The Project Gutenberg eBook of Miss Harriet by Guy de Maupassant

Heten voltunk az angolos útikocsin, négy nő és három férfi, az utóbbiak egyike fönn a bakon, a kocsis mellett; így emelkedtünk a lovak minden lépésénél feljebb és feljebb a nagy dombra fölkígyózó országúton.

Már hajnalban elindultunk Étretatból, hogy megnézzük a tancarville-i romokat: bóbiskoltunk még, álmos zsibbadtsággal a friss reggeli levegőn. Főleg az asszonyok csukták le minduntalan szempilláikat, nem lévén hozzászokva az ilyen vadászosan korai felkeléshez: fejük le-lecsuklott, sőt ásítgattak is, érzéketlenül a napkelte lírája iránt.

Ősz volt. Az út két oldalán lekopasztott mezők nyujtóztak, sárgán a levágott zab és rozs rövid torzsaitól, melyek rosszul borotvált szakáll módjára borostázták a földet. A ködös róna füstölögni látszott. A levegőben pacsirták énekeltek, a bokrok közt egyéb madárnép csiripelt.

Végre a nap is fölkelt előttünk a látóhatárról s teljesen vörös volt; amint emelkedett, a percről-percre jobban világosodó mező ébredni kezdett, mosolygott, szinte megrázkódott s levetette fehér párafátylait, mint ágyából kelő leány az ingét.

D’Étraille gróf hátrakiáltott a bakról: »Nézzék csak, ahol egy nyúl!« – s karját a baloldali lóherés -6- felé lendítette. Az ügető állatot eltakarta a zöld, csak nagy tapsifülei látszottak ki; egyszerre a szántásba kanyarodott, majd egy pillanatra megállt, hogy aztán újra vad, cikcakos futásba kezdjen, el-elakadva és nyugtalanul, mindenfelé veszélyt neszezve s nem tudva tanácstalanságában, merre meneküljön. Végre nekilódult s hátulsó lábai fölvetésével nagy ugrások közt tűnt el az egyik széles céklatáblában. A férfiak mind felébredtek a nyúlnézésben.

René Lemanoir kijelentette: – »Ma reggel igazán rossz gavallérok vagyunk!« – s szomszédjára pillantva, a kis de Sérennes bárónéra, aki még alig ocsudott fel az alvásból, félhangosan folytatta: – »Maga persze a férjére gondol, báróné! Nyugodjon meg, a báró csak szombatra jön vissza. Addig még négy napunk van!«

Az asszony álmos mosollyal felelte: – »Maga ostoba!« – aztán lerázva kábultságát, tovább beszélt: »Lássák, inkább mesélhetnének nekünk valami jó, tréfás dolgot. Chenal úr például, akiről az a hír jár, hogy nagyobb szerencséje volt Richelieu hercegnél is, elmondhatná valamelyik szerelme történetét, amelyik éppen az eszébe jut.«

Léon Chenal, az öreg festő, a még mindig nagyon szép, erős, büszke tartású férfi, akit annyian szerettek, kezébe fogta hosszú fehér szakállát s mosolygott; aztán, némi eltünődés után, egyszerre elkomolyodott.

– Nem lesz vidám história, hölgyeim; életem leggyászosabb szerelmét mesélem el önöknek. Kívánom barátaimnak, hogy ne ébresszenek soha hasonló szenvedélyt. -7-

»Kamasz-piktorkodás«-nak nevezem azt a hátizsákos, kocsmából-kocsmába kószáló életet, melynek ürügye mindenféle természet utáni tanulmányok meg tájképek pingálása. Nem ismerek jobb mulatságot ennél a kóbor, ötletszerű ide-odabarangolásnál. Az ember szabad, nem köti semmi nyűg, semmi gond, semmi egyoldalúság, még a holnappal sem kell törődnie. Azt az utat választjuk, amelyik tetszik, csak a fantázia irányít, csak a látás gyönyöre kormányoz. Megállunk, mert egy patak elandalít, mert egy vendégfogadóból sült krumpli jószaga csap meg. Néha a klematiszok illata dönti el, mitévő légy, máskor egy kocsmai felszolgáló lány üde tekintete. Ne nézze le senki az effajta paraszti szerelmeket. Ezeknek a lányoknak is van lelkük, és van testük is: kemény arcocskájuk és friss ajkaik; heves csókjuk olyan erős és ízes, mint valami vad gyümölcs. A szerelem mindig értékes, bárhonnan ered. A szív, mely jöttünkre feldobog, a szem, mely távozásunk miatt könnyet ont, oly ritka, édes és drága valami, amit sohasem szabad megvetnünk.

Ízleltem légyottokat kankalinos árkokban, alvó tehenek istállói mögött s a padlások szalmáján, ahol még az elmúlt nap melege langyoskodott. Emlékszem durva, szürke vászoningekre, melyek rugalmas és kemény tagokat takartak s visszavágyom némely naív és keresetlen ölelésekre, melyek őszinte nyerseségükben finomabbak voltak a kacér és nagyon úri asszonyok minden agyafúrt szerelmeskedésénél. -8-

Ami azonban legimádandóbb ezekben a kalandos barangolásokban, az maga a vidék, az erdők, a napkelték, az alkonyok, a holdas esték. A festőféle ilyenkor éli nászútját a földdel. Az ember egyedül van vele, hosszú és csöndes pásztorórákon. Heverőhelyem a rét, margaréták és pipacsok serege, s kitárt szemeim a nap fényzuhatagában a messzi kis falut látják, hegyes tornyával, melyben delet harangoznak.

Az ember leül a forrás szélén, mely egy tölgy alján fakad, törékeny, magas, élettől ragyogó füvek hajszál-sűrűje közt. Letérdepelek, odahajlok, inni a hideg és átlátszó vízből, mely benedvesíti bajuszomat és orromat: iszom, s ez olyan kéjes testi érzés, mintha szájon csókolnám a forrást. Olykor egy-egy öblös medermélyedésre találok a vékony vízerek mentén s megmerítem benne magam, egészen meztelenül: ilyenkor a test, tetőtől-talpig, valami jeges és gyönyörűséges simogatást érez, a könnyű és eleven vízfolyás remegő érintését.

A dombon vígság önt el, a tavak partján mélabú: rajongsz, mikor a nap vérző felhők óceánjába fúl s a folyókra vörös visszfények csóváit dobja. És este, az ég mélyébe tűnő hold alatt, ezer furcsa dologra gondolsz, melyek sohasem jutnának eszedbe a nappal égető világosságában.

Nos, mikor egyszer így bolyongtam, még pedig éppen ezen a tájon, ahol az idén járunk, egy este a Bénouville nevű kis faluba érkeztem meg, mely a szirtes tengerszegélyre lapul Yport és Étretat között. Fécampból jöttem, mindenütt a magas, falegyenességű part mentén, melynek krétás, kiugró sziklái meredek lapokban zuhannak a tengerre. Reggel óta tapostam a rövid füvet, mely oly finom és bársonyos, mint valami szőnyeg s a -9- mélység szélén a tenger sós lehében sarjad. Telitorokkal énekeltem, nagyokat lépkedve s hol egy-egy sirály lassú és kerek elhajlású röptét néztem el, amint az ég kékjén tovalendítette szárnyai fehér ívét, hol a zöld tengeren ringó halászbárkák barna vitorláit bámultam: boldog, gondatlan és szabad nap volt az.

Mondták volt nekem, hogy van itt egy apró major, ahol az utasok szállást kaphatnak: afféle kis csárda, melyet egy parasztasszony tart fenn, normand udvar közepén, dupla bükkfasorral övezve.

Elhagyva a partot, el is értem a nagy fák közé bújt tanyát s jelentkeztem Lecacheur anyónál.

Öreg, ráncos és fanyar falusi néni volt, aki, úgy látszott, vendégeit kedve ellenére, meglehetős bizalmatlansággal fogadja.

Májusban voltunk; a nyíló almafák illatos virágtetőt borítottak az udvarra s szüntelenül rózsaszín szirmok keringő esőjét pergették alá, melyek vég nélkül hulltak az emberekre és a fűre.

Öt perc alatt megegyeztünk s leraktam a tarisznyámat a paraszti szoba földjére, melynek bútorzata egy ágyból, két székből, egy asztalból és egy mosdóból állott. A szoba a nagy, füstös konyhára nyílt, melyben a csárda vendégei együtt étkeztek a majorbeliekkel és a gazdasszonnyal, aki özvegyasszony volt. -10-

Kezet mostam, aztán kimentem. A néni csirkepaprikást készített estére a nagy, nyitott tűzhelyen, mely fölött füsttől feketén függött az üstakasztó horog.

– Egy dáma van még itt, egy idős ánglius-fajta. Az lakik a másik szobába’.

Napi öt sol ráfizetéssel kieszközöltem, hogy olyan napokon, mikor szép idő lesz, egyedül étkezhetem künn az udvaron.

Kint terítettek tehát számomra az ajtó előtt s fogaimmal nekiláttam a normand csibe sovány tagjainak, közben világos almabort hörpintgetve s bele-beleharapva a nagy fehér kenyérbe, mely már négynapos volt, de még mindig kitünően ízlett.

A fa kerítés-kapu, mely az útra szolgált, hirtelen kinyílt s egy különös valaki indult be a ház felé. Nagyon sovány és nagyon magas nő volt, oly feszesen körülcsavarva vörös kockás skót vállkendőjével, hogy az ember azt hihette, nincsenek is karjai, ha nem pillantotta volna meg, csípője magasságában, hosszú kezét, mely egy fehér turista-napernyőt szorított. Múmiaszerű arca, körülötte a kisütött szürke haj sodort tincseivel, melyek minden lépésére megreszkettek, valahogyan úgy hatott rám, mintha egy sós heringet aggattak volna körül vuklikkal. Gyorsan haladt át előttem, lesütött szemekkel, s eltűnt a kunyhó mélyén.

Ez a különös jelenség jókedvűvé tett; nyilván a szomszédnőm volt, az »ánglius«, akiről a gazdasszonyunk beszélt. -11-

Aznap nem láttam újra. Másnap, amint éppen festeni készültem annak a bájos völgynek az ölén, melyet önök is ismernek s amely Étretatig húzódik le, egyszerre csak, szemeimet hirtelen felemelve, valami furcsa dolgot pillantottam meg, amely a domb gerincén magaslott fel; holmi fellobogózott árbocnak rémlett. Ő volt. Alighogy meglátott, eltűnt.

Délben hazamentem étkezni s a közös asztalnál foglaltam helyet, hogy megismerkedjem ezzel az eredeti öreg nővel. De udvariaskodásaimra nem válaszolt, sőt apró figyelmességeim iránt is érzéketlennek mutatkozott. Makacsul töltögettem poharába a vizet, buzgón nyujtogattam eléje a fogásokat. Könnyű, csaknem észrevehetetlen fejbiccentés, meg valami halkan mormogott, érthetetlen angol szó volt minden köszönete.

Abbahagytam a vele való foglalkozást, noha gondolataimat továbbra sem hagyta nyugton.

Három nap sem telt bele s már mindazt tudtam róla, amennyit Mme Lecacheur tudhatott.

Miss Harrietnek hivatta magát. Egy eldugott faluban akarván nyaralni, hat héttel azelőtt érkezett Bénouville-be, s amint látszott, még nem igen szándékozott távozni. Az asztalnál nem beszélt, gyorsan evett s közben egy-egy apró protestáns vitairatot olvasgatott. Mindenkit elárasztott ezekkel a füzetekkel. Maga a plébános is kapott belőlük négyet, amiket egy fiú juttatott el hozzá két sou viteldíj fejében. Miss Harriet néhányszor, minden előkészítő szó nélkül, egyszerre csak ilyeneket mondott közös gazdasszonyunknak: »Én az Úristent szeretek legjobban; én őtet csudálok minden teremtményében, imádok egész természetében, bent hordozok mindig az enyim szívben.« S a megrőkönyödött parasztasszonynak mingyárt -12- kezébe is nyomta világmegváltó röpiratai egyikét.

A falusiak nem szerették. A tanító kijelentette, hogy: »Ez egy ateista«, – mire holmi megvetésféle nehezedett rá. A plébános Mme Lecacheur kérdezősködésére azt felelte: »Eretnek személy, de Isten nem kívánja a bűnös halálát és én egyébként tökéletes erkölcsűnek találom.«

Ezek a szavak: »ateista, – eretnek«, melyeket senki sem értett pontosan, gyanút hintettek a lelkekbe. Azonkívül úgy képzelték, hogy az angol nő gazdag s életét azzal tölti, hogy az egész világot bekóborolja, mert családja elűzte. És miért űzte el a családja? Nyilván istentelensége miatt.

A valóságban Miss Harriet azok közé az elveken lovagoló, csökönyös puritán nők közé tartozott, amilyen annyi terem Angliában, azok közé a jó és kiállhatatlan vénlányok közé, akik Európa minden table-d’hôte-ját ellepik, elvásítva Itáliát, elmérgezve Svájcot, lakhatatlanná téve a Földközi-tenger bájos városait, mert mindenüvé elviszik magukkal bizarr hóbortjaikat, megkövesült vesztaszűzi erkölcseiket, leírhatatlan ruhadarabjaikat s azt a sajátságos kaucsukszagot, mely azt a gondolatot kelti bennünk, hogy éjszakánként talán holmi tokban raktározzák el őket.

Valahányszor egy-egy szállodában ilyen példányra akadtam, menekültem előlük, mint a madár, ha a mezőn madárijesztőt pillant meg.

Ezt az egyet azonban olyan furcsának láttam, hogy már szinte tetszett is nekem.

Mme Lecacheur a maga ösztönszerű idegenkedésével minden iránt, ami nem volt paraszti dolog, korlátolt lelkében valóságos gyűlöletet forralt a vénleány rajongó túlzásaival szemben. Külön szóval is jellemezte Miss Harrietet, meglehetősen -13- megvető szóval persze, mely nem is tudom hogyan kerülhetett a szájába, talán valami zavaros és misztikus szellemi termékből szedte. »Ez egy ördöngös!« – szokta mondani. – Én ezt a szót, ehhez a fanyar és szentimentális lényhez ragasztva, ellenállhatatlanul komikusnak éreztem. Azontúl én is csak »az ördöngös«-nek hívtam s furcsa örömem telt a szó hangos kimondogatásában, ha észrevettem valahol az angol lányt.

Megkérdeztem Lecacheur anyótól: »No, hát a mi ördöngösünk ma mit csinál?«

– Hinné-e, uram, hogy ma kezibe vett egy varangyot, améknek valaki letaposta a lábát, osztán bevitte a szobájába és beletette a lavórjába, meg osztán bekötözte, mintha akárcsak ember vóna. Hát ez csak nem istenes dolog!

Máskor meg, a sziklapart alján jártában, egy éppen kifogott nagy halat vásárolt meg, semmi egyébért, csak hogy visszadobhassa a tengerbe. És a halász, noha jól megfizették, agyba-főbe szidta, mert a dolog felháborítóbban hatott rá, mintha a miss pénzt lopott volna ki a zsebéből. Még egy hónap mulva se tudott dühbegurulás és káromkodó szavak nékül beszélni az esetről. Ó, igen! ez a miss Harriet csakugyan ördöngös egy nő volt s Lecacheur anyóval isteni sugallat mondatta azt az elnevezést.

Az istállószolga, akit »az utász«-nak hívtak, mert fiatal korában Afrikában szolgált, más véleményen volt. Ravaszdi képpel mondta: »Vén skatulya, aki valaha élte világát!«

A kis cseléd, Céleste, nem szívesen szolgálta ki s én sehogy sem értettem: miért? Talán csak azért, mert idegen nő volt, más fajból való, más -14- nyelven beszélő, más hitet valló. És, elvégre, ördöngös volt!

Idejét azzal töltötte, hogy bekószálta a vidéket, a természetben keresve és imádva Istent. Egy este egy bokorban térdepelve találtam. Valami vöröset pillantottam meg a leveleken keresztül s mikor az ágakat széthajtottam, miss Harriet emelkedett fel, megzavarodva, hogy így láttam őt s tekintete rémülten meredt rám, mint a fényes nappal felvert baglyok szemei.

Olykor, ha a sziklák közt dolgoztam, hirtelen a partmeredély szélén vettem észre, mint valami szemafór-póznát. Szenvedélyesen nézte a nagy aranyfényű tengert s a bíborban izzó eget. Néha egy-egy völgy ölén tűnt fel, amint gyorsan, ruganyos angol léptekkel haladt előre; és én szembe mentem vele, vonzott feléje valami, nem is tudom mi, talán csak az, hogy lássam kigyúlt arcát, ezt a száraz, leírhatatan arcot, melyen valami mély belső öröm elégedettsége ragyogott.

Gyakran találkoztam vele némely tanyazugban is, ahol a füvön ült s az almafák árnyékában apró, bibliás könyve kinyitva hevert térdein, míg tekintete a messziségbe révedezett.

Mert én sem mentem el, a szerelem ezer szála fűzött oda a tág ölű és szelíd tájhoz. Jól éreztem magam a félrebújt tanyán, távol mindentől, csak a Földhöz közel, a jó, egészséges, szép és zöld földhöz, melyet egy napon majd mi magunk is önnön testünkkel trágyázunk. És talán, – miért ne valljam meg? – egy kis kíváncsiság is ott tartóztatott Lecacheur anyónál. Szerettem volna valahogy megismerni ezt a különös miss Harrietet, s megtudni, mi megy végbe az ilyen kóbor angol vénlányok magányos lelkében? -15-

II.

Meglehetős furcsa módon ismerkedtünk össze. Valami tanulmányt fejeztem be, melyet fenomenálisnak képzeltem, amint hogy az is volt. Tizenöt évvel később tízezer frankért kelt el. Egyébként olyan magától értetődő ügy volt, akár a kétszerkettő s rácáfolt minden akadémiai szabályra. A vászon egész jobb oldala sziklát ábrázolt, egy roppant, szemölcsös felületű sziklát, ellepve barna, sárga meg vörös zuzmókkal, melyeken olajosan csordult végig a napsütés. A fény – a mögöttem megbúvó napot nem lehetett látni, – rátűzött a kövekre s tüzes arannyal vonta be őket. Jó dolog volt. Az előtér csupa vakító ragyogás és nagyszerű lángolás.

És balra a tenger; nem a kék, vagy a palaszürke tenger, hanem a vesekőszínű, zöldes, tejes áttetszésű tenger, mintegy megalvadva a mélykék ég alatt.

Annyira elégedett voltam művemmel, hogy táncoltam, mikor hazavittem a csárdába. Szerettem volna, hogy lássa az egész világ, és pedig azonnal. Emlékszem, hogy egy útszélen legelésző tehénnek is megmutattam, rákiáltva:

A ház elé érve, rögtön előkiabáltam Lecacheur anyót, fülrepesztő ordítással:

A parasztasszony előkerült s rábámult művemre ostoba szemével, mely semmit sem látott a képen s még azt sem tudta megkülönböztetni, hogy ökröt ábrázol-e, vagy valami házat. -16-

Az éppen hazaérkező Miss Harriet abban a pillanatban haladt el mögöttem, mikor vásznamat kinyujtott karral tartottam a fogadósné orra alá. Lehetetlen volt, hogy az ördöngös is meg ne lássa a képet, mert a mutogatás közben gondom volt rá, hogy az ő szeme se kerülhesse el. Egyszerre csak állva maradt, lenyűgözötten és elképedve. Úgy látszik, éppen az ő sziklája volt az, ahová fel szokott kapaszkodni, hogy kedvére elmerenghessen.

Oly nyomatékos és hízelgő britt »Aoh«-t sóhajtott ki magából, hogy mosolyogva fordultam felé s megszólítottam:

Isten bizony elpirultam, mert ez a bók jobban meghatott, mintha egy királynő mondta volna. El voltam csábítva, meghódoltam, legyőztek. Becsületszavamra, képes lettem volna megcsókolni Miss Harrietet.

Melléje ültem az étkezésnél, mint rendesen. Elsőízben történt, hogy beszélni kezdett, hangosan folytatva gondolatát:

Nyujtogattam neki a kenyeret, a vizet, a bort. Most már mosolyogva fogadta, apró, múmiaszerű mosollyal. S elkezdtem a tájképfestészetről csevegni.

Étkezés után egyszerre keltünk fel s járkáltunk az udvaron; majd, nyilván annak a félelmes tűzvésznek vonzó hatása alatt, melyet a lenyugvó nap gyujtott a tengeren, kinyitottam a kerítésajtót, -17- mely a sziklapart felé nézett s elindultunk, egymás oldalán, megelégedetten, mint két olyan ember, aki megértette egymást és belelátott egymás lelkébe.

Langyos, lágy este volt az, egyike azoknak a csupa jóérzés-estéknek, melyeken test és lélek egyformán boldog. Minden csupa öröm és csupa varázs. A langyos, balzsamos levegő, átitatva a füvek és algák szagával, szűziesen vad parfőmmel bizsergeti a szaglást, tenger-ízzel csiklandja a szájpadlást s mélyreható enyheséggel simogatja a lelket. Már a mélység szélén lépdeltünk, a nagy-nagy tenger fölött, mely alattunk száz méternyire fodrozta apró hullámait. S nyitott szájjal, tágult tüdővel ittuk a friss lehelletet, mely megjárta az óceánt s mely végigsiklott bőrünkön, sósan a habok hosszú csókjaitól.

Kockás kendőjébe csavarva, lelkesülten, szélbe táruló ajkakkal, az angol nő a tengerbe hanyatló roppant napot nézte. Előttünk, messzire-messzire, egészen a láthatár peremén, egy vitorlákkal teleaggatott háromárbocos rajzolta körvonalát a kigyúlt égre, míg valamivel közelebb gőzhajó vonult tova, füstöt gomolygatva, mely végtelen felhőben maradt utána, párhuzamosan a horizont vonalával.

A vörös gömb lassan ereszkedett, egyre lejjebb. Nemsokára elérte a vizet, éppen a mozdulatan vitorlás mögött, mely mintegy tűzkeretbe foglalva tűnt fel a lobogó égitest tányérján. A nap csöndesen süllyedt tovább és elnyelte az óceán. Láttuk, mint merül alá, hogyan kisebbedik és tűnik el. Vége volt. Csak a kis hajó mutatta még mindig elütköző körrajzát a távoli ég arany alapján.

Miss Harriet szenvedélyes tekintettel szemlélte -18- a nap máglya-halálát s valami végtelen vágy foghatta el: ölelésébe szorítani az eget, a tengert, az egész láthatárt.

Suttogott: »Aoh! Úgy szeretek… úgy szeretek… úgy szeretek…« Szemében könnyet pillantottam meg. Újra kezdte: »Nekem jó lenne kicsi madár lenni és elrepülnék az égbe.«

S úgy maradt, állva, mint ahogy gyakran láttam már, mintegy odanyársalva a sziklához, pirosra gyúlva, mint vállkendője bíbora. Kedvem támadt volna lekapni a vázlatkönyvembe. Az elragadtatás karikaturája lehetne ilyen.

Aztán festészeti dolgokról beszéltem neki, mintha valamelyik kollégámmal társalognék, tónusokat, valőröket, színhatásokat emlegetve, mesterségbeli kifejezéseket. Figyelmesen hallgatott, megértett, a homályos szavak jelentését is kihámozni igyekvőn, hozzásímulva gondolataimhoz. Olykor-olykor megszólalt:

Másnap, alighogy megpillantott, sietve jött kezet nyujtani. És nyomban jóbarátok lettünk.

Derék teremtés volt, olyanfajta lélekkel, amelyek rúgóra járnak s melyekben ez a leszorított rúgó a lelkesedés hevében hirtelen szabadjára lendül. Nem volt meg a kellő egyensúlyozottsága, mint ahogy egyetlen nőnek sincs meg, aki ötvenéves koráig leány marad. Olybá tűnt, mint a megtestesült besavanyított és eláporodott ártatlanság, de szívében mégis megmaradt valami nagyon fiatalos, üde lobogás. Szerette a természetet és az állatokat, túlzó szeretettel, mely olyan volt, mint a nagyon régi, erjedt bor, – az érzéki hév égett benne, melyet sohasem ajándékozott férfiaknak. -19-

Tény az, hogy elég volt megpillantania egy-egy szoptató kutyát, egy-egy kancát, melyhez kis csikaja búvik a mezőn, egy-egy madárfészket, tele csipogó kicsinyekkel, amint csőrüket tátogatják, ormótlan fejecskéjükkel és csupasz testükkel, – s Miss Harriet túláradó megindultságtól reszketett

Szegény, árva lények, table d’hôte-ok szomorú bolyongói, szegény nevetséges és szánalmas teremtmények, mennyire szeretlek benneteket, mióta ezt a társatokat megismertem!

Csakhamar észrevettem, hogy Miss Harriet szeretne mondani valamit, de nem mer előállani vele s mulattam a gyávaságán. Mikor reggelenként festődobozommal a hátamon útrakeltem, elkísért egészen a falu végéig, némán, látható izgalomban, szavakat keresve, hogyan is fogjon a mondókájába. Aztán egyszerre csak otthagyott s gyorsan ment másfelé, ugráló járásával.

– Szeretném látni, hogy ön hogy csinálsz a képeket. Megengedi? Én nagyon kíváncsi!

Megállt a hátam mögött, megfeszített figyelemmel kísérve minden mozdulatomat.

Aztán, mivel talán félt, hogy feszélyez, hirtelen megszólalt: »Köszönöm«, s otthagyott.

Nemsokára azonban bizalmasabb lett s napról-napra, látható örömmel szegődött kísérőmül. Hóna alatt magával hozta összehajlítható székét, sohasem engedve, hogy én vigyem, s leült mellém. Órákig maradt így, mozdulatlanul és némán, szemével követve ecsetem minden vonását. Ha a festőkéssel egy-egy nagy, merész színfoltot kentem -20- fel, mely meglepőn és találón hatott, önkénytelenül apró »aoh«-okban tört ki csodálkozó öröme és elragadtatása. Meghatott tiszteletet érzett vásznaim iránt, csaknem vallásos tiszteletet, szemben az emberi munkával, mely így visszatükrözi az isteni teremtés egy-egy részletét. Tanulmányaimat valóságos szentképeknek tekintette s gyakran beszélt nekem Istenről, térítgetni próbálva.

Ó, milyen furcsa, derék bácsi volt az az ő Jóistene, afféle falusi filozófus, fogyatékos eszközökkel és hatáskörrel, hiszen Miss Harriet valahogy úgy képzelte el őt, mint aki örökké azokon az igazságtalanságokon sopánkodik, melyeket szeme láttára követnek el, – anélkül hogy megakadályozhatná őket.

Miss Harriet egyébként kitünő viszonyban élt ezzel a Jóistennel, sőt szinte titkai és kellemetlenségei beavatott tudójául viselkedett. »Isten akarja«, vagy »Isten nem akarja,« – mondta, mint ahogy a káplár beszéli a regrutának, hogy: »Az ezredes parancsa!«

Szíve mélyéből kétségbe volt esve, hogy én semmit sem veszek tudomásul azokból az égi kinyilatkoztatásokból, melyeket mindenáron fel akart tárni előttem; s mindennap ott találtam a zsebeimben, földön felejtett kalapomban, festékesládámban, reggelenként ajtóm előtt várakozó, kifényesített cipőimben egyikét-másikát azoknak a kegyes röpiratoknak, melyeket kétségkívül egyenesen a paradicsomból kapott Miss Harriet.

Úgy bántam vele, mint egy régi-régi jóbaráttal, a jókedvű őszinteség hangján. Nemsokára észrevettem azonban, hogy viselkedése valahogyan megváltozott. Eleinte nem igen vetettem ügyet a dologra.

Miközben kedvenc völgyemben vagy valamelyik mély úton dolgoztam, egyszerre csak láttam, -21- hogy jön, gyors és ritmikus lépteivel. Viharosan ült le, olyan elfulladtan, mintha nyargalt volna, vagy valami mély megindulástól pihegne. Arca izzó piros volt, azzal a jellemző angol pirossággal, amilyet más népnél nem találni; aztán, minden ok nélkül, elsápadt, földszínűre fakult s csaknem elájult. Lassanként mégis csak visszanyerte rendes ábrázatát s beszélni kezdett.

Majd hirtelen megállt a mondat közepén, felugrott s oly gyorsan és furcsán menekült el mellőlem, hogy tünődni kezdtem, vajjon nem követtem-e el holmi nem tetsző vagy sértő dolgot?

Végre is abban állapodtam meg, hogy nyilván ilyen az ő normális viselkedési módja s ismeretségünk elején bizonyára csak rámvaló tekintettel tompított rajta egy kicsit.

Mikor visszatért órákhosszat tartó barangolásairól, a szélpaskolta partról a majorba, hosszú, csigásan sodort fürtei gyakran szétlazultak s úgy csüggtek lefelé, mintha rúgójuk eltört volna. Azelőtt egyáltalán nem törődött ezzel s nyugodtan jött étkezni azon tépázottan, ahogy szél-nővére hagyta.

Most viszont felment előbb a szobájába, hogy rendbe szedje csillár-csüngőit, ahogy tincseit neveztem; mikor pedig ismételtem előtte a szokásos bókot, mely máskor felháborította, hogy: »Ma olyan szép, Miss Harriet, mint egy csillag!« – azonnal kis vérhullám szökkent arcába, valami fiatallányos vér, egy tizenötéves bakfis vére.

Utóbb teljesen vad viselkedést vett fel s nem jött többé megnézni, hogyan festek. Azt gondoltam: »Átmeneti válság, majd elmúlik.« Azonban nem múlt el. Mikor beszédbe kezdtem vele, most vagy valami affektált közönnyel, vagy tompa ingerültséggel válaszolt. Nyers, türelmetlen, ideges szavai voltak. Csak étkezéseknél láttam s többé -22- nem csevegtünk. Csakugyan azt hittem, hogy valamivel megbánthattam s egy este megkérdeztem:

– Miss Harriet, miért nem olyan már velem, mint azelőtt? Mivel haragítottam meg? Nekem ez igazán nagyon fáj!

– Én mindig csak vagyok, mint azelőtt. Magának nincs igazad, nincs igazad, – s máris futott, hogy szobájába zárkózzék.

Olykor-olykor különös szemeket vetett rám. Azóta gyakran képzeltem el magamban: a halálraítéltek nézhetnek így, mikor kihirdetik előttük utolsó órájukat. Szemében valami őrültség villogott, titokzatos és vad őrület; és valami egyéb is: valami láz, valami kétségbeesett vágy, meg nem valósult és meg nem valósítható, türelmetlen és tehetetlen! És harcot is sejtettem benne, szíve küzdelmét egy ismeretlen erő ellen, melyet le akar igázni, – és még egyebet… Mit tudom én… Mit tudom én…

III.

Egy idő óta minden reggel már hajnaltól kezdve a következő tárgyú képen dolgoztam:

Mély útvágás nyujtózott, két rálejtőző szederbokros és lombos odalfal közé ékelve s egészen beleveszve, elmerülve abba a tejes, vattaszerű párába, mely néha napfelkeltekor szokott a völgyek felett lebegni. És ennek a sűrű és áttetsző ködnek a mélyén egy emberpárt lehetett észrevenni, vagy inkább csak megsejteni, amint ölelkezve, összefonódva közelednek: a nő a férfi felé emelte a fejét, a férfi pedig ráhajolt a nőre: szájuk egymást érintette. -23-

Az első napsugár, a lombok közt keresztüllopózva, átfúrta ezt a hajnali ködöt s a szerelmesek mögött rózsaszínűre gyujtotta, míg bizonytalan árnyékukat ezüstös derengéssel itatta át. Jó kép volt, isten bizony, kitünő kép!

Abban a dombhajlásban dolgoztam, mely levisz a kis étretat-i vögybe. Akkor reggel szerencsém volt: a párák kedvemre gomolyogtak.

Egyszerre csak valami fantómszerű jelenség állt elém: Miss Harriet volt. Ahogy meglátott, menekülni akart. De utánakiáltottam:

Közelebb jött, de húzódozva. Odanyujtottam neki a vázlatot. Nem szólt egy szót sem, csak soká, mozdulatlanul meredt a képre, aztán hirtelen zokogásban tört ki. Görcsösen, idegesen sírt, mint aki sokáig küzdött a könnyeivel s nem tud többé ellenállni, de még mindig, önmegtagadásában is harcolni próbál. Egy ugrással talpon termettem, megindulva ettől a bánattól, melyet nem értettem s heves, meleg mozdulattal ragadtam meg a kezét, mint igazi francia, aki gyorsabban cselekszik a gondolatánál.

Néhány másodpercig kezemben hagyta az ujjait, éreztem remegésüket, mintha a nő minden idegszála vonaglana. Aztán vadul rántotta el a kezeit, valósággal kitépte őket szorításomból.

Ismertem én jól ezt a remegést, éreztem már máskor is, lehetetlen volt csalódnom. Ó, a nők szerelmes remegése, legyenek bár tizenöt vagy ötvenévesek, paraszti vagy úrifajták, olyan egyenesen talál bele a szívembe, hogy sohasem haboztam, vajjon jól értem-e a dolgot?

Csupa remegés, vibrálás és ellankadás volt az a szegény lélek. Tudtam. S elment, anélkül hogy -24- egy szót is szólhattam volna hozzá, otthagyott, mintegy csodától sujtottan, leverve, mintha bűnt követtem volna el.

Déjeuner-re nem mentem haza. Jártam egyet a szikaparton és sírni meg kacagni szerettem volna egyszerre, olyan komikus és siralmas história is volt az: magamat nevetségesnek éreztem, őt meg a megőrülésig boldogtalannak.

Úgy véltem, hogy csak egy megoldás lehetséges: menni! Rögtön el is határoztam.

Estebéd idejéig kószáltam s egy kicsit szomorúan, egy kicsit elmélázva fordultam hazafelé.

Úgy ültünk asztalhoz, mint rendesen. Miss Harriet is ott volt, komolyan evett, egy szót sem szólva senkihez, lesütött szemekkel. Arca és mozdulatai egyébként olyanok voltak, mint máskor.

A jó asszony meglepetve, szíventalálva kiáltott fel, szokott, elnyujtott hangján:

– Mit beszél a tekintetes úr? Hogy itthagy minket? Pedig má’ olyan jól összeszoktunk!

Odasandítottam Miss Harrietre: egy vonása se rezzent. Azonban Céleste, a kis cseléd, rajtamfelejtette a szemét. Tizennyolcéves, testes lány volt, üde, pirospozsgás, erős, mint egy lovacska és, ami ritkaság, tiszta kis nő. Néhányszor megölelgettem egy-egy sarokban, pusztán szokásból, a kocsmai illem kedvéért, semmi másért.

Az almafák alatt gyujtottam pipára, az udvar egyik végétől a másikig sétálgatva. Az elmult nap -25- minden megfigyelése, a különös hajnali felfedezés, a nyomában előrajzó kellemes meg zavaró emlékek, – és talán a kis cseléd tekintete is, ahogy távozásom bejelentésekor rám emelődött, – mindez valami felajzott hangulattá keveredett és olvadt össze a testemben, azzá a furcsa bizsergéssé, mely az ajkakat csókra tüzeli s az ereket ostobaságok elkövettetésére fűti.

Sötétedett, az est árnyai bekúsztak a fák alá s az elkerített rész túlsó oldalán Céleste-et pillantottam meg, amint megy, bezárni a tyúkólat. Utána iramodtam, oly halk futással, hogy nem vehetett észre s amint a tyúkok ki-bejárását elzáró ajtócskát lecsattantotta és éppen felemelkedni készült, két karom közé kaptam, széles és pufók arcát csókok jégesőjével zuhogtatva tele. Védekezett, persze nevetve, hiszen hozzá volt szokva az ilyesmihez.

Miért eresztettem el olyan hirtelenül? Miért fordultam vissza egyetlen rándulással? Hogyan éreztem meg, hogy valaki ott van mögöttem?

Miss Harriet volt, aki éppen hazatért s meglátott bennünket. Mozdulatlanná dermedt, mint aki kísértetre mered. Aztán eltűnt a sötétben.

Szégyenkezve, zavarodottan vonultam el, szörnyűbb elkeseredéssel e miatt a rajtakapás miatt, mintha valami bűntény elkövetésén ért volna.

Rosszul aludtam, végletekig elcsigázottan, szomorú gondolatok súlyával. Úgy rémlett, hogy sírást hallok. Bizonyára tévedtem. Többízben azt is hittem, hogy járkálnak a házban s hogy a kifelé szolgáló ajtót kinyitották.

Reggelfelé elnyomott a fáradtság s az álom végre győzhetett. Későn ébredtem fel s csak a déjeuner idejére mutatkoztam, még mindig zavarban afelől, hogy hogyan is viselkedjem? -26-

Miss Harrietet még senki sem látta. Vártunk rá, nem jelentkezett. Lecacheur anyó bement a miss szobájába, onnan már elment. Sőt alkalmasint hajnalban ment el, mint gyakran szokta, hogy a napkeltét végignézze.

Forró nap volt, nagyon forró, azok közül az égető és súlyos napok közül, melyeken egyetlen falevél sem rezdül. Az asztalt kivitték az egyik almafa alá s az »utász« egyre-másra ment le a pincébe a korsóval almaborért, annyit ittunk. Céleste a konyhából kihozta a fogásokat: ürüragout-t burgonyával, rántott nyulat és hozzá salátát. Aztán egy tányér cseresznyét tett elénk, első zsengéit az évadnak.

Hogy a gyümölcsöt felfrissítsem és megmossam, egy vödör jó hideg vízért küldtem a kis cselédet.

Öt perc mulva azzal jött vissza, hogy a kút kiszáradt. Leengedte az egész kötelet, a vödör feneket is ért, aztán üresen emelkedett fel újra. Lecacheur anyó személyesen akart utánajárni a dolognak: elment belenézni az üregbe. Mikor visszatért, kijelentette, hogy a kútjában igenis látni valamit, ami egyáltalán nem természetes valami. Talán az egyik szomszéd dobott bele holmi szalmakötegeket, bosszúból.

Én is meg akartam nézni a kutat, mondván, hogy én majd biztosan jobban látok s ráhajoltam a kávára. Valami homályos, fehér foltot pillantottam meg. Mi lehet? Az jutott eszembe, hogy egy kötél végén lámpát kell leereszteni. A sárga fény végigtáncolt a falazat kövein, lassanként süllyedve. Mind a négyen a kútnyílásra görnyedtünk: az »utász« és Céleste is csatlakozván hozzánk. -27- A lámpa egy határozatlan, fehér és fekete, különös, érthetetlen tömeg fölött állt meg. Az »utász« felkiáltott:

– Lú lessz, a’ hát! A patkóját is látom! Idetévedt a legelőrül, osztán éccaka beleesett a kútba.

Én azonban egyszerre velőkig ható borzadást éreztem. Egy lábfej formáját ismertem föl, aztán egy kimeredő lábszárét. Az egész test és a másik lábszár eltűnt a víz alatt.

Suttogva dadogtam és úgy reszkettem, hogy a lámpa őrült táncban rángatózott a cipő fölött:

Az »utász«-nak egy izma se rándult meg. Látott ő már különb dolgokat is Afrikában!

A halottat ki kellett valahogyan emelnünk. Erősen körülkötöttem derekán a szolgát s aztán a kút csigájának segítségével lebocsátottam, nagyon lassan, szemmel kísérve, mint merül alá az árnyba. A kezében egy másik kötelet vitt, meg a lámpát. Hangja, mely mintha a föld középpontjából jött volna, nemsokára megszólalt: »Elég!« – és láttam, mint kotorász a vízben valami után: a másik lábszár volt, melyet hozzápréselt a már fönn úszóhoz, aztán újra kiáltott: »Húzni!«

Hát én húztam is. De a karomat olyan összetörtnek, izmaimat olyan ernyedteknek éreztem, hogy minden pillanatban attól féltem: el kell eresztenem a kötelet s az ember visszazuhan! Ahogy a feje kibukkant a káva fölött, megkérdeztem: »Nos?« – mintha arra vártam volna, hogy micsoda érdekeset tud mesélni a kút fenekén talált nőről?

Mind a ketten felkapaszkodtunk a káva kőperemére -28- s szemközt állva és a meder fölé hajolva nekiláttunk a test kiemelésének.

Lecacheur anyó és Céleste messziről lestek ránk, megbújva a házfal mögött. Amint a megfúlt nő fekete cipőit és fehér harisnyáit megpillantották a kútperem fölött, eltűntek.

Az »utász« megragadta a holttest bokáit s a szegény, szűz teremtés a lehető legilletlenebb pozitúrában tűnt elő. Feje szörnyű volt, feketén és összevissza zúzódva, hosszú, szürke haja pedig fölbomlottan és tekercseiből mindörökre kirugódva, sártól csöpögve csüggött alá. Az »utász« fitymálva vetette oda:

Bevittük a szobájába s mivel a két nő nem jelentkezett, magam végeztem, az istálló-szolga segítségével, a halotti toalett-csinálást.

Lemostam a szomorú, szétpetyhüdt arcot. Ujjaim alatt kissé kinyílt az egyik szem s azzal a hideg, rettenetes hullatekintettel meredt rám, amely mintha az élet mögül szögeződne az emberre. Haját, amennyire tudtam, rendbe illesztgettem s ügyetlen kezeimmel valami új és különös frizurát rögtönöztem a homlokára. Aztán lehuzogattam agyonázott ruháit s szégyenkezve, mintha profán merényletet művelnék, kissé szabadabbá tettem vállait és mellét, valamint hosszú karjait, melyek ág-vékonyságúak voltak.

Aztán virágokat szedtem, pipacsot, búzavirágot, margarétát, meg friss és illatos füvet, hogy beborítsam velük a gyásznyoszolyát.

Egyedül maradván mellette, a szokásos formaságokat mind nekem kellett elintézni. Zsebében levelet találtam, melyet az utolsó pillanatban írt s melyben azt kérte, hogy ebben a kis faluban földeljék el, ahol utolsó napjai lefolytak. Szörnyű -29- gondolat szorította össze a szívem. Vajjon nem miattam akart-e ezen a helyen maradni?

