- utcán, a kapu nyitott szárnya előtt. Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a kapu alá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltak neki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska. Most megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta. „Leszámolás“ – gondolta villámgyorsan és megállt.

Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe. Halálosan sápadt volt. A szeme nagy és fekete.

– Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halk hangon – ha még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél, leütöm.

Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága, a nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valami véghetetlen, sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt:

– Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úr vagyok, nem vagyok neked Sándor.

– Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm a menyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én…

– Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyon hosszadalmas. Ha türelme -567- van, jöjjön velem, mindent elmondok. De ez félreértés, szegény jó Sándor…

– Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide ne merj jönni többet. Pusztulj innen.

Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, a megbocsátás, a részvét, a saját tisztasága érzete:

– Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérének érzem magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akar meghallgatni?

– Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébe nézett. – Lator!

Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ – gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“ Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző, vonszolódó, haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyják békén, ezek is kinézték maguknak, hogy beleharapjanak.

– Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogon beszél velem így?

Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta a revolvert, amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át a lelkén. „Nem miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára van nálam.“

És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a -568- legény mozdulni akar feléje, hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebéből és a nadrágzsebébe nyúlt.

– Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egy pillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott.

– Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, a nadrágzsebéből kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kis revolver markolatát.

Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra, mert annak nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészén ez villant át az agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtön gyöngeséget érzett, valami nagyon kis fájdalmat az oldalában, s valami meleget, ami folyt a ruhája alatt. Megszúrták. Zavarosan hallotta ezeket a szavakat:

A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett. Azt akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanak valamit, ne álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csak fájdalmasan mosolygott rájuk, a száját nyitotta és ernyedten csukta, a szemét félig lehúnyta. Még rémlett neki, hogy Ecker Miska hozzáhajol és Kubényi Sándor mond valamit, elmegy. Akkor lecsukta a szemét, azzal a gondolattal, hogy végtelenül álmos. Majd halkan, mint valami sűrű anyagon át szűrődve, hangokat kezdett hallani. Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta meg, hogy a szeme kinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a szemét, sok embert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember áll -569- körülötte. Érezte, hogy emelik. Már akkor be volt kötözve. Nagyon sokan emelték, azt világosan érezte, hogy nem kínlódnak vele, hanem könnyen viszik, mint a pelyhet. Levegőt érzett, sok összevissza hangot hallott, érezte, hogy az utcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem kongottak, mint az elsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott, lámpa lehetett. Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás fiatal arcot látott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő, fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők, áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messze künn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkent és zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nem tudta összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és az automobilt. A mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De az automobil, ez álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csak nagykésőn olvadtak össze benne a mentők az automobillal. Most már kezdte megállapítani, hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban és rajta kívül mások is vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott, lobogott, egy arc hajolt föléje, kérdeztek is tőle valamit. Ő érezte, hogy nem tud felelni, de azt akarta, hogy lássák, hogy hallotta a beszédet, hát erőltetetten elmosolyodott. Erre megint forró nedvességet érzett gyülekezni a szemében. Összeszorította a szemhéját, hogy kipréselje alóla a forró nedvet. Most hirtelen meglátta csukott szemével azt a színes cseréptörpét, ami ott a tengerparti szálloda előtt állott a gyep közepén, undokul -570- vigyorogva. Soha életében igazán nem haragudott senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylő hegyes sapkája volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumi igazgatónak, kisgyerek-teste, rövid nadrágja, nagy facipő-féle a lábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit keres ez most itt? „Mit akarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan tiszta vagyok, mint egy bárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni kezdett, de erőltette az ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta vagyok… szomorú vagyok… nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul felszakadva felsírt benne a tehetetlen nagy szerelem az asszony iránt, aki most pezsgőt iszik a terraszon, az illatozó tenger mellett, ott messze…

„Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölel valakit… Pécsit?… A másikat?“

Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engem visznek, megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“

Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkán is hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint az arca fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták.

Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit, nyögött benne az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy az Istenért, ne legyen itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőtt beszélni tud, nem ezek szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek a szegény ártatlan emberek, ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ – zokogott fel benne – „te szúrtál meg, nem, nem, nem fogom -571- elhallgatni, te szúrtál meg, igen, te szúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről az asszony arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha azt mondaná: „Én? Én??“ – nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentve babvirág-piros szép felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téve rövidujjú, rövidkörmű kis kezét.

Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a neve volt, a kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték a szanatóriumba, ahol rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörös Jolánt meglátta, amint az ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvel nézett fehér arcába, a szemében bús köszöntés jelent meg, s az a kérés, amit oly jól és rögtön megértenek az ápolással foglalkozók.

Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie, s abból, hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arra következtetett, hogy súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzá senkit. Valóban, az ajtaján künn függött a nyomtatott kartonlap, amely tiltotta a bemenetelt. Az orvosok, mielőtt kimentek volna, mindig sokat beszéltek halkan a vörös Jolánhoz. Látszott, hogy valamire tanítják. Komolyan suttogtak vele, néha fel is emelték az ujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára fejbólintással felelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt megjelent egyszer -572- egy feketekabátos úr is, ez valami idegen tanár volt. Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogy gyűlés van az ágya körül. És a vörös Jolán most órákig ült némán a fehér szobában, nem kérdezett tőle semmit, sőt, ha az ágyához lépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő sem. Megint beleszokott abba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már élt itt egyszer. Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez: kórházban az ember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. A gyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta a szívét, érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott.

– De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor először feküdt itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Juli van itt, Gubás Jánosné.

– Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva? Inkább vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyed tiszteletreméltó családjában!

Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha ő ezt csak sejtette volna is!

– Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy most Julira nézett, valószínűnek -573- hangzott, amit mond. Juli elment. A nyers erőt különben is tisztelte, de most annyival inkább hatott rá a testi fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort a mentők elvitték a Kender-utcai házból, Gubás János azzal a természetes és józan ösztönnel, amely az érettkorú parasztot jellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még hajnalban is vonított. Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben a szerencsétlenségben.

Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, de Veress doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki be akar menni hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Így jelentkezett ott Rácz Miklós.

– Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogy ne maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmi olyasmit, ami izgatná…

– A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nem is tudom, de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régi barátja?

– Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinte minden évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig ez nem jó. Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének és kezének. Ha a szíve beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz. Sok örömem volt már emiatt a prakszisomban, de sok rossz órám is. Mindegy, na. Tessék felmenni hozzá.

– Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mint sebészi beteg, és most másodszor látom, hogy az idegei sokkal betegebbek, mint a teste.

– Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltam magamat, pedig akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért volt itt, mert magába lőtt.

Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül. Visszaemlékezett az utolsó találkozásukra. Most szerette ezt a szamár fiút, aki akkor eltitkolta előtte a baját. És némileg haragudott magára, amért akkor olyan keményen viselkedett.

– Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldi szanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből a környezetből, elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal a hölggyel…

– Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress, kényszeredetten mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Rácz mögött az ajtót. Rácz felment az emeletre. A lépcsőnél a vörös Jolán várta.

– Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem -575- a kabátot meg a kalapot. Ne tessék kopogtatni.

Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedve és alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nem alszik, lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádat érzett. Úgy gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogy haragban van a beteggel. Akkor talán fel se engedte volna hozzá.

Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. A haja hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodott volt. Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehér paplant. Rossz hatást tett Ráczra a paplan végében az a kiemelkedés, amely a hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek a hanyattfekvő ember lábaujjától magasra emelt fehér paplanok valahogy a halál formáit mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire az ágytól. Andor fáradtan fordította feléje a szemét, de az arcán semmi meglepetés nem mutatkozott. Lassan megint visszafordult a tekintete a mennyezet felé, amit eddig is nézett. Csönd volt. Se Rácz nem szólt, se Andor. Rácz halkan és vigyázva ült le egy fehér karosszékbe, úgy, hogy szembefordult a beteg arcával.

Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobb napjaiban már halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veress doktorral egész mondatokat beszélt. De aztán minden látható külső ok nélkül egyszerre csak elhallgatott, nem felelt az ápolónő kérdéseire, s mikor egyszer meghallotta, hogy Veress doktor ezzel lép be:

Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsolta neki, hogy a doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágya mellé, hiába fogta meg a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá, makacsul nézett a levegőbe és nem felelt. Úgy érezte, hogy most valami rendkívüli új dolgot csinál, büszke volt erre a némaságára, valami gonosz elégtételt érzett az egész világ felett, amellyel szemben ilyen konokul hallgat.

– Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – ne erőltesse magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományos neve is van, ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem.

Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azért se feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez a hisztériás kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta Rácz Miklóst, aki szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki, akinek a szemébe lehet hallgatni…

– Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt a beszéd, ne szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy.

Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján. Kínlódott ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezést nyert. És mikor nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet se a fiútól, megszólalt:

Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés -577- sem. Csöndesen folytatta, miután várt egy kicsit:

– Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világon senki nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön a lapokba.

