KÜLFÖLDI REGÉNYÍRÓK

KÜLFÖLDI
REGÉNYÍRÓK

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

WALDEMAR BONSELS

EMBEREK ÚTJA

EGY CSAVARGÓ JEGYZETEIBŐL

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

-5-

Életünk valamelyik napján fölkeresnek bennünket ifjúságunk alakjai, egyik a másik után, mindenik a maga idejében és beszélnek velünk a halottak is. De nem csak lelkileg, amikor elvonulva visszagondolunk a multra, hanem gyakran testileg is, személyesen és rendszerint azok, akik nem csak közel állottak hozzánk, hanem akik döntő befolyással voltak az életünkre. Röpke létünk e jelenségét ám mondja, aki akarja, véletlennek, szeretetünk sejtő szelleme lelkünk legmélyén fölismeri a dolgok értelmének csodálatos és egyszersmind egyszerű összefüggését és a véletlenben való hitet elnyomja a fény, amelyet jól megértett végzetünk képe sugároz ki.

Ez alakok visszatérésének mélyebb jelentősége az, hogy figyelmeztetéssel szolgálnak nekünk. Életünk valamelyik régen elmult idejéből föltámadó utolsó figyelmeztetés ez, fölrázza a visszaemlékezést és életre kelti emlékezésünket, úgy, hogy kénytelenek vagyunk kutatni és összehasonlítani, amíg föl nem ismerjük, hogy testi életünk megtett útjának mi volt az értéke a lelkünk útjára. Hogy sülyedtünk-e vagy emelkedtünk, gazdagabbak vagy szegényebbek lettünk-e és hogy pályánk egyenes volt-e vagy pedig végzetes és veszedelmes kanyarodókon haladt. Mert a magunk növekedését vagy a magunk elsatnyulását örömet szerző vagy kegyetlen világossággal gyakran azokon az embereken mérjük meg, akik valaha közel állottak hozzánk -6- és akik most hosszú távollét után hirtelen életük új mezében állnak elénk.

Mindez azóta jutott az eszembe, mióta kalandos fiatal napjaim régi társára új viszonyok közt akadtam rá és megismertem a történetét, amely maradandó hatással volt rám. Ennek a különös embernek Szent volt a neve, de én akkor Szemesnek neveztem, mert ő maga megszokván így kivánta és mert valódi neve nagyon is szokatlan ellentétben lett volna jellemével és élete módjával. Azok közé a mindig akadályokba ütköző természetek közé tartozott, akik állandóan sokat kivánó követelésekkel töltik el napjaikat, akik mindig csak bíráló kicsinyléssel szemlélnek mindent, ami nem az ő kedvük szerint való és nem az ő tulajdonuk, de még sincs meg az erejük, hogy sokszor követelődzésig fokozódó kivánságaikat sajátmagukban és másokkal szemben kielégítsék. Így aztán a bírálatnak és gyengeségnek, az elégedetlenségnek és fönhéjázásnak keveréke születik meg bennük és habár bizonyára egyikünknek lelke sem mentes teljesen ettől a meghasonlástól, mégis különbség van abban, vajjon ez a belső ellentét előre visz-e bennünket és fölemel, vagy pedig elrontja tiszta élvezeteinket és csak önámítással engedi tovább élni kínosan megteremtett életkedvünket. Társam nem értett ahhoz, hogy balsorsáért magában keresse a hibát; gúnyolódó fönhéjázása akkor először éreztette velem, hogy lelkünk háztartása sok aránytalanságának mélyebb oka az, hogy nincs elég nagy véleményünk az emberekről. Ezzel még nem jár szükségképpen az, hogy magunkat megalázzuk vagy kevésre értékeljük, sőt inkább fölemelő elégtételünkre szolgál az, hogy nem vagyunk hitványak, sem tökéletlenek.

Akkoriban sok egyeben kívül erről is beszéltem vele, de kinevetett és erre alapos okot adhatott neki bizonyítgatásom ügyetlensége. A helyzetem -7- sem volt olyan, hogy súlyt adhatott volna szavaimnak, mert a cipőm nem kevésbbé volt rongyos, a kabátom nem kevésbbé kopott, mint az övé és a nagyváros homályosságából mindketten világosabb helyre vágyódtunk, hogy valamiféle tevékenységünk jutalmául újra nyugodtan alhassunk és gondtalanul ehessünk.

Egy nagy kereskedőváros kikötőjében találkoztunk egy hirdetőtábla előtt, amely állásokat kinált. Zsebredugott kézzel egyideig oldalról figyelt engem. Mindketten érdektelenséget színleltünk, mintha valami elszegényedett ismerősünk számára keresnénk helyet. De amikor elfordultam, így szólt hozzám:

– Munkát keressz? Mit tudsz csinálni? Mi vagy?

– Nem tudom, – feleltem, – annak még csak ezután kell kiderűlnie.

– Nálam megfordítva áll a dolog, – mondta komolyan és szkeptikusan, – én tudom, hogy mire vagyok képes és mi vagyok, de úgylátszik, ez sohasem fog kiderűlni.

Ez, mint egyáltalán egész viselkedése, tetszett nekem. Határtalanúl tiszteltem akkor és tisztelem még ma is bizonyos embereknek ezt a le nem bírható biztosságát, akik mintha sohasem engednének önérzetükből és bár jól tudom, hogy ezt gyakran csakis lényük korlátoltságának és minden akadállyal szemben való szerencsés vakságuknak köszönhetik, a pillanatnyi hatás mégis megmarad. Az ilyen embereknek az a képtelensége, hogy magukban valami hibát gyaníthassanak, valamely gyakorlati kérdés szegényes korlátai közt gyakran bizalmat és erőt ad gyors elhatározásra, aminthogy a világ folyásában egyáltalán gyakran sokkal többet ér és többet nyom az ügyességgel összekötött fogyatékosság, mint az ügyetlenséggel párosuló kiválóság. -8-

Leballagtunk együtt a kikötőhöz, a vízhez levivő kőlépcsők egyikén a napra ültünk és fiatalos büszkeségünk tartózkodásával létünk nyomorúságáról beszélgettünk. Emellett eleinte mindketten arra törekedtünk, hogy csak annyit valljunk be, amennyi amúgy is fölismerhető volt. Kölcsönösen biztos elhelyezkedést igértünk egymásnak, csak jussunk egyszer ismét igazunk és rendeltetésünk útjára. Csodáltam szomszédom meg nem ostromolható komolyságát:

– Szólíts csak Szemesnek; mindig így hittak. Van még pénzed?

Akkora összeget mondtam, mekkorát a viszonyoknak megfelelően mondani észszerűnek tartottam. Ebben az időben már éppen elégszer voltam szorult helyzetben, ami megtanított arra, hogy könnyelmű hangulatom túláradása ellen, ha józan pillanatok megengedik, védekeznem kell. Látni akarta a pénzt. Milyen nyugodtan és tárgyilagosan tudta kimondani a bizalmatlanság és megkivánás ez arcátlan kérését. Ilyen dolgokban már a durvaságig keményítette meg szívét az utca ridegsége. Megmutattam a pénzt és ő kiszámolta a kőre. Mosolygásomat futólagos, hűvös tekintettel vette tudomásul és félig lecsukta szempilláit, mintha azon gondolkodnék, mi ezen a mosolyogni való és hogyan lehetséges az, hogy valaki nem tudja méltányolni a pénz és a helyzet komolyságát.

– Te bizonyára előkelő származású vagy, vagy pedig…? – kérdezte.

Buzgalommal tagadtam származásomat és mert nem értette meg, hogy miért teszem, ravaszul ezt mondta:

– Hát akkor van valami a rovásodon!

Ezt annál kevésbbé cáfoltam, mert nagyon szerettem volna, ha valami ilyes dologgal állhattam volna elő, ezzel mégis csak nőtt volna a tekintélyem -9- ismerősöm előtt. De nem is kérdezte, hogy miről van szó. A pénzt egyébként hiánytalanúl visszakaptam, miután előbb rázókurát állott ki a markában. Úgy látszott, hogy felőlem biztosságban tudja magát.

– Hazudsz, – mondta barátságosan, – te nem pincében születtél.

– Honnan tudhatott? – kérdeztem, – talán padlásszobában.

– Ott éppen nem. A kezeden látom, a kézen minden meglátszik. Sokkal többet fáradoztam azon, hogy az enyémből valamit csináljak, semhogy ne tudjam, hogy olyan kézzel, aminő a tied, születni kell. A mosás nem használ. Ha megtisztítom a körmömet, olyan mintha lúgban főztem volna ki a mancsomat; a formától függ minden, érted? Ha a te kezed piszkos, még mindig jobb, mint az enyém megmosva. Téged nem fogad fel senki, mert senkisem hiszi, hogy kivánhat tőled valamit. Az alárendelt állásoknál a magunkfajta emberekben először mindig azt nézik az urak, hogy a szolgálnitudás a vérünkben legyen; ez alighanem így van rendjén, később én sem csinálom másképpen. Mindenki a maga helyén. Te azonban jobban teszed, ha valami lány után veted magadat. Ezt is megpróbáltam, de nem nekemvaló, mert én nem csak élni akarok, egyszerűen egyik napról a másikra élni, hanem el is akarok érni valamit. Bizonyára tudod, hogy fölfelé csak egyedül mehet az ember. Mért nem maradtál ott, ahol voltál?

Kérdéséből és beszélgetésünk további folyamából ráeszméltem arra, hogy amit otthagytam, annak értékesebbnek kellett lennie, mint ahogyan eddig hittem, világossá lett előttem, hogy amit magam mögött hagytam, amit nekem nyújtottak, itt sokkal nagyobb értékű volt, mint társamnak akár legutolsó célja. Gond fogott el és szerfölött rosszúl éreztem magamat. A szomszédom legkedvesebb -10- témájához jutott el, amelynek gondolatai teljesen lekötöttek.

– Hol szereztem a műveltségemet? – Ismételte meg egyik kérdésemet. – Persze, ez föltünik neked. Egyideig ujságot hordtam ki, három hónapig, azután folyóiratokat, amelyeket csak a legjobb házakban tartanak. Ezekben az élet minden helyzetének megfelelő anyagot találsz a művelődésre, a lélek táplálékot kap mindenfelől, élccel vagy oktatással, szórakoztatással vagy illusztrációkkal, de főként kedéllyel és a legfinomabb hangon. Bizony barátom, a legelőkelőbb lépcsőkön ültem és művelődtem, vörös futószőnyegen, rézrudak közt, míg, mert senki sem kapta meg jókor a folyóiratokat, elkergettek állásomból. Akkor ugyanegy időben nyolc vagy tíz folytatásokban megjelenő regényt olvastam, anélkül hogy csak egyszer is összecseréltem volna a személyeket. Pedig minden második férfi hadnagy és minden harmadik hölgy grófnő volt. Sajnos, elcsábíttattam magamat arra, hogy egyes füzetekből kivágjam azt, ami nekem megtetszett, hogy otthon alaposabban olvashassam át. Ez nem volt az előfizetők kedvére és panaszok érkeztek a könyvkereskedésembe. Rájöttek a csinyemre és kilöktek, ahelyett hogy olyan állást adtak volna, amely ismereteimnek és értékemnek megfelel. Amit ott a könyvvezető, a vén szamár elvégzett, én akár százszor is elvégeztem volna. Megmondtam ezt a főnökömnek és hozzáfűztem, hogy a fele annak a fizetésnek, amit az az ember kap, segítene rajtam; de a főnök csak azt kérdezte, hol van a kalapom. Ilyenek az emberek.

Az emberekről táplált véleményét megtoldottam az enyimével, amely megerősítette, amit megerősítve akart látni. Lehetetlen volt, hogy ellentmondjak neki és hitem szerint nem csak azért, mert a meggyőzés lehetősége csekélynek tetszett, -11- hanem mert nem akartam befolyásolni azt a képet, amelyet személye és nézetei adtak. Azon voltam, hogy ne zavarjak és önző kiméletességemért később hamisságot hánytak a szememre. Szemes azok közé az emberek közé tartozott, akik ellenmondást nem tűrhetnek, de titokban mindenütt gyanítják és akik sohasem mulasztják el, hogy később gyöngeségnek vagy alattomosságnak magyarázzák ezt, ha valaki tekintettel van az érzékenységükre.

Az előttünk levő kikötő kicsiny és nagyobb gőzhajói a szűk területhez képest látszólag nagyon is nagy sietséggel hasították a zavaros vizet, alig volt előttünk egyetlen nyugodt területecske, amelyen nyoma ne lett volna ennek az izgatott hajszának. Vakító déli nap terült el a hangos, tarka képen, a fehér fény zavartalan égi pompájában csillogott a zavaros ár kicsiny, szerény hullámaiban és szívemet betöltötte mozgalmas léte vidámságával, de egyszersmind szememre és érzékeimre éber fáradságot és álmos jóérzést bocsátott, aminőt csak az ifjúság ismer, amelynek minden fáradsága mentes még az ürességtől és a boszankodástól.

Társam a szemlélődő déli órában mereven és mélyen elfoglalva gondolataival a távolba nézett. Figyelemmel vizsgáltam napbarnított, sovány arcát az okos szemmel, amely egyszerre szemtelenül és jóindulatúan, felsőbbségesen és tanácstalanúl tovább nézni. Szőke haja rövidre volt nyírva és a fekete kemény kalap, nagyon is bő, poros és kopott, szabadon hagyta a homlokot egészen a hajig és mintha csak a fülön nyugodott volna, amely szinte megsértve és túlságos buzgalommal eltörekedett a fejről. A vaskos, vörös kéz csodálatos ellentétben volt a szemmel és a homlokkal, amelyek kétségtelenül nem voltak bizonyos előkelőség hiányában, sőt amelyek pillanatokra határozottan csinosaknak -12- látszottak. De a fül, ez a fül… Szeretném a szüleidet látni, gondoltam.

– Menjünk enni, – mondta egyszerre Szemes és fölkelt, mintha ezt már régen elhatároztuk volna. Helyre és előre igazította a kalapját, de ez ismét visszacsúszott régi helyzetébe, gyorsan és biztosan mintha jogában támadták volna meg.

Szemes törzsvendéglőjében egy öreg tengeri medve szolgált ki bennünket, sült halat és burgonyát, sört és végül pálinkát adott. Ebéd után Szemes, miután előbb pénzt kért tőlem, egy pillanatra távozott a sötét helyiségből, de nemsokára visszatért és egy marék cigarettát hozott, amelyet a maga módján osztott szét úgy, hogy szétterígette az asztalra.

– Ennek mára elégnek kell lennie, – mondta és lefeküdt a fapadra, – be kell osztanunk a pénzünket.

Mindjárt el is aludt és a gazda velem fizettette ki a szerény számlát. Minden összevissza alig egy márkába került, mire beláttam, hogy Szemesnek igaza volt, amikor olyan asztalhoz ült le velem, amelynek hasznos jólellátottságát az ő tapasztaltságának köszönhettem.

A helyiség csaknem üres volt és a délutáni nap fénysávot vetett az ablakdeszkára, amelyen vastag sörösüvegben egy aranyhal, különböző nagyságú nagytömegű légy és ugyancsak üvegben egy vitorláshajó mintája húzodott meg. A gazda odaült mellém, fogótlan csészében tejeskávé maradékot hozott, amit elém tolt és beszélgetni kezdett, amibe nem tudtam belemelegedni. Végre azt mondta:

– Te nem az uton csinálod meg a szerencsédet.

– Az én helyemen sem sikerült megcsinálnom, – feleltem, – hát itt kell megpróbálnom.

– Itt? Itt nincs út. Én már elhagytam az utat, -13- a tengeren vitt át. Ez a ház az enyém. Hogyan kerültél Szemeshez?

Elbeszéltem.

– Vele tarthatsz, – mondta a gazda, – meg lehet benne bízni, szerényen csinálja a dolgot és tanulhatsz tőle. Belőle még lesz valami. De te? Maga bizonyára elvárja, hogy magázzam?

Tiltakoztam, de sokkal udvariasabban és körülményesebben, semhogy meg ne erősítettem volna véleményében. Elnézően mosolygott.

– Csak rajta, fiam, a világon végre is mindenki számára akad hely; de meg ne csalatkozzál. Ti mindig azt hiszitek, hogy ha az első emeleten hajótörést szenvedtetek, a földszinten jobban boldogultok. De aki alulról jön, sokkal könyebben megvetheti a lábát valamivel följebb, mint megfordítva. A tandíj, amit az utca követel, sokkal nagyobb, a jó kabáton kívül mindig magával visz egy darab bőrt is és az ilyen sebhely nem gyógyul be. Nálam mindig sokan jönnek össze, mert még senkit sem nyúztam meg és akiből kinézem a fegyházat, annak nálam kívül tágasabb. Te még csak tinó vagy, de vigyázz, hogy ökör ne legyen belőled.

Ilyenek vagytok ti, gondoltam magamban, ha félkézzel jót tesztek velünk, a másikkal megaláztok. Mit tudtok ti az ifjúság ama vágyáról, amely le akar dönteni minden korlátot, hogy újjá építse a világot! De én, keservesen fölrázva éreztem, hogy ennek az embernek igaza volt ott, ahol a tapasztalata uralkodott és ahol a házát felépítette, igaza volt neki miként Szemesnek is és minden hozzája hasonlónak, akihez a szükségben vonzódtam, de akihez mégsem tartoztam. De mély hatást tettek reám, mert erőseknek és életrevalóknak tartottam őket, magamat ellenben gyöngének és az ő világuk volt szorongatott lelkemnek első élettapasztalata, ez adott kóstolót a nagy folyam árjából. -14- E hatalmi körnek terjedelmét és jelentőségét még nem tudtam megítélni, de vaskos, szilárd alkotása megfélemlített. Nagyjában véve talán csak az volt a hibám, hogy még nem tudtam senkit és semmit megvetni, mert ez a képesség korán rendszerint csak elvetemedett lelkekben jelentkezik.

Amikor Szemes felébredt, lementünk a vitorlások kikötőjébe.

– Veled lehet barátkozni, – mondta nyugodtan, amikor megtudta, hogy a számlát kifizettem.

Vörös füle biztatólag világított.

Dicsértem tapasztalatait és azt, hogy a viszonyokat olyan jól ismeri.

– Ne fáradj, – szólt, – hiszen már mondtam, hogy veled lehet barátkozni.

Amikor arról kezdtem beszélni, hogy munkát szeretnék keresni, megállott és gondterhesen szemlélte az utca életét.

– Akkor nem szabad a kikötőhöz mennünk, mert ott akadhat munka. Minek is akarsz már most dolgozni, amikor még annyi pénzed van, amennyi, ha rám bízod magadat, mindkettőnknek elegendő egy hétre? Később majd szerzek neked valamit, ha akarod, a tengeren túl is.

Arra az ellenvetésemre, hogy nem szívesen várok addig, amíg bajban leszek, ezt felelte:

– Én most csak akkor dolgoznám, ha másként nem tudnék magamon segíteni. Mit használ neked az a munka, amelyhez itt vagy ott hozzájutsz, de csak ügyetlenül és rövig ideig végezheted? Föltartóztat, visszavet és miatta talán elmulasztod a jó alkalmat, amikor rendeltetésed helyére juthatsz. De ha azután az igazi helyre kerültél, akkor persze jó, ha kitartsz, jól megfogod a dolgot és fölkapaszkodsz. De így… nem, inkább beszélgetek veled és megmutatom, mi mindent lehet csinálni. Legelőször a ruhádról kell beszélnünk.

Nekem nem ez volt a véleményem, de nem is -15- mondtam ellent új pajtásomnak. Azért amit még elveszthettem, nem volt érdemes vele ellenkezni, de Szemes modora és faragatlansága, cudar reményteljessége és bizonyos élősdisége kiváncsivá tett. Tapasztalatokat is reméltem, amelyeknek értékét kétségbe is vontam és kerestem is, jövőm olyan sötétnek tűnt föl előttem, mint valami áthatolhatatlan ködös éjjel.

– Bemenne-e valaki facipőben a szalonba, ahol függönyök és a tapétán képek lógnak? – kérdezte Szemes és végigmustrált. – Nem. Hát miért jársz te a mocskos helyeken papirosgallérral és kézelővel? Mit látok? Mellényt látok, nyakkendőt, nikkelláncot, sőt valószinűleg zsebkendőd és órád is van. Nézz meg engem: sipka, a nyakamon kendő, kabát, bársonynadrág, őv. Neked, te jó Isten, valószinűleg nadrágtartód is van! Aki engem lát, gondolja: ez tisztában van a helyzetével, tudja hogyan viselkedjék, ott mozog, ahová való és odavaló, ahol mozog. Több nem kell, a többi majd elválik.

– De miért vagy magad is az utcán, ha azt hiszed, hogy ész és képesség dolgában nincs párod?

Egyre jobban bosszantott ez a biztossága, amely csak ott vált be, ahol beszélnie kellett róla.

– Ne kérdezz ilyen ostobát, – felelte nyugodtan, – talán még az emberek együgyüségeért is felelős legyek? És hogy tartod a kezedet a zsebedben? A kezet hátulról kell a zsebbe tolni, úgy hogy a kabát csücske előre álljon a kar alatt. Megfordítva hamisan van. Aki hátranyomja a kabátját, amikor zsebre teszi a kezét, arról száz méterre megérezni a fűtött szobát vagy a biztos jövedelmet. Mi így csináljuk, ide nézz, a kabátnak hátul feszülnie kell, mint valami ővnek, ez jó formát és meleget ad; így biztosan halad az ember és előre jut, de ahogyan te hátra lógatod a frakkodat, arról -16- mindenki az első pillantásra látja, hogy a legközelebbi sarkig sem jutsz el.

Haragom most már elröpült és nevetnem kellett. Semmi sem volt meggyőzőbb, mint ez a bölcsesség és egyszersmind semmi sem látszott ily kevéssé fontosnak. Szemes mint mindig, komoly maradt és kiváncsian és kétkedve nézett reám. «No, hiszen majd meglátjuk», nyugtatta meg magát; úgy látszott, hogy nem sokat várt tőlem.

Ismerettségünk ötödik napján elfogyott a pénzem; be kell vallanom, hogy magam voltam ennek az oka, mert Szemes amennyire takarékosságra figyelmeztetett, azzal együtt éppen annyira akaratlanul is arra unszolt, hogy az ő magabizalmáért megkockáztassam utolsó garasaimat. Talán valami kiváncsiságféle is közrejátszott, hogy megtudhassam, mit fog tovább csinálni és mert közösségünk utolsó óráiban pökhendi felsőbbségétől sokat szenvedtem, alighanem jó adag káröröm is, hogy erejét fogytán lássam majd, mikor az én pénzem elfogy. Már a második éjjelt töltötte kényelmesen az én fekvőhelyemen, hordta ruhám egy részét és titokban megkísérelte, hogy leszoktasson a dohányzásról. A két első jelenséget meglehetősen higgadtan fogadtam, de az utolsó véget vetett a türelmemnek. Ha az embernek nincs miből élnie, mi tartja benne a lelket, ha nem a dohány? A pénz, elismerem, nem igazi mértéke a barátságnak, de hiába, meg van az a különös tulajdonsága, hogy főként akkor választ el két embert egymástól, amikor nincs meg, de az a pajtás, aki nem osztja meg becsületesen utolsó dohányát, mindig rossz társ a bajban.

Szemes este fáradtan és átázva jött hozzám, az idő megfordult és az északi kikötővárosokban az esős napok pénz és élelem nélkül sokkal nyomasztóbbak, mint bárhol másutt. A tenger, amely máskor mintha tettekkel és kincsekkel teli derűs -17- távolságokba nyújtott volna kedves kilátást, most mint elfeledett pálya szürke kietlenben szomorú és nyomasztó és a szárazföldre visszaszolgáló út mintha el lenne falazva és nem lenne semmi értelme. A tengeri városok szemükkel mind a tengerre néznek és a tengerre visznek; aki hosszabb időt töltött a tengeren, annak a szárazföld mozdulatlan korlátoltságába visszaszolgáló út gyáva menekülésnek tünik föl és egyszersmind az ár ellen való fáradságos úszásnak.

Szemes gúnyosan nézett rám, amikor erről beszéltem neki.

– Bogaras vagy, – mondta. – Hol van itt egyáltalán a tenger? Lenn a sörpalotában egy tizesért egy itcét kaphatunk és ingyenhangversenyt. Volna még valami pénzed? Ott ismerősökkel találkozom, az ember összeköttetéseket szerez; holnapra akkor majd csak akad valami.

– Nincs több pénzem.

– És holnap?

– Majd te segítsz.

– Én? – kérdezte Szemes meglepetve, azután hallgatott és gondolkodott. Mégis csak eszébe juthatott, hogy az a visszautasítás, amely kérdésében rejlett, nagyon is éles ellentétben volt a nekem tett sok igérgetéssel.

– Jól van, – mondta megfontolva és leült az ágyra.

A szomszédos helyiségben egy kis gyerek kiabált és a finom élethangocska állhatatos panaszkodásába szomorúan és szakadozottan kapcsolódott bele egy vigasztaló női hang. Szemes fölkelt:

– Hát ide hallgass, írsz majd az anyádnak vagy inkább én – csak hallgasd végig, mit akarok mondani – én fogom megírni, hogy megbetegedtél és pénz meg segítség nélkül fekszel. Akkor majd kapunk pénzt, vagy pedig nem ismerem az anyákat. -18-

– Nem ismered az anyákat, – feleltem, – ha csak azt tudod róluk, hogy ki lehet őket használni.

E szavaimra egykedvűnek tetette magát, anélkül, hogy tovább sürgette volna indítványa megvalósítását, de mégis éreztem, hogy szavaim szíven találták. Tanácstalanul ballagtunk ki a homályos estbe, éhezve és fagyoskodva. Késő éjjel, amikor öreg tengeri medvéjének helyiségében kegyelemből szállást és hitelbe groggot kaptunk, mintha egészen új témába fogna, hirtelen így szólt:

– Mindig a legnagyobb tisztelettel viseltettem anyám iránt, ameddig élt, nem szöktem el volna tőle, mint te!

– Engem is tisztelsz? – kérdeztem.

– Ezt éppen nem mondhatom, – felelte habozva, kiváncsian arra, hová akarok kilyukadni.

– Akkor semmi sem fog megakadályozni abban, hogy tőlem megszökjél.

– Nem, – mondta fontoskodva, anélkül, hogy egészen értené, mit gondoltam, – nem hagylak magadra.

*

Másnap reggel napkeltekor elhagytam a várost. Nyolc napig úton voltam, de hamarosan alkalmazást kaptam egy kerekes gőzösön, amely Korsörön át Kopenhágába ment. Szemest nem láttam többé, míg végre csaknem tizenöt évi távollét után körülbelül egy évvel ezelőtt ismét találkoztam vele és így most elbeszélem alakja e csodálatos megujhódását, ami nemcsak ama régi napokat keltette életre emlékezetemben, hanem a legkülönösebb változással szolgált, amelyet emberen valaha láttam.

Nem hiszem ugyan, hogy az ember, bármiképpen alakul a sorsa és bármily eltérően nyilvánult meg a természete ilyen vagy amolyan környezetben, jó vagy rossz viszonyok közt, valaha is alapjában -19- megváltoznék. És ebben az összehasonlításban nem annyira a két megjelenés közt levő különbség köti le gondolataimat, mind inkább az a törekvés, hogy az első képben a másodiknak vonásait keressem és megfordítva. Az a tapasztalás, hogy az életviszonyok még jó és nemes tulajdonságokat is háttérbe szoríthatnak, éppen annyira foglalkoztatott, mint a kérdés, vajjon egyetlen öntudatos akarás meg tudja-e változtatni az ember külső vagy belső énjét. Ilyen esetben kétségtelenül inkább ingatag, gyöngébb és kevésbbé határozott természetű emberek azok, akiknek jó sorsa vagy fájdalma csak fölfogásuk eltolódásától függ, mert minden nagyszabású lélek nem változékonyságával, hanem kitartásával, nem valamely szíves véleményváltoztatással, hanem makacs állhatatossággal intézi sorsát.

Egy meleg őszi napon egy előhegység erdőborította magaslatán jártam. A város közelében az út jobb és bal oldalán szórványosan házak kezdtek föltünedezni, nem éppen városi kuriák, nem is parasztházak, hanem a kisvárosi jólét és a falusi használhatóság olyan keverékei, aminők csaknem minden vidéki város környékén láthatók. Nem mondhatom éppen, hogy az a házacska, amely előtt megállottam, különösen vonzott volna, de egész elhelyezésében, fölépítésében és kertecskéjében volt valami a szerény életöröm ama félre nem ismerhető jellegéből, amellyel sok tárgy, mintha csak tulajdonosának lelkét árulná el, meg tud bennünket fogni. Nálam kétségtelenül valami önkínzó kiváncsiság is járult ehhez, amely nem mentes bizonyos ártatlan irigységtől, amellyel a nyugodt és békés élet e biztos helyeit néha vizsgálgatni szoktam. Eközben olykor gúnyolódó elégtételt és szabadságomon való gonosz boldogságfélét tudok érezni. Sohasem fog megszünni kiváncsi bámulatom azok iránt az emberek iránt, akik azt hiszik, -20- hogy lelküknek tett engedmény nélkül teremtettek maguknak biztosított földi helyzetet.

Néhány fenyő zárta még el a szabad kilátást az előkertre és éppen el akartam hagyni biztos figyelőhelyemet, hogy folytassam utamat, amikor egy kerti házacska mögül, amely valami melegházféle lehetett, egy embert láttam kilépni, aki hosszú pipával félig fölemelt kezében, sétálgatni kezdett a ház előtt levő kavicsos úton. Önkéntelen buvóhelyemhez közeledett, hátat fordított és megint visszasétált.

De már ezt meg kellett néznem. Nagyon is sok megelégedettség volt ebben az ide-odajárásban, könnyen meggörbített kezében mérsékelt, jámbor taktusban mozgott a pipa és a széles vállak közt kissé ferdén tartott fej egyenesen jólétről prédikált. Sőt azt lehetett hinni, hogy ennek az embernek titkos élvezetet szerez maga a járás is, amely kemény és egyszersmind békés volt.

Bevallom, nekem nem tetszett ez a látvány. Mindig, még a legbizalmasabb együttlétben is és különösen fiatal korban siralmas látvány, ha önként értetődő kis dolgokkal fitogtatja valaki az életörömét. Nemes szív ezt sohasem fogja eltűrni. De ebben az örömben volt valami megfontoltság is és a sétáló ember homloka és szeme körül rezignáció ült, amely nem szűntette ugyan meg, de enyhítette viselkedésének kicsinyességét és elnézésre bírta a szemlélőt.

Mikor a megelégedett sétáló harmadszor fordult felém az arcával, amelyet nagy barna szakáll körített, hirtelen nagy kikötő vizét, keskeny és magas házakkal teli utcát láttam emlékezetem messziségében. A haragosan izgatott vizen a nap csillogott és összevissza szólítgatták egymást a gőzhajók kürtjei; és még mielőtt tisztába jöttem azzal, hogy mi köze annak a látványnak a mostanihoz, láttam, hogy a régi kép föltünése ahhoz a két nagy vörös -21- fülhöz fűződött, mely itt sétált előttem a napon és így tudtam meg, hogy ez az ember Szemes volt.

Zabolátlan vidámság fogott el olyan rohamosan, hogy szinte szégyeltem magamat és erőszakot kellett magamon elkövetnem, hogy ki ne nevessem a méltóságteljes háztulajdonost. Vigasztalan jelenség, hogy érzékeny és egyszersmind temperamentumos emberek mennyire hajlanak az elhirtelenkedésre, sőt tapintatlanságra; fölteszik, hogy mindenki olyan lelkiállapotban van, mint ők és meglepetést keltenek, visszautasításban van részük ott, ahol rokonérzést várnak. Az átlaglélek rendszerint úgy van megalkotva, hogy rendezett középszerűséggel szemléli a világot és minden eltérést ettől többnyire és az első pillanatban csak magasabbra vagy mélyebbre hangolt megzavarásként érez.

Szenes mindjárt megismert, amint a kerti úton eléje álltam.

– Te vagy? Ó te! Hát megint találkozunk! Ezt sohasem hittem volna, és hozzá még itt, itt a szárazon.

Szemmelláthatóan zavarban volt és hangosan és kissé hadarva beszélt. Úgy éreztem, mintha azon iparkodnék, hogy egyszerre mondhasson el nekem mindent, ami távollétünk hosszú ideje alatt mozgatta és vezette. Amellett egészen világosan látható volt, hogy bűnösnek tudja magát, ami eleinte csaknem meghatott és ami komikus ellentétben volt nagyon méltóságos és erősen kidomborodó polgári megjelenésével.

– Hát így van… Hogy vagy? Te is… te is elértél valamit?

– Nem, – feleltem, – én még mindig ide-oda járok és ott maradok, ahol kedvem telik. Nekem nincs házam sehol.

– Olyan a külsőd, mintha régen úton volnál. – Tetőtől-talpig végigmért és úgy látszott, hogy -22- külsőm kínosan érinti. – De gyere be kérlek, légy üdvözölve házamban.

Mennyire megnyomta az utolsó szót!

– Tessék, tessék, – mondta buzgóan, a bejáratnál kissé meghajolt, azután maga ment be elsőnek a házba.

Akkor az utcán biztosabban léptél föl, gondoltam.

Úgy láttam, hogy küzködik magával, voltaképpen milyen álláspontot kell velem szemben elfoglalnia és mintha nem tudta volna eldönteni, vajjon régi utcai pajtása viszontlátásának e különös helyzetében őt éri-e nagyobb tisztesség vagy engem. Szembetűnően ingadozott a büszkeség közt, hogy a hazátlan idegent a maga tűzhelyénél fogadhatja és a kivánság közt, hogy észrevehető szerénységgel kettős értéket adhasson a szememben mindannak, amit szerzett.

A tornácon különös alkotmány állott, amelyről zergebakagancsok nyúltak szét mindenfelé és Szemes rá akarta akasztani köpenyemet erre az ilyen célra a legmegfelelőbben berendezett készülékre, de nem volt köpenyem. «Vagy úgy…» mondta, de megnyugodott, mert figyelemre méltattam zergebakakasztófáját.

– Csinos darab, – mondtam.

– És hasznos, hasznos, – kiáltotta vidáman.

Úgy látszott, hogy kezdjük egymást megérteni. A lakószoba, amelybe vezetett, nem volt kedvesség híján, bár berendezéséből csekély ízlésre és kicsinyes gondosság túltengésére lehetett következtetni. A zöldes tompa világítás, amelyet az ablakok előtt emelkedő magas fenyőfafal terjesztett, a biztosság jóleső látszatát keltette. Egy másik ablak szép nyílt kilátást nyújtott a hegyláncra és előterére, amely a nappali fény ezüstjében csillogott.

– Jó dolgod van itt, – mondtam. -23-

Valamit kellett mondanom, mert Szemes láthatólag egyre elfogultabb lett és meglepetésemre most először vettem észre, hogy szégyenli kedvező helyzetét, mintha ez igazságtalanság volna velem szemben. Szinte egészen határozottan láttam, hogy nem csalódom ebben a föltevésemben és azért így szóltam:

– Távollétem hosszú ideje alatt mindig meglehetősen jó sorom volt. Nincs ugyan biztosított otthonom, aminőt te szereztél magadnak, de helyette nagy világot láttam. Bizonyára te sem első kapásra rendezted ennyire az életedet, akkoriban még nem integetett nekünk a nyugalom.

A mult e fölemlítése mintha megtörte volna a fagyosságát.

– Hja, akkor… – mondta lassan Szemes, – ama napok, az azt követő évek és a ma közt sok élmény van! Mindent elmondok neked, – folytatta hirtelenül új buzgalommal, – éppen neked, hiszen te megérted, mert akkor ismerted multam és helyzetemet; mostani életem emberei nem ismerik és semmi sem csábít, hogy velük erről beszéljek, mert csak akkor ismerik és értik meg az emberek az utcát, ha életük egy részét ott töltötték. Én börtönben ültem…

Hirtelen elhallgatott és körülnézett a szobában, mintha attól félne, hogy valami hallgatódzó megzavarja. Úgy látszott, hogy hirtelen visszatér a múltba, egyik világból a másikba ugrik át és a kettőt nem tudja egymással összeegyeztetni. Azután azonban olyan határozott megkönnyebbüléssel nevetett föl, mintha évek óta kínok közt várta volna azt a napot, amelyen régi élete egyik társának megteheti ezt a vallomást.

De mielőtt beszélni kezdett, házigazdaként szorgoskodott és különböző figyelmességekben részesített. Az egyik sarokszekrényből szögletes üveget szedett elő és közben végigsimítgatta, valószínűleg -24- mert poros volt és ragyogó szemmel nézett rám, amikor két kis poharat tele töltött az üvegben levő folyadékkal.

– Fenyőpálinka, – mondá és várakozóan figyelt, miközben barátságosan unszolgatva biccentett.

Magakészítette fenyőpálinka volt. Már pedig én nem szeretem a fenyőpálinkát és különösen azt nem, amelyik otthon készült. Rendszerint nyomdászok vagy tűrhető viszonyok közt élő kisiparosok vagy hivatalnokcsaládok tagjai foglalkoznak ennek az italnak készítésével és ezek azután hajlandók is minden alkalommal kinálgatni. Ha meglátják a vendéget, hozzája sietnek, kényszerítik, hogy megízlelje otthon készült fenyőpálinkájukat és nagyon bőkezüeknek mutatkoznak, mert maguk már régen meggyőződtek arról, mily kellemetlen ízű a fenyőpálinka és mily ritkán sikerül.

Így Szemes sem nyúlt a poharához, de olyan válogatott kifejezésekkel dícsérte az italt, aminőket tőle sohasem hallottam. Zöldes volt a színe. Szivart is hozott, de megijedtem tőle, mert világosbarna és meglehetősen vékony volt; nehéz a hű jellemzése, mert nem szabad föltételezni, hogy mindenki ért a dohányhoz, de ez borzalmas szivar volt. A nemdohányzók szoktak ilyet kinálgatni, különösen ha vallásos érzelmű emberek és ajándékukkal ritka szabadelvűség nagylelkűsége kapcsolódik össze, nemcsak hogy megtűrik másoknál a gyűlölt bűnt, nem, a fölkínálással még jószívűeknek is mutatják magukat. De akaratlanul elérik azt, hogy rövid idő mulva a megajándékozott is bűnnek mondja a dohányzást.

Mialatt leírom az e pillanatokra való visszaemlékezést, a részletek elmondása önkéntelenül olyan hangot diktál, amely teljesen megfelel akkori hangulatomnak. A léleknek környezetével való kiegyenlítetlensége gyakran elégedetlenséget hagy hátra, amely haragban vagy ellenállhatatlan gúnyolódó -25- kedvben keres magának utat, mert észszerű módon nem lehet az összhangot megteremteni. Ha társalgásunk folyamán Szemes új helyzetét egykori helyzetével hasonlítottam össze, úgy éreztem, mintha tudtán kivül és belső akarás nélkül került volna úgy az egyikbe mint a másikba. De mégis titokzatosnak tűnt föl előttem, milyen alapon történt meg ez a különös átváltozás. Elbeszélése előtt nem ismertem még Szemest annyira, hogy csak úgy egyszerűen meg tudtam volna érteni, hogy neki és a hozzája hasonló embereknek sokkal kevésbbé tisztult a fölfogásuk a dolgokról, semhogy minden lelkiismeretfurdalás nélkül ne tudnának beleilleszkedni minden helyzetbe, amelyet az élet útján a sors fölajánl nekik. Ha évekkel előbb Szemesben az utca lelkiismeretes élősdisége tolakodott elém, most mint elősködő lelkiismeretes embert ismertem meg, akit életének új változata mindenre rávett, de semmiről meg nem győzőtt. A társadalom megveti vagy megbünteti azt az embert, aki az utca bizonytalanságába téved, de elismeréssel van az iránt, aki a társadalmi korlátok biztossága közé téved és mindkét esetben a helyzet megvizsgálása nélkül itél. Az emberi természetet vizsgálva azonban mindkét lépés éppen úgy lehet ésszerű mint ésszerütlen és egyformán eléri a büntetés mindkét tévedőt, ha természetes rendeltetésétől távolodik el.

Mialatt Szemes mindenféle zavaros dologgal hozakodott elő, körülnéztem a szobában és az ott lévő tárgyak úgy hatottak rám, mint történetének illusztrációi, mint dekorativ képei valami rajzolónak, aki gondos tanulmányozással kikutatta és biztossággal fölismerte ennek az embernek a lényét. Előttem a békazöld tapétától elütően magaslott fenhéjázó háta egy pamlagnak, amely fénylő, sötétbarna fából készült és amelynek cifraságaiban diadalt ült a természeti törvények megcsufolása. -26- A díszítményeket fölfelé rendszertelenül összevissza rovátkolt lécre erősített és kis csatornácskákkal átszelt golyók zárták le, amelyek a világgömböt jelképezték különböző egyenlítőkkel és csak annyiban voltak bájosak, amennyiben szilárd elhelyezésükkel megcsalták azt a reménykedésemet, hogy bárcsak legurulnának. Jobbra és balra pöffeszkedően két ívelt díszítmény terpeszkedett, csigaalakjuk volt és az alvó polip karjaira emlékeztettek. Közöttük merev tulipánok virágos csoportja volt elhelyezve, amelyek négyesével más-másfelé fordultak és úgy fényezésükkel, mint faragásukkal csodálatot keltettek. Az összbenyomás sokfélesége azonban nem merűlt ki a teremtő természet gazdagságának ez utánzásában, hanem alkalom nyílt arra is, hogy ezek mellett az esztetikaiaknak tervezett élvezetek mellett még gyakorlati szükségleteket is ki lehessen elégiteni, mert úgy a faragott tulipánok közt, mint a világgömbök mellett fülkék és kis szegélyek díszelegtek vagy hely volt hagyva arra, hogy mindenféle használati vagy szükségleti tárgyat oda lehessen állítani vagy állandóan ott lehessen tartani. Mindezt kellőképpen kihasználta egy gondos kéz, mert sokféle tárgyat vettem észre, így egy japán vázát, egy bibliát, egy agyagból készült disznót, amelyet a hátán levő barátságos nyílás takarékpénztárnak jelzett, egy pávatollat és egy pipát Luther Márton színes képével. A többi tárgyra már nem emlékszem, különben is nagyobbára papirbokréták mögé voltak elrejtve, még csak egy időjósló házikóról tudok, parafatetővel és két vidám tarka alakkal, amelyek mozgó deszkácskán tengely körül tudtak forogni.

A szoba többi bútora hozzáillett ehhez a pamlaghoz és stílusához. Nem akarom mind leírni, mert a legtöbb ember tudja, hogy a polgári társaság e részének otthona földíszítésére nézve mily különösen sokoldalú és egyáltalán nem megállapodott -27- kivánságai vannak. Bármily csekély személyes vonatkozásban volt is Szemes szobájának a részleteivel, mégis észrevettem határozott örömét a külsőségeken, ami minden gondolat fényét kioltja, mint a langyos zápor a hamúban levő szikrácskát, de lényének megváltozását még e jelenségnél is világosabban mutatták azok a célzások, amelyeket életének lefolyására tett. Mialatt beszélt, puhán és lassan dörzsölgette nagy vörös kezét és ha olyan részlethez ért, amelyet fontosnak tartott, lélektelen meghittséggel nézett reám. A legbosszantóbb azonban az a felsőbbség volt, amelyet egyre jobban mutatott és a melynek állandóan új tápot talált hallgatásomban, elfogultságomban, vagy poros ruhámban. Egyszer nyugtalanná lévén megdöbbenésem kifejezése következtében, amit az alkalomnál fogva, amikor megnyilvánult, nem magyarázhatott föltétlenül a maga előnyére, abbahagyta a beszédet, jó magasról a vállamra bocsátotta nagy kezét és elnéző figyelmeztetéssel így szólt:

– Sokan jönnek hozzám, hogy tanácsot kérjenek és így még ifjúságom tévedése is javára válik magamnak és másoknak. De csak ez juttatja olykor eszembe az akkori napokat; rossz, elveszett ember voltam.

– Most hát jó ember vagy? – kérdeztem kétségbeesetten nekiiramodva a vidámságnak, de olyan érzéssel, aminővel fülledt levegőjű szoba ablakát tépi föl az ember.

– Jó? – ismételte jelentőségteljesen és észrevehető szemrehányással a magam túlhevülése ellen. – Ki mondhatja magát jónak, régi cimbora?

Úgy tett, mintha magamról mondtam volna.

– Börtönben voltam, – folytatta mesterkélt megfontoltsággal és mintha az jutna az eszébe, hogy nekem még felvilágosítással tartozik, hozzáfűzte: – Egy napon azután egy tiszteletremétól ember jött a cellámba. Áldott legyen az emléke! -28- Én tudniillik lopást követtem el, olyat, amely kitudódott.

– Egy pap?

– Igen, – felelte Szemes határozottan és bátran vallva, – persze hogy pap volt. Nemcsak, hogy eljárt az érdekemben, úgy hogy büntetésem egy részét elengedték, hanem utat mutatott egészen új élethez és lehetővé tette belépésemet a művelt emberek közé. Most van feleségem és gyermekem, házacskám nagyobb kertecskével, pompás méhészetem, amely szépen hoz, biztosságom van és van mire támaszkodnom és mindig jókedvű vagyok, amióta tudom, hogy a helyes úton járok. Bevallom neked, hogy akkor eleinte abban a reménységben hallgattam meg azt a derék embert, hogy fölhasználhatom őt, színleg mindenben igazat adtam neki, úgy beszéltem és cselekedtem, ahogyan ő akarta és kivánta, titokban pedig kinevettem. De lassanként beláttam, milyen jó sora volt abban a világban, amelyért síkra szállott, milyen jól érezte magát benne és megértettem, hogy megvolt az igazi képzettsége, amellyel elérhet valamit az ember. Mindene, a nyakkendőtől a cipőig, egyszerű volt, de olyan rendes, olyan kifogástalan, megtudta becsülni mindennek az értékét, megértett és ápolt mindent, valóban, ő lebírta az élet veszedelmeit és győztesen került ki belőlük, mindig megelégedett volt.

Olykor még ma is azon gondolkodom, vajjon mi tartott vissza attól, hogy ott hagyjam Szemest, önkínzó kiváncsiság volt, különösségeknek némileg gyanús élvezete és bizonyára végzetes vonzalom, hogy ott maradjak, ahol minden elnézéssel szemben megvetésem vert gyökeret és tapasztalataim kertjében kövér gyommá fejlődött. Tudom, hogy Szemesben annál kevesebb örömöm telt, minél tovább voltam vele együtt, sőt szenvedtem miatta, de nagyon csábított, hogy szabadjára engedjem, -29- elkeseredett útálattal élveztem őt és mint valami édeskés italt, amely anélkül hogy ártalmas lenne, rosszullétet okoz és ezt a növekedő rosszullétemet egyre nagyobb elégtétellel láttam. Iránta való jogos ellenérzésemnek egyetlen bizonyítéka volt ez, amellyel habár csupán magamnak, szolgálhattam?

– Nem néznénk meg a méhecskéket? – kérdezte egyszerre csak Szemes, végigsimogatta szakállát és fölkelt. Ringatódzó léptekkel végigmérte a szobát. – Azoktól is tanulhatsz, – folytatta, – szorgalmas, élénk népség, amely rendet tart a maga módján, ha az ember a segítségére van és útba irányítja. Csaknem ötven erős családom van, negyvennyolc, hogy az igazat mondjam.

Hej, ha nekem csak egyetlenegy volna, gondoltam.

És mialatt a ház mögött levő rét szűk útjain haladtunk, tiszta kavicson piciny kerítések közt, amelyek a fűnek nem engedték meg, hogy tovább terjeszkedjék, mint ameddig szabad, az embernek pedig, hogy a fűre lépjen, a hatalmas, veszedelmes életre gondoltam. Az életre, rohanó árjaival és halált rejtegető szakadékaival, szédítő magaslataival, amelyeknek kápráztató fényessége, míg a lelket gyönyörködteti, elveszi az ember szemének világát, az életre, tengereivel és tüzeivel, viharával és pompás napjával. Inkább fojtom a lelkemet szégyenbe és megaláztatásba, semhogy a te világod árnyéka elsötétítse, inkább kínszenvedés közt meggyalázom és utolsó csepp véremmel bűnben pocsékolom el.

– Tü, tü, tü, mondogatta Szemes lágyan és gyöngéden és kényelmesen mozgatva ujjait, a levegőből valamit magához csalogatott. De csalogatásának nem volt eredménye.

– Hát ez micsoda? – kérdeztem, készen arra, hogy megfojtsam. -30-

– Engem nagyon jól ismernek a méhecskéim, – oktatott ki jóakaróm, akin meglátszott, hogy a legteljesebben élvezi a jólétét, – de te, maradj hátra és vigyázz! Csak a minap vettem el tőlük mézet, az igaz, hogy mértékkel és jól vigyázva arra, mennyire van még szükségük maguknak az állatkáknak, de nekünk embereknek ezt nem egyhamar felejtik el és bosszujokat gyakran nem azon töltik ki, aki a mézüket elvette. Sokat sem szabad azonban nekik meghagyni, különben ellustulnak a fickók és a készből élnek.

E fölismerése jogosultságától elkápráztatva, hangosan és hosszasan nevetett. Ekkor egyébiránt föltűnt nekem, hogy a nadrágja nagyon rövid volt, de mégis le volt eresztve a cipőjéig. Ezáltal a nadrág fenekének gömbölyüsége valamivel mélyebbre esett, mint ahol a kigömbölyödés tekintélyes megteremtője volt és ez az eltolódás Szemes apró lépteivel együtt annyira korlátozta mozgó vagy pihenő alakját, hogy mély szánalommal lettem volna iránta, ha minden részvétet, még ezt a fajtájút is, el nem riasztotta volna az, hogy megelégülést érez, azon is, ami szánnivaló.

Félrehajtott fejjel szemlélte számokkal ellátott, egyenlő alakú és egyforma nagyságú kaptárainak tekintélyes sorát. Eközben meggörbített mutatóujjával gyöngéden, vagy harmincszor és meglehetősen gyorsan az orrát dörzsölgette. Végre kényeskedő óvatossággal hátulról kinyitotta az egyik kaptárt és kis üvegablakon át megmutatta a belsejét és mialatt mindenfélét beszélt nagyszerű édességről és a derék népecske élénk serénykedéséről, egy pillanatra föltárult szemem előtt és gondolataimban a méhek államának csodája és valami okból dühös lettem.

Künn a napfényben a méhek nyári hangja zúgott, a kaptárok közt levő egyik kis nyíláson a zöld tájékot, tágas messzeségben a hegyek havas -31- csúcsait és az ezüstös kék ég egy darabját láttam csillogni.

– Nem igaz? – kérdezte Szemes, – nem igaz?

Egy mézszállító ládikával babrálgatott, szinte büntetendő áhitattal ismerve minden szerszám hasznosságát. A pléhedényt védő zsinórok és pálcikák olyan gondosan voltak megőrizve és összefűzve, mint ahogyan az öreg anyóka a kotyvalékát őrzi, minden mozdulata, amellyel valamely szerszámot használt, mintha lágyan és barátságosan ezt hirdette volna: mégis csak szép dolog, hogy nekünk embereknek van ollócskánk, kalapácskánk, tartós zsinórunk, szakszerűen megkötött csomócskánk vagy hurkocskánk és végre pompás póstánk, amelyhez biztos út visz és amely mindent becsületesen elszállít rendeltetésének helyére.

De miként a dolgok külsején való ez az aljas kedvtelés alapjában nem csak siralmas, hanem esztelen is, éppen úgy rendetlenség és hanyagság mellett mindenütt a legkinosabb pontosságot láttam, szorgos tisztaságot piszok és elhanyagoltság mellett, olyan volt mindez egymás mellett, mint a fényesre tisztított kilincs a görbe, megrothadt ajtón, vagy mint az ő dédelgetett teste a lecsúszott nadrágban.

A korlátolt eszű uralkodó önelégült biztosságával beszélt a méhek hasznosságáról, amelyeknek családait korholta vagy dícsérte aszerint, hogy mennyit hordanak és hirtelen ismét fölismertem benne az utca régi Szemesét. Még mindig irigység és megalázás beszélt belőle, bármily fontoskodva hangoztatta és mutogatta az ellenkezőjét.

