I.

LÁZÁR BÉLA

HANGULATOK

ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA

1898

Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.

-1-

I.

Kitisztult. Reggel még gyengén szitált, finom szürke felhők boritották be az eget s Irma kedvetlenül járta be a szobákat. Szombat délelőtt volt, egészen közönséges szombat délelőtt, nem várt senkit és nem jött senki. Olyan végtelen ez a csend, olyan kétségbeesett ez a semmi, sőt még az sem, nem is kétségbeesett, mert hisz nem volt benne szenvedély, semmi.

A takaritás után itt a dél, az ebéd után a horgolás, a zongoraóra, a franczia nyelvtan, aztán a félhomály, az estebéd, a csillagok, az álmok.

Kihajolt az erkély peremén. Az utcza kihalt. Csak a Sas-vendéglő kis pinczére fut át a postára, jön mindjárt az ujságokkal s eltünik a kapuboltozat alatt. Nem sokára befordul az utczára a levélhordó is, hozza a papa ujságját s megy tova, egyik házból ki, a másikba be, közönyös egyformaságban.

Mikor visszament a szobájába, hamis elkeseredéssel -2- dőlt végig a pamlagja szőnyegén, emelgette a karjait, aztán felkaczagott. Azt gondolta magában: »Irma, maga unatkozik, Irma, maga kisvárosi leány, Irma maga szeretne… na, mit is szeretne?… Irma, maga nem is tudja, hogy mit akar, hogy tulajdonkép mire vágyik… Ugy-e Irma?« Hát felkapta magát s odaszólt a szobalánynak:

– Zsuzsi, megyek az uszodába.

– Hiszen olyan borult az idő, kisasszony.

– Eh, mit! A viz azért meleg.

Vigan futott le a lépcsőn. A fürdés programm kivüli, legalább mára, s ez már szórakozás ebben a végtelen egyformaságban.

A postaépület előtt hevesen megdobbant a szive. Miért? Egy pillanatra megállott. Aztán elmosolyodott s ment tovább. »Mi bajom van?« – tünődött magában. »Ma egész délelőtt oly nyugtalan vagyok, mintha valami várna reám. Vár is, igen, igen, a horgolás, a zongoraleczke, a franczia kisasszony, – tudom.«

A szegleten ekkor fordult be a levélhordó. Szembekerültek. Irma ránézett kérdőleg: Az közönyösen köszöntötte. Irma ugy érezte, hogy csalódott. »Ki irhatna nékem? Kitől várhatok én levelet?« – nyugtatta meg magát. S ment egyenesen tovább, a viz partján, lengő léptekkel. A napsugár hirtelen keresztül tört a felhőkön s aranyos sávja végig czikázott Irma termetén, a dereka körül, fel a nyakán, a szőke, omló-ringó fürtjein, melyek szineket -3- játszottak, a mint lefelé haladt az uszoda lépcsőin, fürgén, lengve.

A levélhordó pedig ment tovább az utczán, az egyik házból ki, a másikba be, s elkerült hozzájuk is, de az ujság mellett egy levelet is dobott a levéltartóba. A szobaleány meghallotta a papir zizegését, azonnal kiszedte és levitte az irodába a levelet.

Az úr éppen a nagy főkönyvre hajolt. Hogy a levélre pillantott, letette tollát és idegesen felszaggatta a boritékot.

– Ugy – mormogta, – e szerint már holnap jön!…

Kiment az üzletbe és félrehivta a feleségét.

– Megjött a levél Pestről.

– Hát jön?

– Holnap.

– Ah! Hát jól van, majd előkészitem Irmát…

– Nem volna jobb, ha…

– Eh, mit! Anyja lánya. Én sem jöttem zavarba, mikor megláttalak… s elindult az emeletre.

A férfi végig simitotta homlokát és visszaült asztalához.

Nedves hajjal s rózsás arczczal, dalolva jött meg Irma az uszodából. Egyenesen a zongorához ült és pajzán dalt vert ki, szenvedélylyel. Mikor az anyja belépett a szobába, nyakába ugrott.

– Irmácska, tudod mi az ujság? Vendégünk jön holnap. Találd ki kicsoda. -4-

– Pestről?

– Igen.

– Akkor tudom, a vőlegényjelölt, az ügyvéd.

Anyja kérdőleg nézett rá:

– Honnét tudod?

– A kanárim mondta.

– De Irma, igazán, honnét tudod?

– Hát azt hiszed, el fogom árulni a Judástokat? – s kaczagott.

– Bizonyosan Zsuzsitól. Az a lány hallgatódzik…

– Nem, nem, nem tőle, – megtudtam. – Istenem, az uszodában is mind csak arról beszéltek… Hát azt hiszed anyuskám, maradhat itt titokba valami? Most pedig beszélj!… Oly izgatott vagyok édes anyám, végre valami ujság, valami nem közönséges dolog ebben a közönséges egyformaságban!

– Apád ösmerte meg, Pesten. Irodavezetője a pesti ügyvédjének. Kiváló tehetség, ugy mondják. Hát ha tetszeni fogsz neki te, neked meg ő, akkor ide telepszik, olyan jó dolga lesz itt, hogy no!

– Okos terv, apám esze. Csak azt nem értem, hogy miért mindez oly sietve, gyorsan? Titokban? Hát ki sürgeti, ő vagy ti?

Anyja vállat vont.

– Ki sürgeti?… Elvégre senki, csak ugy jött minden, magamagától… No Irmácska, csak aztán ne jöjj zavarba, légy természetes.

De Irma észrevette, hogy zavarba jött az -5- anyja, s megrémült. Valami homályos félelem fogta el. Atyja gyakori utazgatása, a városban gyorsan terjedő hir, az a fagyos érintkezési forma szülei között, anyja gyakori rejtett zokogása… mindez érthetetlen sejtelmekkel töltötték el.

Bement a szobájába, majd mozdulatlan merevséggel ült az ablakfülkében, maga elé tekintve, gondolatok nélkül, szorongó szivvel, remegve, félve a jövőt, rettegve az ismeretlen élettől, mely most bekopogtatott az ő csendes lánytanyájába. Szivében kavarogtak az érzelmek, tiszta, érintetlen szivében. Szeméből reménylő félelem, rettegő boldogság sugárzott elő, ragyogó, folt nélküli, kék szeméből. Finoman domborodó melle hevesen zihált és hallani vélte szive dobogását. Emlékeihez menekült, vissza a multba, a gyermekjátékok, a serdülő évek kaczaja, a táncziskolának pajzánságai közé. Lelkének finomságában nem fogta fel a körülötte lezajló tragédiát, melynek szálai körülfonták, a nélkül, hogy megérezte volna.

Majd felállott, végig járta szobáját és meg-megállott kicsiny emlékei előtt. Tizenkét éves volt s nagyon boldog. A zongoravizsgán ő nyerte el az első dijat, ezt az ezüst tallért, mely itt csüng a falon, ebben a fekete rámában. Mikor haza hozta, hogy felragyogott az édes anyja bús arcza! Ott volt náluk Sándor bácsi s édes anyja megszoritotta Sándor bácsi kezét, aztán köny pergett végig az arczán s igy szólt: -6-

– Látja, ezért nem tehetem.

Akkor aztán elment a mamával, messzi földre, Bécsbe, az intézetbe, négy évig volt oda. Minden évben háromszor látta az anyját. Egyedül jött s nagyon szomoru volt mindég. Anyján kivül soha senkit ösmerősei közül. Az édes apját sem, senkit. De igen, mégis, egyszer ugy tetszett neki, hogy Sándor bácsi is eljött a mamával, de künn várakozott a kapu előtt, látta, mikor ugy az ablakon kitekintett, tekintetük összevillant egy pillanatra, Sándor bácsi erre hirtelen visszavonult.

– Sándor bácsi is itt van? – kérdezte az édes anyját.

– Hol?

– Ugy tetszik, künn várakozik.

Anyja kitekintett.

– Hol? Nem látom. Nem tudok róla semmit.

– Pedig ugy tetszett…

– Tévedtél…

Aztán elmult az a négy év is s hazajött. Itthon minden olyan kedves, az édes apa beczézi, csak egyedül a mamát nem érti. Oly komor, bánatteljes otthon, alig hallani a szavát, alig-alig vannak együtt a papával. S mihelyt kilépnek az utczára, hogy kiderül az arcza, mosolyog, mindenkihez olyan nyájas, mindenki szereti, rajongnak érette, az asszonyok is, a férfiak is. Sándor bácsi is itt van megint s tanár lett a reáliskolában. Oh Sándor bácsit nagyon érdemes hallgatni, olyan okos, -7- nyugodt, este a czukrászatban rendesen velük van s ő oly szivesen hallgatja. Egyébként minden-minden olyan csöndes itt is, akár az intézetben.

S holnap… Megremeg s az ablakhoz fut. Az erkélyen künn van Mártonfy doktorné bébéje, a kis Ili, az édes piczi Ili.

– Pá Ili, pá édes Iliczém. Kuk? Ki vagyok én? Az Irma néni? Oh drága aranyos Ilikém…

Kopogtatnak.

– Kisasszony, a leves az asztalon van!

II.

Fáradtan dőlt végig a kis szalon kerevetén az asszony s érezte, mint közeledik a kinzó migraine. Nem tudta megakadályozni, nem volt ereje ahhoz, hogy kisétáljon, – mártir-útra. Ha kimegy, fel kell vennie az álarczát, a mosolygót, pedig szivében viharzottak a szenvedélyek.

Közeledik január elseje. Sándort Pestre nevezték ki, igy hát elválnak. Érezte, hogy ezt már nem tudná elviselni. Eddig türte a nagy fájdalmakat, Irmáért. Most közeledik a megváltás. Egész életének nagy tragédiájáért megérdemli a boldogságot és megszerzi, megszerzi. Kész volt a tervvel, de milyen égető szégyen, de milyen tehetetlen kin kinozta mégis. Néha ugy érezte, hogy vesszőcsapás hull az arczába. Egy belső hang igy sikoltott feléje: »A mikor a lányod boldog önfeledtséggel keresni -8- fogja az álmok beteltét, te hitlenül megcsalod és lerángatod az ideálok világából a sáros földre.« A megnyugtató válasz suttogá: »Hat esztendő óta tanakodtam véled s még sem tudsz megnyugodni? Hányszor állottam előtte, könybe lábadt szemekkel, gyöngén, elhagyatva s kértem, szabaditson meg az élettől. Nem tette. Azzal hitegetett, hogy boldog leszek. Boldog… A czél előtt állok immár, s mégis, gyáván megfussak, most?« »Fuss – kiáltott a másik belső hang. Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről sem tud a világ, még nem sejt semmit, nem sejti bünös érzésedet, még tiszta, mocsoktalan a neved, s ezt adhatod át a lányodnak. Fuss!«

– Nem tehetem, most már nem tehetem, – s zokogott, fuldokolva.

Aztán kiapadtak a könyek és ő meredten, egy pontra szögezve tekintetét, látta magát, a hosszu végzetes hat éven át, a mint ködfátyolképek sürü egymásutánjában röpült el előtte a mult s átérezte, – oh hányadszor! – fájdalmait, örömeit, kinjait, kétségeit.

A képzelő erejét hóditotta meg s belevette magát a lelkébe. Nem akarta, tudja, jól ismeri Sándort, tudja, hogy nem hazudik, ah sokkal komolyabb ez a fájdalom, hogy sem önhitegetéssel enyhiteni lehetne. Ugy jött minden, idővel, magamagától, szülte az idő, a hely, az alkalom, s egyszerre csak érezte, hogy egész élete egy gondolat -9- és ez a gondolat maga az őrület. Csillapitani immár nem lehetett. Szerette, lázasan, hatalmas szenvedélylyel. A képzelete izzó képekben duskált, addig soha nem érzett, soha nem sejtett erővel tolakodva fel gondolatvilágába. Észrevette. Miről? Nem szólottak, de megérezték, mind a ketten.

Aznap megtudta, hogy mi a halál. Merevség fogta el minden tagját, mozdulatlanul, álmatlanul, érzéketlenül töltötte az éjjet. Köny nem nedvesitette pilláit, mert nem bánt meg semmit, nem volt mit megbánnia. Csak ugy férjhez adták, gyermeket szült, nyájas arczczal beszélgetett a vevőkkel. Ez volt az élete. Most már tudta, hogy van indulat, vannak érzések, van öröm, bú, keserüség és szerelem. Késő? Igen, igen, késő.

Szomoru bánat borult reggelenként a lelkére, valahányszor Irmáját látta ágyához közeledni s ez a bánat árnyékba boritotta lelkét, melyen ugy feküdt, mint sötét gyászlepel a halottas ház pitvarán s tapodták a közönyös emberek. Hát elvitte a lányát, messzi intézetbe, hogy hát ne lássa. Akkor meg fog nyugodni. De nem tudta, hogy micsoda hatalmas munka a hazugság, hát megtudta azt is, s művész lett a hazugságban. A hazugságot megutálta, de nem menekülhetett tőle. Nem tehette, a gyermeke miatt.

– Látja, ezért nem tehetem… mondta Sándornak, mikor Irma az ezüst tallért nyerte. Nem tehette azután sem, hogy elment, mert lelkében -10- vele volt, vele volt mindég. Ujabb czélt tüzött ki, ha majd férjhez adja, ez lesz az utolsó, akkor igen, igen, akkor megteszi.

S a belső hang felsikoltott ujra a lelkében:

»Fuss, még nem késő, még nincs elvesztve semmi, még miről sem tud a világ…«

– De nem tudok hazudni, tovább már nem állom ki…

S látta magát megvetve, elhagyatva, látta az asztaltársaságot, a mint megbotránkozva adják egymásnak a hirt, kárörömmel, nevetve, s látta magát messzi földön, szegénységben, egyedül… Alkonyodik. Az egyszerü szobára árny borul. Kopogtatnak, – ugy véli.

– Szabad… mondja félálomban.

S belép Sándor, mosolyogva. Ah Sándor… Sándor… Melegség hatja át, s kéjesen megremegve, végig dől a pamlagon, összehuzza magát, s mosolyogva, boldogan, könyek között, elalszik.

III.

Dr. Sárkány Péter köz- és váltó ügyvéd irodájából.

Budapest, Kigyó-utcza 56. I. em.

Igen tisztelt kolléga ur!

Bocsásson meg, hogy ez alkalommal nem az iroda, hanem a magam legprivátabb ügyében keresem fel. Az iroda révén megösmerkedtem Stark Péter *)-i nagykereskedő úrral. Kolléga ur tudja, -11- hogy egész életemen át szegény ördög voltam, hogy csak princzipálisom irodája révén szoktam meg a meleg ételt, viszont sokkal jobban tisztelem kolléga ur általán elismert humánus és tiszteletre méltó karakterét, hogy sem ne fordulhatnék egész nyiltsággal egy kérdéssel kolléga urhoz: ha *)-re telepednék, mint Stark Péter ur veje, lehetne-e ott jövőm?

Remélem, hogy e férfias nyiltságomat kolléga ur nem fogja félremagyarázni s becses válaszával megtiszteli

igaz hivét

Dr. Tetétleni Bélát,
ügyvéd, ezidétt dr. Sárkány Péter ur irodavezetője.

KAZÁR ANDOR KÖZ- ÉS VÁLTÓ-ÜGYVÉD.

Kedves öcsém uram!

Nagy kitüntetésnek veszem megtisztelő kérdését, felelek is rá nyomban és őszintén. Tehetem ezt lelkiismeretesen, mert Stark Péter urat is ösmerem, de meg mint az ügyvédi kamara elnöke, tisztában vagyok én az itteni viszonyokkal is.

Stark Péter ur »gazdag« embernek, budapesti szempontból, nem igen mondható. Eddig azonban csak egy leánya van s igy – ha a körülmények nem változnak – elég biztos támasz.

Ő maga egyszerü, de derék, becsületes ember, -12- ám sokkalta nagyobb kincs a felesége. »Nézd meg az anyját és vedd el a lányát« mondja a közmondás. No hát öcsém uram, olyan asszony nincs az egész vármegyében. Még ma is helyre menyecske és a mellett tiszteli, becsüli az egész város. A mi kis tekintélye van az urának, azt is a feleségének köszönheti. Az ilyen asszonynak a lányából bizonyosan derék asszony válik.

Ügyvéd pedig van itt annyi, hogy ha követ hajit el a kispiaczon, százat egy ellen, hogy ügyvédet talál. De hát azért ügyvéde válogatja. Mi itt néhányan megélünk valahogy. Sőt ugy vasárnaponkint egy kis Tiszára is telik.

Apertén és őszintén beszéltem, öcsém uram remélem megértett.

Igaz tisztelettel

Kazár Andor,
hites ügyvéd.

IV.

Az asszony pedig felébredt. Körülnézett. Még mindig a régi kis szalonban van, körülötte az aranyozott butorok, a nagy selyemfüggöny, a százkaru ezüst gyertyatartó az asztalon, a Roskovics-kép a falon, egy mosolygó arczu, édes tekintetü parasztmenyecskét mutatva. Ah még mindég a pompa közt, mig álmai a szegénységet, a szerelmet óhajtják. -13-

Halk kopogtatásra benyit a szobalány:

– Nagysága, kérem, a tanár ur itt van…

– Ah… Pir önti el arczát, aztán legyőzve felindulását, közönyös hangon szól a leányhoz:

– Eressze be.

Száz gyémánt csillogott a szemében, hogy kezében tarthatta ennek az embernek a kezét, tekintete beleveszett a tekintetébe, mosolyuk összeolvadt, játszadozva és kéjelgő szempillantásukkal szinte elnyelték egymást, végtelen mámorban.

– Holnap jön… suttogott az asszony.

– Enyém lesz hát… felelte a férfi.

– Sándor!

– Édes… Tudod-e, hogy nem kell félnünk. Jön a szerencse, s ez jó jel, jön az édes szerencse… Hat éve várok reá, végre megjött, az édes.

Az asszony tudott már mindent, olvasta ő is a reggeli lapokból, hogy Sándor nyerte meg az Akadémián a pályadijat az »Anyai szeretet lélektaná«-val.

– Az akadémia? – kérdé.

– Az is, meg ez a levél… Játszani fogják a darabomat, az Anyát. Nem kell félnünk, nemcsak boldogok, hanem jómóduak is leszünk. Hogy féltem, s mennyire bámultam anyai szerelmedet! Értettelek s fájt, végtelenül fájt, hogy szenvedsz, s miattam. Oh édes szerelmem, iszonyatos látományok, iszonyatos képzelődések kinoztak… Egy egész poklot hordoztam magamban… -14-

Az asszony merengve hallgatta, ugy érezte, mintha bársonnyal simogatnák. Azt gondolta magában: »Te vagy a jóság, te vagy a nemesség! Hogy szeretlek!« – Nem szólott, csak hallgatta a férfit…

– Hát jönni fog a megváltás! Ugy-e jönni fog?

A szobalány jelentette, hogy vendégek érkeztek. Két hölgy, a nőegylet elnöke és jegyzője.

Nagy robajjal léptek be, mindketten hangosan gratuláltak Sándornak.

– Kár, hogy elmegy… Látja, milyen szépen lehet itt dolgozni… Aranyakat beseperni… Gratulálunk!

– Ugy-e jó itt? Olyan kedves ez a város, remélem nem feledkezik meg rólunk… Néha-néha látjuk…

– Igazán, lejöhetne felolvasni a nőegylet javára… Az anyai szeretetről irt, az mindnyájunkat érdekel… Sokan lennének jelen… Nagy sikere lenne…

– Igazán, jöjjön, mondja csak…

– Mindnyájan eljönnénk asszonyok… Nemde Starkné édes?

– Mondja csak, mit jelent az, hogy az anyai szeretet lélektana?

– Hát elemezte az anyai szeretetet… ugy-e, jól gondolom…

– Ugy van, nagyságos asszony, az anyai szeretet fejlődésén kezdtem, a mint az ösztönből érzés -15- lesz. Mert ez az érzet, mint ösztön, nemcsak az emberé…

– Nem bizony, kis lány koromban gyakran csodáltam, hogy a hernyók milyen csodás bölcseséggel rakják le a petéiket olyan helyekre, a hol azok minden ellen meg vannak védve…

– Bizony, milyen csodálatos, pedig nem is ösmerik meg soha az utódjaikat. Éppen ez a pont az, a hol az ösztön érzéssé válik. Ekkor ideális formát ölt, s a legcsodásabb hősiességre buzdit. Oh csodás anyai szeretet! A fecske berepül az égő házba, hogy megmentse fiókját. Ha a fókát életösztöne menekülni készti, vissza jő, oda, hol fiókjait elhagyni kényszerült, keresi azokat, nagy könyeket ontván és bánatában napokig uszkál a partok mentén. Az anyai szeretet megdöbbentő példáit szolgáltatja az élet. Lemondást a boldogságról, fájdalmak mosolygó tűrését, lelki kinok és kétségek izzó poklát, s nincs hatalom, mely véle versenyre kélne, se szerelem, se életösztön, az anyai szeretet legyőz mindent! Ez a leghatalmasabb, a legmélyebb, a legigazabb érzés, ez maga az Érzés…

Mindnyájan elhallgattak, ékesszólása, hangjának zenéje még ezekre a felületes asszonyokra is mélyen hatott. Ő pedig ránézett asszonyára, ihletet merítve könyező szeméből. Mintha mondaná: »Bámullak édes, szeretlek édes, a tiéd vagyok!« S az asszony megértette és könnyező szemeivel rámosolygott, -16- mintha mondaná: »Értelek édes, köszönöm a hymnust, oly boldog vagyok, édes!«

Elhallgatott. A szobában egy pillanatra ünnepélyes, misztikus csend lőn. Mint mikor a templomban elhallgat az orgona.

– Beszéljen még… Oly szép, a mit mond…

– És oly igaz…

– És oly átérzett… Most már igazán ragaszkodom ahhoz, hogy a télen felolvas belőle… Elmondjuk, hogy milyen szép, milyen tanulságos…

– Milyen ideális…

Felállottak.

– Jöjjön velünk édes Starkné, miért ül mindég idehaza. Oly szép az idő, a nap lement, járjunk egyet. A tanár ur is velünk tart, ugy-e megteszi?

Elmentek.

V.

– Hordár! Ide… ide… 113! Jöjjön csak barátom, ide!

Elhelyezkedett a szakaszban és várta, hogy megindul a vonat. Aztán ujságot vett elő és olvasni kezdett. A vonat megmozdult, lomhán, nagyokat zökkenve, ki a pályaházból, a nyilt pályára, mind sebesebben. Aztán vigan, egyenletesen himbálózva, robogott tovább.

Béla kinézett az ablakon, letette az ujságot és rágyujtott egy szivarra. Kiment a kocsi folyosójára -17- és ott találta egy képviselő ösmerősét. Nagy, hatalmas férfit, kit öblös beszédei és erős logikája félelmessé tettek ellenségei előtt. Ilyen pedig sok volt, mert mint ellenzéki képviselő nem kimélt soha senkit, gyakran a maga hiveit sem.

Azzal együtt bementek az étkező kocsiba és fekete kávét hozattak.

– Hová mégy öcsém?

– Hjah, bátyám uram, ha megmondanám! Hóditó rabló-hadjáratra. Csunya mesterség…

– Leánynézőbe ugy-e?

– Ugy is nevezik, de én inkább kalózhadjáratnak tartom.

– Hát ott hagyod a princzit?

– Lemegyek vidékre.

– Jobban is teszed… Az az egyenes út… Én is ugy jöttem fel Pestre, kerülő uton… Te is felkerülsz… Van benned valami az öklöző-czirkuszistából.

Béla felnevetett.

– Hjah barátom ma ez kell. E nélkül soha sem lesz belőled semmi. Adok neked egy pár jó tanácsot, a magam kárán tanultam. Ugy ösmerem én a vidéket öcsém, mint a zsebemet. Első sorban azt mondd meg: kormánypárti kerületbe kerülsz?

– Igen, azt hiszem, ott az az erősebb.

– Akkor holnap reggel tisztelegj a pártelnöknél. Ez az első út. Onnét menj be a szerkesztőségbe. Ez legyen a második út. Lassan-lassan járd -18- végig a kollégákat, mindenütt udvarias légy, de sehol se tégy igéretet. Semmit, se igy se ugy. Aztán irj hangos czikkeket a helyi lapokba és meglásd, a legközelebbi választásnál felléptetnek, ha t. i. jól beleházasodtál a falamiába.

Béla kiérezte a gúnyt, s mosolygott rajta.

– Köszönöm bátyám uram…

– Én pedig leszállok itt öcsém, beszélni valóm van a pártelnökömmel…

– Kirohanás készülődik?

– Dehogy öcsém, nem érdemes az ma már, nem használ az semmit.

– Nagyon el van keseredve bátyám uram.

– Hát ne legyen az ember? Csak nézze ezeket a szegény megnyuzott embereket… De hiszen te is mameluknak készülsz… Jó gyomrot hozzá!

– Köszönöm, majd csak megszerzem…

Aztán visszament a kocsijába. Azalatt már betelepedtek oda néhányan és élénken tárgyalták a politikai eseményeket.

– Csodálatos – gondolta Béla – hát a vidéken még mindig csak a politika járja? Furcsa faj ez a magyar, még mindég mintha csak az Árpádok korában élne…

Eszébe jutott külföldi útja, mikor államköltségen utazott végig Németországon, Francziaországon és Anglián. Milyen mások ott az emberek! Ott izgalom egy Schiller-dij, lázba jön a nép egy akadémiai választás miatt, pártokra szakad egy -19- prédikáczió folytán. Nálunk? Az ilyesmi nem hat. Csak a politika, a mi lázba ejt. Mert hát kenyér kell itt még mindenkinek, s a politikai párt kérdése kenyérkérdés.

Aztán mosolygott, hogy eszébe jutott az ő utazása. Ő is kenyeret hajszol, pedig szerelmet akar kérni. Furcsa! Volt olyan pillanata, a mikor megutálta magát. Kereste aztán a megnyugtató gondolatot, s megtalálta. Az ember mindig megtalálja a megnyugtató gondolatot, ha a saját becses énje forog koczkán. S ez a megnyugtató gondolat elég szentimentális izü volt, s volt rajta hamis ideális máz is. Eszébe jutott ifjusága, nélkülözése, a sok száraz kenyér és szalonna darab, melyet vacsorának keresztelt el. Aztán az a sok istenverte nebuló, a kikkel agyonmérgelődte magát, csakhogy megélhessen, tanulhasson, fejlessze a tehetségét. Ha nem hitt volna a tehetségében, hát rég abba hagyta volna a nyomorgást. Ha postatisztnek ment volna, már rég otthona, meleg kemenczéje és nyugodalma lenne. Igy még most is idegen kenyeren él, szobaúr és csak reményei aranyosak. Ugy érzi, joga van ahhoz, hogy keresse a boldogságot. A boldogság pedig néki: hirnév, jólét és a pénz. A nyomor után hadd jöjjön a dúskálás!