Most a tekintet megmozdult. Rácz Miklós megörült ennek és sietve folytatta:

– Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor, azonnal a telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mint személyes kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesek voltak, egyetlen lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csak egy percig is bánkódjál…

Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez az utolsó pár meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andor elmosolyodott, nem a szájával vagy az arcával, csak a szemével. Ezt gondolta: „Szamár jó fiú, mit bánom én a te világodat, a lapokat, a riportereket…“ Most először tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós, ahogy ide, erre a végső és szent helyre behozta a praktikus élet kicsinyes szennyét, a kis baj kis elhárítását, a kis sikert… „A fiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a fiúkat! Hol vannak ezek mind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy tetejéről lát az ember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig…

Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. A szeme sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őt fogta el a félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól, hogy Rácz Miklós az ágya fölé hajol, a kezéhez -578- nyúl, vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a szemét, tudta, hogy ez tökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint a királynál az, ha összeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni. Nem is látta, mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelé csikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkor fellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljött hozzá. Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és a nagy betegek ismernek az emberekkel szemben, valami felettük-lebegést, közéjük-nem-tartozást, mélységes senkivel-nem-törődést. Egyedül lenni. Hallgatni. És valahogy eszébe ne jusson valakinek meggyújtani a lámpát.

XI.

Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnél nagyobb éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit a vörös Jolán szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni. Megszólította a lányt:

Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza a párnájára. Jól esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezét meg az arcát. Lehúnyta a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte. Suttogva mondta:

Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakot nyitottak, takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegő jött be az ablakon.

– Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a friss levegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezik körülötte a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmit érzett, ami feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ – gondolta.

Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyökölt az ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolni akarok“ – gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáig visszatartott gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongó karzatjegyesek a színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ – mondta nekik – „csak ne olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Az első gondolat, amit beeresztett a fejébe, az volt, hogy vajjon tiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ – „Tettem valaha valami rosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam, nem hazudtam, senkit soha szándékosan -580- meg nem bántottam…“ Valami kérdezte benne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntől irtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nem volt a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességes momentumokat az életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam, soha házasságot nem törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy soha asszonyhoz hozzá nem nyúlt, de – szent Isten – milyen nagyon hozzányúlt volna valakihez, ahhoz a valakihez, milyen vadul, rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna hozzá, ha… ha…“

– „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. – „Véletlen alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem el semmit… azért én mégis gazember voltam.“

Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédi irodáját átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradt értékpapirokat és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogy a legrövidebb idő alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé a svábhegyi telket. Ha lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtön jelentse.

– Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszok fehér por vette le a lábáról.

Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és a lábára. Azt mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb és ártalmatlanabb altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer. Kínlódott ebben a hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, de elaludt. -581-

– Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Juli néni, aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötször volt itt, de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte a főorvos úr, hogy az üzenetét átadjam.

– Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, ezt megmondhatja neki.

– Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön a lány, eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedül akarok maradni…

Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogy ülni tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát és nyugtalanul kezdett gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgy látszik, te azt akarod, hogy éljek. Én nem bánom.“ Hullámozni kezdett benne valami, s bár rögtön érezte, hogy rajongások és világtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel benne, mohó örömmel ült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a -582- szemét és olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tíz pohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagy szabadságát. Azt mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“ Hátrahajtotta a fejét a párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám, mit akarhat tőlem?“ Kevélység fogta el, a kényeztetett, nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A nagybeteget csak úgy lehet megmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik át beléje.“ Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan komolyra változott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé a tekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, az enyém akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt a tisztaságot, te fel akarsz emelni engem…“

Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élni fogok…“ Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni az égig: „Élni fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnek vége!“ Édes-mohó gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egy tiszta szűz gyermek, egy romlatlan parasztszűz, messziről jön felém, int felém, hozzám akarja csatolni magát, meg akar váltani, meg akar menteni, fel akarja áldozni magát értem!“

Az ebédet visszaküldte, hirtelen rámérgesedett Jolánra, aki megpróbálta rábeszélni, hogy egyék. Izgatott volt, nem akarta, hogy bármi is zavarja lelkének ezt a meginduló, egyre lendülőbben ringó hullámzását, ami folyton feljebb vitte, boldogabbá lengette.

– „Megvan,“ – kiáltotta benne a fiatal életerő -583- utolsó maradványa – „megvan a megoldás.“ És összeráncolt homlokkal töprengett maga elé. A szegény szűz, a rajongó parasztcseléd el fog jönni. És ő, aki lelkében millió mérföldnyire szakadt mindentől, amiben eddig élt, magához fogja szorítani a kis szentet. Friss és ártatlan lelkét felszívja, mint a száraz föld a langyos esőt. Nem lesz itt sok beszéd. Itt fogja, el se ereszti, menyasszonyává, feleségévé teszi. Telefon, szolga, minden rohanjon: jöjjön Vadász Imre, szaladjon rögtön a hivatalokba, a polgármesterhez, mindenhová, intézze el rögtön, hogy megnősülhessen. A lány el se mozduljon innen, amíg a papirosok meg nem jönnek. Látta képzeletében Vadász Imrét loholva visszaérkezni: „Megvan minden, bejöhet az anyakönyvvezető?“ – És aztán különös, szinte perverz öröm: a cselédsorban felnőtt szűz megdicsőülése… Ami pénze csak van, azon mind selyemruha, dísz, fény, ragyogás, szédítő pompa, szépség és boldogság… Egy feltápászkodott élet megőrült hálája a tiszta gyermek iránt, aki megmentette. Cselédlányból királykisasszony… elszédíteni, felcifrázni, trónraültetni, menybemenetelt énekelni neki, ennek a gyönyörű-szerelmes gyermeknek, ennek az elragadtatott paraszt-angyalnak, amért érte jön és leborul az ő nyomorúsága előtt… „Milyen jó, hogy tele vagyok pénzzel… elboríthatom boldogsággal… mindent ráaggathatok és a lábához önthetek.“ Aranyakat és selymeket látott lecsukott szeme mögött, bíbor-bársony trónt, amelyen egy sápadt-rajongó lánygyermek ül… meztelen fehér lábacskái alatt dús, sötét bársony… szűzi kezei feléje remegnek, a szeme majdnem egészen -584- le van húnyva… szép halvány szája idegesen mosolyog, meg-megrándul… sokat szenvedett és most égi derűben fel-boldogított arca fölött tompafényű régi arany korona a parasztos-szőke, vastag hajfonadékon…

Négy órakor hőmérőt tett a hóna alá. Harminchét és háromtized fok láza volt. Lerázta a higanyt az üvegcsőben, föltette magában, hogy ezt titokban tartja. Minden tudatlansága mellett érezte, hogy ez a lázacska nem testi bajtól származik, hanem a belső izgalomtól. Emlékezett rá, hogy egyszer hallotta, mikor a doktorok azt mondták, hogy azért reagál rögtön és könnyen lázzal, mert sok szeszt ivott az utóbbi hónapokban. Aztán türelmetlen lett, mikor az alkonyati nap rézsútos-sárga sugarait látta végigvetődni a szobán. Idegeskedni kezdett, igen rossz érzést érzett a mellében, már percről-percre halogatta azt az elhatározását, hogy csönget és a doktort hivatja egy kis megnyugvásért, mikor a vörös Jolán benyitott:

Jolán kinyitotta az ajtót és Mariska bejött, már a küszöbön figyelő-csudáló szemmel, a beteghez belépő világi lény elfogódott áhitatával. Jolán kiment. Mariska megállt a szoba közepén. Andor nem szólt neki semmit, csak ránézett. Úgy képzelte, hogy most magától, minden hívás nélkül hozzája vonzódik ez a légies, szinte átlátszón finom tünemény, az ágy fölé hajol, az arca fölé sugárzik. S akkor ő elsoványodott karjaival felnyúl -585- a halálból, s minden feltörekvő életerejével magához öleli, a melléhez roppantja – nem is a testét – a lelkét, a lényét, az akaratát ennek a tiszta gyermeknek. Magához kapcsolja forrasztó erővel, beszívja magába az életét, és a fülébe lehel mindent, amit az imént elgondolt: bíbort és bársonyt és aranyat és lehetetlen menyországot, végtelen jövőt, együtt-repesést az ájúlt boldogságba… magával együtt szédíti fel az égig, valahogy úgy, ahogy ez a rajongó szokta képzelni, ahogy most róla átragadt őreá is…

Feléje rezzent a jobbkeze, az átlátszó-sovány keze, kérő-hívón nyúlt ki a levegőbe. A szeme sötéten élt, erősebben élt, mint a teste, most a szemében ült minden ereje, ezt érezte. A lány odament az ágyhoz, elfogadta kinyújtott kezét, lehajolt a kézhez és megcsókolta.

– Ülj le – mondta Andor erőtlenül, s felszívta a szemével a szomorú-komoly csudálkozást és ájtatosságot az arcáról. A lány, mintha csak a fele lett volna annak, ami azelőtt volt. De a szeme nem változott, ez az övé maradt, e fölött ő rendelkezett, nem mint a teste fölött, amit felfal az izgatott bánkódás, ez a láthatatlan húsevő. Sokáig néztek így egymásra. Andor bűntelennek és könnyűnek érezte magát. Érezte, amint lassan kinyílik benne valami, ami most olyan tiszta és érzékeny, hogy minden szentség befogadására képes. Földi gondolatoktól – úgy érezte – megtisztultan, kitisztítottan nézett a gyermek arcába.

Ez bántotta. „Mi az?“ – kérdezte magában – „rajongóbb volnék, mint ő?“ Prózai és sáros-nehéz -586- volt ez a „jobban van?“ – mint a könnyű cipőre ragadt agyagcsomó.

– Te drága gyönyörű, – mondta neki halkan – milyen jó vagy, milyen édes vagy, hogy eljöttél hozzám…

Mintha visszahúzta volna a földre. A földön-kínlódás ragadós-agyagos, esős, borús, végtelen országútjára.

