The Project Gutenberg eBook of Doktor Senki (2. kötet) by Andor Gábor

Családi kör. János Lellén, a Gotthelf-család nyaralójában nyaralja a nyarat. Nagyon jól tölti idejét

János züllöttnek és dekomponáltnak érezte magát a nyári város ürességében, saját krónikus pénztelenségében és céltalannak látszó klubvizitjeinek egyhanguságában. Viszont január óta már annyit utazott, illetve annyi helyváltoztatás szerepelt az életében, hogy mikor Gotthelfék meghivása Lelléről megérkezett, bár szeretett volna nyomban elmenni a városból, még egy hetet tétlen mozdulatlanságban töltött, csak azután szánta rá magát, hogy a meghivásnak eleget tesz s lenéz bankárékhoz, hátha valóban el tud tölteni náluk egy pár napot, ha már Adél annyira ragaszkodik ehhez az eszméhez.

János meghivattatását a Gotthelf-családban hosszas megbeszélések előzték meg. Adél Gasteinból átutazóban fentjárt Gotthelféknél és módját tudta ejteni, hogy megpenditse Gotthelf -4- előtt, milyen jó volna, ha Jánost lehivná magához Lellére.

– Ennek a fiatal embernek jövője van. Én azt hiszem, – mondta Adél – hogy ha önök most lekötelezik, akkor később jó szolgálatokat tehet abban a bizonyos ügyben, ami magának, Gotthelf papa, annyira a szivén fekszik.

– Hát szeretném, szó sincs róla, de nem nézek ki ebből a szerkesztőből semmi különöset.

– Mások kinéznek belőle – mondta Adél. – Csak hallgasson rám, meglátja, lesz a dologból valami!

– Annuskám, – mondta Gotthelf a feleségének – én meghivom ezt a szerkesztőt.

(Gotthelf legalább tiz év óta hivta Annuskának a feleségét, akit eredetileg Johannának hivtak, tehát a családi életben, eleinte, mikor Gotthelfék még nem voltak milliomosok, Hanika, majd Háni névre hallgatott. A család távoli rokonai még most is Háni néninek mondták maguk közt, de Gotthelféknél már csak az Anna járta. Elza, a nagyobbik Gotthelf-leány, nem ment bele ebbe az előkelőségbe s az édesanyját sokszor szólitotta tréfásan -5- Háni-mamának, amit Gotthelf mindig helytelenitett.)

– Az egész, Czillerné és ez a szerkesztő. Mit akar Czillerné ettől a szerkesztőtől? Már hallottam is róla, hogy van köztük valami.

– Eriggy már, mami! Mindenki tudja, hogy a Czillerné és a miniszter, a Füredy gróf… Ezt mindenki tudja. Az lehet, hogy a miniszter valamit akar csinálni ebből a szerkesztőből… Ilyen politikusok körül sokszor van egy ilyen ujságiró, aki az esze a miniszternek. És a Czillerné azért foglalkozik ezzel a fiatal emberrel. Nem, Annuskám: férj és gróf és szerkesztő?… Nem olyan romlott a világ.

– Nagyon romlott a világ – mondta Gotthelfné – és különben is nem tudom, hogy illik-e egy ezer-idegent idehivni vendégnek.

– Hogyne illenék, fiam! Főuraknál hónapokig vannak olyan vendégek, akik ottlaknak a kastélyban.

– És egy keresztényt, Hermus. Más az, meghivni egy teára és más az, hogy jőjjön le lakni közénk. -6-

– A keresztény is ember – mondta Gotthelf tréfásan. – És most már nem szokás arra nézni, kinek mi a vallása. Zsidók már egyáltalán nem nézik.

– Az én leányaim politikához is értenek! – mondta büszkén Gotthelfné.

A leányokat is bevonták a családi tanácsba. Elza, a nagyobbik, ellene volt, Emma, a kisebbik, akit nem mulattatott annyira a lellei élet, mellette.

– Akkor fölösleges. Nem kell neked bárónak lenned. Mi anélkül is lehetünk bárónék.

– Ugy, hogy veszel nekünk egy-egy bárót. Szép, egészséges példányokat.

– Elegen vannak, papa. És jobb, ha mingyárt azt a bárót hivod ide, mint hogyha egy közvetitőt, akitől majd te leszel báró, ha leszel; amiből még nem következik, hogy én báróné leszek, mert ha nekem kedvem kerekedik -7- beleszeretni egy főkönyvelőbe, én nem garantálom, hogy nem ahhoz megyek.

– Hivjuk le Senkhy urat – szavazott Emma, a kisebbik – lesz valaki, aki vitorlázik velünk.

– Mondtam már, hogy annyiszor viszlek vitorlázni, ahányszor akarod – mondta Elza.

– Szóval a vélemények eltérők, legokosabb lesz, ha megkérdezzük Mamzelle Nitouchet.

Mamzelle Nitouche a lányok francia nevelőnője volt, még abból a korból, amikor Elza és Emma franciául tanultak. A családnál ragadt, kicsit meg is öregedett, könnyen megsértődött, Elza azért nevezte Mamzelle Nitouchenak. Életének egyik keserüsége az volt, hogy franciául sohase beszélhetett, mert mikor Elza és Emma már jól beszéltek franciául, Elza kimondta, hogy most a kisasszonynak kell megtanulni magyarul s ehhez évek óta ragaszkodott is.

Még mielőtt a Gotthelf-szülők tiltakozhattak volna, Elza behivta a kisasszonyt:

– Nitouche! – kiabált ki. – Nitouche! gyere be! – mert Elza tegezte a kisasszonyt.

– Nitouche – mondta nevetve Elza – férfiügyről van szó és ahhoz legjobban te értesz.

– Rövidebben: ki nálunk annyiszor vesztett teákon – foglalta össze Elza.

– Szép embeer! – mondta ki őszintén a mamzell, aki a magyar szavaknak is az utolsó szótagját hangsulyozta.

– Bravó! Akkor meg kell hivni! – mondta ki Elza. – Ha szép embeer, akkor legyen itt nyáron.

Igy ment el a meghivó Jánosnak. Igy ment le János a lellei Anna-lakba, amely egyike volt a legszebb lellei nyaralóknak. Nagy és régi kert közepén állt, tehát nem volt árnyéktalan, mint az uj balatonmenti alapitások, melyeknél egyelőre a földbedugdosott sétapálcák pótolják a természet lombos ölét. Az Anna-lakból igen szép fasor vezetett le a vizre, ahol külön kis betonozott öblöt és kikötőt csináltatott Elza, aki négy év óta volt a Gotthelf-család vezére. -9-

– Azért, mert valaki keresztény, nem kell mingyárt letérdelni eléje – okolta meg ezt az intézkedést Elza.

De azt már engedélyezte, hogy a villa kerti kapujáig kimenjenek a vendég elé.

– Kedves vendég, – üdvözölte Elza – érezze jól magát nálunk s még akkor is, ha hajlandósága támad az ellenkezőre. De tudja meg, hogy mindig lesz itt valaki, aki nyilván nagyon kedveli magát, mert az a véleménye magáról, hogy szép ember.

– Mamzelle Nitouche, a francia kisasszonyunk, aki talán korosabb, mint mi ketten, én meg az Emma, együttvéve, de néha kedvesebb is, mint mi ketten együtt.

– Még azt hiszi, hogy ti vademberek vagytok! – mondták Gotthelf és Gotthelfné, akik rendesen csak ilyen apró korrekturákat mertek kockáztatni leányaikkal szemben.

– Tájékoztatni kell a jövevényt – fejezte be Elza. – Gyerünk ebédelni.

Ebéd alatt látta János először, amit később még annyiszor tapasztalt, hogy itt most -10- egészen más emberek közé került, mint amilyenekkel eddig dolga volt, s hogy ezek az emberek igy, közelről, a családi asztaluknál, egészen mások, mint amilyeneknek a teaestéken látta őket.

Valami lágy, szinte tul-lágy szeretet ömlött szét itt a szülők és gyerekek között. A lányok protezsáló szeretettel szerették szüleiket; a szülők rajongtak lányaikért és csodálták őket, mintha nem tudnák megérteni, hogyan jutnak ilyen sarjadékhoz.

– Ha egynapos vendégről volna szó, nem bánnám, hogy tiszteletből strázsáljatok, de – (és János felé fordult) – reméljük, hogy hosszabb ideig lesz szerencsénk – (János meghajtotta magát ültében) – tehát a vendéget kell beleszoktatni a mi házirendünkbe. Papa, mama ilyenkor aludni szoktak. Pá, Isten velük. Minket, két lányokat, viszont nem kell őrizni, mert mi őrizzük egymást és aztán őriz mind a kettőnket mamzelle Nitouche.

A fiatalok kimentek a verandára, mely a -11- viz felé nyilt. Nagy, sulyos meleg terpeszkedett, a piros-fehér csikos vászonellenzők csak a napfényt háritották el, a forróságot nem.

– Nitouche! Ne szégyenits meg a vendég előtt, még azt hiszi, hogy annyi idő óta nem tudtalak megtanitani magyarul. Mondtam már egyszer, hogy magyarul nem meleget csinál, hanem meleg van. Mondd utánam.

– Jó, jó, – sietett mamzelle Nitouche rendbehozni a dolgot – meleget van. Tudom.

Letelepedtek és János egy kicsit kétségbe volt esve, hogy mi a manót beszél ő órák hosszat két leánynyal, akiket életében most lát talán negyedszer. De mingyárt kiderült, hogy nem lesz baj, neki nem kell sokat beszélnie, amig Elzának beszédes kedve van.

– Nagyrabecsült vendég, – mondta a leány – ha nálunk marad, akkor beszélnünk kell magával. Ha beszélek, akkor nem szólithatom Senkhy urnak, mert ezt a nevet hiába tette ön jóhangzásuvá, ott, ahol tette, én nem tudok hozzászokni.

– A pupos is hozzászokik a pupjához – felelte Elza. – Ez azonban nem ok arra, hogy én a pupost puposnak szólitsam.

– Ugy van. Nomen est omen, mert én gimnáziumba is jártam. Nem vagyok hajlandó önt az igazi nevén nevezni. Ha nincs kifogása ellene…

– Ott még nem tartunk és talán nem is fogunk tartani. Azt sem kivánhatja, hogy szerkeszt’ramnak szólitsam. Engedje meg, hogy mamzelle Nitouche szavaival élve, egyszerüen Szépember legyen nálunk a cime.

– Hát idehallgasson, Szépember! Csak arra akarom megkérni, hogy ha hosszabb ideig marad itt és észreveszi bennünk a nőket, akkor nehogy Nitouchenak a fejét csavarja el, aki, szegényke, ha arra kerül a sor, zavarában nem tud magyarul nemet mondani és Emma fejét is hagyja békén, mert Emma még kislány, aki Jókait olvassa és könnyen válik rajongások martalékává. Itt kizárólag én vagyok jelen, mint méltó ellenfél.

Az Emmára vonatkozó mondatból azonban kedves vita lett (mamzelle Nitouche beérte egy kis tiltakozással) és János e vita alatt elnézte a két lányt. Most nézte meg először jól őket.

Mind a kettő kistermetü volt, kicsiny, de még sem zömök. Volt bennük valami játékszerü. Elza egész biztosan nem volt szép. Hogy nem csunya-e, azt nem lehetett volna ilyen határozottan kimondani. Ahogy’ János az emlékezetében keresgélt, rájött, hogy néger nőket látott ilyen arcuakat. Igen, Elza olyan volt, mint egy fehér néger nő, a szeme nagyon fekete, a szája nagyon piros, a fogai nagyon fehérek, a haja nagyon göndör. De az egész arc együtt mégis nagyon kedves volt, nagyon markáns és nagyon jelentékeny. Mig a kisebbik lány feje hasonlitott egy mandulához. Minden a mandulára emlékeztetett rajta. A szeme, a szája, az orra szabása. A csókja is mandulaizü lehetett. De ezt János csak ugy futólag gondolta el, ahogy’ egy férfi, ha nincs tulságosan jóllakva szerelemmel, mindig megkóstolja a nőt, akire ránéz.

Délután félötig csacsogták el az időt, akkor fürödni mentek Gotthelfné vezérlete alatt. A papa nem fürdött a Balatonban.

– Tudja szerkesztő ur, – exkuzálta magát – ezt még istenben boldogult bátyámtól -14- örököltem, aki halászbérlő volt odaát Badacsonyban. Az szokta mondani: a Balaton halászatra való és jámbor ember tisebov előtt nem fürdik benne. Tetszik tudni, tisebov az egy ünnep nálunk.

– Nálunk milliomosoknál – egészitette ki Elza. – A papa Annuskának hivja a mamát, de még a régi keresztnevükön szólitja az ünnepeket.

– Elzikém, – magyarázta Gotthelf – az nem ugy van. Jankiper az hosszunap, szükesz az sátorosünnep, purim az farsang, pészah az husvét; de tisebov, az tisebov még franciául is.

– Az a vicc benne, kérem, hogy mikor az az ünnep elmulik (most már nem merte kimondani a nevét)… akkor megint…

– Husvét előtt, ugy-e, husvét előtt vagyunk? De ha husvét elmult, akkor megint husvét előtt vagyunk, mert akkor a jövő husvét következik.

– Éljen istenben boldogult Mathe bácsi! -15- – ünnepelte az anekdóta végét Elza. – Jó szokásai voltak és jó mondásai!

Jánost kicsit megzavarták ezek az idegen ünnep-nevek, bár ujságirókörökben már találkozott némi zsargónnal. Ennyit együtt azonban még nem kapott.

Lemenet a vizhez, Gotthelfné kapacitálni próbálta Elzát valamire. De Elza nem ment bele.

– Nem létezik! – tiltakozott hangosan. – Senki kedvéért és még Senkhy ur kedvéért se bujok a ti bő bugyogótókbo!

– Ahol engem lát a vizben. Én trikóban fürdöm, édes családom gyönyörü kosztümökben. (Elza! Elza! Elza! – kapta Elza három felől is a rendreutasitást, de azért folytatta.) Nézze a családomat, ha szégyellős. Tudja maga könyv nélkül a himnuszt?

– Hát, látja, a vizben én a jókedvet választottam, édes családom a bőséget. Szép fodros, buggyos ruhákat viselnek, ami mind -16- megtelik vizzel és lehuzza őket. Én a vizben mozogni szeretek.

Elza csakugyan piros-szegélyü fekete trikóban fürdött, fekete sapkával. Ugy villogott a vizben, mint egy ördög.

Gotthelfné és mamzelle Nitouche a sikéren maradtak, Elza folyton csalogatta hugát és Jánost a mély viz felé.

– Ne menjetek! – kiabálta Gotthelfné – egyszer mégis megfulladtok nekem.

– Nem kell. A lakatot még ugyse ismeri és egy csónakot a vizen idáig taszigálni, ahhoz nem kell férfikar.

– Tud-e mély vizben ugy megállni, hogy jobbról-balról a kezét kidugja és mégse sülyed el? -17-

– Hanyattfeküdni a vizen, nem tempózni és a derekánál a két kezével ugy csobogni, mint a gőzhajó lapátja.

– Na maga jól fel van szerelve az életre! Semmit se tud! És maga akar a papának báróságot szerezni?

– A legigazánabban. Soha én még senkinek báróságot nem szereztem. Nem is fogok, remélem.

– Azonban, ha a báróságért hivták volna, de maga mégsem azért jött, akkor is rendben van minden. Akkor sem fogom bántani magát.

– Egy kicsit megszekiroztam volna. Szeretem látni, ha az emberek, akik rossz-szándékuak, szenvednek. De most amnesztiát kap. Maradhat, ameddig akar; meg fogom tanitani a vizi-kunsztokra.

– Emmára biztosan nem lesz panasza. De én szigoru vagyok. Ha ügyes nem lesz, sokszor megszidom.

Aztán mindenféle hancurozás következett a csónakkal. Elza megmutatta, hogyan kell a -19- vizből bemászni a csónakba, amit János, néhány kék folt árán, mingyárt meg is tanult.

János evezett, Elza a csónak láncába kapanaszkodott, Emma a nénje lábába, ugy usztak, szembe a lefelé csuszó nappal, be, a mélyebb vizek felé. Ott a lányok megkapaszkodtak a csónak szélében.

János ugrott. Mig a viz alól feljött s lerázta és leprüszkölte fejéről a vizet, addig Elza bemászott a csónakba és odaszólt Emmának:

– És én? – kérdezte János, igyekezve sebesebben uszni a csónak után, hogy elérje.

– Maga fogódzzék Emmába. A piskótalábaiba! – kiáltott vissza Elza. De folyton vigyázott arra, hogy a csónak és Emma, aki készséggel nyujtotta lábát hátra János felé, egy tempónyival mindig előbbre legyen az uszónál János erőlködve uszott, néha kinyult egyik karjával a vizből, Emma lába után, de -20- nem érte el. Nevetett rajta, ezzel vizet ivott, tüszkölni volt kénytelen.

Elza többször megismételte ezt a játékot. Mikor már nagyon kifárasztotta Jánost, akkor kiszólt a csónakból.

– Emmi, gyere onnan, hadd kapaszkodjék meg a Szépember. Még sem illenék, ha beléd csimpaszkodnék.

– Csak, – felelte Elza – csak ugy mutatóba; van valami kis hajlandóságom rá, hogy kinozzam az embereket.

– A mama és Nitouche már kimentek a vizből, fürdőköpenyben ültek a kabin terraszán és kiabáltak a fiataloknak, hogy elég volt a fürdésből.

Fürdő után sétáltak is, a vacsora nagyon jókedvüen perdült le, Gotthelf ur emlékeket adott elő abból az időből, amikor a Balatonban kizárólag tehéncsordák és disznó-csürhék fürödtek s Lelle olyan utolsó falu volt, mint amilyen…

– Ma is – egészitette ki Elza. – Menjen be Lellére, papa, nézze meg, hogy egy -21- magyar falun milyen keveset változtat, ha közben világfürdő lesz belőle.

– És a telek – sopánkodott Gotthelf – Istenem, a telek! Tetszik tudni, akkor még hire sem volt annak, hogy a földet négyszögölenként is lehet venni. Holdszám adták itt, a viz partján, de bolondnak tartották azt, aki megvette.

– Én már ugy – felelte Gotthelf, de aztán a jóérzés mosolyával tette hozzá: – Na, én még nem drágán. De a Blankenberg, aki az egész legelőt megvásárolta harminchárom krajcárért, százezreket nyert rajta és milliókat is nyer még.

– Hát nem haragszom rá, – adta meg a választ Gotthelf. – Más embert csinál a pénz az emberből.

– Nem, papa. Csak az emberek néznek másnak. Te azelőtt is egy kedves, jó, csupasziv papa voltál, most is az vagy.

Holdvilágos este volt, a vendéglő felől cigánymuzsika szürődött. Emma megkockáztatta:

– Hogyne, angyalka! – felelt neki Elza. – Csónakázni és énekelni a hullámzó Balaton tetejét meg a halászlegényt és ábrándozni a holdba és velencézni! Azt talán hagyjuk, ugy-e, Szépember?

János ugyan nem akart udvariatlan lenni, de a délutáni nagy fürdés, a sok uszás nagyon kivánatossá tette számára a lepihenést.

A következő napok épp ilyen fáradságosan szórakoztatók voltak. Elza csakugyan megtanitotta a vitorlakezelésre Jánost, amiből kedves kis csónakkirándulások származtak hol Boglár, hol Szemes felé. De meg kellett igérniök, hogy a tulsó partra semmiesetre sem mennek. Még a legszebb időben sem.

– Hogy valaki eltévedt a vizen. Sehol se egy rendőrt, se egy hordárt nem talált, de még egy postakocsist se, hogy megkérdezze tőle, merre van a merre…

– Mikor az volt? – ugrott be Nitouche, érdeklődéssel és hibás szórenddel.

De azért a tulsó partra csakugyan nem mentek. Fürdés naponként kétszer volt. S Gotthelfet -24- étvágycsináló sétákra kellett elkisérgetni. Mind szivesen tették. Volt tenniszpálya is, de a tenniszre különben sem jutott idő.

János alig vette észre, hogyan vágtatnak a napok, csak azon ellenőrizhette az idő mulását, hogy fenn a szobájában, az asztalfiókban szaporodott a levélköteg, amit Adél leveleiből tett félre. Adél minden levelében kérte, hogy ha jól érzi magát, maradjon még s nem is hivta magához. Tanácsolta neki, hogy ősz elejéig ne menjen el Lelléről, János szép pontosan felelt a levelekre, mindenről irt, csak arról nem, – valahogy’ véletlenül – hogy mennyire megbarátkozott a Gotthelf-lányokkal s hogy milyen furcsa érdekes nőnek nézi már Elzát, akit eleinte hajlandó lett volna szimpla, csuf, kis zsidólánynak itélni.

Szeptember előtt néhány nappal Jánost Prokesch föltáviratozta Pestre. Sürgős lapügy – jelentette a távirat.

Jánosnak csak most jutott eszébe, hogy már egy hónapnál hosszabb idő óta van itt s hogy ha már felutazik Pestre, ezt véglegesen is megteheti.

– Pakolok és megyek – jelentette be János – tulsoká vettem igénybe a vendégszeretetüket.

– Ha nem lett volna kedvünkrevaló, hogy itt van, nem lett volna módjában visszaélni a vendégszeretetünkkel.

– Ez még semmi – folytatta az eleven lány. – A családi tanács nevében megkérem, hogy jőjjön bátran vissza. Az ősz eleje nagyon szép itt.

Mikor János Pestre ért és visszavonult szerkesztői szobájába, Prokesch azonnal bement hozzá s elmondta neki, hogy mért hivta olyan sürgősen haza nyaralásából.

– Mert te vagy a magyar Marco Polo, az utazó ujságiró, amit nem szemrehányásképen mondok, hiszen mit csinálnál Pesten? De tény, hogy az utóbbi időben többször vagy másutt, mint itt. Természetes, hogy ez bizonyos fegyelmetlenséget eredményez.

