
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 74030 ***


GÁBOR ANDOR

DOKTOR SENKI

REGÉNY

I. KÖTET

DICK MANÓ KIADÁSA, BUDAPEST

VII., ERZSÉBET-KÖRUT 14.

„UJSÁGÜZEM“ könyvkiadó és nyomda r.-t.




I. FEJEZET.

Valaki becsöppen a magyar nyilvánosságba és ott elhelyezkedik, bár
fogalma sincs róla, hogyan került oda.

A nyurga, szőke fiatalember, aki szemmelláthatóan cél nélkül ődöngött az
uccán, mert csak meg-megállt, csak nézdegélte a kivilágitott
kirakatokat, hirtelen fölszegte a fejét. Táblát látott egyik kapu alatt
és a tábláról ezt az irást olvasta le:

– Függetlenség. Politikai napilap. Szerkesztősége és kiadóhivatala. Első
emelet.

A fiatalembernek eszébe jutott, hogy délelőtt goromba volt vele a főnöke
a hivatalában. Jó volna ide felnézni, ehez a véresszáju laphoz és egy
szép közönségkörébőlt elhelyezni Rechnitz urról, aki goromba, mint egy…
igen, épp olyan goromba. És aki nagyzási mániában szenved, mert azt
hiszi, hogy a jó isten az unokabátyja. Föl kellene hivni a kereskedelmi
miniszter figyelmét arra, hogy az ilyen basák a legnagyobb mértékben
próbára teszik a közönség türelmét s hogy ez előbb-utóbb forradalomra
vagy még annál is rosszabbra fog vezetni.

A fiatalember befordult a kapu alá és elcsodálkozott rajta, hogy egy
ilyen nagyhatalmu lap milyen piszkos házban huzódik meg.

– Ez furcsa! – mondta magában. – Azt hittem, hogy a Függetlenségnek
palotája van.

A palota kapualját csak nagyon gyöngén világitotta meg egy egészen
közönséges gázláng, még csak nem is auer-harisnyás s a gázláng alatt,
egy táblán, ez állt:

_Koldulni és a sipládáni játszás tilos._

A fiatalember – Schenk I. János, postatakarékpénztári hivatalnok, hogy
az olvasó végre megtudja már, kiről van szó – a fiatalember érezte, hogy
ez a felirás nem helyes magyarságu. Pontosan ugyan nem tudta, hogy
miért, de veleszületett nyelvérzéke, mely már eleve nagy dolgokra
predesztinálta, tiltakozott e különös mondat ellen. Csak homályosan
derengett a fejében, hogy _sipládáni játszás_ verklizést jelenthet.
Biztos azonban ebben nem volt.

Az első emeleten nagy fekete ujj mutatta, merre kell mennie annak, aki a
Függetlenség szerkesztőségébe és kiadóhivatalába akar eljutni. Schenk
követte a hasznos ujjmutatást és a gangon, mely belül köröskörül futott,
addig ment, amig a Függetlenség ajtajához nem ért.

Közben az orrát folyton valami különös és nehéz illat csavargatta.
Benézett az udvarba, s amennyire a rossz világitás mellett látni
lehetett, megállapitotta, hogy az udvarban cserzetlen bőrök vannak
egymásra halmozva. Azokból áradt ez a lehetetlen illat.

– Rossz lehet itt a szerkesztő uraknak – gondolta Schenk I. János és
megállt a Függetlenség ajtaja előtt.

Nem azért állt meg, hogy csengessen. Minek? Az ajtó nyitva volt. De ha
az ember valahová be akar menni, ahol még nem volt, mindig sokkal
kényelmetlenebb a nyitott ajtó, mint a zárt.

Schenk belépett az előszobába, amely szintén nagyon szegényeset
mutatott. Ha közelebbről megnézte: ebben az előszobában semmi sem volt.
Semmi berendezés, még egy asztal vagy egy szék sem. Csak plakátok voltak
a falára ragasztva, amikről kiki leolvashatta, hogy a Függetlenség a
legjobb magyar politikai napilap, a legragyogóbb tollak irják és a
legkitünőbb fejek olvassák. Bajnoka az igazságnak, pártfogója özvegynek
és árvának. Főszerkesztője Csopaki Artur és ára négy krajcár.

Mindezeknél az adatoknál Schenk jobban szerette volna tudni, hol a
szolga, akivel bejelenttesse magát; szolgának azonban nyoma sem volt,
hacsak az erős bagószag, ami a kis előszobát eltöltötte, nem a szolgától
származott.

Schenk várt, hátha valahonnan előkerül a szolga.

Eközben az egyik ajtó mögött, amelyre fel volt írva, hogy Szerkesztőség,
telefon csengett. Schenk, aki még a hivatalában megszokta, hogy, ha
cseng a telefon, azonnal oda kell ugrani, most is önkéntelenül lépett
egy gyorsat az ajtó felé, de aztán megfékezte magát. Biztos, hogy egy
ilyen lapnál külön telefonkezelő van. Majd az elintézi.

De a telefon tovább csengett s bent a szobában senkisem mozdult.
Ellenben egy hang, rosszkedvü, öreges hang, igenis hallatszott. De
mintha egy másik szobából kiabált volna:

– Hé! Hé! Telefon! Valaki menjen a telefonhoz! Mért nem mennek a
telefonhoz? Hallatlan, hogy senki sem megy a telefonhoz! Mért fizettetik
velem a telefont, ha feléje se néznek, mikor csenget? Prokesch ur! Vagy
Szeniczei ur! Vagy Tudomisénki ur!

Szünet.

A telefonhoz senkisem ment. A telefon tovább csöngetett. A hang tovább
lármázott:

– Mindenkit elcsapok! Az egész redakció elmehet elsején! Jogászokkal
iratom meg a lapot! Senkivel se iratom! Beszüntetem! Nincs felmondás!

Megint egy kis szünet következett.

Az ujabb csengetésre Schenk I. János már kinyitotta az ajtót, gyorsan
tájékozódott, honnan szól a csengetés, az oldalfalon meglátta a
telefont, odament, leakasztota és udvariasan, lágyan beleszólt:

– Halló? Ki beszél?

A másik szobából az előbbi hang lármázott:

– Mit kérdezgeti, hogy ki beszél? Majd megmondja az illető, ha akarja.
És ha nem mondja meg, az se baj. Ezt hijják maguk sürgős redakciós
munkának? Fölösleges dolgokat fuvolázni a telefonba? Azt én az
üzletemben se türöm.

Viszont egy női hang a telefonban igy beszélt:

– Halló? Ott Frühauf-kávéház?

– Nem, – felelte Schenk, – itt Függetlenség szerkesztősége és
kiadóhivatala.

– Az nem létezik! Ne keverjék össze a szerkesztőséget a kiadóhivatallal.
Ezerszer megmondtam már. A kiadóhivatalt majd én elintézem…

Ezt mondta a másik szoba hangja. S a női hang ezt:

– Pardon. Akkor tévedés.

Kett! A női hang letette a kagylót.

Schenk megfordult az ajtó felé, amelyen át a zsörtös hang hallatszott.

Ott már egy kistermetü öreg ur állt, hervadt, sárgás-fehér szakállu,
ráncos, összecsiptetett szemü. Nézte Schenk I. Jánost.

– Maga az? – kérdezte tőle.

– Nem kérem – felelte Schenk zavarában.

– Nem maga? Hát? Hol van Csopaki? Hol a redakció? Hány óra?

Schenk hirtelen az órájára nézett:

– Nyolc óra lesz öt perc mulva.

A kis öreg kiabált:

– Na látja! Csak lesz öt perc mulva és már senki sincs itt.

És gunyosan hozzátette:

– Maga mért van itt?

Schenk felelni akart.

A kis öreg közbevágott:

– Ha jobban megnézzük, maga sincs itt! Fölvenni elsején a gázsit és nem
bejárni! Az igen! Azt értik az urak! És bejárni és elszökni nyolc előtt,
mint az iskolásgyerekek, azt is értik az urak! De majd én rendet
csinálok. Miattam szaladhatnak az Ujságiró-Egylethez. Ahogy én attól
félek! Én nem vagyok ujságiró! Én Porgesz Lázár és társa vagyok. Nekem a
maguk elnöke nem imponál és ha még egyszer jön, ugy kidobom, csak ugy
nyekken.

A kis öreg élvezte, hogy a fiatalember, aki előtte áll, milyen zavartan
és félénken hallgatja az ő lármáját.

Schenk nem értette az öreget.

– Kéremalásan – hebegte – én tulajdonképp…

Az öreg nem engedte tovább dadogni.

– Mit maga? Maga tulajdonképp biztosan olyan, mint a többiek, fiatal
költők mind! Teleirnák versekkel a lapomat! Irják a verseket az Uj
Időkbe, arról hallom, az olyan verses lap. Itt jó politikai rovat kell.
Amiből az olvasó tudja, hányadán áll az ország. Most maga csinálja a
politikát?

– Nem, kérem.

– Hát maga mit csinál?

– Én? Semmit, kérem.

– Semmit? És azért fizetem én magát?

– Engem nem, kéremásan.

– Ja, maga csak olyan volontőr – szólt az öreg enyhébb hangon. – Az más.
Akkor maga nem felelős. Magát még nem ismerem. Hogy hijják?

– Schenk I. János.

A kis öreg ráripakodott Schenkre:

– Nézd csak! Senki! Maga is olyan fiatal költő, mint a többiek! Micsoda
neveket vesznek fel! Csopaki! Szeniczei! Domahidi! Senki! Azt hiszik,
minden névnek i-vel kell végződni?! Azelőtt hogy hivták?

– Azelőtt is igy.

Az öreg megint megenyhült:

– Az más. Senki se tehet róla, hogy az apját hogy hivták. Senki se. Még
maga se, Senki ur. Csak a nevét ne irja ki a lapomba. Ugyis annyi senki
van már a lapomnál, hogy a hajam szála égnek áll tőle. Ismeri Prokescht?

– Még nem volt szerencsém.

– Prokesch! Azt mondják, hogy jól ir… Hogy irhat valaki jól, akit
Prokeschnek hivnak? Akkor egy Porgesz is beleirhatna a lapba. A fiam, a
Vili. De vigyázok rá, hogy eszébe se jusson. Az embernek ne legyen dolga
ujságirókkal. Prokesch! Nagy ember! Egy beavatott. Mit gondol, nagyon
fáj a miniszterelnöknek, ha Prokesch megmondja róla a véleményét?

– Nem tudom, kérem… – felelte szerényen Schenk.

A kis öreg barátságosan nézett rá:

– Maga jól nevelt fiatalembernek látszik.

– Igyekszem, kérem.

– Hát csak igyekezzék. Ez ritkaság ezen a pályán. Ki protezsálta be?

– Engem? Senki.

– Az szép. Akkor maga biztosan tud valamit. Tudja, fiatal barátom, mit
kellene csinálni? Csak hallgassa meg! Ne legyen olyan, mint a többi
kócosok, akik kinevetik az öreg Porgeszt, mert az csak bőrkereskedő. Ha
nekem szót fogadtak volna, nem költöttem volna hiába azt az egy párszor
tizezer koronát, ami csak ugy elment puffra. Állna valahogy a lap. Most
persze sehogy se áll. Egy szép időjárásrovat kellene. Az ám! Én mondom
magának. Akkor ugy vennék vidéken a lapot, mint a zsemlét. A gazdaember
szereti tudni, milyen idő volt tegnap másutt. De mit olvas a lapban? Az
én lapomban és az összes többi lapokban? Csapadék husz miliméter! Mi az,
hogy csapadék? És ha eső esett, akkor is csapadék, ha hó esett, akkor
is. Ki látott ilyet? Ki lesz ettől okosabb? Csapadék!? És ki méri
méterszám, pláne miliméterszám az esőt? De ha volna egy lap, amelyik
megirná, hogy Debrecenben másfél óráig jó, bő zápor volt, vagy
Kaposváron egész nap szemerkélt, akkor abból mindenki tudná, amit tudni
akar.

Az öreg ur megfogta Schenk kabátjának egyik gombját, ugy beszélt.

– Jöjjön csak be, öcsém! Üljünk le. Elmondom magának az egészet.

(Ez a szoba már jobbfajta szoba volt, két bőrszék és egy bőrkanapé
álltak benne. Az egyikbe Porgesz Lázár és társa ült bele, a másikba
beletessékelte a jövendőbeli rovatvezetőt.)

– Nem szárazon kell megirni, hanem ugy, hogy mindenki, még a
legegyszerübb ember is, megérthesse. És nem röviden, csak ugy odavetve,
hanem bőven, tartalmasan. Még azt is bele lehet irni, hogy külföldön
milyen idő volt. Azt, mondjuk, csak minden héten egyszer. Abból
tájékozódhatik a magyar gazda arról, hogy külföldön milyen termés lesz,
milyen ára lehet ott a gabonának. Ez fontos. Ha én olvasom a lapban:
Marhavész Oroszországban, akkor én már tudom, hogy mi van a bőrrel.
Akkor én már gyöngitem a raktárat. Pedig a lapban nem áll, hogy a
marhavész következtében a bőr ára lejjebb megy. De én tudom. Mert én
értek az üzletemhez. Én a laphoz is értenék, ha megengednék, hogy
beleszóljak. De nem engedik, mert mind költők és mindig azt mondják,
hogy irodalom. És én táplálom az irodalmat… De mondhatom, fiatal
barátom, hogy nem sokáig. Még egy fertályt adok neki. Vagy föllenditik a
lapomat, vagy én eladom a Függetlenséget egy kanál káposztáért. El én!
Mint a bőrt!

A kis öreg nagyon meg volt elégedve önmagával.

Fölkelt.

– Én most hazamegyek vacsorázni. Maga még nem vacsorázik?

– Köszönöm. Én már vacsora után vagyok…

– Hát csak mondja meg Csopakinak, hogy én magára biztam az
időjárás-rovatot. Csak mondja meg neki. Hogy ne szóljon bele senki, mert
maga majd ugy csinálja, ahogy’ én elmondtam. Pontosan ugy. Nevetséges.
Azt iratom a lapomba, amit akarok.

Azzal elkezelt. És ment.

Schenk I. János ott ült a Függetlenség cimü politikai napilap
szerkesztőségében egészen egyedül. Gondolta, hogy most már megvárja,
amig érkezik valaki. És megnézi ennek a különös kezdetnek a folytatását
is. Már tudta, hogy a Függetlenség Porgesz Lázár és társa tulajdona, nem
jó üzlet és hogy a tulajdonos nincs megelégedve az alkalmazottaival.
Minderről egy félórával előbb fogalma sem volt.

Schenk körülnézett a szerkesztőségben.

Ez a két szoba, amit látott, méltó folytatása volt az előszobának. Az
egyikben hat asztal volt egymásra zsufolva, kopott, puhafa iróasztalok.
Némelyik piros szövettel volt bevonva, némelyik zölddel, de a szövet
mindegyiken csak nagy általánosságban mutatta alapszinét, melyet tinta
és gummi-arabikum foltok tettek bizonytalanná. Hogy honnan származtak
ezek a foltok, azt nem lehetett azonnal fölfedezni, mert sem tinta, sem
gummis-üveg egyik asztalon sem állt. A falakon megint csak plakátok
tarkálltak. Többnyire szocialista-plakátok, nagy, erős, dagadó-izmu
munkásokkal, akik magasra tartott kalapácscsal akarták agyonütni a
világrendet.

Néhány karrikatura is, nyilván a szerkesztőség tagjairól. Az egyik alatt
ez a két verssor állt:

  _Ez a hires Csopaki,_
  _Ki egy aktát zárt fiókból lopa ki._

Schenk elcsodálkozott rajta, hogy mért hires valaki, aki zárt fiókból
lopott el egy aktát?

Voltak még a falon hevenyészett felirások. Ilyenek:

– Az idő pénz!

– Szives marasztalásokat ne tessék komolyan venni!

– Csak röviden! Csak röviden!

– Tárcákat ugysem olvasunk el!

Egy nagy fehér papirlap közepébe két francia kártya volt a falra
ragasztva. Egy pikk-dáma és egy treff kilences. Az aláirás igy szólt:

– Ez az a kilences, ami a göndör Bodort sprengölte és megölte.

Volt még egy igen nagy betüs, laponként leszakitható kalendárium is a
falon, de az még az elmult esztendő valamelyik napját ábrázolta.

A jobbik szobában, ahová Schenket Porgesz bevezette s amelynek ajtajában
állva Schenk a helyszini szemlét tartotta, az iróasztalon egymásra
pupozva hevertek papirok s egy kis márványalapról sürü rugó kajlott
fölfelé, mint egy kutágas alsó szára. A rugó felső végéről kis lánc
csüggött alá. És ott kellett volna következnie a ceruzának, amely
azonban ebből a praktikus szerkezetből itt hiányzott. A falon a Magyarok
Bejövetelének az a részlete lógott, mely Árpádot és vezérkarát mutatja.
És egy ellenzéki vezér, hosszu szakállal, erősen horgas orral, akiről
Schenk e pillanatban nem tudta, hogy melyik párthoz tartozik.

Schenk elgondolta, hogy azokhoz képest, amit a Függetlenségben olvasott:
„felráztuk az országot közönyéből…“, „odadörögtük a kapzsi hatalmasok
fülébe…“ és igy tovább, ugyanebből a hangnemből: – azokhoz képest ez a
helyiség elég szerény. Ebben a két szobában valami nagyot rázni a
közvéleményen, vagy tulharsogót dörögni akárkinek a fülébe, aligha
lehetett.

Visszaült a bőrszékbe és várt.




II. FEJEZET.

Adatok Schenk I. Jánosról. Hogyan járja ki, egy nap alatt, az ujságirás
iskoláját?

Kedves olvasó, aki most elindultál, hogy utánam gyere betüim erdejébe,
joggal várod el tőlem, hogy mondjak valamit Schenk I. Jánosról, regényem
hőséről. Joggal várod, de hiába. Hősömről én magam is alig tudok többet,
mint amennyit eddig elárultam róla. Mit lehet tudni arról a rettentően
sok emberről, aki hemzseg és nyüzsög körülöttünk? Vannak, akik azt
mondják, hogy ez a sok ember mind egyforma; mások viszont azt állitják,
hogy mind különbözik egymástól. Lehet. Én nem tudom, mert én nagyon
keveset néztem meg közülük s akiket megnéztem, azok olyanok voltak, hogy
miattuk elment a kedvem a többi megtekintésétől.

Schenk I. János is, a postatakarék ifju tisztviselője, olyan volt, mint
a többi, vagy épp ugy különbözött a többitől, mint a többiek. Talán nem
volt nagyon okos fiu; de arra nincs is szükség. Ha a világ okos
embereket termelne, ezzel mihamarabb meggyilkolná önmagát. Esetleg
butább sem volt, mint a többiek. De ez nem az ő érdeme. Ez a feladat,
butábbnak lenni a többi embernél, olyan nehéz feladat, hogy csak igen
kevesen vállalkozhatnak rá a siker reményével.

Schenk I. János valahol vidéken született, a Bácskában, német eredetü
szülőktől. Persze, hogy végzett elemi tanulmányokat, sőt
középiskolaiakat is, különben nem juthatott volna be a postatakarékhoz.
Az elemiben megtanult irni-olvasni, de már a középiskolában épp ugy nem
tanult semmit, ahogy ott mások sem tanulnak. Vagy ha tanult is valamit,
már régen elfelejtette, mert csupa olyan dolog volt, ami őt édes-keveset
érdekelte. A földrajzból a fejében maradtak a világrészek. De ha valaki
hirtelen rákiabál, hogy mondja meg, melyik város Bolivia székhelye, azt
nem tudta volna megmondani. Valószinü, hogy Argentináét sem. A
történelemből talán emlékezett Kis-Pipin nevére, de arra is csak azért,
mert olyan furcsa név. Egy latin szöveget esetleg el tudott olvasni hiba
nélkül s néhány főnevet és igét megértett belőle, mert az, hogy
_fero-ferre-tuli-latum_, nem tudott kiszellőzni az agyából.

De körülbelül ez is volt minden. Igaz: még a poétikából magával hozta
ezt: Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér. S kivülről tudta a Toldi
első strófáját. De hogy mit jelent ez a sor: Ég a napmelegtől a kopár
szik sarja – ezen még soha eszébe nem jutott elgondolkodni. Ég, hát ég.

A postatakarékhoz a kerületük képviselője hozta be, vagy legalább is a
szülei azt hitték, hogy igy történt. Valószinü, hogy a nagyságos ur
egyetlen lépést sem tett pártfogoltja érdekében. Mert a protekcióval nem
is ugy van, ahogy az emberek gondolják. Mindenki azt mondja:

– Istenem, ebben a gonosz országban protekcióra van szükség!

És mindenki keres magának protektort. A protektorok azonban kényelmes
emberek és rendesen semmit sem csinálnak ott, ahol csinálniuk kellene.
Igy az ügyek, nagyobbára, mégis igazságos alapon intéződnek el. Csak a
személyes érdem, illetve érdemetlenség alapján, iskolai bizonyitványok
és egyéb kvalifikációs tévedések szerint.

Schenk I. János nevében, hogy ezt is eláruljam, a veszedelmes I, mely
Schenket Senkivé degradálta, Ignácot jelentett. Schenk szülei falusi
emberek voltak, akik természetesnek tartották, hogy fiukat, aki Szent
Ignácius napján született, Ignácnak kereszteltessék.

Schenk csak a szabadkai gimnáziumban tudta meg, mily veszedelem ez.
Zsidónak vélik, pedig nem az.

A negyedikben pofonvágta egyik iskolatársát, mert utána kiabált: Zsi-dó,
biligó! Aztán a vakációban, mikor ezt elsirta otthon, a jegyző szerzett
két tanut, akik igazolták, hogy a Schenk-fiut gyerekkora óta mindig
Jánosnak hitták és az Ignác név elintéződött, csak csekély nyomát hagyta
hátra Jánosunk nevében.

Egyéb mindezideig nem is történt Schenkkel. Ma délelőtt ugyan goromba
volt hozzá a hivatalban Rechnitz ur. S ő ezt a gorombaságot egy szép
közönségköréből tárgyává akarta tenni, de most, az uj helyzet
izgalmában, már meg is feledkezett Rechnitz ur gorombaságáról.

Különben ahogy vesszük. Ha egy fiatalembernek azt mondják:

– Fogja be a száját, ha nem kérdeztem, – ezt nem is kell olyan sulyosan
felfogni. Rechnitz őt valóban nem kérdezte, amikor arról a befizetési
lapról elmondta a véleményét.

Mennyivel volna ez udvariasabb:

– Méltóztassék hallgatni?

Árnyalati különbségek vannak itt, vagy még azok sem.

*

Az előszobában lépések hallatszottak.

Egy toprongyos, nagyon rossz-formáju ember jött be a hatasztalos
szobába, egyik kezében nagy papirlapok voltak, a másikban egy kis csomag
és egy üveg sör. A nagy papirlapokat letette, a csomagot kibontotta,
bicskát vett elő s elkezdte enni a kolbászt meg a kenyeret. A jobb arca
mindig nagyon kidagadt, mert mértéktelen falatokat dugott a szájába s az
ádámcsutkája viharosan mozgott föl és alá, mint egy megvadult lift.
Minden ötödik-hatodik falatnál széttörülte konya bajuszát, vizszintesen
a szájához illesztette a sörösflaskát, aztán behunyta a szemét és
hátrahajtotta a fejét.

Ivott.

Világos, hogy ez az otthonos ember csak a szerkesztőségi szolga lehet.

János kilépett a jobbik szobából.

A szolga éppen a behunyt szemnél és hátrahajtott fejnél tartott, amikor
Schenk lépését meghallotta. Ahogy hirtelen elkapta a szájáról az üveget
és beszélni akart, a sör fölfelé föcskendezett, mint egy cethalból:

– Mi-hi tetszik? – kérdezte Schenktől.

– A szerkesztő urat várom.

– Melyiket? A főszerkesztő urat vagy a segédszerkesztő urat?

– Az nekem mindegy.

– Nem mindegy az, kérem.

– Mért nem mindegy?

– Mert a főszerkesztő ur nem jön be éjszaka, a segédszerkesztő ur meg
bejön.

– Mikor jön be?

– Az attól függ.

– Mitől?

– Hogy a Prokesch ur játszik-e hat párti kaszinót redakció előtt, vagy
nem játszik.

– Ha játszik?

– Ha játszik hat párti kaszinót, akkor az tizenkét párti és akkor a
Prokesch ur csak háromnegyed tizenegyre van itt benn, hogy megcsinálja a
kőnyomatosokat. De ha nem játszik, akkor negyed tizenegyre is bennlehet.

– De okvetlenül bejön?

– Be, persze, mert ő megy a nyomdába.

– Csak ő jön be?

– Bejön a riporter ur is.

– Az ki?

– Az a Szenicei ur. Más nem jön be. Valami szenzációt tetszett hozni?

– Mit? – kérdezte Schenk.

– Szenzációt. Mert azt nem szeretik az urak, ha éccaka tetszik hozni
valami szenzációt.

– Mért nem szeretik?

– Mert nincs, aki megirja.

– Hát az urak nem irják meg?

– Éccaka csak nyirva lesz.

Schenk ezt nem értette, hát abbahagyta az érdeklődést, nehogy csupa
olyan feleletet kapjon, amire még többet kell kérdeznie.

A szolga tovább evett. Kiitta egészen a sörét, összegyürte a zsiros
papirt, bedobta a papirkosárba, megtörülte a bicskáját, eltette, a nagy
papirlapokat, amiket az imént maga mellé rakott, bevitte a jobbik
szobába és elhelyezte a papirhalmazok tetejére. Megkérdezte Schenket:

– Hát tetszik várni?

– Várok.

– Akkor én lemenek egy feketére. A kőnyomatosok itt vannak az asztalon.

És visszamutatott a jobbik szoba asztalára.

Azzal távozott.

Schenk megint egyedül volt, de most már nem csodálkozott rajta. Ugy
látszik, ebben a helyiségben semmi olyan nincs, amit félteni kellene
attól, hogy ellopják.

Megnézte azokat a papirlapokat, amiket a szolga hozott. Nagyon különösek
voltak. Egész sürüen tele rossz gépirással. És minden tizedik vagy
huszadik sor előtt egy város neve állt. A legkülönbözőbb városnevek:
London, Páris, Kopenhága, Buenos-Ayres, Newyork. Aztán zárjelben ez
következett: Saját tudósitónktól. És aztán jött egy hir valakiről, vagy
valamiről, John O’Clean nagy beszédet mondott, melyben… A lőporgyár
felrobbant, mely alkalommal… Dupuy, a kamara elnöke kijelentést tett,
mely szerint… A termésjelentések nyomán egymillió bushellel több gabona
várható, ez azonban…

Csupa ilyesmi.

Olyan volt a papirlap, mintha az egész világ fölösleges pletykái
volnának ráirva.

Egy másik papirlapon csak törvényszéki tárgyalások álltak. Ez volt a
legnagyobb papir, szinte lepedő volt és nem gépirással, hanem csak
hektografált kézirással.

A végén külön aláhuzva ez:

„Stilovics Tamás, a Törvényszéki Csarnok belső munkatársa, kéri a t.
redakciókat, hogy „Figurák a biró előtt“ cimü kötetéről, mely most
jelent meg Garami és társa kiadásában, mielőbb megemlékezni
sziveskedjenek.“

Mindez egészen zagyván és zavarosan ugrált el Schenk szeme előtt, mintha
egy mozivásznon rettenetes gyorsasággal pörgetnék a filmet és nem
adnának időt a szemének arra, hogy a feliratokat elolvashassa s igy a
képek közt az összefüggést valahogy megértse. De már tudta, a szolga
szavából, hogy ezek a papirlapok a kőnyomatosok.

A telefon csengetett. János fölvette a kagylót.

– Prokesch – mondta a kagyló. – Jóska, maga az?

– Itt, kérem… – kezdte Schenk.

De a kagyló nem várt, hanem beszélt tovább:

– Jóska, a kőnyomatosok ott vannak már?

– Igenis, kérem, – felelte Schenk, aki tudta, hogy a kőnyomatosok bent
vannak a jobbik szoba asztalán.

– Akkor jövök már. Hozzon föl egy feketét, sok rummal.

Schenk szerette volna megmondani, hogy Jóska nincs itt, tehát fekete sem
lesz, sok rummal, de Prokesch már nem volt a telefonnál.

Valami kötelességérzete támadt. Most már többen is biztak rá elintézendő
ügyeket. Előbb rendbehozza őket.

Öt percen belül Prokesch dudorászva jött.

– Jóska! Jóska! – kiáltozott már az előszobában – itt van-e a feketém?

És mert senkisem válaszolt, hozzátette:

– A feketém nincs itt. – A hatasztalos szobában kiegészitette: – Jóska
sincs itt. – Beljebb lépve, a szerkesztői szoba ajtajánál még ezt is
mondta:

– Senki sincs itt.

Schenk fölkelt és bemutatkozott.

– Bocsánat, – szólt Prokesch – a téves megállapitásért. Senki itt van.
Van szerencsém, tisztelt Senki ur. Nagyon érdekes neve van. Jobb, mint
az enyém. Prokesch, Segédszerkesztő. Mivel lehetek szolgálatjára?

De még mielőtt Schenk felelhetett volna, továbbfüzte:

– Ne méltóztassék csodálkozni rajta, hogy monologizáltam. Ha az ember
nincs egyedül, akkor a monológ, amit mond, még nem monológ, mert aki
mondja, azt hiszi, hogy dialóg. És a hit a fontos. Ha már láttam volna,
hogy valóban senki sincs itt, nem beszéltem volna tovább. De nem
tételezhettem fel, hogy helyiségeink üresek, mert az imént még beszéltem
telefonon a szolgával. Nyilván leszökött inni özvegy Klepusnyáknéhoz.

– Nem, kérem, csak feketézni ment le.

– Feketézni? Nem, édes Senki ur. A mi szolgánk soha feketét nem iszik.
Vagy pirosat iszik, vagy fehéret, vagy sárgát. A feketét, mint szint is,
mint italt is, perhorreszkálja. Szóval ön azt hiszi, hogy nem is ővele
beszéltem?

– Csakugyan nem. Én voltam olyan bátor…

– Az más. Akkor mivel szolgálhatok?

Schenk elmondta, hogy őt a lap tulajdonosa megbizta az időjárási rovat
vezetésével.

– Tehát szerződtette önt az öreg? Rendben van. Üdvözlöm önt, mint a
Függetlenség uj munkatársát. Ön intelligens fiunak látszik. Ön viheti
még valamire. A rovat ugyan, amelylyel működését megkezdi, butaság, mert
én garantálom önnek, hogy a nyomdában minden másodnap ki fogom hajitani,
hiszen soha sincsen elég helyünk, még a legszükségesebbre sem, de az
mindegy. Nem a rovat teszi az ujságirót.

– Hanem? – kérdezte félénken Schenk.

– Hm… Azt én most hirtelen nem tudom magának elmondani. Az ujságiró,
ifju barátom, az olyan ember… Nem jól mondtam. Az ujságiró nem is ember.
Több annál. És kevesebb is. Az ujságiró az az izé, akit minden érdekel,
de voltaképpen semmi sem. Az ujságiró mindent tud. De tulajdonképpen
semmit. Mit cifrázom? Az ujságiró olyan, mint én vagyok. Majd
tanulmányozzon engem, kedves barátom, és akkor meglátja, milyen az
ujságiró. De térjünk a tárgyra. Csináljuk a lapot. Akar segiteni?

– Hogyne! Nagyon szivesen.

– Akkor nézze át a kőnyomatosokat.

– Már átnéztem őket.

– Bravó! Önből jó ujságiró lesz! Az ujságiró mindig már egy fél órával
előbb megcsinálta azt, amit egy fél óra mulva kellene majd megcsinálni.
Igy másfél órával megelőzi a többi embereket.

– Másféllel? Egy fél, meg egy fél csak egy egész.

– Ugy van. Matematikusnak ön elsőrangu, tehát megvan a pályához
szükséges szaktudása is. De a többi ember mindig csak egy fél órával a
szükségesség határideje _után_ csinálja meg a szükségeset. És igy jön ki
a másfél óra. Néha másfél hónap, vagy másfél év is. Van a
kőnyomatosokban valami érdekes?

– Kéremássan… én még nem tudom, mi az érdekes.

– Nagyon helyes. Ön még nem is tudhatja. Az érdekesség esetről-esetre
változik. Ami ma hallatlan szenzáció, az holnap szürke jelentéktelenség.
És ezt jegyezze meg magának: egy jólmenő lapban minden érdekes, egy
rosszulmenőben semmi.

Schenk rámondta:

– Akkor nem találtam a kőnyomatosban semmi érdekeset.

– Nagyon jó. Mert a mi lapunk, Isten segitségével, rosszulmenő lap. És
még egyet jegyezzen meg magának: Egy lapban, amely mindig hazudik,
sohasem lehet semmi érdekes.

– Hát nem lehet érdekeset hazudni?

– Nem, kedves barátom. Csak az igazság érdekes. S a hazugság is csak
akkor, ha az olvasó igaznak hiszi. Ez pedig másként nem lehetséges, csak
ugy, hogy a lap többnyire igazat ir. Akkor elhiszik a hazugságot is.
Ellenkező esetben az igazságát sem hiszik el. Ha én este, mikor a
redakcióból hazamegyek, azt látom, hogy a Vénusz és a Mars nevü bolygók
összeütköztek az égen és mindakettő ugy elpukkant, hogy semmisem maradt
belőlük, akkor én ezt a hihetetlen, de roppant érdekes dolgot csak
szavahihető lapba irjam bele. Mert különben annyit számit, mintha a
nevezetes esemény meg sem történt volna.

– De ha mégis megtörtént?

– _Ez_ a leglényegtelenebb az egész ügyben. Amit az emberek nem hisznek
el, az meg sem történhetett. Itt kapcsolódik a zsurnalizmus a valláshoz.
Vagy igy is mondhatnám: a zsurnalizmus, a legutóbbi ötven esztendő
vallása, itt kapcsolódik a régi vallásokhoz. Szintén a hit az alapja. S
mert ezt a hitet a zsurnalizmus lerombolta, mondhatom magának, hogy a
legutóbbi ötven esztendő vallása épp-ugy nem jó, vagy esetleg rosszabb,
mint a megelőző ötszáz esztendők vallásai voltak.

E bölcsességek elmondása után Prokesch kezébe vett egy nagy ollót s a
kőnyomatos lepedők egyikéből kivágott három-négy kis szeletet. Odaadta
őket Schenknek.

– Röviditse meg, barátom. Nyolc sor legyen mindegyik.

– Mért éppen ezeket? – kérdezte Schenk, mikor beléjük nézett és látta,
hogy a sok érdektelen hir közül, amit az imént a szemével átfutott, ezek
talán a legérdektelenebbek.

– Mert a Függetlenségnek mindegy. De az éjszakai anyagból is bele kell
jutni valaminek a lapba. Hát legyen ez a négy.

Schenk nekiállt és a gépirásos sorok közül mindegyik szeletről kitörölt
annyit, hogy nyolcnál több egyiken sem maradt.

– Ragassza fel – vezényelt Prokesch. – Mert ez a kettő a legfontosabb az
ujságban: Nyirni és ragasztani. Hogy nyirni hogyan kell, már
megmutattam. Ragasztani igy e!

Prokesch egy hosszu fehér papirlapon a gummiárábikumos ecsetet
keresztbehuzta. Aztán a kőnyomatos-szeletkét a gummiárábikumos vonalra
tapasztotta.

– Most idenézzen. Az ilyen hirnek még cim is kell. Tisztességes lapnál
(ha van ilyen), a nyiró elolvassa, mi van a hirben, s a tartalmát néhány
szóban igyekszik kifejezni. Az lesz a cim. Mindegy, hogy mi a cim, mert
hiszen a hir tartalma a fontos. De olyan lapnál, mint a mienk, a nyiró
csak bepillant a hirbe, kihalász belőle valamit a szemével és olyan
cimet ir a tetejére, ami, ha igaz volna, szenzációs volna. Ebben a
hirben például az van, hogy Ustedes, a braziliai forradalmi szocialisták
vezére, beszédet mondott… Tovább nem olvasom. Ráirom ezt a cimet:
Forradalom Braziliában. De mert én mégis tudom, hogy Braziliában nincs
forradalom, zárjelben egy kérdőjelet vágok utána.

– Hát mi kérdéses ebben a hirben? – kérdezte Schenk.

– Hm… – felelt Prokesch – tulajdonképpen semmisem kérdéses benne. Azaz,
hogy egy dolog mégis. Az, hogy én elolvastam-e a hirt? Ezt jelöli a
kérdőjel.

– De hiszen nem méltóztatott elolvasni.

– Esetleg elméltóztathattam volna. De az nem fontos. A fontos, hogy a
cimet kétszer aláhuzzam, hogy a nyomda tudja, hogy ezt kövér betükkel
kell kiszedni. És ideirjam vagy azt, hogy _cic._, vagy azt, hogy _gm._,
vagy azt, hogy _b_.

– Ez mi?

– Ezek a nyomda betüinek a jelei. Ciceró, garmond és borgisz. A
legnagyobb, az elég nagy és a még nem kicsiny betü.

– Miért hijják őket ilyen furcsán?

– A cicerót valószinüleg azért hijják Cicerónak, mert ezzel a betüvel
nyomtatták ki először Ciceró műveit. A garmond biztosan a gurmandból
származik, a borgiszról nem tudok semmit. A borgisz elvész a mult
ködében.

– De Ciceró, kérem… Akkor még nem is volt könyvnyomtatás!

– Az Ciceró baja.