Derültebb lett a lány arca. Most úgy gondolta Andor, hogy túlzón gondolkozott előbb. „Hát persze, hogy ez az első gondja.“ Hisz kívülről jön, az ép emberek közül, a szabad levegőről… Rámosolygott és úgy érezte, hogy ez a mosoly most át-napsugárzik a lányon, felderíti és felszabadítja, ideszabadítja hozzá.

A lány komolyan nézte őt, földien és vizsgálódva, nem úgy, mint akkor este az udvarban. Andor úgy gondolta, hogy ez még mindig az a különbség, ami a beteg és az egészséges közt van.

– Boldogság, – mondta a lány – boldogság, hogy meggyógyult. Jézus akarta így, az én jó Jézusom.

Most végre ő is elmosolyodott, átvilágosult arccal. Közelebb húzta a széket a fiú arcához.

– Imádkoztam érted, – mondta – olyan erősen -587- imádkoztam, hogy mindig majdnem elájultam, mikor a végére értem. De meghallgatta. És most azért jöttem, hogy megmondjam neked a bűnömet. Mikor imádkoztam, nemcsak teéretted imádkoztam, hanem őérette is.

– Nem szaladt el, – mondta halk-egyenletes beszéddel a lány – nem bujt el, nem futott el… Rögtön a kapitányhoz ment és feladta magát, de azok visszaküldték… felírták, visszaküldték… tudták, hogy becsületes… Hazajött és megölelt és sírt a vállamon. De aztán érte jöttek három nap múlva.

Némán, lassan bólintott a lány. Most elszállt minden Andorból. Keserű lett a szájaíze:

Hanyattdobta magát a párnán. Hosszan hallgatott, tudta, hogy minden összeesett benne, amit ma képzelt. Egyszerre gyűlölködni kezdett magában, -588- megsajnálta a képzelgéseit, végtelenül szomorú lett. Nem beszélt. Hallotta, hogy a lány mond valamit, lassan kapcsolódott be a füle a figyelésbe:

– … és ha te meghalnál, akkor őt ott tartanák örökre… akkor ő gyilkos volna… érettem gyilkolt volna… de a Jézus nem akarta… és te ezért gyógyultál meg… és így lehet ő az én uram ezen a földön és az emberek előtt… felemelheti a fejét és jöhet énhozzám… mert ő nem bűnös… ő csak nagyon szeretett…

– Mit akarsz? – kiáltott rá keservesen. – Mit akarsz tőlem? Minek jöttél ide?

– Hogy lássam… hogy élsz… hogy meggyógyultál… hogy megmentetted Sándort…

– Igen? – mondta izgatottan. – Azért jöttél, hogy megnyugtasd magad… hogy nem gyilkos a vőlegényed?

Visszafeküdt megint a párnára. A lány felállt, hozzálépett és rámosolygott:

– Mindegy, – mondta – mindegy, hogy te mit mondasz… imádlak téged, imádlak a halálomon túl, ott várok rád, ott kitárom feléd a karomat, ott várok rád, amíg utánam nem jösz… -589- Ővele végigszenvedem a földi életet, ez az övé… De az igazi a tied, az a másik…

Most felfigyelt Andor. Nem szólt semmit. Várta, hogy magától folytassa ezt a vallomást. A lány elvette a tekintetét róla. Az ablak sötétülő négyszögébe nézett, valahova messzire beszélt:

– Másnap, – mondta tisztán, de alig hallható halkan – másnap megölelt és megcsókolt. Azt mondta, hogy az akasztófáját csinálják. Énérettem.

– Elviszik, eljönnek érte. Gyilkos lett… miattam… Az én Sándorom. Az én szép, szegény Sándorom. Az utolsó éjszakáján bementem hozzá és átkaroltam. És most ő a börtönben ül és én a testemben viselem az ő gyermekét.

Ahogy Andor felnézett rá, rettenetesnek találta a tekintetét, amely átszállt fölötte, mint sugáregyenes, végtelenbe-vesző híd ment át az ágya fölött, ki az ablakon, a sötét égbolt messzeségébe. Már nem foglalkozott vele magában. Mint valami idegent nézte, már elkívánta innen, hogy ne lássa, hogy ne is gondoljon rá többé.

– Mi ez? – kérdezte távolba-szegzett pillantással a lány. – Mi ez? Mi ez a földi élet? Ott messze, ott te vársz rám, ott túl, messze… ott te vársz rám, te édes, te boldog… -590-

Andor lassan, fáradtan nyújtotta ki a kezét, megkereste az éjjeli-szekrényen a csengőt. Megnyomta. A vörös Jolán jött be az ajtón, nesztelenül.

– Gyújtsa meg a lámpát – mondta neki. Lehúnyta a szemét, mikor a fény rácsapott. Lezárt szemmel feküdt.

Sokáig nyugodott így. Halk neszeket hallott, nem akart figyelni rájuk, sejtette, hogy Mariska megy el, Jolán kikíséri, visszajön. Csak feküdt, mozdulatlanul. Mikor az ápolónő megérintette, – bizonyára a vacsora miatt, vagy talán másvalamit akart kérdezni tőle – még mindig lecsukott szemmel, idegesen kapta vissza a kezét, dacos-tagadón rázta meg a fejét és felemelte az ujját, fenyegetve intett, hogy ne szóljon, ne beszéljen senki, hagyják most, egy szó se legyen, hagyják békén, csönd legyen, csönd, csönd… egy szót se.

XII.

Vadász Imre eladta az értékpapirokat és a svábhegyi telket. Büszke lehetett arra, hogy mily sok pénzt csinált ezekből a dolgokból, mert mindenáron magyarázatokat akart fűzni a hosszú papiroshoz, amire az elszámolást írta fel. De Andor türelmetlen volt, a pénzcsomó borítékját fel se szakította, úgy dobta bele az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán néhány szóval elintézte Vadász -591- Imrét és egyedül maradt. Vacsora után nyugtalanul aludt néhány órát, s éjfél körül már megint ébren volt. Minden lámpát meggyújtott a fehér szobában, nagy világosságot akart. Félegy körül kopogtatás nélkül óvatosan benyitott valaki az ajtaján. Fáradt öröm futotta el, mikor meglátta Veress doktor arcát.

Veress doktor lefelé jövet nézett be hozzá. Már elaltatta a betegeket mind a három emeleten. Fáradt volt és álmosan fészkelte bele magát a karosszékbe:

– Nem. De mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy a sebe maholnap meggyógyul. Hála Istennek, könyv szerint gyógyul. Ettől elmehetne nemsokára. Maholnap a kötését is leveszem, ha addig jól viseli magát és nem mozog sokat. De az egyebek most sokkal rosszabbak, mint tavaly voltak.

– Bizony, azok nagyon rosszak. Az én tanácsom az, hogy itt szedjen magára egy kis húst, fürödjön ki magából annyi rosszaságot, amennyit csak tud, és akkor menjen el nagyon messzire, de egy évig haza se jöjjön.

A fiú szerényen, a konok betegek szemérmességével mosolygott maga elé. Az orvos iránt való szeretetből nem nevetett hangosan. -592-

Egy kicsit magyarázgatta még neki a doktor a dolgot, de aztán abbahagyta. Tudta, hogy az ilyesmihez több idő kell. Mára elég volt neki ez az első figyelmeztetés, hadd gondolkozzék majd rajta a fiú néhány napig. Akkor majd lehet folytatni. Mielőtt kiment, ezt mondta:

– És még egyet. A napokban egy kis izgalmon kell keresztülmennie. Azt tudja, úgy-e, hogy az a fiatalember, akivel ez a kellemetlensége volt, le van tartóztatva.

– Hát most magát ki akarják hallgatni. Az állapotára való tekintettel eddig még azt sem engedtem meg, hogy szóljanak magának erről. De most már bátran jöhetnek, egy kicsit összeszedi magát, nem fogják kínozni, tudják, hogy beteg.

– Sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz magával, hogy egyáltalán megmarad-e. És ha nem maradt volna meg, akkor az a temperamentumos fiatalember emberölési vádat kapott volna, vagy tudom is én, minek híjják: halált okozó súlyos testi sértésnek, vagy egyébnek…

– Súlyos testi sértés, azt hiszem… vagy emberölés kísérlete… én igazán nem vagyok jogász. De ha lecsukták, hát biztosan valami szép komoly dolog. A fiatalember ügyvédje azt követelte, hogy a terhelt is jelen legyen az ön kihallgatásánál. És -593- hozzám eljött, hogy ne halasszuk a dolgot, mert ez az ember addig a fogházban ül… és én úgy gondoltam, hogy maga se akarja kínozni…

Elment. Andor felült az ágyban. „Kubényi Sándor“ – mondta ki a nevét félhangosan. Csudálatos, milyen idegen ember volt ez. Nemcsak, hogy nem haragudott rá, de mikor a maga sorsáról gondolkozott, folyton elfelejtette. Mindenki szerepelt ebben az ő ügyében, csak ez nem. Mit akar tőle a törvény? Szegény Kubényi Sándor. Tisztelni lehet Kubényi Sándort. Ez egy hétig se tűrte, hogy a menyasszonya olvadozzék valakinek a melegénél. Alaposan és férfiasan cselekedett. Ez kiállt és megvédte a nőstényét. És rögtön azután, hogy kést szúrt érette valakibe, megfogta és anyává tette. Gyorsan és bátran cselekedett: bélyeget ütött rá, hogy az övé. Aztán, – most már vihetik a rendőrök. Mint valami semleges harmadik személy, oly becsületesen csudálkozott ezen a szép férfiui életen. „Nem is lehet másként,“ – gondolta – „a férfi élete a harc és a cselekvés, nem valami olyan bágyadt úszás egy nagy folyó sodrában, lefelé, mint az enyém…“ De nem érezte hibásnak magát. Olyasmi járt a fejében, hogy erre születni és nevelődni kell. Ha ő ilyet csinált volna valaha, az balul ütött volna ki, mert ő nem való erre, mert ő… vagy talán épp az a baj, hogy ő ezen így el tud gondolkozni, és hogy törődik azzal, mi üt ki balul és mi nem? -594-

Később eszébe jutott: „elutazni messzire, egy évig haza se jönni…“ Megint mosolygott. Csudálta Veress doktort, hogy ilyet mondott neki.