– Nem természetem a szigoruság s azonfelül -26- a fiuk tudják, hogy jó szivem van, s a mesterségünket nem tartom valami szentnek. Ezzel visszaélnek.

– Nem tagadom. De nem fordulhatok ki önmagamból. Azonfelül a nyári hónapok mindegyikében egy-egy fiu szabadságra megy, ami munkatöbbletet jelent, de aki itthon marad, az viszont szeretne, ebben a nagy melegben, kevesebbet dolgozni. Kardos Bernátra nyáron egyáltalán nem számithatok, mert kizárólag Budán él, a Szinkör körül, mert egy darabját akarja ott elsütni. Azt is tudod, hogy vannak bizonyos munkák, amiket se télen, se nyáron nem szeretnek a fiuk elvégezni.

– Hogy éjszaka nyugodtan kimehessen Ősbudába, nyolc óra előtt hirtelen betelefonálja az anyagát, gyorsan hozzáhazudja, hogy ő most egy másik szenzációs riportban nyomoz tovább, s ezzel megszabadul attól, amitől annyira fél, hogy a dolgozatait személyesen kelljen megirni… -27-

– Hiszen eleget szidom Szeniczeit, de végeredményében a lapra nézve nem rossz, ha más irja meg az ő riportját, mert egyrészt akkor jobban van megirva, másrészt, az esetleges alaphazugságtól eltekintve, kevesebb részlethazugság van benne.

– Még a halála után három évvel is hazudni fog. De ezen már nem lehet segiteni. Most, hogy Domahidi van szabadságon, ugy osztottam be, hogy a telefonhoz Sikorszky és Remete felváltva mennek, aki véletlenül elcsipi a Szeniczei riportját, az veszi fel.

– Ez azért van, mert az apámat Salamonnak hivták. De ez az eleven igazságérzetem semmit sem használt, mert Remete meg van őrülve.

– Attól, hogy A Hét három folytatásban közölte Remetének a Rózsaszin Rezeda cimü hosszabb elbeszélő költeményét, talán azért, hogy lépést tartson a modern költészettel, talán azért, hogy ma már ritkán irnak hosszabb elbeszélő költeményeket, amik egyáltalában közölhetők és speciálisan honorárium-mentesen közölhetők volnának. Ettől a -28- három folytatásos dicsőségtől Remetének a nyakkendőjébe ment az esze. Napokig néztem már el, hogy a napihirekbe, amiket odaadok neki, szimbolikus szamárságokat ken bele és a telefonhoz csak a tizenharmadik csengetésre megy. Tegnapelőtt végül, miután a ráeső három vagy négy telefonhoz-menést elbliccelte azzal, hogy vagy nem volt a szobában, vagy ügybuzgó beszélgetést szinlelt bejáróinkkal, akiket végül mégis ki fogok hajigálni redakciónkból…

– Tegnapelőtt mondom beleesik a Szeniczei telefon-riportjába, előbb kiabál, hogy „Gyorsiró! Gyorsiró!“, ami már magában ökörség, mert nagyon jól tudja, hogy nincs gyorsiró a lapnál és ha volna, már rég leszokott volna a gyorsirásról, nehogy minden munkát a nyakába varrjanak; aztán felveszi, amit Szeniczei bemond, egy propeller-balesetet, amelynél valaki a propeller-deszka mellé lépett és a Dunába esett…

– Az mindegy, kérlek: nem abból lett a baj. Odahozza hozzám a jegyzeteit és azt mondja:

„Mért hozod az anyagot? – kérdeztem tőle. – Mért terheled a fejemet vele?“

„Nevetséges! Hogy jövök én ahhoz, hogy száraz propeller-baleseteket irjak meg a lapnál az én irodalmi nevemmel“.

– Előbb próbáltam tréfálni, mondtam, hogy egy propeller-balesetnél szó sem lehet szárazságról, az egy par excellence nedves esemény. Erre ő azt mondja, hogy ezt nem lehet egy sületlen viccel elintézni. Ez már bántott.

„Nem irom és más hangot kérek. Hallatlan, hogy egy kuli igy beszélhessen velem!“

„Te összetéveszted a Rózsaszin Rezedát a Rózsaszin Mimózával. Az egy olyan érzékeny állat“.

„Nem türöm, hogy az irodalmi müködésembe belegázolj! Te egy szürke szamár vagy, aki még életedben le nem irtál egy irodalmi -30- sort és itt hajcsároskodol és káplárkodol olyan embereken, akiket meg sem érthetsz…“ – hogy én nem érthetem meg a Sikorszky ókorát és Remete legujabb korát! Na, erre kénytelen voltam azt mondani, hogy Pali, szedd össze a sátorfádat és azonnal menj, amerre látsz, éppen eleget javitottam már a helyesirási hibáidat, amit a szimbolizmus köpenyege alatt csempésztél az asztalomra. Ami ugyan nem egész igazság, mert Remete aránylag a legjobb helyesiró az egész redakcióban, de én is dühös voltam. Erre ő azt mondja, hogy fütyül rám, nekem nincs felmondási jogom és nem lép ki és amint látod, most is ott ül az asztala mellett, de én nem adok munkát neki.

– Ezért, kérlek. Ne haragudj, de ezt el kell intézni, különben nem tudom őket kordában tartani.

– Mondja meg Remete urnak, hogy a -31- főszerkesztő ur kéreti magához. (Remete ur ott ült a másik asztalnál.)

Jóska nem értette, miért kell neki közvetiteni ezt az üzenetet. Mondani akart valamit, mert már sodorta az egyik oldalán bajuszát, de Prokesch rászólt:

– Azt üzeni a Prokesch szerkesztő ur, hogy tessen bemenni a főszerkesztő urhoz.

Remete fölkelt és bement János szobájába. János háttal állt neki, az ablakon bámult ki, mert az járt fejében, hogy most sokkal jobb volna Lellén, ahol ilyenkor vitorlázni szoktak. Egyszerre látta a kék vizet, a tulparti hegyeket s a szemét megcsiklandozta Elza kicsiny, karcsu, fürge, fekete trikós alakja.

Remete köhögött, hogy János észrevegye, hogy a szobában van. János megfordult, egész nyersen és kurtán ezt mondta: -32-

– Kérem szépen… – dadogott Remete, aki azt hitte, hogy majd előadhatja a tényállást, bebizonyithatja, hogy neki van igaza s csak azután kell bocsánatot kérnie.

– Tőlem ne kérj semmit – szólt János, – Prokeschtől kérj bocsánatot.

– Szóval visszavonad, hogy kuli és hogy szürke szamár és hogy nincs felmondási jogom?

– Vissza, ha te visszavonod, hogy fogjam be a szám és hogy érzékeny állat és hogy helyesirás.

– Az magától értetődik, azt én csak azért mondtam, mert hecceltél. Szervusz – nyujtotta a kezét Prokesch.

– Kint vagyok a vizből – felelte Remete, de már a főszerkesztő szobáján kivül.

Az egész család hiányát érezte Senkhy urnak. A megszokott programmot nem lehetett végigcsinálni. Mikor harmadszor emlitették, hogy igy-ugy János ezt csinálta, azt mondotta, Elza az egész családra ráfogta, hogy szerelmesek Senkhybe.

– Papa, mama, ti a vallása miatt. Emma, te meg nem tudsz egy férfivel egy hónapig érintkezni anélkül, hogy bele ne bomolj és Nitouchet azzal gyanusitom, hogy már a télen belehabarodott.

– Nem abarodtam – tiltakozott a francia kisasszony, a többiek csak nevettek a vádon.

Este azonban mégis Elza inditványozta, mikor a hugával visszahuzódtak már, lefeküdni a szobájukba:

– Te, Emma, legyünk neveletlenek. Menjünk fel a Szépember szobájába, nézzük meg, milyen parfőmök állnak az asztalán, hogy’ lógnak a ruhái a szekrényben, hogy’ állnak sámfákon a cipői. Gyere, ez a legjobb ellenméreg -34- szerelem ellen. Mikor az ember látja a férfi alkotó részeit a férfi nélkül.

– Mindent szabad annak, aki meri. De ha nem akarsz részt venni benne, maradhatsz.

– Na itt nem sok nézni való van – mondta Elza – a Szépember rendes fiu, a parfőmje csakugyan Indián Hay, amint gondoltam is. Madarat tolláról, embert illatáról. Ugy látszik, kölni vizzel keveri. Nem finom, de nem is közönséges. Ez a fehér ebben a fecskendős üvegben azt jelenti, hogy a parfümjét vizzel higitja és ugy spricceli szét a szobájában. Tehát nem pazarló. Könyve nem sok van.

– Hogy olvasson. De ugy látszik, nem nagyon olvas. Az még nem baj Add csak ide azt a könyvet az éjjeli szekrényről. Látod, husz oldal sincs felvágva belőle. Nyisd ki a szekrényét.

– Te csacsi! A nem illik azzal kezdődött, hogy ide bejöttünk. Ez az általános nem illik. Részlet nem-illikek most már nincsenek.

– Nagyon rendes! – konstatálta Elza. – Bohémségről szó sincs. Sőt ha nem csalódom, levendula-szagot érzek. Nyulj csak oda az ingek alá.

– Ugy-e mondtam! Mit szólsz, milyen detektiv vagyok? Ebben a párnában levendula van. Szépembernek babája van. Mert ilyen levendula-párnácska csak anyától vagy szeretőtől származhatik.

– Ez be van csukva. Tehát ami érdekes Szépemberben van, az itt van. Eredj csak, hozd át az összes kulcsainkat.

– Képzeld! Egyedül merek maradni. -36- Igaz ugyan, hogy bátorságomat kicsit enyhiti az a szomoru tény, hogy a férfi nincs itt. Menj már!

Emma hozta a kulcsokat, Elza szorgalmasan végigpróbálta őket. Az utolsóelőtti kulcs nyitotta a fiókot. Elza kihuzta, belenézett és azonnal meglátta a sarokban az egymásra fektetett női leveleket.

– Itt nincs semmi! – mondta hirtelen és hamar visszalökte a fiókot. – Már mehetünk is.

– Persze, hogy nem volt. De néha értelmetlen dolgokat is el kell követni. Unalmas mindig csupa értelmeset csinálni. Oltsd el a villanyt.

A lányok lefeküdtek. Elza várt, amig Emma elalszik, akkor fölkelt, magára kapta a hálóköntösét és ujra belopódzott János szobájába. Kihuzta a fiókot, kivette a leveleket és kezdte olvasni őket. Mind gyorsabban, gyorsabban, mind nagyobb érdeklődéssel olvasott. És mindig idegesebb lett tőlük.

A göndör fejben egyszerre világos lett, amit sem a Gotthelf-pár, sem maga János nem látott meg. Ezt a fiut a szeretője akarja megházasitani! Az beszélte rá, hogy idejöjjön, az mondja neki folyton, hogy maradjon s tapogatózó -37- kérdéseket tesz fel mindenütt, hogy tájékozódjon, mennyire haladt már a dolog?

Elza, aki már megbarátkozott Jánossal, összeszokott vele s talán érzett is valamit iránta, egyszerre fellázadt a szerep ellen, amit neki akartak osztani, anélkül, hogy megkérdezték volna őt is. Minden átmenet nélkül gyülölni kezdte ezt a férfit, akit már-már nemcsak hozományvadásznak látott, hanem még annál is rosszabbnak: eszköznek a kedvese kezében. Nem tudhatta, hogy János még nem vette észre, mit akar Adél.

Mikor a levélköteg elfogyott, Elza didergett már. Visszasuhant a szobájába, csak ugy, a sötétben bujt bele ágyába s vacogva huzta magára a takarót.

Reggel fejfájósan és rosszkedvüen kelt fel és szótlanul ült a reggeli mellé.

– Hát az istenért – rémüldözött az anya – mért vagy olyan könnyelmü? Mért -38- nem méred magad, ha azt hiszed, hogy lázad van? Talán a gyomrodat rontottad el?

– Abban is lehet valami, – mondta egy kis öngunynyal Elza és arra gondolt, hogy csakugyan voltak émelygései, miközben a leveleket olvasta.

Ennek a megjegyzésnek a szülők már örültek. Ha Elza még hadakozik Nitouche-sal, akkor nem nagyon beteg. Csakugyan nem volt láza. De fürödni nem ment; a szobájában olvasott csaknem egész nap.

Másnap János megjött. Alig ismert rá a -39- vidám családra, melyet két nap előtt hagyott Lellén. Mindenkinek lógott az orra.

– Elza beteg – magyarázta Gotthelfné. – Az mindig nagyon meglátszik rajtunk.

Ebédig a lány le se jött a szobájából s akkor nagyon hidegen és feszesen üdvözölte Jánost és ha ugy fordult a beszéd, hogy szólnia kellett hozzá, kikerülte a megszólitást.

– Most mégis az vagyok. Kérem, ne faggasson. Ellenben ha szivességet akar tenni nekem…

– Hogyne akarnék – mondta János igazán meleg, őszinte hangon és végigsimogatta szemével a néger-arcot.

(– Mit komédiázik? Hogy mer ez nekem komédiázni! – haragudott magában a lány, de fennhangon nem ezt mondta):

– Ha szivességet akar tenni, beszélje rá a mamáékat, hogy holnap már Pestre menjünk. Attól félnek, hogy maga iránt való udvariasságból most itt kell ülnünk. -40-

A lány tétovázott, hogy ne mondjon-e meg mindent? De eszébe jutott, hogy ahhoz semmiesetre sincs joga.

– Nem… – felelte – nem magára külön. Mindenkire. Beszélje rá az öregeket, meg fogom köszönni.

János egy kicsit kidobottnak érezte magát és fájt neki Elza kedvetlensége. De szólt Gotthelféknek, hogy utazzanak, ha Elza nem jól érzi magát Lellén.

– Ha szeszély is, teljesiteni kell. Elza van olyan kedves kis lány, hogy megérdemli.

Nagy pakkolás volt másnap. János már a reggeli gyorssal elutazott. Ugy volt, hogy Gotthelfék csak másnap mennek. Mikor a család a vasutról hazajött, Elza a kertet segitett öntözni. Ő tartotta a kezében a kis öntöző -41- kocsi csövét, lespriccelte a cselédeket és kitalálta azt, hogy a villa falát is meg kell öntözni, mert nagyon sok meleget szivott magába egész nap. És mikor a kertész-gyerek nem tudta feltolni a kocsit egy virágágyra, ő maga feküdt mögéje és zökkentette föl a fűre az elakadt kerekeket.

A család nem tudta mire vélni ezt a mozgékonyságot, amit a kert rácsán át látott.

– Emma! Nitouche! Gyertek csónakázni. Nem vitorlával, ne féljetek! Majd én evezek.

Gotthelf csóválta a fejét. Nitouche meg volt botránkozva. Emma nem értette. Gotthelfné éles anyaszemmel azonnal megállapitotta, hogy a lánya szerelmes Senkhy urba. A diagnózis egészen jó volt. Arra nem gondolhatott Gotthelfné, hogy a lánya gyülöli ezt az embert. Arra nem láthatott semmi okot.

S miután, ki-ki a maga módja szerint, ebéd felett, megmondta a maga véleményét Elzának, a család tovább is Lellén maradt. -42-

– Kár! Szép embeer is kelenee! – fejezte ki sajnálkozását a francia kisasszony.

– Jó, jó, – mondta Gotthelf – megszoktuk, hát most leszokunk róla. Csak meg ne sértődjék, ha meghallja, hogy mi ittmaradtunk.

– Szépember nem olyan ember, aki megsértődik – fejezte ki enyhe formában sokkal keményebb gondolatát Elza.

– Nagyon derék fiu, – mondta Gotthelfné – ne tégy ugy, mintha nem te tudnád legjobban.

És a Gotthelf-család tovább nyaralta az ősz elejét Lellén, az Anna-lakban. -43-

A tófalusi kerület képviselője, Rásay Emőd, a legrégibb magyar családok egyikéből származott. A Rásay-család volt az, amelyről Anonymus a legbiztosabban tudja, hogy a honfoglalásban résztvett s a modern történeti kutatás, amely sok helyütt földeritette, hogy a Névtelen Jegyző téved, ezen a ponton egyetért Béla király irodavezetőjével s a Rásay-családot a honfoglalás aktiv részvevőjének tekinti. Ezért már régtől fogva megvolt az a szándék, hogy Rásay Emődöt, az öreg árpádkorit, bevigyék a főrendiházba. Maga Rásay éppugy szeptemberre várta kinevezését, mint ahogy Adél Jánosnak szeptemberre mondta a tófalusi kerület megürülését.

Szeptemberben azonban a kinevezés nem történt meg. Nem mintha kétségessé váltak volna Rásay Emőd érdemei a főrendségre, -44- vagy hogy Bécsben akadályok merültek volna fel az akta aláirattatására; nem. Itthon volt némi hiba.

A nyári szünet után következő első minisztertanácson került ujra szóba Rásay kineveztetése. A minisztertanács után a pénzügyminiszter, akit nem nevezek meg (mert Magyarországon egészen mindegy, hogy ki a pénzügyminiszter és e sürü sorok irója legalább tiz évre visszamenőleg nem tudja, hogy ki mindenki volt pénzügyminiszter, a pénzügyminiszter, mondom, félrevonta a miniszterelnököt és ezt mondta neki:

A miniszterelnök, akiről már megmondtam, hogy mindenkit meghallgatott és mindenkit szeretett volna kielégiteni, most sem azt felelte, hogy a tófalusi kerület dolgában nincs már módja propoziciókat figyelembe venni, hanem igy szólt:

– Van itt egy kitünő ember, akire közéletünknek régen szüksége volna már, egy fiatal, hogy ugy mondjam, tudós, aki a pénzügynek legjobb teoretikusa s aki a szaktudását nagyszerüen érvényesithetné mihamarabb.

– Podolányi Elekről beszélek, akinek a nevét gazdasági kérdések megvitatása körül nyilván hallottad már.

A miniszterelnök most már érezte, hogy bajban van. Podolányi Elekről tudta, hogy a pénzügyminiszter családjában nevelősködött. Azt hitte, hogy a pénzügyminiszter a fiatalembert már régen bedugta a saját minisztériumába s gyorsabb előléptetésekkel ott rója le iránta háláját. Nem gondolt rá, hogy minisztertársa politikai karriert óhajt juttatni pártfogoltjának. Ezért csak ennyit válaszolt:

– Eszerint számithatok arra, hogy a párt Podolányi Eleket jelöli hivatalosan Rásay kerületébe?

– Kérlek alásan – felelte a miniszterelnök. De aztán, nehogy a tárgyalás ilyen kellemetlen állapotban záruljon le, még hozzátette: – Beszélgetünk róla.

A miniszterelnök ugy gondolta, hogy beszél Füredy Fábián gróffal, hátha annak már nem is kell a tófalusi kerület, s akkor rendben van az ügy. Este a klubban már meg is szólitotta Füredyt:

Füredy megmondta, hogy megbeszélésük szerint szeretné a mandátumot betöltetni.

– Kérlek szépen, a törekvéseket próbáljuk talán máskép kielégiteni, de nincs módomban… nem egészen a magam ügye…

Füredy ugy gondolta, hogy a beteg Adélnak, akinek ez volt az első irányu ilyen kérése, nem mondhatja, hogy az igéret a beváltás pillanatában füstbe ment.

– Kérlek alásan, – felelte a miniszterelnök és hogy a kérdés ezen az oldalon is nyitva maradjon, hozzátette: – Beszélgethetünk róla.

Nehogy azonban mingyárt beszélni kelljen róla, Rásay kinevezését, melynek a minisztertanács után következő héten kellett volna megtörténnie, egy kicsit féretette. Rásaynak nem volt sürgős a dolog, innen tehát nem kellett komplikációktól tartani. Az árpádkori férfiu oly magától értetődőnek tartotta főrendségét, hogy egy-két hét nála nem differált. A pénzügyminiszter is várt, mert biztosnak vélte az ügy elintéződését. Csak Füredy -47- Fábiánnak kellett megszólalnia, mert Adél irt Brioniból és megkérdezte, mi van a tófalusi kerülettel?

Füredy szólt, a miniszterelnök kénytelen volt megmondani, hogy Podolányi Elek javára lépések történtek nála.

Füredy csakugyan beszélt a pénzügyminiszterrel, aki egyelőre nem lépett vissza.

– Nekem nagyon kinos volna, – mondotta – Sándor kvázi megigérte, én az illetőt megnyugtattam, most fausse position-ban volnék, ha…

– Én is, a legnagyobb mértékben – felelte Füredy s csakugyan azt irta Adélnek, hogy a mandátum meglesz, csak Rásay kineveztetése huzódik egyelőre.

János feljárt ugyan a klubba, de erről a kis válságról még nem tudott, mert a mandátumról vele nyiltan eddig csak Adél szólott, Füredyvel keveset érintkezett s politikai szereplése egyelőre abban merült ki, hogy hetenkint kétszer sakkozgatott Frideczky báróval.

S a tófalusi kerület mandátuma mind mérgesebb ügy lett, mert most már nemcsak a két miniszter tárgyalt kétfelől a miniszterelnökkel, hanem segitőtársakat vettek maguk mellé, akiknek mindegy volt a tótfalusi mandátum -48- s látszólag véletlenül hozták szóba a miniszterelnöknél a tótfalusi kerületet s adták le véleményüket részben Podolányi Elek, részben Senkhy János mellett. Füredy Fábiánnak azonban kevesebb hive volt a kabinetben, mert halották félfüllel, hogy a miniszter barátnőjének egyik rokonáról van szó, ami mégis kevesebb, mint egy másik miniszter gyermekeinek a nevelője. Egyrészt kevesebb, másrészt kényelmetlenebb. Mikor az ügy kezdett már egészen rosszra fordulni, Füredy megirta Adélnak, – bár félénken még – hogy a politikai események által létrehozott uj konstelláció esetleg kivánatossá teszi, hogy a tófalusi mandátum betöltésénél az eddigiektől eltérő szempontok is érvényesüljenek.

Adél azonban elhatározta, hogy Pestre utazik, noha orvosai tanácsa szerint mindaddig Brioniban kellett volna maradnia, mig a délszaki levegőt hegyvidékivel nem válthatja föl, ami csak november végén következett volna el.