Az életnek ama javait, melyeket egykor, évekkel ezelőtt mutatott és buzgalommal ajánlott nekem, éppen úgy lopta és jogtalanul voltak a birtokában, mint azok, melyeket ma mondott a magáénak. És annál buzgóbban ajánlotta nekem, minél -32- inkább el akarta hitetni, hogy valóban a birtokában vannak. Nem lopta meg ma éppen úgy a kispolgári társaságot, mint ahogyan akkor az utcát lopta meg? Még mindig másokat dolgoztatott a maga javára és minden lényt, minden tárgyat a fölhasználhatósága szerint értékelt. Nem azon a gyarló módon uralkodott a méhein, amely félreismeri alattvalóinak szabadságát és amit elértek, a maga érdemének tartotta? Ahogyan egykor szabadságának a fogságban való elvesztésével bosszulta meg magát rajta alantos utcai gazsága, úgy ma új fogságban bűnhődött, amért viszonya életének jelenségeihez gazul sekélyes volt, megakadt a dolgok külsőségén, mint a pókhálóban a rovar, amely szabadnak tartja magát, mert lebeg és csak azért nem zuhan le, mert megakadt.

Rohamos sietséggel távoztam, nem hallottam semmi kivánságát és semmi búcsúszavát. Lábam alatt a kavics mintha meggyötört kötelességérzetében csikorgott volna, a kertiajtó szigorúan és céljamegszabottan csörömpölt. De künn szél fútt a hegyekről és gondolatomban és lelkemben javaim legcsekélyebbje mérhetetlen gazdagságnak tűnt fel, nemes nevet adtam a nyomorúságnak és a föltörekvő est harmatában és égi aranyában mintha az emberek fájdalma csillogott volna.

Emlékszem a tölgyekre, alattuk a régi úttal, amelyen nemzedékek jártak nemzedékek után, a fehér házra a sík gyep mögött, amely zöld szőnyegként terűlt el a külső lépcső előtt és a virágzó rózsákra. A tölgyek árnyéka lecsalt az országút poros szalagjáról, bárha estére járt az idő és nem volt már meleg. -33- «Itt menj», mondta egy belső hang és semmi sem akadályozott meg abban, hogy szót fogadjak. Föltekintettem a tölgyek koronájára és a fákkal beszélgettem. Kis idő mulva a tölgyágak kúsza zöldje körül, mint fátyol mögül halvány női arc, kibukkant a világos házfal egy darabja és az esti szellő felém hozta a rózsák illatát. Női hang nagyon bensőséges és szomorú éneke hallatszott. Még sütött a nap…

A sűrű parkot magas kőfal vette körül, amelyet az időjárás szürkévé tett és megrepesztett, de csak kivül, alapjában azonban szilárdan és megingathatatlanul állott és a kerti bokrok zöld és virágos felhője áttolakodott a peremén. Láttam aranyesőt és jázmint, a bodza fehér tányérját is és vadrózsát. A kaput jobbról és balról két oszlop támogatta, amelyeken régi és szürke kőgolyók pihentek, mint rég elmult időkből itt maradt két deres fej. A vaskapu borostyán- és tölgylevelek művészileg megkovácsolt fonadékait mutatta, amelyek erősen és tetszetősen kapaszkodtak egymásba és a kilátás, amelyet a házra és előterére nyújtott, elbájolt, ment valami jótett. A lenyugvó nap ott kacérkodott az ablakok magas üvegében, amelyek egyszerűek voltak és nagyok és teljes összhangban a fehér üvegajtóval és a csak kevéssé lejtős palatetővel. Növelte e lakóhely tekintélyességét a házon magasan túlnyúló fák koronáinak kerete. Ez adott neki igazán jó külsőt, mert csak akkor van meg az összhang a természet és a beléje illesztett emberi mű közt, ha a fák túlmagaslanak a házon, amely köztük áll és csak akkor sugárzik ki valamely telepből a biztosság érzete, amely magához vonz és azt a bizonyosságot kelti bennünk, hogy embereknek ad otthont.

Ekkor újra hallatszott az ének és nem tudtam megkülönböztetni, hegedűt hallok-e vagy női hangot. Megállottam, egy kapu fakerítésén át messzire -34- beláttam a parkba és a ház oldalán gyepes téren, magas jávorfák alatt ümneplőbe öltözött jókedvű emberek kedves asztali társaságát láttam. Boros poharakkal és finom edénnyel volt az asztal megterítve és bőségének, gazdagságának és élvezetének csillogó képe körül jókedvűen, tetszésük szerint csoportosultak a vendégek itt széken, ott hintaszéken, távolabb állva vagy a füvön pihenve. Kissé messzebb viruló juniusi rózsa bokra előtt fehérruhás leány állott az esti világításban és hegedűlt. Ruhája egyszerű volt és csaknem minden ránc nélkül, úgy, hogy fényözönként hatott, amely a rózsaágról szakadt alá, hogy itt lenn a zenétől elvarázsolt földbe sülyedjen.

A szívem szárnyat kapott és boldogságtól reszketett. Nem tudtam ezeknek az embereknek egyikét sem külön vizsgálni vagy bírálgatni, az egész jelenség nyügözött le mint valami kép, amelyen a mester szeretete boldogító nyárnak adott pompás alakot. Elfelejtettem életem szegénységét, el minden nyomorúságomat és forrásként buzogott föl lelkemben a remény. Határozottan tudom, hogy nem vagyok csöppet sem irigy és nem kivántam magamnak semmit a javakból, melyek megleptek, hanem hogy az emberi öröm fölvillanása nyügözött le. Gondolataimba elmélyedve nem vettem észre, hogy a kerítésen innen szűk ösvényen egy ember közeledett és nagyon megijedtem, mikor hirtelen ezekkel a leereszkedő szavakkal szólított meg:

– No mesterlegény, mit gondolsz azokról az emberekről, ők a boldogok, vagy te vagy-e az?

A kérdező viselkedésén meglátszott, hogy már hosszabb idő óta figyelhetett engem és ezt következtettem kérdéséből is, amely tetszett nekem, mert elárulta, hogy arcomról le kellett olvasnia megindultságomat. Minden inkább mint friss és egészséges arca is megfogott, amelyen gondolatteljes -35- lemondás kifejezése ült. Kitünően volt öltözve, de kicsinyes pepecselés nélkül, kabátjának fekete posztója csodálatosan kifejezésteljesen és méltóságosan ütött el a bokrok zöld erdejétől, vakítóan fehér ingét a mellény szélével együtt nehéz aranylánc körítette és kezét nagy opállal díszített pompás gyűrű ékesítette.

Úgy látszott az idegen csodálta, hogy bár nem árultam el zavarodottságot, mégis habozok a felelettel, de sem elsietett válaszra, sem elfogultságra nem láttam okot. A látszólag kedvezőtlen helyzetet, amelyben vele szemben voltam, csak azért vállaltam, mert akartam és amit magamnak kivántam és kerestem, sokkal értékesebbnek tűnt föl nekem, mint az, ami az ő alakján elkápráztathatott volna. Nem hiszem ugyan, hogy ilyen bizonyosság mindig védelmet nyújt az elfogultság ellen, mert föllépésünk biztossága nem függ a külvilághoz való viszonyunktól, hanem csakis saját lelkünk rendjének és tisztaságának állapotát teremti meg, ami mindig változik. Ezért van az, hogy valamely helyzet ma erősnek és elszántnak talál, míg vele rokon vagy hozzája hasonló holnap teljesen tehetetlenül lep meg bennünket. Szabadon és könnyen verhetett tehát a szívem, mert nyugodtan és kitérve így válaszoltam:

– Ha igazán választ vár a kérdésére, akkor másképpen kell a kérdését föltennie.

– Te jó vagy, – felelte gyorsan, – igazán jó! Nézze meg az ember ezt a mesterlegényt. Tehát azt gondolod…

Közelebb lépett hozzám és a szemembe nézett. Úgy vettem észre, mintha anélkül, hogy valójában tudná, hálás nekem, mert ellenállásom kiragadta a magával való foglalkozásból.

– Hát hogyan kellene a kérdésemet föltennem?

– Nem szabad olyan vállveregetve kérdezned, – mondám. – Bárhol is tesznek föl ilyen kérdést, -36- a felelettel többnyire csak port hintenek a kérdező szemébe vagy pedig olyan választ kap, amely csak a kabátját és aranygyűrűs vállveregető kezét tiszteli.

Az idegen egy pillanatra hüvösen és várakozva nézett reám, azután gyorsan ezt kérdezte:

– Akarod ezt a gyűrűt?

És valóban lehúzta az ujjáról. Kinevettem és ezt mondtam:

– Milyen könnyű győzelmekhez lehetsz te hozzászokva.

Ezzel folytatni akartam utamat, de ő kinyitotta a kaput, utánam jött és kezét nyújtotta.

– Lépjen be, kérem. Ne menjen el most, amikor abban a tudatban hagyna magamra, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben.

Kezet szorítottunk és együtt a kertbe léptünk. Egy keskeny mellékúton, amelyet mint valami lugast, teljesen beborított a fák zöldje, pad állott, ahonnan anélkül, hogy bennünket látni lehetett volna, áttekinthettük a tágas pázsitot és az asztaltársaságot.

– Nem tudom, mi késztet arra, hogy az ön társaságát kérjem, – kezdte kis idő mulva megváltozott hangon a szomszédom. – Amily kevéssé gyaníthattam, hogy önben emberi társra találok, annyira kérem, engedje meg, hogy most csakis ennek tekinthessem. Bocsássa meg, ügyetlenül fejezem ki magamat, de talán megérzi, mit gondolok. Hadd bízzam egyidőre önben, az idegenben, ha már éppen az imént idegenül hagytam el azt, amiben bíztam. Ne tartson attól, hogy visszaélek önnel. Szava a szívem mélyén talált, igaz, könnyű győzelmekhez vagyok hozzászokva, de tudja meg, hogy életem vereségét gyászolom és könnyű győzelmeim boldogságát ugyanazzal az elhatározással dobtam el magamtól, mint amellyel előbb ezt a gyűrűt ajánlottam föl önnek. -37-

– Kivánom, hogy visszakapja, mint e gyűrűt.

– Ne haragudjék, de ezt a gyűrűt az ön tulajdonának tekintem.

– Ezzel azt akarja tudtomra adni, hogy nem tartja fontosnak, hogy a könnyű győzelmek ama boldogsága ismét visszatérjen önhöz.

Gondolatban helyeselte szavaimat, amelyekből mintha csak a hozzájárulást érezte volna ki, de nem a benne rejlő visszautasítást.

– Talán csodálkozik azon, – folytatta kis elgondolkozás után, – hogy olyan őszinte vagyok önnel szemben?

– Bizonyára ilyen szokott ön lenni ott, ahol nehézzé válik a győzelem.

Úgy látszott, hogy e feleletem nyugodt elviselésére némi erőt kellett vennie a lelkén, de barátságosan és lassan mégis ezt mondta:

– Nem kellene magát lebecsülnie.

Erre elhatároztam, hogy többé nem vértezem föl magamat e férfi ellen, mert fölismerni véltem, hogy szerencsétlen. Később megtudtam, hogy nem tévedtem. Szomszédom nyugodtan és elgondolkodva szemlélte az asztali társáságot, a derűlt kép világossága mint a fény magára vonta a szemét és tekintetem követte az övét. Hamar észrevettem, hogy az a leány, aki hegedűlt, nemcsak a társaságnak volt a középpontja, hanem szomszédom gondolatai is vele foglalkoztak. Megéreztem, hogy az aggodalom, a kétségbeesés és a magamegvetés közt való az a veszedelmes hányodás bántja, amely már gyakran sokkal többet árult el a lélek mélyéből, mint a legbecsületesebb akarat őszinte vallomása.

– Az ön külseje egyre annak elfeledésére csábít, hogy ön nem az, aminek látszik, Isten tudja, miféle okokból csavarog, maga különös ember. Amikor először megláttam, azt gondoltam, ez éppen jókor jön, irigysége meg fog vigasztalni, amikor odaátra néz, bízik annak a világban az értékében, -38- mellyel én torkig vagyok. Igaz, kicsinyes elégtétel, ha azzal nyugtatjuk meg magunkat, hogy egy koldust látunk vágyakozni az után, amit mi fájdalommal, undorral és csalódással eldobtunk, de némiképpen mégis kárpótolva érezzük magunkat, mert azt hisszük, hogy szabadságunkban áll a megvetés. Amikor azonban beszélni hallottam önt és megéreztem, hogy anélkül, hogy valaha is az öné lett volna, könnyű szívvel le tud mondani valamiről, aminek túlbecsülése engem megrontott, elhatároztam, hogy egészen más irányban használom föl önt. Gondoljon amit akar, de hagyjon beszélni. Odaát azt állítják, hogy egy «bizonyos dolog» hiányzik nekem. Tudja talán, mi az a «bizonyos dolog»? Becsülik jó tulajdonságaimat, de a «bizonyos dolog» hiányzik… a jó tulajdonságok egyáltalán nem fontosak.

Megértettem, hogy ezzel alapjában véve nem intézett hozzám kérdést, hanem állított valamit és hogy nem adhattam volna olyan választ, amelyet szomszédom már régen magától is ne tudott volna. Amikor e szavait mondta, gúnytól és elkeseredett tisztelettől valósággal eltorzult az arca. Ezt kérdeztem:

– Mióta ismeri ezt a leányt?

– Igen, – felelte, – igen, erről a leányról van szó.

A leány felé néztem, figyelmesen vizsgálgattam, mialatt szomszédom folytatta:

– Eljegyzését ünnepli ma azzal a férfival, akinek ősz fejét oldalról láthatja a lakáj mellett, aki éppen bort tölt az asztal végén. Ön éppen jókor jött ehhez az ünnephez és én, ha szabad így kifejeznem magamat, némiképpen megkésve, hogy megkiméljem önt és magamat olyan dolgok kínos részletezésétől, amelyeknek fejtegetésétől az érdekelt személy végeredményben csak az igen-t vagy a nem-et hallja ki. Engem nem hagytak kétségben -39- a «nem» határozottsága felől, de mert gyermekkorunk óta barátok voltunk, megtörtént, hogy megokolást követeltem, amelynek értelméről máig sem szerezhettem teljes biztosságot. Nézzen rám, ahogyan itt ülök ön mellett, minden megvan, a legfontosabb is, csak egy bizonyos dolog nincs meg, így szól az itélet. Ön érti, mit gondolhatnak az alatt a bizonyos dolog alatt?

– Ha választ kellene adnom, ismernem kellene a hölgyet.

– Ezt kivánom is. Engedje meg, hogy okaimat ne mondjam el. Megvan a bátorsága, hogy átjöjjön velem a társasághoz?

Ezt feleltem:

– Ahhoz nem kell bátorság, de én csak zavarni fogom a társaságot, senkinek sem lesz kedvére a látogatásom és a hölgyek és urak rossz néven fogják venni.

Nyugodtan mondtam ezt, de biztosságomnak egyszerre vége szakadt. Kisérőm várakozásteljesen és gonoszul mosolygott, de nem rajtam. Átmentünk a pázsitos téren, két farkaskutya bukkant föl és nekünk rohant, de vezetőm szavára azonnal megnyugodtak és hozzája csatlakoztak, velem pedig nem törődtek többé. Hát talán e háznak az ura, gondoltam és mindenre elszántam magamat, mert arról volt szó, hogy egy nagy sereg bámuló arc és kiváncsi szem elé állják. Egy inas néhány gyors lépéssel felénk tartott, valószinűleg, hogy átvegyen a gazdájától, de ótalmazóm a szeme pillantásával félreparancsolta, mire, akit a pillantás ért, mintha hirtelenül láthatatlan akadályt került volna ki és eloldalgott fönhéjázó és gőgös mosollyal, amelyben több megvetés volt, mint amekkorát akár olyan ember is mutathat, akinek joga van hozzá. Bár nem csekély izgalom fogott el, mégis pontosan emlékszem a most következett részletekre.

– Új vendéget hoztam ünnepünkre, – mondta -40- kisérőm meglehetősen kimérten és szimpatikus határozottsággal, amely annál inkább helyén volt, mert minden arcról kiváncsiságon és érdeklődésen kivül visszautasítást, sőt meglepetést és fölháborodást is le lehetett olvasni. Ezt annál érthetőbbnek kall találni, mert a ruha, amelyben beállítottam, föltünő ellentétbe sodort e finom társaság ismertető jeleivel. Nyitott vászonkabát volt rajtam, a nyakamon kendő, alatta szines ing, a nadrágomat őv tartotta, alsó széle, mint ahogyan az eresz jégcsapjai a földdel keresnek érintkezést, a cipőm porába lógott és a kalapomat egy falusi lelkésztől kaptam, aki már nem sokra becsülte, bár nagyon nagy volt. Magamvágta fűzfabot volt velem és oldalt a karom alatt egy darab vásznon a batyúm lógott. A vászon foltozott volt és a csomója a vállamon kuporgott mint valami nagy, szőrös poloska. Emlékszem, hogy már ahogyan a magány mindenféle ostobaságra veszi rá az embert, útközben párbeszédet folytattam vállam e lovagjával, az is lehet, hogy azért, mert egyszer amikor még nem szoktam volt meg, bogárnak hittem.

Kétségbeesésféle fogott el és ez adott nekem biztosságot. Azt gondoltam, hogy rosszabbul már nem állhatok, mint ahogyan most állok és anélkül, hogy következtetésemnek megokolást kerestem volna, föltettem, hogy tehát jobbra kell fordulnia mindennek. Az ősz szakállú öregebb úr, akiről a barátom azt mondta, hogy ő a vőlegény, hintaszékében kissé fölemelkedve, barátságos integetéssel a kezét nyújtotta, de szemlátomást nem is várta, hogy elfogadjam a kezét és helyet mutatott egy fehérlábú vörös plüss-széken.

– Foglaljon helyet fiatal ember, szivesen látjuk…

Haragos pillantással odaintett egy inast, aki ahelyett hogy engem a székhez vezetett volna, amit valószínüleg tennie kellett volna, odasietett a parancsolóhoz és alázatosan zsebre vágott egy -41- meglehetősen hangos «szamár» szót, azután csöndben eltávozott anélkül, hogy csak egy arcizma is megrándult volna.

Egy öreg hölgy mellett ültem le, aki fekete selyembe volt öltözve és a csipkék, fodrok és bodrok olyan rendkivüli gazdagsága lógott rajta, hogy mint a madár, szinte tollal borítottnak tűnt föl. Amikor leültem, alig észrevehetően félrehajolt és mosolyával a többiek mosolyát iparkodott elfogni. Nyilván bizalmatlan volt és zavarában ez a szerencsétlenség is érte, hogy társakat kereső feszélyezettségében jóakaróm szép barátnője mellé ült, akinek nyugodt arcáról lepattant a mosolya és elhalt, mint az ablaküvegbe ütődő pillangó, csak még sokkal gyorsabban. Fehér keztyűbe bújtatott hatalmas kéz poharat tolt elém és félig megtöltötte borral. Védelmezőmre pillantva ezt feleltem az öreg úrnak:

– Az úton találkoztunk és elfogadtam a meghívást, amellyel az ön családi ünnepének részese meglepett. Remélem, nem zavarok senkit azalatt, míg ezt a bort e nap boldogjainak boldogságára ürítem.

– Bravó! – mondta az öreg úr.

Ez a fölkiáltás teljesen visszaadta biztosságomat, de nem a benne rejlő elismerés okából. Azt gondoltam, hogy ha én lennék ily vidám társaság ura, sokkal szeretetreméltóbb házigazda lennék, az utca szegény csavargójával, akinek engem gondoltak, mindenekelőtt egyet éreztetnék, szabadságom fényét és örömét. Kiváltságos helyzetem lelkét és igazát, de nem külső látszatát, úri voltom szabad nyugodtságát mutatnám ki, amely nem nyilatkozhatik meg másban, mint abban a műveltségben, amely az emberben először mindig az embert látja meg és nem árulja el, mekkora gondot okoz neki a maga állásának helyes képviselése és az idegenének helyes értékelése. -42-

Fönn az asztalfőn egy öreg hölgy, minő elég volt ebben a társaságban, így szólt a szomszédjához:

– Hogyan beszél ez a legényke! Nézze meg az ember…

Néhány fiatal úr, aki nyílt csoportban állott a szép menyasszony körül, olyan föltünő tapintatos volt, hogy csaknem kínossá vált. Személyem iránt való fölismerhető érdeklődésükkel nyilván nem akarták elrabolni biztosságomat és ezért méltánylandó erőködéssel valami messzieső dologról beszéltek, de észrevettem, hogy őket sem nagyon érdekelte és hogy egyik sem hallgatott a másikra. Nem lehetett kétségbe vonni, hogy a barátom meggondolatlanul járt el és senkinek sem szerzett örömet emberbaráti buzgalmával. De azt hiszem, be kell ismernem, hogy néhányan talán érezték, hogy egészen más okok vezették őt, mint a jótékonyság gyakorlásának egyszerű hajlama és az is igaz lehet, hogy az ünnepi öröm hangulata, amely ezt a társaságot egyesítette, már amúgy is valami titkos aggodalom vagy elidegenkedés nyomásától szenvedett és már előbb is kényszeredett volt.

Szomszédnőm felém fordult, de csak immel-ámmal:

– Nem akar kényelembe helyezkedni? – kérdezte és nyeles szemüveget tartott a szeme elé.

Hát kényelembe helyezkedtem, mihez csak a batyumat választhattam. A poloskacsomónál egy inas ujja hegyével megfogta és akkora gondossággal tette a fűre, hogy igazi gyönyörűségem telt benne.

Most egy ládika szivarral kínáltak meg. Igaz, hogy figyelmesek voltak irántam. De amikor már bele akartam nyúlni, belső szememmel hirtelen megláttam magamat, amint utcai rongyaimban párnás széken ülök, szájamban szivarral, mely többet ér mint a kabátom és nagyobb, mint a tekintélyem. -43- Éreztem, hogy ez a külföldi szivar szétrombolta volna egyéniségem körvonalait és hogy nevetségessé váltam volna, amikor pedig alkalmam nyílt arra, hogy a magam viszonyainak keretében egész maradjak. Ekkor erőm és ellenállásom fölhevülésében elhatároztam, hogy a magam szerepében biztosabbnak mutatom magamat, mint aminőnek azok a magukéban bizonyulnak, félretoltam a ládikát és a mellényzsebemből két ujjammal kitünő szivarcsutkát kotortam elő, amelyet délről tettem el az erdőben tervezett esti pihenőre. Ugyanott régi divatú gyújtó sovány csomóját is találtam, az egyiket hidegvérrel végigrántottam a nadrágomon, rágyújtottam a jó bagóra és füstbe meg kénbe burkolva, hálát adva az Istennek, körülnéztem, de anélkül, hogy tekintetemmel bárkit is kihívtam volna.

Mellettem az inas térde reszketett, kisegítettem nagy bajából úgy, hogy néma kéréssel eléje toltam kiürített poharamat. Tisztességtudóan bólintott és ezuttal egészen megtöltötte.

Az észrevehető csöndben, amely egy pillanatra beállott, boldognak éreztem magamat, de akkor nem értettem meg teljesen, miért. Az a határozatlan érzésem támadt azonban, hogy a társaság nevetése letompította cselekedetem hatását és hogy figyelembe kellett volna vennem a nevetés okát, ha nem akartam tapintatlanabbnak bizonyulni, mind a birálóim. A mellettem ülő tollas hölgy elhagyta helyét és a pázsiton virágot kezdett szedni. Egy másik hölgy a közelemben, aki fiatal volt és szőke, fölkelt és elmenekült. Csupa aggodalommal tekintettem utána, azután szemem a vezetőmével találkozott. Komolyan és várakozva nézett reám, de nem titkos feszültség nélkül. Kedvemre volt a hallgatása. Megsértett volna, ha most, amikor már megvallotta a bizalmát, segítségemre jött volna. De úgy tűnt föl, mintha ő és én tudnók, hogy -44- ebben a pillanatban ellenséges indulattal van a társaság mindkettőnk iránt, ami ujabb közösséget teremtett köztem és ez okos és meghatott férfi közt, akit csaknem percről-percre jobban szerettem. Szépnek és különösnek tünt föl nekem nyugodt szemével és arca kétkedő fáradtságával, amint ott fekete és nagyon nyúlánk alakja egy fához támaszkodott. Éreztem, hogy a helyzetet könnyen megtudta volna változtatni a mi javunkra, azt is hiszem, hogy ezek az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy az eseményekkel szemben ő szabja meg az álláspontjukat és hogy ezért tanácstalan nyomottságuk jó részét ebben a pillanatban ő okozta. Általam akarta őket megbüntetni és meggyőzni, hogy tehetetlenségüket mint középszerűségükön való titkos bosszút élvezze?

Ki tudná biztossággal megmondani? A vendégek közül néhányan csoportosan és párosan szétszórodtak a kerti utakon, alakjuk a homályból világosan kicsillámlott és feketén sötétlett, fönn a vén fák sudarán kialudt az esthajnali csillag. Az asztalnál egyideig csak az öreg úr maradt és fiatal menyasszonya és két hölgy, akik nyilván barátnői voltak, akik azonban csaknem alázatos figyelmet mutattak iránta, de nem csak iránta, hanem barátommal szemben is, aki mellém ült és akivel beszélgettem. De minél sűrűbb lett az est sötétje, ez ünnep vendégei annál inkább gyülekeztek ismét a földíszített asztal köré, az inasok tarka papiroslámpákat hoztak, amelyeket a fák ágai közt erősítettek meg, hideg ételeket kinálgattak egymásután, anélkül, hogy különösen törődött volna bárki is ezzel az élvezettel vagy túlságos időt szentelt volna neki. A füvön ott csillogtak a pezsgővel teli nikkelvödrök, lassanként kihalt körülöttünk a világ és a fák meleg és szellős levélbarlangjában tarka fényárban úszó, hangos és vidám külön világ keletkezett. Most kissé másként alakultak a csoportok, -45- néhány öregebb hölgy nem jelent meg többé, én többnyire fiatalabb emberek közt ültem és a szürkület meg a bor mozdulataimnak és lelkemnek természetes szabadságot adott, nem volt már az az érzésem, hogy idegen, vagy éppen ellenséges indulatú emberek körében időzöm, sőt az ünnepi hangulat, amely mintha ismét teljes vidám fesztelenségében uralkodott volna, társas örömének árjába ragadott engem is. Barátomnak egyszerű, kissé kategorikus fölszólítására még a nagy szivarok egyikére is rászántam magamat, a félhomály eltüntette ruhámmal való ellentétét, mozdulataimmal és szavaimmal pedig nem volt ellentétben.

De bármennyire is az volt a látszat, hogy buzgalommal érdeklődöm minden iránt, ami a társalgásban engem érintett, szemem és gondolatom éppen oly szűntelenül e különös ünnep vendéglátó asszonyánál időzött és választottjánál, annál az öregedő embernél, aki bízvást az apja lehetett volna. Gondolataimban és aggodalmaimban köztük állott jóakaróm karcsú úri alakja, rezignációja, végtelenűl finom, melankolikus gúnyja, rejtett, elkeseredett vágyódása és ami benne a legkülönösebb volt és sehogysem illett bele az összbenyomásba, lemondása. A két fiatal teremtés szeme olykor egy-egy pillanatra összekapcsolódott, a férfi olyankor derűlten és mindig nyugodtan néhány szót mondott, amit állandóan udvarias, csaknem szerény válasz követett, amely semmi hidegséget sem árult el. Tegezték egymást, a férfi Mechtildisznek szólította és ha a nő az ő nevét ejtette ki, Pál, ez megszokottan, testvériesen és bizalmasan, sőt melegen hangzott.

Míg egymással való érintkezésük kevés fölvilágítással szolgált e két szeretetreméltó és valóban finom ember közösségéről vagy ellenségeskedéséről, a hölgy lénye eleinte még kevesebb bepillantást -46- engedett a természetébe, különösségébe vagy értékébe, de legkevesebbet abba, hogy mi a helyzet fiatal kérőjéhez, akinek röviden érintett története sajátságosan elfogulttá tette itéletemet. Egy csöndes órát kivántam magamnak pihenőül, hogy összegyűjthessem gondolataimat és benyomásaimat és világosságot teremtsek magam körül. Az a bizonytalan érzés, hogy új barátom azt a föladatot szánhatta nekem, hogy kettőjük viszonyában valamiféle szerepet játszak, nem szerzett éppen megkönnyebbülést és még kevésbbé tartózkodó, kissé feszes méltóságteljessége az öregebb úrnak, aki a kegyelt szerepét játszotta e rendkivüli előkelő és megrendült lelkek életének ünnepies mozzanatában. Igaz, hogy ebben a szerepében szeretetreméltó volt és kimért nyugodtságot mutatott, biztos volt anélkül, hogy nagyon is erősnek látszott volna, igényes amaz elbizakodott jókedv nélkül, amely oly kevéssé illik megőszült szerelmeshez és kissé szánakozó magával szemben is. Emellett büszke volt Mechtildiszre, de egyszersmind idegenszerű határozott bizalmat is mutatott, amelynek ereje nem lelkének valami kiválóságában rejlett, hanem abból a hatalomból táplálkozott, amely ebben az esetben jogosultság nélkül uralkodott a fiatal test és a szerelem tavaszának viruló tengerén. Olykor hajlandó voltam arra, hogy tekintélyesnek és gazdagnak tartsam, de ha ez a fiatal leány ezekért a kincsekért választotta volna, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a szavakkal, az igényekkel és az elkeseredéssel, amelyeket mint a maga csalódása, vagy a leány csalódása okául adott értésemre ismerősöm a találkozásunk után? Talán az a már öregedő ember rendelkezett a «bizonyos dologgal», amelyről oly szenvedélyesen és parancsolólag, annyi kegyetlen vágyakozással és sajnálkozással volt szó? Nem hihettem, de meg úgy láttam, mintha a fiatal kérő is rendelkeznék külső javakkal -47- és összehasonlításaimban és következtetéseimben eleinte talán arra sem gondoltam, hogy esetleg azok az értékek, amelyeknek hiányát magában érezte a barátom, alapjában véve csak szerelme tárgyában hiányoztak.

A bor boldogító hatalma tarka pillangó csapongásához hasonlóan szabaddá tette a lelkeket. Nem éreztem már azt az eltitkolt ellenmondást magammal szemben, amely kezdetben annyira rám nehezedett, nagyon is fiatal voltam ahhoz, hogy továbbra is megőrizzem a megfontoltságot, amely talán annál inkább kötelességem volt, minél őszintébben közeledtek felém, az országútról betoppant teljesen idegen felé, de a szomszédom észrevehetően bátorított, hogy ne feszélyeztessem magamat. Nem azért tette ezt, hogy felületes tetszését fejezte volna ki vagy könnyelmű elismeréssel lett volna csavargói tapasztalatomból vett ártatlan tréfáim iránt, amelyekkel a társaságot mulattattam, de mindig olyankor tette, amikor az az őszinte meghatottság, amely e szép óra boldogsága következtében erőt vett rajtam, lelkemnek vagy gondolataimnak megnyilatkozásával többet árult el a lényemből, mint amennyit a társadalmi szabályok szerint mutatni szabad lett volna. Ez előkelő magatartása határozatlanul, de azt éreztette velem, hogy ha egyáltalán volt valami célja vele, ez nem lehetett nemtelen vagy könyelmű és néha bizonytalanul úgy éreztem, mintha kevésre tartotta volna barátnőjének lelki gazdagságát és értékét.

Nekibátorodtam és arra kértem, hogy hegedüljön még valamit. Ekkor nézett először egészen és nyugodtan az arcomba és mintha arany hullám csapott volna rajtam keresztül. Az ifjúság misztikus babonás hite, hogy az örömhöz örök joga van, mint hőstettek sora rezgett át a lelkemen, azt hittem, hogy ebben a pillanatban megtudnék tenni mindent, a legnagyobbat, legszebbet és legfönségesebbet, -48- amit valaha ember megtett és semmiféle áldozatot sem láttam elég nagynak, hogy habozás nélkül meg ne hozzam. Haja mint puha aranysapka tömötten és éles határral borult világos homlokára és tiszta, komoly szemében, amelynek mintha ebben a pillanatban tárulna föl legelőször az emberi sorsok vad hevülete, a nagy éjszaka és az én megzavart, ügyetlen szívem tükröződött. Mintha sohasem láttam volna olyan szépet, mint az ő arca és meglátván alakját, amikor fölállott, hogy átvegye hegedűjét az egyik inastól, a lánysága, a szeretet, a bor és az éj megszédített úgy, hogy le kellett hunynom a szememet, hogy el ne áruljam túlságos meghatottságomat.

Valamit kérdeztek tőlem. Hát mit szeretnék hallani, ismételte meg szomszédom barátságosan a kérdést. Erre mint valami eltévedt madár, felém röpült a visszaemlékezés arra a muzsikára, amelyet otthonom biztos szeretetének napjaiban gyakran hallottam, amikor szemem a leány bűvös, várakozó és gúnyolódó pillantásával akadt össze. És anélkül, hogy csak egy pillanatig is gondolkoztam volna, dacosan ezt mondtam:

– Valami vidám táncot, keringőt, ilyesfélét…

Homloka világán finom árny suhant el, ó nem a csalódásé, hanem az elégtételé. Kissé elfordította a fejét, azzal a lekicsinyléssel, amely csak szép nőknél kellemes, kicsiny, finom, nem hallható sóhaj és jóságos türelmetlenség volt ebben az elfordulásban és csaknem szomorú, de rendkivül büszke felsőbbség. Bolond vagyok, gondoltam magamban, igazi bolond. Poharamat az inas elé tartottam. Még ma mindnyájan nevethettek rajtam!

Ekkor azonban megszólalt a hegedű emberi hangja és hálát éreztem. Fölöttünk megnyílt az éjszaka kupolája és világos lett az ég. Játékának hangjai olyan széppé ékesítették a fiatal nőt, mint amily széppé teszi tavasszal a növényt a virágja. -49- A nemes zenének sokáig nélkülözött élvezete egészen az elragadtatásig fokozódott és az engemet magával ragadó tiszta megindultság hullámaiban minden nagy lett és jó, a mult, amilyennek lennie kellett, a jövő gazdag és sugárzó és legjobb erőim buzogását éreztem. Ha nem a nyári éj tiszta nyugalmába olvadt volna bele a véget érő játék, a kijózanodás, amely a valóságba való minden visszatéréssel összefügg, bizonyára fanyarabb lett volna. Az előadást meglehetősen közvetetlen lelkes tetszés követte, csak a szomszédom hallgatott és nézett maga elé a megvilágított kerti bokrokba. Mechtildisz lassú, fürkésző tekintetett vetett az arcára, összeszorította az ajkát, és gyorsan és látszólag megkönnyebbülve leült.

Jegyese nyugodtan és szeretetteljesen mondta:

– Fölfogásod lassanként közeledik e zene lelkéhez. De ennél a zeneszerzőnél semmi sem tünik föl nekem nagyobb veszedelemnek mint az, ha nagyon is sok érzéssel adják elő szerzeményeit.

Ez feddés volt. A fiatal leány ránézett tiszta szemével és véleményét nyugodtan, a legcsekélyebb neheztelés nélkül megerősítette. Azután a szomszédomhoz fordult és leereszkedően kérdezte:

– Te mint mindig, bizonyára minden kifogás nélkül meg vagy elégedve?

Bár tréfálkozó hangon, szinte ártatlan incselkedéssel mondta e szavakat, a belőle kiérezhető lekicsinylés mélyen sértett és úgy éreztem, hogy fél az ő dicséretétől. Aggódva durva választ vártam, de a megszólított hallgatott és barátságosan bólintott. Valaki a pártját fogta, e fáradozás komolysága azonban elveszett a kacagásban, amelyet valami tréfa keltett az asztalnál. Ekkor a fiatal leány így szólt hozzám:

– Ön bizonyára ebben az esetben is minden kétség nélkül csatlakozik a szomszédjához vagy nem találta elég vidámnak a táncot? -50-

Mélyen el voltam keseredve.

– Nem értek a zenéhez, – feleltem és elfordultam.

– Úgyis gondoltam, – vetette oda félvállról.

Ekkor azonban e rövid éjjeli órák új barátja, aki a maga érdekében nem beszélt, pártomat fogta és így szólt:

– Igazán gondoltad? Rendesen nem szoktad kezedbe venni a hegedűt olyan valaki kedvéért, akiből nem nézöl ki többet, mint azt, hogy alkalmilag szórakozni óhajt.

– Azt hiszed?… – kérdezte hűvös tekintettel. – Hja úgy, a vendégünk, no persze, persze… de hiszen ő maga mondja.

És felém fordulva, mentegetődző mosolyával fűzte hozzá:

– Mégis úgy van, nemde, vagy fontosnak tartja, hogy itéletet mondjon?

Nos, ezt nem tartottam fontosnak. Lelkem remegésében nem vettem észre, hogy ebben a párbeszédben mily keveset törődtek velem és hogy ők ketten rajtam keresztül tulajdonképpen a maguk régi viszályát intézték el. De nagy, haragos büszkeség lángolt bennem magasra, bármi lett légyen is az oka. Kitaszítottak elérzékenyültségem világából és nincs hely, ahol nagyobb erővel elevenednék meg értékünk tudata. Mintha kilöktek volna abból az égből, melyben még az imént otthon éreztem magamat és úgy gondoltam, hogy most már nincs mit veszítenem. Ha ti nem törődtök azokkal a fájdalmas zavarokkal, gondoltam haragos gyászomban, amelyek az érző lélek szenvedése, én sem törődöm a ti szabadságtokkal, mert mulandó hatalom viszfénye. Fölálltam és reszkető ajakkal ezt vágtam kedves, finom arcába:

– Olyan kérdéseket intéz hozzám, amelyek megfeleléséből csalódást vár, mert azt akarja, hogy -51- önnek legyen igaza, amikor leereszkedő itéletet mond az emberekről, de feledi, hogy ezeket a kérdéseket olyan helyen és olyan emberek közt intézi hozzám, akiknek jelenlétében a feleletnek igazolnia kell az ön keserű kivánságát. Mi lenne azonban, ha úgy felelhetnék önnek, hogy nem kellene kimélnem sem önt, sem mást? És amikor azt az óhajtott csalódást könnyű szívvel besöpri, elfelejti, hogy magamagát csalja meg és hogy az ön fönhéjázó elvonultsága alamizsnából él. Nem irigylem önt, mert ilyen módon szerzi meg az igazságát és hogy bebizonyítsam érdektelenségemet, ezentúl semmit sem felelek önnek. Az a vágyódás, hogy lenézzük az embereket és megvethessük őket, nyomoruságos akkor is, ha nagy és sokszor megcsalatkozott igény a szülője, mert nemes szív sohasem követel mástól olyast, amit előbb vele szemben nem teljesített.

A meggondolatlan szavaimat követő csöndben, sőt dermedtségben, mozogni kezdtek mellettünk a faágak és a papiroslámpák egyike lobbot vetet. A gyertya nyilván észrevétlenül leégett és meggyújtotta a vékony anyagot. Egy pillanatra fáklyafény vetődött az arcokra és alakokra, mindannyian mintha fenyegetődzést rejtegettek volna magatartásukban és komor érdesség nyomult a kellemes lágyság helyére. Senkisem nézett a másiknak arcába. Egy inas, mintha rabló lett volna, a láng fényénél átrohant a pázsiton és puszta kézzel szétverte az égő papirosrongyokat, azután ismét régi, gyanútlan és bizalmatkeltő külsejével zavartan mosolyogva felénk nézett. De a meglepetést, amelyet ez az esemény keltett, senkisem használta föl arra, hogy a szavaim által okozott nyomottságot eloszlassa, sőt éppen ez az eset különösképpen igazolni látszott az önkényt, amellyel dacosságom szétrombolta a társaság külső harmóniáját. Ekkor -52- az öreg úr, a látszólag súlyosan megtámadott hölgy vőlegénye, hanyagul kimért mozdulattal felém fordulva, hidegen így szólt:

– Ajánlatos volna, fiatalember, hogy legalább addig, ameddig még a vendégünk, iparkodnék megóvni azt a hangot, amely a mi társaságunkban szokásos.

Szavai párducként torkomon ragadtak. Miféle törvény alapján parancsolgattak itt önhatalmulag és dobták a szégyen prédájául a meghatottságot? Ha a ti erkölcstök és életszokástok e helyén valami rosszat cselekedtem, nos akkor volt egy más világ, amelyben más igazságosság volt otthonos, mint az, amelyet én figyelmen kivül hagytam. Kétségbeesett energiának vad forgataga ragadott el. Föl kell fedezned ezt a világot, unszolt egy belső hang és biztosítanod kell mindazok számára, akikre valaha le fog sújtani e vonaglás a düh, a tehetetlenség és a szégyen közt. De határozottan éreztem, hogy most nem tudtam volna többé egyetlen értelmes szót sem mondani és ekkor rám esett a megfeddettnek és a megvédelmezettnek pillantása és fölismertem mély igazságtalanságomat. Keblemet, mintha elfojtott könnyek árja öntözte volna. Mit ér minden akarás és cselekedet, minden az igazságért kardoskodó ellenállás, ha a megzavarodott ember szomorú borongásába a kegyesség és gondoskodás ily sugarai világítanak bele? Két hatalmi kör, két világ ostromolt, harc és kibékülés, itélkezés és kegyelem, nem találtam kiutat és lassan visszavonultam, anélkül hogy megfordultam volna, világossá lett előttem, hogy a jövőre való gyors, tiszta gondolat vigasztalt. A legszívesebben ezt mondtam volna a fiatal nőnek: «Mindent jóvá fogok tenni!» De nem volt már bátorságom a beszédhez.

A félhomályban valami közeledett felém és egy kezet éreztem a vállamon. Amennyire fölismerni -53- véltem, öregebb hölgy volt, akinek arcáról jóakarat és egyszersmind ijedtség volt leolvasható.

– Fiatalember, hogyan feledkezhetett meg ennyire magáról?

Kissé siránkozó hangon kibékitően hatolt e kérdés a fülemhez. Kijózanodva magamhoz tértem. Csavargó vagyok, gondolám, semmi más csak csavargó, mi történt velem, mi van velem? Mire gondolok? Az idegen, fonnyadt kezet lesöpörtem a vállamról és dühösen és haragosan mondtam:

– Nem feledkeztem meg magamról annyira, mint amennyire most ön.

– Ó maga durva ember, – mondta a siránkozó hang és gazdája elmerült a homályban.

A földön, a fűben a batyúmat kutattam. Mi közöm is van ezekhez az emberekhez?

– Hol van a kofferom? – kérdeztem az egyik inastól, aki valahol ott alakoskodott az én elkerült atmoszférám körül.

Batyút akartam mondani, de haragomban azt hittem, hogy valamiféle előzékenységet kell mutatnom ennek a lakájnak képzeleti világa iránt. Az én vállamon egyhamar bizony nem fog többé olyanfajta kéz nyugodni, mint aminőt elijesztettem, ott ismét a csomópoloskám, az esti szél és a hajnali harmat kap helyet.

Egy borospohár finom ezüsthangja, mint valami csodálatos madár szava hangzott föl a csöndben. Mintha üres lett volna a kert. Nem futhatok el, gondoltam, mert a társaság hallgatása úgy hatott rám, mint egy jogáról lemondó, ártatlanul szorongatott tömegnek magamegfékezése és fölváltva harag meg bünbánat ostromolta lelkemet. Megkönnyebbültem volna arra a parancsra, hogy dobjanak ki a kertből. Ekkor barátom hangját hallottam és hirtelen tudtam, hogy általában csak őt várták. Persze azok ott jobban tudták, mint én bolond, hogy ott egész este, sőt egész napon át, -54- talán már régóta, miről volt szó. Mindenről, csak éppen arról nem, amit én mondtam. Oly távol, annyira oldalt álltam az ő ügyeik területétől, mint amily messze voltam most a félhomályban az ő asztaluktól. Miért nem távoztam el, ki szeretheti, ha ügyeinek elintézésénél egy idegen van jelen mint néző?

E gondolatok ellenére, amelyek bizonyára csak ama kesernyés hangra támadtak bennem, amely most hanyagul és egyszersmind tele akaraterővel lekötötte mindenek figyelmét, ott maradtam, azok felé néztem és füleltem. A beszélő a kezével lassan forgatgatta a borospohár vékony nyelét, a legcsekélyebb magakelletés nélkül egykedvűen hátra támaszkodott a székén és semmi sem árulta el belső megindultságát, amikor ezt mondta:

– Tisztelet, becsület az intézkedéseinek, báró, de ebben a különös esetben arra kérem, vegye fontolóra, hogy ezt az idegen fiatalembert én hoztam a társaságunkba, tehát amennyiben segítségre van szüksége, ha szabad úgy mondanom, az én különös védelmem alatt áll. Nincs erről szó akkor, amikor kimondja azt, amit gondol, de akkor igenis, amikor véletlen jog ennek a szabadságától fosztja meg őt.

– Mindenkinek elismerem a maga jogát, – volt a felelet, – ameddig bántódás nem éri azt, akinek nincs meg az eszköze, hogy ily durva fegyverrel szembe szálljon. Nem vetnénk véget a dolognak?

– Nem, – mondta a fiatal úr komolyan. – Az ön szavai nem vetnek neki véget, mert nem társaságunk egyik tagját hívták ki, amint ön föltünteti, hanem a vendégünket. Semmiféle eszközt nem használt, amelynek alkalmazásában bármelyikünket bármi is megakadályozna, hacsak nem az oktalanság és a szívtelenség. Ha valaki visszaélt a véletlenül rendelkezésére álló hatalmi eszközzel, -55- amely fölsőbbséget biztosit neki és amellyel csak arcátlanság tudna szembe szállni, akkor ön az.

A báró lassan kiegyenesedett a székén és kérdezte:

– De nem önnel szemben, Pál, amint utolsó mondatából következtetnem kell?

– Látom, hogy megtette, – felelte nyugodtan a megfeddett, – de azt hiszem, hogy e házhoz való tartozásom nem korlátoz engem annak az eszköznek a használatára, amelyet ön szavaim mögött sejt. Engedje meg annak kijelentését, hogy szavaim és hangom is olyan, aminőt az igazság megkövetel. Amikor csak föltételesen arcátlanságról beszéltem, abban láttam az arcátlanság erőszakos előidézhetésének veszedelmét, hogy asztaltársunkat állása és azok a kötelességek, amelyek reá mint vendégre hárulnak, olyan akadályokkal veszik körül, amelyek nekünk rendkivül könnyűvé teszik az ő megalázását, neki pedig megnehezitik, hogy a szerénység látszatát keltse ott, ahol mi könnyen tünhetünk föl szerényeknek, anélkül, hogy azok lennénk. A mi helyzetünk bizonyos külső értelemben kiváltságos az övével szemben, de ha ezt a kedvezést a tekintély eszközévé teszik, ugyanezt a hibát követik el, amelyet ön a vendégünknek vet a szemére. Hogy teljesen megérthessük azt, ami a következménye lett a rideg válasznak, amelyet házunk egyik hölgyének adott, mindenesetre fontolóra kell vennünk annak a megbántásnak a súlyát, amely szavai előtt őt érte. Ha nem szabad föltételeznem, hogy ezt mindenütt teljesen belátják, akkor az még nem enyhíti a megtörtént dolog bántó voltát ott, ahol egész élességével sebet ejtett. Arra nem adom rá magamat, hogy az én társadalmi állásom különös szabadságait a lélek általános szabadsága fölé helyezzem, de még kevésbbé fogom megtűrni, hogy azok a szabadságok, amelyek mulékony tulajdon, kiszorítsák a belső értékü szabadságokat. -56- Ez pártatlan, ha mindjárt személyes követelés és ha ezt kertelés nélkül ma először állítom föl önnel szemben, akkor szíveskedjék meggondolni, hogy eddig nem magamat akartam kimélni, hanem önt és talán másokat is.

– Ez hálára kötelez, – felelte a báró gúnyosan, de mégis fölegyenesedett, kezét jobbról és balról nekifeszítette az asztal szélének és csak most láttam, milyen hatalmas ősz fej nyugodott a széles vállak közt. Szeme oly biztos nyugodtságú hideg életre kelt, mintha az általa legyőzött és leigázott élet láthatatlan védőköpenyként borúlt volna akaratára. Egyfolytában, egyforma hanghordozással és észrevehető izgatottság nélkül beszélt tovább:

– Egészen különös tulajdonságok és az ilyen nézetekkel való mély rokonérzés kellenek ahhoz, kedves Pálom, hogy az ember a «fönhéjázó» és más szavakat, amelyek idegen oldalról hangzottak el, ellenmondás nélkül magától értetődőknek tartsa és ne vegye észre, mennyire sértők. Mentsen föl az alól, hogy szóról-szóra vizsgálgassam azt, amit ön szabadságnak mond, irigység nélkül átengedem önnek és hozzája még azt a hitet is, hogy azért hallgatok, mert nehezen tudom megcáfolni, amit ön mondott. De nem hagyhatom szó nélkül az ön, és mivel látszólag úgy akarja, azt mondom a ti véleményteket, hogy ama határokon belül, amelyeket én jónak látok megvonni, nincs szabadság. Amit én mint modort megkövetelek, korlát, amelyet nem ejtek el, mielőtt a fölfogást, amely ostromolja, nem tarthatom méltónak ahhoz a fölfogáshoz, amely védi. Nagyon szeretném, ha annyira megtudnátok érteni a ti szabadságtok fogalmát, hogy ugyanakkora bizalommal lennétek hozzája, mint akkorával én viseltetem korlátozásaim iránt. Nincs kedvemre, hogy az erő bebizonyítására célpontúl egy fiatal asszonyt válasszanak, ha ez természetes -57- kötelességének árán történik és ez első sorban háza erkölcsének a megóvása. Ha igazságtalanság miatt van panasztok, forduljatok hozzám, vállalom a felelősséget.

– Önhöz fordultam, báró és arra kérem, hogy rajtam kereskedjék és hogy a «ti»-t fordítsa ismét egyes számra. Ön a vendég be nem bizonyított kötelességét állítja szembe a bebizonyított joggal, amellyel önhöz szólok. Amikor erre elhatároztam magamat, nem ama korlátok súlyában és erősségében kételkedtem, amelyek mögött ön biztosságban tudja magát, csak magasságában. Nem velem történt különös igazságtalanság, amiért talán bosszút állok, hanem igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság pedig az volt, hogy az erkölcs köpenyéből, amelyet ön dícsér, mérgezett nyíl röpült ki. Nem habozom beismerni, hogy nekem volt szánva. De éppen úgy, ahogyan igazságot szolgáltattam az ön igényeinek, ameddig csak rólam volt szó, tiltakozom, ha szemem láttára egy érdektelent bántanak meg, aki arra nem szolgált rá. Az ön szavai után nem várom már, hogy ezt belássa, hanem elégtételt követelek.

– Bocsánatot kérjen Mechtildisz ettől a csavargótól?

A báró fölállott.

– Nem, – mondta ellenfele, – de kivánom, hogy egy megsebesített ember jajszavát ne bélyegezzék arcátlanságnak. Amennyire emlékszem, ön vállalta a felelősséget, mi okom lehetne tehát azt kivánni, hogy most más valaki viselje?

E páros vita alatt a homályos háttérben állottam akkora testi és lelki megrázkodtatással, hogy sohasem fogom tudni leírni. Csak most láttam, hogy csaknem egyedül maradtam a megharagított emberrel és a fiatal hölggyel, a vendégek két fiatalember kivételével, aki nyilván közel állott a háziúrhoz és az inasok kivételével, nesztelenül visszavonultak -58- és eltávoztak. Az a rendkivül elszánt és minden szenvedélyessége mellett is mérsékelt elkeseredés, amellyel a két férfi eddig és később is viszályát elintézte, eltörölhetetlen hatással volt reám. Társadalmi osztályuk szokásának lenyügöző hatása alatt, az előkelő ruhában és magatartásukkal majd színészeknek tűntek föl nekem, akik egy harmadik ember lelkének viharát személyesítették meg, majd frakkba bújt ragadozó állatoknak és fölváltva arra hajlottam, hogy nézőnek érezzem magamat vagy pedig mint az eseményben részes ember megborzadjak. De a vidámságra való hajlandóság, amely megragadott, nem volt más, mint megindultság és nevetésem borzalom lett volna. Amikor a fiatal nőre tekintettem, csodálat és halálfélelem fogott el és ennek a kimagyarázkodásnak egész komolyságát most először mint irtózatos veszedelmet láttam. A lámpa fényében úgy ült, mint egy nem szent Madonna a trónusán, a két férfi haraggal terhes akaratával tömjénként bűntelen és szép, halvány és mozdulatlan feje körül, mintha egy minden civakodástól ment világból származnék.