Mostanában, különösen, ha éjjel felébredt és sokáig nem tudott elaludni, gyakran kellett egy furcsa, újszerű sírási vággyal küzdenie. Az a borzasztó perc, mikor a Kender-utcában a kövér Juli mellén kisírta magát, mintha felszabadította volna benne azt a szeméremérzést, ami eddig sokszor visszatartotta a sírástól. Rémesen restelte önmaga előtt a sírást, mindig meg tudta állapítani, hogy ez csak testi szükséglet, amelyről az embernek le kell szoknia, mint sok másról, nevelés útján. De mióta egyszer szabad utat engedett ennek a rázkódásnak, azóta az gyakrabban jelentkezett, szemrehányón, hogy: ha egyszer igen, akkor többé mért nem? Ilyenkor úgy erőltette vissza magába a feltörekvő rohamot, hogy közömbös dolgokra erőszakolta a figyelmét. De néha megjárta ezzel is. Egyszer mérnöki dolgokra gondolt, nagy hidak konstrukciójára. Ezt erőltette a fejében, ezt a száraz számtani és fizikai képet, de a Margithíd kedves-megszokott, terpeszkedő szerkezete jelent meg előtte, s ez a híd, amely rá nézve oly sokáig a szomorú élet országútja volt, olyan érzékeny emlékeket vérzett fel benne, mint a faluról származott emberben egy-egy akácfa, régi kis földszintes ház, templomtorony… Ez volt az ő fiatalsága, ez a nagy kőlábú vasszerkezet. Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombos alföldi templomtér.

Ma a kaszinóra gondolt és a bakkara-kártyára, az esélyekre, a bankár előnyeire, a valószínűségi számításokra. De az első percben meglátta emlékei -595- közt Fischer urat, akit alig ismert, de aki sok pénzét nyerte el, s akinek most éles emlékezéssel jutott eszébe egy megjegyzése. Egy nagyon rossz éjszakáján, mikor csak úgy tudta valamiképpen kábítani magát, hogy nagy pénzeket tartott valakinek a kártyájára, hallotta, amint mögötte egy ember beszélget Fischer úrral. Az ember ezt mondta:

Akkor is ez bántotta, ez az: „ilyeneket“ szó. Most, hogy felkavarodott megint benne, szúróan fájt neki, úgy kínozta a szívét, mint az éles homok a szemet. Ő egy egész, fájó világot viselt magában, és Fischer úrnak mégis igaza volt: ő csak egy olyan „ilyen“, ő csak tagja, része, egy példánya az „ilyeneknek“, csak egység a sok ezer közt, és égigsikoltó kínjával együtt ő csak egy a sok közül, nagyon sok olyan van, mint ő. „Nem, édesem,“ – mondta keserű szájmozdulattal magának – „ön nem viseli az egész emberiség fájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy rothadó falevél, amin egészséges talpak nem-törődve gázolnak, ön nem csinált soha semmit, csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis fájdalmait csitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét, nincs az a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avval legalább egyszer jóllakott valaki, de ki lakott jól önnel, ön szemét, ön szemét, szemét…“ -596-

Mégis csak ráborította az arcát a párnára és vigasztalanul fulladozott bele, igen keserves sírással. Aztán feltápászkodott, a homlokára csapzott haját félresimította, meredten nézett a lámpába. „De kutyamód kínlódom“ – mondta.

A sebe még be volt kötve. És nem lett volna szabad magát így végigvágni az ágyon. Most érezte, hogy túlnagyot mozdult. Rátette a kezét a kötésre. „Nagy vergődés ez“ – mondta magában. Most igazán hasonlított – úgy érezte – valami meglőtt fiatal szarvashoz, aki sebbel az oldalában vonszolódik a sűrűbe. Egy pillanat alatt ment át az agyán, hogy ha most leszakítja ezt a kötést és durván belekarmol a sebbe, egy ütéssel felmarcangolja és elpiszkolja – akkor mindennek milyen könnyen és milyen hamar vége… Ültében kinyúlt és felegyenesedett a felsőteste, úgy, hogy lazulni érezte magán a fehér pólya-kötést. „Na most,“ – mondta hangosan – „na most… most az egyszer.“

A keze már ott volt a kötésen és a hüvelykujja alája feszült. Akkor igen komoly lett, a keze mozdulása megállt, s ahogy a vaságy lábára meredt a tekintete, lassan eleresztette a kötést. „Nem“ – mondta – „én nem küldhetem a börtönbe Kubényi Sándort.“ Lassan visszaereszkedett a párnájára és érezte, amint a forró jóság elömlik benne, a jóság és emelkedett emberség, amit soha senki a világon nem fog megtudni róla. „Én vittem oda a fertőzést“ – jött vissza a régi gondolata – „én öltem meg Gyulai Olgát, a szegény Csirkét, a Mariskát… én öljem meg Kubényi Sándort is… és az ő gyerekét a Mariska testében?“ És felbőszült -597- benne egy eddig soha nem érzett harag, mikor Ellára gondolt: „Teéretted? Temiattad?“ De nem bírta a képét. Az agya-gépezete ontani kezdte most olyan képeit az asszonynak, amiket erősen tartott meg, élesen megrajzolva tett el a memória-raktárába. Megint a csinosságai, az elérhetetlen üdeségei, a kínzó testi csintalanságai szállták meg, a hangjai, amiken a neki-szólt szavak csengettek, a ruhák alá titkolt gyötrő-kívánt formái, nyomorult, aljas, átkozott emlékbe-vésettségei olcsó ruharongyoknak: egy harisnyának, egy rézcsatnak, ami a szélviharban kivillogott a fodrai közül, azok a fodrok a maguk puceráj-tisztaságával, és a válla, a vizes válla a fürdőben, mikor viaszosan csillogott, a két gyermek-szép keble a vízfényes fekete selyem tapadása alatt, és ami már egyszer, sokszor, az övé volt: a dús-piros szája, azzal a kínba-kergető, felrezzenő felsőajakkal, annak a rugalmas érintése, a mandulatej-íze, a szeme közelről-kutató, aztán bágyadó tekintete… mindezek mögött Kubényi Sándor sápadt munkásarca és mély, gyűlölő szeme… a Mariska rajongó halványsága és a halk szó, amivel a gyerekéről beszélt…

– „Hohó!“ – mondta magában oly hangosan, hogy nem tudta: gondolta-e, vagy valóban kiáltott – „hohó, nem lehet!“

Most jól esett neki a sírás újabb rohama. De ez olyan erővel jött, hogy ahogy féloldalt fordulva feküdt, a fél párnát át kellett karolnia, hogy az arcára szorítsa, belefojtsa a csukló-fuldokló hangot. „Nem vagyok én „ilyenek“ – sírta belsejében a szöveget a rettenetes hanghoz – „nem -598- vagyok én rongy… nem vagyok én szemét… én mégis, mégis csak egy egész nagy világ vagyok…“

Vonított a párnába, hosszan, már nem is sírva, csak panaszosan-jajdulva valami hatalom felé, amely értse és lássa őt. „Le kell ütni az ilyen állatot“ – gondolta – „ártalmas állatot… piszkos, önző állatot… De azért ő is valami… ő is minden… ő mégis csak az egész világ, istenem… mért nézem le magamat olyan nagyon… mikor így tudok sírni… és mikor egy ember így sír… az mégis csak az egész világ… ez az egész, nagy világ… – mindenki…“

XIII.

Harmadnap délelőtt mély álmából ébresztették fel. Veress doktor állt az ágya előtt.

Hamarosan rendbehozta magát, hideg vízzel dörzsölte ki szeméből az álmot, megivott egy pohár tejet, szétnézett a szobában, hogy rend van-e, aztán hátradőlt a párnákra, amiket a háta mögé egyengetett a vörös Jolán. Furcsa-szögletes fejű, vörösarcú kis ember jött be a szobájába egy hosszú barna fiúval. Bemutatkozott, hogy ő vizsgálóbíró.

– Köszönöm, nem dohányzom – mondta a kis ember, s erre a jegyző is tagadólag intett, szerény mosollyal. -599-

– Doktor úr elég jól érzi magát ahhoz, hogy itt most egy kicsit faggassuk?

Még kóválygott-bujkált a fejében az álom ködje, s nagy fáradtságot érzett, mint utóbbi időben mindig, mikor felébredt. És ma különösen rossz kedvvel ébredt. Már az imént, mikor Veress doktort meglátta, pillanatnyi ok nélkül megint az a gyalázatos sírni-vágyás fogta el. Teljesen összetörtnek érezte magát, mintha hajnalban, mialatt aludt, fakalapáccsal verdesték volna össze a csontjait, ahogy a nyers húst szokták a konyhában.