Mikor Adél megjelent Jánosnál, a fiut nagyon meglepte a váratlan érkező. Ha János azok közé tartozott volna, akik figyelik önmagukat és be tudnak számolni magukról maguknak, csodálkozva állapithatta volna meg, hogy ez az első találkozásuk, amelynél -49- nincs az az ösztöne, hogy mindakét karjával magához ölelje és összeroppantsa az asszonyt, csókokkal vegye el a lélekzetét; most először nem bizseredett meg a vére, mikor a vaniliaparfőm közel jött hozzá. Most először vizsgálgatta a nő arcát ugy, hogy amit lát rajta, annak nem kell okvetlenül gyönyörünek és kivánatosnak lenni.

Adél most is naptól feketedett volt, de arcban mintha valamivel, valami kevéssel, kövérebb lett volna a kelleténél, vonásai s éppen a legkedvesebbek, a szája körül, elhusosodtak, a pihenő és hizlaló kura következtében.

– Tudom, Jánoska, még nem dobattam ki a tükröt a szobámból, de ha igy haladok, nemsokára kiadom a rendeletet. Azt akarja kérdezni: hogy hogy’ vagyok? Köszönöm, Jánoska, nagyon jól, nagyszerüen! Azért mertem eljönni Brioniból. Meg azért is jöttem, hogy lássam magát.

– Azt hittem, nyakig van választási izgalmakban. De most hallom, hogy választásról szó sincs. Mért nem irta meg, hogy akadályok vannak? -50-

– Persze, hogy nem, buksi! Amig nem tudják, kit tegyenek bele, addig nem is lesz üres. De ha már itthon vagyok, körülnézek. Hátha valaki másnak akarják adni a mandátumot?

– Mért?… mért?… mert én ugy kivánom. Azt csak nem türhetem, hogy magát félretolják és későbbi igéretekkel traktálják. Ragaszkodom ahhoz, hogy maga képviselő legyen.

– Ráérek két év mulva, amikor az általános választások lesznek. Akkor nem is lesz olyan feltünő.

– Az sohase feltünő, hogy valaki, akit én szeretek, előre megy az életben. És nem igaz, hogy ráérünk. Nincs idő, nincs.

– Mert… mert… Jánoska… az élet rövid és nem lehet benne két esztendőkkel dobálózni. Ugyse vagyok megelégedve magával.

(Jánost ez, – nem a vád, hanem, hogy Adél emliti Gotthelféket, valahogy kellemetlenül érintette. Mondja, hogy nem szaladt el? Hogy még szeretett volna ott maradni, de elküldték s hogy ez neki fájt?)

– Kevés volt; nem barátkozott össze velük. Alig irt róluk három szót a leveleiben.

– Hogy megkedvelte őket. Jánoska, higyje el, hogy az a nagyobbik lány ritka kedves jószág. Én mondom magának, én értek hozzá.

– Mért dicséri? – kérdezte bizonytalanul János, akinek igen-igen jól esett, hogy Adél dicséri Elzát.

– Mert igazságos vagyok. Maga nem tudja, milyen ritka az okos nő ezen a világon. Az a kislány okos, bájos, kellemes…

– Az a kislány nem szép, de a szépség veszedelmes valami, Jánoska. Aki ma nem szép, tiz év mulva lehet, hogy szép lesz. De -52- aki ma szép, arról biztos, hogy tiz év mulva már nem lesz az. Nézzen rám.

– Jánoska, szép, hogy szépnek lát, vagy ha nem lát is annak, szépnek mond. De én már nem vagyok szép. Csak az élet szépiti, vagy tartja meg szépnek a nőt, én már nem élek, én már csak azon fáradozom, hogy éljek. Az más.

– És a nő olyan szép, amilyen szépre beszélni tudja magát annak, akihez szól. Az a kislány, ha kinyitja a száját, szép. Szebb, mint én voltam.

– De szebb, mert a szabályosan szép arcok mindig annak a veszélyét hordják magukban, hogy aki rájuk néz, azt hiszi: mögöttük nem-okos lélek van. Láthatja, mindezt csak azért mondtam, hogy nagyon megdicsérjem magamat. Hogy azt állitsam, hogy én nemcsak szép voltam, hanem eszem is volt. Sőt még most is van, Jánoska, – Adél nagyon kedvesen mosolygott és hozzáfüzte – több, mint magának, Jánoska. Tehát én a politikához is jobban értek. Ha megcsókol, elhiszem, hogy nem haragszik azért, amit mondok. -53-

János nagyon gyöngéden csókolta meg az asszonyt, aki behunyta szemét a csók alatt.

És Adél e naptól fogva elkezdte erélyesen intézni a tófalusi mandátum ügyét.

De Füredy már nem tudta előbbrevinni a dolgot, Podolányi Elek kilátásai határozottan jobbak voltak. Adél látta, hogy másutt kell hozzányulnia a kérdéshez.

– Ugyan, Fábián, miért ne hozhatná ide a bárót? Ez a hely… istenem, ez már ugyis csak társadalmi érintkezésünk szinhelye.

– Nem, Fábián, már nem lehet. Azok az idők egészen elmultak. (A Tátra óta Adél a gróf különben is ritka szerelmi hevüléseit mindig elháritotta.)

– Nagyon kivánom. Sőt azt is kivánom, hogy ha idehozta, magamra hagyjon vele.

A gróf másnap csakugyan felvitte báró Frideczkyt, aki boldog volt, hogy ő vele valaki, sőt nőnemü valaki, meg akar ismerkedni.

Adél olyan kedves tudott lenni az öreghez, hogy az azt hitte; álmodik s ötven esztendővel csuszott vissza életében. Az első csésze tea után a gróf egyszerüen távozott, a bárót ottfogta Adél. S akkor elkezdte mondani neki azt, amiért a bárót hivta. Nagyon hangosan, értelmesen és jól tagoltan beszélt az öreggel, folyton ügyelve rá, hogy az lássa a száját.

Mikor a tényállást már tudomásul vette, az öreg ur kicsit elszontyolodva kérdezte:

– De én hogy’ segithetek ezen? Én félretolt ember vagyok. Engem már soha se kérdeznek.

– Ezt én csak ugy mondom a miniszterelnöknek, vagy valóban meg is történik?

– Boldog vagyok! Boldog vagyok! De ez nagyon sok utánjárásba kerül… Emlékszem, a Hidassy-családnál fordult elő… nagyon sokat szaladgáltak… Koros ember vagyok…

– Ha az okmányok megvannak, akkor nem megy a dolog nehezen. Csak a miniszterelnökkel intézzük el előbb.

– Boldog vagyok! Boldog vagyok! – mondta báró Frideczky, mikor kitotyogott az Akadémia-uccai lakás ajtaján. -56-

Másnap délelőtt a budai sárga miniszterelnöki palotának egészen szokatlan látogatója volt. Báró Frideczky, aki már a hivatalos ebédekre-vacsorákra sem járt el oda legalább tiz esztendő óta s délelőtt talán soha nem volt ott, megjelent a miniszterelnök titkáránál.

Természetes, hogy mindenkit félretéve, a miniszterelnök azonnal Frideczkyt fogadta.

– Drága öregem! – kiabálta a miniszterelnök – mit jelent ez a különös látogatás? Miért nem szóltál tegnap este a klubban, hogy beszélni akarsz velem? Miért fárasztottad magadat?

– Nem akartam, hogy tudják, amiről beszélünk. És mert a hallásom kicsit gyönge és nektek hangosabban kell szólnotok hozzám, nehéz nekem titkokat megbeszélnem veletek.

És Frideczky előadta, hogy neki az a kivánsága, hogy a tófalusi kerület mandátumát Senkhynek adják.

A miniszterelnök azt hitte, hogy ez a kérdés, mely már éppen eleget zavarta a fejét, az öreggel szemben könnyen elintézhető:

– Kérlek szépen, a párt határozottan azt kivánja, hogy bizonyos Podolányi Eleket jelöljünk.

– Ragaszkodom, ragaszkodom! – mondta -57- a báró, aki nagyon régen nem használta már ezt a szót.

– De édes öregem… te egyáltalán nem szoktál… – mondta a meglepett miniszterelnök.

– Éppen azért, mert nem szoktam, nagyon kérlek Sándor, hogy ezt a kivánságomat teljesitsd.

– Kérlek szépen… akkor leszel szives és audenciát kérsz számomra a felségtől…

A miniszterelnök megrettent. Az hiányzik még, hogy egy ilyen kis ügy a felség elé kerüljön!

A miniszterelnök beleizzadt abba a gondolatba, hogy ez a makacs öreg tényleg megjelenik a Burgban és beszél az uralkodóval, akinek valóban hajlandósága van arra, hogy régi embereivel még apróságokban is kegyes legyen. Visszaültette a karosszékbe Frideczkyt.

– Hát, kérlek – mondotta – esetleg… majd utánanézünk… De voltaképpen miért -58- kötöd magad ehez a fiatal emberhez?… aki nagyon kedves, derék uriember… azonban te husz év óta nem avatkoztál a pártunk életébe… egészen furcsa… valami speciális okod van?

Az öreg közel hajolt a miniszterelnökhöz, mintha az volna süket s megmondta az okot.

– Az más… az egészen más… Tehát voltaképpen ezt kérnéd a felséges urtól, ha audenciára mennél?

A miniszterelnök most már látta, a második számu kivánságból, hogy Frideczky csakugyan egész biztosan elmenne a felség elé. Arra nincs szükség, az kényelmetlen, inkább elintézi ő.

Elbucsuzott az öregtől, aki a mai makacsságával egyszerre tekintélyt is kapott a szemében.

A pénzügyminiszter elcsodálkozott a miniszterelnöknek ezen a határozott hangján. -59-

(A miniszterelnök már eszkomptálta, hogy Frideczky járt felsőbb helyen, a felsőbb hely kegyesen hallgatta meg a legöregebb szabadelvü-párti kérését és már emlitést is tett neki, a miniszterelnöknek, a felsőbb hely, arról, hogy báró Frideczky kivánsága tejesitendő, ha lehetséges. S amiről a felsőbb hely ugy emlékezett meg, mint ha-lehetségesről, az okvetlen lehetséges volt, sőt lehetetlen volt, hogy ne legyen lehetséges.)

A miniszterelnök, hogy végleg megszabaduljon ettől a gondtól, kicsit füllentett is:

A pénzügyminiszter elhallgatott s csak annyit gondolt magában, hogy hallatlan, ujságiróknak ma már hová mindenhová vannak összeköttetéseik! Hogy a miniszterelnök ez egyszer nem hazudik, abban biztos volt. A felsőbb helylyel tréfálni nem lehet.

Két nap mulva jelentette a Budapesti Közlöny, hogy Rásay Emőd, a tófalusi kerület képviselője, bevonul a képviselőházba. -60-

Még mielőtt tovább mennénk a politikai élet utvesztőjében, engedje meg a türelmes olvasó, hogy feleljek egy kérdésére, amit már magában nyilván többizben fölvetett. E történetben egy nő életének fonala három ágból fonódik össze. Doktor Cziller Balázsnak, a tanügyi osztály főnökének felesége: barátnője a kultuszminiszternek s szerelme Senkhy Jánosnak, a szerkesztőnek. Hogy’ van ez? Mit szólnak hozzá a szereplők? Mit róluk és nekik a külső világ, melyben többoldalu szerepüket játsszák? Hogy’ van az, hogy senkisem tud semmit, olyan történések mellett, amik ebben a nem-tulságosan-nagy városban titkok aligha maradhatnak?

Megnyugtathatom (vagy felháborithatom az olvasót) történetünk ama pontján, amelynél most tartunk, már mindenki tud mindent. Aminthogy bizonyos idő elteltével mindig tud -61- mindenki mindent. Sem Cziller előtt, sem Füredy Fábián előtt nem volt már titok Adél szerelme. A pártkörben tudták, ki a fiatal publicista, kinek személye körül a tófalusi mandátum ügye kavargott. Agitáltak is ellene ezen az alapon. A redakció is tudta, hogy szerkesztőjének politikai szárnybontogatásait ki intézi. Mindenki tudott mindent, sőt most már azt beszélték, hogy Czillerné azért akarja előrevinni Jánost, hogy elváljon az urától és aztán, ha már Jánosnak poziciója lesz, férjhez menjen hozzá. Gotthelfék, akik mihelyt Pestre jöttek s csak egy kicsit érdeklődtek, mingyárt minden adatot meg tudtak kapni János felől, nem értették az egész lellei idillt, csak Elza hitte, hogy érti.

Maguk a szereplők mégis ugy járhattak a városban, hogy velük a dolgukról senkisem beszélt.

Tragédiákat és komédiákat játszhatnak le egymás közt az emberek, anélkül, hogy a nézők – akik nemcsak néznek, hanem látnak is – beavatkoznának. Egy-egy ilyen rejtett (de mindig, vagy csaknem mindig nyilvános) története az életnek, szinpaddá szigetelődik, melyen a cselekvő és szenvedő hősök ágálnak, de hogy a nézőtér felszóljon a szinpadra, ez, ugy-e bár, társadalmi megállapodás alapján -62- lehetetlennek látszik. Aki a szinházban tenne meg ilyet, kidobnák; aki az életben: az a második szóig el nem juthatna, mert a szereplő, akivel beszélni óhajtana, egyszerüen faképnél hagyná.

Ez igy van, olvasóm, igy van, nem lehet rajta változtatni, ha még-olyan könnyü volna is! Csak igy tudnak a történetek a végükig játszódni. Ha nem igy volna, már a kezdetüknél abbamaradnának. Szerelmi bonyodalmaknál az egész világ voyeur, de hogy amit látott, azt csak egymásközt tárgyalhatja meg s nem azzal, akit kilesett: ez olyan erős belénk-neveltség, mint amilyen az, hogy bizonyos, maguktól értetődő testiségekről nem szokás és nem is lehet társaságban beszélgetést kezdeni.

Füredy Fábián, aki, mihelyt Adél rajta keresztül intézni kezdte János életét, épp ugy tudta, miről van szó, mint ahogy Füredy családja tudott a gróf és Adél viszonyáról, Füredy Fábián nem mert szólni. A korkülönbség alapján érezte, hogy nem szólhat, semmit sem tilthat meg egy nőnek, akinek ő, a koros gavallér, csak anyagi rekompenzációt tud nyujtani mindazért, ami életviditó ajándékot kapott tőle. -63-

Azokban a napokban, amik János jelöltetését követték, amikor Adél lázasan (valóban lázasan) szaladgált a városban – Cziller azt hitte, hogy a szeretője után, pedig nem: csak annak ügyében – s amikor Adél csak félórákat töltött fáradtan és letörten otthon: Cziller egyszer megszólitotta a feleségét:

Cziller föl és alá járt a szobában s az engedély után egy kis szünetet tartott, aztán elszántan a felesége felé fordult:

A férj elhallgatott, várta a hatást. Hatás azonban nem volt. Adél, aki egy karosszékben hátrahajolva ült, még csak előbbre sem billentette a fejét. Ugy mondta:

– Mert erről a fiatal emberről csak akkor beszélhetne velem, ha arról az öreg emberről is beszélt volna annak idején. Érti?

– Hát majd világosabban beszélek. Maga nem emlitheti Senkhy Jánost, ha nem emlitette soha Füredy Fábiánt. És most idehallgasson, maga… maga…

A nő most előbbre huzta testét, hogy kimondja a szót. De aztán mégsem mondta ki. Befejezte a mondatát:

– Ezt már nem kellene mondanom, de azért mégis megmondom: Ne féltse az érdekeit. Ezentul is vigyázni fogok rájuk.

Cziller sápadt volt és az alsó fogsorával a felső ajkát rágta. Csunya sárga fogai voltak.

A férj kiment a másik szobába. Adél -65- utána ment és a félig nyitott ajtón átszólt, szárazon, szinte kegyetlenül:

– És ha mégegyszer eszébe jut, hogy szólnivalója van, akkor elválunk. És maga penzióba megy.

– Ez kell még… ez… – mondta halkan maga elé – akkor nem sokáig tart…

Majd azt csinálta, amivel most már napok óta foglalkozott. Az iróasztala mellé ült le, sárga, dohszagu okmányokat vett elő az egyik fiókból és nagy árkus miniszterpapirra másolta őket.

Ezek a másolatok, amiket Adél a saját férfiasan erős és, ha vigyázott rá, szép, szabályos irásával végzett, ahhoz a titokhoz kellettek, amit Adél Frideczky báróval együtt főzött, akivel egy fiatal ügyvédnél órákat töltött, sőt egy hétköznap délutánján Ivándra is kiment, valami régi okiratért, ami az ivándi kastély egyik szobájában mint levéltárban volt letéve.

Ez idő alatt Jánost a szabadelvüpárt végrehajtó-bizottsága hivatalosan jelölte a tófalusi kerületbe. A párt titkára magához kérette.

János fölment a titkárhoz, akit még soha sem látott. A titkár szóban van valami fiatalos. -66- Jánost hát meglepte egy kicsit, hogy a párt titkára egy nagyon vastagbajuszu, koros ur volt, kövér és fehér, aki beszédközben nagyokat szuszogott. Szuszogások közben viszont ezt mondta:

– Mindenesetre, kérlek, üdvözöllek. A végrehajtó-bizottság egyhangulag jelölt, még vita sem volt, ami személyedre nézve nagyon megtisztelő, mindenesetre. Na már most, kérlek, a választás tehnikai részei már énrám tartoznak és én mindenesetre biztosithatlak róla, hogy megteszek mindent, mindenesetre.

Itt nagy szuszogási köz volt és az eleven Mindenesetre kövér ujjaival vastag bajuszát csavargatta. Aztán igy folytatta:

– A pártkassza, kérlek, amelyről legendák vannak elterjedve, mindenesetre, nem olyan erős, mint amilyennek gondolják. Az általános választásokra, mindenesetre, együtt szoktak lenni bizonyos összegek, de az időközi választások, kedves barátom, mindenesetre, nem számithatnak olyan támogatásra, mint az általánosak.

– Hja, igaz – mondta János – hiszen somogyi kerület. Ott Ribáry a főispán.

– Mindenesetre. Ribáry azt mondja, hogy az ő kerületei Koppány lázadása óta mindenesetre ellenzékiek. A kormány örüljön, ha onnan kormánypárti képviselők tudnak feljönni, ha drágán is mindenesetre.

– Mindenesetre. Azt meg kell tenned. Ribáry ragaszkodik ahhoz, hogy a jelölt jelentkezzék nála és nagyon devótus legyen vele szemben.

János nem is mondta, hogy ismeri Ribáryt. Abból még néhány mindenesetre származott volna. Igy is volt még egy pár raktáron.

– A Ribáry választásai mindenesetre nem azért drágák, mintha Ribáry talán… vagy mintha Ribáry kezén választási pénzek kallódnának el, hanem mert Ribárynak van egy alapelve, amelyhez ragaszkodik mindenesetre.

– … nem ihatnak a kutyák feketét, mindenesetre. De az időközi választásokon, bár az általánosokon szintén, a jelölt a sajátjából fedezheti a kiutalt előirányzott költség és a tényleg fölmerülő költség közti különbözetet.

– Fedezheti? – kérdezte János, akinek eszébe jutott, hogy ő tizezer koronát most egy darabban sem égen, sem földön nem tud előkeriteni. De nem is akar.

– Mindenesetre, – visszhangozta János, aki már nem is bánta volna, ha a tófalusi mandátum vizbe esik. Azért nem is gondolt rá, hogy a Koppány óta ellenzéki somogyiakat ő a saját, valahonnan felkölcsönzött pénzéből téritse kormánypárti elvekre.

Hangulatilag ugyanis Senkhy ur, a Függetlenség szerkesztője és tulajdonosa, a szabadelvüpárt tófalusi hivatalos jelöltje, nagyon rossz bőrben volt. Minden lépést, az Adél kijelölte uton előre, csak belső vonakodással tett meg. Ő maga nem tudta, hogy miért. Sajátságos, hogy ama zseniális pillanata óta, melyben – Füredy Fábián gróf autó-balesetén keresztül – a lapot megszerezte, följebb-törekvő -69- ösztöne letompult s tájékozódása is nagyobbrészt elveszett. A Tátra óta pedig egészen tanácstalan és talajtalan volt. Szót fogadott Adélnak, de nem szivesen tette. Ha lett volna energiája, máskép cselekedett volna. De energiája nem volt. Valami érzés gomolygott benne, amiről maga sem szeretett számot adni magának, mert valahányszor megpróbálta kérdezni magától, hogy mit akar, mi is volna jó neki, az érzésgomolyag ködfelhői mögül mintha a Gotthelf Elza göndör négerarca nézett volna ki.

Most már tudta, hogy Gotthelfék az ő távozása óta csaknem teljes egy hónapig voltak még a Balatonon, mamzelle Nitouche egy elejtett szavából azt is kivette, hogy Elza egyenes kivánságára. Mert azóta volt egyszer Gotthelféknél, akik mind nagyon szivesen fogadták, csak Elza volt ismét gunyos, tövises és kedvetlen, olyan, mint lellei tartózkodásának első és utolsó napján. És János nagyon szeretett volna gyakran odamenni, de azontul, hogy valamiképpen félt Elzától, volt ennek még egy belső akadálya: az, hogy Adél küldte, sőt sürgette, hogy menjen.

A párttitkártól lejövet, – délután öt óra lehetett, – János szemben találta magát a Gotthelf-lányokkal, akiket mamzelle Nitouche és egy fiatalember kisért. -70-

Nagyon megörült a találkozásnak. S még jobban örült neki, mikor Elza, aki szemmelláthatóan vidám kedvében volt, már messziről üdvözölte:

– Jó napot, nagyságos Szépember ur! – mondta – jön a többi nagyságos urak közül? Velünk ezután szóba se áll. Szerencse, hogy találkoztunk, különben még irásban gratuláltam volna.

– Még nincs mihez – felelte János, de már örült a jelöltségének, amely alkalmat adott erre a kedves megszólitásra.