Az a kihívó mód, amellyel az érdekeltek fiatalabbika ellenfelére hárította legutoljára a felelősséget, nem hagyott kétséget az iránt, hogy ebben az ügyben hajthatatlanul olyan feleletet vár, amely elégtételt szolgáltat neki. Egyre világosabbá vált előttem, hogy a szóbanforgó vita nem okot, hanem csak alkalmat adott egy régi harag elintézésére és ha ezt más körülmény nem bizonyította volna, bizonyította a fejtegetéseknek tág köre, amiből határozottan, nemcsak e tárggyal való sok alapos foglalkozásra, hanem szenvedélyes elkeseredésre és versengésre is lehetett következtetni. Bármily meggyőzően és okosan hangzott is barátom utolsó felelete, mégsem látszott, mintha a báró vélt igazából csak egy tenyérnyit is hajlandó volna engedni, -59- rövid, haragos válaszában határozottan harcias kedvű megkönnyebbülés, sőt erejét ismerő elfojtott düh volt, amikor ezt mondta:

– De sok mindent véghez tudtok ti vinni szóval, ha tettvágytok azok elé az akadályok elé ért, amelyeket, mert nincs elég erőtök hozzá, nem tudtok jogotok természetes határának tekinteni. Ha már harcolnunk kell, engedelmet kérek arra, hogy ezt származásom hagyománya szerint nyílt sisakkal és becsületes fegyverrel tehessem. Hiszen amit itt ürügyül fölhoznak, mindaz össze van hordva részint a saját keblünk csalódásából, részint az utcáról. Nem volna végre itt annak bevallásának az ideje, hogy még ilyen eszközök nem téveszthetnek meg afelől, hogy elvesztettük a játszmát?

Akinek e szavak szólottak, elhalványult, fölállott és most először vettem észre, hogy küzdelmébe kerül a nyugodtság. A levegőt mintha fájdalom és erőszak telítette volna, úgy hogy elállt mindenkinek a lélekzete és a szív csak nagynehezen végezhette a munkáját. De még mindig nem esett egyetlen hangos szó sem, valami távolabbi néző még mindig nem látott volna mást, mint a szokott nyugalmat, de én úgy éreztem, mintha szétrepedés előtt álló takaró alatt gerjesztett tűz izzanék és semmi sem szerzett volna nekem nagyobb megkönnyebbülést, mint ha a bilincsbe vert tűz akadálytalanul föllángolhatott volna. De még nem történt ilyesféle, a felelet nyugodtan hangzott:

– Nem irigylem önt olyan hagyományért, amelynek lelkét és itéletét tényekkel meggyőzni és vezetni lehet, anélkül, hogy szégyelné tehetetlenségét, mert a mélyebb okokat és a dolgok gyökerét nem tudja fölismerni. De elnéző leszek és követem önt arra a térre, amelyen ön biztosnak hiszi magát. Akkor azonban nincs más feleletem az ön számára, mint az, hogy ott, ahol én az ön véleménye -60- szerint elvesztettem a játszmát, önnek nincs többje, mint amennyit nekem magasabb igények kedvéért vissza kellett utasítanom.

– Micsoda igények lehetnek azok, – mondta a báró hidegen, – amelyekkel ön az én szerencsém fényében sütkérezik.

Lehetett-e ember szenvedő szívét még mélyebben találni? Mekkora ereje volt ennek az ökölcsapásnak; a gonosz ütés teljébe találta e kebel drága gyöngeségét. Halvány ajka reszketett e sebtől és alakja a szilárd akarat hüvös magatartásából egy pillanatra bánkódásba, sőt kínszenvedésbe roskadt össze, úgy hogy megremegtetett a veleérzés és forró düh rázott mint a láz. Mintha álomképben rövid, kínzó időre egy fa törzséhez láttam volna kötve ezt a testet, amelyet átjártak kegyetlen ellenfeleinek nyilai és vékony vérpatakocskák csorogtak alá eltorzult tagjain. Megértettem egy új idő martirjainak, egy erő szentjeinek szenvedését, akik nemes gyöngeségük keserves dicsőségét egyre megismétlődő vereségben kóstolgatták ki.

E látomás hatása alatt, mintha hangos kiáltással világosított volna fel valaki, hirtelen megértettem, mi az a «bizonyos dolog», amelyről annyi határozatlansággal panaszkodtak, ami hiányzik és aminek kedvéért titokzatos kegyvesztettség reménységétől és boldogságától fosztotta meg e különös éjjelen szerzett barátomat. A gyönyörű száj, amely oly biztosan mondta ki ezt az itéletet, nem ismerte annak az erőnek a nevét, amely a férfinek hatalmat adott a beszédre és a hallgatásra és amely legyőzte a száj kedves gazdáját. Én azonban úgy éreztem, mintha mi hárman fájdalmas világossággal már ismernők a kimondhatatlan nevet, itt a pillanat és a kemény valóság mindenhatóságában az a bizonyos dolog, a földi szellem intézkedett és uralkodott.

Ezek a benyomások azonban csak futólag kaptak -61- gondolataimban teret és világosságot. A megsértett fölpattant, de új magatartása irtózattal töltött el, éreztem, hogy végzetes változás ment benne végbe és hogy az ellenfele által erőszakosan fölidézett fölfogás szinte parancsolólag hatalmába kerítette a lelkeket. Egy belső hang, amelynek értékét nem ismertem föl, fölriasztott és szerettem volna odakiáltani a bilincseitől megfosztottnak: «Hallgass! Hallgass! Fordulj el tőlük, gyere el innen, inkább menekülj, semhogy azzal a fegyverrel élj, amely téged megsebzett. Menekülésed a győzelmed lenne, egy drága jószág titkos megmentése és a csöndes homályban két szem várja a győzelmedet. Ne mutasd meg e szemeknek, mily nagy a hatalom, amelynek engedelmeskednek. Ha erényed kedvéért megadod magadat, akkor megvetni tanulja, amit eddig vetélytársadban megcsodált, de ha ugyanazokkal a hatalmi eszközökkel élsz, amelyek aljasak, akkor annak az asszonynak a szemében, akit szeretsz, hiú fönhéjázás és gyönge öncsalás árnyékbirodalmává lesz a te világod.» De lefogva a hatalmaktól, amelyeket valamennyien uraltunk, hallgattam, bizonytalanabbul mint haragos apjának hangjától a megfeddett gyerek. Hallottam a válaszul adott szavakat és már az első hangból kiéreztem bosszúvágyukat:

– Ha kiutasít vélt boldogsága területéről, báró, ahogyan már előbb a vendégünket kiutasította a házából, fogadja búcsúzóúl ama biztosításomat, hogy annál szívesebben leszek az ő utódja, mert az ön elődjének szerepében már nem éreztem magamat valami jól.

Ijesztő csönd. Megtörtént a döntés, a harc örökre elveszett, a sötétség diadalmaskodott és mint tisztátalan játékszer széttaposta minden szív szorongó szeretét. Vad bánat fogott el, láttam a fiatal szép nőt és ezt kiáltottam: «Neked volt igazad.» Alig tudtam, mit beszélek vagy mit teszek, -62- lelkemben ennek az órának a háborgása, a magamhoztérésre és jó tettre hajtó határozatlan ösztön és az élettől való kínzó félelem tombolt. Távoznom kellett innen és nagy léptekkel kimentem az éjszakába, egyenesen oda. Harsogó, mintha fekete fogak közül előtörő nevetés kísért és eközben mint kaján torzarcokkal teli függöny mögött elsülyedtek a képek.

– Kiszolgáltatta őt, – dadogtam magamban, – kiszolgáltatta őt! Mit ér most még neki a menekülése és az az egy, a szentsége?

A kert facsoportjai olyanok voltak, mint sötét hegyek; bokrok közé jutottam, amelyeknek levelei harmattal voltak tele, a hold lement, csak mögöttem fénylett a sötétségben mint tűzvész utolsó, parázsodó szikrája egy lámpa az események elhagyott helyén. És mint romhalmaz körül még egyszer hallottam a báró hangosan és nyugodtan szóló szavát, diadalmaskodás nélkül, de az erő olyan öntudatával, amely szépen és nagyszerűen hatott:

– El innen! És élj boldogul, ahogyan tudsz! Nem csökkenti a nő értékét az, hogy nem volt meg az erőd, hogy megtartsd magadnak.

Ő fölnevetett és most úgy látszik, mintha valamennyiükhöz szólna.

– Ördögnek hisztek engemet? Akkor majd meg kell változtatnotok azt a véleményt, hogy minden ördög szomorú. Nekem sokkal rövidebbek az élet napjai, semhogy a ti beteges aggodalmaskodástokkal töltsem. Ami az enyém, élvezni akarom…

Nem értettem, hogy még mit mondott, mert a hangját mérsékelte. Úgy látszott, hogy a barátom eltávozott, az utolsó szavakat talán utána kiáltották, az asztalnál mindenkit mintha ugyanegy dolog foglalkoztatott volna, még föllángolt egy fény és csengett a pohár. A nedves bokrok mögött ráakadtam a falra és átvetettem magamat rajta. Az -63- országutat nehezen lehetett fölismerni, de mert csillagos volt az ég, rátaláltam az útra az égen a fák koronái közt. Amikor jobbról az erdőhöz értem, tapogatódza a fák közé mentem és ott, ahol állottam, a fák alatt a földre vágódtam. Gondolatok kergetődztek az agyamban, amelyeket sohasem tudtam elfelejteni és amelyek még ma is külön helyet foglalnak el emlékezetem világában, mert nem tudnak szépen beleilleszkedni, mint ez már néha megszokott történni olyan fölismerésekkel, amelyek soha meg nem ismétlődve nagy lelki izgatottságunkban nyilvánulnak meg nekünk. Úgy látszik, hogy ezek a fölismerések az ifjúság, a szenvedély és az állapot külön tulajdonságaihoz vannak kötve és némiképpen hasonlítanak azokhoz a nevezetes napokhoz, amelyeknek valami dátumot adunk és amelyek a mi személyünkkel kapcsolatban még egyszer nem ismétlődhetnek meg az emberiség történetében. Hogy lelki világunk épületében mi az értékük mint építőkönek, titokzatos és föl nem ismerhető, nem jelölhetjük meg, nem is használhatjuk föl tetszésünk szerint és mégis érezzük, hogy bele van illesztve a sötét, terhethordó falba.

A földi szellem hatalmasabb mint valamennyi félisten, gondolám és mennyivel boldogabbak a hivatatlanok, mint azok, akik bár hivatottak, mégsem kiválasztottak. Mi jobb a világ mulandó és nem mulandó birtokaiért és élvezeteiért való harcban, a szív ököl nélkül, vagy ököl szív nélkül? Szív és ököl együtt, ez az erő… Az agyamat döngető gondolatoktól kínozva, a kimerültség rövid, álomtalan álmába merűltem.

Mikor fölébredtem, a hajnal hasadását láttam a fatörzsek mögött. A levelek közt, fönn a fák csúcsai közt tompán zúgott a szél. A reggel vajudása alatt ismét lezártam szememet és ekkor az éjjel hallott zene motivuma, a pásztordal, tele az öröm -64- jámborságával, mint tarka édes hűsítő járta át szívemet és elűzte lelkemből az emésztő várakozás kínját, amely az átéltekre való visszaemlékezéssel fölébredt. Az erdő fái közül kiléptem az útra és elmentem, tovább, anélkül, hogy visszanéztem volna. Nemsokára egészen kivilágosodott és harmat hullott, a szürke utat megszabadította az előző napra való visszaemlékezéstől és köröskörül mindent fölfrissített. A lankáson és az árkokban kemény és kevéssé illatos nyári virágok nőttek, többnyire vöröses színük volt, barna vagy sárga szín keveredésével, szabálytalan bokrosodással és porosak voltak. Szederindák és partilapuk közt várakozva álltak e korai reggeli óra nagy csöndjében és ürességében. Cipőm egyenletes kopogását nem kísérte semmi madárfütty és semmi rovarzümmögés. A napra gondoltam, amelynek nemsokára jönnie kellett és a fölvidulásra, amely aranyos sugaraival mindannyiunkat hatalmába fog keríteni. Egy kanyarodó után, ahol patak halk csörgedezését hallottam, szabad mezőre vitt az út és a már érő búza tompaszürke és ezüstös szőnyegével megnyílt előttem a világ. Egy mezei út elágazásánál, amelyen tovább menni szándékoztam, két kőrisfa közt Mária-képet láttam. Ferde fatető alatt állott az égi asszony és fájdalommal és boldogsággal teli mosollyal nézett le a karjában pihenő gyermekre. Kissé fölemelve kebléhez szorította, egyedül e tág vidéken, harmat és hajnalhasadás és búza közt. Lábam megtorpant e látványra, fölnéztem reá, de csak rövid, gyors pillantással, mert szépsége oly hatalmas lett bennem, hogy tovább menve a botomat meg kellett suhogtatnom a levegőben és dobognom kellett a földön. -65-

Ha az alsóbbrendű emberi ösztönök régiójában és a napi szükségletekért folytatott harcban nem tudtam érvényesülni, gyakran gondoltam Szemesre, akit akkor csak első találkozásunk révén ismertem. Nem tűnt föl a tucatemberek közt, ami biztosságot adott neki, senkinek sem tűnt föl, könnyen alkalmazkodott. Mert a föltűnés az utcán egyet jelent az idegenkedés és bizalmatlanság fölkeltésével, a csak az éhség és az aljas vágyak csillapítását szolgáló haszonért és nyereségért folyó civódás területén mindenki a tömeg ellenségének számít, aki, ha csak szerénységgel vagy tisztességtudással kiemelkedik belőle. Talán az a legkínzóbb kényszer, amely a mindennapi életben ránehezedhetik a létéért küzdő emberre, hogy közönségessé kell válnia és meg kell magát aláznia, ha meg akar állani. Mennyivel könnyebb a szegényes gondolkodású embernek értelmesnek és szívesnek föltűnnie, mint az érzőnek igényeit és gondolkodását megtagadnia. Gyakran gondoltam, hogy ha már ily keservesen szenved a bizonytalan és értékének meg akaratának tudatára még alig ébredt lélek, mekkora fájdalmat okozhat a jó és mindent teljes öntudattal fölismerő embernek csak az is, hogy él. A világ szentjei vértanúságának távoli és első sejtése fogott el és megértettem, hogy testi szenvedésük lelki kínjaiknak csak szerény jelképe volt. Velük szemben szerencséseknek hirdettem a hősöket, az akaratukban meg nem ingathatókat, akiknek nagy lelke vak volt tetteik értéke iránt és akiknek tiszta akaratuk volt a legértékesebb tettük.

Az egészséges ifjúság természetes hite azonban nem győzhető le és bár itéletét még a tények és jelenségek világából meríti és tényekkel meggyőzhető, -66- fölemelhető és lesújtható, mégis az övé az erősebb hit, erősebb még a tapasztalt ember tudásánál is. Életünk kezdetén hiszünk a jóban, bár nem ismerjük, később hinnünk kell, noha ismerjük, a betetőzése azonban a megismerés, ami nem más, mint bizalom. Örök szava ez: elvégeztetett. Nem künn valahol a világban, amelynek berendezését ti fantasztái a készséges vádnak, ti a tisztátalan lélek tisztaságának pathetikusai ócsároljátok, hanem minmagunkban. Elvégeztetett annyi, mint készen vagyok, mert hiszek. Tudni akarjátok miben? Ha azt kérdezitek, sohasem fogtok feleletet hallani, mert a feleletet ismerni annyi, mint kiválasztottnak lenni. A hivatottak kérdeznek és a kiválasztottak nem felelnek.

Ifjúságomban gúny és aggodalom gyötört, de nem rontott meg. Hamar megtanultam, hogy az ember a világon mindig csak egyszer meglevő saját lelkének semmi sajátságosat, mindig magányos lényének semmi különöset sem mondhat vagy tehet anélkül, hogy, a többi közt, nevetségessé is ne tegye magát. De megtörve és megalázva, mint láng a romhalmazból, egyre újra föltámadt a bizalmam és künn, egyedül fák alatt, menekülő úton gyakran mondtam: «Én, az utca rongyos legénye tudom, hogy a hit, amely engem nevetségessé tesz, tisztábban ragyog a világba, mint a ti lelketek halvány pislákolása, amely megóv titeket a gúnytól és aggodalomtól. Senkisem fog titeket kinevetni és senkisem fog áldani.»

Az emberi alakok közül, melyekkel a fönhéjázás és megalázkodás közt váltakozó ingadozás ama nyugtalan napjaiban találkoztam, alig van egy, amely szorosabb és vigasztalóbb közösségben lenne emlékezetemmel, mint Peninaé, ámbár arca úgy bukkant föl és sülyedt el ismét az élet hullámaiban, mint az éjszaka homályos egén kergetődző felhők mögött a csillag. Azt hiszem, e találkozásban -67- az volt a vigasztaló, hogy életének gyalázata ellenére, amely sokkal nagyobb volt, mint az enyém, mégis oly tisztán megóvta a sötétségben egy érző szív emberi fényét, hogy a magam nyomorúságát könnyebbnek éreztem és reménységem ismét visszanyerte az erejét.

Már nem tudom biztosan, hogyan akadtam akkor össze az ódon kikötővárosban, a «Barlang»-ban Peninával és társaival. Amaz üres éjjelek egyikén volt, amelyek sivárságban és vágyódásban és végeszakadatlan, értelem és cél nélkül való nyugtalan ide-odajárkálásban telhetnek el és amelyeket mindenki ismer, aki idegenben ifjú évei tanácstalansága miatt szenvedett. Hogy ifjúságunk magárahagyatottsága áldássá váljék, erő kell hozzá és valami cél, a fejlődés tervtelen éveiben ez a magárahagyatottság a legjobbak közül is nem egyre nézve végzetessé vált.

Kis Penina, virág az utca porában, nem foglak elfeledni, tündöklő ékesség lelkem ruháján. Kedves a nap, amelyen megtaláltalak és elhagytalak, hogy többé el ne veszítselek. Emlékezetem kertjében tovább virulsz, pedig nem ápollak, nem is gondozlak. Sőt megtörtént, hogy hosszú időre elvesztél emlékezetemből, jó napokban vagy veszedelmes jólétben, amelyet mulandó dolgok adhatnak nekünk. De hideg szélben, vészes és zord úton megnyugtatásomul, békességemül ismét érzem illatodat a lelkemben. Vannak a léleknek virágai, amelyek csak akkor nőnek, virulnak és illatoznak, ha a szél és a fény áthatol az összetépett kabát rongyain, selyem és prém alatt elhervadnak és ha ápolt kéz gondozza őket, elszárad a kelyhük.

Ilyen virágok kedvéért rohantam mindig újra a vándorlás bizonytalanságába és békétlenségébe. A magányosság elégedetlenségében lakozik a legtisztább remény, az egyik a csendből hallja ki Isten szavát, a másik inkább a viharból, sőt van -68- ember, aki csak külső viharban leli meg belső nyugalmát. Sokaknak a jelenségek értelmébe való hosszú szemlélődő elmerülés után villan meg valamelyik életigazságuk fénye, másoknak ellenben hirtelen egész lényük megrázkodtatásában nyilvánul meg, itt szelid mosolynak enged az akadály, amott könnyek árja omlik és az eltakart fenékről elmossa a zavarodottságot és lényünk szerint az enyhe fény vagy az égő áram csábit bennünket. De nem mindig a megismerés a végső cél? Ha másképpen tudjátok, oktassatok ki. Én úgy láttam, hogy a világon minden nemes harc a megismerésért folyik, mert ez ad erőt nagy áldozatra és biztositja az egyetértést.

A késő éjben messziről halvány fényt láttam az utcán. Feléje tartottam, mert magához csalogatott, de egyszersmind bizonyos kellemetlen érzést is okozott. Akkoriban egy timármesternél dolgoztam, aki nem mintha valóban szüksége lett volna reám, hanem inkább szánalomból időnként alkalmazott, hogy végre némi rendet teremtsen könyvei és irományai közt. Időközben meg kellett látogatnom üzletfeleit, különböző megbizásokat végeztem és bevásároltam a számára. Még nem voltam húsz éves.

Az a társaság, amelyet éjjel a «Barlang»-ban, ebben a legutolsó lebujban találtam, sokáig lekötötte érdeklődésemet és ez betöltötte életemet. Külsőleg kevéssé különbözhettem azoktól a fickóktól, akik közé keveredtem, bár volt még valami pénzem, de a ruhám eléggé szegényes volt. Minden akadékoskodás nélkül fogadtak maguk közé, mint ahogyan azok az emberek szokták, akik egészen jól tudják, hogy nem egykönnyen akad ember, akinek még nagyobb elnézésre van szükségük, mint maguknak. Köztük ült Penina, vérvörös kartonbluz volt rajta, világos haján színtelen kendő és különös szeme szürke volt és kissé ferde. Nagy szája a sóvárgás és szomorúság szenvedő -69- kifejezésével, az ajak minden ivelése nélkül, széles volt és egyenes, mintha erős ecsetvonással festették volna és csaknem színtelenül illeszkedett bele keskeny állába. Arca, mint egész lénye egyszerre megragadta az érzékeket és fájdalmas édességében mégis valami elpusztított fönség volt, valami távoli, világos ég tükröződött benne.

Félreismerhetetlen hajlandósággal az odaadásra ült, csaknem feküdt egy karcsú legény mellett, akiről nem tudtam levenni a szememet, bár gúnyosan lekicsinylő tekintete elárulta, hogy nem akar rólam tudni és már rövid idő mulva leplezetlenül kimutatta megvetését. De arca annyira tele volt gonosz, kemény élettel, olyan komor, szép és hetyke egyszersmind, hogy majd gonosztevőnek tünt föl, majd fiatal uralkodónak, aki itt romlásnak és megalázásnak tette ki a méltóságát. Kubas volt a neve.

Egészen pontosan nem tudtam fölismerni, kikkel volt tulajdonképpen dolgom ebben a társaságban, egyet azonban hamar megláttam: könnyen vették az életet. Ámbár csupa fiatalember volt együtt, a korán tapasztalatot szerzett emberek dacos fölsőbbségével viselkedtek, szemtelen biztosságot mutattak, hallgatások ravasz volt és öntudatos, egykedvűen vették gonoszságukat és vakmerőségük tele volt megvetéssel a polgári társaság jogai iránt, amelyet gyűlöltek. Mert az utca korán edz és érlel, nevelése senkit sem kényeztet el és zavaros hullámaiban gyakorlottabb úszók vannak, mint a biztosított életviszonyok csöndes árjában. Fiatalságában tetterősebbnek, vakmerőbbnek és életrevalóbbnak bizonyult nem egy ezek közül az elzüllött legények közül, mint sokan, akik hasznos óvatosságuk szegénysége miatt sohasem lettek emberek, akik nem mennek ugyan tönkre, de nem is állnak meg a maguk erejéből.

Néhány nap mulva, amikor egymagamban ültem, Kubas odajött hozzám és ezt kérdezte: -70-

– Mit akarsz itt nálunk?

– Nem tudom.

– Nekem mondod? Peninát akarod.

Rettenetesen megijedtem, de Kubas megrendíthetetlenül nyugodt volt. Becsmérlőleg nevetett és kiváncsian nézett reám.

– Nem akarom őt, – feleltem.

– Dehogy nem akarod. Meg is kaphatod, de ne ajánljál neki pénzt, nagyon érzékeny. A pénzt nekem adhatod.

Érzelmeimet nem tudtam rendezni, megrohantak, mint vadászkutyák a vadat. Szeme észrevette legtitkosabb óhajaimat, amelyeket magamnak sem mertem bevallani és megláttam benne, hogy gyalázatosan visszaél velük és bepiszkolva megszentségteleníti őket. Szeme egyszersmind fenyegetődzött, csak az a kivánság lelkesítette, hogy beleegyezésemet hallja. Ez a követelés volt a leghatalmasabb e pillanatban, nekem támadt és védekeztem ellene, amikor ezt mondtam:

– Penina téged szeret.

És hirtelen hatása alatt mindannak, amit szemem a legutóbbi napokban forró csodálattal, szánalommal és haraggal látott, folytattam:

– Tiéd ő egész szívével, lelke legmélyéből. Ha beszélsz, reszket a figyelemtől, ha elmégy, elhal és föllélekzik, visszatér beléje az élet, ha visszajösz. Az árnyékod ő, betakar a szeretetével, amely áhitatosabb bármely imádságnál. Amikor egyszer megütötted, reszketett meghatottságában, mert durvaságodban csak azt látta, hogy törődsz vele … és most… azt mondod nekem…

Kubas kiváncsian vizsgált. Halvány, gonosz arcán semmi elfogultság nem látszott. Ez az ember valóban gonosz volt, gonosznak született, az volt hiúság és megbánás nélkül. Gonosz volt legbelsőbb hajlamánál fogva csak magáért a gonoszságáért, nem bánatból vagy bosszúérzetből, nem is -71- csalódásból vagy elkeseredésből, csak legsajátosabb énjének engedelmeskedett és a gonoszságban egyszerű volt és erős. Megértettem, hogy Penina az élettől való félelemtől megborzadva egészen odaadta magát neki. Ezt a félelmet csak az ifjúság ismeri, amely még azt hiszi, hogy a lét elemei valami titkos igazságosztás jóakaratától függnek. Most értettem meg először a gonoszságot, amely eredetére és értelmére nézve a napi jelenségek hiábavalóságától egészen a vallás miszteriumáig örökre titok marad nekünk embereknek.

Kubas gondolkodott.

– Te bolond, hiszen ha nem úgy volna, ahogyan mondod, nem ajánlhatnám föl neked. Azt hiszed különben, hogy valami ujság ez neki? Utólag fizethetsz. Nos?

Az után, amit mondtam, biztos volt ellenszolgáltatásomról, mert a gonoszok sokkal tisztábban ismerik föl az érzés őszinteségét vagy hamisságát, mint ahogyan az érző emberek a gonoszság örvényeit egész mélységükben csak megérteni merészelhetnék is.

Mivel hallgattam, Kubas hirtelen és anélkül, hogy megkötöttük volna az üzletet, fölkelt. Amikor az ivószobából távoztam, láttam, hogy szép, kemény, élesráncú arcával egy darab papirosra hajolva a gázláng szegényes vilgításánál firkálgat valamit. Penina nem volt ott, a sötét kapualjban a kijáratnál találkoztam vele.

– Gyere velem, – mondtam, – csak egy pillanatra.

– Benn van Kubas? – kérdezte alt hangján.

Kisebbnek láttam, mint máskor, az utcai halvány fény ráesett szánandó gyermekvállára és úgy látszott, hogy fázott nyomorúságos ruhájában, amely izgatóan mutatta testének formáit. Ősz is volt már és az alkonyatban falevelet és papirdarabokat kergetett az utcán a szél. -72-

– Később is ott lesz még. Kérlek, gyere, kérlek.

Habozva jött velem, minden együttérzés nélkül. Egy lámpánál megállott és kérdő tekintettel nézett föl reám. Összeszedtem magamat:

– Penina, szegény kis Penina… ez a Kubas…

– Hallgass!

Szava ütött és úgy talált, mint valami kéz a sötét levegőből. Én ostoba, aki szánalmat mertem mutatni a szeretetnek és megvetést a tárgyának. Egyetlen szót sem tudtam többé mondani, se szegényt, se gazdagot, megrendülve és tehetetlenül állottam az utcai szélben és nem volt gondolatom. Csak az az egy tudat gyötört a kínszenvedésig: nem fogom legyőzni az életet, nem fogok rajta uralkodni.

Penina vizsgálódva, csaknem kutató szomorúsággal rám nézett és hirtelen, mintha valami régen elvesztettet fedezett volna föl arcvonásaimban, elfordította a fejét és lerázva a kezemet válláról, homlokával nekidőlt a vas lámpaoszlopnak és sírt. Arcát nem takarta el a kezével, sírt, mint ahogyan sötét felhőből zápor zuhog a földre.

– Hát így van, – mondta lassan, amikor lecsillapodott. – Ne gyere többé közénk. Hallod? A te utad a világosságba vigyen.

Elfutott és eltűnt a szemem elől a régi kapú sötét torkában, a melyen korcsmacégér fölött kicsiny, vöröses fényű lámpa égett. Soha sem láttam többé.

De míg mi el vagyunk telve becsületességünk látszólagos gazdagságával, addig talán a világ örök lelkiismerete kimondta az irgalom megváltó szavát Peninára, akinek tisztasága elvesztett egéért omlott égő könnye minden bűnt kimosott lelke ruhájából.

Csak sokkal később életem folyamán, amikor -73- megkezdődött gondolataim harca az egyetlen, a nagy megváltás szóért, állott Penina ismét mellém és könnyeit, mint valami fénylő követ, odanyujtotta kétkedésem sötétségébe.

A szél ágról-ágra röpítette a virágport és megtöltötte vele a kelyheket, megmozgatta a gyönge gabonaszálakat és a mezők szőnyegébe világoszöld vándorló fényszigeteket varázsolt. Egész reggelen át pacsirtadal kisért, úgy, hogy a kék ég mintha hangosszavú csengőkkel lett volna tele.

Mekkora gazdagság a meleg földeken! A tavasz éltető ereje behatolt keblem sötét börtönébe, ahol a szívem dobogott és a vér mint a rét forrása és patakja csurgott a maga útján. Köröskörül kankalinnak és erdei földnek a szaga terjengett, úgy hogy a szél simogatása gyermeknapjaim emlékeivel töltötte meg érzékeimet és gondolataimat, lengedezésével tarka világot keltett életre, mintha színes képekkel telt átlátszó kendőket lobogtatott volna a szemem előtt. Szabadon csapongtak gondolataim, mint a szél, majd azt a tájékot keresték föl, majd ezt, egyik ritka órától a másikhoz röpültek, embertől emberhez, a leirhatatlantól a megfoghatóhoz, pajkos tréfáktól a vér biborvörös mélységeibe, ahogyan az akarat igája alól fölszabadult gondolatok szokták és előttünk sürögnek-forognak, tréfát űzve a hatalommal, amely máskor megfékezte őket, magukkal, velünk, a világgal.

De most magamhoz szólítottam őket és villámgyorsan jöttek, mint ezer nyíl, amely mindenfelől egy kis cél felé röpül. Valami fontos, rendkivüli fontos dolog jutott az eszembe, de ekkor fölöttem -74- a magasban gólyákat láttam röpülni és a gondolatok ismét megszöktek és magukkal vitték a tárgyat, amiért magamhoz szólítottam őket és messzi künn, valahol a tavaszban csöndben és gyorsan elejtették, mint ahogyan a kép sülyed el a szem elől, ha kialszik a szobában a világítás. A gólyák az ég vakító kékjében északnak röpültek és amikor szememmel követtem őket, a szemhatáron a dombon malmot pillantottam meg és mögötte templomtornyot. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mily régen nem ettem becsületesen és elhatároztam, bár nem volt pénzem, hogy megteszem abban a faluban.

Valahányszor szeretettel és odaadással tettem, gondoltam vagy éreztem valamit, közönbös voltam minden külső esemény iránt és tele voltam bizalommal, ha ellenben nyomorúságosan, tétlenül és szeretet nélkül teltek el az órák, az élelemért való gond mint sötét fal állott előttem.

A faluba érkezve, elhatároztam, hogy a lelkészhez megyek. Belsőmben nem éreztem magamat eléggé ellentállóképesnek arra, hogy azzal a humorral tudtam volna rendelkezni, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy egy parasztot bírjak bizalomra, szánalomra és bőkezűségre. Hogy az ilyesfajta bizalmatlankodókat, mint aminő rendszerint a paraszt, magunknak meghódíthassuk, testben-lélekben frissnek, erősnek és egészségesnek kell magunkat éreznünk, de nekem e pillanatban az volt a gondom, hogy fáradság és áldozat nélkül juttassam jogához a testemet. Fölkerestem tehát a paplakot, amelyre fehérre festett kerítés és egy fenyőfasor mögött hamarosan rá is akadtam. A kertiajtó nyitva volt, az út gyepes téren át kissé hegynek vitt, láttam, hogy istállók és pajták tartoznak a lelkészi hivatalhoz, az előtéren tyúkok sürögtek-forogtak és egyikük az utam mellett levő biztos helyét elhagyva, előttem az útra ment, hogy elmenekülhessen előlem. A tyúk néha -75- kedvét leli ebben, valami okból szívesen elmenekül előlünk, azért megy olyan helyre, ahol erre lehetőség nyílik. A tyúk lelki életének legfontosabb részleteit még nem fedezték föl és nem mondták el, most alkalom nyílnék, hogy némi fölvilágosítást adjak, de máskorra kell halasztanom, mert a lelkészről és házában való élményeimről akarok számot adni.

Mivel szaporán lépdeltem előre, az említett tyúk azt hitte, hogy üldözöm, szárnyát lelógatta, nagyokat lépett és hogy mások figyelmét fölhívja szorongatott helyzetére, hangosan kiáltozni kezdett. Végre a ház nyitott ajtaján besurrant a paplak tágas előcsarnokába, amely tisztára föl volt surolva és fapadlója fehér homokkal volt behintve. A tyúk mivel ide is követtem, azt hitte, hogy elvágom az útját vagy sarokba szorítom és az új helyzettel számolva a lehető legnagyobb lármát csapva fölugrott az ablakdeszkára és bátor szárnycsapással nekiment az ablaküvegnek.

A mezőkön és falvakon át folytatott vándorlásomban némi tapasztalatot szereztem, hogyan kell a tyúkokkal bánni és ezért tudtam, hogy az ilyen állatnak nem szabad a segítségére sietni, mert a tyúkok visszautasítják az ügyeikbe való emberi beavatkozást. Hát inkább az előcsarnokot vettem szemügyre, amely a tiszta fehér ajtókkal és a régi állóórával nagyon tetszett nekem. Az óra számlapja befuttatott acélból készült, a mutatók cérnaszálvékonyságúak és ketyegése lassú volt, mint valami különködő ember magányos beszéde. A számlap alsó felén kicsiny, köralakú égboltozat volt látható aranyos félholddal, csillagokkal és a nappal.

Balról kinyílt az egyik ajtó és egy tekintélyes külsejű idősebb asszonyt láttam, aki egy pillanatra megállott, hogy azután a gyanútlanul és bátran kinyitott ajtót gyors mozdulattal és halk ijedt kiáltással ismét becsapja. Rövid időre megint üres -76- és csöndes lett az előtér, csak a tyúk lármázott tovább az ablakon, kis pihenőkkel, amelyeket kotkodácsolással töltött ki. A padlón ide-oda surrant árnyéka a napfényben. Azután az ajtó mögül a konyha zajával egybeolvadó ijedten szólítgató hangot hallottam és megértettem a szavakat:

– Ellop egy tyúkot!

Futkosás támadt, asszonyi hangok hallatszottak, a tűzhelyen mintha kifutott volna a forró víz, mert sistergés támadt, mint valami pályaudvaron. Majd becsapódott egy ajtó, utána még egy, úgy látszott, hogy valaki szobáról-szobára haladva átmegy a ház másik oldalára, míg csakugyan jobbról hallottam hangokat, egy heves és suttogó nőit és egy megnyugtató basszust. Csoszogó lépteket hallottam és az ajtó lassan kitárult. A küszöbön ott állott a lelkész. Szeretetreméltó jelensége bizalommal töltött el, egészséges telt arca körül kellemes szellőcske lengedezett és jóságos kék szeme kiváncsian érdeklődött irántam.

– Mi lesz? – kérdezte férfiasan és gyors pillantást vetett a tyúkra.

A levegőt szimatolgatva ezt feleltem:

– Úgy érzem, valami tápláló lesz, de talán jobb, ha ezt a feleségétől kérdezzük meg.

Nem felelt, hosszúszárú pipáját mint valami puskát tartotta lebocsátott kezében, de megértvén, miképpen magyaráztam a kérdését, hangosan és jóízűen az arcomba nevetett.

– Tehát az éhség hozott ide! Ez nem ujság a paplakban, lesz mit enned és mindjárt meg is tudakolom, hogy mi. Van még valami kivánságod? Gyere be.

Meglóbálta a pipáját és visszalépett, hogy bebocsásson. Ez aztán pompás dolgozószoba volt! Fölteszem, hogy mindenki ismeri és nem akarom részletes leírásával az időt vesztegetni, mert a szokásos módon volt berendezve szürke és aranyosan -77- fénylő könyvállványokkal, túlterhelt íróasztallal, amelyen a prédikációk készülnek, pipafüsttel és napsugarakkal, amelyek a virágzó gyümölcsfákon át hatoltak be. A szoba közepén levő asztalon virágcserép nagyságú hamútartó állott és az ajtó közelében faszék a parasztlátogatók számára. Az egyik sarokban Thorwaldsen gipszből készült és kissé füstös áldástosztó Krisztusa magaslott, barátságosan fölemelt egyik karjára csak úgy futólag, valószínüleg, mert hirtelen kellett kézből letenni, egy pamlagpárnát akasztottak.

Mert a lelkész azt kérdezte tőlem, van-e még valami kivánságom, leülvén az ajtó mellett a faszékre, azt mondtam:

– Azután egy könyvet szeretnék becserélni.

– Egy könyvet? Becserélni…?

– Igen, a batyumban van egy könyv, amelyet már kiolvastam, szeretném, ha másikat adna helyette, amelyet még nem ismerek.

Az öreg úr figyelmesen vizsgált, de csak habozva nyilvánult meg érdeklődése, mindamellett nyugodt volt és nem lehetett észrevenni, hogy nem tetszik neki a viselkedésem, amely idegen volt neki. Csak életének mindennapi tapasztalata tette idegenné a számára, ellenben veleszületett hajlandósága révén igenis volt érzéke olyan ember természetes szabadsága iránt, aki tehernek érez mindent, ami nem természetes. Különös és kedvre derítő, ha észrevesszük, hogy a legtöbb ember sokkal gyorsabban és szívesebben látja az elfogulatlan kiméletlenség kendőzetlen megnyilvánulását, mint az elfogult kimélet megszokott vonásait és akinek nem romlott a gondolkodása, oly gyorsan belenyugszik ebbe, mintha haszontalan és nehéz fölkapaszkodás után valami jóságos szellem megengedte volna neki a visszatérést származásának meghitt völgyébe. Igaz, hogy a lelkész nem kevéssé meglepődött, sőt megütközött elfogulatlanságomon -78- és határozottan észrevettem, hogy fontolgatja, nem kell-e mint szemtelenséget kifogásolnia a viselkedésemet. De senkisem tünik föl szemtelennek, akinek szívében szeretet lakozik, még akkor sem, ha valóban az.

Kissé kétes határozottsággal rám mosolygott és kelleténél hangosabban így szólt:

– Könyvet is kaphatsz tőlem, anélkül, hogy a tiedet ideadod.

– Ezzel nem segít rajtam, – mondám, – egy könyvet is elég cipelnem.

–… elég cipelned. Igen, igen… – felelte.

– Igen. Mindig így teszek, ha egy könyvet kiolvastam, mert vándorúton vagyok és eddig még mindig fáradság nélkül be tudtam cserélni az enyémet. Azzal nem törődtem, hogy melyik drágább és melyik van jobb állapotban, csak az vizsgáltam, hogy új-e nekem a tartalma és szórakozást igér-e.

– Jó, ó… ez jó, igazán jó! Mintha bizony mindenki csak úgy egy szóra odaadná könyvtárának egy darabját.

– Hiszen éppen az imént maga ajánlotta föl nekem. De különben is lehetetlen, hogy minden ember oly zárkózott lenne, mint ahogyan az ön kétkedéséből következtethető. Könyörtelen eljárás az, ha megtagadunk egy könyvet valakitől, aki nincs abban a helyzetben, hogy vásárolhasson magának, ezt épp oly kevéssé szabad megtenni, mint ahogyan nem tiltanók meg senkinek, hogy egy szép képre tekintsen. És mindig legelőször azokat a legjobb könyveket kellene odaadnia az embernek, amelyeket legjobban szeret. Aki valami szellemi örömét magának tartja meg, annak lelke sötét pince, amelybe véletlenül napsugarak jutottak be, de nem tudnak életet kelteni nedves hüvösségében. Adjon hát egy könyvet, ime itt az enyém.

Ezeket az utolsó szavakat csak azért mondtam, mert másfelé akartam terelni a lelkész válaszát. -79- Éreztem ugyanis és láttam, hogy a válasz megszégyenített volna. Melegen rám nézett jóságos kék szemével, fölkelt és kezet nyújtott.

– Mi az? – kérdeztem, – hiszen még nem ettünk.

– Nem akartam öntől elbúcsúzni, sőt most látom igazán szívesen. Legyen a vendégem, ha úgy tetszik. Foglaljon újra helyet, nem itt, itt, mondja el, kicsoda ön, mi vitte vándorútra, beszéljen az életéről, arról szeretnék valamit megtudni.

– Mit mondjak az életemről? Élek, nem elég ez? Bárhová nézek, mindenütt azt látom, hogy az emberek arcát fakóvá és fáradttá teszi a gond életük értékeért és értelméért. Az én életem értelme sohasem fog előttem az életemen való öröm árán megnyilvánulni.

Az öreg úr elgondolkozott és komolyan, csöndben sokáig maga elé nézett. Meglepődése, ez az enyhe, ha mindjárt akaratlan megsértődése megszűnt és őt figyelve, ezt gondoltam: hozzád jó tudnék lenni. Nincs gondolat, amely valakivel szemben derűltebbé tudna tenni bennünket, mint ez és boldogságunk tisztaságára nézve teljesen mellékes, vajjon viszonozzák-e.

– Jól van, jól van, – mondta lassan a lelkész és tekintetemet keresve rám nézett, – de hát annak idején mit szeretne mondhatni, hogy miért élt?

Csaknem nevettem. Más felelet aligha elégítette volna ki, mint az, amely valami szellemi vagy gyakorlati sikert mond életem céljául. De érezve kérdésének jogosultságát és a benne rejlő jó szándékot, ezt feleltem:

– Ha erre egy mondattal felelhetnék, olyan egyszerűen, mint ahogyan a kérdést fölteszi, akkor aligha állanék ma ön előtt.

– Hogyan adhat ilyen bizonytalanság biztosságot, hacsak nem könyelműség ez a biztosság?

– Az én biztosságom nem az, hogy ismerem -80- a célomat, hanem az, hogy feléje haladok, csakis abban a tudatban, hogy megtalálom, ami az én részem.

– Bámulatraméltó önérzet ez fiatal barátom, amelyet meg kell okolnia.

– Bizakodásom nem ezen az önérzeten nyugszik, hanem hitemen.

– Hitén? Ugyan miben hisz oly bizakodva?

– Hiszek. Nem elég ez?

A lelkész úgy érezhette, hogy elsietve kényszerült kérdésre és feleletre, arcán titkos aggodalom volt észrevehető.

– Mindez nem olyan egyszerű, – felelte kis idő mulva, – de talán mégis – kezdet. A cél azonban az a bizonyosság, hogy Istenben hiszünk, közösségünk van vele és hogy szeret bennünket.

Hallgattam.

– Ön hallgat, – mondta kisvártatva lassan és vizsgálódva. – Bizonyára egy öreg falusi lelkészt lát bennem, aki egyházának dogmái szerint beszél. Talán úgy is van, de egész életemben fontosnak tartottam, hogy a józan ész szabadságát gyönge erőmhöz képest megóvjam és ne homályosítsam el valami át nem gondolt szabály kényszerével.

Erre habozva és a gondolatokat fáradságosan keresve, ezt feleltem:

– Nem hiszem, hogy cél és maradandó vigasz az a bizonyosság, hogy Isten szeret bennünket. Ez a kiskorúak előjoga. A szeretet lényét, fényét, mindenhatóságát nem érezheti senki, aki maga nem szeret. Isten csak az én szeretetemben elevenedik meg, de nem abban, amit ön az ő irántam való szeretetének nevez. De ha szeretni tudok, akkor Isten bennem él, őt magamban tudni: ez maradandó vigasz, benne nagykorú leszek. Az az ember, aki szeret, sohasem fogja magát istentelennek érezni. Ha azonban így áll a dolog, akkor nem tudom azt kivánni, hogy Isten szeressen engem, mert Isten az én szeretetem. -81-

– Nem mondok önnek ellent, – mondta a lelkész, – de mi hiszünk Istenben, mint minden dolog megteremtőjében, aki előttünk volt és mindig lesz. Azzal, hogy ilyen vagy olyan módon megelevenedik bennünk, bebizonyitja szeretetét; abban hogy úgy teremtett meg bennünket, hogy képesek leszünk neki lakásul szolgálni, fölismerjük irántunk való szeretetét, amelyre érdemessé lenni és amelyet mindig tudni a mi célunk és bizodalmunk.

– Semmi más lény szeretete nem fog engem megváltani, csak az enyém, – felelém. – A tűz világít és melegít, de egyetlen tűz sem ég, hogy világítson és hogy melegítsen. Nem, az ön Istenében, akinek szeretetét kérnem kell, nem hiszek többé, én nagykorú akarok lenni.

– A nagykorúak és a kiskorúak… – mondta elgondolkozva az öreg ember, aki fölkelt és föl és alájárt a szobában. No most láthatja, hogyan kerülhetnek szóba beszélgetés közben olyan dolgok, amelyekre nézve az emberek sohasem tudnak megegyezni. És mégis azt kell mondania az embernek, amit gondol; ha áhitattal és megismerés vágyából teszi, sohasem történik hiába. E dolgokról elhangzó minden állításban és minden ellenmondásban ugyanegy szellem nyilvánul meg. Majd másképpen fog ön gondolkodni, most azonban bizonyára joga van ahhoz, hogy úgy gondolkozzék, ahogyan teszi. Ezt, higyje el, nem mindenkinek engedem meg, de csekély lenne a bizalmam Isten vezérlő kezében, ha minden embert ugyanegy útra akarnék küldeni. Talán igazán csak a kiskorúaknak vagyunk rendelve. – De van-e, aki föléri ésszel, hogy mi kergeti önt ebben a nyomorúságos ruhában az országútra! Önnek olvasnia, tanulnia kellene…

Föl s alájárt a szobában, amíg az íróasztalán szemébe nem ötlött a könyv, amelyet a batyúmból -82- vettem ki. Legutóbbi szavaival való eszmetársulás révén a kezébe vette, lapozgatott, olvasgatott benne és óvatos ujjakkal belül-kivül megvizsgálgatta, azután a pápaszemét kereste.

– Hát lehetséges ez? – kérdezte. – Ez akarja nekem fölajánlani, ezt állítsam a könyveim közé?

Már alig gondoltam a könyvre, aminthogy azt az inditványomat is, hogy cserélje be, első szavaim elfogódottságával elsietve tettem. A könyvet az egyik szálláson egy kis púpos kárpitoslegénytől kaptam, aki egy éjjelre hozzám csatlakozott és őszinte megindultsága akkora volt, hogy megbántottam volna, ha amikor búcsúzáskor nekem ajándékozta, visszautasítottam volna. Dróttal összetartott első tiz füzete volt egy kitagadott grófkisasszonyról szóló regénynek, aki egy ballépése után sokféle kaland közt vetődik a világban. Mindenik füzetben valami új szörnyűség készülődött, amely a következőben csaknem, az azt követőben majdnem és a negyedikben még mindig nem következett be. Be kell vallanom, hogy érdeklődéssel kisértem az eseményeket és lefolyásukat, mert nem tartoztam azok közé az emberek közé, akik csak úgynevezett jó könyveket tudnak olvasni. Még mindig inkább kötött le olyan könyv, amely az életet írta le, mint az, amely szerzőjének bizonyos írói készségéről tett tanuságot, de mással nem is szolgált. Az írásra való hajlandóság, mert azt hisszük, hogy tudunk hozzá, dilletáns fáradozás, akinek igazán van mondani valója, csak akkor aggódik tehetsége miatt, ha valami akadályozza az írásban.

Körülbelül ezt mondtam mosolygó házigazdámnak a könyvekről, de egyáltalán nem azért, hogy megvédjem az én könyvemet, mert az bizony igazán rosz könyv volt. Ezt kertelés nélkül be is ismertem, de azzal a mentséggel, hogy engem nagyon érdekelt. -83-

Barátságosan és nekihevülés nélkül mondta:

– Hogyan érdekelhet valakit ilyen könyv?

– Attól függ, hogy ki olvassa, – feleltem, – a könyvekben a legnagyobb élvezet magának az olvasónak a teljesítménye és a legjobb könyv az, amely az olvasóval a saját gazdagságát érezteti.

Kopogtak és az óvatosan kinyitott ajtóban egy fiatal leány alakja jelent meg, aki tisztességtudó határozottsággal, de nagyon félénken azt a hírt hozta, hogy ebédhez várják az apját. A lelkész egy pillanatra észrevehetőleg zavarba jött, közelebb intette a leányát és egyszerre egy körülbelül húsz éves fiatal leánnyal állottam szemben. Megmagyarázták neki, hogy úgy kell engem fogadnia, mintha nem az lennék, amint akinek gondolnia kellett. Azt hitte, hogy fura tréfát űznek vele és míg világos szeme szinte valószínűtlen gyermetegséggel mosolygott, habozott, hogy mit tegyen. De vonakodásféléről nem lehetett szó, itt céltudatos rend és pontos engedelmesség volt az úr, úgy hogy egy alig érezhető pillanatra csaknem élettelen kéz került hüvelykujjam és mutatóujjam közé. Az üdvözlés tehát a kivánt rendben megtörtént, de lefolyása egy lépéssel sem vitte előbbre a házigazdámat, aki úgy látszik ráeszmélt, hogy a közvetetlenség szelleme az ő családi életének házi szellemei közt tulajdonképpen idegen kísértet volt és hogy egy idegen hozta a házába sokkal hirtelenebbül, semhogy övéit ne kellene előbb erre előkészítenie.

– Majd értesítem a feleségemet és megmondom neki, hogy ön itt van, – mondta elfogultan, leányát karon fogta és maga előtt kitolta az ajtón, úgy hogy egyidőre magamra maradtam és kötelességszerűen azon aggódtam, hogy itt alkalmatlanságot okozok. Ha kevésbbé komolyan vettem volna a lelkészt, nagyon könnyen tetszetős hídat verhettem volna, de nem vitt rá a lelkem, hogy leányával -84- szemben ugyanazt az elfogulatlanságot tanusítsam, mint amellyel őt nyertem meg magamnak.

Kis idő mulva hangokat hallottam, az egyik az ellenmondásé volt, a másik mély basszus, amely csitítgatott és rábeszélt. Majd nyomosabb és hatásosabb lett a basszus, amit hallgatás követett, amelynek alázatossága közvetetlenül azután hangos ajtócsapkodásban nyilvánult meg. Meglehetősen nagy idő mulva kinyilt az előcsarnokba szolgáló ajtó és egy nagy szőke szakácsnő jelent meg előttem. Tetőtől-talpig végigmustrált, ifjonti anyáskodással aggódóan megrázta vörös fejét és gorombán rám szólt:

– Gyere velem, mosakodjál meg, az urasággal egy asztalnál fogsz enni.

Előttem elhimbálódzott a konyha egyik sarkába, ahol faszéken mosdótál állott, a szék támláján vastag törülköző lógott, mellette pedig egy darab szappan feküdt, akkora mint egy kenyér.

Megtettem, amit kivántak és a szakácsnő kérdésére azt feleltem, hogy tanult országútgázoló vagyok, de most hely nélkül.

– Mázoló?

– Nem, gázoló. Inkább enném itt künn veled, mint az urasággal.