Estefelé összeverődött a szomszédság komámasszony-népe, hogy megnézzék az elhúnytat, én azonban nem engedtem be senkit: magam akartam mellette maradni s egész éjszaka virrasztottam.

Elnéztem őt a gyertyák fényénél: szegény nő, akit senki sem ismer itt s aki oly messzi és nyomorult halált halt! Él-e valahol a föld hátán barátja vagy rokona? Milyen lehetett a gyermekkora, milyen az élete? Honnan vetődött idáig, egyedül, kószán, eltévelyedve, mint egy kivert eb? A szenvedésnek és kétségbeesésnek milyen titkait zárta magába ez a báj nélkül való test, melyet egész életében úgy cipelt, mint valami szégyenteljes takarót, a lélek nevetséges csomagolását, mely minden rokonszenvet és szeretetet messzire űzött tőle?

Milyen szerencsétlen teremtményei is vannak a világnak! Éreztem, mily súllyal nehézkedett erre az emberi lényre a kérlelhetetlen természet örök igazságtalansága! Most már vége volt, anélkül, hogy valaha is része lehetett volna tán abban, ami a legkitagadottabb lelket is gyámolítani tudja, a reményben, hogy egyszer majd szeretni fogja valaki! De miért is rejtőzött így el, miért menekült a többiektől? És miért szeretett oly szenvedélyes gyöngédséggel minden dolgot és minden élő lényt, amelynek nem ember volt a neve?

S megértettem, hogy ez a nő az Istenben hitt s hogy nyomorúsága kárpótlását a másik oldalon kereste. Most pedig elment, hogy részeire bomoljon s virággá változzék. Majd ki fog nyílni a napban, tehenek legelnek belőle, mag képében madarak viszik tova s így, az állatok húsán át, megint -30- emberi hús lesz belőle. De az a valami, amit léleknek hívnak, ott maradt a fekete kút fenekén. Nem szenved többé. Életét cserébe adta a sok más életért, melyek belőle fognak születni.

Órák teltek el ebben a bús és hallgatag kettesben. Egy sápadt sugár adott hírt elsőnek a hajnalról; aztán egy másik, vörös sugár kúszott az ágyig, tüzes sávot fektetve végig a lepedőkön és a halott kezein. Ezt az órát szerette szegény a legjobban. A felébredt madarak a fák között dalba kezdtek.

Szélesre tártam az ablakot, félrehúzva a függönyöket, hogy az egész égbolt ránk láthasson s a jéghideg holttest fölé hajoltam. Kezeimbe vettem a torzult fejet s aztán lassan, minden iszony és undor nélkül, egy hosszú, hosszú csókot nyomtam a Miss Harriet ajkaira, melyeket sohasem ért még addig csók…

Léon Chenal elhallgatott. A nők sírtak. Hallottuk, hogy a bakon d’Étraille gróf egyre az orrát fújja. Csak a kocsis bóbiskolt. A lovak pedig, nem érezve az ostort, lépést lassítva, alig húzták a kocsit. Az úti-bricska alig haladt előre, valósággal hirtelen elnehezedett, mintha bánattal rakták volna meg.

Jegyzet.

A Miss Harriet eredetileg Miss Hastings címmel jelent meg a le Gaulois-ban, 1883 július 9-én. Maupassant később azért alkalmazta az egyébként is átdolgozott és megbővített novellában a Harriet nevet, mert, mint egy levelében írja, ez a szó »csinosabb szerkezetű s amellett éppen annyira angolos«. Később a Bouffes-Parisiens igazgatójával akadt afférje az írónak, mert egy operette számára akarták elsajátítani a Maupassant hősnőjének nevét. Az író tiltakozására végre is Miss Hélyett lett az operette címe. -31-

Bár még nem volt tíz óra, a hivatalnokok áradva özönlöttek a tengerészeti minisztérium nagy kapuíve alá, sietősen gyülekezve Párizs minden zugából, mert közeledett újév napja s ez a kettőzött buzgalom és az előléptetés időszaka volt. Szapora lépések kopogása töltötte meg a labirintmódra tekervényes, hatalmas épületet, melyet bonyodalmas folyosók kereszteztek, számtalan ajtótól szaggatva meg, amik a hivatalok bejáratai voltak.

Mindenki belépett a maga rekeszébe, kezet szorított a korábban érkezett kollégákkal, levetette a kabátját, fölhúzta az ócska munkazubbonyt s leült asztala mellé, melyen halomba rakva várták a mindenféle papírok. Aztán átszállingózás kezdődött a szomszéd szobákba, híreket hallgatni. Először kiki afelől érdeklődött, bent van-e már a főnök, jó hangulatban van-e és hogy a napiposta terjedelmes-e?

Az »általános anyag«-ot lajstromozó rendtiszt, César Cachelin úr, aki valaha alacsony sarzsi volt a haditengerészetnél s csak az idők hosszú során vitte föl a főtisztviselőségig, egy nagy könyvbe iktatta bele mindazokat az iratokat, amelyeket az osztálybeli szolga behozott neki. Vele -32- szemben az »expedíciós« Savon apó, akinek elbutult öreg fejét minisztériumszerte hírhedt házaséleti baleseteiről ismerték, lassú kézzel másolta a főnök egy táviratát, miközben oldaltfordult testtel, rézsút nézéssel, az aprólékosan pepecselő másolók merev tartásába dermedt.

Cachelin úr nagy darab ember volt, fehér és rövidre nyírt haja kefemódra sörtéllett a fejebúbján s a napi munka végzése közben egyre beszélt:

– Harminckét sürgöny Toulonból. Ez az egy kikötő több munkát ad, mint a többi együttvéve.

Aztán feltette Savon apónak azt a kérdést, melyet egyetlen reggel sem felejtett el:

És a rendtiszt nagyot nevetett, mint minden reggel, valahányszor ugyanezt a feleletet hallotta.

Nyilt az ajtó s Maze úr lépett be. Szép barna fiú volt, túlzott elegánciával öltözködve, aki hivatalnoki helyzetét lealacsonyító valaminek érezte, külsejéhez és uras szokásaihoz méltatlannak. Vastag gyűrűket viselt, hatalmas óraláncot s – mivel a chic így kívánta – monoklit is, melyet munka közben mindig letett. Gyakran rántott egyet-egyet csuklóin, hogy ragyogó és nagy gombokkal díszes kézelői jól láthatókká váljanak.

– Mindig Toulonnal vagyunk nyakig. Látszik, hogy közel van az újév: a fickók odalenn ugyancsak megerőltetik magukat. -33-

Az ajtóban azonban máris újabb érkező jelent meg, Pitolet, a tréfacsináló és széplélek. Nevetve jegyezte meg:

– Hét perc mulva tíz s már mindenki a helyén! Maze úrfi, mit szól ehhez? Fogadok, hogy őkiválósága, Lesable úr, már kilenckor itt volt, akár csak illusztris főnökünk!

A rendtiszt abbahagyta az írást, füle mögé dugta a tollat, – így mondta, rákönyökölve a pulpitusára:

– Dehogynem fog az rukkolni, Cachelin papa! Csak legyen egészen nyugodt! Húsz frankot teszek egy sou ellen, hogy tíz éven belül osztályfőnök lesz belőle!

– Püff neki! Én bizony inkább megmaradnék egész életemben a kétezernégyszáz mellett, semhogy úgy tönkrenyúzzam magam, mint ő!

– Ami viszont mind nem akadályozza meg önt, kicsikém, abban, hogy ma, december 20-ikán, már tíz óra előtt itt tartsa az orrocskáját!

– Nagyszerű, csak nem hagyhatom, hogy az egész banda átgázoljon rajtam! Miután önök mind idejönnek a hajnal üdvözlésére, én is így cselekszem, bár igen lenézem ezt a nagy tolakodást. -34- Ettől még nagyon messze van az, hogy »kedves jó főnök úr«-nak szólítsam a főnököt, mint Lesable teszi, meg hogy félhétkor menjek haza és különmunkákat cipeljek a lakásomra. Különben is, én társaságbeli ember vagyok s egyéb kötelezettségek veszik el az időmet!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást s elmerengett, maga elé ejtett tekintettel. Végre megkérdezte:

– De még mennyire, öregem! Tízszer bizonyosabb, mint az ellenkezője! Nem ingyenbe megy az a nagy dörgölődzés!

S megint az előléptetések és fizetések örök kérdését kezdték hánytorgatni, mely egy hónap óta fenekestül bolygatta és zsongatta fel ezt a nagy bürokrata-kaptárt.

Találgatták az esélyeket, kombinálgatták a számokat, mérlegelték a jogcímeket s eleve méltatlankodtak az előrelátható igazságtalanságok miatt. Vége-hossza nem volt a tegnapról-mára átnyúló vitáknak, melyek holnap ugyanily változatlansággal lesznek megújulandók, ugyanazokkal az érvekkel és okoskodásokkal, ugyanazokkal a szavakkal.

Még egy hivatalnok lépett be, kicsiny, sápadt, beteges külsejű ember, Boissel, aki mintha állandóan Dumas-père valamelyik regényében élt volna. Az ő számára minden azonnal rendkívüli kalanddá vált s minden reggel elmesélte asztalszomszédjának, Pitoletnek, micsoda különös esete volt az este, milyen drámákat észlelt abban a házban, ahol lakik, s micsoda titokzatos uccai kiabálásokra nyitott ablakot éjszaka 3 óra 20 perckor Mindennap -35- akadtak verekedők, akiket szétválasztott, megbokrosodott lovak, amelyeket megfékezett, asszonyok, akiket nagy veszélyből mentett ki, s noha szánalmasan gyönge fizikuma volt, ki nem fogyott az izmai erejével végbevitt hőstettekből, melyeket vontatott hangján, teljes meggyőződéssel sorolt fel,

– Egyszer majd még jól megmondom a magamét ennek a taknyosnak s ha fölibém mer kapaszkodni, úgy lepotyogtatom, hogy örökre elmegy a kedve az újabb próbálkozástól!

– Legjobb lesz még ma elkezdeni, mert biztos forrásból tudom, hogy magát az idén félretolják és Lesable kerül a helyére.

Újra nyílt az ajtó s egy kistermetű fiatalember sietett be, akiről lerítt a nagy elfoglaltság. Tengerésztisztes, vagy inkább ügyvédes pofaszakállt viselt, nagyon magas állógallérja volt s úgy hadarta el a szavait, mintha sohasem lenne elég ideje elmondani mindazt, amit akar. Úgy osztotta szét a kézfogásait, mint aki nem ér rá sokat ácsorogni s a rendtisztre rontott:

– Kedves Cachelinkém, kegyeskedjék ideadni a Chapelou-dossziét, zsinegelt csomó, Toulon, A. T. V. 1875.

A hivatalnok fölkelt, fölnyúlt az egyik, feje fölött lévő papírdobozért, kivett belőle egy kékfelzetű aktacsomót s átnyujtotta:

– Tessék, Lesable úr. Bizonyára tudja, hogy a főnök úr tegnap már három sürgönyt kivett ebből a dossziéből? -36-

– No a mindenét, milyen akkurátusan csinálta! Megesküdne az ember, hogy máris főnöknek érzi magát!

– Türelem, csak türelem! Előbb is lesz osztályfőnök, mint akármelyikünk!

Cachelin sehogy sem tudta újra elkezdeni az írást. Mintha valami rögeszme nyűgözte volna le. Újra megkérdezte:

– Akik nagyra tartják a minisztériumi karriért, azoknak a szemében igen! De másokra nézve – semmi az egész!

– Nem rólam van szó. Én fütyülök az egészre! De ez nem változtat azon, hogy az egész osztályvezetői állás nem valami nagy izé!

Savon apó, a sürgönymásoló, eddig szünet nélkül tisztázott. Néhány pillanat óta azonban hiába mártogatta be egyre-másra a tollát a tintába s fente oda csökönyösen a kalamárist körülvevő vizes spongyához, egyetlen betűt sem tudott leírni. A fekete folyadék végigfolyt a hegyes acélon s kerek foltot pöttyentve esett a papírosra. A jó ember kétségbeesve és rémülettel nézte másolatát, melyet újra kell kezdenie, mint már annyit bizonyos idő óta s mély és szomorú hangon mondta:

Kacagás csattant elő minden torokból. Cachelin hasától remegő táncra kelt az asztal, Maze kétrét görnyedt, mintha mingyárt bele akarna hátrálni a kandallóba. Pitolet topogott, köhögött, csapkodott a jobbkezével, mintha vizet rázna le róla s maga Boissel is fuldokolt a nevetéstől, noha általában inkább tragikus, mint komikus oldalukról fogta fel a dolgokat.

Savon apó azonban, aki végre is a redingote-ja lebernyegébe kente a tollat, újra megszólalt:

– Nincs ezen mit nevetni. Kétszer meg háromszor is újra kell kezdenem a munkámat!

Mappájából új ívet vett elő, beleigazította a sorvezetőjét s újra kezdte a megszólítást:

A toll most nem csöppentette el a tintát s tisztán rajzolta le a betűket. Az öreg rendes keszegtartásába zökkent s folytatta a másolást.

A többiek még mindig nevettek. Pukkadoztak a lefojtott jókedvtől. Már körülbelül féléve csinálták az öreggel ugyanezt a tréfát, anélkül hogy észrevette volna. Néhány csöpp olajat öntöttek a toll tisztogatására szolgáló nedves szivacsra. Az acélt ilyenformán zsíros réteg fogta be s a tinta nem ragadt meg rajta. A másoló-hivatalnok órákig álmélkodott és sopánkodott a dolgon, egész doboz tollakat és üveg tintákat pocsékolt el s végre is oda lyukadt ki, hogy a hivatali felszerelés teljesen megromlott.

A tréfa aztán valóságos hajszává és kínzássá fajult. Puskaport kevertek az öreg dohányába, különféle szereket töltöttek vizes palackjába, melyből időnként inni szokott egy-egy pohárral s elhitették vele, hogy a komműn óta a szocialisták a legnagyobb forgalmú cikkeket meghamisítják, -38- így akarva kellemetlenkedni a kormánynak és újra felidézni a forradalmat.

Savon apó rettenetes gyűlöletet táplált az anarchisták ellen, akikről azt hitte, hogy ott leselkednek és lapulnak mindenütt. Titokzatos rettegéssel félt valami megbúvó és szörnyű ismeretlentől.

Egyszerre azonban csengetyűszó nyilalt végig a folyosón. Jól ismerték: Torchebeuf-nek, a főnöknek a csengője dühöngött így. Mindenki az ajtónak ugrott, hogy elfoglalja a maga rekeszét.

Cachelin ismét nekilátott a lajstromozásnak, majd újra letette a tollat s kezébe hajtott fejjel tünődött el.

Egy gondolat érlelődött meg benne, mely egy idő óta nem hagyta békén. Régi tengerész-altiszt volt, aki háromszori sebesülése után – egyszer Szenegálban, kétszer Cochinchinában sérült meg – szolgálatképtelenné válván, kivételes kegyből a minisztériumba léphetett át. Hosszú, súlyos alárendeltségben telt pályája alatt tömérdek nyomorúságot, durvaságot és megalázást kellett eltűrnie, nem csoda hát, ha a tekintélyt, a hivatalos tekintélyt legszebb valaminek érezte a világon. Egy-egy osztályvezetőt kivételes lénynek látott, aki magasabb légkörben él s azokat a hivatalnokokat, akikről olyasmiket hallott, hogy: »Ez betyár fickó, gyorsan fel fog kapaszkodni!« – más fajtából való, egészen más természetű lényeknek tartotta, mint saját magát.

Lesable nevű kartársával szemben tehát különös megbecsülést érzett, mely már a mély hódolat határán járt s azt a titkos és csökönyös vágyat érlelte meg benne, hogy leányát Lesable-hoz adja feleségül.

A leány egy szép napon majd gazdaggá lesz, -39- nagyon gazdaggá. Ezt az egész minisztérium tudta, mert a Cachelin nővérének kerek egy milliója volt, tehermentes, biztos milliója, amit ez a hölgy, mint mondták, szerelemmel szerzett ugyan, de utóbb kegyes életmódjával ismét tiszta vagyonná tett.

A vén leány, a hajdani könnyűvérű hölgy, ötszázezer frankkal vonult vissza, melyet tizennyolc év alatt duplájánál is többre gyarapított, hála elszánt takarékoskodásának és életmódjának, amely a szerénynél is szerényebb volt. Már jó ideje fivérénél lakott, aki özvegyen maradt s egyetlen leánykájával éldegélt, Coralie-val. Az öreg kisasszony csak igen jelentéktelen pénzecskével járult hozzá a házi kiadásokhoz, kuporgatta és halmozgatta aranyait, egyre hajtogatva Cachelinnek:

– Mindegy az, hiszen úgyis a lányodé lesz a pénz, csak add férjhez gyorsan, mert szeretném már látni az unokaöcsécskéimet. Coralie szerezze meg nekem azt az örömet, hogy egy vérünkből való gyermeket csókolgathassak!

A hivatalnoki kar ismerte a dolgot s nem hiányoztak, akik szerencsét szerettek volna próbálni. Beszélték, hogy még Maze is, a szép Maze, a hivatal arszlánja, látható igyekezettel forgolódik Cachelin apó körül. A régi őrmester azonban, a világ minden táján végigpofozott öreg róka, olyan fiút akart, akinek jövője van, akiből egy szép napon főnök váljék s aki így majd tekintélyt sugározzon vissza őreá is, César-ra, a hajdani altisztre. Lesable csodálatosan megfelelt a szíve vágyának s régóta leste a módját, hogyan csalhatná lépre.

Jól ismerte mindenkinek a gyöngéjét. Lesable -40- csak a hiúságánál, hivatali hiúságánál fogható meg. Protekcióért fog hozzá fordulni, mint ahogy egy szenátorhoz vagy képviselőhöz megy el az ember, valamely magas személyiséghez.

Nem részesülvén már öt éve előléptetésben, Cachelin bizonyosra vette, hogy ebben az évben végre lesz része benne. Úgy fogja tehát megjátszani a dolgot, mintha Lesable-nak köszönné s hálából meghívja magukhoz ebédre.

Mihelyt megfogant a terve, azonnal hozzálátott a megvalósításhoz. Szekrényéből leakasztotta az uccai kabátját, az ócskát levetette, s összeszedve mindazokat a már lajstromozott okmányokat, melyek kollégája munkakörébe tartoztak, belépett abba a szobába, ahol Lesable – különös kegy következtében, buzgalma jutalmául és fontos megbizatásaira való tekintettel – egymaga dolgozott.

A fiatalember nagy asztalon írt, nyitott dossziék és szétszórt, piros meg kék tintával megszámozott papírlapok közepette.

Ahogy megpillantotta a rendtisztet, bizalmas hangon szólította meg, melyből megbecsülés is zengett ki:

Cachelin leült, köhécselt, zavart képet vágott s elfogódott hangon kezdte:

– A következő ügy vezetett önhöz, Lesable úr. Nem köntörfalazok, őszinte leszek, mint ahogy dukál egy vén katonához. Meg akarnám kérni valamire.

– Két szó az egész. Az idén soros volnék az -41- előléptetésben. De nincs senkim, aki protegálhatna, hát önre gondoltam.

Lesable elpirult egy kicsit, ámuldozva, de elégedetten is, eltelve büszkeséggel és zavarral. Azonban felelt:

– De hiszen, barátom, én itt nem vagyok semmi. Sokkal kevesebb vagyok, mint ön, aki nemsokára főtiszt lesz. Én nem csinálhatok semmit. Higgye el…

– Lári-fári! A főnök hallgat önre s ha ön egy jó szót szól nála az érdekemben, kész az előléptetés. Gondolja meg csak, másfél év mulva jogom lesz a nyugdíjba menetelre, ami ötszáz frankommal kevesebbet fog jelenteni, ha január elsején hoppon maradok. Tudom, hogy azt szokták mondani: »Cachelin nincs rászorulva, hiszen a nővérének egy milliója van!« Jó, ez igaz, a nővéremnek csakugyan van egy milliója, de fiadzani rakja a pénzét s nem ad belőle. Majd a lányomé lesz, az is igaz, dehát én, meg a lányom, az kettő. Jól nézek majd ki, ha a lányom meg a vőm szépen világgá pályáznak, nekem meg nem lesz harapnivalóm se. Úgy-e, megérti a helyzetemet?

– Helyes, nagyon helyesen beszél. Ön nem építhet a jövendő vejére. S különben is mindig az a jó, ha az ember nem tartozik senkinek. Nos, hát én megígérem önnek, hogy megteszem, ami tőlem telik, beszélek a főnökkel, előadom neki a dolgot s visszatérek rá, ha kell. Számíthat rám!

Cachelin felkelt, elkapva a kollégája két kezét s katonásan megszorította és megrázta őket; közben hebegve hálálkodott: -42-

– Köszönöm, köszönöm. És legyen meggyőződve, hogy ha alkalom kínálkozik… ha valaha is abba a helyzetbe kerülök…

Nem fejezte be, nem találván illő végét a mondatának. Elment s a folyosó csakúgy döngött obsitos-lépéseinek kemény ritmusától.

Távolról azonban idegesen berregő csengetyűszót hallott s futni kezdett: ráismert a csengetésre. Torchebeuf főnök úr hívatta rendtisztjét.

Egy héttel utóbb Cachelin egy reggel lepecsételt levelet talált az asztalán. Ez volt benne:

»Kedves kollégám,

van szerencsém jelenteni, hogy a miniszter, igazgatónk és főnökünk előterjesztésére, tegnap aláírta az ön főtiszti kineveztetését. Holnap kapja meg a hivatalos értesítést. Addig persze semmiről sem tud semmit, úgy-e?

Híve:

Lesable.«

César azonnal fiatal kollégája szobájába futott, hálálkodott, mentegetőzött, lekötelezettségét hajtogatta, olvadozott a meghatottságtól.

Másnapra csakugyan köztudomásúvá lett, hogy ketten, Lesable és Cachelin, előléptetést kaptak. A többieknek kedvezőbb esztendőre kell várakozniok s addig is, kárpótlásul pótlékban fognak részesülni, mely ötven és háromszáz frank között váltakozik.

Boissel kijelentette, hogy valamelyik éjszaka, pontban éjfélkor, meglesi Lesable-t az ucca sarkán s úgy elveri, hogy otthagyja a fogát. A többi hivatalnok hallgatott.

A rákövetkező hétfőn Cachelin, mingyárt érkezése -43- után, ünnepélyesen belépett protektora szobájába s szertartásos hangon mondta:

– Remélem, hogy megtisztel bennünket s együtt ebédel velünk a Háromkirályok örömére. A napot ön választja meg.

A fiatalember kissé meglepődve emelte fel a fejét s farkasszemet nézett kollégájával; aztán, tekintetével még mindig a másik gondolatát kémlelve, felelte:

– No, csak nem tesz velünk ilyen csúfságot, hogy visszautasít, miután olyan nagy szolgálatot tett nekem. Nagyon kérem, családom és a magam nevében…

Lesable zavarodottan habozott. Értette a dolgot, de nem tudott mit válaszolni, nem lévén ideje a fontolgatásra s a pro- és kontra-érvek mérlegelésére. Végre is ezt gondolta: »Az ebéd elfogadásával még semmire sem kötelezem magam«, s kegyesen elfogadta a meghívást a jövő szombatra. Mosolyogva tette hozzá:

II.

Cachelin a Rochechouart ucca táján lakott, egy ötödik emeleti, erkélyes kis lakásban, ahonnan egész Párizst látni lehetett. Három szobája volt: egyik a nővére, másik a leánya, harmadik a saját használatára; az ebédlőt egyszersmind szalónnak is használták.

Egész héten izgult a megtartandó ebéden. Az étlapot hosszasan meghányták-vetették: polgári -44- étkezés legyen, és mégis disztingvált. A következőkben állapodtak meg: erőleves tojással, hors d’œuvre, apró rákok és kolbászkák, homard, finom tyúkhús eltett zöldborsóval, májpástétom, saláta, fagylalt, csemege.

A májat a szomszéd hentesnél vásárolták, a legkitünőbb minőséget könyörögve ki. Az egész tál különben három frank ötvenbe került. A borra nézve Cachelin a sarki borkereskedőhöz fordult, aki kimérve adott neki abból a vörösből, melyet maga is fogyasztani szokott. Nem akart valami nagy üzletbe menni, így okoskodván: »A kicsinyben eladók ritkán jutnak hozzá, hogy finom boraikat forgalomba hozzák. Így aztán sokáig pincézett, nagyszerű bort adnak.«

Szombaton korábban ment haza, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e? A cseléd paradicsomvörös arccal nyitott neki ajtót, mert dél óta egyre a tüzet rakta, nehogy elkéssék valamivel s így az egész napos hőség teljesen megpörkölte, de meg az izgalom is fűtötte.

Cachelin az ebédlőbe vonult, hogy mindennek utánanézzen. A kis szoba közepét a kerek asztal nagy fehér foltja foglalta el, villogva a zöld ernyős lámpa erős fényében.

A négy tányér mellett, melyekre Cachelin kisasszony püspöksüveg-formában tornyozta fel a szalvétákat, ezüst evőeszközök sorakoztak s mindegyik előtt egy nagy és egy kis pohár állott. César nem találta a látványt elég mutatósnak s kikiáltott:

Nyílt a baloldali ajtó s egy alacsony, öreg nő jelent meg. Tíz évvel volt idősebb fivérénél és sovány arcát fehér tincsek keretezték, tekercsekbe sodorva. Vékony hangja még apró, görnyedt alakjához -45- is gyönge volt s kissé vontatott járással, álmos mozdulatokkal lépkedett.

Most elszáradt, vén teremtés volt, még a hajdani megszokás következtében agyontisztálkodva, önkényes, csökönyös, korlátolt lélek, hajszálhasogató kicsinyességű, könnyen izguló. Vakbuzgó vallásosságában, úgy látszik, teljesen elfelejtette az egykori víg napokat.

– Szerintem két pohár nem elég mutatós. Hátha pezsgőt is adnánk… Nem kerülne többe három-négy franknál s fölrakhatnók a pezsgőspoharakat is. Mingyárt másképpen hatna az egész szoba.

– Nincs értelme így kidobálni a pénzt. Különben te fizeted, nekem semmi közöm hozzá.

– De ha mondom: úgy takarosabb lenne minden. És a Háromkirályok kalácsával is jobban sikerülne a móka!

Ez az érv döntött. César vette a kalapját s újra lerohant a lépcsőn, hogy öt perc multán egy palackkal térjen vissza, melynek oldalán széles fehér címke-lap ékeskedett, hatalmas címerdísszel: »Legfinomabb champagne-i pezsgő, de Chatel-Rénovau gróf uradalmából.«

Maga szedte elő a szekrényből a karcsú poharakat s helyezte el a terítékek előtt.

Most a jobboldali ajtó tárult fel. Cachelin lánya lépett be. Nagy darab, kövérkés és rózsaszínű -46- jelenség volt, jó fajtájú, szép teremtés, gesztenyebarna hajjal és kék szemekkel. Egyszerű ruha símult kerek és hajlékony csípőihez, erős hangjában, mely csaknem férfiasan hatott, mély zengések voltak, melyek belebizseregtek a hallgató fülébe. Elkiáltotta magát:

– Aztán kedves légy ahoz az úrhoz, aki olyan nagy szolgálatokat tett nekem!

Megszólalt az előszoba csengője, ajtók nyíltak és csukódtak. Lesable megérkezett. Feketében volt, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűkben. Mély benyomást keltett. Cachelin zavart elragadtatással rohant felé:

– De hiszen, drága uram, csak családi körben leszünk: nézze, én hétköznapi gúnyában vagyok!

– Tudom, – felelte a fiatalember, – ön előre megmondta, de én sohasem szoktam este frakk nélkül menni sehová.

Meghajolt, klakkját hóna alá szorítva, gomblyukában virággal. César bemutatta családját:

– Nővérem, Charlotte, – leányom, Coralie, akit meghitt néven csak Corá-nak hívunk.

Elszedték tőle a kalapját, melyet magánál akart tartani. Nekilátott kesztyűi lehuzogatásának.

Leültek. Messziről nézegették egymást, az asztalon keresztül s hallgattak. Cachelin szólalt meg: -47-

– Sokáig maradt benn a főnök? Én korán jöttem el, hogy segítsek a hölgyeknek.

– Nem. Együtt jöttünk el a főnökkel, mert még meg kellett beszélnünk a brest-i hajóvédővásznak kérdését. Nagyon bonyolult ügy, még sok bajunk lesz vele.

– A hivatalban minden nehéz ügyet Lesable úr intéz. Valósággal jobbkeze a főnöknek.

A cseléd lépett be, térdével nyomva előre az ajtót s magasba emelt két kezével hatalmas levesestálat emelve. A házigazda elkiáltotta magát:

– Asztalhoz, kérem! Tessék, Lesable úr, nővérem és a leányom közé! Remélem, nem fél a hölgyektől!

Lesable kedves volt, némi önteltséggel, sőt szinte leereszkedéssel, – s szeme sarkából nézegette a fiatal leányt, elámulva üdeségén és kívánatos, egészséges szépségén. Charlotte kisasszony, ismerve fivére titkos szándékát, kitett magáért s ébren tartotta a szokványos szólamokhoz tapadó társalgást. Cachelin ragyogott: hangos volt, tréfálkozott, s töltögette a bort, melyet egy órával előbb vásárolt a sarki kereskedőnél:

– No még egy pohárkát ebből a burgundiból, Lesable úr. Nem mondom, hogy valami híres itóka, de jó, – pincéből való és nincs megkeresztelve: erről felelek. Vidéki barátainktól kaptuk.

A fiatal leány, kissé pirulva s félve is egy -48- kicsit, egy szót sem szólt: elfogódottá tette a mellette ülő férfi, akinek sejtette a gondolatait.

Lesable mosolyogva beszélte el, hogy egy író a homard-t »a tengerek bíborosá«-nak nevezte el, nem tudva, hogy mielőtt megfőznék a rákot, fekete a színe. Cachelin telitorokkal nevetett s ismételgette:

– Nem értem, hogy lehetett ilyesmit kigondolni. Az az úr legalább is illetlen volt. Én mindenféle tréfát megértek, igazán mindenfélét, de az ellenemre van, hogy a papi méltóságot kifigurázzák előttem!

A fiatalember, meg akarván tetszeni a vénleánynak, élt az alkalommal s hitvallást tett jámbor katolicizmusáról. Rossz ízlésű embereknek nevezte azokat, akik könnyedén kezelik a nagy igazságokat. Így fejezte be:

– Én tisztelem és megbecsülöm atyáim vallását, melyben nevelkedtem s melyhez halálomig hű leszek.

Aztán fordított egyet a társalgáson, melyet unalmasnak érzett s azoknak az embereknek természetes irányú érdeklődésével, akik mindennap ugyanazt a foglalkozást űzik, kérdezte:

– Úgy-e, a szép Maze úrfi most ugyancsak dühönghet azért, amiért elmaradt az előléptetése? -49-

A minisztériumról kezdtek csevegni s ez a tárgy mindnyájukat élénken lekötötte, mivel a két nő csaknem olyan jól ismerte a hivatalnokokat, mint Cachelin maga, hiszen esténként egyébről sem hallottak. Charlotte kisasszony sokat foglalkozott Boissel-lel, akinek romantikus szelleme és elregélt hőstettei kapták meg, Cora pedig titokban a szép Maze iránt érdeklődött. Egyébként különben még sohasem látták egyiket sem.

Lesable a fölény hangján beszélt róluk, mint ahogy a miniszter mondana bírálatot alantasairól. Figyelték:

– Maze nem haszontalan fiú, de ha az ember el akar jutni valameddig, többet kell dolgoznia. Szereti a nagyvilági életet meg a szórakozásokat. És ez aztán megzavarja a gondolkodását. Az ő hibája, ha nem sokra viszi. Összeköttetései révén talán segédfőnök is lehet belőle, de több semmi esetre sem. Pitolet viszont, meg kell adni, jól fogalmaz, tagadhatatlanul elegáns formában, de nincs magva a munkájának. Nála minden a fölületen mozog. Sohasem lehetne valamely fontos hivatal élére állítani, intelligens vezetés alatt azonban, ha mindent jól a szájába rágnak, igen használható erő.

– Ő, szegény feje, afféle letört úr. Semmit sem lát a megfelelő arányokban. Históriákat eszel ki, amiktől állva is elalszik az ember. Ránk nézve ő teljesen értéktelen.

Aztán a színházakról beszélgettek, az évad darabjairól. Lesable a tekintélynek ugyanazzal a fölényével ítélte meg a drámai irodalmat is, pontosan osztályozta a szerzőket s megállapította jó és rossz oldalaikat, – azoknak az embereknek szokásos biztonságával, akik csalhatatlanoknak s mindenhez egyaránt értőknek érzik magukat.

Végeztek a sülttel. César most leemelte a májpástétomos tál fedelét, szinte áhitatos vigyázattal, sejtetve az edény nagyszerű tartalmát.

– Nem tudom, – kezdte, – hogyan sikerült ez a fogásunk. De rendszerint nagyszerű szokott lenni. Egy strassburgi cousinunktól kaptuk.

S egytől-egyig tiszteletteljes lassúsággal eddegélték a sárga cseréptál hentesremekét.

Mikor a fagylalt következett, az kész csapás volt. Mártás lett belőle, vagy inkább leves, valami világos lé, uszkálva a befőttes tálban. A kis cseléd, aki félt a fagylalthoz nyúlni, a cukrászinast kérte meg, – még hét órakor, mikor a fiú a háznál járt, – hogy vegye ki a formából.

Cachelin elkeseredve akarta visszavitetni az egészet, de aztán lecsendesedett: a Háromkirályok kalácsa jutott eszébe, amelyet misztikus körülményességgel szelt szét, mintha valami főfő titkot rejtene magában. Minden tekintet a szimbólikus tészta-építményre szegeződött s körbe adták a tálat, hogy kiki szemlehúnyva vegye ki a maga darabját.

Kinek a szeletébe lesz belesütve a babszem? Az ajkakon réveteg mosoly jelent meg. Lesable halk »áh«-val álmélkodott el s felmutatta a hüvelyk- és mutatóujja közt tartott nagy, fehér -51- paszulyszemet, amelyre tésztadarabok tapadtak. Cachelin tapsolni kezdett, aztán felkiáltott:

A »király« szívében rövid habozás dúlt. Nem volna-e politikusabb megoldás Charlotte kisasszonyt választani? Ezzel hízelegne neki, megnyerné, a maga pártjára hódítaná! Azonban azt is elgondolta, hogy igazság szerint Cora kedvéért hívták meg s ostobaság volna a nagynéninek kurizálni. Fiatalabbik szomszédnője felé fordult tehát s a királyi babszemet neki nyujtotta át:

– Igazán csinos kis lány. Nagyszerű szemei vannak. És jóvérű teremtésnek látszik, a kutyafáját!

Durranó hang rezzentette össze a hölgyeket. Cachelin robbantotta ki a dugót a pezsgőből, mely hevesen habzott elő az üvegből s az abroszra folyt. Megtöltötték a poharakat a gyöngyöző itallal s a házigazda nagy hangon jelentette ki:

Amint pedig Lesable, hogy a pezsgő ki ne fusson a poharából is, inni készült, César elkiáltotta magát:

Lesable a jártas biztonságával ürítette ki poharát s visszatette az asztalra:

Cora inni akart, mivel azonban mindannyian kiabáltak, hogy: »Most a királyné iszik! a királyné iszik!«, – elpirult, kacagni kezdett s a poharat visszatette maga elé.

Az ebéd teljes jókedvben ért véget s a király buzgón udvarolt a királynénak. Mikor a likőrre tértek át, Cachelin bejelentette, hogy:

– Most pedig leszedik az asztalt, hogy több helyünk legyen. Ha nem esik, kivonulhatunk egy percre az erkélyre.

Az üveges ajtót tehát kinyitották. Nedves légáram tódult be. Odakünn langyos volt a levegő, mint áprilisban; mindannyian felhágtak a lépcsőfokon, mely az ebédlőt a széles balkóntól elválasztotta. A roppant város fölött csak valami bizonytalan világosság lebegett, mint azoknak a fénykorongoknak a villódzása, amiket a szentek homloka köré festenek. Helyenként ez a világosság élénkebbnek látszott s Cachelin elmagyarázgatta:

– Nézze! Amott az »Éden« ragyog úgy. Errefelé a boulevardok vonala húzódik. Nagyszerűen meg lehet különböztetni őket! Nappal óriási innen a kilátás. Messzire utazhatna, míg szebbet találna!

Lesable rákönyökölt a vaskorlátra, Cora mellé, aki némán, elfeledkezve bámult a semmiségbe, elkapva attól a hirtelen, méla fájdalmú merengéstől, mely néha úgy elzsibbasztja a lelket. Charlotte kisasszony, aki félt a nedves páráktól, visszahúzódott -53- a szobába. Cachelin folytatta előadását, kinyujtott karral döfködve arrafelé, amerre az Invalides-nek, a Trocadéro-nak, meg az Arc de Triomphe de l’Étoile-nak kellett lenniök.

A leány egy kicsit összerázkódott, mintha álomból riasztotta volna fel a kérdező s felelt:

– Én?… igen, különösen este. Elgondolom, mi minden történhetik odalenn, előttünk. Mennyi boldog és boldogtalan ember él ebben a tenger sok házban! Ha valamennyit láthatnók, mennyi mindent megtudnánk!

A fiatalember közelebb húzódott, úgyhogy könyökük és válluk érintkezett:

– Meghiszem azt! Mint egy Gustave Doré-metszet! Nagyszerű élvezet lenne, ha az ember végigsétálhatna a háztetőkön!

És a fiatalember sorra kérdezte, mi mindent szeret Cora, mikre vágyik, miknek örül. A leány minden zavar nélkül válaszolt, higgadt és okos hajadon módjára, aki nem ábrándosabb lelkű a kelleténél. Lesable nagyon helyes gondolkodásúnak találta s elképzelte, milyen jó lenne átfonni a karját ezen a kerek és kemény leányderékon s hosszú, lassú csókokat hinteni, – ahogy a nagyon jófajta pálinkát kortyolgatja az ember, – erre az üde arcocskára, a fül táján, melyre rátűzött a messzi lámpasugár. Erős vonzódást érzett, elfogta a nő nagy közelségétől fűtött izgalom, az érett és szűzi testért égő szomjúság, a fiatal leány finom csábítása. Úgy vélte, órákig tudna így maradni, egész éjszakákon és heteken át, egyre Cora -54- mellett könyökölve, csakhogy érezze szomszédságát s átivódhassék érintése bűbájától. S valami költői érzésféle is kelt szívében az előtte nyujtózó, nagy, ragyogó Párizzsal szemben, mely most éjszakai életét éli, a kéjek és gyönyörök életét. Azt érezte, hogy most úrként áll a roppant város fölött, nagy magasságokban lebegve. Elképzelte, milyen gyönyörűség lenne estéről-estére itt könyökölni a nő mellett a balkónon, szeretni, ajkon csókolni egymást, összefonódni a hatalmas város fölött és minden szerelem fölött, melyet magába zár, minden közönséges kielégülés, minden olcsó vágy fölött, egészen közel a csillagokhoz.

Vannak esték, mikor a legkevésbé rajongó természetű lelkek is ábrándozni kezdenek, mintha szárnyuk nőne. Lesable talán be is csípett egy kicsit.

– Tudom, – mondta, – hogy ön nem dohányzik, azért nem kínálom meg cigarettával se. Pedig nincs annál jobb, mint ezen a helyen füstölni egyet. Én, ha földszinten kellene laknom, tán nem is élnék tovább. Pedig mehetnénk földszintre, mert a ház a nővéremé, csakúgy, mint a jobbról meg balról szomszédos két másik ház. Csinos jövedelme van belőlük. Annak idején persze nem kerültek sokba!

A vénleány éles hangja kerepelni kezdett. Lesable csak egy-egy mondatfoszlányt kapott el: »… Ezernyolcszázhatvanháromban… harmincöt frank… később felépíttettem… a három házat… egy bankár… legalább ötszázezer frankot megérnek…« -55-

Charlotte úgy beszélte el a szerencséjét, mint ahogy a kiszolgált katona mesél a hadjáratairól. Elsorolta, miket vett, milyen ajánlatokat kapott azóta, hogyan emelkedtek a bevételei, stb.

Lesable nagyon érdeklődni kezdett s megfordult, most már háttal támaszkodva a terasz oszloprácsának. Mivel azonban így is csak szómorzsák jutottak hozzá, hirtelen otthagyta fiatal szomszédnőjét s bement a szobába, hogy mindent jól halljon. Leült Charlotte kisasszony mellé s hosszasan elbeszélgetett vele a bérek valószínű emelkedéséről és arról, hogy a jól forgatott pénz kamatra vagy ingatlanba fektetve jövedelmez-e többet?

Egy hónapra rá a minisztériumban egyébről sem beszéltek, mint a Jacques-Léopold Lesable és Céleste-Coralie Cachelin kisasszony házasságáról.

III.

A fiatal házasok ugyanazon az emeleten rendezkedtek be, egy ugyanolyan lakásban, mint a Cacheliné és Charlotte-é volt. A régi lakót kidobták.

Lesable nyugalmát azonban zavarta valami: a nagynéni sehogy sem sietett döntő módon biztosítani Cora számára az örökséget. Végül mégis megesküdött, »az Isten szent színe előtt«, hogy végrendelete elkészült s le van téve Belhommenál, a közjegyzőnél. Egyébként megígérte, hogy egész vagyona unokahúgának fog jutni, de csak egy feltétel alatt! Mikor a feltételt tudakolták, megtagadta a felvilágosítást, azonban újra megesküdött, -56- – s jóakaratú kis mosoly kísérte az esküt, – hogy annak a feltételnek könnyű lesz eleget tenni.

Lesable úgy vélte, hogy ezek elől a magyarázkodások s kegyeskedő, vénlányos makacskodások elől ki kell térni s mivel a fiatal leány nagyon tetszett neki, határozatlanságán győzött a vágy s végül is engedett Cachelin csökönyös manővereinek.