– Doktor Rózsa Rezső, nem-régi ismerősünk. Nézze meg, Szépember: ez a fiatal ur amilyen fiatal, olyan tudós. Senkhy János szerkesztő ur, lellei matrózunk, sok kedves nyári mulatságunk szerzője. Nézze meg, doktor ur, a szerkesztő ur most indul el arrafelé, ahol a miniszterek teremnek.

Bent a Gerbeaudban Elza ugyanilyen irányban vitte a társalgást. Most is csufolódott ugyan, de vidáman és szeretetreméltóan -71- tette. Doktor Rózsáról, akit János csakugyan megnézett és nagyon megnyerő külsejü, borotvált, gyerekarcu ifju embernek talált, még ezt mondta:

– El is felejtettem megmondani: a professzor ur az összes gyorsvonatok doktora.

– Elzácska annak csufol, mert egy héten legalább két napot gyorsvonaton töltök.

– Amilyen szerény, még elhallgatja, hogy azért tölt minden héten két napot gyorsvonaton, mert magántanár a kolozsvári egyetemen, odaszalad előadást tartani, aztán visszaszalad, mert Rózsa doktor ama ritka fiatal tudósok közé tartozik, akik jó családból származnak s megengedhetik maguknak a heti két gyorsvonati ut luxusát.

Jánosnak felderengett a fejében, mikor a kolozsvári magántanárságot hallotta, hogy ő ezzel az emberrel Füredy Fábián gróf előszobájában találkozott. S mert ő ott életében csak egyszer volt, akkor… – most már bizonyos kényelmetlen érzés füződött számára Rózsa doktor gyerekarcához. Egyébként ennek a fiatal embernek a nevét hallotta már. -72- Szociológusnak hallotta, vagy valami ilyesnek. Gazdag fiunak, aki nagyon szélsőséges teóriáknak a hive. De közelebbit nem tudott róla. Az egész terület nem nagyon érdekelte.

– Ugy van. És ezzel a Gotthelf-család leányivadékainak története be van fejezve. Engem elvesz a nagyságos képviselő ur, Emmát a nagyságos tanár ur. Akkor mind a ketten tető alatt vagyunk és szegény papa elkezdheti a legnagyobb kétségbeesést, mert csak nagyságos és nem méltóságos tetők alá kerültünk. De mindegy. Szép entellektüellek jutottak egy pénzember családjába.

– Nézzétek, – fordult Elza a másik három felé – milyen furcsa toll van annak a vékony nőnek a kalapján!

S mig a többiek odanéztek és véleményt váltottak arról a tollról, Elza halkabban ezt mondta Jánosnak:

– Nézze… ez egy érdekes és veszedelmes kérdés, amit most föltett. Erre csak azt -73- felelem: nagyon haragudtam magára, de már nem haragszom.

– Eszembe jutott, hogy azért, mert maga akar valamit, vagy mert magával akartat valaki valamit, ami nekem nem tetszik, nekem még nem kell meggyülölnöm magát. Elég, ha azt a valamit én nem akarom.

János, aki nem tudhatta, hogy Elza tud Adél sürgetéseiről, értetlenül bámult a leányra. Aztán megkérdezte:

– Biztos. Nem is tudom, miért van ez igy néhány nap óta, de igy van… Most jut eszembe, ez a fiatal professzor prédikálja tele a fejünket szeretettel. Ez mondja, hogy ha erős akaratunk van, még szerethetjük is az embereket. Mert nem kell félnünk az akaratuktól.

A társalgás általános témákra fordult, Jánosnak -74- mennie kellett, mert Adél várta otthon, hogy beszéljen vele a somogyi utja előtt. János szivesebben maradt volna, hogy elnézze a leány nagy, piros száját, anélkül, hogy figyelne arra, amit mond és hogy folytassa azt a müveletet, amit már az imént elkezdett: hogy a szemével lehuzza a leányról a divatos városi ruhát és feladja rá a nedves, fekete balatoni trikót, amiben ugy villogott ki a vizből, mint egy ördög, kerek, kemény, kivánatos ördög, akivel szerelmesen hancurozni olyan gyönyörü volna.

Azzal ment el a Gerbeaudból, hogy igenis meg kell próbálni képviselővé lenni, hátha valóra válhat ennek a furcsa leánynak a tréfálkozása.

Jó meleg volt a szive táján és Lelle óta először érezte magát kellemesen. -75-

Adél csak percekre jött fel. Még a kalapot, még a fátyolt sem engedte lekérlelni magáról. Az utóbbi időben mindig igy tett. Nőnél szinte hihetetlen erővel tudott vigyáni magára, hogy a szerelem el ne széditse. Érezte, hogy a csók ellágyitaná, elárasztaná forró életvágygyal s ez összetörné egészen, sirásba és gyötrődésbe fullasztaná, ami – kitanulta már önmagán – rohamosan emészti életerejét s képtelenné teszi arra a sürgős és fáradságos munkára, amit még okvetlen el akart intézni.

– Jánoska, – mondta a fiunak – maga most lemegy a kerületébe, a népnek szónokolni.

– Ne fájditsa a szivemet ilyen kedves beszédekkel. Ha elérzékenyit, összedönti az egész épületet.

– De, kérem, Adél, édes, szép betegem, én nem akarom, hogy maga épitsen nekem. Gyógyuljon meg és nekem semmi se kell.

– Nem tudnék meggyógyulni, ha a munkámban zavarna. Lássa, Jánoska, ez az egyetlen örömem, hogy igy elanyáskodom maga felett, hogy megpróbálom, hátha mindhalálig rendbe tudnám hozni a maga életét… Legalább a magáét, szerelmem. Na, ne beszéljünk igy, nagyon mélyre megy a szó. Van elég pénze a választásra?

– Jánoska, mondtam már magának, hogy akik szeretik egymást, azoknak nem szégyen egymástól elfogadni.

– A legnagyobb ajándék, hogy az emberek egymást adják egymásnak. Azontul, a többi, ha akármi, ha akármennyi: gyerekség, mert nem is azon tul van, hanem innen rajta.

– Adélka, – mondta a fiu és megcsókolta a nő kezét – ne akarjon adni. Már ugyis… – és abbahagyta. -77-

– Maga rosszalkodik, János. Ezt nem szabad, ezt ne tegye, ezzel fájdalmat okoz nekem. Ha ezt hallom, azt hiszem, hogy nem szeret már. Szeret, ugy-e?

Ez olyan szépen zengett, hogy körülhullámozta még János kicsit száraz és kurta hangját is:

– Akkor menjen és gondoljon rám, ha nagyon kellemetlen napjai lesznek odalenn. Gondolja, hogy nekem okoz örömet vele. Én megvárom, amig hazajön, akkorra talán meglesz…

Ribáry éppen vadászatról jött haza, azon -78- csizmásan, sárosan, bőrkabátosan ölelte Jánost keblére.

– Szervusz, édes hálópajtásom, isten hozott! – harsogott János felé. – Tudom, hogy a kerület miatt jöttél le, tudom. Ráértél volna később is.

– Hja, civiljelölt, az jőjjön le már, amikor eszébe villant, hogy ő az én országomban szeretne mandátumot kapni, de te akár le se jöttél volna!…

– Az más, öcsém, az mind más! Neked majd máskép csináljuk. Te vagy az, aki megosztottad velem a párnádat és a parfümödet! A te választásodnak olyan simán kell csuszni, mintha megolajozták volna.

– Ma hetivásár volt, ma ittbenn van biztosan a városban lábahuzi Grünstein, a tófalusi kerület apja, átküldünk érte a Koronába és egy kis haditanácsot tartunk vele. Amit elhatározunk majd, az szentirás lesz.

– Hogy ki a lábahuzi Grünstein, ugy-e? Hát az csak kocsmáros Tófalun, sőt egy kicsit sántás is az egyik lábára, ezért hivják lábahuzinak, de nemcsak a legokosabb ember -79- a kerületben, hanem minden parasztnak a legjobb barátja. Az öregekkel nevelődött, a fiatalokat nevelte, mindenkivel te-tu, aki nincs a zsebében, annak ő van a szivében, ő szervezte már vagy tiz választáson, hogy ki hogyan kapjon pénzt, kinek-mindenkinek legyen haszna az alkotmányból. El se képzeled, mennyire megkönnyiti egy főispánnak a munkáját egy-egy ilyen ember a kerületben.

És a főispán tovább beszélt Grünsteinről, aki tiz percen belül megérkezett. Magas, erős, szélesvállu ember volt, akin az is, hogy öreg, az is, hogy zsidó, csak alig látszott meg. Naptól vörös magyaros ábrázatát az tette jellegzetessé, hogy az orra vége megvastagodott és a közepén egy vonal szaladt lefelé, ugy, hogy az orra kicsit kétágunak látszott. A bal lába valamivel rövidebb lehetett, azért mintha huzta volna maga után. A hangja és a beszédje inkább parasztgazdát mutatott, csak a hosszu nadrágja és a cuggos cipője árulták el, hogy a vidéki élet intelligenciájához tartozik.

– Adjon isten, Náci bácsi! – köszönt rá Ribáry. – Idenézzen, ki van itt! A maguk uj képviselője. Senkhy János szerkesztő ur. Ugy nézzen rá, hogy nagyszerü fiatal ember és az én legjobb barátom.

– Tartom szerencsémnek – mondta -80- Grünstein és nagy tisztességtudással hajolt meg János felé.

– Mondd, öcsém – kérdezte a főispán Jánostól – mennyit szánnak odafenn a mandátumodra? Azt Grünsteinnek tudni kell.

– Hát az nem sok, öcsém, de nem baj, neked annyiért is van Somogyban mandátum. Mennyibe került legutóbb Tófalu, Nácikám?

– Sieben und fünf machen zwölf – számolt magában félig fennhangon Grünstein, aztán kimondta: – Az bizony kóstált százhuszezer koronát. De ha méltóságod azt mondja, hogy most csak tizezerbe kóstáljon, akkor tizezerbe kóstál.

– Hát az nem. – János felé a főispán igy magyarázta: – A lélekpénz, öcsém, az az összeg, amit egy-egy szavazat közvetlenül a kezéhez kap. Volt itt már ötven pengő is a lélekpénz.

– Ötven? – mosolygott Grünstein. – Mikor a gróf Czinderyt választottuk, az utolsó nap százhuszonöt pengő volt a lélekpénz. A záróra előtt kettőszáz. – Aztán folytatta: – Gulyáspénz nem lesz. -81-

– Nem, Nácikám, az se lehet. A gulyáspénz azt az összeget jelenti, amibe az kerül, hogy a kerület minden kocsmájában a választás kitüzése napjától az eredmény kihirdetéséig ingyen gulyás, meg egy meszely bor jár kinek-kinek, aki beteszi a kocsmába a lábát.

– Ne is keresgéljük, Nácikám, ebből a tizezerből semmire se futja. Rendezünk egy szép egyhangut a barátomnak. Ellenjelölt nem lesz és punktum…

– Stt, méltóságos uram! – vágott Grünstein a főispán szavába és fölemelte a kezét, hogy Ribáry ne beszéljen tovább. – Az nem lesz jó, méltóságos uram. Uriember persze hogy nem lép föl, ha méltóságod azt mondja, hogy nincs ellenjelölt, de valamelyik dikicsnek vagy gyalunak mégis eszébe juthat, hogy elrikkantja magát valamelyik olvasó-körben, amik nagyon eldivatoztak már, hogy éljen ez vagy az, követünk. És akkor egyszerre fölborul a szekér, vagy ugy el köll kezdeni pénzelni, hogy a tizezer koronának az első félórában már se hire, se pora. Ha méltóságod azt akarja, hogy a szerkesztő ur tizezer koronáért meglegyen, akkor ellenjelölt kell, jó negyvennyolcas ellenjelölt.

– Stt, méltóságos uram! – emelte fel ujra a kezét Grünstein – csak tessék kivárni a végét. Megtesszük ellenjelöltnek a Lipik Pétert, a tófalusi jegyzőt, az negyvennyolcas, de ugy utálja a paraszt, a gatyás is, a mándlis is, hogy ingyen le nem szavaz rá az Istennek se. De másik jelöltet az ellenzékiek még se tehetnek melléje. A Lipik Péternek most leégett a malma, pénz kell neki. Adunk neki háromezer koronát zászlókra, adunk neki hármat fuvarra. Egy krajcárt az ki nem enged a markából, gerendát, meg zsindelyt vesz a malmára.

– Háromezerért hozatunk zászlót a szerkesztő urnak, egyezer meg marad az én Bertámnak.

– Stt, méltóságos uram! Az én Bertámnak minden választásból kijár ezer korona. Ha méltóságod azt mondja: ez meg ez, aki barátom, tizezerért lesz tófalusi követ, akkor az ugy lesz; Grünstein Ignác egy lyukas forintot se akar keresni. De hogy’ jön az én Bertám ahhoz, hogy ne kapja meg az ezer koronáját, amit eddig mindig megkapott? Nem igaz, mélyen tisztelt szerkesztő ur?

– Hát Grünsteinkám, – nyujtotta a kezét Ribáry a tófalusi mandátum apja felé – igy lesz ez?

– Azt aztán nem tudhatjuk, méltóságos uram; nagyon bólogatnak rám a tófalusi temető ágácifái, mikor este a szürkével elhajtok mellettük. Istennek ajánlom az urakat.

– Ebben nyugodtak lehetünk – mondta Ribáry. – Te, öcsém, ámbárhogy én itt fognálak világ végéig, akkor mehetsz vissza Pestre, amikor akarsz. Tudom én, hogy az ilyen lapiró embernek minden perce drága. Csak akkor nem, ha rászánta magát, hogy elcsuszkálja az idejét a Tátrában, sárgakabátos szép asszonyokkal. Láttad-e azóta Czillernét, öcsém? Különben mit is kérdem? Tátrai ismeretség elolvad, mint a hó. Velünk vacsorázol, aztán megmondod, meddig akarsz maradni…

– Ki a fenének? A Grünstein tudja, hogy -84- a te programmod az, hogy a barátom vagy. Az itteni pógárnak meg hiába mondod a programmodat, balpárti az akkor is, ha elveszi tőled a lélekpénzt és a kakastollas csendőr vigyáz is rá, hogy rád szavaljon.

Ribáry elhozatta a hotelből János kézitáskáját, vacsoránál bemutatta családjának, mint azt a ragyogó tátrai embert, akiről már annyit beszélt. Másnap délben tizenkettőtől fél kettőig ebéd cimen olyan kináló kereszttüzbe vették, hogy a gyomrát, bárhogy védekezett, el kellett rontania, aztán mehetett ki az állomásra, zsinóros hajduval kocsija bakján. -85-

János ismét előrelendül. Ahogy eddig, ugy most sem tehet róla. Kicsit csodálkozik, de aztán belenyugszik abba, hogy neki mindföljebb kell mennie

Három héttel a kaposvári vizit után egy nagyon csunya november-eleji délelőtt János kicsit kóválygó fejjel ébredt fel tiz órakor. Este Gotthelféknél volt vacsorán s egész este az volt az érzése, hogy a vacsora doktor Rózsa Rezső kedvéért rendeződött, aki, ugy látta János, nem Emma iránt érdeklődik s akit, ezt is látta János, nem Emma, hanem Elza hallgat csillogóbb szemmel, örömtől és megelégedéstől ragyogóbb arccal.

A társaság éjfélig nagy volt, volt zongorázás, kártya, hangosság, aztán csak a család maradt, a Gotthelf-szülők, a két leány, Rózsa Rezső és János, aki nem tudta magát rávenni a távozásra, noha csak seblonos marasztalásokat kapott. A szalón egyik sarkában -86- ültek, sárga selyemfoteleken, nagy sárgaernyős állólámpa alatt, és János alig csinált egyebet, csak nézte Elzát s azt próbálta elhitetni magával, hogy a lány csunya. Mikor egy-egy negyedórára már nagyon sikerült ez a munka, egyszerre melege lett, vér ömlött a fejébe s a negyedóra sikeres munkáját elsöpörte az az erőszakos vágy, hogy el kellene kapni ennek a csuf lánynak a göndör fejét, hátrahajlitani a nyakát és megcsókolni a nagy vörös száját, de ugy, hogy lélekzetért kapkodjon. Ezt muszájna; akkor minden nagyon jól volna.

Előttük egy kis asztalon pezsgő állt, Elza töltögetett a poharakba. Az öregek nem ittak, a lányok és Rózsa csak keveset mindig. János ellenben valahányszor fölvette a poharát, mindig ki is itta. Ez nem használt a fejének. Ha beszélnie kellett volna, biztosan dadogott volna, de az ő szavára alig volt szükség. Tulajdonképpen Elza és Rózsa Rezső párbeszéde tette ki az egész társalgást, az is ugy, hogy Elza kérdezett, vagy közbevetett valamit s akkor Rózsa hosszan, csendesen, könnyed és nagyon intelligens hangon egész kis előadásokat tartott. Az öregek inkább bóbiskoltak, mint a beszédet hallgatták, Emma unatkozott és a legyezőjével játszott, János pedig csak foszlányokat értett meg Rózsa beszédeiből. -87- Nem mintha a szavakat nem értette volna, azok egészen rendesek voltak, de a mondatok értelme volt olyan, hogy János eddig mindig csak az ellenkezőjét hallotta, vagy gondolta.

– Nem, Elzus, – mondta Rózsa, mikor még János elég jól tudott figyelni – amit én mondok és irok és most már tanitok is, odalent Kolozsváron, annak a három szál hallgatómnak, aki véletlenül a kollégiumomba belézeng, az mind nem vadonatuj gondolat, többnyire mindegyiket elgondolta és kimondta már valaki, de elmult korok filozófusai annyi helytelen eszmét, tévhitet, alaptalan igazságot hirdettek, hogy a véletlenül helyes gondolat, amire mégis rábukkantak, elvesz náluk, ahelyett, hogy kidomborodnék. És én erről nem szivesen beszélek társaságban és még kevésbbé fiatal lányok előtt, mert mindig abban a kényelmetlen helyzetben vagyok, hogy az ugynevezett tanaimat azért hiszik el, mert én is társaságbeli ember vagyok, jó ruhát és szakálltalan, fiatal ábrázatot viselek s nem harsogom az igazságaimat, mint az igazság őrültje, hanem nyugodtan és enyhén mondom el, mintha épp olyan fölületes és lényegtelen beszéd volna, mint a társaságok rendes társalgása.

– És mindig attól is félek, hogy ha akadnak -88- kedves, laikus hallgatóim, azok hamis utra terelődnek attól, amit mondok. Levonják a konzekvenciákat ott is, ahol én még egyelőre fölöslegesnek tartom. Ha például azt mondom: a család nem szent kötelék, hanem ösztönös egoizmuson épülő inkább rossz, mint jó szövetkezet s erről részletesen meggyőzöm azt, akivel beszélek, mindig attól kell tartanom, hogy valamelyik lipótvárosi leány már másnap kihirdeti ezt a szülei előtt és kétségbeejti vele őket. Ha azt mondom, hogy az állam a mai formájában egy több ezer éves ostobaságokon összeépült kártékony szervezet, amely, maximális teherátháritással polgáraira, nekik csak minimális hasznot nyujt, akkor attól tartok, hogy akad, aki azt hiszi, már holnap föl kell robbantania valakit vagy valamit a mai államélet keretein belül…

Itt még följebb csavarodott a gondolatmenet, vagy Jánosnak lett még homályosabb az agya a pezsgőtől, mert a sárga szalón elsötétedett előtte, csak Elza nedves szeme csillogott ki belőle, de mindig Rózsa Rezsőre irányozva s Jánosnak azon a vágyon tul, hogy ezt a szemet is meg kellene csókolni, még egy másik vágya is támadt: teljes tenyérrel és teljes erővel nagyot kellene ütni ennek a gyerekarcu fiatal embernek az arcára, hogy a fogai kiessenek, a szája feldagadjon, csuf -89- és undoritó legyen a foghijjas, dagadt pofájával és ne tudjon tovább beszélni, hogy Elza ne hallgathassa tovább. Ezt is muszájna, akkor is minden nagyon jól volna.

Két óra felé járt, mikor Gotthelfné fölrezzent és azt mondta halkan Elza felé:

– Persze! Már két óra, – felelte a leány – mingyárt elküldjük a vendégeket. Én ugyan reggelig elhallgattam volna a gyorsvonatok doktorát, de itt már mindenki alszik. Még a Szépember is.

– Dehogy, – szólt János – csakugyan érdekes… nagyon érdekes, amit a doktor ur…

A lépcsőn lefelé János ment hátul, mert nem volt biztos a lépéseiben. Közben folyton az járt a fejében, hogy le kellene lökni a lépcsőn a gyorsvonatok doktorát, hogy a nyakát törje ki.

– Egész este nem beszéltünk róla, – mondta Rózsa – pedig szerkesztő urat biztosan az érdekli jobban, mikor lesz a választása?

– Holnap – mondta János és neki is most nyilallott egész este először a fejébe, hogy holnap reggel zajlik le a választás Tófalun s hogy voltaképen neki most az iránt -90- kellene érdeklődnie, ahelyett, hogy az Elza vörös száján járna az esze.

Valami hideg nedvesség szemerkélt alá, János szerette volna levenni a kalapját, hogy a fejét hütse, de restelte magát. Viszont a szabad levegő még jobban széditette s mert éppen egy konflis csörömpölt el mellettük, János megállitotta.

– Kálmán-ucca 7. – aztán hozzátette magyarázatnak János számára: – nem adtam fel a pesti lakásomat Kolozsvár miatt. Ott hotelben lakom.

– Ja igaz, Kolozsvár – dünnyögte János. – És ha ön rendes tanár lesz, akkor is?

És János gondolatai mélyén az lappangott, hogy szólni kellene valakinek, szögezze ezt a fiatalembert Kolozsvárra. Most először voltak ilyen kijárói gondolatai. Rózsa azonban igy felelt a föltett kérdésre: -91-

– A további egyetemi grádusokat már nem vállalnám odalent. Csak azért fogadtam el a magántanárságot, igy, mert valahol kezdeni kell a professzorságot.