Behunyta szemeit, nem hallott – nem látott maga körül semmit, csak a fényes lakást, az elegáns feleséget, a hirnevet, a képviselő kollégák gratuláczióját, az ujságok hymnuszait, a vezérczikkek -20- tömjén illatát, s mosolygott… Államtitkárság… Fény… mormogá.

A vonat elkezdett fütyölni. A többiek fészkelődtek, kiki kereste a maga úti böröndjét, táskáját, csomagjait s Béla fölébredt álmadozásaiból. A vonat megállott.

– Megérkeztem tehát – gondolá. – Hollá! Szerencse fel! Jöjjön a boldogság…

VI.

Nagyon jól érezte magát ebben a selyemfüggönyös szobában, az aranyozott asztalok és székek, a rokoko kis diván és az aranyhimzésü kályhaellenző közőtt, a félhomályban, e mellett, a gyönyörü szép szőke lány mellett, a ki egészen belemerülve hallgatja párisi leirásait. Ah, igen, igen, ez a boldogság! A pompás ebéd ize még a szájában volt, s ugy érezte, hogy szereti ezt a lányt, már is szereti, szereti szenvedélylyel, ő az, a kit éveken át keresett, mikor a gazdagok palotái előtt elhaladva sóvárgó szemekkel nézett fel az emeletekre, lesve, nem néz-e ki valamelyik, azok közül a selyemhaju és selyemruháju szépségek közül, a kikről éhesen, kopott szobájában, tarka ágynemüibe takarózva, annyiszor álmodott!

Ott ült az asszony is, s nézte az ifjut. Lázas gondolatok űzték, hajtották egymást agyában: »Mit fog szólani, ha megtudja? Van-e benne sziv, van-e benne lélek? Szeretni fogja-e Irmát?« S a mint -21- hallgatta annak naiv, egyszerü, becsületes szavait, a mint életéről, küzdelmeiről, utazásairól, s törekvéseiről beszélt, férfias nyiltsággal, igy gondolkozott: »Igen, igen, szeretni fogja, ha máskép nem is, hát szeretni fogja hálából. Az ilyen egyszerü ember, ezekkel a józan és ép érzékekkel, a túlfinomultság romlottsága nélkül, egyenes lelkü és becsületes is. Igen, igen, szeretni fogja Irmát.«

Férje felébredt, s elhivta magával az ügyvédet. Mikor elmentek, megkérdezte Irmát:

– Nos, hogy tetszik?

– Igen érdekes ember… Olyan finom, pehelyszerü a megjelenése, de a lelke csupa izom.

– Ha jól látod, akkor meg is szeretheted.

Stark Péter pedig felvezette Bélát a kaszinóba, s nagy megelégedéssel nézte, hogy milyen elegáns könnyedséggel ösmerkedik. Ah, hány esztendejébe került neki, mig bevették a társaságba. Akkor is inkább az asszony révén, a ki gyorsan csinált társadalmi karriert, s ezt követte nyomban az övé is. Leült egy sarokba, ujságot vett elő és nyomta a czitromot a feketéjébe. Az asszonyra gondolt, babonás tisztelettel, utóbbi időben félelemmel. Rég óta látja, hogy titkol valamit előle, látja kisirt szemeit, érezi a hidegséget, mely kettőjük közé állott választó kardként, s mindez miért, miért?

Egy hét mulva ott csillogott már az aranyos tábla a Sas-utcza egy ujdonat-uj házának kapuján s a városban száguldoztak a bejelentő levelek, tudatván -22- szegénynyel-gazdaggal, hogy dr. Tetétleni Béla ügyvédi irodáját megnyitotta. Fényesen rendezkedett be, – a butoros, a kárpitos, hajladozva jelentették ki a tekintetes ügyvéd urnak, hogy a fizetség nem sürgős, jó lesz az a lakodalom után is. A lakodalom után! Ő pedig eljárt naponként Starkékhoz, mind bizodalmasabb hangon csevegve Irmával, a kinek minden tervét, minden uj ösmeretségét nyomban elbeszélte, finom fordulattal szinte a tanácsát kikérve, a mi nagyon hizelgett a lánynak, s egészen mámorba ringatta.

A kliensek is jelentkeztek, első sorban maga Stark Péter, a ki tuczatszámra vitte át neki a pereket, de jött azután egy nagyobb is, ez alapította meg a hirnevét.

Egy kétszeres rablógyilkossággal vádolt vén gazembert kellett volna védeni, de nem akadt ügyvéd, a ki elvállalja, mert csak amolyan hivatalból kiküldött védelemről volt szó. Béla elvállalta. A vén gazember ösmerte már a csiziót és tagadott mindent. Hanem ez nem használt semmit, mert a körülmények mind ellene vallottak és a multja sem volt mocsoktalan. Az öreg azonban egyre csak tagadott makacsul.

Béla két éjszaka tanulmányozta a pört, aztán hirtelen kiutazott a helyszinére, tervrajzot vett fel, s felkészülve ment fel a törvényszéki terembe, melyet a szenzáczióra éhes közönség zsufolásig megtöltött. Ott volt Starkné is, lányával és Sándorral. -23- Az ügyész száraz hangon, de megsemmisitő világossággal sorolta fel a bűnjeleket, melyekből kibontakozni alig lehetett. A vén gazember csak a fejét rázta.

– Még sem én voltam, – tekintetes uram… dünnyögte… Nem én!

Erre aztán Béla állott fel. Elegáns udvariassággal megdicsérte a közvádló ügyes érvelését, s hozzákezdett az ellenmondáshoz, finom csoportositásokkal redukálta a bűnösségre valló körülményeket, nagy jogi ösmereteket árulva el ezek fejtegetése közben, megtámadva az ügyész föltevéseit és végül áttért annak az igazolására, hogy védencze – a helyszinen felvett helyrajzok alapján – egyáltalán nem hatolhatott be a házba azonkép, a hogy az ügyész előadta, a bűnösségre valló körülményeket igyen teljesen tönkre téve. Kérte védenczének bizonyitékok hiján való felmentését.

Mialatt beszélt, szeme merően Irmára volt szegezve. A leány feszült érdeklődéssel figyelt, ha a sziv hurjait pengette meg, – arcza ragyogott, az érvek meggyőzték, az okoskodások nem fárasztották. – Egy sziv és egy lélek volt.

Beszédének végeztével tapsba tört ki a közönség és a vádlottat felmentették. Diadalt aratott, diadalt.

A folyosón ragyogó szemekkel sietett feléje Irma, s ő melegen megszoritotta a kezét, aztán karját felajánlva, igy szólt, suttogva:

– Szabad?… Elfogadja… -24-

Irma örömmel kapaszkodott a karjába, a mi a szenzácziót csak fokozta. Lenn, az épület kapuja előtt, kocsiba ültek, a mamával. Tisztában voltak a helyzettel mind a hárman. Irma érezte, hogy szereti ezt a férfit, Béla érezte, hogy megnyerte ezt a leányt, s Starkné szive összeszorult a félelemtől: közeledik a válságos pillanat.

Fölérve a lakásba, a hölgyek visszavonultak és Béla egyedül maradt. Leült a hintaszékbe és büszkeséget érzett, büszkeséget és félelmet az élettől, melyen oly könnyü diadalmaskodni. Mikor meglátta a boldogságtól sugárzó Stark Pétert, a mint belépve a szobába, üdvözlésére siet, azt sugta jó ösztöne:

– Fiu, itt a pillanat!

– Gratulálok öcsém, nagy a diadala!

– De nem teljes. Hiányzik, érzem, hiányzik valami boldogságomhoz!

– Ugy?

– Ha oly szerencsés lehetnék… Ha Irma kisasszony…

– Na, csakhogy nyilatkoztál! Persze, persze! Irma szeret… s én hozzád adom.

Ebben a pillanatban jött be Irma.

– Kisasszony, e perczben kértem meg édes apjától a kezét. Irma kisasszony, ne kivánja, hogy tirádákat mondjak. A szónoklás igaz érzéshez nem való. Szeretem kisasszony, akar-e a feleségem lenni?

Irma megdöbbent. Nem igy képzelte el a szerelmi -25- vallomást! A másik perczben megszólalt a szive.

– Akarok, mondá, elpirulva.

VII.

Ott fekszik az ágyában, lustán, álmatlanul. Micsoda kinos éjszaka! Minden zizzenés halálos félelembe ejti. A férje ott hortyog mellette, nyugodt, rythmikus lélekzetvétellel. Szivében árulás, szerelem, gyávaság és vágy háborog. Irma immár két napja asszony, most már Velenczében turbékol a férjével. Őt már mára várta Sándor az uj fészekben, a Kenyérmező-utczában, lázas szerelemmel. Nincs immár semmi akadály közöttük. A lánya egy férfi védelme alatt, a szive sugalmát követhetné. De ide lánczolja egy mult s a félelem, fél a leányától. Hátha elveszti? Hátha ez a lépése feldulja lánya családi boldogságát? Ezek a kérdések iszonyuan kinozzák. Béla ugyan erőteljes, akaratszilárd jellem, de Irma? Ez a csalódás megszaggatja szivét, s most, épen most, boldogsága közepett érje ez a csapás? Ha legalább nem tudná meg, ha majd csak egy édes hathét után, a prózai valóságba visszaérkezve, ébredne a keserü igazságra. Ez Pétertől függ. Megkéri. Szegény Péter! Ugy szánja, ugy szánja ezt a derék, jó embert, aki őt ugy szereti, tiszteli, a kinek ő volt a mindene, s a kit meg akar csalni hitlenül. De nem szereti. A kit szeret, azt -26- kivánja ezt tőle, s már eleget megszenvedtek, most már hadd jöjjön a boldogság!

Ez az elhatározás, mely megérlelődött benne, lecsillapitá és elaludt. Reggelre kelve a csomagoláshoz fogott, minden ki volt készitve, a ládák, a ruhái, ékszerei, a csomagolás gyorsan és könnyen ment. Aztán felhivatta a férjét, s elmondott néki mindent.

Elzokogta életének tragédiáját.

Péter ott állott, megkövülve. Se szó, se hang nem jött ki a torkán, csak valami hatalmas, állati fájdalom szorongatta. Aztán egy érzés, a mi ujságánál fogva hatalmába keritette egészen. Férfi büszkesége!

– De ne ird meg Irmának, Péter, ne még… Hadd őt boldogan. Ne tudja meg, hogy milyen boldogtalan boldogságában az anyja.

Aztán elutazott. Senki sem sejtette, hogy micsoda egy elutazás ez, se a cselédség, se a nép. Péter bezárkózott szobájába és sirt.

Mikor Irma hazajött a nászutról, nevetve, boldogan, körültánczolta az édes fészket, melyet az apja rendeztetett be neki, hirtelen észrevette, hogy az apja megöregedett.

– Beteg vagy, apus?… Hát a mama? Alszik?

– Igen, gyermekem. – Béla, veled beszélni akarok, kérlek, gyermekem, maradj itt, öltözködj át, Bélát mindjárt visszahozom. -27-

Átmentek a dohányzóba és elmondott a vejének mindent.

– Tudják már a városban?

– Most már tudják.

– Nagy feltünést keltett?

– Nagyot.

– Ez a baj. Ez árthat a karrieremnek.

– És Irma?

– Nem szabad ismernie azt az asszonyt.

– Az anyját…

– Nem anya az ilyen nő!… Irma! Jer be, kérlek, meg kell tudnod mindent. Az anyád azalatt, hogy távol voltunk, megszökött a szeretőjével, a tanár urral, megszökött az apádtól, hitlenül. Képzelheted a várost! A pletykát! A szenzácziót! Tönkretette a karrieremet, hallatlan! Most közsajnálkozás tárgya vagyunk! Hát ez anya? Mialatt a leánya a mézesheteket éli, ő megszökik a szeretőjével! Hát ez nő, még az állatnál is alább való. Remélem, Irma, ösmerni fogod kötelességedet. Minden érintkezést megszakitasz vele, minden érintkezést. Nincsen anyád. Meghalt. Ránk nézve meghalt. Meggyászoljuk, eltemetjük.

Irma belekapaszkodott a szék támlájába s nézte az apját, a mint az egy könyet morzsolt szét az arczán, az öklével. Nem tudott sirni, de remegett egész testében. A hir iszonyunak tetszett előtte, a férje szavai még iszonyubbnak. Egy pillanat alatt végig villant agyában a sok jel, a bécsi jelenet -28- anyja titkos könyhullajtása s megsejtette, micsoda fájdalmak árán lett az a szegény asszony boldog. Nem szólt egy szót sem. Ezek az emberek nem értenék meg soha. Ő megértette és megsajnálta az anyját. De megértette azt is, hogy kicsoda a férje, milyen tehetetlen ember az apja, micsoda nagy ür választja el az ő érzékeny lelkét ezektől az emberektől, kikhez oda van kötve, de a kikkel nem fog egyesülni soha, soha. Szegény asszony… Rá nézve meghalt. Kell, hogy meghalt légyen. Meg kell gyászolnia, el kell temetnie. Most érezte meg, hogy mennyire szerette őt az anyja. Előbb biztosítani akarta a jövőjét, nehogy ez a lépése megártson a leányának, inkább hát szenvedett, sirt titokban, lopva, ő érette! Ó anyám, anyám… Zokogott a lelke, de hang nem szakadt ki belőle. Hasztalan lett volna! A férje meg nem értené. Az belefeküdt az irodájába, folyton dörmögött, elégedetlenkedett és panaszkodott az anyjára, arra a sokat szenvedő martyrra, a kinek vissza kellett küldenie a leveleit, melyekben ki tudja mit ir, mert Béla ugy akarta.

Aztán jöttek a vigasztaló barátnők, de ő megszakitott minden beszélgetést, került minden czélzást, adta a közönyöst, beletemetkezett a lelkébe, melyet jól elzárt, nem lehetett abba belekukucskálni. Bámulták a hidegvérét, az érzéketlenségét, maga Béla bámulta legjobban. Megkérte őt is, hogy ne szóljon az anyjáról soha, soha -29- többé egy szót sem, egy hangot sem, meghalt, eltemette.

Csak a lelke zokogott.

Aztán kiderült Béla kedve is, mert hirtelen egy csapással a véletlen országos hirnevet szerzett neki. Mindössze az történt, hogy az a gyilkossággal vádolt vén gazember, a kit az ékesszólása azelőtt felmentetett, a halálos ágyán mindent magára vallott. Mindenki erről beszélt, a lapok hasábokon át tárgyalták a dolgot, hirtelen népszerü, ünnepelt és keresett ügyvéd lett. A kaszinóban választmányi tagnak, a kerületben városi képviselőnek, az ügyvédi kamarában jegyzőnek választották. Virágos jókedve volt mindég.

Irma lelke zokogott.

VIII.

Aztán, a mikor a nagy falióra ott az ebédlőben elverte a négyet, befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.

Ez Pesten történt, mert Bélát megválasztották a megyében képviselőnek és öt évi csöndes, visszavonult, házias élet után, a mely idő alatt csak a kis leánya nevelésének élt, feljött a fővárosba, reprezentálni. Ez okozta vesztét.

Mert a pesti asszonyok gyorsan elhiresztelték.

– Tudod, ki a Tetétleni képviselő neje?

– Nem én! -30-

– Kovács Sándor, a drámairó szeretőjének a lánya, az első férjétől… Nagyon érdekes történet! Nem hallottad?…

Irma ugy érezte, hogy végig korbácsolják, valahányszor az a bizonyos meglepetést jelző »ah!« fogadta, kisérte utjában. Hallotta, ha belépett s eltávozott, a bemutatkozásnál és a visszavonulásnál, olyan szánalmas és irigy, gyülölködő és megvető arczjátékok kiséretében, hogy vére majd felforrt, majd megfagyott szivében.

Bélának minderről nem szólhatott. Különben sem mondott neki a szükségesnél többet. Megösmerte önző, erőszakos, előretolakodó lelkét, tudta, hogy felviszi az államtitkárságig is, melyre ugy vágyik, de azért soha sem lesz az, a mit ő, Irma, jobban szeretne, gyöngéd, szerető férj. Most már dolgai vannak, azoknak él, a feleségét is bevonta akcziójába, neki: képviselnie kell a házat.

Soha ilyen terhet!

Ugy érezte, mintha gályarab lenne, a kit a felvigyázó hajt a nehéz munkába. Egyszer olvasott az angol rabok heart labourjáról. Az ő feladata még ennél is kinosabbnak tetszett néki. Ezek közé az ismeretlen sok ismerős, a barátságos arczu ellenség, a mosolygós gyülölők közé elegyedni! Nehéz sors!

A mikor csak tehette, kivonta magát. De még igy is szinte elviselhetetlennek látszott a szerepe, nem tudta magát beleélni. Legjobban szeretett -31- otthon, a gyermekével, könyvei és himzőmunkája között, a gondolataiba temetkezve. Oh ezek a gondolatok!

Egy városban élt az anyjával és nem látta. Évek óta nem látta, bár nem volt percz, hogy ne állott volna előtte. És sajátságos, mindég egy és ugyanazon állásban látta: a siró asszonyt, a ki könyeit rejtegeti… Ő előtte rejtegette… Hallotta, hogy jól él az urával, a ki hires ember lett, de a szive meg van törve, az anyai szive. Milyen boldogtalan lehet ez a boldogságot epedő asszony – gondolta. Mégis csak az ő anyja. Anyja… ő táplálta, ő gondozta, ő nevelte, ő miatta szenvedett. Ha ilyenkor a gyermekére gondolt, megfagyott a vér az ereiben. Nem látta az anyját már évek óta, pedig egy városban él vele, de kerüli az édes anyját. Az emléke is árt a nevének, a férje karrierjének. S az ő gyermeke? Ha az is erre a sorsra jutna. Nem, nem, soha, erre nem juthat!…

Ekkor, ilyen lelkiállapotok közt élve, ösmerkedett meg Andaházy István doktorral, a hires Afrika-utazóval, a jeles geografussal, a kinek tudományos hirneve bejárta széles Európát. Az Akadémia legutolsó nagygyülésen, a hol a még fiatal tudós felolvasott az afrikai népek költészetéről, a foyerban bemutatták neki. Azóta gyakran összejönnek, mert csodálatosképen Andaházy ösmerte az ő összes barátnőit, s ott volt minden jouron, a hová el kellett járnia, minden fogadtatáson, a hol -32- meg kellett jelennie. Az igaz, hogy véle nem igen foglalkozott, csak néha-néha érezte, a mint szurós pillantása arczába kapaszkodik, mint a horgony a tengerfenékbe, de csak egy-egy pillanatra, merően, futólag.

A társaságban rendesen Andaházy beszélt. Nem ugy, a hogy a férje s a többiek. Nem volt a szavában semmi páthosz, sem igazi, sem hamis. Inkább csak csevegett, elbeszélt, elmondott, komoly és vig epizódokat, leirt, festett, szines képeket és édesbus hangulatokat. Az asszonyok körülvették, beczézgették, rajongtak érette.

Irma önkénytelenül visszavonult, érezte, hogy ez a hang rejtelmes vonzalmakat ébreszt fel benne. Később bántotta lelkiismeretét ez a visszavonulás. Miért? S adta a közönyöst. Hónapokon át tartott ez a játék a szivében. Andaházy nem vett észre semmit. Ezután is, mint eddig, megjelent a társaságokban, csevegett, beszélt, az asszonyok beczézgették, s néha-néha belecsimpaszkodott a szurós pillantásával az arczába, a mire az asszony elpirult s remegni kezdett. Egy pillanatig csupán, aztán a férfi kikapcsolta a horgonyt s ő szabad lett ismét, szabad. Fellélegzett. Ugy érezte, hogy megszabadult egy nehéz tehertől. Ez a kinos játék izgatta is, a mit idegességének tudott be. Elhatározta, hogy lassanként visszavonul a társaságtól egészen. Ki-kimaradt egy-egy jourról, fejfájással, házi teendőkkel hozakodva elő. -33-

Valóban rossz szinben is volt. A férje is észrevette, a háziorvos aztán pihenést rendelt neki, mire ő hazament az apjához a gyermekével.

A magányban lázas nyugtalanság fogta el, mert üldözni kezdte egy hang, az Andaházy hangja. Ébren és álmában egyre hallotta. Megfoghatatlannak látszott előtte, de nem tagadhatta el. Reggel, felkelésnél, este, lefekvésnél, a leánya mellett, s a zongorajáték közben, ez a hang kisértette.

Halálos félelem fogta el. Egész testében remegett, valahányszor ez a hang megcsendült a fülében. Kergette a szórakozásokat. Eljárt a szinkörbe, kocsikázott, ki-kijárt a szőlőbe, régi barátnőit kereste fel, órákon át értekezett a szabónőjével, minden nőegyleti gyülésen megjelent, vitatkozott, korteskedett, jótékonysági gyüléseken vett részt, hasztalan, az a hang meg-megcsendült a fülében.

De az élénkségének a hire elragadta az urát. Hizelgő levelekkel üldözte és kérte, jöjjön fel a fővárosba s ott fejtsen ki olyan élénk, mozgalmas életet. Az aztán használni fog néki is. Lám, csak hogy megváltozott, s előnyére! Ilyennek kell lennie. Igy szereti!

De nem mert felutazni… Érezte, hogy ez lesz a veszte. Az apja nógatásaira sem hajtott. Ekkor lejött érette az ura is, mit volt mit tennie? Fel kellett menni.

Egész uton szótlanul, halálos sápadtsággal és halkan dobogó szivvel ült a vasuti kocsiban, megremegve -34- minden idegen arcz láttán, félve valamitől, nem tudva mitől, csak sejtve, érezve, hogy ez az érzés elviselhetetlen. A férje gyöngédsége kinozta. A kis leánya fecsegését, mintha késsel szurkálnák, ugy érezte. Egyre lázasabb biztonsággal alakult ki egy gondolat a lelkében: szereti, szereti ezt az embert!

S ez a szerelem a halál. Ha meglátja – elveszett. Ekkor az anyjára gondolt, a lányára nézett, a férjére pillantott és megfogamzott lelkében az elhatározás. Meg kell történnie! Az ő gyermeke is? Nem, nem, soha!

Két órakor ézkeztek meg, a férje elment a klubba, a nevelőnő elvitte a gyermeket sétálni, s ő otthon maradt egyedül a gondolataival. Ha az óra négyet üt… Most fél négy van. Kivette a férje revolverét… Háromnegyed… Fel és alájárt a szobában a szőnyeg egyazon sávján. Négy óra! Befutott a fürdőszobába és sziven lőtte magát.

-35-

I.

A jogakadémiából lekerült a hir az Úri-utczába, végig repült a Fő-utczán, belevette magát a mellékutczákba, a fehér-apáczák zárdája mögé, tul a kishidon, a Szent-Imre-térre, sőt a city-be, a Sas-utczán át a Zöldfa-utczába is, rövidesen, zúgva, a gondolat szárnyán: »Megjött a kis gróf!«

Tudták, hogy jön, várták is, de azért meglepett mindenkit. Van hát grófjuk! A jogász kollegái hetek óta lesik, izgatottan. Végtelenül bosszantotta őket, hogy nem tudatta velük a megérkezése napját előre. Milyen szép fogadtatást lehetett volna rendezni!

Csakhogy itt van. Az igazgató felvezette az első emeleti segélyegyleti helyiségbe, s bemutatta az elnöknek.

– Gaitano Viktor vagyok, – mondotta.

Baranyi Miki kezébe csapott.

– Szervusz, Viki! Én vagyok a tavalyi elnök.

Aztán hozzátette: -36-

– A fiuk bizalma az idén benned összpontosul. Felléptetünk hát téged. Éljen a grófunk!

A fiuk ráéljeneztek.

Viktor gróf ott állott előttük, egy csomó ismeretlen fiátal ember között, a kiket mindmaig nem látott soha, s a kik ugy beszélnek vele, mintha csak gyerekkora óta közöttük élt volna. Érzékeny lelkét, lágy érzésvilágát a fiatalos jókedv e durva, egészséges kitörése sértette. Magába huzódott megremegve.

Baranyi Miki menten felvilágositotta. Segélyegyleti elnökjelöltnek léptetik fel, mert ugy illik. Az akadémia egyetlen grófja, hát persze, hogy ő lészen az elnök?! Úgy-e elfogadja? Hiszen nem is jár az semmi munkával, csak tisztesség, meg kell lenni, legyen czime is, ők azt ugy akarják.

Legyen. Hát elnök lesz. De nem jár sok munkával? Mert ő nem szeret ilyesmikkel bajlódni!

A fiuk összenéztek.

– Persze, hogy nem jár. Hát mivel szeretsz foglalkozni? Az asszonyokkal, mi?

Viktor ránézett Mikire.

– Nem én!… Legjobban a családjogot szeretem. Hanem azért bámulom a pandekták szellemét is. Viszont a jogbölcsészetben következetes pozitivista vagyok.

A fiuk nagyot néztek.

– Kedves Viki, – mondja neki Baranyi Miki, – hát te mindezt ösmered? -37-

– Hogyan? Ti nem ösmeritek?

Általános kaczaj tört ki.

– Eh, Viki fiam, – s Nádaskay Ferkó vállára csapott, – ne nagyképüsködj, hanem jerr a corsora. Az egész város tele van már véled, tudják, hogy megjöttél, a nap gyönyörüen ragyog, a lányok mind ott lesznek a Korona előtt, s megmutogatjuk néked sorra.

– Okosabb is! Itt, bezzeg, nem fogsz bölcselkedni. Majd elveszi a kedvedet Ilus, ha meglátod.

– Ilus? Ki az?

– Ahá! Pedzi már… Ilus? Hogy kicsoda Ilus? Ilus a világ nyolczadik csodája, Zeus feltámadna menten, ha megsugnák neki, hogy Ilus él. Na, ha a bibornok nagybátyád megtudja, hogy ide kerültél, visszaimádkoz Kalocsára. Itt ugyan nem fogsz pandektákat bujni.

– Éljenek a szépek!

– Le a családjoggal!

Eközben már kiértek a corsora. Ötösével, karöltve haladtak, hangos társalgásba merülve. Az utczán mindenki kitért előlük. A lányok messziről meglátták, hogy rajzik az Uri-utcza s kidugták a fejüket az ablakon.

Gyönyörü szeptemberi délelőtt volt. A napsugár melege kivánatos volt, mint a szép asszony mosolya, kaczér és ragyogó.