És most boldog volt, bár a kétség bele-bele nyilallott. Szerette a feleségét, akivel szemben semmi várakozásában nem csalódott. Élete nyugodtan és egyhangúan folydogált. Egyébként néhány hét alatt beleélte magát az új házasemberi állapotba s továbbra is a régi, tökéletes hivatalnok maradt.

Elmúlt egy év. Újra beköszöntött az újesztendő. Lesable, legnagyobb meglepetésére, nem kapta meg az újabb előléptetést, amelyre számított. Csupán Maze és Pitolet jutottak magasabb fizetési osztályba s Boissel bizalmasan közölte Cachelinnel, hogy a két kollégát tönkre agyabugyálja, majd egy este, mikor hazamennek, még pedig szemben a főkapuval, mindenki szeme láttára. Persze, ebből semmi sem lett.

Egy hétig Lesable aludni sem tudott azon való izgalmában, hogy miért nem lépett elő, noha mindig buzgón dolgozott. Hiszen ökörmódra vonta az igát, vég nélkül helyettesítve Rabot segédfőnököt, aki kilenc hónapja feküdt a Val-de-Grâce-kórházban. Minden reggel félkilenckor érkezett, minden délután félhétkor távozott. Mit akarnak tőle még többet? Ha még ezt a munkát és ezt az erőfeszítést sem tudják be érdeméül, akkor egyszerűen ő is úgy fog dolgozni, mint a többiek. Kinek-kinek fizessenek az érdeme szerint! Hogy -57- lehet az, hogy Torchebeuf, aki eddig úgy bánt vele, mint a fiával, most egyszerre így elejtette? Tisztán akarta látni a dolgot. Be fog menni a főnökhöz s magyarázatot kér tőle!

Egy hétfőn reggel aztán, még mielőtt kollégái megérkeztek volna, kopogtatott a rettegett úr ajtaján.

Torchebeuf a mindenféle iratokkal elborított nagy asztalnál ült és írt: apró emberke volt s roppant feje olybá tűnt, mintha azzal nyomtatták volna le az írómappát. Amint megpillantotta kedvencét, üdvözölte:

A főnök abbahagyta az írást és fordított egyet a székén. Vékony, törékeny, sovány teste, mely igen komoly szabású fekete redingote-ba volt préselve, egyáltalán nem állt arányban a nagy, bőrtámlájú székkel. A becsületrend hatalmas, rikító tiszti gombja, ugyancsak ezerszeresen nagyobbra szabva, semmint viselőjéhez illett, izzó parázsként tüzelt a szűk mell fölött, melyet valósággal agyonnyomott a tekintélyes koponya, mintha az egész ember holmi kucsmagomba módjára nőtt volna ki a földből.

Állkapcsa kihegyesedett, arca beesett, szemei viszont előre dúdorodtak. Ormótlan homlokából hátra volt fésülve a fehér haj.

– Üljön le, barátom, – mondta Torchebeuf, – s mondja el, mi járatban van?

Minden más hivatalnokkal szemben katonás ridegséget mutatott, mert úgy tekintette magát, mint holmi fedélzeten parancsoló kapitányt, az egész minisztérium nem lévén egyéb az ő számára -58- egyetlen nagy hajónál: ez volt az ő szemében az összes francia flották vezérhajója.

– Kedves jó főnök úr, azt jöttem megkérdezni, hogy talán valamily tekintetben elégedetlennek méltóztatik-e lenni velem?

– Tudniillik engem kissé meglepett, hogy ebben az évben nem kaptam előléptetést, mint más esztendőkben. Engedje meg, kedves jó főnök úr, hogy kifejtsem a mondandóimat s előre is kérem szíves bocsánatát vakmerőségemért. Jól tudom, hogy az ön részéről kivételes kedvezésekben és nem remélt előnyökben részesültem. Azt is jól tudom, hogy az előléptetés csak két-háromévenként jár ki, azonban engedtessék meg rámutatnom, hogy én a hivatalban majdnem négyszerannyit dolgozom, mint más rendes hivatalnok és legalább kétszer annyi időt töltök el. Ha tehát fáradozásaim eredményét, mint munkateljesítményt, mérlegre tennők azzal a másik eredménnyel, melyet díjazásom jelent, az utóbbi bizonnyal igen alatta maradna az előbbinek!

Torchebeuf meglepetten keresgélte a válasz szavait. Végül elkezdte, kissé hideg hangon:

– Bár elvben nem engedhető meg, hogy ezeket a dolgokat főnök és alkalmazott egymásközt megbeszéljék, ez alkalommal mégis feleletet adok önnek, tekintettel igen érdemes szolgálataira. Én az idén is, mint az előző években, ajánlottam önt előléptetésre. Az igazgató azonban kihúzta az ön nevét, azon az alapon, hogy önnek a házassága -59- szép jövőt biztosít, sőt oly jólétet és vagyont, amilyenben szerény kollégáinak sohasem lesz részük. Vajjon nem méltányos-e, végeredményben, azt is tekintetbe venni, hogy ki milyen viszonyok közt él? Ön gazdag lesz, nagyon gazdag. Háromszáz franknyi javítás az ön számára semmit sem fog jelenteni, míg mások zsebében ez a csekély többlet vagyont jelenthet. Nos, barátom, hát ez az oka az ön ezidei lemaradásának.

Este, az étkezésnél, kelletlenül ült a felesége mellett. Az asszony rendszerint vidám és eléggé egyenletes kedélyű volt, csak akaratos: ha nagyon kívánt valamit, semmiképpen sem engedett. Az első idők érzéki bűvöletét sem érezte már közelében a férj s bár a menyecske üdesége és csinossága mindig újra fel tudta ajzani vágyódását, olykor mégis azon a csömörszerű kiábránduláson kapta magát, mely két lény mindennapi közösségű életében hamarosan ki szokott fejlődni. A lét ezer túlközönséges vagy félszeg részlete, a hanyag reggeli külső, a közönséges, kopott, ócska kelméjű pongyola, a színehagyott fésülőköpeny, – hiszen nem voltak gazdagok! – s mindaz a sok szükséges ez s az, amiket a szegény háztartásokban nagyon is közelről lát az ember, lepattogtatták Lesable előtt a házasság politúrját, elhervasztották azt a virágos és költői színt, amely a jegyeseket, távolról, úgy csalogatja.

Charlotte néni is csak kellemetlenné tette a lakását, mert sohasem mozdult ki tőlük: mindenbe beleavatkozott, mindent dirigálni akart, mindenre volt valami megjegyzése s mivel folyvást remegtek, hogy valamivel megsérthetik, inkább lemondással tűrtek, egyben azonban vad, rejtett elkeseredésük is egyre nőtt. -60-

Öreges, vontatott járásával végigtipegett a szobákon s vékony hangja szüntelenül ismételte:

– A nagynénéd kezd elviselhetetlen lenni. Nekem elég volt belőle! Érted? Elég volt!

– Persze, a család undorító, de az örökség jó, – mi? Csak ne játszd az ostobát. Neked éppen annyira érdeked csínján bánni Charlotte nénivel, mint nekem!

A néni mostanában egyre azzal a rögeszmével gyötörte őket, hogy gyereket szeretne már látni. A sarokba vonta félre Lesable-t és belesuttogta az arcába:

– Öcsémuram, gondja legyen rá, hogy apává legyen, mielőtt meghalok. Látni akarom az örökösömet! Ne akarja velem elhitetni, hogy Cora nem való az anyaságra. Csak rá kell nézni! Mikor az ember megházasodik, öcsémuram, azért teszi, hogy családot alapítson, hogy sarjai legyenek. Szent anyánk, az Egyház, elítéli a meddő házasságokat. Én tudom, hogy maguk nem gazdagok s hogy egy gyerek sok költséggel jár. De én utánam majd semmiben sem fognak szűkölködni. Egy kis Lesable-t akarok, – akarom, megértette?

Mikor aztán kívánsága közel másfél évi házasság után sem vált valóra, kételyei támadtak s elkezdett sürgetőzni. Halk hangon tanácsokat -61- adott Corának, gyakorlati utasításokat, mint olyan nő, aki valaha sok mindent tudott s alkalmilag még ma is vissza bír emlékezni rájuk.

Egy reggel azonban Charlotte néni nem tudott felkelni, rosszul érezte magát. Mivel soha életében nem volt beteg, Cachelin igen felindultan kopogtatott veje ajtaján:

– Szaladj hamar doktor Barbette-ért, a főnöknek pedig mondd meg, hogy, – úgyebár? – ma nem mehetek hivatalba, tekintettel a körülményekre…

Lesable az egész napot izgalmak közt töltötte, képtelenül minden munkára. Nem tudott fogalmazni, nem tudott belemerülni az ügyekbe. Torchebeuf meglepetten szólt rá:

– Nagyon fáradt vagyok, kedves jó főnök úr; az egész éjszakát szegény néni mellett töltöttem, akinek az állapota nagyon aggasztó.

– Ha egyszer Cachelin mellette maradt, az éppen elég lehetne a gondoskodásból. Nem engedhetem, hogy az egész hivatal felborúljon alkalmazottaim személyes ügyei miatt!

Lesable kirakta az óráját maga elé az asztalra s lázas türelmetlenséggel várta az öt órát. Mihelyt a főudvar nagy órája ütni kezdett, elrohant, elsőízben hagyva ott a hivatalt a szabályszerű időben.

Sőt bérkocsiban ment haza, annyira nagy volt az izgalma; a lépcsőn futva ment fel.

Nem mert belépni a beteg szobájába, hanem kihivatta Cachelint, aki odabenn őrködött.

Lesable apósa rögtön megjelent, óvatosan nyitva ajtót. Hálókabátban és bojtos sipkában volt, ahogy vidám estéit szokta tölteni a kandallózugban. Halk hangon mormogta:

– Rosszul van, nagyon rosszul. Négy óra óta nincs magánál. Délután már felvette az utolsó kenetet is.

Lesable úgy érezte, hogy valami nagy gyöngeség kúszik le a térdéig. Leült:

– Azt, hogy rohama volt. Kilábolhat belőle, de éppen úgy meghalhat még az éjszaka.

– Van rám szükségetek? Ha nincs, jobb szeretnék inkább be se menni. Kínos volna számomra, Charlotte nénit ebben az állapotban látni.

– Ne is gyere be. Eredj csak hozzátok. Ha valami ujság lenne, rögtön hivatlak.

Lesable a szobájába vonult. A lakást egyszerre megváltozottnak látta, nagyobbnak, világosabbnak. Mivel azonban sehogy sem találta helyét, kiment a balkónra.

Július utolsó napjai járták s a nagy napkorong, mielőtt végkép letűnt volna a Trocadéro két tornya mögött, tűzesővel árasztotta el a tetők rengeteg táborát.

Az ég, amely alul égő vörös volt, följebb sápadt arany színeket cserélt, aztán sárga árnyalatokba -63- ment át, majd zöld lett, könnyű, fénnyel áttört zöld, hogy végül kékre váljon, tiszta és üde kékséggé borulva az emberek feje fölé.

Fecskék suhantak át, mint a nyilak, alig szemmelkísérhetőn, az ég bíborára rajzolódó szárnyaik íves és tünő vonalával. S a házak roppant tömege felett, meg a távoli síkság felett valami rózsaszínű felhő is lebegett, valami tüzes köd, melyből mintegy megdicsőülve emelkedtek ki a templomtornyok és az emlékművek karcsú csúcsai. Az Arc de Triomphe de l’Étoile mint roppant fekete tömb tűnt fel a horizont tűzvészében s az Invalides kupolája valóságos második napnak látszott, mely az égről lezuhant egy földi építmény tetejére.

Lesable két kézre markolta a vaskorlátot s úgy szívta a levegőt, mint ahogy a bort issza az ember. Ugrálni, kiáltozni szeretett volna, vad mozdulatokkal könnyíteni magán, annyira megrohanta a mély és ujjongó öröm. Ragyogónak látta az életet, csupa boldogságnak a jövőt! Mit is fog csinálni? És elábrándozott.

Valami zaj rezzentette föl, mely a háta mögül jött. A felesége volt. Szeme környéke kivörösödött, arca kissé megduzzadt s igen fáradtnak látszott. Homlokát csókra nyujtotta férje felé, aztán megszólalt:

– Papánál fogunk ebédelni, hogy a beteg közelében maradhassunk. A cseléd mellette lesz, míg mi eszünk.

Cachelin már asztalnál ült, várva leányát és a vejét. Hideg csirke, krumplisaláta és egy tál szamóca volt kikészítve a tálalóra, a tányérokban leves gőzölgött.

– Ezek azok a napok, amilyeneket nem kívánok gyakran magamnak. Ilyenkor nem valami vidám az élet.

Közöny volt a hangjában s az arcán csaknem megelégedettség. Aztán falni kezdett, nagy étvágyú emberek módjára, kitünőnek találta a csirkét s nagyszerűen frissítőnek a krumplisalátát.

Lesable-nak azonban elszorult a gyomra s ímmel-ámmal, izguló lélekkel evett, egyre a szomszéd szoba felé fülelve, amelyben olyan csönd volt, mintha teljesen lakatlan lenne. Cora-nak sem volt étvágya, dúltan és el-elpityeredve törülgette meg olykor-olykor a szemét szalvétája csücskével.

És Lesable részletes beszámolót tartott, mivel apósa apróra kikérdezte, elismételtetve minden szót, mintha legalább egy éve nem lett volna tájékán se a minisztériumnak.

S arra gondolt, milyen diadalmasan vonul majd be a haláleset után, micsoda képeket vágnak majd a kollégák. Mindazáltal, mintegy titkos lelkiismeretfurdalásának engedve, így beszélt:

– Szegénykének igazán nem kívánok semmi rosszat! Isten a tanum, mennyire szeretném még soká jó egészségben látni. De azért mégis csak nagyot fognak nézni odabenn! Savon apó még a komműnt is el fogja felejteni bele!

Éppen a szamócába fogtak, mikor nyilt a betegszoba ajtaja. Roppant megdöbbentek s azon vették észre magukat, hogy valamennyien felálltak az ebédtől. A kis cseléd jött be, szokott csendes és ostoba esetlenségével. Nyugodtan mondta:

Cachelin, asztalkendőjét a tányérok közé dobva, -65- őrült módjára rohant be; Cora dobogó szívvel követte; Lesable pedig ott maradt az ajtóban, messziről kémlelve az ágy sápadt foltja felé, melyet alig világított meg a búcsúzó nap. Látta, hogyan görnyed apósa háta a fekhely fölé, mozdulatlan vizsgálódással. És egyszerre a hangját is meghallotta, amely mintha messziről, nagyon messziről, a világ végéről jönne, valami álombeli hang, a csodákat mesélő álmoké. A hang ezt mondta:

Látta, hogyan esik hirtelen térdre a felesége, arcát a takaróba rejtve és zokogva. Elszánta magát, hogy ő is belép s amint Cachelin felemelkedett, a vánkos fehérségén megpillantotta Charlotte néni arcát, lecsukott szemű, beesett, merev és fakó arcát, amely olyan volt, mint a viaszbabáké.

Cachelin, aki szintén a halottat nézte, most feléje fordult s egymásra pillantottak.

– Igen, – felelte César s arcát szomorú kifejezésre akarta erőltetni. A két férfi azonban nyomban belelátott egymásba s nem is tudva: miért, ösztönszerűen kezet szorítottak, mintegy megköszönve egymásnak, amit egymásért tettek.

Aztán, nem vesztegetve az időt, buzgón láttak hozzá a halottaknak kijáró teendők végzéséhez.

Lesable vállalta, hogy elmegy az orvosért s hogy a lehető leggyorsabban elintéz minden szükséges eljárnivalót.

Vette a kalapját s futva indult le a lépcsőkön; minél előbb kinn akart lenni az uccán, egyedül maradni, fellélekzeni, gondolkozni, magányosan élvezni a boldogságát. -66-

Mikor elvégezte útjait, hazamenés helyett a boulevardra igyekezett: hajtotta a vágy, embereket látni, belesodródni a forgalomba, az este boldog életébe. Szeretett volna odakiáltani a járókelőknek: »Ötvenezer livre évjáradékom van!« – s zsebredugott kezekkel csatangolt, meg-megállva a kirakatok előtt, nézegetve a drága szöveteket, az ékszereket, a nagyszerű bútorokat, vidáman gondolva el, hogy: »Ezt most már mind megvehetném magamnak!«

Gyászruhabolt előtt ment el s egyszerre megcsapta a döbbenet: Hátha nem is halt meg? Hátha csalódtak?

Beléptek az elhúnyt szobájába. Cora még mindig sírt, egy karosszékben ülve. Halkan sírt, szinte már minden fájdalom és bánat nélkül, a nők könnyű zokogási készségével.

Mikor aztán hárman egyedül maradtak a lakásban, megszólalt Cachelin csöndesre fogott hangja:

– Most, hogy a cseléd aludni ment, utánanézhetünk, nincs-e valami elrejtve a bútorokban?

És a két férfi munkának látott. Kiürítettek minden fiókot, kiforgattak minden zsebet, széthajtogattak minden apró papirost. Éjfélig semmi különöset sem találtak. Corát elnyomta a kimerültség, horkolt is kissé, szokott csendes módján. César felvetette a kérdést:

Lesable zavarában ezt tartotta megfelelőbbnek. Erre az após is így döntött:

És becipelték a két másik kipárnázott széket is, melyek a fiatal házasok bútoraihoz tartoztak.

Egy órával később a család mindhárom tagja aludt, egyenetlen horkolással, az örök mozdulatlanságba dermedt holttest előtt.

Világos nappalra ébredtek fel, mikor a kis cseléd belépett a szobába. Cachelin rögtön elismerte, szemeit dörzsölve, hogy:

– Vettem észre! Én egy percre sem bóbiskoltam el, csak csukva tartottam a szemem, hogy pihenjen.

Belhomme úr irodáját éppen nyitották, mikor Cachelin, Lesable és felesége megjelentek, mély gyászban, vigasztalan arccal.

– Uram, tetszik ismerni, én a Charlotte Cachelin -68- fivére vagyok. Ez itt a lányom meg a vőm. Szegény nővérem tegnap meghalt, holnap temetjük. Minthogy végrendelete önnél van letéve, bátorkodunk megkérdezni, hogy a megboldogultnak nincs-e valami külön meghagyása az elföldelésre vonatkozólag s egyébként is, nincsenek-e önnek közlendői velünk?

A közjegyző kihúzott egy fiókot, borítékot vett elő, feltépte, kihalászott egy papírlapot s jelentette:

– Tessék, uram, a végrendelet másolata, melyet azonnal megismertetek önökkel. A másik példány, mely ezzel pontosan egyezik, kezeim közt marad.

»Én, alulírott, Victorine-Charlotte Cachelin, a következőkben nyilvánítom végső akaratomat:

Egész vagyonomat, mely körülbelül egymillió százhúszezer frankra rúg, azokra a gyermekekre hagyom, akik unokahúgom, Céleste-Coralie Cachelin házasságából fognak származni, azzal, hogy a jövedelmet az elsőszülött nagykorúságáig a szülők élvezzék.

Az alább következő rendelkezések szabályozzák az egyes gyermekekre jutó részt, valamint azt a részt, amely a szülőké marad halálukig.

Abban az esetben, ha halálom előbb következnék be, semhogy unokahúgom örökösnek adna életet, egész vagyonom közjegyzőm kezei közt marad, három évig, megjegyeztetvén, hogy fentebb jelzett akaratom teljesíttessék, mihelyt ezen idő alatt a gyermek megszületnék.

Abban az esetben azonban, ha Coraliet az Ég nem áldaná meg gyermekkel a halálomat követő három év alatt, vagyonom osztassék szét, közjegyzőm közbenjöttével, a szegények közt és azon jótékonysági -69- intézmények közt, melyek lajstroma alább következik.«

És most mindenféle szeretetház-nevek, számok, rendelkezések és meghagyások végtelen sora következett.

Aztán Belhomme úr udvariasan átnyujtotta az okmányt Cachelinnek, aki elképedve állt előtte.

A közjegyző szükségesnek vélte, hogy maga is szóljon pár magyarázó szót:

– Mikor Cachelin kisasszony – mondta – legelsőízben tisztelt meg azzal, hogy közölje velem ezen értelemben leendő végrendelkezési szándékát, kifejezte azt is, mily végtelenül vágyódik egy véréből származó örökös után. Ellenvetéseimre akaratának mind határozottabb megformulázásával felelt, ami egyébként vallásos érzéseiből sarjadt, mivel, – úgy gondolta, – minden meddő házasság égi átok alatt áll. Nem tudtam rávenni szándéka legcsekélyebb megváltoztatására sem. Élénken sajnálom, tessék elhinni.

– Nem kételkedem benne, hogy az elhúnyt desideratum-a mihamarébb teljesülni fog!

S a három örökségváró távozott, nagy megdöbbenésükben szinte gondolkodni sem tudva.

Mentek hazafelé, egymás mellett lépkedve, hang nélkül, szégyenkezve és dühösen, mintha kölcsönösen megrabolták volna egymást. Még Corának is egyszeriben eloszlott minden gyásza: nagynénje hálátlansága felmentette a siratás kötelessége alól. Végre Lesable, akinek sápadt ajkait görcsbe szorította a bosszúság, odaszólt apósának:

Cachelin odanyujtotta a papírt s a fiatalember elkezdte olvasni. Megállt a járdán s miközben a -70- járókelők neki-nekiütköztek, úgy maradt, beleásva kutató és gyakorlott szemét a sorok közé. A másik kettő pár lépésnyire tőle várt, még mindig hallgatagon.

– Teringettét, a te kötelességed lett volna gyerekről gondoskodni! Jól tudtad, hogy Charlottenak régesrég ez volt a fővágya.

Ahogy hazaértek, egész tömeg várta már őket, csupa olyan ember, akiknek mestersége a halottak körül folytatódik. Lesable rögtön visszavonult, semmivel sem akart tovább törődni, César pedig mindenkit végiggorombáskodott, kiabálva, hogy őt hagyják békén s csinálják minél gyorsabban a dolgukat. Úgy érezte, hogy szándékosan késleltetik a hullától való megszabadulásban.

Cora, szobájába zárkózva, meg se mukkant. Cachelin azonban, egy óra mulva, bekopogtatott a veje ajtaján:

– Kedves Leopold, – mondta, – azért jövök, hogy hányjuk és vessük meg a teendőket, mert végre is meg kell állapodnunk valamiben. Véleményem szerint mégis csak tisztességes temetést kell rendeznünk, nehogy a minisztériumban neszét vegyék a történteknek. A költségeket majd elintézzük. Különben sincs veszve semmi. Még nem régóta vagytok házasok s igazán ritka pech lenne, ha nem születne gyereketek. Majd gondotok -71- lesz rá, ennyi az egész! Most intézzük el a legsürgősebb tennivalókat. Te úgye mielőbb bemégy a minisztériumba? Most összeírom, ki mindenkinek kell gyászjelentést küldeni!

Lesable fanyarul ismerte el, hogy apósának igaza van s leültek, szembe egymással, a hosszú asztal két végére, hogy megcímezzék a feketeszegélyes cédulákat.

Aztán első ebéd következett. Cora közömbös arccal jelent meg, mintha mindez egyáltalán nem érintené s az este óta tartó böjt után jól befalatozott.

Étkezés után rögtön visszazárkózott a szobájába. Lesable elment a tengerészeti minisztériumba, Cachelin pedig kitelepedett a balkónra, lovaglóülésben helyezkedve el a széken s pipára gyujtott. Lomha nyári napsütés verte a házfedelek tömegét s egyik-másik üvegtető lángolva izzott, vakító sugarakat szórva, melyeket a tekintet nem tudott elviselni.

S Cachelin, ingujjra vetkőzve, hunyorgó szemmel a fény özönében, a messzi, messzi dombokat nézte, melyek zölden intettek felé, túl a nagy városon, túl a poros külső telkeken. Arra gondolt, hogy locsog most a széles, csöndes és hűvös Szajna a halmok alján, melyeknek lejtőin fák vannak s hogy milyen borzasztóan jobb volna most a lombok alatt, hasalni a fűben, egészen a folyam szélén, a vízbe köpködni s nem a terasz ólomlapján sülni. S rossz érzés kezdte émelyíteni, szerencsétlenségük kínzó gondolata és fájdalmas érzése, a váratlan balsors, amely annál keservesebb és vadabb volt, mert olyan eleven és hosszú reménykedés előzte meg. S hangosan mondta, ahogy nagy lelki megrázkódtatások idején, a rögeszmék kábulatában fakad ki az ember: -72-

Háta mögül, a szobából, a temetkezési vállalat embereinek motozását hallotta, a koporsószögező kalapács szakadatlan kopácsolását. A közjegyzőnél tett látogatás óta nem nézte meg újra holt nővérét.

Lassanként azonban a dús nyári nap melege, vidámsága és fénylő varázsa átjárták testét-lelkét: eszébe jutott, hogy még nincs oda minden. Miért is ne lehetne gyermeke az ő leányának? Hiszen még két éve sincs, hogy férjnél van! Veje pedig izmos, kemény, jó erőben levő embernek látszik, ha kicsiny is. Lesz gyerekük, a mindenét neki! Lesz, mert különben is, kell lennie!

Lesable lopva surrant be a minisztériumba s hivatali szobájába. Asztalán papírlap várta, ezekkel a szavakkal: »A főnök kéreti.« Először türelmetlen mozdulatot tett, lázadozva a zsarnokság ellen, mely újra a nyakába ül, aztán vad és heves vágy lepte meg, csak azért is felülkerekedni! Őbelőle is lesz még főnök, és pedig hamar; – aztán előre, még magasabbra!

Le sem vetve kimenő-redingote-ját ment be Torchebeuf-höz. Azzal a lesújtott arccal jelentkezett, amilyet szomorú alkalmakkor vesz fel az ember, sőt mi több, valami mély és igazi bánat jele is ott volt a kifejezésében, az az önkénytelen levertség, melyet a váratlan csapások vésnek a vonásokba.

A főnök vaskos feje, mely most is valami papírlap fölött csüggött, felemelkedett s nyers hang kérdezte:

– Kedves jó főnök úr, csapás ért bennünket, -73- Charlotte nénémet elvesztettük s azért is jöttem, hogy meghívjam önt a holnapi temetésre.

– Az már más, kedves barátom. Köszönöm a meghívást s mingyárt szabadságot is adok önnek, mert most bizonyára sok a teendője.

– Köszönöm, kedves jó főnök úr, de már minden el van intézve s itt fogok maradni a rendes hivatalos időig.

A hír elterjedt s a hivatalokból mindenfelől jöttek az érdeklődők, akik inkább gratulációkkal, mint részvétnyilatkozatokkal halmozták el s kíváncsiak voltak, hogyan viselkedik az új örökös. Lesable elszántan, egy színész álarcával fogadta a frázisokat és tekinteteket, oly kitünően találta el a viselkedését, hogy elbámultak rajta. »Jól tartja magát«, – mondták. »Mindegy, – szóltak közbe mások, – alapjában véve bizonyára nagyon meg van elégedve.«

Maze, aki merészebb volt a többieknél, megkérdezte tőle, a világfiak fesztelen modorában:

Lesable tökéletes nyugalommal felelte, mint akit a dolog egyáltalán nem érdekel:

– Nem egész pontosan. A végrendelet körülbelül egymilliókétszázezer frankról szól. Onnan tudom, mert a közjegyzőnek sürgősen közölnie kellett velünk bizonyos kikötéseket, amelyek a temetésre vonatkoznak.

Általános volt a vélemény, hogy Lesable nem marad a minisztériumban. Hatvanezer livre évjáradékkal az ember nem körmöl tovább. Úgy -74- már valaki az ember s tetszése szerint lesz belőle, ami akar. Voltak akik azt vélték, hogy az államtanács felé fog kacsingatni, mások inkább úgy hitték, hogy majd képviselő igyekszik lenni. A főnök várta a lemondást, hogy az igazgató elé terjeszthesse.

Az egész minisztérium kivonult a temetésre, melyet szegényesnek találtak. De híre járt, hogy maga Cachelin kisasszony kívánta így: benne volt a végrendeletben!

Cachelin már másnap folytatta a szolgálatot, Lesable pedig, egyheti gyöngélkedés után, szintén megjelent, kissé sápadtan ugyan, de szívós és lelkes munkaerővel, mint azelőtt. Mintha semmi változás nem történt volna az életükben. Mindössze annyit lehetett észrevenni, hogy tüntetőleg szívtak vastag szivarokat s hogy járadékokról, vasutakról, nagy összegekről beszéltek, oly emberek módjára, akiknek értékpapírok vannak a zsebében. Rövid idő multán annak is híre ment, hogy Párizs környékén villát béreltek s ott fejezik be a nyarat.

Az emberek ilyeneket gondoltak: »Éppen olyan fösvények, mint a vénkisasszony volt; családi vonás; megtalálta zsák a foltját; mindegy, azért mégse úri dolog bentmaradni a minisztériumban ilyen vagyonnal.«

Aztán nem törődtek velük többet. Megmérettek és könnyűnek találtattak.

IV.

Charlotte néni temetése után Lesable egyre csak a millióra gondolt s dühében, mely annál hevesebben marta, minél jobban kellett titkolnia, -75- az egész világot meggyűlölte siralmas balsorsa miatt.

Ő is kérdezgette magában: »Kétévi házasság alatt miért nem született gyermekünk?« S a félelem, hogy családi élete meddő marad, riadtan doboltatta meg a szívét.

És ekkor, akárcsak a suhanc, aki felnéz a magas és zsírosan fénylő mászórúd csúcsára s a kitűzött lepényt szemlélve, keményen teszi fel magában, hogy törik-szakad, de neki lesz ereje és kitartása a sikerhez, Lesable kétségbeesett elszántsággal határozta el, hogy apává kell válnia. Hiszen annyian lettek azzá, miért ne lehetne hát ő is? Talán hanyag volt, gondatlan, talán nem is tudott eleget a dologhoz, hiszen teljesen közönyösen hagyta eddig az ilyesmi. Sohasem érezvén az utódhagyás erős vágyát, nem törekedett teljes lélekkel erre az eredményre. Ezentúl majd megfeszíti minden erejét, nem hagy figyelmen kívül semmit s meglesz a siker, mert így akarja.

Mikor azonban hazament, valósággal rosszul érezte magát és ágyba kellett feküdnie. A csalódás nagyon is nyers volt, nem bírta ki a visszahatást.

Az orvos meglehetősen komolynak találta állapotát s feltétlen pihenést rendelt, mellyel további, jócskán hosszúra szabott önkímélési idő kényszerűsége is járt. Súlyos idegláz veszélye fenyegetett.

Egy hét mulva mégis újra talpraállt Lesable s ismét elfoglalta hivatalát a minisztériumban.

Azonban még mindig betegnek érezte magát s nem mert közeledni a hitvesi ágyhoz. Habozott és reszketett, mint a hadvezér, aki csatára készül, csatára, melytől jövője függ. S estéről-estére a másnapot leste, az egészség, a testi-lelki jóérzés -76- és energia egy olyan órájáért sóvárogva, mikor az ember mindenre képesnek hiszi magát. Minden pillanatban az üterét tapogatta, hol gyöngének, hol túlgyorsnak találva az érverést, izgatószereket szedett, félig nyers húst evett, hazamenés előtt hosszú, edző sétákat tartott.

Mivel sehogy sem kapott erőre úgy, ahogy szerette volna, azt vette a fejébe, hogy a meleg időszak végét valahol Párizs környékén tölti el. S csakhamar megérlelődött benne a hit, hogy a mezők szabad levegője döntő hatással lesz vérmérsékletére. Az övéhez hasonló állapotban csodás, biztos eredményeket szokott hozni a vidéki élet. A közeli sikernek ez a bizonyossága megnyugtatta s újra meg újra elmondta apósának, sokat sejtető hangsúlyozással:

– Ha kinn leszünk a falun, teljesen összeszedem magam s minden rendben lesz.

Már a puszta »falu« szó is valami misztikus jelentőséggel csengett a fülében.

Kibéreltek tehát egy kis házat Bezonsban s mindhárman kiköltöztek a faluba. A két férfi reggelente gyalog lábalt át a síkon a colombesi állomásra s este is gyalogosan tértek vissza.

Cora, akit elbűvölt ez az élet a szelíd folyam mentén, le-leült a lejtős parton, szedte a virágot s szőke és reszkető fűkalászokból kötött nagy csokrokkal ment haza.

Esténként mind a hárman lesétáltak a folyam hosszában a Lazacos-gátig s betértek egy-egy üveg sörre a Hársfa-vendéglőbe. A folyam, megtorlódva a hosszú cöveksoron, átsustorgott a réseken, s vagy száz méternyi szélességben szökellt, dobolt és tajtékzott tovább. A zuhogó hullámok harsogásától rengett a part, a levegőben pedig finom vízpor felhőzött, lengő és nedves pára, mely -77- úgy emelkedett föl a vízesésből, mint holmi könnyű füst, a szétpaskolt hab és a felkavart iszap illatát hintve szét.

Leszállt az éj. Szemközt, messzire, a nagy világosság Párizst hirdette s Cachelin minden este elmondta rá:

Olykor-olykor egy-egy vonat, amint áthaladt a sziget végét keresztbeszelő vashídon, mennydörgésszerűen robajlott s csakhamar eltűnt, jobbra vagy balra, Párizs vagy a tenger felé.

Lassú léptekkel fordultak vissza s nézték a felkelő holdat, leülve egy-egy árok szélére, hogy minél tovább láthassák a csöndes folyamba omló puha és sárga fényt, mely mintha együtt úszott volna a vízzel s melyet az ár völgyelései úgy remegtettek át magukon, mint valami tűzből szőtt habselymet. Felzendült a békák rövid, fémes hangú kurjongatása. Éji madarak egymást hivogató hangja hasított át a levegőn. S olykor egy-egy nagy néma árny suhant tova a folyón, megtörve fénylő és csöndes iramlását. Portyázó halászok bárkái voltak, melyekből hirtelen ki-kivetették a hálót s zajtalanul vonták be újra, tág és sötét öblében a villogó és ficánkoló potykákkal, mint valami vízmélyi kincset, ezüst halak élő kincsét.

Cora megindult gyöngédséggel támaszkodott férje karjára, kitalálva a férfi vágyát, noha sohasem beszéltek a dologról. Mintha jegyességük másodvirágzását élték volna, új várását a nászi csóknak. A férj olykor lopva végigsimította a nő füle mögött a nyakszirt kezdődő hajlatát, a lágy formák finom zugocskáját, ahol az első pelyhek selymesednek. Az asszony kézszorítással válaszolt s vágytak egymásra, egyelőre mégis lemondva -78- egymásról, felajzottan és visszakorbácsoltan egy még hatalmasabb akarat parancsától, a millió álomképétől.

Cachelin, akit lecsillapított a maga körül érzett reménykedés, boldogan élt, nagyokat ivott és evett, s alkonyattájt valami költői megszállottságba ringatózott, abba az együgyű ellágyulásba, mely a legtompább lelkeken is erőt vesz egy-egy természeti látványosság előtt: mikor fény záporoz végig a lombokon s a távoli dombok közt lemegy a nap, bíbor visszfényekkel a folyó tükrén. Kibökte:

– Ilyenkor, ha efféléket látok, hiszek az Istenben. Az ilyesmi belém markol, – folytatta, gyomra táját tapogatva – s valósággal megtérek. Egész furcsákat érzek. Mintha valami fürdőbe mártogattak volna, amitől sírni szeretnék.

Lesable pedig kezdte magát jobban érezni, hév ébredt benne, melyet már elfelejtett, futni szeretett volna, mint egy csikó, meghempergőzni a fűben, kiabálni jókedvében.

Azután tapasztalniuk kellett, hogy minden kísérletük meddő maradt s bizakodásuk hiúnak bizonyult.

Maga volt ez a kétségbeesés, a katasztrófa! Lesable azonban nem veszítette el a bátorságát, emberfölötti erőfeszítéssel makacskodott. Felesége, ugyanannak a vágynak izgalmával s ugyanannak a félelemnek remegésével, egyszersmind pedig a maga izmosabb testiségével is, készségesen engedte át magát férje kísérleteinek, tüzelte csókjait s szűntelenül élesztgette lankadó hevét. -79-

Életük elkomorodott. Szájukon most már kellemetlen szavak csúsztak ki, s Cachelin, kiszimatolva a helyzetet, a maga mérgezett és trágár obsitos-kiszólásaival gyötörte őket.

S szűntelenül üldözte mindegyiküket, vájta és hegyezte kölcsönös dühüket a megkaparíthatatlan örökség gondolata. Corának most már felvágták a nyelvét s agyonkínozta a férjét. Kisfiú volt a szemében, anyámasszonykatonája, aki nem számít. Cachelin pedig minden ebédnél elismételte:

– Nekem, ha gazdag lettem volna, csőstül volna gyerekem… Persze, ha szegény az ember, okosnak kell lennie…

És jelentős pillantást vetett a veje felé, megvetéssel teljes mozdulatra rántva a vállát.

Lesable nem szállt vitára, felsőbbrendű emberként, aki parasztcsalád közé keveredett. A minisztériumban úgy találták, hogy rossz színben van. Egyszer a főnök meg is kérdezte:

– Dehogy, kedves jó főnök úr! Talán a fáradtság látszik meg rajtam. Mostanában sokat dolgoztam, hiszen láthatta ön.

Nagyban számított az évvégi előléptetésre s ebben a reményben újra nekifeküdt minta-hivatalnoki robotjának.

Teljesen jelentéktelen jutalomfélét kapott, kevesebbet, mint bárki másé. Apósa, Cachelin pedig semmit. -80-

Lesable, szívén találva, újra bement a főnökhöz s ezúttal elsőízben szólította egyszerűen »uram«-nak:

– Uram, hát érdemes úgy dolgozni, ahogy én teszem, ha az ember nem látja semmi gyümölcsét?

– Mondtam már önnek, Lesable úr, hogy az ilyfajta eszmecserének nincs helye köztünk. Újra ismétlem, hogy ildomtalannak találom ezt a kérdőrevonást, mivel ön az adott esetben igen gazdag ember szegény kollégáihoz képest…

– De ha egyszer semmim sincs, uram! Nagynénénk a házasságomból születendő elsőszülött gyermekre hagyta a vagyonát. Én és apósom a fizetésünkből élünk!

– Nos, ha ma még nincs is semmije, legközelebb mégis csak gazdag lesz. És így egyre megy…

Lesable takarodót fújt, jobban lesujtva az elveszett előléptetés, mint a megmarkolhatatlan örökség miatt.

Mikor azonban, pár nappal később, Cachelin megérkezett a hivatalba, a szép Maze ajkán mosoly jelent meg, majd Pitolet lépett be s a szemei csillogtak. Utána Boissel nyomta be az ajtót s fürgén sietett előre, sunnyogó jókedvvel nézve össze a többiekkel. Savon apó tovább másolt, szája csücskében lógó agyagpipájával, magas székén kuporogva, felrakott lábakkal, ahogy a kisfiúk szoktak ülni.

Senki sem szólt egy szót sem. Mintha valamire vártak volna. S Cachelin iktatta az ügydarabokat, szokása szerint hangosan mondva maga elé: -81-

– Toulon. Tiszti csajka-felszerelés a Richelieu számára. – Lorient. Úszóövek a Desaix számára. – Brest. Angol gyártmányú vitorlavászonminták.

Lesable jelent meg. Mostanában minden reggel bejött a rája eső aktákért, mivel apósa nem vett magának annyi fáradságot, hogy a szolgával küldje be őket hozzá.

Miközben Lesable a rendtiszt asztalán heverő papírok közt kotorászott, Maze oldalt sandított rá, kezeit dörzsölve, a cigarettáját sodró Pitolet szájaszélén pedig vidám vonás vetett kis ráncot, a már visszafojthatatlan jókedv hirdetője. A másoló öreghez fordult:

Az öreg, tudva, hogy most gúnyolódni akarnak vele s megint a feleségével hozakodnak elő, nem felelt.

– Maga biztosan rátalált a nyitjára, hogyan kell gyerekeket fabrikálni, mivelhogy több gyereke is volt, úgy-e?

– Ön tudja, Pitolet úr, hogy nem szeretem az efféle tréfákat. Szerencsétlenségemre méltatlan személyt vettem feleségül. Mikor megbizonyosodtam a hűtlenségéről, el is váltam tőle.

– Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy apja ne legyen egypár gyereknek, háromnak vagy négynek is, ahogy hallom. -82-

– Ön sértegetni akar, Pitolet úr, de ez sem fog önnek sikerülni. Feleségemnek valóban volt három gyermeke. Okom van feltételezni, hogy az első tőlem való, a másik kettőt azonban nem ismerem el.

– Csakugyan, mindenki azt mondja, hogy az első a magáé. Ez elég is. Nagyon szép dolog, ha az embernek van egy gyermeke, nagyon szép dolog és nagy boldogság. Fogadjunk, hogy Lesable sokat adna érte, ha csak egyet is tudna sikeríteni, úgy, mint maga tudott!

Cachelin abbahagyta a lajstromozást. Nem nevetett, noha Savon apó a szokásos, megkínzott pofozógép-arcot mutatta s ilyenkor a szabadszájú tréfák özönét szokta rázúdítani az öreg házastársi viszontagságaira.

Lesable már összeszedte az írásait, de érezve, hogy a támadás neki szól, maradni akart, visszatartotta a dac, egyben pedig zavart és ingerült is volt, próbálta kitalálni, ki adhatott így túl a titkán. Aztán eszébe jutott, mit mondott a főnöknek s nyomban megértette, hogy azonnal a legteljesebb energiát kell tanusítania, ha nem akar az egész minisztérium céltáblája lenni.

Boissel le és föl járt a szobában, szinte vinnyogva. Az uccai kikiáltók rekedt hangját utánozva bődült el: »A gyerekgyártás titka, csak tíz centime, két sou! Tessék, tessék, a gyerekgyártás titka, monsieur Savon szabadalma, töméntelenül borzasztóan érdekes!«

Mindenki nevetett, csak Lesable és az apósa nem. Pitolet pedig odafordult a rendtiszthez:

– Mi baja, Cachelin úr? Hová tette a jókedvét? Azt hinné az ember, hogy nem is mulat azon, -83- hogy Savon apónak mégis csak van egy gyereke a feleségétől. Ez pedig nagyon jó vicc, szerintem. Nem mindenki tudja idáig vinni!