Többet nem beszéltek, mert a kocsi tulságosan zörgött ahhoz, hogy megértsék egymást.

A Kálmán-ucca 7. előtt Rózsa kiszállt, János utánanézett, látta, hogy egy patika van a házban, közvetlenül a kapu mellett nagy üvegtáblán valami görög férfifej van aranyozva, mögötte két keresztbe tett bot, amik körül kigyók kavarodnak.

– Köszönöm! – szólt vissza Rózsa, aki már becsöngetett. János bemondta a saját cimét a konflisnak és elkocogott. Mikor még egyszer visszatekintett, még eszébe jutott, hogy a falhoz kellett volna lapitani a gyerekarcu filozófust.

Otthon gyorsan aludt el s tiz órakor, mint már az imént láttuk, kóválygó fejjel ébredt fel.

– Sürgöny jött, nagyságos ur és János elé tette a recepiszt, hogy aláirja. János egy elmosódott nagy S-t irt a papirszeletre és -92- utána is kent még valamit, fölvett egy hatost az éjjeli szekrényről, Katának nyujtotta, aztán elolvasta a sürgönyt.

„Lipik Péter visszalépett. Egyhangulag megválasztottunk. Gratulálok, kedves barátom“.

János visszatette fejét a párnára. Kicsit gondolkodott rajta, hogy hogy is van ez?

Hát megvan. Ő most képviselő. Adél elérte a célját, mandátumot szerzett neki. Szeretett volna szeretettel gondolni Adélra, de csak zavaros érzések hullámzották körül a lelkében ezt a nevet. János a csók izének emlékén keresztül próbált visszamenni gondolataiban Adélhoz. De ez sem ment. Valahogy, mintha soha se ölelkezett volna a nagy fehér és aranyszinü asszonytesttel. A legtöbb, amit fel tudott idézni, a vanilia-illat volt. De vágyódások nem kapcsolódtak hozzá. S ahogy képzeletben közelebb ment az asszonyhoz, a fehér test helyett fekete, vizes trikó villant feléje s a szőke fej átcserélődött egy göndörre. Elza volt előtte. S most az a gondolata támadt, hogy ennek a mandátumnak csak ugy volna értelme, ha Elzának mingyárt megmondaná, Elza örülne neki és mingyárt megcsókolná -93- érte. Ehhez a ponthoz azután már kellemesebben kapcsolódtak a képzetek. Hátrahajtotta a leány fejét, megkapaszkodva göndör hajában és az arcát az arca fölött tartotta, lassan közeledett a szájához, ugy, ahogy már tegnap este elképzelte.

János szájában édesség ömlött szét és ujra elaludt erre a gondolatra. Fárasztóan szép szerelmi álmot álmodott végig, amikor ujra kopogtattak az ajtaján.

A takaritónő megint sürgönyt hozott. János megint aláirt, megint odaadott egy hatost és olvasta a táviratot, melyet Bécsben adtak fel. Ez hosszabb volt:

„Kedves barátom, örömmel értesitelek arról, hogy pártunk kitünő elnöke, báró Frideczky Tihamér, legfelsőbb engedelemmel fiává fogadott. Remélem, hogy ezt a hirt már a tófalusi kerület képiselőjével közlöm.“

János rámeresztette álomtól dagadt szemét a táviratra. Egészen kábult lett, mintha kalapácscsal halántékon ütötték volna. S az ütés nyomán folyton ez kongott a fülébe:

Hát ez volt az, amit Adél az ő számára előkészitett, ez volt az az épület, amibe neki bele kellett költözködnie. A szeme elé viziószerüen egy hatalmas palota került, olyanféle, -94- mint a Nemzeti Muzeum, nagy, egyszerü sikokkal, hatalmas oszlopokkal, de belül igen éles világossággal. Nyomasztóan széles márványlépcsők vezettek benne fölfelé, végtelenül sok lépcső igen magasra. És ő állt a lépcsők alján és nézett föl, valahogyan fáradtan és reménytelenül, hogy lehetetlen oda fölmennie. Először érzett széditő aránytalanságot a maga személye és a vele végigjátszódó események közt.

Aztán az tolakodott az agyába, hogy hová mindenhová kell elsietnie ezzel a hirrel s a legfőbb óhaja megint az volt, hogy Gotthelfékhez szaladjon és bemutatkozzék Elzának:

Még igy, kábultan, fürdött meg és öltözött föl s minden egyéb mennivalót mellőzve, ugy döntött, hogy elmegy Prokeschhez, az majd mond józan szavakat, amik tulsegitik ezen a részegségen.

Prokesch ugyanott lakott most is, ahol annak idején, mikor János az első meglepő hirrel fölkereste, csak az ódon ház lépcsőháza volt, tekintettel a nedves késő-őszi időre, még rosszabb levegőjü. A háziasszony most épp ugy nem akarta beengedni, mint akkor s János most épp ugy fölverte álmából Prokescht, mint akkor. -95-

– Dehogy nem. Képviselő lettél. Hát persze, hogy az lettél. Biztos voltam benne, hogy leszel. Ámbár a kerületből folyton ellenzéki gyülésekről hozott hireket a kőnyomatos. Meg sem mutattam neked. Tudtam, hogy minden hiába. Ha háborus időket élnénk, azt mondanám: rajtad nem fog a golyó. Gratulálok öregem. Mindjárt megmondom, hogy mit kell csinálnunk.

– Őrület! – mondta. – Hogy’ lettél? Miért lettél? Vetted? De hiszen nincs pénzed! Te nem is vehetted. Hát ki vette? Őrület!

Prokesch ugy, ahogy volt, fehérben, kipattant a dunyha alól és sovány lábait lelógatta az ágyról:

– Hihetetlen! Várj kérlek, amig rendezem a gondolataimat. Különben mit erőlködöm a rendezéssel? Reinhardt sem tudná rendezni őket. Báró Frideczky vagy?

– Szédület. Bódulat. Zászlós ur lettél, karok és rendek lettél, ó-arisztokrata lettél. Hazánk egyik ősapja lettél.

– Hát egyelőre ehhez nem tudok hozzászólni. Ezt kapcsoljuk ki. Ez tul van felfogóképességemen. Az emberek vagy lépcsőn, vagy létrán, vagy liften mennek fölfelé. Ez nem az. Ez repülőgép. Ezt tehát tegyük félre. Térjünk vissza a józan élet keretei közé. Tárgyaljuk a képviselőségedet. Pardon egészen kiszáradt a torkom.

János fölkelt, a mosdószekrényen álló pohárba vizet öntött, de megjegyezte:

– Nem baj. Én itthon még soha sem ittam vizet. Vizet én itthon csak olyankor iszom, ha belőled nemcsak képviselő, hanem -97- báró is lesz. Nemcsak báró, hanem Frideczky báró. Ez egy életben csak egyszer fordulhat elő. Olyankor megihatom az odolos vizet is.

És Prokesch kiitta a vizet. Aztán visszadugta lábát a dunyha alá és most már nyugodtabban beszélt:

– Dehogy viccelek. Te vagy az első méltóságos, akivel komoly, történeti alapon pertu vagyok. Nem téged tisztellek meg tehát a cimmel, hanem magamat. Eddig csak en passant lehettem pertu méltóságosokkal, ugy, hogy ha egyik hirtelen letegezett, én hirtelen visszategeztem, de vigyáztam arra, hogy nagyon észre ne vegye. De most már biztos, hogy lesz egy igazi kegyelmes pertum is.

– Te, méltóságos uram, a mai nappal megszünsz a Függetlenség szerkesztője lenni.

– Mert a mandátum nagyon szép, a báróság gyönyörü, ez a báróság pláne olyan, hogy uj jelzőkért Remete barátomhoz kellene fordulnom, de a kormánypárti képviselő, ha -98- még-ugy báró is, le kell hogy kerüljön a lapról, mert egy lap, amely kormánypárti képviselőt hordoz a homlokán, a halált hordozza szivében. Kimondottan kormánypárti lapok nálunk csak a kormánytól élhetnek. A kormány iratja, de kizárólag a kormány olvassa is őket. A lap a tied marad és pártonkivüli mérsékelt politikát fog folytatni a fődolgokban, a mellékesekben lehet akár radikális is. Valakit kiirunk rá szerkesztőnek.

– Köszönöm. Soha se gondoltam, hogy kiirt szerkesztő is lehet belőlem. De nem fogok szégyent hozni a lapra. Ezennel Proksayra változtatom régi Prokeschemet. Proksay Miksa… Nem is fog rosszul festeni. A zsurnalizmus ugyan már holnap Miksay Proksának fog csufolni, de azzal nem fogok törődni. Ha a Prokescht kibirtam, kibirom a Miksay Proksát, sőt kibirnám a Moksay Priksát is. Délután megirom a bucsuzó cikkedet. Nagyon szép és érzékeny lesz, benne áll majd a lap függetlenségének mindenekfelett való tisztelete. Gyere be hat órakor. Különben is gyere be, hogy egy kis üdvözlő cécót rendezhessünk. Sok minden volt már a magyar ujságirásban, de ilyen még nem volt! Szervusz, méltóságos uram, viszontlátásra délután.

János otthagyta Prokescht és megint -99- Gotthelfékhez szeretett volna menni. De hogyan tegye? Beállitson és mondja:

Vaskos és piszkos esőfelhők lógtak az égről. János mégis kifelé igyekezett a Dunapartra. Hátha Elza, amilyen furcsa, éppen ma tart ott korzót.

A Duna és a budai hegyek fölött még csunyább volt az őszi ég. A propellerek füstje leverődött a pesti partra és elnehezitette a levegőt. Persze, hogy egy lélek se korzózott. Azaz, hogy mégis; fent a Lánchid felé egy hosszu, csikos alak lengett a gyalogjárón. Báró Frideczky, Senkhy János korhadt családfája tartotta szabályos déli sétáját. János – furcsa – semmi hajlamot nem érzett magában arra, hogy az öreghez rohanjon és hálás szivvel átölelje. Tudta, hogy az öreg csak eszköz volt Adél kezében. Jobb szeretett volna letérni a korzóról. De még sem tette. Ment nyugodtan Frideczky felé, aki elég idejekorán meglátta és hadonászni kezdett a kezével:

– Szervusz, szervusz! – krákogta az öreg – rég nem láttalak! Te is elhanyagolsz, pedig, bizony, pedig…

Frideczky célzást akart tenni a készülő eseményre, valami olyan célzást, amit János -100- ne értsen meg, mert Adélnak megigérte a báró, hogy nem árulja el a tervet Jánosnak. De János már megszoritotta az öreg kezét és belesüvöltötte Frideczky fülébe:

Többet nem orditott János, mert tudta, hogy itt, a szabad levegőn, ahol még a szél is viszi a hangot, ugyis hiába.

– Félretolt ember vagyok. Megszidom Sándort. Megmondtam neki, hogy én akarom közölni veled. Én akarom megmondani a fiamnak…

– Nagyszerü nő! – motyogta – nagyszerü nő! (Ez Adélra vonatkozott.) Ha engem egy nő igy szeretett volna, én elvettem volna, ha… ha… (az öreg keresett valami megfelelőt), ha komorna lett volna, akkor is. És a Frideczky-család nem halt volna ki. De most sem hal ki. Az tulajdonképpen mindegy. Lehet, hogy nekem nem is lett volna olyan nagyszerü fiam, mint te vagy. És ha lett volna, biztosan nem ült volna le az apjával sakkozni. -101- Ezek a mai fiatalok nem olyanok. Te más vagy, azért tettem nagyon szivesen… Mi van a mandátummal?

– Nekem azt sem mondták. Félretolt ember vagyok. Majd megmondom a véleményemet nekik. Nem jösz velem ebédelni? Gyere, a fiam vagy!

A Hungáriában ettek, a két Friedczkyek, János és az ősapja. Az ős csak egy levest evett, meg egy kis fasirozott husikát, meg egy puha körtét. Az ifju sarj sem volt nagyon ehetném kedvében. Az izgalom és a töprengés ellanyhitották.

Ebéd után Frideczky fölvitte Jánost a klubba, hogy egy kicsit sakkozzon vele.

Pedig a gratulációk egyelőre csak a mandátumnak szóltak; a báróságról még nem tudtak a klubbeliek.

János ötig sakkozgatott atyja-urával, akkor elölelkezett tőle és bement a szerkesztőségbe, ahol a fiuk felálltak az asztalok mellől és egy diszkrét, zavart éljent küldtek feléje.

– Köszönöm, fiuk – mondta János és -102- bevonult a szobájába. Kevéssel utána a szerkesztőség valamennyi tagja bekerülközött, Prokesch, most már Proksay vezérlete alatt. A kis szónoklatot azonban Domahidy mondta (politikai ügyről lévén szó).

Most-amidőnnel folytatódott, mi-akik-veled-ettük-a-szükös-napok-kenyerét is volt benne és sok más nagyon szép és megható fordulat, amit Domahidi a parlament kupolacsarnokából hozott el, ahol miniszterek küldöttségeket szoktak fogadni. Voltak benne csinos latin szavak is, amik különösen Sikorszkynak, az ókori novellák specialistájának, tetszettek s végül abban hegyeződött ki, hogy János maradjon meg továbbra is a sajtószabadság rettenthetetlen harcosának.

Mert ha ujságirók szónokolnak, mindig szó van rettenthetetlen harcról és sajtószabadságról is.

Mikor Jánosra került volna a sor, hogy válaszoljon, akkor csengetett a telefon az asztalán.

– Megbocsáttotok? – mondotta és fölvette a kagylót. (Ilyenkor Adél szokott jelentkezni.)

Aztán Prokesch intett a fiuknak a kezével, hogy kifelé és a redakció, mint testület, kiment János szobájából, Prokesch még az ajtót is betette mögöttük és Szeniczei, akit külön e célra hivtak fel a Popper-kávéházból, folytatta azt a mondatát, amit ott bent elkezdett.

A fiuk közt ugyanis már ama rövid negyed óra alatt, ami a báróság tudomásul vétele óta eltelt, kialakult az a vélemény, hogy a báróságot azzal szerezte meg Jánosunk, hogy a hármas fogatba negyediknek az öreg Frideczkyt szerszámozta bele.

– Ne köszörüljétek a nyelveteket a gazdátokon – vetette oda Prokesch, kicsit meggyőződése ellenére, már az asztala mellől.

– Priksay ur! – mondta halkan, csendes megvetéssel Remete, Sikorszky felé, vagyis egy olyan formáját találta ki Prokesch már bejelentett uj nevének, amire Prokesch nem is számitott… -104-

– Jánoska, ne mondjon semmit. Most ne; majd este, ha az arcát is láthatom, mikor mondja.

– Fel. Kilenc után, Jánoskám, ott leszek és ott vacsorázom magánál. Na, meg ne ijedjen! Csak egy kis sonkát eszik a vendége és egy pohárka pezsgőt iszik hozzá, ha lesz.

– Ma szabad. Ma konziliumot tartottam magammal és engedélyeztem magamnak a pezsgőt is. Pá, Jánoska, csókolom, a viszontlátásra.

János letette a kagylót, hátradőlt a székében, bámult maga elé, aztán kicsit turkált az asztal tetején, szórakozottan, nem tudva, mit keres; egy darab fehér kéziratpapir került a kezébe, akkor bemártotta a tollat és mig azt -105- hitte, hogy az uj aláirását próbálja ki, ezt irta a papirra:

János hideg holmit vett vacsorára és két kis üveg édes francia pezsgőt, ugy ment haza. Adél már várta. A lilavirágos sárga selyem pongyola volt rajta, amit még annak idején hozott el hazulról János lakására, de már hónapok óta soha sem vett föl, ha Jánosnál volt. Egy kis asztalt is megteritett már két személyre és lehunyt szemmel ült egy karosszékben, mikor János belépett.

– Jó napot, báróka! – üdvözölte Jánost. – Mit szól hozzá, milyen házias vagyok.

– Bizony. Sőt szerettem volna ezüsttel teniteni, ha magának ezüstje volna. De majd lesz. Láttam Ivándon szép sulyos ezüst evőeszközt, nagy családi monogrammokkal. Az a maga öröksége lesz. Egyebet onnan alig örökölhet.

– Voltam, persze. Meghivott öreg barátom. Ha valaki látta volna, most már azt beszélnék, hogy az öreg Frideczky babája lettem. Pedig, ugy-e csak a fiatalé vagyok?

– Kié? – kérdezte János, aki még nem élte bele magát uj helyzetébe. -106-

– Sehogy. Azzal köszöni meg, hogy természetesnek tartja, hogy megtettem. Magától értetődőnek. Különben nem is volt fáradságos.

– Nekem vagy homokon, vagy havon kell élnem és mindig napfényen. Itt a három közül egyik sincs. Maga a homlokom, a havam, a napfényem, Jánoska és maga tilos. Magától meghalnék.

– Hiszen csak feltételes módban mondom. Meghalnék, de nem halok meg, mert visszamegyek a havas napfény alá.

Egy kis csend lett. János nem felelt semmit, mert irtózott a széplaki szanatóriumtól. Adél folytatta:

– Odamegyek. Ott nagyon jó lesz. A fekvést a napon olyan könnyen megszokja az ember. Utóbb már jól is esik. És mindenki sportot csinál a feketedésből, még a betegek is. Ugy-e milyen szép sötét voltam, mikor megjöttem Brioniból?

Annak a feketeségnek már nyoma sem volt. Ellenben, jobban megtekintve, látszott, hogy Adél egy kis festékkel és puderrel adott kölcsön némi jó szint magának. De ezt János nem mondta. Adél mégis felelt erre a gondolatára:

– Nem szabad haragudni. Jánoska. Tudja, mikor a feketeség lekopik, akkor olyan furcsa arcszine van az embernek… Ugy nem járhatok kint a világban, pedig azelőtt soha semmit az arcomra nem raktam. Maga tudja.

– Nincs könnyebb a feledésnél. Tulajdonképpen nem egyéb az élet, mint gyüjtögetése mindannak, amit utóbb elfeledünk, -108- vagy… – tette hozzá kicsit elhalkuló hangon – … vagy el kell felednünk.

János félbe akarta szakitani ezt a gondolatmenetet, de Adél már be is fejezte:

– Mikor már mindent elfeledtünk, vagy már nem érdemes emlékeznünk… akkor meghalunk…

– Adél! – mondta szemrehányóan János. De a nő, félig magának, még hozzátett valamit:

– Na, báróka, nem azért jöttem, hogy szomorkodjunk. Ünnepi vacsora lesz a maga uj cimeinek felavatására, nagyságos képviselő, méltóságos báró ur… és régi dolgoktól való elbucsuzásra.

– Nincs mitől bucsuzni… – mondta János, hogy megint elháritson egy közéjük felhőző gondolatot.

– Bucsuzni mindig van mitől. Hacsak a tegnaptól… ha csak az elmult órától… ha csak az iménti perctől is, ami nem jön vissza. Jánoska, Jánoska! Semmi sem jön vissza. Nem érdemes élni, annyira egyszer van minden ebben az életben.

János nem volt ezeknek az elmélázásoknak az embere. Mondani semmit sem tudott. -109- Adél tovább szövögethette volna a fekete fonalat. De nem tette. Ezt mondta:

– Én sem tudom. Hát maga hogy’ tudná? Maga nem tudhat annyit, mint én…

– Mert… mert az ember olyan sokáig nem lát. Aztán elkezd látni. Az rossz, Jánoska, az rossz. Ne kivánja a látást.

– Akkor ez a sok nagyszerüség mind megmarad, mert én nem eszem belőle. Ó, szamócát is hozott?

Leültek a kis asztal mellé. Jánosnak nagyon nem kellett az étel. Valahogy a torka viszketett folyton. De nem akarta elsirni magát. -110-

– Nem. Még nem. Egy kis kölni vizzel le kell törölnöm az arcom’ és a szám. Most már nincs szükségem a mesterséges szinemre. Vagy igen?

Adél sápadtan jött vissza. A szája most nem volt piros, mint az előbb, hanem kékesen halvány. János riadtan nézte.

– A maga szeme, Jánoska. Jobb lett volna fenthagyni a pirosat, meg a fehéret. De azért csak nem vagyok csunya?

János legyürt néhány falatot, Adél is evett egy kicsit a sonkából, aztán hátradült a karosszékben és ujra a lámpa izzó fényszálát nézte.

Adél egy kanál epret dobott a pohárba aztán megkóstolta. Visszatette az asztalra:

Majd fölkelt, a két kezével a fejéhez nyult, megrázta ugy, hogy a nagy csonthajtük a szőnyegre szóródtak széjjel, a haja lebomlott.

– Nem birom a hajtüket – mondta összerázódva. – A hajam is olyan nehéz… most.

– Itt. Az uramat elküldettem vidékre, bizottságozni. Itt maradok magánál. Olyan szomjas a szám már és olyan sokáig nem látom magát ujra. Tavaszig bizonyára nem. Ma, még egyszer… nem bánom, ha árt is a csók… Nem árt!… Nem halok meg tőle… Istenem! Ha meghalnék tőle!

János behunyta a szemét, kezével belemélyedt a szőke hajba, melyet feketének és göndörnek képzelt el, hátrahajtotta a nő fejét, ugy, ahogy tegnap is, ma is, gondolt már rá. És megcsókolta a csunya Elzát.

Kedves Senki, méltóságos Szépember! Papa, mama már nem birják ki jövő csütörtökig, amikor Maga ugyis elhozná hozzánk személyével együtt uj méltóságait, hogy őket teánkba mártogassa; megkérnek tehát engem, hogy kérjem meg Magát: postafordultával jöjjön el és adjon fényt házunknak. Szükkörü családi estebéd lesz csupán.

Hát tegye meg a kivánságukat az én kedvemért. Üdvözli:

G. Elza.

János már máskor is volt vacsorán Gotthelféknál, de mindig csak hivatalos vacsorákon és mindig csak aranyszegélyü nyomtatott meghivókra.

Ez volt az első eset, hogy Elza irása a kezébe került. Elza irása: barátságos, szabályos gömbölyü betük voltak, nem a rendes hosszuszáru női irás, amiket János eddig látott. Ugy -113- látszik: hogy Elza azt sem tartotta magára kötelezőnek, hogy ugy legyen szép és nőies, ahogy a többi nők, az irásra sem engedte rá az egyenruhát.