Ezzel Prokesch már el is intézte az ügyet, felirta a megfelelő betüket a
kéziratokra és a telefonhoz küldte Schenket, kérdezze meg a nyomdától,
mennyi hely van. A telefonszámot megmondta neki.

Schenk telefonált, a nyomda felelt, Schenk átadta az üzenetet, hogy
negyven sor a hely, Prokesch a nagy ollóval elkezdte vágni a körmeit.

– Akkor pássz! – mondta – ma nincs több munka. Szeniczeinek kell a
negyven sor. Mindig van valami éjszakai riportja, amit ugyan már nappal
szopott az ujjából, de az utolsó percben ir csak meg.

A szerkesztőségi szolga és Szeniczei együtt érkeztek meg.

– Szivar, szivar kéne! – mondta Szeniczei odakinn.

– Ha volna se adnék a Szeniczei urnak – felelt Jóska.

– Mert még tartozom azzal a huszonegy szivarral?

– Nem huszonegygyel, csak husszal tetszik tartozni.

– Jóska! maga becsületes hitelező – mondta Szeniczei. – Maga csak annyit
mond, amennyivel tartozom. De én még becsületesebb adós vagyok, mert
több adósságot vállalok, mint amennyivel tartozom.

– Én mégse hitelezek – fejezte be Jóska a diskurzust.

És Szeniczei megjelent a jobbik szoba ajtajában.

– Szervusz Prokesch! – harsogta. – Van egy kis óriási szenzációm,
mingyárt meg is irom. Oppardón… – hagyta abba a mondatot, mikor látta,
hogy idegen van jelen.

Prokesch bemutatta őket egymásnak:

– Senki ur, lapunk uj munkatársa. Szeniczei, a riporterünk.

Miközben a felek egymás kezét rázták, Prokesch továbbmagyarázta
Szeniczeit:

– Ő az az ember, aki soha sincs jelen a tett szinhelyén. Nem véletlenül
nincs jelen, mert sok esemény történik s a sok közül valamelyiknél
Szeniczei is jelen lehetne. De ő vigyáz, hogy ott ne legyen, nehogy
_lássa_, amit meg kell irnia. Mert ha ő lát valamit, akkor nem tud
objektiv lenni. Nem tud melléje hazudni. Egyszer életében ott volt,
mikor revolvermerényletet követtek el egy közéleti hiresség ellen. Tanuk
bizonyitják, hogy attól a pillanattól kezdve, melyben a revolver
előkerült, egészen odáig, hogy a sebesült hirességet elvitték, Szeniczei
behunyt szemmel félrefordult. Mindenki azt hitte, hogy a gyávaság miatt
történt ez igy. Szeniczei fél a revolvertől és nem tud vért látni. Ez
tévedés. Szeniczei meg akarta akadályozni azt, hogy lássa a történőket.
Mert ha látta volna, nem hazudhatott volna „Egy szemtanu elbeszélése“
alcim alatt százegy olyan részletet, amelyek meg _nem_ történésének ő
maga volt a szemtanuja.

Szeniczei nevetve türte ezt a bemutatót s a végén Schenkhez fordult:

– Kedves Senki ur, ha ön uj munkatársunk, akkor, engedelmével, önnek
fogom diktálni a riportomat.

Schenk készségesen ült asztalhoz és várta Szeniczei leirandó szavait.

De Prokesch már megszólalt:

– Nehogy azt higyje, Senki ur, hogy Szeniczei fáradt.

– Becsületistenemre fáradt vagyok! – szólt Szeniczei.

– Mert – folytatta Prokesch – ha fáradt, akkor abba fáradt bele, hogy
mindmostanáig kártyázott a többi rippel a rendőri sajtóirodában.
Ellenben szeret diktálni, mert egyike a sajtó amaz ujabb munkásainak,
akik nagyon jól irnak ugyan, ha irnak, de a helyesirás alapelemeit nem
hozták el magukkal pályájukra.

Szeniczei ezen is nevetett:

– A legujabb! Nem tudok helyesirást!

Prokesch felelt:

– Ez nem is legujabb. Ez olyan régi, amilyen régi ujságiró vagy. De nem
állsz egyedül. Sőt kezdenek ifju szépirók is kialakulni ugyanezen az
alapon. Szerencse, hogy vagy a szedő, vagy a korrektor tud ortografiát:
a lapok igy mégis türhető helyesirással jelennek meg.

Szeniczei vállat vont:

– Fölveszem akárkivel a versenyt ortografiában. Még az idegen szavak
helyesirását is tudom!

És már diktált Schenknek:

„Gyilkosság a Szentgellért-uccában. A rejtélyes szenesláda. Megdöbbentő
közbiztonsági viszonyok Budapest külkerületeiben.“

Ezek voltak a cimek. S miközben Schenk irta, amit Szeniczei diktált,
riadtan vette észre, hogy mindkevesebb valószinüséggel lehet
gyilkosságról beszélni, mert mindössze arról volt szó, hogy a
Szentgellért-ucca egyik üres telkén gyerekek egy szenesládát találtak és
a szenesládában csontokat. A csontokat a rendőrség vizsgálat alá vette,
nem embercsontok-e?

Szeniczei azonban már eszkomptálta diktandójában azt, hogy a csontok
embercsontok, hogy az embert, akinek a csontjai, ugy ölték meg s
fölvetette a kérdést, hogyan ölhetnek embert Budapest egy oly népes
uccájában, mint a Szentgellért-ucca, hogyan távolithatják el csontjairól
a hust, anélkül, hogy erről a rendőrségnek tudomása volna?

– Nagyon jó! – mondta közben Prokesch. – Egy kukk nem igaz az egészből.
Azok a csontok épp ugy nem embercsontok, ahogy’ az én csontjaim nem
elefántcsontok. Ami pedig a végső kérdés feltevését illeti, ti a rendőri
sajtóban ugy képzelitek, hogy a gyilkos urak gyilkosságaik
végrehajtásához mindig meghivóval hivják a rendőrséget s a rendőrség
csak hanyagságból nem jelenik meg az ünnepélyes alkalmaknál.

– Hehehe, – nevetett Szeniczei.

Jóskát elküldték a kéziratokkal a nyomdába.

Szeniczei hosszu elbeszélést kezdett valaminő visszaélésekről, amiket a
rendőrség saját kebelében fedezett fel.

Prokesch félbeszakitotta:

– Maradj itt, vedd föl a Távirati Iroda slusszát. Ha lesz valami benne,
gyere át a nyomdába, csináld meg. Mi ott leszünk Senki urral. Megyünk
tördelni.




III. FEJEZET.

A nyomda.

Prokesch és Schenk egymás mellett lépegettek a csendes éjszakai uccán.
Prokesch szeretett beszélni. Nagyon szeretett. Most is beszélt:

– Tavasz van, kedves barátom, Senki! Tavasz. Érzi, milyen enyhe a
levegő? Olyan, mintha tejet öntöttek volna bele, igazi, meleg,
tehénszagu tejet. Én Pesten születtem s a természet eredeti öléből nem
ismerek egyebet Nagymarosnál, ahol többször töltöttem már két nyári
heteket. Többször, bár nem sokszor. Esztendők tellenek el, hogy nem
látok a természet változásaiból semmit. Csak a levegőn érzem meg az
évszakokat. Mert az idén, például, esküszöm magának, kedves barátom,
Senki, nem láttam egyetlen fát sem…

– De kérem, a köruton, vagy az Erzsébet-téren… – jegyezte meg Schenk.

– Az Erzsébet-téren az idén nem voltam. Ne csodálkozzék. A ligetben sem
voltam. A köruton, igaza van, jártam, de ott nem vettem észre a fákat,
ha láttam is őket. Azok a fák annyira hozzátartoznak az ucca képéhez,
hogy nem muszáj meglátni őket. Redakció, nyomda, kávéház s aztán hónapos
szobám négy gyönyörü fala. Van ugy, hogy két esztendő ebben a sorrendben
telik el. Az ujságiró élete roppantul tele van.

– Mivel? – kérdezte Schenk.

– Ürességgel – felelte Prokesch. – De ezt csak akkor veszi észre az
ember, mikor már beleöregedett a segédszerkesztésbe. Kedves barátom,
Senki, minden legyen, csak segédszerkesztő ne! Az ember élete: saját
életének változatai és eseményei. A redakciós ziccer élete: mások
életének változatai és eseményei.

– Ziccer? – kapta el a szót Schenk, aki csak gyenge
billiárd-tudományában találkozott ezzel a kifejezéssel.

– Ugy van, ziccer. Az olyan ujságiró, aki a redakcióban ül. Más ember
el-öli az életét, a ziccer el-üli. De belőle lesz – segédszerkesztő.
Hogy ő maga a világon van, közben észre sem veszi. Ismerek
segédszerkesztőket, akik megházasodtak és öt-hat gyermek apjává lettek.
De nem tudnak róla.

– Hogy tetszett ezt érteni?

– Ugy, ahogy mondom. Barátom, hallott maga valami Főniksz-madárról?

– Igen, kérem, én gimnáziumot végeztem.

– Akkor tudja, hogy a Főniksz-madár megeszi saját gyermekeit.

– Nem, könyörgöm, az nem a Főniksz…

– Nem? Ejnye, azt hittem.

– Az Kronosz.

– Hát jó. A Kronosz-madár. Hiszen nem fontos. Csak azért mondom, mert az
ujságirás az a Kronosz-madár, amely már megette az egész világot, de
folyton megette a saját fiait, az ujságirókat is. Szép magától, hogy igy
tisztában van ezekkel a mitológiai madarakkal. Tanult ujságiró sokra
viheti. A pályán kivül. Magán a pályán mi lehet az ember? Szerkesztő. Az
semmi. Vagy segédszerkesztő. Az még a semminél is kevesebb.

Szük uccában voltak. Tőlük három-négy háznyi távolságban duhogott és
dongott az egyik épület. A kapuja előtt villamos ivlámpa, hol elaludt,
hol kigyulladt. Mintha az épület szeme pislogott volna.

Az a ház a nyomda.

Prokesch befordult a kapu alá, Schenk követte. Már itt megcsapta az az
erős szag, ami utóbb betöltötte az orrát egészen. A forró ólomnak,
gépkenőcsnek és nyomdafestéknek a szaga, amely keverékből a nyomdafesték
aromája a legmarkánsabb, de amiben benne van a rosszul szellőztetettség,
a meleg helyen dolgozó emberek bőrének a párolgása, a szedőgépek
olvasztószelencéje alatt égő gáznak pállott lélekzete is.

Az egész épület folyton bugott és csattogott s a padló mindenütt mintha
reszketett volna.

Az első teremben óriási fehér papirgombolyagok feküdtek egymás mellett
és egymáson. A papirgombolyagok tövében nagykendőkön, zsákokon
asszonyok, leányok aludtak.

Schenknek olyan idegen volt ez a látvány, hogy megállt egy pillanatra.

– Ja igaz, – mondta Prokesch – maga még nem volt nyomdában. Magának
mindez nagyon érdekes lehet. Ezek az expediciós nők, akik majd
csomagolják a lapokat, ha elkészülnek. Most átmegyünk a nagy géptermen,
aztán fel oda, ahol a Függetlenséget szedik.

A nagy gépteremben két óriási masina kattogott és bugott, valahogy ugy,
mint a rohanó vonat, de attól mégis különbözően. A gép mindenütt
mozgott, s mintha nem is állt volna egy helyben, sőt odébb szaladt
volna. Ezt a benyomást Schenkben az a méter-széles papirszalag keltette,
amely egy olyan papirgombolyagról futott, aminőt a kapu alatt sokat
láttak. A gombolyag, lent, a gép sarkában, hátrafelé forgott s leadta
magáról azt a széles papirszalagot, mely fölfelé berohant a gépbe,
lépcsősen, egyre följebb, ahol eltünt egy tengely mögött. Ez a fölfelé
menő papirszalag olyan volt, mint egy zuhatag, melynek vize azonban
visszának, fölfelé vágtat. Ez a fonákjára rohanó vizesés annál inkább
ezt a benyomást keltette, mert valahol fönn, a második-harmadik lépcső
felett a papir gőzölgött is. A legfelső tengelyen tul látta Schenk, hogy
a papir egy fényes ércháromszögre siklik, amely furcsán összehajtja s
azontul már nem tudta követni a szemével, hogy mi történik a papirossal.
Oldalt egy kosár állt a gép mellett, abba a kosárba készen, összehajtva
ugy estek a kész ujságok, ahogy Schenk a trafikokban látta őket. Egy
piszkos ember folyton odatartotta az egyik kezét, ahol a gép a
lappéldányokat kisorozta magából, némán számolt tiz-tiz példányt, aztán
belehullajtotta a kosárba a lapokat.

– Nagyon érdekes! – mondta Schenk.

– Ez a rotációs – szólt Prokesch. – Milyen gyönyörü dolgokat lehetne
nyomatni vele. De többnyire csak lapokat csinálnak rajta.

A gépteremből kis, hirtelen forduló csigalépcsőn mentek fel az emeletre,
ahonnan különös csörgés hallatszott.

– A szedőgépek tesznek igy – magyarázta Prokesch.

Ebben a teremben sorjában sok kis gép állt, a rotációsnál furcsább
masinák. Amint az egyik mellett elmentek, Schenk szinte megijedt a gép
egy sajátságos mozdulatától. A gépnek egyik fölfelé nyuló vaskarja
megmozdult és lejjebb nyult. De pontosan ugy, mintha emberi kar volna. A
szedő, ingujjas, papucsos, izzadt ember, odanyult, mintha elvett volna a
vaskar végén lógó ujjakból valamit, aztán a vaskar visszalendült az
előbbi helyére. Közben valamennyi gép folyton csörgött és csivogott, hol
egyiken, hol másikon történt az iménti fantasztikus, emberszerü
mozdulat, Schenknek beleszédült a feje a látomásba.

– Kesztranek ur! Kesztranek ur! – kiabálta tul a gépek zsivaját
Prokesch.

Egy bádoggal leboritott asztal mellől hosszu kékkabátos, kurtaszakállu
ember kiabált vissza:

– Mindjárt megleszünk, Prokesch ur.

– Itt tördelik a Függetlenséget – mondta Prokesch Schenknek.

– Tördelik? – ütődött meg a szón Schenk, aki eddig csak a kézről
hallotta, hogy tördelik.

– Ehe – felelt Prokesch – nézzen oda, mit csinál a Kesztranek.

A bádogfedelü asztalon különös, keskeny tepsik feküdtek, de a tepsiknek
csak fönt és az egyik oldalukon volt szegélyük. A tepsiken frissen
csillogó ólomsorok, egymás alatt. Az asztal közepén, egymástól hat, vagy
hét centiméter távolságra két vaslénia állt. Kesztranek, mindkét keze
mutató- és hüvelykujjátszétfeszitve, az egyik tepsi felé nyult és
fölvett onnan annyi ólomsort, a mennyi a két kifeszitett ujj közé fért s
a sorokat áttette a két vaslénia közé, vagy a kettő közül valamelyik
mellé.

– Az utolsó kolonna – mondta Kesztranek és tovább müködött.

Három-négy szedő jött az asztalhoz, letett rá néhány friss sort és
mindegyik azt mondta:

– Ki vagyok, Kesztranek ur

– Miért kérdezik, hogy ők kik? – kérdezte Schenk Prokeschtől.

– Nem azt kérdik. Hanem azt mondják, hogy készen vannak a munkájukkal.

– Ha azt mondják, akkor mért nem azt mondják? – füzte magában tovább
Schenk, de már nem mert szólni.

– A Szeniczei urtól jön még valami? – kérdezte Kesztranek.

– Jön fene, – válaszolt Prokesch.

– Akor beveszem a hafért.

Még mielőtt Schenk megkérdezte volna, Prokesch már magyarázta:

– A hafér az olyan cikk, ami csak akkor kerül be a lapba, _ha belefér_.

– És – kérdezte gyorsan Schenk, hogy aztán ne kelljen tovább kérdeznie,
– mért vannak a szedő urak mind papucsban?

– Atavizmusból, – felelte Prokesch. – Darvinisztikus dolog ez. Ön, aki
olyan kitünően tudja a mitológiát, erről is hallott bizonyosan. Mikor
még nem voltak szedőgépek, a szedő a szekrény előtt állt és valóban
szedő volt, mert a szekrényből szedte a betüt. Most, amint látja, nem
szedi, hanem épp ugy pötyögteti a klaviaturán, mint akármelyik
kisasszony az irógépen. Most a szedőt inkább pötyögtetőnek kellene
nevezni. De mikor valóban szedő volt a szedő, akkor fáradságos volt a
keménysarku cipőben egész nap a szedőszekrény előtt állni. Tehát a szedő
levetette a cipőjét és sarkatlan papucsot vett föl. Most a szedő nem
szed, tehát nem szedő, nem áll, hanem ül a billentyüi előtt, de azért
mégis leveti a cipőjét, mert már atyái levetették.

– Jó kedve van a Prokesch urnak – szólt oda harapósan egyik szedő a
billentyük mellől.

Prokesch halkabban mondta Schenknek:

– A szedővel nem lehet viccelni, mert a szedő a legjobban szervezett
ipari munkás. Az ember a szedőnek mondja a jónapot és a bizalmiférfiutól
kapja a fogadjistent. A szedők már rég tulfejlődtek a létminimumért való
harcon. Ők, hogy uj kifejezéssel éljek, a munkabért maximálták, a munkát
minimálták s már ott vannak, hogy hat napi munkáért hét napi fizetést
vesznek föl.

– De mért? – kérdezte Schenk.

– Mert a föld gömbölyü, – felelte Prokesch s ezzel fejezte be
mondókáját:

– Bár csak az ujságirók husz év mulva ott tartanának, ahol a szedők tiz
évvel ezelőtt tartottak!

– Mehetnek a kolonnák? – kérdezte egy félig mezitelen munkás
Kesztranektől.

– Szerkesztő ur, tessék átnézni a kolonnákat! – szólt Kesztranek.

Prokesch nagy, nedves papirlapokba nézett bele, amikre – de sokkal
feketébben, mint rendesen – a Függetlenség volt nyomtatva.

– Mennyi marhaság! – mondta Prokesch, mig a nedves lapokat nézte, aztán
hozzátette:

– Mehetnek!

– És az utolsót tessék talán igy megnézni. Csak a börze van rajta, meg a
sport, meg a hafér.

Közben Kesztranek egy nagy vaskeretet rakott a két vasléc körül sorakozó
ólomsorok köré. A félig mezitelen munkás csavarni kezdett egy srófot a
keret körül. Prokesch közéjük hajolt, ugy nézte, amit néznie kellett.

– Nincs eltördelve? – kérdezte Kesztraneket.

A kurtaszakállu ember sértődötten felelt:

– Mikor tördeltem el én a Függetlenséget?

– Például tegnap, – mondta Prokesch – mikor a napihirek közé három sor
került a szinház-zenéből.

Kesztranek megtörölte a kezét egy csomó kócban, Prokesch felé fordult:

– Szerkesztő ur, ebbe a mai lapba már megint semmi sincs.

– Hát mi lenne benne? – vont vállat Prokesch.

– Valami olvasnivaló.

– Hát mi az, ami benne van?

– Hasalások.

Prokesch elmosolyodott és ezt mondta Schenknek:

– Látja, barátom: Kesztranek ur, a mettőrünk, vagy rövidebben a
metrompázsunk, milyen szigoru hozzánk! Szigoru, de igazságos. Mi a
példányszámunk, öreg cenzor?

– Példányszám! – legyintett a kezével Kesztranek. – A mi példányszámunk
már régen nem példányszám.

– Mégis?

– Kimegy a nyomdából ötezerhatszáz példány, visszajön a trafikokból
ötezerhétszáz. Már rég nem érdemes a mi lapunkat rotációson nyomni.

– Nana. Több jön vissza, mint amennyi kimegy?

– Persze. A trafikosok szórakozottságból a többi lap megmaradt példányát
is nekünk adják vissza, nyilván. Azt hiszik, hogy ami megmarad, az mind
Függetlenség.

A mettőr fekete szakálla nevetett a saját viccén.

– Mit gondol, Kasztorkám, meddig huzzuk még?

– Hát nem sokáig. Az öreg Porgesz ma itt volt nyomdaszámlát fizetni. Még
sárgább lett tőle a szakálla. Azt mondta, – éppen fent voltam az
irodában – hogy ő a marháról huzza a bőrt, az urak ő róla. De ő nem
marha.

– Azt az ember csak halála után mondhatja el önmagáról – szólt Prokesch
és megkérdezte Schenktől:

– Hogy is hijják azt a görög bölcset, aki ezt kiabálta a gilotin alatt?

– Szólonnak – egészitette ki Schenk Prokesch klasszikus járatosságát.

– Isten vele, Kasszelik! – Prokesch kezet nyujtot Kesztraneknek, aki
előbb mégegyszer megtörülte a kezét a kócban.

– Jön a kávéházba Senki ur?

Schenknek zugott a feje. Sok volt neki mindaz, ami este nyolc óta
történt vele, amit látott, amit hallott. Nem volt álmos, sőt éberebb
volt, mint rendesen, de szeretett volna már megpihenni, hogy ne kelljen
olyan szavakat hallania, amiket nem ért, uj és még ujabb emberekkel
megismerkednie, bocsánatot kért hát, hogy ma nem megy a kávéházba,
inkább máskor.

– Szolidság: gyönyörü erény – szentenciázott Prokesch. – Ha az ujságirók
aludnának, mikor nem dolgoznak, vagy ha dolgoznának, mikor nem alusznak,
a magyar prés volna az első a világon.

– Hát nem alusznak?

– Nem. Csak a munka idejében: délelőtt.

– És nem dolgoznak?

– Nem. Csak az alvás idejében: éjszaka.

– Hát mit csinálnak?

– Semmit. Ujságot irnak.

– Az nem munka?

– Nem. Csak dolog. Amivel az emberek foglalkoznak: az csak dolog. Aminek
eredménye van: az munka. Ne felejtse el a magyar közmondást: „Munka után
édes a nyugalom“. Nem dolog után. Csak az nyugodhat, aki végzett
valamit. A bibliában is az áll, hogy „a hetedik nap megnyugodott“. Azt
gondolja, kedves Senki ur, hogy a jóisten, közben, a hét nap alatt ki se
szuszogta magát? Csak ugy a könyökéből kirázta az eget, a földet, a
csillagokat? Pihent biztosan. De nyugalomról csak azután volt szó,
miután látta, hogy valami kijött abból, amivel foglalkozott. Az akkor
már _munka_ volt. Ezért tévednek, akik ugy fogják fel, hogy a jóisten a
világ főszerkesztője volt. Istenem! mi lett volna akkor a világból?!

Prokesch abbanhagyta a bölcselkedést:

– Jőjjön holnap korán a redakcióba. Legyen ott már délután ötkor.
Legalább lesz kivel beszélgetnem.

Schenk I. János, postatakarékpénztári hivatalnok, illetve Senki János, a
Függetlenség belső munkatársa, bugó fejjel hazabaktatott.

Egész éjszaka a legfurcsább álmai voltak. Azt álmodta, hogy csuf idő
van, esik valami az égből s ő ül a papiros előtt, hogy megirja az
időjárás-rovatot, de hasztalan néz ki az ablakon, nem tudja
megállapitani, hogy mi esik s mikor egy-egy pillanatra mégis az agyába
nyilallik, hogy mi az, ami esik, nem tudja elcsipni a szót s nem tudja
leirni papirra. Porgesz Lázár és társa pedig folyton a háta mögött áll
és fejét csóválva mondogatja:

– Fiatal ember, csalódtam önben!

Schenk kéri az öreg Porgeszt, ne haragudjon; de az öreg kérlelhetetlen
és büntetésből bedobatja a rotációsba, fent, ahol a papir füstölög.
Schenk lefelé hengeredik a papirzuhatagon, amely fölfelé rohan s
belezuhan a kosárba és egyre több nyomdafesték szagu lappéldány
tornyosodik a feje fölé. Már azt hiszi, hogy megfullad, mikor egy
karcsu, fehér női kéz elkezdi leszedni a feje felől a lapokat. A kosár
előtt egy világoskék ruhás nő áll, világoskék napernyővel a feje
szőkesége fölött, az a nő, akivel a ligetben ismerkedett meg multkor. A
világoskék nő kiszabaditja és a karját nyujtja neki:

– Jőjjön, Schenk ur, sétálni

Ő boldogan huzódik a nőhöz, akinek a teste, ebben a forró fülledtségben,
olyan jó hüvösséget áraszt és kimegy vele a nyomdából, ki, ki a zöldbe,
a frissbe, a jószagu tavaszi ligetbe…




IV. FEJEZET.

Hogyan hal meg egy magyar ujság, illetve hogyan nem tud meghalni? Senki
ur közjogi helyzete a haldokló lap szerkesztőségében.

Senki János már egy hónapja dolgozott a Függetlenség szerkesztőségében
és nem dolgozott egy tollvonásnyit sem a hivatalában. A hivataltársai
tisztelték és Rechnitz ur egy alkalommal a nyilvánosság emberének
nevezte. Elnézték neki, hogy későn jár be s valósággal eldolgozták a
keze alól a munkát.

A lapnál ellenben mindenki minden munkáját ővele végeztette.

Alig volt ideje körülnézni a legközvetlenebb környezetében. De azért
látott már. Nyiladoztak a szemei s nemcsak képe, hanem véleménye is volt
társairól.

Legérdekesebb volt köztük Csopaki Artur, a szerkesztő, nagy, magas, erős
ember, aki csupa tüzlángnak és energiának látszott; ha beszélt, a
tollával sarkából forditotta ki a világot, husz esztendőre való
reformtervei és purifikáló ötletei voltak. De magától az irástól
reszketve félt.

Egy délután bejött a redakcióba:

– Uraim! – mondotta – gondolkodtak-e már az állami dijnokok helyzetén?
Döbbenetes helyzet! Rosszabb a néger rabszolgákénál! Én most beszéltem
egy dijnokkal! A szivem vérzett, olyanokat hallottam! Segiteni kell
rajtuk, sürgősen segiteni! Vezércikk-ciklust kezdek. Tiz-tizenkét
vezércikkben irom meg azt az iszonyu nyomort, amiben ezek a páriák
sinylődnek!

– Mikor kezded? – kérdezte meg tőle Prokesch.

– Ma, barátom, még ma! Ez a kérdés nem tür halasztást.

– Akkor eriggy be a szobádba és irj.

– Mingyárt, csak elmondom nektek…

És elmondta nekik.

Aztán visszavonult a szobájába s egy fél óra mulva jött csak ki. Ezzel:

– Barátom! Azt a vezércikk-ciklust vasárnap kell elkezdeni. Hogy többen
olvassák, hogy mindenki lássa.

– Igazad van, – mondta Prokesch.

– Vasárnap kell elkezdeni és vasárnap kell befejezni, hogy az elejét és
a végét az illetékesek okvetlenül a szemük elé kapják. Az hét cikk lesz.
De óriási.

– Jó – mondta Prokesch.

Szombaton délután, mikor a vasárnapi vezércikket meg kellett volna irni,
Csopaki bejött és megkérdezte a fiuktól, hogy elkezdje-e a
vezércikk-sorozatot ma, amikor nincs kellőképpen diszponálva s nem tudna
olyan erélyes hangot megütni, mint amire szükség volna.

– Kezdd máskor, – mondta Prokesch.

– Nem tudom, nem volna-e elég _egy_ vezércikk? Azt a minisztériumban is
elolvassák jobban, mint az egész sorozatot.

– Egy cikk is jó.

Csopaki az _egy_ cikk mellett döntött. De nem irta meg. Egész héten át
kereste a formát. Több izben fájt is a feje. Csütörtökön azt mondta,
hogy jobb volna riportot csinálni a dijnokokról. Sajnos, ő nem ér rá
utánajárni, pedig ezt az ügyet legszemélyesebben szeretné intézni.
Pénteken egy terjedelmes fejcikket óhajtott irni a dologról…

Szombaton este behivta Senkit és ezt mondta neki:

– Legjobb lesz, ha egy rövid, de nagyon markáns ántrefilében
összefoglalja mindazt, amit a dijnokokról elmondtam. Nagyszerü hatása
lesz.

Senki irt husz sort a dijnokok nyomoráról, odaadta a kéziratot
Prokeschnek, aki nyugodtan ráirta a nyomdai jelzést s csak ennyit
mondott:

– Ezek a Csopaki vezércikk-sorozatai. Micsoda nagyszerü ujságiró volna
ez az Artur, ha a szájával irhatna!

A hatasztalos szobában Senki mellett jobbról Sikorszky Sándor ült, a
novellista, balról Remete Pál, a lirai költő.

Sikorszky az ókori novellák speciálistája volt. Csak görög és római
figurákat rajzolt alkotásaiban. De mert mindössze hat polgárit végzett,
latin és görög adatait mindig a lexikonból meritette, amit a kávéházban
szorgalmasan tanulmányozott. Ugyanonnan latin és görög közmondásokat is
kiirt, amiket néha kissé félreértett vagy félremagyarázott. De baj nem
lett. Senkisem vette észre a klasszikus bakklövéseket. Az olvasók, még
azok is, akik latinul tudtak, megnyugodtak benne, hogy ugy helyes, ahogy
az iró irja. Az irónak csak jobban kell tudnia!

Remete Pál a legujabb francia költői iskolák követője volt, Rimbaudról,
Verhaerenről, Mallarméról rajongva beszélt. Páris volt álmai álma és már
évek óta tervezte, hogy vesz egy francia nyelvtant, amiből tájékozódást
szerez a francia nyelvről, amit a mostoha sors megtagadott tőle, mert
Remete viszont gimnáziumban hagyta abba tanulmányait.

A negyedik asztal Domahidi Arnoldé volt, a Függetlenség politikai
munkatársáé, a szerkesztőség legbutább emberéé, aki mindennap fentjárt a
pártkörökben, beszélt a vezető politikusokkal s annyira hozzászokott
ahoz, hogy azt a semmit, amit azok mondtak, mondatokba öntse, hogy
amikor ő maga beszélt, akkor is csak a semmit tette át szavakba.
_Valamit_, amit esetleg gondolt, határozottan kifejezni már nem tudott.

Volt még a Függetlenségnek egy közgazdasági munkatársa is, Vámoscher
Emil, aki nem vett részt az általános szegénységben, mely a lap
munkatársait egyébként kivétel nélkül jellemezte s a szinház, zene,
képzőmüvészet rovatot, valamint az embersportot Kardos Bernát vezette.
Kardos darabokat irt, amik a három budapesti kőszinház irodáiban
vándoroltak és bujdokoltak, különböző tárgyalások alapját képezték, de
szinre, végül, vagy Budán vagy a Kis-Szinkörben kerültek, ha Budán,
akkor három felvonásban, ha a Kis-Szinkörben, akkor csak egy
felvonásban, kivonatolt és süritett cselekménynyel.

Voltak a Függetlenségnek még bejárói is, egész tarka emberáradat: egy
tanár, aki akkor jött, ha irodalmi évfordulók voltak és emlékezni
kellett; egy piktor, aki a zsüritlen kiállitások eszméjét propagálta;
egy szinész, aki mindig Dériné ifiasszonyról szeretett volna még-egy
cikket irni; egy orvos, aki a népszerü orvosi ismertetéseket óhajtotta
meghonositani; egy filozopter, aki az egyetemi tandij-elengedésért
folyamodókat képviselte minden szemeszter elején; egy fiatal
lipótvárosi, aki a Kaszinóban történteket árulta el, hogy kiirják őket;
egy nőköltő, akinek verseiből mindaz a kéj áradt és bugyborékolt, amit
az emberiség több ezer év óta gyakorolt e földgolyón… Egy olyan
embersereglet, amelynek minden tagját pénzért lehetett volna mutogatni.

Ha ezek mind be tudták volna irni a lapba, amit beleirni akartak, akkor
a lap talán nagyon érdekes lett volna.

Igy azonban nem volt érdekes és a publikum nem törődött a
Függetlenséggel.

Porgesz Lázár és társa minden harmadnap megjelent a redakcióban,
megfenyegette az urakat, hogy a lapot beszünteti. De nem szüntette be.
Prokesch megmagyarázta Schenknek, hogy azért, mert a bankközgyülések
ugyan elmultak már, de a Függetlenség még nem kapta meg mindenünnen a
pausálét. Az öreg még reméli, hogy egy kis pénzt összehozhat.

Schenket, aki különösen megnyerte Porgesz rokonszenvét, az öreg többször
félrehivta és mondogatta neki:

– Senki ur, maga tisztességes embernek látszik, maga talán jó családból
származik. Jó családnak pénze is van. Vegye meg tőlem a lapot. Magának
félig ingyen odaadom.

Schenk mindig csodálkozott rajta, hogy miért éppen őt tiszteli meg
Porgesz ezekkel az ajánlatokkal. Egyszer meg is kérdezte. Porgesz ezt
felelte rá:

– Maga, barátom, keresztény. Keresztény embernek nagyszerü, ha lapja
van. Minden lehet belőle. Még miniszterelnök is. Egy zsidóból mi lehet,
ha mégannyi lap áll is mögötte? Na, mi? Még akkor is, ha ő maga a
Vázsonyi Vilmos?! Mondjuk: udvari tanácsos. Az a legtöbb. És az nekem
nem kell.

– Miért nem?

– Mert nekem azt se adják. És amit nem adnak, az jobb, ha nem kell az
embernek.

Ezek a beszélgetések mindig azzal végződtek, hogy Schenk nem vette meg a
lapot. Miből vette volna meg?

De szeget ütött a fejébe, hogy mióta ujságirók közt forog, mennyiszer
hangsulyozzák és huzzák alá az ő keresztény voltát. Azelőtt nem is
tudta, hogy olyan jó Magyarországon kereszténynek lenni.

Május másodikán, a munkaszünetet követő napon, nagy skandalum volt a
Függetlenség szerkesztőségében. Porgesz Lázár és társa mint egy oroszlán
rohant be:

– Vámoscher urat keresem, – kiabálta – Vámoscher Emil urat, a lapom
közgazdasági munkatársát, aki lapáttal lopta ki a pénzt a zsebemből!
Lapáttal!

S mert az öreg a nagyobbik szobában, a teljes nyilvánosság előtt
kiabált, Csopaki közbelépett:

– Kérem, Porgesz ur… egyik kollégánkról van szó, kinek
hozzáférhetetlensége…

– Kollégánk? – harsogott a sárgaszakállu kis ember. – Maguknak
kollégájuk, nekem nem. Hozzáférhetetlen? Vámoscher urhoz, az én lapom
közgazdasági munkatársához, az nem fér hozzá, aki nem akar. Azért
fizetem, hogy másokat kiraboljon, és engem rabol ki. Hol itt a
zsiványbecsület? Ez a bőrszakmában nem szokás. Ott tisztességes tolvajok
vannak.

– Miről van szó? – érdeklődött Csopaki.

– Azt majd megmondom Vámoscher urnak!

Vámoscher, aki mindenkinél később járt be, éppen érkezett.

– Jó, hogy jön! – riadozott elébe Porgesz. – Jó, hogy jön!

– Parancsolni kegyeskedik? – kérdezte Vámoscher, aki mindig nagyon
udvarias volt és nyáron is keztyüt viselt.

– Nem kegyeskedem! Ön kegyeskedik majd megmondani, mi van a Részvénybank
háromezer koronájával.

– Kivánja, hogy a lap gazdasági ügyeiről itt, a plénum előtt?…

– Plénum! Plánum! Bánom is én! Nekem nincs mit szégyelnem. Hogy egy
bank, ha tranzakciót csinál, ád a lapnak, azt nem kell szégyelni, de
hogy egy bank megvesztegeti a közgazdát és nem ád a lapnak, azt már
lehet szégyelni.

Vámoscher elvörösödött.

– Kegyeskedjék vigyázni a szavaira!

– Nem kegyeskedem. A Részvénybank a mult héten tranzakciót csinált,
erdőkkel, Vámoscher ur azt hiszi, hogy mert az erdő nem bőrből van, én a
tranzakciót nem tudom? A Részvénybank háromezer koronát adott minden
lapnak, a legkisebbnek is, és háromezer koronákat boritékozott a
közgazda uraknak. Csak a Függetlenség nem kapott semmit, de Vámoscher
urnak, az én közgazdámnak, ezer koronát boritékoztak! Vámoscher ur, az
én közgazdám, eladta az én háromezer koronámat hétszázért. Jó üzleteket
köt Vámoscher ur.

– Rágalom – mondta nagyon egyszerüen Vámoscher, aki közben már
megtalálta a kontenanszát.

– Ugy? – toporzékolt Porgesz. – Hát kapott a Függetlenség háromezret?

– Nem kapott.

– Hát kettőt, vagy egyet!

– Nem kapott.

– Hát mit kapott?

– Egy vasat se kapott.

– És miért nem kapott?

– Mert amint Porgesz urnak, enyhébb szavakban, már többször megmondtam,
magunk közt, de amit most, hogy skandalumot csap a kollégáim előtt,
nyiltan is kijelenthetek, mert a Függetlenség egy döglött lap, amelynek
senkise akar semmit se adni. Tiszta csoda, hogy közgyülések óta
tizenhétezer koronát mégis összehoztam.

– Nekem tizenhetet! És mennyit magának?

– Ahhoz semmi köze Porgesz urnak.

– És az ezer korona? Mikor a többi közgazda urak csak háromszázat
kaptak? Ahhoz sincs közöm?

– Nincs. Azt nekem a Részvénybank nyujtotta.

– Az én háromezremért.

– Nem!

– Hanem?

– Mert szolgálatokat tettem a banknak.

– Hol? A lapomban! Az én lapomban teszi a szolgálatokat és az én
zsebemből veszi ki a pénzt! Betörés!

– Kikérem magamnak. És már ajánlom is magamat!