Lesable újra elkezdett a papírjai közt babrálni, úgy tett, mintha olvasna és nem hallana semmit, de sápadt volt.

– Használhatja mindenki, aki meg akarja kapni az örökségét, csak tíz centime, két sou, tessék, tessék.

Ekkor Maze, aki alantasnak találta az ilyenfajta elménckedést s aki különben is személyes haragot forralt Lesable ellen, amiért megfosztotta a vagyon reményétől, melyet titokban ott táplált a szívében, közvetlen kérdéssel állt elő:

Lesable felkapta a fejét s farkasszemet nézett kollégájával. Pár másodpercig remegő ajkkal habozott, valami metsző, de szellemes mondást keresve, de sehogy sem találva. Felelt:

Maze, még mindig háttal a tűznek, redingote-ja két szárnyát maga elé fogta s nevetve mondta:

– Az ember igyekszik, kedvesem. Úgy vagyunk vele, mint ön: nem mindig úgy sül el, ahogy kéne…

Kitörő hahota szakította félbe. Savon apó, aki félhülyén is sejteni kezdte, hogy most már nem őt bántják és gúnyolják, lefittyent szájjal várt, tolla megakadt a levegőben. És Cachelin is várt, készen bármely pillanatban ököllel esni annak, aki éppen a kezeügyébe kerül.

A szép Maze visszaejtette az egyik redingoteleffentyűt, hogy megpödörhesse a bajuszát s finomkodó hangon mondta:

– Jól tudom, hogy önnek rendszerint minden vállalkozása jól sül el. Alapjában tehát nem helyes, hogy önt is szóbahoztam. Különben is Savon papa gyerekeiről volt szó és nem az önéiről, hisz önnek nincsenek is. Hiszen tekintettel arra, hogy önnek minden vállalkozása jól üt ki, nyilvánvaló, hogy gyermekei is csak azért nincsenek, mert nem akarta, hogy legyenek…

– Kérem, micsoda hang ez? Beszéljen tisztességesen, mert meggyűlhet velem a baja!

– Maze úr, én nem vagyok holmi léha figura, vagy kinyalt uracs, mint ön. Ha szabad kérnem, kíméljen meg ezentúl a barátságától. Semmi közöm önhöz, és a magafajtájú népséghez.

Maze hirtelen megértette, hogy az igazi erő a hallgatás és az irónia; azonban hiúsága alapjaiban lévén megsértve, szíven akarta találni ellenfelét s protektori hangon, a baráti jótanács szavával szólalt meg, miközben szemében ott izzott a düh:

– Kedves Lesable, ön túlmegy a határon. Egyébként megértem bosszúságát; gonosz dolog elesni a vagyontól s hozzá még olyan kicsiség miatt, olyan könnyű, egyszerű izé miatt… Nézze csak, ha akarja, én szolgálatára állok, teljesen ingyen, baráti szívességből. Öt perc az egész… -85-

Még beszélt, mikor Savon apó kalamárisa, melyet Lesable hozzávágott, melle közepén találta. Tintaáradat fröccsent szét az arcán, meglepő hirtelenséggel csinálva négert belőle. Előre ugrott, a szeme fehérje forgott, kezét ütésre emelte. Cachelin azonban fedezte a vejét, átnyalábolva a nagy Maze-t, akit jól összerázva és oldalbadögönyözve nekilódított a falnak. Maze vad erőfeszítéssel szabadította ki magát, feltépte az ajtót s visszakiáltott a két emberre:

Pitolet és Boissel követték. Boissel azzal magyarázta ki tartózkodó viselkedését, hogy beavatkozás esetén alighanem agyonütötte volna valamelyiket a dulakodásban.

Szobájába visszatérve, Maze azonnal a tisztálkodáshoz látott, de ez sehogy sem sikerült: lila másolótintával fenődött be, amelyet kitörölhetetlennek és eltávolíthatatlannak mondanak. Dühöngve és kétségbeesve állt tükre előtt, vadul dörzsölve arcát hurkára csavart törülközőjével. Csak még feketébb lett, vöröses árnyalatokkal, mert a vér odatódult a bőrhöz.

Boissel és Pitolet utánajöttek és tanácsokat adtak neki. Pitolet azt mondta, hogy tiszta táblaolajjal kell lemosni az arcot, a másik ammóniákot ajánlott. A szolgát gyógyszertárba szalajtották megfelelő szerért. Valami sárga folyadékkal és egy habkődarabbal tért vissza. Semmi eredmény.

– Most már a becsületügyi részt is el kellene intézni. Akartok segédeim lenni s kielégítő magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérni Lesable-tól? -86-

Mind a ketten vállalkoztak s megbeszélték a teendőket. Fogalmuk sem volt az efféle ügyekről, de nem akarták bevallani, s hogy korrekt uraknak lássanak, óvatosan félénk és kerülgető megjegyzéseket tettek. Elhatározták, hogy bevonják a tárgyalásokba a fregatt-kapitányt, aki a szénügyek intézésére volt beosztva a minisztériumba. A kapitány sem volt sokkal okosabb náluk. Némi fejtörés után mindazáltal azt ajánlotta, hogy keressék fel Lesable-t s szólítsák fel két barátja megnevezésére.

De hogy kesztyűt szerezhessenek, el kellett volna menni a hivatalból, a főnök pedig az ilyesmiben nem értette a tréfát. A hivatalszolgát küldték el tehát, hogy hozzon valamelyik boltból választékot. A szín miatt sokáig fennakadtak. Boissel feketét akart, Pitolet szerint ez az árnyalat most nem volt helyénvaló. A viola színben állapodtak meg.

Amint a két ünnepélyes, kesztyűs alak belépett, Lesable felkapta a fejét s riadtan kérdezte:

– Uram! barátunk, Maze úr, megbízásából jövünk, hogy magyarázatot vagy fegyveres elégtételt kérjünk azok miatt a tettlegességek miatt, melyeket vele szemben magának megengedett.

– Mit? Ő sért meg, és még ő provokáltat? Mondják meg neki, hogy megvetem, igen, megvetem, akármit üzenget vagy csinál! -87-

– Uram, Ön arra kényszerít bennünket, hogy az ujságokban olyan jegyzőkönyvet tegyünk közzé, amely Önre nézve igen kellemetlen lesz.

– És amely súlyos ártalmára lehet az Ön becsületének és jövendőbeli előrehaladásának.

– Uraim, tíz percen belül megkapják a választ. Lesznek szívesek ezt Pitolet úr szobájában megvárni?

Amint egyedül maradt, körüljártatta a szemét, mintegy tanácsot, védelmet keresve.

Reszketett, rémüldözött, mint az olyan békés ember, aki sohasem gondolt efféle lehetőségre, sohasem gondolt ilyen kockázatra és izgalmakra, sohasem edzette hozzá bátorságát ily borzalmas esemény víziójához. Fel akart kelni s nyomban visszaroskadt, dobogó szívvel, elgyengült inakkal. Dühét és elszántságát mintha elfútták volna. De amint arra gondolt, hogy mint vélekednek majd a minisztériumban s milyen tereferéket kelt majd a dolog az összes hivatalokban, lankadó gőgje újra felhorgadt s nem tudva, hogyan is döntsön hát, bement a főnökhöz, miheztartás végett.

Torchebeuf úr nagyon meg volt lepve és alaposan zavarban volt. Nem látta feltétlenül szükségesnek a fegyveres mérkőzést és arra is gondolt, hogy ez az egész ügy még rendetlenséget is csinálhat a szolgálati organizációban. Ezt ismételgette:

– Én a magam részéről nem tudok mit mondani. Becsületbeli dologról van szó, ami nem tartozik rám. Szóljak az Ön érdekében Bouc kommandáns -88- úrnak? Ő szakember az ilyesmiben és segítségére lehet Önnek.

Lesable elfogadta az ajánlatot s bement a parancsnokhoz, aki mingyárt párbajsegédnek is vállalkozott. Az egyik főnökhelyettest vette maga mellé társul.

Boissel és Pitolet felkesztyűzötten várták őket. Az egyik szomszédszobából még két széket kértek kölcsön, hogy mind a négyen leülhessenek.

Komolyan üdvözölték egymást, azzal helyet foglaltak. Pitolet kezdett beszélni s vázolta a helyzetet. A parancsnok végighallgatta, aztán ő is megszólalt:

– Súlyos ügy, de nem látom reménytelennek; minden attól függ, hogyan fogjuk fel a sértési szándékot.

Hosszú megbeszélés kezdődött, melynek során négy levélfogalmazványt gyártottak egymásután, kölcsönös bocsánatkérésről lévén szó. Ha Maze úr elismeri, hogy elvben nem volt szándéka megsérteni Lesable urat, az utóbbi is készséggel nyilvánítja ki, hogy helytelenül cselekedett, mikor a tintatartót elhajította s bocsánatot kér a meggondolatlan sérelemért.

Maze, aki most asztala előtt ült, tele volt a készülő párbaj izgalmával, bár számított ellenfele visszavonulására s közben hol az egyik, hol a másik felét nézegette arcának abban a kis kerek cintükörben, amely ott található minden hivatalnok fiókjában s arravaló, hogy este, távozás előtt rendbehozza előtte az ember a szakállát, a haját meg a nyakkendőjét.

Lesable a maga részéről ellenvetés nélkül fogadta el segédei fogalmazványát s így szólt:

– Ha Önök így látják helyesnek, én nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugodjam.

És a négy meghatalmazott újra összeült. A leveleket kicserélték, komoly üdvözlések következtek s az affér elintéződvén, ki-ki elvonult.

Az egész hivatal rendkívüli izgalomban várt. A tisztviselők új részletekért járkáltak egymáshoz, egyik ajtóból a másikba fordultak, a folyosón tárgyaltak.

Mikor az ügy befejeződött, általános volt a csalódás. Valaki megszólalt:

– No, Lesable-nak ettől se lesz gyereke! A megjegyzés szájról-szájra járt. Az egyik kolléga vicces verset rögtönzött.

Mikor azonban már minden elintéződöttnek látszott, Boissel új nehézséget vetett fel:

– De most már hogy viselje magát a két ellenfél, ha újra szembekerülnek egymással? Köszönjenek egymásnak? Vagy tegyenek úgy, mintha nem ismernék egymást?

Úgy döntöttek, hogy a főnök szobájában fognak találkozni, mintha merő véletlenség volna s Torchebeuf úr jelenlétében néhány udvarias szót fognak váltani.

A szertartásos jelenetet azon melegében végig is csinálták s Maze, miután bérkocsit hozatott, hazahajtatott, végérvényesen lesikálni a bőrét.

Lesable és Cachelin együtt mentek föl a házba, szó nélkül, elkeseredve egymás ellen, mintha a történteknek akár egyikük, akár másikuk lenne az oka. Lesable, mihelyt belépett otthonába, hevesen -90- vágta le kalapját a fiókos szekrényre. Rákiáltott a feleségére:

Az asszony összerázkódott, majd elragadta a düh s apai örökségül kapott nyersesége áttört nőiességén. Felcsattant:

– Mit?… Hogy én vagyok meddő! én!… Mit tud az a vadparaszt erről? Meddő… az hát… miattad… mert nem vagy igazi férfi! Ha máshoz mentem volna, akárkihez, érted? – volna gyerekem akárhány! Ah, és még te beszélsz! Én ugyan ráfizettem, hogy egy ilyen löttyedt rongyhoz mentem feleségül!… És ugyan mit feleltél annak a csavargónak?

Az asszonyt most már érdekelte az affér, vonzódott, mint minden nő, a drámai fordulatokhoz s hirtelen szelidültséggel kérdezte, már-már megbecsülést érezve ez iránt a férfi iránt, aki az életét teszi kockára:

– Fúj! Mélyen megsértettek a jelenlétedben s te hagytad és nem verekszel! Még csak ez kellett teljes gyávaságodhoz!

– Azonnal elhallgass! Jobban tudom nálad, hogy mivel tartozom a becsületemnek. Különben itt a Maze levele. Nesze, olvasd el és majd meglátod!

Az asszony elvette a papírlapot, átfutotta, egyszerre kitalált mindent s gúnyos nevetésre fakadt:

– Hát te is írtál egy levelet? Szóval féltetek egymástól! Juj, hogy a férfiak milyen gyávák! Ha mi lennénk a helyetekben, mi, nők!… Ebben az ügyben pláne engem sértettek meg, a feleségedet s te beéred ennyivel! Na, nem is csodálom, hogy nem tudsz eljutni egy gyerekig. Minden összevág. Az asszonyokkal szemben épolyan lágy izé vagy, mint a férfiakkal szemben. Fúj, micsoda remek paprikajancsit szereztem be magamnak!

Most egyszerre a Cachelin hangja és mozdulatai törtek ki belőle, a vén kaszárnyatöltelék mozdulatai és nyers férfihangja.

Így állt, csípőre feszített kézzel, magasra nyúltan, erőtől csattanón, kidagadó keblekkel; -92- arca kipirult, hangja mélyen rezgett, a vér áttüzesítette lányos üdeségű arcát. Így nézte az előtte ülő összezsugorodott sápadt férfit, aki egy kicsit már kopaszodott is és borotvált arcát kurta, ügyvédes pofaszakállka oldalazta. Kedve lett volna megfojtani, letiporni ezt az embert.

– Mindenre képtelen vagy… mindenre… A hivatalban is mindenkit a nyakadba hagysz mászni!…

Lesable felemelte tekintetét s észrevette az apa és leány hasonlóságát. Úgy érezte, mintha fátyol szakadna le előtte, mely igazi mivoltában mutatja meg most itt ezt a két embert, akiket ugyanaz a vér és ugyanaz a közönséges, durva fajiság fűz össze. Elveszettnek látta magát, elkárhozottnak: velük együtt élni végig az életet.

– Még ha válni lehetne! Nem valami kellemes lehet kappan úr feleségének lenni.

Lesable talpra ugrott, dühtől remegve s felsebzetten ettől a szótól. Apósa felé indult, sziszegve az indulattól:

– Ki innen!… Ki!… Tudja meg, hogy itt énnálam van!… És én kiutasítom!…

Azzal felkapott a fiókos szekrényről egy teli savanyúvizes palackot, amelyet buzogány módjára forgatott meg.

Lesable dühe azonban nem csitult: sok volt -93- a jóból. A felesége ellen fordult, aki nem vette le róla a szemét, kissé elámultan a férji düh kitörésétől. Lesable letette a palackot a bútorra, s kiáltva mondta:

Minthogy azonban nem tudott mit mondani, miért cselekszik így, csak rámeredt az asszonyra, feldúlt arccal, – a hangja elbicsaklott.

Ettől a vidámságtól, amely csak jobban sértette, egészen nekivadult s előreugorva, balkezével megragadta a nő nyakát, miközben a jobbal vad pofonokat mért rá. Az asszony kétségbeesetten, lihegve hátrált. Nekiment az ágynak s hanyattvágódott rá. Lesable nem engedte el, tovább verte. Majd hirtelen felemelkedett, elfulladva, kimerülten s hirtelen szégyenkezéssel brutalitása miatt, dadogta:

Az asszony azonban, mint akit megöltek, meg se mozdult. Hátán fekve maradt, az ágy szélén, arcát tenyerébe rejtve. Férje közelebb lépett hozzá, kínos érzéssel, hogy most már mi lesz s várta, hogy a nő felfedje az arcát: látni akarta, mi van vele? Pár perc mulva szorongása még nagyobb lett, – súgva szólongatta az asszonyt:

A nő nem felelt és nem mozdult. De hát mi baja? Mit csinál? És főleg, mit akar?

Lesable dühe elviharzott, gyorsan, ahogy jött, – undoknak érezte magát, csaknem gonosztevőnek. Megvert egy nőt, a saját feleségét, – ő, a hideg és okos ember, a jólnevelt és mindig józanul gondolkodó, És a visszahatás ellágyulásában a bocsánatkérés vágyát érezte, hogy térdre boruljon, hogy csókolgassa az ütésektől kipirult arcocskát. -94- Ujja hegyével gyöngéden megérintette az asszony kezeit, amelyek láthatatlanná tették a nő arcát. Cora érzéketlennek látszott. Lesable becézgette, ahogy a megvert kutyát szokás simogatni. Az asszony erre se mutatta, hogy érzi. Szólongatta:

A nő olyan volt, mint a halott. A férj most megpróbálta lefejteni Cora kezét. Könnyen engedett s Lesable meglátta az asszony egyik szemét, amely kinyíltan tágult rá, nyugtalanítva és zavarbahozón.

– Cora, értsd meg, elragadott a düh. Az apád vitt a végletekig. Férfiembert nem lehet így megsérteni!

Az asszony nem felelt, mintha nem is hallaná. Lesable nem tudta, mit kezdjen. Megcsókolta a nőt füle környékén s amint felemelkedett, egy könnycseppet látott a Cora szeme sarkában, egy kövér könnycseppet, amely levált és gyorsan végiggurult az arcon: – a szempillák megrándultak, gyors egymásutánban csapódva össze.

Lesable-t erős, fájó indulat kapta el, s kitárt karokkal borult rá feleségére; az asszony másik kezét is lefejtette ajka simulásával s csókokkal borítva a nő arcát, kérlelte:

Az asszony csak sírt, hangtalanul, kitörések nélkül, ahogy mélységes bánatában sír az ember.

A férfi magához szorította, simogatta, gyöngéd szavakat suttogott a fülébe, amit csak tudott. De a nő érzéketlen maradt. A sírása mégis megszűnt. Sokáig pihentek így, fekve és összefonódva.

Jött az este és árnyékkal lepte el a kis szobát. -95- Mikor egészen sötét lett, a férfi nekibátorodott és olymódon kért bocsánatot, amely újraéleszthette reményeiket.

Mikor ismét fölkeltek, Lesable hangja és arca a rendes hétköznapi volt, mintha semmi sem történt volna. Az asszony ellenben meghatottnak látszott, a szokásosnál halkabb hangon beszélt és alázatos, csaknem simogató pillantásokat vetett a férjére, mintha a váratlan fenyítés megenyhítette volna idegei feszültségét s szívét. Férje nyugodtan szólt hozzá:

– Apád biztosan unatkozik odaát egyedül. Átmehetnél hozzá. És különben is, már vacsorázhatnánk…

És csakugyan, már hét óra volt s a kis cseléd máris hívta Lesable-t az ebédlőbe. Kisvártatva Cachelin is megjelent, csöndesen és mosolygó képpel. Együtt jött a lányával. Mind helyet foglaltak az asztalnál s ezen az estén olyan meghitten diskurálgattak, mint ahogy már jórégen nem tették. Mintha mindannyiukkal valami örvendetes dolog történt volna.

Azonban az újra meg újra feltáplált és felajzott remények nem váltak valóra. A hónapról-hónapra szétfoszló várakozások, amelyeken nem segített Lesable állhatatossága, sem élettársának jóakarata, lázas aggodalommal töltötték el őket. Mindegyre egymást okolták a sikertelenségért és a kétségbeesett, lesoványodott, kimerült férj főleg a goromba Cachelin miatt szenvedett, aki otthoni hadakozásaik során már csak »Kakas úr«-nak szólongatta, nyilván annak a napnak az emlékezetére, -96- amikor majdnem egy palack röpült a Cachelin szeme közé, amiért a »kappan« szót merte kimondani.

Leány és apa, ösztönszerű szövetségben, feldühödve az állandó gondolattól, hogy oly nagy vagyon hever a kezük ügyében, amit nem tudnak megragadni, minden lehető módon megalázták és gyötörték a tehetetlent, aki balszerencséjüket okozta.

– Ma szerény ebédünk van. Bezzeg máskép lenne, ha gazdagok volnánk. Nem rajtam múlik.

Ha Lesable a hivatalba indult, az asszony szobája mélyéből utána kiáltott:

– Vigyél esernyőt, nekem ne gurulj haza olyan sárosan, mint az omnibusz kereke. Különben is, nem én tehetek róla, hogy még mindig ezt a tintanyaló mesterséget kell csinálnod.

Mindig, minden alkalommal csak ez járt az eszében, szemrehányásokkal csipkedte, szidalmakkal ostorozta a férjét, Lesable volt az egyetlen bűnös, Lesable volt csupán felelős a sok-sok füstbement pénzért, ami őt, Corát illette volna.

– De a kutya mindenit, lesz itt egyszer csend? És először is: ha nincs gyerek, az egész csak a te hibád, érted? Mert ha neked nincs, hát nekem van…

Hazudott, mert ez mégis csak jobb volt az örökös szemrehányásnál s a szégyennél, hogy ne tartsák férfinak. -97-

Az asszony végignézett rajta, előbb elképedve, az igazságot kutatva férje szemében, majd, megértve a dolgot, teljes megvetéssel:

Az asszony másnap már hétkor fenn volt s mikor férje csodálkozott, ezzel felelt:

– Hát nem látogatjuk meg a gyerekedet? Tegnap este megígérted. Vagy talán mára már oda az apaságod?

– Nem gyereklátogatóba megyünk, hanem az orvoshoz. Az majd megmondja a magáét.

Cachelin vállalta, hogy a minisztériumban beteget jelent veje nevében; a Lesable-házaspár pedig, a szomszéd gyógyszerész útbaigazítására, pontosan egy órakor becsöngetett Lefilleul doktorhoz, több népszerű szülészeti mű szerzőjéhez.

A fehér falú, aranycirádás szalón, melybe léptek, rosszul volt bebútorozva s a székek sokasága mellett is kopárnak, lakatlannak tetszett. Leültek. Lesable zavarban volt, remegett, szégyenkezett. Rájuk került a sor s iroda-szerű helyiségbe jutottak, ahol egy alacsony, kövéres úr fogadta őket, szertartásosan és hidegen.

Várta, hogy szóba kezdjenek; Lesable azonban, fülig elpirulva, nem mert előrukkolni. Végre -98- is a felesége szánta el magát s nyugodt hangon, mint aki mindenre kész, csakhogy célhoz érhessen, megszólalt:

– Doktor úr, azért jöttünk el Önhöz, mert nincs gyermekünk. Pedig emiatt nagy vagyon forog kockán.

A vizsgálat hosszadalmas volt, aprólékos és kínos. Azonban úgy látszott, Corát egyáltalán nem feszélyezte: átengedte magát az orvos figyelmes munkájának, mint olyan nőhöz illik, akit valami magasabb érdek lelkesít és támogat.

Bár csaknem egy teljes óra hosszáig foglalkozott a házastársakkal, a speciálista nem nyilatkozott véglegesen.

– Semmi rendellenességet sem találtam, – mondta, – sem valami különöset. Maga az eset egyébként elég gyakori. A test is annyiféle, ahány a karakter. Mikor annyi házasságot látunk, amelyet a két fél össze nem férő természete ront meg, nem kell csodálkoznunk, ha ismét másutt a meddőséget találjuk, amelynek oka a fizikai inkompatibilitás. A nagyságos asszony, azt hiszem, nagyszerűen fejlett és alkalmas a megtermékenyülésre. Kedves férje másrészt, noha semmiféle rendellenességet nem mutat, inkább legyöngültnek látszik, ami talán éppen annak a következménye, hogy túlságosan is igyekszik apává lenni. Szabad talán kikopogtatnom?

Lesable izgatottan vetette le a mellényét s az orvos hosszasan nyomogatta rá a fülét a tisztviselő mellére meg hátára, majd makacsul kopogtatta véges-végig, gyomortól nyakig, vesétől nyakszirtig.

A szívütés első tempójában némi zavart konstatált, sőt a tüdőt illetőleg is volt aggodalma.

– Vigyáznia kell magára, uram, nagyon -99- vigyáznia. Egyelőre csak vérszegénységről van szó, kimerültségről, semmi másról. De az efféle jelentéktelenségek nagyon könnyen gyógyíthatatlan bajokká nőhetnek.

Lesable, sápadtan a félelemtől, utasítást kért, hogyan éljen? Komplikált életrendre szorították. Vas, félig sült hús, erőleves, testedzés, sok pihenés, nyáron vidéki vakáció. A doktor arra nézve is tanácsot adott, mi lesz a teendő, ha majd jobban lesz. Módszereket írt le, amelyek hasonló esetekben gyakran sikerrel váltak be.

Mikor kinn voltak az uccán, Cora tompa dühhel, a jövő minden sötét sejtelmével kiáltotta:

Férje nem felelt. Félelem gyötörte, az uccán is az orvos szavait rágta és mérlegelte. Nem csapta be a doktor? Hátha máris elveszett embernek ítélte? Eszébe sem volt most az örökség, meg a gyerek! Az életéről volt most szó!

Úgy rémlett neki, hogy a tüdeje fütyöl és a szíve vadul ver. A Tuilériákon áthaladva, gyengeség fogta el és le akart ülni. Az ingerült asszony, hogy megalázza, állva maradt mellette s fölülről nézett le rá, megvető szánalommal. Lesable kínosan szedte a levegőt, túlozva az izgalmával járó lihegést; – balkeze ujjaival jobbkeze csuklóján, ütőere lüktetését számolta.

A férfi felkelt, mint ahogy az áldozatok szoktak s újra elindult, egy szó nélkül. -100-

Mikor Cachelin meghallotta a vizsgálat eredményét, egyáltalán nem fékezte a dühét. Ordított:

Lesable se látott, se hallott: ő csak az egészségére gondolt, fenyegetett életére. Kiabálhattak ezek, apa meg a lánya, akármit, ezek nem voltak az ő bőrében és ő ezt a bőrt meg akarta őrizni.

Asztalán orvosságos üvegek sorakoztak s minden étkezésnél kiméricskélte orvosságait, amit felesége mosollyal, apósa pedig kitörő hahotával kísért. Lépten-nyomon megnézte magát a tükörben, kezét minden pillanatban a szívére nyomkodta, hogy ellenőrizze a dobogását, ágyát pedig egy sötét szobában vettette meg, holmi lomtár-zugban, hogy elkerülje Corával a testi érintkezést.

Rettegő gyűlöletet kezdett érezni a nő iránt s érzésébe megvetés és undor vegyült. Ettől kezdve a nők egyébként is szörnyetegeknek tűntek fel előtte, veszélyes bestiáknak, akiknek csak a férfiak elpusztítása a hivatásuk; – Charlotte néni végrendeletére pedig már csak úgy gondolt, ahogy holmi puszta, elmúlt balesetre gondolunk, amelybe majdnem odavesztünk.

Cachelin az ebédlőben óriási naptárt akasztott ki, amelyen minden reggel áthúzta az elmúlt napot s tehetetlen elkeseredése, a kétségbeesés, amellyel érezte, hogyan siklik messzebb hétről-hétre a nagy vagyon, a düh, arra a gondolatra, hogy tovább kell kínlódnia a hivatalban s aztán kétezer frank nyugdíjból tengődnie haláláig, – -101- mindezek az indulatok iszonyú szavakra ragadtatták, amelyek kis híján, már-már csaknem a tettlegességig fajultak.

Nem tudott ránézni Lesable-ra, hogy meg ne reszkessen az őrjöngő vágytól: ütni, legázolni, összetaposni ezt az embert. Határtalan gyűlölettel gyűlölte. Ha látta, mint nyitja ki az ajtót, mint lép be, mindannyiszor az volt az érzése, hogy tolvaj hatolt be hozzá, aki legszentebb javától fosztotta meg, a család örökségétől. Jobban gyűlölte, mint a halálos ellenséget s ugyanakkor meg is vetette gyöngesége és különösen amiatt a gyávasága miatt, hogy az egészségéért való aggódásban lemondott közös reménységük további hajszolásáról.

Lesable csakugyan még elkülönültebb életet élt a feleségétől, mintha soha semmi kötelék sem fűzte volna össze őket. Közelébe se ment, nem nyúlt hozzá, még a tekintetét is kerülte, – szégyenből is, meg félelemből is.

Az étkezésnél estéről-estére kínos jelenetek játszódtak le. Cachelin szüntelenül ismételgette:

– Ha valaki nem férfi, jobban tenné, ha felfordulna és helyet engedne egy arravalóbbnak.

– Ami igaz, igaz. Vannak haszontalan és alkalmatlan figurák. Nem is tudom, mit lődörögnek a világon, hacsak azért nem, hogy mindenkinek terhére legyenek.

Lesable nyelte az orvosságait és nem felelt. Egy napon végül az apósa ezt ordította az arcába: -102-

– Hát tudod, tudd meg, hogy ha most, amikor már jobban vagy, meg nem változtatod a viselkedésedet, akkor tudom istenem, mit fog csinálni a lányom!…

A vő felemelte a tekintetét: érezte az új gyalázatot és a szemével kérdezett. Cachelin folytatta:

– Mást fog befogadni a helyedbe, nahát! És kutya szerencséd, hogy ez eddig is meg nem esett! Ha valaki ilyen litty-lotty-emberhez megy feleségül, mindent megengedhet magának.

– Én ugyan nem fogom megakadályozni, ha őnagysága követni akarja az apja jeles tanácsait.

Cora lesütötte a szemét. Cachelin pedig, aki homályosan érezte, hogy nagyon is kemény dolgot mondott, egy kissé zavartan hallgatott el.

VI.

A minisztériumban a két férfi látszólag elég jó egyetértésben élt. Valami hallgatag megegyezés alakult ki közöttük, hogy eltitkolják kollégáik előtt családi harcaikat. »Kedves Cachelin«-em, – »kedves Lesable«-om, – így szólítgatták egymást és odáig mentek a színlelésben, hogy együtt nevettek a tréfákon, mint akik boldogok és meg vannak elégedve közös életükkel.

Lesable és Maze viszont úgy viselkedtek egymással szemben, azoknak az ellenfeleknek szertartásos udvariasságával, akik kis híján majdnem megverekedtek. A meghiusult párbaj, melynek izgalmát mégis átélték, túlzott udvariasságot teremtett közöttük, fokozottabb figyelmet s talán a kölcsönös közeledés titkos vágyát is, amelyet -103- holmi új komplikációk homályos félelme is diktálhatott. A többiek észrevették és helyeselték ezt a viselkedést, mint olyan úriemberekét, akiknek lovagias ügye volt egymással.

Már messziről köszöntek egymásnak, kimért komolysággal, keményen és méltóságosan röpítve le a kalapjukat.

Beszélni nem beszéltek egymással, – egyik sem merte vállalni a kezdeményezést.

Egy napon azonban Lesable, mikor a főnök sürgősen hivatta, buzgalmában futva ment végig a folyosón s a fordulónál teljes lendülettel vágódott éppen a hasába egyik kollégájának, aki ellenkező irányból jött. A kolléga Maze volt. Mind a ketten visszahőköltek, majd Lesable zavart és udvarias hadarással tudakolta:

Ettől kezdve illendőnek találták, hogy egy-egy szót váltsanak. Majd, versengve az udvariaskodásban, igyekeztek kölcsönösen előzékenyek lenni, amiből nemsokára bizalmasság, majd valóságos meghitt viszony fejlődött, az a tartózkodással mérsékelt meghittség, amely olyan emberek közt indul, akik előbb félreismerték egymást s most valami félénk habozás bénítja meg a lendületüket; végre az udvariaskodásokból, az egymás szobájában tett vizitekből, barátság nőtt ki.

Most már gyakran csevegtek, mikor a rendtiszti szobában terefere volt. Lesable sokat vesztett stréberes rátartiságából, Maze is félretette világfias modorát; – Cachelin pedig bele-belevegyült a diskurzusba s úgy látszott, érdeklődve figyeli barátkozásukat. Olykor-olykor, a szép kolléga távozása után, mikor az kihúzott derékkal lépdelt -104- odább, homlokát majdnem beütve az ajtó szemöldökfájába, Cachelin mordult egyet, rápislantva a vejére:

Egy reggel, mikor mind a négyen együtt voltak, mert Savon apó sohasem hagyta abba a másolást, a vén díjnok széke, amelyet nyilván valami tréfacsináló megfűrészelt, összetört gazdája alatt s a jámbor öreg végiggurult a padlón, nagyot kiáltva ijedtében.

A három kolléga odarohant. A rendtiszt a kommunisták ármányának minősítette a dolgot, Maze pedig mindenáron látni akarta a sérült testrészt. Cachelin-nel összefogva erővel le akarták vetkőztetni az öreget, hogy, mint mondták, bekötözzék, de Savon apó kétségbeesve ellenkezett és azt kiabálta, hogy nem történt semmi baja.

– Nézze csak, Maze úr, mit szólna hozzá, most, hogy így szépen együtt vagyunk, ha meghínám magát hozzánk vasárnapra, ebédre. Mindnyájan örülnénk neki, a vőm is, én is, a lányom is, aki névről úgyis jól ismeri, hiszen otthon sokszor szóba kerül a hivatal. Beleegyezik, mi?

Maze habozott, zavarban volt, mosolygott, a mende-mondák emléke feléledt benne.

Mikor az apa otthon azzal lépett be, hogy: – Mit szólsz hozzá, Maze kolléga nálunk ebédel vasárnap, – Cora első meglepetésében dadogott: -105-

És elpirult a haja tövéig; maga sem tudta, miért. Annyiszor hallott beszélni erről az emberről, a szokásairól, a hódításairól, – mert Maze ellenállhatatlan nőcsábász hírében állt a minisztériumban, – hogy már régóta felébredt benne a vágy: megismerni ezt a szép fiút.

– Majd meglátod, micsoda fenegyerek az és hozzá milyen szép fickó. Magas, mint egy dragonyos, nem hasonlít ám csöppet sem az uradhoz!

Az asszony nem felelt, zavarban volt, mintha kitalálták volna, hogy már álmodozott a kidícsért lovagról.

A lakomát ugyanazzal a gondossággal készítették elő, mint annak idején a Lesable ebédjét. Cachelin megtárgyalta a fogásokat, mindent kitünőnek kívánt s mintha valami be nem vallott, még határozatlan bizakodás támadt volna a szívében, vidámabbnak látszott, valamely titkos és biztos jó sejtelemtől derűsnek.

Az egész vasárnapot az előkészületek lázas ellenőrzésével töltötte, míg Lesable egy sürgős ügyiratot intézett el, amelyet előző nap hozott haza a hivatalból. November első napjaiban voltak, az új esztendő közeledett.

Hét órakor megérkezett Maze, nagyon jókedvűen. Úgy lépett be, mint aki otthon van és udvarias szavakkal nagy rózsacsokrot nyujtott át Corának. A jótársaságban otthonos emberek bizalmas hangján tette hozzá:

– Asszonyom, én valahogy úgy érzem, hogy már ismerem Önt egy kissé, sőt hogy már kislány kora óta ismerem, hiszen édesapja sok éve beszélt már nekem Önről.

És leányának eszébe jutott, hogy Lesable nem hozott virágot annak idején. A szép gavallér pedig szinte elbűvöltnek látszott, nevetgélt, a jó fiú volt, aki elsőízben tesz látogatást régi barátainál. Corát gáláns, diszkrét szavakkal rohamozta meg, amelyektől az asszony arca bíborpiros lett.

Maze nagyon kívánatosnak találta az asszonyt. Cora meg őt nagyon elbűvölőnek. Mikor távozott, Cachelin odavetette:

– No, úgy-e jó pofa? Micsoda csirkefogó lehet ez, te! Minden asszonyt befon!

Cora, kevésbé lelkesedő hangon, de bevallotta, hogy »kedves embernek találja és nem is olyan pozőrnek, mint amilyennek gondolta!«

Lesable, aki a szokottnál kevésbé fáradtnak és rosszkedvűnek látszott, szintén elismert annyit, hogy az első időkben »félreismerte« a barátját.

Maze járni kezdett a házhoz, eleinte tartózkodó módon, majd mind gyakrabban. Mindenki szerette. Hívogatták, kedvében jártak. Cora a kedvenc ételeit főzte neki. És a három férfi meghitt viszonya olyan élénkké vált, hogy nem tudtak meglenni egymás nélkül. Az új barát elvitte a családot a színházba, ujságoktól szerzett páholyokba.

Gyalog szoktak hazamenni, végig a zsúfolt éjszakai uccákon, a Lesable-ék kapujáig. Maze és Cora mentek elől, egyforma lépésekkel, összesímult csipőkkel, ugyanannak a mozgásnak, ugyanannak a ritmusnak a ringásával, mint két olyan lény, akik arra születtek, hogy egymás oldalán járják az életet. Félhangon beszélgettek, mert csodálatosan értették egymást, elfojtott, közös kacajaik voltak. És a fiatal asszony olykor -107- hátrafordult, hogy egy pillantást vessen apjára és a férjére.

Cachelin jóakaratú tekintettel simogatta őket s gyakran jelentette ki, már nem is gondolva rá, hogy a vejéhez beszél:

És boldogan attól az érzéstől, hogy a szíve kevésbé erőszakosan ver, hogy a gyors járástól már nem liheg annyira s hogy általában egész közérzése megjavult, lassanként megenyhült az apósával szemben is, aki különben egy idő óta be is szüntette már epés megjegyzéseit.

Újévkor Lesable megkapta főtiszti kinevezését. Olyan nagy volt az öröme, hogy hazaérkezve, megcsókolta a feleségét, félév óta először. Az asszony egészen zavarodottnak látszott, feszélyezettnek, mintha valami illetlen dolog érte volna a férje részéről; – Maze-ra nézett, aki szintén eljött, hogy az újév alkalmából tisztelegjen és minden jót kívánjon. És Maze is zavar-félét mutatott: az ablak felé fordult, mint aki nem akarja látni, mi történik.

Cachelin azonban nemsokára ismét ingerlékeny lett, rosszmájú, – újra gonosz tréfákkal kezdte piszkálni a vejét. Sőt Maze-nak is neki-nekitámadt, mintha őrá is haragudnék a fölöttük lebegő katasztrófa miatt, melynek elkerülhetetlen terminusa percről-percre közeledett.

Egyedül Cora mutatkozott teljesen nyugodtnak, teljesen boldognak, a boldogságtól ragyogónak. Úgy látszott, végleg elfelejtette a fenyegető és már oly közeli határidőt.

Március is elkövetkezett. Minden remény -108- hiábavalónak látszott, hiszen július 20-án már itt lesz Charlotte néni halálának harmadik évfordulója.

Kora tavasz zsendítette a földeket s Maze azt indítványozta, hogy egy vasárnap ránduljanak ki a Szajna-partra, ibolyát szedni a cserjésekben.

A reggeli vonattal indultak és Maisons-Lafitte-ben szálltak ki. A csupasz ágak közt még téli borzongás futott végig, de az újra-zöld, ragyogó füveket már fehér és kék virágok foltjai tarkázták; a domboldalak gyümölcsfái rózsaszínű fűzéreket emeltek sovány karjaikkal, melyeket kipattogzó rügyek borítottak.

A lomha Szajna szomorúan, a minapi esőktől sárosan, hömpölygött partjai között, melyeket megtépázott a télvégi áradás; az egész vidék olyan volt, mintha vízbe áztatták volna: mintegy most kelt ki a fürdőből s nedves, édes ízekkel párolgott az első napsugarak langyosságában.

Elszéledtek a ligetben. Cachelin rosszkedvűen bökdöste botja végével a rögöket, a szokottnál is nyomottabb hangulatban, ez a nap csak még keservesebben emlékeztette a nemsokára teljes balsorsra. Lesable szintén kedvetlen volt, félt, hogy a lába átnedvesedik a fűben, míg a felesége és Maze csokorba kötik a virágjaikat. Cora már néhány napja betegesnek, fáradtnak és sápadtnak látszott.

Most is azonnal kimerült s vissza akart fordulni, hogy most már egyenek valamit. Kis vendéglőbe tértek be, amely egy omladozó régi malomnak támaszkodott s nemsokára felszolgálták nekik a kiránduló párizsiak hagyományos villásreggelijét a kis lugasban, a két szalvétával megterített faasztalon, egészen közel a folyóhoz.

Ropogtatták a sült kövipontyot, falatozták a burgonyával körített marhahúst s éppen körbejárt -109- a zöldsalátával teli tál, mikor Cora hirtelen felkelt a helyéről s futni kezdett a folyópart felé, két kezével a szájára szorítva a szalvétáját.

Cachelin pedig elképedve ült egy helyben, villája megállt a levegőben, a hegyén egy levél salátával.

Aztán ő is felemelkedett, hogy leánya után nézzen. Előrehajolva, meglátta az asszonyt, amint fejét szenvedőn támasztja neki egy fának. Hirtelen gyanú nyilalt végig az apán, a térde is belebicsaklott: visszahanyatlott a székre s táguló szemmel nézte a másik két férfit, akik most szintén zavartnak látszottak, mind a ketten. Cachelin aggódó tekintettel kutatta az arcukat, nem mert megszólalni, kábultan a félelemtől és a reménységtől.

Eltelt egy negyedóra, mély csendben. Aztán Cora visszajött, kissé sápadtan, nehezen lépkedve. Egyikük sem fogadta nyilt kérdéssel: mindegyiken látszott, hogy valami boldog eseményt sejt, amiről kínos beszélni, de amely miatt mindegyik ég a kíváncsiságtól és egyben fél is megtudni a bizonyosat. Cachelin csak ennyit mondott:

– Köszönöm, jobban, – válaszolt az asszony, – semmi az egész. De korán menjünk haza, fáj egy kicsit a fejem.

S ahogy útnak indultak, Cora a férje karjába kapaszkodott, mintegy jelezve a titokzatos valamit, amelyet egyelőre még nem mer bevallani. -110-

A Saint-Lazare pályaudvaron szétvált a társaság. Maze-nak hirtelen valami állítólag el nem intézett dolga jutott eszébe s az elköszönő kézszorítások után odább állt.

Cachelin, mihelyt egyedül maradt a lányával és vejével, feltette a kérdést:

Cora azonban először egyáltalán nem válaszolt; aztán, némi habozás után:

Bágyadt léptekkel ment tovább, ajkán mosoly. Lesable kényelmetlenül érezte magát, meg volt zavarodva, össze-vissza, ellentétes gondolatok zsongtak benne, tele a fényűzés éhségével, süket haraggal, be nem vallott szégyennel, gyáva féltékenységgel, – úgy tett, mint azok az alvók, akik reggel behúnyják a szemüket, hogy ne lássák a fénysugarat, amely besiklik a függöny résén s ragyogva tűz egyenesen az ágyukra.