Legelőbb a Nádaskay lányokkal találkoztak. Ferkó odament a nővéreihez. -38-

– Amott, Miki mellett, az a gróf.

– Az a fekete?

A kis Laura feltette a lorgnonját és jól megnézte a fiatal embert. Sas orra és szikrázó tekintete, fekete bajusza és büszke tartása megnyerte tetszését.

– Elegáns ember!

De Mimike hozzátette:

– Igen, a tartása. Csakhogy a zöldes kabátja, meg a vadászkalapja nem dernier cri!

Ferkó megjegyezte:

– Az lesz holnap. Pá, édesem!

Aztán visszament a fiukhoz, a kikkel végigjárta a várost, mely hangzott a jókedvtől, mert hát átragadt az a jogászokról. Hogyne, mikor megjött a kis gróf!

II.

A méltóságos grófné megmondotta jó előre:

– Viktor grófban csalódni fognak. Gaitano-vér: mindent komolyan vesz.

A gróf büszkén jegyezte meg:

– A nagybátyámra üt, Gaitano bibornokra. Nagy ész, sok ismeret és finom elmeél jellemzik.

– De a szivét tőlem kapta! – mondta finom árnyalattal a grófné.

A gróf hidegen elfordult.

– A vagyont pedig Gaitano bibornoktól örökli. -39-

Ez a szó talált. A grófné tudta, hogy mire czélzott; azokra a firenzei éjszakákra, velenczei serenádékra és nizzai carnevalokra. Most ide jutottak, ide, vadonat-idegenbe, a fényes mult után a kopott jelenbe, megyei hivatalba! Végigvillan az emlékén a sok lótás-futás, előszobából-előszobába, mig végre idekerültek a csöndes fészekbe. De hát nem tart sokáig. Viktor a majoreskó. Gaitano bibornok vagyona megmenti majd mindnyájukat…

A főispánné a grófnéhoz fordult:

– Viktor grófban csakugyan csalódtunk. Igaz, hogy még mindig a tanárnéknál mutatkozik.

– Méltóságos asszony téved. Viktor gróf a tanárait keresi fel.

Viktor gróf csakugyan azt tette. A philosophiae professor érdekelte főkép. A nyurga, immár kopaszodó, szürke ember, okos szemeivel és nyugodt kézmozdulataival ingerelte a képzeletét is, mert ugy tünt fel neki, akárcsak egy hittéritő. Minden, mit mondott, szakitás volt az ál-tekintélyek elméleteivel. Ebben a kis vidéki városban nem remélt ilyen kincset. Egész lelkével merült bele az államtudományi tanulmányokba. Ott töltötte a délelőttjeit az akadémia könyvtárában s hallgatta Nagy Károly tanár magyarázatait.

Sejtelemszerü hatás fogta el. Az elnyomás jaja és a tobzódás kifakadó réjái zugták körül. Behunyta a szemeit, s nyomort látott, a szibériai bányászok ólmos ábrázatjait, a szicziliai lazzaronik -40- éhes tekintetét, az alföldi nép izzadtságtól megbarnult homlokát, csupa nyomort, piszkot, meg ujra nyomort, piszkot. A szive összeszorult s a lélegzete is elakadt.

Arra gondolt, hogy ő Gaitano-majoreskó. Azokra a firenzei palotákra, a Bréda-mezők gazdag kévesoraira, a római muzeumra s a bibornok kincsesládáira gondolt, melyekről oly sokat beszélt az édes anyja. Beszélt, valahányszor felkereste Kalocsán, hogy megnyugtassa az elhagyatottságáért. Oh azok a nyomorult egyhanguságban töltött napok? De eljön a jövő s hogy vágyott is utána! Az arcza kigyult, a szemei megnagyobbodtak, csodás fényben égtek, valahányszor a palotákra, muzeumokra, kincsekre gondolt, a megváltójára, mely az elhagyott magányból, a czellaéletből ki fogja vezetni az igéret földjére. Most is, most is rágondol, de szivében keserüség gyülemlik össze. Immár kikerült a czellából, a bibornok beleegyezett, hogy az utolsó évet itt tölthesse, a szülei házban, az anya mellett, a jó, édes melegben. Egy év s elhagyja őket, örökre tán, s elmegy messzi földre Olaszországba, a hazájába… A hazájába? Itt élte le legszebb éveit, igaz, hogy czellák között, de a magyar szó zenéje lelkéhez forrott.

El kell hagynia ezt a földet, meg kell tagadnia ezt a nyelvet…

Nem, nem fogja megtagani. A gazdagságához hozzákötött egy csomó eszményt, egy csomó álmot, -41- egy csomó ragyogó illuziót. Most hát van czélja is a jövőjének, köszönet néked, szépen szóló szürke tanár, te, ki most álmokról, tervekről beszélsz, magyarázva a pápa encyklikáját: szeresd a szegényt, mert embertársad…

S mig álmai közé temetkezett, a jó, meleg, puha fészekben, az édes anyja kérő tekintete kisérte folyvást.

– Ugy-e megteszed?

– Megteszem, édes anyám. Mi az?

– Járj emberek közé.

– Járni fogok.

– Ugy-e, elvegyülsz a barátaid közé, kissé szórakozni, én féltelek…

– Igen, felkeresem őket.

– Ugy-e, látod, fiam, engem kértek fel, hogy vennélek rá, mert ugy illik, hogy a segélyegylet elnöke vezesse az ifjuságot.

Viktor révedezve szólott:

– Mi illik, anyám?

– A népünnepélyen, – ugy-e, – megteszed, fiam… Légy az ifjusági elnök, – ugy szeretném.

Hát a népünnepély elnöke lett, s mig lelkében zsongott ezer álom, ő, gépiesen, megtette bemutatkozó látogatásait. -42-

III.

Tudja az ég, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát ezen a vasárnap délután. Szeptember vége, a napsugár ereje hanyatlóban, a Rhédey-kert fasorában meg-megzörren a lehulló falevél, de az ég fényesen kék, a mező ragyogóan zöld és mindenek arczán mosoly.

Az egyik társaságból a másikba került, ösmert immár mindenkit, de csak ösmerte őket, idegen volt közöttük, érezte, hogy idegen. A czélzásaikat nem értette, a tréfáikon nem nevetett és a mosolyuk nem ragadt reája. S mégis, olyan üdének, olyan fiatalnak érezte magát, különösen akkor, ha Kelemen Ilus szólott hozzá.

Ilus pedig gyakran szólott hozzá. Ilus volt az ünnepély lelke, itt volt, ott volt, Ilus mindenütt volt, a sátrakban, a nép között, az uraknál, a hölgyek társaságában, egyik pillanatban ennek, a másik pillanatban annak a rendezőnek adott utasitást, jó szót, kedves mosolyt, és Viktor gróf, mikéntha álomban, egyre kisérte a tekintetével.

Mikor este felgyultak a lövölde lámpásai, a fiatalság tánczra perdült, s Viktor kérte Ilust:

– Szeret tánczolni?

– Szeretek.

– Nagyon?

– Mért kérdi? -43-

– Nem tudom, elbóditott az a sok minden, szeretnék magával elcsevegni, akarja?

Kelemen Pál, ügyvéd, szigoru pillantással mérte végig Viktort, de az egyenesen, becsületes őszinteséggel nézett vissza mereven a szemébe. Az ügyvédnek, mint a bank képviselőjének, városszerte nagy volt a tekintélye, a tartózkodó modorával, a szellemi fensőbbségével elnyomott minden irigykedő kicsinylést, ő volt az erősebb, s igy a hatalmas.

– Hát sétáljatok egyet a gróffal, – mondotta az ügyvéd.

A lövölde végén, a kerités mellett, rozoga padon foglaltak helyet. A tánczosok kurjongatása elnyomta a zenét, ide már csak elfojtva szállt a zaj is.

Viktor pedig hallgatta, hallgatta ennek a szépséges szép leánynak a szavait, a pergő, omló beszédét, mely – miként az ékes gyöngyszemek, – csillámlott, hullámzott az ajkai között s mámorba ringatta a szivét.

Aztán álmairól kezdett beszélni, a csodás álmairól, a lelke virágai – mint tavasz jöttén – kinyiltak, s mig lejebb egypár száz lépésnyire, a gondtalan fiatalság tobzodó lelkesedéssel áldozott a fiatalság istenének, ők egymás szavainak mákonyától elbódulva, remegő ajakkal és ragyogó szemekkel, egymás lelkétől elragadtatva, egy uj tavasz, az igazi, a szines, a pompázó tavasz érzéseit élvezték, élvezték. -44-

A hársfák illata körüllengte őket, nem is szabadultak meg tőle többé soha. Ott volt, valahányszor az Ilus szemébe nézett, az estélyeken, a jourokon, a vasárnap délelőtti misén, a délutáni találkozásokon a jegen, a megyebálon, a jogászbálon, mindig, ezt az estét, künn a lövöldében, ezt a hársfa-illatot nem feledték el soha, soha.

Milyen édes napok, milyen mámoros esték, milyen fényes, illatos levegő…

Szállingózott a hó, süvitett a szél, tombolt a vihar, mindegy, ők, ketten, Ilus és Viktor, nem látták, nem vették észre. Álomvilágban éltek! Ha kezük találkozott zongorajáték közben, ha felöltő feladásnál megérintette az ujjait, biborpir ömlött a lány arczán végig és szédület fogta el az ifjut. Ah, milyen öröm az élet!

A barátai ujjongtak, mert hát Viktor az övék volt, az övék egészen. A tanára hallgatott, mert belelátott a szivébe, s megérezte, hogy abban egy vulkán háborog.

És ez a vulkán egyszer csak kitört. Az utolsó estén, a tisztikör piknikjén történt, a második négyes után, a mikor Ilusnak leszakadt egy alsó fodra. Megvárta az öltöző szoba ajtaja előtt, mig fölvarrták, hogy bevezesse, a melléktermen keresztül.

A leány hozzáhajolt, s Viktort szédület fogta el. Heves, vad, durva erővel ölelte magához, s összecsókolta az ajkát, a szemét, a fülét, az arczát, a nyakát, csókolta lázban, remegve. -45-

– Szeretlek, Ilus, szeretlek, őrülten szeretlek…

A leány kiszabaditotta magát a fiu karjaiból és egyenesen, férfias bátorsággal nézett a szemibe s lihegve szólott:

– Viktor… én is szeretem… de egy Kelemen leányt csak akkor szabad büntetlenül megcsókolni…

– Ha a menyasszonya, szólott Viktor. Nos, hát az.

IV.

Kinos csend állott be. A gróf vörös nyakán kidagadtak az erek, a grófnő szemei könybe lábbadtak, csak Viktor állott a szalon közepén, hallgatag.

– Ezt nem hittem volna, – mondta a gróf rekedtes hangon.

– Viktor, Viktor… sopánkodott az anyja.

– Nem, ezt nem hittem volna… Ez a Gaitano-család végzete. Mindnyájan egykép kezdjük: bizakodással s mindnyájan egykép végezzük: lemondással. Csak én voltam balgatag: hittem benned.

– Apám… nem tehetek máskép.

– Tudom. Én is azonkép cselekedtem. Elvettem az anyádat, s aztán, a mi reám esett, elvertük azt is. Milyen fényes emlékek… A firenzei palotánkat, melynek csak egy harmadrésze volt az enyém, elmulattuk… Hogy ragyogott szépségében anyád… Milyen édes dallamai voltak a velenczei -46- serenádoknak… Milyen bohó jó kedvünk volt azokon a nizzai carneválokon… Egyszerre aztán megperdült a dob… Emlékszel még reá, ugy-e, ma mie?…

Felkaczagott.

Ettől a kaczajtól felszáradtak a grófné könyei és vérzett Viktor szive.

– Apám… nem tehetek máskép.

– Igazad van… Én is ezt mondtam az apámnak! Jól van, másolni fogom az árvák betétösszegeit tovább… Az anyád is, hadd járjon tovább gyalog, a Fő-utczán, a kis piaczon, sárban és piszokban, félselyemben… Persze, nem tehetsz máskép. Szerelmes vagy… persze!

Az inas belépett, leszedte a reggeli üres evőeszközeit, s odarakta a gróf elé az ujságokat. Az idegesen lapozni kezdett bennük, keserü mosolylyal, homályos szemekkel…

Mikor az inas kiment, ismételte, gunyosan, epésen…

– Persze, szerelmes vagy!… Na jó. Akkor hát vége, mindennek vége. Nem vagy immár Gaitano majoreskó, fiam! Tudod-e? Majd betesznek a vidékre segédszolgabirónak, hjah, Kelemen Pál fiskális igen befolyásos ember… De mi ez? Olvasd csak… olvasd… Kelemen Pálról szól… Hogyan? Elfogták az éjjel, a bálból hazatérve, a detektiv várt reá… váltót hamisitott… Na, barátom, rosszul választottad meg az apósodat! -47-

Viktor gyorsan, lihegve olvasta el a rettentő hirt. Lesujtotta. Az első pillanatban nem is tudott gondolkozni. Csak aztán, keserü fájdalom között, került elibe Ilus arcza, elképzelte ezt a kinos éjszakát, ezt a keserves, gyötrő, ölő, borzadalmakkal, szörnyüségekkel teli éjszakát, melyet ez a lány végig szenvedett. Eszeveszetten futott hozzá.

A lány még báli ruhájában volt, s ott térdelt az ágya előtt. Könyei kiszáradtak és hangja torkába fult.

– Ilus… én vagyok…

A leány meg se mozdult.

– Ilus… édes menyasszonyom… nézz reám… mindenki elfordulhat tőled, de én a tied vagyok… a tied örökre.

V.

A zaj felébresztette. A conduttore végigfutott a vonat lépcsőjén, minden kocsiszakaszba bekiáltva:

– Róma! Róma!

A facchinók beözönlöttek s az ambulantik éktelen zsibongása még jobban elkábitotta.

Felüdült, mikor végre kocsijában ülhetett s élvezte a gyönyörü kora tavaszi reggelt, a kinos-keserves vasuti éjszakák után. Lelkében harmonia támadt, a kinzó kétségek után az elszántság nyugalma. Jőjjön, a mi reá vár. Megkisérli a nagy lépést, de ha nem használ, követi sorsát. -48-

A kocsi végig robogott a Via nazionalén s a fordulónál reggeli napsugárban fürdött előtte Traján oszlopa. Diadal jele ez? Vagy keserü gúny, mely arczába vigyorog? A nagy Corso már felélénkült, az emberek hajszolták a szerencsét, sürü csoportokban. A szálloda ablakából végigláthatott a széles utczán, elkábult a remek látványtól, a tarka, hullámzó, festői tömegtől, s nyugalomra tért.

Agyában kergetőztek a gondolatok. Nem ilyennek képzelte azelőtt a visszatérést! Nem lóhalálban, lopva, titkon, lélekszakadva, kétségek között, évődve és töprengések közepett, nem, nem! Milyen fáradt… De igy kell cselekednie… nem lehet máskép… Aztán elaludt.

Dél felé járt az idő, mikor fölébredt. Felüdülten ugrott fel s átöltözött. Odakünn egész pompájában ragyott a tavaszi nap, ezer szinbe vonva a tarka világot.

Végigsétált a corson s az Altieri palotába belépett.

– Sua Eminenza ma nem fogad, uram! – mondotta a portás.

– Engem talán igen. Jelentse be, hogy Gaitani Viktor gróf megérkezett és…

– Ah, ezer bocsánat… A majoreskó?… Rögtön szólok a titkár urnak… Méltóztassék követni, gróf ur.

A titkár bizalmatlanul nézte végig Viktort, -49- de némán engedelmeskedett. Egypár pillanat mulva visszajött és jelenté:

– Sua Eminenza várja önt, gróf ur.

Belépett a terembe. A hatalmas ablak előtt, magas emelvényen, kényelmes, nagy támláju bársonyszéken ült a bibornok.

Egészen Gaitano arcz. Ugyanaz a sas orr, szikrázó tekintet, mely parancsra volt teremtve.

– Viktor…

– Nagybátyám…

Odaült a bibornok mellé, egy alacsony kis puha székre és meghatva csókolta a kezét.

– Vágyódtál hozzám?

– A szivem hozott ide.

A bibornok arczizma megrándult. Jól esett néki a tiszta olaszos kiejtés. Latinul szólott aztán hozzá:

– Jó hireket kaptam rólad mindig. Szeretted a tudományt és igazságait. A szived is tiszta maradt.

– Tiszta maradt, nagybátyám.

– A hited rendületlen-e?

– Rendületlen és ép. Ez a hitem vezérelt most is hozzád.

– Nem fogsz bennem csalatkozni… Milyen fiatal vagy s egészen Gaitano! Azt hiszem, távol a római élet ezer csábjaitól és hiuságaitól, egy magyarországi jeles intézetünkben nevelkedve, az édes szülei ház meleg fészkében megerősödve, ment -50- lész nagyobb gyarlóságoktól. Megőrizted családunk erényeit. Vissza fogod állitani régi fényét. És én ebben segiteni foglak… Tetszel nekem.

Megsimogatta a fiu homlokát.

– Terveim vannak véled. Sokszor elgondoltam már, mikor igy végig néztem ezen a hullámzó tömegen, ott, a corson, s láttam itt előttem a Jezsuita templomot, egyszerüségével és hatalmával: ilyennek képzelem én a Gaitano herczeget is. Eszedre és kardodra lesz szükségünk. Belépsz a testőrségbe s kiképzed magad… tanúlsz… úgy-e akarod?

– Nagybátyám…

– S még egy! Viktor… tudod-e?… Borgia herczegnőt – nézd, a falon van az arczképe, megfestettem, hogy ő legyen az első női arcz, a kit megpillantasz Rómában. Feleségül fogod venni.

– Nem tehetem nagybátyám.

A bibornok felemelkedett székében és ránézett, merev, szigorú szemekkel. Bele akart látni a szívébe. Viktor kiállotta a tekintetét. Ettől a büszke szemvillanástól megdöbbenve, a bibornok visszaesett.

Viktor folytatá:

– Kivánj bármit, engedelmes öcséd leszek. De mondottam, most a szivem hozott hozzám. Nagybátyám! Megszerettem egy leányt, szép, jó és nemes. Azt mondták, te engem ezért meg fogsz gyűlölni. Nem hittem el. Tőled akartam megtudni: meggyülölsz-e azért, mert a szivem megszólalt? Meggyülölsz-e azért, mert egy szerelmes asszonynyal -51- együtt akarom az életemet a legnagyobb eszmények szolgálatában tölteni? Nagybátyám! Álmok között éltem eddig… Gyönyörű, nemes, bűbájos álmok között…

A bibornok homlokán vörös folt támadt.

– Megölted az én álmaimat…

E pillanatban a titkár lépett be.

– Eminenza, bocsánat, de e sürgönyt be kell mutatnom. Gaitano gróftól jött és így szól: »Ne engedj Viktor kérésének. Annak a lánynak atyja váltót hamisított, elsülyedt ember. Ki kell ábrándulnia.«

A bibornok intett a kezével és a titkár távozott. Néma csend állott be, a bibornok homlokáról eltünt az a folt, jóságosan tekintett Viktorra, s remegő hangon kérdezte:

– Tudtad?

– Tudtam, nagybátyám. De én szeretem.

A bibornok felemelkedett, magához vonta a fiut és kezét áldólag fejére téve, mondotta:

– Értelek… Legyen hát a tied… Szereted…

-52-

– Ezek alapján kérem a tekintetes törvényszéket a válást kimondani. Igy la!

Az ügyvéd ur lecsapta a tollat s csengetett.

– Parancsolsz valamit? – kérdé a fiatal ügyvédjelölt, belépve a szobába.

– Kérlek, add át ezeket az iratokat Gosztolány urnak, másolja le – s odaadott neki egy paksaméta iratot. Most pedig gyerünk. Ugy örvendek, hogy kész lettem vele idejében. Az eset igen érdekes. Az asszony javára fognak dönteni, pedig…

Mindketten mosolyogtak.

Ekkor már a kilincsen volt a keze az ügyvédnek, kezet szoritott segédjével és kisietett.

Lenn, az utczán hullámzott a nép. Az üzletek ragyogtak s a hó is elállott. Szép, száraz hideg este volt.

Az ügyvéd, Balla Béla felszállott egy lóvasutra s azon gondolkozott, hogy mit vegyen a kis Margitnak a karácsonyfára? Nagy bábut és egy éneklő madarat, elfogja ugyan törni a bábut még -53- az este, de örvendeni fog, tapsolni örömében. A Hatvani-utcza előtt leugrott és bement egy üzletbe. Összevásárolta a játékokat, kocsira ült s elhajtatott a József-körutra, a 38. szám elé.

A második emeleten csengetett. A kis pesztra ajtót nyitott s átvette a csomagot.

– Tegye a Margitka karácsonyfájára. Itthon van ő nagysága?

– Igen.

Benyitott az ebédlőbe. Az ablaknál, egy kis asztal mellett, egyetlen egy gyertya gyér világánál ült az asszony. Derengő félhomály boritotta árnyékba.

– Jó estét Iza.

Az asszony meg sem mozdult.

– Iza…

Csend.

– Mi baj, édes Iza! Megkapta ma reggel a levelemet?

Az asszony, mintha villamos ütés érte volna, felugrott. A félhomályban, mint egy sötét árnyék, állott ott, a kis asztalba fogózva.

– A levelét? Hát levelet irt?… Most már értek mindent…

– Iza! Mi történt?

– Végünk van… A levelet férjem kapta meg. – Oh most már értek mindent… Elvesztem.

Zokogni kezdett.

– Iza… -54-

Nem tudott többet mondani, ugy érezte, hogy vaskarikával szoritják a homlokát, s elkábult.

– Sándor tegnap este megjött… Reggel ő vette át a levelet, s elolvasta. Aztán hiába szólitgattam, dult arczczal, szótlanul, elrohant. Most hát mindent tud.

Béla ott állott, némán.

– Siessen… könyörgött az asszony, mozdulatlan kétségbeeséssel.

– Nem megyek.

– Hát el akar veszteni?

– Iza…

– Ne szóljon, mert ezzel még jobban kinoz. Tudom, hogy maga nem tebet róla, de én sem, higyje el Béla…

Fuldoklott.

– Iza, szeretem… Iza, ne sirjon.

Közelebb lépett hozzá és megsimogatta a haját.

– Bizzék bennem, csak menjen, menjen…

Bélában a józan érzéke felébredt. A nagy jeleneteket nem szerette. Most hát elmegy.

– Oh micsoda karácsony estém lesz… zokogott az asszony.

– S nekem?

– Menjen…

A lépcsőn lefelé azt mormogta:

– No ez aztán szép karácsony este lesz!

Kocsija lenn várta, beleült, s haza hajtatott. -55- A Kerepesi-uton hirtelen kiszállott, kifizette a kocsit, s megnézte az óráját.

– Fél hét… Mit csináljak most? – mormogá félhangon. Elindult, egy sötét mellékutczán, a magányba.

Olyan szépnek képzelte el ezt az estét. Margitka örömét, az asszony mosolyát, a szeme ragyogását és a csókokat, ha a cseléd kimegy s befuthatnak a mellékszobába a gyerek elől. Most pedig megy, megy, megy.

Mi fog történni? Végtelen gyülöletet érzett a férj iránt. Elkezdett fel- és alájárni a néptelen kis utczában, majd megindult tovább, ki a köruton gondolatok nélkül. Csak a szivét szorongatta valami s a fogait csikorgatta.

Futott tovább. A körut néptelen lett, csak a házak ablakai ragyogtak. Elgondolta, hogy ha ez nem jön közbe, milyen szépen, nyugodtan ült volna az asztalnál. Margitka kaczagott volna, az asszony szeme ragyogott volna, Sándor pedig kinálgatta volna a borából. Bizonyosan virágos jókedvük támadt volna. Erre megkérte volna Izát, hogy zongorázzék. Az ő nótáit játszaná s titokban megszoritotta volna a kezét… Iza szemei ragyognának, boldogan.

Most pedig fut az éjszakába, a hidegben, egyedül. Hol is van? A József-köruton, mindjárt a ház elé ér, vajjon fenn vannak-e? Átment a tuloldalra s felnézett. Fenn vannak, az ablak előtt áll a hosszu árny, a férfi, nyugodtan, meg se mozdul. -56-

Milyen csönd van, mindenütt. Ő csak nézi azokat a kivilágitott ablakokat, azt az árnyat, mely most ép ugy szenvedhet, mint ő. Talán jobban. De… Nem érzi bünösnek magát, mert… Az asszony sem bünös… őt szerette; Sándor tudhatta; miért is vette el, hiszen megmondta neki az asszony, akkor is, azóta is, hallotta maga is, mikor elbeszélte az apja akaratoskodásait! Hozzá kényszeritették, miért vett el olyan leányt, a kiről tudta, hogy nem szereti?

Igaz, akkor azt mondta Sándor:

– De hisz mást se szerettél. Azt hittem összeszokunk.

– Hát hiszen összeszoktunk.

– És én olyan boldog vagyok.

Az asszony pedig ekkor megszoritotta az ő kezét az asztal alatt és elpirult…

Hát bünös-e ő? Szerették egymást, szeretni is fogják egymást.

Ekkor olyan nagy józanság fogta el s megborzadt. Megindult, lassu léptekben, haza.

A jövő? Mit fog most csinálni? Ha ezek elválnak? Mert most már kétségtelen, Sándor fogja akarni. Az igaz, hogy az ő karriérje megsinyli, de most már… Nem fog kiszabadulni ebből a hinárból máskép. És ugy félt.

Akkor is érezte-e ezt a félelmet, mikor lefelé haladt a lépcsőn, óh jól emlékszik reá, el is határozta -57- magát, hogy nem megy el többé Izához. Ahhoz is gyáva volt. Elment.

De ha a csókjaira gondol, a forró, lázas, lihegő csókjaira – ez csak mentség? Haza kisérte, Margitnak vettek volt őszi kabátot a váczi-utczán, mikor pedig haza mentek, Margitka beszaladt a szomszédba, megmutatni az uj kabátot. Egyedül maradtak. A szobára rászakadt a félhomály. Az asszony lekapta kabátját és lerángatta a kesztyüjét. Aztán elébe állott. Némán, feléje nyujtotta a kezét s megszoritotta. Mindketten megremegtek. Az asszony vonaglott egyet, reáborult s ő kábultan csókolta meg az ajkát, az égő szemü asszony forró lihegő ajkát. Remegve olvadtak össze ajkaik, hosszu, kéjes csók-tengerbe fulva, sietve, lopva, gyorsan, szakgatott, apró, sietős csókokban… Aztán Margitka zörgetett.

– Eljösz holnap?