– Azt elhiszem, – felelte. És tegez ez az ember… – Mi jutott az úr eszébe.

– Ó, semmi rosszat nem forgatok a fejemben.

– A háziúrról beszélek, nem rólad, – jelentette ki vendégszereplésem ellensége. – Siess!

Kikapta kezemből a törülközőt és kegyesen oldalba lökött, hogy ne kelljen külön megmagyaráznia, mely irányban kell mennem.

Azt hiszem, hogy a lelkészné asszony, akihez most jutottam, jó akarattal magának is, nekem is megkönnyíthette volna a helyzetet, amelyet férjének kivánsága teremtett meg a számára, mert amikor az ebédlőbe léptem, a család már asztalnál -85- ült és én természetesen betolakodónak éreztem magam. Derűlt nyugodtságom és egykedvüségem elhagyott, mert nem tudtam magamat arra kényszeríteni, hogy úgy tessem a ház nőinek, mint ahogyan a háziúr nyilván kivánta és remélte. A lelkészné olyan nyilvánvaló, izgatott ellenérzéssel volt irányomban, hogy semmisem csábított a legyőzésére, hiszen csak olyan mozdulatok és szavak segítségét használhattam volna, amelyek fölületesek, tetszeni vágyók és hiúk lettek volna. De mert úgy éreztem, hogy ok nélkül aláztak meg, elhatároztam, hogy ugyanazzal a pontossággal fogok fizetni ezért a gyalázatért, mint amellyel velem szemben elkövették. Haragudtam egészen az elkeseredésig, az élet áprilisában gyorsan változik a lélek időjárása…

Belépve néhány szóval üdvözölni akartam a hölgyeket. Hárman voltak, mert még egy másik, fiatalabb leány is volt a paplakban, de a lelkészné asszony üdvözlő szavaimnak röviden véget vetett:

– Hát… csak üljön ott le.

Meg akartam fordulni, hogy távozzam, ekkor elfogtam az öreg ember pillantását és leültem. Barátságosan szólt hozzám, de egyszerűsége elfogult és kissé leereszkedő tartózkodássá változott, amelytől ő maga szenvedett. Nyilván reám és segítségemre várt, belsőleg neki is rugaszkodtam és kudarcot vallottam.

A ház asszonya föltünően sovány magas nő volt, arcvonásaiban az élet gondjainak kínos kifejezésével, amely mellett a megdicsőülés halvány lehelete sem volt található, pedig ezt még a legnagyobb nyomor is megadja minden nő arcának, aki szerető feleség és anya volt. Korlátolt nézetekben és kicsinyes szokásokban meggyökeresedett természet képét mutatta, de a feszesség, amelyet lénye elárult, olyan józan volt, hogy megfélemlítette az embert. A virágocskákra tekintettem, akik e magabíráskodás -86- pedáns jótéteményei közt virultak föl és megnyugodtam, mert a két fiatal leány bár kissé megfélemlített frissesége úgy hatott, mint a megujuló természet megváltása. Bensőmben kissé kibékültem az anyával és egészen kibékültem volna vele, ha csak a legcsekélyebb előzékenységet mutatta volna.

Az öreg ember kedvéért, aki szeretettel szólt hozzám, azt latolgattam magamban, nem lenne-e talán ajánlatos, hogy háza hölgyeinek némi megértő engedményt tegyek; beszélhettem volna apám állásáról és házáról és arról, hogy nem azért koborlok ilyen ruhában a világban, mert elveszettnek hittem magamat, hanem mert magamat kerestem. De lemondtam erről az előzékenységről a fiatalság ama makacsságával, amelynek előjoga az engedmény gyülölése. A fiatalság szenvedélyes tévedése meggyőződéseért szebb, mint a fölnőttek szenvedélytelen erénye, még akkor is, ha a tapasztalat ezeknek ad igazat. Hiába, már én csak eltökéltem, hogy nem ismerek tiszteletet, csak ha az én személyemnek és legsajátosabb javamnak szól.

Fehér abrosszal terített hosszú asztalnál ültünk világos szobában, amelynek üvegajtaja a kert felé ki volt tárva. A két fiatal leány terítéke nagyon közel volt a szüleikéhez, úgy hogy nekem nagyon sok hely maradt. A lelkészné asszony erőszakosan és hangosan gondoskodott rólam azzal a visszataszító szolgálatkészséggel, amelyre csak azok az asszonyok képesek, akik egyszerre engedelmesek és akaratosak és bosszús megadásuk mellett meghúzódik az a kivánság, bárcsak minél előbb ostobának bizonyulna be a férj parancsa. A látszat tehát az volt, hogy nagyon tiszteli férje akaratát, a valóságban azonban mindent, amit a férje akart úgy teljesített, hogy jó szándékainak érvényesülése lehetetlen volt. Nagyon jól láttam és éreztem mindezt -87- és beérhettem volna azzal, hogy jól mulatok e titkos megfigyelésemen, de nagyon is óhajtottam, hogy vendéglátó házigazdám egyszerű emberiessége diadalmaskodjék feleségének szűkkeblű előitéletén. Tehát vagy el kellett tűrnöm hallgatagon a megaláztatást, amely a ház asszonya részéről ért, vagy pedig energikusan meg kellett kísérelnem, hogy cselekvő akarattal és olyan szembetünően fogjam jóakarómnak a pártját, hogy vele ellenfelünket látható és döntő vereség érje. Ez azonban nem történhetett volna meg megszégyenítése nélkül, amit pedig nem mertem megkockáztatni, mert attól tartottam, hogy ezzel azonnal elvesztem pártfelem segítségét.

De mielőtt még véglegesen határoztam, a véletlen döntött és én megszabadultam minden további fontolgatástól. Éppen azzal próbáltam tisztába jönni, hogy az asztalnál levő pártok melyikéhez húznak a fiatal leányok, amikor megjelent a szakácsnő és elvitte a levest, hogy új ételt tálaljon föl. Tányért váltott, de az enyém kivételével, amelyet a lelkészné asszony rosszaló homlokráncolására ott hagyott előttem. A lelkész úr ezt csak akkor vette észre, amikor már körbejárt a hús, a főzelék és a burgonya és a szakácsnő valamennyiünk balszerencséjére már távozott volt a szobából, amikor visszafojtott fölháborodással meglehetősen hangosan így szólt a ház ura:

– Vendégünknek azonnal hozzanak másik tányért.

Az öreg ember ajka reszketett, mintha őt magát érte volna valami megszégyenítés. De az asztalnál nem mozdult senki, a két fiatal leány szinte parancsszóra egyformán elpirult és olyan feszesen és szótlan és csöndben ültek, mintha vihar nyomta volna őket le és a legcsekélyebb megmozdulásuk a villámot csalná elő. Nem, ebben mégis csak az anyjuknak kellett igazat adniok, nagyon -88- is sok lenne, ha azt kivánnák tőlük, hogy ezt a csavargót még személyesen is kiszolgálják.

– Ez igazán nem szükséges, – mondta a lelkészné kényszeredett jóakarattal és olyan meggyőződéses magabiztossággal, hogy ingerültsége csaknem erénnyé vált.

Ez ugyancsak kellemetlen barátságosság volt! Istenem, gondolám, miért bántja meg így a férjét? Akkor még nem értettem meg, hogy ő maga és csakis ő volt az oka, ha felesége lényében ilyen viselkedés vert gyökeret. A férfiúi jóságnak és elnézésnek van egy fajtája, amellyel visszaél minden asszony, mert a megélhetésére és lelkének boldogságára való jogos igény egészen határozott, legyőzhetetlen erő a férfi lelkében. Ha a férfiben ez az erő nincs meg, gyöngeségét a felesége nemsokára súlyos szemrehányásként fogja fölhasználni, amelyből kicseng tudatos vagy öntudatlan igénye legfőbb és legszebb életjogára, korlátlan odaadására. Hiszem ugyan, hogy alapjában véve egyedül a férfi szeretete és jósága az előföltétele az őt szerető nő odaadásának, de nem hiszem, hogy a nő ha bizalma e tenger dagadó hullámain nem ragaszkodik ahhoz a kézhez, amely a kormányt tartja, ezt a szeretetet és jóságot annak ismeri föl és annak veszi, a mi.

Valószinű tehát, hogy tulajdonképpen itt sem a tányérról volt szó, hanem csak alkalmul szolgált arra, hogy az asszonynak sokkal mélyebben gyökerező ellenkezése megnyilvánuljon. Az öregebbik leány, akinek Berta volt a neve, de Bertácskának szólították, elérkezettnek látván a pillanatot, hogy segítségre készen beleavatkozzék a dologba, halkan mondta: «De papa…» és felsőtestét jobbra meg balra tologatta, mintha valami nehéz hátizsákot rázogatna helyére a vállán. Az anyja pártját fogja, gondoltam a legnagyobb meglepetéssel, amikor a fiatalabbik testvér hirtelen fölugrott, a -89- konyhába futott és tiszta tányért hozott be, amelyet elém tett.

Micsoda megváltás volt ez! Még az anyának is mosolyognia kellett és az öreg úrnak az arca olyan tisztán elárulta hálás meghatottságát, hogy visszatért egész elfogulatlanságom és minden jókedvem. Nyugodtan a fiatal leányra néztem és ezt mondtam:

– Ez a tányér világosabbá és szebbé teszi a szobát, mint a legpompásabb virágbokréta!

Egy pillanatra lesütötte a szemét, azután minden zavar nélkül fölpillantott, komolyan rám nézett és az elfogulatlan gyermek nyugalmával felelte:

– Az apa akarta így.

Láttam tiszta szemét és oly boldogságot éreztem, amelyre szót még ma sem tudok, nem is keresek. Azt hiszem, hogy az emberi élet zavaros forgatagában nincs a világosságnak olyan szigete, amelynek fényét a gyermek nyilt tekintetével lehetne összehasonlítani. Benne már minden el van határozva, amit az élet nyujthat, de még érintetlen tulajdona a szeretet rejtve szunnyadó forrásának és a tisztelet és a boldogság, amelyet lelkünk e tisztaság hatása alatt érez, egyszersmind a legnemesebb figyelmeztetés és igéret, amellyel mi megjelöltek és megbélyegzettek utunkon találkozhatunk. Valahányszor véletlenül vagy szándékosan gyermek szemébe merült a tekintetem, később mindig úgy emlékeztem vissza erre, mintha a magasba néztem volna föl, el hegyeken át, távoli messzeségekbe, ahová sötétség el nem juthat. Ennek köszönhetem azt a hitemet, hogy a végtelenség minmagunkban van és hogy visszatérünk az öröm tiszta birodalmába, amelynek fénye egykor a mi szemünkből is kisugárzott.

Ami eddig gátolt és megzavart, mindattól megszabadultam és úgy éreztem, hogy részemről az sem jelentene már engedményt, ha alázatosan beleilleszkedném -90- ennek a háznak a szellemébe. De legboldogabb maga a lelkész volt, vidám lett és olyan elfogulatlan, hogy még feleségének kiméletlen legyőzése is úgy tűnt föl utólag, mintha megegyezés történt volna. A növekedő bizalomba fiatalabb testvérével ellentétben csak Bertácska nem tudott beleilleszkedni, gyanakvása még mindig a mesterlegényt látta bennem, akiről minden pillanatban kisülhet, hogy zsebtolvaj, éjjel azonban egészen bizonyosan az ágy alatt rejtőzködő gonosztevő lesz.

Egész délután, mialatt a pintyek csattogtak az almafákon, a kert illatos földjében dolgoztam a lelkésszel a tavaszi napfényben. A hónapos retek már gumósodott, várták a babot a karók gúlái közt és itt-ott az átmelegedett talajban csírázó vetemény már áttörte a föld burkát. A fözeléktermesztésre nézve fontos részleteket tudtam meg, különösen pedig azt, hogy a kertészkedés nagyon illik tudós öreg emberhez, ha nem foglalja le túlságosan sok gondolatát. Elvétve más dologra terelődött a beszéd, gyakran messzire elkalandozott és végül a láthatatlanba röpült el, mint a pipánk füstje. Házigazdám gondolatvilága főként a szolid és praktikus erkölcs alapelvei körül forgott és amikor erről beszélt, ezt azzal a terjengősséggel tette, amely vigasztalanul kifárasztja a hallgatót. Az élénk fiatalság sohasem fog elidőzni tudni ezekben a gondozott zsákutcákban, amelyekben a korlátolt, személyes tapasztalatot habozás nélkül világbölcseségnek tüntetik föl és szükség van a fiatalság ellenmondására, bármily igazságtalannak és kegyetlennek látszik is gyakran. A fiatalok és az öregek közt rendszerint nem az öregek elnézése teszi lehetővé, mint sokan hiszik, az okos érintkezést, amely nem csak külsőségekre szorítkozik, hanem a fiatalság elnézése.

Így tehát jól megértettük egymást, de megszégyenítve -91- és bizonytalannak éreztem magamat. A fiatalabb leány kávét hozott a kertbe, fehér abrosszal terítette be a fűzfa alatt álló roskatag asztalt, szétrakta a tányért és csészét és kávét töltött bele számunkra. Elnéztem buzgólkodását és megkönnyebbült a szívem, mintha már azzal is becsületes dolgot műveltem volna, hogy egy pillantást vetek kedvességére. Megtudtam most azt is, hogy Márta a neve és a falusi életről váltottam vele pár szót, amely bosszantott. Egy ideig vizsgálódva csupa szomorúsággal nézett reám, azután elfordult, mintha csalatkozott volna bennem és nekem feledve, hogy még gyermek, reá kellett gondolnom.

Elfogadtam a család meghívását, különösen mert maga a lelkészné asszony is barátságosan kért, hogy aludjak éjjel ott. Alighanem embertelennek tartotta, hogy valakit éjnek idején útnak bocsásson. Semmi sem nyugtalanította annyira, mint az, hogy nem tudtam megmondani, mi a célom, hová igyekszem.

– Valahová mégis csak el akar jutni! Hogy értsem ezt? Vég nélkül mindig a bizonytalanságba, ki teszi ezt?

Amennyire vele szemben tehettem, magyarázgattam a dolgot. A terített asztalnál ültünk és a lámpa, amelyet tarka képekkel teli ernyő borított, különböző színű enyhe fényt bocsátott reánk. Az én szemem előtt az Egyiptomba menekülés képe volt, Mária szamárháton ült, József a szamarat hajtotta és a gyermek aludni látszott az anya karjában. Pálmák alatt vitt az útjuk…

– Még keresem a helyemet, – mondtam kinos érzéssel, – eddig még nem sikerült, hogy engedmény nélkül vállaljak valami munkát.

– Engedmény nélkül? – ismételte meg lassan a lelkészné. – Mindnyájunknak engedményt kell tennünk.

Le akartam csillapítani, mert láttam, hogy Márta -92- a lámpa mögül előrenyujtotta a fejét és nyugtalan gyermekszemmel kérdve nézett rám. Úgy látszott, hogy feleletemet várja és azért úgy iparkodtam válaszolni, hogy legalább ostobaságot ne mondjak.

– Aki jó szándékkal és lelkiismeretfurdalás nélkül tesz valamit, amit engedménynek tart, valószinűleg nemsokára észreveszi, hogy amit tett, nem volt engedmény, hanem kötelesség. Ám az is meglehet, hogy ily jóhiszemű korlátozás nem hagy nyugton bennünket.

– Lárifári, – mondta a lelkészné és felém bökött egy nagy horgolótűvel, amelyet az ölében fekvő különös horgolásból húzott ki. – Még csak ez hiányzott! Tessék, most kibújt a szög a zsákból, – tette hozzá diadalmaskodva és sorjában végignézett rajtunk. – Éppen akkor, amikor azt hiszi, hogy nem lenne nyugta, ha valami állandó dologba fog, akkor kezdődik a harc, a harc… – A tűvel megint felém bökött. – Megértett?

– Hát beszéljen, – mondta Márta hirtelen halkan és olyan követelően, hogy megijedtemt.

– Nem, – feleltem, – az anyjának igaza van.

A lelkész ujságot olvasva elszundikált, mire fölkeltem és kértem, mutassák meg nekem a kamrát, amelyet éjjeli szállásul igértek. Elbúcsúztam a lelkésznétől és a leányoktól, mert reggel korán akartam útnak indulni, de a lelkész úr biztosított, hogy ő koránkelő ember, ez az oka mostani fáradtságának is és reggeli kávénkat még együtt fogjuk meginni. Gyertyát vett a kezébe és bő házikabátjában elindult előttem a nagy üres pitvaron át. Fölmentünk a világos fából készült lépcsőn, vászon és nedves frisseség szaga áradt szét, a fakorlát árnyéka őrülten, csöndben és megnagyobbodva vetődött a falra, mintha óriások kergetnék egymást. Az emeletről még egy másik, keskenyebb lépcsőn haladtunk fölfelé, amely a padlásra szolgált. Az oromzata bemeszelt deszkákkal el volt választva -93- úgy, hogy ott kis szoba alakult. Amikor az ajtó kinyilt, a gyertya elaludt, de a hold bevilágított a ferde tetejű kis helyiségbe és sajnáltam, amikor fényét kis időre még egyszer elnyomta a gyertya világa. Miután bezárult az ajtó és magamra maradtam, az ablakhoz léptem és egy virágzó fának koronáját, mint hófehér kupolát, láttam magam felé lebegni. Virágzó fáknak egész tengerén siklott végig a tekintetem. Halotti csöndben állottak a tavaszi éjjel holdfényében. A szobámba beáramló éjjeli levegő illata olyan tiszta volt és hatalmas, hogy átkaroltam az ablak fáját, mintha ember lett volna. Egyedüllétem oly nyomasztó volt, hogy azt hittem, nem bírom el tovább, aminthogy mindig akkor súlyosodott reám legjobban, ha valami nagy és szép dolog lett úrrá fölöttem.

Megfordultam tehát és gyertyám fénykörében körülnéztem. Elhatároztam, hogy eloltom a gyertyát, mihelyt tájékozódtam a szobában. Festett fából készült asztal és szék állott benne, alacsony ágy vörös és kék vagy vörös és zöld négyszögletes mintájú tarka huzattal. Az éjjeli szekrénykén biblia feküdt és a mosdóvíz mellett, amely vasállványon huzódott meg, ismét azt a nagy darab szappant pillantottam meg, amelyet már ismertem. Az ágy fölé fekete plakát volt függesztve, amelyen ezüstös betűket fedeztem föl. Fölemeltem a gyertyát és olvastam: «Akik pedig őt szeretik, olyanok legyenek, mint ahogyan a nap fölkél hatalmában.»

Megrendített az ige és homályos erő kelt életre a belsőmben. Ennek a szózatnak tüzes követelése röpülve suhant végig évezredeken át és a szeretet fénylő nyomán az örökkévalóságba szárnyalt. A nagy szárnyakra bíztam reményemet is.

Világosszemű sasa a nagy követelésnek, mit időzöl itt a szelid, félénk szárnyasok ez istállójában, gondoltam. De mintha ekkor kis időre, gyorsan -94- fölbukkanó és hamar eltünő kép módjára, megértettem volna annak a szellemnek rejtett értékét, amely e házban lakozott. E szavakat, bár idegen az értelmük, türelmes és engedelmes kézzel erre a falra nem ti függesztettétek? Ha megértenétek, megsemmisítené boldogságtokat, mily jó, hogy nem halljátok, hát hamisítás nélkül álmotokban hirdetitek.

Eloltottam a gyertyát és bebocsátottam magamhoz a tavaszi éjjelt, de nem tudtam, hogy mily hatalmas. A nyíló virágok tengerének csöndes hullámverése zúgott és hatalmas erejével behatolt lelkembe és gondolataimba és nem találtam többé nyugalmat az éjszaka meleg világosságában. A virágzó fák fényvilágán át gyönyörű alak közeledett, odaadó mosolya az engedelmesség édes mámorává varázsolta át az erőmet, de ugyanekkor mélyből jövő komor fenyegetődzés könnyre fakadó haragig sebzett meg. A kezemet tördeltem és imádkoztam, bárcsak valami csoda történnék, hogy ez a két hatalom egyesülne és békét kötne az emberben, akinek hazavágyódása az öröm bűn nélkül.

A szívemre ütöttem, mintha vasból lett volna. Hosszú az út és szent az erőd. Szenvedj és röpülj! A földet, a meleg völgyet hagyd a vakoknak, az engedelmeseknek. Tüzes engedetlenséggel a készséges vér figyelmeztetésével szemben a lélek a világos magaslatokra rohan, ahol «a nap fölkél hatalmában». A halhatatlanságban nincs cél, amely bizonytalan távolságban van, az ilyen cél azoknak a megnyugtatására szolgál, akik reménységükkel együtt cselekvésüket és fáradozásukat is a messzi jövőbe küldik. A világ minden nemes küzdelme a készenlétért folyt, ez a mindennapi cél, ez minden órának a célja és nincs ember, aki többet fog elérni.

Tikkasztó lehellet hatolt be hozzám az ablakon -95- át és elűzte gondolataimat. Szorosan a patak mellett vagy az árkok fölött alighanem kivirágzott az orgona, mert illatával együtt nedvesség szaga is terjeszkedett fölfelé és a földre gondoltam a tavalyi lombjával a bokrok kupolái alatt. Emlékek merültek föl és jótékonyan belekeveredtek nyugtalanságom különös gyönyörébe.

Ekkor a házban hallható halk zaj ijesztett föl. A lépcső nyikorgott. Semmi kétség, fokról-fokra közeledett, lépés volt, amelyet nehezen tudtak tompítani és mintha éreztem volna a titkos erőködést, amellyel a közeledő, hogy a padlózat áruló hangját mérsékelje, a súlyát könnyiteni iparkodott. Az ajtóra meredt a tekintetem, mint valami tükörre, melyben nem láthattam magamat és éreztem szívem verését, mintha csak életem utolsó másodperceit számolta volna valaki. A vaskilincset most lassan lenyomták, tisztán láttam, mert a holdfény megvilágította a szobácskát és mindjárt utána három oldalról vörös fényvonal mutatta az ajtó körvonalait. Kivülről kinyitotta valaki, aki gyertyával jött. A jövevény nyilván nem mert csak úgy egyszerre belépni az ajtón, halk, félénk tapogatódzást hallottam.

Azt hiszem, ezt mondtam: tessék! A gyertya lángjánál, amelyet az egyik kéz a léghuzat ellen védett, fehér ruhában jól megvilágított alakot láttam és megismertem benne Mártát, a ház legfiatalabb leányát. Szemembe nézett, tekintete merev volt, mint az alvajáróé és látszott, hogy belsőleg nincs semmi közössége számára kínosnak és érthetetlennek látszó cselekedetével. Megjelenésének álomadta biztossága elvette az erőmet attól, hogy megkönnyítsem neki, amit látszólag akaratlanul tennie kellett, szótlanul belesodort bűvkörébe a meleg éjszakának, amelyben mintegy más világban előbbre lépett. Már előttem állott és rám mosolygott, mint egy halott. A szelid léghuzatban -96- az asztalra tette a gyertyát és a lángot még mindig különös gonddal óvta, mintha kései vándorlásának ez volna a lényege és ezt a fontos föladatot bízták volna reá. Erről a semmiségről való aggódó gondoskodás kijózanított, megembereltem magamat, fölkeltem és betettem az ajtót.

A kis láng most nyugodtan pislákolt, Márta mereven és élettelenül állott a csöndben és kinézett az éjszaka ezüstös csillogásába, amely most a szoba világosságában csodálatosan szürkének és szegényesnek látszott. Nagy szeme szomorúságot árult el, amely állati öntudatlanságra vallott és minden tetterőt kiszívott a véremből úgy, hogy reszkető engedelmességgel feszülten vártam, mi a terve egy titokzatos hatalomnak a leánnyal, velem és a tavaszban pompázó föld lélekzetével. Csak amikor észrevettem, hogy támolyog, mintha egész testével keresne valamit, amit a fényből és az égből és a melegből átölelhetne, szántam rá magamat arra, hogy karomat a derekára tegyem és csöndesen leültessem a székre, amely közöttünk volt. Kebléből, mint finom fájdalomkiáltás, az öntudat álomszerű mélységéből hangos sóhaj tört elő és fájdalmasan édes félénk mosoly torzította el halvány száját, mintha ajkával kegyetlenül és esztelenül láthatatlan kéz játszott volna.

Silány tapasztalatunkban bízva milyen szegények is vagyunk, milyen kínosan egyszerűek, milyen durvák: egy pillanatra egészen komolyan azt gondoltam, hogy beteges alakoskodással, gyermekes ostobasággal és tetszeni vágyó túlzással van dolgom, amelynek alapja talán sértett hiúság vagy valami lekicsinylésen érzett bosszúság. Ó, a mindennapi élet józan határozottsággal újra és újra megmutatja nekünk, mily fölületes az igazságuk az egészséges erő hőseinek, akik betegségnek mondanak mindent, ami nem közönséges. A tökéletes ártatlanság, ha nem volna oly szerfölött ritka, -97- mily gyakran keltené föl a leggyalázatosabb gyanút. Dühös gyűlölettel bizalmatlanságom iránt összeszedtem magamat, erőt éreztem abban az akaratban, hogy csakis szeretetemet engedem szóhoz jutni és megfogtam a leány kezét, amelyet nyugodtan át is engedett, mintha nem volna az övé. Megreszketve csak most láttam, hogy haja felbomlott, gazdag szőkesége mint élő áradat, puhán és melegen omlott le halántékáról vállára és nyakára és mint arany kendő, hozzásimult a fiatal testhez. Vékony ruhája mint egy köpeny csak könnyedén volt rajta és nyitva volt és a világos lepel alatt alvó élet engedelmes összhangban együtt lélekzett a fölöttünk levő tavasszal, mintha a tavaszt és nem a szegény gyermeket szeretné, aki édes halotti mosolyával mintegy viruló tengeren sodródott tovább.

De mindjárt ez áhitat után, miként ha farkas támadott volna meg, durva gúnynak, kegyetlen cselekedet hideg keménységének és csufolódó semmibevevésnek szükségét éreztem. Majdnem fölnevettem hangosan. Milyen gyönge is vagyok, gondolám, vihar dúl bennem és magam semmi, szegény fickó vagyok. Igen, bizonyára a gyöngeség érzete volt, amely azt sejtette velem, mily nehéz embernek lenni. Ott künn virágok, fák, állatok vannak, gondoltam, bennük nem hasonlott meg az Isten és az ő sorsukat nem szentségteleníti meg semmi összeütközés. Gondolatban majd magas vidékeken jártam, amelyek tiszták voltak és fehérek mint a hó és elárasztottak hűvös fényükkel, majd vérvörös tengerben állottam, amelynek hullámai egészen a szememig csaptak föl olyan égető tűzzel, hogy elállt a lélekzetem és a hullámok fölemeltek, magukkal ragadtak, én pedig panaszos jajjal föloldódtam bennük.

Ekkor mintha hirtelen fölébredtem volna, megérteni véltem, hogy ez az emberi vér, amely idegen -98- és mégis különösen jólismert alakban mellettem lüktetett, ugyanazt a fájdalmas boldogságot és szégyent érezte, mint én, nem egyszer, nem időnként, nem most, hanem állandóan, bennük született, azoknak engedelmeskedett, nekik volt rendelve és bennük üdvét lelte vagy átkát szenvedte, tele nemes akarattalansággal, fájdalmas engedelmességben, szegényen és gazdagon. Egyszer, tavasszal, ártatlan engedelmességére gyulladt és lassan, lassan kialudva ment a nagy, az egyetlen éjszaka felé. És éreztem: e fájdalmas, szent mámoréletének te vagy a tartalma, te, a fiú, a férfi, az isten…

– Márta, – mondám hangosan, mintha magamat is, őt is föl kellene ébresztenem. Annyira reszkettem, hogy keze megremegett az enyémben és nem értettem többé magamat.

Föltekintett és aggódva a gyertya lángjára nézett, mintha ez a láng erőszakos beavatkozás lett volna, valami gonosz szellem, üldözője abból a világból, amelyből elmenekült. Kezemmel eloltottam a lángot és az éjszaka világosságának lassú beáramlásával együtt mélyen föllélekzett a leány; de még mindig nem szólt és én nem mertem kérdezni, sem vigasztalni, ámbár világosan éreztem, hogy kétségbeeséssel határos szorongó félelem kergette mindennapi életének területéről annak az idegenszerűnek és újnak körébe, amit nyugtalan gyermekszíve bennem láthatott. De természetének mely titkos forrásai érlelhették meg ezt az elhatározását, mily áldozatra kész a fiatal női lélek, ha ébredésének meg nem értett aggodalmai kínozzák. Kissé megkönnyebbültem, mikor észrevettem, hogy nyugodtabban lélekzik és olyannak éreztem fölébredését, mintha félálma finom köd lett volna, amely most terjedő melegség hatása alatt szétfoszlott. Talán nem is kell semmit, egyáltalán semmit sem beszélnünk, gondoltam, ó -99- vajha megeshetnék emberek közt, hogy a kimondhatatatlanban értik meg egymást, abban sejtenek és hisznek, mintha testük tökéletes ártatlansággal, vigasztaló közösségbe vinné egymáshoz lelkük világát. Mily boldognak látszott künn a néma világ. Igen, a szó torzit és öl, a sejtéssel teli bizonyosság magaslatáról lassan visszavisz a tévedésbe, a kúsza bizonytalanságba, amelyből a lélek hazavágyódásában elvándorol. Ilyen pillanatokban a szó, ha jó és igaz, csak a feledés balzsama, amialatt lerogyunk, visszacsúszunk a mulandóba, a félig öntudatosba, amaz igazság borongó viszfényébe, amely oly ritkán érint bennünket.

A szobában megint mindent föl lehetett ismerni, mert szemem megszokta a holdvilágot. Lenéztem Mártára és most, hogy testvonalainak természetes fesztelensége nyilvánvalóvá tette kecsességét, láttam, mily szép leány volt. Alig ismertem meg benne azt a gyermeket, aki az elmult órákban a közönséges erkölcs szűk korlátainak hatása alatt állott. Minden embernek van nappali és esti arca, nappali és esti alakja és az ember lénye sokkal igazabban nyilvánul meg nekünk este, mintha a lélek akadálytalanabbul és tisztábban világítana felénk, ha külső fény nem zavarja szemérmes életét.

Fejét kissé lehajtotta és míg szememmel hajának lágy aranyvonalait követtem és rabja lettem a szomorúság varázsának, amely a feje búbjától nyakára és vállára kigyózó hajtól eleven hajlásban rejlett, láttam, hogy szeméből apró csillogó fénypontok töredeztek le és a térdére hullottak. Testének e meleg, élő vonalai lágy súlyukkal egy álomszerű pillanatra tájkép látásának érzetét keltették föl bennem, elvesztettem az érzékemet a közeli és a távoli, a nagy és a kicsiny iránt és láttam a források fakadását a földön.

Ez a néma sírás kimondhatatlanul meghatott, mert úgy éreztem, mintha nem ez a test sírna, -100- hanem mintha valami idegen és távoli sírna benne. Az a misztikus babona, amely a női könny nyomában jár, erőtmegfojtó hatalmával letiport. Az asszony ősrégi és örök függőségének átlátszó jele ez, amely egyforma kisérője ártatlanságának és bűnösségének; több erő tört meg ennek az árjában, mint a világ valamennyi folyamában és tengerében, némán és fájdalmasan kegyes itéletre figyelmeztet és harmat minden bölcsőn.

Megint szólni akartam, de képtelen voltam, mert ehhez a fájdalmatlan szenvedéshez nem lehetett résztvevő szavakkal vagy megértő jósággal hozzáférkőzni, nem is lehetett így meggyógyítani, mert idegen volt mindkettőnknek és egyikünk sem tudta volna a nevét.

A leány vállából és hajából, mintha virággal lettek volna tele, illat terjengett, fuvallata különös világot tört össze bennem, hangtalanul összeomlott, magára hagyta a testet, éreztem, hogy beteggé leszek és aggodalmamban zokogtam. A leány fölfigyelt és mintegy álomban bólintott, könnye elapadt és hozzám simult. Az agyam nyugtalan buzgalommal most megint dolgozni kezdett és a gondolatok fájó tisztasággal kergették egymást, oly égetően, mint ahogyan a túlságosan vakító világosság kínozza a sötétből jövő szemet. Két világ nyilt meg előttem, az egyik úgy sodort magával, mint valami meleg folyam, semmit sem gondoltam és mindent megértettem, a másikban pedig dacos ébrenlétben, hideg védekezéssel gondolkoztam és semmit sem értettem meg. Kínomra volt az, hogy minden részlet oly világosan préselődött be az elmémbe, sőt vizsgálgattam és értékeltem azokat, ostoba semmiségeket pedáns pontossággal láttam, de a fölismerésnek ez az ereje mégis oktalan volt és mint erőtlen embert megvetettem magamat. Azután ismét úgy éreztem, hogy hideg és számító keményszívű ember vagyok és mégis -101- sejtettem, hogy ez az elszánt tartózkodás akaratom ellenére rettenetes odaadás hatalmából, gyönyört adó engedelmesség birodalmából, sötét ár hullámaiból mentett ki.

Éles hang ezt kiáltotta bennem: «Kell valaminek történne, valami vak, vad cselekedetnek!» Viszhangja azonban ezt mondta: «Mindennel, amit cselekszel, megszentségteleníted azt, aminek veled történnie kell.» Rajtam uralkodó alaktalan akarat erőszakoskodó sürgetéssel figyelmeztett és érthetően imigyen szólt: «Miért iparkodsz előlem menekülni? Én erősebb vagyok mint te és még az istened sem állhatja el utamat. Én a lépés vagyok, az örökkéjövő, bennem istenek és emberek támadtak föl és sülyedtek el; érzelmeid és mozdulataid egyike sem hasonlítható az én lényemhez; csak egyet akarok neked megnevezni, egyet, ami az érzelem és a mozdulat közt van, amiben távoli sejtés szunyad és ez az egy a mosoly. A tér a terek közt, a bölcsőtengely az öröm és a fájdalom közt, az «és» az élet és a halál közt. Ha most megmutathatnám neked arcodat, talán rám ismernél abban a mosolyban, amely a te vonásaidon van, de már ha fölemelem a tükröt, elsülyed a mosoly. Azt a mosolyt, amelyhez én hasonlítok, a halottak mosolyogják, ameddig nyitott koporsóban időznek a világosság és a sötétség között, még földi alakjuk viszfényéban, de már átváltozásuk éji köpenyében. Add meg magad nekem! Én ártatlanság és bűn fölött állok, senkisem menekül előlem.»

Valami megmozdult a padlón, az árnyékban kicsiny, sötét folt vándorolt ide-oda. Most a holdvilág fényszőnyegére csúszott, egér volt. A fényben ülve maradt, fölegyenesedett és fülelt. Finom fülét mozgatta és mellső lába talpával buzgón dörzsölgette hegyes száját. Azután mintha megijedt volna, az ágy alá menekült, nesztelenül mint az árnyék. Mily nehezen lehetett megkülönböztetni, -102- kékek vagy zöldek voltak-e az ágyterítő kockái. Künn a fehér tenger halotti csöndben hullámzott, az éjszaka végtelenül nyugodt volt, szélnek és lombnak semmi nesze, semmi állathang nem hatolt be hozzánk. A denevér élesen metsző hangja csak a nyár közeledtével hallható, az ő ideje akkor érkezik el, amikor a kis rovarok népsége elszaporodik. Hogyne tudnám ezt, hiszen annyit virrasztok és mindig egyedül vagyok…

Úgy éreztem, hogy a leány, aki erőtlenül hozzám simult, alszik, de amit jelentett, az a térben és a lelkemben ébren volt. Ha ránéztem és ha csak gondoltam is rája, lecsillapodott a viszály belsőmben és fölismertem, hogy az a világ, amely az előttem nyugvó kedves alakba rejtőzött, sohasem lehet olyan források és romok tanyája, mint aminő az én lényem volt. Ebben az órában az a bűnöm, így éreztem, hogy nem gondolok Márta csak reád, és egyesegyedűl reád. Ihless meg, hogy lelkem meghasonlásában magára találjon egy egységben, aki te vagy, hogy ne ismerjek és ne gondoljak semmi mást, ne éljek meg magamban semmi többet, mint téged, hogy a feledésben ismét magamra találjak, hogy az összeroskadásban talpra álljak, hogy a halálban éljek. Csak ez tenne erőssé és adna nekem bátorságot, amitől nem ijedek meg, de te ezt nem tudod megtenni. Te idegen vagy nekem, mint egy szentkép, tele jóslással, de távolálló és hűvös, mint egy hasonlat. Olyan vagy mint a dal a kedvesről, tiszta szózat. A te gyámoltalanságod a mi megmentőnk és az én bátortalanságom a te értékedet magasztalja.

De eljön egyszer az óra, amikor mint bor halvány kehelyben fogok folyni, gondoltam megborzongva. És te ott, nálam, szép alakú kehely leszel; ha a fény sokszorosan és csodálatosan meg is törik csillogásában és tükrözésében, az edény ugyanaz marad, ugyanaz értékre és mindig egyforma; a -103- csábító üresség általunk telik meg és új alakot ad nekünk, új jövőt és új, örök életet. De legyünk részesei annak az egynek, ami a kelyhet és a bort szent serleggé teszi: a szeretetnek. Ez a bizalom árad ki gyámoltalanságunk könnyeiből, elfogultságunk kínszenvedéséből és mindenikünknek a maga élete tavaszának fenyegetődző üdvözítéséből.

És hirtelen úgy éreztem, mintha már régóta távoli ének hatott volna reám, anélkül, hogy öntudatosan hallottam volna; most hatalmas erőt vett rajtam az ujongó bizonyosság, hogy gazdag vagyok. Térdre ereszkedtem, arcomat a leány ölébe rejtettem és keblem minden forrása megnyilt. A kehely meleg szélén szerelmi erőm tüzét és nagyságát éreztem. A fiatal testben, amely támogatott, megéreztem az aggodalmat, a vágyódást és az ártatlanságot és ifjúságunk fölött az angyal kardjának tűzfényét. «Tudod-e te is, aki itt sírsz mellettem, álomban fölébredve és áttüzesítve a tavasztól, hogy egykor szeretni fogsz és mint én, támologsz megsejtve az élet közeledő gyönyörét, amelyre hivatva vagy te is, mint én és amihez még egyikünknek sincs meg az erőnk, mert legyőz bennünket és feszült bámulatba ejt és égi megdöbbenésbe sodor már az előíze is annak, aminek velünk majdan meg kell történnie? Lásd, remegek és szenvedek, mint te és megértem, mit kerestél nálam, nálam, akit nem szeretsz, aki nagyon is tisztán érző lelkével szenvedést okozó fölismeréssel látja, hogy te többet keressz, mint amennyit ő adhat. A te várakozásod fényétől megijed a vérem, nem látom a fényt, de lelkem megérzi. Tudd meg, nekem is csak egy kivánságom van a világon: tovább akarok élni! Nem tettekben, nem dicsőségben, nem az idegen viszfényében, hanem mélyen magamban magam előtt, a hússá lett istent akarom átölelni és olyan akarok lenni, mint ő. Hallgass meg, nézz reám: szeretni akarok! A bor -104- akarok lenni, amely isten vére, nem akarok meghalni.»

Mondta-e valaha tavasszal ajkam e szavakat, már nem tudom, de a lelki állapotom olyan volt, aminőnek e szavak, csak még sokkal bensőségesebben mutatják. Lelkileg nyitott ajtó voltam, mint künn a virágok vagy mint a fiatal nő, akit átkarolva tartottam, hozzájuk tartoztam és nem tudtam sem vigasztalni sem megváltani. Szempillám fának hideg virágja lett és a testem mint az ág a mozgó levegőben himbálódzott enyhén és félig elrejtve, átlátszóan eltakarva és messzi távol a tudatosságtól törzsével összekötve, de a fény tápláléka mint az én tulajdonom átcsorgott a homlokomon és mindenkié volt, a törzsé és a testvéreké.

Minden föloldódott, szétfolyt és egyesült, a húsnak és vérnek áradata, a viruló föld, a mindenség áldásosan leszálló világossága. De közepettük fönséges őserővel megtartotta a helyét az Én, az isteni csoda, a tudatossá lett világ, amely szellemalakot öltött, eltörülhetetlen minden élővel való összefüggése által, de nagy és magasztos csak magányos célja által önmagában.

*

Márta, mintha fölébredne, kimutatott a vöröses világosságra, amely a szemhatáron szétterjedt és rám mosolygott, félénken és elbájolóan, de tele szabadsággal. Elváltunk, anélkül hogy egy szóval is érintettük volna ennek az éjszakának az élményét. A reggel néma csöndjében, a szürkületben üresnek és elhagyottnak tetszett a világ és úgy éreztem, hogy csak ketten vagyunk a világon, ez a leány és én és hogy mindkettőnket meglep, mert a földön találkoztunk és most folytatnunk kell az utunkat, az egyiknek erre, a másiknak arra.

Elhagytam a csöndes házat. A lépcső és a pitvar a fakó szürkületi világosságban vászon és fa -105- szagát terjesztette, a tornác homokja halkan csikorgott ebben a barátságos kietlenségben. Kezemmel megakadályoztam, hogy megszólaljon a csengő, amely az ajtó fölső részén volt és az ajtót csak betámasztottam. Azután a kőlépcsőkön lementem a reggeli levegő, a frisseség hangtalan tengerébe és ki a pihenő virulásba. Semmi sem mozdult körülöttem, még nem ébredt föl a madárhang és még nem hullott le a harmat. A derengő világon még ott voltak az elmult nap vonásai, minden ott állott és feküdt a helyén, mintha örökre ott hagyták volna. Utam az előtér pázsitja körül, a kerítés mellett levő hallgatag fenyők alatt vitt el és öntudatlanul neki mentem a közeledő világosságnak, a célnak.

Mire fölkelt a nap, elérkeztem az erdő széléhez és a reggeli fényesség megaranyozta a bükkfák fiatal zöldjét, amelyek alatt a hervadó lomb illatából tavaszi virágok bujtak ki és kitárták kelyhüket. A harmat megcsillant a mohán, az erdő zengett. És hangosan kiáltottam:

– Ó természet, te józan erő, te igazi szentség! Te nem vagy nekem idegen, nem vagy más, mivel te vagy, vagyok én is és mert én vagyok, te vagy. Csak szeretetem emel ki a fényben úszó környezetből és amikor magasan állok benne, dícsérlek téged.

Egy délután város közelében levő erdőn haladtam át. Magas, vén bükkök alatt kanyargó szűk gyalogösvényre tértem remélve, hogy ezzel levághatok valamit az országútból és azon gondolkoztam, miért hogy nekem ebben a pillanatban és a legtöbb embernek oly sok más pillanatban -106- fontosnak látszik, hogy minden sürgető ok nélkül megrövidítse az útját. A cél csalogatja az embert, gondoltam, még ha nem is igér semmit vagy ha nem is ismerjük, hív és húz magához még akkor is, ha tudjuk, hogy nem vár bennünket se ember, se esemény, semmi más csak az, amit egy órával későbben is megtalálnánk. Mi lehet ennek az oka, gondoltam és meglassítottam lépteimet. Ennek, mondták a gondolataim, az a magyarázata, hogy még egyikünk sem tanulta meg a jelenben való élést, vizsgálódásainkkal sokkal könnyebben tudjuk életre kelteni a jövőt, mint a jelent. Biztos vagy bizonytalan reményünk mindig előttünk vándorol és maga után húz bennünket, mint ahogyan a világosság csalja magához az éjjeli lepkét és eközben nem vesszük észre utunk szépségét, rendezettségét és gazdagságát. A lélek az, amely elcsábítja a testet, de nem csalja-e meg akaratlanul, ha kivánságát félreértjük vagy nem ismerjük? Utunk szépséges rendezettsége és gazdagsága, ha megtanultuk volna, hogy mellettük elidőzzünk, nem tenne-e bennünket szerencsésebbé, mint a szüntelen rohanás mindig új cél felé, amely eltolódik, mint ama vándorló gyerek előtt a hely a messzi szemhatáron, ahol az ég a földet érinti? Ekkor megállottam a fák alatt és azt gondoltam: az öregség! Az öreg emberek megtanulták, nem gazdagabb tapasztalatukkal, mert az öregség csak a gazdagokat gazdagítja, csak a jók lesznek általa jobbak és csak az okosak okosabbak, hanem egyszerűen azért, mert az öregek a reménykedést lassanként a visszaemlékezéssel cserélik föl. E belső változás újra tudatossá teszi a jelen értékét, a napok teltével úgy járnak az emberek, mint a pénz: csak ha megszámláltattak, akkor ismerik az értéküket.

Az erdei út enyhe dombra vitt föl, a fák ritkulni kezdtek és amikor föltekintettem a mezőkön -107- elterülő világosság felé, fönn a csúcson emberi alakot pillantottam meg, amely csodálatosan mélyre horgasztott fejjel és különös merev helyzetben a földre nézett, mintha túlzott aggodalommal hangyabolyt vagy valami furcsa állatot figyelne, amely fölkeltette kiváncsiságát, de egyszersmind utálattal töltötte el. Minél magasabbra jutottam föl a dombra, az alak annál nagyobbnak látszott, de nem mozdult, csöndes maradt, mintha lebegett volna. Ekkor fölismertem, hogy ez az ember nem állott, hanem egy ágon függött.

Tavasz utója volt, de a veresbegy még énekelt, máskülönben csöndes volt az erdő és néptelen, szellő sem mozgatta a leveleket és a nap sütött. Hirtelen szomorúság fogott el, amely annyira a hatalmába kerített, hogy legyőztem minden irtózást, minden kis gondolatot, sőt részvétet is a halott iránt, aki hidegen és mozdulatlanul csüngött a langyos tavaszi légben, amely az esti messziségből áramlott felém. Arca nem volt feltünően eltorzulva, mintha viaszból lett volna kiöntve, előrenyúlt a lecsüggő vállból, a szeme csukva volt, keze térde fölött a combot érintette. A mohán, amelyet a halott lába csaknem érintett, egy kis könyv, egy pénztárca, egy mezeivirágbokréta és egy óra feküdt, mellettük kövel leszorítva cédula, amelyre az volt ráírva: Regináért. A mezei virág már fonnyadt volt és bizonyára már egész napon át ott hevert a helyén.

Leültem egy fatönkre, hogy egy ideig a halottnál maradjak, gondolkozzam róla vagy magamról. Ezt a meggondolatlan elhatározásomat az elköltözöttnek mély hallgatása érlelte meg és az élők birodalmából való megváltoztathatatlan eltávozásának megrendítő valósága. Nem csak a halál csodája nyügözött le, hanem annak az elhatározásnak a hatalma is, amely ott reszketett az előhívott halál nyugalmában. Ennek az akaratnak a hevessége -108- benne remegett a csöndben, mint ahogyan a fájdalom szótlanul is szólni tud hozzánk vagy miként a mindenség zúgó mozgalmassága beszél a mezőkön egy nyári délután hangtalan nyugalmasságából.

Kis idő mulva, amikor alkonyodott, a halott beszélgetni kezdett velem és én megértettem, mert megszoktam, hogy virágokkal és állatokkal, a széllel, a felhőkkel és kövekkel beszélgessek. Minden tárgy, amelyen rajta van az élet jele, beszél és szava hangosan vagy titkon visszhangot kap lelkünk vidékein, ha az áhitat enyhe napfény gyanánt rásimul virágzó tájaira és ha rájöttünk arra, hogy még a legkisebb dologban is örök szimbolum van.

– Szemeddel életre akarsz kelteni? – kérdezte a halott, – halottakat akarsz életre kelteni az életben való hiteddel? Akkor nem szabad arcomra tekintened, sem arra a nyomorult testre, amely itt függ most előtted az ágon, mert nem én vagyok ez a szánalmas valami, amelynek enyészete megkezdődött és amely oly siralmasan meg van fogva a kenderburokban. Ez már nem ad neked képet rólam és távozásomról, megtérésem szabad és szerencsés lépés volt a nyugalomhoz. Tudom, hogy az emberek borzadnak és irtóznak az öngyilkostól és mindig elitélik, még ha nem is ismerik tettének indító okait. De csak magukért érzik ezt és ezért talán jól van így; nem is bánt. Sohasem törődtem sokat azzal, mit gondoltak rólam mások, magamról sem sokat gondolkodtam, mindig úgy fogadtam az életet és jelenségeit, ahogyan rám találtak és értelmük ritkán okozott nekem kínt. A szerencsét sem hajszoltam, mert anyám arra oktatott a halottas ágyán, hogy valójában csak az lehet szívünknek boldogságára, ami fáradozásunk nélkül vagy akaratunkon kívül jut nekünk és azt is mondta, hogy a szerencséből -109- csak a mi részünket kaphatjuk meg, a másik rész béke nélkül jön hozzánk és csak átmenetileg részesülünk benne, anélkül hogy áldásunkra válnék.

Életem egyik napján megismertem Reginát, vagy helyesebben, személyes ismerettséget kötöttem vele, mert szemem és gondolatom már régóta kisérte őt mindenüvé és jobban ismertem, mint sokan mások, akik közelebb állottak hozzá. Abban a kis helységben, ahol éltünk, meglehetősen bizalmasak voltak egymás iránt ez emberek és tulajdonképpen sohasem voltak egymáshoz idegenek. Regina, egy órás leánya, öreg apjának szerény háztartását vezette és csöndben, visszavonultan élt apja korlátozott tevékenységének hatáskörében. Közeledésemet kissé meglepett jóakarattal fogadta és házuknak vendége lettem. Hogy terhére ne legyek, de mégis közelében lehessek, sokat üldögéltem apjának, az öreg embernek műhelyében, amely boltja is és lakóhelye is volt. Legalább száz óra ketyegett ott a falon és lomha vagy serény élethangjuk elválaszthatatlanul összekapcsólódott előttem Regina képével. Valahányszor magam elé idéztem szép alakját, órák ketyegését hallottam, ez a zaj lett az ő atmoszférájának hangja, mint titokzatos ruha vette körül a képét, mint emlékezésem heves lélekzése.

Regina nagy, szőke és hallgatag leány volt. Azt hiszem, hogy természetében kevésbbé voltak meg azok az izgató elemek, amelyek gyakran oly bájossá és veszedelmessé tehetik a legjelentéktelenebb leányt is, csak alakjának nyugodt szépsége, egészsége és mozdulatainak kerekdedsége és arányossága adták meg neki azt a varázst, amely anélkül, hogy titokzatosnak tünnék föl, mégis jobban ragyogtatja a nőiesség titkait, mint nem egy ámító rejtély. Azt mondják, hogy a szerető szem túlbecsülésre csábítja a szívet és talán ezért történt, hogy Reginát többre értékeltem másoknál, de hibámul -110- ezt nem róhattam föl magamnak, mert sohasem mondtam vagy mutattam neki többet, mint amennyit természetes értékének titkos követelése megengedett. Nem változott meg a dolog akkor sem, amikor eljegyeztük egymást. Viszonyunk nőtt és kifejlődött azzal a nyugodt biztossággal, amelyben reggel és este, tavasz és tél váltogatja egymást és viharok nélkül és ha nem éltem volna meg azt, hogy más férfiak megirigyeltek, akkor semmi sem befolyásolta volna lelkem nyugalmát. Minden természetes gerjedelmet, amelyet ifjúságom és vérem szólaltatott meg, alárendeltem az erkölcsi követelményeknek, amelyeket a polgári társaság állít föl és azt hittem, hogy ezzel eleget tettem menyasszonyom kivánságának. Sohasem beszéltünk más dolgokról, csak olyanokról, amelyekről a nővéremmel is beszélhettem volna és biztosra vettem, hogy szintén szeretnek. Igazi gyerekmódra csináltam meg életem nagy számadását, anélkül, hogy megadtam volna a természetnek teljes jogát és meg is bosszulta magát rajtam azzal az egykedvűséggel, amelynek törvényei szerint halad az élet tovább, nem törődve tévedéseinkkel.