Vámoscher nagyon nyugodtan föltette a kalapját és kisétált.

– Fogják meg! – kiabált Porgesz. – Elmegyek az Ujságiró-Egylethez,
megkérdezem az elnöktől, hogy ezt lehet-e? A sajtóbirósághoz megyek! Az
majd megmondja, szabad-e kirabolni egy ártatlan laptulajdonost? A lap
holnap megszünik és az urak visszaadják a fizetésüket, amit felvettek!
És a lapot eladom és nem engedem, hogy engem tovább is piócázzanak!

Ezzel Porgesz Lázár és társa is kalapot csapott ősz fejére és
elvágtatott.

A szerkesztőség lármásan fogott hozzá az eset megbeszéléséhez.

Az irodalmi elemek, Sikorszky és Remete megdöbbenve hallották, hogy az
ujságirás körül ezerkoronákat is lehet keresni, egyszerre, egydarabban,
egyboritékban! Pláne olyan lapnál, mint a Függetlenség, ahol a
legnagyobb fizetés, Csopakinak, a szerkesztőnek a fizetése, ötszáz
korona volt s a többié százhusz és háromszáz között ingadozott, de
mindig erősebben vonzódva a százhusz, mint a háromszáz felé. Tudtak
róla, hogy Mikszáth háromszáz koronát is kapott egy tárcáért, de
egyrészt meg voltak győződve róla, hogy ez is csak nagyon ritkán történt
meg, másrészt azután ezen tul el sem képzeltek lehetőségeket. Ők ketten
azon a véleményen voltak, hogy amit Vámoscher csinált: disznóság.

Domahidi Arnold bizonyos parlamenti vesztegetéseket emlegetett. Ugy
vélte, hogy ez az eset nagyon hasonlit azokhoz, de föntartotta magának
azt a jogot, hogy itéletét további deliberáció tárgyává tehesse. Kardos
Bernátnak mondták, hogy Porzsolt Kálmán egyszer ezer pengőt adott Verő
Györgynek, mert idejében elhozta a darabja kéziratát. De az régen volt!

– Uraim! uraim! – mondta Prokesch – én ugyan ellensége vagyok a
középkori istenitéleteknek, tehát nem tenném a tüzbe a kezemet
Vámoscherért, de csakugyan el tudom képzelni, hogy a Részvénybank nem
akart adni a Függetlenségnek, amelyet, enyhén szólva, megszünőben lévő
orgánumnak tekinthet. S ha már a Részvénybank megtakarit háromezret,
mért ne legyen ebből Vámoschernek hétszáz korona haszna? A Függetlenség
megszünhet holnap reggelre, Vámoscher nem szünhet meg s akármelyik
lapnál, ahová belép, szivességeket tehet a banknak. Lapok és bankok
viszonyának _részletein_ nem lehet felháborodni. Vagy fel méltóztatnak
háborodni az _egészen_, vagy ne méltóztassanak belekotkodálni a dologba.
Ez közgazdaság, ehhez mi, _csak_-szellemi-munkások, nem értünk. Térjünk
át a lapcsinálásra, mintha semmise történt volna s főként mintha semmise
fogna történni. Mi ki vagyunk fizetve jövő elsejéig, nekünk dolgoznunk
kell. És a végkielégitésünk se aggasszon bennünket, mert mindegyikünknek
van annyi előlege, amennyi a várható végkielégités lehetne.

Sikorszky, az ókori novellák specialistája, jelentkezett.

– Nékem csak száz korona előlegem van.

– Légy nyugodt, annál több van Csopakinak! Amit bőr-bácsi rajtad nyerne,
elvesziti rajta. Kéziratot kérek, uraim. Kardos, te ird meg azt a
Verő-féle ezer pengőt, mint szinházi emlékezést. Ird, hogy Lauka
Gusztávtól hallottad. Senki ur! talán viccből máma meg lehetne nyitni
azt az időjárás-rovatot, amire magát az öreg szerződtette. Bele kellene
irni, hogy nagyon zivataros idő volt, borzasztó menykőcsapásokkal.

Ezen mindannyian nevettek és kiki leült az asztala mellé, valamivel
piszmogni, vagy cigarettázni. Most már komolyan azon törték a fejüket a
fiuk, hova lehetne elszerződni. Állás azonban nem sok kinálkozott, s ami
kinálkozott, az sem éppen a Függetlenség munkatársait várta. A fiuk
immel-ámmal elvégezték azt a munkát, amit elvégzendőnek tartottak;
akinek még maradt valamije hét óráig, az szép csendesen odavitte
Schenkhez és megkérte, hogy csinálja meg helyette. Aztán a két költő és
a politikus leültek makaózni. A szinházi ember hol egyiknek, hol a
másiknak lapjára tett és mindegyiken veszitett. Prokesch a bécsi lapokat
bujta, Csopaki visszavonult a szobájába, Senki ur dolgozott és a szolga
ivott az előszobában…




V. FEJEZET.

A riporter véletlenül meglát valamit. Közvetlenül ebből semmisem
következik.

A cigarettafüstből, a gondból, a zagyvaságból jőjj ki velem, jó olvasóm,
a tavaszi ligetbe. Ma, május másodikán, kicsit megviselt és elhasznált
ugyan, mert tegnap volt elseje, amikor a város tavaszi ünnepet ült s a
szemeteskocsisok májusfát tüzködtek lovaik füle mellé s Budapest összes
cselédei és ifju szakmunkásai már hajnali négytől kezdve éldelték a
kikelet áldásait itt, a ligetben, melynek alig négyhetes füve ennek
következtében helyenkint tulságosan le van heverve, s a tavaszi
virulmány tegnap óta tulsok zsiros pergamenpapirt és ujságpapirost
termett szanaszét a gyepágyakon; de mindegy: a fákon mégis friss-zöld a
levél, a fü és bokor mégis tisztára szüri a levegőt, s ha már valahol
lenni kell s az ember nem lehet a Montblanc jegén a csillagásztoronyban
(föltéve, hogy van ott csillagásztorony, amit nem tudok, mert még nem
voltam ott), akkor inkább a Stefánia-uton legyen, mint a Függetlenség
redakciójában.

Vagy ne is a Stefánia-uton, ahol mégis járnak és ülnek levegőzők, hanem
a Viztorony mögött, azon a már kövezetlen és rosszulvilágitott uton,
amit egyik oldalról a versenypálya szegélyez, a másikon, ha jól
emlékszem, semmi; ahol bolgár kertészetek szagát érzed, ifju kelkáposzta
és öreg öntözőcsatornák szagát, amit nem lehet jószagnak nevezni, de
rosszá sem szabad bélyegezni.

Ezen az uton, melynek nevét voltam bátor elfelejteni, mert ha valaha
életemben jártam ott, mindig csak tilos dologban jártam, ezen az uton
este hét órakor fel és alá sétált Szeniczei-Gül-Baba, a Hazugság
Rózsáinak Atyja, a Függetlenség rendőri riportere. Nem azért sétált itt,
hogy megtudjon valamit, hanem azért, hogy találkozzon valakivel.

Az ugy volt kérlek, kedves olvasó, hogy április harmincadikán délelőtt a
főkapitányságon, ahol a rendőri sajtóiroda van s ahol Szeniczei
véletlenül jelen volt, mert egy rokonának valamely kihágási dolgát
akarta elintézni, megjelent egy feltünően szép nő, aki tanunak volt
beidézve egy rendőri nyomozás alatt lévő ügyben. Szeniczei résztvett a
tanukihallgatáson, bemutattatta magának a nagyon gyönyörü hölgyet a
kihallgatást vezető rendőrtisztviselővel, s a jegyzőkönyv felvétele után
hazakisérte a nőt, aki keservesen panaszkodott, hogy harmadszor jelenik
meg, mint tanu a rendőrségen, pedig már először megmondta, amit tud,
arról a fiatal sikkasztóról, aki a házukban lakik s akit csak látásból
ismert. A hölgyet Szedlák Amáliának hivták és tanitónő volt az Aréna-uti
elemi népiskolában, s cserébe azért, hogy Szeniczei megigérte, hogy
közbenjár, ne idézzék be többször Szedlák kisasszonyt, Szedlák
kisasszony május másodikára találkát adott a Szerkesztő urnak, ide, a
Viztorony mögé.

Szeniczei, a ravasz ujságiró, az élet kitünő ismerője, persze el is jött
a találkára, Szedlák Amália kisasszony ellenben, minden jel arra
vallott, nem jött el. Szeniczei kicsit boszankodott, de azért várt még,
hátha a hölgy csak késik; de már megvigasztalódott, azon a fantasztikus
történeten, amit közben fejében szőtt, s amit diszkréten el fog mondani
a többieknek, arról a bárókisasszonyról, akivel…

Mit részletezzem? A történet, mire elkészül, gyönyörü lesz, s a
legvalószinübb részlete sem fog ugy hangzani, hogy csak egy pillanatig
is elhihesse valaki.

Mig Szeniczei föl és alá járt, nem vette észre (– a riporternek olyan
élénk szimata van, mint a legjobb detektivnek: semmit, ami körülötte
történik, észre nem vesz –), hogy egy zárt autó, nagyon szép és nagyon
csendes, szintén fel és alá sétál a Viztorony mögötti kövezetlen uton.
Azt sem látta, hogy a Stefánia-ut végéről a rendőr is átkerült ide és
folyton köszönni szeretne a Szerkesztő urnak, akit a főkapitányságról
ismert és akit szeretne megkérni valamire.

A rendőr, kint az uttesten, éppen Szeniczeivel egyirányba ért, s az autó
kettejük közt haladt el, mikor a következő furcsaság történt:

Az autó zöttyent egyet, egyik hátsó kereke lebillent a tengelyről, a
karosszéria kicsit féloldalt fordult s abban a pillanatban a felső
boritó-szerkezet, mint egy nagy bőrvirág, szétnyilott. A zárt autóból
nyitott autó lett, s egy kis kurta női sikoly hallatszott belőle.

_Erre_ a sikolyra nézett oda Szeniczei. Érdemes volt odanézni. Egy
őszfejü urat látott, aki egy szőkefejü hölgy nyakát csókolta éppen. Az
egész látomás egy másodpercig tartott csupán, mert az autó szétnyiltának
második másodpercében az őszfejü ur már nem csókolta a szőke hölgy
nyakát, s a hölgy, akit az autó billenése szinte rádobott utitársára,
ideges kézzel kapkodta össze kebelén elrendetlenedett toalettjét.

A rendőr szalutált, a soffőr leugrott és a fejét vakarta s Szeniczei ott
állt és először életében, akaratlanul szemtanuja volt valaminek, ami
érdekes.

A rendőr azért szalutált, mert az őszfejü ur gróf Füredy Fábián volt, a
kultuszminiszter. A soffőr azért vakarta a fejét, mert a szőke hölgy nem
Füredy grófné (régen) született báró Kellner Jolán volt, hanem valaki
más. És Szeniczei azért látott érdekeset, mert a hölgy – társasági lapok
fényképeiből még Szeniczeinek is tudnia kellett – Doktor Cziller
Balázsnak hiresen szép felesége volt, azé a Cziller Balázsé, akiről
senki sem sejtette, hogy mért lett, minden más jelölt mellőzésével,
olyan hirtelen, a tanügyi osztály vezetője.

A harmadik másodpercben Szeniczei már odábbment; gyorsan a Viztoronyig,
onnan szaladt tovább a villamosig, hogy legalább a szerkesztőségben
elmondhassa, mit látott, illetve mit nyomozott ő ki, szenzációsan
érdekeset.

A soffőr kisegitette a kegyelmes urat, akinek kicsit reszketett a lába.
Czillerné leszökkent és az autóból kikapta kalapját, föltette,
igazgatta, fátylát arcába huzta s az esemény négy szereplője nem tudott
mit kezdeni. Czillerné halkan odamondta a grófnak:

– Kérem, beszéljen a rendőrrel.

Gróf Füredy kiegyengette magát, előtapogatta a szivartárcáját s mire
megkerülte az autót s a rendőr elé ért, már ki is vett belőle egy
szivart.

A rendőr ismét szalutált.

– Na barátom… – mondta Füredy.

– Parancsára, kegyelmes uram! – mondta a rendőr.

– Ismer maga engem?

– Igenis, kegyelmes uram.

A gróf egy hanyagnak készülő, de kissé rezgő kézmozdulattal oldalt
mutatott a lefátyolozott hölgy felé:

– A feleségemet, a kegyelmes asszonyt is ismeri?

– Igenis, kegyelmes uram…

A gróf szeme-sarka megrándult. A rendőr kiegészitette mondatát:

– … most már ösmerem a kegyelmes asszonyt.

– Nahát akkor… – mondta Füredy nyugodtabban, mert a rendőr arcán semmit
sem látott tükrözni abból, hogy itt most valami különös történt volna.
De azért végkép meg akarta nyugtatni magát:

– És… mondja… barátom… nem volt itt senki?

– Nem, könyörgöm…

A gróf levette a kalapját és végigsimitotta a homlokát. A rendőr
befejezte a mondatát (most már a lefátyolozott hölgy is ott állt a gróf
mellett):

– Csak a Szeniczei ur.

– Szeni…? Ugy… – és a gróf a hölgyre nézett megnyugtatóan. – Az barátja
magának, mi? Itt beszélgettek, mi?

– Nem, könyörgöm. A Szeniczei szerkesztő ur…

A hölgy megint felszisszent. Füredy grófnak sápadt lett az arca.

– Melyik lapnál? – kérdezte Czillerné.

– Vagy a Friss Ujságnál, vagy a Budapestnél – mondta be a rendőr azt a
két lapot, amit olvasott és amit cim szerint ismert.

– Fábián! – mondta Czillerné – be kell gyorsan menni a városba! Ha az az
ember ujságiró, csinálni kell valamit!

– Hm… – mondta a gróf és a félrebillent autóra nézett.

– Menjen maga előre… együtt nem mehetünk… nincs még sötét… maga menjen a
Csömöri-utig, ott kap talán egy fiakkert… én a Fasoron megyek…

– Adélka! – mondta halkan és gyöngéden a gróf.

– Menjen, menjen! – felelte türelmetlenül a nő.

A gróf még a soffőr felé szólt:

– Izé… Sebestyén… telefonáljon valahonnan… valamiért…

Aztán legyintett a kezével és elindult. Czillerné velement a
Viztoronyig.

A soffőr meg a rendőr ottmaradtak:

– Én már napok óta mondom, – magyarázta a soffőr a rendőrnek – hogy a
boritó rosszul kapcsolódik. De a kegyelmes ur nem küldte a mühelybe a
kocsit.

– Hát a kerék? – mondta a rendőr.

– A kerék, az nem baj.

– Pedig az tört le.

– Mind a négy letörhetett volna, az nem baj. Csak a boritó ne esett
volna le…

– Azt olyan nehéz visszacsinálni?

– Azt se. Inkább is azt nehéz, hogy egy szerkesztő ur volt itt a
defektnél. Na gyerünk… Maradjon addig a gép mellett, biztos ur, amig én
telefonálok.

És a soffőr is elment, hogy a legközelebbi kávéházból betelefonáljon egy
autógarázsba.

A rendőr belekukkant a kinyilt, félrezökkent autóba. Még most is
nagyszerü parfőm áradt belőle. Valamelyik sült tésztának otthon, amit
nagyon ritkán ettek, szokott ilyen szaga lenni.

– Hejnye! a jószagu istenüket! – mondta a rendőr hangosan és magában még
hozzágondolta: Milyen szép fiatal felesége van az ilyen vén totyakosnak!
Nem csuda, hogy még itt is puszilkozik vele. Én is azt cselekedném egész
nap, ha az asszonynak ilyen gyönge-finom szagocskája volna.

Negyednyolckor megjelent a Függetlenség szerkesztőségében Kesztranek ur,
a mettőr. Ebben ugyan semmi különös nem volt, de azért mégis. A lap első
ideiben ugyanis a szerkesztő gyakran kérette magához a mettőrt, hogy a
lap formáját, a cikkek elhelyezését megbeszéljék. Utóbb azonban, mikor
már világos volt, hogy nem érdemes erőlködni, a Függetlenség nem fog a
_Matin_ nagyszerüségével fejlődni, Kesztranek ur elmaradt, a
szerkesztőség a szolgával küldte át kéziratait a nyomdába, legföljebb ha
egy-egy szedőgyerek jött át valami sürgősért. Mindamellett feltünő nem
volt, hogy Kesztranek itt van. De rendes dolog sem.

Kesztranek ujságpapirba csavart papircsomót hozott a kezében.

– Na, Kesztranek, mi jót hoz? – kérdezte tőle Prokesch.

– A szerkesztő urral akarok beszélni.

– Énszerkesztő urral? Vagy Csopakival?

– Vele.

– Tessék, Kasztorkám. De Csopakinak nem lesz valami nagy beszélő kedve
ma.

Kesztranek bement Csopakihoz, csendesen beszélt vele, hogy mit, nem
lehetett kihallani, ellenben Csopaki többször hangosan és izgatottan
mondta:

– Lehetetlen! Ez lehetetlen!

(Ez már kihallatszott.)

Aztán az ajtó kinyilt és Csopaki jött ki rajta előbb. Sápadt volt.

– Uraim! mondta. – Uraim! Ez lehetetlen! Porgesz ur elrendelte, hogy a
lapot ne szedjék és ne nyomják. Tényleg beszünteti… Tényleg… Kesztranek
ur már vissza is hozta a mai kéziratokat… Na most, kérlek szépen
benneteket, na most?

A makaó abbamaradt. A fiuk mind felálltak a helyükről és tanácstalanul
néztek egymásra, Csopakira, Kesztranekre.

– Végzet. Ananké! – mondta Sikorszky, az ókori novellák specialistája.

– Jaj, de szép halott leszek! – idézte Adyt Remete Pál.

– Szinházi hetilapot inditok! – szólt Kardos Bernát.

Domahidi Arnold is mondott valamit, de annak semmi értelme nem volt.

Prokesch nem szólt, csak letette a munkakabátját és fölvette a másikat.
És mikor Csopaki feléje fordult kérdően, Prokesch nyugodtan felelt:

– Küldöttség. Gyerünk.

Domahidi megkérdezte:

– A miniszterelnökhöz? (Nem is tudott másmilyen küldöttséget
elképzelni.)

– Nem. A bőröshöz. Gyertek szépen küldöttségbe. Hátha megpuhitjuk.

– És ha nem?

– Akkor onnan elmegyünk a Lyon-kávéházba, oda lekéretjük az Egyesület
elnökét, Senkikém, maga talán maradjon itt, az eredményt megtelefonáljuk
és ha részt akar venni a nagy tanácskozáson, ami esetleg lesz, jöjjön
maga is a Lyonba.

Az egész redakció összeszedelődzködött, hogy elindul.

Ebben a pillanatban sodródott be Szeniczei az előszobából:

– Óriási! – kiabálta. – Óriási! – És a karját felemelte mellmagasságig,
az alsó karját visszahajtotta, a tenyerét ökölbe szoritotta, az öklét
kissé ide-oda mozgatta. S e mozdulatot ennyi szöveggel kisérte:

– Ilyen vass!

– Te már tudod? – kérdezte Sikorszky.

– Mi? Én? Hogy én tudom-e? Ki tudja még?

– Ki? Itt egy kicsit mindenki!

Szeniczei elhült:

– Betelefonálták?

– Nem. Kesztranek hozta.

– Kesztranek? Hát ő hol hallotta?

– Ahol mondták. A nyomdában.

– Ott már beszélik?

A küldöttséggé összeállt szerkesztőség nevetett a riporteren, aki megint
jókor értesült.

– Mi megyünk az öreghez.

– Meg vagytok őrülve? Ez egész szokatlan. Ti? Mind? Legföljebb, ha én
magam mehetek. Nevetséges. Nem is értem.

– Mit nem?

– Én meglátok egy szédületes szenzációt és ti elmentek oda…

– Micsoda szenzációról beszélsz?

– Hát az autóbaleset. Füredy Fábián kizuhant az autóból. Husz métert
röpült. De semmi baja nem történt, mert veleröpült, szorosan vele,
átölelve az öreget, doktor Cziller Balázsné. És röpülés közben ugy
csókolták egymást, mint a galambok…

Szeniczei kapkodva mondta ezt, annyira sietett, hogy nem tudott eleget
belehazudni a tényállásba.

Prokesch felelt neki:

– Ezt hol álmodtad?

Szeniczei verte a mellét:

– Láttam a saját szememmel.

– Hát mi sokkal szenzációsabbat láttunk. Porgesz beszüntette a lapot.
Ugy kidobott bennünket, hogy husz métert repültünk, ha parancsolod,
egymást átölelve… mint a galambok.

– Mi? Mi az? Beszüntette? – kapkodott Szeniczei.

– Na, gyerünk, uraim – vágta el Prokesch a riporter meglepetését – majd
utközben elmagyarázzuk neki.

És mig Szeniczei hol egyikhez, hol másikhoz fordult felvilágositásért, a
csoport kivonult a hatasztalos szobából s még a lépcsőházból is
visszahallatszottak Szeniczei hangos, tájékozódó kérdései…




VI. FEJEZET.

Mi történik, ha Mohamed, viccből, nem megy a hegyhez?

Schenk ismét, mint már annyiszor, egyedül maradt a Függetlenség
szerkesztőségében. Kibontotta a kézirat-tekercset, amit Kesztranek
visszahozott a nyomdából. És nézegette. Ez lett volna holnap a lap
tartalma. Na. A világ nem sokat veszit, ha _ez_ nem jelenik meg
nyomtatásban.

Jóska kint krákogott az előszobában. Előkerült valahonnan. Be is
csoszogott.

– Az urak már nincsenek itt?

– Nincsenek.

– Akkor talánd elmenek a kőnyomatosért.

– Ne menjen, Jóska.

– Miért ne? Parancsol valamit Schenk ur? Csak később menjek a
kőnyomatosért?

– Később se menjen.

Jóska nézett Schenkre. Milyen furcsa beszédek. A kőnyomatért csak el
kell menni! Magától az ide nem jön!

– Nincs miért elmenni. Nincs lap.

– Sztrájkol a nyomda? – kérdezte Jóska.

– Nem a nyomda sztrájkol. A Porgesz ur beszüntette a lapot.

– Hü! – mondta Jóska és megsodorta konya bajuszát jobbról.

– Hol lesz maga szolga, öreg??

– Hát én, kérem… én mindig vótam valahol. Most is leszek.

– Lemegy Klepusnyáknéhoz?

– Hát… gondókodni csak kell ezen a… – Jóska balról is megsodorta a
bajuszát és befejezte a mondatát. Ezzel:

– Hü!

És csoszogott ki, le, Klepusnyáknéhoz, hogy tanácsot kérjen kedvenc
szineitől, a fehértől, a pirostól, vagy a sárgától.

A telefon csöngött.

Schenk nem nagyon sietett. De azért odament és egy hervadt hallót
mondott bele:

– Függetlenség? – kérdezte a hang.

– Ehe – felelte közömbösen Schenk.

– Az önök munkatársa Szeniczei ur?

– Ehe.

– Lehetne beszélni a főszerkesztő urral?

– Nem.

Aki a telefonnál volt, hátra beszélt valaki máshoz. Schenk
türelmetlenkedett.

– Na, mi lesz?

– Kérem, kérem – szólt a hang – itt gróf Füredy Fábián titkára.

– Ehe – mondta Schenk és most már tudta, hogy ugratják.

Szeniczei, ugy látszik, elmondta valakinek a szenzációját, amit Schenk
csak félfüllel hallgatott végig az imént és az illető most tréfál. Nem
baj. Majd ő is ugy felelget, ahogy’ a telefon feladja a kérdést:

– Kivel beszélek?

– Senkivel.

– De én valakivel akarok beszélni.

– Nem lehet.

A hang hátraszólt:

– Kegyelmes uram, nem akarnak… (Egész-jól csinálják – gondolta Schenk.)

A másik hang is mondott valamit, de azt Schenk nem hallotta:

– Gyerünk! gyerünk! – mondta be a telefonba.

– Kérem szépen… ha lehetne szerencsénk a szerkesztő urhoz. Itt a
klubban, vagy ahol a szerkesztő ur óhajtja.

– A szerkesztő ur nem megy sehova.

– De mégis…

– De mégse…

– Őexcellenciája beszélni akar vele.

Schenk befejezte a tréfát:

– Ha őexcellenciája beszélni akar a szerkesztő urral, jőjjön ide. A
klubtól idáig épp olyan messze, mint innen a klubig.

És pontot tett utána:

– Szervusz! – mondta be az idegen hangnak s felakasztotta a kagylót.

Nyilván valamelyik másik redakcióból csinálták a tréfát. Ha tudnák, hogy
a Függetlenség munkatársai milyen bajban vannak, nem eszelnének ki
telefonvicceket!

Alighogy Schenk visszaült a helyére, a telefon ujra csengetett.

– Csak nem folytatják ezt a butaságot? – mondta magában Schenk és
odaballagott a szekrényhez.

Most azonban Prokesch volt. Azt jelentette be, hogy az öreg
hajthatatlan. Beszünteti a lapot, nem törődik senkivel, nem akar
tudnisem a redakcióról. Ők mennek a Lyonba, oda várják az Egyesület
elnökét, jőjjön Schenk is oda.

Mindezt Prokesch szélesen és gunyosan adta elő. Látszott rajta, hogy a
legkevésbbé ő van megijedve. Talán volt már valami ajánlata egy másik
laptól.

Még beszélt Prokesch, mikor az előszoba felől kopogtak a hatasztalos
szoba ajtaján. Schenk nem nézett oda, hallgatta, amit Prokesch beszél. A
kopogás ismétlődött. Aztán valaki kinyitotta az ajtót.

– Szabad? – kérdezte és belépett.

Schenk féloldalt elfordult a telefontól, meglátta a belépőt.

Karcsu, koros ur volt, nagyon elegáns szürke fejü, nagyon elegáns szürke
ruháju. Kis szürke barkók álltak el füle mellett az arcáról. Schenk
azonnal megismerte.

A kultuszminiszter volt.

A kultuszminiszter.

Személyesen.

Ugyanaz az arc, amely a gimnáziumban a tanári szoba és az igazgatói
iroda faláról annyiszor nézett le rá annak idején. Gróf Füredy Fábián
elegáns, de semmitmondó arca.

Schenken hideg és meleg szaladt át egyszerre. Bár Prokesch nem fejezte
be még a mondatát, ő visszazöttyentette a kagylót a mozgó horogra,
meghajtotta magát a gróf előtt és elég nyugodtan mondotta:

– Van szerencsém, kegyelmes uram!

A grófnak kicsit reszketett a feje:

– Jó estét! – mondta és nem nyujtott kezet.

– Méltóztassék befáradni oda… – és Schenk ment előre, kinyitotta Csopaki
szobájának ajtaját.

– Kegyeskedjék helyet foglalni.

– Köszönöm! Köszönöm! – mondta a gróf és reszkető fejét folyton forgatta
ide-oda, mintha keresett volna valakit.

– Magunk vagyunk – szólt Schenk.

– A szerkesztő urat keresem…

– A szerkesztő ur nem jön be, a lapot éjjel én szerkesztem.

És fölkelt, bemutatkozott:

– Senki János.

A gróf nem nyujtott kezet.

– Ismerem az ügyet, kegyelmes uram – tette hozzá Schenk.

A gróf kezet nyujtott.

– Hát akkor, kedves barátom-uram… – kezdte halvány hangon Füredy Fábián.

Schenk visszaült a másik fotelbe, merően ránézett a miniszterre,
szétterpesztette, de nagyon óvatos mozdulattal, két lábát, két kezét a
térdeire fektette, nehogy lássék: reszketnek; s figyelt, miközben a
fejében mintha harangokat vertek volna félre.

Hallgatta, mit mond a kegyelmes, de közben gondolatai ilyen rohammal
taszigálták egymást agyában:

– Szent Isten! Schenk! Schenk! Ami eddig történt veled életetben:
iskola, hivatal, Rechnitz ur, redakció, mind csak tréfa volt! Itt most
valami nagy, valami óriási fordulat van készülőben. Ki vagy te, Schenk?
Senki! És most egy kegyelmes ur, egy eleven miniszter, a magyar közélet
tizenkét legfőbb szereplőjének egyike beszél hozzád! Ugy beszél hozzád,
mintha te is kegyelmes volnál, mintha dolgod volna vele. És csakugyan
van is! Azt feleled neki, amit akarsz. Kérni fog tőled valamit. Ő,
akitől mások, ezren, tizezren kérnek! És neked módodban van azt mondani,
hogy _nem_, hogy kérését elutasitod! Kegyetlen lehetsz! Vajjon kegyelmes
nem lehetsz-e? Schenk, vigyázz, ragadd üstökön ezt a szerencsét, ami
_egy_ életben egyszer kinálkozik, de csak minden milliomodik embernek!
Schenk! Ide állt eléd az élet paripája, bársony nyereggel, ugorj fel a
nyeregbe és táncoltasd kényesen a paripát! És vágtass el vele el, el,
oda, ahová csak kevesen jutnak. Schenk, szedd össze az eszed!

És Schenk összeszedte!

Minden embernek, még az egészen butának életében is vannak zseniális
pillanatok, amikor az elméje pontosan és világosan dolgozik, amikor a
kimondott szó nyomán látja a helyzetet, amit az a szó teremtett, látja
mindazt, ami belőle következik; tudja a feltett kérdésre a megfelelő,
sőt az egyetlen megfelelő választ, amikor fantáziája is van:
még-nemlétező dolgokból létezhetőkre tud következtetni s tájékozódni tud
a jövő eseményei közt is. Ilyenkor villan ki, hogy az ember agya mégis
valami nagyon szép alkotás, ami nem arra termett, amire általában
használjuk, hanem arra, hogy az embernek sok változatosságot,
elevenséget, szinességet, szépséget, bolondságot, egyszóval: emberséget
vigyen az életébe.

Ilyen zseniális pillanata támadt Schenk I. Jánosnak akkor, amikor
megértette, hogy Szeniczei most az egyszer, életében először, nem
hazudott, csakugyan látott valamit, aminek még nagyobb fontossága is
van, mint amit Szeniczei föltételezett róla. Schenk már tudta, hogy a
gróf mit akar és azt is tudta, hogy ő mit fog felelni és a diskurzust
hová fogja kormányozni.

A gróf beszélt, vagy inkább: dadogott, mert a fiatal ember tekintete,
mely egyenesen a szemébe furódott, megzavarta:

– Kérem… ha ön informálva van, s ha önnel kell elintéznem az ügyet…

– Csak velem, kegyelmes uram…

– … Akkor… akkor… Ön belátja, hogy kénytelen voltam személyesen
feljönni…

– Nagyon érthető, kegyelmes uram.

– … mert még a titkáromat sem vonhattam az ügynek… hogy ugy mondjam…
lényegébe… bármily szokatlan, hogy… az én állásomban lévő… igen…
személyiség… egy szekesztőség keretein, azaz helyiségein belül… De ha
önök nem voltak hajlandók… ami ugyan meglepő, mert a sajtó munkatársai
mindenesetre több izben keresik fel a vezető egyéniségeket… mint
megfordítva…

– Ez alkalommal kivételt kellett tennem, kegyelmes uram.

– Valóban: kivétel… igen… megerősiti a szabályt. Tehát az eset annyira
fontos, illetve, hogy jobban fejezzem ki magam… lényeges… vagy még
inkább: kényes… hogy meg kellett hajolnom a… a… vas kényszerüség előtt
és meg kellett jelennem itt, hogy…

A gróf elakadt. Schenk segitett rajta:

– Állok rendelkezésére, kegyelmes uram.

– Erre akartam… mintegy… kérni önt. Tulajdonképpen a dolog nagyon
egyszerü… a legegyszerübb… Azt mondhatnók… félreértésen alapul… Vagy ha
nem is… mindenesetre… olybá veendő. Ami történt… ha bárminő formában…
éppen az, igen… nyilvánosságot látna… akkor… nem mondom, hogy…
mindamellett tartani lehet tőle…

A gróf megint abba hagyta. Elővette a szivartárcáját. Megkinálta
Schenket.

– Köszönöm, nem szivarozom.

– Nagyon szép… nagyon szép… – A gróf le akarta vágni a szivarja végét.
Schenk kivette a zsebkését, átnyujtotta. Gyufát is gyujtott. A gróf
átvette és remegő kézzel tartotta a szivarja vége alá.

– Hol is hagytuk el?… igen. Hogy voltaképpen… nincs is mód… nincs is
forma… bár nem állunk azonos politikai plattformon…

– A Függetlenség ellenzéki orgánum… – mondta határozottan Schenk.

– Éppen azért… nemde… a politikai harc… ugy-e bár… nem vihető át
személyes térre… ez pedig… ami történt… illetve aminek az az ur… a sajtó
ama munkatársa…

– Szeniczei – mondta Schenk.

– … Szeniczei igen tisztelt munkatárs ur… amit ő látott… annyira
személyes… kvázi családi… hogy nem is látom, hogyan, miként…

Schenk megértette, hogy a miniszter affelől akar tájékozódni, _hogyan_
akarják az ő esetét megirni? Azonnal megadta a felvilágositást:

– Kegyelmes uram azt hiszi, hogy az eset, természeténél fogva,
egyáltalán meg sem irható.

– Azt volnék bátor vélelmezni…

– Kegyelmes uram, a modern sajtó számára nincsenek lehetetlenségek. Azt
a tényt, amelynek az autóbaleset pillanatában munkatársunk tanuja volt,
csakugyan nem lehet megirni.

– No nemde…? – lélekzett fel a gróf.

– Azonban az a tény a nyilvánosság számára mellékes is, noha érdekes,
sőt szenzációs. Maga az autóbaleset azonban – legszabályosabban a
nyilvánosság elé tartozik. Nincs módunk emlités nélkül elhaladni
amellett, hogy Füredy Fábián grófot szemünk láttára csaknem sulyossá
válható baleset érte…

– Ez ellen nem is volna semmi… kvázi… kifogásom.

– Ugyanakkor nincs módunkban elhallgatni, ha tudjuk, pedig tudjuk, hogy
a baleset pillanatában kik voltak az autó utasai.

– Hm… – nyögött a gróf és nagyot szitt a szivarjából – ez… ez
fölösleges.

– Felfogás dolga, kegyelmes uram. Hirszolgálatunk, ha nem is hamis,
mindenesetre hiányos volna enélkül.

A gróf mosolyogni próbált:

– Hát, istenem… hiányos volna… Nem igaz?

Schenk ismét nagyon határozott hangu lett:

– A hirszolgálat nem lehet hiányos!

A gróf könnyedébb hangot ütött meg:

– Nézze, kedves öcsém…

– Parancsoljon, kegyelmes uram!

– Ön még fiatalember… Mennyi idős?

– Huszonhat éves vagyok.

– Hát lássa… önnel még nem történt annyi minden, mint énvelem… De
történhetik. Gondolja meg, hogyha önnel történnék?

– Sajnálom, kegyelmes uram, nem velem történt.

– De mégis… ha önnel történnék? Nemde, akkor ön is megpróbálná, hogy…
Nemde?

Schenk most nem akart segiteni a grófon. Szárazon ismételte:

– Parancsoljon, kegyelmes uram.

– Láogatásom célja tehát… annak megbeszélése volna… hogyan lehetne…

– Nem lehet, kegyelmes uram.

A grófnak az arca is szürke lett. Ezt még talán soha sem hallotta
életében.

– Magyarországon mindent lehet – szaladt ki a száján.

– Embere válogatja, kegyelmes uram. – És Schenk ugy mozdult meg, mintha
föl akarna kelni.

– Maradjon még… kedves öcsém – szólt a gróf. – Magától értetődik, hogy
nem riadnék vissza…

– Mitől, kegyelmes uram?

– … a legmesszebbmenő, de mindenesetre messzemenő áldozatoktól…

Schenk fölkelt:

– Kegyelmes uram, – mondta élesen – a szó, amit ki méltóztatott mondani,
sulyos. A legsulyosabb.

– Mé-mé-mért? – dadogott a gróf.

– Kegyelmes uram vesztegetni akart.

A gróf is fölkelt, riadtan lépett közelebb Schenkhez:

– Világért sem, kedves öcsém… Ne vegye ugy… Magunk közt… barátok közt…
másként hangzanak a szavak… mint a nyilvánosság előtt.

– Kegyelmes uram, nekem nincs két becsületem.

– Bravó öcsém, nagyon helyes! – és a gróf megszoritotta Schenk kezét.

– Méltóztassék visszaülni kegyelmes uram. Ön a Függetlenség hallgatását
akarta megvenni. Azt nem lehet. Semmi pénzen. De maga a Függetlenség
megvehető.

– Á! – derült ki Füredy Fábián hangja.

– Megvehető, mert véletlenül éppen eladó.

– Köszönöm, kedves öcsém, köszönöm.

– Ha a kegyelmes ur felhatalmaz engem arra, hogy mostantól egy órán
belül a lapot megvásárolhassam, természetes, hogy a lapban egy óra mulva
csak az jelenik meg, amit a kegyelmes ur, mint a lap tulajdonosa,
megjelentetni akar.

– De én, mint aktiv miniszter… egy ellenzéki lap tulajdonosa… kedves
öcsém…

– Ez az adás-vétel kettőnk közt marad…

És most Schenk nyujtotta a kezét a gróf felé.

– Kifelé a lap, kegyelmességed engedelmével, mint az én tulajdonom
szerepel…

– Természetes!

– A további fejleményeket majd meglátjuk. Ötven-hatvanezer koronájába
kerül csak nagyméltóságodnak.

– Kérem, kérem – mondta a gróf boldogan.

– Én most elintézem az ügyet és egy órán belül jelentést teszek a
kegyelmes urnak. De addig az összegnek körülbelül fele készpénzben jó
volna, ha folyósitható lenne.