Akkor lefelé haladva a lépcsőn, ép ilyen józanság fogta el. Nem megy el, mondogatta egész este, másnap is, de a csókjaira gondolt. És elment. Másnap is, mindennap. Végigremeg most is, ha azokra a titkos-kéjes találkozókra gondol. A csókokra a hosszu séták alatt, a csókokra a kocsi belsejében! A láz óráira és a józanság óráira. A vágyakozásaira a bün után és az epedéseire a tisztaság után. A lánczokra és a szabadságra. A béklyókra és az egyedülvalóságra. Igen, igen, emléks, a gyakori szabadulás vágyaira. Ó drága tisztaság… -58-

Nos hát itt van az alkalom.

A józansága uralkodott rajta ismét. Hódolt neki és megalázkodott. És futott tovább, tovább a néma éjben.

Ha azok békén megegyeznek az elválásban: el kell vennie az asszonyt. És ép most, mikor megindult az irodája. A pályája kezdetén, hisz ez elvágja a haladás utját?

Aztán, jön-e majd boldogság a nyomába? Megcsalta Sándort is, igaz, őt szerette; de ha majd megint mást szeret? Talán?… Az asszony… eh az asszony csak asszony!

Aztán megutálta magát ezekért a gondolataiért, pedig jól látott a lelkébe, tudta, igy, a magányban bevallotta magának, hogy ő ez, ilyen ő, egészen ilyen. A siker csábitja, a siker, a taps, a fény, a pompa, de ezekért dolgoznia kell s igy dolgozik. Nem munkakedvből. Azt ő gyülölte. Ő a fényt szerette, a pénzt és a fényt. Mindent, mi utjába áll, eltipor, ha képes rá. És bár a mámor megborzongatja, fázik a gyülölettől, melyet a mámor iránt érez, mert az most akadály, de vajjon legyőzhetetlen akadály?

Megállott, oly fáradt volt már, hogy alig tudott volna tovább vánszorogni. Körülnézett, hogy tájékozza magát. A király-utczában volt, a körut felé igyekezett, kávéházat keresve.

Leült egy márványasztal mellé, fekete kávét hozatott és kivette a czeruzáját, melylyel alakokat firkált a márványlapra. -59-

Törte a fejét, hogy mitevő legyen? És egyszerre női kaczajt hallott, Iza zengzetes kaczaját. Körülnézett. A kávéházban két öreges ur volt, más senki. Nő nem volt sehol. A pénztárnál a tulajdonos ült, s neki mégis ugy tetszett, mintha női kaczajt hallott volna, az Iza zengzetes kaczaját.

Annyi bizonyos, hogy ez aztán átkozott komisz karácsony-este! Fázott és mégis lázban égett. Belső remegés fogta el s egyszerre csak valami szánalomérzés. Szegény Iza és szegény Sándor! Az a mozdulatlan árny… Az asszony bizonyosan zokog egész éjjel. Eszébe jut kliensnőjének az elbeszélése, mennyire félt és remegett a férjétől is, a kedvesétől is egész éjjeleken át, micsoda deliriumos élete volt. Akkor kaczagott rajta s vigasztalta:

– Kis bohó asszony, elválnak, nincs abban semmi. Még boldog lesz.

– Oh, doktor ur, most már… inkább a halál, mint a bizonytalanság! – mondta az az asszony. – Inkább a halál, mint a folytonos remegés!… Ugy vágytam ki abból a káprázatos világból… Tisztaságra vágytam!

Szegény Iza, bizonyosan igy érez ő is. A kliensnőjét ártatlanra mosta s a férj pört veszit bizonyosan, de ő tudja, ő, az ügyvéd tudja, hogy inkább a bizonyitás, mint az igazság győz. Ugy sajnálta azt a szegény férjet, ugy sajnálta… Szegény Sándor!…

Összeesett a székén, s nézett maga elé, meredten. -60- Azt a fekete pontot nézte a márványlapon. Nézte, nézte, mereven. Azt a fekete pontot, amely egy feketefürtös fejet ábrázol, kinai frizurát, a milyen az Izáé volt, a kerületi kör estélyén. Hogy ragyogott a szeme, az az égő, csodás szem, milyen mélyen merült el a titkaiba, s most már többé nem fogja látni, soha, soha többé? A hullámos fekete fürtjeit sem? Soha, soha többé?

Gyülölte a józanságát, amely megtiltja neki, hogy a szivére hallgasson, egyedül a szivére. Megutálta az életét, melyen a józan elméje uralkodott, egész életét, sikereivel és fáradalmaival.

Ah, olyan fáradt. Fizetett és indult haza. Támolyogva ment végig az utczákon, keresve egy kocsit, de hasztalan. Mint a részeg ember, tapogatózva ment végig az uton. Végre hazaért. Csengetett. A házmesternek is feltünt, hogy oly nehezen csoszog fel a lépcsőkön. Feljebb tartotta a lámpását.

– Beteg az ügyvéd ur?

Nem felelt, nem is hallotta, öntudat nélkül ment be a hálószobájába, gyorsan levetkezett és bedőlt az ágyba, aztán aludt, aludt mélyen.

Hirtelen felriadt, még sötét volt, hát gyufát gyujtott s megnézte az óráját. Hat óra volt s a fényczikázás mellett egész ijesztő valójában eszébe jutottak a történtek. A gyufa elaludt, s ő visszahanyatlott ágyába. Érezte, hogy egy tüz. Aztán hirtelen egy sötét árnyat látott, mely kibontakozik -61- s közeledik feléje. Majd világosság támadt, az irodának mind a négy lámpája, s a hálószobának függő lámpása is égett, égett nagy egyenletes lánggal, de az árny eltünt. Aztán nem látott semmit, a nagy fényben csak a butorok, a könyvszekrény, s az üvegajtó ragyogtak. Hangokat hallott, zajos, lármás hangokat, »két lépés előre – légy nélkül – kendőrángás« Puff! – Ez lövés zaja: mi történt? Kiugrott az ágyból s sötétség vette körül, hideg fogta el, s magához tért. Visszabujt az ágyba s elaludt ismét, nagyokat lélegzelve, szakgatottan.

Kilencz óra volt, mikor felébredt. Oly fáradtnak érezte magát, hanem azért felöltözködött, s bement az irodába.

– Hogy töltötte el a karácsony estét, főnök ur? – kérdezte a vén Gosztolány, az irnok.

Nem felelt, csak morgott egyet.

– Nem kerestek tegnap este?

– Kliens nem, de itt volt az a szőke magas ur, a kinek olyan szép a felesége…

Meredten bámult az öreg Gosztolányra.

– Tudja, főnök ur, a kivel gyakran láttam együtt az utczán.

Igen, igen, itt volt Sándor. Végre kibökte:

– Mit üzent?

– Egy szót sem szólott.

Visszament a szobájába, s várta a postát. Gépiesen dolgozott, de agyában nem fordult meg egy gondolat sem. Minden ajtónyilásra megremegett. -62- Most jön, gondolta. Nem? Mi lehet az? Aztán elment ebédelni, de nem tudott egy falatot sem lenyelni. Hazament, várt tovább. De szinte beesteledett, s nem jött senki.

A szobára ráesett a félhomály s ő odabujt a kályha elé, háttal az ajtónak. Hirtelen zajt hallott, s ijedten rezzent fel. Az ajtó megnyilt, s egy férfi lépett be.

Felugrott s a karosszék támlájába fogózott.

– Te vagy az, Béla?

Mormogott valamit. Szemei meredten tapadtak a férfira.

– Miért nem jöttél el tegnap, ugy vártunk…

A homlokerei kidagadtak, csillapitgatta magát.

– Nagy szomoruság ért. Tegnap reggel levelet kaptam.

A szája is nyitva maradt, ugy figyelte.

– Az igazgatóságtól jött. A szolgálat érdekében áthelyeztek a kolozsvári üzletvezetőséghez. Már reggel indulok…

Béla hörgött egyet. Azt kiértette, hogy nem az ő levelét kapta meg.

– Jöjj hozzánk, töltsük együtt az estét, az utolsót. Kitudja mikor látlak megint?

De mi történt az ő levelével? Nem tudott megnyugodni, csak a remegése szünt meg.

– Kedves jó barátom vagy, látom… szólott a férfi s megszoritotta a kezét. – Már minálunk ilyen a szokás! -63-

Mikor hazaértek, a kis Margitka futott az apja elé. Béla benyitott az ebédlőbe. Az asszony ott állott, suttogva mondá:

– Tud mindent?… Ma reggel kaptam meg a levelét.

Fellélegzett. Milyen is a sors! – gondolta, s a tegnapi éjjelre gondolt, a lázra, a szenvedéseire, s a vágyódásaira a tisztaság után. Egész este borult volt a kedélye, szomoruság ült az asztal fölött. Sándort meghatotta a baráti rokonszenvével. Még ő vigasztalta.

– Elkisérlek egy darabig! – mondotta az előszobában, mikor bucsuzott. Ezzel visszasietett, hogy magára kapjon valamit. Egyedül maradt az asszonynyal. Az hozzá simult, mint a macska.

– Látom még?… Lejön hozzám?

– Talán.

– Gyakran?

Gyöngéden megfogta a kezét, a szemébe nézett és susogá:

– Nem! Jobb igy… jó éjt nagyságos asszonyom.

Aztán Sándor karjába kapaszkodott s dudorászva lefelé haladt a lépcsőn.

-64-

Alig-alig lengett egyet a pompás hajó a warnemündeni part mellett. Teljes szélcsend volt. A kékszin uralkodott, a viz és az ég kékje, még a fehérre mázolt hajófedélzetet is kék reflexbe vonva.

Lassan, nagyokat lengve, indult meg a hajó. A tengeri sirályok követték, ott karikázva, fehér, czikk – czakkos szárnyaikkal, játszva, könnyedén. A tiszta levegő-égben ragyogtak a napsugarak. A biztonság tudatában mosolygott a hajó.

Az étteremben cognac-ot ittam; egy erős dán leány szolgált fel. Szőke haja leeresztve, a fényét megtörte az étterem félhomálya. Az első dán volt, kivel szembekerültem, s mert Kopenhágába készültem, meg akartam tudni hazudott-e a grammatika?

– Kopenhágai?

– Igen. Ott születtem, de Gjedserben lakom rég óta…

– Egyedül?

– Nem, Hjalmarral.

Azt akartam most tőle kérdezni, hogy kicsoda hát ez a Hjalmar, mikor valaki elibém lépett. -65-

– Ön itt? – szólit meg francziául.

Meglepetve kiáltottam fel. Régi, Quartier latin-béli pajtásom, René Dubois állott előtten.

– Hogyan, ön is utazik? Norvégiába?

– Igen, fel, a fjord-okra.

– Nos, ez pompás. Természetesen Kopenhágában kiszáll?

– Igen, egy-két napra. Viszem Marie-Anne-t.

Az arcza elkomorult. Kérdőleg néztem rá. Mi baja van a nővérének? A szép Marie-Anne-nak?

– Marie-Anne itt van?

– Lenn van, a teremben, pihen. Ah, szegény, ő egyre pihen.

Éreztem, hogy a derék Renééket valami nagy csapás érte.

– Ah, s én azt gondoltam, hogy már rég megvolt a lakodalma.

– Nem, a vőlegénye meghalt. Párbajban… Iszonyu párbajban. Aztán hozzátette: Ha már befejezte reggelijét… Igen?… Ön nem ösmeri az esetet? Az egész világ ösmeri. Benne volt minden lapban. Jó, elmondom. Gyerünk fel a fedélzetre.

I.

– Ah, gyerekek, találjátok csak ki, hová megyünk a nyáron?

A gyerekek az öreg Dubois köré csoportosultak. -66- Egy fiu, meg egy leány. A leány, Marie-Anne, felvetette fekete selymes szempilláját s mosolygó arczával, nevető szemeivel, kaczagó gödröcskéivel az arczán, felkiáltott:

– Ostende-ba?

– Oda.

– Ah, milyen jó vagy te apa! Hisz az olyan előkelő.

Marie-Anne imádta azt, a mi olyan előkelő. Termete, arcza, kifejezése – csupa naiv báj, – de ő gyülölte azt, a mi egyszerü, s egyszerü volt gyülölete ellenére.

Ostende nagyon szép. Marie-Anne imádta a reggeli sétát a digue-n, ah, az olyan előkelő. A szembe jövők mosolyogtak, ha mosolygó arczára néztek, s ő gyülölte a mosolygást s imádta a tiszteletteljes tekintetet, ah, mert az olyan előkelő.

Elragadó volt, mikor az esplanadeon sétálva, a tenger hatalmas bömbölését bámulva, felkiáltott: ah, milyen előkelő!

Bájos volt, mikor a kursalon gazdag népét végig tekintve, a tömeghatás iránt fogékony franczia lelkesülésével suttogá: ah, milyen előkelő…

Egy angol család lakott a szomszéd lakosztályban, az erkélyük közös volt. Családi ügyekről csevegtek, s Marie-Anne átszólt hozzájuk.

– Bocsánat, asszonyom, én értek angolul.

Az öreg angol meglepetve nézett rá s mosolyogni kezdett. Az asszonyt elragadta Marie-Anne -67- kaczagó szeme. A szőke leány felvetette magas, óválalaku szemöldökét s ránézett vizszemeivel.

– Milyen kedves ön, kisasszony – szólt az angol nő. Hisz akkor cseveghetünk, ha ugy tetszik.

Marie-Anne mindennapos vendég lett az angol családnál, hol mindenki imádta.

– Ha francziául tudnék, megmondanám a papájának, hogy milyen drága kincse van – szokta mondani az öreg ur.

Az öreg Dubois örült az ösmeretségnek. Nem volt felesége, szegény asszony, rég ott nyugszik a Montmartre-temetőben, hát az angol család igazán szivességet tett, hogy gondjaiba vette Marie-Anne-t. A fiu is örült neki, a bátyja, René, mert szabad lett, szabad. S Ostende olyan szép.

Marie-Anne jól érezte magát közöttük.

– Ah, mert, olyan előkelő… suttogá.

Philipps kapitány és Shepherd hadnagy egy szép, juliusi napon beállitottak a szalonba.

– Bravo, katonák, bravo! – kiáltott az öreg angol.

– Hurrah! – ujjongott a szőke leány.

– Meddig maradtok?

– Szeptemberig. Aztán Indiába!

– Jó. Hát labdázzatok sokat. No, menjetek. Ah, pardon, van egy franczia leányunk is, tud angolul. Philipps kapitány, Stepherd hadnagy – derék katonák, Dubois kisasszony, a legszebb leány a világon. Ugy-e fiuk, szép?! -68-

A két katona szótlanul nézett a leányra. Marie-Anne előkelő akart lenni s meghajtá magát. Ah, vége, a katonák elmosolyodtak, s bátran, mintha csak évek óta ösmernék, szoritották meg a kezét.

– Ah, hisz ez a kis leány csupa báj!

– Valóban, csupa báj!

A szalon mosolyogni kezdett, s Marie-Anne szomoruan nézett körül. A szomorusága is kaczagó jó kedv volt, legalább a két katona kaczagott. A kaczagásuk megfinomitá a vonásaikat s Marie-Anne önkénytelenül, mintegy magában suttogá: milyen előkelő!

Mostantól fogva folyton együtt voltak. Lawn-tennis a tengerparton, táncz a kisteremben, bál a Hôtel de Ville-ben, reggeli séta a diguen, esti séta az esplanade-on, – ah, ugy teltek a napok. A két katona mosolygott, ha rájuk nézett, akkor is mosolyogtak, ha nem nézett reájuk. A tenger pompás volt, az ég kék, s Marie-Anne boldog volt.

– Ah, milyen előkelő! – gondolta magában.

Hogy hogy nem, egy napon azt kérdezte magától: melyik? Elpirult s hirtelen másra akart gondolni. De nem tudott. A kérdés kinozta, ingerelte. Akkor is, mikor eltelt az augusztus s haza indultak. Az egész uton visszafelé, egyre ez a kérdés forgott az agyában, de nem tudott válaszolni rá, vagy nem mert, de minek is?

A kanári madarát etette, hátat forditva az ajtónak. Azt gondolta magában: Vajjon melyik? -69- A hadnagy… oh, olyan előkelő! karcsu, magas, szőke, élczes, jókedvü, vig. A kapitány… ah, ő is olyan előkelő! széles vállu, barna, tüzben égő szemekkel, olajbarna arczczal, s lázas, forró a keze. Nem, a hadnagy… De mégsem, igen, igen, a kapitány, a kapitány, a kapi…

A kapitány állott előtte.

Marie-Anne felkiáltott örömében s kaczagott.

– Tudja, hogy szeretem?

Ugy volt, hogy tavaszszal visszajön s aztán elmennek együtt, együtt örökre. Marie-Anne kaczagott, kaczagott, s véle kaczagott az egész ház. Az öreg Dubois nem tudott ellentállani ennek a kaczagásnak. Az igaz, idegen, idegen, de ha Marie-Anne kaczag?

S a hadnagy belépett.

Marie-Anne meglepetve nézett reá. A hadnagyot ez a tekintet megrémiti. Sejtelemtől áthatva, suttogá:

– Késő?

– Nem értem, feleli Marie-Anne, menyasszonya vagyok a kapitánynak.

II.

A sáncz közt, a forró homokban, szembe kerültek. A hadnagy vérben forgó szemekkel nézett reá.

– Nagyon gyülöllek. Meghalsz.

A kapitány kirántotta a revolverét. -70-

– Meg kell halnod. Neked – vagy nekem.

– Jó.

– Kigyót keritek.

– Jó.

Erősen megrázták egymás kezét. A kapitány büszkén, megvetőleg forditott hátat. A hadnagy revolverét rántá ki, czélzott… s aztán leeresztette a karját.

– Kigyót… suttogá.

Hetekig tartott, mig a katonák a tőr mellett, lesben, várták a kigyót.

Marie-Anne boldog volt. Mindennap levelet kapott a távol Indiából.

»… Találkoztál édes szerelmem a hadnagygyal? Szólott valamit…?…«

A kapitány válaszolt.

»Találkoztam a hadnagygyal, mit szólott volna? Hát mi történt? Ő hallgat. Te megirod nekem.«

Marie-Anne válaszolt:

»Itt volt, azt mondtam neki, hogy a menyasszonyod vagyok. Ah, ugy szeretlek téged, ugy szeretlek…«

A kapitány felorditott.

– Meg kell halnod! Meg kell halnod!

Kiadta a parancsot, hogy állitsanak fel egy uj tőrt, s vigyázzanak jól, de jól, mert kell a kigyó. A barátjai csititották. Mit gondolsz? Olyan jó barátok voltatok.

A hadnagy segédei igy szólottak:

– Olyan jó barátod volt. S vőlegény. -71-

A hadnagy arcza eltorzult. Ettől az arcztól megrémültek a segédek s mindent megértettek.

A katonák, jókor reggel, jelentették, hogy tőrben van a kigyó.

– Vigyétek fel a barakk termébe, szedjetek ki ám előbb mindent a szobából, el kell sötétiteni egészen, pokoli sötétté. Érted, James?

– Igenis, értem, kapitány.

– Elmehetsz…

Mikor aztán mindent elrendeztek, ugy dél felé, megérkeztek a barakkhoz. Két szomszéd teremben állott a két katona. A termeket besötétitették, hogy a kigyóhoz belépve, ne hatoljon sugár a szobába.

Olvasták a perczeket. Tizenkét óra tiz perczkor lép be a két katona a kigyóhoz, a mérges kigyóhoz. Tizenkét óra. A segédek arczán kiütött a verejték. A kapitány fogát vicsoritotta s szitkozódott.

Nyolcz percz. Oda csuszott az ajtóhoz, s rátette kezét a kilincsre. Kilencz percz. Hallotta a szive dobogását. Tiz percz. Benyitott.

E pillanatban a hadnagy is belépett. A láz kiütött mindkettőn. Ájulástól környékezve, halkan, csuszva, gyengén, erőtlenül tettek egy lépést. Visszafojtották a lélegzetüket, s majd megfulladtak. Nyelniök kellett. Hallották a torkuk risszanását a nagy csendben. A kietlen sötét ráfeküdt az agyukra. Az izzadtság végig ömlött az arczukon, s a homlokról lecsorgott a szemükre, de nem merték letörülni. -72- Nem is volt erejük. Ugy érezték… Sejtették… Hallották a kigyó csuszását. Mindegyik azt hitte, hogy feléje jön. Megszünt a szivek dobogása, s erőtlenül leesett volna mindkettő, de, most, ebben a pillanatban, felorditott – a kapitány.

Velőt rázó sikoly. Éles, átható, rémes.

A hadnagy lezuhant. Azt hiszi, elveszti eszméletét, s a zajra jön feléje a kigyó. Pokoli kin, idegei remegnek, szive lázasan dobog, susog, bubog, fuj s tapogatódzik, csúszva falat ér, tovább tapogat, ah, itt az ajtó, késő, a kigyó jön, s az ajtó kinyilik, ő kiesik, s végig omlik a padlón.

A segédek lámpással rohantak be. A kigyót összevagdalják. A kapitány magához tér és ordit. Felvágják a sebét, mossák, égetik, az orvos vág, egyre vág, nem segithet, a méreg terjed, iszonyu gyorsan terjed, a kapitány hörög, szája tajtékzik egyre-egyre, hatalmas erővel, borzasztó görcsök kinozzák, s aztán kimerülve, hirtelen egyet rug s – meghal.

A hadnagy pedig egyre ájultan, ott fekszik a földön, csuron verejték, szája habzik, s – megőszült.

*

Marie-Anne lépett a fedélzetre. Merő gyász. A mosolygó arczára kétségbeejtő szomoruság borult.

Végig siklott szeme a sima vizen.

– Ah, olyan fáradt vagyok – suttogta szomoruan.

-73-

Honnét veszem meséimet, – kérded.

– A szemedből olvasom, – feleltem.

Hitetlenül mosolyogsz.

Hát hallga csak, mit mesél nékem a te kék szemed.

*

A király unatkozva, busan hajolt ki az ablakon. Pompás, májusi reggel volt. A georginák és rózsák illata felcsapott hozzá, s megkapta a lelkét.

– Boldog Orondates! – sóhajtott, miközben egy kis maroquin-kötésü könyvhöz nyult. Ismét olvasni kezdett. Szivét bűbáj töltötte el, megrészegült a kifejezések varázsától, az ékeskedő nyelv hosszas mondásaitól, melyek nagyon tetszettek néki. Olvasta:

»… És Orondates igy szóla Sisigambisnak: Asszonyom, nem lehetne hibámat, melyet az éjszaka -74- okozott, hogy ellenetek tettem, megbocsátani, ha annak setétsége nem mentené előttetek…«

A király elábrándozott. Statira képe lebegett előtte. A félig meztelen vállak, a ragyogó szem, a sötét fekete omló hajfürt, melyeket az éjjeli mécs pislogó fénye borit be… S Orondates mindezt látta. Hogy berontott a szépség sátorába, előtte állott üde félmeztelenségében a megrémült leány… Bübájos!

És olvasta tovább, remegve:

»Esküszöm minden Istenemre, hogy ha esmértem volna nemeket és állapotjokat azoknak, valakik ellen halálosan vétkeztem, inkább magam végeztem volna életemet, hogy sem őket nyugodalmukban megháboritsam. Ha vétkemnek reményelhetném bocsánatját, nem kiméleném sem véremet, sem pedig életemet…«

A szolgálattevő testőr jelentkezett:

– Marquis da la Tour D’Haussonville…

– Jöhet.

A király elibe ment, s barátságosan kezet nyujtott a marquisnak. Az mélyen meghajolva fogadta.

– Hogy aludt, Sir?

– Elég jól.

– Szomoru.

– Hát ne legyek az? Élek, egyedül, annyi bübáj, oly sok engem kerülő boldogság közepett. Lelkem telve a boldogság fantomjával s az udvar hideg levegő-egében kell fuldoklanom. Mily szép ez -75- a kert, mily illatosak a fakadó rózsák, mily mámoritó a tavaszi regg… Irigyelem ezt az Orondatest, ki Statirája kecseit láthatta. Irigyelem a szolgámat, ki boldogan néz felesége szemébe. Irigyelem az őrültet, mert képzelődése zavaros képeiben nyugalmat lel. Engem kerül, mert üres a szivem.

A marquis ajkain lebegett egy név. A király leolvasta.

– Kín, kín, kín!… Talán népem java… Lehet… De szivem érzés nélkül marad. Oly szép, de gyülöl… hidd el Guy, gyülöl. Szemében nincs tűz, csókjaiban nincs szenvedély, hideg minden, mint szobájának butora. Királyné, de nem a kedvesem.

A marquis ajkán gonosz mosoly játszott. Hirtelen eszébe villant: Guy, itt az alkalom! Jővel marchallbot… Igy szólott:

– Hát keresse meg Statiráját, Sir.

– Hol?

– Megfogja találni. E lugasok telvék nimfákkal. Csak bujocskát játszanak. Kergesse őket. Megfogja találni Cloé-ját…

– Tréfálsz, marquis.

– Adjon rá engedelmet, Sir, s bebizonyitom. Az udvar mindmaig oly sivár, csöndes, mintha fátyol borult volna rá. Hadd szaggassam fel a bübájos fágyolt. Muzsika fog szólani, s tánczra fog perdülni, egy intésére, minden, minden. Elvész a hypkondrikus fájdalom, az értelmetlen melankolia, elvész a szivéből. Mosoly fakad majd az ajkán, hol -76- fájdalom borongott mindenha. Miért is? A felesége…? Majd eljön a kaczaj korszaka. A gyászét eltemetjük…

És megperdült a dob, s felhangzott a trombita. A csodás szökőkutak vigan ontották a vizet, fel a magasba, játszva a labdáikkal, mosolyogva, kaczagva. A széles lépcsőkön, a kerti utakon, a Ceres, Herkules és Bacchus szobrok között omlott az udvari nép, mindenek arczán kaczaj, melyet a hirtelen felszabadulás mámorrá fejlesztett. A zöld rétegen kergetőzdit játszottak az udvarhölgyek, selyemharisnyájuk fénye bóditott. A zenekar andalitó dallamokat zengett, s a dal, a napsugár, a pompa, az arany, a gyémánt mámorba ringatott mindenkit.

A király, fönn, a tükörerkélyen állott, mosolyogva, vig udvari népe s jó embereinek boldogsága szivéhez szólott. Tapsolt, ha játék közben elesett valaki, gyermeki, naiv örömben. A zene dallama elragadta, a fény és jókedv kaczajra ingerlé.

Csak a királyné ült egyedül, duzzogva.

A marquis boldog volt, királya jókedvének láttán.

– Nem sétálna egyet, Sir?