Mihelyt hazaértek, azt mondta, hogy be kell fejeznie valami munkát és bezárkózott.

Be sem fejezte a mondatot, mikor Cachelin nagyot ugrott örömében; aztán táncolni kezdett a lánya körül, valami népies kánkánt, amelyre még a régi katonaidőkből emlékezett. Emelgette a lábát, ugrált, nem törődve a potrohával, felfordította az egész lakást. A bútorok beleremegtek, a poharak az ebédlőszekrényben összekoccantak, a függőlámpa ide-oda himbált, mint valami hajó lámpása. -111-

Aztán karjaiba ölelte drága leányát és viharosan csókolgatta; majd bizalmas kis legyintéssel csapott oda a leánya hasára:

– Jó, jó… neked kényelmetlen… Várj csak, én majd megmondom neki, ne félj!

S máris rohant a veje lakásába. Mikor Lesable, aki semmit sem csinált, meglátta belépő apósát, felemelkedett. A másik azonban nem hagyott időt a tünődésre:

A férj zavarában nem tudott uralkodni magán, az arca két oldala egyszerre kipirult.

És örömében megragadta a veje kezét, szorongatta, rázta, mintegy gratulálva vagy köszönetet mondva. Ismételte:

– Végre, csakhogy sikerült. Nagyszerű! Nagyszerű! Gondold meg csak, kérlek, miénk a vagyon!

– Dehát gyere, a feleséged vár, legalább csókold meg! – és átfogva a veje derekát, tolta és gurította maga előtt, mint valami labdát, be az -112- ebédlőbe, ahol Cora állva maradt, nyugtalanul, a füleit hegyezve.

Amint észrevette a férjét, visszahőkölt, hirtelen rémület fojtogatta. Lesable megállt előtte, sápadtan, dúltan. Mintha bíró lett volna, a felesége pedig a vádlott.

Cachelin azonban mindkettőjüket nyakon fogta s valósággal egymáshoz kente őket, összenyomva az orrukat.

– Csókolózzatok hát össze, – kiáltotta, – a kutyafáját! Megéri a fáradságot!

– Végre megnyertük a játszmát! Mit szólnál hozzá, Léopold, ha mindjárt vennénk valami vidéki telkecskét. Ott legalább rendesen meggyógyulhatnál!

– Meghívnánk oda Torchebeuf urat és nejét is, és mivel a helyettes főnök már úgyis a végét járja, egész szépen te jöhetnél a helyére. Az ember így egyengeti az útját.

Lesable szemei előtt sorra megjelent mindaz, amiről Cachelin beszélt: látta magát, amint fogadja a főnököt, a szép fehér vidéki ház előtt, a folyóparton. Vászonkabát lesz rajta, a fején panamakalap.

A remény valami édességgel töltötte el a szívét, mintha langyos és jó valamik olvadtak volna fel benne, amik könnyűvé és máris egészségesebbé tették. -113-

– Ki tudja? még befolyást is szerezhetünk a vidéken. Talán képviselő is lesz belőled. Mindenesetre, fogadhatjuk majd a környék társadalmát, traktákat rendezünk. Tartasz majd egy lovacskát meg egy könnyű kocsit, ami mindennap kivisz az állomásra.

Lesable lelkében a fényűzés, az elegáns és jó élet képei ébredeztek. A gondolat, hogy maga fogja majd hajtani kis kocsiját, mint a gazdagok, akiknek olyan gyakran irígyelte a sorsát, döntött. Nem állhatta meg, hogy ki ne bökje:

Cora, mikor látta, hogy a férje meg van nyerve, szintén mosolygott, meghatott és hálás mosollyal; és Cachelin, aki már nem látott több akadályt, kijelentette:

– A vendéglőbe megyünk vacsorázni. A szentségit, erre csak csaphatunk egy kis áldomást!

Mikorra hazakerültek, egy kicsit mindnyájan be voltak csípve és Lesable, aki duplán látott és akinek a gondolatai is táncot jártak, nem talált be a maga külön odujába. Talán elnézésből, talán feledékenységből, abba az üres ágyba feküdt le, amelybe felesége készült lepihenni. És egész éjszaka úgy rémlett neki, hogy fekhelye himbálózik, mint valami hajó, ide-oda dől, előre-hátra hánykolódik és ringatózik! Holmi enyhe tengeri betegséget is érzett.

Reggel ugyancsak meg volt lepődve, mikor felébredve, Corát a karjai közt találta.

Az asszony kinyitotta a szemét, mosolygott s hirtelen kitöréssel megcsókolta a férjét, hálától és érzéstől áradón. Aztán beszélni kezdett hozzá, -114- azon a halk hangon, amivel az asszonyok hizelkedni szoktak:

– Ha jó fiú akarsz lenni, ma nem mégy be a minisztériumba. Most már nem kell olyan pontosnak lenned, hiszen nagyon gazdagok leszünk. Ránduljunk ki újra, csak mi, így kettesben.

Lesable kipihentnek érezte magát, telve azzal a lusta jóérzéssel, mely az ünnepnapok kiruccanásait követi, zsibbadtan feküdt az ágy melegében. Lomha vágyat érzett: még sokáig maradni így, nem csinálni többé mást, csak ebben a puha csöndben élni. A jó restség új és hatalmas szükséglete bénította meg a lelkét, lett úrrá a testén. S egyre ott lebegett benne a ködös, boldog gondolat, hogy gazdag lesz, gazdag és független.

Egyszerre aggodalom lepte meg és halkan kérdezte az asszonytól, mintha félne, hogy szavait meghallhatják a falak:

A férfi pedig, kissé még mindig nyugtalanul, szelíden tapogatni kezdte a nőt. Kezét végigjártatta a puffadó hason.

– Csakugyan, igaz, – jelentette ki, – de a határidőig már nem betegszel le. Talán majd megtámadják az igényünket!

– Hogyisne! még csak az kéne! ennyi nyomorúság, vesződség és kínlódás után még belénk is kössenek: – azt már csak mégse lehet!

Férje azonban úgy vélte, hogy előbb orvosi bizonyítványt kell szerezni. Újra elmentek tehát Lefilleul doktorhoz.

– Biztosra vettem, biztosra vettem. Az a módszer, amit ajánlottam, sohasem eredménytelen, ha csak a házastársak egyike nem szenved teljes alkalmatlanságban.

Alulírott orvos, a párizsi egyetem diplomájának tulajdonosa, bizonyítom, hogy Lesable Léopoldné szül. Cachelin asszonynál körülbelül háromhónapos terhesség összes szimptomáit találtam.

Távoztak az orvostól, boldogok voltak, vidámak, kart a karba fonva, könnyű léptekkel mentek. Útközben azonban Léopoldnak ötlete támadt:

– Te, mielőtt a közjegyzőhöz mennénk, jó lenne, ha egypár törülközőt tennél be a derék körül, ez mindjárt szembetűnne és hatásos is. A közjegyző legalább nem gondolná, hogy időt akarunk nyerni.

Hazamentek tehát s Lesable maga vetkőztette le a feleségét, hogy a csípő domborúságán -116- megfelelően segítsen. Tízszer is megváltoztatta a törülközők helyét s néhány lépésre hátrált, hogy mérlegelje a hatást, vajjon sikerült-e a teljes valószínűség?

Mikor végre meg volt elégedve az eredménnyel, újra útnak indultak s Lesable az uccán látható büszkeséggel sétáltatta végig a dombos hasat, amely az ő férfiúi jelességét hirdette.

A közjegyző barátságosan fogadta őket. Majd meghallgatta előadásukat, végigfutotta a bizonyítványt s Lesable erősködésére, hogy: – Különben is, közjegyző úr, elég egy másodperc is, csak rá kell nézni! – helybenhagyó tekintetet vetett a fiatal nő széles és kiemelkedő derekára.

– Rendben van. Akár megszületett a gyermek, akár nem, a fő, hogy megvan, hogy él. Tehát a végrendelet végrehajtását felfüggesztjük a nagyságos asszony lebetegedéséig.

Mikor kimentek az irodából, a lépcsőházban összecsókolóztak, annyira nem bírtak az örömükkel.

VII.

A boldogságot jelentő felfedezés óta a háromtagú család tökéletes egyetértésben élt. Mindig vidám, zökkenőtlen, békés hangulatban voltak. Cachelin visszanyerte régi, hangos jókedvét, Cora pedig elhalmozta gondoskodásaival a férjét. Lesable is egészen más embernek látszott, elégedett volt, olyan jó fiú, amilyen azelőtt sohasem.

Maze ritkábban járt hozzájuk s úgy látszott, valahogyan nem jól érzi már magát a család -117- körében; mindenkor szívesen fogadták, de mégis több hidegséggel, mert a boldogság önző és nincs szüksége idegen résztvevőkre.

Sőt Cachelin, mintha bizonyos titkos ellenségeskedést is érzett volna a szép hivatali kollégával szemben, akit pedig, alig pár hónapja, ő maga vezetett be erőnek erejével a családi körbe. Ő volt az is, aki a család barátjának bejelentette Coralie terhességét. Egyszer váratlanul rátört Maze-ra az ujsággal:

– Azt már meghiszem! – felelte Cachelin és észrevette, hogy kollégája viszont egyáltalán nincs elragadtatva. Férfiember nem szereti, ha az a nő, akinek a szépet tette, ilyen állapotba kerül, akár ő volt az oka az illető állapotnak, akár más.

Vasárnaponként azonban Maze még mindig náluk ebédelt. De az együtt eltöltött esték kezdtek kínosakká válni, noha komoly ellentét sohasem merült fel; – és ez a különös zavar hétről-hétre nagyobb lett. Egy este aztán, mikor a vendég elment, Cachelin valósággal dühösen jelentette ki:

– A dolog úgy áll, – felelte Lesable, – hogy a barátunknak nem igen válik előnyére, ha közelebbről megismeri az ember.

Cora lesütötte a szemét. Ő nem nyilatkozott. De mindig, mintha feszélyezve lett volna a szép Maze jelenlétében, aki viszont a maga részéről csaknem szégyenlős volt a nővel szemben, nem -118- nézett rá mosolyogva, mint azelőtt, nem ajánlott fel színházi jegyeket s szinte úgy látszott, csak szükséges teherként viseli a nemrég még oly szívélyes jóbarátságot.

Történt pedig, hogy egy csütörtökön, ebédidőben, mikor Lesable hazakerült a hivatalból, Cora a szokottnál is hízelkedőbben csókolta meg oldalt a férje szakállát és a fülébe súgta:

– Azért, mert… mert, ez a Maze már megint itt járt. Én pedig, mivel nem akarom, hogy az emberek mindenfélét kotyogjanak, megkértem, hogy ezentúl ne mutatkozzék olyankor, amikor te nem vagy itthon. Úgy látszik, egy kicsit meg is sértődött!

– Oh, nem mondott semmi különösebbet, de azért nekem mégse tetszett és erre már arra szólítottam fel, hogy teljesen szüntesse be a látogatásait. Jól tudod, hogy papa és te hoztátok ide ezt az embert, nekem semmi részem se kívánja. Most aztán félek, hogy megharagszol, amiért kiadtam az útját.

Az asszony újra kezdte, hogy véglegesen tisztázza a két férfi viszonyát, ahogy eleve kitervezte:

– A hivatalban úgy fogsz tenni, mintha nem tudnál semmiről semmit, úgy fogsz vele beszélni, mint azelőtt: csak éppen nem fog többet hozzánk járni.

És Lesable, gyöngéden karjába ölelve az -119- asszonyt, hosszasan, apró csókokkal hintette végig a szemeit és az arcát.

– Angyal vagy… angyal!… – ismételgette, és érezte, amint a gyermeket, a már jól kifejlett gyermeket hirdető has odadomborul a testéhez.

VIII.

Szeptember utolsó napjaiban Cora leánygyermeknek adott életet. Désirée-nek nevezték el, de mivel ünnepélyes keresztelőt akartak rendezni, úgy határozták el, hogy csak a következő nyáron tartják meg, a vidéki portán, amelyet közben megvásárolnak.

Asnières-ben nézték ki a házat, a dombon, amely a Szajna fölött emelkedik.

A tél folyamán nagy események játszódtak le. Mihelyt megkapták az örökséget, Cachelin beadta nyugdíjaztatási kérvényét, amelyet nyomban elintéztek s az öreg otthagyta a hivatalt. Szabad idejét azzal töltötte, hogy finom lombfűrész-munkákat csinált. Órákat, ládikákat, virágállványokat, mindenféle furcsa, apró holmit fűrészelgetett ki. Bolondja volt ezeknek a munkáknak, amelyekhez akkor szottyant kedve, mikor egyszer az Opera-avenue-n meglátott egy vándor árust, amint ilyen falemezeket dolgozott fel. Mindenkinek meg kellett csodálnia, nap mint nap, Cachelin új kompozícióit, amelyek tudákosan és gyermekesen cifrák voltak.

Mikor a helyettes főnök, Rabot úr, végre meghalt, Lesable töltötte be ügykörét, bár a címét még nem kapta meg, mivel legutóbbi előléptetése óta még nem telt el a szükséges idő.

Cora azonnal egészen más asszony lett, tartózkodóbb, elegánsabb, – megértette, kitalálta, megérezte mindazt a megváltozni valót, amire a vagyon kötelez.

Újév napján látogatást tett a főnök feleségénél, aki vaskos asszonyság volt, harmincöt éves párizsi élet után is vidékinek maradva. Cora úgy elárasztotta kedveskedéssel és hízelgéssel, hogy Torchebeuf asszony végre is elfogadta a keresztanyaságot. Cachelin nagyapó lett a keresztapa.

A szertartást egy ragyogó júniusi vasárnapon tartották meg. Az egész hivatal meg volt híva, a szép Maze-t kivéve, aki többé nem járt a házhoz.

Reggel kilenckor Lesable a vasúti állomás előtt várta a párizsi vonatot, míg a groom, nagy aranygombos libériában, kantárszáron tartotta a kövér ponnit, amely a vadonatúj kiskocsi elé volt fogva.

Messziről füttyentett, majd föltűnt a gép, maga után vontatva a vagónok füzérjét, melyből utasok áradata hömpölygött elő.

Az egyik elsőosztályú kocsiból Torchebeuf úr szállt ki nejével, akinek rikított a toalettje. Pitolet és Boissel a második osztályból kerültek elő. Savon apót nem merték egyenesen meghívni, de ki volt csinálva, hogy délután majd véletlenül összetalálkozik vele a társaság és akkor, a főnök úr beleegyezésével, őt is elviszik a lakomához.

Lesable rohant a följebbvalója elé, aki teljes törpeségében lépdelt előre császárkabátjában, melyen úgy virított a nagy érdemrend-csokor, mint valami kinyílt vörös rózsa. A roppant koponya, -121- ráadásul a széleskarimájú kalappal, szinte agyonnyomta a csenevész testet s a mutatványos bódék csodáihoz tette hasonlóvá a főnök urat; felesége, ha egy kissé lábujjhegyre pipeskedik, nyilván megerőltetés nélkül elnézhetett volna Torchebeuf feje fölött.

Léopold ragyogó arccal hajlongott és hálálkodott. Feltessékelte a házaspárt a kocsiba, majd kollégáihoz futott, akik szerényen hátrább húzódtak, – kezet szorított velük, sajnálkozott, hogy az apró kocsiban nem viheti el őket is:

– Csak gyertek mindig a parton, míg oda nem értek a kapunkhoz: Désirée-villa, a kanyarodótól a negyedik ház! Siessetek!

És a kocsira szállva, megragadta a gyeplőt s indított, miközben a groom ügyesen a hátulsó kis ülésre pattant föl.

A szertartás a legsikerültebb módon folyt le. Utána hazamentek, villásreggelire. Az asztalkendő alatt mindenki ajándékot talált, megfelelőt az illető vendég fontosságának. A keresztanya tömör aranykarperecet kapott, férje rubin nyakkendőtűt, Boissel szattyánbőrtárcát, Pitolet pedig egy pompás tajtékpipát. A háziak szerint Désirée küldte ezeket az ajándékokat új barátainak.

Torchebeufné kivörösödve zavarában és örömében, felhúzta a csillogó karikát vastag karjára, a főnök pedig, mivel keskeny nyakkendőjén nem tudta elhelyezni a tűt, császárkabátja hajtókájába tűzte az ékszert, a becsületrend alá, mint holmi kisebbosztályú kitüntetést.

Az ablakon át ki lehetett látni a folyam nagy szalagjára, amely Suresnes felé ívelt, a fákkal benőtt partemelkedések mentén. A napfény záporként hullott a vízre s tűzfolyammá változtatta. -122- Az étkezés eleinte nehézkesen folyt, mert a Torchebeuf-házaspár jelenléte nyomta. Később nekividámodtak. Cachelin vaskos tréfákat eresztett meg, melyeket megengedhetőnek tartott, hiszen gazdag ember volt; és a többiek nevettek.

Csemegénél be kellett hozni a gyermeket, akit mindegyik vendég megcsókolt. Csipkék felhőjében fulladozva, zavaros kék szemeivel, melyekből még hiányzott minden gondolat, rábámult a felnőttekre s kissé oldalt fordította pufók fejét, mintegy a figyelem első ébredezésével.

Pitolet, a többiek lármája közben, odasúgott szomszédja, Boissel fülébe:

Telt az idő, az óra kettőt ütött, mikor a likőrnél tartottak s Cachelin azt indítványozta, hogy nézzék meg a háztájat, aztán tegyenek egy sétát a Szajna-parton.

A vendégek processziója végigjárta az összes helyiségeket, a pincétől a padlásig, aztán a kertet is, az utolsó fáig és palántáig, majd két csoportra oszoltak, így indultak sétálni.

Cachelin, akit a hölgyek kissé feszélyeztek, Boissel-t és Pitolet-t elcipelte a parti kávéházakba, míg Torchebeufné és Lesablené, férjük kíséretében, a part másik lankáját választották, úriasszonyokhoz illően, akik nem keveredhetnek a vasárnapi csőcselék közé.

Lassan lépegettek a hajóvontató úton, mögöttük a két férfi hivatali dolgokról folytatott komoly beszélgetést. -123-

A folyamon csónakok haladtak, nagy evezőcsapásoktól lendülve előre, vidám fiúk erejétől, akiknek mezítelen karján az izmok dagadtak a lesült bőr alatt. A nőutasok fekete meg fehér állatbőrökön heverve, kezelték a kormányt, kábultan a hőségtől, fejük felett vörös, sárga, kék napernyőket feszítve ki, melyek olyanok voltak, mint roppant, úszó virágok. Egyik csónakról a másikra kiáltások röpültek át, hivogató vagy szitkozódó szavak s valami távoli zaj, emberi hangok zavaros és nem szünő egybeömlése hirdette az ünnepnapok szerte nyüzsgő tömegeit.

Horgászó halászok álltak mozdulatlanul véges-végig a folyó mentén, miközben a csaknem mezítelen úszók, akik a nehézkes halászdereglyéken álltak, egymásután ugráltak fejest a vízbe, visszakapaszkodtak s újra kezdték.

Könnyű, halk siklású csónak közeledett, két nő forgatta az evezőt, míg a hozzájuk tartozó két fiatalember a csónak fenekén heverészett. Az egyik nő a part felé kiáltott:

– Hollá, hollá! tisztességes úrihölgyek! Férfi van eladó, kell belőle?

– Már mutatkozni se lehet itt, menjünk innen. Micsoda gyalázatos perszónák!

Visszatérőben összetalálkoztak Cachelinnel, Pitolet-vel és Boissel-lel, akiknek a könnyeik potyogtak a kacagástól, miközben valósággal magukkal vonszolták Savon apót, tréfából azt állítva róla, hogy egy kokott társaságában csípték el a parton.

– Nem igaz, kérem, nem igaz. Nem szép magától, Cachelin úr, hogy ilyeneket mond, igazán nem szép.

– Te vén kópé! Hát nem mondtad neki, hogy: aranyos tyúkocskám, mi? De megfogtunk, adta vén disznaja!

– Ha Torchebeuf úr megengedi, foglyul ejtjük az öreget a ludasságáért és velünk kell vacsoráznia!

A főnök kegyesen beleegyezését adta. És most azon nevettek tovább, hogy a Savon apó nője hogy hoppon maradt. Az öreg tovább tiltakozott, kétségbeesve a gonosz ugratáson.

Estig se merítették ki az esetet s a tréfás kiszólások közé vaskos malacságok is csúsztak.

Cora és Torchebeufné a terrasz ponyvája alatt ülve nézték a sugárzó naplementét. A nap bíborszínű port hintett el a lombok közt. Az ágakat a legkisebb szellő se mozgatta; tiszta, végtelen béke szállt alá a lángoló és csöndes égből.

Még egy-két hajó vonult el a folyón, már lassabban, a rév felé igyekezve.

– Úgy látszik, – kezdte Cora, – ez a szegény -125- Savon valami koldusfajzatot vehetett feleségül.

Torchebeufné, aki a hivatal minden aprócseprő dolgába be volt avatva, felelt:

– Igen, valami nagyon is fiatal árvalány volt az illető, aki megcsalta az öreget egy komisz fráterrel s végre is megszökött a csábítójával.

– Azt mondtam, hogy egy komisz fráterrel. Hát igazán nem is tudom. Azt mondják, nagyon szerették egymást. Akárhogy is volt a dolog, Savon apó bizony nem valami daliás jelenség.

– Ez nem mentség az asszony számára. A szegény öreg mindenesetre nagyon sajnálatraméltó. Nekünk van itt egy szomszédunk, bizonyos Barbou, aki ugyanígy járt. A felesége beleszeretett valami festőbe, aki itt szokott nyaralni és külföldre szökött vele. Nem tudom megérteni, hogy egy asszony hogy süllyedhet idáig! Az én véleményem szerint külön büntetést kellene kitalálni az efféle nyomorultak számára, akik ilyen szégyent hoznak a családjukra.

A fasor végén a dajka jelent meg, a csipkékbe burkolt Désirée-t hozva. A gyermek közeledett a hölgyek felé, rózsaszínűen ragyogva az alkony vörös-arany felhői alatt. A csecsemő a lángoló eget ugyanazzal a fakó, bizonytalanul elrévedező tekintettel nézte, amilyennel az emberek arcát.

A férfiak, akik távolabb csevegtek, mind közelebb jöttek; és Cachelin, megragadva unokáját, kinyujtott karral fölemelte, mintha az égbe akarná lendíteni. A gyermek körvonalai rárajzolódtak a láthatár tündöklő alapjára, hosszú -126- babakelengyéje fehér hullámzásával, mely egészen a földig ért.

Az öreg nem válaszolt, mert nem volt válaszolni valója, vagy talán, mert nagyon is sok mindenre gondolt.

Jegyzet.

»Az örökség« (L’héritage) a la Vie militaire-ben jelent meg, 1884 márciusában és áprilisában.

Jelen kötet végén található a Millió című novella, melyben Az örökség ötletét először dolgozta fel Maupassant, mégpedig rövid tárca formájában. -127-

Marambot úr felnyitotta a levelet, amelyet inasa, Denis, adott át neki. És Marambot úr mosolygott.

Denis húsz év óta szolgált a házban, zömök, jókedvű emberke volt, akit csudára emlegettek az egész környéken, mint az inasok mintaképét. Most is megkérdezte:

Marambot úr nem volt gazdag ember. Régóta abbahagyta a falusi patikárusságot, nőtlen volt s abból a kis jövedelemből éldegélt, amelyet nagy kínnal szerzett össze, mikor még gyógyszereket sózott a parasztok nyakába.

– Igen, fiam, – felelt most, – Malois apó megretirált a pörösködés elől, amivel megfenyegettem. Holnap megkapom a pénzemet. Ötezer frank egészen jól jön a magamfajta agglegény kasszájába.

És Marambot úr a kezeit dörzsölte. Lemondó természetű ember volt, inkább szomorú, mint víg, aki nem tudott tartósan akarni és szívesen elhanyagolta a dolgait.

Bizonyára nagyobb jólétre tehetett volna szert, ha hasznára fordítva egy-egy fontosabb -128- központban letelepedett kollégája halálát, helyükre furakodott volna, magának szerezni meg vevőközönségüket. Azonban fázott a költözködéstől s a sok lótás-futásnak a gondolata, amivel az ilyesmi szükségszerűen jár, mindig visszatartotta. Két napig gondolkozott az ügyön, aztán ezzel a bölcseséggel nyugtatta meg magát:

– Na jó! majd a legközelebb. Nem veszítek semmit, ha még várok egy kicsit. Talán még jobb alkalom is lesz.

Denis ellenben vállalkozásokra unszolta gazdáját. Aktív természet volt s most is szüntelenül ismételgette:

– Hej, csak nekem kerülne egyszer egy kis tőkém, de megszedtem volna már magam! Csak ezer frank s kész volna az üzlet!

Marambot úr mosolygott, de nem válaszolt, hanem kisétált kis kertjébe, ahol hátratett kezekkel, álmodozva sétálgatott.

Denis egész nap dalolászott, mint akit nagy öröm ért, népdalokat, mindenféle hazai nótákat. A szokottnál is nagyobb aktivitás tört ki rajta, végigtisztogatta a ház összes ablakait, vad buzgalommal törölgetve az üvegtáblákat, miközben teli torokkal harsogta a nótáit.

Marambot úr, elcsodálkozva ezen a nagy igyekezeten, többször is mosolyogva szólt rá:

Másnap reggel kilenc óra tájban a levélhordó négy levelet adott át Denisnek, ura számára. A négy levél közül az egyik nagyon súlyos volt. Marambot úr rögtön bezárkózott szobájába, a délután jórészét is ott töltötte. Akkor aztán az inasával négy boritékot küldött a postára. Az -129- egyik Maloisnak a címére szólt, nyilván a nyugta volt benne a pénzről.

Denis ezúttal nem kérdezett semmit az urától; amilyen vidám volt előző nap, most olyan szomorúnak és komornak látszott.

Különös zaj riasztotta fel. Azonnal felült az ágyban és hallgatózott. Hirtelen felpattant az ajtó s a küszöbön Denis jelent meg, egyik kezében gyertya, a másikban egy konyhakés. Szemei nagyra meredtek, ajka és arcvonásai görcsösen eltorzultak, mint az olyan embereké, akiket rettenetes indulat ráz. Sápadt volt, mint egy kísértet.

Marambot úr első megriadásában azt hitte, hogy szolgája alvajáró lett s éppen fel akart kelni, hogy elébe menjen, mikor az inas elfújta a gyertyát s nekirontott az ágynak. Gazdája előre feszítette a kezeit, hogy felfogja a csapást, amely egyszerre feldöntötte. El akarta kapni a szolga karját, hogy elhárítsa a rámért gyors döféseket. E pillanatban azt hitte, hogy Denis hirtelen megőrült.

A kés először a hátán találta, másodszor a homlokán, harmadszor a mellén. Eszeveszetten védekezett, a sötétben ide-oda csapkodott a kezeivel, rugdalózott és kiabált:

A másik azonban lihegve vadult, döfködött tovább; egy-egy rúgás vagy ökölcsapás visszavetette, hogy dühöngve kezdje újra. Marambot úr még két szúrást kapott a lábába, egyet meg a hasára. Hirtelen azonban egy gondolat nyilalt át az agyán és erre kiabálni kezdett: -130-

Az ember azonnal megállt és gazdája a sötétben hallotta sípoló lélekzését.

– Egy vasat se kaptam. Malois visszalép; pör lesz; a leveleket azért vitted a postára. Inkább olvasd el magad is azokat az írásokat ott az íróasztalon.

És, ereje végső megfeszítésével, előkotorta éjjeliszekrényéről a gyufát, gyertyát gyujtott.

Csupa vér volt. A falat égő foltok mocskolták be. Az ágynemű, a függönyök, minden vöröslött. Denis, maga is tetőtől-talpig véresen, a szoba közepén állt.

Mikor Marambot mindezt meglátta, azt hitte, hogy itt a halál és elvesztette eszméletét.

Hajnaltájban tért magához. Némi időbe telt, míg visszanyerte érzékeit, míg értelme, emlékezése megéledt. Azonban hirtelen felújult előtte a merénylet, a kapott sebek, és olyan erős félelem rohanta meg, hogy lecsukta a szemeit: nem akart látni semmit. Pár pillanat múlva rettegése alábbhagyott. Gondolkodni kezdett: nem halt meg rögtön, tehát még kilábolhat a bajból. Gyöngének érezte magát, nagyon gyöngének, de éles fájdalom nélkül, noha teste egyes helyein kellemetlen sajgásféle bántotta. És jéghidegnek is érezte magát, meg egészen nedvesnek is, – és mintha szorosan begöngyölték volna holmi kötelékbe. Azt gondolta, hogy ezt a nedvességet a kiontott vér okozza s a félelem borzongása rázta meg a rettenetes elképzelésre, hogy ez a vörös tenger az ő ereiből árasztotta el az ágyat. A szörnyű látvány félelme úgy tönkretette, hogy szemeit erővel -131- csukva tartotta, mintha maguktól, az ő ellenére, fel akartak volna pattanni.

De hát most ő, Marambot, mit csináljon? Felkeljen? segítségért kiabáljon? Hiszen, ha csak egyet mozdul is, sebei nyilván fölfakadnak és ő abba halna bele, hogy elvérzik.

Egyszerre csak azt hallotta, hogy benyitják a szobája ajtaját. Majdnem elállt a szíve dobogása. Biztosan Denis jött vissza, hogy teljesen végezzen vele. Visszafojtotta a lélekzetét, hogy a gyilkos azt higyje, minden rendjén sikerült, műve be van fejezve.

Marambot érezte, hogy felemelik a takaróját, aztán megtapogatják a hasát. A csípője táján éles fájdalom nyilalt át, amibe belereszketett. Most valaki megmosogatta friss vízzel, szép gyöngéden. De hiszen akkor felfedezték a bűntényt és most ápolni, megmenteni jöttek az áldozatot! Eszeveszett öröm ragadta el, de azért annyi óvatossága maradt, hogy ne árulja el mingyárt feleszmélését: kinyitotta a szemét, csak az egyiket, a lehető legnagyobb elővigyázatossággal.

Kit ismert fel? Denis állt ott mellette, – Denis, személyesen! Irgalmak istene! Sietve csukta be megint a szemét.

Denis! De hát mit csinál ez itt? Mit akar? Miféle rettenetes tervet koholhat még?

Hogy mit csinál? Hát lemossa, hogy eltüntesse a nyomokat! És aztán? Majd elássa, a kertben, tíz lábnyi mélyen, hogy sohase találjanak rá többé! Vagy tán éppen a pincében, a finom boros palackok alá?

És Marambot úr olyan heves reszketésbe fogott, hogy minden tagja belekoccant. -132-

– El vagyok veszve, veszve vagyok! – mondogatta magának. És kétségbeesetten szorította össze a szempilláit, hogy ne lássa a kést, mikor a kegyelemdöfést kapja. De nem kapta meg. Sőt Denis most felemelte és lepedőbe szárogatta. Aztán gondosan nekifogott, hogy bekötözze a lábsebet, ahogy annak idején tanulta, mikor ura még gyógyszerész volt.

Többé nem lehetett kétség a szakember számára: szolgája, aki előbb meg akarta ölni, most azon igyekszik, hogy megmentse.

Nem volt többé nyoma sem a vérnek, sem az ágyon, sem a szobában, sem a gyilkoson. A sebesült szép fehér ágyneműben feküdt.

– Éppen azt akarom jóvátenni, uram. Ha nem tetszik feljelenteni, hűségesen szolgálom majd, mint azelőtt mindig.

A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy Marambot úr a szolgája ellen nyilatkozzék. Inkább lecsukta a szemét, úgy felelt:

II.

Denis megmentette ura életét. Éjt-napot eggyé téve, virrasztott, nem hagyta el a beteg szobáját, sorra készítette a porokat, a herbateákat, a kanalas orvosságokat, tapogatva Marambot pulzusát, aggodalmasan számlálva az ér ütéseit, – és ebben a kezelésben egy kitünő ápoló ügyessége egyesült valami fiúi önfeláldozással.

És ha a sebesült éjszaka felébredt, gyakran látta, hogy őrzője ott sírdogál a karosszékben és csöndesen törülgeti a szemeit.

A volt gyógyszerészt soha életében nem látták el jobban, nem kényeztették, nem becézték ennyire. Eleinte még azt mondogatta magában:

Most azonban lábadozni kezdett és napról-napra halogatta a pillanatot, amelyben válnia kell gyilkosától. Meggondolta, hogy senki sem venné körül ennyi figyelemmel és igyekezettel, mint ahogy ez a fiú, merő félelemből; és végre is azt mondta neki, hogy a jegyzőnél írást tett le, amelyben ott foglaltatik a feljelentés, arra az esetre, ha újabb baj történnék.

Ez az óvintézkedés, – úgy vélte – megvédi a jövőben minden új merénylettől; és így – kérdezte önmagától – vajjon nem egyenesen okosabb-e maga mellett tartani ezt az embert, hogy a szeme mindig rajta lehessen?

Mint annak idején, mikor azon habozott, hogy -134- beszerezzen-e egy vagy más nevezetesebb orvosságot, most sem tudta döntésre szánni el magát.

Denis pedig változatlanul a páratlan szolga maradt. Marambot úr felgyógyult. És Denis-t nem bocsátotta el.

Egy reggel aztán, mikor éppen végzett a früstökjével, egyszer csak nagy lármát hall a konyhából. Odaszalad. Denis két csendőrrel birkózott, akik lefogták. Az örsvezető komolyan jegyezgetett a noteszébe.

A szolga, amint megpillantotta az urát, zokogni kezdett és elkiáltotta magát:

– A nagyságos úr feljelentett! Nem szép dolog, mert mást ígért. Hát ez a becsületszó, Marambot úr? Csunya egy dolog ez, bizony csunya egy dolog!…

Marambot, aki el volt képedve s akit a gyanusítás szíven talált, felemelte a kezét:

– Isten színe előtt esküszöm, fiam, hogy nem jelentettelek föl. Egyáltalán nem is sejtem, hogy a csendőr urak hogy tudhatták meg, hogy te meg akartál engem ölni.

– Hát igen… De én nem jelentettem föl… Én nem szóltam senkinek… Esküszöm, hogy senkinek… És azóta is mindig nagyon derék szolgám volt…

– Az Ön vallomását jegyzőkönyvbe veszem. A bíróság majd tudni fogja, Marambot úr, mi a dolga ezzel az új adattal, amit eddig nem ismert. -135- Nekem most azért kell letartóztatnom az Ön szolgáját, mert suba alatt elemelt Duhamel úrtól két kacsát, amely bűncselekményre tanuk is vannak. Bocsánat, Marambot úr. Az Ön szavait illetékes helyen jelenteni fogom.

III.

Az ügyvéd befejezte védőbeszédét, melyben az őrültségre hivatkozott, egymással támogatva a két bűncselekményt, hogy érvelését erősítse. Világosan bebizonyította, hogy a két kacsa eltulajdonítása ugyanabból az elmebeli állapotból ered, mint a Marambot úr személyének jutott nyolc késszúrás. Finoman elemezte a múló természetű elmezavarnak ezt a fokát, amely kétségkívül meggyógyulna, pár hónapon belül, ha kezelnék valamely kitünő elmegyógyintézetben. Lelkes szavakkal emlékezett meg a derék szolga szüntelen odaadásáról, a páratlan gondviselésről, amellyel körülvette urát, akit pillanatnyi eltévelyedésében megsebesített.

Marambot úr, akit ez az emlék a szíve mélyéig meghatott, úgy érezte, hogy a szemei megnedvesednek.

Az ügyvéd észrevette ezt és széles lendülettel vetette szét karjait, úgy tárva ki talárja hosszú ujjait, mint két denevérszárnyat. Rezgő hangon kiáltotta:

– Oda nézzenek, esküdt uraim, oda nézzenek, nézzék ezeket a könnyeket! Mit mondhatnék még védencem érdekében? Micsoda szónoklat, micsoda -136- érv, micsoda okfejtés érhetne fel védencem gazdájának eme könnyeivel? Ezek a könnyek hangosabban beszélnek az én szavamnál és a törvény szavánál is; ezek a könnyek azt kiáltják: »Bocsássatok meg annak, akit egy óra őrületbe sodort!« Ezek a könnyek esdekelnek, feloldoznak, megáldanak!

Ekkor az elnök odafordult Marambothoz, – akinek a vallomása kitünő volt szolgája javára – és azt kérdezte:

– De elvégre is, gyógyszerész úr, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy Ön ezt az embert őrültnek tekintette, – ez nem magyarázza meg azt, hogy továbbra is megtartotta a szolgálatában. Hiszen azért nem kevésbé volt veszélyes!

– Hát mit tehettem, elnök úr kérem? Hiszen amilyen időket élünk… borzasztó nehéz cselédet kapni… és semmiképpen sem jártam volna jobban…

Denist felmentették és gazdája költségére elhelyezték egy elmegyógyintézetben. -137-

A legkisebb fuvalom se mozdította meg a folyón alvó vastag ködöt. Olyan volt, mintha egy szürke gyapotfelhő nehezedett volna a vízre. Maguk a parti dombok is bizonytalanul rémlettek föl, – eltűnve a furcsa párák hegyeket játszó torlódásai alatt. A hajnal azonban hasadóban volt, a dombhát meg-megmutatkozott. Aljában a derengés újszülött fényében lassanként feltünedeztek a gipszpáncélos házak nagy fehér foltjai. A baromfiudvarokban megszólaltak a kakasok.

Túlnan, a ködbe temetkezett folyam másik oldalán, Frette faluval éppen szemközt, egy-egy pillanatra könnyű zaj zavarta föl a szélcsöndes levegőég nagy hallgatását. Majd olyan bizonytalan csobbanásféle volt, amilyet a bárkák óvatos járása ver, majd valami száraz hang, mint az evező koppanása a csónak oldalán, majd holmi puha tárgyra emlékeztetett, amely belepottyant a vízbe. Aztán megint semmi.

Olykor megint halk beszéd sejlett, nem tudni honnan, – talán nagyon messziről, talán nagyon közelről – mintegy eltévedve a sűrű ködben, talán a part, talán a víz színén születve – szavak, amelyek ijedten siklottak tova, mint a nádas vad madarai, amelyeket az ég első, sápadt tüze már menekülni költ, hogy folytassák örök vándorútjukat -138- és amelyeket csak egy-egy pillanatra láthatunk, amint átnyilallanak a ködön, szelíd és félénk kiáltással verve föl társaikat mindenfelé a partok mentén.

Hirtelen, a part közelében, a falu végénél, egy árny jelent meg a vizen; eleinte alig volt kivehető, aztán megnőtt, határozottabb formájú lett, majd előtörve a folyóra omló ködfüggöny mögül, egy lapos csónak orra csusszant a parti fű közé. A csónakban két férfi volt.

Az a férfi, amelyik evezett, felemelkedett és a jármű mélyéből hallal teli vödröt vett elő, majd hátára vetette a még csöpögő hálót. Társa, aki meg se mozdult, így szólt:

– Hozd ki a fegyvert is, hátha puskavégre kaphatnánk a parton egy pár nyúlfiat. Kihozod, Sulyok pajtás?

A másik, aki a csónakban maradt, lassan megtömte a pipáját és rágyujtott.

Labouise volt a tisztességes neve, de csak Tuskó komának hívták és közösben dolgozott a cimborájával, Maillochon-nal, vagyis helyesebben Sulyok pajtással. Együtt űzték a potyaprédások balog és bizonytalan keresetét.

Alacsonyabbrendű hajósemberek voltak, akik rendszerint csak éhkop idején vízifuvaroztak. Egyébként inkább a potyaprédát lesték. Éjjel-nappal ott csavarogtak a vizen, az eleven vagy élettelen zsákmány mindegy volt nekik, – vízi vadorzók, a sötétség lesipuskásai, afféle csatornakalózok voltak, hol a saint-germaini-i erdő őzeit -139- hajtva fel, hol a vízben lebegő hullákat, amelyeknek kiforgatták a zsebeit, – összehalászták az úszó ringy-rongyot, az üres palackokat, amelyek úgy imbolyognak a vizen, felnyujtott nyakkal, mint a részeg emberek, a mindenféle fatárgyat amit elsodor az ár, – Labouise és Maillochon csak eléldegéltek valahogy.

Olykor-olykor gyalog vágtak a világnak, déli irányban, csavargók módjára bolyongva. Megebédeltek valamelyik parti korcsmában, aztán újra együtt mentek tovább. Két-három napig voltak oda, míg egy reggel újra látták őket, amint ott kóvályogtak abban a szemét alkotmányban, amelyet csónakjuknak használtak.

A szomszédságban pedig, Joinville-ben, meg Nogent-ban, a kétségbeesett csónakosgazdák kereshették a járművüket, amely egy éjszaka valahogy eltűnt, valaki leoldotta és elvitte, nyilván tolvaj; – míg húsz-harminc mérfölddel arrább, az Oise mentén, némely parti kisbirtokos elégedetten dörzsölgette a kezét, nem győzve betelni új csónakjával, amelyet előző nap vásárolt, kéz alatt, csekély ötven frankért, két embertől, akik éppen erre jártak és neki ajánlották fel a csónakot, mert olyan bizalmatkeltő képe van.

Maillochon újra megjelent puskájával, amely rongyokba volt bugyolálva. Negyven-ötven év körül lehetett, nagy, sovány alak, azzal a gyors járású szemmel, amilyen a törvény kellemetlenségeitől meg-megugró embereké, meg a gyakran felvert vadállatoké. Inge nyílt eleje látni engedte szürke szőröktől bozontos mellét. Viszont úgy látszott, mintha az arcán sohase nőtt volna egyéb szőr a rövid, kefeforma bajusznál, meg a kis sörtecsomónál az alsó ajka tövén. A halántéka ki volt kopaszodva. -140-

Ha a fejéről levette azt a piszok-lepényt, amit sapka gyanánt viselt, a fejbőre olyan volt, mintha bizonytalan pelyhek borítanák, inkább csak a sejtelme a hajnak, – a koppasztott csirkének ilyen a teste, mielőtt kisütnék.