– Igen-igen. Fenn a klubban nem lesz nehéz harminc darab ezrest… Ha
lenne kegyes oda felfáradni.

– Függetlenségi ujságiró nem mehet a kormánypárti klubba.

– Ön karakter, kedves öcsém. Igaza van. Jöjjön a lakásomra, az
Akadémia-uccába…

– Nem fog nagyméltóságod családja érdeklődni, hogy ki az az ismeretlen
fiatal ember, aki ilyen szokatlan órán teszi első látogatását? S nem
lesz az adandó válasz kényelmetlen a kegyelmes urnak?

– Ön okos ember, öcsém. De az a lakásom nem az a lakásom…

– Értem, kegyelmes uram. Ott leszek.

És Schenk kivette a noteszét, hogy felirja a cimet.

– Ne… ne… ezt ne méltóztassék felirni… csak tessék megjegyezni…
huszonkettő, egy, három. Még egyszer köszönöm, kedves öcsém és a
viszontlátásra!

Schenk kikisérte a grófot.

Akkor már Jóska kint ült az előszobában. Egy üveg sör állt előtte.

Mikor Schenk az előszoba ajtajából visszafordult, szólt a szolgának:

– Na Jóska, nem szünik meg a Függetlenség.

– Hát persze nem, kérem.

– Honnan tudja?

– Onnan, kérem, hogy eszembe jutott odalenn, hogy senki se látott még
döglött szamarat és én se láttam még olyan ujságot, aki nem jelenik meg.
Az ujság örökké él, mint a cicelle.

– Mi az: cicelle? – kérdezte Schenk.

– Azt én nem tudom, kérem. De a mi vidékünkön igy mondják.

– Jól mondják a maguk vidékén, Jóska. Maradjon csak itt, vigyázzon a
redakcióra. Ezentul vigyázni kell rá.

– Senki ur is elmegy?

– El, de éjszakára visszajövök.

Schenk rágyujtott egy cigarettára és sietve ment el.

Porgeszhoz indult.




VII. FEJEZET.

Lapvásár.

Porgesz Lázár és társa, a Függetlenség tulajdonosa, a nagy bőrkereskedő
saját házában lakott, mely egyike volt a város legfurcsább házainak.
Igen keskeny telken épült, a terület maximális kihasználásával. A ház
hatemeletes volt, de ugy, hogy az első emeletét mezzaninnak, a hatodikat
műteremnek hitták, mert amikor a házat épitették, Budapesten csak
négyemeletes házakra adtak ki épitési engedélyt. Minden volt benne, amit
a modern kényelem megkiván, csak éppen mindenből el volt spórolva a
legutolsó forint s ezért Porgesz házában a modern kényelem soha se
szuperált. A gőzfűtés nem fűtött, a házitelefon nem szólt, a
melegvizvezeték nem adott melegvizet, a lift – egy keskeny kis skatulya
– nem járt. A lakások egészen kicsik, a házbérek egészen nagyok voltak.

Egy ilyen egészen kicsi lakásban lakott Porgesz.

Ajtót egy loncsos cseléd nyitott Schenk előtt; a cseléd libahus- és
krumplisterc-szagot hozott magával a konyhából.

– Porgesz ur itthon van?

– Itthon, de vacsorázik.

– Azonnal szeretnék beszélni vele.

– Mingyár’ megmondom.

A cseléd a keskeny előszobából benyitott az ebédlőbe, ahonnan a
Porgesz-család hangjai hallatszottak.

Aztán visszajött:

– Tessék.

Schenk letette felöltőjét, kalapját, kopogtatott az ebédlő ajtaján és
belépett.

Nagy vascsillár alatt, mely egész biztosan a Teleki-térről került ide,
ült az asztal mellett Porgesz Lázár, egy kövér asszony, két husos lány
és egy nagyon alacsony homloku fiatal ember, ültek a sült liba szagában
és ettek.

– Jó estét Senki ur! – szólt Porgesz, aki egy combot tartott a
jobbkezében. – Ha megengedi bemutatom a családomnak. Senki ur, az a
derék fiatal ember, akiről már beszéltem nektek. Akiről mondtam, hogy az
egyetlen tisztességes ember abban a szerkesztőségben. A feleségem, a
leányaim, a Vili fiam.

Schenk apró meghajlásokat végzett a fejével.

– Tessék leülni az ottománra! – mondta Porgeszné. – Mingyárt végzünk,
nagyon egyszerü vacsoránk van. Mi nagyon egyszerü emberek vagyunk.

Schenk leült az ottománra, amin valamiféle diszedények zördültek meg,
amint a rossz butort teste sulyával megmozditotta.

– A lap miatt? Ugy-e? A lap miatt? – kérdezte Porgesz.

– Nem egészen – felelte Schenk.

– Nagyon helyes. Ön belátja, hogy én nem tehetek másképp, hogy meg kell
büntetnem azt a bandát. Ezentul nem fognak a markukba nevetni, ha az
öreg Porgeszről lesz szó. Ne is beszéljünk róla. Beszéljünk másról. Mit
szól az én két leányomhoz? A Vili fiamat se ismerte még?

– Személyesen nem volt szerencsém.

– Ő a jobbkezem az üzletben. Ő segit keresni azt a vagyont, amit az a
banda el akart pazalni. Ne is beszéljünk róla.

És Porgesz még vagy tizszer tért vissza a lapra, befejezte a libacombot,
megtörölte zsiros ujjait, egy párat szippantott a fogain, egy kis darab
hust ledobott a szakálláról:

– Cilikém – mondta a feleségének – a feketémet adasd be a
dolgozószobámba, Senki ur is iszik egy csészével, ugy-e?

Azzal Porgesz kinyitotta a másik szoba ajtaját és betessékelte Schenket.
Még ebben a szobában is a sült liba szaga dominált. Porgesz leültette
Schenket az iróasztala mellé, ő maga egy fotelbe ült, fogpiszkálóval
szájtisztogató munkálatokat végzett és elkezdte:

– Hát nem a lap miatt, kedves barátom?

– Igen is, meg nem is. Ön a lapot beszünteti?

– Be, be be.

– Mindamellett a Függetlenség cimhez, melyet ön jelentett be, önnek joga
van ragaszkodni, amig a lap megszünését hivatalosan be nem jelenti a
cégjegyző hivatalnál.

– Én nem ragaszkodom. Semmihez. Elmult.

– Tehát önnek nincs kifogása ellene, ha én a lapot Függetlenség cim
alatt folytatom.

– Mi? Hogy? – érdeklődött az öreg és kezdett nagyon figyelni.

Schenk bármi óvatosan vitte előbbre a tényállást, Porgesz, aki jó
üzletember volt, észrevette, hogy miről van szó.

– Maga, barátom, a lapot akarja megvenni?

– Ha ön beszüntette, akkor nincs rajta mit megvenni.

– Beszüntettem? Az ember nem olyan könnyen szüntet be egy lapot, amibe
nehéz tizezreket fektetett. Mi az, hogy beszüntetem? Most nem jelentetem
meg egy pár napig, hogy az a banda reszkessen. Ez az egész.

– De ön azt mondta a redakciónak…

– Az semmi, amit a redakciónak mondtam. Csak a redakciónak szabad
hazudni? Nem hazudhat egyszer a kiadóhivatal is?

Porgesz nevetett.

– Nézze, Porgesz bácsi, beszéljünk okosan.

– Jól van, barátom, de akkor ne akarjuk megcsalni egymást.

– Én átvenném a lapot, de nekem nagyon kevés pénzem van.

– Az más. Erről lehet tárgyalni. Honnan van pénze, kedves Senki ur?

– Örököltem.

– Mennyit, ha nem indiszkréció?

– Huszezer koronát.

– Azért nem adhatom a lapot. Legalább százezer koronám van benne. És
kell nekem a lap.

– Minek?

– A lakóim miatt.

– Hogy-hogy?

– Ha nekem nincsen lapom, akkor az én lakóim, akik itt laknak velem
ebben a finom házban, – mit szól, milyen gyönyörü ház? – mindjárt
leveleket irnak a lapoknak, mihelyt a házmester felkiabál a gyereküknek,
hogy ne sirjon a gangon. Ha van lapom, akkor félnek tőlem. Én is
szerkesztő ur vagyok. Huszezerért nem adhatom a lapot.

– Én nem is annyit kinálok érte.

– Hát?

– Tizezret. Nekem kell a tőke a lap továbbvitelére is.

– Az már nekem mindegy, barátom. Maga ugyan nagyon szimpátikus nekem.
Mindig mondtam magának, vegye meg a lapot. Mért nem vette?

– Most megveszem.

– De tizenötezer koronánál olcsóbban nem adhatom. Gondolja meg: egy
egész lapot kap tizenötezer koronáért. Hiszen ez nevetséges!

– A lap nem ér semmit.

– Tizennégyezer koronát akkor is megér.

– Porgesz bácsi, ne alkudjunk! Tizenegyezer koronát adok a lapért.
Többet nem.

– Tizenkétezret ad érte, tovább bérli a szerkesztőség és kiadóhivatal
helyiségét, háromezer koronáért; átveszi tőlem a kiadóhivatali embereket
is, visszafizeti a szerkesztőség előlegeit.

– Mennyi az?

– Háromezer korona.

– Csak a felét fizetem vissza.

– Hát jó. Hogy lássa, hogy én is mennyire szeretem magát. A lapnak terhe
nincs.

– De jövedelme sincs.

– Az mindegy. Majd maga csinál. Maga okos ember és magát nem lopják meg.
Vili fiam – kiáltott ki az öreg – gyere be! Egy kis irás kell. Majd a
részletes megállapodást később.

Vili fiam bejött és egy kis irást fogalmazott tizenháromezerötszáz
koronáról.

– Fizetendő? – kérdezte Vili fiam.

– Akár azonnal – szólt Schenk – és a belső zsebe felé nyult, amelyben
legalább hatvan korona készpénz volt jelen.

– Azt nem! – vágott közbe Porgesz. – Majd ha közjegyző előtt megirtuk a
szerződést. Bőrt már sokszor adtam el, lapot most először. Hátha
kifelejtettünk valamit. Nem kell sietni a pénzzel. A lap egyszerüen az
enyém marad, ha Senki ur nem fizetne.

Schenk fölkelt.

– Én most sietek, hogy a lap megjelenhessen.

– Gratulálok, barátom, gratulálok! – mondta Porgesz bucsuzás közben. –
Nem megmondtam, hogy magából lesz valami? Hát már _most_ annyi, amennyi
az öreg Porgesz hatvanéves korában lett. Laptulajdonos. Isten megáldja.
Holnap találkozunk.

Schenk fiakkeren ment az Akadémia-uccába. Nagyon uri, nagyon ódon háznak
látszott az a szám, amit a kegyelmes ur bemondott. Csengetésre az ajtót
maga a kegyelmes nyitotta ki. Ez olyan lakás volt, ahol nem tartanak
inast. Ez a lakás nem az a lakás, mondta róla a gróf. Ez a lakás az a
lakás, amelyen a gróf _mindent_ személyesen végez.

Az előszobában is jóillatu félhomály volt, a következőben, ahová a gróf
vezette, még jobb volt a levegő és még szinesebb, enyhébb, melegebb, a
homály. Ez az a lakás, amelyen müvészileg gyakorolják a sötétséget. A
gróf leültette Schenket valami nagyon puhára, hogy karosszék, vagy
kerevet, vagy miegyéb volt, Schenk jól meg se különböztethette:

– Rendben van-e, öcsém? – kérdezte tőle a gróf.

– Rendben, kegyelmes uram.

– A klubban össze tudtam szedni huszonegyezer koronát. Elég lesz?

– Egyelőre.

– Mennyi fog még kelleni?

(Schenk kissé kényelmetlenül érezte magát az egész elszámolás alatt.
Nagyon jól tudta, hogy amit most csinál, az már valamivel vastagabb egy
ötletnél és annak hirtelen kiaknázásánál. Viszont azonban megvigasztalta
magát, hogy van Czillerné, olyan szép és olyan fiatal, hogy ennek az
öreg embernek megérjen ötvenezer koronát. Ami különben csakugyan
kellett, ha arra is gondolni akart Schenk, hogy a lapot fentartsa.
Őrültség volna, ha egy lapot mindenestül tizerháromezerötszáz koronáért
meg tudna vásárolni valaki, akinek szüksége van reá! Ha nem vagyunk a
Balkánon, pedig nem vagyunk ott, akkor a közélet tisztátalanságának nem
lehet három krajcár az ára. Bemondta hát a feleletet a gróf kérdésére:)

– Még vagy harmincezer korona.

– Holnap meglesz, öcsém. De készpénzben aligha. Majd egy csekket adok a
folyószámlámra.

– Igenis, kegyelmes uram, a csekk is jó lesz.

– Délelőtt feljöhet érte a minisztériumba. És ezt a házszámot felejtse
el.

– Meg sem jegyeztem magamnak, kegyelmes uram – mondta Schenk és kabátja
belső zsebébe gyürve a huszonegyezer darab ezrest, ama hatvan korona
mellé, melylyel az imént ki akarta fizetni a Függetlenség vételárát,
elbucsuzott.

A gróf kikisérte és még azt is mondta csendesen, jómodoruan:

– Köszönöm, öcsém, a fáradozását.

Schenk visszaült a fiakkerbe.

– Lyon-kávéház! – mondta a kocsisnak.

Mig a kocsi gördült a rossz kövezeteken, Schenk rendbeszedte, hogy mit
fog mondani a Függetlenség embereinek. De szerencséje volt, mert mikor a
kávéházba belépett, amelynek hátsó sarokasztala volt a Függetlenség
embereié, Prokesch jött vele szemben, ki a telefonfülkéből.

– Magának telefonáltam, Senkikém. De nem találtam a redakcióban.

– Mert nem voltam ott.

– Azt mingyárt gondoltam. De Jóska azt mondta, hogy már régen eljött és
mielőtt eljött, azt mondta neki, hogy nem szünik meg a lap. Miért
viccelt Jóskával? Örömében majd még ugy leissza magát, hogy… jobban,
mint rendesen.

– Kérem, Prokesch ur, maradjunk egy pár percre itt, ennél az asztalnál.

– De a többiek ott vannak.

– Éppen azért maradjunk. A lap csakugyan nem szünik meg.

– Ki mondta magának?

– Én mondom magának.

– Hogy-hogy’ nem szünik meg?

– Ugy, hogy én megvettem a lapot.

– Mi? Mit beszél? Velem is viccel?

– Nem viccelek. A lapot megvettem.

– Óriási! És miből vette meg?

– Az örökségemből.

– Óriási! De nem hiszem el.

– Nézze, itt az irás.

– Óriási! De őrültség ezért a döglött lapért pénzt adni. Különben ennyit
lehet adni érte. Hát… hát… gratulálok, Senkikém. Mik a tervei?

– Én vagyok a szerkesztő, maga a helyettes szerkesztő.

– Köszönöm. És Csopaki?

– Csopaki nem kell.

– És a többiek?

– Maradhatnak. Kérem közölje ezt velük. Azt is, hogy erős fegyelmet
fogok tartani, hogy komoly munkát kivánok és hogy akinek ez nem tetszik,
az jobb, ha már most kilép. Tiz óra után fönt leszek a redakcióban; még
a nyomdát kell elintéznem. Önök is legyenek ott és csinálják meg a
lapot. Isten vele, Prokesch ur.

– Ajánlom magamat, szerkesztő ur.

Ezt Prokesch önkéntelenül is minden guny nélkül és magát meghajtva
mondotta. Imponált neki ez a fiu, akiről semmitsem tudott, de aki igen
határozott lépésekkel tudott az események között megjelenni.

Schenk elment, hogy a nyomdában intézkedjék. Prokesch visszament a
Függetlenség asztalához:

– Na, fiuk, mit gondoltok, milyen lap munkatársai vagytok?

A fiuk legyintettek, vagy még nem is legyintettek.

– Ti a Függetlenség munkatársai vagytok.

– Voltunk – mondta Remete Pál mély hangon.

– Vagytok.

– Tempi passati! – mondta Szikorszky, az ókori novellák specialistája,
aki, mikor ezt mondta, azt hitte, hogy latinul beszél.

– Vagytok! ha mondom: vagytok! A leányzó nem halt meg, csak alszik.

– Porgesz telefonált neked?

– Nem. Senki megvette a lapot.

– Ki?

– Senki.

Összevissza kavarogtak a feleletek.

– Lehetetlen!

– Ki van zárva!

– Miért vette volna meg?

– Miből vette volna meg?

– Hogy történhetett ez?

Prokesch megvárta, amig a kérdések zürzavara megszünt.

– Mégis ugy van. Megvette, folytatja, tizre mindannyian fönn kell, hogy
legyünk, hogy megcsináljuk a lapot.

– Bővebbet nem tudsz?

– Nem. Bővebbet a kiadóhivatalban.

És mig a fiuk egymás közt zsivajogtak, Csopakit félrehuzta:

– Artur, a te kényelmetlen helyzetedet honorálja az uj tulajdonos.

– Hogy-hogy, kérlek?

– Neked kinos volna együttmüködni valakivel, aki a legutolsó pozicióban
volt, amig te a legelsőben.

– Szóval, a Senki engem elbocsát.

– Kapsz te állást!

– Tudod, hogy volt-szerkesztők milyen nehezen jutunk be valahova.

– Ha csak ez a baj, akkor vigasztaljon meg az a tudat, hogy te ugy se
voltál szerkesztő. Politikai riportot csinálsz… az összeköttetéseid…

– Mióta a Függetlenséget csináltam, _egy_ emberrel nem váltottam soha
egy igét!

– Hát majd ujra váltasz.

Csopaki fizetett és megnyult arccal távozott. A Függetlenség asztala
elcsendesedett.

– Hm. Az első selyemzsinór! – mondta Remete Pál.

– És éppen a volt szultánnak küldi az uj, – egészitette ki Sikorszky.

Aztán lármásan, vitatkozva próbálták összeállitani uj szerkesztőjük
életrajzát. Kiderült, hogy életét mindössze egy hónapra visszamenőleg
ismerik.




VIII. FEJEZET.

Senkhy János, a Függetlenség főszerkesztője és kiadótulajdonosa.

Mire Schenk a nyomdából a szerkesztőségbe érkezett, a fiuk már ott
voltak és papirosra-szegzett fejjel ültek az asztalaik mellett.

– Jó estét, uraim! – köszönt Schenk.

– Jó estét! – hangzott feléje bizonytalan hangokon.

A fiuknak uj volt a helyzet és kényelmetlen.

Nem mintha Csopaki, vagy azok a szerkesztők, akik alatt ezideig más
lapoknál müködtek, többek lettek volna a mostani uj embernél. De azok
mégis törvényes egymásutánban másztak fel a redakciós ranglétrán a
legfelső fokig s könnyebben lehetett belenyugodni abba, hogy ők a
szerkesztők.

Ez a Senki azonban nem főmunkatársból vagy segédszerkesztőből lett
szerkesztő, hanem volontaireből, minden szerkesztőségi tag szolgájából
valamennyinek urává, mert hisz nemcsak szerkesztő volt, hanem a lap
tulajdonosa is. A helyzetet még az sem enyhitette tehát, hogy vele, mint
magasabb rangu alkalmazottal, szövetségben levőnek érezhették volna
magukat a Pénz (vagy a Bőr), azaz a tulajdonos ellen.

Schenk egyenesen a jobbik szobába ment be és az ajtóból csak ennyit
mondott vissza:

– Prokesch ur, ha végzett az anyaggal, sziveskedjék befáradni!

Odabenn leült Csopaki asztala mellé, melyen még toronyban állt a
mindenféle el nem intézett papiros, maga elé tett egy kéziratlapot és
elkezdte pingálni rá:

SZERKESZTŐ ÉS LAPTULAJDONOS SCHENK I. JÁNOS

Ez nem tetszett neki. Ilyen német névvel nem lehet előrehaladni a magyar
életben. Másik neve, a Senki, mely abban a kis körben, ahol eddig
mozgott már ráragadt, kicsit bántotta. Próbált enyhiteni rajta:

SENKHY

Ez jó! Emellett kell megmaradni! Ez pontosan ugy mutat, mint egy régi
magyar név.

Prokesch bejött.

– Végeztél? – kérdezte tőle János.

– Még egy kevés van a fiuknál, de az már az utolsó szállitmány. (És azt
hitte, hogy a végeztélt rosszul hallotta.)

– Kérlek szépen, akkor talán megállapodhatnánk a lap fejében. (Prokesch
most már világosan kivette, hogy Senki ur tegezi. Ez is imponált neki.)

– Parancsolj! – adta vissza a szót.

– A szerkesztő ezentul nem hátul lesz a lapon, mint eddig, valahol a
hirdetések elé dugva, hanem a lap élén.

– Az helyes.

– Ebben a formában. – És mutatta.

– Ez is helyes.

– Nem gondolod, hogy furcsa ez a név?

– Minél furcsább egy név, annál nagyobb sansza van arra, hogy népszerü
legyen. A magyar ujságirásban különben voltak már a furcsa névben
elődeid. Habár Mihály és Hacsak Géza. Senkise ütközött meg rajtuk. De a
te neved ebben a formában különben is ó-magyarnak tünik fel és ó-magyar
nevekben a legszélsőbb lehetőségek is lehetségesek. Gondolj csak a
Bydeskuthy névre, amely az ipszilonjai és há betüi ellenére is elárulja,
hogy mi az értelme.

Szeniczei benyitott.

– Kérem, szerkesztő ur… – mondotta.

Senkhy csendesen és erélyesen vágott közbe:

– Szeniczei, kérlek, máskor mielőtt bejössz hozzám, kopogj az ajtómon.
Igen?

– I-higen – felelt zavartan a riporter és most már nem tudta folytatni.

– Parancsolsz?

– Azt akartam megkérdezni, hogy mit csináljak a szenzációmmal?

– Melyikkel?

– Amit a Stefánia-uton láttam.

– Láttál valamit a Stefánia-uton?

– Hát az autó… a miniszter… meg az a nő…

– Ugyan eriggy már! Hát hogy képzeled, hogy ezt meg lehet irni?

– Szenzáció!

– Az a hat sor, ami ebből kerekedik? És az is annyira családi jellegü!
Ki a manó tudja, hogy annak a miniszternek nem szabad együtt lenni azzal
a nővel? Maximum, ha egész Pesten száz ember! Szenzáció az, amiről csak
százan tudják, hogy szenzáció? Nem gondolod komolyan, hogy ezzel
használunk a lapnak? Szervusz, ne zavarj bennünket.

Szeniczei kiment.

Már be is látta, hogy a szerkesztőjének igaza van

És amit mondott, azt Senkhy olyan magától értetődően, olyan egyszerüen
mondta, hogy még Prokesch sem vett észre semmit. Sőt kiegészitette
Senkhy szavait:

– Még ha szenzáció volna, akkor se volna lapba való. És te, János, nem
kezdheted azzal a szerkesztői szereplésedet, hogy ilyen családi
szennyest teregetsz a publikum elé. Különben is az első valószinüség az,
hogy az egészből egy szó sem igaz. Hiszen Szeniczei mondta!

Más témára tértek.

– A nyomdába, persze, ezentul nem jössz velem?

És Prokesch kicsit fájdalmasan mosolygott. Megszokta már, hogy ez a
fiatalember elkisérje éjszaka, nemcsak a nyomdába, hanem hosszu sétáira
is és meghallgassa előadmányait. Annak most már vége.

– A nyomdába nem megyek, de kérlek, ezután komolyan csinálj reviziót.
Most már nem mindegy, hogy mi jelenik meg a lapban.

– Minden kolumnát megnézek ezentul.

– És ha Vámoscherrel találkozol, mondd meg neki, hogy visszaveszem, ha
hajlandó eleven közgazdasági rovatot csinálni. De a szabadlopás
alapelvének vége. Percentet kaphat a lap minden közgazdasági
jövedelméből, azonban még a boritékpénzeket is be kell szolgáltatnia.

– János, ne akard a sajtót mindjárt a feje tetejére állitani!

– Dehogy is akarom. Hidd el, hogy jobb üzlet a közgazdának, ha a lap
számára szerez tizezer koronát és abból kap kétezret, mintha a lapnak
csak ötöt szerez, de annak fejében a háromszáz koronás boritékpénzét
ezerre egészitik ki. Ezer korona differencia.

– Ugylátszik, igazad van, – mondta Prokesch.

– Öregem, én most hazamegyek. A fiukat is szélnek eresztheted. De
ezentul rendelj be magad mellé minden éjszaka egy inspekcióst és az
menjen veled a nyomdába. Mondd meg, hogy ezt pontosan ellenőrizni fogom.

– Köszönöm, János, – szólt Prokesch és valóban hálásnak érezte magát e
kis intézkedés miatt. Ezt a könnyebbséget Csopaki is megadhatta volna
neki. De Csopaki maga is rendetlen ember lévén, sem rendet teremteni,
sem a rendre vigyázni nem tudott. Azért fejlődött a Függetlenség kis
szerkesztősége független költők köztársaságává.

Schenk távozóban ismét köszönt a szerkesztőségnek:

– Jó estét, uraim!

S a válasz, amit most kapott, már nemcsak bizonytalanul, hanem kissé
félénken is hangzott. Mert Szeniczei az imént azzal jött ki a szobából:

– Megszigorodott a volontőrünk. Nem lehet kukoricázni vele!

– Jó estét, – mondták a fiuk, de a hangjukban már benne volt a kukorica.

Senkhy János hazament az ezreseivel, letette őket az éjjeliszekrényre,
rájuk állitotta a vekkert és még izgatott sem volt. Keményen aludt
reggelig.

Reggel, amikor felébredés után az öntudatát összeszedte, egy pillanatig
azt hitte, hogy mindazt, ami tegnap történt, csak álmodta, de aztán
megbizonyosodott felőle, hogy ő valóban lapot vásárolt, miniszterrel
érintkezett és most valamely pályafutás kezdetén áll: az ezresek ott
feküdtek az éjjeli szekrényen, az ébresztőóra kurta két lába alatt.

Fölkelt, felöltözött.

Mosdás közben már egészen a tegnapi kerékcsapásban müködött agya. Mig a
hidegvizet arcára kente, elhatározta, hogy vesz egy lakást, amelyben
fürdőszoba van, amivel örökre megszabadul a mosdás kényelmetlenségétől.

(A legtöbb tiszta emberrel igy van ez. Csaknem valamennyien a mosdótál
elől menekülünk a fürdőkádba. S a köztisztaság modern fejlődését annak
lehet tulajdonitani, hogy az embereknek módjukban van
hidegviz-iszonyukat követni. Az emberek azért fürödnek, mert nem
szeretnek mosakodni.)

Az uccán léptei ösztönszerüen és begyakorlottan a Központi Kávécsarnok
felé vitték, ami bizony csak kávémérés volt, de Jánosnak eddig nem
tellett egyébre s különösen nem élete utolsó hónapjában, amikor nemcsak
ideje, hanem jövedelme nagy részét is ujságirásra költötte.

A Lyon-kávéházba be kellett mennie minden éjszaka, enni is kellett
valamit a redakciós munka után, néhány, ujságirók közt szokásos,
kártyajátékot is meg kellett tanulnia.

Mindez pénzbe került, s Jánosnak, ha a fordulat el nem következett
volna, fizetést kellett volna kérnie müködéséért. Fizetése t. i. (hogy
utólag tisztázzuk a helyzetet) abszolute nem volt; senkinek még csak
eszébe sem jutott, hogy Senki urnak munkája fejében valami honoráriumot
felajánljon.

Most azonban elkormányozta magát a Központi Kávécsarnok elől, bucsut
vett a két óriási kávéspohártól, amik a Központi Kávécsarnok bejárásának
jobb és baloldalán hirdették, hogy hány X-be kerül a kiskávé, hányba a
nagy, a legközelebbi kávéházba ment, kiült a kirakatba, hozatott egy
komplett reggelit, vajjal, sonkával, rákiabált az ujságos-gyerekre, hogy
hozza a Függetlenséget, s látta, hogy az uj fej, alatta a szerkesztő és
laptulajdonos nevével, egész jól fest. Reggeli-után az ujságosgyereket
elküldte egy papirkereskedésbe, hozatott vele egy nagyon szép, bőrfödelü
noteszkönyvet s abban, a május harmadiki rubrikába, beleirta a mai
tennivalóit:

1. Lemondani állásomról.

2. Fölmenni F. F.-hez.

3. Kifizetni Porgeszt.

4. Tárgyalni Prokeschsal.

5. Megállapodni Vámoscherral.

6. Bérelni lakást.

7. Bevásárolni.

Elhatározta, hogy ezentul teendőit mindig felirja, mert látta maga
körül, hogy a zsurnalisztikában minden ember élete csupa zürzavar, csupa
restancia, ami nyomja és szórakozottá teszi őket.

Aznapi programmját pontosan végre is hajtotta.

A hivatalában egyenesen Rechnitz főnöki szobájába ment; közölte vele,
hogy mint a Függetlenség szerkesztője az állam szolgálatából kilép.
Rechnitz ur sem a meglepetéstől, sem a nyájasságtól nem tudott hova
lenni. János a legnagyobb álmélkodás közepett hagyta ott, ezzel
bucsuzván:

– Kérem kollégáimnak üdvözletemet átadni.

– Ó, ó! – mondta Rechnitz s a szája nyitva maradt a távozó után, mintha
még nehány ó-ó-t óhajtana mondani.

A miniszteriumban a gróf előszobája tele volt a legszebb vidéki
emberekkel. Tankerületi főigazgatók és alapitványi igazgatók ültek ott,
csodás Ferenc József-kabátokban és még csodásabb cuggoscipőkben. Volt
ott egy fiatal ember is frakkban, egészen gyerekarcu. Kolozsvárra
nevezték ki egyetemi magántanárnak, azt jött megköszönni. De nagyon
intelligensen pesti képe volt. Legszebb jelensége az előszobának egy
püspök volt, lilaszin szalagokkal, amik gyönyörüen érvényesültek, mert a
szobába besütő nap egyenesen a püspökre esett s arca pirosát, ruhája
feketéjét, szalagjai liláját meleg aranyba mártotta. A titkár, akinek
asztalára János a névjegyét letette, azonnal fölkelt a székéről és
azonnal szirupédesen barátságos volt. Hangjából azt következtette János,
hogy ezzel gorombáskodott ő tegnap telefonon keresztül.

– Azonnal jelentem őexcellenciájának szerkesztő urat.

A ferencjózsefek és cuggoscipők féltékenyen néztek oda, csak a püspök
ült nyugodtan.

– Ha a szerkesztő ur volna olyan kegyes, őeminenciáját előre bocsátani…
Őeminenciájának ugyis csak néhány percig van dolga a kegyelmes urral.

– Kérem. Az Egyház jár elől – mondta János s ezért a hála egy kövér
pillantását kapta őeminenciájától.

A püspök után csakugyan ő ment be.

A gróf rugékony és fiatalos volt. Átadta Jánosnak a harmincezer
koronáról szóló csekket.

– Megnéztem a Függetlenséget, öcsém, – mondta. – Nem rossz lap, igazán
nem rossz.

A gróf kezet nyujtott és örült, hogy ilyen hamar elszabadul
látogatójától.

Porgeszt az üzletében kereste föl János. Onnan a közjegyzőhöz vitte. Az
egész ügylet hamar bonyolódott le, az öreg csak kisebb részleteknél
szerette volna megcsalni az uj tulajdonost, de mikor látta, hogy nem
megy: lemondott róla. Mikor már a pénzecske a zsebében volt, jóakaróan
megjegyezte:

– Csak vigyázzon, barátom, hogy maga is mindenét rá ne fizesse a lapra.

– Is? – kérdezte János. – Porgesz ur is ráfizette?

– Én nem. De én is ráfizethettem volna.

Prokeschnek a lakására ment, a Hajós-uccába. Prokesch egy nagyon sovány
özvegyasszonynál bérelte a szobáját. Az özvegyasszony barátságtalan is
volt:

– A szerkesztő ur alszik, – modta röviden.

– Nem baj, föl fogjuk költeni.

– Nem fogjuk.

– Ha nagyságos asszony nem akarja…

– Nem.

– … akkor talán én.

– Ahogy gondolja urarságod.

És az özvegy visszavonult.

János kopogtatott Prokesch ajtaján, aztán még egyszer és még kétszer
kopogtatott.

– Na? – hallatszott a szobából.

János benyitott a sötétbe és az áporodott cigaretta-szagba.

– Én vagyok, – mondta Prokeschnek, aki (bizonytalan fehérebb folt a
szoba hátterében) felkönyökölt az ágyában.

– Maga az, Senki? – dünnyögte Prokesch.

Aztán egy kis szünet következett. Prokeschnek is vissza kellett találnia
magát az események medrébe. Mindjárt korrigálta is:

– Te vagy az, Jánoskám? Öregem, ha világosságot akarsz, neked kell
felhuznod az ablak firhangját, ha csak azt nem óhajtod, hogy panyókán
szaladgáljak előtted.

János már huzta a függönyt. Az ablak a gangra nyillott, aki akart
benézhetett Prokesch szerkesztő urhoz. De mért nézett volna be? Most is
csak némi kis ferde napsugár vállalkozott erre.

– Valami baj van? – kérdezte Prokesch.

– Baj nincs. Csak beszélni akartam veled a lap föllenditéséről.

– Persze, persze… a lapot föl kell lenditeni. Hát van-e pénzed,
Jánoskám?

– Van.

– Akkor a Függetlenség fel fog lendülni. Mindenekelőtt csapd el a
kiadóhivatal főnökét…

– Arra már én is gondoltam.

– Aztán tedd a helyébe Vámoschert. Mért lopjanak meg kétfelé? Külön az
expedicióban, külön a redakcióban. A lopásos állásokat egyesiteni kell.
Igy kellene csinálni az országos hivataloknál is. Ahelyett, hogy tizezer
állás van, amiben tizezren lopnak, volna egy állás s amit egy ember
ellop, az, ha még olyan sok is, sokkal kevesebb, mint amit tizezer lop,
ha még olyan keveset lop is.

– Helyes, ezt megteszem.

– Aztán soha se bizz semmit senkire. Minden olyat, amihez valami érdeked
füződik, személyesen végezz el. Személyesen érintkezz vezető
politikusokkal, személyesen bankférfiakkal. Te személyesen inkasszálod a
hálát a szivességekért s csak ha a lap kellemetlenkedik, akkor küldöd
munkatársadat. Csak magát a pénzbeli alkut bizd Vámoscherre. Ha tudja,
hogy te is tárgyalsz, az illető pénzemberrel, nem mer megcsalni. A lap
szellemi részével nem kell törődnöd. Azt elintézem én.

– Ott is szeretnék ujitásokat.

– Azoknál nincs könnyebb. Egy kis készpénzzel a zsebedben máról holnapra
magad köré csoportosithatod a legjobb magyar tollakat. Nevetni fogsz
rajta, hogy ez milyen kevésbe kerül. Egy jó plakátnak a megrendelése,
kinyomatása, kiragasztása tizszer annyit kóstál, mint az a legelőkelőbb
magyar iró, akit azon a plakáton reklámozol. Maga a lap, biztosithatlak
róla, terjedni fog és tisztes, vagy ha nem akarod ezt a jelzőt, mondjuk:
megfelelő megélhetést ad. A legrosszabbul menő lap sem rossz üzlet egy
értelmes ember kezében. Aranybánya nem lesz a Függetlenség, mert ahhoz
indulnia másként kellett volna. Aki fejest akar ugrani a nyilvánosságba,
az jól válassza meg a trambolinját. A Függetlenségnek az elugrása nem
volt jó és ezt nem lehet megkorrigálni. De majd erről beszélünk még.

– Egyéb nincs?

– Nincs, vagy most nem jut az eszembe. De elhiheted, hogy egy lap jó
vezetéséhez nagyon kevés kell. Csak valamivel volnának okosabbak az
emberek, mint amilyenek, akkor máskép volna! Különben: nem. Ha a
lapcsinálók okosabbak volnának, akkor a publikum is okosabb volna és ha
okosabb volna, nem olvasna lapot egyáltalán.

– Köszönöm, öreg! – mondta János és ebédelni ment.

Ebéd után rendbehozta noteszének ötödik, hatodik és hetedik számu
bejegyzését is, s délután öttől kezdve szabályosan üzembe lépett.




IX. FEJEZET.

János a Tátrába megy.

Lucskos és mocskos február volt Pesten, eső esett és szél fujt, az
emberek ugy utálták egymást, mint ugyanannak a börtönnek régen
összeszokott és egymásba undorodott lakói. Ez a különben is piszkos és
nehéz levegőjü város még kibirhatatlanabb lett; aki tehette, elmenekült
belőle, nehogy kénytelen legyen magát kétségbeestében felakasztani.

A keleti pályaudvar indulási oldalán, a bunda- és kaporszagban – a
bundaszag a harmadosztályu utasoktól, a kaporszag a mozdonyok füstjétől
származik – sürgősen tolongtak az emberek a rossz villanyfény alatt.

Egy elegáns városi-bundás, szőke ur nem vett részt az általános
tolongásban, mert nem kellett jegyet váltania, hanem egyenesen az
elsőosztályu váróterem felé tartott, az ajtóban kivette sárga
szabadjegyét, melyet az ajtónálló szalutálva üdvözölt. A szőke ur
megkérdezte, ahogy meg szoktuk kérdezni, ha legjobban tudjuk is:

– A tátrai személy?

– Nyolc tiz – mondja az ajtónálló.

– Van már beszállás?

– Csak a hálókocsiba.

A szőke ur megmutatta egy hálókocsijegy csücskét és bement a perronra.
Az ajtónálló utána szólt:

– Első vágány, kint!