Lementek a terassera, a lépcsőkön le, a kerti utra. A király mosolyogva tekintett körül. Mennyi boldogság, mennyi szép asszony, s ő egyedül siránkozott, politikai házasságának fagyában. Eh, jöjjön a kaczaj s a mámor korszaka. A gyászét eltemetjük! -77-

Az Ámor szobor mellett állott egy nő. Szőke volt, s piros ajku. Sóvárgó, kéjt igérő mámor ragyogott az arczán. A király végigremegett láttán.

– Statira… Statira… susogja. Aztán odafordult a marquishoz. Marquis, – susogta félhangon – ösméred-é? ki ez a szép nő?…

– Sir, – mondá a marquis, – Sir, ez a feleségem.

*

Mért mosolyog hamiskásan kék szemed?

*

A királyt láz fogta el. Szeme vad fényben ragyogott. Mint Orondatesé azon a bübájos éjjelen.

– Boldogabb vagy, mint én, marquis, százszor boldogabb. Mily szép a feleséged… Mily szép a feleséged… s elborult.

S mentek tovább. A király arczán gondredők ültek ki. A nap mintha leszállott volna, a dallam mintha megszünt volna, a kaczaj mintha zokogásba veszne. A szökőkut csak erőltetve ontotta a vizsugarakat, s homályba borult minden. A király arczán gondredők ültek ki. Hogy egy lugas elé értek, intett, s helyet foglaltak. Ketten, ő és a marquis.

Hirtelen felállott, s királyi méltóság ömlött el rajta.

– Ha nékem adnád… Megbizlak azzal… -78-

A marquis kardjához kapott, aztán összeesett.

– Sir, ha nem lennél királyom…

– Marquis, ne vedd zokon. Francziaország marchallja vagy!

És visszamentek. A király derülten, fiatalsága egész szépségében, ragyogva. A marquis vad fájdalommal, mely tépte-marczangolta a lelkét.

Az egybegyült udvar előtt igy szólott a király:

– Marquis de la Tour d’Haussonville… Francziaország marchallja, lépjen elő.

Az egész udvar, a nők és az udvarnokok, félszemmel, a király pedig, tekintete egész szenvedélyével, a marquisnőre nézett. A kitüntetett marquis ugy állott ott, mint egy halálraitélt. A marchallbot égette a kezét. Gyülölte királyát, ki kitünteté. És a királyné is megértett mindent.

*

Mért borult el szép kék szemed fénye?

*

Leszállott az éj. Az uj marchall végig esett szobája puha szőnyegdivánján és zokogott. Vesztett boldogságát siratta. A felesége ott állott előtte, némán remegve.

– Isten veled szivem, isten veled lelkem, álmaim álma, isten veled. Öltözzél fel szépen, leeresztett hajjal, kivágott ruhában, selyem harisnyában. -79- Vidd el az éltemet, boldogságom emlékét, nagy reménységemet. Már mi csak egymás mellett élünk, de együtt többé soha.

Arra gondolt, hogy ez a Nemezis. Ő adott tanácsot, az ő szivét sebzé meg a nyil. Am önzése fellázadt.

– De nem, nem, ez nem lehet…

Az órára nézett. Csak egy pár pillanata van még, itt tennie kell, különben elveszett.

A marquisné ott állott előtte némán, remegve.

A királynéhoz futott. Az kikaczagta. Ő adta a tanácsot, hát viselje sorsát. Eh, különben is ez csak komédia. Rút gondolatok között adta már a tanácsot is, hát sikert aratott. Marchall lett, kaczagjon. Czélt ért, hát mit akar?

– Ugy-e, te a király legjobb barátja vagy?

– Én Francziaország legboldogtalanabb embere vagyok.

– Ugy-e, te a király meghittje vagy?

– Én a föld legboldogtalanabb embere vagyok.

A marquis zokogása meghatotta.

– Királyné, segitsen rajtam, hű szolgája leszek… éltemre esküszöm…

– Segitek. Jól van. De hogyan?

– Menjen a királyhoz.

– Én? Hozzá? Ezt nem engedi meg női büszkeségem.

– Két életet ment meg e lépésével. Az égre kérem, királynőm… -80-

A királynőben a hiúság és a közöny vad tusát vivott. A vetélytársnőt gyülölte, a marquis-t sajnálta, bosszut is akart volna állani a királyon. Hogyan? Hogyan?

– Jól van, most elmehet. Megmentem önt!

Oh mily hálásan csókolt neki kezet a marquis!

– Szolgája leszek, uram királynő!

*

Édes, hogy felkaczagott a ragyogó kék szemed.

*

Azután hivatta a kamarásnőt. Liliomcsokrát kivette a virágtartóból, s elküldte marquisnőnek.

– A marchallnőt üdvözli királynője – irta.

A marquisné meghatva vette át a csokrot. A király testőre is e pillanatban jelentkezett.

– Ő felsége, a király, óhajtja tiszteletét tenni.

A marquisné meghajlott:

– Nagy kitüntetés, szolgálójára…

Aztán virágtartóba tette a liliomcsokrot, s megszagolta.

– Mily édes pézsma illat, – mondá s szédülni kezdett.

Mire a király belépett a szobába – a marquisnő meghalt.

-81-

Ott ült a himzőráma mellett s mialatt gonddal, vigyázattal szőtte egymás mellé a finom szálakat, nyugtalanul vetett egy-egy pillantást az ablak felé.

Az édesanyja kötött. A nyitva hagyott ajtón át beözönlött a kerti rózsák átható, édes illata. Künn forrón sütött a nyári nap, éles világitásba vonva az utczát, átszürődve az eperfa lombjain.

Nem járt errefelé senki. Csöndes vasárnap délután volt s az utcza cselédlányai is bementek a piacz felé, a sétatérre. Katicza és az édesanyja dolgoztak tovább, szótlanul.

Tudta, hogy még jókor van, még nem jöhet, ilyenkor az öreg nagynénjénél kell lennie; ah, ugy szerette őt ez az öreg asszony. Egyébként őt mindenki szereti. Mert jó, szorgalmas s olyan édes a hangja. Megrázkódik, hogy eszébe jut, s eszébe jut minden, a csókja, a szava, az esdő pillantása. Látta, amint ott ül a zöld, kopottas divánon a nagynénjével szemben és beszél neki kedves történeteket a -82- diákéveiből, a hivataláról s talán róla. Nem, nem, róla még nem beszélhet, még nincs itt az ideje, még csak ügyvédsegéd. Várnia kell. Majd csak tavaszszal… Oh tavasz, be sovárogva várlak! Most még csak nyár van, oh mikor lesz itt az ősz… a tél…?

– Gyula… susogja magában.

Az édesanyja pedig kötött ott a sarokban, nagy ókuláréval a szemén, szótlanul. Számolgatja a szemeket, nagyokat sóhajtva.

– Mit sóhajt, édes?

– Hogyne sóhajtanék… Nem tetszik nekem a te nagy némaságod…

– De édes…

– Bizonyosan megint arra gondolsz…

– De édes, ne kinozzon…

– Jobban kinzasz te engem, kedves leányom, mert én féltelek, mert én anyai szemekkel nézlek. Hej, tudom én, hogy nem lesz ennek jó vége. Tegnap is erre járt… láttam… azt is, hogy integettetek egymásnak. Hát hasztalan az okos szó… Katicza, nem lesz ennek jó vége!

– Már miért, jó anyám!

– Már csak kimondom… Nem akarsz te az intésre hallgatni, meglásd, csak bolondit, aztán itt hagy.

Katicza felugrott. A himzőráma nagy robajjal hullott le a földre. -83-

– De anyám… Ne mondd ezt… Nem tudom hallgatni…

– Oh, édes lányom, vajha ne ugy lenne… De igy lesz. Megálmodtam.

– Édes anyám mindig ilyeneket álmodik… duzzogott.

Csengettek. Az öreg asszony kikoczogott, kinyitotta a kaput, s beeresztette a vendéget. Hallani lehetett a selypitő beszédet, a csók czuppanását. Egy öreg asszony jött be a szobába, piros viganóban és fekete fejdiszben. Csupa életkedv volt, az örök fiatalság viritott vörös foltos arczán.

– Hogy vagy, Katicza lelkem, adjon Isten.

– Hozta Isten, Sári néni. Honnét jön?

– A piacz felől, lelkecském, a piacz felől. Annyi nép jár most az utczán… Nem kell egy kis czukor, hoztam, nesze…

Ki is hullottak már a fogai Sári néninek a sok czukorszopogatásban. De törődik is ő véle? Bent a városban csináltak helyettük vadonat ujjat. Nagy ma már a tudomány!

– Elment hát a Gyula… Örült is neki az öreg asszony.

Az édesanyja kiejtette a kezéből a kötést, Katicza mereven nézett Sári nénire.

– Elment?

– El biz a, Pestre. Azt mondta az öreg asszony, hogy nem is jön vissza.

– Nem jön? Látod, Katiczám… Tudja-e, -84- Sári lelkem, biz én megálmodtam. Meg én, az éjjel. Nem jön az vissza.

– Jobb is, hidd el, Katicza lelkem… Az öreg asszony ugy sem egyezett volna bele soha. Ismerem én a nemzetségét. A fiuból prókátort csinál, annak nagyuri kisasszonyt szánt. Jár is gyakran a báróékhoz, minden szombaton ott udvarol a méltsás asszonynak, hogy nem sül ki a szeme! Mert, hej, nagyravágyó, büszke az az asszony…

Katicza nem hallotta mi mindent beszél még Sári néni. Csak egy, ami világos előtte. Gyula elment – elment örökre… Tegnap erre járt. Beszélni akart vele. De az anyja tiltotta, igy hát csak integetett neki. Aztán elment. Nem látja többé… De hát elmehet-e? Az édes séták után, a hársfa sorban, a boldogság után? Mindenét elrabolta, s most elmegy, csak ugy, bucsuszó nélkül, elmegy Pestre… Miért? Az öreg nénje szavára, a nagyravágyásától vezérelve… Hát ő? Hát az ő szive, az ő szerelme, az ő becsülete?

Villámgyorsan gondolta át ezeket. Nem tudott sirni, csak felkiáltott:

– Anyám!…

A sikoltása megdermesztette az anyját. Hozzácsoszogott, melléje ült, Katicza az ölébe hajtotta a fejét, s megeredt a fuldokló zokogása.

– Ne sirj, édes, ne sirj… Lám, megálmodtam én ezt…

Sári néni vöröses arczán megfagyott a mosoly. -85-

– Ne sirj, lányom… Nesze, egyél egy kis czukrot… Gombház…

De Katicza még keservesebben zokogott.

– Nem lett volna szabad elmennie… Már most mi lesz velem?

– Ne sirj, lányom… látod… megálmodtam én ezt…

Katicza abbahagyta a sirást, kendőt kapott és elment, szótlanul. A két asszony nem merte visszatartani.

Katicza pedig elindult az öreg nagynénihez. A kapu be volt zárva és ő csengetett. Nem nyilt ki. Hallotta, hogy megzörrent a zsalu s ő isn ét csengetett. Semmi nesz. Várt… várt… reménységgel. Közben lement a nap, egy-egy szomszéd köszöntötte, ő pedig csak ott állott a kapu előtt, amely nem nyilt ki, hasztalan zörgetett.

Leült a ház előtti padra. Azt gondolta, hogy nincs hon senki, hát várni fog. Eszébe jutott, hogy milyen régen nem járt ő már erre. Gyula nem akarta. Mindig a másik végen mentek ki a hársfasorba, karöltve, boldogan. Látja az epedő tekintetét, a csókszomjas ajkát, a tüzben égő szemeit s érzi a lázat.

Fátyol borult a világosságra, mind sötétebb. A lámpagyujtogató meggyujtotta az utczamécsest s lángja ott pislogott a pad előtt, ahol Katicza várt, vajjon mire? Azt tudta, hogy elment, vissza se jő többé. Akkor hát ő elveszett. Az öreg néni -86- akarta, akarja hát, hogy visszajőjjön, mert különben… nincs, nincs semmi fegyvere, csak a szive, azzal pedig meg nem hatja, tudja azt ő jól, meg nem hatja a fukar öreget.

A vonat most robog Pest felé a sötétben. Ha megállithatná, ha megkérhetné! »Ne ölj meg, édes… mondaná. Oly szép volt ez a nyár, oly édes volt a hangod, oly bájos volt a jövő képe… Ne ölj meg, édes…!«

Zokogott.

A kapu zára csikorgott s kijött az öreg néni.

– Te vagy?

Katicza zokogva mondta:

– Ne ölj meg, édes…

Az öreg néni összébb huzta a keszkenőjét a vállán, aztán fogatlan száján kisziszegte a kegyetlen szavakat:

– Megmondta Gyula. Tudok mindent. A te hibád! Hát tisztességes lány az ilyen? Most idejársz sirni, az ablakom alá, éjszaka, hát az édesanyád? Hol van, hogy csavarogni enged? Hát azt hiszed, ilyen lány való az én Gyulámnak? Én neveltettem, az enyém. Az én pénzemen tanult, nekem engedelmeskedjék. Megtiltottam neki, nem fogadott szót, felkergettem Pestre. Itt csak lopta a napot s éjszaka veled csatangolt, hát szép volt tőle? Szerelmeskedhet a vizsga előtt komoly ember? Te is szép madár vagy. Most már késő, előbb sirtál volna. Menj haza. -87-

Aztán becsapta a kaput, ráforditotta a kulcsot és a csöndes éjszakában hallatszott a csoszogása egy darabig. Aztán csönd lőn.

Katicza hangtalanul kelt fel. Elindult, nem tudta, hová, csak ment, ki az országutra, ment egyenest, órákon át, gondolat, érzés nélkül. Már pitymallott, mikorra beért a városba. Felkereste a cselédszerzőt, leült a bolt előtt és várta, mig kinyitják.

Nem érezte a fáradtságot, az érzései, a fájdalmas érzései megdermedtek a nagy ut után, az éjszakai gyaloglás fáradságában. Tudta, hogy élnie kell, az anyjáért, tudta, hogy dolgoznia kell, a gyermekeért. El van szánva, a szive fájt, de a paraszti józan esze uralkodott rajta.

A bolt kinyilt.

– Na Katicza…

– Szeretnék helybe menni…

A vonat pedig ezenközben közeledett Pest felé, prüszszögve, fujva, halálos gyorsasággal. Gyula álmatlanul, fáradtan, mereven bámult ki a világosodni kezdő reggeli ködbe, lázasan gondolva Katicza csókjaira, s félve a jövőt.

Jobb lesz igy, tudta. Az öreg néninek igaza van, de tudta azt is, hogy fekete a lelke. A fény, amely behatolt a kocsiba, bántotta. Magára ösmert és megutálta a lelkét. Gyülölte ezt a rohanó vasutat, érzései kinozták, szeretett volna kiugrani belőle, visszafordulni, s – ellágyult. -88-

Behunyta a szemét s látta Katiczát. Mosolyogva és boldogan. Nem, nem ilyen Katicza. Katicza sir s ő fájdalmat érzett, ami nyugtalanitotta. A vonat fütyülni kezdett, hosszan s ott robogott el a kerepesi-uti temető előtt.

Felejtenie kell! Összeszedte uti bőröndjeit s odaállott a folyosóra. Mikor a vonat megállott, szeretett volna átszállani a másikra, amelyik visszamegy, az édeshez, a jóhoz, az ártatlanhoz s szeretett volna elébe állani, bünbánóan, megtörve, és kérni, sirva.

Aztán kikiáltott:

– Hordár, egylovashoz.

A kocsisnak pedig azt mondá:

– Kigyó-utcza 38.

-89-

Mindössze annyi változott meg, hogy a czimtáblán odatették a Hortoványi József név mellé a Dr.-t. Az özvegy édes mama szivósan ragaszkodott e kapott czimerhez, az aranyozása vedlett felirathoz: »Gyógyszertár az arany sashoz«. A tégelyek, skatulyák, ibrikek, mérleg, mühelyasztal, vedrek, törőrudak mind-mind megmaradtak, úgy, mint a boldogult tekintetes ur idejében. Hogy a fiatal doktor ur hazajött, nos hát azért csak nem szükséges mindennek felfordulni?

A doktor ur nem is bánta. Kirakta a sok vegyi müszert, a melyeket magával hozott, a belső kis szobában; az iróasztal köré odaállitotta a tenger sok könyvet, ő maga pedig folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratóriumban abbahagyta.

Az édes anyja pedig ott ült a zöld zsalukáter mellett s olvasta továbbra is a Pester Journál-t, a világért sem akarva tudomásul venni, hogy magyar ujságok is vannak. Oh nagy magyar asszony -90- volt ő, ez csak amolyan gyöngéje. Hogyha ujság – akkor Journál… igy látta az öreg anyjánál, már csak annál marad ő is.

Dr. Hortoványi József pedig jó fiu, gyöngéd fiu s nem szól belé az édes anyja dolgaiba. Hát jó, legyen, maradjon minden ugy, mint régen. Pedig ő, hej pedig ő már egészen más szellemben nevekedett. Telve van reformtervvel, ujitó vágygyal, s ha rajta állana, felforgatná az egész világot. De nem rajta áll, az édes anyja ugy kivánta, s a mit a mama mond, én Istenem, a mit a mama mond, az mind olyan jól van mondva.

Szenzitiv lelke csak befelé fordult az érzéseivel, de hiányzott belőle az akaraterő, mely cselekvésben is nyilvánul. Olyan volt, mint az apja, a megboldogult finomlelkü, érzékenyszivü, lágy kedélyü tekintetes ur, az Isten nyugosztalja szegényt.

Hanem a városban az is szenzáczió volt, hogy az a két bötü odakerült a czimtáblára.

– Hát hazajött a Jóska… Doktor lett! Lám, lám… ha azt az öreg megérte volna?!

– Hát doktor?… Hát akkor minek patyikus?

– Hiszen nem olyan doktor, csak patyikusdoktor.

– Csak? Hiszen akkor nem is doktor.

A kávéház zöld asztalánál folyt aztán a vita, hogy doktor-e a doktor? Várták is oda nap-nap a fiatal urat, hadd magyarázza meg ő maga. Mindcsak nem jött. Mert hát a doktor ur bebujt a -91- műszerei közé, s folytatta a tanulmányait ott, a hol a párisi laboratoriumban abbahagyta. Csak néha, a déli órákban ment be a patikába, oda állott a nagy üvegablak elé, s nézte a járókelőket, az élénk kisvárosi korzót. Elmerengett, mialatt lassan eregette a füstkarikákat.

Ugy esett, hogy az ismétlő iskola növendékei ebben az időtájban mind ott haladtak el az ablak előtt. Ez az ismétlő iskola nagyon divatos volt. A város nagy leányai mind odajártak kézimunkára, himzésre s pletykára. A mi városunkban akkor még nem járta a jour, az ismétlő iskola pótolta azt és jól. Tizenkét órakor ott állott a fiatalság a nagy zöld kapu előtt és öt órakor délután szintén. Nagy mulatság volt az!

Odajárt Nagy Katicza is, a szép Nagy Katicza, a kinek azonban nem volt egy fia udvarlója sem. Nagy oka volt annak. Nagy Katiczi olyan gazdag leány volt, hogy nem mert annak udvarolni a városból senki. Özvegy anyja egyre hangoztatta, hogy Bécsből hoz ő a lányának férjet. Nagy Katicza? Nagy Katiczának Bécsben lakik a jövendőbelije. Nagy Katicza Bécsbe megy. Nagy Katicza? Olyan szép ő, olyan gazdag, csak három emeletes ház van a városban, mind a három az övé, a nevére irva, az anyja csak a jövedelmét élvezheti, mert az öreg Nagy Kálmán minden vagyonát a leányának hagyta. Hjah, Nagy Katiczát Bécsbe viszik! -92-

Hogyhogy nem, Nagy Katicza odaszólt egyszer a barátnőjének, a szőke Herminnek, hogy menjenek be a patikába – czukrot venni. Hermin okos leány volt, nem volt párja az egész lányság közt, ugy járt a szeme, mint a kilőtt golyó, gyorsan, egyenesen belelátott Nagy Katicza szivébe:

– A doktor?

Nagy Katicza elpirult, hirtelen. Aztán a vállát vonogatta:

– Az.

– Hát a jövendőbélid, Bécsben?

– Az csak a mama fejében él.

– Hát jól van, gyerünk.

A doktor ott ült az ablak előtt, most is, mint máskor, letette a szivarját, de nem szólt egy szót sem. Csak belenézett Nagy Katicza iruló-piruló arczába. A szőke Hermin nagy hangon beszélt, járt-kelt, kérdezősködött, feleletre sem várva. Bele akart kötni a doktorba, de az mind csak ült, hagyta, hogy feleljenek a segédek. Csak nézett, nézett a Nagy Katicza iruló-piruló arczára…

De azért ott voltak másnap is, harmadnap is, a doktor is ott volt, s nézett, nézett a Nagy Katicza arczába. Már nem irult-pirult, beszélt ő is, tréfásan, jókedvvel. A fiatal segéd előzékenyen hadart, ügyesen csomagolt, s verte a szelet. Hanem a doktor nem szólt egy szót se.

Nagy Katicza olyan boldog volt, valahányszor a patikából kilépett. Egész érzésvilágát felzavarta -93- ez az izgalom. A finom, hallgatag ember, a mint hirtelen leteszi a szivarját, ránéz, merően, csak nézi, nézi, őt nézi hallgatag, szótlan, merően. Tréfálhat Hermin, a doktor el sem mosolyodik. A legfurfangosabb oldal-kérdésekkel ostromolják, a doktor hallgat. A legnagyobb müvészkedéssel szólingatják, a doktor nem veszi észre. Mintha bübáj fogná el, hallgat, merően nézi, s lelkes szeméből égő, perzselő varázs sugárzik.

– Szeret, azt látom, hanem gyáva…

– De Hermin…

– Fél a bécsi mumustól… Haha! Szép fiatalság!

Nagy Katicza szeme könnybe lábad s izgatottan rágja a bombont. Annyi bombonja van már, hogy valósággal boldog, ha valakire rásózhat belőle. Amde azért alig várja, hogy elteljék a délelőtt, szólaljon meg a Szent László templom harangja s mehessenek ki, a korzón végig, a patikába, bombonért.

A fiatalság körében egyébről sem beszélnek immár, csak az arany sas bombonjairól, azokat rágja és szopja az egész fiatalság, mert a lányok, különösen Hermin, pazar bőséggel osztogatják köztük. Oda-oda szólanak Herminhez:

– Nos, ösmeri már?

– Dehogy ösmeri. Ott ül az a bamba az ablak előtt, izgatottan, remegve várva, hogy jöjjünk, hiszen halálosan szerelmes Katiba, azt látjuk, de -94- nem mer megszólitani bennünket. Pompás mulatság! Isten önnel, sietünk a patyikába… Pá…

A doktor ur nem is szólitotta meg őket, csak nézett Nagy Katicza bübájos szemeibe. A lány meg ragyogó szemekkel nézett ő reá. Ugy érezte, hogy elbódult, szemeire fátyol borult, s láz fogta el.

A szőke Hermin hirtelen melléje állott:

– Kérem, princzipális ur – bocsánat, hogy igy szólitom, de a segédjétől tanultam, – kialszik a szivarja. Csak szivja, bennünket nem bánt a füst.

– Oh köszönöm, kisasszony… de hiszen várhatok… nem vagyok szenvedélyes szivaros.

A szőke Hermin diadalittasan nézett Katiczára, s csodálkozva látta, hogy Katicza arcza elborult. Vörös lett a homloka, s a szemöldökei megrezzentek. Nem értette meg. Hogyan? Haragszik, a helyett, hogy örvendezne, hogy megszólaltattam a kis portici-it? – gondolá.

Pedig akkor csoda történt.

A doktor felállott, odament Katiczához és bemutatta magát, bocsánatot kérve, hogy visszaél a helyzettel, de hát ő megkisérlette a diszkrét tartózkodást, most már – ugy érzi – udvariatlanság volna, ha ezentul is… szóval a porticii néma megszólalt.

Tudta azt már egy óra mulva az egész város. A fiatalság megoszlott, ez egyik rész a mellett volt, hogy sok ennyi szerencse egy patyikusnak, még ha doktor is, a másik részben kitört a -95- lokálpatriotizmus, s kaczagtak a bécsi jövendőbelin…

Csak a szegény doktor szivében hullámzott a szenvedély. Nem tudta azt ő maga sem, hogy hogyan, mikép, de a vegyiszerei untatták, a könyveitől irtózott, az anyja szobájában félelem szorongatta, a patikában kiállhatatlan volt a levegő, mi bántja? Lázas remegéssel várta, hogy reggel legyen, mikor Katicza iskolába megy, várta, hogy dél legyen, a mikor Katicza hazamegy, bejön a patikába, elbeszélgetnek, látja, megfogja a kezét, a remegő, forró, puha kezét. Igy tartott ez sokáig, az egész nyáron. Aztán az ismétlő-iskola megszünt s Katiczát hasztalan leste-várta, csak ritkán, ha arra ment, akkor is az anyjával, a büszke, dölyfös anyjával. Lázas remegéssel keresett a szemében valamit, megtalálta? A leány arcza egy tüz, ha ránéz. Oda szeretett volna rohanni hozzá, szivéhez szoritani és szenvedélylyel sugni a fülébe:

– Katicza, szeretlek, szeretlek…

Igen, szereti. De az idő telt s ő szerelemmel szivében állott egyedül, delenként, az ablak előtt s nem látta Katiczát, pedig minden, az ajtó, a bombonosüveg, a bársonyszék, minden-minden Katiczáról beszélt hozzá.

– Ha bátorságom lenne – gondolá – hiszen szeret… érzem, hogy szeret…

De nem volt bátorsága, hogy felmenjen hozzájuk és egyszerüen megkérdezze a lánytól, szereti-e? -96-

A szőke Hermin kocsizott ekkor arra és néki hirtelen az az ötlete támadt, hogy megkérdezi Hermintől.

Fel is csengetett másnap.

– Hermin kisasszonynak ugyan itt van a barátnője, de azért csak tessék bemenni a szalonba – szólt a szobaleány.

A szalon kaczér berendezésére ügyet sem vetett, elfoglalta őt egészen a szive. Hermin belépett s nagyon szivélyesen fogadta.

– Oh, kedves doktor ur… minek köszönhetem ezt a kitüntetést?

– Kedves kisasszony… szüleink régi ismeretsége bátoritott fel arra, hogy egy rám nézve életkérdésben forduljak önhöz.