Voltak pillanatok, amikor mintegy titokzatos figyelmeztetésre tisztán láttam a hibámat. Regina huszonnégy éves volt és már nem gyermek, szenvedést okoztak neki vérének öntudatlan tapasztalatai, amelyeknek tudatra ébredése balga fiatalságomat megfékezte abban a reményben, hogy ezzel megbecsülöm az ő értékét, de a természet sem jóban, sem rosszban nem engedi a jogát elvenni. Olykor titokzatosan vizsgálgatva tekintett reám, mintha panaszkodnék szép és erős élete tavaszi napjainak elmulása miatt és én forró köszönettel szerelmem kincsei közé tettem ezeket az érzelmeket és reméltem, hogy az ő szerelme irántam annál áhitatosabb és hálásabb lesz, mert hiszen mi -111- emberek mindig azt hisszük, hogy a szerelem meg tud élni jótéteményekből, hálából vagy jóságból. Pedig csak szerelemből él. Véleményem szerint határtalan volt bizalmam Regina iránt és tudd meg, hogy nem azért lógok most ezen az ágon, mert bizalmamat megcsalta, hanem mert nem volt elég nagy a bizalmam ahhoz, hogy a fiatalság legfontosabb életjogát is a maga fényének körébe vonja. Ha a világ megismeri a történetemet úgy, ahogyan a tények szerint folyt le, akkor valószinüleg az én pártomat fogja és Reginát elitéli. De én megvetem ezt az itéletet és fölmentem a leányt. Ha hibáról akartok beszélni, engemet mondjatok hibásnak, megkönnyebbülök, ha magamra vállalhatom, nem fölületes nemeslelküségből, hanem mert látszólagos terhéből a való megismerés szikrácskája lett a részem és ez értékesebb, mint az öntelt világ itélete.

Ha ifjúságomra gondolok és visszaidézek emlékezetembe egyes eseményeket és élményeket, úgy érzem néha, mintha falevelet néznék, amelyet játszva kerget maga előtt a szél. Mindig újra megpihen egy ideig, nyugodni és kapott biztosságának örülni látszik, de mindjárt azután újra belevágódik rohanásának forgatagába, vakon és esztelenül, képtelenül, hogy tisztába jöjjön sorsával, céltalanul és elveszve, míg újra hirtelen megállás és váratlan csönd éri.

Így jár életem részleteivel az emlékezetem is. Olyan vihar volt az ifjúságom, bárha külsőleg gondtalan volt és vidám, de lelki világom viharai úgy kergettek át az élet tájain, mint a szél azt a falevelet és az a néhány részlet, amely mélyebben bevésődött emlékezetembe, úgy tünik föl, mint ama megpihenés szigetei, mint az eszmélés sajátságos fészke. Közöttük elzúg a sodró szél és mintegy sötét porfelhőkbe dobott, szinte megvakítva a legközelebbi tisztánlátásig. És ahogyan véletlenül és önkényesen kiválasztottaknak látszanak azok -112- a helyek, amelyeken a szél elbocsájtja könnyü áldozatát, úgy emlékeim sincsenek egymással semmiféle vonatkozásban és fejlődésemmel sincsenek fölismerhető összefüggésben. Egyszer nevetséges semmiség körül forognak, máskor jelentéktelen különösségek körül, amelyekről nem tudnám megmondani, miért éppen ezek ragadtak meg az emlékezetemben. Ritkán maradt meg az emlékezetemben olyan élmény, amely döntő változást vagy fordulópontot jelent az életemben. Így például emlékszem arra, hogy egyszer mint kis fiú arra kértem az apámat, távolítson el egy csomót egy zsinórról. Apám létrán állott, hogy egy vörös lámpást aranyos láncon a menyezetre akasszon és lehajolt, hogy segítsen rajtam. Akkor négy éves lehettem. Ez legrégibb visszaemlékezésem. Sokkal később képet láttam, amelyen folyó partján, mező alján fehérruhás asszonyok ültek székeken, azután ismét hatalmába kerített a feledés homályos vihara mindaddig, míg iskolába nem kerültem. A kényszer és kötelesség ez első napjainak benyomásaiból a legtisztábban az maradt meg, hogy az a fiú, aki az iskolapadban a szomszédom volt, egy napon két palavesszőt hozott, amelyek csaknem félig vörös és aranyozott mintájú, brokátszerű papirral voltak körülragasztva. Lelkem szegény levelét ezeken a palavesszőkön pihentette meg a zavaros vihar. Mosolyogsz azon és csodálkozol, hogy miért mondom el mindezt neked? Összefügg azzal, amit előbb elmondtam és azzal, amit még el akarok neked beszélni. Sohasem jártam másképpen, mint a gyermek és talán nem tévedek, ha fölteszem, hogy a legtöbb embernek egész életén át ugyanez a sorsa. A fejedet rázod. Nos, hát mondjad el, hogy a legutóbbi évből való emlékeid miféle vonatkozásban vannak lelked fejlődésével. Máris habozol és nemsokára szövevényes utaknak és a pihenés meg nem értett helyeinek -113- kúsza képe lesz előtted! Ki tanulta meg, hogy a lelkével éljen? Pedig csak ott van az út, amelynek értelme és célja a megismerés, a megismerés azonban megszünteti a zavaros vihart, mint ahogy egykor Krisztus szava lecsöndesítette a szelet a hullámok fölött és az így nyert nyugalomból az el nem mulónak tükörképe fénylik és bezárja a kört a tiszta szívben.

Valamivel magasabban vagyok, mint te. Mérd meg; tenyérnyivel magasabban. Ebből a helyzetből szól hozzád egyszerű szavam, de abban az időben, amikor az életet szenvedtem, mint sokan, én is csak levél voltam a világ komor szelében. Így fiatal szerelmem ama boldog napjairól is csak keveset tudok elmondani, oly keveset, hogy mosolyognál szegénységemen. A szerelem nyugtalanságában ébred föl az első figyelmeztetés, de a lelkem nem értette meg, a halállal föltámad az utolsó figyelmeztetés, mert hidd el nekem, senkihez sem megy a halál, hogy időt ne engedne neki, a szellemvilág egy fénylő alakja egy pillanatra mindig visszatartja a borzalmas kaszát és a tiszta szemek nálad rólad kérdezősködnek.

– Várj, – kiáltottam, – várj, hadd kérdezlek! Ha a halál ruhájában hátrafelé tekintve a jövő tisztább birodalmából szólsz hozzám, akkor mondj meg nekem egyet, egyet mindenekelőtt, egyet a legérthetőbben, mondd meg, mi az igazság.

A halott a csillagok fényében mosolygott.

– Ó, te élő ember, – mondta jóakaratúan. – Ugyan mit nem kérdezel! Az igazság inkább az, ami téged kérdezésre unszol, mint az, amit bármikor is feleletül kaphatnál. Aki megízlelte az igazságot, nem kérdez többé senkit, mert tudja, hogy az igazság szentsége az üdvösségnek, melyre elhivattatott. Az igazság hang a mulandóban való otthon nélkül, virág gyökér és talaj nélkül. A lélek tiszta mélységeiben virágzik, illatozik és sugárzik. -114- Aki érezte szagát, fényét, nem kutatgatja többé lényének értelmét, megmagyarázni az igazságot nem lehet, de érezni lehet és benne lehet lenni.

– Ha visszatekintek a Reginával töltött boldog napokra, – folytatta a halott kis hallgatás után az elbeszélését, – azt hiszem, hogy úgy az örömmel, mint a szenvedéssel a gyermekségemért fizettem meg. Gyermeknapjaim külső lefolyásukban bizonyára olyanok voltak, aminőket általában boldognak szoktak mondani, derűlten teltek el és akadályok nélkül, de azt hiszem, hogy ez a jólét lett a végzetem. A gyermek létében fölbukkanó akadályok, az életnek minden keménysége, amelyet idő előtt éreznie kell, egyáltalán nem hatnak oly károsan, mint általában hiszik. Lehet, hogy a lélek egyik-másik gyönge hajtását zavarják a fejlődésben, sőt le is törik, de egyszersmind kifejlesztik a lélek ellenálló erejét és ez az utóbbi hasznosabb a földi utazásra nézve, mint amennyire káros az előbbi. Ezt a valóságot magamon tapasztaltam és azon az igazságon alapszik, hogy igazi kedélyt alapjában nem lehet károsan befolyásolni, gyönge ellenálló erőt ellenben, amely nagy dologra tartogatja magát, nagyon is erősíteni lehet. Így fölnövekedésem éveiben szellemem és lelkem gyönge és ingatag sarjakat fakasztott és bár senkinek sem voltam terhére, amikor férfi kezdtem lenni, de magam sem voltam fölvértezve szorongattatások ellen. Sejteni kezdtem, hogy csak azért voltam kedves az emberek szemében, mert életjogaimat korlátoztam és amikor láttam, hogy annak az emberi közösségnek, amelybe jutottam, szolgáló tagja lettem, hasznos, tűrt és becsült, rájöttem egyszersmind arra, hogy a sekélyes társadalmi életnek nyujtott kis szeretetadományok kedvéért eltemettem magamban ez erős és kiméletlen egyéniség iránt való nagyobb szeretetet. -115-

Efféle megfontolgatások és következtetések akkor bizonytalanul ébredeztek öntudatomban és pedig annál inkább, minél jobban szembe állította a szerelmem jellememet és személyemet a tiszta természet jelképével, amelyet Regina lénye mutatott. De nem kínoztak túlságosan, mert nagyon is tapasztalatlan voltam, semhogy sokkal többre ne becsültem volna a szerelem lecsillapító jótéteményeit, mint a legnagyobb igazságosságra való könyörületlen akaratát. Azok közé a boldog emberek közé tartoztam, akiket vakká tesz a szerelem, vakká mindenekelőtt a saját igényeik értéke vagy értéktelensége iránt. Joggal hirdetem ezt az állapotot földi boldogságnak, mert jaj a léleknek, amely szerelme tüzében látni tud, fájdalmasabb a végzete mint a vértanúk szenvedésének útja.

Mindezzel azonban csak azokban a napokban jöttem igazán tisztába, amikor Regina egy másik férfi iránt kezdett érdeklődni. Az idén kora tavasszal láttam azt az idegent először. Meleg, gyönge szívemet, mintha hideg kéz markolta volna meg, rettegés fogta el, anélkül, hogy meg tudtam volna magamnak magyarázni, mi okozta ezt a megrázkódtatást. Vasárnap délután volt és Reginával a folyó partján ültem kis erdei vendéglő előtt. A parton gyermekek régi csónakkal játszadoztak és a tavaszi fény ott csillogott a vizen. Mivel későre járt az idő, a legtöbben a vendégek közül már útra keltek a város felé. A kert elhanyagoltnak és egyszersmind otthonosnak tetszett, a lenyugvó nap sugarai a bükkök ágainak fiatal zöldjén keresztül végigúsztak az elhagyott asztalokon és székeken és a földön papirosfoszlányok hevertek. Az idegen az erdőből jött egy kisérővel és a korcsmárost hívta, akivel valami okból civakodni kezdett. Talán megtagadták tőle, amit kivánt, talán csak Regina figyelmét akarta magára terelni, biztosan nem tudnám megmondani, mert erre az emberre az -116- első pillanattól kezdve azzal az előitélettel tekintettem, amelyet az irigység és a csodálat szül. Vannak férfiak, akiknak megjelenését, mint láthatatlan folyam, erejük és képességük atmoszférája lengi körül, sőt úgy látszik, mintha átlátszó köpenyként a vállukon viselnék sorsukat, végzetüket vagy szerencséjüket, látjuk őket lépni, járni, szeretni vagy beszélni és egyidőben lesujtanak és magukhoz vonzanak. Mások érdeklődésének világát, a körülöttük levő fényecskék gyönge sugarát beleszívják élethatalmuk forróbb zónáiba, közvetetlenül jóakaratot vagy ellenérzést, de minden esetre állandóan érdeklődést keltenek. Azok a férfiak, akik személyük e hatását nemcsak ismerik, de uralkodnak is rajta, gyakran már nem tudják minden egyes esetben, hogy ezt a hatást mennyiben érvényesitik alkalmilag, véletlenül vagy szándékosan.

Elfogtam egy pillantást, amelyet az idegen Reginára vetett, hosszú, fölbátorítóan nyugodt pillantást, amikor fejét félig feléje fordította. És különös, hogy amily szemtelennek tűnt föl állhatatos nézése, az arcán tükröződő szeretetreméltó bámulás, derűlt és őszinte csodálkozása éppen oly öntudatosnak és szinte szükségesnek tetszett, hogy igazán nem tudtam, büszke legyek-e vagy haragra lobbanjak. Hasonló hidegvérrel készítette elő a velünk való megismerkedést. Föltünő érdeklődésén való fölháborodásomat annyira fokozta, hogy később büszkeségből mindent inkább meg tudtam volna tenni, mint azt, hogy visszautasítsam csónakkirándulásra szóló meghívását. Odajött az asztalunkhoz. Úgy tett, mintha arra menve akkor vett volna észre bennünket, szinte hirtelen ötlet hatása alatt megállott, kalapot emelt és megszólított bennünket. Gúnyos mosolya, amellyel habozásomat fogadta, meggyőzőtt arról, hogy szántszándékkal hívott ki és hogy önérzetem fölingerlésével hasznára -117- akarta fordítami ellenállásomat. Tekintete azután rólam nyugodtan, csaknem szomorú bátorítással a leányra vándorolt, majd némiképpen sajátmagára és úgy éreztem, hogy a szeme azt mondja nekem: ennek a leánynak érzelmeit nem merészeled magadért kockára tenni vagy kipróbálni.

Magától értetődött tehát, hogy bár tisztában voltam azzal, hogy esztelenül cselekszem, beleegyeztem, nehogy erkölcstelennek tűnjek föl. Azt vártam, hogy fölháborodás vagy harag megkönnyebbülést fog nekem szerezni, de az idegennek magatartása következtében megcsalódtam e várakozásomban, szeretetreméltó volt és tapintatos, Regina iránt nem volt figyelmesebb mint irántam és a legkevésbbé az a tapasztalatom elégített ki, hogy ha már önző számítás volt az eljárásban, nagyra becsülte a jegyesemet. Este együtt tértünk vissza a tavaszi erdőn keresztül és a városka kapujánál váltunk el egymástól, miután közösen kifejeztük ama reményünket, hogy ismét találkozni fogunk. Regina utunknak utolsó részén, amelyet apja házáig kellett megtennünk, élénk volt és vidám, nyiltan és tartózkodás nélkül elmondta, hogy az idegen nagyon tetszett neki és hogy a barátja nyilván a kisérők ama fajtájához tartozott, akik csak éppen kisérők, ott vannak, de egyébként nem számítanak. Észrevehetőleg gúnyolta és a róla mondott könyelmű itélet egyes részletei, melyeket magamra is vonatkoztathattam volna, sértettek. Valószínűleg csak lehangoltságom tette lehetővé ezt a fölfogásomat és Regina beszédje egyáltalán nem izgatott volna, ha már nem lettem volna érzékeny és bizalmatlan azzal a képpel szemben, amelyet ezen az estén az idegen mellett én magam nyujtottam.

Viszonyunkban azután elkövetkezett egy időpont, amely lehetetlenné tett és annál jobban megzavart, minél határozottabban bizonyos terv szerint -118- cselekedtem. Egyszer ajánlatosnak tartottam, hogy hidegebben és önérzetesebben lépjek föl, másszor meg azt hittem, hogy kemény elzárkozottságommal igazságtalanságot követtem el. Nemsokára azonban azt gondoltam, hogy a némi kis lenéző leereszkedéssel párosult engedékenység is oktalan és melankólikusnak, mindig gondolatokba elmerűltnek mutattam magamat. És képzeletben mindig magunk közt láttam az idegent, aki elrabolta biztosságomat. Sohasem beszéltünk többé róla, szinte elfeledtük és eltűnt az életünkből, de mégis naponta érezni véltem a befolyását. Nehány komoly vagy víg megjegyzését visszaidéztem az emlékezetembe és megfelelő helyzeteket teremtve, amelyeket Regina sem meg nem értett, sem meg nem tűrt, mert megérezte bennük az önkénykedést, titokban cáfolgattam Regina előtt azokat a megjegyzéseket. Magányos bánkódás után áldott órában egyszerű elhatározás mentett meg: elhatároztam, hogy a jövőben csak olyannak fogok mutatkozni és úgy fogok cselekedni, amilyen vagyok. Megvetéssel néztem vissza arra a nevetséges fáradozásra, amelyre az elhamarkodott féltékenykedés kényszerített, nem értettem meg boldogságomat és a könnyezésig szégyeltem magamat, mert azt mertem remélni, hogy szemfényvesztéssel megvigasztalhatom és meggyógyíthatom szenvedésemet. Betörőnek láttam magamat, aki a maga házába tör be és szenvedtem, mert életem boldogságát a magam teljes mivoltomnak kockáztatása nélkül akartam megerősíteni vagy kiküzdeni.

Most azonban hogy megfontolva és szent buzgalommal kezdtem Reginával beszélni és azon iparkodtam, hogy gondosan mérlegelt szavakkal csak legigazibb érzelmeimet tárjam ki előtte, azt kellett látnom, hogy kevesebb figyelemmel hallgatott, hogy mintha csak azt várná, hová lyukadok ki, kissé gúnyos kiváncsisággal, sőt csaknem lenézően -119- vizsgálgatott, hogy azonban mindenesetre bizalmatlankodott és csak ritkán egy-két pillanatig törődött velem komolyan. Ekkor fölismerni véltem, hogy a nő alapjában véve keveset törődik a férfi őszinteségével, csak azok a megnyilvánulások érdeklik, amelyek csakis őt illetik és hogy többre becsüli a személyét érintő hazugságot az igazságnál, amely túlterjed az ő pillanatnyi érdeklődésének világán. Emellett észrevettem, hogy jószándékú odaadásom visszautasítását olykor gyöngeséggel határos ingerültsége váltja föl, amely siránkozásban, makacskodásban és szeszélyességben nyilvánult meg, de nem volt szeretetreméltóság híján és konok, hanem tele volt fájdalommal és mintha ártatlan türelmetlenség könnyeit fojtotta volna vissza.

E kínzó szorongattatásomban én ostoba ismét elmulasztottam az egyetlen utat, amely a közösségünkben történt titkos szakadást áthídalhatta volna. Az a kívánságunk, hogy egy szeretett nő lelkének kitárjuk magunkat, abban a mértékben veszít gyöngén elkeserítő kielégületlenségéből, amely mértékben odaadta magát nekünk, mert a gyermek az egyszerű embert is szinte megnyugtatja az odaadásra való törekvésében és belső erejének kimutatásában. Nem voltam több egy egyszerű embernél és felelőségérzet meg mélyebb becsvágy hiányában szűkölködő lényem legalább azzal a haszonnal járt, hogy sohasem éltem vissza frivol gondolkozású nő érzelmi világával, amint azok szokták tenni, akik kötelességérzésüket nem tudják az asszonyhoz és a gyermekhez való viszonyukra korlátozni.

Ismerőseim egyike megkérdezte tőlem egyszer, vajjon egyáltalán nem veszem-e észre, hogy menyasszonyom és jövendőbeli hitvesem magaviselete ha nem is tesz éppen csúffá, de mégis kissé nevetségessé tesz. Körülményesen szőtte egymásba szavait -120- és a felebarátjáért aggódó ember köpenyében állott elém, amely ruhát gyakran választják az emberek, hogy kárörömüket leplezzék vele. Nagyon komoly volt és atyai, én azonban örvendezőnek és gyermekesnek láttam, de ahelyett hogy arcul ütöttem volna, úgy fogadtam a szavait, ahogyan hozzánk, bajban levő szegényekhez illik, gondtalannak és hálásnak mutatkoztam, gyanakvó mosolygását, kissé meghökkenve, hasonlóval viszonoztam és megigértem neki a helyzet megvizsgálását. Emellett éreztem, miként áramlik ki a vérem a szívkamrákból és fenyeget megfulladással, aggodalmam akkora volt, hogy nem tudtam semmit sem gondolni, sem határozni még akkor sem, amikor már régóta ismét egyedül voltam. Először éreztem egészen világosan, hogy nincs semmiféle eszköz, az erőnek, a cselnek, az alázatosságnak semmiféle eszköze, amely ilyen hatalmakkal, ha életünkre törnek, szembe tudna szállni. Jóakaratú árulómnak minden szavát, már amikor elhangzott, egykedvűen eleresztettem a fülem mellett, de ez a magatartásom megbosszulta magát később, amikor nyilatkozatait visszaidéztem az emlékezetembe és értelmüket meg súlyukat mérlegelni próbáltam. Este együtt mennek a városligetbe és a városban mindenki, aki nem olyan könnyelmű és tájékozatlan mint az az idegen, egészen jól tudja, melyik pad van ott a legrejtettebb helyen, de Reginán mégis csak csodálkozni kell. Ezzel nem akar semmi becsületbevágót mondani, igazán nem, csak éppen nem elég óvatosan cselekszik. Körülbelül így hangzottak a gúnyolódó szánakozással teli fulánkos szavak. Nem láttam a gyalázatomat, nem megcsalt bizalmamat, csak Reginát, a nagy szőke leányt, kedves élettulajdonomat láttam egy másik ember kezének, szemének és akaratának hatalmában.

Egyre jobban hatalmába kerített az az egyetlen kivánság, hogy legelőször is mindenekelőtt bizonyosságot -121- szerezzek. Elégtétel, büntetés, megbocsátás és talán egy megujult fájó boldogság, minden attól a bizonyosságtól függött, amelyre törekedtem, amelyet kerestem és amely megölt engem. Estéről-estére elrejtőztem az erdőben a fenyők alatt, ama pad közelében, amelyet nekem megjelöltek, miután előbb a szokott esti órában gyanutlannak és elfogulatlannak mutatkozva, elbúcsúztam Reginától. Már a negyedik estén megláttam mindkettőjüket, amint a homályos úton közeledtek. Regina habozva ment a férfi mellett, kissé a karjába kapaszkodott és szalmakalapját erőtlen kezében vitte. Amikor leültek a padra, amely mögött a fenyőágak alatt feküdtem, Regina mély sóhajtását és sírását hallottam. Az idegen bátorította. Szavait nem értettem, bár tisztán hallottam a hangját, amely lágy volt és kissé éneklő, de a szavakat zúgó gyűlöletemben, amely eltöltött, mint a tenger hangja valami nagy csigát, nem tudtam elfogni. Azt azonban megértettem, hogy az érdeklődés, amely lelket adott a szavaknak, sokkal lagymatagabb, nyugodtabb és közönbösebb volt, mint aminőnek látszani akart. Szavaiból bizonyos egykedvű, csaknem neheztelő mellékzönge volt kiérezhető, amelyet leplezni óhajt az az ember, aki már biztos a győzelmében és még kiméli a legyőzöttet, hogy várt megadásának meggondolatlanul elébe ne vágjon. Éreztem, hogy a Regináért folytatott küzdelem órái már mögötte vannak és hogy ez az erdei esti séta erejének volt az eredménye. A meghatottság élessé teszi az érzékeket és egyszersmind meg is bénitja, kinyilatkoztatásokat tesz a megszokott tudás helyére és mint valami megváltozott tükör, eltolódva mutatja minden tapasztalat egész eredményét.

Itt ezen az ágon, a haláltól megnyomorítva, úgyszólván csak mint meghalásom példázata függök, mert valójában azon az estén a fenyőágak -122- alatt haltam meg. Lassan, kortyról-kortyra, mint valami méreggel telt serleget üritettem ki életem derűltségébe a halált, hogy maró sötétsége lassanként megemésszen. Erős testem és lelkem egészséges volt, töretlen emberi voltom tudata, mint meleg érzékeny vér áramlott rajtam át. Éreztem miként oszlik föl magamban énem, megfigyeltem haláltusáját, elszáradását, mint valami virág pusztulását a száraz csészében, amelyet könyörtelen tűz lassan ízzóvá tesz.

A két alak fönn, magasan fölöttem, a hold halvány fényétől körülölelve hosszú csókban olvadt össze, de Regina hirtelen, mintha fájó csúfság esett volna meg rajta, eltépte magát. De mintha valami démon kiáltotta volna oda nekem, megéreztem, hogy fölháborodása leplezett csábítgatás és ereimben megállott a vér. Az idegen pedig ravaszul és elnézően, a boldogságérzetet eláruló különös módon nevetett és ez akkora gyűlöletet szított a véremben, hogy összeharapdoztam a kezemet, nehogy fölordítsak. Láttam, hogy Reginát ez a nevetés megijesztette, vállánál fogva megint ellökte magától a szorongatót, hogy a holdfénynél arcába tekinthessen. De ez tovább nevetett, csak még egykedvűbben, vágyakozva és annyira tele ártatlan győzelmi tudattal, hogy megrettentem tőle. Ekkor a leány, mint valami állat, megborzongató megadásban halkan és panaszosan fölkiáltott és meghatóan bűnös mozdulattal lebocsátotta a karját. Panaszos és édes nyöszörgése irtózatos látomásokkal töltött el. Egy haldoklót láttam, már teljesen föloszlót, amint vihogva gyöngyöző bort szürcsölget és egy pajkos leány meztelenül és szemtelenül szemérmetlen táncot lejtett a temetőben. A két különböző lény arca, mint a sárga márvány hidegen és csöndesen fénylett, a két test egymás mellett feküdt mint rögei a fölszántott földnek, amely tele volt nagy világos virágokkal és a leány a halott -123- kialudt szeme fölött táncolt. Kár, kár, hogy nem volt már jogom fölugorni és a boldoggá tett embert galád mámorában megfojtani, nem tehettem, az előttem levő mozdulatlan fenyőágakat kellett figyelnem, mert mindenikükön a holdfénynek parányi, ezüstös útja futott végig, amely csillogott mint a hó és a földön is szorosan álam előtt két kis gomba ütötte föl a fejét, az egyik valamivel nagyobb mint a másik, de mindkettő még igazi törpe társaik közt. A hold halvány világában gyöngéden és tisztán állottak gömbölyü fejecskéikkel, mint nagy barna gyöngyök. Hirtelen magamat láttam a két gomba közt jönni, úgy ahogyan vasárnaponként szoktam sétálni és a gombák árnyékuk különös világában védelmet adtak nekem.

Ott feküdtem és nagyokat, lassan és csöndben lélekzettem, hiszen nem volt szabad zavarnom és úgy éreztem, hogy a tüdőm hideg üreg a mellemben. Szívem tompa kalapácsütésekkel verte a földet, amelyre kezem és állam támaszkodott, gyantaszagú volt és hozzám kegyes. Hálából sírni tudtam volna, gyermeki és értelmetlen módon, de sírásom rokon lett volna azzal, amelynek könyével a kiskorúak tehetetlensége zokog az anyához.

Ruha és levél suhogott köröskörül a nyomasztó mindenhatóságban, amely legyőzött mindnyájunkat, mindenkit a maga végzete szerint. Most lomha, vontatott lépések zaja vegyült bele szívem dobogásába, az üres padra ráesett a holdfény és az ülés alatt átnézve, messze az erdő lombjai mögött színesen pislogó csillagot láttam az égen. Így egyedül feküdtem most és néztem az égen a csillagot. Milyen messze is volt az a csillag. Eszembe jutott, hogy sohasem törődtem az égi csillagokkal, amelyek földi talaj nélkül haladnak tovább, mily kegyesek, mert nem törődnek a vágyainkkal, tiszták és jók a távolból. Semmi elérhetőt nem fogok többé megérinteni, fölmentve akarok lenni és út -124- nélkül akarok tovább haladni. Lassanként, mint ködön áttörő látomásban, tisztán állott előttem, hogy az út, a kötelesség és a szándék elgondolt, meghatározott és kijelölt pályája volt, az amely a földet oly fájdalmassá teszi.

Amikor nemsokára hazamentem, hogy az éjben elhozzam a kötelemet és azután visszatértem erre a helyre, ahol rámtaláltál, könnyű volt a szívem és nem szenvedtem. A sors első súlyos csapása és amaz órák közt, amelyekben a fájdalom belénk ékelődik, üres tér van. Kissé szégyenkezve még ezen a téren haladtam keresztül. Gondolataim ismét a rendes útra terelődtek ugyan, különösen amikor szobám megszokott dolgait láttam, a barátságos butort és Regina bekeretezett képét, de tulajdonképpen csak tárgyi tereken mozogtak és magammal csak mellesleg foglalkoztak. Amíg az élők közt voltam, legutolsó elégtételem, amelyre emlékszem, az volt, hogy ura voltam a testemnek és az eltávozásra irányuló vágyam szerencsére egészen új lényben fogamzott meg. Így azután nem kínok közt távoztam az életből, hanem a szégyenkezés érzetével, amelybe didergő fájdalom vegyült. Ebben az állapotban határoztam el, amikor kivilágosodott, hogy virágokat keresek és búcsúzóul leteszem, de ez nem bánatból történt, hanem inkább udvariasságból, ahogyan tehetetlen emberek szokták tenni, akik bocsánatot szeretnének kérni állapotukért. A léleknek ehhez hasonló fölbuzdulását olykor haldoklókon is észrevették; nekünk meghalóknak valahogyan kínos, hogy már nem vagyunk teljes erőnkben. Nem tagadom, hogy Reginára és halálomra vonatkozó gondolatok is foglalkoztattak, de jelentéktelen természetűek voltak és fontosság nélkül, aminthogy életemben a szabadsághoz vivő ez az út el volt zárva létem elől. Abban csúcsorodtak ki, hogy jó lesz, ha hamar elkotródom, mert ha a szerencsém most ez egyszeri -125- fontos alkalommal cserbenhagy, akkor egy ismételt találkozáskor nem lennék ügyesebb és a lassú sülyedéstől sokkal jobban féltem, mint az ismeretlen haláltól. Lehet, hogy a közönséges gondolkodás nem így szokott okoskodni, de a szerelem ismeri ezt a hangot, mert a világ folyásában olykor az értelemmel ellentétben igazolja magát, és aki nemesen gondolkodik, gyakran irigyli a holtakat.

Szerelmem nyugodt lelkiismeretet adott a tettemhez. Ó, gondoltam, a szerelem hatása alatt milyen jó is a lelkiismeretünk minden cselekedetünkben, még a legrettenetesebbikben is. Nincs jog, amely vitássá tehetné a szerelem jogát. Mit törődik a gyermek az emberek tilalmával és ennek következményeivel, ha a természet engedelmet adott neki? Kesernyés, kissé dacos diadalérzet lelkesített és gyásszal meg fénnyel teli bátorság.

Testem összeroppanása és rövid ellenállása, amikor ezen a fán a halál erőszakosan megérintette, mély, izzó gyönyört okozott, összeolvadt a testem és a lelkem, valami amit elvesztettem boldogítva belém tért és én tudtam, mi volt az. Órák ketyegését hallottam és láttam anyám arcát, akit életében alig ismertem.

Most itt ülsz és rám bámulsz, de nem veszed észre, hogy a reggeli csillag már világos égtájon pislákol és hogy itt-ott fölébred a csöndben a madarak szava, gyönge, érces hanggal, mintha acélt élesítenének vagy vékony üveg törne össze. Ha a fák közül kiérsz majd a földekre, hajnali derengésben lesz a tájék előtted és nemsokára a magasba röpül a pacsirta. Amikor ott látlak, lélekzetet véve és okosan gondolkozva, élve, teli várakozással, visszaemlékezésem lassan ismét reménységgé válik. Mily szép az élet. És még mindig tart, még mindig… -126-

Abban az időben történt, amikor jóllehet már elmultam húsz éves, először jutottam könyvekhez és igazán olvasni kezdtem. Könnyű podgyászomban egyre több helyet foglaltak el a könyvek, alig maradt egy tizedrésznyi hely az élelmiszer és a fehérnemű számára. Nappal és éjjel válogatás nélkül elolvastam mindent, amihez hozzáférhettem és amit kerestem vagy ajándékba kaptam, annak minden fölösleges garasáért könyvet vásároltam. Ez a hajlamom, mint minden amire ráadtam magamat, zabolátlan szenvedélyemmé vált és helytelen kizárólagossággal hódoltam neki, miatta minden mást elhanyagoltam és csekélyre becsültem, még magamat is. Minden igazi szenvedély sajátossága az, hogy gazdáját kiméli a legkevésbbé.

A patakban mostam az ingemet és a szabadban háltam, gyakran nappal, mert ébren sokkal jobban bírtam a hideget, mint alva és hogy éjjelenként olvashassak, mindig volt velem gyertya, amely a szénakazalnál, az erdő mélyén vagy a padláson ott égett kinyitott könyvem mellett. Ha meleg és száraz idő volt, inkább a szabadban maradtam, lombsátrat építettem és barlangot kerestem buvóhelyül és gyertyám világa odacsalta az éj állatait. Mindig azt a költőt, akit éppen olvastam, tartottam a legnagyobbnak mindazok közt, akik valaha éltek, mint ahogyan olyan lelkek szokták tenni, akiknek tapasztalata még nem forog saját élményük biztosított középpontja körül.

Az izzó öntudatosságtól egészen legmélyebb megalázkodásomig végigkóstoltam a megérző embereknek minden boldogságát és minden szenvedését, teljesen elvesztettem elfogulatlan biztosságomat a szellemi világgal szemben és homályos -127- sejtés lélekzetfojtó elfogódásában most előszőr értettem meg, mekkora utat kell a lelkemnek megtennie, míg visszanyeri természetének nyugalmát, amelynek szerénységéből fölriasztottam. Ez a szenvedéssel teli út a gondolatokon át a sorsa mindenkinek, aki öntudatosan járja életének útját, ezt a kijelölt utat, amelyet mégis sajátmagának kell megépítenie. Csak az élettel szemben gyávákat és a nem őszintéket kiméli meg és még azok közül is, akik fiatalos lelkesülésből és az igazság megismerésének vágyából léptek erre az útra, csak a legkevesebben térnek vissza önmagukhoz. Eltévednek a gondolatok és érzelmek számtalan fonalának labirintusában, amelyek hálóként körülszőtték az emberiséget. Egy napon azután, az úton kimerülten összerogyva, idegen tűznél melegednek és nem a maguk szabadságának világát lélekzik be. Mert a legtöbb ember nem bízik sem a maga bölcsességében, sem a maga jogában, sem a maga hibájában. Igaz, hogy ezek mégis komoly emberek és senkisem nevet rajtuk, de akinek elég nagy volna a szíve, mégis sírna miattuk.

Az emberek nem azért bíznak keveset a maguk értékében, mert kevés az eszük és hiányos a gondolatviláguk, hanem mert fogyatékos a szeretetük. Csak a maguk szeretete erejének a tudata ad az embereknek igazán bátorságot, szabad lelkiismeretet, bizalmat a jogukban és erőt hibájuk fölismerésére. Ezekben a dolgokban rejlik az emberi boldogság és az a hazatérés, amelyet a világ bölcsei áldozatnak vagy beteljesülésnek mondanak és az egyház föltámadásnak nevez.

De mi sors érheti az embert ifjúságában! Le akarom írni élményeimet Tejaval. Úgy érzem, mintha felelnének egy kérdésre, amely gyakran nyugtalanitott és a feleletet nem tudom másképpen elmondani, csak ebben a történetben. Ha leírom, nem azért teszem, hogy mások megtudják vagy -128- elhigyjék, hanem mert jól esik, ha mindenre erősen visszagondolva emlékezetemben foglalkozhatom vele. Az emberi szellem valamely művének igazsága különben sem az események sorrendjében rejlik, hanem csak abban, hogy mi a viszonyuk egymáshoz és az élethez, valamint abban, hogy alkalomadtán mit mondanak róluk.

Ez a történet nem új, mert már sokan átélték és még sok ember át fogja élni, mindenki a maga módja szerint. Persze az átélés az a művészet, hogy a jelenségeken kivül azok okait is fölismerjük és ezért viszont Teja sokaknak idegen és bár találkoztak vele, mint én, róla csak a maguk bajára való visszaemlékezés maradt meg. Ezt a különös leányt nyárutóján az erdőben kora reggeli órában láttam meg. Áttetsző hajnali köd úszott a nyirfákkal és fenyőkkel födött előttem elterülő völgyön, fönn a szálerdő szélén a vörös reggeli nap megvilágította a fák koronáját. A lomb itt-ott már a nyárutó színét öltötte magára, csöppek hullottak és a gyalogszeder megérett a tisztások kapaszkodóin. Szarkacsörgés megállított az utamban, minden friss és elhagyott volt körülöttem a reggeli világban.

Valahányszor szép volt az idő, újra lemondtam arról a tervről, hogy téli tartózkodásra biztos helyet keressek magamnak, csak az éjjelek okoztak gondot, rosszabb volt a sorom, mint bármikor és a legutóbbi hetekben csaknem mindig a szabadban kellett az éjszakát eltöltenem. Nem tudom, meddig álltam gondolatokba elmerűlve a reggeli napban, amelynek gyönge melege lassanként fölfrissítette a véremet, amikor észrevettem, hogy nem voltam egyedül. Nem messze tőlem ledöntött fatörzsön, az erdő szélén vadászsátor alatt vadászruhába öltözött fiatal hölgy ült, fegyvere a térdén, tekintete a völgy ölén. Oldalvást pillantottam meg és sokáig figyelmesen szemléltem, de -129- nem tudtam tisztába jönni azzal, hogy mi bilincsel le annyira megjelenésén. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán lebilincsel, csak mint érzékeim gondolattalan foglya néztem őt. Azután odamentem, meghajoltam és alázattal köszöntöttem. Olyan kalapom volt akkor, amelyet a karimája kiválóan alkalmassá tett a köszönésre és ezért ez a szokatlan találkozás különös örömet szerzett nekem. A fiatal hölgy rám tekintett, de nem viszonozta köszönésemet, hanem csak vizsgálgatott nyugodt szemmel. Azt hittem, hogy talán megijesztettem és hogy alakom, különösen az erdei magányosságban és e szokatlan órában, nem tölthette el föltétlen bizalommal. De tévedtem, az aggodalomnak árnyéka sem látszott okos arcán, amely figyelemmel felém fordult.

– Kisasszony, gondolja meg – mondám, – hogy a port ha kissé be van aranyozva, a leggyakrabban többre becsülik, mint az aranyat, ha kevés por födi. Barátságos szavakat kérek.

Finom homloka mögött mintha idézetemről gondolkodott volna, azután tiszta szeme föltünően és biztosan föl s alávándorolt rajtam; hamar észre lehetett venni, hogy figyelmét semmi sem kerülte el és semmit sem kimélt. Azt gondoltam, hogy most formálja meg itéletét rólam, tehát be kell avatkoznom. De a fiatal hölgy megelőzött, látszólag kielégítve a nagy szó értelmétől, amely az elmult éjjeli olvasmányomból maradt az emlékezetemben, mosolygott és így szólt:

– Fönntartással elhiszem az aranyat, de az már pártoskodás, ha kabátjának a porát kevésnek mondja. Honnan vette azokat a szép szavakat?

Mialatt a kezemmel megpróbáltam a kabátom kiporolását, már elhangzott a második kérdés:

– Hová iparkodik? Korán kelt föl.

– A bizonytalanságba kisasszony. Az erdőben aludtam. -130-

Leültem a fatörzs végére és ezt kérdeztem:

– Mi van itt a vadásztáskájában?

– A reggelim.

– Mi a menykő!

Mosolygás és szó nélkül odanyujtotta nekem a táskáját.

– Nem akarom megrabolni, de talán osztozkodhatnánk, – mondtam.

– Igen, ezt megtehetnők… – ismételte meg lassan indítványomat és szűntelenül figyelmesen vizsgált.

– De mégis megvárom, míg a vadászást befejezi és jobban is szeretném, ha ön osztana.

– Jól van, de a vadászáshoz nem sokat ért,

– Gyerekkoromban az apámmal néhányszor elmentem vadászni, de azóta…

– Már csak így… – vágott bele a szavamba.

Eleresztette a puskát és mindkét kezével belemarkolt sűrű szőke hajába. Mozdulata olyan meggyőzően hű volt és arca olyan pompásan utánozta valami tetves csirkefogó arckifejezését, hogy hangosan nevetnem kellett. Ő nem nevetett velem.

– Mi az, – kérdezte gyermekesen, – nincs igazam?

– Ilyesmit még sohasem láttam, – feleltem őszintén. – Előkelő hölgyből egy pillanat alatt csirkefogóvá tud változni.

– Pedig magának nem egészen idegen ez az átváltozás.

Az arca komoly volt. Úgy láttam, mintha a nevető fény, amelynek huncutsága lelket adott a szemének, finom két fátyol mögé bujt volna. Ez a kifejezés olyan hirtelen vágyat ébresztett bennem, hogy megijedtem. Titkos aggodalmat éreztem, de egyszersmind kijózanodást is. Így szóltam:

– Amikor idejöttem, attól féltem, hogy megijed tőlem, de most látom, mily ostoba volt ez a föltevésem, hiszen önnek erős fegyvere van. -131-

– Csak ez a puska, – vetette oda, de tekintete mélyen a szemembe vésődött és észrevettem, hogy a felelettel kitért, de hogy szavaimat úgy értette, ahogyan én gondoltam. Tekintete érdeklődést árult el és egyszersmind kétséget az iránt, vajjon gyors fölfogásomat nem köszönte-e meg időnek előtte azzal, hogy kötélnek állott. Egyszerűen és barátságosan mondá:

– Nos, egyék.

A fiatal hölgynek sokkal jobban kellett volna késlekednie adományával, hogy egykedvűvé vagy vakmerővé tegyen. Nekem nem az evés volt a fődolog, talán megértette, hogy miért és ezért nem unszolt többé. Kis idő mulva mintha régi ismerőssel beszélne, ezt mondta:

– Akkor indultam el, mikor a kastélyban még mindenki aludt. Van-e valami szebb, mint fölébredni hajnalhasadáskor, szabadon és egyedül lenni és kimenni a szűz hajnali harmatra? Mély álom után hatalmas, tiszta élettel van tele a korai óra, a csönd, a hegy, a mező, az erdő, a kebel. Gazdagnak, jónak és mások fölött állónak érzem magamat, csak lassanként a nap teltével hull por a vérbe, gondolatok, összehasonlítások…

Gyönyörrel hallgattam szavait és nem éreztem a szükségét, hogy feleljek. Aki igazán egyedül van, a váratlan vallomást a maga titkolt boldogságaként fogadja, mint ahogyan a szomjas ember gyorsan és szótlanul kiüríti a vizespoharat. Amikor tovább beszélt, úgy éreztem, mintha ilyen poharat ürítettek volna ki a fejemre.

– Magának másként kell öltözködnie. Ebben a ruhában nevetséges keveréke a papjelöltnek, a cirkuszi bohócnak és az utcai rablónak. Jobb lesz ha csak egyik mellett marad meg. Nagyon kínos lehet, ha az ember nyomorúságában még komikusan is hat.

– Nem törődöm azzal, minek látszom. -132-

– Ebben tetszeleg magának, valószínűleg azért mert e pillanatban nem tehet mást. Hát ez is valami, de nem sok. Egyre megy, hogy maga minek nevezi a helyzetét, mindenesetre szomorú és szenvedni fog miatta nem csak külsőleg, nem talán csak egészségileg, hanem általában. Azonkivül a ruha, amelyben valaki szemünk elé kerül, mindig valami vonatkozásban van az illető lényével és mindenkinek joga van ahhoz, hogy idegen embert a külseje szerint értékeljen.

– Nem véletlen, nem is a magam önkénye, hogy úgy élek, amint látja. Ahonnan eljöttem, nyomorultnak éreztem magamat; amióta azonban úgy élek, mint most, jól vagyok. Ahol születtem és nevelkedtem, nem találtam magamnak helyet, megkiséreltem, hogy engedmények tételével kivárjam, miért vagyok a világon, de eközben rájöttem, hogy ezek az engedmények megrontottak. Tudom, hogy két baj körül a kisebbiket választottam.

– Képzelem, mennyire megveti a tanácsokat abból a világból, amelyből mint gondolta, menekülnie kell, mert nem tudott beleilleszkedni. Az én indítványomnak azonban semmi köze sincsen azoknak az embereknek önhitt magabizásához, akiket az élet még alig érintett. Lehet, hogy magának egy ideig szüksége van erre a zabolátlanságra, de célnak ezt mégsem tekintheti.

– Talán végzet, amely önnek csak e külső formában nem tetszik. A mi korunk legjobbjai csavargók.

– Milyen határozottan mondja ezt! Mintha a bibliából olvasná. Hogyan lehet ez? De nem kell felelnie. Akárhogyan gondolja is, minden attól függ, hogyan érti meg az ember a korát és kiket nevezünk a legjobbaknak.

– Valamely kor legjobbjai azok, akik megadják neki szellemi jellegét, akik tovább fejlesztik -133- és egyszersmind egykor az emberek szemében állandóságot adnak neki.

– De mi köze van ennek a csavargókhoz?

Megcsalódottnak látszott.

– A vágyódásnak, mint a szerelemnek, nincsen hajléka.

Szürke szeme kételkedő figyelemmel nézett reám; elmélyedése mintha egyidőre elrabolta volna szabad biztosságát. Azután nyugodtan és meggyőződéssel így szólt:

– Gyűlölöm a szegénységet és a megalázást, amellyel az embert sújtja. A nyomorban gonosz az ember és akarata ellenére gonoszat tesz és fájdalmat okoz magának. Nem is tehet másként. Talán igaza van abban, amit az emberi érzelmekről mondott, minő a szerelem, és a vágyódás, talán úgy áll a dolog, ahogyan mondja, de mégsem kényszeríthet senkit sem az utcára csak azért, hogy része legyen bennük.

– Kinek adtam tanácsot? Tényről beszéltem, ahogyan látom, éppen úgy mint ahogyan ön a szegénységről, a megalázásról és következményeiről beszélt. Ha a vágyódásnak és a szerelemnek nincs hajléka, akkor nem lesz palotájuk azoknak, akik igazán tele vannak velük. Többet nem mondok. Ketten szerelemről beszélnek, az egyik zokog és a másik nevet, másik kettő vágyódásról beszél, az egyik meghal, a másik vihog.

– Kérem, csak ne faljon föl. Másik kettő pedig szegénységről beszél. Az egyiknek része volt benne az elzüllés határáig, végigkóstolta gyalázatát egészen a lealacsonyodásig és megromlott a vére és a lelke, a másik fiatalos kalandvágyból, kiváncsiságból vette magára. Az egyik én vagyok és a másik maga. Mit néz rám olyan hitetlenül? Nem maga követelte, hogy senkit se itéljünk meg csupán külső megjelenése szerint? Maga a kastélyra gondol, amelyről beszéltem, azt és úri ruhámat -134- illeti hitetlen mosolya, de mégis igaz, amit mondok. Magának sohasem volt vándorlása közben olyan nyomorúságos fekvőhelye, mint nekem gyerekkoromban abban a nagyvárosi pincében, ahol születtem és fölnőttem.

– A lelke jóságában nem tett kárt.

– Honnan tudja ezt oly határozottan? Ha csak a fele igaz azoknak az igényeknek, amelyekre az imént célzott, akkor óva intem a csalódástól arra az esetre, ha fáradságot venne magának, hogy a lényemet illető elsietett állításának helyességét alaposan megvizsgálja. Nem tételezem föl ezt az érdeklődést, de nem gyávaságból vagy gyermeki utálatból gyűlölöm a szegénységet, hanem azért, mert ismerem pusztító hatásával együtt.

– Szép lenne és boldoggá tenne, ha alkalmam nyilnék arra a vizsgálatra, amelytől óva int.

– Nem vonom ki magamat alóla, – mondta egyszerűen és meleg nyilt mosollyal a fiatal leány. – Örülök, hogy önnel találkoztam, mert most ha rágondolok, mi mindent mondtam önnek, látom, hogy már régen nem beszélhettem ilyen őszintén.

Félretolta a vadászfegyver závárzatát, a fegyvert ketté hajlította és kivette a patront a csőből.

– A vadászatból már nem lesz semmi. Nem jönne velem a kastélyba?

– Ilyen vendég szégyenére válnék.

– Egyedül vagyok, – felelte, – de ha nem volnék egyedül, akkor is meghívnám vendégül. Talán túlbecsülöm a jólétet, amely osztályrészemül jutott, de mégsem annyira, hogy föláldoznám neki szabadságomat.

Előbb a reggeli napfényben a fatörzsön közösen megreggeliztünk. Elfogott bennünket az a lassú kijózanodás, amely mindig jelentkezik, valahányszor szellemi foglalkozás külsőséges dologgal váltakozik és elfogódottan tekintettünk egymásra. De mert mindenikünk fölismerte a másiknak zavarát, -135- ez futólagos megértésben ismét összekötött bennünket. Mégis mintha valami új tárgyat kellett volna keresnünk a beszélgetésre. Egyikünknek sem volt kedvére, hogy közönbös dologról beszéljünk, mert első találkozásunk nem folyt le eléggé gyanútlanul és sokkal idegenebbek voltunk egymásnak, semhogy valami könnyelmű fecsegés ismét megteremthette volna azt a komolyságot, amelyre mindketten áhítoztunk.

– Mégis csak jobb lesz nekem, ha tovább megyek a magam útján, – mondtam hirtelen, csaknem akaratom ellenére.

– Ejnye, minden vakmerősége ellenére is mennyire el tudja veszteni a bátorságát, – mondta a fiatal hölgy, – de ahogyan önnek tetszik…

– Engem csak az ellenállás tesz bátorrá, – feleltem.

De jobban foglalkoztatott ez a gondolat, mint a szomszédnőm. Tudtuk mindketten, hogy nem akarunk elválni. És mintegy magammal beszélve, folytattam elmélkedésemet:

– Azt kérdezem magamtól, vajjon mindig úgy voltam-e a bátorságommal, mint ahogyan az imént mondtam; nem így van és csak egészen különös esetekre áll. Teljesen attól függ, milyen az állapotom és főként, hogy az a föladat, amellyel meg kell birkóznom, elég nagy föladat-e. Arra gondolok, hogy jó vagy rossz erőnket és tulajdonságunkat hozza-e mozgásba. Eltűrtem olyan megalázást és vereséget, aminőre remegés nélkül gondolni sem tudok és amely, ha csak ráemlékezem, a düh könnyét kergeti a szemembe. Amíg ezek a sebek begyógyulnak és amíg forradásuk, hogy úgy mondjam, az ellenállás páncéljává lett, addig gyakran gyáva voltam egészen a gyalázatig. Gyakran gondolom, hogy a bosszú olykor határozottan megváltás kell hogy legyen. Nem bosszulhatom meg magamat… -136-

– Az életben jelentkező akadályok legyőzését mindig ilyen módon teszi föladatává? – kérdezte szomszédnőm teljesen átérezve azt, ami foglalkoztatott.

Megreszkettem a boldogságtól és ránéztem. Lesütötte a szemét és vonásai valami kedves, gondolatokba merűlt aggodalmat árultak el. Majd fölvetette a fejét és gyorsan ezt mondta:

– Én a könnyebb végét választottam a dolognak. Nekünk nőknek a gondolatok világába való menekülés csak ritkán adatik meg vigaszul, mi könnyebben meg tudunk változtatni valami gonosz helyzetet, mint megérteni vagy magunket benne megérteni. Talán kevesebb a lelkiismeretünk és ezzel csekélyebb a felelősségünk. Amikor először ébredtem erőim tudatára és egyszersmind közülük azokéra, amelyek az életben külsőleg hasznomra lehetnek, nem törődtem többé azzal, hogy használatuk valami más téren nem járhat-e számomra kárral. Hogy az ember ezt megfontolgassa, ahhoz a léleknek sorsában való elviselhető egyensúlya kell, amivel az én lelkem akkor nem rendelkezett.

– Elérte, amit célul tűzött ki magának?

– Úgy van. Mihelyt megtudtam, hogyan lehet boldogulni a világon, mindent elértem, amit megkivántam, de nem lettem boldog. Ámbár azonban elégedetlen vagyok, nincs erőm arra, hogy lemondjak arról, amit kiküzdöttem magamnak. Semmiféle igéret, még ha a belső nyugalom és megelégedettség egész egét hozná is, sem tudna elcsábítani, hogy lemondjak megszerzett életmódomról, mert ha csak gondolatban is eloldódik a kezem, nem látok mást, mint feneketlen mélységét a pokolnak, amelyből kimentettem magamat.