János örült a néhány sornak, alig várta, hogy este legyen, hogy muljon az idő, bement a redakcióba, be a klubba, sakkozott fogadott apjával, beszélgetésbe vonatta magát a miniszterelnökkel, aki ugy kegyeskedett, mintha ő adoptálta volna a képviselőt. Aztán negyedkilenckor otthagyott csapot-papot és elvágtatott Gotthelfékhez.

Mikor megérkezett és a szobalány levette róla a kabátját, Elza és Emma és mamzelle Nitouche libasorban kivonultak az előszobába, megálltak előtte és háromszor egymásután meghajtották magukat. Erre Elza tanitotta be őket és bárhogy nem akartak, kényszeritette őket rá, hogy végigjátszák ezt a kis komédiát.

A másodiknál oldalba könyökölte Emmát, aki csakugyan el is mondta szerepét:

– Nitouche! – szólt rá Elza – teljesitsd -114- kötelességedet, különbeni elbocsáttatás terhe alatt!

Majd mindhárman feléje léptek és nyujtották a kezüket, egyszerre ejtve ki:

És mind a hárman elnevették magukat és János is nevetett velük. Jól esett neki a tréfa, pedig Emma már aggódott:

– Nem haragszom meg! – mondta János – föltéve, hogy üdvözlő szónoklatot nem tartanak.

– Mi azt nem. De maga tartson czerczlét – (Elza nem szerklnek mondta), – tüntessen ki bennünket megszólitásával. És aztán kerüljön beljebb.

S mert Elza ezt előre bemondta, Gotthelfék csak néma kézszoritással gratulálhattak.

– Leülni! leülni! – vezényelte Elza. – Őméltósága el fogja mondani, hogy hogvan történt. Őméltósága el fogja mondani, mert ha -115- nem mondaná el, akkor papa abba a kényelmetlen helyzetbe kerülne, hogy meg kellene kérdeznie őméltóságától: hogyan is ment a dolog.

– Mért mondanám? Egy ilyen kedves barátomnak, mint a… – Gotthelf elakadt.

– Akkor ne zavarj, ha diplomatikusan ugy vezetem a tárgyalást, hogy megtudd, amit akarsz, anélkül, hogy kiváncsinak látszanál.

– Nem a mandátumot, mert azon semmi különös nincs, hogy egy szerkesztő mandátumot kap. Mandátuma minden sliffentyünek van már, pardon… Hanem a báróságot, amely szokatlan és rendkivüli ebben a formájában, s azonkivül papa vágyainak netovábbját képezi. -116-

– Igaz… ezt nem mondhatom. Mert a papa vágyainak netovábbja nem lehet ez a báróság. Ki a manó adoptál egy koros izraelitát? Hogy jutott magának eszébe, hogy ezt a kedves-kedves Frideczky bárót, akit mi csak a korzóról ismerünk, apjává degradálja, illetve neki az, hogy magát fiává léptesse elő? Halljuk! Halljuk!

– Na tessék! Mondja, hogy ez a legtermészetesebb dolog a világon! Mondja, hogy maga voltaképpen bárónak született már eredetileg, csak nem viselte a cimet.

– Azt beszélik, mert tegnap is voltak nálunk emberek, hogy voltaképpen sakkon nyerte…

– Hogy először elnyerte tőle a készpénzét, aztán a családi birtokát, aztán a nevét, mert az öregnek már nem volt mit föltenni az utolsó partira. Igaz?

– És hogy most maga lesz a szabadelvü párt elnöke, csak az a feltétel, hogy szép fehér -117- szakállt kell ragasztania, mint a papájának, a Frideczky bárónak van.

– Azt is beszélik, hogy visszaállitják a nádorispáni méltóságot és jövő őszszel magát a Rákoson nádorispánná választják.

– Sajnos, már csak egy etapp van. Őszszel lesz a nádorispánság, a városi emberek csak megvárják, hogy elkövetkezzék a tél, akkor a Duna jegére vonulnak, amit külön ez alkalomra a rendőrség is engedélyezni fog s ott kikiáltják Senkhy urat királylyá, mint boldogult Mátyásunkot. És a suszterinasok, ahelyett, hogy a Vigözvegy valcerét fütyülnék az uccán, ezt fogják énekelni hangosan:

Jánost mostan választotta
Mind-ez ország királyságra,
Mert őt adta nékünk Isten
Menyországból ótalmunkra.

– Látja, én nem mertem elfelejteni, mert tudtam, hogy szükség lesz rá a maga végső előlépésénél. A maga számára megvan az a lehetőség is, hogy király legyen.

– Elzácska, ugy rémlik nekem, mintha ezt már hallottam volna valakitől… Csak nem jut az eszembe, hogy ki volt.

Elza jókedvéből még vacsora utánra is maradt. Éjféltájban a sárga szalónban, amelyben János most nagyszerüen érezte magát, mert nem volt ott a másik, Elza hirtelen ezt mondta: -119-

– Nem, nem, maga még marad, mert most a programmnak az az ünnepélyes pontja következik, melyben jó atyám és jó anyám megkérik a méltóságos ur kezét számomra.

– Mi van azon? – kacagott Elza. – Ilyen csodákat már látott a világ! Bárót kapni pénzért, de ilyen bárót aligha! Aki uj és mégis a legrégibb! Aki nincs elzüllve! Aki még nem is kopasz, hanem Nitouche által joggal Szépembernek volt keresztelhető. Rajta, rajta, szüleimék! Viszontlátásra brr urr!

És Elza kivitte magával Emmát és a mamzelt, a legnagyobb zavarban hagyta ott az öregeket és Jánost.

Az öregeket, akik tényleg szerettek volna néhány enyhe célzást tenni ebben az irányban és Jánost, aki olyan nagyon szivesen hallgatta volna ezeket a célzásokat. -120-

Báró Frideczky János, az érdekes ifju publicista, a tófalusi kerület képviselője, a parlamentben a jobb mező második cikkelyének második sorában, a legszélső ülésen ült. Ezt a helyet még Rásay Emőd kérte magának, nem mintha e legrégibb magyar család ivadéka nagyon közel akart volna lenni a miniszterekhez, amiről csak járatlanok hiszik, hogy jelent valamit, hanem mert nem akart tulmessze esni az érdekesebb ellenzéki szónokoktól. S a legszélső ülést azért választotta, amiért az emberek a szinházban sarokülésen szeretnek ülni, hogy, ha unta már a szónokokat, akkor szép csendesen kivonulhasson, anélkül, hogy ezzel másokat zavarna, vagy ebben őt mások kényelme akadályozná.

Egyébként a parlament semmi uj érzést nem hozott János számára, ahogy általában -121- nem hozhat olyan ujságiróknak, vagy szerkesztőknek, akik megszokták a parlamentbe való bejárást. Senkhy János szerkesztő ur épp ugy az Andrássy-szobor felől járt be a parlamentbe annak idején, mint most Frideczky báró, a képviselő. A portás épp ugy szalutált neki akkor, mint most, mert akkor sem tudhatta, nem képviselő-e, most sem tudhatta, nem ujságiró-e? A parlament portásától igazán nem lehet kivánni, hogy ismerje mindazt a háromszázegynehány semmitmondó arcot, amelyet a honatyák viselnek a nyakkendőjük felett. A különbség ujságiró és képviselő közt csak annyi, hogy, bemenve a kapun, az ujságiró balra fordul, a képviselő jobbra.

Aki az ujságirók karzatán ül, ha nem csinál parlamenti riportot, vagyis, ha nem igyekszik rövidebb mondatokban papirra sietni azt a hosszu levü valamit, amit előtte, a korláton kivül, mondanak, épp ugy képviselőnek érezheti magát, mint aki öt lépéssel odébb ül, de már nem a parlamenti ujságirók Szindakója, hanem az Elnök fenhatósága alá tartozik. Épp ugy hallgatja a beszédeket, épp ugy unatkozik, épp ugy mondja félhangon maga elé: „Ökörség!“ mintha képviselő volna. A terem izgalma, -122- ha van izgalom a teremben, épp ugy végigmegy ezeken a padsorokon, mint a belsőbbeken, sőt az emberek itt épp ugy pártokra oszolnak, mint odabenn, azzal a különbséggel, hogy beljebb a kormánypárti esetleg csakugyan kormánypárti, az ellenzéki valóban ellenzéki (noha vannak kivételek), – de itt, a karzaton, a kormánypárti ujság embere mindig ellenzéki s az ellenzéki lapé kivétel nélkül kormánypárti. Ez egyáltalán nem valami paradox ösztön következménye, hanem azért van igy, mert az ellenzéki ujságiró az ellenzéki politikusokat, a kormánysajtó zsurnalisztája a kormánypárti politikusokat ismeri közelről, kulissza mögülről s mindegyik a maga pártjának embereiről tudja, hogy egy ütet taplót, egy pipa dohányt nem érnek, tehát azt hiszi, hogy a kiváló emberek – mert hiszen csak kell valahol kiváló embereknek lenniök egy egész ország kiválogatott első négyszáz embere közt! – hogy a kiváló emberek a másik oldalon vannak. Persze, hogy nincsenek, hogy ott sincsenek, mert a közélet mai szervezetében sehol sincsenek, de az emberekből nem lehet kiirtani azt, hogy higyjenek és reménykedjenek a jobban.

Az ujságiró ahhoz is hozzászokott már, hogy a parlament folyosóján képviselőkkel, államtitkárokkal és miniszterekkel érintkezzék. -123- Jánosnak, aki közpályáját egy miniszterrel való egészen közvetlen tárgyalással kezdte, ez sem volt uj.

Legföljebb, ha az irigység volt neki uj, amelylyel régi és uj kollégái egyaránt rápillantottak. Amig János az ujságiráson belül futott előre, bent alig csodálkoztak rajta. Hogy szerkesztő mindenki lehet, azt mindenki tudja a zsurnalisztikában. A mandátumot azonban már nem szivesen juttatták neki volt pályatársai. Az ujak sem a báróságot. Mert viszont az uj pályatársak nagyon jól tudták, a maguk esetéből, hogy képviselő mindenki lehet, de hogy báró is legyen, azt fölöslegesnek vélték.

Az első hetek egyikében János föl is kérette magához feketére Prokescht és megmondta neki:

– Nagyon jó! – nevetett Proksay – azt akarod, hogy még jó szemmel is nézzenek rád. Nem vagy szerény, méltóságos gazdám.

– Ahhoz, hogy az emberek haragudjanak, nem is kell bántani senkit. Te mindent tudsz, vagy legalább tudtál, ezelőtt három évvel, amikor, emlékszem, nagyszerü jártasságod volt a mitológiában; tehát fizikát is tudsz. -124-

– Ott hallhattad, hogy minden test annyit nyom, amennyi az általa kiszoritott viznek a sulya.

– Az nem baj. A példa azért jó. Sőt annál jobb! Minden embernek annyi a fajsulya, amennyit az általa kiszoritott többi embernek az irigysége nyom. És minden embernek annyi az irigye, ahány ember általa kiszoritottnak véli magát. S az sok. A tófalusi képviselő te vagy, báró Frideczky te vagy, a többiek mind nem azok. Tehát mindenki, akihez közöd volt, van, vagy lesz, vagy neked, vagy valamely minőségednek: mindenki irigyed.

– Nem; sőt veszedelmes. Neked jobban is kell vigyáznod magadra, mint a többinek.

– Ugy, hogy neked kétfelé kell vigyáznod. Te valami tulságosan kormányos kormánypárti nem lehetsz, mert a sajtó kivégez. De viszont a pártban sem fejthetsz ki valami nagy ellenkezést, mert akkor bent végeznek ki.

– Mert nem jó a kormány állandó leltárához ugy hozzátartozni, hogy mindig és -125- minden körülmények közt számithassanak az emberre. Aki ugyis megvan, az nem érték.

– De azért elintézhető. Erről már akartam beszélni veled. A szereplésedről egyáltalán. Most már hetek óta vagy bent és még nem nyitottad ki a szádat. Ez nem jó. Persze az sem jó, ha valaki minden másodnap idegesiti a többit felszólalásokkal. Ellenben körülbelül minden két héten egy-egy kis hozzászólást ki lehet vágni. Valami kis módositványost.

– Módositványost. Ezt ugy értsd: kormánypárti képviselő el kell hogy fogadja a kormány törvényjavaslatait. Ez a párthüséghez tartozik. De mindig van valahol egy csekélység, amiben módositást lehet kivánni s amiért a kormány nem haragszik, mert a dolog lényegén nem változtat a módositás. Az ilyet jobb, ha egy kormánypárti képviselő kéri, mint hogyha ellenzéki, mert annak nem teszik meg, nehogy koncessziónak lássék az ellenzék számára.

– Majd én mindig szólok. Sőt azt is megmondom, hogy mit módosittass. -126-

– És ez egy jó müködés?… Az irigység miatt gondolom, amit az előbb emlitettél.

– Ez a legjobb müködés. Igazán közhasznu munkásság ellen az irigység sem szólalhat fel. Még jobban pukkadoz ugyan, hogy: „nézd csak, ez a bitang még közhasznu is, nem lehet vele birni“ – de nem bánt. Már pedig jegyezd meg magadnak, hogy Szólon óta minden törvény rossz s aki csak egy szót, egy betüt, vagy egy vesszőt változtat rajta: áldása az emberiségnek. Nincs könnyebb, mint az emberiség áldásának lenni.

Ez volt a Prokesch általános használati utasitása János parlamenti szereplése számára. János elfogadta, mert nem volt sem kedve, sem ideje másikat kigondolni helyette.

Már a következő héten megtartotta szüzbeszédét. Valami galád adójavaslatról volt szó s János azt az óhaját fejezte ki – Prokesch inditványára –, hogy az adómentes létminimum ebben az esetben ne százhuszonöt, hanem kettőszáz korona legyen.

A pénzügyminiszter is bólongatott. Sőt a beszéd után szólt Jánosnak, akit a Podolányi-ügy -127- miatt rossz szemmel, de a miniszterelnökemlegette felsőbb összeköttetés miatt jó szemmel nézett:

– Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Az illetékes ügyosztálynak, amelytől a terv származik, nyilván elkerülte a figyelmét. Az előadó majd megfogalmazza a módositványt.

A továbbiakban János mindig Prokesch utmutatásai nyomán, csendes és rendes parlamenti müködést fejtett ki, amin aligha lehetett volna kivetni valót találni.

Kétszer vezetett küldöttséget, egyszer az igazságügyminiszter, egyszer a kereskedelemügyi elé.

Az első eset volt az érdekesebb. Az történt, hogy egy fiatal irót az ügyészség előzetes letartóztatásba helyezett, mert egy hetilapban folyó regényét tul-erotikusnak itélte. A lapot elkobozták, amibe mindenki belenyugodott volna, mert a lap valóban nem éppen erkölcsnemesitő tartalommal boldogitotta minden szombaton a mindkét nembeli s inkább serdületlen fiatalságot.

De az ügyészség tovább ment. Beidézte a regény iróját, aki persze, hogy nem sietett az idézésre megjelenni, mert idézéseket nem szokás komolyan venni. A vizsgálóbiró azonban, akinek az ügy ki volt osztva, kicsit hirtelen ember volt. Derék fiu különben, de keveset -128- aludt általában, mert minden éjszaka legalább kettőig-háromig ült a kávéházban, ahol a jövő turf- és sporteseményeit kellett megbeszélnie asztaltársaságával. Ez az asztaltársaság egy nyugalmazott trénerből, egy sportlap-szerkesztőből és egy istállótulajdonosból állott, amely istállóban egy lónál több soha nem volt, de amelyből néha az az egy ló is zálogba ment szomszéd istállókba.

Ez időben minden éjszaka hajnalig elvitatkoztak az urak azon, hogy a jövő Derbyt Ripszrapsz vagy Pöttön nyeri-e, ami egyrészt attól függött, hogy Ripszrapsznak és Pöttönnek kik voltak lói apái, anyái, fölmenő és oldalági rokonai, másrészt attól, hogy Ripszrapsz vagy Pöttön istállójának sikerül-e megnyernie a kitünő Rehákot, a finish-lovaglás mesterét a Derby számára, harmadrészt attól, hogy a könyveseknél melyik paripa lesz nagyobb tétekkel megterhelve, mert akkor a könyvesek megkezdik mahinációikat, negyedrészt, ötödrészt, hatodrészt…

A kérdésnek nagyon sok rétege volt és a vizsgálóbirót mind érdekelte. Aznap virradóra, mikor az ifju irónak kellett volna a vizsgálóbiró előtt megjelennie, a vizsgálóbiró reggel négykor került ágyba és csak tizenegykor a hivatalába. A rendesnél is kialvatlanabb volt tehát s végignézve azok listáját, akiknek ma -129- meg kell jelenniök szine előtt, tudakozódott, hogy az ifju iró – éppen az – jelen van-e? Hát nem volt jelen. A vizsgálóbiró ragaszkodott ahhoz, hogy ő az ifju irót akarja kihallgatni. Detektivet küldött érte, akinek kiadatta parancsba, hogy legyen szigoru az ifju iróhoz.

A detektiv szigoru mosolylyal ültette fiakkerbe az ifju irót, elvitte az Alkotmány-uccába, a biró elé állitotta. Az iró is keveset aludt, a biró is. Ebből semmi jó nem jöhetett ki.

– Szelemen Ákos, – mondta a biró érdesen – maga idézésre nem jött, karhatalommal vezettetett elő, tehát a szökés gyanuja forog fenn magánál.

Szelemennek fejébe szállt a vér, hogy őt csak magázzák és még székkel sem kinálják meg. Felelet nélkül leült a biró asztala elé egy székre.

– Maga itt most nem mint uriember van jelen, hanem mint terhelt. Viselkedjék tisztességesen.

A biró rá akart térni a tárgyra, Szelemen azonban nem felelt a kérdésekre.

– Itt marad! – kiáltotta a vizsgálóbiró, becsöngette a szolgáját, fegyőrt hozatott és szép szabályosan lekisértette Szelemen Ákost az ügyészség fogházába. Véletlenül a törvényszéki ujságirók közül egyik sem látta ezt a levonulást, különben a dolog mingyárt rendbe jött volna.

Igy azonban csak délután derült ki, hogy mi történt. Az estilapokban már benne volt, éles kommentárokkal.

És lejátszódott másfél nap alatt ugyanaz a komédia, amely mindig lejátszódik, valahányszor a hivatalos ranglétra alsó fokán álló hivatalnok szamárságot követ el.

Az ügyészhelyettes, aki az aktát aláirta, ragaszkodott Szelemen Ákos előzetes letartóztatásához, a lapok másnap reggel már hangosan és bőven irták meg a sajtószabadság sérelmét.

A főügyész nem tudta, mit csináljon, nem -131- csinált tehát semmit. Szelemen Ákos az egész napot az ügyészség fogházában töltötte s az irók és ujságirók küldöttsége már másnap délelőtt fent volt a Házban, hogy az igazságügyminiszter előtt demonstráljon. A küldöttség vezetésére egy koros ellenzéki képviselőt akartak felkérni, aki huszonöt év óta volt szerkesztő és honatya, de a küldöttség vezetését nem vállalta, mert az volt a véleménye, hogy legokosabb volna, ha az egész ifju irodalmat, ugy, ahogy van, becsuknák, mert határtalan orcátlanság, amit a fiatalok a nyomtatott betüvel müvelnek. Igy fanyalodott rá a deputáció, noha nem szivesen tette, Jánosra, aki negyedóra alatt rendbehozta az ügyet, nem ugyan a kupolacsarnok előtermében tartott rendes szónoklattal, melyből a miniszter semmit sem tudhatott meg s melyre a küldöttség természetesen csak a rendes választ kapta, hogy a miniszter behatóan fog foglalkozni a kérdéssel és hova-hamarabb megteszi intézkedését, hanem azzal az információval, amit Prokeschtől kapott és magánbeszélgetésben adott tudtára a miniszternek, hogy hivatali tulbuzgóság mérgesitette el az ügyet.

A miniszter telefonált az ügyészségre, az ügyészség kibocsátotta Szelemen Ákost és Prokesch megmondta Jánosnak:

– Megmentetted a sajtószabadságot. A -132- sajtószabadság nyert. A szörnyü precedens el van háritva.

A másik küldöttség egészen szürke küldöttség lett volna, ha véletlenül nem éppen postatakarékpénztári tisztviselők küldöttsége, melynek Rechnitz ur is tagja volt.

Ezek az urak előbb küldöttségileg keresték fel Jánost, amaz alázatos kérelemmel, hogy vezesse küldöttségüket. A küldöttség küldöttsége még nem emlitette, nem merte emliteni, hogy összefüggést lát maguk és Frideczky János báró közt, Rechnitz akkor nem volt velük.

A parlamentben azonban a többi ferencjózsef kabát közt ott volt a Rechnitzé is, sőt volt hivatalfőnöke mingyárt megszólitotta Jánost, kicsit izgatott hangon:

(Rechnitz szeretett volna ugy emlékezni rá, hogy már a hivatalban ilyen viszony volt köztük.)

– Igen, igen… én mondtam az uraknak, -133- hogy ha valaki szivén hordozza sorsunkat, akkor Méltóságod az…

– … aki ismeri nemcsak munkánk fontosságát… hanem nagy mennyiségét is… s javadalmazásunk szük méreteit… lehet mondani, hogy szük méreteit…

– Menjünk, uraim, – mondta János a többiekhez fordulva. – A kegyelmes urat már értesitettem. S amig mentek a miniszter szobája felé, János azt gondolta, hogy a tegeződést tulajdonképpen engedélyeznie kellett volna Rechnitz urnak, mert ha van köszönnivalója, akkor mindent Rechnitz urnak köszönhet és annak, hogy Rechnitz ur egyszer goromba volt s neki azt mondta:

A miniszter még nem volt a szobájában s mig vártak rá, Rechnitz ujra János mellé furakodott és megpróbálta az előbbi csorbát kiköszörülni.