És végig, mind ezt a sok semmit, ami fárasztotta és felizgatta. A nacionáléját elmondani, ez a szellemének ugyanolyan kín volt, mint a testének az a meztelenül kiállás, mikor sorozták. Csakhogy ez után nem küldték el azzal, hogy gyönge. Sőt most kellett erősnek lenni. „Mit bánom én őket“ – gondolta, lehúnyta a szemét. Így válaszolt a kérdésekre.

Kinyitotta a szemét. „Nagyon tisztességesnek kell lenni“ – gondolta: -600-

– Kérem, – mondta – lehet, hogy ő semmit se látott, mert én se láttam semmit, se kést, se mozdulatot, én csak a… a Kubényi arcától ijedtem meg, mikor megszúrt, és csak aztán éreztem egy kis fájdalmat az oldalamban.

Ez a hosszabb mondat kimerítette. Nem is hitte volna, hogy igy felizgatja ez, mikor idegen emberek előtt kell beszélni róla.

Felült az ágyban. Egy kicsit szédült. De nagy erővel kiabált benne valami: „Jóvátenni! Jóvátenni!… Ezt a nyomorult életedet… Jóvátenni! Mindent!“

– Igen! – mondta bátran. Forrón pirult el a hazugságtól és a vad-fiatal örömtől, hogy jót tesz, egy hanggal embereket éltet, börtönt nyit, boldogságot okoz. „Csak ne sírjam el magam, én rongy“ – gondolta. Összeszorította a fogát.

– Olyan módon udvarolt ön Kubényi menyasszonyának, Gubás Mariskának, hogy joggal kelthette fel a féltékenységet Kubényi Sándorban?

– Olyan módon – mondta, és belül mosolygott. „Pártos bíró,“ – gondolta – „te Kubényi pártján vagy, de nem bánom, én is veled vagyok, de mégse szép tőled.“

– Általában, olyan életmódot élt, amely joggal kelthette Kubényi Sándorban a gyanút, hogy ön azért telepedett meg az ő környezetükben, hogy Gubás Mariskát elcsábítsa?

– Igen! – felelt erősen, a mondat elejére nem emlékezve, azért mondva igent, hogy magát terhelje. – Igen!

A szögletesfejű az írásba nézett. Most vette csak észre Andor, hogy mindezeket a dolgokat papirosról kérdezi tőle a kis ember. Az írásból olvasta:

– Szeptember tizenkettedikén este hét órakor az udvarban ön megfogta Gubás Mariska állát a vőlegénye jelenlétében.

A szögletesfejű a jegyzőjére nézett, aki serényen írt. Aztán lapozott az írásban és nem is nézve Andorra, onnan kérdezte:

– Ön revolvert rántott Kubényi Sándorra, ugyancsak szeptember tizenkettedikén, mikor Kubényi önt a kapu alatt felelősségre akarta vonni a menyasszonya elcsábítását célzó kísérleteiért.

Most az forrongott benne, hogy micsoda gyávaság ez: végleg komisz csábítónak vallani itt magát, miért? miért? -602-

Szinte elmosolyodott kínjában, a keserű emlékektől, amelyek felkergetőztek benne. Félrevonagló szájmozdulattal felelt:

Ránézett a kis bírócskára, várta, hogy azt kérdezze tőle, hogy hova lett az az egy, ami hiányzott, mert akkor ránevetett volna és megmondta volna neki, hogy azt az egyet magába lőtte. De a kis bíró nem kérdezett semmit a hiányzó töltény ügyében. Neki öt is elég volt ahhoz, amit ő akart.

– Kérem, – mondta, a vállát felhúzva – a terhelt itt van a folyosón az ügyvédjével. Kötelességem volt teljesíteni azt a kívánságát, hogy szembesíttessék önnel. Emel ön kifogást, egészségi állapotára való tekintettel, ez ellen?

A bíró a fejével intett a hosszú fiúnak. Ez kiment a szobából. Andor, aki eddig ült, most hátradőlt a párnákon. Rövid ideig csönd volt, aztán nyílt az ajtó. Kubényi Sándor lépett be elsőnek, mögötte egy egyenruhás ember, aki rögtön megállt az ajtó mellett. Az egyenruhás után egy borotválatlan, cvikkeres fiatalember jött, felszaglászó orral, meghajolt a bíró előtt és azonnal leült -603- egy székre. A jegyző jött vissza utolsónak, ő csukta be az ajtót. Andor nem fordította a fejét Kubényi Sándor felé, de látta őt. Nem változott semmit. Még abban se, hogy nem nézett rá. A bíróra nézett, de ebben volt valami erőltetettség: nem akart a fehér ágyra nézni, ahol az az ember feküdt, akit az ő bicskája juttatott ide. A rövid csöndben, amely ezt a bevonulást követte, Andor azt gondolta, hogy itt minden rendben van, itt mindenkinek igaza van, itt mindenki derék ember, csak egy utálatos ember van itt: az a cvikkeres fiatal ügyvéd, aki neki nem köszönt, aki dacosan és neveletlenül ült le, akinek mozdulata és arckifejezése ellene irányult, ok nélkül, pusztán ügyvédi ösztönből, aki máris úgy tett, mintha évek óta haragban volnának, aki nem nézett rá és támadólag csillogtatva cvikkerét, várta, hogy megszólaljon a bíró és ő mondhasson valami szemtelenséget, valami éleset, amiből kitűnik, hogy neki nem imponál a kórházi ágy és a benne fekvő sápadt fiatalember. „És ilyen akartam én lenni“ – gondolta Andor, lassan megmozgatta a fejét, a szemét félig kinyitva.

– Maga azt mondta, – szólt a bíró Kubényi Sándorhoz – hogy Aradi Andor úr el akarta csábítani az ön menyasszonyát.

A legény lassan ráemelte a szemét Andorra. Andor most egészen lehúnyt szemmel feküdt hanyatt a párnán.

– Maga azt mondta, – folytatta a bíró – -604- hogy tanuja volt annak, saját szemével látta, mikor Aradi Andor úr Gubás Mariskát megérintette,… mondjuk: illetlenül érintette, ahogy maga kifejezte: megfogdosta.

– Aradi úr ezt is beismeri – mondta a bíró. – És végül megerősíti magának azt a vallomását, hogy mikor maga felelősségre akarta őt vonni a menyasszonya elcsábítására irányuló kísérletei miatt, ő revolvert rántott elő, amelyben saját kijelentése szerint öt töltény volt.

Andor lassan kinyitotta a szemét és a tekintete találkozott Kubényi Sándoréval. Oly világosan olvasott most benne, mint a nyomtatott szövegben. Kubényi Sándor csudálkozva és megindultan nézett rá. Nem értette, de sejtette, hogy itt mi történik. Ettől, – „nem bánom, ha tévedek is, de nem, nem, én látom, hogy ő ért engem“ – ettől megint forró mozdulások kezdtek verni a fiú mellében. Mintha megint sírás jönne, de nem, nem az jött, hanem valami elmagyarázhatatlan, felfelé emelő érzés: tovább, tovább, most hamar: mindent, amit lehet…

– Bíró úr, – mondta nem egészen biztos hangon – nem érdemes sokat keresgélni itten. Ez az úr a kapu alatt megszólított engem és felkért, hogy ne jelenjek meg többé a menyasszonya közelében. Most belátom ennek a kérésének a jogosultságát. De akkor bolond voltam és felbőszültem, megharagudtam…

Kubényi most egészen sápadt volt és a szeme átszegezte Andort, most úgy látszott, hogy haraggal. -605- Mintha ezt mondaná: „Mi az? Magadra veszel mindent?“

– Megharagudtam – folytatta Andor, isteni nyugalmat és derűt érezve a tagjaiban – és beismerem, hogy erre a derék és tisztességes emberre revolvert rántottam. Ő megütött, hogy ellökjön magától…

„Pártos bíró“, – gondolta Andor – „most az én pártomon vagy… de megállj…“ Fájó-kaján érzéssel felelt:

– Pusztán csak azért. Akkor nagyon heves voltam és be kell vallanom, megkívántam… az illető lányt… úgy érzem, kötelességem a bíró előtt őszintén beszélni…

– … hát őszintén megmondom, pillanatnyilag felháborodtam, most már restellem, de akkor így volt, dühbe jöttem, rá akartam lőni… nem csuda, hogy védte magát, ahogy tudta…

Elfáradt ebbe. Visszafeküdt a párnatömegre. De még megnézte Kubényi Sándort. Ez elborultan nézte őt, most először volt alul, amióta ők ketten ismerték egymást. Ami dac és becsület benne volt, az a száján vonaglott, alig-láthatóan. De a megütött -606- fejű állat tétova pillantásával megadta magát ennek a percnek, amely kinyitotta előtte az egész világot, elébe vezette a rajongó lányt, felmutatta előtte a gyermekét és egész jövő életét. Ahogy Andor fáradtan nézte a küzködő és lassan megalázkodó arcot, büszke lett és fiatal, fensőbbséget érzett, s ezt érezte: „Na… hát most ki az ember?“

A bíró megszólalt. Nem az írásból beszélt, de az írásba nézett, ahogy mondta:

– Szóval maga a sértett, maga doktor Aradi Andor úr azt a színezetet adja az egész dolognak, hogy Kubényi Sándor jogos védelemben cselekedett, mikor őt megszúrta.