Hermin meglepetve nézett reá. Életkérdés… hozzám fordul… Csak nem akarja megkérni a kezemet? Végig száguldott agyában egy pillanat alatt ezer gondolat. A nagy patika… a fényes és kényelmes jövő… Katicza szerelme… barátságuk… Heroikus leszek! – gondolá s hidegen felelte:

– Parancsoljon helyet foglalni.

– Kisasszony, én szeretek…

– Ne mondja. Szeret? Nos és ez kellemes vagy kellemetlen? Mert én nem szeretek.

De a doktor nem értette meg.

– Szeretni fog… Oh, szeretni fog maga is…

– Olyan biztos ön ebben? -97-

– Kivánom legalább… De kivánom azt is, hogy ne jusson az én sorsomra.

– Ah, milyen szentimentális ön, – felelte gunyosan.

– Szentimentális? Több annál…

– Ah, ne mondja. Több? Mi az a több?

– Szeretek egy leányt s nem tudom, hogy szeret-e viszont. Önhöz jöttem, segitsen meg ebben. Megteszi?

– Én? S én azt tudhatom? Ha az, a kire én gondolok, akkor ime ez a válaszom: Sajnálom önt, kedves barátom, de az a leány önt nem szereti.

A szalon üvegajtajában megjelent Katicza. Egyikük sem vette észre, a beszélgetésük egészen elfoglalta őket. A szobalány megmondta neki is, hogy ki a vendég, s nem tudott ellenállani a kiváncsiságnak, megtudni, hogy mit is akar a doktor?

Halotthalovány lett ő is, miként a doktor, mikor Hermin válaszát hallotta.

– Nem szeret? Pedig ön tudhatja a legjobban. Megmondta önnek? Hát beszélgettek rólam?

A szőke Hermin ijedten rezzent össze. Érezte, hogy bolondot beszélt. Hiszen ez az ember nem őt szereti, hanem Katiczát.

– Ah, kedves doktor ur – bocsásson meg rossz tréfa volt – nagyon, nagyon szereti magát Katicza, tudom, nagyon szereti…

– Nem igaz, nem szeretem – szólalt meg Katicza. -98-

– Ah hát itt vagy kis bünös? – Oda futott Katiczához, átkarolta és odavezette a doktorhoz.

– Na, legyenek boldogak. Én megáldom magukat!…

A boldogságtól alig tudtak beszélni. Csak a szemük ragyogása mondott édes meséket.

– Nos ezentul nem fog a mama haragudni a bombonokért, – lesz ingyen bombon elég! – tréfálkozott Hermin.

– Parancsolnak? – kérdé a doktor s elővett egy dobozzal, melyre aranyos betükkel rá volt irva: Katicza bombon.

-99-

Iszonyuan bántotta szobájának némasága. Az óra egyhanguan ketyegett, a távoli kocsizörej halk melódiába veszett, s a járó-kelők léptei szinte zizenéssé váltan hatoltak fel. Ott fetrengett széles, puha divánján, mely tele volt a legédesebb emlékekkel. Ezek az emlékek fel-felelevenedtek s kisértetekké váltak. A kisértetek kinozták. Fejszaggatást érzett s már-már phenacetint akart szedni, pedig undorodott az izétől, az izetlen izétől. Fel s alá járt aztán a szobában, s mentő eszmét keresett. E közben az a hite erősbödött meg, hogy kimehet, ah oly hamar felejtenek az emberek.

Sokat gondolt arra, az egyedülvalóság lázas óráiban, hogy mit fog tenni, ha eljő ez a pillanat. Most a pillanat ime itt van. Nagy idő két hónap, elfeledték őt is, ez esetét is, elfeledtek mindent. Mit is határozott? Ah igen, tehát elsőben is felmegy a klubba. Este a szinházba. Másnap a régi asztaltársaságával ebédel. Aztán kimegy a korzóra, ah oly hamar felejtenek az emberek. -100-

Hogy az utczára kilépett, átköszönt a dohánytözsdébe, a kisasszonynak.

– Jó napot! Beteg volt?

– Nem én.

– Egy hete, hogy itthon van s nem láttam, azt hittem…

– Nem, csak sok volt a dolgom.

– Hol utazott?

– Tanulmányuton voltam…

Csakugyan, ez jó lesz. Azt fogja mondani, hogy tanulmányuton volt. Mi köze az embereknek lázas álmaihoz? Éjjeli kisérteteihez? Fájó szivének kinjaihoz? Csak kikaczagnák. Eh, tanulmányuton volt. Ez mindent megmagyaráz.

Az uton a szembejövő ösmerősök mind megállitották.

– Mi baja, hogy oly halvány? Beteg volt? Nagy ideje, hogy nem láttam!

– Dehogy! Tanulmányuton voltam…

A klubbhoz ért. A liften felsiklott a második emeletre s belépett az előszobába.

– Ah a nagyságos ur… De rég nem láttuk – fogadja a szolga.

– Mi ujság Károly?

– Hát kérem semmi, mint rendesen.

– Nem kerestek?

– Nem. Csak az urak beszéltek sokat a nagyságos urról, ugy hallám, hogy párbajozott is… Hál’Isten semmi baja. -101-

– Semmi, Károly, semmi.

– Már én azt hittem: fekszik.

Az olvasótermen átsuhant s a kis társalgóba lépett. A régi ösmerősök rámeresztették a szemüket.

– Mikor jöttél meg?

– A napokban.

– Hol voltál?

– Tanulmányuton.

– Ugy? Hát a karod begyógyult.

– A karom? Nem volt annak semmi baja.

– De hisz verekedtél.

– Mindennap, de csak iskolát.

– Hát az a mende-monda…

– Nem tudok róla semmit.

Lapot vett elő s olvasni kezdett.

A kártyaszobában, osztás közt, suttogták.

– Te, hazajött.

– Hát az asszony?

– Asszony?… Azt mondja tanulmányuton volt.

– Hát persze… azt mondja.

Az egyik pajtása hozzálépett.

– Szervusz. Már megjöttél? Sok-e a tanulmányutad eredménye.

– Na, megjárja.

– Mert hát a férj még fekszik, én kezelem.

– Micsoda férj?

– Hát a Laura férje.

Elsápadt.

– Hát beteg? -102-

– Micsoda, nem is tudod? Párbaja volt. Ugy hallottam, hogy veled, hát nem igaz?

– Azt beszélték? Érdekes. Hát miért lett volna vélem párbaja?

– Tudom is én? Beszélték.

– Na, mondd el. Hadd halljam.

– Azt monják, hogy féltette tőled a feleségét, sőt, hogy – – Hanem tudod, rossz szája van ám a világnak. Egyébiránt csak homályosan emlékszem. Az idétt egész sereg részletet is elmondtak.

– Lám, lám. Te, tudod, hogy ez érdekes? Ha az asszony is meghallaná…

– Ej, még is csak hejre legény vagy te, Ábri!

Aztán olvasni kezdtek ismét. A körülállók ellestek egyetmást a párbeszédből s adták tovább.

– Hallod-e nem is tudta, hogy Laura férjének párbaja volt. Micsoda szerencséje van ennek az embernek.

– Hogyan, szerencséje?

– Meg se verekszik és hőst csinál belőle a legenda.

– Erőss doktortól tudom, hogy a férj még most is fekszik. Párbajsebe van.

– De hát vajjon kivel vivott meg?

– Te meg hiszesz neki? Csak tagadja.

– Tagadja? ugy-e? A milyen stréber… Bezzeg… -103-

– Igaz is. Ki tagad el egy párbajt?

Ezen nevettek egyet, s aztán egy érdekes kártya-helyzet kötötte le a figyelmüket.

Ő csak olvasott tovább. De a gondolatai másutt jártak. Tehát még fekszik! Sajnálta azt az embert, igazán. S az asszony? Szeretett volna az asszonyról is hallani valamit. Csodálatos, hogy felejtenek az emberek! Annak idején – alig két hónapja – egész hasábos hireket közöltek a párbajról. Ma már alig hogy tud valaki róla, szinte elhiszik, hogy az egész merő blague volt. Még talán jobb tette volna, ha itthon marad?

Hjah, az élet nagyon változatos, az események kergetik egymást, a tegnapot megöli a ma, a mát a holnap! Micsoda banális dolog, de ugy van. Nem hitte eddig, de most látja. Valami homályos emlék ha marad, a história vázlatos körvonala, ezt is eltemeti az idő.

Egy másik barátja lépett hozzá.

– Nos, mikor adod ki a tanulmányutad eredményeit?

– Nem sokára.

– Sokat dolgoztál?

– Eleget.

– Kiváncsian várom.

Szinte boszankodni kezdett. Hogy csalódott! Azt hitte, ezek az emberek agyon fogják őt kinozni a kérdezősködéseikkel, pedig, lám, lám, miről sem tudnak. Tulbecsülte a report értékét, nagyon -104- is tulbecsülte. Azt nem hiszi, hogy mindez merő kimélet. Nem olyannak ösmerte meg ő a pajtásait. Bizony ezek elfeledtek mindent!

Nem tud neki örülni, pedig éppen ezt sóvárogta. A hiusága bántja? Vagy a lelkiismerete? Na ez utóbbi nem. Neki jussa volt ahhoz az asszonyhoz, több jussa, mint akár a férjnek. Mikor Laura még gyermekleány volt, az ő ajkáról hallotta először a szerelem, a sóvárgó, epedő, égő szerelem szavát, mely izgalomba hozta a szivét. A szivéhez hát neki volt joga, elsőbbségi joga, s csak e jogát érvényesitette.

Szerette ezt a leányt, talán csak ezt a leányt szerette igazán.

Langyos nyári estéken, azok a puha, nyugodalmas séták a hársfa sorban, meg az első lopott csók a szekrény előtt, mikor a leány lehajlott, hogy a teritéshez való evőeszközöket szedje elő, s őt a ragyogó fényes nyaka elbájolta… Ezeket nem fogja elfeledni soha. Laura sem feledte. Hasztalan mondta néki a kapualjban, akkor este, mikor jegybe lépett a vén medvéjével.

– Elfeledem. Feledjen el maga is. Igy kellett ennek történni. Csak nem hagyhatom, hogy annyit nélkülözzön a családom? Feláldozom magam.

Sirni akart, de mosolygott. Buzavirágcsokrából odaadott egy szálat, s azt susogta:

– Maradjon ez meg emléknek, a többit…

– Nem feledem el soha! -105-

Nem is feledte. Ki tud elfeledni egy szép asszonyt? Eleinte kerülték egymást, mert féltek egymástól, az asszonynak született egy kis leánya, s annak élt. De attól a pillanattól fogva, hogy a szinházban egymás mellé kerültek, mindketten érezték, hogy veszve vannak – a társadalomnak, s megnyerték egymást. Lázas este volt, s az a láz nem szünt meg. Most is tart. A szivébe nyilallik, valahányszor arra az estére gondol, a kör estélyén mikor a czigánynyal huzatta, hogy »altatgatom a szivemet« s Laura is, ő is könnyes szemekkel néztek egymásra.

Mikor másnap délután felment hozzá, az asszony, mint az álomkóros, odaborult a nyakába.

Aztán… Ebbe beleremeg. Pokoli düh fogja el, ha elgondolja, hogy ebből a boldogságból egy bamba hordár ügyetlensége zavarta ki. Meg az a gyalázatos valami, a minek véletlenség a neve. Meg az irigy istenek, kik ép a férjet küldték haza, mikor az a buta közszolga belépett a levelével. Ah, az a szegény ember most fekszik, megbocsátott a feleségének, ki ápolja s az asszony a lemondó, a bűnbánó Magdolnát játsza…

A csontjáig ég a gyülölet lángja, ha minderre gondol. Aztán ez a sok hidegen leskelődő ember, kik szeretnének tudni valamit, s lesik ez elejtett szavát. De nem tudnak meg semmit. Oly kimért nyugalommal forgatja az ujságlapot, mintha a külügyminiszter válasza érdekelné őt a legjobban -106- e világon. Ez kissé megnyugtatja, arra gondol, hogy nincs vesztve semmi. A nép vak, s ő folytatni fogja a játekot.

Ah, mily jó, hogy felment a klubba!

Szinte fellélegzik. Sajnálni kezdi az elvesztegetett két hónapot, mely alatt – igaz – irt egy regényt, de merő nyugtalanság közt élt. Pedig erre számitania kellett volna. A világ olyan feledékeny, mint a macska.

Magában kéjeleg az örömön. Nincs veszitve semmi, nem tudnak semmit, s Lauráról nem kell még végleg lemondania. Pir festi meg az arczát, s hirtelen feláll, hogy menjen. Ekkor a kiadójával találkozik szembe.

– Hogyan, megjött?

– Regénynyel.

– Pompás! Kiadjuk azonnal. A párbaja olyan botrányos volt, hogy –

– De hisz itt nem tudnak róla semmit.

– De tudnak az asszonyok. S kik olvasnak manapság regényt? Az asszonyok…

-107-

A szent-györgytéri czukrászatban kevés a vendég. Ma este bál lesz a Hattyuban, a vendégek oda készülnek. Az egyik asztalnál a kandalló közelében, két fiatal ember ül, már báli öltözékben. Az illatos fekete kávéba lassan, csöppenként öntik a cognacot s szürcsölik szótlanul. Az egyik csak nem rég jött haza hosszabb utazásából, a másik most készül utra.

– Irigyellek Kari.

– Gyere velem, nagyon jól esnék. Te már ösmered ott künn a járást…

– Nem lehet, megnyitottam az irodámat. Most már belekezdek az életbe.

Vendégek jöttek be, szintén báli öltözékben, kik – megszokásból – itt isszák ki a fekete kávéjukat. Mindnyájan oda telepedtek a fiatal emberek mellé.

– Tehát megyünk… Ideje van…

– Dehogy! csak fél kilencz.

– Nálunk már kilenczkor javában tánczolnak. A mi lányaink szenvedélyesen szeretik a tánczot. -108-

– Na, az asszonyok sem irtóznak tőle…

A bálban már nagyban ujráztak, mikorra megjöttek. A fiatal ügyvéd csupa ösmerős és jóbarát társaságában találta magát. Mindenki leste, hogy kivel mulat. Ő volt a legérdekesebb parthie. Talentumos, sokat utazott, kiválóan müvelt, gazdag és előkelő. Mind oly tulajdonság, melyeket mifelénk meg tudnak becsülni – a mamák!

A fiatal ügyvéd üdvözölte jó ismerőseit, ám nem hivta fel tánczra Sebők Elizt, pedig negyvenezer forint a hozománya, sem Weisz Malvint, pedig csak ugy ragyogott rajta a sok brillant, még Kondor Stefiet sem, pedig szép leány, s a nagybátya 20 ezer forintot ad rögtön, ha kedvére való fiatal ember kéri meg. Nem, dr. Várnai Sándor hirtelen oda fordult egy rendezőhöz s arra kérte, mutassa be őt Werner Gizinek.

A rendező meghökkent. A feladat kissé kényes volt. De sebaj! Elmondhatja majd mindenfelé, hogy ő, igen is, ő mutatta be Werner Gizinek dr. Várnai Sándort.

– Kisasszony… ime bemutatom kegyednek dr. Várnai Sándort.

A bálteremben finom, halk zugás támadt. A mamák összesuttogtak.

– Micsoda izléstelenség.

– Hallatlan, azzal az uzsorásivadékkal tánczol.

– De szép… -109-

– Persze, hogy szép. Az anyja is szép volt, ördögien szép.

– Te, még megbabonázza.

– Fel kell világositani.

– Persze, persze, hiszen nem is tudhatja, micsoda familia.

De dr. Várnai Sándorhoz aznap este nem jutott senki. Folyton Wernerék társaságában volt és udvarolt Gizinek szenvedélyes tüzzel.

Mióta az ügyvéd oda haza volt, lehetett ugy két hete, csak Werner Gizi szép szeme foglalkoztatta a képzeletét. Most csillagkévének, majd indus gyémántnak látta. Emlékezett a Palais Royal egy gyémántjára… Pedig csak egyszer látta a lányt, egy esti korzón. Akkor ám ugy a szivébe lövelt. Égett a vágytól.

A tudakozódások nagyon kétes eredményre vezettek. Az öreg Werner némelyek szerint aljas uzsorás, mások szerint békés tőkepénzes volt. Voltak, kik azt állitották, hogy csalárd bukás miatt hat hónapi tömlöczöt élt át, mások ezt kereken tagadván, a nagy trafik bérletből meggazdagodottnak vélték. Irt hát az öreg Wernernek egy levelet s kérte, hogy látogassa meg.

Az öreg Werner igen ravasz ember volt.

– Mit akarhat tőlem ez a kis fiskális?… Csak nincs tán pénzre szüksége?

Nem, a fiatal fiskális egész naivul azt kérdezte tőle: -110-

– Igaz, hogy maga hat hónapig tömlöczben ült?

Az öreg Wernert ez a kérdés nem hozta ki a sodrából.

– Magának sok pénz kell – felelte rá.

– Nem kell semmi. Válaszoljon a kérdésemre.

– Hisz jó parthie, minek kell a pénz?

– Mondottam, hogy nem kell. Válaszoljon.

– Hát mit akar?

– Választ akarok.

– Előbb mondja, hogy hány perczentre?…

Másnap a bálon bemutatkozott Gizinek.

*

Egy májusi este künn volt az egész társaság a kórház előtti sétányon. Gizi az ügyvéddel, az öreg Werner trabukóját szivta, nagyokat füstölve, az egyik padon. A leány oda fordult az apjához.

– Jól ülsz apó?

– Jól… Csak sétáljatok.

A gazdag Sebők család érkezett meg. Hidegen köszöntek, s elhaladtak mellettük. A kis sétány minden padja le volt már foglalva, visszajövet oda ültek hát az öreg Werner mellé. Egy ideig hallgattak. Majd Sebőkné megszólalt:

– Hát mikor lesz az eljegyzés? Már unalmas ez a sok séta. -111-

– Kinek? Maguknak tán? – felelte az öreg Werner.

– Werner ur, hallja, ne gorombáskodjék, mert itt hagyom.

– Nini, hát azt hiszi, hogy én hivtam magukat ide?

Elhallgattak.

Az ügyvéd jött vissza a sétából Gizivel.

Sebőkné felállott s tüntetően fogadta.

– Hozta isten, hát maga is künn van. Ugy-e, milyen langyos a levegő…

De Gizit észre sem vette egyikük sem. Az ügyvéd igen kinosnak találta a helyzetet és megkérdé:

– Nagyságos asszonyom, nem ösmeri talán Werner Gizi kisasszonyt?

Sebőkné, mint a prédára leső hiúz, felorditott magában. Tüntető hidegséggel nézte végig a leányt, aztán kimért czeremoniával felelte:

– Nem – nincsen sze–ren–csém…

– Ugyan, ne hazudjék asszonyom, – vágott közbe a leány. Gyerek korom óta ismer…

Az ügyvéd sokáig nem értette, hogy miért is gyülölik ezt a leányt városszerte?

*

Nem is volt ennek semmi oka. Csak egy. A város ugy hitte, ugy akarta, hogy Várnai dr. vagy Sebők Elizt vagy Weisz Malvint, vagy legalább -112- is Kondor Stefiet vegye nőül. Sebőkék is, Weiszék is, Kondorék is jogot formáltak hozzá. A mig ő künn a nagyvilágban utazott, tanult, megfigyelt, otthon három család versengett érette titkon. A külföldi levelei kedveért, melyeket a helyi lapban közölt, három család járatta a helyi lapot. Három nagy, széles kiterjedésü család. Mindegyiknek van husz tagja. Ez hatvan előfizetőt jelentett Hatvan előfizető kedveért személyiséggé fujta fel őt a lap, mielőtt még doktori diplomája lett volna. Ha megjött és elutazott, ha Párisból Londonba, vagy Firenzéből Velenczébe ment, a lap a hirt garmond ritkitva közölte. A hir hatvan előfizetőjét érdekli, tudta.

S most végre haza jött, (Személyi hir.) Irodát nyitott. (Nyilvános gratuláczió.) Közölte ezt a város intelligencziájával. (Nagy szenzáczió.)

– Na végre! – sohajtottak fel három nagy, széles kiterjedésü családban.

Eljött a várva várt bál, melyen jelen volt a hatvan előfizető, lesve a jelenetet, mikor az ügyvéd, a fiatal, talentumos, sokat utazott, kiválóan müvelt, előkelő és – gazdag ügyvéd megösmerkedik Sebők Elizzel, Weisz Malvinnal és Kondor Stefivel.

Ah, milyen felséges jelenet lesz ez! S vajjon ki fogja őt lebilincselni?!

És ekkor… ekkor az ügyvéd bemutatkozik egy Werner leánynak, ah, Werner Gizinek, s véle tölti el az egész báléjszakát, meg a második, harmadik, -113- negyedik báléjszakát, látogatást tesz nála minden nap, véle sétál a korzón, este a sétányon…

Hogyan?! Hát nem elég világos, hogy ez a lány gyülöletre méltó egy teremtés?

*

Csak az ügyvéd nem értette. Ő megszerette ezt a lányt, egyenes gondolkozásáért, nagy műveltségeért, csodás szépségeért. A szeme… Igen, igen, emlékszik, a Palais Royalban már látott ilyen gyémántot.

Az ügyvédi irodája fellendült, s komolyan gondolkozott azon, hogy megkéri a leányt, nőül veszi a nyári szünet előtt s elutaznak Ostendeba. Igen, oda, a digue-ja nagyon tetszett neki egyidőben, szép lesz, sétálni ott kettesben, estende.

Giziéknél nagy társaságot talált. Egy katonaorvost a családjával, Gizi nagybátyját. Az orvost áthelyezték a városba. Hogy örült ezen az öreg Werner, hát még Gizi. A lakodalmon legalább ott lesznek a katonadoktorék is!… Nem kell szégyenkeznie azon, hogy olyan kevés számu családtag kiséri a menyezethez…

Az uj család megérkezte uj életrendet szült. Gizi délután ott volt a nagybátyjánál mindennap s az űgyvéd is vele járt el. Ez neki ugyan eleintén kéjelmetlenül esett, ugy megszokta azt a kis japáni -114- szegletet a nagy szobában, a zongora mellett, Giziéknél. De beletörődött hamar, a katonadoktor igen szeretetreméltó ember volt, a felesége is kedves asszony s a kis kilencz éves Mártha csókolni való apróság.

Majd együtt lesznek Gizivel a nyáron, Ostendeben, a diguen, estende.

*

Kis idő mulva, Sebőkék egy hétfői jourján, azt mondotta Weisz Malvin asszony-nővére Kondor Stefienek:

– Láttad tegnap délután a katonadoktornét a porontyával az utczán?… Képzeld, Gizi azalatt ott volt náluk, a doktorral együtt…

– És az ügyvéd?

– Azzal az utczán találkoztam.

– Köszönt?

– Merészkedett…

Weisz Malvin erre oda fordult Sebőékhez:

– Most már értem.

– Mit?

– Hogy mért jár Gizi olyan sokat a doktornagybátyjához.

– Hát persze… A doktornak is tetszik nagyon…

*

-115-

Az ügyvédet másnap felkereste egy jó barátja:

– Sándor, tegnap érdekes dolgokat mondtak a katonadoktorról.

– Mit?

– Hogy udvarol Werner Gizinek.

Az ügyvéd elsápadt.

– Eh, bolondság!

– Én is azt hiszem. De beszélik.

Beszélték is. Az egész város leste őket. Az ügyvéd mindenki arczáról leolvasta ezt a kérdőjelt. A mi annyit tett:

– Hiszed?

– Mit?

Azt nem lehetett szavakba foglalni. Nem tudott senki semmit, csak találgattak. A levegő ezzel telt meg. Valami gyalázatos skepticzizmus ült mindenek lelkén. Semmit sem láttak, de mindenki észrevett valamit. Mit? Semmit. Csak valamit.

Az a valami az volt, hogy Gizi minden nap ott volt a nagybátyjánál. Akkor is… Igen, minden, nap. Oda várta az ügyvédet. Az ügyvéd el is jött oda minden nap. Ott találta Gizit, gyakran az asszonynyal, többször a kis Márthával, néha a doktorral.

A doktorral is. Gizi himzett az ablakban s a doktor ott ült mellette a hintaszékben. Mikor az ügyvéd belépett, hirtelen elhallgattak. Miért? Miről beszélgettek? A leány arcza égett, a keze forró volt, hogy megérinté. -116-

Az ügyvéd pokoli kinokat állott ki. Kezdte gyülölni ezt a doktort, s valami furcsa érzés kerekedett felül a lelkén. A leány észrevette. Valami hidegség lopózott közéjük. Valami árnyék s egy kérdés égett ajkukon. De nem beszélhettek, sohasem maradtak magukra, a doktor ott volt mellettük… az ügyvéd ugy érezte, hogy közöttük. A szive sajgott és a kétség beleetette magát a lelkébe. Napról napra jobban. Minden csekélység bántotta. Gizi mosolya, pirja, szeme ragyogása. Eh, elviselhetetlen sors.

Eközben beállott a nyári szünet, de ő még nem nyilatkozott. Halasztotta napról-napra. Egész nap kétségeivel vivódott. Ekkor, egy délután, elég erősnek érezte magát arra, hogy szakit a sok sanda látszatokkal, s elindult Gizihez. Az uton szembekerült a doktornéval és a kis Márthával, kik a czukrászatnak tartottak. Elöntötte lelkét a féltés. Gyors léptekkel ment végig az utczán, befordult a Széchenyi-téren, mely e foró délután egészen üres volt. Futni kezdett. Kimerülten, lihegve, ért a házhoz, s kopogtatás nélkül nyitott be.

Nem látott semmit tulajdonkép. Csak valamit. A doktor ott állott a lány mellett, komoly beszélgetésbe merülve. Hogy ő belépett, hirtelen elhallgattak. Elöntötte a szenvedély s oda lépett a lányhoz:

– Gizi, miről beszéltek most, mondja meg…

A lány meglepetve nézett rá. Hidegen fordult el tőle. -117-

– Mi lelte? – szólott aztán. Térjen magához…

De őt ez a válasz csak ingerelte.

– Bocsánat, hogy zavartam a tête-a-tête-jét, szólott hidegen s elment.

*

Mikor egy esztendő mulva haza jött, jókedvüen, feledve mindent, az ösmerősei kitüntetően fogadták. Mindenki igazat adott neki. Jól tette, hogy idejekorán észre tért. Az a lány…

Ő mohón kapott a hirek után. Nos, az a lány?

– Hát semmi. Nem ment még férjhez, nem is fog ez férjhez menni egykönnyen. Az után a dolog után…

Egy este, hogy az átalakitott, ujonnan berendezett irodájában hevert, hát belépett az a lány. Meglepetve ugrott fel, s kinosan babogott:

– Kisasszony…

– Hallottam volt, hogy haza jött. Önnek kötelessége nekem szemtől szembe egy kérdésemre felelnie: Mit gondol ön rólam?