– Ki gondolta volna, nemde, ezelőtt négy évvel, ki gondolhatta volna, hogy mi, ha küldöttségbe jövünk őexcellenciájához, a küldöttséget éppen Méltóságod fogja vezetni.

– Bizony mulnak… de nem mindenki számára mulnak olyan értékesen. Méltóságod talán el sem hiszi, hogy én azóta -134- mindössze egy fizetési osztálylyal kerültem feljebb.

– Kegyeskedjék. Az ember beleőszül a hivatalába. Tetszik látni – és Rechnitz ur őszbe csavarodó fejére mutatott –, családja van, felnőtt gyerekei, reprezentálnia is kell… És mi a fizetése? Nevetséges összeg.

A miniszter jött, János elmondta a kis beszédet, amelyben a régóta huzódó fizetésrendezésre hivta fel a kegyelmes ur figyelmét – erre kérték csak fel – de aztán megemlitette az előlépési viszonyok gyatraságát és belefüzte ezt a mondatot is.

– S a postatakarék tisztviselőinek társadalmában még a magasabb poziciót betöltők sem lehetnek javadalmazásukkal megelégedve. Ha elnézem egyik vagy másik tisztelt barátomat közöttük, aki őszbecsavarodó fejjel végez ifjui erőt kivánó munkát, akinek családja van, felnőtt gyermekei vannak s akinek reprezentálnia is kell már, éppen poziciójánál fogva, ha elnézem őket s eszembe jut, hogy mi a -135- fizetésük, csak azt mondhatom, anélkül, hogy ezzel az állam gondoskodását megbántanám: Nevetséges összeg.

Rechnitz ur hálásan pislogott. Neki most már mindegy volt, emelik-e majd az ő rangosztályának a fizetését. Egy mondata, csaknem szószerint, eljutott a kegyelmes fülekbe!

A miniszter persze megigérte, hogy a postatakaréktár (a miniszter nem pénztárt mondott, csak tárt) tisztviselőinek fizetését hova-hamarabb tanulmány tárgyává… stb., majd, a beszéd után fesztelen beszélgetésbe elegyedett a… stb., ugy, ahogy ez már ilyenkor szokás.

Kiki tudta, hogy a postatakaréktár tisztviselőinek fizetését nem fogják rendezni. A küldöttség is, a miniszter is, János is tudta volna, ha törődött volna vele.

Egész parlamenti müködése nagyon lagymatagon érdekelte. Megtette ugyan, amit Prokesch esetenkint kivánatosnak vélt s az ülésekre is eljárt, mert délelőtt amugy sem volt miegyebet csinálnia, de különben az estéket várta, körülbelül minden harmadik nap estéjét, amikor elmegy Gotthelfékhez és látja Elza hirtelen mozdulatai nyomán a leány szoknyája libbenését, egész testének rugalmasságát, hallja hangjának kapriciózus muzsikáját s legfőképpen -136- közelről kivánkozhatik göndör fekete haja és szabálytalan, nagy vörös szája után.

János szerelmes volt, fájdalmasan és kényelmetlenül szerelmes, de ügye csak a családnál haladt előbbre. Az öregeknél, akik enyhén tervezgettek már.

Közönséges, rendes napokon János reménykedett. De valahányszor Rózsa Rezső megjelent, látnia kellett, hogy van különbség a két szivélyesség közt, amivel Elza őt és a másikat kezeli. Abban a szivélyességben volt megbecsülés, tapadó melegség is, mig ez csak kedves és játékos volt, sokszor nemcsak tréfásan gunyos, hanem bántóan lenéző is.

– Hát kiösmerem én magamat az én -137- lányomnál? – egészitette ki a mama. – Egy aranyos teremtés, egy isten áldása…

– De ki beszéljen vele? Jobban tud beszélni, mint mi mind együttvéve. És erről csak ugy lehet beszélni vele, ahogy ő akar…

– Sohase komolyan. Mindig mondom az uramnak: Gotthelf, nem lesz a lányodból báróné…

– Várjunk még, fiam. Majd megkomolyodik. Csak jőjjön hozzánk minél gyakrabban báró ur, majd összeszoknak. Mi is összeszoktunk az én Hanikámmal.

(Ha multba való emlékezésről volt szó, Gotthelf száján még kiszaladt néha a felesége régi neve. Ilyenkor egy-egy szemrehányó pillantás volt a nyugta felesége részéről. Ha Elza véletlenül jelen volt, az népünnepélyt rendezett az ilyen elszólásokból.)

Ez a beszélgetés tehát nem lenditett Jánoson. A többi sem, amik még közte és a szülők közt leperegtek. S az sem, amit Emma kezdett Jánossal, mikor Elza egy este a rendesnél is gunyosabb volt a fiuhoz.

– Gonosz – felelte kurtán és szárazon Emma és az arca tüzelt. Most már akart, okvetlenül akart rosszat beszélni a nénjéről. Ennek az embernek; hátha…

Jánosnak csak hagynia kellet volna és a legfurcsább dolgok ömlöttek volna eléje. De ő csupán azt kérdezte, ami érdekelte.

– Nem – mondta határozottan a kisebbik lány. Elza senkit sem szeret. Nem tud szeretni. Egészen… – elakadt, de aztán -139- csendesen hozzátette mégis – egészen más, mint én vagyok…

A kisebbik leány, akit elfogulttá tett a maga szerelme, most nem tudta, hogy mit feleljen. De az ösztöne az volt, hogy tovább is rosszat mondjon a nénjéről. Talán rosszabbat még annál is, amit gondolt. Tehát azt felelte:

– Nem. Rózsát sem, senkit sem. Nem volt még szerelmes, nem is lesz soha. Nem is lehet, nincs szive!

Ezzel a feleletével Emma hozzájárult ahhoz az öncsalási akcióhoz, amit János önmaga ellen inditott. Le akarta disputálni önmaga előtt azt, amit saját szemével látott: hogy Elza igenis a másik felé hajlik. Sietett megállapodni önmagával abban, hogy ez a furcsa leány egyelőre szerelemtelen jószág. Csakugyan senkit sem szeret még. S ha igy van, akkor csakugyan várni lehet. Majd. És ha a leány nem szerelmes senkibe, akkor miért engedje át másnak? Nem! Azt nem -140- lehet, nem szabad! És ha akarná, sem tudná megtenni.

És János, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna a kisebbik leánynak és meglátta volna, ami benne csillogott, csak megszoritotta a leány kezét és ezt mondta:

– Én… igen… de lássa… – Emma szeretett volna még mondani valamit, de Elza bejött a szobába és tréfásan rájuk kiáltott:

– Miért bujtok el? Mit csinálsz, hugicám? Eludvarlod tőlem az udvarlómat? Azt ne tedd. Tisztességes családban előbb a nagyobbik leány megy férjhez és addig a kisebbik meg se moccan. Kiki ehhez tartsa magát!

Az erkély szük volt és keskeny; a két fekvőszék csak éppen elfért rajta. A két fekvőszéken ketten feküdtek, nyakig betakarva, arccal a szikrázó napfénynek fordulva. Az egyik fekvőszék körül könyvek hevertek az erkély fenyőfa-padlózatán. A takarón is könyvek, kinyitva, becsukva, félig felvágva, még egészen érintetlenül. A másik takarón csak egy levél. A takaró alól néha kinyult egy finom fehér kéz és felvette a levelet. Aztán visszatette gondosan, gyengéden.

A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy keresztül lásson az erkély párkányán. Bár mind a ketten jól ismerték a látnivalót. Zöld ágak tengere, a fenyők haragos-szin teteje, aztán fehér hó tengere, a havas mezők és a Királyhegy naptól ragyogó gleccser-mezeje és mind a kettő fölött a kék tenger, az ég, rajta az égő aranytányér, a nap. -142-

A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy kilásson, ha nézni akar. De nem akart nézni egyikük sem. Nem telt már örömük a vakmerően és valószinütlenül gyönyörü szinekben, a forróságban, melylyel a nap pörkölte őket, noha köröskörül mindent hó és jég takart, feküdtek és sóhajtottak néha egyet-egyet, aztán beszélgettek, aztán megint hallgattak.

Már több mint három hete feküdtek igy egymás mellett Adél és itt-szerzett uj barátnője, Kaczvinszky Viktória doktorkisasszony, a széplaki szanatórium egyik erkélyén.

Együvé ugy kerültek, hogy egyszer, mikor még mind a ketten a közös földszinti terraszon tartották a kurát s a véletlen aznap délelőtt egymás mellé fektette őket, a doktorkisasszony átszólt Adélhez:

– Ne tessék ezt mondani. Nincs az a -143- napfény, ami a sárga szemüvegen át bántaná a szemet. De már tegnap láttam, hogyan folyik a szemüveg mögül a könnye. Sirni tilos. Az árt.

– Nekünk – mondta Viktória – minden árt, ami a lélekből jön, vagy odamegy. Nekünk most csak testünk van. Nem szabad, hogy lelkünk legyen. Az egyik zavarja a másikat. Nekem elhiheti, én orvos vagyok.

Adél arra forditotta a fejét, hogy megnézze az orvost. Hegyesorru, keskeny arcocska volt. Adél visszaemlékezett rá, hogy ez az arc egy kissé görbehátu apró testhez tartozik, melyet már többször látott csendesen közlekedni a folyosókon. Igazán nem nézte ki belőle az orvost.

– … De itt hizlalnak, napfénynyel fürösztenek, borogatnak és levegővel tömnek bennünket. Két napi munkájukat tönkreteszi egy félórai sirás.

– De ha látom önt, ahogy némán bugyognak ki a könnyei, akkor végül én is sirok. Látja, önzésből szóltam. -144-

– Ez az a luxus, amit szintén nem engedélyezhetünk magunknak. Hiszen annyi el sirni valója volna az embernek, hogy akkor kevés lenne a nap huszonnégy órája.

– Önnek is van? – kérdezte Adél, inkább részvétből, mint érdeklődésből.

– Tessék megnézni engem. Doktor Kaczvinszky Viktória. Hét esztendeig jártam az egyetemet, hét évig tanultam és tanitottam, tanultam és koplaltam, tanultam és lelkesedtem. Mig elkészültem. Most aztán készen vagyok. Egészen.

– Az ember sohasem tudja, hogy akarja-e tudni. Néha szeretnék egészen biztos lenni benne, néha meg kikergetek a fejemből minden határozott gondolatot. Nem akarom tudni.

– De azt ugyis megtanulja az ember, az élet ösztönénél fogva. S aki nem tudná, azt a praktikus intézmények megtanitják rá. De -146- a halálra a vallásnak kellene oktatni. Csak arra, semmi egyébre.

– Oktatni, szoktatni. Nemcsak azt kell megmondani az embernek, hogy minden ember halandó, hanem azt is, hogy minden ember meghal, tényleg meghal.

– Ó, dehogy tudjuk! Nem hiszünk benne. Az életben, amely rövid és bizonytalan, mind hiszünk. A halálban, amely hosszu és biztos, senki sem hisz, aki él. Pedig csak el kellene gondolni, hogy nem mindenki születik meg, aki születhetnék, ellenben mindenki meghal, aki született.

– Nem. Minden nemzedék magára nézve abban reménykedik, hogy vele ér véget a halál. Eddig volt, ezentul nem lesz. Minden nemzedéknek ez a magára nézve való hite adta az általános halhatatlanság gondolatát. Attól nem tudnak meghalni az emberek.

– Hát nem vagyunk halhatatlanok? – kérdezte Adél, aki erről még sohasem gondolkodott.

Aztán még sokáig beszélgettek. És összebarátkoztak. -147- Adél kivette a doktorkisasszony szavaiból, hogy a pénze fogyatékán van, s hogy a jövő héten már el kellene mennie haza Pestre. Mivel másképen nem ajánlhatta fel neki a segitséget, megkérte, költözzék át a szobájába, legyen az ápolónője. Viktória beleegyezett.

Azóta együtt laktak s nem jártak le a terraszra feküdni. Az erkélyükön feküdtek s jobban eltelt az idejük is.

A doktorkisasszony, bár ő is volt olyan gyenge és lázas, mint Adél, nagyon lelkiismeretesen fogta fel az ápolónői tisztet, mérte és jegyezte mind a kettőjük lázát, megmondta mit egyék, mit ne egyék meg Adél azokból az ételekből, amiket elébük adtak, este megigazgatta Adél mellén a borogatást, ő maga csak aztán ment ágyba s tette föl a maga priznicét.

Egy éjszaka, mikor Adél, mint rendesen, már órák hosszat forgolódott ágyán anélkül, hogy el tudott volna aludni s a villanyt is felgyujtotta, hogy olvasson, Viktória felébredt.

– Persze nem. Itt mindenkit pausáléban kezelnek. Mert általában nem jó nekünk, ha porokat szedünk, hát soha senkise kap. Pedig aludni kell. Anélkül nincs élet. Hogy’ volna meggyógyulás? Holnap irok veronált és elhozatjuk a patikából.

– Köszönöm – felelte rá Adél és örült a veronálnak, hogy aludni fog.

Sőt maga ez a gondolat is elaltatta. Másnap megkapta a porokat s aztán mindig engedélyt kért rá Viktóriától, hogy bevegyen egyet, ha érezte, hogy ismét álmatlan éjszakája következik.

S valahányszor Jánostól levelet kapott, vagy olvasott róla valamit valamelyik lapban, mindig álmatlannak igérkezett az éjszakája.

Mindaddig, amig Pestről legutóbb el nem jött, világosan látta, mit akar, minden cselekedetét egy szándék kormányozta, egyik lépést a másik után tette meg okosan és céltudatosan, láncszemeket kapcsolt egymás mellé és a keze sohasem reszketett, noha mindig a halálra gondolt.

Most már hetek óta küzdött s közben nem -149- irt Jánosnak, mert valami vadul ösztökélte rá, hogy máskép irjon, mint ahogy eddig irt.

Mást akart akarni, mint amit eddig akart. Ezért voltak gyötrelmesek az éjszakái s ezért volt hiába a kúra, a nap, a levegő, a nyugalom, ezért ment a láza napról-napra följebb. A lelke kinozta. És milyen fájdalmasan kinozta!

Január harmadikán vagy negyedikén Adél reggel ezt mondta a doktorkisasszonynak:

– Nem kérdezzük. Ugy teszünk, mintha csak sétálni mennénk és megszökünk a villamossal Poprádra, onnan a gyorsvonattal Kassára, estére vissza is jövünk. Vagy nem akarsz velem jönni?

Elindultak a villamos felé. Az országutra érve sifutók keresztezték őket, akik az ugratósáncról -150- csusztak le szélsebesen és messziről kiabáltak:

Egy pillanat mulva az egész csoport tul volt az országuton. Hogy lecsusszanak Gerlachfalvára és onnan lovakkal huzassák fel magukat.

– Ilyen sebes – felelte Adél. – Csak az a kár, hogy aki lent van a völgyben, nem jöhet fel többé.

Beültek a fütött kocsiba és Adél kibámult az ablakon. Eszébe jutott, hogy egyszer milyen boldogan tette meg ezt az utat lefelé.

Milyen régen volt. Pedig még egy esztendeje sincs egészen. A tájék most is olyan, mint akkor volt. A hó épp olyan mereven fehér, a fenyők épp olyan zordonan zöldek, a hegyeken a jég épp oly feszesen csillog. Semmi sem változott.

Lent a völgyben, a nagyszalóki állomás táján, sok-sok varju kerengett a hó felett. Aztán leszálltak és egy darabon feketére változtatták a fehér mező szinét.

– Varjak – mondta Adél, vagy inkább csak fennhangon gondolkozott. És hozzátette: – feketék, mint a gyász. Minden fekete.

A jegyváltást Kassára Viktória vállalta. Mig a leány a pénztárnál járt, Adél leült a petróleumszagu váróteremben. A padló linóleummal volt fedve, azt mosták végig petróleummal minden reggel. A levegőt szinte nehéz volt a tüdőbe szivni.

Ahogy ott ült a kemény fakerevet sarkában, Adél érezte, hogyan süti át egész testét a láz. Nem lesz hasznos ez a mai kirándulás. De nem törődött vele. Csak a doktorkisasszonyt sajnálta.

Kassán a Kossuth Lajos-uccán az ékszerészhez vitte be Viktóriát Adél. A lány elcsodálkozott.

Az ékszerésszel Adél a kis irodaszobában tárgyalt. Viktóriát otthagyta az üzlethelyiségben.

Adél gyürüket és fülbevalókat vett ki a retiküljéből, csupa gyémántos holmit.

– Kérem, – mondta az ékszerésznek – ezekből kiszedi a gyémántokat…

– Nagyságos asszonyom… nem lesz kár értük? Ugy látom, mind nagyszerü munka.

– És valamennyi gyémántból egy kis szivet csinál. A nagyobb kövek a középen, a kicsinyek a széle felé legyenek.

– És a szivet kis platinaláncra függeszti, nagyon vékonyra, de nagyon erősre, -153-

A vacsorát felhozatták a szobájukba. Viktória megmérte a lázukat, sok volt. Csóválta a fejét. -154-

Leült a kis asztal mellé, amelyen nagy halomban hevertek Viktória könyvei, leveleket irni. Viktória olvasott.

– Ha most becsukjuk az ablakot, – aggodalmaskodott Viktória – akkor később sem nyithatjuk ki, mikor lefekszünk.

Lefeküdtek, de mikor a toronyóra elverte a tizenkettőt, Adél még akkor sem aludt.

– Nem. Ugy látszik, zavar a csukott ablak bennünket. Megszoktuk, hogy nyitva legyen. Kinyithatom?

A sötét szobát megtöltötték a suttogó hangok. Susogva beszéltek, nehogy a szomszéd szobák lakóit zavarják.

– Viki, – szólt Adél, hogy a diskurzus abba ne maradjon – voltál-e már szerelmes?

– Akkor nem tudod, mi az élet. Akkor hogy mertél a multkor nekem a halálról beszélni?

– Még sem lehet. Aki szerelmes, élni akar. Milyen édes az élet, milyen keserü a halál!

– Viki, ne haragudj, hogy ébren tartalak. Ugy kikivánkozik belőlem a szó. Látod… én szerelmes vagyok.

– Szeretni csak nagyon lehet. És élni akarok, élni, élni! Megtébolyodom attól a gondolattól, hogy nem élhetek. Pedig, látod, már régen készülök arra, hogy meghalok. Szoktattam magamat. Mindent megtettem, hogy az a férfi boldog legyen, ha én meghalok. És odaadtam másnak…

– Azt hittem, lehet. De most megint feltámadt bennem az életösztön. Két hét óta azon viaskodom, hogy a férfi után nyuljak, -157- hogy visszavegyem. Az enyém legyen, boldoggá tegyen. Iszonyu ez a vágy. Nem birok vele. Fojtogat és a szivemet facsarja.

– Tudod, miről álmodom, ha nem szedek altatót? Arról, hogy egészségem van, hogy vele vagyok, hogy szeretem, hogy gyermekem van tőle. És élünk boldogan… élünk!… Meggyilkol ez az álom. Tudom, hogy csak a vágyódásom csalogat vele. Nem lesz meg, nem is szabad, hogy meglegyen… Kiszakad a szivem.

– Adélka! – nyöszörögte a másik, mintha kegyelemért könyörögne, hogy Adél ne ébressze fel benne is az élet kivánását.

És a sötét szobában két vinnyogó sirás keveredett össze. Két eleven ember sirta el önmagának halotti dalát.

A doktorkisasszony álomba sirta magát, mint a gyerek. Mikor az óra kint egyet vert, Adél ujra átszólt a másik ágyba:

Óvatosan kinyult az ágyból, halkan kihuzta az éjjeliszekrény fiókját. Kivette a veronál-dobozt. Valami fény szürődött be az ablakon, talán a holdé, talán a hóé, szerény -158- derengés, csak éppen annyi, hogy az orvosság papirhüvelyei kissé kifehérlettek a sötétségből.

Visszafeküdt a párnára, mégegyszer áttüzesedett rajta az élet, vagy a láz lobogott fel benne magasra. A vizespohár felé emelte a kezét, de már nem érte el.

A keze visszahanyatlott a takaróra. Elaludt. Reggel a doktorkisasszony hiába költögette. -159-

János Itáliában. Mialatt otthon lényegtelennek látszó, de következményeikben fontos események történnek

Négy hónappal Adél halála után János zajos, nagy társaságban a déli vasut Velencébe futó gyorsvonatán ült.

A magyar parlament tagjai, ellenzékiek, kormánypártiak vegyesen, az interparlamentáris konferenciára utaztak, mely ez alkalommal Rómában rendeződött, kapcsolatban a világkiállitással, mely ugyanott megnyilott, s melyről János nem tudta, hogy mily évforduló, ezeréves Olaszország vagy százéves királyság alkalmából jött-e létre. Az egész különben sem érdekelte, csak azért vett részt benne, hogy elszabaduljon hazulról, ahol már mindegyre rosszabbul érezte magát.

Adél halála, melynek körülményeiről semmit sem tudott, leverte lábáról. Január -160- elején csak egy kis levelet kapott Tátraszéplakról. Mindössze ennyi volt benne:

Aztán a halálhir jött és három nap mulva a gyémántszivecske érkezett Kassáról, amelyről, noha csak egy közömbös ékszerésznév szerepelt rajta feladóul, János tudta, hogy Adél utolsó ajándéka.

Szeretett volna elmenni a temetésre, hogy a koporsó leszögezése előtt kezet csókoljon a halottnak és egy szál virágot dobjon utána sirjába, de nem tehette. A gyászjelentésből értesült róla, hogy a temetés Tátraszéplakon történik. Tudta, hogy milyen rideg temetés ez. A koporsót éjjel lopják ki a szanatóriumból és biztos volt benne, hogy a halottat csak az ura kisérte ki utolsó utjára.

Később hallotta, hogy nem igy történt. Gyulai doktor mondta el neki (a pártklubban járván fönn tavaszszal, valami kormánytámogatás kieszközlésére), hogy a télen meghalt Széplakon az a szőke hölgy, aki egy évvel ezelőtt Jánossal járt nála, s akiről ő mondta meg Jánosnak, hogy az állapota sulyos.