A fiú felháborodott az ágyban. „De komisz minden ember!“ – forrt végig rajta. Merőn nézett a bíróra, hangosan mondta neki, mintha a szájába akarná rágni:

– Nem tűröm! – mondta a fiú, érezve, hogy ami kis vére van, lemegy az arcából. – Kubényi úrra rá akartam lőni, rá is lőttem volna, ha ebben a szúrással meg nem akadályoz. Ezt méltóztassék szóról-szóra jegyzőkönyvbe venni.

A bíró a jegyzőre nézett. Az gyorsan írt. Világos volt, hogy a bíró haragszik. Andor még mindig a bírót nézte „Majd megmutatom én neked“ – gondolta. Össze voltak szorítva a fogai, most engedett ezen a szorításon, mert szinte megfájdult belé az állkapcsa. A cvikkeres zsidólegény gőgösen nézett -607- a jegyzőre. Neki ez mind nagyon tetszett, de a világért se adott volna semmi elégtételt a „sértettnek“. Ő mindhalálig a terhelt ügyvédje volt, tőle összedőlhetett a világ. Andor a bíró feje fölött Kubényira nézett. Lágy és fájdalmas tekintettel találkozott. Most ő maradt szigorú: „Nem mutatok neki semmit.“

– Én mind az öt golyót bele akartam ereszteni Kubényi Sándorba. Mind az ötöt.

És most ő nézett felhúzott szemöldökkel a jegyzőre, hogy az írja-e. A jegyző mohón írt, s aztán kérdőleg nézett Andorra, mintha ezt mondaná: „Nos, még, még!“

– Köszönöm – mondta a bíró, felkelt és összeszedte az írásait. Kubényinak csak a szemével intett. Andor aláírt valamit, ezalatt Kubényi némán ment ki az egyenruhás ember előtt. Most a cvikkeres is felkelt, összecsapta a sarkát és meghajolt Andor felé. Andor elkapta róla a tekintetét, úgy utálta. A bíró most nem volt olyan kedves, mint mikor jött. Ceremóniásan köszönt, úgy vonult ki. Csak a hosszú jegyző nézett szeretettel Andorra. „Ez derék ember“ – gondolta a fiú, szeretettel mondta neki:

Egyedül maradt. Sokáig nem jött be hozzá senki. Aztán benyitott a vörös Jolán. Körülszaglászott a szobában: -608-

– Menjen – mondta idegesen Andor. – Magának mindig a szaggal van baja. Hagyjon most.

„Nagyszerű érzés, embernek lenni“ – gondolta a fiú, fáradtan nyújtva el testét a takaró alatt. „Mit szólna ehhez Fischer úr?“ Sokáig mosolygott felfelé, ahogy elálmosodón, az izgalomtól elfárasztottan feküdt. „Te szegény kis gyerek“ – gondolta lágy-furcsa érzéssel, s elképzelt egy maszatos, mezítlábos kis lányt, aki Mariska kék szoknyáját görcsösen fogja és sír. „Mért éppen lány?“ – kérdezte magától. „És mért sír?“ De a kis lány szeme ugyanolyan volt, mint Kubényi Sándoré. Fáradt testében megint mozgolódni kezdett az az oknélküli sírás-vágy, amit most haraggal érzett. „Nem mégy?“ – kiáltott rá némán – „hagyj most békén.“ Mindig nagyon szerette a kis gyerekeket. „A magamét borzalmasan tudtam volna szeretni.“ A szívét most megint Ella puha kis keze kezdte pofozni. „Ne bánts“ – mosolyodott rá lehúnyt szemmel, de már viharzó-gyorsan jött fel benne minden mondat, amit valamikor Turnovszky kisasszonnyal a leendő gyerekről beszélt. A hangját hallotta: „a gyerekünk…“ „a mi kis gyerekünk…“ de nem érzelmesedett el. Hirtelen és ügyesen kormányozta magát. Elképzelte Ellát, amint a csipkés-kivágott fehér lepelben megdőlve áll Nagy Ervin előtt, úgy, hogy a fejét nem is látni, csak a balkarját, amely a fehér lepelből kibontakozva könyökig fedetlenül mered el tőle, amint eltartja magától, szétnyitott ujjakkal, a vad rabló-csók alatt édesen kínlódva, hogy nem is -609- látni mást, mint Ervin nyírott fejét, ahogy felülről rátapad az asszony arcára és csak a meg-megmozduló koponyáról látni, hogy csókokat szív belőle, vadul, erőt-mutatón, komiszan, meg-megújítva a szája-mozdulatát.

– „Így kellett volna élni,“ – mozgott némán az ajka – „vagy úgy, mint Kubényi Sándor… akárhogy, csak úgy nem, ahogy én éltem… és az „ilyenek“… mint én…“

Ha az „ilyenek“ szónál Fischer úrra nem gondolt volna, erre az izzadt-kövér, kupecforma, kerekfejű, kártyás ügynökre, megint elsírta volna magát, „ez már undorító lett volna, rettenetes, gyalázatos, utolsó… te jó Isten, mikor szabadítasz meg?“

XIV.

Utolsó napjának történetét Rácz Miklós a naplója, de a maga szíve számára is pontosan meg akarta állapítani, s mint jó ujságíró, gondosan utánajárt mindennek, ami a szanatóriumból való távozásától kezdve a másnapi szomorú reggelig történt. A következőket sikerült megtudnia és feljegyeznie.