Tuskó pajtás ellenben vörös és pattanásos volt, kövér, vaskos, szőrös arc, mint egy nyers bifsztek, amit valami bozontos kucsmába dugtak.

A bal szemét szüntelenül behúnyva tartotta, mintha célbavenne valamit vagy valakit és ha ezt a szokását kifigurázták és rákiáltottak, hogy: »Hé, Labouise, nyisd ki a szemed!« – nyugodtan felelte: »Ne félj, húgocskám, arra is rákerül a sor!« – Egyébként ez is állandó szokása volt: mindenkit »húgocskám«-nak titulált, még vadorzócimboráját is.

Tuskó pajtás tehát újra nekilátott az evezőknek és a csónak ismét besüppedt a folyó mozdulatlan ködébe, amely közben tejfehérségűre vált a rózsaszínű reggel világosságában.

Olyan lassan, olyan csendben közeledtek a másik part felé, hogy semmi nesz sem árulta el őket. Ez a parti oldal a saint-germain-i erdőhöz tartozik és éppen határa a vadas fiatal erdőknek. Tele van a gyökerek alá vájt nyúl-odukkal; és a nyulak hajnalban itt hancúroznak, jönnek-mennek, ki-be bujkálnak.

Maillochon a csónak elejére térdelve lesett kifelé, a puskát a csónak fenekén rejtegette. Hirtelen előkapta, célzott s a dörrenés hosszan görgött végig a csöndes tájon. -141-

Labouise, két evezőcsapással, már a partnál volt s társa, kiugorva a szárazra, fölszedte a kis, szürke nyulat, amely még egész testében vonaglott.

A csónak újra elmerült a ködben, hogy a túlsó partra jutva ment lehessen a vadőröktől.

A két ember most két ártatlan csónakázót játszott a vizen. A fegyver eltűnt a rejtek-deszka alatt, a nyúl meg a Tuskó koma dagadozó ingében.

És a csónak újra nekilendült, a víz irányában suhanva. A folyót borító köd oszladozni kezdett. Mint valami fátylon át, látni lehetett a parti fákat és a megtépett köd apró felhőkben követte a víz sodrát.

Amint a csónak közelébe ért a szigetnek, amelynek a csúcsa Herblay mellett esik, a két ember lassított és újra megkezdték a lest. Nemsokára a másik nyúl is el volt ejtve.

Tovább mentek lefelé a folyón, Conflans feleútjáig; akkor megállapodtak, kikötöttek egy fához s elnyujtózva a csónak fenekén, aludni kezdtek.

Labouise olykor-olykor felemelkedett s a nyitott szemével végigkémlelte a láthatárt. A reggel párái végleg eloszlottak s a ragyogó, nagy nyári nap elindult fölfelé a kék égen.

Odaát, a folyó másik oldalán, a szőlőtövekkel beültetett domboldal félkörben gömbölyödött tova. A domb tetején magányos ház állt, fák koszorújában. Csönd volt mindenfelé. -142-

Csak a part vontató-útján jelentkezett valami halk mozgásféle, alig-alig jutva előrébb. Egy asszony ráncigálta maga után a szamarát. A köszvényes állat csökönyösen szegült hátra, csak olykor-olykor nyujtva előre meredt lábát, mikor már engednie kellett az asszony erőlködésének: – nyakát megfeszítve, füleit hátrasunyítva, így tett egy-egy lépést, oly lassan, hogy az ember nem tudhatta, mikorra vesztheti el szem elől.

Az asszony kétrét görnyedve kínlódott, néha-néha visszafordulva, hogy egy faággal végigvágjon a szamarán.

Mikor átjutottak a folyón és szembekerültek a szamaras asszonnyal, elkiáltotta magát:

– Há’ persze biztosan első díjat nyer a csacsiversenyen, mi? Osztán hová olyan vágtatva?

– Macquart-hoz menek Champioux-ba. Levágatom a szamarat. Nem jó má’ semmi egyébre.

– Azt meghiszegetem, – felelte Labouise, – oszt mit kapsz érte Macquart-tól, mit gondolsz? -143-

– Én száz sou-t is adok érte, osztán nem is kell tovább cipekedned, nem nagyszerű?

Tuskó koma ezúttal a másik szemét is kinyitotta. Így jelezte, hogy nagyszerű vicc készül. Egész vörös pofája vigyorgott a jókedvtől. Gargarizáló hangon mondta:

Odaadta a száz sou-t az asszonynak, aki leült az árokszélre, hogy lássa, mi lesz?

Ekkor Labouise, kicsattanó jókedvvel, előszedte a puskát. Odanyujtotta Sulyok pajtásnak:

– Mindenki lő. Húgocskám, most az egyszer nagy vadra megyünk; – de ne eriggy hozzá olyan közel, a mindenségedet, még elsőre el találod trafálni. Hadd tartson egy kicsit a mulatság!

És vagy negyven lépésre állította fel társát az áldozattól. A szamár, szabadon érezve magát, megpróbált harapni egyet a part magas füvéből, de olyan kimerült volt, hogy az inai belereszkettek, mintha el akarna esni.

Az apró ólomsörét átlyuggatta a szamár hosszú füleit. Az állat hevesen rázogatni kezdte őket, előbb az egyiket, aztán a másikat, aztán mind a kettőt egyszerre, hogy megszabaduljon a kényelmetlen csípéstől.

A két ember a hasát fogta, nevettében görnyedeztek; dobogtak a lábukkal. A felháborodott asszony azonban előugrott, nem akarta tűrni, hogy a szamarát tovább kínozzák, inkább visszakínálta a száz sou-t, dühtől fulladozó, sipító hangon.

Labouise megfenyegette, hogy verést is kaphat és úgy tett, mintha máris készülne nekigyürkőzni. Fizetett a szamárért, vagy nem? Hát akkor csönd! Különben a néni is kaphat a szoknyája alá egy pár sörétet, akkor majd meglátja, hogy meg se érzi az ember!

Az asszony elvonult, a csendőrökkel fenyegetőzve. Még sokáig hallották, amint vadul szidta őket – annál vadabbul, minél messzebbről hallották.

Labouise célzott és tüzelt. A szamár most a combjába kapta a töltést, de a sörét olyan apró volt és olyan messziről jött, hogy az állat nyilván azt hitte: a bögölyök csípik. Ennélfogva erélyesen csapkodni kezdte jobbra-balra a farkát, hogy megvédje a lábait és a hátát.

Labouise leült, hogy kedvére kinevethesse magát, Maillochon pedig újra töltött, nagy jókedvvel, szinte beleprüszkölve a puska csövébe.

Pár lépéssel közelebb ment a szamárhoz és, – ugyanoda célozva, ahová az előbb a cimborája, -145- – újra elsütötte a fegyvert. Az állat ezúttal megtorpant, valami rugásfélét is próbált, forgatta feléjük a fejét. Végre egy kevés vér is kicsordult. A sörét mélyre hatolhatott, éles fájdalmat okozva, mert a szamár futni kezdett a parton, lassú galoppal, sántán döcögve.

A két ember utánavetette magát, Maillochon nagy ugrásokkal, Labouise meg szaporázva a lépéseit, az apró emberek kifulladó loholásával.

A szamár azonban, ereje fogytán, megállott és rémültté fagyott szemmel nézte közeledő gyilkosait. Majd, hirtelen, felnyujtotta a nyakát és elbődült.

Labouise lihegve kapta el a puskát. Ezúttal egészen közel hatolt, nem volt kedve újra kezdeni a nyargalást.

Mikor a szamár abbahagyta a panaszos hangot, mint valami segélykiáltást, a tehetetlenség utolsó feljajdulását, – Tuskó, akinek új ötlete támadt, felkiáltott:

– Hé, Sulyok pajtás, húgocskám, gyerünk csak, egy kis orvosságot adunk be a komának!

És amíg a másik ember erőszakkal szétfeszítette az állat összezárt állkapcsait, Tuskó benyomta a puska végét a szegény pára torkába, mintha gyógyszert akarna belétessékelni; – aztán így szólt:

Azzal megnyomta a ravaszt. A szamár három lépést hátrált, lezökkent a hátulsó felére, megpróbált felkapaszkodni, végre oldalt dőlt és a szemei lecsukódtak. Az egész vedlett, öreg test vonaglott; a lábaival úgy kaszált, mintha futni akarna. Fogai közül ömlött a vér. Nemsokára nem mozdult többé. Kiszenvedett. -146-

A két ember nem nevetett: nagyon hamar vége volt a históriának, meg voltak rövidítve.

– Ne félj, hugocskám, csak vigyük a csónakba, az éccaka még lesz vele egy kis nemulass!

Visszamentek a dereglyébe. Az állat hulláját a fenékbe rejtették, betakarták friss fűvel, – azzal a két csavargó végigterült a fű-rétegen és újra elaludt.

Dél tájban Labouise a szúrágta, sáros csónak valami titkos rekeszéből elővett egy liter bort, kenyeret, vajat, meg nyershagymát és falatozni kezdtek.

Mikor az étkezésnek vége volt, újra lehevertek a döglött szamár fölé és újra kezdték az alvást. Alkonyatkor Labouise felébredt és megvárva társát, – akinek az orra úgy harsogott, mint holmi orgona – kiadta az ordrét:

És Maillochon nekilátott az evezésnek. Szép lassan jöttek visszafelé a Szajnán, idejük volt bőven. Végigsiklottak a vízililiommal virító partok mentén, az illatos galagonyák mellett, amelyek a vízre bókoltak fehér virágcsomóikkal; a lomha dereglye átillant a lapos lótuszlevelek fölött, félrehajtva a sápadt, gömbölyű, csörgő-formájún széthasadt virágokat, amelyek mögötte újra fölegyenesedtek.

Mikor a Sarkantyú kerítés falánál jártak, amely elválasztja a saint-germain-i erdőt Maisons-Laffitte parkjától, Labouise megállította a barátját, hogy elmondja neki a tervét, amelyet Maillochon csöndes és hosszantartó röhögéssel fogadott.

Bedobálták a vízbe a füvet, amely a dögtetemet -147- fedte, majd négy lábánál fogva a partra emelték az állatot és elrejtették, egy kicsit odább, a bozótosban.

Koromsötét éjszaka volt, mikor beköszöntöttek Jules apóhoz, aki vendéglős és borkereskedő volt egyszemélyben. Amint észrevette a két cimborát, odament hozzájuk, kezelt velük, leült az asztalukhoz és megkezdődött a diskurálás mindenféléről.

Tizenegy óra tájban, mikor az utolsó vendég is elment, Jules apó odavágott a szemével Labouise felé:

Ekkor Tuskó koma, beleeresztve a kezét gyapjúinge mélyeibe, fülénél fogva előhúzta az egyik nyulat.

Hosszú alkudozás kezdődött. Végre megállapodtak kettőhatvanötben. A két nyúl gazdát cserélt.

Mikor a két zsivány felkelt, Jules apó, aki szemmel tartotta őket, újra megszólalt:

Labouise, aki a zavartat játszotta, úgy tett, mintha a szemével kérne tanácsot Maillochontól, aztán vontatottan felelte:

– Hát így vót. Lesen vótunk a Sarkantyúnál, mikor eccer csak valami mozog a bokorba, mingyár balra, a fal véginél. Sulyok odadurrant egyet, trafált. De megléptünk, vadőr-szagot éreztünk. Nem t’om megmondani, hogy mit lűttünk, mer’ ha eccer nem tudom, hát nem tudom. De hogy nagy test vót, az biztos. Mit mondjak, mi vót? Ha akármit szólnék, becsapnálak, pedig tudod jól, húgocskám, hogy ha veled beszélek, ami a szívemen, az a számon.

– Lehet is, meg nem is… Aszontad, hogy őzbak?… Mér ne?… Vót akkora, mondjuk, mint egy szarvastehén… Vagyis hogy a világér se aszondom, hogy szarvastehén vót, mert hát hiszen nem tudom,… de mér ne vóna az?…

– Azt má’ nem! Hímszarvasnak nem vót hímszarvas, az az egy biztos, az nem vót! Azt látni kellett vóna, kilátszott vóna a bokorból. Nem, szarvasbika semmiesetre se vót.

– Mér? húgocskám, hát azér, mer ezután má’ így lesz, helyibe kell jönni az árunak. Vevő mindig akad. Egyszerű az egész: az ember arra megy, csak úgy véletlenül megtalálja az árut, fogja, viszi. Nem reszkíroz semmit a legénység. Tiszta sor.

– Hogy ott van, arrúl az egyrül biztos lehetsz, fogadok! Balra, az első bokorba. Hogy miféle dög, azt nem tudom. Csak éppen azt, hogy nem szarvasbika, azt az egyet igen. A többi a te dógod, nézd meg. Húsz frank, ha helyibe jössz… gilt?

– Elég vót a tréfábul. Ha őzbak, ötven frank, oszt idehozzuk, ha szarvastehén, hatvan. Egy vassal se kevesebb!

A lacikonyhás aztán kivett a fiókból négy kövér ötfrankost, amit a cimborák zsebrevágtak.

Labouise felkelt, kiürítette a poharát és indult kifelé. Mikor már-már kilépett a sötétbe, még egyszer visszafordult, hogy hangsúlyozza:

– Mondom, nem szarvasbika, az egyszer biztos. De mindegy… hogy ott van, az szent! Ha semmit se találnál, visszaadom a pénzt!

Maillochon, aki a nyomában lépkedett, nagyokat döfött a pajtás hátába, – nagyon oda volt a jókedvtől. -150-

A vonat éppen elhagyta Gênes-t, – Marseille felé igyekezőben, – mindenütt a sziklás part hosszú hajlatai mentén, – mint egy vaskígyó kúszott a tenger és a hegyek közt, felkapaszkodva a sárga parti lejtőkre, melyeket az apró hullámok ezüst hálóval szegélyeztek, majd hirtelen eltűnt az alagutak fekete torkában, mint az odujába surranó állat.

A vonat utolsó kocsijában egy nagy darab nő, meg egy fiatal ember ült, szemben egymással, szótlanul, olykor egy-egy pillantást vetve egymásra. A nő lehetett úgy huszonötéves és az ajtónál ülve, a vidéket nézegette. Erős, piemonti parasztasszony volt, fekete szemű, dagadozó keblű, húsos ábrázatú. A butyrait beraktározta a fapad alá, a térdén kosarat tartott.

A férfi húsz év körül volt, sovány, barnára égett képű, mint azok az emberek, akik a nap tüzében túrják a földet. Mellette, egy kendőbe bugyolálva, ott volt az egész vagyona: egy pár cipő, egy ing, egy alsónadrág, egy zubbony. Neki is volt holmija a pad alatt is: az ásója, meg a kapája, egy kötéllel összekötve. Munkát keresett valahol Franciaországban.

Az emelkedő nap tűz-esőt árasztott a partra; május vége felé járt s gyönyörűséges illatok szállongtak, -151- betódulva a leeresztett ablakú fülkékbe. A virágbaborult narancs- és citromfák a csöndes légbe lehelték cukros parfőmjüket, amely olyan édes, erős, bódító tud lenni, – és ez az illat egybekeveredett a rózsák sóhajával, mert mindenfelé rózsa nőtt itt, akárcsak máshol a fű, – az út mentén, a gazdag kertekben, a kunyhók ajtaja mellett, kint a földeken is, mindenütt.

A rózsák mennyire itthon érzik magukat ezeken a partokon! Megtöltik a vidéket bódító és könnyű zamatukkal, szinte csemegévé teszik a levegőt, fűszeresebbé a bornál és éppen olyan részegítővé.

A vonat lassan haladt, mintha készakarva időzött volna el ebben a kertben, ebben az elpuhító környezetben. Minden pillanatban megállt, minden kis állomásnál, fehér házak kis csoportjai előtt, aztán újra kezdte csöndes bandukolását, előbb azonban hosszasan fütyült. Senki se szállt be. Mintha az egész világ elbóbiskolt volna s nem tudta volna rászánni magát semmiféle helyváltoztatásra ezen a meleg tavaszi reggelen.

A nagydarab nő olykor-olykor lecsukta a szemét, majd riadtan nyitotta ki újra, ha a kosár arrább csúszott a térdén, már-már a leesés határán. Az asszony gyors mozdulattal kapta vissza, pár percig kibámult, aztán újra elálmosodott. A homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek s pihegve lélekzett, mintha valami lidérc nyomná.

Hirtelen, amint éppen elhagyták az egyik kis állomást, a parasztasszony, – úgy látszik, – végkép felébredt, mert kinyitotta a kosarát, amelyből egy darab kenyeret, kemény tojást, kis boros -152- flaskót és szilvát vett elő, – szép vörös szilvát, – azzal nekilátott az evésnek.

Kisvártatva a férfi is felriadt és nézni kezdte a nőt, megnézett külön minden falatot, amely az asszony térdeitől megtette az utat az asszony szájáig. Karbafont kézzel ült a legény, a szemei csak bámultak rendületlenül, az arca be volt esve, a szája össze volt szorítva.

Az asszony úgy falatozott, ahogy a kövér, jóétvágyú nők szoktak, minden pillanatban kortyintva a borból, hogy a tojások jobban csússzanak, – aztán egy-egy kis pihenőt tartott, ki-kifújta magát.

Sorra eltüntetett mindent: kenyeret, tojást, szilvát, bort. Mikor az asszony elkészült az evéssel, a fiú újra lecsukta a szemét. Ekkor a nő, kissé kényelmetlenül érezve magát, fölgombolta a pruszlikját. A férfi hirtelen újra kezdte a bámészkodást.

Az asszony nem sokat törődött vele. Tovább nyitogatta a gombokat s kebleinek erős nyomása széttolta a szövetet, úgyhogy a hasadékon át, a két rész közt feltűnt valamicske az ing fehér vásznából, meg a nő bőréből.

A parasztasszony, mikor már megkönnyebbültebb volt az érzése, megszólalt, olasz nyelven:

Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe szüntelenül ismételni -153- szokott s amik megfelelnek lomha és látkör nélkül való szellemüknek. Beszéltek a vidékükről. Voltak közös ismerőseik. Neveket soroltak fel s meghittségük növekedett minden új személlyel, akiről mind a ketten tudtak. A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő olasz végződésükkel és muzsikájukkal. Aztán egymás állapotát kérdezték ki.

A nőnek férje volt; három gyerekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő maga dajkaságba megy egy nagyon jó francia helyre, Marseille-be.

A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok az építkezés.

A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; és a narancs- meg rózsaillat még erősebbre vált, szinte megsűrűsödött, lomhán megdagadt.

Majdnem egyszerre nyitották föl ismét a szemüket. A nap a tenger felé hanyatlott már, a nagy kék lepedőt fényzáporral világítva ki. A levegő hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett.

A dada lihegett, a pruszlikja nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta:

– Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok bele, hogy szinte az ájulás környékez.

– Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell, különben nehezére esik az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefele -154- a szívemet; lélekzeni se tudok tőle rendesen, még a csontjaimat is megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje.

Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és ellankadónak. Suttogva mondta:

– Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a forrás vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casale-ban minden szomszéd átjött megnézni.

– De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna.

A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos teremtés volt.

– Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a házunkat, a familiánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe álljak; de szívesen adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne és tíz percig szoptathatnám. Ő is elcsendesedne, én is rendbejönnék. Egészen újjászületnék, azt hiszem.

Megint elhallgatott. Aztán a kezét többször végigsimította a homlokán, amelyről folyt az izzadság. Felnyögött.

Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a szegény asszony nyöszörgött:

A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a langyos alkonyatok átható illatát lélekzették ki. Olykor egy halászhajó tűnt fel, mintegy álomba merülten a kék tengeren, mozdulatlan fehér vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka volna, fejjel lefelé fordítva.

– Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem bírom tovább, nem bírom…

A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva, dajka-mozdulattal vitte a legény szájához keble sötétszínű dudorát. A nő érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyujtotta oda, egy csöpp tej jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai közé a súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és ritmikusan.

Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan mozgásával, amely a kisdedekre emlékeztetett.

Az asszony két kezét rátette a fiatalember -156- vállára és most erőteljesen, boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely elkeveredett a mozgó vonatban szétcsapódó légáramlattal.

A férfi nem válaszolt, – még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta, lecsukva a szemeit, mintha úgy jobban érezné a jóízt.

– Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért vissza a testembe.

Az asszony, miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, mely megduzzasztotta a mellkasát, – hálálkodott:

– Én köszönöm magának, asszonyom… éppen két napja, hogy egy falatot se ettem!… -157-

Goderville környékén a parasztok és parasztasszonyok valamennyi úton a község felé igyekeztek; tudniillik hetivásár volt Goderville-ben. A férfiak csöndesen mendegéltek, egész testük előrehajlításával mozdítva arrább elgörbült lábaikat, melyeket a sok kemény munka vett ki a formájukból: az eke szarvára való ránehézkedés, amitől a bal váll is feljebb szokik, meg az ember dereka is elferdül, – aztán az a sok kaszálás, aratáskor, amikor szét kell vetni a térdeket, hogy biztosabb legyen a megállás, – meg minden egyéb lassú és nehéz bajlódása a paraszti életnek. Kék zubbonyuk, kikeményítve, szinte kisuvikszolva, a nyak táján meg a csuklókon kis fehércérna-díszítésekkel, úgy buggyosodott szét a csontos csípők táján, mint holmi elröpülésre kész léggömb, amelyből egy emberi fej, két kar és két láb nyúlik ki.

Némelyek egy-egy tehenet vagy borjút rángattak maguk után, kötélen. A feleségük hátulról ösztökélte az állatot, levelestül letört faággal csapkodva a jószág farát. Az asszonyok nagy kosarakat vittek a karjukra fűzve, a kosarakból itt egy csirke-fej, ott egy kacsa-csőr kandikált ki. A nők rövidebb és szaporább lépésekkel jártak férjeiknél, a derekuk száraz és egyenes volt, -158- feszesen becsavarva egy-egy kendőbe, amelyet lapos mellükön tű erősített össze, a hajuk körül fehér vászondarab volt szoritva, fölül lenyomtatva a főkötővel.

Odább szekér zörgött, – ugráló kis ló húzta, – elül két férfi ült egymás mellett, a szekér belsejében egy asszony. Furcsán zötykölődtek s a nő a szekér oldalába kapaszkodott, hogy enyhítse a vad rázódást.

Goderville főterén nagy sereglés folyt, emberek és állatok össze-vissza keveredése. Az ökrök szarva, a gazdag parasztok hosszúszőrű magas kalapjai, meg az asszonyok fejdíszei kiemelkedtek a tömeg színe fölé. A kiabáló, éles, rikácsoló hangok állandó, vad zajjá folytak össze, amelyet olykor elnyomott egy-egy vidéki, hatalmas mellkas jókedvű kirobbanása, vagy egy-egy házfalhoz kötött tehén elnyujtott bőgése.

És ennek mind istálló-szaga volt, tej- és trágya-, széna- meg izzadság-szaga, azzal a savanyú, kegyetlen, félemberi és félállati zamattal, ami oly jellegzetes a szántóföld gyermekeire.

Hauchecorne uram, aki Bréauté-ből jött, éppen megérkezett Goderville-be és a vásártér felé igyekezett, mikor a földön észrevett egy kis madzagvéget. Hauchecorne uram igazi normand gazda volt, tehát úgy gondolta, hogy mindent érdemes fölvenni, aminek hasznát veheti az ember. Lehajolt tehát, noha kínnal, mert a köszvény bántotta. Fölszedte a földről a kis zsineg-maradékot és szépen, gondosan össze akarta tekergetni, mikor észrevette Malandain uramat, a nyergest, aki portája küszöbén állt és őt nézte. Annak idején volt egymással egy kis összeakaszkodásuk valami kötőfék miatt, azóta nem is voltak jóban, mind a ketten haragtartó emberek lévén. Hauchecorne -159- uram szégyenfélét érzett, hogy az ellensége most így rajtakapta, amint a sárban egy ilyen semmi madzag után nyúlkál. Hirtelen elrejtette a zsákmányát a zubbonya alá, aztán a nadrágzsebbe; majd úgy tett, mintha még keresgélne a földön valamit, amit sehogyse talál meg; azzal elindult a piac felé, előre hajtott fejjel, kétrét görnyedve a fájdalomtól.

Azonnal el is tűnt a kiabáló, lassú tömegben, amelyet a végtelen alkudozások izgalma járt át. A parasztok tapogatták a teheneket, elmentek, visszajöttek, ötölve-hatolva, örökös félelemben, hogy rászedik őket, – nem mertek dönteni, egyre az eladó szemét fürkészve: mikor leplezhetnék le az emberük ravaszságát vagy a jószág hibáját.

Az asszonyok, miután lerakták a lábaik elé nagy kosaraikat, előhúzták belőlük a szárnyasokat, amelyek azután ott hevertek előttük a földön, összekötött lábakkal, rémült szemmel, vörös taréjjal. A vevők megmondták, mennyit fizetnek, – az asszonyok meghallgatták, ragaszkodtak a saját áraikhoz, foghegyről beszélve, szenvtelen arccal, majd hirtelen, elszánva magukat a kínált kisebb összegre, utánakiáltottak a lassan odábbállónak:

Aztán, lassan-lassan, elnéptelenült a tér s mikorra megszólalt a déli harangszó, azok, akik nagyon messzi laktak, szétszóródtak a kocsmákban.

Jourdain-nél a nagy szoba tele volt falatozókkal, ahogy a tágas udvar is megtelt mindenféle járművel, talyigákkal, kiskocsikkal, oldalas szekerekkel, homokfutókkal, a leglehetetlenebb bricskákkal, amik sárgák voltak az agyagos sártól, -160- meg vedlettek, toldottak-foldottak voltak, úgy emelve dupla rúdjaikat az égnek, mint két kart, vagy orral előre bukva, farukkal a levegőben.

Mingyárt az asztalnál ülők közvetlen szomszédságában, a roppant kemence, tele vígan lobogó lánggal, melegítette a jobboldalon húzódó sor hátát. Három nyárs forgott, a ráhúzott csirkékkel, galambokkal és ürücombokkal; s kellemes szagok szálltak, a sült húsé, meg az aranyosra pirult bőrön végigcsorduló leveké, amitől szerte jókedv gyúlt és megeredt a szájakban a nyál.

Az egész szántó-vető arisztokrácia itt ebédelt, Jourdain uramnál, aki kocsmásgazda és lókupec volt egyszemélyben, ravasz paraszt, aki sok tallért rakott már élire.

A tálak egymást érték, sorra ürültek, mint a sárga almabor kupái. Mindenki a maga üzletét mesélte, mit adott, mit vett. A termést is meghányták-vetették. Az idő jó vóna a zöldfélékre, de a gabonára egy kicsit nedves.

Hirtelen dobszó perdült meg, az udvaron, a ház előtt. Rögtön, mindenki felugrott, egy-két közönyös alakot kivéve, – odafordultak az ajtóba, az ablakokhoz, még le sem nyelve a falatot, asztalkendővel a kezükben.

A kisbíró, mikor elkészült a dobolással, szaggatott, éneklésbe felcsapó hangon kezdte rá:

– Adatik tudtára Goderville lakosainak és egyátaljába mindenkinek, aki megjelent a vásáron, hogy ma reggel, a beuzeville-i úton, kilenc és tíz óra közt, elveszett egy fekete bőrtárca, amibe ötszáz frank vót, meg üzleti írások. A becsületes megtaláló vigye a tárcát haladéktalanul az előljáróságra, vagy pedig Fortuné Houlbrèque manneville-i lakoshoz, akitől húsz frank jutalmat kap. -161-

A kisbíró azzal elment. A dob süket pergését és az ember elhalkult szavát még egyszer hallani lehetett a távolból.

Megindult a beszélgetés az esetről, latolgatták az eshetőségeket, megkapja-e vagy sem Houlbrèque gazda a tárcáját?

Éppen elkészültek a feketével, mikor a csendőrőrs vezetője jelent meg a küszöbön.

– Hauchecorne gazda lesz olyan szíves és követni fog az előljáróságra. A maire szeretne egy szót szólni magával!

A paraszt meglepődve, nyugtalanul hajtotta fel a pálinkáját, felkelt s még görnyedtebben, mint reggel, – mert az első lépések estek leginkább a nehezére minden pihenő után, – elindult, egyre ismételgetve:

A maire már várta, karosszékében ülve. Egyébként a helység jegyzője volt, nagy darab, nehézkes ember, aki szerette a cikornyás beszédet.

– Hauchecorne gazda, – kezdte a maire, – magát ma reggel látták, mikor a beuzeville-i országúton felszedte azon pénztárcát, amit Houlbrèque gazda, manneville-i lakos, elveszített volt.

A paraszt zavartan meredt rá a maire-re, – megfélemlítette már a puszta gyanú is, amelyről sejtelme sem volt, miért nehezedik rá. -162-

Az öregnek most minden eszébe jutott, megértette a helyzetet és elvörösödött dühében:

– Az a büdös dög látott? Há’ mit látott? Azt látta, hogy felszedtem ezt a koszos madzagot, la, – tessék, maire uram!

– Csak nem akarja elhitetni velem, Hauchecorne gazda, hogy Malandain uram, aki pedig szavahihető személyiség, ezt a zsineget pénztárcának nézte?

A paraszt dühösen emelte fel a kezét, félre köpött egyet, hogy nagyobb nyomatékot adjon a becsületének, úgy ismételgette:

– De ha eccer ez az isteni szent igazság, maire uram! Testi-lelki üdvösségemre mondom, hogy így vót.

– Miután pedig felvette az illető tárgyat, azután még sokáig keresgélt a sárban, – hogy vajjon nem gurult-e ki a tárcából egynémely pénzdarab?…

– Hogy lehet ilyesmit csak ki is tanálni!… ilyen hazudságokkal sárba silányítani a becsületes embert… De még ilyet! -163-

Szembesítették Malandain urammal, aki megismételte és fentartotta állítását. Vagy egy órahosszat gyalázkodott egymásra a két ember. Akkor, saját kérelmére, megmotozták Hauchecorne-t. Nem találtak nála semmit.

Végül is a maire, maga is nagy zavarban, hazaengedte, tudtára adván, hogy értesíteni fogja az ügyészséget és majd az fog intézkedni.

A dolognak híre ment. Mikor az előljáróságról előkerült, egész tömeg vette körül az öreget, kikérdezték, komoly meg gúnyolódó kíváncsisággal, amelybe azonban nem vegyült semmi méltatlankodás. Ő pedig újra előadta a zsineg történetét. Egy szót se hitt el belőle senki. Nevettek.

Az öreget aztán lépten-nyomon megállították vagy ő állította meg az ismerőseit s vég nélkül újra kezdődött a történet és a vén paraszt tiltakozása: kiforgatta a zsebeit, úgy mutatta, hogy nincs nála semmi.

Ő pedig mérgelődött, vad és lázas dühbe jött, kétségbeesve, hogy nem hisznek neki. De nem tudott mit csinálni, csak újra rákezdte a históriáját.

Leszállt az alkony, indulni kellett. Hauchecorne három szomszédjával ment, akiknek megmutatta a helyet, ahol fölszedte a zsinegdarabot. És az egész úton csak az esetéről beszélt.

Az este még körbejárta Bréauté falvát, hogy mindenki tudja meg a dolgot. Mindenütt csak hitetlenkedőket talált.

Másnap, déli egy óra tájban, Marius Paumelle béres, aki Breton uramnál szolgált az ymauville-i -164- tanyán, hazavitte a pénztárcát és tartalmát Houlbrèque manneville-i gazdának.

A béres azt beszélte, hogy a holmit csakugyan az országúton találta meg, de mivel olvasni nem tud, a talált tárgyat hazavitte és a gazdájának adta oda.

A környéken ennek is hamar híre ment. Hauchecorne gazdával közölték a dolgot. Rögtön fölkerekedett és újra elkezdte története elmondását, persze kiegészítve a megoldással. Úszott a diadalban.

– Ami a legjobban zokul esett, – mondta, – az nem maga ez az izé vót, elhihetitek. De a hazudság! Nem rágja az ember szívit semmise úgy, mint ha hazug szó mián esik csúfságba.

Egész nap az esetét beszélte, úton-útfélen azzal tartotta a járókelőket, a korcsmában az iddogálókat, a templom kapujában a kijövőket a legközelebbi vasárnapon. Ismeretleneket is megállított, hogy előadjon nekik. Most már nyugodt volt, de valami mégis motoszkált az érzéseiben, anélkül, hogy pontosan tudta volna, mi az? Az emberek mintha tréfás képpel hallgatták volna. Mintha azok nem volnának meggyőződve az igazáról. Néha mintha összesúgtak volna a háta megett.

A következő hét keddjén megint elment a goderville-i vásárra, csupán azért, mert a vágy hajtotta, újra elbeszélni a történetét.

Malandain, aki ott állt a kapujában, röhögött, mikor elment előtte. Miért?

Megszólított egy criquetot-i majorost, aki be sem várta, hogy befejezze a mondókáját, hanem hason legyintette és az arcába kiáltott:

Hauchecorne gazdának elállt a szava. Egyre nyughatatlanabb lett. Miért mondják rá, hogy »nagy huncut«?

Mikor a Jourdain korcsmájában az asztalhoz ült, újra belefogott a históriájába.

– Csak hallgassunk, apókám, – úgy van a’: az egyik megtanálja, a másik meg visszaviszi. Kéz kezet mos, igaz-e?

A parasztnak torkán akadt a lélekzet. Végre megértette, miről van szó. Azzal gyanusítják, hogy cinkosa van és az vitte vissza a pénztárcát.

Hazatért, teli szégyennel és méltatlankodással, elfúlva a dühtől, a megaláztatástól, – és annál is inkább lesujtva, mert a maga srófos, normand eszével csakugyan képes is lett volna olyasmire, mint amivel most vádolták, sőt el is tudott volna hencegni vele, mint valami jó csínnyel. Ártatlansága most valahogy bebizonyíthatatlannak ködlött saját maga előtt is, hiszen mindig nagy kópé-híre volt! És a gyanú igazságtalansága csak jobban rágta a szívét.

Újra elkezdte a kalandja elbeszélését, minden nap megtoldva a történetet új érvekkel, erélyesebb tiltakozásokkal, ünnepélyesebb esküdözésekkel, amiket előre kifundált és előkészített, magánya -166- óráiban, mert agyát már nem foglalkoztatta más, csak a zsineg históriája. Persze, annál kevésbé hittek neki, minél szövevényesebb lett a védekezése és agyafurtabb az érvelése.

És ő érezte ezt, de csak folytatta a vad harcot, a reménytelen erőlködést.

Az ugrató természetűek most csak azért is elmondatták vele »a madzagot«, hogy mulassanak rajta, mint ahogy a háryjánosokkal mondatják el a hőstetteket. Hauchecorne, elméjében rendülve meg, eszelőssé vált.

Január első napjaiban halt meg, – és, az agónia révületében is ártatlanságát erősítgette, újra meg újra rákezdve:

– Csak egy kis madzag… egy pici kis madzag… itt van ni, maire uram… -167-

Akkor este miért is mentem be abba a sörházba? Nem tudnám megmondani. Hideg volt. Finom eső csapkodott, szerteporzó víz, – átlátszó köddel fátylazta körül a gázlámpákat, fényeket ejtett a gyalogjáróra, melyen keresztbenyujtóztak a kirakatok sugárkévéi, megvilágítva a híg sarat és a járó-kelők csatakos lábait.

Nem készültem sehová. Jártam egyet estebéd után. Végigmentem a Crédit Lyonnais előtt, a Rue Vivienne-en, meg egypár más uccán. Hirtelen egy nagy, félig megtelt sörház tűnt a szemembe. Beléptem, minden különösebb ok nélkül. Még csak szomjas se voltam.

Körülnéztem, hol találnék helyet, ahol nem kellene szorosan ülnöm; azzal letelepedtem egy férfi mellé, aki öregnek látszott és garasos cseréppipát szítt, feketét, mint a szén. Öt vagy hat pohár-alj volt előtte egymás tetejébe rakva, – annak a számontartására, hogy már hány pohár sört fogyasztott eddig. Nem néztem meg alaposabban a szomszédomat. Egyetlen szempillantás elég volt; láttam: régi sörivó, a megrögzöttek közül, akik reggel – nyitáskor – jönnek, és este – záráskor – mennek el. Tisztátalan jelenség volt, a fejebúbja kopasz, míg a kabátja gallérjára hosszú, zsíros, deresedő hajszálak csüngtek le. Bő -168- ruházatán látszott, hogy akkor készült, mikor viselőjének még hasa volt. Azt is ki lehetett találni, hogy a nadrágja nem áll meg a csípőjén, s hogy ez az ember tíz lépést se tehet anélkül, hogy föl ne húzgálja ezt a rosszul megerősített ruhadarabot. Mellénye volt-e egyáltalán? A puszta gondolat szomszédom cipőire és e cipők rejtelmeire borzadályt keltett bennem. A kirojtosodott kézelők széle teljesen fekete volt, akárcsak az idegen körmeinek a szegélye.

Elképedtem. Csakugyan ő volt, Jean des Barrets gróf, egykori gimnázista-társam.

Elhallgatott. Szeretetreméltó akartam lenni, erőlködtem: mit mondhatnék valami rendeset?

Azzal az asztalon heverő rézpénzzel megkocogtatta a márványlapot és elkiáltotta magát:

Távol egy hang ismételte: Két pohár a négyeshez! Még távolabbi hang felelt rá szinte sivítva: Itt van! Aztán egy fehérkötényes ember tűnt föl, amint hozta a két poharat, amelyből futtában kilötyögtette a sárga italt a homokozott padlóra.

Des Barrets egy hajtásra kiitta a poharát s már vissza is tette az asztalra, miközben beszürcsölte a bajuszára tapadt habot.

– Ugyan! mire jó az? Lásd, én nem csinálok semmit; soha, semmit. Azt még értem, ha valaki azért dolgozik, mert nincs pénze. De ha az embernek van miből élnie, haszontalanság a munka. Mert mit is érsz vele? Magadért csinálod, vagy másokért? Ha magadért, és jól esik, még hagyján, jól van; de ha másokért, marha vagy.

Des Barrets letette a pipáját a márványlapra és újra elkiáltotta magát: -170-

– Szomjas leszek a beszédtől. Nem vagyok hozzászokva. Hát, mondom, én nem csinálok semmit, csak élek a világba, öregszem. Ha meghalok, nem sajnálok majd semmit. Nem lesz semmi emlékem, csak ez a sörház. Se asszony, se gyerek, se bú, se baj, semmi. Sokkal jobb így.

Felhajtotta a poharat, amelyet közben odahoztak, nyelvével végigszántotta a szájaszélét és újra fölvette a pipáját.

– Pedig ez így mégse élet, pajtás. Borzasztó ez! Nézzük csak, biztosan foglalkozol mégis csak valamivel; van, amit szeress, vannak barátaid…

– Dehogyis. Délben kelek fel. Akkor idejövök, eszem, megiszom a söreimet. Itt ülök estig, akkor vacsorázom, – további sörök. Aztán, hajnali félkettő tájban hazamegyek lefeküdni, mert itt zárnak. Ez a legbutább a dologban. Tíz év óta legalább hat esztendőre valót töltöttem el ezen a széken, ebben a sarokban; a többit az ágyamban, – és soha egyebütt. Néha diskurálok a vendégekkel.

– De annak idején, mikor felkerültél Párizsba, eleinte mégis csak csináltál valamit?

– Na hallod, az ember nem maradhat egész életére a Quartier Latin-ben. A diákok nagyon -171- zajosak. Innen azonban már nem mozdulok. Pincér, egy pohárral!

– Nézd csak, beszélj őszintén. Valami nagy bánatod van? Boldogtalan szerelem, mi? Persze hogy úgy lesz, utólért a balsors. Hány éves vagy?

Jól az arcába néztem. Ráncos, ápolatlan arca majdnem olyan volt, mint egy aggastyáné. A fejebúbján néhány hosszú szál szőr lengett a kétes tisztaságú bőr fölött. Hatalmas szemöldökei voltak, nagy bajusza, sűrű szakálla. Hirtelen, magam sem tudom hogyan, egy mosdótál víziója jelent meg előttem, – a tál teli volt feketés vízzel, amivel ezt a sok szőrt mosná ki valaki tisztára.

– Csakugyan, idősebbnek látszol, mint amennyi vagy. Egész biztosan sok bánat ért.

– De ha mondom, hogy nem! Ilyen öreg azért vagyok, mert nem járok ki a levegőre. Semmitől se romlik úgy le az ember, mint a kávéházi élettől.

– Biztosan a szoknyákat is kergetted. Az ember nem kopaszodik így meg, – csak ha sokat szeretkezett.

Nyugodtan rázta meg a fejét, telehullatva a vállát az apró, fehér korpával, amely maradékhajából leporzott:

– Ha megkopaszodtam, a gáz az oka. A gázláng árt a hajnak. – Pincér, egy pohár sört! – Te nem iszol?

– Köszönöm, nem. Hanem a te dolgod igazán érdekel. Mióta hagytad így el magad? Sehogyse normális eset ez, nem természetes. Okvetlenül van mögötte valami.

– Hát jó, gyerekkorom óta vagyok így. Akkor mellbevágott valami, – még egész apró kölyök voltam, – és azóta fuccs a számomra az egész élet.

– Tudni akarod? Hát ide figyelj! Jól emlékezhetsz a kastélyra, ahol nevelkedtem, hiszen te is jártál ott ötször vagy hatszor vakációk idején. Emlékszel, micsoda nagy szürke épület volt, nagy park közepén, a hosszú tölgy-sétányok közt, amelyek a négy égtáj felé nyíltak! Emlékszel atyámra és anyámra is, mind a ketten milyen szertartásosak, ünnepélyesek és szigorúak voltak.

Én az anyámat imádtam, az apámtól rettegtem, – egyebekben pedig mindkettőjüket nagyon tiszteltem, hiszen hozzá voltam szokva, hogy mindenki fejet hajt előttük. Ott, a vidéken, csak »a gróf úr« és »a méltóságos grófné« volt a nevük, és még szomszédaink is, a Tannemare-ok, a Ravelet-k, a Brenneville-ek, megkülönböztetett tiszteletet mutattak szüleim iránt.