A szőke ur megkereste a tátrai személyt, odaszólt a hálókocsi-kalauznak,
aki a hálókocsi előtt posztolt:

– Ötös és hatos ágy. Itt a poggyászom?

– Igenis, már berakták.

A szőke ur egy forintot adott át a kalauznak:

– Kérem, adja a hetvenkettes hordárnak, – fellépett a kocsira, leolvasta
a fülkék ajtajáról, oldalt, az ágyszámot és az ötös-hatos fülkében
helyet foglalt.

Senkhy János volt, a Függetlenség szerkesztője, akire, bár azt sem
lehetne mondani, hogy nagyon megváltozott, aligha ismerne rá, aki
legutoljára akkor látta, amikor egy kapu alatti tábláról leolvasta a
koldulási és sipládáni-játszás tilalmát. Jánosból elegáns ur lett,
jótartásu és biztos lépésü, s az arca, noha azelőtt sem volt csunya,
csinossá és kedvessé vált. A jó-mód egyelőre a legbiztosabb szépitőszere
az emberiségnek. Noha érthetetlen, de ugy van: nemcsak az arca lett
Jánosnak nyugodtan telt és kellemesen sima, hanem a bajusza is
tömöttebbre nőtt és szája vonala felett egyenesre nyirva, igen jóformáju
angol bajusszá lett; és a szeme, mely nyilván születése óta volt kék,
most szinesebben világitott arcából.

Csaknem két esztendő mult el azóta, hogy hősünket utoljára láttuk. Két
munkával és mozgással tele év állt a háta mögött. A Senkhy név
jóhangzásuvá lett azokban a körökben, amik ujságirással érintkeznek, s a
Függetlenség, bár nem olyan könnyen, mint Prokesch jósolta, befészkelte
magát a köztudatba. Az egyetlen komoly ellenzéki orgánum volt, amely
ugyan tudott éles és kiméletlen lenni, de nem irta ki minden második nap
a husosfazekat és nem nevezte a minisztereket hazaáruló bitangoknak.

János már két év óta járta az érvényesülés utját s ha egy szerkesztő
érvényesülhet, ő már érvényes volt. Érintkezett a sajtó embereivel,
érintkezett a vezető ellenzéki politikusokkal, érintkezett bankárokkal
és bárókkal, érintkezett mindig és mindenkivel. Folyton érintkezett. Ez
a sok érintkezés már fárasztotta kissé, s a Függetlenség amaz orvosi
munkatársának tanácsára, aki még most is feljárt a szerkesztőségbe, hogy
a népszerü orvosi cikkeket elhelyezze, elhatározta, hogy egy pár heti
üdülésre a Tátrába utazik. Valami nagyon nem bizott ugyan ebben a derék
orvosban, aki addig is, amig magát az orvosi tudományt népszerüsitheti,
minden hónapban egyszer kozmetikai üzeneteket irt a Függetlenségbe,
mitesszerek kinyomásáról és arról, hogy a májfolt a női arcról
tulajdonképpen eltávolithatatlan, – de ezt a tanácsát mégis megfogadta,
mert a Tátra semmiesetre meg nem árthat egy fáradt szerkesztőnek.

Mig a többi utasok érkeztek és elhelyezkedtek, János a kézitáskájából
egy kis parfőmfecskendőt vett elő, hogy a hálókocsi jellegzetes légkörét
a saját otthoni szobaillatára szagositsa át. Mert épp ugy, mint a
kifogástalan öltözködést, a jó levegőt is megszokta maga körött,
annyira, hogy Jóska, a Függetlenség szolgája, különbeni kidobattatás
terhe alatt, köteles volt redakciós óra előtt, délután ötkor és este
féltizkor, perolin-spriccel körüljárni a Függetlenség szerkesztőségében.

– Klimatikus gyógyhely! – szokta mondani Remete Pál, ha megjelent a
redakcióban és néhányat szippantott az ál-fenyőillatból.

János könyvet is szedett ki a táskából. A könyv első levelén, fent a
sarokban ferdén, lila festékkel, ez volt nyomatva:

– Tiszteletpéldány.

A lap közepén pedig a szerző sajátkezü ajánlósorai foglaltattak, melyben
Nagyságos Uramat arra kéri szerző, hogy könyvéről bé lapjában
jóakarattal emlékezzék meg.

János felvágta az első ivet, nézte a betüket, de figyelmét a szavak és
mondatok nem tudták lekötni. Ama pozitiv emberek közé tartozott, akiknek
csak az élő ember mondhat valamit, a könyv holt betü, amelylyel nem
érdemes foglalkozni.

Miközben szeme szavakká füzte a betüket, agya egészen másutt járt s ha
hirtelen megkérdik, mit olvas, nem tudta volna megmondani.

A kalauz bejött, kérte a jegyet; mikor a szabadjegy belső lapján látta,
ki az utasa, az arca, hangtalanul bár, de ezt mondta:

– Á! – aztán megkérdezte:

– Mikor ágyazzak, nagyságos uram?

– Ráér tiz után is – felelte János.

– A vacsora mellé nem parancsol valami italt?

– Egy kis üveg vöröst.

– Ha szerkesztő ur nem borotválkozik reggel, akkor ráérek Poprádfelka
előtt egy fél órával felkölteni.

– Borotválkozom. Legyen szives egy kis melegvizet szerezni majd.

– Igenis. Hozok majd a fütőkocsiból.

A kalauz elszalutált.

János csakugyan nem volt hajlandó lemondani a borotválkozásról.
Megtanulta a két év alatt, hogy a nyilvánosság emberének mindig olyannak
kell lennie, mintha skatulyából vették volna ki. S az arcnak soha sem
szabad elárulnia, hogy, ha nem borotválnák, szakáll is volna rajta.
Látott az irodalomban angyalarcu költőket, akik, ha rendben voltak, a
legszebb Byronokat mutatták, de ha két napig nem járt kés az arcuk
bőrén, akkor világosan látszott, hogy eredetileg mégis lengyel zsidóknak
születtek s bóherokká kellett volna válniuk. (A járatlan olvasónak
megmondom, hogy ez az idegen szó… Különben nem mondom meg. Ugyis
mindenki tudja.)

Hatvannál beszállt valaki a hálókocsiba és hangosan tárgyalt a
kalauzzal. Mert a vonat állt még és csend volt, János az ajtón át
hallotta a szavakat:

– Nézze barátom – mondta az uj utas a kalauznak – tiz pengőt kap, ha
szerez egy ágyat.

– Nagyságos uram, nincs.

– Muszáj lenni.

– Nagyságos uram, csak egy fülke van, amiben _egy_ ur utazik. A többi
fülkében már mindenütt ketten vannak.

– Ki az az egy ur?

– Senkhy szerkesztő ur, a Függetlenségtől.

– Na, majd megpróbáljuk.

A fülke ajtaján kopogás hallatszott:

– Tessék! – mondta János barátságtalanul. Mert semmi kedve nem volt rá,
hogy a fülkéjét bárkivel megossza.

Kedves, piros, fehér bajuszu arc dugta be magát az ajtón. Az arc fölött
zergeszakállas vadászkalap, alatta bőrkabát lett látható. Még lejjebb
térdnadrág, vastag harisnya és hegymászó cipő.

– Bocsánat, ha zavarok.

– Méltóztatik?

A kedves arcu ur nyilt zengésü, magas hangon beszélt:

– Ribáry Bálint, Somogymegye főispánja – és még mielőtt János megmondta
volna a nevét, folytatta – amugy is örülök, hogy szerkesztő urral
megismerkedhetem.

– Részemről a…

– Kedves, jó szerkesztő ur, ne haragudjon, de koros ember vagyok már,
jobban szeretem az éjszakát vizszintesen tölteni, mint négyrét görbedve.
Az a szerencsétlen ötletem támadt, hogy ha már a Tátrába megyek, utba
ejtem Hatvan mellett a lányomat, aki itt van férjnél – talán ismeri
szerkesztő ur báró Forgách Tivadart? – és a vége az lett, hogy nem
kaptam hálókocsit. Hát most éjszakai szállást kérek. Csak éppen hogy
kinyujtóztassam magamat. Aludni én ugyse alszom ezen a zötyögő vonaton.

– Nagyon szivesen, méltóságos uram, – mondta János.

Nem szivesen tette ugyan; de sajnálta volna a piros arcu öreg urat
visszadugni egy elsőosztályu fülke fülledt sarkába.

A kalauz behozta a főispán táskáit.

– Két darab, méltóságos uram – mondta szolgálatkészen és hangsulyozva a
méltóságost, hogy kijavitsa az előbbi két nagyságost, amivel a főispánt
ismeretlenül szólitotta.

– Ha az urak vacsoráznak…

– Az jó lesz – mondta a főispán és már nyult a kisebbik táskáján lógó
külön csomag felé:

– A lányom gyönyörü dolgokat csomagolt. Nem vacsoráztam meg, mert
valamivel csak el kell tölteni az éjszakát. A vacsora az első félóra.

János is nyult a maga elegánsan karcsu sonka-csomagja felé, amit
fővárosi emberek szoktak utra magukkal vinni.

– Ital ellenben nincs velem. Ejnye, ha az ember kapkod, mindig elfelejt
valamit!

– Méltóztassék a vörösbor – nyitott be a kalauz és az ablak mellett a
kis felcsapható táblát buzgón asztallá teritve, ráállitotta a bort és a
két poharat.

– Sült csirke – csomagolt kifelé a főispán. – Ez jó lesz. Ugorka. Ez se
rossz. Szép fehér juh-turó. Dióspatkó. Ha megengedi szerkesztő ur? – És
kinálta Jánost.

– Nekem sonkám van.

– Azt tegyük meg előételnek.

Falatoztak.

– Kedves öcsém, – ne haragudjon, hogy igy szólitom, de a fiam lehetne, –
már régen kiváncsi vagyok rá, hogy ki az a Senkhy János, aki olyan
egyenes derékkal csinálja a lapját. Hát ilyen jófajta uriember, aki
megsajnál egy hajléktalan főispánt.

– Méltóságod olvassa a Függetlenséget?

– Hát persze, hogy olvasom. Ha látni akarom, hogy handabanda nélkül
hogy’ mondják oda az én magas kormányomnak, akkor csak a Függetlenséget
olvasom.

János töltött a két pohárba.

Ribáry felvette a poharat, koccintott:

– Az Isten éltessen öcsém. Szervusz. Én vagyok az öregebb.

– Szervusz bátyám – koccant vissza János, akinek már nem voltak
szokatlanok e hirtelen szervuszok.

– Ne csodálkozz rajta, hogy szeretem a lapodat. Kormánypárti magyart te
még nem láttál. Igaz, hogy ellenzéki főispánt se. De meggyőződésből a
kormányt csak a zsidó támogathatja. Nem vagyunk zsidók, öcsém.

És Ribáry egy kicsit felnézett, hátha mégis zsidók vagyunk?

János tekintete azonban megnyugtatta:

– De, bátyám, te főispán vagy és a megyéd…

– A megyém is ellenzéki. Csak éppen a képviselőink kormánypártiak. De az
más, öcsém, közpálya: közpálya. Egy Ribáry nem maradhat meg örökös
alispánnak. Pedig aki ellenzéki, nálunk följebb nem viheti. Jobb, ha az
ember szolgabiró korában kiforditja a köpönyeget. Ha nálunk is ugy
volna, ahogy az ángoloknál, akkor mi is olyanok lehetnénk, mint az
ángolok. (Ribáry mindig ángolt mondott angol helyett.) De nálunk mindig
a kormánypárt van kormányon. Lett volna-e Tisza Kálmánból minister, ha
nem akasztja szögre a bihari pontokat? Minister csak az lesz, aki szögre
akaszt valamit… (Ribáry mindig ministert mondott miniszter helyett.)

A kalauz engedelmet kért, hogy ágyat vessen.

Az urak kimentek a folyosóra, ott beszélgettek tovább. De inkább csak
Ribáry beszélt, akinek jót tett a vörösbor.

– Szeretem nézni, öcsém, az ilyen fiatalembereket, mint te vagy. De
sajnálom is őket, Gyönyörü a pennájuk. Attól azonban nem lehet
megtollasodni…

Jánosnak ezalatt az járt a fejében, hogy csakugyan: az ellenzéki
vezérek, akikkel érintkezik, milyen természetesnek találják, hogy ő
kiszolgálja őket, de mennyire nem jut eszükbe megkérdezni tőle, hogy ő
nem akar-e valamit? Kényelmetlenül nyilalt a fejébe, az ő ellenzéki
volta, amely Füredy Fábián gróf ötvenezer koronájához kapcsolódott,
aminek az emlékétől azóta nagyon szeretett volna szabadulni. De nem
lehetett. Érintkezése azóta nem volt gróf Füredyvel. Mind a ketten
vigyáztak rá, hogy ne találkozzanak egymással. Viszont megbizhattak
egymás diszkréciójában. _Volt_ az egyik olyan kényelmetlen a másiknak,
mint a másik az egyiknek. De tulajdonképpen folyton dolgozott Jánosban
az ösztön, hogy rendbehozza ezt a kellemetlenséget.

– Parancsolod bátyám az alsó ágyat? – kérdezte János Ribárytól, miután a
kalauz jelentkezett, hogy az ágyazást elintézte.

– Hallatlanul kedves ember vagy, öcsém, – mondta Ribáry – persze, hogy
én nehezebben másznék fel a kakasülőre.

– Akkor én idekint megvárom, mig levetkőzöl.

– Na, mingyárt kihámozom magamat ebből a maskarából. Tudod, én a tátrai
felszerelésemet már otthon magamra szedem. Különben ez csak nektek,
pestieknek ilyen maskara. Mi, akik vadászunk, hozzá vagyunk szokva a
kurta nadrághoz, rövid kabáthoz.

Ribáry bement vetkőzni, néhány perc mulva kikopogtatott:

– Gyere be a kalickába, öcsém.

A főispánnak már csak a piros arca állt ki a fekete kockáju vörös takaró
alól. Mozogni alig lehetett a fülkében. János fellépett a kis létrán,
felhuzódzkodott a felső ágyba, óvatosan vetkőzött onnan, gondosan
felakasztgatta a szemben levő fogasokra ruháit, még egyszer parfőmöt
spriccelt szét a kis hálószobában, amire a főispán megjegyezte:

– Modern ember vagy, öcsém. Ha beszélgetni akarsz, csak szólj le hozzám,
én nem alszom ám a vonaton!

És mikor János a takarót ráhuzta a lámpára, hogy sötét legyen s néhány
percig ringattatta magát a mozgó ágygyal, Ribáry ugy horkolt már, de
ugy, hogy tulhorkolta a vonat kerekeinek kattogását, a nyikorgásokat, a
gőzfütés zizegését, mindent, ami tulhorkolható volt.

A kormánypárti főispánnak, aki közpályáján végig megőrizte ellenzéki
érzületét, nyugodt lelkiismerete volt.

*

Kopogtak a fülke ajtaján. János felriadt. Még nem volt reggel, csak
nagyon kevés fény szürődött be a hálókocsi felső, vastag szinesüveg
ablakán.

– Bocsánat, uraim, bocsánat! – mondta a kalauz, aki már be is nyitott.

– Na, mi az? Mi az? Mi az? – riadt fel lent a főispán. – Ugy látszik,
mégis elszunnyadtam.

– Katasztrófa történt… tulajdonképpen nem nagy… ilyenek mindig vannak a
vonalakon…

– Mi? Katasztrófa? – sürgette Ribáry. – Összeütköztünk? Hallod, kérlek,
talán a tulvilágon is vagyunk már?

– Nem, könyörgöm. Csak Korompán vagyunk, de a kijárati váltónál az
előttünk kifutott tehervonat összeütközött egy másikkal.

– Szerencsénk van, hogy nem mi! – könnyebbült meg a főispán.

– A vonal el van torlaszolva. Mink innen visszamegyünk Pestre. A
segélyvonat Iglóról itt van már, az állomáson tul, a bevágásban várja az
utasokat. Arra méltóztatnak átszállni. – És felnézve Senkhy ágya felé,
megkérdezte: – Parancsolja a Szerkesztő ur a melegvizet?

– Ha nem mi ütköztünk össze, akkor csak hozza – felelt János.

Ribáry szuszogva öltözött lent. János csendesen vette magára a ruháit. A
kalauz hozta a melegvizet és a számláját; átadta a két ur jegyeit;
átvette a borravalókat.

János bement a toalettfülkébe borotválkozni:

– Na, öcsém – mondta Ribáry – te is furcsa tésztából vagy gyurva!

– Miért, bátyám?

– Most menekülünk meg a halálból és te nekiállsz az arcodat kapirgálni.
Én meg se mosdom, mert ahoz még nagyon korán van. Ellenben, ha volna egy
kis sligovic a kezemügyében, abból szivesen innám. Hat óra van csak.

János megborotválkozott, felöltözött és Ribáryval együtt szállt ki a
kocsiból.

Már derengett kelet felől, de az állomás sötét volt. Kis
petróleum-lámpák sárgán és nyavalyásan pislogtak, mint a magyar vidéki
vasutállomáson mindenütt; nagy nyüzsgés volt a sötétségben. Csendőrök
kakastolla és szuronyhegye villant meg az állomási épület előtt. Az
egyik mozdonyvezetőt hozták, aki csak könnyebben sebesült meg. Az arca
fekete volt a koromtól és vörös a vértől. A tömeg közepén, a sárga
lámpafényben, olyannak látszott, mintha egyenesen a pokolból jött volna:

– Én ellengőzt adtam! Én ellengőzt adtam! – kiabálta félig sirva. – Jaj,
szegény Péter, a fékre vágódott, a fék keresztülment rajta, azt se
mondta: nyekk.

A fütőjéről beszélt, aki mellette halt meg.

– Brr! – borzadt össze Ribáry. – Ezek a szegény vasutasok! Ki viszi a
táskáinkat?

– Pan velkomozsnye, pan velkomozsnye! – jelentkezett körülük két vasuti
bakter – és magyarázták tótul, hogy ők viszik majd a táskákat.

Az utasok már hosszu kigyóban vonultak ki az állomásból, amelynek végén
különös rozsdavörös fény világolt, egy helyen nagy foltban és körülötte
kisebb vörös fények inogtak.

– Katasztrof! – magyarázták a bakterek, akik épp ugy nem tudtak
magyarul, ahogy országunk határterületein a korcsmároson és a
szolgabirón tul senkise tud magyarul.

Ahogy közelebb kerültek a rozsdavörös fényhez, látták, hogy fehér gőz is
árad belőle. Jánosnak megint a Pokol-körkép jutott eszébe, amit
millenniumkor látott Pesten. A két mozdony állt ott felágaskodva,
egymásba furódva, mint két fekete vadállat, amely egymásba harapott,
teherkocsik roncsai a mozdonyok mögött és körül. Ezek a roncsok égtek
még, de már lohadó lánggal. A két mozdony még fujta magából a párát,
köröskörül a föld iszamós volt, mintha a sebesült mozdonyoknak vérük is
lett volna és az áztatná a földet. A kazánokból kiömlő viz volt.

Az utasok vonala itt került egy darabot. A mozdonyoktól néhány lépésre a
földbe két szurokfáklya volt szurva. Lángjuk sercegett és a szárukon
izzadták alá a szurkot. Mellettük egy sárga, fekete és vörös arc nézett
ki meredten valami rongy takaró alól. A fütő volt, a szegény Péter, akin
a fék keresztülment.

Az utasok, akik kényelmes fülkék melegéből jöttek, a maguk baján
boszankodva s nem voltak elkészülve a halott-látásra, elforditották
fejüket és szinte rosszaló érzéssel haladtak el szegény Péter holtteste
mellett:

– Na – mondta Ribáry – ki lehetne irni a lapba, hogy ne tegyék
közszemlére a halottaikat, ha már nem vigyáznak arra, hogy a vonatjaik
egymásba ne szaladgáljanak.

Szegény Péter, aki nem tudta, hogy ő Korompán fog meghalni a kijárati
váltónál, csak nézett holt arcával a két szurokfáklya fényébe. János
kivette a zsebkendőjét és letakarta a háromszinü arcot.

A tót bakterek magyaráztak neki valamit, de ő nem értette. Azt
magyarázták, hogy azt a finom zsebkendőt vagy elviszi a szél, vagy
lelopja valaki a halottról. (Visszafelé valószinüleg ők maguk vették le
a kis tarka holmit, ami ugy se kell a halottnak.)

Az állomáson tul hideg szél fujt a hegyekből, amiknek a körvonala már
levált az égről. János didergett. Vagy a szél vagy a halott fütő
didergette. De a városi bunda alatt vékonyan, városiasan volt öltözve.

– Egy kis sligovic kéne néked is öcsém, – mondta a főispán, aki azonban,
tátrai felszerelésében, nem fázott, meg jobban is hozzá volt szokva a
hajnali fölkelésekhez.

Még a bevágásba kellett lemenniük, amelyben a segélyvonat állt. A füves
lejtő, ami oda levezetett, keményre volt fagyva. Az utasok
meg-megbotlottak és csusztak lefelé. Sürü káromkodás hallatszott.

A segélyvonat fütetlen volt, az ablakai befagyva egészen. Jánost Ribáry
szinte becsomagolta a plédjébe, hogy ne fázzon.

– Köszönöm, bátyám, köszönöm! – háritotta János a buzgóságot.

– Örülök, hogy visszaszolgálhatom a szivességedet, öcsém. A te vékony
cipellőd csak a hálókocsiban volt jó. Vadászember nem indul el
vékonytalpu cipőben. Mindig történhetik valami, mindig potyoghatnak apró
zsidógyerekek az égből.

Néhány órai késéssel, csaknem délben érkeztek kicsit megviselve és
összefázva Poprádfelkára.

Jobbkézre a hajmeresztően szennyes és koldus állomástól az ég
mereven-kék selyemalapján szikráztak a tátrai csucsok.

Jánosnak majd kiugrott a szeme, ugy nézte őket. Nemhogy még sohase
látott ilyen szépet, de el se tudta képzelni, hogy ilyen lehetséges.
Valami olyan tisztaság és erő áradt a keményen az égbe furódó fehér
kupokból, hogy János elfeledte, honnan jön, kicsoda és mi áll mögötte.

– Nézd csak, nézd! Nézheted, – riasztotta fel Ribáry – én is igy néztem
először. Én addig lenyelek egy kávét, hogy valami meleg is legyen bennem
ennyi mindenféle hideg után.

János is bement és ivott egy csészével abból a barna léből, amit vidéki
állomásokon, a gőzgép feltalálója óta, makacsul kávénak neveznek. (Csak
hagyományból, minden ok nélkül.)

Mig a villamos fölfelé vitte Tátrafüredre, János szeme kezdett
hozzászokni a hóhoz. Jobbról és balról is hómezők lejtettek a villamos
felé s noha János a sárból és esőből jött, itt a hómezők semmi sejtelmét
nem mutatták annak, hogy el is olvadhatnak. Keményen és fehéren néztek a
nap szemébe. A fenyőerdők komoran és ünnepiesen álltak a sin mentén,
felső ágaikon megcukrozva s ha egy-egy kis szellő érte őket, kis fehér
függönyökben bocsátották le magukról a havat. János azt gondolta, hogy
ha mindezt Pestre lehetne áthelyezni, az emberek sokkal nyugodtabbak és
tiszteségesebbek volnának. János persze tévedt, mert az emberek az
északi sark tájékán is, amely pedig a legszebb Tátrák egyike, ugyanazt
cselekszik, mint a Vezuv tövén: undokul és marakodva élnek, illetve élni
nem engedik egymást…

Egy hét sem tellett bele és János is a rendes tátrai hotel-életet élte.
Megszokta, hogy a hó itt sem örök s hogy a napot azzal kell kezdeni,
hogy tudakozódjék, mi volt az éjszaka? Esett-e friss hó és fagyott-e
olyan erősen, hogy a hó kibirja egész napon át a nap csókjait. A füredi
Grandhotel tele volt, de azért Jánosnak jutott még egy szobácska a
harmadik emeleten. Ott öltözött minden reggel tátraivá, vagyis
bricsesz-nadrágot huzott, két lábát csavaró-gamásniba pólyázta, derékon
felül szürke szvetert öltött, fejére fehérbóbitás gyereksapkát tett;
viselte a dresszt, amely mindenkiből, hacsak nem tulságosan görbe a
lába, daliát csinál. Kilenckor kelt, levonult a lépcsőn, az olvasótermen
és a hideg fedett folyosón át, barátságosan hintve jobbra és balra
biccentő fejjel a jóreggeltet futólagos ismerőseinek, levonult a
reggelizőbe és ott miközben hallgatta, hogy Görög ur, a főpincér hogyan
és miért lármáz a kiszolgáló-lányokkal, sokat evett reggelire, mert
reggel a Tátrában mindenki éhes.

Görög ur, a főpincér mindig és mindenért lármázott a lányokkal, nem
mintha a lányok erre okot adtak volna, hanem mert – János hamar
észrevette – Görög ur snapszot kávézott reggelire, ami a különben békés
emberből a legharciasabbat csinálta.

Reggeli után megkérdezte a portástól:

– Jár-e a sikló?

Mert a Tátrában mindent a portástól kell megkérdezni.

Ilyenkor szokott találkozni Ribáryval, aki jött le a szobájából s mindig
ugyanugy üdvözölte Jánost:

– Csuszkározol, öcsém? Hát csak csuszkározz! Fiatalabb koromban én is
azt hittem, hogy érdemes fölmenni azért, hogy az ember lecsusszon. Azóta
láttam embereket, akik soha fönt nem voltak a Tarajkán, mégis
lecsusztak. Szervusz, jó mulatást!

János aztán a sportfőnöktől, a derék, egyszemü szepesi embertől, aki a
ródli-, bob-, skihangárt őrizte, német nyelven kért egy ródlit, meg egy
bambuszbotot, föltette a kérdést:

– Wird das Wetter sich halten?

Meg sem várta a feleletet:

– Jawoll, Herr Redakteehr! – és már ment a siklóhoz, hogy a Tarajkára
felutazzék, onnan lecsuszandó.

A sikló kocsijában mindig nagy és hangos társaság volt, János azonban,
aki két esztendei intenziv érintkezés fáradságát hozta magával, nem
barátkozott meg senkivel. Az első napokban jól esett neki, hogy ródlizás
közben még a főispán sincs vele, egyedül bámulhatja a havat, a fenyőket,
a kék eget, a levegőt. Ródlizni mingyárt az első napon megtanult (volt
benne valami hajlandóság testi ügyességekre) és nagy örömet okozott neki
a gyors lesiklás, ami bizseregteti a vért, éles levegőt tol a táguló
tüdőbe, kanyarulataival s az esetleg lassabban haladók kikerülésével
izgalmat okoz.

Ebédre a főispánnal volt egy asztalnál, aki körül-körülnézett a nagy
étteremben, konstatálta, hogy a kilátás kint gyönyörü, de bent a
teremben vigasztalan, mert az egész világ el van zsidósodva s keresztény
embert nemsokára be sem eresztenek a Tátrába, hacsak arra nem kötelezi
magát, hogy állandón Lomnicon fog tartózkodni. Ott még szabad.

Ugyancsak Ribáry adta meg a széljegyzeteket az ebéd menüjéhez is,
megpróbálván kideriteni, hogy ami ma matrózhus-őz-módra, az tegnap
vajjon mi lehetett?

Ebéd után feketekávé és napozás következett a szálló teraszán, ahol
mindig általános a csodálkozás, hogy a déli oldalon husz fok a meleg,
mig az északin legalább öt fok hideg van. Aztán séta volt műsoron, amit
János egyedül müvelt, majd uzsonna és átöltözés szmokingba a vacsorához,
amit szintén Ribáryval garnirozva kapott János. Vacsora után János még
egy kicsit lézengett, lapokat olvasott s nélkülözte a főispánt, aki
felhajtott magának egy öreg bankárt, akiről vakmerően azt állitotta,
hogy nem izraelita, hanem még annál is rosszabb: cigány és tarokkozott
vele, mig János aránylag korán felment a szobájába, olvasási
kisérleteken halálra álmosodott és szilárdan aludt reggelig.

Ez volt a napirend s ebben változatot legfeljebb az időjárás esélyei
okoztak. Ha friss hó esett, várni kellett, mig a ródlipályát lesimitják,
ha fujt a szél, nem lehetett kimenni sétálni.




X. FEJEZET.

A sárgaruhás hölgy.

Sétái közben János többször látott egy érdekes megjelenésü hölgyet, aki
mindig egyedül járt, szögesvégü bottal a kezében. Sárga cipő, sárga
antilopbőr kosztüm, sárga selyemsapka volt rajta, tetőtől talpig sárga
volt. És a haja is szőke. Közelebbről nem láthatta, mert a sárga hölgy,
ha megpillantott valaki szembejövőt, rendesen kitért az utról és inkább
a mély havat gázolta.

Néhány napi nem-érintkezés után János kezdett eltárstalanodni. Az
emberek itt csoportokban éltek s aki mingyárt az első napokon, – amikor
a közérdeklődés feléje fordul, – nem ismerkedett, az később már
kialakult kis társaságokkal találja szemben magát, amik már csak
önmagukkal vannak elfoglalva és a kintrekedttel nem igen törődnek.

Amilyen mértékben csökkent János számára az egyedül való ródlizás öröme,
olyan mértékben szeretett volna mégis néhány szót váltani napközben
Ribáryn kivül is valakivel.

A hetedik vagy nyolcadik napon harmadik ródli-fordulóján, melyet már egy
kicsit unottan tett meg, körlübelül a ródlipálya felén csuszott
szánjával, amikor a pálya melletti egyik fenyő hirtelen, minden ok
nélkül havat rázott eléje. János felkapta a fejét, hogy odanézzen.

Egy mókus volt, amely ágról-ágra ugrott, nagy ivekben s mindenütt
hózivatart okozva maga után.

János megállitotta a ródliját és, letérve a pályáról, ment a mókus után.

Ez tetszett neki. Ő mókust csak az állatkert forgó kerekében látott és
ott rossz volt nézni a kis állatot, mert attól lehetett félni, hogy a
nagy körforgásban egyszer mégis megőrül és kényszerzubbonyba kerül. Itt
ellenben volt valami nagyon graciózus benne, ahogy hol fejjel föl, hol
fejjel le szaladt a fenyők törzsén, ki az ágak végére, átlenditette
magát egy másik fára s ott ugyanazt csinálta, mint az előbbin.

Négy-öt fán keresztül János követni tudta a mókust, de aztán nem látta,
merre ugrott át. Megállt, nézett a fák közé és vissza akart fordulni,
amikor a havon keskeny szánnyomot és egy női cipő talpának és sarkának a
lenyomatát pillantotta meg.

Hát itt ki jár ródlin?

János ment beljebb a nyom után és egy tisztásra ért, amely lefelé
lejtett s fehéren égett a napfénytől. A tisztás szélén, kint a
napfényen, egy sárga pléden feküdt valaki.

A sárgaruhás hölgy volt. A ródlija mellette.

A nő feküdt a havon hanyatt, süttette magát a nappal és bele a sárga
napfénybe, a nagy kék égbe, a mindenbe és a semmibe, belemondta:

– Ó, hogy unatkozom!

Őszinte, szép zengése volt a szónak. Egészen mélyről jött és egészen
messze ment. Talán az Istennek mondta a Nő.

János zavarban volt, hogy jelen van és hogy hallotta. Megpróbált
eltávozni, de már későn volt. A nő észrevette, felnézett rá a hóról,
nézte egy ideig s János azt hitte, hogy csakugyan elmehet, anélkül, hogy
ennek a vallomásnak következménye támadna, mikor a nő megszólalt:

– Hallotta?

János felelt:

– Hallottam.

– Hát akkor ne szaladjon el. Nem volna szabad hangosan gondolkodni, de
néha az ember mégsem tud uralkodni magán. Unatkozom. Bár ezen nincs
semmi. Valószinüleg minden értelmes ember rettentően unatkozik, csak nem
mindegyiknek van ideje rá, hogy észrevegye.

– Valószinü.

– Ne ismételje a szavaimat, hanem ha ugy találja, hogy nem helyes, amit
beszélek, mondjon ellent. Nem szeretek a saját visszhangommal
beszélgetni.

– De nem mondhatok ellent. Önnek igaza van. Ha az ember nem volna
annyira elfoglalva, mindjárt rájönne, hogy unatkozik.

– Üljön le mellém. Ki maga?

– Senkhy János. Szerkesztő.

A nő felkönyökölt és csodálkozva nézett rá:

– Ó? Tényleg maga az?

János nem értette ezt a csodálkozást.

– Milyen érdekes! – mondta a nő.

– Ezen semmi érdekes nincs.

– Dehogy nincs. De ezt maga nem tudhatja. Nagyon érdekes. Hát ilyen?

– Ilyen vagyok, – szólt János és önkéntelenül elmosolyodott.

– Én másmilyennek képzeltem.

– Milyennek, ha szabad tudakozódnom?

– Csuf, rongyos, gonosz embernek, akinek az éhség néz ki a szeméből.

És a nő erősen belenézett János szemébe.

– És miért?

– Azt… azt nem mondom meg. Talán majd máskor. De milyen kedves arca van!

Erre már nem tudott János felelni. Kezdte furcsán érezni magát.

– Kedves nagysád… vagy kisasszony… vagy…

– Ne találgassa. Asszony vagyok, férjes nő. A nő csak akkor unatkozik,
ha már férje van. Amig nincs, kitölti az idejét azzal, hogy keres
magának. S ha már van, akkor… akkor látja, hogy semmjie sincs. De erről
ne beszéljünk. Van társasága?

– Nincs.

– Nekem sincs. Utószezón. Nem a mi társaságunkból való emberek vannak
itt. Sem az enyémből, sem a magáéból nem valók.

– Na, istenem… az én társaságom! – mondta János – nekem nincs is
társaságom.

– Mondja, nagyon szegény fiu volt maga azelőtt?

– Mielőtt? – csodálkozott el János ismét a furcsán feltett kérdésen.

– Hát azelőtt… mielőtt szerkesztő lett?

– Nagyon szegény nem voltam és most sem vagyok nagyon gazdag.

– De, ugy-e, jó volt szegénynek lenni?

– Amig az voltam, nem gondolkodtam rajta. Amióta nem vagyok az, most
kerül először ez a kérdés elém.

– Ó, nagyon jó volt szegénynek lenni! Mennyi vágya volt az embernek!
Mennyi célt tudott kitüzni maga elé! Hogy’ meg tudta tölteni az életét!
Ne csudálkozzék rajta, hogy ilyen őszinte vagyok. Ha süt rám a nap,
kiolvasztja belőlem az őszinteséget. Olyan jó, olyan nagyon jó
őszintének lenni!

János megint nem tudott mit felelni.

– És kihez lehet az ember őszinte? Csak egy egészen idegen emberhez.

– Nem ahhoz, aki bizalmasa?

– Nem. Azelől már titkolgat egyet-mást. Nem mond meg neki olyat, ami
bántaná. És különben is, ki idegen és ki bizalmas? Vannak arcok, amik
tiz év mulva is idegenek maradnak és vannak olyanok, amik csak egyszer
bukkannak ki a hóból és már bizalmasak.

János elpirult. A nő nevetett:

– Zavarba hoztam, ugy-e? Ne törődjék vele. Ha az emberek mindig azt
beszélnék, amit gondolnak, nagyon sokszor hoznák egymást zavarba. De
akkor nem volna ilyen unalmas az élet.

A nő felkelt. Magas volt és karcsu. Szép.

– Jön ródlizni?

– Hiszen le kell innen jutnunk valahogy’!

– Majd én megyek elől. Pá. A viszontlátásra lent.

A nő felült a ródlijára, hóna alá vette a bambuszbotot, felrakta a lábát
elől a vasra és csuszni kezdett lefelé.

János is elindult. Nem akart elmaradni tőle. Vonzotta a szemét a karcsu
test minden mozdulata.

A nagy fordulónál a nő egészen hátravetette magát, magasra repült a
hófalon, szinte kinyujtózott és szétterült… Jánosnak ludbőr szaladt át a
hátán, ügyetlenül kormányzott, csaknem kifordult, időt vesztett vele és
a nő elsiklott a szeme elől.

Lent, a vonatnál, a nő már várta:

– Hozzon egy kettes ródlit. Mi mégegyszer felmehetünk. A többiek ugyis
ebédelni mennek.

János leszánkázott egy kettes ródliért, felhuzta a vasutig, aztán beült
a nővel a vonatba. Rajtuk kivül még csak egy ős tátralakó ült a
kocsiban, aki annyiszor ment fel a Tarajkára, ahányszor a vonat, mert
haláláig egyetlen ródli-alkalmat sem akart elmulasztani.

A nő halkan beszélt, hogy a hangja a kocsi ablakainak csörömpölésébe
vesszen:

– Maradjon ma velem… Ma nagyon rossz napom van… vagy nagyon jó. Nem
tudhatom. De _azért_ ilyen, mert holnap biztosan egészen rossz napom
lesz.

– Miért? – kérdezte János.

– Azt… azt nem mondhatom meg. Minek mondanám meg? Ugy sem tud rajtam
segiteni. Nem is lehet. Ma beszélgetnem kell valakivel, szórakoznom,
élnem. Nagyon ideges vagyok. Ha ez igy menne tovább, megbolondulnék. Már
azt hittem, hogy csatlakozni fogok valamelyik avas társasághoz, csakhogy
ne legyek egyedül. Néha nem bir magával az ember. Nem bir. Nem bir.
Évekig rendben tudja tartani magát, fékezi, kormányozza, szeliditi.
Aztán egyszerre megvadul.

Nevetett.