Aradi Andor két nappal a kihallgatás után délelőtt tíz órakor ébredt fel, rögtön csöngetett és jóízűen reggelizett. Reggeli után benn volt nála Veress doktor, aki saját előadása szerint még soha nem látta olyan nyugodtnak és derültnek, mint ekkor. Igaz, hogy gyönyörű idő volt, egyike azoknak a Pesten oly gyakori októberi napoknak, amelyek a nyár világítását meglepetésnek hozzák -610- vissza az ősz színeihez. Veress doktor azt ajánlta neki, hogy utazzék el a Riviérára és maradjon ott jövő nyárig. Erre azt felelte, hogy a Riviérától fél, mert ott erős kártyázás folyik és ő annak nehezen tudna ellentállni. Ekkor Veress doktor Párist ajánlta neki, azzal a megokolással, hogy neki kellemes és felületes szórakozásra van szüksége, ez fontosabb rá nézve, mint a levegő és a fürdés. Azt felelte, hogy erről inkább lehet beszélni, ezen gondolkozni fog. Aztán azt kérdezte az orvostól, hogy ebben a szép időben kikocsizhatik-e. Veress doktor ezt megengedte neki és tréfásan figyelmeztette, hogy ne menjen lumpolni, estére jöjjön haza. Mikor az orvos kiment tőle, ápolónőjét, Gergyó Jolánt hivatta és arra kérte, készítsen ki neki a szekrényből fehérneműt, cipőt és ruhát. Jolán azt mondja, hogy ő maga is elfelejtette, hogy a betegnek itt nincs más ruhája, mint amelyben a mentők idehozták, tehát a szekrényhez ment és kinyitotta. A szekrényben a véres inge függött, s világos ruhája, amelynek mellényén, kabátján és nadrágja felső részén nagy barna, száradt vérfoltok látszottak. Jolán, mint mondja, hamar becsapta a szekrényajtót, de már későn volt, mert a beteg az ágyból meglátta ezeket a ruhadarabokat. Akkor hosszan hallgatott, szomorúan nézett maga elé és Jolán kérdéseire csak hosszas unszolás után felelt. De később visszanyerte derült arckifejezését, felhivatott egy hordárt, cédulát írt valami asszonynak a Kender-utcába, ahol utoljára lakott, s a hordárt megbízta, hogy két sárga bőrkoffert, ami becsomagolva és lezárva maradt ennél az asszonynál, hozzon el. Az ebédjét úgy ette -611- meg, ahogy az utóbbi időben szokta: kevés levest evett, a húsból csak egy falatot és a két szelet sült tésztából az egyiket. Ebéd után megjött a hordár, elhozta a két bőröndöt, amelyekből Jolán kiszedte és a szekrénybe aggatta a holmit. Három órakor felöltözött, tréfás megjegyzéseket tett arra, hogy a sok fekvéstől elgyengülten bizonytalanná lett a járása, s néhány perccel négy óra előtt gummikerekű fiákerért küldött. A fiákert a közeli állomásról hozta a portás, ahonnan mindig szokta, ha a betegek kocsizni mennek. Mikor a beteg lement és beült a kocsiba, a portás gondosan betakarta a lábát és megmondta a kocsisnak, hogy vigyázzon a nagyságos úrra. A fiáker száma kétszáztizenhat volt, ismerős kocsis ült rajta, Bauer nevezetű. Ennek Andor azt mondta, hogy a Lánchídon át hajtson fel a Várba. A Várban újra szólt a kocsishoz, azt mondta neki, hogy hajtson a gőzsikló felső állomásához. Ott a nagy téren kiszállt a kocsiból. Bauer kocsis segíteni akart neki, de ő visszautasította, bár gyöngén járt és egyszer meg is kellett támaszkodnia a pályaház sarkába. Az alacsony kőfalhoz ment, amely a pályaház mellett mint valami erkély mellvédje szögellik ki a Duna és a város fölé. Rákönyökölt erre a kőfalra és hosszan nézte Pestet, a Dunát, lehetett egy félóra idő, amit itt így töltött. Közben egyszer fölegyenesedett, cigarettát vett elő, és amikor Bauer kocsis odaugrott hozzá, hogy gyufával szolgáljon neki, őt is megkínálta cigarettával. Megkérte a kocsist, hogy maradjon ott néhány percig vele a kőfalnál és várjon, amíg megint előkerülnek a Lánchíd alól azok a különös madarak, amelyek az előbb ott röpködtek, -612- s amelyekről nem tudja, hogy miféle madarak lehetnek, mert nagyobbak, mint a galambok, de a repülésük idegenszerű, olyan, mintha sirályok volnának. Bauer kocsis vele együtt megvárta, míg a madarak ismét felrepültek a híd alól, s akkor megerősítette azt a véleményét, hogy ezek sirályok. Ő azt mondta, lehetetlennek tartja, hogy Pesten sirályok legyenek, de Bauer kocsis megjegyezte, hogy ő már igen sokszor látott sirályokat a hidak környékén, amint magasra felrepülnek, majd a Dunára ereszkedve a vízre ülnek és vitetik magukat egy darabon a folyóval. Ezután ő azt mondta, hogy korán alkonyodik, mert mikor feljöttek, még erősen sütött a nap, és most már gyújtják a lámpákat a pesti oldalon a partra néző ablakokban. Akkor visszaült a kocsiba és a Fő-utcába hajtatott, az apja házához. Itt is követni lehetett majdnem minden lépését és cselekedetét. Első útja a házmesterhez vezetett, akitől afelől kérdezősködött, hogy mi ujság a házban, hogy vannak a lakók, rendben megy-e minden. Aztán megdícsérte a házmesteréket a tisztaságért, amit a lépcsőházban és az udvaron tapasztalt, s váratlanul kétezer korona ajándékot adott nekik azzal a megjegyzéssel, hogy ő hosszú időre külföldre utazik és tovább is ilyen szépen vigyázzanak a házra. Akkor a házmesternével felkísértette magát boldogult szülei lakásába, s útközben, a lépcsőn megkérdezte, hogy minden rendesen úgy van-e még a lakásban, ahogy legutóbbi ittléte alkalmával volt. De nem ment be azonnal a lakásba. A házmesternének azt mondta, hogy csak nyissa ki és várjon, ő egy kicsit bemegy az irodába doktor -613- Vadász Imréhez. Vadász Imrénél egy negyedóráig időzött. A kérdezősködésre azt mondta, hogy egészen jól érzi magát, s aziránt érdeklődött, hogy Kubényi Sándort szabadlábra bocsátották-e. Mikor megtudta, hogy igen, azt mondta: „na ennek nagyon örülök.“ Akkor elővette azt a borítékot, amelyben Vadász Imre annak idején elvitte neki az értékpapirjai és a telke eladásából származott összeget, kivette belőle az ezresbankókat, s megolvasta. Aztán a csomóból elvett hármat és ezt visszatette a zsebébe. A többit pontosan két részre osztotta és megbízta Vadász Imrét, hogy az egyik felét, hatvanháromezer koronát, még ma délután küldje el Gubás Jánosnénak, a kövér Julinak, azzal, hogy ő ezt hozományul adja a lányának, Mariskának. Vadász Imre azt mondja, hogy ő erre, az összeg szokatlan nagysága miatt megjegyzést akart tenni, de aztán meggondolta magát és nem szólt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy összeggel a fiatal Aradi a lány vőlegényét akarja megfizetni. Vadász Imre biztosra vette, hogy a fiatal Aradi anyává tette Mariskát és gazdag urak szokása szerint most nagy hozománnyal segíti abban, hogy férjhezmenjen valaki máshoz. Az összeg másik felét, tehát szintén hatvanháromezer koronát pénzeslevélben kellett Vadásznak feladnia, ugyancsak még aznap délután, a következő címre: „Mademoiselle Mariska Bárány-Brenner, Moscou, Russie“ – és itt odaadott Vadász Imrének egy cédulát, amelyre orosz betűkkel fel volt írva egy utca neve. A pénzeslevélbe, intézkedése szerint csupán egy cédula volt a pénz mellé teendő, s ezen a cédulán ez a szöveg legyen: „Hatvanháromezer korona -614- ajándék Brenner-Bárány Mariska számára, küldi dr. Aradi Andor úr megbízásából dr. Vadász Imre ügyvédi irodája.“ Ezt szintén feltűnőnek találta Vadász Imre, de nem tartotta illendőnek, hogy erre nézve bármiféle megjegyzést is tegyen. Mikor ezek után Vadász Imre a ház kezelésére és a befolyt házbérekre vonatkozó beszélgetést akart vele kezdeni, ezt elhárította, azt mondván, hogy ez majd ráér akkor, ha ő Párisból visszaérkezik. De megkérte Vadász Imrét, hogy szanatóriumi számláját a napokban fizesse ki ebből az összegből, és doktor Veress főorvosnak adjon hatezer korona külön tiszteletdíjat. Megjegyezte, hogy ezt azért nem adja át ő személyesen neki, mert doktor Veress tőle ezt nem fogadná el. Az orvos, már a multkor, mikor elsőízben kezelte a szanatóriumban, egyezer korona külön tiszteletdíjat sokallott, és valóságos kínlódásba került ezt az összeget elfogadtatni vele. Ezek után azt mondta Vadász Imrének, hogy most bemegy egy kicsit a lakásba szétnézni, és kéri Vadász Imrét, hogy az irodából való távozásakor szóljon be érte, ő fiákerrel van itt és szívesen átviszi őt Pestre. Ekkor átment a lakásba, ahol a házmesternével együtt végigjárt a szobákon, majd hosszasan nézett ki az ebédlő ablakán az utcára. Innen boldogult apja dolgozószobájába ment és leült a könyvtárszekrény elé egy fotelbe. Akkor a házmesterné kiment az előszobába, hogy ott várjon addig, amíg hívják, vagy amíg a fiatal gazda elmegy. Ez sokáig időzött egyedül az öreg Aradi szobájában; még akkor is ott volt, mikor Vadász Imre az irodából jövet bement hozzá a lakásba. Vadász őt az íróasztalnál -615- találta, amint a Pallas-Lexikon Simor-kódex-Tea-rózsa kötetében olvasott. Arra a kérdésre, hogy mit olvas, azt felelte, hogy sirályokat látott a Lánchídnál, és most tudta csak meg, a lexikonból, hogy ezek valóban sirályok lehettek, ő eddig azt hitte, hogy sirályok csak a tengeren vannak. Csudálkozott, hogy hazánkban nem is egy, de tizenöt sirályfajta él és megjegyezte, hogy milyen szép neveik vannak a sirályoknak: rablósirály, ezüstsirály, törpesirály, angolsirály, és a legszebb: a kacagó sirály, pedig ez az, amit a tudomány közönséges sirálynak nevez. Ugyanekkor azt mondta, hogy milyen különös az, hogy ha az ember a lexikonban egy szót keres, lapozás-közben mindig egy csomó más szót is végigolvas, mert senki sem elég erős ahhoz, hogy mindent mellőzve csak éppen a keresett szó iránt érdeklődjék. Igy ő most a Sirály-t keresve megtalálta az angol Sir szót és megtanulta belőle, hogy az angol ember, ha valakit Sir-nek címez, elhagyhatja a megszólított vezetéknevét, de a keresztnevét soha. És gúnyolódva hívta fel Vadász Imre figyelmét a Sírás címszóra, amely rögtön a Sirályfélék után következik, s amelynél a lexikon azt mondja, hogy „a sírás nem gáncsolandó addig, amíg a tragikus célnak megfelel“, majd ezt: „a sírás magában véve, ha érdemes tárgyaknak szól, megkönnyít és felemel“. Vadász Imre ama megjegyzésére, hogy ez valóban így van, nem felelt semmit. Ezután együtt lementek a fiákerhez és ő megkérdezte, hogy hová vigye Vadász Imrét. Mikor ez egy lipótkörúti vendéglő címét mondta, odairányította a kocsist. Mikor a kocsi a Margithídon haladt át, dícsérte a szép estét -616- és felhívta Vadász figyelmét arra, hogy nyugaton még tűzzel-szegett felhők látszanak, de az égbolt másik része már éjszakásan sötét. A hídról lenézett és azt mondta, hogy a Duna olyan, mint egy fekete tükör, és a parton látszó sok kis lámpafényre mutatva ezt mondta: „nézze ezt az ezer kis gyertyát.“ Vadász Imre a Lipótkörúton leszállt és ama kérdésre, hogy a pénzeket elküldte-e, igennel felelt. Azóta Vadász Imre nem látta.