Akkoriban tizenhárom éves voltam, víg kölyök, elégedett mindennel, ahogy már ebben a korban szokás, teli azzal a boldogsággal, hogy milyen jó élni.

Egyszer aztán, szeptember vége felé, amikor már csak néhány nap választott el attól, hogy visszatérjek a gimnáziumba, az történt, hogy éppen farkast játszottam a park bokrai közt, mindenütt -173- az ágak és lombok közt loholva, mikor az egyik sétányon átvágtomban apát és anyát pillantottam meg, amint arra sétáltak.

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy szél fútt aznap. Az egész fasor meghajolt a szélrohamok alatt, nyögött, szinte fel-feljajdulva, süket és mély üvöltéssel, ahogy a rengeteg szokott a viharban.

A leszakadt levelek – sárgák voltak már – madarak módjára röpdöstek, forogtak, hulltak alá, majd végignyargaltak a sétányon, mint holmi gyors vadak.

Esteledett. A bozótban már sötét volt. A szélnek és a lombnak a nyugtalansága engem is felizgatott, nyargaltam, mint egy őrült és ordítoztam, – a farkasüvöltést akartam utánozni.

Amint szüleimet észrevettem, óvatos léptekkel indultam feléjük, a lombok mögött, hogy meglepjem őket, mintha igazi kóbor vad volnék.

De pár lépésnyire tőlük félelem dermesztett meg. Apám, valami rettenetes düh kitörésében, ezt kiáltotta anyámnak:

– Anyádnak nincs esze, – és különben is, nem is az anyádról van szó, hanem rólad. Mondom, hogy nekem kell az a pénz és te alá fogod írni!

– Nem írok alá semmit. Az a pénz a Jean vagyona, meg fogom őrízni az ő számára és nem akarom, hogy ezt is elverd a hölgyikékkel, meg a cselédlányokkal, ahogy a te örökségeddel tetted.

Ekkor az apám, remegve dühében, megfordult és torkonragadta anyámat, – a másik keze teljes erővel belesujtott az anyám arcába.

Anyám kalapja leesett, kibomló haja szétszóródott; – megpróbálta kivédeni az ütéseket, de -174- nem sikerült neki. És apám, mint az őrült, újra és újra sujtott. Anyám már a földön vonaglott, két karja mögé bújva az ütések elől. Akkor apám visszafordította a hátára, hogy tovább üthesse, és lefeszítette anyám kezeit, amikkel eltakarta az arcát.

Én pedig? Kedvesem, én akkor úgy éreztem, hogy vége van a világnak és minden örök törvénynek. Azt a lelki fölfordulást éltem át, amilyent természetfeletti dolgok keltenek, a szörnyű méretű katasztrófák, a jóvátehetetlen szerencsétlenségek. Gyerekfejem megzavarodott, az őrület csapott belé. Teljes erőmből ordítani kezdtem, azt se tudva, miért teszem, – a rémülettől, a fájdalomtól, az iszonyú megriadástól. Apám meghallotta, felém fordult, észrevett és felkelve, arrafelé indult. Azt hittem, hogy most mingyárt megöl és elfutottam, mint az űzött vad, egyenesen neki az erdőnek.

Mentem egy órát, mentem két órát, nem is tudom, mennyit? Mikor éjszaka lett, eldőltem a füvön, kimerülve, – és ott maradtam, feldultan, gyötrő félelemben, emésztő bánattal, amely örökre meg tud törni egy szegény gyermeki szívet. Fáztam, talán éhes is voltam. Kivirradt. De én nem mertem fölkelni, elindulni, se azért, hogy visszatérjek, se azért, hogy tovább meneküljek, – rettegtem, hogy találkozhatom az apámmal, akit pedig nem akartam látni többé.

Talán ott haltam volna meg nyomorultan és éhen az alatt a fa alatt, ha az őr rám nem akad és erővel haza nem visz.

Szüleimet úgy találtam, amilyenek rendesen voltak. Anyám csak annyit mondott, hogy: – »Csúnya fiú, hogy megrémítettél, egész éjszaka nem aludtam.« Én nem feleltem, csak sírva fakadtam. Apám nem szólt egy szót sem. -175-

Hát, kedvesem, ezzel aztán végem is lett örökre. Megpillantottam a dolgok másik oldalát, a rosszabbikat; – és azóta nem tudom észrevenni a jót. Mi ment végbe a lelkemben? Micsoda különös tünemény, ami megfordítja az elme járását? Nem tudom. De többé nem kívántam és nem áhitottam semmit, nem szerettem senkit, fuccs minden vágynak és ambíciónak és reménynek. Egyre csak szegény anyámat látom, ott a fasorban, a földön, ahogy az apám üti és veri. – Anyus már meghalt, jó egypár éve. Apám még él. De nem láttam viszont többé. – Pincér, még egy pohárral!

Hozták a poharat és egy kortyra fölhajtotta. Amint azonban újra felvette a pipáját, a keze reszketett és a pipa eltört. Kétségbeesett mozdulattal mondta:

– Tessék! ez aztán igazi csapás, mondhatom. Most megint szíhatok egyet vagy egy hónapig, amíg jó fekete lesz.

És végigsüvítette a termen, amely most már tele volt dohányzó és söröző emberekkel, az örökös kiáltást:

A tanyaház ajtajában ünneplő ruhásan vártak a férfiak. A májusi nap végigöntötte szőke fényét a kinyílt almafákon, amelyek gömbölyűek voltak, mint valami roppant, fehér meg rózsaszínű, illatos csokrok és az egész udvart virágtetővel borították be. A fákról szüntelenül hulldogált az apró szirmok havazása, röpködött és forogva szállt alá a magas fűbe, amely közt a pitypangok lángocskái és a pipacsok vérfoltjai ragyogtak.

A trágyagödör szélén egy nagy koca szunyókált, roppant hasa és dagadó emlői voltak, körülötte pedig apró malacnép sündörgött, a farkincájuk úgy csavarodott körbe, mint valami spárgadarab.

Egyszerre, a távolból, a tanyaházak mögül, megcsendült a templom harangja. Az érc hang nekiindította a vidám égnek gyönge és messzi hivogatását. A kék térségen át, amelyet a nagy bükkfák fogtak közre, fecskék csaptak keresztül, mint megannyi nyíl. Olykor érezni lehetett az istállók szagát, elkeveredve az almafák lágy és cukros lehelletével.

A kapuban álldogáló férfiak közül az egyik a ház felé fordult és bekiáltott:

Harmincéves lehetett ez a férfi. Nagy darab paraszt volt, akit a hosszú mezei munka még nem görnyesztett meg és nem tett csúnyává. Egy öreg ember, – az apja – afféle görcsös-szálas alak, mint valami tölgyfa-derék, bütykös csuklókkal és szétferdült lábakkal, – kijelentette:

Az öregnek a másik két fia nevetett s az egyik odafordult a bátyjukhoz, aki az elébb bekiáltott:

Egy csapat kacsa, amelyik ott állt meg a parasztok körül, hápogva kezdett csapkodni a szárnyával, aztán nekiindultak az úsztatónak, lassú és himbáló tipegéssel.

Ekkor, a nyitvamaradt ajtóban vastag nő jelent meg, aki egy kéthónapos kis gyereket hozott kifelé. Az asszonyság magas főkötőjének fehér kantárjai lefityegtek a hátára, a vörös vállkendőre, amely úgy lobogott, mint valami tűziveszedelem, – a kisded pedig, fehér vásznakba bugyolálva, a derék bába dombos hasán nyugodott.

Aztán az anya lépett ki, tenyeres-talpas nő, alig tizennyolc éves, – és üdén és mosolyogva kapaszkodott az ura karjába. A két nagyanya folytatta a sort, fonnyadtalmaképpel és nyilvánvaló fáradtsággal, mint akiknek a derekát már régen megtörte a sok hosszútűrésű, kemény házidolog. Az egyik özvegy volt; ez fogadta el most a karját a nagyapának, aki megvárta az ajtóban; és élére kerülve a menetnek, elindultak, – mögöttük a csecsemő a tudós-asszonnyal. A család -178- többi tagja csatlakozott hozzájuk. A legfiatalabbak papírzacskókat vittek, amik tele voltak cukros mandulával.

Messziről a kis harang szünetlenül csengett, teljes erejéből hívogatva a gyenge apróságot, akit vártak a templomban. Az árkok szélére parasztgyerekek másztak fel, a kerítések mögött emberek jelentek meg; a tanyák lánynépe megállt, a két tejes csöbröt letették maguk elé, úgy nézték a keresztelős menetet.

A bába pedig triumfálva vitte élő terhét, kikerülve a mélyutak pocsolyáit, a fával beültetett lejtő-hajlások közt. Az öregek szertartásosan lépegettek, bár egy kicsit tétován, amiben része lehetett a kornak, meg a köszvénynek is. A fiatalok viszont a legszívesebben táncra perdültek volna s a lányokat nézegették, akik kicsődültek a csodájukra. Az apa és az anya súlyosan, komolyabban rakták a lépést, úgy mentek, a gyerek után, aki egyszer majd a helyükre fog állani az életben és fentartója lesz a vidéken a nevüknek, a Dentu névnek, amelyet járásszerte jól ismer mindenki.

Kijutottak a síkságra és átvágtak a földeken, hogy megrövidítsék az út nagy kanyarodóját.

Már látni lehetett a templomot is, a hegyes kis tornyot. Fönt, pontosan a palatető alatt, mintha át lett volna lyukasztva a torony és ebben a nyílásban valami mozgott, élénken lendülve erre meg arra, eltűnve meg előtűnve a szűk ablak mögött. A harang volt, amely egyre csengett, mintegy kiáltozva az újszülött elé, hogy jöjjön már, leróni első látogatását a jó Isten házában.

Egy kutya csatlakozott a menethez. Cukros mandulát dobáltak elé és az eb játékosan ugrált az emberek körül. -179-

A templom ajtaja nyitva volt. A pap, vöröshajú, magas, sovány, erős fiatalember, maga is a Dentu-nemzetségből, a kisgyerek nagybátyja, az apának egy másik fivére, az oltár előtt várakozott. És a rítus szent rendje szerint megkeresztelte unokaöccsét Prosper-Césarnak, miközben a csecsemő sírva fakadt a jelképes só ízétől.

Mikor a szertartás bevégződött, a család a küszöbön megvárta, amíg a lelkész leveti a karingét; aztán újra útnak indultak. Most már gyorsan haladtak, mert a lakoma járt a fejükben. A környék minden lurkója a nyomukba szegődött és valahányszor egy-egy marék édességet vetettek közéjük, veszett kavarodás támadt, acsarkodó, bírkózó, hajtépő hempergés. A kutya is közéjük ugrott, hogy elkapja a mandulaszemeket, – hiába cibálták a farkát, a fülét, a lábait, csökönyösebben harcolt a kis fickóknál is.

– Jaj, kedves tisztelendő úr, nem fogná-e meg egy picurkát az öcsikéjét, amíg kiáll belőlem a zsibbadás. Valósággal görcs esett a gyomromba!

A pap átvette a gyermeket, akinek hosszú, fehér pólya-takarója villogó folttal terült el a fekete reverendán. Megcsókolta a kisdedet, nem is igen tudva, hogyan tartsa, hogyan fektesse karjára a könnyű, furcsán feszélyező terhet. Mindenki kikacagta. Az egyik nagyanya messziről odaszólt neki:

– Mondd csak, tisztelendő, nem fáj a szíved, hogy neked soha se lesz ilyen kis izéd?

A pap nem felelt. Nagy léptekkel haladt, mereven nézve a kék szemű apróságot, akinek még egyszer meg szerette volna csókolni a gömbölyű -180- pofikáját. Nem bírt a kívánságával és arcához emelte a gyereket, hosszú-hosszú csókra.

Mihelyt asztalhoz kerültek, úgy tört ki belőlük a vaskos paraszti jókedv, mint valami vihar. A másik két fiú is házasodófélben volt s mindegyiknek ott volt a menyasszonya is, akik már csak a lakzira jöttek el. És a vendégek fáradhatatlanul ontották a sok célzást az eljövendő párosodásokra, amelyeket az új házasságok ígértek.

Zsíros szavak görögtek, borsos beszédek, amelyektől a lányok pirulva vihogtak fel, a férfiak pedig az oldalukat fogták. Csapkodták az öklükkel az asztalt, kiabáltak. Vége-hossza nem volt az apa és a nagyapa malackodásainak. Az anya mosolygott; az öreg asszonyok szintén kivették a részüket a vidámságból és ők is meg-megeresztettek némely csintalan mondást.

A plébános, aki hozzá volt szokva ezekhez a paraszti kicsapongásokhoz, nyugodtan ült a bábaasszony mellett, ujjával meg-megcsiklandozva az újszülött unokaöccs szájacskáját, hogy nevetésre ingerelje. Olyan meglepődöttnek látszott, mintha még sohase látott volna kisgyereket. Elgondolkozva figyelte, merengő komolysággal, valami gyöngédségnek a felébredésével, amit nem ismert eddig, ezt a különös, heves és egy kissé szomorkás érzést, ami most elfogta ezzel a kis törékeny lénnyel szemben, aki a fivérének a fia volt.

Nem hallott és nem látott, csak a gyereket nézte. Szerette volna újra az ölébe emelni, mert a mellében és a szívében még ott bizsergett annak -181- a kedves érzése, ahogy a csecsemőt az előbb, a templomból jövet, ő hozta. Megilletődve révedt erre a kis ember-magocskára, mint valami kimondhatatlan misztériumra, amit még sohase gondolt végig, ezt a fenséges és szent titkot, egy új lélek testbe-szökkenését, az élet kezdetének, a szerelem kibimbózásának, a faj folytatódásának, az emberiség örök továbbhaladásának a nagy misztériumát.

A bábaasszony kivörösödött képpel, csillogó szemmel evett, – de a kisded feszélyezte az asztal mellett a kényelmes ülésben.

És átvette a gyereket magához. Minden eltűnt körülötte, minden megszűnt; a szemével rátapadt a rózsás, pufók arcocskára és az apró test melege, átjárva a pelenkákat és a reverenda szövetét, lassanként a pap combjait érte, átáradt belé, mint valami nagyon könnyű, nagyon jó, nagyon szűzies simogatás, édes gyönyörűség, amitől könnybe lábbadt a szeme.

A lakomázók rettenetesen lármásak lettek. A kisgyereket felverte a kiabálás, elkezdett sírni.

Kirobbanó röhögés rázta végig a nagyszobát. Az anya azonban felkelt, fogta a fiacskáját és átvitte a szomszéd szobába. Néhány perc múlva visszatért azzal, hogy a csecsemő szépen elaludt a bölcsőjében.

A vendégeskedés folyt tovább. Olykor a férfiak és a nők kimentek az udvarba, aztán megint visszatértek az asztalhoz. A sok hús, főzelék, -182- almabor meg vinkó sorra lecsúszott a torkokban, felpuffasztotta a hasakat, kigyujtotta a szemeket, mámorba borította a fejeket.

A pap már régóta eltűnt, anélkül hogy megütköztek volna a távollétén.

A fiatal anya végre fölkelt, hogy megnézze, alszik-e még a kisded? Már sötét volt, az asszony tapogatózva ment előre a szobában, előrenyujtott karral, hogy neki ne ütődjön valami bútornak. Hirtelen furcsa zaj dermesztette meg, azután rémülten szaladt ki, annak a bizonyosságával, hogy odabent mozog valaki. Visszatért a nagyszobába, halálos sápadtan, reszketve, és elbeszélte a dolgot. A férfiak valamennyien felugráltak, részeg, fenyegető kavarodás volt, és az apa, lámpával a kezében, előreszaladt.

A pap ott térdelt a bölcső mellett és zokogott, a homloka rá volt hajtva a párnára, amelyen a gyermek feje pihent. -183-

Saval úr, akit Mantes-ben csak Saval apónak hívnak, most kelt fel. Esik az eső. Szomorú őszi nap; a levelek hullanak. Lassan hullanak az esőben, mint egy másik, sűrűbb és lassúbb eső. Saval úrnak nincs jókedve. Elmegy a kandallótól az ablakig, aztán az ablaktól a kandallóig. Az életnek vannak sötét napjai. És Saval úrnak ezentúl már csak ilyen sötét napjai lesznek, mert már hatvankét éves! Magányosan él, igazán agg agglegény, aki körül nincsen senki. Milyen szomorú így meghalni, egészen egyedül, minden odaadó érzés híjával!

Az életére gondol, a letarolt, üres életére. Visszaemlékszik a régmúlt időkre, a gyerekkorára, a gyerekkorában egy házra, arra, amelyikben a szüleivel élt; aztán a kollégiumra, a vakációkra, a párizsi jogászévekre. Aztán az apja betegségére, halálára.

Akkor visszajött, haza, hogy együtt legyen az anyjával. Így éltek kettesben, a fiatal legény és az öreg asszony, békességben, semmi többet nem is kívánva. Aztán az anyja is meghalt. Hajh, milyen szomorú is az élet!

Egyedül maradt. És most már nemsokára ő rá is rákerül a sor, ő is meghal. Eltűnik a világból és azzal vége. Paul Saval nem lesz többé. Micsoda borzalmas história! A többi ember élni -184- fog, szeretkezni fog, nevetni fog. Úgy bizony, élik majd a világukat és ő, ő nem lesz sehol! Mily különös, hogy az emberek nevetnek, mulatnak, jókedvűek tudnak lenni a halálnak e mellett az örök bizonyossága mellett! Még ha csupán valószínű volna ez a halál, akkor még lehetne remélni; de több annál, – kikerülhetetlen! – olyan kikerülhetetlen, mint az éjszaka a nappal után.

És még ha lett volna tartalma az életének! Ha csinált volna valamit életében; ha kalandjai, nagy gyönyörűségei, sikerei lettek volna, a kielégülésnek sok-sok fajtája! De nem volt része egyikben sem. Nem tett soha egyebet, csak felkelt, szabályos időközökben evett meg lefeküdt. Így jutott el a hatvankettedik évéig. Még csak meg se házasodott, mint más emberfia. És miért nem? Igen, miért is nem házasodott meg? Megtehette volna, hiszen volt némi vagyona. Talán az alkalom hiányzott? Meglehet! De az ember maga idézi elő ezeket az alkalmakat! Ő pedig hanyag volt, ez az egész. A nemtörődömség volt mindig a fő bökkenője, vétke és hibája. Hány ember rontja el az életét merő nemtörődömségből. Némely fajta embernek olyan nehezére esik minden: felkelni, ide-oda mozdulni, dolgokban eljárni, beszélni, kérdéseket meghányni-vetni.

Még csak nem is szerette soha senki. Nem volt nő, aki aludt volna a mellén a szerelem teljes odaadásában. Nem ismerte a várakozás kéjes aggodalmait, a kézszorítások isteni borzongását, a győztes szenvedély elragadtatását.

Milyen emberfölötti gyönyör is áradhat el a szíveken, mikor az ajkak először találják meg egymást, mikor a négy kar ölelkezése egyetlen lénnyé forraszt össze, egyetlen királyian boldog lénnyé, két egymásba őrült emberi lényt. -185-

Ez hát bizonyos, az életének fuccs! Pedig volt ő is szerelmes! De ezt is titokban cselekedte, fájdalmasan és hanyagul, mint mindent. Igen, szerelmes volt, régi barátnőjébe, Sandresnébe, régi cimborájának, Sandresnak a feleségébe. Oh! ha fiatal leány korában ismerte volna! De későn került az útjába, már mint asszony. Pedig ezt a nőt bizonyára megkérte volna! És még így is hogy szerette, szüntelenül, az első naptól kezdve!

Emlékezett, milyen izgalom volt, valahányszor újra látta; milyen szomorúság, ha válnia kellett tőle; eszébe jutottak az éjszakák, amikor nem tudott aludni, mert az asszonyra gondolt.

Reggelenként mindig egy kicsit kevésbé szerelmesen ébredt fel, mint ahogy este lefeküdt. Miért?

Milyen csinos nő volt valaha Sandresné, milyen helyes, szőke, bodros, kacagó teremtés! És Sandres nem volt neki való férj. Most az asszony ötvennyolc éves és boldognak látszik. Oh! ha ez az asszony annak idején őt szerette volna, őt! És miért ne szerette volna őt ez a Sandresné, ha ő, Saval, annyira szerette az asszonyt?

Ha legalább valahogy kitalált volna valamit a dologból az a nő!… De hát igazán nem talált ki soha semmit? – nem látta, nem értette, miről van szó? Nem gondolhatott magában egyet-mást? Ha szerelmet vallott volna Sandresnénak, – mi lett volna a felelet?

És Saval sorra vetette fel magának a kérdéseket, ezer más részletről is. Újra végigélte az életét, egész tömegét igyekezett megragadni az emlékeknek. -186-

Eszébe jutottak mind a hosszú, écarté-játékos esték Sandreséknál, mikor az asszony még fiatal és olyan bájos volt.

Eszébe jutott minden, amiket az asszony mondott neki, a szavak különös hangsúlyozása néha, a néma kis mosolyok, amelyek annyi mindent engednek sejtetni.

Eszébe jutottak a közös séták, hármasban, a Szajna mentén, a falatozások a fűben, vasárnaponként, mert Sandres hivatalnok volt az alprefektúránál. És egyszerre egy nagyon éles emlék jelentkezett, egy délután emléke, amikor együtt volt az asszonnyal egy kis ligetben a folyó mellett.

Reggel indultak el, kis csomag elemózsiákkal. Remek tavaszi nap volt, azok közül a tavaszi napok közül, amelyek berugatják az embert. Minden ízlik ilyenkor, csupa boldogságnak látszik minden. A madarak vígabban csicseregnek és gyorsabban csapják össze a szárnyaikat. A társaság a fűben lakmározott, fűzfák alatt, egészen közel a napfénytől álmos vízhez. A levegő langyos volt, tele a növényi nedvek szagával, az ember kéjesen itta magába. Milyen jó volt minden azon a napon!

A villásreggeli után Sandres elnyúlt és elaludt: »élete legjobb ízű álmát aludta« – mondta utóbb, mikor felébredt.

Sandresné belekapaszkodott Saval karjába és kettesben nekiindultak a part hosszának.

Saval nézte az asszonyt és még a szíve gyökere is reszketett, érezte, hogy elsápad; félt, hogy -187- a pillantása túlságosan merész talál lenni, hogy a keze remegése elárulja a titkát.

Az asszony koszorút font hosszú fűszálakból és vízi liliomokból, és azt kérdezte Savaltól:

Mikor pedig a férfi nem felelt, – mert nem jött szó az ajkára és legszívesebben térdre borult volna, – az asszony elkezdett nevetni, elégedetlen nevetéssel és a Saval arcába kiáltotta:

És Saval majdnem sírva fakadt, hogy még mindig egy árva szót se tudott kinyögni.

Mindez feltűnt most az emlékezetében, olyan élesen, mint az első nap. Miért mondta akkor az asszony, hogy: »Nagy mamlasz! Az ember ilyenkor legalább szól egy szót!«

És eszébe jutott, milyen gyöngéden dőlt rá az asszony. Mikor az egyik alacsony ág alatt lehajoltak, érezte a nő fülét, ahogy odaér az ő arcához és ő vadul hőkölt hátra, mert attól félt, hogy az asszony azt hiszi, hogy készakarva történt ez az érintkezés.

Mikor pedig megkérdezte Sandresnét, hogy: »Nem kellene-e már visszamenni?« – az asszony furcsa pillantást vetett rá. Igen, igen, nagyon különös volt, ahogy ránézett. Akkor nem ütött szöget a fejébe a dolog, de most egyszerre nagyon élénken emlékszik rá.

Visszafelé az asszony hallgatott és nem támaszkodott tovább a karjára. Miért?

Ezt a »miért?«-et eddig még nem vetette föl Saval soha. Most úgy rémlett, egyszerre felfog valamit, amit eddig nem értett meg.

Saval érezte, hogy elpirul és magából kiforgatva pattant fel, mintha azt hallotta volna, harminc évvel fiatalabban, a Sandresné szájából, hogy: »Szeretem magát!«

Lehetséges volna ilyesmi? A gyanú, amely csak most ébredt fel a lelkében, gyötörni kezdte. Lehetséges volna, hogy nem látott jól annak idején, hogy nem találta ki a dolgot?

Oh! ha ez volna az igazság, – ha elment volna a boldogság mellett anélkül, hogy kinyujtotta volna utána a kezét!

És gyorsan felöltözött, izgatottan hányva magára a ruhadarabokat. Gondolkodott:

– Most hatvankét éves vagyok, ő pedig ötvennyolc; most már nyugodtan megkérdezhetem.

A Sandresék háza az utca másik oldalán volt, csaknem szemben az övével. Oda tartott. A kis szolgáló jött kaput nyitni a kalapács zajára.

– Semmi, semmi, lányom, de eredj, mondd -189- meg a nagyságos asszonynak, hogy rögtön beszélni szeretnék vele.

– Igen ám, de a naccsága éppen körtét főz be télire és az üst mellett van; osztán nincs is rendesen felöltözködve, teccik tudni.

A kis cseléd eltűnt és Saval elkezdett le-fel sétálni a szalónban, nagy, ideges lépésekkel. Ezúttal azonban nem érzett semmi zavart. Oh, most már úgy fogja megkérdezni a nőt, mintha csak valami szakács-receptet kérne tőle. Hiszen mit kérdezhet már egy hatvankét éves ember?

Az ajtó nyílt; Sandresné jelent meg. Kövér asszony lett belőle, széles és kerek teremtés, kicsattanó arccal, kicsattanó nevetéssel. Ahogy jött, a kezeit messzire eltartotta a testétől és a ruhaujja fel volt tűrve meztelen karjain, amelyek maszatosak voltak a sziruptól. Nyugtalanul kérdezte:

– Szó sincs róla, drága barátnőm, de meg kell kérdeznem magától valamit, ami rámnézve rendkívül fontos és ami nyomja a szívemet. Ígérje meg, hogy őszintén fog válaszolni.

– Kérem. Én szerelmes voltam magába attól a naptól kezdve, ahogy megláttam. Volt magának erről sejtelme?

Sandresné még jobban nevetett. A szirup végigfolyt az ujján és lecsöpögött a padlóra.

– Hogy mit feleltem volna?… Hiszen soha se kérdezett tőlem semmit! Én csak nem mehettem oda magához szerelmet vallani!

– És mondja… mondja kérem… Emlékszik még arra a napra, amikor Sandres a villásreggeli után elaludt a fűben… és mi ketten mentünk… addig a folyókanyarulatig…

Várt a feleletre. Az asszony most már nem nevetett, hanem a szeme közé nézett:

– És ha akkor… azon a kiránduláson… bátrabb lettem volna… maga mit csinált volna?

Az asszony újra nevetett, boldog, asszonyi nevetéssel, amiben már nincs semmi bánat, – és felelt, őszintén, tisztán zengő hangon, amelyből irónia is szólt:

Saval kikerült újra az uccára, lesujtva, mint valami szerencsétlenség után. Nagy léptekkel loholt az esőben, egyenesen előre, le a folyó felé, nem is tudva, merre jár. Mikor a partra ért, -191- jobbra fordult, az ár mentén. Sokáig ment így, mint akit az ösztöne vezet. Ruháiból patakzott a víz, a kalapja elferdült, ronggyá ázott, az eső úgy dőlt róla, mint az eresz csatornájából. Ő pedig csak ment, ment, mindig előre. És egyszer csak ott volt azon a helyen, ahol az a villásreggeli történt azon a távoli napon, amelynek emléke úgy gyötörte a szívét.

Egy fehérszakállas öreg koldus alamizsnát kért tőlünk. Pajtásom, Joseph Davranche öt frankot adott neki. Elképedésemre így válaszolt:

– Ez a szerencsétlen egy történetet juttatott eszembe, amit mingyárt el is mondok neked s amelynek az emléke állandóan üldöz. Így szól:

Családom, amelynek Havre az ősi fészke, nem volt gazdag család. Éltünk, napról-napra, ahogy lehetett. Apám dolgozott, későn jött haza a hivatalból s nem valami sokat keresett. Két nővérem volt.

Anyám sokat szenvedett nélkülözéseink miatt s gyakran fordult keserű szavakkal, rejtetten támadó szemrehányásokkal férje ellen. Szegény apám erre egy mozdulattal felelt, amelynek gyötrelmes hatása volt rám. Nyilt tenyérrel végigsimított a homlokán, mintha valamely láthatatlan verejtéket törölne le s egy szót sem szólt. Éreztem tehetetlen fájdalmát. Rettenetesen takarékoskodtunk; sohasem fogadtunk el ebédmeghívást, nehogy vissza kellessen adnunk; a végeladásos holmikat vásároltuk, a selejtes árut. Nővéreim maguk varrták ruháikat s végnélkül vitatkoztak egy-egy szalag árán, aminek tizenöt centime volt métere. Rendes táplálékunk zsíros leves volt, belefőtt marhahússal, amihez minden mártás jó volt. Egészséges és tápláló -193- koszt, úgy-e? – de én már mást szerettem volna egyszer.

Szörnyű patáliákat csaptak velem egy-egy elvesztett gombért vagy elszakadt nadrágért.

Vasárnaponként azonban a révgáthoz mindig teljes pompával vonultunk ki. Apám térdigérő kabátban, cilinderesen, kesztyűsen nyujtotta karját anyámnak, aki olyan libegő-lobogó díszt viselt, mint egy ünnepnapra kicicomázott hajó. Nővéreim, akik elsőknek készültek el, várták az indulási jeladást, az utolsó pillanatban azonban mindig észre kellett venni egy-egy ottfelejtett foltot az apai redingote-on, amit gyorsan végigtöröltek a benzinbe mártott rongydarabbal.

Atyám, fején a cilinderrel, ingujjban várakozott a művelet lezajlására, míg anyám, rövidlátó szemeire pápaszemet illesztve, sietve buzgólkodott, kesztyűit pedig letette, nehogy bepiszkolódjanak.

Szertartásosan indultunk útnak. Elől nővéreim haladtak, kart karba fűzve. Eladósorban voltak már s kirakatban kellett lenniök. Én anyám baloldalán lépegettem, apám a másikon. És emlékszem, szegény szüleim milyen begyeskedve végezték ezeket a vasárnapi sétákat, mily merev kifejezés ült az arcukon s mily kimért tartással jártak. Lassan lépkedtek, kihúzott derékkal s megfeszített lábszárakkal, mintha viselkedésüktől valamely hallatlanul fontos dolog függene.

S minden vasárnap, valahányszor a messzi és ismeretlen országokból megtérő hajókat látta, atyám változatlanul ismételte ugyanazokat a szavakat:

Jules bácsi, atyám fivére, volt a család egyetlen reménye, miután sokáig réme volt életünknek. Gyerekkorom óta hallottam emlegetni s meg voltam győződve, hogy első pillantásra megismerném, annyira belevésődött már a gondolataimba. Élete minden részletéről tudtam, egészen addig a napig, míg Amerikába nem utazott, pedig mindig suttogva beszéltek előttem viselt dolgairól.

Úgy látszik, valami baj lehetett vele, elherdálhatott egy kis pénzt, ami persze a lehető legnagyobb bűn a szegény familiák szemében. A gazdagoknál, ha valamelyikük könnyelműsködik, egyszerűen csak ostobaságokat csinál. Mosolyognak rajta s azt mondják: éli világát. A szűkölködők körében azonban az olyan fiú, aki rákényszeríti a szülőket a félrerakott garasok megbolygatására, gonosz teremtés, hitvány és cudar!

És ez a kétféle elbírálás, noha ugyanazt a tényt illeti, helyes is, mert csupán a következmények döntik el a cselekmény súlyosságát.

Szóval Jules bácsi alaposan leapasztotta azt az örökséget, amelyre apám számított; előbb pedig az utolsó sou-ig felélte a saját részét.

Felültették tehát, akkori szokás szerint, egy Amerikába induló hajóra, amely Havre-ből New York felé vitorlázott.

Amint megérkezett, Jules bácsi valami üzletbe fogott s kisvártatva levelet írt, hogy sikerült némi pénzt keresnie és reméli, hogy majd kárpótolhatja atyámat mindazért, amivel megrövidítette. Ez a levél a családban mély megindulást keltett. Jules, aki, mint mondani szokás, a hideg vizet sem érdemelte meg, egyszerre becsületes emberré változott, akinek van szíve, -195- igazi Davranche lett belőle, tiszta jellem, mint a Davranche-ok valamennyien.

Egy hajóskapitány különben azt beszélte, hogy Jules nagy boltot bérelt s jelentős forgalomra tett szert.

»Kedves Philippe, írok, hogy ne aggódj az egészségem miatt, jól vagyok. Az üzlet is jól megy. Holnap hosszú útra indulok Dél-Amerikába. Talán évekig nem fogsz hírt hallani felőlem. De ha nem írok is, azért ne nyugtalankodj. Egyszer mégis csak gazdagon megyek haza Havre-ba. Remélem, nem kell sokáig várnunk erre s majd boldogan éldegélünk együtt…«

Ez a levél családi evangéliummá vált. Minden alkalommal felolvasták, mindenkinek megmutatták.

És csakugyan, tíz éven át nem érkezett semmi hír Jules bácsitól, atyám reménykedése azonban együtt nőtt az idővel s anyám is gyakran mondogatta:

– Majd ha az a derék Jules megjön, minden másképpen lesz. Ő aztán jól ki tudta húzni magát a csávából.

S vasárnaponként, miközben néztük a láthatár felől gomolygó vastag fekete füstöt, mely vastag kígyókat köpködött az égre, atyám egyre ismételgette az örök mondást:

S szinte már láttuk, hogy Jules elkezdi lóbálni a zsebkendőjét és elkiáltja magát:

Ezernyi terv épült erre a biztos visszatérésre; már ott tartottunk, hogy majd a bácsi pénzén egy kis vidéki házat veszünk Ingouville közelében. Nem is tudom, atyám nem kezdett-e már itt-ott tárgyalásokat is a dolog felől…

Idősebbik nővérem akkor huszonnyolcéves volt, a fiatalabb huszonhat. Nem kaptak férjet, ami mindnyájunkra nézve nagy szomorúság volt.

Végre a kisebbiknek mégis akadt kérője. Hivatalnok-ember, nem gazdag, de tisztességes. Szent meggyőződésem, hogy Jules bácsi levele, melyet egy este neki is megmutattak, volt az, ami végre is megszüntette a fiatalember habozását s döntő elhatározásra bírta.

Nagy melegséggel fogadták a leánykérést s elhatározták, hogy a lakodalom után az egész család közös kis kirándulásra megy Jersey-be.

Jersey az ideális kéjutazás szegényemberek számára. Nincs messze, az ember egy kis gőzhajóval átmegy a tengeren s máris idegen földre érkezik, a sziget Angliához tartozván. A francia polgár ilymódon kétórai hajóút árán a szemeivel láthatja a velünk szomszédos népet s tanulmányozhatja az egyébként siralmas népi szokásokat ezen a szigeten, mely, amint az egyszerű lelkek szótára mondja, az angol színeket viseli.

Ez a jersey-i út lett a vesszőparipánk, egyetlen nagy várakozásunk, minden pillanatunk megújuló álma.

Végre elutaztunk. Az egész mintha tegnap történt volna: látom a granville-i rakodópart felé tóduló füstöt, atyámat, amint rémült szemmel őrködik három ládánk fedélzetre szállításán, nyugtalan anyámat, ahogy karon fogja pártában maradt nővéremet, aki testvére elszakadása óta olyan bódultan ődöngött, mint a csibe, mely az -197- egész költésből egymaga marad, – s látom magunk mögött a fiatal házasokat, akik mindig hátramaradoztak, ami miatt aztán egyre visszacsavargattam a nyakam.

A hajó füttyentett. Beszálltunk s a gőzös, elhagyva a rakpartot, kifutott a tengerre, amely olyan volt, mint egy síma, zöld márványasztal. Néztük a tovatűnő partokat, azoknak a büszke boldogságával, akiknek kevés részük szokott lenni az utazásban.

Atyám büszkén domborított a redingote-jában, melyből még csak az imént dörzsöltek ki gondosan minden pecsétet s a kiránduló napoknak azt a jellegzetes benzínszagát árasztotta maga körül, melyről mindig megtudtam, hogy ma vasárnap van.

Hirtelen két elegáns hölgyet vett észre, akiknek két úriember osztrigát kínálgatott. Egy öreg, rongyos matróz késsel nyitogatta föl előttük a csonthéjakat, aztán átadta az uraknak, akik viszont a hölgyek felé nyujtották. A két nő igen finoman evett, patyolatkendőjükre emelve a kagylókat, előrehajtott fejjel, nehogy foltot ejtsenek a ruhájukon. Aztán gyors kis mozdulattal szívták ki a nedvet s a héjakat bedobták a tengerbe.

Atyámat kétségkívül elvarázsolta ez az előkelő osztrigaevés a tovasuhanó hajón. Úri, válogatott, felsőrendű valaminek érezhette, mert ezzel a kérdéssel fordult anyámhoz és nővéreimhez:

Anyám habozott, persze a pénzkidobás miatt, két nővérem azonban rögtön kapott az ajánlaton.

– Félek, hogy elrontanám a gyomromat. -198- Csak a gyerekeknek vegyél, nekik se sokat, még betegek lehetnének!

– Josephnek pedig semmi szüksége ilyesmire; nem szabad elkényeztetni a fiúkat.

Én tehát anyám oldalán maradtam, igen igazságtalannak találva ezt a különbségtevést. Csak a szememmel követtem atyámat, aki peckesen vezette két leányát és vejét az öreg, rongyos matróz felé.

A két hölgy távozott s atyám elmagyarázta nővéreimnek, hogyan kell elfogyasztani az osztrigát, anélkül, hogy a levét elcsorgatná az ember. Jópéldával akart előljárni s kezébe markolt egy osztrigát. Utánozni próbálta a hölgyeket, de kabátján azonnal végigfolyt az egész nyálkás nedv s hallottam, amint anyám felszisszen:

Atyám azonban egyszerre csak idegesen fészkelődni kezdett; arrább ment pár lépéssel s mereven bámult családja tagjai felé, akik szorosan körülállták az osztriga-bontogatót, majd hirtelen hozzánk lépett. Nagyon sápadt lett, szemei furcsán égtek. Félhangon odaszólt anyámnak:

– Igazán különös, hogy ez az osztriganyitogató mennyire hasonlít Julesre!

– Hát a… fivéremre… Ha nem tudnám, hogy Amerikában él és jómódban van, azt hinném, hogy ő az!

– Megőrültél? Ha egyszer tudod, hogy nem ő az, miért beszélsz össze ilyen ostobaságokat?

– De csak nézd meg te is, Clarisse! Jobb szeretném, ha saját szemeddel győződnél meg a dologról.

Anyám felkelt s odament a lányaihoz. Én is jól megnéztem az osztrigást. Öreg, piszkos, csupa ránc-ember volt s percre sem fordította el tekintetét az üzletéről.

– Azt hiszem, mégis csak ő az. Eredj: tudakozódj a kapítánynál. Csak okos légy, nehogy ez az akasztófavirág megint a mi nyakunkba szakadjon!

A kapitány, magas, sovány, hosszú pofaszakállas úriember, fontoskodó méltósággal lépdelt a hajóhídon, mintha csak az indiai postagőzöst dirigálná.

Atyám szertartásosan üdvözölte s hízelgő udvariaskodásokkal tett föl neki pár szakszerű kérdést:

– Melyek Jersey nevezetességei? Terményei? Népessége? Erkölcsei? Népszokásai? A talaj minősége, stb. stb.

Aztán hajónkról beszélgettek, az Express-ről, majd a legénységre terelődött a szó. Atyám végül remegő hangon tette fel a kérdést:

– Van itt valami öreg osztriga-bontogató is, nagyon jó pofának látszik. Mi mindent tud ön erről az alakról?

– Ez egy öreg francia csavargó, akit tavaly szedtem fel Amerikában és hazahoztam. Úgy látszik, -200- rokonai vannak Havre-ban, de nem akar visszamenni hozzájuk, mert tartozik nekik. Julesnek hívják… Jules Darmanche-nak vagy Darvanche-nak, így valahogy. Odaát valószínűleg meg is gazdagodott átmenetileg, de most már, amint láthatja, ugyancsak lecsúszott.

– Ugyan, ugyan… nagyon jó… igazán nagyon jó… De nem is olyan meglepő… Köszönöm szépen, kapitány úr!

És sarkonfordult, miközben a tengerész elbámulva nézte, hogyan imbolyog odább.

– A gyerekeket el kell hívni onnan. Mivel Joseph ugyis mindent tud, ő menjen értük. Különösen arra kell ügyelni, hogy a vőnk meg ne sejtsen semmit.

– Mindig is sejtettem, hogy ez a zsivány csak a napot lopja s végre is megint a nyakunkra szabadul! Mintha az ember remélhetne valami jót is egy Davranche-tól!…

És atyám végigsimított a homlokán, ahogy a felesége szemrehányásait fogadni szokta.

– Adj pénzt Josephnek, hogy rögtön fizesse ki az osztrigákat. Még csak az kellene, hogy ránk is ismerjen az a koldus! Szép jelenet volna a hajón! Menjünk a túlsó részbe s legyen rá gondod, hogy az az ember közelünkbe ne férkőzhessen!

Felkelt s mindketten elsiettek, miután előbb egy ötfrankost nyomtak a kezembe.

Nővéreim csodálkozva várták vissza atyámat. Azt mondtam nekik, hogy mama kissé rosszul érzi magát a tenger miatt s odafordultam az osztrigáshoz:

Elnéztem a kezét, azt a szegény, agyonráncosodott matróz-kezet s az arcába is belenéztem, abban a vén, siralmasan szomorú, meggyötört arcba, magamban mondogatva:

Akárcsak az alamizsnát köszöngető kéregetők! Eszembe jutott, hogy odaát mennyit koldulhatott!

Előttünk, a láthatáron, violás árnyék emelkedett ki a tengerből. Jersey volt.

Ahogy a rakpart felé közeledtünk, vad vágy fogott el, még egyszer látni Jules bácsit, odamenni hozzá, mondani neki valami vigasztaló gyöngédséget.