– Ugy-e: mi köze magának az idegen nő vadságához? De téved, mi nem
vagyunk idegenek. Az, hogy az arca engem őszinteségre kényszerit, valami
furcsa ösztön. Nem tudom megmagyarázni. Gondolkozott már maga azon, hogy
amit az embernek _muszáj_ megcselekednie, azt nem tudja megmagyarázni.
Milyen különös!

A nő beszélt, János nézte az arcát. A homloka magas volt és sima. Az
orra egyenes és erős. A szája határozott rajzu és nagyon piros.

Az egész arc nagyon szép volt, de tulokos. Ezzel egyezett is mindaz,
amit mondott. Csupa okos, de vakmerő szó hagyta el a száját s közben a
szeme élesen ragyogott Jánoson, aki már nem tudta, hogy a nő mit beszél.
Nem tudta követni.

A Tarajkán fent, miután az őstátrai lecsuszott, elhelyezkedtek a ródlin:

– Maga ül elől, én kormányzok.

János ráült a szánkóra, a nő elhelyezkedett mögötte.

– Csak üljön kényelmesen, engem nem zavar. Hajtsa hátra a derekát, én
felteszem oldalt a lábamat a talpra.

Indultak.

János kicsit bódult volt. A nőből valami vanilia-illatu parfőm áradt,
sulyos, édes illat, nem kettős ródlihoz való. A fiu feje szinte
akaratlanul hanyatlott hátrább, mint ahogy ő maga akarta. A
Szilágyi-emléknél, ahol a pálya nagyon hirtelen fordul, a nő amint a
bambuszszal kormányzott, a bot végével megütötte János halántékát.

– Ó! – kiáltott a nő és megállitotta a ródlit. – Még betöröm a fejét!

És gyorsan levetve a keztyüjét, a puszta kezét odaszoritotta, ahol János
fejét a bambusz megütötte.

– Katonadolog! – mondta a nő – és gyerekes hangon bebusgatta a fiut.

– De nem fáj! – szólt János.

– Az más! Akkor ne kényeztettesse magát! – És felhuzta a keztyüt. – Ha
jobban az ölembe hajtja a fejét, akkor nem tudom megütni. Mert nem
akarok, bizonyisten nem akarok magának fájdalmat okozni.

Most nagyon sebesen siklottak; a gyorsaságtól, a vanilia-illattól, a
friss nőtest melegétől János inkább ájult volt, mint eleven. A nagy
fordulónál János elfeledte, hogy hol van, a két karjával hátranyult és
átölelte a nő derekát. A következő pillanatban a ródli már oldalt
billent és mind a ketten csuszva, hengeredve estek le róla.

A nő ugy kacagott, olyan szivből, olyan jóizüen, mintha ennél vidámabb
dolog életében nem történhetnék vele. Nem is kelt föl a hóból. Ugy,
ahogy feküdt, féloldalt, arccal a ródlipályán, ugy nevetett.

János, aki legalább hármat hemperedett, feltérdelt.

– Nem ütötte meg magát?

– Nem. Magát megütöttem az előbb. Magamat nem bántom. De ugy kell
magának Mit akart?

– Bocsánatot kérek! – mondta János.

– Ne kérjen bocsánatot. Meg akart ölelni. Az még magában nem bün,
különösen nem, ha egy szép fiatal asszony ilyen furcsán viseli magát egy
férfival szemben. Hogy is hivják magát? A keresztnevén?

– Jánosnak.

– Mondja, János, nem voltunk mi pajtások gyerekkorunkban? Én nógrádi
lány vagyok.

– Én bácskai fiu.

A nő nevetett.

– Akkor nem voltunk. De az mindegy. Most már tudom, miért az az érzésem,
mintha nagyon régi, kedves ismerősök volnánk.

– Arra én is kiváncsi vagyok.

– Mert biztosan hasonlit valakihez, akit gyerekkoromban nagyon
szerettem. Jőjjön, utazzunk tovább! Jé! Hol a ródlink?

A baleset után a ródli elcsuszott, tul a kanyarodón, legalább száz
lépéssel előre.

Utána szaladtak.

– Ki ér oda előbb? – kiáltotta a nő és olyan gyorsan futott, hogy János
alig tudta elérni. Mikor ott voltak és pihegve megálltak, a nő ujra
kacagni kezdett:

– Mit nevet? – kérdezte János.

– János ur! mivelünk baj van, – mi nem tudjuk, mit csinálunk. A bambusz
ott maradt!

János visszament a bambuszért, aztán felpakolóztak a ródlira és leértek
minden különösebb katasztrófa nélkül.

Ebédelni mentek.

– Jőjjön az én asztalomhoz.

János áttelepedett. Ribáry duzzogott:

– Itt hagysz öcsém, mint Szent Pál az oláhokat? Különben én is itt
hagynálak, ha engem szép asszony hivna. De nem hiv. Ördög bujjék a
fiatalságba.

Együtt ebédeltek, együtt itták a feketét az olvasóteremben, együtt ültek
ki napozni a teraszra. Utána János inditványozta:

– Menjünk szánkázni!

– Menjünk! – kapott rajta a nő.

– Lomnicra? Jó?

– Ne-nem! Oda ne! – mondta a nő idegesen. – Oda ne!

– Hát akkor Széplak felé.

– Szivesen.

A szán csilingelve vitte őket a fenyőerdők alatt.

A délután folyamán ugy összemelegedtek, mintha már évek óta ismernék
egymást. A nő egyre vidámabb és gyerekesebb lett.

Felsőhágiig mentek szánon, őzeket láttak az erdő alján, a nő tapsolt és
le akart szállni, hogy szaladjon utánuk.

Hágiban uzsonnáztak egy kis szobában, ami fenyőfával volt széditően
jószagura és pokoli melegre fütve. Csak hidegvizet ittak az uzsonnához,
mégis mintha mindketten részegek lettek volna.

A nő visszafelé elcsendesedett. Nézett a sötétségbe, amelyből, lent a
völgyben, kis faluk lámpacsoportjai pislogtak fel.

János megpróbált beszélgetni. A nő rekedt hangon válaszolt. Mintha sirás
fátyolozta volna a hangját. János odanézett s amennyire látni lehetett:
a nő szemében csakugyan nagy könnycseppek ültek.

János nem szólt. Nem tudta, mit kell mondani.

Nők közül intimebben eddig csak a szerelem hivatalnoknőivel érintkezett,
a tiz ujján elszámlálhatta volna azokat a tisztességes nőket, akikkel
félóránál tovább beszélt. A sárgaruhás nőt nem tudta, hová tegye? Nagyon
disztingváltnak látszott, a beszéde nagyon értelmes volt, de mégis…?

Majd a hotelben megtudja, hogy kicsoda.

A szánból kiszállva a nő bejelentette:

– Nem vacsorázom lent, fáj a fejem. Isten vele. Ne haragudjon rám, hogy
egész nap annyi furcsasággal terheltem.

János gyorsan átöltözött, de a vacsoráról mégis lekésett. Görög ur
neheztelt, a lányok nem szivesen szolgálták ki.

A nagy teremben egyedül evett, félig eloltott csillár alatt.

Az olvasóban a főispán ez alkalommal nem tarokkozott, hanem nagyobb
társasággal ült, dupla csomag francia kártyával a kezében. Odaszólt
Jánosnak:

– Elcsábitottak a bankárok, hogy egy kicsit vasutazzak velük. Gyere
öcsém, segits, különben leszedik rólam a másik vasut költségét is.
Szerencse, hogy szabadjegygyel utazom.

Chemint játszottak és János, aki a Függetlenség szerkesztőségében tanult
makaózni, a harmadik osztásnál értette már a játékot.

Szórakozottan játszott. Ha ő vette a lapot, mindig tartotta a bankot, ha
akármennyi volt benne; s ha ő adta a bankot, sohasem vonult vissza a
csokoládéval, ami a banknak azt a felét jelenti, amelylyel tulajdonosa
elvonulhat, nyereségének legalább egy részét megmentendő. Sőt egyáltalán
nem vonult vissza.

A bankárok hazárd öreg urak voltak s mindig Ribáry figyelmeztette
Jánost:

– Retirálj már, mert még milliomos lesz belőled.

Félóráig százasok forogtak az asztalon. Aztán megjelent az első ezres
is. Követte lassanként a többi.

Tizenegykor Jánosnak elég volt. Kilencezer koronát nyert össze, anélkül,
hogy örült volna a pénznek. Viszont a főispán nagyon eluszott.

– Inkább hagytál volna otthon – siránkozott tréfásan.

Aludni mentek.

A portás már nem állt a pultja mögött, János nem tudta megkérdezni, ki a
sárgaruhás hölgy. Ha a szobája számát tudta volna, megnézhette volna a
lakók listáján. De nem tudta.

Mielőtt a liftbe beszálltak, János megtudakolta:

– Nem tudod, bátyám, melyik szobában lakik az a hölgy?

– Melyik hölgy?

– Akivel ma együtt ebédeltem.

– Mi? – tréfált a főispán – elnyered a pénzem és én mondjam meg, hol
lakik a hölgyed? Azt nem! Kérdezted volna tőle meg.

– De tudod, hogy kicsoda?

– Hogyne tudnám! Mindenki tudja. Csak egy ilyen szerkesztő nem tudja.

– Hogy hivják? – kérdezte János.

De a lift már megérkezett a második emeletre, a főispán kilépett belőle
és visszaszólt:

– Majd holnap megmondom. Nagyon érdekes nő, hosszu története van. Azt
hittem, ismered, ha már olyan jóban vagy vele, hogy a vasuti
hálópajtásodat cserbenhagyod miatta.

És a főispán nevetve kocogott el a lifttől.

János egy emelettel feljebb ment, be a szobájába. Ideges volt. Magára
csukta az ajtót, vetkőzni kezdett, aztán látta, hogy a mosdóvizét,
amiben vacsora előtt hirtelen megmosdott, nem vitték ki. Csengetett a
szobalánynak, kinyitotta az ajtót, hogy a szobalány bejöhessen,
lefeküdt. Belemeredt az olvasmányába, a szemét a rendesnél is
fáradtabbnak érezte, eloltotta a lámpáját és megfeledkezett a
mosdóvizéről.

És elaludt.

Azt álmodta, hogy a főispán összebeszelt a bankárokkal és elhatározták,
hogy visszaveszik a pénzüket, feljöttek a harmadik emeletre, kint
tanácskoztak az ajtó előtt és ugy döntöttek, hogy a tarokkos bankár,
akit Ribáry cigánynak mondott, megy be a pénzért. Az öreg ur csakugyan
benyitott. Az ajtó csikorgott.

János felébredt, az ajtó valóban csikorgott. János azt hitte, hogy csak
egy pár percet szunnyadt és most a szobalány jött be. Boszankodott és
szólni akart, mikor a vaniliás parfüm illata csapta meg, elvette a
lélekzetét a meglepetés és az ajtó felől a sötétből egy hang muzsikált:

– János! Jánoska!

– Ké-rem – mondta elakadt hangon s mint ma már annyiszor, nem tudta, mit
mondjon még.

– Jánoska! – zengett a hang közelebbről és a vaniliás illat leült János
ágya szélére. – Nem tudok aludni. Hiába próbálok, nem tudom behunyni a
szememet. Jánoska, a fiatalságom lázad fel ma, nem tudom, mért éppen ma,
de holnap megint rettenetes napom lesz. Az ifjuságom keres ifjuságot,
valakit becéznem kell, ringatnom, bujtatnom, különben megtébolyodom…
Jánoska!

Selyem ruhadarabok zizegtek le a padlóra.

János ugy érezte, hogy megreped a feje Az egész szoba áttüzesedett.
Jánosnak vacogott a foga a gyönyörüségtől, a keze reszketve nyult ki a
sötétbe.

A forró vanilia-illat melléje bujt és hozzátapadt.




XI. FEJEZET.

János ugy él, mint a Paradicsomban s valahogy mégsem érzi jól magát
benne.

Féltizenkettőkor ébredt fel János; a vanilia-illat ott volt mellette a
párnán és egy hosszu, csillogó szőke hajszál is.

A nap a leeresztett függönyön át is elég fényt küldött a szobába. János
bámult bele az aranyos derengésbe.

Váratlanságokkal teli életében ez volt eddig a legszebb váratlanság.
Tisztára tündérmese volt.

Ahogy visszagondolt az éjszakára: a száján, az arcán mintha mézet kentek
volna széjjel és a vér a fejébe szaladt.

A reggelit felhozatta a szobájába, nagyon lustán, egyre nyujtózkodva
öltözött fel, az éjszaka gyönyörüségeinek emléke folyton ott bujkált még
a testében.

Lement és a szeme egyre a nőt kereste. De nem találta.

A hotel előtt Ribáryval találkozott:

– Na eleget csuszkáltál-e már? – kérdezte a főispán, aki azt hitte, hogy
János már ródlizás után van.

– Mára elég volt – mondta János.

– Akkor gyere velem az alsó országutra sétálni.

Az idő kicsit szürke volt. Csak fent a csucsoknál szakadoztak a felhők
és mögöttük néha kibukkant a hegyek havas, napsütött feje. Ilyenkor a
csucsok, test és talp nélkül, a felhőkből nőve ki, a rendesnél sokkal
magasabbnak látszottak és kisértetiesen hatottak. Inkább ragyogó
álmokhoz hasonlitottak, mint igazi hegyekhez.

Ribáry karonfogta Jánost, ugy sétáltak le a Poprádfelka felé vivő
egyenes országuton, mely a fekete fenyők közé éles csikot hasitott.

– Hát tudod, ki az a nő, akivel tegnap megismerkedtél?

Jánosnak ujra mézes lett a szája. Nem felelt a kérdésre. A főispán
folytatta:

– Nagyon nevezetes nő és ha itt magunkféle emberek volna a társaság,
nagyon megnéznék ezt a hölgyet. De idegen emberek vannak itt, akik
legföljebb ha a pesti müvelt középosztály pletykáit tudják. Te biztosan
hallottál már erről a hölgyről, mert ti, ujságirók, nyilván az országos
mende-mondákat is tudjátok, sőt talán a kiegyezés szerint közösöket is.

A főispán nevetett saját közjogi kifejezésén.

– Ez a hölgy az a Cziller Balázsné…

A főispán tovább beszélt, de a szók ezután már csak értelmetlenül
zümmögtek János fülében. Ha azt hallotta volna, hogy a nő a spanyol
királyné, az nem lepte volna meg ennyire. Hogy lehet a véletlen ennyire
kegyetlen? Mit akarhat tőle a sors, hogy ilyen helyzetekbe sodorja? A
miniszter, akinek a pénze már ugyis égeti legbelsőbb lelkiismeretének
zsebeit, ujra keresztezi az utját. És igy!

Még csak a Máriássy-rét mellett voltak, de János gyöngének érezte magát
arra, hogy tovább menjen.

– Gyerünk vissza, bátyám, ugy látszik, ródlizás közben megbicsaklott a
lábam.

– Az kár. Egyszer akarom kisétálni magam veled és akkor lesántulsz. Na,
forduljunk meg. És máskor vigyázz. Hagyd abba azt a bolond szánkázást a
hegyről – és folytatta az előbbi témáját:

– Nagyon szép leány volt…

– Most is szép.

– De azt mondják, hogy olyan volt, mint egy festett kép. Aztán elvette
egy minisztériumbeli hivatalnok. Én csak ugy látásból ismerem ezt a
Czillert. Csunya kis ember. És az asszony tolta előre. Hogy hogyan,
arról te is tudsz.

– Biztos az? – kérdezte János, csak azért, hogy most már ő is
résztvegyen a beszélgetésben.

– Én nem voltam ott. De mondják. Mért ne volna igaz?

A hotelben János elvált a főispántól, beült az üres társalgó sarkában
egy nagy fotelbe és bámult bele a levegőbe. Szeretett volna gondolatokat
füzni az éjszakához és ahhoz, hogy most már tudja, kitől kapta ajándékba
ezt az ezeregyéjszakát, de gondolatai egyáltalán nem támadtak. Mintha a
méz rákeveredett volna az agyára is. A gondolatai nyulósan és édesen
tapadtak egymáshoz. Nem tudta széjjelválogatni és megkülönböztetni őket.

Ebédre Czillerné lejött a szobájából. János zavarba jött az első
pillanatban, mikor a nőt meglátta és köszönt neki bizonytalanul.

– Kezét csókolom.

Ugyanaz a zavar kinozta, amit szobaurkorában szokott érezni, ha egy-egy
felelőtlen éjszaka után, amikor a cseléddel adta össze magát,
találkozott vele másnap s ő is, a cseléd is, igyekeztek közömbösen nézni
egymásra, szólni egymásnak, mintha semmi sem történt volna.

Czillerné azonban tulsegitette ezen a zavarán, mert pillantásában,
hangjában semmi ilyen közömbösségre való törekvés nem volt.

– Jó reggelt, Jánoska – köszönt vissza a nő és nagyon szivélyesen és
melegen nyujtotta feléje a kezét. – Velem ebédel, ugy-e?

Volt ebben valami hálás, valami visszaemlékeztető és felujitó. De az
arca nem volt olyan vidám, mint tegnap s valami finom sápadtság is ült
rajta.

– Nem volt lent délelőtt?

– Nem. Leveleket irtam.

– És délután?

– El kell mennem valahová.

Ezen indult el a beszélgetés s ebéd alatt az asszony nagyon egyszerü és
közvetlen tudott lenni. De egyetlenegyszer sem nevetett. Sem a fekete
mellett, sem a napon, ahová kiültek, noha a nap csak néhány percre bujt
elő.

A napozást az asszony szakitotta félbe:

– Föl kell mennem, átöltözni. Jőjjön fel, beszélgethetünk addig,

Czillerné az első emeleten lakott, a nagy sarokszobában, amit
lakosztálynak hivnak már, mert előszobája és fürdőszobája is van. Maga a
lakosztály ellenben csak egy nagy szoba, mely azonban a hotel frontjából
kiszögell s igy mind a három oldalán ablakai lehetnek. Jobbforma és
filigránabb butor van benne, mint a hotel többi szobájában, a székek,
fotelek és a kerevet halványvirágu selyemmel behuzva, a falon egy
elmosódó szinü gobelin, a negyedik falat pedig egyetlen nagy selyem
függöny alkotja, amely mögött egy alkóv, a hálószoba, következik.

A szobában jóleső, egyenletes meleg volt és a vaniliás parfümön tul
valami enyhe illat, ami a sült alma szagára emlékeztetett. A
fütőtesteken zöld fenyőágak száradtak. Azok adták a levegőnek ezt a
kellemes mellékizt.

Az egyik sarokban alacsony, zöld, magashátu támlásszék állt. Az asszony
rámutatott:

– Üljön oda, az egy hintaszék.

Czillerné eltünt a selyemfüggöny mögött, ahonnan csak a hangja csengett
elő, hol innen, hol onnan, ahogy az alkóvban ruháit összeszedve mozgott:

– Jánoska, ne haragudjon rám, hogy bánatos vagyok. Mondtam tegnap, hogy
ma rossz napom lesz.

– Hogy tudta előre?

– Tudtam, hogy ma mi fog történni.

– Történni? ma? mi?

– Hogy ma át kell mennem Lomnicra.

– Olyan kellemetlen Lomnicra átmenni?

– Nekem az.

– Ne menjen, ha nem akar. Vagy engedje meg, hogy én átkisérjem.

– Nem-mennem! nem lehet. És maga nem jöhet át velem, Jánoska.

– Mért nem?

– Mert van ott valaki.

A nő elhallgatott, nem is mozgott a függöny mögött. János is néma volt
egy pillanatig. Aztán föltette a kérdést:

– A gróf?

A nő kiejtett a kezéből valamit. Lehajolt, fölvette és csak azután
felelt, mintha a hangja a lehajlástól vált volna pihegőbbre:

– Igen… a gróf.

Csend.

Aztán a függöny mögül ez a kérdés jött:

– Jánoska! Tudja már, hogy ki vagyok?

János nagyon csendesen mondta a függöny felé:

– Tudom.

– De tegnap még nem tudta?

– Még nem.

Megint csend lett. S a függöny megszólalt:

– Hát látja… ezért…

De mást nem mondott. János nem értette.

– Mit jelent ez? Ezért? Mi van ezért?

– Ami van. És ezért volt, ami tegnap volt. Láttam, hogy nem ismer és
tudtam, hogy ha megtudja a nevemet, elszalad mellőlem. Nem akartam
elengedni.

Erre ismét nem volt mit válaszolni. A függöny tovább beszélt:

– Jánoska, figyeljen csak rám. Szerelmes vagyok magába.

János elképedt. Az ember néha a legerősebb tényen nem ütődik meg
annyira, mint ugyanannak szavakba szoritott halvány másolatán:

– Ó, asszonyom… – szaladt fel belőle a hála.

– Adélnak hivják a maga asszonyát. Hogy tudjon is valamit róla azon tul,
hogy a maga asszonya és hogy szerelmes magába. Legalább négy nap óta.
Maga biztosan nem tehet róla. Én sokszor voltam már szerelmes. Mindig
legyőztem magamat. De tegnap eszembe jutott, hogy még meddig? Kit
mindenkit bocsátok el magam mellől, akivel szeretnék együttmaradni?
Öregszem, Jánoska, nem lehetek már olyan könnyelmü… hát, aztán nagyon
könnyelmünek kellett lennem.

– Megbánta?

– Nem.

Ez nagyon határozottan és erélyesen csengett.

– Köszönöm – mondta János és fölkelt a hintaszékből, odament a
függönyhöz, széthuzta a selyemszárnyakat és a nő mellé lépett, aki már a
bluzát gombolta be.

János megcsókolta a vállát és átölelte a derekát. Ahogy a nő ott duzzadt
és gerjedt a karja közt, János kérlelni kezdte:

– Ne menjen Lomnicra.

– Azt nem lehet, barátom. Majd beszélünk még erről. És innen menjen ki
szépen, ide nem hivtam. A hintaszékbe ültettem, maradjon ott.

És tele szájjal megcsókolta.

– Nem megyek – ellenkezett János.

– Olyan jóba még nem vagyunk, hogy joga volna szót nem fogadni nekem.

És gyöngéden kituszkolta a függöny mögül.

Azután maga is kijött, fölvette a bundáját, nagy lila sálba burkolta a
nyakát és lekisértette magát a szánhoz.

Esett a hó. Apró pihék keringtek alá. A nő beült a piros bársonyülésbe,
a kocsis pokrócokba bugyolálta és a szán elcsilingelt a hotel udvarából.

János ott állt, nagyon zagyván és bizonytalanul és nézett utána.

Egyszerre nem tudott mit csinálni az idejével.

Visszament a hotelbe, ténfergett ide-oda, elolvasott mindent, ami a
falakra volt kifüggesztve, a Kassa-Oderbergi-Vasut menetrendjét, a
Tátrai Sportklub alapszabályait, a lakók jegyzékét, a reklámcédulákat,
aztán az olvasóban nézte a képeket, amik mind a Tátrát ábrázolták, hol
hóval, hol anélkül, hol napsütésben, hol ködösen. Majd a leveleket vette
elő a zsebéből, amiket ide kapott s már régen elolvasott és elintézett,
de azért most ujra átnézte őket. Domahidi a politikai helyzetről;
magáninformációk, amik nem kerültek bele a lapba. Vámoscher jelentése a
lap folyó anyagi ügyeiről. Prokesch tréfás beszámolója a redakció
állapotáról. János ujra elolvasta és teljesen érdekteleneknek találta
őket.

Végre lehetett uzsonnázni és kibicelni a főispán tarokkpartija mellett,
Jánost valósággal boldoggá tette ez a szórakozási lehetőség.

Közben folyton az járt a fejében, hogy ez nem jól van. Ebbe nem szabad
beljebb keveredni, mert itt valami nagyon helytelen kezdődik, aminek
következményei is lesznek s komplikálttá teszik az életét. El is
határozta, hogy elutazik.

Otthagyta a főispán partiját, kiment az előcsarnokba a portáshoz:

– Lehet hálókocsit kapni?

– Szerkesztő ur elutazik?

– El.

– Most jönnek a legszebb napok.

– Mégis el.

– Mingyárt telefonálok az állomásra.

A portás bement a telefonfülkébe és telefonált.

Kint szán csengetett.

– Prr! prr! – mondta a kocsis a lovaknak, kicsomagolta az utasát.

Adél jött be, a hidegtől piros arccal, bólintott János felé, odaszólt
neki:

– A viszontlátásra.

Aztán felment a lépcsőn.

A portás kijött a fülkéjéből.

– Hálókocsi van, ma estére is.

– Köszönöm, nem kell – mondta János.

A portás csodálkozott:

– De hisz az előbb…

– Mégsem kell – szólt János és haragudott a portásra és haragudott
önmagára is.

És fölliftelt, hogy szmokingot öltsön.

A vacsorát azonban a főispánnal kellett megennie. Adél nem jött le.

Vacsora után ujra kártya volt, mert a bankárok revansot kértek. János
ugy vesztette el a tegnapi kilencezer koronát és rá a magáéból még
ezret, hogy a főispán már komolyan intette:

– Hagyd abba öcsém, mert lenyerjük rólad a nyakkendődet.

Mindenki aludt már, mikor a cheminnek, tizenkettő után vége volt. A
társaság gyorsan oszlott el. Kiki a szobájába, a csendes folyosókon át.

Lift már nem volt, gyalog kellett menni. János, miután az első emeleten
elbucsuzott a főispántól, olyan nehezen lépett fölfelé minden további
lépcsőn, mintha a lakkcipője talpa ólommal volna bélelve. De mégis
fölment a szobájába. Magára csukta az ajtaját fölvette a házikabátját és
leült az asztal mellé, hogy válaszleveleket ir Vámoschernek,
Prokeschnak.

Ült is vagy egy félórahosszat a papir előtt, de a feje folyton
zsibongott, ki-kiütött a hő az arcán, a száján elömlött a méz iz, a
halántéka lüktetni kezdett és nem tudott parancsolni magának.

Hátha az asszony már itt volt és nem találta itt? Hátha közben a
kilincsre tette a kezét és ő nem hallotta? És az asszony elment?

Fölkelt, legyintett a kezével, ami önmagának szólt és azt jelentette,
hogy mindegy, kinyitotta az ajtót és a kis oldallépcsőn, amely pontosan
a saroklakás elé vezetett, lement az első emeletre.

A folyosó villamlámpája nem égett. Az előszoba ajtaja nem volt becsukva.
A második ajtó is nyitva volt. A szobában magában sötét volt, de a
selyemfüggöny mögül, ahol égett a lámpa az ágyak fölött, fény szürődött
ki.

János leült az alacsony hintaszékbe.

Az asszony kiszólt:

– Jánoska. Azt hittem, nem jön.

János rekedten dünnyögte:

– Nem akartam jönni.

És szégyelte magát, hogy mégis jött.

A függöny mögött is sötét lett. Az asszony mély, édes hangon szólt ki:

– Jánoska, nem fogom hivni.

És János ment.

Fülledt, zivataros szerelemben sodródott el több, mint egy hónap. Az
asszony egészen lenyügözte Jánost. Játékszert csinált belőle, minden
egyéb érdeklődését, gondolatát eltaposta és széjjeldobálta. Lélekzethez
jutni alig engedte. Délelőttönként magával vitte hosszu sétákra, a felső
völgyekbe és a sárga napfényen rajongott neki az élet szépségéről,
délután, ha megjött Lomnicról, ideges volt és keserüen panaszkodott,
hogy milyen gyötrelem élni. Az éjszakákat átsirta, áthancurozta a férfi
mellén. János nem tudta követni ezeket a hangulat-viharokat és sokszor
riadt meg a féktelen szerelmi kitöréseken, de a csók, amelynek ilyen
tüzéről eddig fogalma sem volt, elkábitotta és szavát vette.

Egyszer mégis megpróbálta megkérdezni:

– Adél, helyes az, amit mi csinálunk?

Az asszony felelt:

– Nem helyes, de gyönyörü. Vagy helyes-e akármi, ami eddig velem
történt? Tiz év óta vagyok asszony és egy pillanatig nem voltam az. Tiz
év alatt egyetlenegyszer tele nem szivhattam a tüdőmet, hogy azt
mondhassam: Boldog vagyok. Jánoska, milyen nyomoruság volt az életem!
Jánoska, semmit sem tudsz az életemről.

– Nem, nem tudok róla.

– Fiatal voltam, szép, sustorgott a vérem, ambicióim voltak. Élni
akartam. És mindezzel tanitónő lettem egy vidéki város egyik állami
iskolájában. Az egész vidéki várost ugy éreztem, mintha pánt volna, amit
csak azért kovácsoltak körém, hogy mozogni ne tudjak. Az emberek
csunyák, unalmasak, laposak és buták voltak körülöttem. Akkor azt
hittem, hogy csak a vidéki városban ilyenek. Ahogy mindenki megkivánt és
mindenki nyult felém, akinek dolga volt velem, az megutáltatta velem a
szépségemet. Felmentem Pestre, hogy kijárjam magamnak az áthelyezésemet.
A minisztériumban akadt elém az uram, akkor fogalmazó, de nekem: nagy
ur, magasrangu pártfogó. Kivitte, hogy áthelyezzenek és járt utánam és
elvett. Az ambicióm vitt bele a házasságba. Az uram az első héten
gyötrelem lett számomra. Férfirom, semmi, aki arra nem volt jó, hogy a
cipőm zsinórját megoldja. Unatkoztam. És hencegett velem,
körülhordozott, mintha a szépségem, amivel semmitsem tudott csinálni, az
ő érdeme és disze volna. Unatkoztam. Kirakatba tett. Hosszu esztendőig
türtem ezt a méltatlanságot. Borzasztó érzés az, Jánoska, még egy
rosszvérü asszonynak is, ha megérzi, hogy el akarják adni. Nem hagytam
magam, vigyáztam magamra, sokáig. És amellett unatkoztam. Aztán, mikor
valamelyik előléptetés előtt az uram módját tudta ejteni, hogy a
miniszterének bemutasson, ennek a hideg öreg arisztokratának, mulatságom
lett, hogyan csavarom ezt a nagy urat az ujjam köré. Ambicióm lett, hogy
megtartsam magamnak, hogy egy remélt futó randevu helyett kemény jármot
faragjak a kegyelmes nyakára. Most benne van, most nem tud mozdulni
tőle. De én sem. És unatkoztam, unatkoztam! És közben, férj mellett és
szerető mellett, ambiciók támadta és kielégülte mellett, kezdtem ugy
vágyakozni a szerelemre, én, akit kiundoritottak belőle, mint egy
tizenhatesztendős vérmes lány, aki még nem tudja, hogy a szerelem milyen
csunya is lehet. És kezdtem félni, hogy lekésem róla. Akkor jött maga,
Jánoska. Most már tudom, mért vagyok a világon. Ezért. A nő biztosan
csak ezért van a világon. Talán a férfi is. De azt nem tudom. Szeressen
Jánoska, vagy csak engedje meg, hogy szeressem, örökre hálás leszek
érte.

Aztán csókok következtek, csókok, mint mindig.

Gróf Füredy csak két hetet töltött Lomnicon. Mikor Pestre visszautazott,
Czillerné nem birt az örömével. Majd megfojtotta Jánost a szerelmével.
És tervezgetett:

– Mennyi a maga évi jövedelme, Senkike?

– Van huszezer korona, ha van. De lehet még kevesebb is.

– Hát az kevés. Annyi kell nekem toalettre. Megszoktam már, hogy nagyon
sok pénz menjen keresztül a kezemen. Arról nehéz lemondani. De majd
csinálunk valamit. Magából még minden lehet, Senkike.

– Hiszen már most nagyon jó sorom van.

– Az még semmi. Nem szabad megállni egy karriernek. Aki áll, az
visszafelé csuszik. Csak rám hallgasson, magából nagy ember lesz.

– Hallgatok magára.

– És szeressen engem.

– Szeretem magát.

– Akkor nem fog elakadni.

Jánost március végén hivták haza Pestre. A politikában mindenféle furcsa
fordulatok voltak, a lapnak állást kellett volna foglalni egy olyan
kérdésben, ami eddig még nem szerepelt. Az általános választójogról
kezdett szó lenni.

Adél még szeretett volna maradni. Áprilisban is a Tátrában akart lenni.
Ibolyát akart szedni fent az erdőkben. De aztán belenyugodott, hogy
Pestre kell menni:

– Itt elcsókolózzuk az időt. És az uram, aki azt hitte, hogy a gróf
miatt vagyok itt, még gyanut fogna és még meg is haragudnék, ha
kiderülne, hogy nem a gróf szerepel.

Az ilyen beszédek bántották Jánost, de Adél olyan kedvesen tudott
cinikus lenni, hogy János nem szólt. Hagyta sodratni magát.

Az utolsó hét már nedves volt, esőre hajló, a vendégek megszökdöstek a
locspocs elől. Ribáry elutazott. Nagyon melegen bucsuzott Jánostól:

– Isten megáldjon, öcsém. Mindig jószivvel fogok rád gondolni és ha
módomban lesz, visszaszolgálom még, ami jót velem cselekedtél. Igaz
ugyan, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltál, de nem veszem
rossz néven: fiatalember vagy. Vajjon visszafelé ki kéredzkedik be
hozzád?

Jánosék elutazása előtt éjjel fagyott, majd hó esett. Adél szánkázni
akart még egyszer Délután elindultak Hági felé, de Széplakon hózivatar
érte őket utól, a tél mintha még egyszer meg akarta volna mutatni, mit
tud.

– Bemegyünk a kávéházba – inditványozta Adél.

Jánosnak eszébe jutott, hogy a szanatórium főorvosa, Gyulai doktor,
ismerőse Pestről.

– Látott már szanatóriumot?

– Ilyet még nem.

– Akkor menjünk oda.

A szanatóriumnál szálltak le a szánról.

A főorvos nagyon szivélyesen fogadta a szerkesztő urat és
hölgykisérőjét. Föl akarta használni az alkalmat arra, hogy egy pesti
kapacitásnak megmutassa az intézetét. Körülkalauzolta őket az egész
épületben. Megmutatta a szobákat, a verandákat, a társalgót, az ebédlőt.

– És erről azt mondják, hogy primitiv! – ez volt a refrénje a
mutogatásnak.

Majd uzsonnát is szerviroztatott nekik a saját rendelőjében. Teát,
vajat, sonkát, tojást, mézet, dzsémet.

– És néha még a koszt ellen is van panasz! – füzte hozzá Gyulai doktor
az uzsonnához. És megjegyezte:

– Ha a nyilvánosság tudná, mennyi időt, fáradságot és tőkét áldozunk a
szenvedő emberiség érdekében, az illetékes körök nem fukarkodnának az
elismeréssel.

Uzsonna után, mint a legfőbb látnivalót, a Röntgen-szobát mutatta be a
főorvos. Adélnak nagyon tetszett a rejtélyes szoba, a nagy gép, különös
fényeivel.

– Jánoska! – mondta vidáman – fotografáltassuk le magunkat! Emlékbe. Ez
egészen szokatlan. De egymás mellett.

A főorvos nevetett. Magyarázta, hogy azt nem lehet. Akkor csak egy-egy
fél mellkas jut a képre.

– Doktor ur, ugy nem lehet, hogy a két sziv egymás mellé kerüljön?

– Dehogy nem. Ha a szerkesztő ur arccal fordul a gépnek és kegyed
háttal, akkor a két sziv egymás mellett lesz.

– Bravó! – örvendezett Adél. – Azt meg kell csinálni! Két sziv egymás
mellett, de két igazi sziv! Milyen romantikus és mégis mennyire modern!

A főorvos behivta az operatőrt. A felvétel elkészült.

– Most a szivek rajta vannak a képen. Hátra van a szivtelen rész.

– Az talán fölösleges is – kacagott Adél.

– Pardón, – mondta Gyulai doktor – az orvos Röntgen-lelkiismerete tiltja
a félmunkát. Ragaszkodom a másik felvételhez is.

János is, Adél is megfordutlak, most Adél állt arccal a gépnek, ugy
bocsátották keresztül rajtuk a sugarat.

– A két kép egy héten belül elkészül. Szerkesztő ur átjön érte? Vagy
küldjem a hotelbe?

– Nem, holnap már nem leszek itt. Tessék Pestre küldeni.

– Helyes! – szólt a főorvos. – Hogy hány példányt parancsol a rendelő,
azt meg sem kell kérdeznem. Még nem divat, hogy ezeket a képeket az
emberek ajándékba küldözgessék egymásnak. Fejlettebb kultura mellett
talán divat lesz.

– Aligha, – mondta Czillerné – az emberek nem mutogathatják egymásnak,
hogy mi van bennük.

Elbucsuztak a főorvostól, mert a szél már elállt, csak a szánt kellett
valamelyik elhagyott villa szélmentes oldalfala mellől előkeriteni. És
vidáman hazacsilingeltek.

– Mégis két példányt kellett volna megrendelni a képből. Legalább az
egyikből, amelyiken a szivek vannak – szól utközben a nő.

– Miért? – kérdezte János.

– Hogy necsak az én szivem legyen magánál emlékbe, hanem a magáé is
énnálam – mondta Adél és megcsókolta Jánost.

Együtt utaztak, azzal a vonattal, amelyik reggel ér Pestre.

Este tiz után az asszony bevitte a vacsoracsomagját János fülkéjébe.

– Hogy együttvacsorázom magával, azt akár láthatják is. Hogy nem megyek
ki innen, azt meg ugyse látják.

És csakugyan ottmaradt. Hallatlanul mulattatta a keskeny ágy, amelyről
többször csaknem leesett. Olyankor nagyszerüeket nevetett, de bele a
párnába, hogy a szomszéd fülkék utasai meg ne hallhassák.