Együtt lassan útnak indultunk, amerre a fiatal hölgy vezetett. Pompás erdőn át mentünk, de dombos irtásokon is haladtunk, amelyeken a nap -137- forró sugarától szürkére halványított facsonkok közt magas fű nőtt. Egy elhagyott rókabarlangnál, amelynek bejáratát szederbokor buján benőtte, kisérőnőm ismét leült és mintha a bevezetést csak gondolatban mondta volna el, szinte ennek folytatásaként ezt beszélte el:

– Nem sok világosság jutott abba a pincébe, amelyben szüleim éltek. Anyám beteg volt és apámtól már régóta nem kapta meg azt, ami neki és nekünk gyermekeknek a megélhetésre kellett. Nem sok az új dolog ebben a szomorú történetben. Az apám annak idején talán más reményekkel, talán erejének ama gondatlan túlbecsülésében kötött házasságot, amely jellemének sajátossága volt, talán minden megfontolás és meggondolás nélkül, mint ahogyan fiatal teremtések a mi társadalmi körünkben rendesen házasságot kötnek. A pincelakásnak két helyisége volt, de ajtó nem választotta el őket egymástól. Nyolc éves voltam, amikor lassan kezdtem megérteni azt a lealacsonyítást, amelynek az anyám lassanként áldozata lett. Ha már ebben a korban nem kellett volna három évvel fiatalabb öcsémről gondoskodnom, akkor valószínűleg elpusztultam volna ama benyomások és gondok hatása alatt, amelyek bennünket négyünket ebben a sötét lyukban fojtogattak. Nem tudom, hogy az utolsó években mi volt az apám foglalkozása, de valószinüleg nem csinált már semmit, mert az anyám kereste meg a kenyerünket, ha csak féligmeddig egészséges volt. Láttam őt apám ökle alatt összeroskadni, láttam második kis öcsémet születésétől kezdve egészen a haláláig, mindjárt a születése után. A hangok, amelyek fiatalságomat betöltötték, lárma volt és jajgatás, könnyeket láttam és elvetemültséget, piszkot, sötétséget és a börtönömön kivül levő világból alig láttam többet, mint pinceablakaink előtt sárban vagy napfényben az utcán elhaladó emberek -138- lábát. Az emberekből csak a test szükségletére való durva fölhasználhatásukat ismertem, a péknél és füszeresnél megtanultam, hogy nyomorúságommal élelemre váltsam föl azoknak a mohóknak a szánakozását, akik maguk is keserves harcban állottak az élettel, megtanultam, hogy sajnálatraméltónak mutassam magamat és így egy pohár tejet koldulhassak öcsém, a gyerek számára. Azután az apám a kikötőben rakodáskor részegen két vasuti kocsi közé került, testének összetört roncsait a barlagunkba hozták és amikor végül elvitték, az anyámmal együtt fölmostam vérét a kőkockákról.

Jóval későbben, amikor az anyám már régen el volt temetve, egy nénémtől, aki gondozásba vett, megtudtam, hogy anyám jó családból származott és csakis apám iránt érzett szerelme sodorta abba a mélységbe. De ennek a ragaszkodásnak ott nem szerelem volt a neve. Rám azután olyan idő következett, amikor szájam lélekzetvételét, az éhségemet csillapító kenyeret és az éjszakai nyugvóhelyet kegyelemként kellett fogadnom, jótéteményként, amelyért nem lett volna elég nagy semmiféle köszönet. Minden fillért a szememre vetettek és véremet nem érte fénysugár, hogy már előbb mint megalázást el ne szenvedtem volna. Egy este messze künn a kikötőben, ahol kirándulás után a csónakját a fészerbe húzta, megszólított egy fiatal úr, megsimogatta a hajamat, jó meleg szavakat intézett hozzám úgy, hogy megremegtem és utána futottam. Magához fogadott és én nála maradtam. Tizennégy éves voltam akkor.

Ekkor tudtam meg, hogy a hajam szőke és a szemem világos, megtudtam, hogy szájam nevethetett anélkül, hogy megszidtak volna érte és hogy mosolygása egy ember keblében kegyességet szült és örömet keltett. Hallottam hangom csengését, -139- láttam lábam lépését és éreztem szívem dobogását. Az életemet adtam volna oda, ha mindennek fönségességét csak sejtettem volna mily korlátlan odaadással nyujtottam oda mindent, amit e gazdagság egész teljességeért elvártak tőlem. Mit jelentene, ha azt mondanám, kinyilt előttem az élet? Üres, semmitmondó szó lenne ama menyországhoz képest, amelynek fényébe beléptem.

Mindent amit tettem, ezért a férfiért tettem. Még mindig nem mertem hinni, hogy az én életemnek is vannak jogai. Az ő kedvéért megtanultam, amit föladatomnak tűzött ki, neki öltözködtem az ő kedve szerint, reszketve lestem a kivánságát, megölt a szégyen és aggodalom, félve attól, hogy valamivel adósa maradok az ő barátságosságának. Meghatva látta szívem ügyetlenségét, de amikor egyszer le akarta csillapítani szerelmi buzgalmamat, ellágyult és könnye a kezemre hullott, amelyet a kezében tartott. Ez az életemmel ajándékozott meg…

Az elbeszélő elhallgatott és körülnézett helyünk napfényes világában, mint az az ember, aki az erdőben mély gondolatokból ébredve föltekint és észreveszi, hogy eltévedt. De amikor rám nézett, megütközése lecsillapodott és kezét nyujtotta. Arcomról bizonyára leolvasta részvétemet és aggódásomat, mert mintegy feleletül ezt mondta:

– Nem, sohasem fogom megbánni, hogy nyiltan beszéltem önnel és annál inkább hiszem, hogy ön bizalmat érdemel, mert nem szándékosan történt, Bánt azonban, hogy változtatnom kell azon a rólam kapott képen, amelyet tisztává és értékessé tett a szánalom és a természetes vonzalom. Változtatnom kell rajta, mert irtózom attól a titkos megalázástól, amely sajátmagunk egyoldalú leírása után lenyom bennünket, akár többnek akár kevesebbnek mutattuk be magunkat, mint ami vagyunk. Milyen egyszerű volna, ha úgy fejezhetném -140- be ifjúságom rövid történetét, ahogyan az emberek kis ideáljaik szegényes igényeihez képest az élettől elvárják. Velem másként történt és úgy, ahogyan történnie kellett, mert az apám vére volt bennem, az a vér, amelyet a padló gödrös köveiről töröltem föl. Aki az életben igazán fölébred, mindig a maga öntudatára ébred; ameddig az ember idegen akarat vagy idegen gondolatok és nézetek hatása alatt él, alszik, mint a legtöbben. De jobb ébren lenni a pusztában, mint a paradicsomban aludni. Ezzel az igazsággal vigasztaltam magamat. Kinek ne jutna ez az eszébe olyan időben, amikor harcolni kell? Nem maradtam a barátomnál; tizennyolc éves voltam, amikor elváltam tőle. Az is lehetséges, hogy ő vált el tőlem. Ki tudná ilyen esetekben a cselekedetünk okául szolgáló érzelmeket tisztán megkülönböztetni? Úgy vettem észre, hogy én közönbösebb lettem a szemében, az ő jótéteményei pedig számomra vesztettek értékükből, minél inkább elveszteni véltem a szerelmét. Akkor, amint mondani szokás, nagylábon éltünk, az élet örömmámorában és szellemi, meg muló élvezetekben teltek el a napok és az éjjelek. Amikor szemem más férfira pillantott, akkor éreztem először a számomra megnyíló lehetőségek korlátlanságát és mert úgy láttam, hogy ez az én értéktelenségemet bizonyítja, csökkent az akaraterőm. Így hát nemsokára, amint ti mondani szoktátok: kézről-kézre jártam, de helyesebben úgy kellene mondani, hogy tetszésem szerint magam választottam és bocsátottam el. Nem dicsekszem vele, de nem is hallgatom el. Lelkem mélyén sejtettem, hogy amikor először engedtem át magamat, a természetemen kegyes erőszakféle esett meg, amely végzetésé vált, amikor szúnyadó véremet hálás lelkem zálogául kellett adnom. De a szerelem dolgait csak a szerelem szemével lehet fölismerni, később már csak bizonytalanul -141- és még saját emlékezetünkben is csak mint fény, de nem mint alak marad meg a szerelem. Ma tehát nem tudom már a titkot megfejteni, bizonyos azonban, hogy megmaradt számomra az, hogy a vérem hangját magamban figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a forrásét, de nem mint a fa a maga zugását.

Két kezemre támasztva a fejemet, fatönkön ülve a leányra tekintettem, aki hozzám e szavakat intézte. Azt a tiszta természetességet, amely benne volt, mindenben ami tőle jött hozzám, elhomályosította a csodálat kínos megmozdulása, amelybe ellenmondással teli idegenszerű megkivánásnak mély nyugtalansága vegyült bele, amellyel nem tudtam tisztába jönni. Gyors döntő cselekvésre éreztem harcrakész vágyódást és egyúttal alázatos megadásra való hajlandóságot. Csaknem dühössé, dacossá és némává tett az az égető kivánság, hogy gyorsan és egy csapásra érvényesüljek. Új volt az életemben ez az erő, amelyet ebben a nőben találtam és sokkal erősebben hatott reám, mint maga az elbeszélés, bármennyire meghatott is ez. Ezt gondoltam: nem úgy beszél, mintha egy harmadik személy lenne köztünk? Hűvös fuvallatot éreztem, de ez a lehellet lángra lobbantott.

A leány hallgatott és a messzeségbe nézett, ám nem szomorúan, sem elgondolkozva, hanem szilárd tekintettel. Valójában most láttam az arcát először és rájöttem, hogy az élet, de nem vonásainak szabályossága adta meg a szépségét. Korát nehezen lehetett meghatározni, körülbelül harminc évesnek tartottam, de voltak pillanatok, amikor arcának kifejezése olyan volt mint a gyermeké. Folyton változott, de öntudatos magatartás állandó határai közt. E kép életteljes játékából mintha egyetlen vonás sem hiányzott volna, amely ne lett volna igazán nőies. Csodálatosan szép volt a keze, világosbarna és kissé széles, finom, de nem gyöngéd. -142-

– Mi a neve? – szóltam bele hirtelen a hallgatásunkba.

Felelet helyett levette a kalapomat és határozottan és egyszerűen, szinte csak azért, hogy több tere legyen a tekintetének, elsimította a hajamat homlokomról. Vizsgálódva nézett reám, azután lassan így szólt:

– Teja a nevem. Nevezzen csak így. Reánk asszonyokra tulajdonképpen csak az a név jellemző, melyet életünk későbbi folyamán azoktól kapunk, akik közel állanak hozzánk és amely nevet bizonyos tekintetben magunk választunk a számunkra. A családi név csak a férfiaknál jelent valamit. Én Teja vagyok.

Gondoltam: ritkán mosolyog, mint azok az emberek, akik másoknál sok vagy semmi megértést sem tételeznek föl és akik bizonyosra veszik szavuk hatását, vagy akik nem törődnek azzal, helyesen értik-e meg őket. Az a mód, ahogyan föltételezte az emberiességet, értelmet és erkölcsöt, kitüntetett és boldoggá tett, úgy éreztem, mintha az ő lényével szemben semmi alávalóság sem rosszaság nem tudna megállani, szabad volt és erős és mégis tele titokkal. Emellett azonban nem volt jó abban az értelemben, amelyben rendesen jónak szokták mondani az embert, sőt inkább hiányzott a természetéből az önzetlen gyöngeség értelmében vett minden jámborság, jó volt és veszedelmes. Szívem a boldogságtól és nyugtalanságtól hevesen dobogott. Ezer gyors szó égett a véremben az ő dícséretére, ami elszomorított és nem tudtam tisztába jönni, vajjon hallgatásom búsított-e el vagy az a kényszer, hogy dícsérnem kell azt, amitől féltem.

– Sokáig, sokáig kellene élnem, – mondtam hirtelen.

Teja rám nézett, mintha ezt kérdezné: miért mondja ezt egyszerre? De nem kérdezte, mert -143- nem akarta hallani azt, hogy gazdagságának és okosságának titka kínnal és szerelemmel azt a vágyat ébresztette bennem, hogy minden élővel való összefüggésben egészen megértsem és méltányolhassam őt. Talán tapasztalásból tudta, hogy mi férfiak, ha önálló nőben okosságot és bájt találunk, kényszerítve vagyunk arra a szenvedélyes túlbecsülésre, amelyet csupán ébredező szerelmünk igazol saját magunk előtt. Én nem tudtam és még ma sem tudom, mert ez a föltevésem valószínűleg már arra a túlbecsülésre vall. Teja futólagos rövid gondolkodás után, olyan hangon, amellyel udvariasan, de nem túlságosan komolyan, valami véletlen megjegyzésről szokott az ember beszélgetni, ezt mondta:

– Sohasem törődném sokat azzal a fiatalemberrel, aki nincs meggyőződve arról, hogy sokáig kell élnie. A kacérkodás a korai halállal gyönge természetre vall vagy éretlenségre, amellyel nem lehet komolyan foglalkozni. Az ilyen fölfogás csak a viszonyok kiegyenlítetlenségét, a saját jogokkal és határokkal szemben való elfogultságot vagy vakságot árulja el.

– Aki így hallja önt beszélni, szívtelennek tarthatná.

– Kérem, – felelte hüvösen.

De azután komolysága hirtelen vidámsággá változott, az arcomba nevetett és így szólt:

– Azok a napok, amelyekben életemet leélni kénytelen vagyok, elmulásukig arra fognak esküdni, hogy a szív melegét és jóságát nem lehet a vakságtól, érzékenységtől és szerénységtől elválasztani. Az okosságot nem tudják elképzelni hidegség nélkül, az éleselméjűséget hamisság és az erőt durvaság nélkül. Csak ne volna olyan fülledt és elhasznált az a levegő, amelyben e fölfogás evangelistái élnek. Sokszor gondolom, hogy a mi időnknek gyakran legbecsületesebb és legderekabb emberei -144- még mindig a halott ideálok régi divatú ruhájában járnak, e stílus szerint igazítják mozdulataikat, lépésüket, magatartásukat és új reményeik fényét erőszakos állhatatossággal ez elposványosodott fölfogás gyertyapislákolása szerint nevezik el. Már nem tudnak úgy gondolkodni, ahogyan elavult meggyőződésük szerint vélik, hogy gondolkodniok kell, az új tapasztalatokat a régi névvel jelölik meg, igaznak akarják elfogadtatni, amit már régóta nem hisznek és magukban és másokban dícsérik azt, amit már elkezdtek megvetni.

– Ez az én rongyaimnak véletlen igazolása, – feleltem. – De nem tartom fontosnak ezt az itéletet. Azt hiszem, mindig így volt és mindig így lesz. Nem hiszek az úgynevezett idők változása fontosságában és egyetlen korszakot sem tartok réginek egy másikkal, mint újjal szemben. Sohasem volt még ifjúság, amely a maga idejét ne tartotta volna újnak az apái régi korával szemben. Aki a maga lénye háztartásának rossz helyzetéért a viszonyokat okolja, nem érti meg sem magát, sem a kort. Minden idő minden embernek ugyanazt kinálja. Csak attól függ, hogy kiről van szó. Azt hiszem, hogy Ádám óta egészen a mi együttlétünk ez órájáig sohasem az volt a döntő a világon, régi-e valami avagy új, hanem csak az, hogy igaz volt-e vagy hamis. Azt hiszi, hogy szívemben csupa elkeseredett ellenmondással, azért járok rongyokba burkolva a világban, mert az emberek sokkal rosszabbak, sokkal nyomorultabbak vagy sokkal érdemetlenebbek arra, semhogy kitarthassak a körükben? Egyedül akarok lenni és azt akarom, hogy ne akadályozzon senki, legkevésbbé mulandó mű iránt való saját kötelességeim, amelyeket a közösség az emberekkel könyörtelenül és joggal megkövetel. Ami azonban engem a magányosságba űz, az a várakozásom, hogy a világon nincs fönségesebb, nincs hatalmasabb és nagyszerűbb az embernél. Félek, -145- hogy eljöhet a nap, amely arra csábít, hogy az események kuszáltságában ne tudjam áttekinteni az egészet vagy hogy saját érdekeim sarokba szorítanak. Aki azt állítja, hogy az élet tarka és piszkos utcáinak nyugtalansága nyitotta ki a szemét az emberek aljassága iránt, az előbb mondja meg, hogy mit keresett köztük. A csalódások okául akárhányszor arra jöttem rá, hogy az ok a saját, mulandó haszon volt, amelyet nem találtak meg. Azt akarom, hogy ne zavarjanak az ember fönségességében való hitemben, ez minden. Milyen sorsot készítenek nekem az emberek, azzal éppen oly keveset törődöm, mint a ruhámmal. Minél többet ismerek föl az értékükből, annál gazdagabb lesz az életem.

– Maga boldog ember, – mondta Teja nyugodtan és egyszerűen, – de én nem tudok úgy érezni és gondolkodni mint ön, mert nagyon sokat szenvedtem.

Minden erőmre szükség volt, hogy ura lehessek a meghatottságnak, amely e szavakra elfogott. Azokban a pillanatokban vagyunk a leggyöngébbek, amelyekben valami emberi szenvedés ténye meggyőződésünk körébe nyomul és becsült emberekkel érintkezve mindig elkövetjük azt a hibát, hogy meghatottságból gyors engedményt teszünk. Pedig ezek a gyöngeségszülte engedmények a végzetes kezdete minden elkövetkező félreértésnek, sőt csalódásnak és a keservesen közeledő szakításnak. Elveszik tőlünk minden okos közösségnek legfontosabb előföltételét, belső szabadságunkat. Kis idő mulva tehát így feleltem:

– Nos, most ön fog engem szívtelennek nevezni, mert nem hiszem el, amit mond. Az ön arcáról nem olvasható le az a szenvedés, amely a valóságban elrabolhatja tőlünk emberektől az emberek szeretetét. Elhiszem, hogy sokat kellett szenvednie, de kit vádol joggal? Sajnálatraméltó -146- szüleit, azt a rokonát, aki nyomorúságában csak a maga javát kereste, a férfit, akit elhagyott, vagy valamelyik későbbit, akitől talán szintén megvált, anélkül, hogy mint mondja, világosan meg tudta volna különböztetni azokat az érzelmeket, amelyek a válást okozták? Vagy éppen az életet, a lelkileg kiskorúaknak és mindazoknak meg nem fogható adóskönyvét, akik nem mernek saját keblüknek kamráiba nézni? Nem, az ilyen baj és szenvedés erős és gazdag élet alkotórésze és előbb-utóbb csaknem jóleső fájdalommá válik. Még a halál sem tud olyan sebet ütni, amely be nem gyógyulna. A kiengesztelhetetlen szenvedés vallomásairól ellenben nem tud meg a világ semmit, mert le van pecsételve azoknak az ajkuk, akik ezt a vallomást megtehetnék, a büszkeség zárja le ajkukat, míg gyalázatukat és fájdalmukat a föld betemeti. Nincs joga, hogy azt mondja, sokkal többet szenvedett, semhogy még nagyot és jót tudna elvárni az embertől.

Teja rám tekintett és szemében kiváncsiságot és kétkedést láttam, de annak a kellemetlen érzésnek árnyékát is, amely elfog bennünket, ha érzelmeink készséges bevallása után visszautasításban részesülünk. De föllángolt mellette a várakozásnak az a fénye, amely csak női szemben csillan föl, igéreteket árul el és fogékonyságot és megfelel ama férfi szeme csillogásának, aki igéretet ad és egyszersmind bebizonyítja akaratát a cselekvésre. Szótlanul kérdezett, de könyörtelen kihivással és éreztem, hogy beszélnem kell, mert meg kell mondanom, milyen szenvedésről szóltam és mi az, ami nekem elhamarkodottnak tűntette föl a bajából levont következtetést.

Ekkor mintha forró szél csapott volna le reám a magasból, ahová hogy meg ne haljak, szegény életem elhagyottságában fölemeltem a szememet. Bizonytalanul éreztem, hogy már csak Isten tudta -147- volna eldönteni, magamért beszéltem-e vagy azok kedvéért, akik szenvednek. Csak aki a meghatottság szenvedélyes tüzét ismeri, tudja, hogy vannak pillanatok, amelyekben a maga ügyének védője összeolvad az üggyel, amikor csakis ezt szolgálja. Ezek életünk legtisztább és legfönségesebb pillanatai; a nő lelke nem részesülhet bennük és a lényükben levő ez a különbség eredete a nemek minden ellenségeskedésének.

– Teja, – mondám, – a szenvedés, amelyért nincs kiengesztelődés, azoknak van föntartva, akiknek szerelmi ereje és korlátlan odaadásuknak hevessége makulátlan volt és akik mindkettőt folyamként ontották, de egész értékük izzó föláldozásában mégis visszataszították és megvetették őket. Nem akárki tette ezt meg velük, hiszen nagy szív nem adja magát oda tévedésből, hanem ugyanaz, aki igazában érdemes volt erre a szeretetre és odaadásra. Csak itt kezdődik meg valamely végzet sötétsége, amelyben az elvérző szerelem nem tud meggyógyulni, hanem forrása, ha pillanatokra kialszik a szerelem tudata, mint emésztő gyűlölet tovább buzog. Ilyen szíveknek nem adatott meg az a menekülő út, amelyet tragikus szánalmában odakínál az élet azoknak, akik gyógyulást képesek találni annak a szeretett embernek megvetésében, lealacsonyitásában és végre elfeledésében, aki elfogadni, viszonozni és mégis megvetni tudott. Nem, a kegyetlenül kiválasztott elől elzárja ezt az utat soha nem nyugvó igazságossága a látó szerelemnek, amely nem tud kevésre becsülni azért, mert őt nem becsülték. Megérti-e ön, mit jelent az, ha széttapossák az ember legnemesebb büszkeségét és ha telibe találják egész életét? Hogy a szerelem égi tüze az ajakon halálos gyülöletté változik, hogy még a világon a legszentebbnek, a maga gyermekének megpillantására is kölcsönhatásuk irtóztató közösségével fojtogatja a gyűlölet -148- és a szerelem az élet forrását és hogy majd boldog reménység, majd emésztő elkeseredettség mérge röpíti gyújtogató szikráját abba a tiszta világba, amelyben gyermekszemek a jövőt tárják föl a boldogoknak. Hogy a kiáltás a mélyből: szeretlek! azt jelenti: gyűlöllek! Hogy az ezer kínban megszületett kiáltás: megöllek! úgy hangzik, mintha ezt mondaná: áldom erős életedet! És mi akadályozza meg az ilyen szívet, hogy békéje legyen? Nagy igénye, csak értéke! Teja, az Isten, aki megnyitotta lelkünk forrását, amelyből ez a sötét erő új fölismerés fényében áramlik, ilyen szívet nem tud már megváltani. Ez a szív egy új Istennek fájdalomtól izzó világbölcsője…

Fölugrottam és szavaimmal kirúgtam magam alól a támaszt, amelyet azok a hasznos és okos korlátozások adnak meg nekünk, amelyek közt az emberek gondolataikat barátságosan kicserélve, közönségesen érintkezni szoktak egymással. A most bekövetkezett csöndben, mert Teja hallgatott, magamba szívtam a napfényt, mint valami boldog beteg és bár nem magamról beszéltem, leleplezettnek éreztem magamat. Elhagyott utakra gondoltam, amelyek napfényben úszó hegycsúcsokon visznek át és a magányosságra, mint valami égi forrásból merített italra. De amikor a leány lesütött szemét, a száját és a kezét láttam, ezt gondoltam: bolond vagyok!

Bizonyára ennek az okos leánynak csaknem kijózanítóan ható eszessége okozta, hogy érzelmeim ellenmondás és csodálat keverékében olyan zabolátlanul lobbantak lángra, mintha valami ősrégi akadály megostromlásáról lett volna szó. Világosan éreztem most, hogy hirtelen sokkal fontosabbnak tartottam, vajha Teja inkább indító okaimat értené meg, mintsem azt, amit mondottam. Kezével átölelte magasra fölhúzott térdét és még mindig maga elé nézett, mintha messzibb keresne -149- valamit, aminek magától kell pihenő tekintetének körébe jutnia. Végtelenül közönbössé vált számomra, meggyőztem-e őt, sőt már azt sem tudtam, miről is akartam őt meggyőzni. Valami egészen új, kimondhatatlan fontos dolog állott az óra homlokterében. Nem csupán azért beszéltem, mert a napfény csöndes aranyos nevetése ott világított ebben a szőke hajban és mert ennek a nyaknak hajlása kedves árnyas út gyanánt a viruló élet ismeretlen tájaira csábított vagy mert térdén nyugvó meleg és halvány keze, homlokomat és szememet magafeledté és nyugtalanná tette…

Amikor Teja egy idő mulva föltekintett és szemünk találkozott, ránk szakadt az élet, mintha égi fénnyel és könnyekkel teli izzó mélységbe zuhantunk volna, megfogva és kergetve egy világakarat forró lehelletétől, amely letepert minden észt, meggondolást és ellenállást.

Mellettem egy hang, az esti nap és madárfütty ébresztett föl, a magas fű az ég hűvös kékjében hajladozott és lassan, miként ha bátorság és szomorúság kedves fátyolán át, visszatértek hozzám a világi dolgok. Közepettük vidám földi biztosságban legyőzhetetlen mindenhatóság diadalmaskodott, amelynek nincs neve, tehát Teja nevet adtam neki.

Állát mindkét kezére támasztva, könyökével a fűben, mély alt így szólt hozzám:

– Még a nevedet sem tudom.

*

Amikor az erdő felől az országúton át bekanyarodtunk a kastély bejáratához, az esti szürkület első árnyékai már ott pihentek a magas kapu falának szögleteiben, amely bükkök árnyékában öregen és szürkén az udvarra szolgált. Ennek közepén kútnak kereksége emelkedett és a kastély kőlépcsőjén ott nyugodott a vörös esti felhők viszfénye. -150- A gondnok, széles ember nagy, barna körszakállal, amely sűrű volt és színes, mint valami mézeskalács, Teja elé jött és amikor utasítást kapott tőle, hogyan kell engem elszállásolnia, meglepődés nélkül szolgálatkészen és barátságosan biccentett. Mivel visszautasítottam Teja kivánságát, hogy más ruhát vegyek magamra, csak mint ujonnan szerződtetett embert vezethetett be, akinek az ő futólagos kegyessége munkát igért. Ezt mondta:

– Amíg valami más nem akad, a kertben kell munkát adni ennek az embernek. Később még beszélünk a dologról. A déli épületben engedjen át neki egy szobát, ahol egyedül lehet és adjon neki mindent, amire szüksége van, ruhát is.

Barátságos pártfogásának természetessége olyan kedves és elfogulatlan volt, annyira minden megalázás nélkül reám vagy reá nézve, hogy amikor Teja e szavak után köszönés és minden további beszéd nélkül magunkra hagyott és bement a házba, könnyű szívvel és vidámabban követtem a férfit, mint ahogyan a mi utunkat tettem meg. Így akartam és nem másként, mert amikor Teja útközben azt indítványozta és ajánlotta nekem, hogy mint az ő vendége és társadalmi állásom külső jelével időzzem a kastélyban, mély kínzó aggodalom fogott el és egy pillanatra úgy láttam, mintha kísértő lépkedne mellettem, aki föladatául tűzte ki, hogy életem szabadságából olyan világ élvezettel teli jótéteményei közé csábítson, amelytől féltem. Teja gúnyolódása ártatlan volt, de mégis sértett és makacsságom nőtt. Tehetetlennek láttam magamat arra, hogy kivánságával szemben kimagyarázzam magamat.

– Azt gondolod talán, hogy mint te hiszed, szegénységből vagy kedvtelésből élem az életemet? Fáj, hogy valamit meg kell tőled tagadnom, hiszen a szerelemnek semmi sem nehezebb, mint a visszautasítás, de hidd el, maradok ami vagyok. -151- Nekem többet jelent a szabadságom, mint másoknak az élelem, a fény vagy a jólét, én nem e világba való vagyok és megront még ha vendégként lépek is beléje. Én a te lényednek vagyok a vendége, a mosolyodnak, a szépségednek, a szívednek, de nem a annak az embernek szobájában…

Ekkor jobban megértett.

– Belenyugszom, – mondá, – hiszen a birtokon dolgozhatsz, akkor magad teremted magadnak a vendégjogot, de egészen nem áll, amit mondasz.

Mindketten hallgattunk és mindenikünk bizonyára a maga módján követte a gondolatokat, amelyek büszkeséggel, reménységgel és szenvedéssel vitték annak a szerelemnek a jövendőjébe, amelyet nem megfontolás, vizsgálódás és szándékosság keltett életre.

Persze nem kerülhettem el egészen, hogy ruhámat kicseréltem és kiegészítettem, hogy elhanyagoltságom bizonyos jólétté változott, renddé, amely alkalmazkodott a helyzethez, amelyet mint a bírtok munkaközösségének egyik tagja elfoglaltam. Alkalmazkodtam annyira, amennyire jövendő társaim méltósága megkivánta, de nem másként, csak ahogyan megtettem volna és mindig megtettem, ha valami foglalkozást vállaltam, hogy pénzt szerezzek vagy nyugalmat találjak, amelyet annyiszor kerestem, de soha el nem tűrtem.

Amikor bevezettek a szobába, amelyet lakóhelyemül jelöltek ki, alighogy az ajtó bezáródott a kalauzom mögött, leheveredtem az ágyra és láttam az alkonyat terjeszkedését a térben és hallottam szívem életlépéseit. A nyitott ablakon át csak néha hatolt be valami hang hozzám. A kis kastély, mint a szikla a tenger zöld hullámai közepett, magányosan és a világ lázas életétől megkimélve állott az erdőben. Egyszer éneklő hang vonult el fölöttem, mintha az erdőből kelt volna életre, a szabad ég alatt szárnyát csattogtatta és -152- ismét az erdőben merült el. Az esti égen egy csillagot láttam megvillanni, világos volt mint a sárgaréz és felhőláncolatok vöröses fönsíkja fölött, amely mint valami hegység mozdulatlanul állott a nyugati égen, egymagában halvány ezüstkék színben ragyogott.

Csaknem fájdalmasan bensőséges és mesésen édes alt hang szólt bele alaktalan gondolkodásomba; az a hang volt, amely e nap reggelén ébredt föl és amely, mint ahogyan gátszakadás után elárasztja a tenger a mezőt és a szántóföldet, élettel teli világot terített ki az enyémmel szemben. Minden új volt és én nem voltam fölvértezve és ezt gondoltam: Olyan vagyok, mint aki hirtelen fölébred és ellenséget lát maga előtt teljes fegyverzetben és amikor harcra készülődik érzi, hogy a szíve ki fogja őt szolgáltatni ennek az ellenségnek. Így tehát tanácstalan engedelmességgel egyszerre befelé és kifelé harcol. A kastélyhoz szolgáló úton Teja megnyugodva és bátran, tele kedves határozottsággal még sokat beszélt magáról és sorsáról. Ahol nálunk a csodák borongós világa kezdődik, ott kezdődik nálatok asszonyoknál a dolgok megértése, gondoltam, az álmodozó húzódozással ti az elérhetőnek tiszta valóságát állítjátok szembe, a megtörténtet kötelességteknek gondoljátok, én azonban a megtörténtet csak akkor értem meg, amikor újra megfoglak és amikor ismét megtartlak magamnak, a csoda újra izzani kezd.

Azután Teja beszédét hallottam és másodszor is füleltem szavaira, amelyeknek csengését fölújítottam emlékezetemben. De különös, hogy sem mozdulatait, sem hanghordozását nem tudtam fölidézni, mihelyt másról volt szó, mint szerelemről. Megtudtam, hogy az emelkedés és a sülyedés sok éve után jó órában találkozott azzal a férfival, akinek födele alatt időztem most és hogy ez csaknem -153- atyai szeretettel, mert sokkal idősebb volt mint ő, szenvedélyes akaratának hűvös komolyságával, okosságával, gazdagságával magához tudta láncolni az életét. Teja nagy megbecsüléssel, melegséggel de tűz nélkül, megfontolva beszélt róla és óvatosan, mint ahogyan olyan jószágról beszél az ember, amelynek birtokát nem a maga szívének köteléke biztosítja a számára. E férfi szerelmét nem említette, de kicsendült mindenből, amit a maga vonzalmáról mondott ő iránta. Képe olyan ember alakjaként tűnt föl, mint aki megértvén e különös leányt, az okosan öregedő ember lemondó élnitudását összekapcsolta szerelmével minden élvezetben, amelyet gazdagsága kinált. Megreszketett a szerelmem, ha itt Teja lényéről gondolkodtam és szememet lezártam ebben az alaktalan reménységben, amelyet mámorából merít a fiatalság.

*

Boldogsággal és nyugtalansággal teli nyárvégi napok után közeledett az ősz. Szobámban egy asztal volt, egy nádfonású karosszék, egy faágy fehér vánkoshuzatokkal és egy ősrégi faragott parasztszekrény, amely csodálatosan be volt festve és amelyet kikezdett a szú. Ablakomból mezőn át a közeli erdőt láttam, mögötte izzott az esti nap, amelynek fénye a fák megritkult koronáin át sárgásan hullott a szobámba. Ilyenkor a kis helyiséget meleg, szeles őszi napok túlélénk világossága árasztotta el, világos kietlensége barátságos volt és mégis nyugtalanított.

Mivel úgy osztottam be a munkámat, ahogyan akartam és bőven volt időm, asztalom megtelt könyvekkel, amelyeket Teja adott, akit naponta láttam. A kastély urának könyvtárszobájából vittem el a könyveket és éjjeli lámpám gyakran csak virradatkor aludt ki. De nem tudtam magamat összeszedni és rossz lelkiismerettel élveztem e napok -154- boldogságát. Megértettem ennek az életnek a jótéteményét, de úgy éreztem, mintha jogtalanul élvezném, nem bíztam az állandóságában és a jólét minden kiélvezése után tanácstalan szomorúság fogott el. Úgy tetszett, mintha e javakkal való gyors közösségem hűtlenné tett volna sorsom iránt, mintha most keltem volna útra, tűrt vendégként gyakran barangoltam a csöndben és voltak órák, amikor nem szívesen látott betolakodónak hittem magamat, aki büszke is és hálátlan is. De Teja kedvéért nem tudtam eltávozni, bár minden óra, amelyet vele töltöttem, éppen úgy kínzott, mint ahogyan boldogított. Olykor ő is tanácstalan volt, de én nem láttam, mert az ő tanácstalanságának nem az volt az oka, ami az enyémnek. Így tehát csakhamar visszanyerte azt a fölsőbbségét, amelyet találkozásunk első órájától gyűlöltem benne, mert lényének nem mélyéből, hanem annak hidegségéből fakadt. Ami azonban mindig újra kibékített, az a becsületessége volt. Sohasem akart másnak föltűnni, mint aminő volt és apró hiúságait és hazugságait maga vetette meg a legjobban és kigúnyolta, még mielőtt hatásuk hasznát észrevette. A legveszedelmesebbé azonban az a csoda tette, hogy csaknem szemérmetlenséggel határos ragaszkodása az őszinteséghez sohasem törte át női bájának varázsát, leplezetlensége mindjárt megtalálta a fátyolt is, amely betakarta. Jól ismerte az élvezetben való elmerülés megrontó édességét, de a test és a vér táplálékát úgy vette és adta, mint a lélekzetet és nem mint valami ételt. Lelke azonban minden nyiltsága mellett is átláthatatlan volt, gyakran dideregtem és szenvedést okoztak reménykedéseim, amelyekkel magafeledt odaadásról és esztelen gyöngédségről álmodoztam. Olykor úgy éreztem, mintha kitaszítottak volna valami meleg világból, amelynek embereit le kellett néznem, mert szükség volt az -155- erőmre. De titokban olyan szemek tekintettek reám, amelyeknek pillantása melegített, a gyámoltalanokra gondoltam, a védtelenül érzőkre, az átlátszókra ama tehetetlenségükben, hogy nem tudnak a gazdag lélek túlereje ellen védekezni. Bár gyöngének találtam, mégis áldottam őket. Úgy éreztem, mintha ezzel az átlátszósággal a világot az égi fény árasztaná el, amely meggyógyít bennünket.

A megbecsülés, amelyet Teja személyem iránt mutatott, gyakran lenézéssel teli gúnyolódó ellenmondással váltakozott, de tisztelete szerelmem iránt makulátlan volt. Rajta láttam először azt a csodát, hogy a nő valósággal át tud élni olyan érzelmeket és állapotokat, amelyek alapjában nincsenek meg neki; ez a képesség megtagadtatott a férfitől, bárhogyan hiszi is, hogy rendelkezik vele. De minél inkább megtanultam az elzárkózást, szerelmem tüze annál fájdalmasabban égett és dohogott keblem elsötétített kamráiban.

Egyszer, komoly beszélgetés után, amelyben mindketten eltitkoltuk egymás előtt, hogy a közeli jövőre való gondolat kínoz bennünket, úgy vettem észre, mintha Tejanak visszaemlékezése első napunkra titkos szégyen tövisét hagyta volna hátra benne. Habozva így szólt hozzám:

– Különös, mily gyorsan leomlik előtted minden korlát.

– Sohasem törődtem sokat az erkölcsösséggel, Teja, – feleltem, követve egy gondolatot, amelyet megpendített bennem. Nem értette, miért válaszoltam így és kétkedve mondta:

– Ez nagyon gőgösen hangzik.

– Lehet, hogy önhitség, de lehet az is, hogy áhitat mondatja el velem, amit szavaid hatása alatt magamban megélek. Én csak az igazságot mondom, itéletet mondj te, vagy aki akar. Minél többet gondolkozom azon, mily belső állapot az előföltétele -156- annak, hogy erkölcsösségre törekedjék az ember, annál hevesebben utasítom vissza a közösséget az ilyen lelkekkel.

Egy pillanatra megértett és rám mosolygott és valahányszor rája gondolok, eláraszt a fény, amely ezzel a mosollyal szeméből kisugárzott.

A házbeliekkel mintha csak álomban találkoztam volna és csak úgy emlékszem reájuk, mintha képen láttam volna őket. Akik velem egy sorban voltak, kitértek előlem, a kertész és a gondnok kiváló udvariassággal bánt velem. Úgy látszott, hogy Teja szeszélyességét mindenki éppen úgy megszokta, mint ahogyan számított valami közeledő erőre, amely elnézően, de mindenhatóan korlátozni tudja. Csak egy agg háziszolgára emlékszem világosan, aki kísértetként járta végig az udvart és a szobákat és senkisem tudta, tulajdonképpen mi is a dolga. Izgatott, hogy mindenkivel a fönhéjázás kihalt formaságával érintkezett és kiengesztelhetetlen ellenségemet láttam benne. A hátrahagyott őrt néztem ki belőle, a rosszindulatú besúgót és Teja ellenségét. De Teja kinevetett, amikor ezt egyszer szóbahoztam.

– Itt mindenki ellenséges indulattal van irántam, csak maga a gazda nem, de irántam való hajlandóságában ellentétbe kerül családjának hagyományával, a szélkakastól egészen apáinak sírjáig. Ő nem látja, vagy nem akarja látni, én azonban tudom és nem csalódom. Száz ellenséges szellem sora közt vándorol itt a lelkem, de állom a harcot és nem ringatom magamat hamis biztosságban. Aki sorsára bizza magát, mert azt hiszi, hogy szeretik, már félig elvesztette a játszmát.

– Mennyi békétlenséggel lehet tele az életed, Teja.

– Igen, így kell lennie. Talán lemondtam arról, hogy belső nyugalmat szerezzek magamnak, nem hozok többé áldozatot. -157-

– Okos vagy, Teja.

– Akit rossznak tartunk, azt szoktuk úgy, mint te most mondtad, okosnak nevezni.

– Az én szavamból nem szólt szemrehányás, hanem inkább némi irigység.

– Ti a szemrehányást mindig azzal az állítással leplezitek, hogy nincs benne szemrehányás. Nem tudom, vajjon te magad okos vagy-e abban az értelemben, ahogyan szeretnéd, hogy okosnak tartsanak, de mert van eszed… várj. Az élet majd okossá tesz és talán senkit sem fogsz többé irigyelni. Fiatal vagy, ez az egész és ezért nem tudod még ezt megérteni.

– Azt hiszed, így van? – kérdeztem. – Annak bevallására kényszerítesz, hogy mégsem csak irigység unszolt a kijelentésemre. Irigységgé csak az a kivánságom tette, bárcsak én is olyan zavartalanul boldog lehetnék, mint amilyen te tudsz lenni. Nem is fiatalságom mond neked ellen. Ha a megöregedés azt jelenti, hogy olyan értelemben lesz okos az ember, mint amilyen te vagy, akkor én nem leszek öreg.

– Így beszélsz, mert fiatal vagy. Nem jutunk a végére. Hát mi más volt, ha nem irigység?

Ekkor hideg szélfuvallatként elfogott a bizonyosság, hogy mily izgatottan hangzott ez a kérdés és hogy magam is titkolt elkeseredéssel beszéltem. Éreztem, hogy régen elmondtam mindent, amit elmondhattam és hogy éppen úgy nem fog rajtam segíteni, ahogyan eddig sem segített. Szomorúság és bátortalanság fogott el és megértettem a kijózanodást és kisebbítést, amely a nő lényéből származik. De hol mindenütt kerestem az engem szorongató kétség megfejtését! Csak ott nem, ahonnan származott, mert aki jobban szeret, annak az a végzete, hogy ami a szeretett embernél hiányzik, ameddig még hisz, a maga hibájául rója föl.

Lefelé mentünk az őszi erdei úton, amely a -158- halastóhoz vitt. Teján füstszínű selyemből készült hosszú, nehéz ruha volt és a hajában fénytelen arany pánt. Szép nyaka födetlen volt és cipője vékony posztónál finomabb vörös bőrből.

– Mosolyogsz a ruhámon, itt a magányban? – kérdezte. – Ha a belsőm szomorú és kuszált, a pompás ruha gyakran segít rajtam. Rajtad ma még a rongy segít, de te is kész vagy áldozatra. Jer, ne mondj ellent, ma csak megsérthetnél vele. Valamikor én is kész voltam áldozatra. Míg lenyugszik a nap, üljünk le itt és te mesélj nekem. Beszélj arról, mit kellett szenvedned és bocsásd meg, ha megvigasztal engem.

– Ezt nem tehetem.

– Tudom. Néha amikor beszélni hall téged az ember, azt hihetné, hogy életed szép és derűlt élmények egyetlen paradicsomán vitt át, mindig csak különleges emberek közé és mindig olyan tapasztalatokkal, amelyek bátorságot és erőt adtak neked vagy fölemeltek. De tudom, hogy ez nem lehet igaz. Voltak olyan élvezeteid is, amelyek más természetűek, mint amelyekről olykor beszélsz és nem egy megszégyenítést, nélkülözést és keserves megalázást szenvedtél el. Nem kell ugyanolyan életnek lennie…

– Senkinek sem tanácsolnám, hogy az én utaimat járja, Teja, a legfontosabb hiányoznék neki, de sem élvezeteimről, sem szenvedéseimről nem beszélhetek és legkevésbbé azon a módon, ahogyan te titokban kivánod. Ezt hiszem, hogy élményeim tényei az irigységet vagy a szánalmat keltenék föl, de nem azt a részvétet, amely a szereplőt a háttérbe állítja úgy, hogy másoknak lehetővé válik a részvétel az eseményekben.

– Mit törődsz vele? Miért?

Világos szeme tele kereső bámulattal és csaknem ellenségesen nézett az enyémbe.

– Tudod-e, hogy előttem így is a háttérbe -159- lépsz és hogy, amikor minden amit mondasz a lelkemet talán foglalkoztatja, de mégis ugyanakkor magamra hagy?

Szörnyen megijedtem, talán az igazság miatt, amely e vádban rejlett, talán azért is, mert sejtettem, hogy Teja azt vetette a szememre, ami az ő hibájából nem lehettem neki és amim nem is lehetett.

– Sokszor oly szeretet nélkül és idegenül hatsz reám, – folytatta Teja, – mindenben, amiben egész lelkemmel követni szeretnélek, érzem, hogy idegen akarsz maradni. Visszahúzod a kezedet, még mielőtt igazán megfoghattam volna. Ma gyakran jobban megértem, mint azelőtt, hogy igazán csavargó vagy. Én egész életemet elbeszéltem neked olyan őszintén, amilyen, azt hittem, sohasem lehetek emberrel szemben, de ha mindenre visszagondolok, amit te mondtál nekem, akkor mindig csak másokat látok, téged pedig csak annak látlak, aminek föltűnni akarsz, de nem annak, ami vagy. Hogyan higyjek a szerelmedben e nyiltság nélkül? Valami idegent szeretsz, jobban mint magadat és engem, de mi ez az ismeretlen és tulajdonképpen mit akarsz?

Bizonytalanul mosolygott, mintha alaptalan gondolatok közé tévedett volna, de én szerelmem tiszta hallásával megértettem szavainak értelmét. Kétségeim fölébredtek és ezt susogták: nem hallod, amit elhallgatott? Hiszed-e, hogy valaha a világon asszony mondta ki először érthetően és egyszerűen ezeket a szavakat: nem szeretlek többé?

– Miért mondod Teja ezt mekem, miért te teszed ezt?

Hallgatott. Megéreztem szavának távoli igazságát, anélkül, hogy összefüggését a sorsommal fölismertem volna, egyszersmind azonban azt is, hogy Teja nem ennek az igazságnak a kedvéért beszélt, hanem valami más igazságért, amely mögötte -160- rejtőzködött. Némán ültünk az erdőben az esti szélben, míg besötétedett, szomorúan hallgattunk a bennünket kínzó kimondhatatlannak nyomása alatt, amely alól úgy látszott csak fájdalmas megtérés adhat szabadulást. Amikor kibujt a hold és a világra lassan új és más fény áradt, Teja fölkelt és szólt:

– Holnap megjön.

Most mindent megértettem és mintha függönyök ereszkednének le előttem, láttam sötét erdőket, végtelen utakat, pusztaságot és halotti csöndes éjjeleket tele csillagokkal és messzi távolsággal. Még messzebb a vidék fölött fanyar örömmel, keserű erővel és szerelemmel fény csillámlott. A keblem tele volt könnyel, de éreztem, hogy nem fog utat találni és visszafojtottsága fölött hűvös gyönyörűség sugárzott. Belsőm gondolatainak és mozgalmának hatalmában egy szót sem tudtam szólni. Gondoltam: légy bűnös magaddal és velem szemben, én majd csak megleszek, valamit találok és akkor…

Ekkor Teja mellettem a sötétségben halkan megszólalt:

– Akkor öreg vagyok.

Gondolatai, amelyek az én gondolataimhoz hasonlóan bizonyára a jövőbe tévedtek, más után juthattak el ehhez a kijelentéshez, amelyet feleletül kellett elfogadnom titkos szavaimra, de kibékített és nyugodt elhatározásokkal teli éjjelt adott nekem, gazdagot alaktalan gondolatokban, amelyeket végig kellett gondolnom, anélkül, hogy megértettem volna őket. Ilyen pillanatokban nem mi gondolkodunk, hanem valami régi, soha föl nem ismert tapasztalat gondolkodik bennünk. Lényünk sohasem különösebb, mint amikor valami nagy fájdalom fészkeli meg benne magát, amelyet eleinte csak mint a vihart megelőző csöndet érezünk és amelynek hatalmát csak ezután fogjuk megismerni. -161- Tanyát üt a lelkünkben, mélyen beássa magát és kiterjeszkedik az arany és az omladék alatt, amelyet aknáikból tudatosságunk tervtelenül mozgalmas fölszinére dob.

De Tejának rólam mondott utolsó szavai fájdalmas hevességgel órákon át foglalkoztattak. Majd vádnak, majd panasznak gondoltam és csak sokkal később értettem meg, hogy el kellett mondania azokat, hogy magát előttem és maga előtt igazolja. Azzal, hogy eszköznek használta őket, nem vesztettek igazságukból, abból az igazságból, amely bennem lassan fájó és büszke bizonyossággá nőtt meg. Csak a magunk szemébe vetett első tekintettel kezdődik a belső szabadság utunkra, ezen pedig jó, ha az ember őszinte magával szemben.

Az új nap úgy köszöntött be, mint minden más nap, de föltörekvő világosságával kijózanodtam abból az elhatározásomból, hogy útra kelek és a szomorúságból bosszúság és dac lett, amely elkeserített. Másfajta egészen új erő kelt bennem életre, elégedetlen voltam magammal és tele gúnnyal és lenézéssel magam iránt. Érzelmeim meghasonlásában a kastélyban maradtam ahelyett, hogy elmentem volna. Forró önvádtól egészen a Teját illető legkeményebb szemrehányásig azzal a kérdéssel kínoztam magamat, mi az oka ennek az elválasztó lemondásnak, amely ki nem mondott valóság lett köztünk. Teja ellen irányuló haragos fölháborodásom pillanatokra ki tudott szakítani bizonytalanságomból: Megvetlek lelkiismeret hiján való élvezetetekkel, megalázkodástokkal, amely föllángolásokat ismer, amelyek minden nemes odaadástól távol és magatokon kivül az élet asztali örömévé tette a test és a vér ételét. Mit törődtök ti a lelkek közösségével, ha lelketlen megkivánástok fogságába esett a testetek, a visszaélés nálatok megszokássá változott, mert legfőbb jogotok megtagadtatott. Keserű világossággal emlékeztem -162- vissza a szavakra, amelyeket Teja első találkozásunk napján mondott nekem: «A vérem hangját figyelni tudom, mint a vándorló az erdőben a forrásét, de nem mint a fa a maga zúgását.» Teja sohasem szeretett engem, hanem föllángolása abból a tűzből származott, amelyet az igazán szeretők szenvedéséről mondott szavaim gyujtottak az ő szerelemre éhes vágyódásában. Vágyódva, irigyen és dideregve biztos világában, amelyet nem tudott otthagyni, azt szerette bennem, ami tőle megtagadtatott. De bánatomat semmiféle vád és a magam hibájának semmiféle bevallása sem tudta elkergetni, mert a szerelem nem tárgyának értékéből él, hanem sokkal hamarább nyomának fönséges fénypályájába vonja értéktelenségét is. Aki pedig szerelme világából még a magabíráskodó erény árnyékvilágába is tud menekülni és ott vigaszt talál, sokkal nyomorultabb, mint akit sohasem érintett a szerelem. Így tehát semmi sem enyhítette az élet szívtelen képét, amely szigorú hatalmával mutatkozott.

Mint valami megsértett néző úgy láttam a nap eseményeit, nemsokára pedig mintha álomban is átéltem volna őket, a lázas ünnepi örömet, a kocsik útnakindulását, a gazda megérkezését, a kastély világos ablakait és csillogásukat éjfél után. Ahogyan elmult ez a nap, úgy multak el a következők és én már nem ismertem magamra. Mindent lehetségesnek tartottam, csak azt nem, hogy ime ily szótlanul és félrehuzódva elkotródom, búcsú nélkül és anélkül, hogy a kegynek vagy kegyvesztettségnek csak még egy jelét is kaptam volna. Nem tudtam, mit vártam és türelmes fölismeréssel teli nem egy tiszta belátás váltakozott a test és a lélek tehetetlenségének ájult dühével úgy, hogy mintha a legfeneketlenebb sötétségben jártam volna, engedelmesen és bolondul is. Emellett gépiesen végeztem a munkát, amely nekem kinálkozott -163- és a kertésszel vagy a gondnokkal néhány elfogulatlan szó miatt gyakran úgy harcoltam, mintha lelkem üdvösségéről lett volna szó. Nem látták-e valamennyien gyalázatunkat? Emellett szűntelenül valami döntést vártam, bár tudtem, hogy már megtörtént. Megkínzott létem bizonyos régiójában egész a lealacsonyitásig megvetettem magamat, a másikban pedig a várakozás derült nyugalma, mély hit fogott el. De minél tovább időztem itt, szívem annál erősebben kötött hozzá a kínszenvedés és a boldogság e helyéhez, amelyeken át változatlanul azt a Teját láttam a messzi távolban lépkedni, aki a karjaimban feküdt.