Az ügyvéd halotthaloványan bámult a lányra. Nem szólt semmit. Kinos csend.

– Nem felel? Valami gonoszat, olyasmit, mint a város? Ugy-e, mondja csak ki, ugy-e, hitt a sugás-bugásnak?…

Aztán zokogva borult az asztalra. Csak egy -118- pillanatig. Az ügyvédnek ideje sem volt, hogy közelébe lépjen. Már eltünt.

Mikor pedig haza ért, meglőtte magát.

*

Lehet, hogy az ügyvéd a szegény Werner Gizire gondolt, s lelkében vivódott még a kétség akkor is, mikor Sebők Eliznek mondta el az oltár előtt, hogy – szeretlek, örökké.

Mert ebben a pillanatban az ügyvéd végigborzongott és halottszagot érzett.

-119-

A kora felkeléstől mámorosan, tele tüdővel szivtam be a levegőt, a friss, üde, májusi levegőt, hogy kiléptem az utczára. Akkor nyitották ki a szemközti szatócsboltot. A szatócsné csodálkozó szemeket vetett rám és meg nem állta, hogy ne szólitson meg.

– Hogyan? Már fönn? Mi lelte, hogy nem tudott aludni?

– Hát csak fölébredtem. Hjah, a május?!

Ő szegény a férjére gondolt, a kártyás, lányos férjére, a ki annyi szégyent hoz rá, a csúf vasárnap délutánjaival. Órák hosszán el tud panaszkodni. Mondom neki:

– Váljon el!

– Ah, maga is az ellenségeimmel tart?

– De ha megcsalja, ha pazarol, játszik…

– Jobb utra téritem, addig sirok, mig magához tér.

– Kár magát emészteni.

– Ugy-e? De ha ő nem hiszi… -120-

Már untat a sok sirása. Megyek tovább. A szegleten nyitva már a trafik.

– Mi ujság, kisasszony?

– Reggel van.

– Még pedig jókor reggel.

– Jókor magának, én már egy órája gubbasztok.

A kávéház csakugy ragyog a fénytől s arany napsugártól. Lapozgatok az ujságok közt, – de csak immel-ámmal. A napsugár elragadt. Olyan fényes, csillogó, friss. Édes, édes napsugár!

Ekkor gerlemadár hangján csendül meg a nevem. Hátra nézek, hát csak ott áll előttem a kis bogár szemü Ella. Vadonatuj fekete selyemruhában. Aranyláncz a dereka körül s gyémánt fülönfüggő a füleiben, majdnem ugy ragyognak, mint szemei.

– Jó reggelt, megérkeztünk.

– Hát üljön ide mellém.

– Nem lehet, amott az asztalunk.

– Sebaj, maga itt is elfér.

– Mit gondol, egyedül vagyok itt?

– Azt én.

– Hát a férjem?

– ?

– Biz ugy! Hatnapos asszony vagyok! Odaültem hát az asztaluk mellé.

– Nos, hol a férje?

– Átment a borbélyhoz, gyün a vissza menten. -121-

Majd megölt a csoda. Ha nem volt itt, soha sem gondoltam rá, de ha láttam, ett a vágy. Olyan volt, mint az illatos tearózsa, szép, alig kinyilt, csábitó és ingerlő. A félig lehunyt szempillái alól babonásan tudott nézni. És hatnapos asszony.

– Hát beszéljen a férjéről.

– Mit beszéljek. A férjem.

– Hat napja.

– Hat hosszu napja.

– Tréfál.

– Nem én. Hisz, édes istenkém, olyan jó volt férjhez menni, az után a sok herczehurcza után, de már unom.

– Már?

– Már. Látja, itt kell ülnöm, várnom őt. Ez sért. Minden sért. Hogy ő fizet, hogy az ő nevét viselem, igaz is, mért nem veszik fel a férfiak a nőnek a nevét?

Mosolyogtam.

– Látja, maga is olyan, mint a többi. Ezen mosolyog. Nekem fáj. S mégis, ha lányom lesz, férjhez fogom adni. A lányság sokkal rosszabb. Sokkal. Egyébiránt ép hat napja, hogy férjhez mentem. Az egész abból áll, hogy megesküdtünk. Eltartott a czeremonia tizenöt perczig. Aztán kihajtattunk a vasuthoz és feljöttünk ide. Ugy délután 2 óra lehetett, mikor megjöttünk. A férjem… látja azt ott la, most jött ki a borbélytól, na mindjárt megösmerheti. -122-

A férj – lehetett ugy 33 éves – bejött. Megösmerkedtünk. Ella folytatta a beszédet.

– A férjem… Maga olvashat ujságot, mi majd beszélgetünk. Gyerekkori barátom, mi majd csak elfecsegünk. Magával ugy se tudok semmiről sem beszélni, mindig olyan okos.

Aztán hozzám fordult:

– Ki nem állhatom az okosságát.

– Köszönöm a bókját.

– Na, ha ön ösmerné, bóknak is venné.

– De hát akkor…

– Értem. Mert muszáj volt.

És nagy komolyan, tágra nyilott szemekkel fordult felém:

– Tudja: én érdekházasságot kötöttem.

Csókolni való volt.

A férje nyugodtan olvasott tovább. Az izgatott idegei ki voltak elégitve, s mint egy nagy állat, megpihent a lapja mellett.

– Mondja csak: mi az az érdekházasság?

– Kevés volt a pénzem. A férjem jól keres. Tehát, hozzá mentem. Ez, azt hiszem, érdekházasság.

– S a szive?

– Temesvárott van. Tudja, mit mondott nekem egyszer?

– Nem én…

– Az Ázrákról. Hiszi?

– Igen, igen. Hiszem ma is. A szeméből olvasom. Tudja már? -123-

– Tudja. Gratulált.

– Szamár.

– Az.

– No, majd megjön az esze, csak lássa ujra. Most még szebb, mint valaha.

Kegyetlenűl mosolygott. A férjére nézett s pajkosan felkaczagott.

– A télen nálunk lesz, visszahelyezik, irta.

– Na, lesz is akkor hadd el hadd.

– Megkinzom.

– Maga nem fogja tudni. Nincs hozzá szive.

– Van. Kérdezze meg csak a férjemet.

A férj felrebbent.

– Mi az? Mivel szolgálhatok?

Az asszonyra néztem, a hatnapos asszonyra. Azt mondták a szemei:

– Na, beszélj hát most, hadd lássam, ügyes vagy-e?

– Ella nagysám azzal hivalkodott, hogy nagyon meg tudja őt becsülni…

A férj száján lustán vonult végig egy mosoly.

– Na, majd csak megkisértjük…

Aztán önelégülten visszadült a lapjához.

Az asszony gúnyosan mosolygott s azt sugta felém:

– Politikáról beszéljen vele, abba nagyon okos.

– Beszéljen vele a rézgaras, mit törődöm a politikával?… Hát a télen otthon lesz ő is? Tud róla a férje? -124-

– Nem, majd meglepem vele.

Erre már harsogó kaczajra fakadtam, s társam volt benne az asszony, a hatnapos asszony, a mézeshetek mámorában élő, szerelmes kis gerle.

Azután elbeszélgettünk a többiekről, az otthonlevőkről, de én gyülölködtem a szivemben a számkivetettre, arra az inczi-finczi hadnagyra, a kit a télen vissza fognak helyezni a pátriámba, a hol majd meglepnek véle egy férjet.

Arra gondoltam, hogy ennek a szerelemnek a Mefistója lennék tulajdonkép. Ott nevekedett ez a szerelem a mi házunkban, a mi fedelünk alatt, s ah, télen, majd meglepnek véle egy férjet.

A hadnagy az édesanyám házában lakott, s Ella gyakran járt hozzánk. Igy ösmerkedett meg a hadnagygyal, a ki a kis gyerekleánynyal el-elcsevegett, s ime, majd a télen, meglepnek egy férjet!

Csak én tudtam róla, hogy Ella meg a hadnagy miért szeretik a szombat délutáni térzenét, a Széchenyi-téren a kioszkot és a Rhédey-kertben a vendéglőt; olyan jól el lehetett ott beszélgetni a tömegben. A tömeg mind csak arra való! Na, lesz hát a télen meglepetés!

Mikor a hadnagynak el kellett menni, be szivesen ment volna Ella is, véle, utána, érette. De maradnia kellett. A hadnagy eleinte irt nekem leveleket, tulajdonkép Ellának, de én meguntam ezt a haszontalan komédiát s azt mondtam Ellának, a kis Ellának: -125-

– Az Azrák vére van benned, a kik meghalnak, ha szeretnek.

Mert Ella csakugyan rossz szinben volt.

Aztán elkerültem hazulról… Na, a télen visszajön a hadnagy s lesz ott aztán meglepetés!

A hat napos asszonyka immár kifáradt a sok titok felsorolásában s a férjéhez fordult:

– Mennénk talán?

– Mindjárt, kedves, csak még ezt a pár sort olvasom el, igen fontos dolgok… az angol képviselőház speaker választása…

– Jól van, de siess!

– Nagyon izgatott… sugtam az asszonynak. Várja a telet?!

Mosolygott.

-126-

Tiz óra volt, hogy lementek a Rózsabokorba. Tikkadt, lomha meleg az este. A vőlegényébe kapaszkodott s lustán vonszoltatta magát. A bor a fejébe szállott, mert nem szokta volt meg. Különösen nyáron sohasem ivott. De ma este? Az eljegyzése estéjén? Ivott a vacsoránál, hadd legyen kicsapongó jókedve.

Az apja ugyan firtató szemeket vetett reá, de gyorsan megnyugtatta.

– Sohasem halunk meg, apám! – kiáltá s koczintott vele.

– Isten éltessen, Rizus, légy boldog!

– Az leszek, ha mondom… Aztán a fülébe sugta: Gyulának elég tizenötezer forint is!

Az apja elmosolyodott s koczintott vele ismét. Kiitta fenékig.

A Rózsabokorban még nagy társaság volt együtt, sőt a szinkörökből csak később jött a közönség.

Riza elől ment, utána a rokonság. -127-

– Ide, a nagy asztalhoz! – kiáltott s a pinczérek sürögtek-forogtak közöttük. Nagynehezen elhelyezkedtek. A czigány menten ott termett. De a leány elborult.

Arra gondolt, hogy ő most hát menyasszony. Ügyvédné lesz tehát. Lesz brilliáns fülbevalója, nagy lakása, csakhogy nem az lesz a férje, a kit szeret. Ez ugyan mindennapi történet, Gizinek sem a Vidor-fiu lett a férje, Stefinek sem Bartos Géza, mégis boldogok. Stefi még meg is hizott, de hogy! Eh, hátha ez az élet?

A vőlegénye hozzáhajolt:

– Mire gondol édes?

– Magára kedves, – mondá kaczéran; s a pohárhoz nyult.

– Az egézségére!…

Mikor a poharát letette, azt látta, hogy Dési Zoltán jött be, a menyasszonyával.

– Ide czigány! – kiáltott fel hirtelen, hangos jó kedvében. A czigány odasomfordált.

– Mi a nagyságos kisasszony nótája?

– Hát huzzad moré:

Patyolatkedve kerekedett, a vőlegényét átkarolta, s a czigányhoz hajolt.

Dési Zoltán oda ült egy távoli asztalhoz, a menyasszonya családjával. Riza jól látta minden -128- mozdulatát, hideg, udvarias mosolyát, hallotta a bókot, melylyel a lányhoz fordult, s elpirult, mikor az a lány feléje mutatott, s bizonyosan azt mondá.

– Milyen izléstelen!…

Jó, legyen izléstelen.

– More, csak azért is! Huzzad csak, huzzadd csak, ha a szivem is belé szakad:

Dési Zoltán e pillanatban az ajtó felé nézett és elhalaványult. Riza észrevette ezt is. Tudta már, hogy ki jött be. Tarnóczy Eszti, s véle van bizonyára az egész udvara. Végtelen elkeseredés fogta el. Sajnálta magát, Zoltánt, az egész világot. Csak két lényt gyülölt. Zoltánt és magát. Ez az érzés sokszor háborgatta.

Akkor is, mikor esti hat órakor kihajolt az ablakán, s várta Zoltánt, a kórházból jövet. Csakugyan ott jön. Fölnéz az ablakára, s köszönt. Tudta, hogy a kávéházba megy, elolvassa a lapokat, onnét hazamegy vacsorálni, s ugy nyolcztájt benéz a szinkörbe. De este a hársfasorban, okvetlenül találkoznak. A fiu Esztire gondol ugyan még mindig. Látja ő azt az arczából. Sohasem fogja elfeledni. Dési Zoltán szive csak egyszer nyilhat meg.

Ám hibás-e Eszti?

Ha nem szerette? Ki tehet róla? Más az -129- izlése. Oh érezte ő azt mindig, hogy Dési Zoltán nem feledi el azt a lányt soha. Hogy hasztalan kisérlet meghóditani őt. Próbálta sokáig. Ugy járt vele, mint Zoltán Esztivel. Igaza van Zoltánnak abban is, ha nem őt veszi el. Ha már nem szerelmes, legalább jól nősüljön. De vajjon szeretni fogja-e őt a menyasszonya? Ugy, mint a hogy ő szereti – soha.

Eh, most már késő.

Ma hát ő is menyasszony lett. Kaczagó jókedve támadt, s felugrott helyéről. Azt akarta ugyan megnézni, hol ülnek Esztiék. Ahá, ott a szegletasztalnál. Jó.

– Na hát czigány, el ne fáradj!

Pezsgős poharát fenékig kiitta. A szomszéd asztaloknál suttogni kezdtek. Azzal tisztába volt mindenki, az apja is, a vőlegénye is, hogy Riza illetlen. De senki sem merte elrontani a kedvét. Sebaj! Holnap beszélni fognak róla, holnapután elfeledik. Rízának illik minden.

Riza végig borult az asztalon. Ugy érezte, hogy a szive tele van fájdalommal, de elfojtotta és kaczagott. A völegénye azt gondolta, hogy »be helyre egy leány!« Nem volt szerelmes belé, egyáltalán nem volt szerelmes soha. Most, hogy eljött az ideje, megnősül. A Zoltán menyasszonyát ugyan ő is szivesebben vette volna nőül, (huszonöt több mint tizenöt), de tizenötezer forint is szép pénz.

Tarnóczy Eszti ugy tőn, mintha csak most -130- vette volna észre Rizát. Odafordult a Tamássy-fiuhoz s kérdé:

– Nézze csak, a kis Rizus, hogy siratja Zoltánt!

– Van is mit! – felelt a fiu s monokliját szeméhez illesztve, gunyosan fordult Dési Zoltán asztalához.

– De csak különb ember mégis, mint az az ökörszemü fiskális, a kivel jegybe lépett.

– Egyformák…

Dési Zoltán megérezte, hogy Eszti most róla beszélt. Zavartan hajolt a menyasszonyához s bort töltött a poharába.

– Szeretnék haza menni, – mondta neki a lány, de nem megyek. Tarnóczy Eszti azt gondolná, hogy boszant.

Dési Zoltán ugy tett, mintha nem értené.

– Ha ugy tetszik, mehetünk.

– Nem. Maradjunk még.

A helyzet kinos volt mindenkire. Az asztaloknál az esetet beszélték meg. Ime három pár, mindegyik másért érdeklődik. Csak Esztiről nem tudták bizonysággal, hogy kiért. Csak nem Tamássy Ferkó? Ugy látszik az. Tamássy Ferkó nagyokat nevet s Eszti ráfigyel. Az igaz, hogy gazdag fiu, de mi az Esztinek? Elkölti ő Dárius kincsét is.

Riza már-már könyezett, ugy megsajdult a szive. Átfogta két kezével a vőlegénye fejét s belebámult a szeme közé. Nagy, kerek szemeibe, -131- nem volt annak a tekintetében egyéb, csak valami végtelen nyugalom. Mint mikor tulesett az ügyvédin.

Hirtelen eleresztette s mosolygott. Azt gondolta magában: Na ez az ember meg fog becsülni, ha jó lesz a leves. Ki tudja, hátha ez a boldogság? Eközben végtelenül fájt a szive.

Egyedül neki. A többi talált egy-egy vigasztaló gondolatra. Dési Zoltán megtalálta a menyasszonya hullámos szőke haját és pénzét. Láthatja Eszti, – gondolta, – nem haltam meg. Szép is, gazdag is a leány, s szeret. Tarnóczy Eszti hiuságát legyezgette Tamássy Ferkó rajongása. Csak Riza szive sajgott.

E közben a pezsgős palaczkok dörögtek, az egész család magas kedvre kapott. Egymást érték a felköszöntések. Az asztalhoz kerültek a szomszéd ösmerősök és éltették a fiatalokat. Riza koczintott, később dalolt, aztán a vőlegénye vállára hajtotta a fejét s merengve nézte, mint segiti fel Zoltán a finom fehér gallért a menyasszonya vállaira; mennek el, csendben; mint keresi Eszti nagy zajjal a keztyüjét s kaczagva, trillázva távozik udvarával.

Elmentek mindnyájan, csak ők maradtak együtt. A vőlegénye szemei csodálatosan ragyogtak. Riza hirtelen kijózanodott.

– Adja rám a galléromat, – mondta a vőlegényének – s aztán gyerünk haza.

– Nem, maradjunk még… Hangos jókedvem van, édes. -132-

A czigány odahajolt hozzájuk s a család férfiai, női rágyujtottak a dalra, karban. Olyan vig volt ez az eljegyzés, mintha a legboldogabb szerelem füzte volna őket egymáshoz. A vőlegénye átkarolta, Riza meg vállaira hajolt.

– Ha most Zoltán látna – gondolá.

Aztán gunyosra forditá:

– S ha?… Nevetséges, most már nem is szeretem.

És hirtelen zokogni kezdett.

Mindenkit meglepett vele, csak az apját nem.

– Sebaj, sebaj, Riza… Igyál egy pohárral! Riza mindig sir, ha meg van hatva.

Ivott. Aztán elfojtotta a könyeit, de a mulatság megszakadt. Mentek haza. A kapuban végigcsókolta a rokonait, az uj rokonokat is, a vőlegényét is. Aztán apja karján felment a lépcsőkön, hirtelen levetkezett, bebujt az ágyába s mig máskor órákig elábrándozott, most rögtön elaludt.

Hjah, a mámor, a boldogság kora.

-133-

Az igazgató ur csengetett. Azután felugrott az iróasztala mellől és nyugtalanul járt-kelt a szobában.

– Ez lehetetlen helyzet!… Egy bank ilyen ügyvéddel!… Lehetetlen!…

A komptoarista szerényen besuhant a szobába.

– Parancsol, igazgató ur…?

Az igazgató ur nem vette észre; a halk, suttogó hangra nem ügyelt. Csak járt föl s alá a szőnyeg egyazon sávján izgatottan.

– Ez lehetetlen helyzet… Hiába a vejem, ez lehetetlen, tarthatatlan helyzet.

Aztán ujra csengetett. A komptoarista még halkabban suttogá:

– Parancsol, igazgató ur…?

Az igazgató ur nem hallotta a hangot, csak járt fel s alá a szobában, miglen beleütközött a fiatal emberbe.

– Parancsol, igazgató ur… -134-

– Maga az?… Hát nem hallja, ha csengetek?

– Bocsánat, igazgató ur, már rég itt állok…

– Itt áll és nem szól?… Hát néma lett? Hát süket lett? Hát mi? Miért nem beszél? Hallgasson! Mit ümget? Miért nem jelentkezik? Mi? Miért? Hallgasson. Feleljen, ha kérdem. Mi?

– Bocsánat, igazgató ur?

– Hát itt van már? Küldje hát be! Mit áll itt? Nem érti? Itt-van-már-az-ügy-véd-ur? Érti? Na!

– Nincs itt, igazga…

– Nincs? Még nincs itt? Hány óra? Tiz óra? S nincs itt?

– Az ügyvéd ur tegnapelőtt elutazott… Gondolom tárgyalása van.

– Tárgyalása? Elmehet! Várjon csak! Ha megjön, küldje be. Na, mit áll itt? Mehet!

A komptoarista eltünt. Egy pillanat alatt végig suhant az irodákon a hir: »Az igazgató ur dühös.« Csönd lett. A tollak perczegése is hallatszott.

Az igazgató ur pedig föl s alá járt a szobában.

– Ez lehetetlen helyzet…

Ekkor a szobaleány jött az irodába s benyitott egyenest az igazgató urhoz.

– Nagyságos ur, a nagysága kéreti… Méltóztassék egy pillanatra feljönni… -135-

– Most? Lehetetlen… Most hivatalos órám van.

– A nagysága sir… Itt van a fiatal nagysága. Ő is sir…

– Megyek.

A fiatal nagysága csakugyan sir s fetreng a divánon, zokogva. Anyja átölelve tartja s zokog vele.

– Szegény Irénke… Ó szerencsétlen leányom! Látod, látod. Miért nem vallottál be mindent az anyádnak. Óh ne sirj, édes leányom. Kell konyak? Itt van. Igyál egy kortyot. Kell kalács? Itt van, egyél egy harapást. Látod, látod. Édes Irénkém…

– No mi baj?

Ezt az igazgató ur mondotta, a ki egy pár pillanat óta áll a felesége háta mögött és összevont szemöldökkel hallgatta végig az asszonyok zokogását.

A fiatal asszony apja hangjának hallatára még erősebb sirásba kezdett. A felesége pedig kétségbeesve sikoltott fel:

– Elemészti magát… Egész éjjel sirt, zokogott!… Ilyen csapás!… Segitség! Segitség!

– No, mi baj? Beszélj hát érthetően…

– A férje az oka… Miért hanyagolta el… Igen, az ügyvéd az oka… Látod, látod, ugy-e megmondtam előre… sikoltozott az asszony.

A fiatal asszony pedig ismétlé:

– Segitség! Segitség! Meghalok! -136-

Az igazgató ur dühbe jött és kiabálni kezdett:

– Mi az? Mi baj? Miért nem beszéltek? Hát meg akartok ölni? Mi az? Mi történt? Hol az a gazember? Keritsétek elő azt a gazembert… Tele van adóssággal… Most már árverezni fogják…

A fiatal asszony egyre sikoltozott:

– Meghalok!… Nem élem tul ezt a szégyent! Meghalok!

– Persze… Megmondtam én is… Az szeret téged? Igen, te szereted, de ő csak a pénzedet szerette… Annyi volt az adóssága, hogy majd megfuladt benne…

– Bár fuladt volna!… nyögte keserüen az anya.

– Nos mi lesz? Mi történt?

– Irént letartóztatták az éjjel!

– Letartóztatták? Ki?

– Egy buta éjjeli őr, a ki nem ismerte…

– Hát hol volt?

Egy pillanatra csönd állott be. Az asszonyok zokogtak, de nem feleltek.

– Ismétlem, hol volt az éjjel?

A fiatal asszony lecsuszott a divánról s oda kuszott az apja elé, a szőnyegen, a lába elé:

– Ölj meg… Apa, ölj meg!

– Nem tehet róla… zokogott az anyja.

– Beszélj… kérlelte az apja, könybe lábadt szemmel.

De az asszony csak zokogott. -137-

– Ölj meg!… Bocsáss meg!…

Az anyja kinosan vergődve beszélte el:

– Elcsalta… Mindig féltem, hogy ez lesz a vége!… Mindig egyedül volt, hát elcsalta… Szegény Irén! Szegény gyermekem!

– Hát hol történt a szerencsétlenség?

– Még az éjjel… Egyedül volt, immár napok óta… Hát elkergette hazulról az egyedülvalóság… Künn a ligetben, a laktanya felé… Az éjjeli őr nem ösmerte s bekisérte a városházára…

Az öreg emberben megfagyott a vér, aztán hideg izzadtság gyöngyözött ki a homlokán, s rekedten suttogta;

– Végünk van! Ez a szégyen! Végünk van!

A szobaleány hirtelen benyitott.

– Itt az ügyvéd ur!

Erre a szóra sikoltva rohant be a fiatal asszony a másik szobába, s az anyja utána.

– Itt a feleségem?… Mi történt?

Az igazgató hidegen felelte:

– Ülj le…

Az ügyvéd csak bámult.

– Nos, hát ide jutottál!… Tele voltál adóssággal, mikor elbolonditottad a leányom fejét. Azt mondtad: »Szeretem Irént… boldoggá fogom tenni!« Jól van… Egyetlen gyermekem, neked adtam. Kifizettem az adósságaidat. Nem fogsz pazarolni, nem fogsz lovakat, kutyákat és asszonyokat -138- tartani. Becsületes ember lész… Jól van… Aztán behoztalak a bankba… Volt állásod. Mikor láttalak ott? Este. Mikor kellett volna ott lenned? Délelőtt. Mit csináltál ilyenkor? Aludtál. Hát az éjszaka mire való? Kártyázni, asszonyok után futkosni? Hát ez a férj kötelessége? Hát szeretted Irént? Hát megbecsülted? Meg… Azért jártál annyit Pestre… Ki fizette ki ott a frajlák számláit? Persze, hogy te; de kinek a pénzéből? Az enyémből. Ki fizette háztartásod költségeit? Persze, hogy én. Hallgatsz? Mit is felelhetnél… Most itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég…

Az ügyvéd megdöbbenve szólt:

– Mi történt?

– Amit kerestél, Foglalkoztál a feleségeddel? Nem, hanem ahelyett felvitted magadhoz a sok lajdinántot, kapitányt, és uracsot; ott konyakoztattad őket éjfélig, itattad őket reggelig, s a feleségednek kurizáltattál velük. Persze, kik zsirálták volna különben a váltóidat? Hát itt a vég… A kérlelhetetlen vég. A biztos vég.

Az ügyvéd türelmetlenül kérdi:

– De hát mi történt?

– Hát ami természetes. A feleséged fejét elbolonditotta a czimborád, aki édesgette, hizelgett neki s kizsákmányolta a mellőzött asszony elkeseredését. Igen, igen, kiforgatta az eszéből a szerencsétlent a kedves czimborád, akinek te ezalatt viszont a szeretője után nyargalásztál. El sem tagadhatod: -139- csak nemrég kellett kifizetnem helyetted a selyemruhákat. De most már kifizeti meg a te szégyened árát? És ki fogja kifizetni a te adósságaidat, amelyekért pár nap mulva megütik a dobot a házadnál? Na nem felelsz? Hol jártál tegnap? Pesten, ugy-e? Az orfeumban. Mit csinál a frájlád? Egészséges? Kell neki tavaszi öltözet? Nos hát tudd meg, a te feleséged is sétálni indult az éjjel a ligetbe, a laktanya felé. Rendez-vous-ra csalta a czimborád. De az éjjeli őr még elég jókor bekisérte a kapitánysághoz, hogy igazolja magát. Igen, igen, a feleségedet bekisérték és – igazolta magát. Eddig bizonyosan a fél város tudja… S most itt van… Menj be, öld meg, vagy válj el tőle… Ő a hibás… Meg akarta becsteleniteni a nevedet! Keresd rajta a becsületedet.