Mikor világosodott már, az asszony mélyen, mélyen aludt, Jánosnak
gyöngéden föl kellett csókolnia, hogy menjen, amig a hálókocsi
folyosóját nem állják tele az utasok. Az asszony fölkapkodta ruháit és
elment, maga mögött hagyva a füstszagu fülkében a vaniliaillatot:

– Jánoska! Kis pajtásom, értelmetlen szerelmem, majd telefonálok!




XII. FEJEZET.

János politikai kérdések előtt áll.

Pestre érve, János a legnagyobb politikai kavargás közepébe csöppent. Az
általános választójogról volt szó, amit a szocialisták nemcsak
felvetettek, de igyekeztek most már állandóan napirenden tartani.
Plakátjaik és kiáltványaik tarkitották a házak falát. Népgyüléseket
tartottak és mindenkitől megkérdezték, hogy kell-e neki az általános
titkos?

Sajátságos, hogy ámbár akkor a magyar politikai életben nagyon sokféle
pártárnyalat volt, abban az egyben mind megegyeztek, hogy általános
választójogra nincs szükség. Voltak, akik azt mondták, hogy ez a végső
veszedelem, hogy az ezeréves haza harminchárom nap alatt elpusztul tőle,
voltak, akik nem álltak ilyen szélsőséges állásponton, csak azt
jelentették ki, hogy Magyarország helyzete speciális, de ezalatt is azt
értették, hogy Magyarországon speciálisan _nem_ kell az általános
választójog. Beszéltek jogkiterjesztésről, az intelligencia ellenőrző
szerepéről, a magyarság megvédéséről, de ennek sem volt más értelme,
csak az az egy, hogy általános választójog nem kell.

Az ellenzéki lapok kezdték rosszul érezni magukat. Mig az ellenzéki
vezérek a legagyafurtabb beszédeket mondták ez ügyben, addig irni nehéz
volt, mert egy politikus csakugyan nem pirul, de a papir néha mégis
mintha el akarna pirulni. A lapszerkesztők szaladgáltak az ellenzéki
vezetőkhöz, de azok négyszemközt is ugyanazokat a frázisokat mondták el,
amit a nyilvánosság előtt. Ilyenkor van a legnagyobb baj: ha magyarok
egymás közt sem tudnak mást mondani, mint a népgyülésen.

A Függetlenség szerkesztőségében tanácskozás folyt. A szerkesztő
Prokesch véleményét kérdezte, az egyetlent, amelyre kiváncsi volt, de,
illendőségből bevonták Domahidit is, mint a lap politikai munkatársát és
Vámoschert, mint közgazdászt és kiadóhivatali főnököt, akit mindenben
meg kell hallgatni.

Domahidi az egész tanácskozás alatt nem jutott messzebbre ilyen
mondat-kezdeteknél:

– Azt hiszem, minden szempontot összevetve és a véleményeket
csoportositva…

Vagy:

– Ha erősebben körvonalozzuk mindazt, amit vezető helyeken megpenditeni
eddig megkisérlettek…

Ilyenkor Prokesch már közbe is vágott:

– Folytatása következik – mondta és Domahidi sértődötten huzta fel
térdén a nadrágot.

Vámoscher a következőkben foglalta össze a kérdést közgazdaságilag:

– A pausálékat a bankok egyformán adják az olyan lapnak is, amely
választójogos, az olyannak is, amelyik választójog-ellenes. Viszont
igaz, hogy Magyarországon kevés választó van. De biztos, hogy még mindig
több a választó, mint az előfizető. Tehát föl lehet tételezni, hogy aki
előfizető, az már ugyis választó. És aki választó, az nem törődik a
választójoggal. Én még életemben nem szavaztam semmiféle választáson,
pedig már régen van választójogom.

– Igértek már megfelelő árat a szavazatodért? – kérdezte Prokesch.

– Tény, hogy azt nem tették. Mindig azt hitték, hogy nekem, mint
honoráciornak, vagy müvelt középosztálynak, vagy hogy a manóba hivják az
ujságirót a statisztikában, kötelességem meggyőződésből szavazni.

János mindezt szórakozottan hallgatta. Az járt a fejében, hogy
szőnyegeket kell venni, mert Adél a lakását nagyon barátságtalannak
mondotta. Az asszony azt is fölvetette, hogy ne ő menjen Jánoshoz, hanem
János jöjjön az Akadémia-uccai lakásra.

– Nem, nem! – tiltakozott János – oda ne!

– Mért ne, Jánoska? Ismeri azt a lakást?

– Ismerem.

– Nem elég kényelmes? Nem szép?

– Kényelmes is, szép is. De én oda nem megyek.

– Akkor én bérelek valami szép helyet. Jó?

– Nem! – csattant fel János ujra, – Maga ne! Majd én.

– Jánoska, ahhoz magának nincs elég jövedelme. És értse meg már, hogy
_adni_ szeretnék magának valamit. Mert nekem az örömet okoz.

– De nekem nem, – mondta János.

Az asszony nevetett.

– Maga fél attól, hogy kitartom. Ne szégyelje: attól fél.

János nem is szégyelte, hogy fél tőle. Szerelmileg is kinosnak érezte a
helyzetét, nemcsak szeretőnek, hanem kitartottnak is tudta magát,
vigyázni akart, hogy egyébként még az árnyéka se merülhessen fel
lelkében önmaga előtt ennek a vádnak.

– Jánoska, – hizelgett az asszony és megölelte – higyje el, hogy ennek a
félelemnek nincs értelme. Az élet annyi igazságtalanságot követ el
mindenkivel, hogy mindenkinek joga van ott bosszut állni az életen, ahol
alkalma van rá. És ha két ember szereti egymást, akkor nincs más kérdés,
csak a szerelem. Hogy ki ad a másiknak: mindegy. Ha sziv szerint adják,
jó szivvel kell elfogadni.

János nem volt filozófus, de csuszamlósnak érezte ezt az elméletet.
Elhatározta, hogy szőnyeget vesz s azon gondolkodott, hogy mennyi pénz
kellene hamarjában a hirtelen beszerzésekhez.

A tanácskozáson most már Prokesch beszélt:

– Egy lapnak nemcsak a már meglevő előfizetőire kell gondolni. Hanem a
megszerzendőkre is. A választójog ellen lenni: nem programm, mert ha
mindenki a feje tetejére áll is és ugy mond szónoklatokat, választójog
azért mindenütt lesz. Mert az emberek, egyelőre azt hiszik, hogy minden
betegségükön segit.

– Hát nem segit? – kérdezte János.

– Azt nem lehet tudni. Valószinü, hogy az emberen, ha már a világra
jött, semmisem segit.

– Eszerint?

– Eszerint, mivel biztos, hogy később az ellenzék ugyis fölveszi a
programmjába a választójogot, mi már most megelőzhetjük. Ahogy a
politikusok mondják: kilépünk a pártkötelékből és esetről-esetre való
politikát üzünk. Ezentul mindenkit támadunk, ha megérdemli és mindenkit
megdicsérünk, ha rászolgál. Ez érdekes lap-politika, mert ilyen még nem
volt hazánkban.

– Biztos ez? – kérdezte János.

– Biztos. Én ismerem a magyar zsurnalisztika történetét. Itt csak
pártlapok voltak. Mi pártonkivüliek leszünk.

– Jó – mondta János és arra gondolt, hogy ami készpénz van a lap körül,
azt elkéri Vámoschertól.

Prokesch ragyogó cikket irt a dologról, amelyben jobbra-balra mindekinek
megmondta az igazat. A cikk tehát nagyon érdekes volt. Nehogy pedig a
cikk névtelen legyen, – mert Prokeschnek ez volt a felfogása, hogy a
névtelen cikkek nem érdekesek, – Prokesch aláirta János nevét. Ez volt
János első publicisztikai szereplése. Azonnal szenzációt keltett. Az
ellenzéknek kényelmetlen volt, a kormánypárton megbeszélték s vasárnap,
mikor tüntetés volt a városban, a munkások az összes lapok
szerkesztősége előtt pfuj-pfujt kiabáltak, csak a Függetlenség ablaka
alatt énekelték el a munkás-marszejjézt.

Jánosnak az ablakba kellett állnia, hogy beszéljen. S arra a furcsa
tapasztalatra jutott, hogy _tud_ beszélni. A saját hangjának csengése
vitte előbbre a mondatait. Ugy körülbelül azt a cikket mondta el, amit
Prokesch irt a Függetlenség pártonkivülisége ügyében: nem olyan jól,
mint ahogy a cikk irva volt, de beszédben a sokkal rosszabb mondatok is
jobban hangzottak.

A beszéd után a szerkesztőség tagjai gratuláltak:

– Roszciusz! – mondta Sikorszky, az ókori novellák specialistája.

– Jóciusz! – mondta Prokesch, aki nem volt biztos benne, hogy a másik
név szónokot takar-e?

A parlament folyosóján, ahová János néha fölment, megkülönböztetett
tisztelettel bántak Jánossal. Az ellenzéki vezetők figyelmesek lettek a
fiatal publicistához, akinek ilyen határozott meggyőződése van, s –
különös – maga a miniszterelnök is érdeklődött, hogy ki az, aki az
ellenzéknek azt a kényelmetlenséget szerezte?

Füredy Fábián gróf egyszerre emlékezett rá, hogy ezt a publicistát ő
ismeri, megszólitotta a folyosón:

– Rég nem volt szerencsém, kedves öcsém.

– Nem akartam háborgatni kegyelmes uramat.

– Okos embereket mindig szivesen látok magam körül. Ha gyakrabban
felnézne ide, bemutatnám a miniszterelnöknek. Szeretné személyesen
ismerni.

János ugyan nem sietett az ismerkedéssel, de azért két héten belül mégis
sor került rá. Füredy karonfogta és odavitte a miniszterelnökhöz, aki
mindakét kezét nyujtotta feléje:

– Tudtam, hogy fiatalember – mondta a legkegyelmesebb ur – csak fiatal
emberekben van meg az elveknek ez az ereje!

A miniszterelnök nagy, kövér és lágy férfiu volt, aki mindenkivel
szeretett volna jóban lenni. Népszerüséggel együtt szerette volna a
hatalmat.

– Istenem – mondta érzelgősen – ha a praktikus államférfinak nem kellene
annyiszor megalkudni a viszonyokkal! De muszáj, kedves barátom. Vérzik a
szivem néha, hogy mit kell megtagadnom a legbensőbb bensőmből. De
örülök, ha látom, hogy vannak még egyenes emberek.

Megsimogatta János kabátja elejét és ezt mondta még:

– Tulajdonképpen ilyen emberekre volna szükség a mi pártunkban is. Akkor
lefelé kedvelnének bennünket és fölfelé keményebb nyakat mutathatnánk.

János nem vette észre Adél kezét ebben a játékban. Pedig benne volt.
Adél taktikázott ugy, hogy belevigye a kultuszminisztert a régi
ismeretségnek, mely őexcellenciája számára kellemetlen volt, a
fölfrissitésébe. Adél ragaszkodott ahhoz, hogy a gróf bemutassa Jánost a
miniszterelnöknek.

Mikor aztán hallott róla – János futólag megemlitette a dolgot, Adél
nagyon tudott neki örülni.

– Csak előre, Jánoska! – mondta az asszony. – Maga mindnek a nyakát ki
fogja csavarni.

– Én? – csodálkozott János.

– Igen, maga! Akárki megtehetné, de én azt szeretném, ha maga tenné meg,
mert én magát szeretem. Csak magát, Jánoska. Már nem is fogok senki mást
szeretni. Ez egy olyan furcsa sejtés, értelme sincs, mégis ugy érzem,
Jánoska, hogy maga az első és az utolsó szerelmem.

S az asszony szerelme csakugyan folyton ugy lobogott, mint az első és az
utolsó szerelem.

János, az első gyönyörüséges idők elmultával, megszokta ezt az izzást,
ment a tüzes ösvényen, de hogy ő maga mit érez, azzal még soha sem
próbált elszámolni.

Adél elhalmozta apró figyelmességekkel, Vett neki arany
cigaretta-tárcát, gyémántfejü kézelőgombokat s egyéb bolondságot, amit
visszautasitani nem lehetett, de amik mégis értékesek voltak. János
megpróbálta viszonozni őket, a nő tiltakozott, de szemelláthatóan
jólesett neki minden ilyen kedvesség. Hozzávéve azt, hogy János a
lakásába, szönyegekbe és más kényelmekbe nagyobb összegeket fektetett,
Senkhy szerkesztő ur kezdett egy kicsit szükpénzü lenni. Huszezer
koronából bőségesen lehet költeni százasokat, de ezreseket csak
módjával.

Vámoscher panaszkodott Prokeschnek:

– Nimand ur, minden pénzt elhord, itt még zavarok lesznek.

(Az ujságirás emberei már rég visszaforditották Senkhy nevét németre és
egymás közt csak igy nevezték Jánost. Ebben egy kis boszu is volt, boszu
a senkin, aki olyan hamar és olyan könnyen kerekedett föléjük.)

– Társadalmi életet él – mondta Prokesch. – A társadalom nem ujságirónak
való, ahogy az ujságiró sem a társadalomnak. Egyik kizárja a másikat. Az
ujságiró ösztönszerüen kizárja magából a társadalmat, a társadalom az
ujságirót. És ha az ujságiró társadalmi életet él, akkor ez éppen az az
eset, mint amikor a paraszt hétköznap tyukot eszik. Vagy a paraszt
beteg, vagy a tyuk. De, legtöbb esetben mindaketten betegek. Ha
még-olyan beteg is a paraszt, vigyáz, hogy legalább beteg legyen a tyuk,
amit elpusztit.

– Hát én nem tudom – felelte Vámoscher, – hogy ki beteg, de attól félek,
hogy a lap fog belepusztulni. Alig tudok annyi pénzt a markomba tartani,
hogy a nyomdaszámlát szép simán fedezhessük szombatonként.

– Hol vagyunk, barátom a pusztulástól? Egy lap, amelyik két évig
rendesen fizette a nyomda-számláját, két évig meg él abból, hogy
rendesen nem-fizeti.

– Az csak régen volt. A mai gazdasági élet…

– Eriggy már a mai gazdasági élettel! Csak olyan, mint a tegnapi volt és
a holnapi lesz. Kevés készpénz: sok hitel. És ott még nem tartunk.

Mivel Prokeschnek ilyen könnyelmü volt a gazdasági felfogása, Vámoscher
visszavonult a kiadóhivatalba, s egyelőre ugy segitett magán, illetve a
Függetlenségen, hogy itt-ott egy-egy bankpausálét előre vett fel, amit
később Prokeschnek igy jelentett be:

– Esszük már a jövendő gyékényét magunk alól.

János társadalmi betegsége azonban mindössze annyi volt, hogy Adél, aki
zavartalanul és sokat akart együttlenni vele, három-négy olyan
társaságba csempészte be, ahol állandóan sok vendég fordul meg. Igy járt
el János Cserna Györgyékhez, akik egy kis mütermes palotában laktak
Budán, Gotthelfékhez, akik börzén szereztek milliókat és Tagányiékhoz,
akik Czillerék minisztériumi ismerősei voltak.

Mind a három helyen nagyon érdekes és tarka pesti társaság verődött
össze. Cserna György festő volt és az apósa pénzén festette a jövő
zenéjét. A képeit nem értették és nem vették, de a beavatottak sokra
tartották. Csernáékhoz a modern müvészet és irodalom volt bejáratos,
valamint néhány lipótvárosi is, akiknek Gauguin már nem volt uj és
Picasso kezdett elavulni. Itt a társaság vegyes volt, valláskülönbség
nélküli.

Gotthelfék, akiknek két lányuk volt, Elza és Emma, bárók óhajtottak
lenni, igy kerültek valami uton-módon Adélhez közel, akiről azt hitték,
hogy a báróság dolgában jó lépcsőjük lesz, amiben egyébként eddig
csalódtak. Mikor Gotthelf Hermann, a ház feje, egyszer ilyenféle
beszélgetést kezdett Czillernével, az asszony ezt mondta:

– Tessék egy egyetemet alapitani, mondjuk, Soroksáron, akkor nincs
könnyebb, mint elintézni az ügyet.

Gotthelf azonban igy felelt:

– Méltóságos asszonyom, mért alapitsak én reggel nyolckor egyetemet
Soroksáron?

A társaság egyébként Gotthelféknél szintén valláskülönbség nélküli volt.
Mindenki, aki megfordult náluk, különbség nélkül, zsidó volt.

Gotthelfné ezért nagyon örült a keresztény szerkesztő urnak, akit
Gotthelf a báróság miatt nézett hasznosnak.

Ennek a körnek éppen az ellenkezője volt Tagányiék háza, melybe
kizárólag a hivatalnok-dzsentri járt, köztük magasabbranguak is, de
csupa olyan férfi, akinek számára csak a hivatalos ranglétra volt
elképzelhető haladási alapnak. Itt az emberek fizetési fokozatonként
akartak feljebb jutni s csak az előléptetések idején. A karrieristák
ezen a körön alul és felül mozogtak. Tagányiéknál viszont el sem tudtak
gondolni egy olyan zsidót, akivel hivatalon kivül érintkezni lehetne.

Ez a társadalmi élet Jánosra csak azért volt valóban kényelmetlen, mert
mind a három helyen játszottak. Csernáéknál rendes volt a rulett,
Gotthelféknél a chemin, Tagányiéknál a dominó. Ez utóbbi volt a
legolcsóbb mulatság, noha itt a nők biedermayer negélylyel csaltak.
Azonban csak koronákról és forintokról volt szó. Csernáéknál és
Gotthelféknél azonban többszörösen megtörtént, noha Adél vigyázott
Jánosra, hogy a szerkesztő urról lesodortak ezeregynéhány koronát. A
tátrai első nagy kártyaest óta Jánosnak sohasem volt szerencséje a
játékban. Talán lett volna, vagy lehetett volna, de az első negyedóra
után, ami veszteséges volt, Adél mindig elvitte magával a kártya mellől
s valamelyik homályos sarokban a fülébe csókolta:

– Jánoska, ne akarj nyerni! Én vagyok a te kártyád, amire mindent
föltehetsz.

Nyár elején ugy határozták, hogy Adél Gasteinba megy, ahol Füredy Fábián
tölti a nyarat s János később, mikor már ráér, utána utazik, de
Hofgasteinben telepszik le. Adél kitervezte, hogy biciklit vesz,
megtanul rajta és biciklin jár át Jánoshoz. Már előre örült neki, hogy
ez milyen mulatságos lesz.

Adél el is ment junius elején, de János még junius végén is Pesten volt;
hiába irta Adél a csábitó leveleket.

A szerkesztő urral egy kis malőr esett.

Egy elseje előtti péntek este János, aki nem tudta, mit csináljon az
estéjével, Vámoscherrel fölment a Terézvárosi Körbe vacsorázni. A
vacsora nem volt jó és a társaság éppen olyan volt. János menni akart,
de Vámoscher, aki nem tudta, hogy szerkesztője kicsit játékos, sőt
pehhes játékos, megkérdezte:

– Ne menjünk be a bakk-szobába?

– Menjünk, – mondta János, akinek mindegy volt, hogy mivel telik meg az
üres este.

A bakk-szobában sok ember volt és kevés levegő, az asztalnál a város
legkitünőbb rosszhirüi foglaltak helyet s a bankot egy nagykereskedő
adta, akiről mindenki tudta, hogy csak kártyajárás kérdése, mikor sétál
be a csődbe. A nagykereskedőt Krémernek hivták s ez alkalommal a csőd
egy pár lépést tett hátrafelé, mert Krémer nyert, már a második
szérieszt ütötte, mindig ugy, hogy – mint münyelven mondják –
kivásárolta magát. A poentőröknek folyton hatjuk és hétjük volt két
kártyából, Krémernek semmije, vagy igen kevese, de a harmadik lappal
folyton nyolcat vagy kilencet hozott össze.

A tétek meglehetősen gyöngék voltak már az asztalon, ugy hogy a
játékosok nagy érdeklődéssel, a bankár nagy örömmel fogadták János
százasait, amik megjelentek a zöld posztón és a krupié gereblyéje alá
kerültek. Tizenegy ütés közül János kettőt megnyert, de a pénz, amit
halmozva bennhagyott, a következő coupnál mégis bevándorolt a bankba.

A kilencedik ütés után Jánosnál nem volt több pénz.

Vámoscher kicsit riadtan nézte szerkesztője játékát.

– Van nálad pénz? – kérdezte tőle János.

– Van, de… – Vámoscher azt akarta megmondani, hogy a nyomdaszámla és a
redakció meg a kiadóhivatal elsejei fizetése van a zsebében. János
azonban nem engedte befejezni a mondatot.

– Adj ide néhány száz koronát.

– Kérlek, – mondta Vámoscher – de igy apránként elvérzel, inkább adj
bankot, visszahozod vele, amit vesztettél, még nyerhetsz is a tetejébe
valamit, ámbár a pénz itt már vékonyan van.

– Én nem ülök az asztal mellé, – mondta János, aki ösztönszerüen
irtózott a társaságtól, mely az asztalt körülvette.

– Majd én lovagolok, – mondta Vámoscher.

És mert Krémer közben retirált, hiába várva János tétjeit, akit ez a
beszélgetés elfoglalt, Vámoscher licitált a bankra.

A játékosok, akiknek a zsebében biztosan nem volt összesen ezer korona,
mikor látták, hogy a bank kellene valakinek, óvatosan, de határozottan
verték föl a bank árát ezer koronáig. Akkor ráhagyták Vámoscherre, aki
kivette a pénztárcáját, maga mellé tette és leült a bankári székbe.

Kevertek, vágtak, Vámoscher leosztotta a lapot, nyert. Krémer, aki a
pénzét olvasta egy ezüst kosárban, hirtelen az asztal mellé ült,
kimarkolt a kosárból egy pár tiz és huszkoronást, tett. Az ő tétjével
együtt sem volt a posztón több háromszázkoronánál. A második ütést is a
bank nyerte. Vámoscher némi büszkeséggel nézett Jánosra, aki szemben
állt vele, a krupié háta mögött.

– Na még három coup és mehetünk! – mondta Vámoscher.

A harmadik coup azonban elveszett. A negyedik és az ötödik ismét a banké
volt.

– Vigyázat! Forma! – kiáltotta az egyik játékos, akinek őszbe-kártyázott
szőke szakálla volt és a kezében roppant hegyesre hegyezett ceruzát
tartott, amivel egy darab papiroson gömböcskéket irt fel.

A baloldali gömböcskék a játékosok ütéseit, a jobboldaliak a bankét
jelentették.

– Mi a forma? – kérdezte a nagykereskedő a szőke szakállastól.

– Vé betü, tompa végü vé. Holt biztos.

– Vé viktisz! – mondta egy tanár az asztal mellett, aki tiz év óta
próbált koronás tétekkel vagyont szerezni a bakkon.

– Ha vé, akkor végezzünk – mondta Krémer – tartom a bankot.

És csakugyan a poentőr nyert.

Az első ezres elment.

Vámoscher aggódva nézett föl Jánosra, aki intett, hogy tovább.

A kártya azonban kinos makacssággal tartotta magát a tompa végü véhez.
És a játékosok régi züllöttek voltak. Ha egyszer egy esztendőben történt
ilyen csoda, le tudták szüretelni. A bankot minden harmadik ütésnél
ujitani kellett.

Vámoscher izzadt és a nyakát nyujtogatta ki a gallérból.

Jánost elöntötte a düh, amit az élettelen tárgyakkal szemben érzünk, ha
azok azt mutatják, mintha öntudatos rossz szándék volna bennük, folyton
ujittatott.

Vámoscher nyolcszor meg is tette, de a nyolcadik bank után fölállt, és
ezt mondta, szárazon és nyavalyásan:

– Ennek a paklinak ugyis vége.

Aztán elhuzta Jánost.

– Nincs több – mondta neki és kivitte a teremből.

Kifizették a vacsorájukat – huszkoronásaik még voltak – és otthagyták a
Kört.

– Na mondta János – ez eluszott. Micsoda pénz volt?

Vámoscher megmondta.

– Hm – mondta János – szóltál volna.

– Ha szóltam volna, akkor abbahagytad volna?

– Nem – szólt János teljes meggyőződéssel.

– Hát akkor?

– Hát ilyenkor enyhiteni próbálja az ember. A redakció pénzét meg kell
szerezned holnapra. A fiuknak nem tartozhatunk. A kiadóhivatalt és a
nyomdát ne fizesd.

– Könnyen beszélsz! Ez a pénz is előleg volt a Csomagszállitótól.

– Egyéb pénzünk nincs?

– Nincs. A mult hónapban tizenhétezer koronát szedegettél el tőlem. Azt
hiszed, hogy a Függetlenség olyan bőven adja?

– Hát csak gondolj ki valamit! – mondta János és hazament aludni.

Vámoscher annyit csakugyan ki tudott gondolni, hogy a fiuk megkapták a
fizetésüket másnap, de az expedició és a nyomda fizetetlen maradtak.

Az egész következő hét nagyon nyomasztó volt a pénzhiány miatt s
Vámoscher megmondta, hogy most rossz idők kezdődnek:

– Egyik lyukat a másikkal betömni nem lehet. A hajó mindig rozogább
lesz.




XIII. FEJEZET.

A tátrai Röntgen-kép.

A hét végén váratlan vizitje volt Jánosnak. Gyulai doktor, a széplaki
szanatórium orvosa Pestre jött, hogy valami hirdetési akciót bonyolitson
le, igyekezett a hirdetések árát, tekintettel a humanisztikus célra,
leszoritani, mindenütt magához a laptulajdonoshoz akart fordulni.

János szivesen fogadta a doktort, aki szép napok emlékét hozta magával e
zavarosabb időkbe s csak tárgyalás közben jutott eszébe az a bizonyos
Röntgen-kép.

– Doktorom – mondta neki hirtelen, pontot téve a hirdetési tárgyalás
után – most jut eszembe, hogy mint fotografussal nem vagyok megelégedve
magával. Hol van az a két kép, amit el kellett volna küldenie?

– Bocsásson meg, kedves szerkesztő ur – szólt a doktor – de igazán nem
akartam…

– Mit nem akart, doktor?

– Kellemetlenséget okozni önnek.

– Hogy-hogy?

– Tátrafüreden hallottam, hogy az a hölgy nem rokona önnek, csak
futólagos ismeretség, hát azt gondoltam: inkább hagyjuk. Viszont azt is
csodálkozva hallottam a tátrafüredi kollégától, hogy az a hölgy nem állt
a kezelése alatt.

– Nem értem. Mit tartozik az a képre, hogy az a hölgy rokonom-e?

– Kérem, szerkesztő ur – és a doktor kicsit fészkelődött a fotelben – ez
egy nagy kérdés, amiről a legkiválóbb orvosok régóta vitáznak már…

– Mi az ördögről?

– Hogy az orvos, ha nem kérdik tőle, szólhat-e a betegnek, vagy
hozzátartozójának, vagy ha az (illető pláne nem is hozzátartozója.

– De ki a beteg, doktor?

– Szerkesztő ur, az a kép tréfából készült, de nagyon komoly kép. Azért
nem küldtem el.

János csodálkozva nézett a doktorra.

– Annak a hölgynek a tüdeje nagyon erősen meg van támadva.

– Az lehetetlen!

– Én is furcsának tartottam, hogy valaki, akinek félnie kell a
Röntgen-géptől – mert a betegeink legnagyobb része fél a saját
állapotának őszinte megismerésétől – olyan vidáman álljon a masina elé.
Az a hölgy nem egészséges, a képből biztosra következik, hogy esti
hőemelkedéseinek kell lenniök Ez is sajátságos, hogy maga a beteg nem
veszi észre. De a betegek néha más okoknak tulajdonitják a lázat, vagy
egyáltalán nem tulajdonitanak fontosságot neki. Ne nehezteljen,
szerkesztő ur, hogy most megmondom, azért se haragudjon, hogy eddig nem
mondtam meg. Nagyon komplikált kérdés az orvosi diszkréció kérdése, már
a legkiválóbb orvosok…

János meg volt döbbenve. Eltessékelte a doktort és nem tudott mit
csinálni a közléssel. Hogy lehet egy ilyen virulóan egészséges, ujjongva
élni akaró nő elé lépni ezzel a hirrel?

Csak másnap jutott eszébe, hogy hátha ez a mindenütt tüdőbajt látó ember
rosszul nézi a képet, el kell hozatni tőle és megmutatni pesti
professzoroknak. Sürgönyzött Széplakra. Addig levelet irt Adélnak, hogy
a hét folyamán valószinüleg utazik Gasteinba. Adél táviratban felelt:

– Jöjjön Jánoska, gyönyörü lesz.

Másnap azonban másik távirat jött, ezzel a szöveggel:

– Ne jöjjön, holnap Pestre érkezem.

Másnap Adél megérkezett és délután fent volt Jánosnál, akit óvatosan
csókolt meg, csak az arcán, jobbról és balról. János azt hitte, hogy a
nő csak takarékoskodik az örömmel, mint gyerek a cukorral. Adél jó
szinben volt s nyomát sem lehetett rajta látni betegségnek.

– Jánoska – mondta az asszony, – nagyon-nagyon örülök, hogy itt vagyok
magánál – és a szemével megsimogatta a falakat, a butort, a szőnyegeket,
– de nagyon-nagyon nem is örülök. Ne ijedjen meg azon, amit mondok. Én
csak átutazóban vagyok Pesten, pedig mennyire szeretnék ittmaradni.
Mennyire!

– Hová akar menni, Adél?

– Én nem akarok, de muszáj. Brioniba küldenek.

János látta már, hogy az ő hiradása fölösleges. Ugy tett, mintha semmit
sem tudna.

– Miért? – kérdezte a nőtől.

– Mert nem vagyok egészséges. Na mondom, hogy nem megijedni! Még nem
haltam meg, de meghalhatok.

– Ne tréfáljon, Adél.

– Nem tréfálok. Látja, Jánoska… most már értem a nagy életkedvemet, azt,
hogy mindenáron és azonnal élni akartam, igazán élni, annyi élet-robot
után. Az orvosok is azt mondják, hogy ez összefügg.

– Mivel?

– Azzal, hogy esetleg nem élhetek.

– Ugyan már, Adélka!

– Bizony, én-kis-senkim, egyetlen valakim. Nem hiába mondtam annyiszor
magának, hogy a tüdőmet szeretem szabadon teleszivni a nagy friss
levegővel. Hát nem jó a tüdőm, Jánoska.

– Ki mondta?

– Az orvosok.

– Hogy’ mondhatták? Hogy’ tudták?

– Ugy hogy a maga kedvéért már tanultam biciklizni, mert előre
kiszineztem, milyen gyönyörü lesz, ha egy negyedóra alatt legurulok azon
a sima országuton magához. Már tudok is, egész jól tudok, bizonyisten az
utolsó hat nap alatt egyetlenegyszer le nem estem…

Adélnak csillogott a szeme, szinte elfelejtette, hogy most egyébről van
szó, mint a biciklizésről.

– De ha… – mondta János és elakadt, de aztán ugy folytatta, mintha
közben kimondta volna, amit gondolt: – De ha… akkor ez könnyelmüség
volt.

– Akkor még nem tudtam. Csak azt vettem észre, hogy esténkint nem jól
érzem magam. Azt hittem: a türelmetlenség, a vágyakozás maga után…

– Köhögött?

– Nem. Az nem divat. Csak egészséges emberek köhögnek. Forró voltam és
egy reggel nagyon gyürötten ébredtem fel. A gróf doktorhoz unszolt. Még
tréfáltam magamban vele: „Ha ennek a doktor megmondja, hogy mi rontja az
északáimat!“ De a doktor egész mást mondott. Hogy azonnal menjek
Brioniba.

– Az jó lesz.

– Jánoska, az még nem biztos, hogy jó lesz. De azért én megyek. Nem
akarok meghalni. Mit csinálna maga nélkülem?… – az asszony elnevette
magát, bánatosan, kedvesen. – Na, tudom, nem halna utánam. De mindegy.
Nem erről akartam beszélni.

– Hanem? Lehet most egyébről is beszélni, mint a maga egészségéről?

– Lehet. Sőt kell is. Jánoska, ha velem mégis megtörténnék az a kis
hiba, hogy…

– Ne mondja ki!

– Ha nem mondom ki, akkor is megtörténhetik. És ha megtörténik, akkor
maga itt marad, ugy, ahogy most van itt, pedig nekem nem tetszik a maga
helyzete.

– Az én helyzetem! Most, amikor csak arra kell gondolnia…

Az asszony közbevágott:

– Ne zavarjon, Jánoska. Most már nem szabad annyit beszélnem, mint
azelőtt.

– Ne beszéljen. Csókoljon meg.

– Most már nem szabad annyit csókolnom, mint azelőtt. (Gyöngéden
megcsókolta a fiut, megint csak az arcán. János már tudta, hogy miért.)

– A száját! – mondta János, talán nem is vágygyal, de kötelességből.

– Azt nem, Jánoska. Az megszünt. Egyelőre. De ha bolondoz, nem tudom
elmondani, amit akartam.

János megnyugodott. Az asszony folytatta:

– Én már beszéltem a gróffal. Ne feszengjen, Jánoska. A gróf magát
nagyrabecsüli. Maga belép a szabadelvü pártba.

– Én? Minek? Nem vagyok képviselő!

– Azért lép be, hogy legyen. Az egész csak egy háromsoros levél. Belép
már most, nehogy aztán átmenet nélkül történjék a maga jelöltsége.

– De Adélka! Ha már ragaszkodik hozzá, hogy beszéljünk róla: _mikor_
lesznek még választások? Két esztendő mulva! Mi lesz még addig.

– Nem, Magát előbb fogják megválasztani. Senkikém! Szeptemberben megürül
egy kerület.

– Hogy lehet azt már most tudni?

– Maga jó politikus! Hogyne lehetne tudni?! Szeptemberben főrenddé
neveztet ki a kormány valakit, aki most képviselő. A somogymegyei Tófalu
a kerülete. Az a magáé lesz.

János hosszabb tiltakozásba kezdett.

Adél elvágta.

– Szeret?

– Szeretem.

– Akkor nem akar fárasztani?

– Nem.

– Hát ne szavaljon. Én ezt _akarom_. Ha érvel ellene, nekem is érvelnem
kell és az fáraszt. Ne legyen rossz hozzám és engedje meg, hogy egy
kicsit politizáljak is, mielőtt… Egyszóval: nekem örömem telik benne.

János huzódozott.

Adél másnap kijelentette, hogy addig nem utazik el Brioniba, amig János
meg nem irja a belépő levelet.

– Holnap megirom, – mondta János.

– Holnap eljövök érte – mondta az asszony.

A Függetlenség szerkesztőségében megint összeült a kis tanács. János igy
adta elő a tényállást:

– Mandátummal kinálnak, ha belépek a szabadelvüpártba…

– Ki? Mikor? Miért? – sietett kiváncsiskodni Domahidi.

Prokesch, aki János változásain és pletyka-töredékeken keresztül már
sejtette, hogy szerkesztője személye körül asszonyi dolgok vannak,
közbeszólt:

– Leszel szives és tudomást veszel arról, amit hallasz, s nem próbálsz
itt most politikai riportázst végezni. Azt csináld a folyosón. A
szerkesztő ur tanácsot kér és nem információs irodát nyitott a te
számodra.

János folytatta:

– El lehet-e fogadni a mandátumot?

Nehogy ostobaságokat kelljen leintenie, Prokesch mingyárt átvette a
szót:

– Egy mandátumot mindig el lehet fogadni.

– Én is ezt akartam mondani – szólt Domahidi. – Csak az a kérdés, hogy a
korrupt…

– Senkise korrupt, aki az embernek mandátumot kinál – mondta Prokesch. –
Minden párt tisztességes, amely fiatal erőket akar megnyerni a maga
számára.

– Na, de a választójog? – vetette közbe Domahidi.

– A választójog – felelte Prokesch – a legszebb személyes programm egy
olyan pártban, amelynek _nem_ programmja a választójog. Különben ez
utóbbit nem is lehet olyan határozottan kimondani. Hogy _mi_ a
szabadelvüpárt programmja, azt nemcsak én nem tudom, hanem maga a
szabadelvüpárt sem tudja. Ott annyiféle ember van, annyiféle programmal
vagy programmtalansággal, hogy a választójogos embert csak szivesen
láthatják.

– No de a meggyőződés! – vetette közbe Domahidi, aki ma ellenzéki
hangulatban volt s a rendesnél folyékonyabban fejezte ki magát.

– A meggyőződését megtartja az ember – felelt Prokesch.

– Ugy? Megtartja? A szabadelvüpártban?

– Ott. Megtartja magának és csak akkor hangoztatja, amikor szüksége van
rá. A meggyőződés olyan, mint a szőnyeg. Kell, hogy az ember lakásán jó
szőnyegek legyenek. De ablakba őket csak különösen ünnepélyes
alkalmakkor teszi.

János maga is meg volt lepve Prokesch véleményén. Vámoscher azonban
örült neki.

– A mandátum kell, – mondta – valami kell, mert nem birjuk lélekzettel.
Ha valahonnan nem támogatnak bennünket, kezdünk olyan életet élni, mint
Porgesz Lázár és Társa idejében.

– És a lap állásfoglalása?

– A lap most pártonkivüli – mondta Prokesch. – A pártonkivüliséget
minden párttól csak egy lépés választja el. Ha balra tesszük ezt a
lépést, vissza, akkor a lapnak jobban megy, neked rosszabbul, ha jobbra,
előre, akkor a lapnak megy rosszabbul, neked jobban. Kérlek, közgyülés
után fogadj magánkihallgatáson.

Domahidi és Vámoscher kimentek.

Prokesch betette utánuk az ajtót és elkezdte:

– Nézd, János, öntsünk tiszta vizet egymás poharába. Én vagyok olyan jó
ujságiró, hogy nekem még meggyőződésem is tud lenni. De olyan jó is
vagyok, hogy ha kell, ne legyenek meggyőződéseim. Veled baj van…

– Baj?