Egy reggeli órában, amikor a fölkelő nap a köddel viaskodott és a fákról csöppek hullottak a lombokra és a hervadt virágágyakra, azzal voltam elfoglalva, hogy a kertben téli ágyat csináljak magastörzsű rózsáknak. A vad csemetéket, mielőtt megnyestem, kényelmes munkával megszabadítottam vörös gyümölcsüktől, a nemes törzsek koronáit pedig szalmába burkoltam és pipám füstje összekeveredett a reggeli köddel. Ekkor a kastély urát láttam közeledni, éppen nekem tartott és azt hittem, hogy megdermed a szívem. Kényelmesen jött, mintha gondolataival lett volna elfoglalva és úgy tetszett, hogy csak véletlenül állott meg nálam, örülve útja kis megszakításának. Abbahagytam a munkát és ránéztem.

– Még nincs régen a szolgálatomban?

– Nem gróf úr, hat hét óta.

Barátságosan, csaknem szomorúan nézett reám. Érdeklődése leereszkedőnek látszott, de fönhéjázás nélkül. Finom, sovány arcába tekintettem, amely szakálltalanságában és mozdulatlanságában olyan volt, mint valami előkelő álarc. Kék szeme tiszta volt és bizalmat keltően határozott és hűvösen biztos a tekintete. Láttam, hogy a halántékán -164- már megőszült a haja, kezét rövid vadászkabátjának meglehetősen magasan fölvarrott zsebébe dugta. A kabát, amely keskeny, szürke prémmel volt beszegve, könnyünek és mégis melegnek látszott.

– A gyümölcstermés mint hallottam, gazdag volt és szerencsésen betakarították. Maga is segített?

– Igenis, gróf úr.

Úgy éreztem magamat, mintha el kellene fordulnom és el kellene sietnem. A szívem égett és remegett a szégyentől, a sértett büszkeségtől és attól a kivánságtól, hogy hangosan és vadul fölkiáltsak. De e férfi tekintetének vizsgálgató szomorúsága a helyemhez szögezett és erre a tétlen kivárásra kényszerített. Folytathattam volna a munkámat, de világosan éreztem, hogy mindez nem volt véletlen, hanem történni fog valami.

– A tél közeledtével nektek kertészeknek kevesebb a dolgotok. Maga is eléggé átláthatta a helyzetet és megértheti, hogy a melegházakat, amelyeknek a jövőben csekély gondozásra van szükségük, Gebhart is elláthatja. Helyénvaló lenne tehát, ha a segédek számát a munka mennyiségéhez szabnák.

Szava meggondoltan és barátságosan hangzott minden határozott élesség nélkül, mintha inkább megfontolgatná szavait, de nem intézkednék.

– Ha éppen ebben az időben nem érinti a dolog súlyosan, – folytatta, – okosan tenné, ha télre valami jövedelmezőbb foglalkozást keresne. Segítségemet nem ajánlom föl, mert tudom, hogy nincs rá szüksége. Nem volna szíves felelni?

Megértettem e kérdés hanghordozását és kisérő tekintetét és úgy éreztem, mintha izzó szélben állanék. De megerősített egy harmadik akarat sejtése, amelynek erejét éreztem és amely mindkettőnkkel rendelkezett. Ezt feleltem: -165-

– Utamra fogok indulni.

Hűvös szeme harag és szeretet nélkül vizsgálta arcvonásaimat. Rövid habozás, félig sajnálkozás, félig lemondás volt az egyetlen engedmény, melyet szavaimnak tett, szinte bevallotta, hogy Teja szavai révén ismert és hogy kegyes szánalom fátylába burkolva akarja tudni, amit a fátyol neki, az öregedőnek, rólam és Tejáról eltakart. Azután ferdén lefelé tekintve bólintott és így szólt:

– Jó szerencsét kivánok magának és mindnyájunknak.

E szavakkal kezét nyujtotta, de én nem tudtam megfogni és lenéztem a földre azt a látszatot keltve, mintha nem vettem volna észre felém nyujtott kezét. A várakozó tehát kissé megemelte a kalapját és lassan elfordulva folytatta az útját, mintha erre a rövid időre csak a munkám iránt való futólagos érdeklődés alkalmi szava állította volna meg. Kerti bokrok csoportja tolódott közénk és alakja eltűnt szemem elől.

Leültem a szalmára és hallgattam a ködcsöppeket, amelyek a kert csöndjében a lombokra hullottak. Ő beszélt vele és most általa hozzám szól. Nem éreztem ki semmi kérést és semmi parancsot, semmi vádat és semmi reménykedést, hanem csak ezt: «Jobb így.» Ez a hangtalan hang összevegyült a természet zajával és lélekzetvételével, kiillatozott a földi lombozatból és mint szürke ragyogás ott feküdt az úton.

Sorsom lenyügöző hatalmában borzongató sietéssel a szobámba mentem és batyuba kötöttem amim volt. Régi ruhámat már nem találtam, csak nagy kalapomat láttam a szekrény egyik szögletében és amikor fölemeltem, egy egér ugrott ki alóla. Hüvös áramlat hatolt be hozzám a nyitott, el nem függönyözött ablakon át és egy pillanatig abbahagyva a csomagolást kinéztem a reggeli levegőbe, a tarka lombokra és a barnás mezőre. -166- Azután rendbe szedtem az asztalomon fekvő könyveket és elbúcsúztam tőlük. Úgy éreztem, mintha ezek, át nem kutatottak, kérdezősködtek volna utánam, mintha ártatlanul adósai maradtunk volna egymásnak és mosolyognom kellett, amikor a szenvedés, szerelem és szenvedély tágas világára gondoltam, amely ebben az igénytelen burokban rejtőzködött. Ez vidámmá tett, mint valami csoda fénye és boldog megkönnyebbülés érzése emelt föl úgy, hogy emberi szegénységem mint valami nagy, világos vitorla állott előttem a világ szelében. Semmim sincs már és még mindenem megvan, gondoltam, értse meg, aki tudja, ti is biztosságtokkal és gondjaitokkal. Előttem a láthatatlan idő tengere terült el és keblemben az erő. Mindent elvesztettem és egyenesen állok és néhány év mulva, ti és én, mindnyájan a föld alatt fekszünk.

Fogtam a botomat és elmentem. Az udvar árnyékából a napos országútra léptem, amely tele volt szomorúsággal, de arany fényben csillogott. Nem kerestem az utat, mentem, amerre vitt és ameddig ismerős úton haladtam, nyomott volt a lelkem. De amikor jobbról és balról elmaradt mögöttem az erdő és szemem előtt kitárult a vidék, ismét körülölelt életem sorsa, az idegennek fanyar bizalmassága és könnyebben lélekzettem, mint aki szülőföldjéhez közeledik. Kis idő mulva mögöttem kocsi zörgését, gyorsan ügető kettősfogat izgatott vidámságát hallottam. A kastély urának vadászkocsija volt, amely az országút világos szalagján fénylőn, sötéten, büszkén rohanva közeledett a tájék csöndes tarkaságán át és én oldalt állottam, hogy elengedjem magam mellett. Teja hajtotta a lovakat, a kantárt jól megfogta világos keztyűbe bújtatott, kissé méltóságteljesen fölemelt kezével, hűvös, okos homloka fölött kicsiny férfikalap és vállának különösen határozott, világos életet adott a halványszínű fátyol, amely élénken és szinte csintalanul -167- vidáman hátrafelé röpködött a karjáról. Balfelől ült a kastély ura, amennyire a magas kocsi keskeny támlája engedte, hátradölve úgy, hogy Tejánál kisebbnek látszott. Nyugodtan előre a messzeségbe irányzott tekintete, mintha gyönge fáradtságában jóakaratúlag az őszies vidék szemlélésébe merűlt volna el, buzgalom nélkül érdeklődve és gondolkodva tépelődés nélkül.

Amikor Teja elhajtott mellettem, mereven előre nézett, arcának egyetlen vonása sem mozdult, de halványságával búcsút mondott nekem, valamint nyarunk napjainak, ifjúsága forrásainak a zöld életvölgyben és a szerelem ama birodalmának, amely nem ad sem érvényesülést, sem támasztékot vagy tekintélyt a földön.

A porfelhő mint valami finom fátyol régen szétterjedt és leszállott a mezőn és elhangzott a kocsirobogás, amikor mély lélekzettel fölébredtem ebből a búcsúzásból. Tovább mentem és ezt mondtam magamnak: Tovább szívem, tovább kell mennünk. Ha utam hozzád egykor nem volt az út sokakhoz, a legjobbak útja mégis mindig az út hozzád.

Gyakran gondoltam: ma ez vagyok és holnap az, sohasem hasonló magamhoz és mégis mindig ugyanaz. Azt hiszem, hogy olyan ember vagyok, akinek egyáltalán nincs úgynevezett karaktere, akinek semmi határt nem szab, akit semmi sem gátol, aki erős és gyönge, szegény és gazdag. A keblemben hősök és gonosztevők, szentek és gyermekek, istenek és állatok laknak és akit szeretek, az én vagyok. Elmerülök minden tűzben, elmenekülök minden égbe és hány mélységbe zuhantam -168- már le, hogy mindenhonnan mégis abba az álomszerű bizonyosságba térjek vissza, amely énemet jelenti. Szomorúbb vagyok és boldogabb, mint valamennyi ember, akit ismerek és mégis irigylem őket ama képességükért, hogy elfogadni és visszautasítani tudják, amiről azt hiszik, hogy kis világuk fölépítésére fölhasználhatják vagy el kell vetniök. Ők vagy ez vagy az, én azonban minden vagyok és semmi.

Bár úgy magyaráztam a dolgot, hogy a magamegfigyelésnek ez az állapota bizonyára szüntelen vándorlásom és állandó egyedüllétem következménye, mégis gyakran okozott gondot, mert nem tudtam megérteni, miféle hasznára lehet ez magamnak vagy másoknak. Ha könyvben, festményen vagy tapasztalatom mindennapi életében olyan alakokkal találkoztam, akiknek lénye tisztelettel töltött el, arra törekedtem, hogy tulajdonságaikat helyesen értékeljem és buzgón utánoztam viselkedésüket remélve, hogy akkor kiküzdöm magamnak az ő alakjukat, az ő biztosságukat és az ő értéküket, de képüket elbátortalanodva csakhamar kilöktem a lelkemből és támaszték nélkül tovább hányódtam, nyiltan és amint láttam, szegényen és üresen. Később gyakran úgy éreztem, mintha lelkem háztartása tele volna zavarral, különféle egyszerű embereket kerestem föl, beszéltem velük és gyanakvással és lesből figyeltem a hatást, amelyet rájuk tettem és minél inkább éreztem, hogy más voltam mint ők, annál több aggodalommal kodródtam vissza elhagyatottságom szakadékai és magaslatai közé.

Akkor még nem értettem, hogy az ember lelki formájának fölépítése és növekedése titokban és észrevétlenül történik és hogy mindazok, akiknek tisztelettel és szeretettel szállást adtunk a lelkünkben, ha ismét eltávoznak onnan, egyéniségükből a nyereség egy-egy építőkövét hagyják hátra bennünk. -169- Ifjúkorában sok ember nyitott ajtó, a magasba meredező állvány vagy át nem tekinthető alaprajz, sokkal több történik bennük, mint amennyit maguk és rendesen mások megláthatnának és a kín, amelyet bizonytalanságuk okoz, alapjában csak nagyságuknak és annak a biztosítéka, hogy a széles, sokoldalú alapon majd jó épület fog épülni. De ők nem tudják és senki sem veheti le róluk a szenvedést. Ezek másoknál, akik korán belenyugosznak a dolgok folyásába, sokkal több veszedelemmel környékezve, gyakran a pusztulásba mennek, abban a törekvésükben, hogy környezetük kedvéért erőszakot kövessenek el magukon vagy mert szeretetük forrása elapad az embergyűlölet pusztaságában. Mert érzékenyebbek mint mások, hamarább összeroskadnak; mert figyelmesebbek, készségesebben engedelmeskednek és az a törekvésük, hogy valamit jelentsenek az embereknek, elhamarkodva szánalmas szolgálatkészségre csábítja őket, még mielőtt az emberiség hasznára váló erejüket megszerezték volna. Mert az érzékenység és a fogékonyság, ha nincs meg ellensúlyul az erő, amelynek biztos érzéke van az erős jogai iránt, csak védtelen adománya jószívű angyaloknak, akik Isten nélkül állottak a bölcsőnknél.

Életemnek ily gondolatokkal és csupa ellenmondás érzelmekkel gazdag napjaiban toppant elém Solander, csodálatosképpen abban az időben, amelyben mint valami feleletre, figyelmeztetésre és támasztékra szükségem volt reá. Mert megszerettem, jelentékeny befolyással volt reám, lényét előitélet nélkül iparkodtam megismerni és megérteni úgy, hogy lelkemben annak láttam őt, ami lehetett volna és megmenekültem attól, hogy túlbecsüljem megalázkodásának visszataszító megnyilvánulásait. Láttam az élet napját, amely benne lenyugodott, de nem tüzének salakját, amelyet pusztuló testében hátrahagyott. Másoknak ifjúságukban -170- válogatottabb nevelőik lehettek, akiket egészen más megbecsülés fényében követtek és akiknek befolyását a tisztelettudás más hangján dícsérik, mint ahogyan az az áldás hangzik, amelyet én mondok Solanderre. Az élet önálló tanulói saját lényük titkos útmutatása szerint maguk választják nevelőiket és hány önállótlan tanító tördelte ezért a kezét növendékeinek elvetemültsége miatt. De az én ifjúságom sorsa az élet szívére és nem a ruhájára irányította a szememet, senkisem figyelmeztetett bajaira vagy óvott meg azoktól, de nem is tudta senkisem szememet lezárni a rejtett hatalom és bőség elől, amely csak a bátornak nyilvánul meg, aki semmi veszedelemmel nem törődve száll síkra és megveti azt a tant, amely megvédi ugyan nem egy dologgal szemben, de csak kevésre oktatja ki.

Akkor, bár nyár volt, valami okból a városban időztem. Vándorlásomban a régi utcákba kerültem és megragadtam bennük, mert szükségét éreztem a lármának, nyugtalanságnak és feledésnek. Hogy megélhessek képes levelezőlapot és újságot, könyvet és folyóiratot árultam az utcán és a vendéglőkben és a város kellő közepén sötét, szögletes téren épült ősrégi ház padlásszobájában laktam. Ha az ablakomon kissé kihajoltam, az ereszen túl egy bronzszobor fejének a tetejét láttam. A szobor egy a legjobb korban levő szalonkabátos urat ábrázolt, aki valamikor nagy érdemet szerzett a város fejlődése körül. Annyira-amennyire beárnyékolta két félig elvirágzott hársfa; ágaik közt reggel, amikor a korai nap végigsimogatta őket, verebek csiripeltek és csúcsaikat olykor bágyadt szélfuvalom mozgatta, amely a zöld messzeségből, kedves világomból tévedt a tér falai közé. Sorsomat rokonnak éreztem az övével és késő éjjel, mikor titokzatos suttogása közben elaludtam, gyakran gondoltam rá. -171-

Az az üzlet, ahol levelezőlapjaimat és újságjaimat vásároltam, egy nagyon mozgékony, már ősz zsidóé volt, akinek ezen a bolton kivül, amelyből a város utcai árusainak többsége táplálkozott, nyomdája is volt, amely egy szociáldemokrata ujságot és olcsó könyveket adott ki. Ezeknek a könyveknek a napilapokban közölt és bámulatos sikerrel járó hirdetésekkel szerzett kelendőséget, amelyek rendszerint ilyenféleképpen kezdődtek: «Bájos férfi dolgok!» vagy pedig: «Az új kor erkölcsrajzai!» A rendőrség beavatkozása néha-néha gyors végét szakította egyik-másik mű sötét útjának, de rendesen már csak akkor, amikor a kiadó bezsebelte a hasznot. Elkan Benjámin volt a neve. A kis kövér ember piszkos, fekete kabátjában mogorván, szótlanul és mindig sürögve-forogva haladt hatáskörének szűk útján; makacsul ragaszkodott mindenhez, aminek egyszer már hasznát látta és bizalmatlan és vak volt minden olyan lehetőséggel szemben, amellyel üzletét fejleszthette vagy szabadabb útra terelhette volna.

Amikor legelőször jártam nála, bevezető szavaim után, amelyekkel tudtára adtam kivánságomat, fejének lassu ferde meghajtásával helyes arányba hozta a tekintetét a szemüvegével és ellenséges figyelemmel vizsgálgatott anélkül, hogy szavamba vágott volna. Amikor elhallgattam, megkérdezett, nem dolgoznám-e inkább nála a házban, a szerkesztőségben, az irodában, a kis utcai árusok kiszolgálásában. Ajánlatát visszautasítottam.

– Biztos födele lesz, asztala, kényelmes széke és tiszta munkája, lárma és lótás-futás nélkül.

A kezével magyarázgatta a szék formáját. Eszerint párnás szék volt. De nem mondhattam le a szabadságomról és tudtam, hogy egy óra hosszáig sem birom ki a zárt üzleti irodában.

– Csak magától függ, – mondta Elkan Benjámin olyan hangon, mintha elveszett embernek tartana. -172-

Azután egy középút jutott az eszébe:

– Korrekturát olvashat, művelt dolgokat… Nézze meg a nyomdát, a munkaszobákat.

Büszkén és ügyetlenül futott előttem, mintha menekülő úton lenne.

Magas, melegházszerű rekeszben hosszú asztal volt, amely mellett mint az iskolapadban férfiak és nők, fiúk és leányok ültek hosszú sorban. Ez a terem volt a szerkesztőség, a könyvvezetőség és egyszersmind a csomagoló helyiség. Tejüvegből készült ablakok megakadályozták a kilátást az utcára, egyetlen napsugár sem juthatott be a világos, kietlen fogságba. A gyorssajtó dübörgése mindent megremegtetett és ablakajtócskákkal ellátott homályos üvegfalon át be lehetett látni a szedőhelyiségbe úgy, hogy az itt és az ott foglalatoskodók egymást ellenőrizhették. Ez ügyes és csunya spekulálás volt a rosszul fizetett emberek haragos kedvére, akik megirigyelték egymástól szegény kenyerüket. A raktárban a menyezetig tele voltak a falak újságokkal, könyvekkel és brosurákkal, enyvnek és kéregpapirosnak a szaga terjengett, mint valami könyvkötőműhelyben. Elkan Benjáminnak a viszonya alkalmazottaihoz durván kollegiális szinezetű volt: mogorva volt és egyszersmind bizalmaskodó, izgatott és alázatos. Ahol kérnie kellett volna, ott parancsolt és ahol rendelkezhetett volna, ott követelése óvatos fölkéréssé vált.

– Jól van, – mondá, – hát nem akar. Majd eljön talán akkor, ha rosszabra fordul az időjárás.

Fölcsúszott székére és egyik alkalmazottjára bízott, akitől megkaptam mindent, amire szükségem volt. Elkan úr csodálatosképpen nem kivánta, hogy előre fizessek valamit, amint ilyen esetben szokásos és szükséges, hanem csak ezt mondta:

– Majd eljön, hogy fizessen.

Amikor egyszer beállítottam hozzá, hogy újra ellássam magamat városi képes levelezőlapokkal és -173- a városról és környékéról készült néhány tucat kis kalauzkönyvvel, üresen találtam Elkan úr irodáját, ahová mint valami boltba közvetetlenül az utcáról lehetett bejutni és a szerkesztőségbe szolgáló ajtó tárva-nyitva volt. A zsidónak nagyon izgatott hangos szavát lehetett hallani, más hangok gyorsan és szemtelenül keveredtek vele: nyilvánvaló, hogy civakodtak. A szedők és foltos kék köpenyében a gépmester ott állottak a nyomda kijáratánál és érdeklődéssel hallgatták a vitát, amelyben buzgón résztvettek és látszott rajtuk felelősségük tudata. Elkan egész lénye nagyon érthetővé tette, hogy az egész üzletvitelt úgy kezelték és úgy beszéltek róla, mint valami közös családi ügyről. Elkan védekezett ez ellen, de a főnöki tekintélyt mindig eljátszotta azzal, hogy nagyon is bizalmaskodó volt alkalmazottaival. Ez érthetővé tette, hogy fontos nézeteltérések kitörése mindig erőszakos úton történt. Én már néhányszor megfigyeltem, hogy a tulajdonos mily nehezen tudott e minőségében érvényesülni és hogy ennek az elvadulásnak mégis csak maga volt az oka.

Meglehetősen kora reggel volt még, a gyorssajtó pihent, az újság, amely hetenként háromszor jelent meg, csak délfelé készült el. Eltávoztam volna, hogy kedvezőbb időben térjek vissza, ha érdeklődésemet le nem kötötte volna egy férfi, aki Elkannal beszélt, mint valami iskolásgyerekkel. Különösen szomorú szem alatt, amely csaknem érdektelennek tűnt föl, nagy szakállas száj ordított a zsidóra, szürke hajsörény, amely kopasz homlokról hullott hátra a tarkóra, hihetetlenül kopott kabát barnavörös posztóból és kockás fehér nadrág, amely csaknem térdig föl volt tűrve, a hang vadságával együtt olyan furcsa emberi képet adtak, hogy lenyügözve megállottam az ajtóban várva a dolgok lefolyását. -174-

Nyilván valami politikai munkáról volt szó, amelyet a szerkesztőségnek ez a fura szentje szolgáltatott be és valaki olyan változtatásokat tett rajta, amelyekbe a szerző nem akart belemenni. Nem értettem, hogyan türhette el Elkan ennek az embernek határozottan brutálisan goromba szidalmait és nem dobatta őt ki, de azután mint meleg légáramlat elfogott az a még bizonytalan, de hatásában legyőző vélemény, hogy ezzel a hangos, csunya és tarka lénnyel nem lehet úgy bánni, mint más emberrel, hogy a szavakban titokzatos érdeklődést keltett maga iránt, amelynek eredetét nehezen lehetett fölismerni, de mégis meggyőzőbben hatott, mint magatartásának goromba esztelensége. Különös, hogy az ember minden tulajdonsága közül a legkevésbbé lelki erejét tudja elrejteni. Semmiféle más, bármily rossz tulajdonság sem tudja teljesen elnyomni, sem önzés, sem gonoszság, sőt a piszkosság és alávalóság sem. Csak ez magyarázza meg, hogy némely embernek megbocsátjuk a legnagyobb hibákat is, a másiknak pedig még a legkissebbeket sem.

Solanderrel ez volt az első találkozásom. Figyelőhelyemen ifjúságom buzgalmával az ő pártját fogtam, anélkül, hogy tisztában lettem volna azzal, miről volt szó, de minél tovább tartott a dolog, annál jobban meg voltam győződve haragjának jogosságáról. Elkan Benjámin úrnak sikerült a fölháborodott embert magánirodájába szorítania és betette az ajtót. Engemet is magukkal toltak, anélkül, hogy a civakodók bármelyike is törődött volna velem. Solander két teljesen összegyűrt kefelevonatot tartott a kezében és öklével együtt odacsapta a polcra, mint valami ládát.

– Ha ezt úgy nyomatja ki, – kiáltotta, – ahogyan itt összenyesték, akkor ez az utolsó szó, amelyet a maga nyomorult férclapjának, ennek a -175- hirdetésszennyel és nyárspolgári piszokkal teli hetifüzetnek írtam.

Elkan kissé nyugodtabb lett. Homlokáról letörölte az izzadság csöppeket és bőrtrónusán himbálódzott, mintha megszokott ülőhelyén biztosabnak érezné magát mint a lábán.

– Ha úgy közöljük, ahogyan maga írta, akkor igazán az utolsó szó, amelyet nekem írt, mert betiltják az ujságot. A legutolsó itéletben benne volt, hogy betiltják a lapomat, akkor aztán befellegzett nekem is, magának is, mindkettőnknek. Hát bolond vagyok?

– Persze, hogy az, – mondta Solander. – Mi más is lehetne? Ha megfélemlíteni engedjük magunkat, a hatóság olyan könnyen elbánik velünk, ahogyan maga remélte a legkevésbbé. Minél többet engedünk, annál jobban nyomnak bennünket. Valami új dolog ez? Ha a felét akarjuk elérni, a dupláját kell mernünk. Mi tartja életben a maga sajttakaróját, ha nem ellenzékisége? Egyetlen tisztességes ember sem veszi többé a kezébe, ha megszűnünk tisztességtelennek lenni. Ezt a nehézkes polgári bandát semmi sem untatja annyira, mint saját erénye.

A korrektura fölé hajolt és olvasni kezdte.

– De mit tegyünk, ha…

– Hallgasson! – ordította Solander és Elkan, aki ismerte őt, tudta, hogy engedni fog és szót fogadott.

Solander a polcról, amely mellett állott, levett egy skatulya gyujtót és rágyujtott egy szivarvégre, amelyet azonban csak akkor vettem észre a bajusza alatt, amikor előretolta az ajkát úgy, hogy a dohánymaradékocska úgy kuporgott vörös ajkai közt, mint a dugó egy üveg vörös nyakán. Tovább olvasva nadrágja zsebébe csusztatta a skatulyát, amely azonban lenn azonnal ismét napvilágra került és leesett rongyos cipője mellé. -176-

Solander gyors pillantást vetett rám, fölemelte a skatulyát és így szólt: Pardon. A zavarnak, a visszautasításnak és a maga kigúnyolásának alig észrevehető mosolya röpült felém, ami örökre biztosította vonzódásomat e férfihoz. Szánalom nélkül mély meghatottság fogott el, az a félig megszégyenítésből és félig szenvedésből alakuló meghatottság, amely oly sokszor lehet a vonzódás alapja. Valamely embertársunkat olyan szegénységben pillantjuk meg, amelyet a magunk érdekében nem akarunk eltűrni és amikor felelősségérzetünk fölébred, segítségünkre jön a szeretet, mint az egyedüli kivezető út a világ szegénységéből és nyomorából.

Solander állta a tekintetemet és anélkül hogy szemét elkapta volna, fesztelenül megkérdezte Elkan úrtól:

– Hát ez mit akar?

– Kicsoda? – kérdezte a zsidó.

Körülnézett és tekintetével szemüvege alatt áthatolni iparkodott.

– Hja úgy, jól van, mondja meg, mit akar tőlem.

Solander végighallgatta beszélgetésünket. Amikor távozni készültem, a levonatokat Elkan iróasztalára dobta, valami haragos engedményt mormogott és velem együtt távozott az irodából. Odakünn sütött a nap, körülbelül délelőtt tíz óra lehetett és pompás idő volt. A ház mellett, az ablak alacsony kőpadján és az egyik pincebejárat vasrácsánál néhány öreg asszony kuporgott és állott, aki az újságra várt, hogy széthordja.

– Alapjában véve mindez közönbös nekem, – mondta Solander nyugodtan, mintha valami régi ismerősével beszélne, – de a végzet kívánja, hogy mindent amit az ember tesz, pillanatnyilag egész egyéniségével kell megtennie olyan nevetséges odaadással, amely a magunkfajta emberben amúgy is megvan és nem csak a különleges tárgy kelti föl. -177- Irigylem azokat az embereket, akik az alkalomhoz simulva, mindig szükség és belátás szerint tudnak cselekedni. És mégis sokkal nagyobb okosság kerget bele minket ostobaságainkba, mint ahogyan ez a banda minden praktikus ügyessége mellett valaha is sejtette.

– Minél többet kivánunk magunktól, a viszonyok annál inkább el fognak tolódni a mi hasznunkra, – mondám.

Solander megállott és hangosan és nyomatékkal mondta:

– Ez így van.

Csodálkozott, de nyilván anélkül, hogy tudta volna, hirtelenül magától értetődőnek fogadott el valamit, amiről lemondani szomorú szokásává vált. Megszaporázva lépteit, kárörömmel nevetett, mintha az én feleletem hirtelen igazat adna neki mindazokkal szemben, akik visszaéltek vele. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy követem őt.

– Hová megy? – kérdezte, mintha a terhére lennék.

– Magával megyek, – feleltem.

– Ahá, szabad madár, semmi dolga, semmi veszteni valója, belekapaszkodik az emberbe. Nos, ezt megszoktam.

– Éhes vagyok, – mondtam, – mert azt óhajtottam, hogy valahol nyugodtan elbeszélgethessünk egymással.

– Hja úgy, – mondta barátságosan. – Jól van. Még van néhány márkám a zsebemben. Ezért tehát…

– Remélhetőleg nem a nadrágzsebben.

Solander hangosan nevetett és ismét megállott.

– Nézze meg az ember, micsoda viccet csinál. Mindjárt gondoltam, hogy az imént észrevette, ami a gyujtósskatulyával történt. De nálam egészen mindegy, hová dugom a pénzt, nem marad meg egyetlen zsebemben sem. -178-

– Magamnak is van pénzem, – mondtam, – hogy megszabadítsam csalódásától.

– Akkor minek jön velem? – kérdezte komoran.

– Hát… csak azért.

– Elmegyünk az én törzsvendéglőmbe, – szólt hirtelen fölvídulva. – Ilyen szép napon a legsötétebb zúgban kell a napfényt ünnepelni, csak akkor méltányolja az ember igazán. Hozzája egy kortyocska bor, benne hegyi napfénnyel a fiatalság éveiből, ez szürke szíveknek való keverék. Rajta hát!

Előre ment, mintha háborúba vonulna. Kabátja hátrafelé röpült és vállán a fény tükröződött. Bő kopott nadrágja úgy odasimult a lábaszárához, mint a zászló a rúdjához és rongyos cipője cserben akarta hagyni. Egyik harisnyája barna volt, a másik szürke, de ez nem tűnt föl, mert mindkettő lecsúszott egészen a cúgos cipő szárára. Nemes formájú elhanyagolt keze, mint az inga, messzire előre-hátra lóbálódzott a csipője mellett, az emberek kitértek nagyra tervezett hódító útjából és utánunk néztek.

Talán negyven éves, gondoltam, talán ötven. Az élet mely útjait taposhatták ezek a lábak. Ő is egyike azoknak a csavargóknak, akik nem az utcáról származnak, két idő változásában nőtt föl, mint mindkettőnek gyermeke és tévelyeg köztük, mint ahogyan a madár küzd két felhő pályájának légforgatagában. A régi megköti, az új megérinti, egyikkel sem tud megbirkózni, áhitatból bizonytalan és csak a hasztalan áldozatban erős. Úgy éreztem magam mellett ezt a hallgató embert és lényét, mintha beszélne magáról. Titkos borzongással rokonnak éreztem magamat vele és mégis a legjobb reménységgel voltam iránta. Bármi legyen is, gondoltam, ember. Már régóta tudtam, milyen nehéz embernek lenni. -179-

Ó, mennyivel jobban szerettem a tökéletlen embereket, akiknek szíve melegített, mint azokat a többieket, akiknek sokféle tökéletes formájában a föld oly gazdag és akiket száműztem életemből, mert szívtelenek voltak. Tejára gondoltam és a gyászban, amely beborított, Solandert szépnek láttam.

– Szeretnék kijutni a városból, – szóltam hozzá, – nyári mezőkön, hegyen-völgyön vagy messzi szemhatárok közt az ég alatt szeretnék haladni, nem házak közt.

– Igen, igen, – mondta és jólelkű kárörömmel hunyorgatott felém, – ha az ember magához hasonlót fogságban talál, akkor gondol a legnagyobb fájdalommal a maga szabadságára. Úgy-e valami ilyesfélét akart mondani? De bennünket mai embereket fogva tart a város és aki benne a természet ellentétét látja, az szemlélődésében szánalmasan megrekedt és a természet lényegét sohasem tudta másban meglátni, csak a mezőben, az erdőben, a rétben. Éppen azok, akik azt hiszik, hogy egy köteg szénával betömhetik lelkük repedéseit, bírják el legkevésbbé a természetet, mintha éppen nekünk, e század városi embereinek nem kellene sokkal, sokkal több erő a zabolátlan természet értéketlenségében való éléshez, mint a léthez az emberi tömegek, a kitaposott utak, a langyos, hangos levegő, a biztosított vélemények áramlatában.

A korcsma, ahová Solander elvitt, a Mária-templom árnyékában szűk keresztutcában volt. Kivülről nehezen lehetett nyilvános korcsmának fölismerni. Az ablakokat rikítóan tarka képekkel fölcifrázott, régi divatú karikán járó függöny félig eltakarta és az üvegajtón nem volt semmiféle hivogató fölirás, sem más jel, amiből korcsmára lehetett volna következtetni. A szélfogóban kis fekete kutya feküdt és a vendégszobába nyíló ajtó -180- kilincsét bámulta. Solander beszélgetni kezdett vele, de az állat csak egyetlenegyszer pillantott rá futólagosan, mintha meglepte volna, hogy valaki szükség nélkül ebben a rekeszben tölti az időt, azután ismét a kilincset nézte.

Ennek az eleinte kietlennek, elhagyottnak és barátságtalannak látszó helyiségnek sajátságos varázsát csak fokonként vettem észre, abban a mértékben, amelyben rájöttem arra, hogy föltünést nem kereső egyszerűségével milyen jól alkalmazkodott annak a társaságnak szükségleteihez, amely kis számmal benépesítette. Csak a nagy cserépkályha két oldalán volt két csábító erkély; egyébként köröskörül a fali padok előtt faasztalok állottak kopott faszékekkel és piszkos terítőkkel. A szürkületben álmosan pislákolt néhány üvegedény, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy ivóedény-e avagy légyfogó, napsugár nem hatolt e falak közé és rumnak, meg gáznak könnyen bódító édeskés szaga töltötte meg a langyos levegőt. Este rendszerint maga a gazda, akinek Kalauer volt a neve vagy így szólították, ült az italmérő asztal mögött, kövér volt és álmos, de vendégei iránt mégis titkos figyelmet tanusított, amellyel persze inkább a maga javát, mintsem pártfogoltjaiét szolgálta. Maga mérte ki a bort és a pálinkát, a sör csapolásakor ráfujt minden teli pohárra, hogy megvizsgálja a hab alatt, vajjon betelt-e már az előírt mérték vagy még nem haladta-e túl, bagózott és ültében félkörben nagyokat köpött a padlóra, aminek sötét foltgyűrűje mint a Szaturnusz gyűrűje, a napszaka szerint több-kevesebb világossággal volt látható. Később megtudtam, hogy a söntés mögött ajtó nyílt egy második szobába, amely azonban csak a törzsvendégeknek és azoknak is csak különleges alkalomkor állott rendelkezésükre. Menyasszonyszoba volt a neve.

Az első futólagos benyomás azonban, amelyet -181- ez a vendégszoba tett, ártatlan, kissé elhanyagolt korcsmáé volt, amely a legközelebbi környezet néhány igénytelen törzsvendégéből élt meg nagynehezen és ahol az idegen semmit sem várhatott, csak unalmat és rossz bort.

Miután helyet foglaltunk a kályha mellett levő egyik asztalnál, lassú kijózanodás fogott el bennünket, mint mindig azt, aki különöset várva ideiglenes célhoz jut. A nagyon is sokat váró nekiindulás után tehát most bizonyos tekintetben újra kellett kezdenünk a dolgot. Solander jovialis leereszkedése mesterkélt volt, hangosan kiáltozott a korcsmáros után és úgy látszott, hogy viselkedése elkedvetleníti a vendégeket. Még három vagy négy ember volt a korcsmában: egy egyszerűen, de tisztességesen öltözött ember, aki egy pohár vörösbor mellett az ablaknál ült és buzgón írt vagy számítgatott, egy fiatal halvány ember, aki hallgatott és rosszkedvűen egy leány mellett kuporgott és papirosról ette megkésett reggelijét. A kenyeret és kolbászt pálinkával füszerezte, a pohár az ujságfoszlányok közt érintetlenül állott a szomorúan az ablak világosságába bámuló leány előtt és a fiú a villa hegyén néha egy-egy falatot nyujtott oda a leánynak.

A korcsmáros egykedvűen köszöntötte Solandert és bort hozott. Engem lassú tekintettel végigmustrált és mosolygott. Solander kitért a korcsmárossal való beszélgetés elől, aki visszahuzódott a söntése mögé és nem törődött többé velünk. Még csak azt kérdezte, akarunk-e enni. Persze, ami van. Valamit bekiáltott egy félig nyitott ajtón, amelyen át konyhai zaj, leányhang és edénycsörömpölés hallatszott.

Solander nagyott sóhajtott és gyorsan egymásután két pohár bort ivott meg, mintha a borban keresne támasztékot, buzdítást és szabadságot. Én kezdtem el tehát a beszédet és elmondtam neki, -182- hogyan élek, egészen őszintén megmondtam azt is, mi bilincselt le az ő személyén és hogy nagyon örülnék, ha vele közelebbről ismerkedhetném meg. Figyelmesen, de titkolt izgatottsággal hallgatta szavaimat, azonban nem vágott közbe, sőt inkább biztatott, ha mindjárt csak gúnyolodó érdeklődésével is, hogy folytassam a beszédet. Úgy látszott, mintha elkedvetlenítette volna, hogy ilyen módon neki nem kedves elsőbbségre tettem szert a társalgásban; érezte, hogy minden óvatosságom mellett is bizonyos elnézést tanusítottam és elfogulatlanságot iparkodtam mutatni. Mivel magam is tudtam, hogy ezt megtettem és hogy neki, különösen szemre oly kedvezőtlen helyzetében kellemetlen lehet, ha úgy tűnik föl, mintha csak egy pillanatra is elnézésre lenne szüksége, megértettem amikor ridegen ezt mondta:

– Magának megvan rólam a helyes képe. Sőt nagyra van vele, hogy többet látott rajtam, mint amennyit minden második ember lát és végül unatkozik, azért kuporog itt. Senkisem tartóztatja, érti?

Eléggé megismertem a nyomort, hogy megértsem annak a beszédét, aki éppen akkor, amikor valaki megérteni látszik a bánatát, megszégyenítő vallomás helyett dacos büszkeséget mutat. Ezért egy pillanatra sem tévesztett meg Solander, tudtam, hogy megsértem és hogy csalódást szerzek neki, ha engedékenyen az ő szavai alá rendelem magamat. Nem az volt a célom, hogy egy röpke és hiú órára a kedvére legyek neki vagy ő nekem, hanem megakartam ismerni a lényét, amelynek mély verését bizalmas távolból hallottam és tudtam, hogy ez sohasem sikerül, ha tartózkodás nélkül ki nem tárjuk a szívünket.

– Hazudik, – mondtam hidegen, – senkit sem keresek csak magamat, éppen úgy mint ön.

– Retteg a sorsától kedvesem és bennem akar kissé jövőjének kulisszái mögé tekinteni. -183-

– Nem teszem meg önnek a magam kárára azt a szívességet, hogy az ön hiúságának oda dobom a morzsákat, amelyeket talán lenyel, hogy engem megvethessen.

Solander úgy nézett rám, mint a farkas.

– Nézze meg az ember! Jámbornak látszik mint a juh, pedig fogas ember. Megértettelek. Egészségedre testvér!

Mosolygás nélkül kocintottam vele. Reszkettem arra a gondolatra, hogy elveszthetem, amit már megnyertem, nagyon elkomolyodtam és nem értettem azt az aggasztó gondot, amellyel e férfinak, mint életem első barátjának megismerése után törtem magamat. Minden ember elhagyatottnak mondja magát és talán az is, mindenki a maga igényének mértéke, lénye és értéke szerint, de igazán elhagyatottnak csak az érzi magát, aki soha egy pillanatra sem szűnt meg hinni minden ember testvériségében.

– Így találunk rá egymásra, – mondta Solander sóhajtva, – és holnap megint mehetünk tovább. De ma szép napot csinálunk. Te sehol sem állottál és sehol sem ragadtál meg, ez jó, de veszedelmes. Aki szereti a veszedelmet, anélkül, hogy átlátná a nagyságát, annak könnyű a dolga, de aki látja és mégis bátor marad, ez már valami. Én, amint itt látsz – hiszen csak véletlen, hogy legutóbb külsőleg nem történt minden a kivánságom szerint – birokra keltem az élettel. Először eltemet minden omladékkal, de aki kivergődik alóla, az legyőzte. De engem nem fog többé meglepni, ahogyan egy napon a holdkórosokat meglepi. A legtöbb ember nem szinte álomban vándorol? Közöttünk még az ostobákat lehet a legkönnyebben elviselni, ezek az égi atyától kapták az útlevelüket. De az okosak, akik maguk teszik magukra a szemellenzőt, ez az ellenség. Egészségedre!

– Én nem tudok ilyen gyors lépést tartani. -184-

– Nekem is mérsékelnem kellene magamat, de ha mértékletes vagyok, nem érek semmit. Hidd el, hogy a mértékletesség, bármiben gyakorolom is, megront. Aljas vagyok, ha nem sülyedek, az emelkedés nem válik hasznomra. A birtok akár vérben, fejben vagy a zsebben, türelmetlenné, vágyódóvá, sóvárgóvá és lelkemben ingataggá tesz. Ha nálam valami eltorlaszolódik, tönkre megyek, de ha minden folyik, támaszt és vigaszt adnak meleg jó gondolatok.

Nagy, vad fejét kissé lehorgasztotta és azzal az akaratlan szomorúsággal, amely arcának nyugodt kifejezését jellemezte, a borospohár halvány csillogásába nézett. Azután a zsebéből rövid pipát vett ki, ügyetlen ujjaival kényelmesen megtömte, mint ahogyan a vetőbabot nyomja bele az ember a tavaszi földbe és a szárát a bajuszán át mint valami bokron keresztül az ajka közé tolta.

– Akárhogyan szeretem a szabadságomat, – mondá, – itt kell ülnöm, bármit tesz is az ember, elmulik a nap. Élünk, csinálunk-e még valamit? Szerelmes vagyok ez életbe, ez a szülője szeszélyemnek és neveletlenségemnek, állhatatlanságomnak, búsulásom és boldogságom váltakozásának. Mások reális házassági kötelékben élnek az élettel, de tettel vagy gondolattal mégis csak mi nemzük a világnak a megmaradó szellemi gyermekeket.

Belsejében egészen fölmelegedett a beszédtől és saját tüzében kivirágzott. Majd fönnhéjázva, majd összezúzva, most megvető közönbösséggel maga iránt, máskor nemes magasratörés heroikos túlzásával görgette elém buzgalommal életének tarka képeit és gondolatait. Folyékonyan beszélt és gyönyörűen, kesernyésen és hiún egyszerre; színes forrásokban és sötét pocsolyás patakokban tárta ki a lelkét, elragadtatva az igazmondástól, mély emberi szomorúságtól lesujtva, frivolan és tele boldog reménységgel. -185-

Ételünket már régen elfogyasztottuk, a bor elhatalmasodott bennünk, künn a délutáni nap ferdén tűzött a szembenlevő házfal ablakaiba és a korcsma vendégeket kiszolgált, elbocsátott és ismét ujakat fogadott magába. Solander azt indítványozta, hogy költözzünk át egy másik helyiségbe, egy söröspincébe a városháztéren, előbb azonban igyunk kávét. A korcsmárosnak elhárítólag búcsút intett, az öreg megértette és bólintott. Körülvett bennünket az üde levegő frissesége és az utcák jóleső zaja. Solander karon fogott és néma elragadtatásunkra elárasztott bennünket a mások élete, dolgos sietése, komoly készenléte, ezer kötelesség lélekzete és a körülöttünk levő embertömeg hallgatag terhe. Szabadnak és boldognak éreztem magamat, szinte a reménység valami üde szigetén, mintha az egyetemességben föloldódtam volna, boldogan elszakadva mindentől és mégis jó szívvel mindenki iránt.

Két órával éjfél előtt Solander tökrészeg volt és ha a korcsmában, ahová legutóljára bevetődtünk, nem tudták volna a lakását, tanácstalanul veszve lettem volna. Így azonban nagynehezen sikerült őt haza szállítanom. Valaki segített, akinek néhány részvétteljes és sajnálkozó szavára emlékszem, de ezt a közösséget Solander iránt táplált érzelmemmel visszautasítottam és az idegennek, mihelyt nem volt rá szükségem, kiadtam az útját.

Amikor Solander kapuján csöngettem, láttam, hogy az öreg házban a kapu mellett az ablakban elfujtak egy gyertyát és halk léptek közeledését hallottam. Az utcai világítás fényében egy asszonyt láttam, aki egyszerű viszonyok közt élő jó származású hölgy módjára viselkedett. Csunya, gondokkal telt szomorú arc hajolt a tehetetlen ember fölé. Engem alig méltatott futólagos köszönésre. E csöndes alak sem bosszankodást, sem utálatot, még izgatottságot vagy türelmetlendéget is alig -186- árult el, mintha mindezt már kegyetlenül megszokta volna. Egy gyertya világánál csaknem üres szobát láttam, benne egy ágyat, egy íróasztalt, könyvek és iratok vadonjával, egy szekrényt és egy mosdószekrényt. A túlterhelt íróasztalon kivül minden józan rendben volt elrakva, csak a falon függő különös képek tartoztak, amint látszott, abba a birodalomba, amelyet az itt rendet teremtő kéz nem érintett. Amikor láttam, hogy Solandernek már megvan a védelme, nyugtalanul fölzaklatva, fáradtan és mindenen fölülemelkedve, de egyúttal csalódottan távoztam. Csak most láttam, hogy keskeny, régi téren voltam, amely négyszögletes volt és egyforma házaival olyan csöndes és sötét, mint egy udvar. A házzal szemben levő fasor fölött a fehér telihold állott és a fák árnyait szőnyegként az utcára terítette. A hold árnyékában padot vettem észre, átmentem és kimerűlten leroskadtam rája. Valahonnan óraütés hallatszott, úgy éreztem magamat, mintha egészen idegen városba tévedtem volna. Nappal még sohasem jártam ezen a vidéken.

Érzékeim és gondolataim lassanként megnyugodtak, de nem voltam megelégedett, gyötört a kegyetlen élet ez elpusztított helye. Az ég a zavaros hullámokban visszatükröződik ugyan, de azért nem teszi tisztává. Ámde fényét nem tiszta sugárral adják vissza? Bizonytalanságom kínzott, még nem értettem ahhoz, hogy megnyugtatásomra külön válasszam a tények világát ez eszmék világától, aminthogy Solander sem értett ehhez sohasem. De sejtettem, hogy ez az ő végzete és félelemmel és haraggal megértettem, hogy a szellem igazi élete csak az akarat különválasztásával kezdődik. Ám minél inkább törekedtem a megmentésemre, annál szegényebbnek tűntem föl magam előtt.

Ekkor Solander szobájában kialudt a világítás. -187- Mindjárt utána óvatosan kinyilt a kapu és azt a nőt, akivel nála találkoztam, óvatosan és hangtalanul távozni láttam. Nesztelenül csúszott végig a lába a köveken, mintha árnyék lett volna és az egyik keresztutcánál eltűnt a sarkon. Testvéri üdvözletféle maradt hátra az éjszaka csöndjében, sejtése és fájdalma a névtelen emberszeretetnek, egy ékesség nélkül való értéknek, amelyet csak az angyalok szeme lát.

*

Sokáig nem tudtam elaludni, kis szobámat megtöltötte az éjjeli világosság, néha-néha lépés zaja halatszott a téren és visszhangja is vele futott a házszögletekben. Távol nehézkes kocsik haladtak, a nyári éj szürkületén át lassanként testet kapott az új nappal. Ablakom az ég nagyságát tisztának mutatta és világosnak, mint aminő az életem. Amikor végre elaludtam, azt álmodtam, hogy az embereket mind valami forró szél elkapta az a követelés, hogy valaminek történnie kell. Ezzel a követelésükkel tanácstalanul tévelyegtek szerteszét és egymásnak kiáltozták: Kell valaminek történnie! Mintha mindenikük tudta volna, mindenikük magában, miről van szó, de senkisem volt képes megmondani.

Amikor fölébredtem, kápráztatta a szememet a nappali fény, amely a nap széles sugárfolyamával hatolt be a szobámba. Ágyam mellett a széken Solander ült. A fején kalap, akkora mint egy ernyő és térde közül hatalmas botnak a kampója ágaskodott ki.

– ’Csés jó napot, – mondá vidáman, – hát csak kényelembe teszi magát az ember. Elkannál voltam és amikor átjöttem itt a téren, úgy rémlett, hogy ez a pajta ad neked szállást a padlásán.

– Én mondtam meg neked?

– Alighanem, de az is lehet, hogy Elkan. Bátran -188- ébredj föl egészen. Rendesen jókedvűen szoktál reggel fölébredni? Különben nem is lehet másként, hiszen amikor fiatal voltam, én is boldogan ébredtem föl. Most azonban néha heves, gonosz ijedtség az ébredésem és ilyenkor ezt kiáltom: végem van, végem… és ha meglátom az ablakon a napfényt, a szomorúságtól tántorgok. De ma jól éreztem magamat. Nem megyünk a városba?

Nagy örömmel ráálltam. Mintha örökre eltűnt volna minden, ami az elmult órákban aggasztott, olyan magától értetődőnek látott ez a különös ember mindent, ami őt illette, a baját, gondolatainak aranyos összevisszaságát, barátságunkat. Körülnézett a szobában.

– Szegény vagy?

– Nincs semmim.

– Nem baj testvér. A fiatalságnak jót tesz a szegénység. Figyeld meg azokat a fiatal embereket, akik nem magukszerzette vagyonnal rendelkeznek, fogva tartja őket, megrontja erejüket, merészségüket és a szép szabadságot, amelyet az a tudat ad, hogy nincs semmink. Ama gondjuknak, hogy valamit elveszthetnek, föláldozzák ama képesség fejlesztését, hogy valamit megnyerhessenek. Csak harcban lehet nyerni, még akkor is, ha elveszítjük.

Elővette a pipáját, de ekkor szivarokat vett észre az asztalomon, egyet elvett, a másikkal engem kinált meg.

– Nesze, füstölj, füstölj az ágyban. Vagy föl akarsz már kelni?

Fölugrottam és gondoltam: azok közé az emberek közé tartozik, akik nem érzik magukat erősebbeknek azért, mert korábban keltek föl, mint mások. Ez ritka dolog.

Solander a szivar leharapott hegyét kiköpte az ablakon és füstölni kezdett mint a kályha, amelynek -189- nincs csöve. Amikor beszélni kezdett, köhögés gyilkos rohama a mondat felét beléfojtotta. A kezével intett, mintha ezt akarta volna mondani: csak türelem, elmondok még majd mindent. Végre ezt kérdezte:

– Van ma valami dolgod?

– Csak akkor van dolgom, ha akarom.

– Jól van, megértjük egymást. Én csak akkor akarok valamit tenni, ha nincs semmim. Ez nagyon hasonlít a te elvedhez. Vedd például ezt az Elkant az ő polemikus irkafirka-zászlójával, hát azt hiszed, hogy szívesen írók a lapjába? De most ez az egyedüli hely, ahol szóhoz juthatok. Nem baj, majd csak megváltozik a dolog.

Vizsgálódva nézett reám, mintha arra kérne, jelentsem ki, hogy bízom benne, de mert hallgattam, sóhajtott és a maga bizalmával állott elő:

– El kell jönnie az időmnek, amikor elmondhatom, ami mondanivalóm van az életben, csak a nyugalmam hiányzott mindig és az idő gondolataim összeszedésére. Azelőtt másként volt, de akkor megvetettem azokat az eszközöket, amelyek előbbre vihettek volna. Elszalaszthatja-e az ember a maga idejét? Hiszed ezt?

– Akinek igazán van valami mondanivalója, annak mindig eljön az ideje.

– Úgy-e? Látod, te okosan gondolkodol, bátorságot öntesz az emberbe. Kedvem találom ugyan gondolataim gazdagságában, de egész gazdagságomban még sincs meg az igazi kedvem. Ez a végzetem. Ezt csak az érti meg, aki törődik lelki háztartásával.

Zavartan maga elé nézett és hallgatott. Gyakran úgy látszott, mintha meglepődnék saját nyilatkozatain és csak akkor fontolná meg, amikor már elárulta őket. Érzékvilágának ez a nyers, durva burkolata időnként mintha nem is sejtette volna azokat a forrásokat, amelyek alatta lelke mélyén -190- fakadtak. Nem volt itélőképessége és nem volt öntudatos, a mások szemével látott és mások szívével érzett és a jelenségek világát gondolataiban csak a véletlen szerint rendezte és eredetüket nem tudta kikutatni. De ezek a véletlenek gyakran csodálatos fényben ragyogtak.