Mivel azonban már senki sem evett több osztrigát, Jules eltűnt, kétségkívül abban a piszkos hajófenéki lyukban, ahol nyomorult életét tengette.

Mikor pedig visszautaztunk, a saint-malo-i gőzössel jöttünk, hogy ne találkozzunk újra vele. Anyámat a nyugtalanság emésztette.

Ez az oka annak, amit láttál, hogy néha ötfrankost adok egy-egy csavargónak. -203-

Cannes-től kezdve tele volt a vasuti kocsi, az utasok csevegtek, mindenki ismerte egymást. Tarascon mellett valaki megjegyezte: »Itt szoktak gyilkolni!« S a beszéd arra a titokzatos, megfoghatatlan gyilkosra fordult, aki két év óta időnként mindig kioltja egy-egy erre járó utas életét. Mindenki előadta találgatásait, elmondta véleményét; a nők borzongva néztek ki az üvegtáblák sötét éjszakájába, félve, hogy az ajtó-ablakban egyszerre csak egy férfifej bukkan fel. S rémhistóriák kezdődtek mindenféle szörnyű találkozásokról, őrültekről, akik szembeülnek az emberrel a gyorsvonatban, kínos órákról, melyeket egy-egy gyanús alak társaságában élt át az elbeszélő.

Mindenkinek megvolt a saját kis esete, amelyből dícséretesen kivágta magát, mindenki előhozakodott egy-egy gonosztevővel, akit ártalmatlanná tett, legyűrt és összekötözött, meglepő körülmények közt, csodálatos lélekjelenléttel és vakmerőséggel. Egy orvos, aki minden telét Délen töltötte, szintén sort akart keríteni egy hasonló kalandra:

– Nekem, – mondta, – sohasem volt alkalmam ilyen dologban kipróbálni a bátorságomat, -204- de ismertem egy nőt, – betegem volt és ma már halott, – akivel a világ legfurcsább története esett meg, amely egyszersmind rendkívül titokzatos és megható is.

Orosz nő volt, Baranov Mária grófnő, igen előkelő, finom szépségű hölgy. Köztudomású, milyen szépek az orosz nők, vagy hogy legalább is mi mennyire szépnek tartjuk őket, helyes orrocskájukkal, gyöngéd szájukkal, egymáshoz közel eső szemeikkel, melyeknek olyan meghatározhatatlan, kékesszürke a színe s hideg és kissé merev bájosságukkal! Van bennük valami gonosz és egyben csábító, valami büszke és mégis szelíd, gyöngéd és szigorú vonás, ami tökéletesen elbűvöli a francia embert. Alapjában véve talán csak a faj- és típus-különbség láttat velem beléjük annyi mindent.

Orvosa már több év óta tüdőbaj tüneteit észlelte rajta s mindenáron rá akarta venni, hogy jöjjön Dél-Franciaországba, ő azonban makacsul ragaszkodott Szentpétervárhoz. Végre a mult ősszel, betege állapotát reménytelennek látva, az orvos beszélt a férjjel, aki nejét azonnal Mentonba küldte.

Felült a vonatra, magánosan vonulva az egyik fülkébe, míg cselédsége egy másik szakaszban helyezkedett el. Az ablakos-ajtónál maradt, egy kicsit szomorúan nézve ki az elsuhanó mezőkre és falvakra, nagy elhagyatottság érzésével, hiszen igen sivár élete volt, gyermekek nélkül, majdnem minden rokonság híjával; s férje, akinek szerelme régen kihúnyt, most a világ végére küldte, el sem kísérve őt, mintha csak valami beteg cselédet vitetne a kórházba.

Iván nevű szolgája minden állomáson bekukkantott, megkérdezni: úrnőjének nincs-e szüksége -205- valamire? Vak alázatosságú, öreg cseléd volt, készségesen minden parancsa teljesítésére.

Leszállt az este, a vonat teljes sebességgel robogott. A végsőkig elcsigázott grófnő nem tudott aludni. Hirtelen az jutott eszébe, hogy összeszámlálja a pénzét, melyet férje az utolsó percben adott át neki, francia aranyakban. Kinyitotta kis tarsolyát s térdeire ürítette a csillogó fém-halmazt.

Egyszerre csak hideg légáram csapta meg az arcát. Meglepetten emelte fel a fejét. A kocsiajtó kitárult. Mária grófnő rémült sietséggel vetette át vállkendőjét az ölébe szórt pénzen s várt. Pár másodperc telt el, majd egy födetlen fejű, sérült kezű, lihegő férfi jelent meg, aki estélyi öltözéket viselt. Becsukta az ajtót, leült, villogó szemmel nézett végig szomszédnőjén, aztán zsebkendőbe csavarta a csuklóját, melyből folyt a vér.

A fiatal asszony majdnem elájult félelmében. Ez a férfi bizonyosan látta, amint az aranyait számlálja s most azért jött, hogy kirabolja és meggyilkolja.

Az idegen egyre mereven nézett rá, elfulladó lélekzettel, rángatózó arccal: nyilván rögtön rá akar ugrani!

Nem felelt, képtelen lévén csak kinyitni is a száját, – s hallgatta a saját szíve vad dobogását; fülei zúgtak.

A grófnő még mindig nem szólt egy szót sem, teste egy hirtelen rándulásától azonban térdei összeverődtek s aranyai nekieredve hulltak egymásután -206- a szőnyegre, mint valami csatornából a kiömlő víz.

A férfi meglepődve bámult a pénzzuhatagra, majd hirtelen lehajolt, hogy összeszedje a pénzt.

A grófnő rémülten szökkent talpra, földre gurítva egész kincsét s az ajtóhoz futott, hogy kiugorjon a sinekre. Az idegen látta, mit akar, átkapta karjaival, leülésre kényszerítette s csuklóit megragadva, hadarta:

– Értsen meg, asszonyom, én nem vagyok gonosztevő s ezt azzal is bizonyítom, hogy összeszedem a pénzét és visszaadom önnek. De elveszett ember vagyok, halott, ha nem segít átjutnom a határon. Többet nem mondhatok erről. Egy órán belül az utolsó orosz állomáson leszünk, egy óra húsz perc múlva pedig átlépjük a birodalom határát. Ha nem gyámolít, elvesztem. Pedig, asszonyom, én nem öltem, nem raboltam és semmi tisztességbe ütköző dolgot nem követtem el. Esküszöm önnek! Többet nem mondhatok!

S letérdelt, összeszedni az aranyakat, melyeket még a padok alól is előkutatott, ahová messzire elgurultak. Aztán, mikor a kis bőrtasak újra tele lett, egyetlen szó nélkül nyujtotta át szomszédnőjének s visszaült a fülke túlsó sarkába.

Egyikük sem moccant. Az asszony némaságba dermedt, még mindig félájultan a rémülettől, de lassanként mégis csillapodva. A férfinak sem volt egy mozdulata vagy rebbenése sem; egyenesen ült, maga elé szegezett tekintettel halálos sápadtan. A grófnő olykor egy-egy hirtelen, gyorsan elkapott tekintetet vetett felé. Harminc év körüli, nagyon szép ember volt, igen előkelő külsejű.

A vonat tovább futott a homályban, vad sípjelekkel -207- szaggatva meg az éjszakát, olykor lassítva, olykor teljes erővel gyorsítva haladását. Hirtelen azonban elgyöngült az iram s néhány füttyentés után egészen megállt a vonat.

Mária grófnő még egyszer végignézett idegen utitársán, aztán reszkető hangon, hirtelen ezt mondta a szolgának:

– Egy szót se! Mást gondoltam és nem jössz velem. Azt akarom, hogy itthon maradj Oroszországban. Nesze, itt az utiköltséged visszafelé. A sapkádat és a köpönyegedet add ide!

A vén cseléd elképedve vette le a fövegét s nyujtotta át köpönyegét, hozzászokva az uraságok hirtelen és ellenállhatatlan szeszélyeihez. Aztán, könnyekkel a szemeiben, távozott.

– Ez a holmi az öné, uram, ön ezennel Iván, az inasom. De mindezt csak egy feltétel alatt teszem: sohasem fog többé hozzám szólni, egy árva szót sem, se köszönetül, sem semmi egyéb ok miatt!

A vonat nemsokára ismét megállt s egyenruhás emberek vizsgálták át a kocsikat. A grófnő odanyujtotta nekik írásait s a fülke sarkában ülő férfira mutatott: -208-

Reggelre, amint megérkeztek egy német állomásra, az ismeretlen leszállt; majd visszajött az ajtóba:

– Bocsássa meg, asszonyom, hogy megszegem ígéretemet; de én megfosztottam önt az inasától s így illő, hogy helyettesítsem. Nincs szüksége valamire?

Mikor az asszony egy-egy vasuti étkezőben kiszállt, mindig meglátta az idegent, aki távolról nézte. Így érkeztek Mentonba.

II.

– Egyszer, mikor éppen betegeimet fogadtam a rendelőmben, egy magas fiatalember lépett be hozzám s így szólt:

– Doktor úr, Baranov Mária grófnő felől bátorkodom érdeklődni. Noha ő nem ismer engem, egyike vagyok férje barátainak.

Az idegen egyszerre csak zokogni kezdett, aztán felkelt s tántorogva ment ki, mint valami részeg.

Még aznap este megmondtam a grófnőnek, -209- miféle érdeklődő tudakozódott az egészsége felől. Úgy láttam, mélyen megindult s elbeszélte nekem ezt az egész imént elmondott históriát. És hozzátette:

– Ez az ember, akit nem is ismerek, valóságos árnyékommá szegődött s mindig látom, valahányszor kimozdulok. Különös módon néz rám, de sohasem szólított meg.

Elhagyta a pamlagot, szétvonta a függöny szárnyait s kimutatott: csakugyan ott volt az az ember, aki nálam járt s most a sétány egyik padján ült, a szálló felé emelt szemekkel. Észrevett bennünket, felkelt s elment, anélkül hogy a fejét visszafordította volna.

Így lettem tanuja ennek a megragadó és fájdalmas valaminek: két lény néma szerelmének, akik nem is ismerték egymást.

Az idegen egy megmentett állat odaadásával szerette a grófnőt, halálos hálával és alázattal. Mindennap eljött hozzám, megkérdezni: »Hogy van Ő?« – mert kitalálta, hogy felfedeztem a titkát. S gyötrelmesen sírt, látva, hogy az imádott nő napról-napra gyöngébbre és sápadtabbra válik.

– Csak egyszer beszéltem ezzel a furcsa emberrel s mégis mintha már húsz esztendeje ismerném!

Ha olykor szembetalálkoztak, az asszony komoly bájú mosollyal fogadta a férfi köszönését. Láttam rajta, hogy most boldog, hiszen őt, az elhagyatott és halálba omló lényt végre szerette valaki, és mily hódolattal és állhatatossággal, -210- mily túlzott költőiséggel, mily mindenre kész önfeláldozással! S mégis, híven a maga egzaltált makacsságához, a grófnő kétségbeesetten utasította el a közeledés minden lehetőségét: nem akarta megtudni imádója nevét, nem akart szót váltani vele. Mondogatta:

– Nem, nem, ez elrontaná ezt a különös barátságot. Idegeneknek kell maradnunk az egymás számára!

Gyakran, beteg órái végtelenségében, fel-felkelt pamlagáról, hogy szétnyissa a függönyöket s megpillantsa az ablak alatt a férfit. S mikor látta, hogy ott ül mozdulatlanul a padon, ajkain mosollyal tért vissza párnái közé.

Egy reggel, tíz óra tájban, meghalt. Mikor kiléptem a szállóból, az idegen sietett hozzám, feldúlt arccal: már tudta a hírt.

– Szeretném látni, csak egy másodpercre, az ön jelenlétében! – mondta.

Amint a halott ágya elé ért, megragadta a hideg kezet s végtelen hosszú csókkal tapadt rá. Aztán, mint egy őrült rohant el.

– Íme, ez a legkülönösebb vasuti kaland, amelyről tudok. És hozzá kell tennem, hogy az emberek a világ legbolondosabb teremtései.

– Az a két teremtés nem volt olyan eszelős, mint ön véli,… azok ketten… azok…

De nem tudta folytatni, szavai könnybe fultak. Hogy lecsöndesítsük, egyébre tereltük a szót s így nem tudhattuk meg, mit akart voltaképpen mondani. -211-

Nem voltam már Virelogne-ban vagy tizenöt esztendeje. Az ősszel aztán újra odakerültem, vadászatra, Serval barátomhoz, aki végre megint felépíttette a kastélyát, amit a poroszok leromboltak volt.

Mindig végtelenül szerettem ezt a vidéket. Vannak a világnak gyönyörűséges zugai, amelyek valóságos érzéki varázzsal hatnak a szemre. Az ember fizikai szerelemmel szereti őket. Mindenki, akit vonz a föld, őriz a szívében gyöngéd emlékeket egy-egy forrásról, erdőről, tóról vagy dombról, amelyet gyakran látott és amely úgy meg tudta hatni, mint a boldogság eseményei. Olykor a gondolat visszafordul egy-egy olyan erdei zughoz, partrészlethez vagy virágokkal bepúderezett gyümölcsöshöz is, amelyet csak egyetlenegyszer láttunk, valamely vidám napunkon, de amely mégis úgy megmarad a szívünkben, mint némely asszonyoknak a képe, akiket az utcán pillantottunk meg világos és áttetsző ruháikban és akik testünkben-lelkünkben otthagyták a ki nem elégített, feledhetetlen vágyat, a boldogság szenzációját, a boldogságét, amelyhez odaértünk egy pillanatra a könyökünkkel. -212-

Virelogne-ban az egész tájat szerettem, ahogy meg volt hintve apró erdőkkel és átszelve patakokkal, amelyek úgy nyargaltak a talajban, mint a föld vérvivő erei. Rákászni lehetett bennük, meg pisztrángokat és angolnákat fogni! Micsoda isteni élvezet az! Helyenként fürödni is lehetett s az ember gyakran bukkant vízi-szalonkákra a magas fűben, amely ezeknek a vékony vízfolyásoknak a partján nőtt.

Könnyen suhantam előre, akár a kecskék és két kutyámat néztem, amelyek szimatolva törtettek elibém. Serval, jobbra tőlem vagy száz méterre, egy lucernatáblát vert föl. Megkerültem a bokrokat, amelyek a saudres-i erdőt határolják s egy kunyhó romjai tűntek a szemembe.

Hirtelen visszaemlékeztem rá, milyennek láttam ezt az épületet, mikor legutoljára itt jártam, 1869-ben. Akkor szőlővel volt befuttatva és tyúkok kapirgáltak az ajtaja előtt. Van-e szomorúbb, mint egy ilyen halott ház, felmeredő, roncsolt, baljós maradványaival, mint egy csontváz?

Arra is visszaemlékeztem, hogy itt egy derék nénike vendégelt meg egy pohár borral, mikor egyszer nagyon el voltam fáradva s akkor Serval a ház lakóinak a történetét is elmondta. A gazdát, aki régi vadorzó volt, a csendőrök lelőtték. A fiú, akit én is láttam, nagy, mogorva fickó volt, szintén elszánt vadpusztító hírében. Sauvage-nak hívták őket. »Kegyetlenék«-nek.

II.

Mikor a háborút megüzenték, a Sauvage-fiú, aki akkor harminchároméves volt, bevonult és az anyja magára maradt otthonukban. Nem igen sajnálták az öreget, mert tudták róla, hogy van pénze.

Egyedül maradt tehát ebben a házban, amely olyan elszigetelten áll, messzi a falutól, az erdő szélén. Az öregasszony különben nem félt, ugyanolyan fából volt faragva ő is, mint a családja férfitagjai, magas és sovány teremtés volt, aki ritkán nevetett és akivel nem tréfálóztak soha. A föld leányainak különben sem áll nevetésre a szájuk. A férfiak, azok tehetik! De ezeknek a nőknek szomorú és szűk körű a lelkük, komor és fénytelen az életük. A parasztember tanul egy kevés lármás vidámságot a kocsmában, életetársa azonban komoly marad, örökösen szigorúra merevedik az arca. A parasztasszonyok arcizmai egyáltalán nem tanulják meg a nevetés mozdulatait.

Sauvage anyó folytatta rendes életét a kunyhóban, amelyet nemsokára belepett a hó. Hetenként egyszer bejárt a faluba, kenyeret és egy kevés húst venni; aztán visszatért a kalyibájába. Mikor arról beszéltek, hogy farkasok járnak, az öregasszony puskát akasztott a vállára, a fia rozsdás puskáját, amelynek az agya kikopott a sok kézdörzsölődéstől. Különös látvány volt, ahogy a hosszú Sauvage anyó, kissé előrehajolva, lassú léptekkel dagasztotta a havat, miközben a fegyver csöve fölmeredt a fekete főkötő fölé, amely szorosan feszült az öregasszony fejére, eltakarva a fehér hajat, úgyhogy nem láthatta soha senki. -214-

Egy nap aztán megérkeztek a poroszok. Szétosztották őket a lakosok közt, kinek-kinek a vagyoni és kereseti állapota szerint. Az öregről tudták, hogy gazdag, tehát négy poroszt kapott.

A négy katona mind nagydarab legény volt, akiknek a bőrük is szőke volt, mint a hajuk, – a szemük meg kék – és akik kövérek maradtak a sok átkínlódott viszontagság után is, – és jó fiúk is, noha meghódított országban jártak. Ahogy itt éltek négyen e körül az idős asszony körül, igyekeztek mindenképpen előzékenyek lenni iránta, megkímélték, – amennyire csak tehették, – minden fáradságtól és költségtől. Ott lehetett látni mind a négyőjüket reggelenként a kút körül, – amint ingujjra vetkőzve mosakodtak, bőven locsolva meg a vízzel fehér és rózsaszínű északi testüket a vad, havas napokon is, miközben Sauvage anyó ki-bejárt körülöttük, a reggelit készítve. Aztán azt is látni kellett, hogy súrolta fel a négy porosz a konyhát, hogy törülgette az ablakokat, aprította a fát, hámozta a krumplit, mosta ki a szennyest, szóval hogy hogyan végezték el a ház minden dolgát, akár csak négy jó fiú, aki az anyja körül sürög-forog.

Az öreg azonban szüntelenül csak a saját fiára gondolt, a nagy, sovány, horgasorrú, barnaszemű fiára, akinek a nagy bajusza olyan volt a szája körül, mint egy lószőr-pamacs. Mindennap megkérdezte, mindegyik katonától, akiket az ő tűzhelyéhez osztottak ki:

– Nem tudjátok, merre jár a huszonhármas francia mars? Az én fiam abba’ ment el.

És azok feleltek: »Mink nem tudni őtet hol vagy…« – és amikor megértették az asszony fájdalmát és nyugtalanságát, ezer apró kedveskedéssel halmozták el, hisz valahol messze nekik -215- is volt édesanyjuk. Az öregasszony különben szerette is ezt a négy ellenséges katonát; mert a parasztokban nincs meg a hazafias gyűlölködés, – ez csak a felsőbb osztályok sajátsága. Az alázatos szívűek, akik a legtöbbet fizetik, mert szegények és mert minden új teher csak őket nyomja jobban, – azok, akiket tömegesen ölnek le, akik az igazi ágyútölteléket teszik, – hiszen ők vannak legtöbben, – akik végül is a legkeservesebben szenvedik meg a háború vad nyomorát, – hiszen ők a leggyengébbek és a legkevésbbé ellenállók, – ezek az egyszerű emberek nem értenek meg semmit abból a harci dühből, abból az izguló becsület-kultuszból és azokból a mondvacsinált politikai komplikációkból, amelyek félév alatt tönkre tudnak tenni két nemzetet, győztest és legyőzöttet egyformán.

A környéken, ha a Sauvage anyó németjei szóba kerültek, azt mondták az emberek:

Egy reggel aztán, mikor az öregasszony egyedül volt otthon, a messzeségben egy embert vett észre, aki a síkon át az ő háza felé igyekezett. Csakhamar megismerte, az a gyalogosember volt, aki a leveleket szokta szétosztani. A levélhordó összehajtogatott papírlapot adott át neki, az öregasszony pedig elővette a tokból a pápaszemét, amelyet varrásnál szokott használni. Aztán olvasta:

Sauvage-né asszony, jelen soraimmal szomorú hírt tudatok. A maga fia, a Victor, tegnap elesett, egy ágyúgolyó úgyszólván derékba szakította őtet. Én egészen a közelében voltam, tekintve, hogy egymás mellett szolgáltunk a századnál és ő mondta nekem, hogy azonnal értesítsem -216- magát, ha nekije valami baja találna lenni.

A Victor zsebibül kivettem az óráját, azt majd visszaviszem magának, ha a háborúnak vége lesz.

Tisztelem és üdvözlöm

Césaire Rivot,
közkatona a 23-ik mars második
századjában.

Az öregasszony nem sírt. Mozdulatlan maradt, annyira meglepődve és elképesztve, hogy még szenvedni sem tudott. »Hát a Victort is megölték« – gondolta. Aztán lassanként mégis megjelentek szemében a könnyek és a fájdalom elborította a szívét. Gondolatai is megvilágosodtak, szörnyű, gyötrelmes egymásutánban. Többé nem csókolja meg már a nagyfiát, soha többé! A csendőrök megölték az apát, a poroszok megölték a fiút… Az ágyúgolyó szétzúzta a derekát. És úgy rémlett neki, mintha látná az iszonyúságot: a lehanyatló fejet a nyitvamaradt szemekkel, miközben a száj a nagy bajusz tövét rágja, ahogy Victor szokta volt, mikor nagyon haragudott…

Vajjon mit csináltak a holttesttel? Ha legalább visszaadták volna neki a gyermekét, mint ahogy a férjét is visszaadták, a golyóval a homloka közepén…

Egyszerre hangok zaját hallotta. A poroszok voltak, akik hazajöttek a faluból. Az öregasszony gyorsan elrejtette a levelet a zsebébe és nyugodtan, a rendes arckifejezésével fogadta a katonákat. A szemét volt ideje előbb jól megtörölgetni.

A négy porosz mind röhögött, oda voltak -217- örömükben, mert egy szép nyulacskát hoztak magukkal – persze, biztosan lopták – és jelekkel mutogatták az öregnek, hogy most valami jó falat kerül az asztalra.

Sauvage anyó rögtön hozzálátott a villásreggeli elkészítéséhez, de mikor le kellett volna vágnia a nyulat, nem volt hozzá bátorsága. Pedig nem ez volt az első nyúl, amelyet megölt! Az egyik katona aztán végzett az áldozattal, nagyot ütve öklével a nyúl füle tövére.

Amint az állat kiszenvedett, az öregasszony lehúzta a bőrt a vörös testről; a vértől azonban, amelyet látnia kellett, mert ott jártak benne az ujjai és mert belepte a kezeit, a vértől, amelynek érezte elhűlő langyosságát és a megalvadását, egyszerre tetőtől-talpig reszketni kezdett: egyre a nagyfiát látta, derékba törve, éppen ilyen véresen, mint ezt a még vonagló állati testet.

Ő is asztalhoz ült a poroszaival, de enni nem tudott egy falatot sem. A katonák elpusztították a nyulat, őrá ügyet sem vetettek. Ő pedig a szeme sarkából nézte őket, szó nélkül, egy gondolatot érlelgetve, de olyan szenvtelen arccal, hogy semmit sem vettek észre.

– Lám, még a neveteket se tudom, pedig már jó egyhónapja, hogy együtt vagyunk.

Azok megértették, persze nem minden kínlódás nélkül, hogy mit akar a gazdasszonyuk, aztán megmondták a nevüket. De neki ez nem volt elég; feliratta velük a nevüket egy papírra, a családjuk címével együtt, azzal föligazítva pápaszemét nagy orrára, jól megnézte az ismeretlen írást, majd összehajtogatta a lapot s betette a zsebébe, a levél fölé, amely a fia halálát közölte vele. -218-

Azok csodálkoztak ezen a műveleten, de ő elmagyarázta, hogy így majd kevésbbé fognak fázni a padláson. Erre segítettek neki a szénahordásban. Felhalmozták a kötegeket egészen a szalmatetőig és ilymódon valóságos nagy szobát raktak ki maguknak, amelynek a négy fala meleg és illatos takarmányból volt és amelyben csodálatosan jó alvás igérkezett.

Estebédnél az egyik poroszt nyugtalanította, hogy Sauvage anyó még mindig nem eszik semmit. Az öregasszony azt állította, hogy görcsei vannak. Azután jó nagy tüzet rakott, hogy fölmelegedjen, a négy német pedig felmászott a pihenőhelyére azon a létrán, amelyet minden este használtak.

Mihelyt a padlásajtó becsukódott mögöttük, az öregasszony elvette a létrát, majd zajtalanul kinyitotta a kifelé szóló ajtót, hogy aztán szalmakötegekkel térjen vissza, amelyekkel telerakta a konyhát. Mezítláb járt-kelt a hóban, oly csöndben, hogy nem hallhatta meg senki. Olykor-olykor fölfigyelt a négy alvó katona zengő és egyenetlen horkolására.

Mikor úgy vélte, hogy mindent eléggé előkészített, az egyik szalmaköteget bevetette a tűzhelyre s mikor a köteg tüzet fogott, szétszórta a többi szalma közé, azzal kiment és nézte, mi lesz.

A kunyhó belsejét pár másodperc alatt vad világosság ragyogta be, aztán rettentő parázshalommá vált az egész, gigászi, ízzó kemencévé, -219- amelynek fénye kicsapott a szűk ablakon és éles sugarat vetett a hóra.

Erre nagy kiabálás hallatszott a háztető alól, aztán emberi ordítozás lármája, az ijedtség és rémület szívtépő kiáltásai. Aztán, mikor a padlásajtó lezuhant a kunyhó belsejébe, a padlásra tűzoszlop csapott fel, áttörte a szalmatetőt és fölnyilalt az ég felé, mint egy roppant fáklya lángja. Az egész kunyhó lobogott.

Belülről ekkor már nem hallatszott más, csak a tűzvész pattogása, a falak recsegése, a gerendák tompa zuhanása. A tető hirtelen bedőlt és a ház égő váza szikrák nagy, bokros csóváját röpítette a levegőbe, a füstfelleg közepén.

A fehér síkság a tűz fényében úgy csillogott, mint egy nagy ezüst lap, amelyet vörösre festettek.

Az öreg Sauvage-né pedig ott állt összeomló otthona előtt, puskával a vállán, a fia puskájával, mert attól félt, hogy valamelyik áldozat még megmenekülhet.

Mikor látta, hogy mindennek vége, fegyverét bedobta a parázs közé. Durranás hallatszott.

Az öregasszonyt ott találták egy fatönkön ülve, nyugodtan és elégedetten.

Egyik német tiszt, aki úgy beszélt franciául, mint egy született francia, megkérdezte:

Sauvage anyó kinyujtotta sovány karját a tűzvész vörös tömkelege felé, amely már kihúnyóban volt s erős hangon felelte:

Nem hitték el neki, – azt hitték, hogy a szerencsétlenség egyszeriben megőrjítette. Ekkor azonban, mikor mindenki ott sereglett körülötte és őt hallgatta, elbeszélte az egész dolgot elejétől végig, a levél érkezésétől a házába égett emberek utolsó kiáltásáig. Egyetlen részletet sem felejtett ki, mindent elmondott, amit érzett és művelt.

Mikor befejezte, a zsebéből előhúzott két papírdarabot és hogy a tűz utolsó fényénél megkülönböztethesse őket, még egyszer feltette a pápaszemét, aztán így szólt, felmutatva az egyik lapot:

A másikat is felmutatta s a fejével odabökött a vörösen ízzó romok felé:

Nyugodtan átnyujtotta a fehér papírt a tisztnek, aki a vállainál fogva tartotta. És tovább beszélt:

– Irjátok meg nekik, hogy hogy’ esett a dolog és mondjátok meg apjuknak-anyjuknak, hogy ezt pedig én csináltam, Victoire Simon, a Sauvage! A »Kegyetlen«-familiábul! El ne felejtsétek!

A tiszt német parancs-szavakat kiáltott. Az öregasszonyt megragadták s odadobták a háza még meleg falai elé. Aztán tizenkét ember gyorsan sorba állt, szemközt vele, húsz méternyire. Az asszony meg se mozdult. Tudta, mi következik. Várt.

Vezényszó harsant, rá azonnal hosszan dördülő -221- csattanás. Egy elkésett lövés egyedül szólalt meg, a többi után.

Az öregasszony nem esett el. Csak összébb roskadt, mintha alatta elkaszálták volna a lábát.

A porosz tiszt közelebb lépett. Az asszony teste majdnem derékba volt szakítva, keze még görcsösen szorította a vértől ázott levelet.

– A németek aztán megtorlásul a falu kastélyát rombolták le, az enyémet.

Én pedig a négy bennégett jámbor legény anyjára gondoltam, meg annak a másik anyának vad heroizmusára, akit főbelőttek itt e mellett a fal mellett.

És fölszedtem ott egy apró kődarabot, amely még fekete volt a koromtól. -222-

A szerény, hivatalnoki család életét élték. A férj korrekt, nagyon lelkiismeretes miniszteri tisztviselő volt, aki munkáját szigorú pontossággal végezte. Léopold Bonnin-nak hívták. Ez a jelentéktelen fiatalember minden téren úgy gondolkodott, ahogyan gondolkodni kell. Vallásos nevelésben részesült, de később már nem volt olyan hívő, mióta a Köztársaság az Egyház és az Állam különválasztására törekedett. Hangosan mondogatta a minisztérium folyosóin: »Vallásos ember vagyok, sőt nagyon is az, de ez csak azt jelenti, hogy hiszek Istenben és nem azt, hogy klerikális vagyok.« Bonnin főleg azt domborította ki mindig, hogy becsületes ember, – a mellét verte, mikor erről beszélt. És az is volt, becsületes ember, a szónak a leghétköznapibb értelmében. Pontosan járt be, pontosan ment el, nem »lógott«, és ha »pénzről volt szó«, nem igen értette a tréfát. Egyik szegény kollégája leányát vette feleségül, de a kollégának volt egy gazdag nővére, aki annak idején szerelemből ment férjhez s most egy milliót mondhatott magáénak. Ez a hölgy gyermektelen volt, -223- ami miatt borzasztóan szomorkodott és ami miatt vagyonát csak unokahúgára testálhatta.

Ez az örökség járt állandóan a család eszében. Ez a gondolat ott lebegett a ház fölött, sőt az egész minisztérium fölött is; mindenki tudta, hogy »Bonnin-ék milliomosok lesznek.«

Gyermeke a fiatal házaspárnak sem volt, de ezt nem is bánták, nyugodtan élték korlátoltan és békésen tisztes életüket. Lakásuk tiszta, rendes, zajtalan hely volt, mert csöndesek és mérsékeltek voltak mindenben s azt gondolták, hogy egy gyerek megzavarná ezt az életet, ezt az otthont, ezt a nyugalmat.

Nem gátolták meg semmivel, hogy utódaik legyenek; de ha egyszer az isten nem adott egyet sem, annál jobbnak találták magukra nézve.

A milliomos nagynéni kétségbe volt esve meddőségük miatt s tanácsokat adott nekik, amikkel végét vethessék. Annak idején ő is megpróbált, – eredménytelenül – ezer gyakorlati útmutatást, amelyeket baráti körből vagy kuruzslóktól kapott; mióta pedig ő maga túl volt a fogékonyság korán, újabb ezer módszert tanult meg, amelyekről elhitte, hogy csalhatatlanok. Ha már kétségbeesve kellett belátnia, hogy sajátmagán nem próbálhatja ki ezeket, szívósan oktatgatta rájuk a két fiatalt, lépten-nyomon ismételgetve: »Na, kipróbáltátok-e, amit a minap ajánlottam, mi?«

A nagynéni meghalt. A fiatalok szívében az a titkos öröm ébredt fel, amelyet a gyásszal szokott eltakarni az ember önmaga és mások elől. A lelkiismeret feketébe öltözik, a lélek azonban remeg a jókedvtől.

Értesítést kaptak, hogy a közjegyzőnél végrendelet -224- van letéve. A templomból egyenesen a közjegyzőhöz szaladtak.

A nagynéni, híven egész élete rögeszméjéhez, millióját a házaspár elsőszülött gyermekére hagyta, a jövedelem élvezetét a szülőknek biztosítva halálukig. Ha a fiataloknak három éven belül nem születnék örököse, a vagyon a szegényekre száll.

El voltak képedve, le voltak sujtva. A férj beteg lett s egy hétig nem ment be a hivatalba. Mikor fölgyógyult, energikusan elhatározta, hogy apává lesz.

Félévig olyan elkeseredetten igyekezett a célra, hogy végül is árnyéka lett önmagának. Most eszébe jutott a sok módszer, amiket a néni ajánlott, s lelkiismeretesen végigcsinálta mind, de hiába. Kétségbeesett akarata olyan ál-erőkifejtésekre ragadta, amelyek csaknem végzetessé váltak ránézve.

Vérszegénység ásta alá egészségét; a sorvadás réme kerülgette. Az orvos, akit megkérdezett, ráijesztett s visszaterelte csöndes életmódjába; amely még csöndesebb lett, mint a régi volt, erőpótló rendszabályokkal.

A minisztériumban vidám pletykák szállingóztak. Mindenki tudta, hogy felsültek a végrendelettel és az osztályok sorba tréfát űztek a híres »milliós hecc«-ből. Voltak, akik ugrató tanácsokat adtak Bonnin-nek; mások elbizakodott hangon ajánlkoztak, hogy eleget tesznek a bajos végrendeleti pontnak. Főleg egy hatalmas fickó, aki szörnyű életművész hírében állt és akinek a szerencséje a nők körül közismert volt a hivatalban, döfködte felé a célzásokat, a sikamlós kiszólásokat, mondván, hogy húsz perc alatt boldog örökössé tudja tenni Léopold Bonnint. -225-

Bonnin egyszer aztán méregbe jött s hirtelen felpattanva, – a tollszár oda volt dugva a füle mellé, – ráripakodott:

– Uram, maga egy közönséges pimasz; ha nem tisztelném önmagam, a szeme közé köpnék önnek!

Ki-ki megnevezte a segédeit, a minisztérium három álló napig ettől izgult. Csak a két ellenfél ügyét tárgyalták a folyosókon, jegyzőkönyvekről folyt a szó, meg hogy kinek mi a felfogása. Végül találtak egy formulát, amelyet a négy segéd egyhangúan elfogadott s amelyhez a két érdekelt is hozzájárult. Komolyan köszöntötték egymást és kezet fogtak a hivatalfőnök előtt, miközben néhány bocsánatot kérő szót dadogtak.

A rákövetkező hónapban kimért szertartásossággal köszöngettek egymásnak, jólnevelt túlbuzgósággal, mint ellenfelekhez illik, akik szembenálltak. Egy napon aztán, mikor egyszer a folyosó fordulójában nekiütköztek egymásnak, Bonnin méltóságos udvariassággal kérdezte: »Nem történt valami baja, uram?« Amire a másik felelt: »Oh, egyáltalán nem, uram!«

Ettől a pillanattól kezdve illendőnek vélték, hogy mikor találkoznak, pár szót váltsanak. Aztán lassan-lassan bizalmasak lettek egymás iránt, megszokták, megértették és megbecsülték egymást, mint két férfi, akik eddig félreismerték egymás értékét. Elválhatatlanokká lettek.

Léopold azonban boldogtalan volt a családi életében. Felesége kínos célzásokkal bántotta, félreérthetetlen döfésekkel. Az idő pedig múlt; a nagynéni halála óta már egy év telt el. Az örökség elveszettnek látszott.

– Ha ötvenezer livre járadékunk volna, nem kellene annyit veszkődnöd odabent, tintanyaló úr!

– Volna csak kocsija az embernek, nem kéne agyonsároznia magát ilyen ronda időben!

És végül már minden alkalom, minden óra csak arra volt jó, hogy szemére vessen a férjének valami szégyenletes dolgot, őt hibáztatva, őt téve felelőssé egyedül a nagy vagyon elvesztéseért.

Végső kétségbeesésében Bonnin elvitte a feleségét egy híres orvoshoz, aki, hosszú vizsgálat után, nem mondott semmi bizonyost, kijelentve, hogy semmi különöset sem talál. Az eset elég gyakran előfordul, – mondta – a test életével is úgy áll a dolog, mint a lélekével: amint igen sokszor láthatni házasságokat, amelyeket a két természet összeférhetetlensége miatt kell felbontani, épúgy nincs csodálnivaló azon sem, ha más házasságokat a fizikai összeférhetetlenség tesz meddővé. Ez pedig belekerült negyven frankba.

Újabb év telt el, és a két házastárs közt kitört a háború, a szüntelen, kegyetlen harc, melyet valami rettenetes gyűlölet fűtött. Az asszony egyre ismételte: »Hát nem szörnyű, csak azért veszteni el egy nagy vagyont, mert az ember egy hülyével állt össze!« – vagy: »Ha akkor egy másik akad az utamba, ma ötvenezer livre járadékom lenne!« – vagy: »Vannak emberek, akik mindig csak útban vannak. Ezek rontanak el mindent.« -227-

Főleg az estebédek lettek elviselhetetlenek. Léopold, – nem tudva mit csinálni, – egy este, mikor félt, hogy újra szörnyű családi jelenet várja, magával vitte a barátját is, Frédéric Morel-t, azt, akivel majdnem párbajba keveredett. Morel rövidesen a ház barátja lett, mindkét házasfél tanácsadója, akire hallgattak.

Már csak félév volt hátra az utolsó határidőig, ameddig a szegényeknek haladékuk volt a millióra; és Léopold lassanként megváltoztatta viselkedését feleségével szemben; most ő maga lett az agresszív, ő osztogatta a szúrásokat homályos célzásaival, titokzatosan beszélve olyan hivatalnok-feleségekről, akik értettek hozzá, hogy segítsenek a férjük helyzetén.

Időnként elmesélte egy-egy előléptetés történetét, amely meglepetésszerűen érte valamelyik tisztviselőt. »A kis Ravinot, aki már ötödik éve volt számfölötti, most főnökhelyettesi kinevezést kapott.« Bonnin-né erre így felelt: »No, te ugyan nem tudnád ezt megcsinálni.«

Amire Léopold elkezdte a vállát vonogatni. »Még ha többet tudna másnál az a Ravinot! De értelmes felesége van, ez az egész! A hölgyike értett hozzá, hogy megtessék az osztályfőnöknek és azt kapja meg tőle, amit csak akar. Az életben az embernek tudnia kell alkalmazkodni, hogy a körülmények ki ne fogjanak rajta.«

Mit akart mondani voltaképpen Bonnin? És a felesége mit értett meg mindebből? Mi történt közben? Mindegyiknek külön-külön megvolt a maga naptárja, amelyen megjelölték, hány nap választja még el őket a végzetes határidőtől. És minden újabb héten érezték, hogyan vesz erőt rajtuk az őrület, a kétségbeesett düh, az eszeveszett reménytelenség, amely már odáig sodorta -228- őket, hogy bűntett elkövetésére is képesek lettek volna, ha a szükség úgy parancsolja.

És íme, egyszer csak egy reggel Bonnin-né, akinek a szemei ragyogtak és az egész arca szinte sugárzott, két kezét rátette a férje vállaira és tekintetével a férfi lelkéig hatolva, – erős és vidám nézéssel, egészen halkan mondta:

A férfinak olyat dobbant a szíve, hogy majd nem hanyatt esett a rázkódástól. Hevesen a karja közé ölelte a feleségét, eszeveszetten csókolgatta, a térdére ültette, újra és újra összeszorongatta, mint egy imádott gyermeket, majd, nem bírva tovább indulatával, sírni kezdett, zokogott.

Két hónap elmultával már nem volt többé kétségük. Bonnin akkor orvoshoz vitte a feleségét, hogy konstatáltassa az asszony állapotát s a kapott bizonyítvánnyal elment a közjegyzőhöz, akinél a végrendelet le volt téve.

A törvény embere kijelentette, hogy attól a pillanattól kezdve, amelyben a gyermek létezése kétségtelen, – tekintet nélkül a születés megtörténtére vagy meg nem történtére, – nekik ad igazat s felfüggeszti a végrehajtást a terhesség végéig.

Bonnin-éknak fiúk született, akit Dieudonnénak, azaz az Isten ajándékának neveztek el, mert eszükbe jutott, hogy a királyi házaknál is ez volt a szokás hasonló esetekben.

Egy este pedig, mikor Bonnin hazatért a lakására, ahol barátjának, Frédéric Morel-nek is ebédelnie kellett volna, a felesége egyszerű hangon így szólt hozzá:

– Éppen most kértem meg Frédéric barátunkat, -229- hogy ne tegye be ide többet a lábát. Illetlen volt velem szemben.

Bonnin egy másodpercig hálás mosollyal nézett a felesége szemébe, aztán kitárta a karjait. Az asszony odaröpült hozzá s hosszan, nagyon hosszan összecsókolóztak, mint két nagyon derék, nagyon gyöngéd, szívvel-lélekkel egybeforrt házastárshoz illik.

És hallani kell, hogyan szokott Bonnin-né nagyságos asszony beszélni azokról a nőkről, akiket elbuktatott a szerelem, vagy akiket szívük nagy fellobbanása a házasságtörésbe sodort.

MISS HARRIET

Miss Harriet.

I.

II.

III.

Jegyzet.

Az örökség.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

Jegyzet.

Denis.

I.

II.

III.

A szamár.

Idill.

A zsineg.

Pincér, egy pohár sört!…

A keresztelő.

Késő bánat.

Jules bácsi.

Úton.

I.

II.

„Kegyetlen“ anyó.

I.

II.

FÜGGELÉK.
A millió.

TARTALOM.

MISS HARRIET

Miss Harriet.

I.

II.

III.

Jegyzet.

Az örökség.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

Jegyzet.

Denis.

I.

II.

III.

A szamár.

Idill.

A zsineg.

Pincér, egy pohár sört!…

A keresztelő.

Késő bánat.

Jules bácsi.

Úton.

I.

II.

„Kegyetlen“ anyó.

I.

II.

FÜGGELÉK. A millió.

TARTALOM.

FÜGGELÉK.
A millió.