– Baj. Te kiélted a Függetlenséget, nem érdekel a rendje, rendetlensége;
nem épited, hanem rombolod, kihordod a pénzt belőle. Ez bizony
hátramenés. De viszont van valami körülötted, ugy látom – s ilyen
általánosságban beszélhetek róla, anélkül, hogy indiszkrét lennék, – van
valami körülötted, ami előremenést jelent. Hát ne törődj a lappal és
ereggy előre. Ne felejtsd el, hogy keresztény vagy.

– Ezt már sokszor hallottam – mondta János. – Mintha a szememre
vetnétek.

– Arról szó sincs. De akinek ilyen kedvezőek a vallási viszonyai, annak
érdemes hazánkban akár elvhünek, akár elvtelennek is lenni.

– Valami ilyet mondott az öreg Porgesz annak idején.

– Az öreg Porgesz nem volt buta fiu. Ha gunyos akarnék lenni, akkor azt
mondhatnám Napoleonnal: minden keresztény borjuban ott szunnyad a
marsallbot, a borjut akár alapértelmében, akár átvitt értelmében veszed.
Persze, hogy tul van tömve a magyar közélet zsidókkal. De csak a
földszinten és az első emeleten. Nagyon okosnak kell lenni annak az
izraelitának, akit a második emeletre föleresztenek. A harmadikra és a
negyedikre pedig egyáltalán nem mehet. Akkor sem, ha negyven évig vallja
ugyanazt az elvet, akkor sem, ha minden második évben kicseréli. De te
mehetsz, mindenüvé mehetsz, nem volna értelme annak, ha nem mennél. Csak
meg ne feledkezz rólunk, akik, ha nincs is semmi külön érdemünk benne,
az alapköveid voltunk. Az ujságiró mindig alapkő. Néha templomot
épitenek rá, néha lupanárt. Többször ezt, mint amazt.

János megirta a belépő-levelet, hazavitte.

Adél várt rá és hálásan csókolta meg érte:

– Jánoska, köszönöm. Maga most itthon marad és mielőtt az emberek
végképp elszélednének, néhányszor fölmegy a klubba. És aztán
szeptemberben is fölnéz egy párszor. Meglátja, nem esik nehezére. Ott is
csak olyan emberek vannak, mint másutt.

– És maga?

– Én este utazom. Vinném magát is magammal, Jánoska! Vinném, a plédembe
csomagolva. De nem szabad; orvosok mondták, árt a csók. Hát megpróbálom
anélkül. Istenem! olyan sokáig voltam csók nélkül. De ha mégis nagyon
látni akarom, akkor, ha sürgönyzök, jöjjön le Abbáziába. Én oda
eléjeutazom és egy pár órát eltöltünk ott, csak ugy, szép szóval,
ábrándosan. Maga visszajön Pestre, én visszahajózom Brioniba.

János megcsókolta az asszony nyakát.

Adél felugrott, összerázkódott:

– Ne! ne! Jánoska! Akkor nem tudok elutazni. Nem szabad kegyetlenkedni
velem!

És már föltette a kalapját és elszaladt.

János végigfeküdt a diványon. Ideges és vágyakozó volt.

Az asszony két perc mulva visszajött.

– A levél! – mondta. – A levelet ittfelejtettem.

János felugrott és kereste a levelet. Az asztalon, ahová letette, nem
volt, a szőnyegen sem, egyik butordarabon sem. Az asszony is segitett
keresni. Aztán egyszerre elkezdett kacagni, a régi, nagy, jókedvü,
csengő kacagással.

Belenyult a retiküljébe:

– Itt a levél, Jánoska!

– Vagyis nem hagyta itt?

– Ugy látszik.

– Hát akkor…?

– Betakarózott a levél a zsebkendőmbe. Azt akarta, hogy visszajöjjek.
Vagy, hogy én akartam azt. Aranyos levél: visszahozott! Jöjjön ide,
Jánoska.

A fiu letérdelt a nő elé. A nő megfogta a fejét, eltolta magától, ugy
nézte; aztán magához vonta, megcsókolta a homlokát, a két szemét, aztán
a saját arcát a fiu szájára préselte és belekapaszkodott a hajába. Aztán
fölkelt, semmit se szólt és lassan ment ki.

János ottmaradt, térdelve, az üres karosszék előtt.




XIV. FEJEZET.

János, a szabadelvüpárt kültagja, várakozó álláspontot foglal el. Addig
is, amig egyéb dolga nincs, ismerkedik a viszonyokkal.

Expressz levelekkel és táviratokkal Adél ugy intézte Brioniból, hogy
János már a következő hét szombatján este hét órakor megtegye első
vizitjét a klubban.

János, aki még egyre a pénztelenség keserü napjait élte, mert Vámoscher
ragaszkodott ahhoz, hogy ami pénz a laphoz érkezik, azt azonnal a
kiadóhivatal kifizetésére forditja s egyáltalán egy kis nyári
tartaléktőkét gyüjt, mert nyáron, bankigazgatók üdültekor,
előlegpausálékat nem lehet fölszedegetni, Vámoscher ugy mérte ki, hogy
János hetenkint csak kettőszáz koronát vegyen magához és abból próbáljon
megélni.

Ez azonban most már nehezen ment. Nem mintha János pazarrá vált volna.
Csak megszokta lassankint, saját helyzete és még inkább az Adéllal való
ismeretség következtében, hogy a pénzt ne igen olvasgassa, hogy arra ne
nézzen: egy ebéd vagy vacsora mennyibe kerül s hogy arra se ügyeljen,
hogy a gummitalpu fiakkert elbocsátja-e, vagy tévedésből három óra
hosszat megvárakoztatja-e? Mindez valami rettentően drága mulatság, de
hetenkint kétszáz koronánál többe kerül.

Alakult Jánosnak egy másik passziója is. Ha nem volt hivatalos sehová s
nem kellett szerepelnie sehol, akkor szerette a redakciós fiukat magával
vinni ebédre, vacsorára. Különösen Sikorszkyt, az ókori novellisták
specialistáját, és Remete Pált, a költőt. Ezeknek volt a legjobb
étvágyuk, mert ezek egyszerüsitették életüket legtovább ugy, hogy
reggeli, ebéd, vacsora helyett, délután négykor kelvén, félötkor egy
központositott étkezést ettek, ami, éjszaka piritott zsiroskenyérrel
kiegészitve, elég jól eltáplálta őket. János magával vitte őket, mert
mulattatta, hogy a fiuk, akik ezt a jelszót adták ki maguk közt:

– Együk agyon nimandot! – sohasem tudtak 24–25 koronánál nagyobb számlát
összeenni, pedig néha három husétellel is megpróbálkoztak. Csak a
gyümölcsnél kellett vigyázni rájuk, mert ott, diszalmák és körték
felmetélésével, félretolásával már nagyobb bajt tudtak volna csinálni.

Most erről a passziójáról is le kellett mondania s kicsit kerülnie
kellett azt a három társaságot is, ahová Adél bevezette, mert nincs
kényelmetlenebb, mint játékot pénztelenül nézni. Olyankor egy
nem-játékosban is nekibizseredik a vér, hogy játsszék. Különben csak
Csernáék és Tagányiék voltak Pesten, Gotthelfék leköltöztek már valahová
a Balaton mellé, ahol villájuk, kertjük, kikötőjük, vitorlásuk volt.

János meglehetősen gazdátlanul lógott az elnyarasodó városban, nem is
fejtett ki nagyobb ellentállást Adél Brioniból jövő sürgetéseivel
szemben. Ha Adél ragaszkodik hozzá, hogy fölmenjen a klubba, hát
fölmegy. Különben is ugy épitette össze magának a fejében, hogy
csakugyan kötelessége Adélnak engedelmeskedni, aki beteg, akit nem
szabad haragitania, aki olyan hihetetlenül kedves volt hozzá s akinek
soha meg nem tudja hálálni azt az érzést, amit akkor éjjel érzett, mikor
a vanilia-illat a szobája küszöbén megjelent.

János a redakcióból ment a klubba, beküldte a névjegyét, Adél utasitása
szerint, Füredy grófnak, aki elébe jött, nagyon szivélyes volt:

– Kedves barátom, – mondta a gróf – egy közös, kedves ismerősünk, aki
sajnos… – a grófnak meglágyult és megrekedt kissé a hangja, de aztán
kiköszörülte és folytatta – igen, egy közös, egy kedves ismerősünk tett
figyelmessé arra, hogy ön ma látogatja meg először klubbunkat.

– Valóban, kegyelmes uram, – szólt János – feljöttem, hogy tiszteletemet
tegyem a klub vezetőinél.

– Hát kérem… megtisztelni itt csak két urat kell, a miniszterelnököt és
a pártelnököt. A miniszterelnök nincs itt, mert programmon kivül délután
Bécsbe kellett mennie. A pártelnököt meg nem nagyon érdemes
megtisztelni, mert ugy sem hallja az öreg. Mingyárt beviszem hozzá.

És a nagy termeken át karonfogva vitte báró Frideczky Tihamér pártelnök
szobája felé. A termekben elszórva, de nem nagy számmal, kormánypárti
képviselők dongtak, ődöngtek, csoportosultak és kártyázgattak. Jánossal
egyelőre nem törődtek, mert amióta tudták, hogy a pártkör tagja lett,
egyszerü mandátum-halászt láttak benne, ami azonban nem nagyon érdekelte
őket, az általános választások még nagyon messze lévén.

Hogy a miniszter és a szerkesztő közt valamely összefüggés van, nem
tudták még ebben a körzetben, mert pletykák (igazak és költöttek) csak
ott vannak mindenkiről, ahol forgolódik. Ezek az emberek hát még csak
ott tartottak, hogy tisztelték Cziller Balázs doktort, a tanügyi osztály
vezetőjét, mert… Mert tiszteletreméltó férfiu vala.

A pártelnök, báró Frideczky Tihamér, a szobájában ült egy kis sakktábla
előtt és sakkozott.

Báró Frideczky a legöregebb magyar emberek egyike volt, vagy talán,
leszámitva azt a száztizennyolcéves juhászt, akiből minden évben meghal
egy példány, de akiről csak halála után tudjuk meg, hogy
száztizennyolcéves volt s e magas életkorát annak köszönhette, hogy soha
bort vagy szeszesitalt nem ivott (esetleg megforditva: soha mást, mint
bort vagy szeszesitalt), ezt a juhászt leszámitva, báró Frideczky talán
éppen a legidősebb magyar volt. Már a szabadságharcban mint kapitány
vett részt, aztán emigrált s mint a szabadságharc után mindenkit, őt is
in _effigie_ felakasztották s visszatérvén az alkotmányos éra idejében,
mint mindenki, ő is poziciót vállalt és pedig – mint nagyobbára mindenki
– nem az ellenzéken, hanem a kormánypárton s lassan-lassan ráöregedett a
pártra, melyben immár semmi szerepe nem volt. Nem szólt bele semmibe,
nem is mondtak neki meg semmit. Csak elnökölt a pártüléseken, ahol ha
még olyan vihar lett volna is, ő az elnöki csengőt soha meg nem rázta
volna, mert ő a legnagyobb vihart sem hallotta már. Nevezetessége szép
hosszu fehér szakálla volt s az, hogy kinosan vigyázott még külső
megjelenésére. Mindig lefelé csikozott szövetekből viselte ruháit, ami
után a pesti ucca csikos bárónak, vagy tréfásan öreg csikósnak is
nevezte.

Báró Frideczky Tihamér ült egy kis asztal mellett, sakktábla előtt, és
mint a párt fiatalabb tagjai gunyosan mondták róla, önmagával sakkozott.
Ez persze nem volt igaz. A báró ilyenkor sakkrejtvényeket fejtett meg,
amiket nemcsak magyar és idegen lapokból, hanem még szakkönyvekből is
összehordott.

Gróf Füredy bemutatta Jánost, de a hangját nem nagyon erőltette meg,
ugy, hogy a párt elnökének fogalma sem volt róla, hogy kivel beszél.
János kivett egy névjegyet és átnyujtotta a bárónak, aki hálásan
mosolygott ezért.

– Aha, aha, – mondta – pártunk uj kültagja. Nagyon szép, nagyon szép. A
mi pártunkba kültagok csak választások előtt szoktak belépni.

– Ebben igaza van az öregnek – mondta gróf Füredy.

– Nagyon szép, nagyon szép – lelkesedett tovább az öreg – önt csak a
programmunk iránti lelkesedés hozta közénk.

(A báró még abból az időből származott, amikor a szabadelvüpártnak
_volt_ programmja.)

– Tud-e sakkozni? – érdeklődött a báró.

– Vigyázzon! – mondta gróf Füredy Jánosnak. János félreértette a
figyelmeztetést.

– Tudok! – mondta, nagyon világosan tagolva a szót.

– Akkor játszol velem egy partit, ugy-e öcsém?

Füredy elnevette magát:

– Na, ön most már ittragad – fordult Jánoshoz. – Negyedóra mulva
visszajövök önért.

János már állitgatta a sakkfigurákat. Báró Frideczky roppant hálával
szorongatta a fiatal ember kezét.

– Velem most már nem játszanak – panaszkodott. – Senki se játszik velem.
Azelőtt, bezzeg, játszottak. De most már kicsit koros vagyok, nem
politizálok, hát nem játszanak velem. Talán egy kicsit a hallásom miatt
is…

– Rosszul hall kegyelmes uram? – bömbölte János.

A báró arcán édes mosoly szaladt át. Egy ifju ember, aki nemcsak
sakkozni hajlandó vele, hanem még azt sem vette észre, hogy süket.

– Kicsit gyöngült a hallásom… kicsit, de telefonon minden szót
meghallok. Lehet mondani: minden szót. Fehérrel, vagy feketével játszol?

– Ahogy a kegyelmes ur parancsolja.

– Én a fehéret szeretem, akkor én vezethetem a megnyitást. Nagyon
szeretem a spanyol megnyitást.

– Szép is! – orditotta János.

– Tudsz védekezni ellene? – kérdezte az öreg.

– Tudok.

– Hát ha tudsz, akkor védekezz, mert nagyon támadni foglak.

És az öreg megtette a megnyitó lépést. János már évek óta nem sakkozott,
de most összeszedte egész tudományát.

– Jól játszol, öcsém – mondta a báró – jól, bizony. Élvezet veled
játszani. De én se játszom rosszul. Hidd el, hogy még a politikában is
elég jól eljátszanék, de félre hagytam tolni magamat.

– Miért? – kiáltott János.

– A hallásom miatt; mert kicsit gyöngült. Pedig értek hozzá. Deák
mellett tanultam. Az tudta! Jobban, mint ezek. Az neked is kollégád
volt.

– Hogy-hogy? – kérdezte János.

– Mert hallom, Füredy mondja, hogy te is publicista vagy. (Ezt ugyan a
gróf nem Füredy beszédéből hallotta, hanem János átnyujtott névjegyéről
olvasta le, de ez a kis öncsalás tetszett neki.) Deák is publicista
volt. Ő irta a Husvéti cikket. Én még emlékszem rá.

– Kegyelmes uramnak nagyszerü a memóriája!

Báró Frideczkynek ragyogott az arca.

– Persze, hogy jó. Nevetséges! Szenilizmus…

János szinte megijedt, hogy az öreg ki meri ejteni ezt a szót.

– Tudom, hogy azt szokták mondani – folytatta a báró – de szenilizmus
nem minden koros embernél van. Nálam nincs, friss vagyok és rugékony. A
felség is mondta, mikor legutóbb beszélgetett velem. Annak már tizenegy
éve, akkor még a hallásom nem gyöngült. Azóta a miniszterelnökök nem
visznek szerklnél a felség elé. Azt hiszik, hogy a felséget fárasztja.
Pedig a felség szeretne beszélgetni velem. Ő sem fiatal ember, szép régi
emlékekről csak velem tudna elbeszélgetni. Hiszen látod, öcsém, hogy nem
is olyan nehéz érintkezni velem.

– Nagyszerüen lehet! – süvöltötte János. Füredy bejött.

– El akarod vinni a partneremet? – kérdezte tőle a báró.

– Ha akar, még itt maradhat, – mondta Füredy nevetve – én hazamegyek.

Jánosnak mindegy volt, hogy hol tölti az estét.

– Maradok – mondta és elbucsuzott a minisztertől.

Báró Frideczky csak ugy simogatta a szemével ezt a ragyogó embert.

Még egy partit játszott az öreggel.

A második parti után félkilenc volt már. A báró nagy sóhajtással vette
tudomásul a mattot, amit János adott neki.

– Matt, matt… – mondotta – de nem azért vagyok szomoru, kedves öcsém,
mert megmattoltál. Az a legnagyobb mesterekkel is előfordul, hogy mattot
kapnak.

– Hanem? – kiáltotta János.

– Most jön az én vasárnapom. Szombaton este mindig kimegyek a
birtokomra. És ott maradok hétfőig. Ez a week-end, tudod.

János ugyan nem tudta, mi a week-end, de az nem volt baj, mert a báró
ugyis benne volt, hogy elmagyarázza:

– Londonban szoktam meg, mikor még Kossuthékkal voltam ott. Kossuthék
továbbmentek Amerikába, én ott maradtam. Nekem tetszett az angol élet.
Szombaton el, falura, hétfőn vissza a városba. Én a birtokomra megyek.

– Hol a birtok? – érdeklődött János.

– Itt, Ivándon, Esztergom mellett. Autón megyek, nem egész egy óra. Mert
egy jó kis autóm még van. Meg az a kis birtokom. Egyebe sincs az öreg
Frideczkynek. Nem volna kedved kijönni velem Ivándra? Gyönyörü
helyecske. Nem bánnád meg. Week-end neked is kell, mindenkinek kell.
Elsakkozgatnánk.

János ebbe is beleegyezett. A báró örült, mint egy gyerek.

– Tiz év óta nem volt velem senki odakint!

A báró csengetett. Egy inas feladta rá a felöltőjét, amely szintén
lefelé csikozott volt.

– Ivándra megyünk – mondta boldogan a báró az inasnak és vitte magával
Jánost.

Lent a soffőrnek is boldogan ujságolta:

– Vendégünk van, Nándor, vendégünk! De azért nem kell rohanni, Nándor,
nem kell kitörni a nyakunkat.

Betessékelte Jánost az autóba, mikor bent helyet foglaltak, a báró
tovább beszélt:

– Szép találmány ez az izé. De aki vágtat vele, kitöri a nyakát. Nem
azért lettem nyolcvanéves, hogy igy haljak meg. Ha nem estem el
Isaszegnél, akkor már csak haljak meg szép rendesen, ahogy uriemberek
szoktak.

János helyeselte. Az autó már futott keresztül a városon. A báró
beszélt, János néha-néha kitekintett, hogy tájékozódjék. Az autó a
Margithidon ment át, azután óbudai utcák következtek, amiket János még
sohase látott. A vámnál megálltak; a soffőr meggyujtotta elől a két
hatalmas acetilén-lámpát s most már országuton rohantak s a tülök
helyett a sziréna szólt.

János elszórakozott azon, hogyan jelennek meg az autólámpa előredobott
éles fényében az utmenti fák, amiknek lombját a fény mintha hirtelen
felvirágozta volna, itt-ott házfalak is belesodródtak a fénybe, majd meg
szembejővő kocsik, amik megálltak és megmeredtek abban a pillanatban,
mikor az autó eléjük és mellettük elsuhant. A kép mindig ugyanaz volt:
egy ágaskodó ló és egy kocsis, aki magasra kapaszkodik az ágaskodó ló
zablája felé. De mert mindig csak egy pillanatig tartott a látomány,
olyan volt, mintha ismétlődő szobrok állanának az országut közepén,
ugyanabból a ragyogó ércből faragva, amely ércet a reflektoros lámpa
sugárözöne öntötte rájuk.

A báró eleinte emlékezgetett arra, hogy azelőtt vonaton ment ki Ivándra,
az sokkal tovább tartott, de ő nem türelmetlen, mert ő még abból az
időből való, amikor vonat sem volt. Aztán el-elszunditott. Csak mikor
községekbe értek, amit autóutas arról tud meg, hogy a gép nagyokat
zökken, mert ahol község kezdődik, ott többnyire vége a jó
országutaknak, riadt fel a báró a zökkenésekre és bemondta a községek
nevét.

– Ez Vörösvár. Ez Piliscsaba.

Majd egy vidéki város rettenetes kövezete rázta őket és a reflektor
fényében egyemeletes, izetlen házak torlódtak.

– Esztergom, – mondta a báró – mindjárt otthon leszünk.

Az autó Esztergom után már lassabban futott, mert a köves országutról
letértek. Végül egy kis erdő alá fordultak s a gép, egészen zajtalanul,
füves legelőn át szaladt. Hosszu kőkerités, magas rácsoskapu elé. A
soffőr bugatta a szirénát.

– Gyurikáék, ugy látszik, elaludtak, – szólt Frideczky báró.

De a kapu fölött, a domboldal tetején nemsokára lámpafény jelent meg,
kis kézilámpa himbáló világa. Valaki jött a kapuhoz, kinyitotta,
kilépett rajta, az autóig jött, ott is ajtót nyitott és alázatosan
beköszönt:

– Kezét csókolom a kegyelmes urnak.

Aztán kisegitette a bárót és valóban kezet csókolt neki.

– Jó estét Gyurika, jó estét, vendéget is hoztam, rend van-e a
vendégszobában?

– Van! Van! – bömbölte Gyurika az éjszakában.

– Kovács ur, – szólt le az autóról a soffőr – kérem a kis kapu kulcsát,
hadd állok be a garázsba.

János nem látott sehol Kovács urat. De Gyurika a zsebébe nyult és átadta
a kulcsot a soffőrnek. Ebből János azt a következtetést vonta le, hogy
az 50–60 esztendő körüli kasznár-forma ember, akit báró Frideczky
Gyurikának, a soffőr Kovács urnak szólitott, Kovács György lehet s csak
a nyolcvanesztendős kegyelmes számára _ika_ már.

– Hát az asszony? – kérdezte a báró, miközben egy jól kavicsozott kerti
uton fölfelé mentek. Jobbról-balról mintha szőlőt látott volna János
karóhoz kötözve és gyümölcsfák bemeszelt szárát, de sötét volt, nem
tudta pontosan, hogy mit lát.

A kérdésre, melyet a báró föltett, Gyurika harsogva felelt. János ebből
a harsogásból megtudta, hogy az asszony, bizony, köszvényes nagyon és
nem tud a kegyelmes ur elé kijönni. A kegyelmes ellenben – a sötétben
abszolut nem hallhatott – a beszámolót igy vette tudomásul:

– Jól van? Mi? Jól. A fődolog az egészség.

János már látta fent a dombtetőn a ház kivilágitott ablakait bokrok és
lombok közül előcsillanni.

Egy oszlopos pitvaron át valami ebédlőfélébe mentek. Nagy, barátságos
szoba volt ez, de mégis hervadt és elhanyagolt. A levegőben nem doh és
nem penész, de a régiség szaga uszott.

Nagy körlángu petróleumlámpa égett az asztal fölött, amely szinte
pompázatosan volt megteritve.

– Tegyük magunkat kényelembe, öcsém.

– A kis kegyelmes urnak is kiadok egy házikabátot – mondta Gyurika.

És öt perc multán János, a kis kegyelmes, épp olyan hosszu dohányszin
selyem házi köntösben ült az asztal mellett, mint báró Frideczky.

– Mit kap a vendég? Mit kap a vendég? – érdeklődött a báró.

– Sajttal habart rántottát és egy kis gyönge zöldborsós csirkét, amit a
feleségem főzött magának estére, de nem volt étvágya szegénykének. A
kegyelmes ur vacsoráját azonnal hozom, a kis kegyelmes lesz szives
türelemmel lenni.

Gyurika eltünt s mikor visszajött, óriási ezüst tálcán, ezüst tányérokon
és ezüst evőeszközök közepette – egy tojáskát hozott be, ezüst
tojástartóba állitva.

Ha mindaz, ami egész este történt vele, nem lett volna eddig is annyira
tréfás, János most elnevette volna magát, olyan mulatságos volt az
ellentét a sulyos szervisz és a kegyelmes ur vékonyka vacsorája közt:

– Nekem nem szabad többet – mondta a báró. – Akkor én nem tudok aludni.
De te egyél, öcsém, jóizüen és igyál is egy kortyot. Ha már voltál olyan
kedves és vállaltad a vendégséget az öreg Frideczkynél, érezd magad jól
nála.

Gyurika bort is állitott az asztalra, János, aki éhes volt, szomjas is,
elpusztitotta az egész vacsorát, amit elébe raktak és a borból kétszer
ivott egy egész pohárra valót. Azt hitte, valami derék asztali bort
iszik, bár ahhoz tulédes volt az ize.

– Aszu! – mondta Frideczky a második pohárnál.

– Zarándi! – tette hozzá Gyurika.

Mikor a bort kiitta, János gyanut fogott, hogy őt valami igen jó itallal
traktálják.

– Hol az a Zaránd? – kérdezte Gyurikától

– Tokaj mellett – kapta meg a választ.

A két pohárnyi ital nagyon átfütötte Jánost, a beszédeket nagy
távolságból hallotta csak, a lámpa körül óriási szivárványszerü köröket
látott, a szemét roppant erőfeszitéssel tartotta csak nyitva.

Vacsora után a báró, akit János nagy barna zászlónyélnek látott, a
végén, fönn, fehér szakállcsomóval, ahogy a török zászlókra emlékezett a
Nemzeti Muzeum képcsarnokában, a báró fölkelt s egy mértföld távolságból
ezt mondta:

– Gyurika, vezesd a vendéget a szobájába.

Aztán a zászló közelebb ingott Jánoshoz, megszoritotta a kezét és
ilyesmit mondott:

– Aludj jól, öcsém, holnap majd sakkozunk.

De lehet, hogy mást mondott.

János minden intézkedést megtett, hogy egyenesen maradjon és szabályosan
tudjon lépni s nagyon örült, mikor Gyurika magára hagyta. A szobát nem
is látta, az ágy szélén ülve dobálta le magáról a ruhát, a gyertyát el
akarta fujni, de nem tudta, mert háromszor is melléje fujt, de
harmadszor az a határozott érzése támadt, hogy a gyertya elaludt, csak
éppen világit tovább is, visszazuhant az ágyra és süketen, tompán,
sulyosan aludt. Csak reggel felé álmodta, hogy Adéllal utazik a Tátrába,
Korompán katasztrófa miatt ki kell szállni, elmennek a halott fütő
mellett, aki, mig János nézi a háromszinü arcot, ezt mondja neki
szemrehányó hangon:

– Víg kend! Jaj, de víg kend!

Aztán kopogást hallott és fölébredt. A báró kopogtatott az ajtón
kivülről és ezt mondta:

– Ez a week-end. Az ember reggel tizig tud aludni! Ez a week-end!

A báró, miután az ajtón keresztül igazán nem volt módjában meggyőződni
róla, hogy vendége fölkelt-e kopogtatása következtében vagy sem, még be
is kukkantott az ajtón. S mihelyt Jánost az ágyon felülve látta, azonnal
vissza is vonult, egy harsány jóreggeltet hagyva a visszacsukott ajtó
előtt.

Rögtön utána Gyurika jelentkezett, azzal a kérdéssel, hogy borotvát
parancsol-e a kis kegyelmes, vagy borbélyt?

– Csak kés van? – kérdezte János. – Olyan masina nincs?

– Legfinomabb angol késeink vannak.

– Azokkal én nem tudok; akkor inkább borbélyt kérek, – mondta János,
ámbár csodálkozott rajta, hogy ide borbély hogyan kerül.

Gyurika egy pillanat mulva visszajött, de most fehér köténynyel
tekintélyes alakján, kis csészével a kezében. Tehát Ivándon a borbély is
Gyurika volt. Mint a reggeli utáni sétán kiderült, amikor a báró nagyon
jókedvüen beszélte el egész Ivándot Jánosnak: Gyurika bonórum-direktor
is volt.

A „birtok“ egészen furcsa valami volt nappali fénynél megtekintve. Egy
meglehetősen keskeny domboldal-csik, föl a kastélyig és aztán onnan le
megint a domb aljáig. De ez a kis földdarab aztán igen szépen
megmüvelve. Volt benne szőlő, volt gyümölcsös, volt egy kis buzaföld,
egy kis lóhere és konyhakert is, amiben még mák is termett.

– Ez most Ivánd, – mondta a báró. – Azelőtt Kis- és Nagy-Ivánd volt, le,
le, messze a Duna mellett és föl Esztergomig. A Frideczkyek nagyon
gazdagok voltak. De én rám már csak ez jutott. Nem több. De ezt
megtartottam.

János szerette volna megkérdezni, hogy mennyit ér a _birtok_, de itt
kint, a szabad levegőn, ahol nem szemben ült a báróval, ugy, hogy az a
szája mozgását is láthatta volna, ez a kérdés reménytelen volt. Ellenben
a felvilágositást mégis megkapta:

– Sokba kerül, nagyon sokba – mondta az öreg. – Mert Gyurikáéknak itt
kell élni egész esztendőn át. Karban kell tartani a birtokot. Ami
jövedelmem van, csak erre megy; az autóra meg a birtokra. De nincs is
szükségem a pénzre. Senkim sincs, még ezt a birtokot sem hagyhatom
senkire. Bizony, öcsém, én vagyok az utolsó Frideczky.

Az öreg báró kicsit el is érzékenyedett ezen. János kifejezte volna
meleg részvétét az utolsó Frideczkynek, de ugysem lehetett. Az utolsó
Frideczky süket volt.

Séta után sakk, sakk után ebéd, ebéd után szunyóka, aztán séta, sakk meg
vacsora következett.




XV. FEJEZET.

Egy nap Abbáziában.

Az utolsó Frideczky öregségének egyik legboldogabb napját töltötte
Senkhy János szerkesztő urral az ivándi birtokon.

Csak hétfőn reggel mentek vissza a városba. A báró a lakásáig fuvarozta
Jánost, akit megölelt, mielőtt az autóból kilépett volna:

– Gyere fel a klubba, öcsém, sokszor gyere fel, hadd legyen egy kis
örömem az életemből!

János tiz forintot adott a soffőrnek. A báró látta ezt a kocsiból és
megelégedetten morogta magának:

– Uri ember, nagyszerü uri ember! Mikor János három nap mulva ujra
felnézett a klubba, Füredy gróf ezzel fogadta:

– Na barátom, maga megbolonditotta az öreget. Csak magáról beszél. Egy
negyedórahosszat előadást tartott a miniszterelnöknek a maga
kiválóságairól. Menjen, menjen, már várja!

János ez alkalommal is megtette Frideczkynek azt a szivességet, hogy
vesztett nála egy parti sakkot és nyert is tőle egyet.

Idejét egyébiránt a legszebb semmittevéssel töltötte, egyetlen komoly
tennivalója az volt, hogy mindennap levelet kellett irnia Adélnak, aki
ehhez a mindennapi levélhez abszolut ragaszkodott. János, aki papiroson
nagyon gyatrán tudta csak kifejezni gondolatait, érzelmeit pedig majdnem
sehogysem, arra szoritkozott, hogy életének napieseményeit irta meg
Brioniba. Viszont Adél meleg és kedves leveleket irt, szerelmeseket,
mint egy szerető, érdeklődőket, mint egy feleség, gondoskodókat, mint
egy anya. Adél levelei mindig derüsek és jókedvüek voltak, betegségről,
gyógyulásról az asszony sohasem irt egyetlen igét sem.

Julius közepén Adél letáviratozta Jánost Abbáziába. János ment.

Nagyon meglepte, hogy az asszony már Fiuméban, a pályaudvaron várt rá.
Valósággal ugy ugrott a nyakába, hogy megcsókolja:

– De Adél! – szólt szemrehányóan a fiu – mért jött ide?

– Jánoska, ne beszélj! Te ezt nem érted. Nem tudtam parancsolni
magamnak, hogy ne jőjjek, mert nem tudtam volna megállni, hogy mikor
meglátlak az abbáziai molón, meg ne csókoljalak. Ott nem tehettem volna,
mert ott mindenki ismer. Itt megtehettem, látod, meg is tettem.

A hajóig az asszony apróra kikérdezte Jánost, ugy mintha nem is
leveleztek volna, mintha semmitsem tudna életéről.

– De ne arról beszéljünk – mondta János a hajón, mikor már lélegzethez
jutott. – Hanem magáról. Hogy van?

– Nagyszerüen, Jánoska! Nézz meg!

A hajó orrán álltak, merő napfényben. János megnézte az asszonyt. Az
arca-bőre sötét volt és fényes, a szeme szinte villogott ebből a
sötétségből. Most is nagyon szép volt, csak a vonásai rajzolódtak
határozottabban s a szemének volt erősebb tüze.

– Igazán jól? – kérdezte János.

– De mennyire igazán!

– Hát akkor mért marad még tovább is Brioniban?

– Az kell… hogy egészen meggyógyuljak.

– Mért nem jön fel Abbáziába és mért nem jöhetek ide én is?

– Mert… mert azt még nem szabad Jánoska… Hogy igazán, egészen
meggyógyuljak.

És az asszony szeme fátylas lett. De vigyázott magára, a köny csak
ellepte a szemét, annyira megszaporodni nem engedte, hogy lebuggyanjon,
szeme héján tulra.

Az egész nap tengerparti kószálással telt el. Az asszony ragyogott és
beszélt s csak óvatosan hintette el azokat a mondanivalóit, amikért
Jánost Abbáziába hivta.

– Jánoska – mondta ebéd után, mikor a szines ernyő alatt itták a feketét
a terraszon. – A mandátum meglesz, de nehogy elhanyagolja az öreg
Frideczkyt. A gróftól is tudom, nemcsak a maga leveleiből, hogy milyen
nagy jó barátságban vannak.

– Ugyan! – nevetett János – az csak tréfa.

– Ne, ne, ne higyje, hogy tréfa. Majd meglátja, milyen jó az öreg
Frideczkyvel jóban lenni.

– De hiszen félretolt ember, Adélka, senkise törődik az öreggel.

– Az mindegy. Maga csak maradjon a barátja, majd én visszakerülök
Pestre, akkor én is bemutattatom magamat az öregnek.

– Maga? Minek?

– Csak. Már régóta hallom, hogy milyen érdekes ember. Még meghal,
mielőtt megismerhetném. Vagy ő, vagy én.

– Mit mond?

– Csak tréfáltam, Senkike. Ne féljen. Ő hal meg, nem én!

Délután négykor az asszony hirtelen egyebet penditett meg:

– Hatkor indul a hajóm, megyek vissza és még akartam mondani valamit.

– Csak nem megy el?

– De elmegyek.

– Igy?

– Hogyan igy, Jánoska?

– Még nem voltunk egy percig magunk közt.

– Nem is leszünk, Jánoska. Nincs szerelem. Most láttam magát, az nekem
elég. Ebből megélek a nyár végéig. Több nincs, többnek nem szabad lenni.

– Adél!…

– Azt akartam mondani, hogy maga azért ne tegye tönkre a nyarát. Azt én
nem engedem.

– Hát mit csináljak? Ha maga elkerget maga mellől!

– Tudja mit… menjen a Balaton mellé, az közelebb van hozzám is. Ha
hivom, hamarabb jöhet.

– A Balaton? Hova mehet egy magános ember a Balatonon, hiszen tudja,
hogy ott sehol egy tisztességes hotel. De ha parancsolja…

– Nem, nem parancsolom, Jánoska. Ne menjen csak ugy… legyen a vendége
valakinek.

(Adél ugy tett, mintha keresgélne, hogy kihez is küldhetné Jánost.)

– Senki se hivott.

– Nem? Csodálom. Pedig Gotthelfék mondták nekem, milyen szivesen
lehivnák magukhoz nyárra.

– Nem hivtak.

– Hát akkor majd hivják.

– Nem hiszem.

– Hát ha majd hivják, menjen le hozzájuk.

– Unalmas emberek.

– Nem is olyan unalmasak, Jánoska. A lányok nagyon kedvesek.

– Alig ismerem őket.

– Arra lesz elég ideje nyáron. Igérje meg, hogy elmegy, ha hivják.

János megigérte; meg volt győződve róla, hogy Gotthelfék ugyse hivják.

Ahogy a hajó indulásának az ideje közeledett, Adél mind csendesebb lett,
az arcát elhagyta a fény, csak a szeme tüzelt még jobban. A szeme-sarka
néha idegesen összerándult.

– Jánoska, Jánoska, szivem! – szakadt ki a száján minden ok és
összefüggés nélkül. Aztán nagyon birkózott magával, legyőzte és
rendbehozta magát s elindultak a móló felé. A sürü-melegü alkonyatban a
levegő tele volt jószagokkal, renyheséggel, kivánkozással.

– Szép, – mondta János, ahogy a kis parkból a tenger mellé kiértek és
végignéztek a Kvarneró szemsimogató kékjén.

– Brioni még szebb – mondta az asszony. – Még szebb! Ó de nehéz, de
nehéz…! – tette hozzá és nem fejezte be a mondatát.

Tikkadt bucsu következett, csók nélkül. Adél zsebkendőt lobogtatott a
hajóról. János a kalapját lóbálta. Mikor a hajó Lovrána felé annyira
megkisebbedett, hogy a lobogó zsebkendőt már ugy sem lehetett volna
látni, csak egy matróz látta, hogy az a nagyon szép szőke hölgy lement a
hölgyszalonba, ahol még senki sem volt ilyenkor, hosszában elnyult a
piros bársony ülésen és ugy sirt, olyan rázkódó nagy sirással sirt, hogy
a szőke haj lebomlott a fejéről.

_(Vége az I. kötetnek)_




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 74030 ***