A szanatóriumba fáradtan érkezett meg, azonnal levetkőzött, az ágyába feküdt és oda kérte a vacsoráját. Megint keveset evett és ápolónőjének arra a kérdésére, hogy hogy’ mulatott a kiránduláson, egykedvűen azt felelte, hogy: „sehogy“. Vacsora után azt mondta Jolánnak, hogy talán már holnap elhagyja a szanatóriumot, s azt a háromezer koronát, amit otthon a bankó-csomóból levett, neki adta. Jolán kezet akart neki csókolni nagy megindultságában, s mikor hozzáhajolt, Aradi megfogta a fejét, s amit eddig soha sem tett, megcsókolta az arcát, s azután a száját, hosszasan, de tisztességesen, minden mohóság nélkül. Tizenegy órakor bement a szobájába doktor Veress. Akkor elgondolkozva feküdt hanyatt az ágyon, s arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát a kocsikázás után, azt felelte, hogy fáradt. Veress doktor megkérdezte tőle, hogy hol járt. Erre pontosan és őszintén felelt, azt mondta, hogy a Várban volt és gyönyörködött a szép kilátásban, mert mielőtt külföldre utazik, el akart búcsúzni Pesttől, ahol annyit szenvedett. Azt mondta, hogy a Várhegyről lenézve keresgélte, de csak nagyon nehezen találta meg azokat az utcákat, ahol sokat járt azelőtt, -617- ahol nők után leskelődött, ahol szerelmes-korában izgatottan várt vagy nézegetett. Kereste azokat a házakat, amelyekben boldog és boldogtalan volt, de ezek közül egyet sem talált meg, mert valami őszi párázás borult a városra, széthúzódott fölötte valami áttetszően elnyúló ködfelhő, ami por és füst is lehetett, de valószínűleg az őszi alkonyat párája volt, bár ő inkább azt hiszi, hogy szélcsendes időben a napközben felvert könnyű por képezi ezt a vöröslő-fénylő alkonyati fátyolt a háztető-rengeteg fölött, amelyből csak a tornyok és kupolák emelkednek ki a tisztább levegőbe. Felhívta a főorvos figyelmét az alkonyatkor kigyulladó fényreklámokra, amelyek a budai hegyről nézve csodálatos fényvonalakat rajzolnak a háztetőkre, és megjegyezte, hogy milyen különös, sugaras beosztást adnak a város látképének az estefelé felgyulladó gázlámpák, mert a budai magasságból csak amaz utcák lámpasorai látszanak, amelyek a tekintet sugarába esnek, mintha minden utca csak kifelé vezetne a városból és más utca nem is volna. Doktor Veress ama megjegyzésére, hogy reméli: ma ezek után jól fog aludni, idegesen felelt, s azt mondta, hogy egyáltalán nem fog aludni, mert bár a friss levegő, amelytől elszokott, elbágyasztotta, de a világban való szétnézés és különösen az elhúnyt szülei lakásában való hosszasabb időzés annyira felizgatta, hogy semmi reménye nincs még csak arra sem, hogy ma egyáltalán lehúnyja a szemét. Bizonyos türelmetlenséggel, amit az okozhatott, hogy ilyen kéréseit állandóan megtagadták, morfiumot, vagy más hatékony altatószert kért. Ezt doktor Veress -618- határozottan megtagadta, s újra figyelmeztette arra, hogy nagy depressziója, lelkének demoralizált erőtlensége nagyrészt attól származik, hogy az utóbbi időben az altatóporokkal, főként a veronállal csúnyául visszaélt. Ismét a gyomortájra és a lábszárakra alkalmazandó priznic-borogatásokat ajánlotta neki altatóporok helyett. Erre előbb néma dacossággal reagált, de aztán felsóhajtva mondta, hogy ha mást nem enged meg a főorvos, nem bánja, pólyálják be ezekbe a vizesrongyokba. Veress doktor felügyelete mellett alkalmazta rá a nedves borogatást Gergyó Jolán, sőt Veress főorvos segített is a flanel felcsavarásánál. Aztán a főorvos szokása szerint azt mondta neki, hogy „megyek Csipkerózsa-várkastélyt csinálni a szanatóriumból“ – ami rendes éjszakai injekcióskörútjára vonatkozott, s egyszerű kézfogással búcsúzva tőle, kiment a szobájából.

Hajnali négy órakor Gergyó Jolánt, mint mondja, csöngetéssel költötte fel egy beteg, aki ugyanazon a folyosón feküdt, mint Aradi. Mikor az ápolónő ettől a betegtől kijött és a szobája felé ment a folyosón, Aradi ajtaja alatt, a hasadékon világosságot látott. Szívességből és érdeklődésből óvatosan benyitott Aradi szobájába, s látta, hogy Aradi nyugodtan alszik, hanyattfekve az ágyában. Akkor lábujjhegyen az ágy felé közeledett, hogy eloltsa az éjjeli szekrényen égő villanylámpát, amelyet, úgy vélte, égve felejtett az álommal küzdő és végre mégis elaludt beteg. Mikor az ágyhoz ért, ijedten látta, hogy vérfolt van Aradi fehér hálóingén, a melle balfelén. Ugyanekkor nagyon megrémült, mert Aradinak a fehér paplanon nyugvó -619- kezében meglátott egy kis revolvert, s akkor észrevette a revolvert markoló kéz feltűnő sárgaságát. Föléje hajolt, de Aradi akkor már nem lélekzett, s az arca, amelyet az ápolónő első ijedtségében megérintett, már egészen hideg volt. Azonnal leszaladt a földszintre és felköltötte doktor Veress főorvost, aki papucsban és hálóingben szaladt fel a lépcsőn az emeletre. Rögtön megállapította, hogy a beteg egy-két órával ezelőtt azzal a kis revolverrel szivenlőtte magát, valóságos anatómiai pontossággal. A szívét telibe találta, s valószínű, hogy abban a szempillantásban halt meg, amikor a golyó keresztülment a szívén. A főorvos izgatottan rántotta le róla a fehér paplant, a beteg lábai már hidegek voltak, csak a priznic-borogatás nedves vászna volt még meleg, ahogy álomra-kötözötten, elnyúlva feküdt ott a főorvos szerint meglepően lesoványodott és most egészen halavány, jól ápolt és tiszta, nem izmos, de szépen formázott hideg fiatal teste. Az ápolónő megfigyelése szerint a főorvos rendkívül izgatott volt, mikor a halált jelentő jeleket kereste és megtalálta Aradi testén, s azután leült az ágy mellé és hosszan hallgatott, úgy hogy az ápolónőnek kellett őt tiszteletteljesen figyelmeztetni a további teendőkre. Doktor Veress főorvos ezt a hosszas töprengését azzal magyarázta meg, hogy eszébe jutott az a kérés, amit a beteg tizenegy órakor hozzá intézett, mikor morfiumot, vagy más erősen ható altatószert kért tőle. Nyilatkozata szerint orvosi lelkiismerete teljesen nyugodt volt, amiért az erős altatószert megtagadta, ez vitathatatlanul kötelessége volt. De emberi lelkiismeretét végtelenül bántotta az a gondolat, -620- hogy ha brutális altatót adott volna neki, akkor nem követhette volna el azt, amit elkövetett. Arra a vigasztaló megjegyzésre, hogy a beteg akkor ezt más alkalommal követte volna el, előbb némán tagadó fejmozdulattal felelt, aztán azt mondta, hogy ez nem idő és elhatározás, hanem pillanatnyi ötlet és alkalom kérdése, és hogy a megakadályozott öngyilkosság néha, sőt igen gyakran, sőt a legtöbb esetben végleg elmarad. Arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett az, hogy a revolver pukkanását senki nem hallotta, azt felelte a főorvos, hogy az ápolónők szobái a hosszú folyosó legvégében vannak, Aradi Andor szomszédai pedig újon operált és morfium-befecskendezéssel elaltatott betegek voltak. Egyébként is a revolver, amellyel szívébe lőtt, oly kicsiny kaliberű volt, hogy minden valószínűség szerint kicsit pukkant, pláne úgy, ahogy Aradi sütötte el: egészen erősen a mellére szorítva, amit a golyó behatolási helyének ismert jellegzetes formája bizonyít. Veress doktor, miután a köteles intézkedéseket megtette, a kora reggeli órákban ismét felment Aradi szobájába, és megilletődötten, hosszan időzött ott. Elbeszélése szerint Aradi Andor nem-változott arccal feküdt a fehér ágyon, sőt vonásain határozottan a nyugvás és a derű kifejezése volt látható. Doktor Veressre azt a hatást tette, mint a nagy fáradalom után elgyengülten nyugvó ifjú. Nem volt olyan, mintha aludnék, hanem inkább olyan, mintha lehúnyt szemmel ébren pihenne. Tökéletesen hasonlított a sebészi osztály ama betegeihez, akik súlyos operáció után vértelenül-elbágyadva -621- lecsukott szemmel, elsárgultan és elgyötörten nyugosznak ágyukon, ahová visszafektették őket.

Rácz Miklós körülbelül egy félévvel ezelőtt olvasta Saint-Simon emlékiratait, s ez a könyv oly mély hatással volt rá, hogy azóta naplót vezetett, amelybe minden őszinteséggel, amelyre képes volt, napról-napra beleírta az élete és a gondolkozása eseményeit. Fiatal barátja ez utolsó napjának a történetét ebben a hosszú fejezetben így írta le. Nagyon rövid, s hirtelen véget ért, önmagával való belső küzdelem után hozzáírta azt is, hogy egy részlet különös erővel és mélyebben rendítette meg, mint maga a nap története. Ez az volt, hogy a kétszáztizenhatos fiákeres, Bauer kocsis vallomása szerint Aradi Andor, miután Vadász Imrét a lipótkörúti vendéglőnél letette, a kocsisnak azt mondta, hogy hajtson Andrássy-út negyvenharmadik szám alá, ahol az ő, a Rácz Miklós lapjának a szerkesztősége volt. Mikor a kocsis az Andrássy-út negyvenharmadik számú háza előtt megállította a lovakat, sokáig várt, de Aradi Andor nem szállt ki a kocsiból, hanem hosszas hallgatás után ezt mondta a kocsisnak: „Különben… csak menjen a szanatóriumba, vissza, ahonnan jöttünk.“

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ANDOR ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

55	„Pfuj	„Pfuj“
135	megának	magának
303	rajtafelejtettte	rajtafelejtette
459	szajához	szájához
576	és Jolán	És Jolán
576	akkor valami	Akkor valami
607	„Velem kezdesz?	„Velem kezdesz?“

ANDOR

ELSŐ RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

MÁSODIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

HARMADIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.