Valahogyan megéreztem benne korunk tragikus szellemi tipusát, de ami őt messze a gyors hatás és hamis páthosz alakoskodó és lelkiismeretlen fanatikusai fölé emelte, az látnoki meghatottsága volt az emberi lélekkel szemben. Hiányzott belőle, mint jóval később fölismertem, a szellemnek az a döntő képessége, amely mint alkotó fantázia újat teremt, de sokkal gazdagabb volt akárhány embernél, akinek ez az adománya meg van kicsiben és ennek rövid életű szegényes dicsőséget köszönhet.

Solander úgy gondolkodott és úgy beszélt, mint az az ember, aki megszokta a hivő hallgatóságot, amely nem ellenőrzi, hanem jóhiszeműen, csodálattal és irigység nélkül rendeli magát alája. Csak az tanul meg okosan gondolkodni, aki sokat van egyedül, mert senki sem győzhető meg nehezebben, mint a magunk kétkedésének és a magunk ellenmondásának hangja. A magányban meghat minden őszinte ember hiúsága és megelégedettsége és nemes szerénység a magunk képességének és a magunk jogának természetes törvénye szerint rendezi az értékeket. Hány alapjában becsületes lelket csábított már hazugságra és túlzásra az, mert nem akarta, hogy valami áhitatos oktondi vagy kritikátlan közönség megcsalódjék a várakozásában.

A városban tett közös sétánk alatt megismertem Solander élete történetét, amelyet csodálatos egykedvűséggel és minden mentegetődzés és kimagyarázkodás nélkül beszélt el. Nem vádolta sem magát, sem mást és semmit sem tüntetett föl -191- magára nézve kedvező színben, hanem annak az embernek állhatatos, csaknem józan tárgyilagosságával beszélt, aki a hallgatóra magára bízza a következtetést az eseményekből. Egyszer rövid gondolkodás után kedvesen így szólt:

– Elkeseríti az embert, ha hazudnia kell; ha eléggé bizik magában, hogy megkockáztassa az igazságot, már félig kibékült. Hazudni csak viccel lehet, a humor ellenben mindig az igazság társa.

Egy vidéki lelkésznek volt a fia és mert az apjának semmi kilátása sem nyilt arra, hogy falusi állását városi hivatallal cserélhesse föl, korán idegenben nevelkedett. Fiatalságáról csaknem semmit sem beszélt Solander, csak annyit tudtam meg, hogy anyja elhagyta a férjét és csodálatos balsors után eltűnt.

– E napokról egészen huszonöt éves koromig jóformán semmit sem tudok mondani, amit átéltem, külső megélés volt és ezért közönbös. Öntudatlanul éltem és azt hiszem, hogy eddig a korig minden ember így van vele, csak később tartják fontosnak az emlékeket. Teljes öntudattal és egész erővel mindannyian csak néhány évig élünk.

Azután leányok és asszonyok kapcsolódtak bele az életébe, amelyet mindvégig kihasználtak. Részletekről nem beszélt, de óvatos célzásaiból kiderűlt, hogy egészen elmerűlt ebben az árban, amely végre is eltérítette életének céljától. Néha szomorúan beszélt és mindig dicsekvés nélkül, hanghordozása és célzásainak gondos óvatossága mindent csaknem borzalmas valóság színében tüntetett föl. Olyan dolgokat beszélt el, aminőket nem lehet kitalálni, de természetes tapintata, amely mindig érvényesült, valahányszor komoly volt, megakadályozta, hogy melankolikussá váljék vagy hogy meg nem érdemelt vereségét bevallja. Ezért néha kegyetlen gúnnyal beszélt magáról. Bár nem szólt az asszonyokról megvetéssel, de hiába, ezen -192- a téren vannak dolgok, amelyekről az ember ha megemlékezik, a legjobb akarattal sem nyilatkozhatik ünnepiesen, ha pártatlanul gondol rájuk vissza.

– Az én életemben úgy váltották föl egymást az asszonyok, mint valami póstahivatalban. Rettenetes volt. Kezdetben minden egyes esetben azt hittem, hogy igazán szerelmes vagyok és csak állhatatlanságomon csodálkoztam kissé. Milyen szerepe volt ebben a hiúságomnak, nem tudom megmondani, mert ki tudná pontosan lemérni azokat a kölcsönhatásokat, amelyekből a szenvedély táplálkozik? Bizonyos az, hogy tulajdonképpen mindig nagyon is komolyan vettem az asszonyokat, ha nem is volt ez a látszatja, nagyon is komolyan egy bizonyos és alighanem hamis értelemben. Mindenikükről azt hittem, hogy valami határozott befolyással vannak lelki életemre és eközben egészen elkerűlte a figyelmemet, mik voltak ők. Mennyire megkönnyítették nekem, hogy tisztességgel gyönge, méltósággal hűtelen és önbecsüléssel rossz legyek. Megtanítottak arra, hogy legfőbb jogomnak tekintsem az általuk nyujtott élvezetet és ha legyőztek, mint valami hőst megkoszorúztak. Nemsokára annyira elhatalmaskodott rajtam ez az élet, hogy már nem tudtam belőle kimenekülni, hiszen szerencsétlenségéből sokkal könnyebben kiszabadítja magát az ember, mint végzetes szerencséjéből. Akkor diák voltam és az is maradtam, amikor az apám meghalt és megszűnt a támogatása. Csaknem észrevétlenül asszonyoktól kezdtem elfogadni azt, amire szükségem volt az élethez. Mennyivel több kedvességgel, tapintattal és természetességgel tudja a szerető nő eltartani az emberét, mint megfordítva. Az az asszony, aki magát odaadja, minden mást is odaad, a férfi rendszerint azt hiszi, hogy a maga személyével már túlsokat adott. Tanulmányom és munkám -193- abbamaradt. A fejem ugyan mindig tele volt tervezgetéssel, de gondtalan asszonyoknak, akik az élvezetnek élnek, sokkal kényelmesebb a tervezgetés, mint a tett, mert a tervezgetés nem vonja el tőlük a férfit. Önbizalmamat olyan készségesen táplálták és kielégítették, hogy cselekedetre tulajdonképpen nem is volt szükség. Nagy hangon hirdettem, hogy mit szándékozom tenni és a szobám tele volt tömjénnel, amely a befejezett munkának hódolt, még mielőtt hozzáfogtam volna. Az ágyból néztem a tettek szép, kemény, tiszta világát és nem is hiszed, hogy onnan szemlélve, mily hamar változik ronggyá. És néha mégis jóra adtam magamat, azt gondoltam, művész vagyok. A magambaszállás keserű óráit éltem át, de sokkal jobban el voltam kényeztetve, semhogy a művészettől ne vártam volna azt, amit az asszonyok nyujtottak nekem. Csakhogy a művészet nem kényeztet el senkit, olyan nő az, aki hűséget követel, vas szívet és hideg főt…

Megakadt és sokáig hallgatott. Végre egyszerűen mondá:

– Hová lettek mindahányan? Csak egyetlenegy tartott ki mellettem. Tegnap láttad. Nem az én szegény értékem tartja nálam, hanem az övé. Az asszonyok lelkét és vérét föl tudtam gyujtani, de egyiket sem tudtam sokáig magamhoz fűzni. A jó Isten tudja, hogy mi kergette őket hozzám, hiszen nem voltam se szép, se gazdag. Sokszor azt hittem, hogy a hirem és élményeim el fogják őket riasztani. De ennek éppen az ellenkezője történt. Azt hihetné az ember, hogy semmi sem boszantja jobban az asszonyt, mintha másokkal kell egy férfin osztozkodnia vagy ha sok elődje volt. De ennek éppen az ellenkezője áll. Az efajta asszonyok úgy járnak, mint a méhek egy csésze mézzel: egyikük fölfedezi és nemsokára valamennyi ott van. Az asszony rendszerint kissé megveti azt -194- a férfit, akinek egyetlen szerelme, nincs elég nagy véleménye magamagáról. De a nők lényében megvan a kiváncsiságnak, irígységnek és hiúságnak az a keveréke is, amely ellen nem oltalmaz meg tökéletesen semmiféle jellem. Ennek alapja talán egyszerű természetük, talán a mai férfiak józanságának élettelenségének és egyoldalúságának a következménye. Ki tudná eldönteni? A természet érzéketlen, gyakran kegyetlen játékot űz mindenkivel, akinek nincs meg az ereje, hogy a megismerés akaratával idejében szembeszálljon vele vagy akit a szeretet kegyelmével nem fogad anyai karjába. Csak akkor tudtam meg, mennyire visszaéltek velem, amikor ez a visszaélés már nem szerzett különös örömet; akkor ismertem meg az erőmet, amikor már elvesztettem.

Leültünk egy folyó partján, amely a távoli város felé sietett s keresztül folyt rajta. A meleg, nyári nap gőze beburkolta a várost és tornyai, sok évszázad intőjelei, olyanok voltak, mint egy kék álomkép, amelyet megszentelt a távolság és a kor. Solander elővette a pipáját és szótlanul füstölni kezdett, dac és tanácstalanság kifejezésével az arcán mosolygott és a tovasiető vízre bámult. Fűzfabokrok árnyékot adtak nekünk. A tulsó parton pásztor állott legelésző juhai közepette és kutyája átneszelt hozzánk. Minél tovább figyeltem Solander arcát, annál világosabban megértettem, hogy ez az élettel és ártalmatlan, céltalan erővel teli elvadult szív, ez a sohasem nyugvó szellem, ez a végtelenül izguló lélek, ez az érzékek erős mozgalmában megnyilvánuló hangos jókedv és ez a gőggel és őszinteséggel teli zsarnoki gyermekiesség az asszonyok és leányok szívét egykor szenvedő reménykedéssel, anyai részvéttel és vad vágyakozással tölthette el. Megértettem a veszedelmet, amely egy meg nem fogható és mégis le nem tagadható szellemi életerő viszfényében a női lélekre -195- nézve bekövetkezhetik és a könnyűek meg nem állapodott természetét a szerelem és szolgálatkészség közt való abba az ingadozásba ragadja bele, amelynek zálogul odaadják a testüket.

De mily kegyetlenül megbosszulták magukat csalódásukért! Haraggal és könyörülettel éreztem, hogy ez a szellem nem támad föl többé, hogy szárnya letört, fénye elhomályosult és hogy útját romok borítják. Solander hirtelen, mintha gondolataim az ő reménytelenségét keltették volna föl, reám nézett.

– Gyerünk testvér, – mondta mélyet sóhajtva, – és igyunk egyet. Tudok a közelben egy erdei korcsmát; ha meglátod, mintha a menyországban lennél. Az ördögbe is! Kettős undort kell borba fullasztanunk, a tegnapit és azt, amely ma reggeli fecsegésemből támad. Fogadjunk, hogy mindkettőt elpusztítom.

Miközben tovább haladtunk, várta a feleletemet, de mert hallgattam, folytatta:

– Te velem tartasz, ezt be kell ismernem, de mindig mint vendég. Mi gátol abban, hogy teljesen nekiadd magadat? Nem tudom, irígyeljelek-e, néha azt hiszem, hogy gyűlölni tudnálak. Megijedsz? Ne tedd, hű leszek hozzád. Megértem azt is, hogy talán arra vársz, míg egyszer egészen legyőz, nem tehetsz másként… nos, áldjon meg az Ég, ne haragudj rám.

Megszorítottam a kezét és erősen küzdöttem meghatottságommal. Teját láttam magam előtt, aki ezt mondta: «A kezedet visszahúzod, még mielőtt igazán megfogtam volna.» Az ő szavaiból és Solanderéból nem ugyanegy kérdés és vád csendült ki? De azok a szavak, amelyekkel Solander megtoldotta a szemrehányását és amelyeket Teja nem talált meg, voltak életemnek első igazi vigasza, ragyogó fénye.

Az erdei korcsma, ahová Solander elkalauzolt, -196- kielégítette azt a kivánságot, amelyet Solander bennem fölkeltett. A kopott ház zöld buvóhelyek és lombsátrak szövevényében elvadult kertben, bükkfák árnyékában épült és az egész telep gondozatlanságukban már alig fölismerhető utakon lassanként beleolvadt az erdőbe. A zöldben mindenütt ott fényeskedett a napnak nyugodt arany sugara, az asztalok közt tyukok kapirgáltak és a háztetőn vidáman népes galambdúcot vettem észre. A korcsmárosné vaskos bizalmaskodással fogadta Solandert, akit ez, bár észrevehetőleg örült neki, mintha kínosan érintett volna. Az erdő szélén, lombok sűrű zöldje közepette választottunk helyet és ott leültünk a hűvös nyári illatban, hogy föl se keljünk az est beköszöntéig.

A bor megint szinte második és új életre keltette Solander erjedő lelkét, megszabadított minden bilincsemtől és megrettentett, hogy ez az ember, akiről azt hittem, hogy szánnom szabad őt és akitől majd féltem, majd pedig csodáltam, olyan vallomásokra indított, aminőket magamnak is először tettem meg. De semmi sem ragadja jobban magával az embert, mint a pazarlás nemes vágya és Solander egészen új erőszakos vakmerőséget varázsolt a lelkembe és boldogító közönbösséget minden iránt, ami nem tartozott a magabecsülés és a reménykedés e forró élvezetének birodalmába.

Rövid szép napja ifjúságomnak! Solander serlegéből kóstolót ittam a beteljesülésből, amelyet nem ismertem, megízleltem jövendőbeli névtelen harcaim szenvedését és a halál sejtését, amely az ifjúságnak, ha együtt érzi az élet teljességével, jobban ízlik mint a legtüzesebb bor. Az ellenmondás és a bizalom izgató kölcsönhatásában követtem Solander tévelygését és fölismerését, fájdalmát és hitét. -197-

Már a hold világított, amikor mélabúsan és szomorúan ezt mondta:

– Egyszer, amikor fiatal voltam, megszületett a legjobb munkám. Megtalálhatod valamelyik fiókban vagy talán már régen nincs meg ott sem. Ne mondj gyöngének, mert lemondtam arról, hogy csak neki éljek. Csábított az élet, a fivérek és nővérek, sokak részvéte, a gyors szerelem, a mindennapi melegség, olyan lettem tehát, amilyennek a többiek akarták. Csak azt ne mondd, hogy ez nem más mint gyöngeség. Irtózatos hatalom van azokban a követelésekben, amelyekkel korunk áll elénk, hányan lettek koruk áldozataivá és éppen a legjobbak. Minden idők legnagyobb szellemei, bármilyen fölségesnek látszik is a munkájuk, csak keveset adhattak magukból, a legértékesebbet azonban, mert nem követelte tőlük senki, magukkal vitték. Hogy tökéletes mű szülessék, ehhez olyan tökéletes világ kell, amely követeli azt, az ég bátorítása kell hozzá, a legjobbak ezért nem alkottak, hanem nélkülöztek és hittek… de te már nem is értesz meg engem, vigyen el az ördög!

Összerázkódott és ivott.

– Magunkra vagyunk hagyatva, mint az állatok.

– És mégis bennünk lakozik a szerelem.

– Igaz, igaz, – felelte Solander nyugodtabban és tovább akarta fűzni gondolatait, de már nem tudta.

– Kell-e ezt nekem mondanod? Mikor hallottad ezt tőlem? De ha elveinkből engedünk, megromlunk. Ha nem teszünk engedményt, tönkre mehetünk ugyan, de nem romolhatunk meg. A kompromisszum, a langyos középút a megrontónk, ez az emberiség alattomos járványa, a lelkek homályos szürkülete, nem nappal és nem éjjel. «Annak okáért mivelhogy lágymeleg vagy, kiokádlak tégedet az én számból.» Hol is van ez megírva? -198- Természetesen János evangelistánál, az ő szíve megérezte az igazságot és a legvilágosabban akkor, amikor elmerűlt. Valamennyiünket ki fognak okádni.

– Én nem teszek engedményt, – mondám.

– Ne beszélj. Persze, hogy nem teszel, mert egyáltalában semmit sem teszel. Várj addig, amíg elragad a becsvágy, ez a tűz, amely akkor támad, ha az Isten és az ördög birokra kél bennünk. Várj és figyelj. Egy napon talán elragad téged, akkor jusson eszedbe Solander. Én tettem engedményeket, de nekem megvan a vígaszom: tudom, hogy tettem és addig, gondolom gyakran, míg ezt tudom, nincs minden veszve. Én magam, én természetesen veszve vagyok, de még nem veszett el minden, érted ezt? Szinte azt mondhatnám, még hiszem…

– Megértelek és tudom, hogy sokat mondasz el magadról.

– Talán mindent. Nem tudom. De gyakran, amikor úgy érzem, mintha a szomorúság elvenné az eszemet, idegenszerű fénysugár világít a lelkembe és sejtem, hogy minden a hittől függ. Ilyenkor azt gondolom, hogy a hit misztikus értelme, örök lelke annak, ami megváltást jelent. A bennünk élő hit mintha Isten cselekedete volna a mi tetteinkért. A hitet éppen úgy kell tisztelni, mint a szeretetet, önmagáért és mint erőt, de nem tárgya értékéhez vagy igazságához mérten. Az az Isten, akit nyomorúságomban gyakran elképzelek, senkitől sem fogja kérdezni: «Hiszel bennem?» Ezt fogja kérdezni: «Hiszel?» Mily belső derű, mily igazi boldogság áraszthatja el annak a lelkét, aki egyszerűen és kétkedés nélkül így felelhet: «Igen, hiszek.» Mintha bizony a hit valami határozott meggyőződés dolga lenne! A hit az igazi jámborság szíve, erős lelkek egészsége, a hit az örök igenlés. -199-

Hirtelen belső láz kezdte gyötörni. Poharához nyult, mintha abban keresett volna támasztékot, de földöntötte és keze lehanyatlott. Borgőzös feje előredőlt és szája, mint a sírással küzködő gyermeké, eltorzult.

A korcsmárosné jólelkűen fölajánlotta, hogy szállást ad a házában. Solander, mint valami alaktalan kísértet, a fák alatt elbotorkált a holdfényben és hangosan énekelt. Az éjjeli erdő visszaverte ezeket a hangokat, amelyek olyanok voltak, mint valami állat szomorú ordítása. Kis sütőházban, amelynek törött ablakán bekandikált a holdvilág, a kemencén vetettek nekem szénából ágyat. Forgott velem a világ és anyáskodó hangon egy tücsök csiripelt. Tágranyilt szemmel néztem a csöndes fénybe és ez a tudat, hogy élek, bánatos kiváncsiság szédületébe merített. Már félálomban bölcsőt láttam, amely mintha lebegett volna, fényes csillag alatt ringott. Kínos és édes ének dallamára lassan lengett napjaink világának egyik sarkától a másikig. Itt Erosz, ott az Evangélium volt a sarok és én azzal a kimondhatatlan bizalommal, amely látomást tud szülni, megsejtettem, hogy belőle egykor, ha megpihenne, okos és jó ember derűlt vonásaival új Isten támadna.

*

A következő időkben, hogy Solanderrel találkozzam, betértem Kalauer korcsmájába, ahol gyakori vendég lettem, bár Solandert ritkán találtam ott és többnyire olyan társaságban, amely nem volt kedvemre való. Azután pedig, miután több napig nem láttam, váratlanul a szobámban találtam este, ha hazatértem vagy amikor reggel fölkeltem. Amikor egyszer a lakásán kerestem, helyette azt a csöndes nőt találtam ott, aki első éjjelünkön és sok későbbin is várakozott reá. Néhány szót váltottunk. Nyugodtan és barátságosan felelt, -200- de szeme nem engedte meg, hogy idegen tekintet beléje hatolhasson és azzal a tudattal távoztam, hogy nemcsak közönbös vagyok neki, hanem hogy az ő szeme egyáltalán nem lát bennem mást, mint valami tárgyat. Más alkalommal Solanderre iparkodtam terelni a beszédet, ürügyül a sorsáért való közös aggodalmunkat használtam föl és nem titkoltam, hogy vonzódom hozzá. Székkel kínált, maga csöndesen ült az ágy szélén és figyelemmel hallgatta szavaimat, de okos, egyébként kevéssé szép arca csak akkor éledt föl, ha jó vagy csodálkozó szót hallott arról a férfiról, akit szeretett és akit szolgált. Most először kezdtem sejteni azt a ritka kizárólagosságot, amellyel csakis neki és csakis benne élt, később pedig életének története felejthetetlen odaadásnak és határtalan áldozatkészségnek képét tárta elém. Ő maga azonban nem beszélt magáról és sorsáról, sem róla, akinek ezt a sorsot köszönhette. Mintha számára nem lett volna a világon se élet, se ember, csak alkalom, hogy Solanderért tehessen vagy szenvedhessen. Személyének és minden jogának ez a föláldozása őszinte volt és becsületes, de derűltség nélkül, fájdalmat okozó boldogságának gyertyácskája ott lobogott a Solander élete fölött függő és egyre közeledő végzet sötét felhője alatt. Ez valami kimondhatatlan szomorúságot adott hűsége hatalmának, mert reménytelen volt és reménytelenül élt. Erről az emberről megszűnt minden itélete, mert nem tudta összeegyeztetni egyszerű, de makacs természetének kötelességtudásával és érzelmeivel és ha utána járt volna, alighanem tönkre tette volna a konfliktust, mert eszes volt és jellemes. Solander lénye nem engedett számára más utat, mint a vak helyeslését vagy az elválásét és mert szerelme később fölismerte, hogy Solander tőle függ, szidott, lenézett és megcsalt szeretőből lassanként elnéző és tűrő testvérré változott. -201-

Nem lepett tehát meg, hogy fölékesítette megvetett értékének virágaival és dicsőítette, mert így akarta magát maga előtt igazolni. Arcvonásain lassanként olyan női szenvedés jeleit vettem észre, amely nekem új volt és érthetetlen és amelyet azelőtt sohasem láttam az életben; megértettem, hogy senki sem szerette és hogy mindenki csak mosolyogva beszélt róla, ami fölháborított és ki is elégített. Egyszer azt hittem, hogy valami gonosztevő oldalán glóriás fényben haladó szent, máskor szánalommal és megvetéssel azt gondoltam, hogy méltatlanul meghódolt. De ő maga mintegy fájdalmas álomban, mosoly és könny nélkül járta a számára rendelt utat és nem hallgatott semmi figyelmeztetésre, semmi vádra és semmi dícséretre.

Jómódu gyártulajdonosnak volt a leánya és Solandert erejének és reménységének legjobb éveiben ismerte meg, amikor már tíz évi korkülönbség volt köztük. Lassan-lassan föláldozta érte egész vagyonát. Látta szétfolyni a keze közt, de sohasem figyelmeztette, mert kedvesének értékébe és erejébe vetett hitét a kétkedésnek még csak árnyékával sem tudta gyöngíteni. Jogokkal ruházta föl az emberiesség és erkölcsiség minden törvényével szemben, látta, hogy más nők áldozatuk hasznát élvezik, de hallgatott, tűrt Solanderért, akinek végre odaadta mindenét. Szívós bizonyosság erőt adott neki, érezte, hogy legvégül az övé, csak az övé lesz, utolsó reménysége Solander tehetetlensége volt és azzal vigasztalta magát, hogy ha mindenki elhagyta, dolgozni tud majd érte.

Solanderrel érintkezve később gyakrabban találkoztam ezzel az asszonnyal. Amikor megismertem a történetét, a képe lassan megváltozott előttem és legyőzve a szenvedésnek szemében élő nyugodt fényétől, megkövettem, mert nem egyszer kételkedtem méltóságában és büszkeségében. -202- Az életből mily keveset ismerünk meg, ha az érték, erény, igazságosság és jóság megszokott mértékével mérjük hatalmas, ezerszeres arculatát! Mindent elvetni, mindent: ezzel kellene az egészséges ifjúságnak az életet megkezdenie, hiszen a tiszta erős szív mégis mindig megtalálja az igaz értéket. Benne pihen mint a virág illata és szíve a bimbójában és lelke a jó, igaz és fönséges felé fordul éppen úgy, ahogyan a napfény rátalál a széttárult kehelyre, amely a világosság felé fordul, mert szüksége van rá. Csak a hit ez összefüggések törvényszerűségében biztosítja nekünk a magabizalmat, amely nem ingadozik és az emberi méltóságot, amely nem függ a sorsunktól.

Ennek az asszonynak a képét ma, ha visszaemlékszem rája, megtisztulva látom minden portól és piszoktól, amellyel egykor a mindennapi élet elhalmozta. Tövises szőnyegen vitte az útja, a szőnyegnek Solander volt a neve, ő vitte, életet adott neki és megsebezte, ezen a szőnyegen akart meghalni. Nem ismert veszedelmet, nem örömet, csak őt ismerte, nem látott embert, nem Istent, nem eget, csak őt látta. Szeme, ha az ő szétdúlt arcáról gondolattalan egykedvűséggel visszatért környezete rendes alakjaihoz, mintha ezt mondta volna: hiába, így van megalkotva ez az ember, akihez hozzáköt a szerelmem. Nem hallom vagy nem tudom, hogy jónak vagy gonosznak, gazdagnak vagy szegénynek, csodálatraméltónak vagy züllöttnek állítjátok-e, mert szerelmemnek mondom őt és olyannak látom, amilyen a szerelmem. Arra a néhány szerény napra, amelyet a földön töltünk, mért ne hagyjam őt meg olyannak, amilyen? Tettem valamit érte? Tetteim, akárcsak a lélekzetvételem, szükségesek voltak az életemhez és ne dícsérjetek és ne is feddjetek. Ha azt mondjátok, hogy nyomorúságos és szánnivaló az életem, akkor nem látjátok a szívemet. Tudom, hogy egy napon -203- szellemében megpihenve a halálos ágyán fog békében feküdni, halványan és hidegen fölkészülve a földi búcsúra. Hogyan bírhatnám el ezt a látványt, ha szerelmemnek bármivel adósa maradtam volna? Adósa volt ő magának vagy a világnak? Mily boldog vagyok, hogy ez a kérdés csak titeket foglalkoztat és sohasem engem, nekem nem volt adósom, mert engem kevésbbé szeretett, mint én őt.

Egy felejthetetlen est, amelyet nemsokára éltem át, hogy Solanderrel a városon kivül sétáltam, új fényt vetett e különös asszony szenvedésének világára, egyszersmind azonban jobban megláttam, mint bármikor, hogy az a férfi, aki kemény sorsát okozta, mégis méltó volt erre a vonzalomra és odaadásra.

Meglehetősen későn még elmentem Kalauerhez. A még mindig nyomasztó meleg miatt tárva-nyitva volt minden ajtó és ablak. Solander hangját már harsogni hallottam, amikor még az ablak alatt haladtam el. Két legény és egy utcai leány társaságában megszokott sarokasztalánál ült és ennek a csúfolódva elragadott hallgatóságnak zavaros litániát prédikált praktikus életbölcseségről és misztikus ostobaságról. Látszott rajta, hogy ez az előadás szenvedést okoz neki, de mégis mohón szívta magába kis társaságának csodálkozó bámulatát. Ismertem selejtes hatásvágyának és hiúságának e kitöréseit és csak habozva ültem az asztalához, mert tudtam, hogy ilyen pillanatokban nem szívesen látott. A mi érintkezésünk fokát nem tudta összeegyeztetni azzal, amelyen cimboráival kereste a közösséget és éppen úgy szégyelte magát előttem miattuk, mint ahogyan az ő jelenlétükben nem szívesen vállalt engem a barátjának. Én a magam részéről sohasem titkoltam, hogy undorodtam efajtájú társaitól. Bizonyára túlzott világossággal láttam ragaszkodásukat, amely ezeknél -204- az embereknél mindig csak akkor érzi magát kielégítettnek, ha áldozatukat levonszolták a maguk életmódjának alávalóságába. Különösen egy már nem fiatal, nagyon intelligens litografusnak az ellenségeskedését éreztem, aki sokat volt Solander körül és akinek az alázatossága és ravaszsága, amellyel a barátját kizsákmányolta és egyszersmind hizelgett neki, fölháborított. Azok közé az emberek közé tartozott, akikről az első pillantásra bizonyosan tudtam, hogy életem ellensége. Vannak emberek, akik létünk tagadó és romboló elemeit testesítik meg a legteljesebben és ösztönünk föllázad ellenük, még mielőtt egy szót váltottunk volna velük. Nincs út, nincs eszköz a kibékülésre és szennyes a kiegyenlítésnek minden megkísérlése.

De még ennél az embernél is ellenszenvesebb volt nekem az a leány, akit éppen olyan gyakran láttam e férfi, mint Solander társaságában. Mindenki csak Jona-nak szólította és minden inkább volt, mint szép, de nagyon okos és megvolt benne az a mérgező, fölizgató elevenség, amely a tehetséges leányokat gyakran mérhetetlen romlásba sodorja. Rosszaságában volt valami szomorú és hideg nagyszerűség, érzékiségének szenvedélytelen viharában és pusztulásának rothadó színei közt kihalt lelkének már nyoma sem volt. Amikor először találkoztam vele, tanácstalan irtózattal láttam leplezetlen szégyenének mélységét és megértettem, hogy a nő látó szemmel és éber érzékkel, mosolyogva tud leszállani a pokol oly mélységeibe, ahová férfi bódultság nélkül sohasem juthat el.

Alapjában véve mindenkié volt és senkié, de tulajdonképpen Solanderé és azé a litografusé, aki úgy látszik azért kötötte magához, mert ismerte különös ösztöneit, míg a leányt Solanderhez valami szellemi becsvágy fűzte, ami szívtelen nőknél sokszor megfigyelhető lángeszűnek hitt férfival -205- szemben. A leány megvetette, de mégis büszke volt arra, hogy Solander figyelmére méltatta. Akkor csak megijedt sejtéssel láttam e sötét hármas közösség végzetességét, mert az ellenérzés és a rokonérzés elhomályosította látásomat, később azonban megértettem a megvetést és a gyülöletet, amelynek megkellett születnie a lelkekben, különösen abban a versengésben, amely mindkét oldalon nem igazi szenvedéllyel, hanem itt nagylelkű babonával, amott számító alávalósággal fejlődött ki.

Néha olyan helyzetbe jutunk, amikor természetes ösztöneink föltámadnak az ész minden figyelmeztetése ellen, a mélyből jövő kényszerítésük néha elhomályosítja a lélek minden éberségét és nem ismerjük föl tettünknek sem eredetét, sem veszedelmességét. Hirtelen hangosan ezt mondtam:

– Kalauer korcsmája disznóól.

Solander, aki mindjárt megértett, megütközve föltekintett, társa lassan és várakozóan felém fordult és míg végigmustrált vöröses szemöldöke alatt ülő zavaros szemével, hidegen és kihívóan mondta:

– Azért vonz téged.

Jona fölingerlően nevetett, de csitítóan mondta:

– Csak hadd, az erkölcs kínozza. Megteszi ezt mindannyiunkkal, míg meg nem gyógyulunk.

– Vagy el nem rothadunk, – mondám.

Verekedésre voltam elkészülve. Solander megértette, mi forgott kockán. Fölkelt hangosan morogva mint a medve:

– Hallgassatok! Senki sem szól egy szót sem, amíg én itt állok.

– Hát ülj le, – mondta nyersen a másik.

Az asztaloknál szórványosan ülő vendégek figyelni kezdtek bennünket, Kalauer esetlenül felénk csoszogott, fejét lehorgasztotta és homályos szemével alulról fölfelé ferdén tekintett reánk. Solander -206- senkihez sem szólt, de a többiek felé fordult és széles hátával födözött engem, anélkül hogy tudná, hogy ezzel pártomat fogta.

Jona lustán fölemelkedett.

– Ez kezd unalmas lenni, öregem, csak ábrándozzál kettesben a cimboráddal.

Magával húzta a barátját a mindig számító nő óvatos határozottságával, aki jól tudja, hogy a botrányból csak kára lehet. Követték és a társaság elkotródott; ellenfelem inkább közönyösen, mint még haragosan. Nem nyerhetett már semmit, mert a leány vele tartott. Az ajtóból kibékítő búcsúszót kiáltott Solandernek. Én csak most lettem dühös; úgy éreztem, mintha helytelenül jártam volna el és nem találnék utat a jóvátételre. Kivülről az eltávozottak megvető nevetését hallottam, az esti szellő szárnyán bejött és a léptekkel együtt elhalt.

– Tönkre mégy, – mondtam Solandernek, – eldobod magadat. Ez a nő kloaka.

– Te filiszter vagy, – felelte haragosan.

– Ha mindent ennek mondasz, ami nem szennyes, akkor filiszter vagyok.

Dühösen nekem támadt, de mérsékelte a hangját:

– Erkölcsöt akarsz nekem prédikálni? Mit tudsz te a világról, mennyit ismersz föl egy idegen lélek viszonyáról azokhoz a dolgokhoz, amelyek ellenedre vannak? Az a kérdés, hogy mit érzek, de nem az, hogy mit ér a tárgy, amely fölvillanyoz.

– Én is csak arról beszélek, amit érzek. Mindegy nekem, hogy mennyit tudok, de tudom, mit vetek meg és gyűlölök, mit csodálok és szeretek.

– Eredj a pokolba, fecsegő!

– Jól van. Megyek. Isten veled.

Solander fölugrott és karon ragadott:

– Te bolond, minek szaladsz mindjárt el, ha szerényen kifejtem a véleményemet. Ehhez talán csak van jogom? -207-

– És nekem?

– Persze neked is; de civakodó kedved van. Gyere, ülj le, beszéljünk. Visszatartlak, mert beszélnem kell, megöl a szomorúság, ha nem igazolhatom magamat magam előtt. Csak gazemberek tudják ezt megelégedésükre megtenni akkor is, ha egyedül vannak. Én nem. Mihelyt eltávozol, azt hiszem, hogy megbántottalak. Hát hallgass meg. Nem azért, mintha csak akkor lenne igazam, ha meggyőztelek, hiszen nem is kivánom, hogy igazam legyen, de csak akkor tudom meg, hogyan állok és hogyan gondolkodom, ha az ellenmondás kikergeti a kápolnákból és a barlangokból a bennem levő angyalokat és vadállatokat. Megértesz, mert mosolyogsz. Ó hidd el, valami egészen különös dolog az, milyen hatása van rám a gonosznak. Ha akarod, beismerem, hogy ez a nőszemély piszkos cafat. Nem, ezt nem akarod. Igaz, hogy fölkelti bennem a gonoszat, az aljast, az elvetemültséget, a gyalázatot és találkozásom vele a vereségem. A férfiak világában ő az a sötét elem, amelyről az emberiség szinte titkos megegyezéssel hallgat, nem akarom eldönteni, jogosan-e vagy jogtalanul, de bizonyos az, hogy ez a hallgatás úgy pusztít az emberek lelkében, mint a báránybőrbe bujt farkas a nyájban. Az asszonyok arcán mindenütt meglátod e hallgatás sebeit. De most hallgasd meg, hogyan állok és mit éltem át. Ilyen megalázás után, mintha megtisztultam volna, mindig fölébredtek bennem az angyalok szavai. Ha a test sülyed, fölemelkedik a lélek. Ti ezt még nem tudjátok, pedig naponta állítjátok, hogy más formában, például a halál után így történik. De így van ez már az életben is. A magunk megvédéseért aggódva nem fog lelkünk fölemelkedni, legkevésbbé tettre, mert ha a test jól érzi magát, a lélek megfeledkezik a szárnyáról. A mulandó létezése csak mulandó javak születését bizonyítja, -208- a lélek ellenben közeli viszonyban van a test pusztulásával és gyakran csak az összeroppanó földi biztosság vihara után kap szárnyra vagy abban a szomorúságban, amely a mulandó romjain uralkodik.

Elhallgatott és rám nézett. Csillogott a szeme és mint mindig, ha igazi meghatottság szólt belőle, menthetetlenül úrrá lett rajtam szellemi élete. Aggodalommal és szeretettel néztem világos szemébe, amely arcának keretén égett, mint két fény a romok közt.

Mintegy magában beszélve lassan folytatta:

– Hány embernek született már meg az Istene betegségében, nyomorában, gyalázatában! Amíg egészségesek voltak és tiszták, nem ismerték, nem is keresték. Gyakran gondolok Krisztus szavaira: «Én pedig azt mondom nektek, hogy a gonosznak ne álljatok ellene.» Te, természetesen, mint a legtöbben, nem ismered. A hegyi beszédben van. Szavai azt jelentik, hogy annak a gonosznak, ami velünk történik. Figyelmeztetés ez türelemre másokkal szemben. De mint Krisztus legtöbb szavának, praktikus értelmén kivül, még titkos értéke is van és ez az, hogy az ember lelkéhez szól. Ha jól menne sorunk a földön, senki sem vágyakoznék atyjához az égbe. Megérted, mi része van a gonosznak a lélek útjából? Én nem azért hagyom magam néha szabadjára, mert ezt hiszem, hanem mert néha el kell buknom, vigasztalom magamat ezzel a hittel. Most te beszélj, te is gondolsz valamit.

– Talán igazad van, megindít, amit mondasz és mégis kell bennünk valaminek lennie, amit a gonosznak nem szabad érintenie, ami az aljasnak örök, eltörölhetetlen ellensége. Az Isten nem kezd ki a sátánnal, hogy diadalmaskodjék.

– Lehet, – mondta Solander nyugtalan szemmel, – de hogyan akarod magadat megmenteni? -209-

– Végtelen harccal és ha kell, elszánt halállal. Csak ilyen értelemben lesz a fény kapujává.

– Mit nem mondasz. Gondold meg, csak emberek vagyunk.

– Csak? Miért csak? Emberek vagyunk! Nincs ennél nagyobb. Nem mentségünkre vagyunk emberek, hanem örök dicsőségünkre. Mily elhamarkodott idealizmus, valamire törekedni, ami állítólag több mint az ember. Legelőször mindig csak arra lehet méltóan törekedni, hogy az embert nagyra becsüljük.

Solander a levegőbe bámult, azután nyugodtan és olyan egyszerűen, ahogyan csak őszinte szív szólhat, ezt mondta:

– Nem szabad elfelejtened, én csak hivatott vagyok, de nem kiválasztott.

Amikor nyomorúságos arcába tekintettem, amelyet félig elfordított, a rajta látható igaz szomorúság hallgatásra kényszerített, amely tele volt tisztelettel elháríthatatlan sorsa iránt. Szavainak őszinteségét alapos bizonyosságnak éreztem és alázatosságuk vigasztaló sejtés borongó világába sülyesztette gondolataimat. Úgy éreztem, mintha az érinthetetlen fényességnek végül mégis meg kell nyilnia ez érzület előtt és mintha azok, akik igazán ismerik a harc tüzét, sohasem lennének képesek e birodalom ragyogó kapuinak bezárására.

*

Egyre élénkebb érdeklődésem és vonzódásom Solander iránt szűntelenül foglalkoztatott és nem engedte megpihenni gondolataimat, itéletemet és következtetéseimet. Teljesen lefoglalt és azon fáradoztam, hogy vele, lényével és gondolatvilágával egészen és őszintén tisztába jőjjek. Akkor azonban még nem volt meg az erőm, hogy képét egészen magam elé tárjam és igazságosan értékeljem. Ma tudom, hogy nem lehetett megelégedett, mert -210- eszméi és követelései sohasem lettek a maga természetes életének alkotórészeivé.

Bizonytalanságom növekedett, életem nyugtalanul és megkínzottan folyt tovább, egyszer úgy éreztem, hogy vonzódom hozzá, máskor pedig hogy eltaszít magától és ez állapotok egyikébe sem tudtam beletörődni. Megtörtént, hogy egyszer nyiltan beszéltem vele érzelmeiről, de felelete nem elégítette ki sem őt, sem engem, mert mindig rosszul és bizonytalanul beszélt, ha megfontolva kellett nyilatkoznia, ellenben meggyőzően és jól, ha valami szenvedélyes érzelemroham nyitotta meg keblének zsilipeit. Kérdéseim kínozták, mogorván vagy frivol módon felelt és az volt a benyomásom, hogy a kérdésekben lekicsinylést vagy kételkedést szimatol.

– Jó véleményed legyen rólam, – mondta egyben békülékeny mosollyal, – és meglehetsz győződve, hogy jó leszek. Mindig engedelmeskedem minden ingernek, de szilárd elhatározást nem tudok védiggondolni vagy követni.

Gondolataink összeütközése folyamán egyszer izgatottságában olyan szó röppent el az ajkáról, amelyet nem felejtettem el és amelynek igazsága rám nézve fontos lett. Azt vethettem a szemére, hogy a következtetés, amelyet bizonyos tényből levont, nem elégített ki, mire röviden és elutasítóan így felelt:

– Aki néz és alakot lát, annak gondolatai érnek valamit, ha mindjárt a szerencsés erőviszonyok ez állapota nélkül kevés értékűeknek látszanak. Aki azonban néz és semmisem kap előtte alakot, annak rosszak a gondolatai, még akkor is, ha élességükért egy világ bámulja őket. Én olyan alakokat láttam barátom, amelyeknek fényéről és fönségéről nektek fogalmatok sincs, de nem tudtam elérni, hogy mások is lássák. Ez a végzetem, mert erre voltam hivatva, most hát szegény sorsüldözött ember vagyok. -211- Ne gondold, hogy nem tudom, mi a bajom; büszkeségem és egyszersmind szomorúságomnak forrása, fáradhatatlanságom, békétlenségem és végre züllésem oka éppen az, hogy tudom. Megérdemlem a sorsomat. Ne tarts gőgösnek.

A következő napokban észrevettem, hogy a Kalauer korcsmájában történt legutóbbi esemény árnyékot hagyott hátra Solander lelkén. Elkeseredetten tépelődött és mogorván, de hasztalanul küzdött szívének kínjával, amelyet megvetett, de legyőzni nem tudott. Végre kitört a haragja:

– Mi közöd az én életem dolgaihoz, hogy beléjük avatkozol? Talán jobb most, hogy azzal a kamasszal belegázol minden mocsárba?

– Kicsoda? – kérdeztem bámulva, – miről beszélsz?

– Még kérdezi! Talán én voltam az, aki elkergette? Mit törődöm azzal, mi az itélete róla másnak, nekem jelent valamit a szerelme. Talán az ő hibája, hogy nem tud úgy enyelegni és epekedni, mint Margitka és Annuska?

– A te beszéded arról a…

– Az a piszok magával vonszolja alávalóságának minden pocsolyájába. Mit törődöm magammal! Nem hagyhatom Jonat elveszni…

Rémes ijedelemmel hallgattam. Egy pillanatig tüzesen forrt bennem az indulat és hirtelen szenvedélyes rábeszélés oktalan vakmerőségére akartam magamat ráadni. Azután úgy éreztem, mintha csak egy lökésre, egy pillantásra lenne szükség, hogy Solander a maga nézetének ellenkezőjét vallja, mintha neki magának kellene annak lennie, aki engem és magát meggyőz végzetes tévedéséről. De láthahatlan kéz lefogta a számat.

– Soha, – mondtam hangosan.

– Mi az, hogy soha? Ki akar tőled valamit?

Ismertem makacsságát, bár akkor még nem tudtam igazán, hogy öregedő éveiben egy nővel szemben -212- milyen démonná válhatik. Az érzékek, amelyekkel sokáig visszaéltek, mint furiák ébrednek föl, minden ellensúlyt megfojt az az aggodalom, hogy véget ért az élvezetek ideje és megöl a borzalom a közeledő ürességtől, amelybe nem hatol a kibékülés semmi hangja, mert a kebelnek ama soha meg nem kérdezett szellemei elvesztették vigasztaló szavukat.

– Miért hallgatsz? – kérdezte Solander nyugodtan. – Gyűlöllek hallgatásoddal, érted, undorodom tőled.

– Nem segíthetek rajtad.

– Nem segíthetsz? Ki kér tőled segítséget? Bolond vagy.

– Aggódom érted, szomorú vagyok, mert szeretlek.

– Mióta téged ismerlek, elhagyott régi boldogságom, ügyességem, jó kedvem. Kiráncigáltad keblemből a halottakat, az ifjúkornak, a régi időnek fáklyáit, a kedves arcokat, amelyek régen el voltak temetve, az életet, amelyet elvesztettem. Azt mondod: segíteni? Az éjszakába döntesz engem, te, csak te!

Tanácstalan voltam, de rossz néven vehettem-e tőle, hogy kétségbeesésének tompa bosszúját rajtam töltötte ki? Éreztem, hogy ismeri e dolgok másik oldalát és attól féltem, hogy még csak jobban fölizgatom, minél tovább hallgatok vagy beszélek. Elmentem tehát, de nyugtalanságom este Kalauerhez űzött.

A legnagyobb kavarodásba jutottam bele. Jona, akit elsőnek pillantottam meg, rikitó vörös ruhában a szoba közepén a gázláng alatt állott a helyiség gőzében és füstjében és a merőlegesen ráeső fény kemény, szürke színt adott vonásainak és haragos élességet, amelyet az aggodalom és feszültség kifejezése még fokozott. Kalauer nedves, rekedt hangon kiabált, néhány embert visszaszorított -213- Solander asztalától, amely mellett ez részegen, magánkivül és reszketve, mint valami földühösített és megkötözött állat szemben állott a litografussal. A tér a két férfi közt örvény volt. Solander ellenfelének leselkedő és várakozó magatartása kimondhatatlan gonoszsággal volt tele, egész pokoli aljassága tudatában biztosságot árult el, óvatos volt, számító és fölismerhető izgatottság nélkül. A vendéglős rábeszélni igyekezett Solandert. Úgy láttam, hogy véget akar vetni a civakodásnak, amely mint már annyiszor, kettejük közt keletkezett, de ostoba ügyetlenséggel valami olyan haragos szót mondhatott, hogy Solander valósággal őrjöngeni kezdett. Mivel mindannyian összevissza kiabáltak, senkit sem értettem meg, de rövid pillanatra hirtelenül a dermedtség csöndje állott be; megfoghatatlan valami, ami végzetes események bevezetője szokott lenni, visszafojtotta mindenek lélekzetét és ellankasztott minden tetterőt. Előre ugrottam, Kalauert félre löktem és Solander nevét kiáltottam, de még előrerohanásom alatt ez történt: Solander előre lépett, dühös ordítással tarkón ragadta ellenfelét és a karcsú, szürke ember olyan mozdulattal dőlt oldalt, mint ahogyan a részeg ember zuhan az oszlop mellé, amelyet átölelt. De ez a mozdulat visszataszítóan ügyes is volt és valamennyi érzékemmel egyszerre megértettem, még mielőtt igazán tudtam, hogy mi történt, ennek az átölelésnek az értelmét és amikor láttam, hogy Solander fölemeli a fejét és nyitott szájjal, eszméletlenül vágyakozva, mint a szomjanhaló, tágra nyitott üres szemmel a menyezetet keresi, megbizonyosodtam a tettről.

Mögöttem fölhangzó hosszú, éles sikítás széttépte a borzalmas ködöt, amelyben voltunk. Jona sikitott. A litografus meghajolva elrohant mellettem, földöntött egy széket, elesett, azután eltűnt az ajtón, még mielőtt teljesen talpra állott volna. -214- Solander mindkét kezét nekifeszítette a hátának, csipőjét előretolta, térdre rogyott, felsőteste előrehajolt, azután lassan oldalt esett. Ezzel együtt egyik keze erőtlenül előre tolódott és vörös fátyolt láttam rajta, nedveset és elmosódottat, foltjának csekélységével borzalmat keltőt, a halál jelét.

Solander már a halállal vivódott, amikor rám ismert; a düh rohama, amely testét fölegyenesítette, szitkozódásban és lármában szétfoszlott. Gyilkosának kése a hátán át a tüdejébe hatolt és megsértette a szívet úgy, hogy lélekzete és öntudatának percei ki voltak mérve.

– Ez valóság, – dadogta az arcomba színtelen mosolygással, – a tarka mese, az élet véget ér, testvér. Valósággá lett, engem talált… most meg kell halnom. Hallod… nem, ti nem hallhatjátok. Milyen különösen érzem magamat, így még sohasem volt… nekem meg kell halnom, igazán nekem… testvér.

Szeme üresen és idegenül, borzalmas meglepődéssel tekintett reám. De azután még egyszer megtelt az emberrélevés melegével, az élet közelségével és szelíd borulásával. Eltávozó lelke az élet és halál váltakozó árjának utolsó hullámcsapásában küzdött és így szólt:

– Nem tudtam… az egyet… de hittem… könyörüljetek rajtam.

Remegése átragadt rám és amikor szavait meghallottam, körülöttem kivilágosodott minden, meghatottságom elűzött aggodalmat és fájdalmat, mert a haldoklónak utolsó szava úgy megrendített, mint még soha semmi szó. Fényárként hatolt be a megváltás felelete: «Még ma velem leszel a paradicsomban.» Nem tudtam, hogyan történt ez, mert mintha valóban hallottam volna e szavakat, megérintett az a szent sejtés, hogy a szeretet az öntudat ingatag határain túl rövid pillantást engedett vetnem az átváltozás és megdicsőülés birodalmába. -215-

Solander teste irtózatosan összerázkódott, fejét oldalt vetette, sokszor gyors egymásutánban lihegő nyögéssel lélekzett és meghalt.

Mivel már elvégeztetett, fölengedett keblem dermedtsége: már nem a fény és a sötétség magaslatai és mélységei vettek körül, amelyek közt lelkileg együtt időztem a haldoklóval, hanem a korcsmaszoba, emberi testek és hangok, én magam és a régi élet. De belőle vadállatként támadt rám fájdalmamnak szívbeli dühe.

– Szegény testvérem!

Nehéz, halvány fejét fölemeltem, a szívemhez szorítottam és megcsókoltam a száján, amelynek ajkából még egy utolsó melegség áradt ki, de már kezdett megmerevedni; a vad szomorú lélek, a szenvedélyes gondolatok, az átkozódások, a hazavágyódás e földi útját. Nem volt eltorzulva és egykor szép ívelésű ajka a halál halvány színében visszanyerte ártatlanságát, rom volt és virág, elhagyott harctér.

Fölemeltük a halottat, hogy a szomszédos szobába vigyük. Az emberek szavát megint megértettem. A tettesről beszélgettek.

– Azt nem lehet semmiért sem okolni, mindenki látta, hogy őt támadták meg.

A vendégszoba megtelt, elküldtek a hatósághoz. Egy öreg kereskedő, akit ismertem, szorosan a halott mellé lépett és ama régi divatú beszédmód kissé nevetséges ünnepiességével, amellyel a meghatottság pillanatában egyszerű lelkek szoktak beszélni, ezt mondta:

– Ez az ember meghalt.

Keresztet vetett, meghajolt, azután megfogta vállamat és amikor ránéztem, így szólt hozzám:

– Vigasztalódjék. Az apja volt ez? Erre mindannyiunknak el kell készülve lennünk, egyszer minket is elér.

Solander testét a mellékszobában egy padra tettük, -216- a korcsmáros senkit sem bocsátott be és kiszorította azokat az embereket, akik a támadók közt voltak. Maga visszajött és miután az ajtót elzárta, még egyideig mellettem maradt állva, aggodalmasan a fejét rázta, a vállát vonta és fölemelte a kezét, miközben kinyitotta, mintha madarat bocsátana belőle szabadon. Félénk tekintetet vetve reám kiment.

Miután egyideig a halottnál maradtam és lezártam a szemét, ismét kinyilt az ajtó és a belépőben Solander testvéri barátnőjének kendőbe burkolt alakjára ismertem. Tágra nyitott szemmel nézett rám és megállott, mintha várna valamit. Megértettem és azonnal fölkeltem, hogy életének emberét átengedjem neki arra a rövid időre, amelyben végre az övé volt egyedül.

*

Amikor néhány nappal ez események után távoztam a városból, ősz volt és tiszta ég alatt kitárult előttem a messzi, tarka vidék. Megint hallgattam cipőm hangját a napsütötte földön, amelyen még jártam, amelyben Solander el volt temetve. A madarak a fénynek, délnek tartottak, mint lelkemben a halott szavai és gondolatai. Úgy éreztem, mintha utam nem innen oda vinne, nem egyik helyről a másikra, hanem az egyik elhagyott harctérről másik újra. Földi életünk egy rövid alkalom, testvérek, egy reggeli óra.