Az ügyvéd ott állott mereven, mintha odaszögezték volna. Nem tudott gondolkozni, mintha vaskapcsok szoritanák össze az agyát, egy hang se jött ki belőle.

– Menj be… öld meg… keresd a becsületedet!…

De meg se tudott mozdulni.

– Nagy csapás!… dadogta aztán.

Az igazgató ur egy darabig fel s alá járt a szobában. Aztán hirtelen az ügyvéd elé állott.

– Nem téged nézlek… A lányomat sajnálom… Nem érdemelte meg, hogy ez legyen a sorsa… Hát megmentem. Érted; meg akarom -140- menteni. Hallod, meg fogod menteni! Hát mentsd meg…

– Hogyan?

– Én megmentlek még egyszer az árveréstől s visszaadlak a becsületes életnek, ha te is akarod. Te pedig visszaadod a leányom nyugalmát. Te először teszed és utoljára. Én nem először teszem, de jegyezd meg jól, hogy én is – utoljára. Érted? Utoljára. Hallottad?

Az igazgató ur ujból fel s alá járt a szobában egy darabig.

Benn a mellékszobában egyre fel-felhangzott a zokogás. Hirtelen benyitott.

– Irén jerr ki!… Kérd meg az uradat!…

A megtört fiatal asszony kétségbeesve rohant ki s odarogyott a férje elébe.

– Sándor, bocsáss meg!… Sándor, Isten látja lelkemet, hüséges feleséged leszek. Hüséges örökké… Hibáztam, vétkeztem, keservesen bünhödtem. Sándor, te szent, te nagy, te hatalmas, Sándor, csak most az egyszer bocsáss meg, egész életemen át hálás, engedelmes szolgád leszek! Csak ne vess el, csak ne dobj el, csak ne üldözzél! Sándor, légy jóságos! légy kegyelmes!…

Sándor szomoruan fölemelte.

-141-

– Nagyon meglepte a látogatásom, ügyvéd ur?

– Ah, nagyságos asszony, parancsoljon helyet foglalni, valóban meglepett. Kedves férjéhez gyakran van szerencsém itt is, az irodámban, valahányszor valamelyik novelláját akarja kibogozni, különösen, ha jogi alapból indult ki…

– Én is egy novellát akarok kibogozni, a magam novelláját. Jogi tanácsot kérek hozzá.

– Rendelkezésére állok, nagyságos asszony.

– Ne értsen félre! Nem irott novelláról van szó, az irodalmat meggyülöltem…

– Kegyed? Iró felesége?

– Épen azért. Ez az én tragédiám. El akarok a férjemtől válni. Keresse ki a hozzá illő czikkelyt.

– Nem is sejthetem… Hiszen olyan boldognak látszott!

– Én vagyok a világ legboldogtalanak asszonya…

– Bocsánat, rózsás arcza nem igen beszél boldogtalanságról… -142-

– Oh, hagyja, kérem, a bókokat! A lelkem beteg… Nagy csapás ért. Csalódtam a férjemben. Vége… vége… mindennek!

– Beszélje el az esetet, nagyságos asszony, hátha találunk kiutat. Igazán nagy kár volna, ha holmi futó felhőcske miatt valami meggondolatlanságot követne el.

– Meglátja, ügyvéd ur, itt csak a válás segit… Sokat gondolkoztam rajta… Álmatlan éjjeleken át, kétségtől, kintól és szégyentől gyötörtetve… Hogy ennek velem kellett megesnie! De igyekszem rövid lenni.

A szép asszony egy oldalpillantást vetett a tükörbe, megigazgatta ragyogó szőke haját és fájdalmas mosolylyal ajkai körül, igy beszélt, nagyot sóhajtva:

– Férjemmel Párisban ösmerkedtem meg, Madame Dubois szalonjában. Szüleim kitünő ösmerettségben voltak Dubois asszonynyal, a kinek szalonjában megfordult az előkelő irodalom, különösen sok idegen iró. Mi francziák nem igen szeretjük az idegeneket, csak érdeklődünk irántuk. Megfigyeljük hibás kiejtésüket és mosolygunk szellemességeiken. Férjem első pillanatban igen kellemes benyomást gyakorolt rám. Jobban tudott francziául, mint a többi idegen és műveltsége is különb volt, mondhatnám párisi. Semmiségekről épp olyan könnyedén el tudott csevegni, mint bárki ösmerőseim közül, épp olyan szarkazmussal beszélt a nagy -143- dolgokról s csak egyetlen egyben hitt: önmagában. Ez hatott. Nem merte senki sem kétségbe vonni jövőjét. Mint idegen iró – kit nem ösmertek, csak elösmernek – járt-kelt a párisi társaságban. Az asszonyokat különösségei, kiejtésének furcsasága és fel-fellobbanó keleti tüze megfélemlitette és lebilincselte. Észrevettem, hogy érdeklődik irántam.

– És kegyed?

– Megvallom őszintén, kaczérkodtam véle. Vesztemre tettem, mert egy szép napon rájöttem, hogy szeretem. Szeretek egy idegent, a kinek nyelvét nem ösmerem, a kinek lelke ösmeretlen maradt előttem, ösmeretlen sokáig. Mert a nyelv, az anyanyelv fejezi csak ki a lélek árnyalatait, a finomságokat, a belső vonásokat. Az idegen nyelv csak a durva körvonalakat. Megszerettem egy embert, a kinek szivébe nem nézhettem, a ki, ha szerelemről beszélt velem, nagy általánosságokon kivül mit sem mondhatott, a ki, ha gondolatait fejezte ki, mindent csak körvonalakban, szinte csak vázolt, odadobott, sejtetett, de nem tudott kiszinezni semmit. A mi a dolgok illata: az hiányzott, azt nem ismertem meg, az rejtély maradt előttem. Eleinte ez oly szép s oly érdekes volt. Oh nagyon érdekes! Képzelje, egy egész ábrándvilágot épitettem fel magamban. Elsőben is vonzott az idegen világ, a hová kerülök, az idegen élet, a sok idegen ember. Nem féltem tőlük, ellenkezőleg, sóvárogtam utánuk. Férjem mellett csodaszépnek képzeltem mindent. Az -144- a tisztelet, melylyel Párisban körülvette magát, – ebben nagy mester volt! – azt képzeltem, otthon még nagyobb mértékben osztályosa. Csodáltam őt! Ügyvéd ur, kénytelen vagyok bevallani, hogy én voltam a világ legboldogabb mennyasszonya.

– Ezt a körülményt feljegyzem, uagyságos asszony! Kérem, folytassa.

– Rajongással gondolok vissza ma is arra a csodás utra, Páristól – hazáig, át Nizzán, Bécsen… Oly udvarias, gyöngéd, finom volt, csak valami, egyetlen egy dolog, szinte kifejezhetetlen, a mi hiányzott boldogságomból. Bántani kezdett az, hogy férjem nyelve nagyon banális. Én árnyalatokat, édes, illatos, szineket játszó árnyalatokat kerestem. Ő az ismert társalgási nyelv határai közül nem tudott kibontakozni. Mézes heteink boldogságát utszélivé, köznapivá tette ez a körülmény. Valami árnyék borult a lelkemre, mely epesztett. Ábrándképeimet sajnáltam és féltettem ettől az árnyéktól, ettől a fátyoltól, mely elveszi a ragyogását. Nem tudott kárpótolni a társaság sem, melybe kerültem. Mindenütt ugyanez a banalitás, a nyelvvel folytatott küzdelem, a szellem ragyogásának harcza a kifejezés sötétségével. Szinte kétségbeestem. Mindenütt csak törték az én édes anyanyelvemet s éppen azért hiányzott az, a mit elhagytam s nem tudtam feledni.

– Ha ekkor hozzám fordul tanácsért, ezt mondtam volna: tanuljon meg magyarul. Ha csak -145- keveset ért is, megtalálta volna a társalgásban környezetének szellemét.

– Ezt tettem, s mint látja, nem minden siker nélkül. A hangulatom ekkor nagy változáson ment át, mondhatom, igen kellemes változáson. Megösmertem egy csomó érdekes embert és megtudtam egy csomó érdekes dolgot. Megösmertem…

Az ügyvéd közelebb tolta a széket az asszonyhoz, feltette csiptetőjét s igy gondolkozott: »Beszélj, beszélj… tudok én már mindent! Csodálatos jószág a nő! Micsoda feneket kerit a legközönségesebb szeretkezésnek! Megösmerkedett egy másikkal, abba is beleszeretett, szeretője lett, férje megtudta és most a válást akarja kikerülni vagy a válást akarja elősegiteni. De mire való volt ez a sok szó?«

Mindez csak egy pillanatig tartott. Az asszony megérezte, hogy az ügyvéd szórakozott és másra gondol. Abbahagyta elbeszélését és ezt kérdezte:

– Mire gondol, ügyvéd ur?

– Az ön esetére, nagyságos asszonyom… Figyelem a fejlődést. Tehát megismerkedett valakivel. Szükséges tudnom, hogy ki az a valaki?

– Nem értem önt, ügyvéd ur…

– Nagyságos asszony méltóztatott mondani, hogy mikor megtanult magyarul, megismerkedett egy csomó érdekes emberrel, s ezek között… Nos, ki az az érdekes ember?

– De miért soroljam én fel egész ismeretségemet. -146- Nincs senki, a ki az én esetemben szerepet játszott volna… Ügyvéd ur, ne értsen félre…

– De bocsánat, asszonyom…

– Kétségtelen, hogy eleinte nagyon érdekes volt megfigyelni, minő mássá változnak át előttem az emberek, mihelyt a nyelv segélyével beláthattam a lelkükbe. A franczia nyelv galantériái kitünő leplezők, az anyanyelv mindenkit leleplez. Egész csodák történtek! Hallgatag vendégeink szinte bőbeszédüekké váltak, dadogók ékesszólókká és a csöndes visszavonultságban élők mozgékony, eleven higany-emberekké! Az élet elviselhetőbbé, kellemesebbé változott előttem, szebbnek láttam mindent-mindent, s az emberek is jobbak, közlékenyebbek és szeretetre méltóbbak lettek egyszerre. A nyelvük megoldódott és ez uj életet öntött beléjük…

Az ügyvéd konstatálta magában, hogy ez a tétel igaz. Ime, itt ez az asszony, már egy félórája, hogy beszél és még mindig a bevezetésnél tart. Hát mi köze egy válópörnek mindehhez? Hiszen világosan megmondta, hogy jogi tanácsot jött kérni… boldogtalan asszony… Hej, nagy baj ez a nyelvtanulás.

Az asszony hirtelen elkomorodott. Visszahanyatlott székébe és két könycsepp gördült le az arczán. Az ügyvéd szeme felvillant, s alig tudta leplezni örömét. Csakhogy végre elérkeztünk a forduló ponthoz, – gondolá. -147-

– Ügyvéd ur, hallgassa meg az én szerencsétlenségemet! Még menyasszony koromban, egy szép őszi délután, lenn ültem a kis kertünkben a rózsapadon. Vőlegényemre gondoltam, álmodozva. Szépnek, nagynak, hirnevesnek, szeretetreméltónak, szellemesnek képzeltem. Bayard és Göthe volt a szememben egyszerre! E pillanatban megnyilik a rácsos kis kapu és ő jön felém, kezében egy csomó diszkötésü könyvvel. A művei voltak. Akkor nem tudtam őket elolvasni, de büszkén tartottam kezeim között. Ezek a könyvek teszik őt halhatatlanná! Ezeknek a könyveknek köszönheti hirnevét! Boldog, büszke voltam… Aztán! Oh ügyvéd ur, keserü ez a csalódás!

Zokogni kezdett. Az ügyvéd várva várta a – forduló pontot, idegesen izgett-mozgott a helyén, leejtette csiptetőjét és ismét feltette s mohón leste a szavakat.

– Minő csalódás, asszonyom?

– Elolvastam a müveit, most már értem. Ügyvéd ur, ezek oly közönséges, silány, olyan utszéli, olyan semmi könyvek! Ügyvéd ur, én olyan boldogtalan asszony vagyok! Ügyvéd ur, keresse ki a megfelelő czikkelyt. Kiábrándultam a férjemből s válni akarok. Most már tudom, hogy nagyon tehetségtelen iró. Ügyvéd ur, válni akarok!

-148-

I.

Kaczagva futott fel a hegyoldali sétányon, bájosan felfogva halavány rózsaszinü, könnyü selyemszoknyáját, mely ránczokba szedve hullott le.

Anyja utána ment a fiatal tanárral. Irodalomról beszéltek. Arról is tudott beszélni. Csudálatosan sokat tudott beszélni az asszony, gyorsan, lihegve, selypitve kissé. Ideges volt, legalább a doktor-professzor ugy mondta. A idegessége abban állott, hogy…

A barátnői bizonyára közbekiáltottak volna:

… hogy sokat beszél.

Ő azonban ezt a sok beszédet másnak nevezte: mulat, igy szokta mondani, ha áldozatra lelt.

A fiatal tanárral tehát irodalomról beszéltek, már úgy, a hogy az asszonyok szoktak irodalomról beszélni. Az ismert irók szokásairól, elmondva, hogy kiki mit szeret ebédre, ebéd után, irás előtt, irás után, irás közben. Mindenkit ösmert, mindent tudott. -149- Szerette – néha-néha – belesodorni a beszédbe a férje nevét is, a hatás kedvéért. »Mi irók és művészek hitvesei…« Nagyon illet a szájába.

A férje csodálatosan szótlan ember volt. Hires művész, már inkább a hiréből, mint az alkotásaiból élt. Ezt a felesége is jól tudta.

Ferike kisasszony kaczagva állott meg a hegyoldali sétány felső csücskén.

– Mama… Mama! Én már fenn vagyok.

– Jól van, jól Ferkó, csak menj előre.

– Hát gyerünk, – szólott aztán Ferike a lepkéihez.

A főhadnagy, a megyei aljegyző, a fiatal német báró s a magas patyikus egyszerre indultak a nyomába.

– Ki fog el? – kérdi Ferike s futni kezd.

Tulajdonképp azt akarta kérdezni: kit fogok én meg?

Az anyja utána kiáltott:

– Ferike, komolyabb légy!

II.

Ferike kisasszonynak csodás jókedve volt mindig. Ez pedig nehéz feladat, mikor a napok úgy folynak és a lepkefogás oly nehéz.

Tulajdonképp nem talált kedvére valót egyet sem. A főhadnagy szép szál legény, de a mikor dölyfös a családja… A harcz nehéz lenne s neki -150- nincs vesztegetni való ideje. Ösmerte az atyját. Keveset beszél, de a mit mond: nyomós.

Mikor a tanitónői vizsgán elbukott, ránézett sötéten:

– Ferike. Én már ugysem birom a sok munkát. Akkor neked is keresned kell. Adok egy évet. Ha azalatt férjhez mégy – jó. Ha nem, leteszed a vizsgát és állást foglalsz el. Megértettél?

Már három hónap mult el, de hol a férj?

A patyikus nagyon magas és sovány legény és kevés a pénze. Legfeljebb, ha egy vidéki patikát kap. Falun élni? Brrr!

A báró nem számit, legfeljebb az aljegyző. De micsoda csekély a fizetése? – Eh, ez lesz a legutolsó.

Ferike pedig futott előre s a lepkéi repültek utánna. Ő volt a tüz, mely vonzott.

Az anyja ekkor már a nagy emberek szokásait letárgyalta és áttért arra a kétheti párisi kirándulás elmesélésére, melyet soha sem mond el két óránál hamarább. A fiatal komoly tanárnak volt ideje elmerengeni a Quartier latin-jén, a hol még ő is kaczagott.

Ferike eközben odaért a meredek hegyoldalhoz és elfogatta magát az aljegyzővel.

– Jól van, jól leányom – szólt az anyja.

Hanem mikor meglátta a meredek hegyet, felsikoltott:

– Jesszus Mária, hogy lehet ezen felmenni? -151-

– Könnyen, nagyságos asszonyom, csak fogadja meg, hogy az uton nem szól egy szót sem, – szólt a tanár.

A többiek mosolyogtak.

– Hát meglehet azt állani? – sopánkodott az asszony.

III.

Az Anna-bálon az aljegyző kiegyenesedett. Ferike nem ösmert rá. Olyan csodásan fénylő szeme, egyenes tartása és hangos járása volt. Megdobbant a szive, mikor feléje közeledett.

– Ferike kisasszony, – második négyesét kérem, ha nekem adja… (jelentősen) de szivesen. Ne nevessen most, ne. Egy pillanatig ne. Nékem adja? Szivesen?

Ferike bódultan dőlt az ablakhoz. Ah, itt van az a pillanat, itt van…

Odakerült az anyjához.

– Mama, a jegyző kérte a…

– Kezedet?

– Nem a második négyest.

Az anyja csalódva biggyesztette le az ajkát.

– Csak?

– De a négyes alatt megkéri a kezemet, ha akarom.

– Akard…

– Mikor olyan kevés a fizetése.

– De képviselő lesz. A nagybátyja alispán. -152-

– Hiszed?

Ferike tehát a hatodik figuránál igy szólott a jegyzőhöz:

– És elhagy?

– A rendező akaratából.

– S ha a rendező nem parancsolná.

– Itt maradnék… önnel…

Ferike megszoritotta a karját.

– … Akár egész életemen!

– De jegyző ur!

És elpirult. A jegyző erre visszaemlékezett az önkéntes iskolákra, a kapitányra s arra a tanácsra, hogy bajban-zavarban legjobb, ha bemutatja magát. Odaállott hát a leány elé s rákezdte:

– Melde gehor… (eh, mit, magyarul!! – gondolta). Kisasszony Babocsay Kázmér a nevem s van szerencsém megkérni a kezét.

Ferike e pillanatban két dologra gondolt. Örömtől repeső szivvel arra, hogy nem kell tanulni a vizsgára! De arra is, hogy – mint olvasta – a Gyurkovics-lányok ilyenkor azt felelik:

– Beszéljen az édes mamával!

IV.

Asztalról-asztalra ment másnap délben az anyja a nagy ujsággal.

– Képzeld a kis buksi… bizony még nincsen tizenhét éves sem. Egyébként a tizenhetedik -153- születésnapomat én is Velenczében ünnepeltem. A férjemmel. Bizony, a Ferkó is követ, a buksi.

Az asszonyok csodálkoztak és örömöt tetettek.

– Meglepő… Ügyes…

– Aztán hol az uj pár?

– Ferkó öltözik és Kázmér várja az ajtaja előtt, akár csak egy szerelmes deák, a ki…

– Meglepő… Ügyes…

A levest mindenki sósnak érezte. Szerelemmel volt-e tele a levegő is, nem tudom, de hogy nagyon meleg volt, az bizonyos igaz.

Végre bejött az ifju-pár. A lány arczán győzelemmosoly! Ah, édes szabadság, most hát elfogtalak. Nem kell tehát vizsgára magolni!… A fiu félénken nézett a lányra. Az örömét félremagyarázta, mint a szerelmesek, önzően.

– Apus…

Az anyja végigfutott az asztalok mellett:

– Vigyázzatok, az apja még nem tud semmit. Meglepjük véle.

Ferike ott állott az apja előtt, a ki a tányérjába mélyedt.

– Apus…

Végre felpillantott.

– Engedd meg, hogy bemutassam neked Babocsy Kázmér urat.

Az öreg hümmögetett egyet, mintha mondaná: Ki ez? Hisz ösmerem!

Ferike művészi szünetet tartott és folytatá: -154-

– Vőlegényemet.

A szótalan ember ránézett és igy szólt:

– Örvendek.

Aztán visszahajolt a tányérjára,

Ferike odahajlott a fülébe:

– Látod papsi, papsi, nem kell, ugy-e, vizsgára magolni, ugy-e édes papuskám?!

De ez csak evett tovább.

V.

A vőlegénye egyre sürgette, hogy határozzák meg az esküvő napját. Felment az alispán nagybátyja is, de ez sem vitt biztos igéretet. No bizony! Mikor olyan szép menyasszonynak lenni. Hát ki kerget? Vagy mi? Ferike nem szerelmes, mint valami süldő kis gyermekleány. – Csak férjhez akart menni, mert ki nem állhatja a nevelés elméletét és unalmasnak találja Rousseau Emil-jét. Ő – tudja Isten – Bourget-ért rajong. Ösmeri a Hazugságok-at s már most befejezte a művelődését. A vidéken tetszeni fog ő igy is…

Egyébiránt az volt az egyetlen pont, melyet sajnált. Vidéki fiatal emberhez nőül menni, – na, ez kissé meggondolatlanság volt. De Kázmér ambicziózus ember és az alispán is protegálja. Hátha csakugyan képviselő lesz? Pótválasztások mindig akadnak.

A vőlegénye többet volt Pesten, mint a hivatalban. -155- Karonfogva mentek a zsúrokra, a szinházba, az estélyekre. Ez tetszett neki, módfelett. Kázmér szeretett tánczolni és nem játszotta a féltékenyt, habár Ferike fejében már-már rossz gondolatok forogtak, mikor egy nyugalmazott operaénekesnő barátnőjük estélyén megösmerkedett egy miniszteri titkárral, a ki már nem volt éppen mai gyerek, de férjnek jobb lett volna Kázmérnál, már csak azért is, mert Pesten lakott. De a titkár mikor megtudta, hogy már menyasszony – rémdiszkréten – visszavonult.

Igy hát végre mégis férjhez ment Kázmérhoz és lement a vidékre. Egész délutánját az alispánéknál töltötte és a politikával komolyan foglalkozott. Ez volt az egyetlen, a mi érdekelte. A vidéki asszonyok az ő gyermekeikkel és befőttjeikkel, készülődéseikkel a pusztára, a vidéki férfiak vadászkalandjaikkal és sárga czipőjükkel, a tisztek ráccsolásaikkal és jargonjukkal: halálra untatták.

Csak a szinkör érdekelte. Minden este ott volt, akár operettet, akár drámát játszottak. Egy szép napon – a változatosság kedvéért – kijelentette azt is, hogy ideges.

Miben áll az idegessége? Egy kis fejfájásban, ha az egész délutánt végig aludta. Egy kis bosszankodásban, ha Árvay késett az uj ruhájával. Egy kis gyomorgörcsben, ha teleette magát éretlen gyümölcscsel. Egy kis álmatlanságban, ha a szinkörben izgató franczia drámát adtak. Egy kis ásitási -156- hajlamban, ha klasszikus darabokat nézett végig. Csak ennyiben, de ez elégséges, hogy az ember – mód felett unatkozzék.

Az unalom pedig olyan, mint az éhes sakál. Meg-megáll a bejárat előtt s bebocsáttatást kér. Jaj annak, ki nem tud ellentállani a kisértésnek. Jaj annak, ki befogadta házába. Odaül az ágyad elé és lázba ejt, melytől fázol; ha távozni próbálsz, üldöz; ha egyebekre gondolsz, odafurakodik a gondolataid közé. Jaj neked, szászszor jaj…

Ugy kapaszkodott belé e hitbe, mint a fuldokló a szalmaszálba, ki pedig tudja, hogy e kipkedés-kapkodással csak ront a sorsán. A rokonság, maga az alispán ment el hozzá, hogy lebeszélje.

– Lányom, bolond gondolat ez! Ártasz véle Kázmérnak is, magadnak is. Nem érhetsz czélt. Lehetetlen. Megmondtam, – punktum.

Ferike gunyosan a szeme közé nevetett.

– Hát jól van. Megmondtam, ne vesd hát a szememre, – punktum.

Az alispán követelte, hogy mondjon előbb le az állásáról. Lemondott. Vigasztalta a nép szeretete, Ferike kicsattanó jókedve. Együtt utazták be a kerületet, a szép asszony elbájolt mindenkit, fiatalostul, vénestül. Elkeseredett harcz fejlődött ki. Az alispán, az egész rokonság ellene korteskedett. Megtagadták, rágalmazták és szórták a pénzt. Hihetetlen az mégis, hogy egy asszony belevigyen -157- egy Babocsayt ellenzéki programmba. Ellenzéki programmba!

A kaszinóban hetekig erről beszéltek. Az alispán dühöngött, a familia elkeseredetten tárgyalta a dolgot. Hanem Ferike sem pihent. Járta a falvakat, udvarolt a biráknak, a jegyzőknek, ott volt a népgyűléseken s lelkesedten hallgatta Kázmér hangzatos igéreteit. Mégis csak felkerül hát Pestre!…

De a választáson husz szavazattal elbuktak. Ugy hirlik, hogy mind a húsz szavazót régen elföldelték ugyan, de ha a főszolgabiró ugy kivánja?…

VI.

A mi kis pénze, meg hitele volt, ráment mind erre a választásra. Nem volt aztán se állása, se mandátuma, de még folyamodni is restelt. Ugy se nevezték volna ki sehova. A rokonság szóba se állott vele, igy hát feljöttek Pestre, oda költöztek Ferike szüleihez, Ferike régi, lánykori szobájába.

A fehér mousseline-függöny, az erős vaságy, a polczos szekrénye mind a régi, csak ő maga, csak a lelke más.

Ez a helyzet borzasztó volt. Az apja egy kukkot se szólt hozzá, csak megmutatta az alispán egy levelét, melyet az néki még a választás előtt irt. Rá akarta birni, hogy irjon a lányának, beszélje rá Kázmért, hogy ne lépjen fel.

– Nem akart az apád beleszólani a dolgaitokba, -158- ő nem segithet rajtatok, nem is ad hát tanácsot… mondta az anyja. Már most mitévő lesztek?

Heteken át törték a fejüket. Végre az apja megszólalt.

– Ferike, tanulj, tedd le a tanitónői vizsgát, majd csak szerzünk néked állást. Addig itt el lehettek…

Magolni kellett tehát mégis, hasztalan volt a lepkefogás, a szerencsejáték, sorsunkat ki nem kerülhetjük.

-159-

• Tisztességes asszony 1
• A majoreskó 35
• Szabadság!… 52
• Párbaj 64
• Liliomillat 73
• Szünidőben 81
• Katicza-bombon 89
• Felment a klubba! 99
• A látszat öl 107
• Egy hatnapos asszony 119
• Kergetődző csillagok 126
• Kegyelem 133
• Egy válópör oka 141
• Lepkefogó kisasszony 148