Lehet, hogy Gyulai tudta, miért mondja el az esetet éppen Jánosnak, de lehet, hogy valóban csak mint kuriózumot emlitette fel.

– A beteg – mesélte Gyulai – arra kötelezett bennünket, hogy a hozzátartozóit -161- csak a temetése után értesitsük. Ez nagyon kényelmetlen volt, féltünk tőle, hogy szemrehányások érnek bennünket. De volt a beteggel egy kis doktorkisasszony, szegényke, az most járja a végét, aki szinte kényszeritett rá bennünket, hogy ugy történjék minden, ahogy a beteg elrendelte. Csak aztán táviratoztunk Pestre. Ha jól emlékszem, senki se jött.

Ez április elején történt. Két hét mulva János azon a közjegyzőn keresztül, akiről tudta, hogy az ő bárósitása ügyében dolgozott Adélnak, még egy üzenetet kapott halottjától.

„Jánoska, ugy-e, nem feledett még el? (Milyen furcsa, hogy élve irom ezt, ugy, mintha már meghaltam volna!) Ha szeret még, ha jutok néha még eszébe, teljesitse az utolsó és egyetlen kérésemet.

Nem akarok a férjem neve alatt pihenni. Mikor ezt az irásomat megkapja, rendeljen egy magas, fehér márványobeliszket és vésesse rá azt az egy Adél nevemet, amit azért szeretek, mert Maga sokszor, szépen, nagyon -162- puhán mondta a fülembe. Állittassa fel az obeliszket és ha meglesz, jöjjön, látogasson meg még egyszer.

Tudom, hogy akkor már nem fogok tudni róla, de most, ha elgondolom, olyan jól esik…“

János, mint már hónapok óta folyton, ha Adélra gondolt, ugy érezte magát, mintha egy női kéz nyulna a mellébe és megmarkolná a szivét. A mellékelt boritékban öt darab ezer koronás volt. Ez, nem tudta miért, még kínosabbá tette a fájdalmát.

Megrendelte a követ, s mikor másfél hét mulva a számla kiegyenlitésére kiment Gerendayhoz, kiderült, hogy a kő, a felirás, a szállitás és felállitás költségei összesen csak négyezer koronát tesznek ki.

János kifizette és nem tudta, mit csináljon a megmaradt ezressel, ami, mintha vékony tüzes érclemez lett volna, ugy égette a kezét.

A sirkőkereskedés keritése mellett, a felszakitott uccakövezet gránitkockáin egy rongyos asszony ült, tarka nagykendőbe bugyolált gyermekkel a karján. Az asszony csak nézett némán a járó-kelőkre, a száját is mozgatta, de nem mondott semmit.

A sirkő felállitását a cég a nyár folyamán -163- igérte. János elhatározta, hogy mihelyt a cég értesiti, felutazik Tátraszéplakra.

Másnap délután, mikor, ujabb rendes szokása szerint, otthon hevert a diványán és bámult a levegőbe, mert Adél halála óta is egyre Elza járt a fejében s ez élesen furta lelkiismeretét, Kata egy urat jelentett be a rendőrségről, János nem akarta fogadni. De aztán mégis fogadnia kellett a rendőrtisztviselőt, mert az beizente, hogy hivatalos ügyben jár el.

– Klahy, fogalmazó – mutatkozott be nagyon udvariasan. – Megbocsát méltóságod, ha zavarom, de kénytelen vagyok vele.

– A rendőrség egyelőre nem tudja, hogy tiltott alamizsnagyüjtés, vagy nagyfoku szórakozottság esetével áll-e szemben?

– A Baross-téren posztoló rendőr-őrszem, Sütő-Balog Ádám tegnap délelőtt azt látta, hogy a Gerenday-féle sirkőraktár keritése előtt egy szegényesen öltözött nőnek egy elegáns ur, nyilván a nő felszólitására, pénzadományt nyujt át…

– Mert a rendőrőrszem azonnal megállapitotta, s maga a kolduló nő is ugy tett, mintha csodálkoznék rajta, hogy az adomány egy ezerkoronás bankjegy volt. A nyomozás kideritette, hogy az adományozó valószinüleg Méltóságod volt, aki a Gerenday-üzletben…

– Ahogy parancsolja. Kétség merült fel aziránt, vajjon a nő, akinek amugy sincs könyöradományok gyüjtésére engedélye, nem meg-nem-engedett eszközök igénybevételével hatott-e Méltóságod könyörületességére ugy, hogy…

Ekkor kinyilt az ajtó és a rongyos asszony, akit Klahy ur magával hozott és aki ugy látszik, hallgatózott eddig, betolta magát az ajtón:

– Nagyságos ur, kezét csókolom, tessék már mondani, hogy én nem… hogy nem én!

– Ne zavarja őméltóságát, menjen ki! – szólt rá a fogalmazó az asszonyra, de inkább azért, hogy a nagyságos cimet kikorrigálja.

Az asszony azonban nem ismert nagyságos urnál nagyobb urat, tehát megmaradt emellett: -165-

– Deeehogy – felelte az asszony bizonytalanul, a fogalmazóra sanditva. – Azt akarták kivenni belőlem, hogy koldultam. Pedig én nem. Én nem is tudtam, hogy ezres. Ne lássam a gyerekemet, ha tudtam!

– Csak menjen ki, jóasszony, nem lesz bántódása – nyugtatta meg János. – Az ezres a magáé…

Az asszony kézcsókra rohant, a fogalmazó kituszkolta. És elajánlotta magát:

– Igen. A gyerek, amit a karján tart nem az övé, csak kölcsönveszi naponként néhány hatosért. No, de ez már nem változtat a tényálláson. Ajánlom magamat, méltóságos uram.

De ez csak egy árnyalattal sötétítette kedélyállapotát, mely amugy is gyatra volt. Emlékezései Adélra, melyek folyton a fejébe nyilaltak, vágyódása Elza felé, mely egyre véste és rágta a lelkét, szórakozott és nyomott hangulatu neuraszténiást csináltak belőle.

Két kézzel nyult az alkalom után, mikor arról volt szó, hogy hónapokat tölthet távol Budapesttől, ha feliratkozik az interparlamentáris konferencia jelentkezői közé. Annál is inkább sietett, mert előre félt a nyártól, mikor egyedül marad, s folyton elkivánkozik Lellére, ahová pedig most, biztos volt benne, nem fog meghivást kapni.

Elutazás előtt még tett egy bucsuvizitet Gotthelféknél, akik bizonyos mélabuval kezelték ezt a kitünő pártit, melyet makacs lányuk elkerget a háztól. Elza csak ennyit beszélt vele:

– Ha kedveli az érzékeny bucsut, meg -167- is csókolhatja a kezemet. Miért ne kinálnám? Magának jó, nekem nem rossz. És ha lány vagyok is: előlegezheti ezt a kézcsókot, mire visszakerül, én már biztosan menyasszony leszek.

János kezet csókolt a lánynak, ugy ment el, alaposan megrontva, e néhány utolsó szó által, amugy is zavaros szivében, fejében.

A konferencia tagjai, a magyar képviselők társasága, ugy járták Itáliát, mintahogy vidéki szolgabirók és polgármesterek társasága, ha kongresszusra Pestre jön.

Eltekintve néhány európai modoru főurtól, kik már sokat jártak külföldön, a többi: hangos és naiv magyar volt, aki az anyanyelvén kivül csak a németet törte egy kicsit, s mindig elcsodálkozott azon, ha Olaszországban nem tudtak velük németül beszélni. Néhányan kotyogtak egy kicsit franciául is, de olaszul senkisem tudott, csak az az ellenzéki vezér, aki minden európai nyelvet egyformán kitünően beszélt, nemcsak beszélt, hanem szónokolt is, s akinek a kedvéért volt érdemes a különben értelmetlen interparlamentáris konferenciát nemcsak kitalálni, hanem fenn is tartani.

Ez a nagyszerü ember minden ilyen konferencián -168- felállt s vagy németül vagy franciául vagy angolul egy ragyogó beszédet mondott, melyben ismertette a mindig járatlan külföldiek számára Magyarországnak Ausztriához való viszonyát. Csodaszép mondatokban mondta el, hogy ez a két ország, hogyan egy és mégis hogyan kettő, hogyan nem szabad az osztrák császárt a magyar királylyal összetéveszteni, bár személy szerint nagyon hasonlitanak egymáshoz, zengett a magyar koronáról, amely nemcsak értéktárgy, emlék, klenódium, hanem közjogi szimbolum is.

A külföldiek mindig csodálkozva hallgatták, mintha valaki az ezeregyéjszakából regélne nekik, s noha volt köztük olyan is, aki már háromszor-négyszer interparlamentált, végeredményében éppugy nem értették mindezt, mint ahogy e sorok csendes rovója sem érti, ámbár gyermekkora óta az anyatejjel és a levegővel együtt szívja be.

A többi magyar tulajdonképpen csak a keretet adta e ragyogó embernek, aki, tőle telhetőleg, vigyázott rá, hogy a keret szégyent ne hozzon rá, együtt tartotta az urakat s óvatosan megkérte őket többször, hogy a csoport méltóságára vigyázzanak.

János még csak keret sem volt, legfeljebb ha szögecske volt a keretben, az is laza és lötyögő. Ment, amerre vitték, s ami máskor, -169- nyugodt lélekállapotban élmény és érdekesség lett volna számára, most csak tarka zürzavar volt, melynek legjobban kényelmetlenségeit érezte. A hőséget, a rossz napokat, a piszkos embereket, a sok vasutazás kormát, szennyét, fáradtságát.

Igy mentek végig Velencén, Turinon, Génuán, Flórencen, le Rómába, ahol a kiállitás és a konferencia volt.

Mindegyik városban három-négy napig tartózkodtak. De mindaz, ami elvonult János előtt, ugy tünt fel neki, mint egy gyorsan pergetett mozifilm, amelyről ezer felirás és színes kép tolakodik a szemébe, egyik elkeni és megszünteti azonban a másikat.

Velencéből az orrában maradt a mellékuccák poshadó csatornavizének keserüen rothadt szaga, s az az emlék, hogy a koszt nagyon rossz volt s végül csak egy szkárpi nevü olajban kisütött halat vagy csigabigát vagy mitmást tudott megenni.

Firenzében olyan hotelben szálltak meg, amely mellett az Arno vizesése ágyudörgésként dübörgött egész éjjel s János, akinek amugy is küzdelmesek voltak az éjszakái, kénytelen volt éjjel egy másik traktusba költözni, ahová a vizesés csak állandó morgását küldte.

Turinban Kossuth Lajos házában jártak, -170- szónokoltak is, folyton a kormányzóról beszéltek, ami Jánosnak egészen uj volt, ő csak Kossuth negyvennyolcas szereplését ismerte, ugy, ahogy az iskolai történetkönyvekben meg van irva.

Genuára utóbb csak az emlékeztette, hogy igen sok alaguton át jutottak oda s ő, akinek a feje fájt és nyitott ablak mellett állt folyton, koromtól feketén érkezett meg. Töltöttek még egy-egy napot más városokban is. János azonban még a nevüket is összecserélte volna, ha beszélni kellett volna róluk, mert valamennyi várost egymásba futtatta és egyformává tette az a sok kép, amit képtárakban, muzeumokban, templomokban néztek meg, testületileg; mindig egy másik, de ugyanoly furcsán, rosszul németül beszélő csicseróne magyarázata mellett.

Rómában hosszabb pihenő, a kiállitás látogatása, majd maga a konferencia következett hivatalos estélyekkel. A Monte Pincsó fekete ciprusai a temetőket és az eltemetett Adélt juttatták eszébe. Két nap egymásután megint nagyon levert volt. Megjelent a király fogadóestélyén, de nem látott egyebet, csak azt, hogy a király egy kis kurta, macskabajuszu zsidó füszeres, akin egészen hihetetlen az egyenruha és még hihetetlenebb mellette a nagy, erős, széles asszony, a felesége. -171-

A pápai kézcsók is megmaradt a fejében, mert a pápa keze, melyről azt hallotta, hogy fehér és finom: aszott sárgabőrü öregemberkéz volt. A pápa beszélt is valamit, Jánosnak utólag mondták meg, hogy latinul, de ő, gimnáziumi előtanulmányai ellenére is, mikor hallotta, azt hitte, hogy őszentsége most is olaszul beszél, az a néhány szó annyira olasz akcentussal zengett.

Végre elhangzott az ellenzéki vezér ama nagyszabásu beszéde, ez alkalommal a legszebb olasz nyelven, amelyből a világ ujra megtudta, hogy… illetve ujra nem tudott meg semmit. A nagyszabásu beszéd tiszteletére még egy külön bankett is volt, ámbár, mióta Itáliát járták, ugyis minden harmadik este bankettet ettek, de ezt a bankettet maguk a magyarok rendezték maguk közt egy magyar hotelier éttermében, halászlével, paprikás csirkével, turós csuszával, a tósztok magyarul hangzottak el, mindössze az olasz sajtó képviselői nevében (akik megint mind csupa pesti izraelita borbélylegényeknek tüntek fel János szemében), volt egy olasz beszéd, amely magyarul mondott ellyen-nel végződött s erre felelt viccesen egy öreg szabadelvü ugy, hogy ami olasz szót tudott a makarónitól és a kamerieretől kezdve a lassáte ónyi szperancáig, azt egymás mellé rakta s ezzel fejezte be: -172-

A nagyszabásu beszéd után a magyar küldöttek egy része, be sem várva a konferencia végét, ki akarván használni az első osztályu szabadjegyét, amely egész Olaszország területére szólt és minden küldött zsebében ottlapult, tovább utazott Nápolyba és Sziciliába.

János velük ment, hogy ne kelljen még hazafelé fordulnia. De ez az utazás sem használt neki, a folyton kék ég a fülledt hőséggel, amely alatta uszott, kezdett elszürkülni a szeme előtt. Pompéjibe, Herkulánumba és a Vezuvra mentek, ami még fáradtabbá és életuntabbá tette.

A Vezuv-napon ifjabb és öregebb honatyák, felhasználva azt az alkalmat, hogy a vezérgróf, akit élükre osztottak Rómában, külön meg volt híva egy angol diplomatához vacsorára, lányos házba vitték magukkal Jánost, aki, bár hónapok óta aszkéta életet élt, nagyon kinosan érezte magát, mert postatakarékpénztári évei jutottak eszébe, amikor maga, vagy más ifju hivatalnokok társaságában – akik közül azóta sem látott egyet se – tiz óra után rossz uccákba fordultak be és földszintes házak felé siettek, amikből zongoraszó hallatszott.

Ez a hely, ha előkelőbb volt is, ugyanolyan -173- volt. A zongora épp oly fád, verkli-ritmussal szólt s épp ugy angol táncokat játszott, mint otthon. A különbség csak az volt, hogy a selyem-ingek, festékes arcok, feltornyozott frizurák, brutális parfőmök, most nem csábitották, hanem émelyitették Jánost.

Egy feketehaju lány az ölébe ült. Jánosnak kinos volt, hogy a lány fekete, de épp oly kinos lett volna, ha egy szőke ül az ölébe. Nem akart kiméletlen lenni, hát türte a lányt, aki simogatta az arcát (amitől Jánosnak hideg borsózott végig a hátán). A lány beszélt hozzá olaszul, angolul, franciául, végre még egy kicsit németül is, János nem felelt, nem mondta, hogy nem érti, végre elunta, fölkelt, ugy, hogy a lány csaknem a földre csuszott az öléből, János adott neki egy kis aranyat és kiment az uccára.

Még hallotta, hogy a lányok összeállnak és többen kiabálnak utána valami ilyet:

Az uccán várta meg társait, akik nagyon elégedetten jöttek ki a szerelem házából.

Aztán Kápri szigetén jártak és Palermóba, onnan még lejjebb, Szirakuzába, utaztak. Már augusztus volt, a honatyák egy része innen visszatért. Egy egészen kis társaság elhatározta, hogy Maltába és Gibraltárba megy és -174- onnan, Spanyolországon keresztül, csak szeptemberben kerül haza.

János ezekhez csatlakozott s mert pénze már fogytán volt, egyik hazautazótól vett kölcsön háromezer lirát s azzal indult neki a tengeri utnak.

A tenger szele, hulláma, az, hogy a hónapok óta tartó fülledtséget egyszerre friss és erélyes levegő váltotta fel, az angol hajó tiszta és szigoruan rendes élete a olasz lágyság és rendetlenség helyett, már az első napokon váratlan változást okoztak Jánosnál.

Olvadt, zilált, szétfolyó lénye összeszedelőzködött és megerősödött. Kezdte érezni magát és helyzetét az életben. Valahogy felderengett benne, hogy ő valaki, hogy valamivé lett s hogy ebből következményeknek is kell származniok. Leszámolt és kiegyezett gyászával, félre merte tenni és boldogan mert vágyakozni a másik felé.

Ha nem társaival volt, akik most már kiválogatódtak, ugy hogy csak a fiatalabb európaibb emberek maradtak e csoportban, ha nem társaival volt, akkor a hajó legfelső fedélzetének elején ült egy heverőszéken, mindig szembefordulva a hajó irányával, hogy viz és ég kékje, hajófutás szele élesen csapkodjanak -175- át rajta, ami kimondhatatlanul jót tett egész lényének.

Elhatározta, hogy Gibraltárból egyenesen Pestre utazik és kicsavarja a lányt, aki neki kell, a másik férfi kezéből. Férfiabbnak és erősebbnek érezte magát amannál, biztos volt az eredményben.

Hogy mi van otthon, arról csak a többiek beszélgetéséből értesült eddig, ő maga sehonnan cimet nem adott magáról, lapot nem olvasott. Azok az információk, amik igy eljutottak hozzá, persze, nem vonatkoztak arra, ami őt érdekelte volna. Most szeretett volna hireket kapni, de nem lehetett s amit legjobban akart tudni, hogy Elza nem ment-e férjhez azóta, azt kitől kérdezhesse meg?

Türelmetlen lett és vágyott haza. Energiát érzett magában és cselekedni akart.

Igy értek Gibraltárba, ahol János még az erődbe se ment fel, hanem elbucsuzott társaságától, még háromezer frankot kért kölcsön, vonatra ült és Madridon és Párison keresztül, a lisszaboni és a keleti expresszt használva fel, öt nap alatt hazautazott.

Sejtelme sem volt róla, hogy otthon milyen sajátságos események várnak a megérkezésére. -176-

Május végén, János elutazása után alig néhány nappal, a Függetlenség szerkesztőségében megjelent egy koros ur, hegyes magyar bajuszu és Kossuth-szakállu:

– Doktor Fajjer Keresztély – mutatkozott be Prokeschnek, – a kolozsvári egyetemen az állattan nyilvános rendes tanára.

Prokesch már hallott erről a professzorról, akinek a neve, furcsa két jé-betüjével, az eu helyett, sokszor fordult meg a lapokban. Fajjer Keresztély a magyar tudományt hirdette, a nemzetiesség elvét a tudományban, azt, hogy a filozófiát, a zoológiát s valamennyi többi iát külön magyar szempontból kell látni, nézni, feldolgozni és tanitani. Erről már sokat összeirkált Fajjer és még többet szónokolt, mert szónoki természet volt, aki Kolozsvár politikai életében tevékeny részt vett s mindig a legszélbalibb balon foglal helyet. -177-

Fajjer előadta Prokeschnek, hogy milyen jó volna, ha a napilapok, melyek a közvélemény igazi nyilvánosságát jelentik, foglalkoznának a magyar egyetemek életével s főként ha támogatnák nyilvánosságukkal a kolozsvári egyetemet, mely ott kint a végeken – igy fejezte ki magát Fajjer – nemzetfentartó védőbástya szerepét játssza.

– És hogy’ méltóztatnék azt képzelni, hogy a sajtó, amely nem tulságosan ért ezekhez a tanügyi, tudományos dolgokhoz, beleszóljon az egyetemek életébe? – kérdezte a professzortól.

– Ha ne is szóljon bele, de legalább ismertesse. Hadd lássa a hazai közvélemény s hadd lássa a külföld, hogy ott lent, a végeken komoly tudományos munka folyik – és a professzor már nyult a zsebébe és egy kéziratot vett elő belőle. – Ime, a beszámoló a kolozsvári egyetem ezidei második félévéről, arról, hogy melyik szakot hány hallgató hallgatta, melyik tanszék milyen előadást tartott.

Prokesch átvette a kéziratot, belenézett, látta, hogy nem hosszu, neki mindegy volt, hogy folyik-e komoly tudományos munka a végeken, vagy az öreg ur csak a saját nevét akarja-e megint megforgatni egy kicsit a sajtóban, megigérte, hogy közölni fogja a kéziratot, -178- sőt ezentul is támogatni fogja a végek védőbástyáját és elbocsájtotta Fajjert.

Mikor az öreg elment. Prokesch még egyszer belenézett a kéziratba, hogy hányszor fordul elő benne a Fajjer név, de mikor látta, hogy egyszer sem, sőt az öreg még a cikk alá sem irta a nevét, meg volt elégedve a professzor szerénységével s egy pillanatig azt hitte, hogy csakugyan az a célja a közleménynek, amit Fajjer célul bejelentett. Végül lehetnek becsületes emberek is a világon. Vagy ha másutt nem, legalább Kolozsváron.

Ebben a hitben Prokesch ráirta a kéziratra: Hafér, ami, mint az olvasó már tudja, annyit jelent, hogy egész mindegy, mikor jelenik meg a dolgozat a lapban, tisztára a mettőr jóindulatától függ, hogy a bennefoglaltak mikor kerülnek a nagy nyilvánosság elé.

Vasárnapig csakugyan szó sem volt arról, hogy Fajjer Keresztély kézirata, a kolozsvári egyetem ezidei második félévének ismertetése megjelenjen. Szombaton éjjel azonban Szeniczei, mint már annyiszor, megint csirkefogást követett el, nem ment be éjszaka a redakcióba, kéziratot sem küldött s Prokesch tizenkettő után áttelefonálta a nyomdába, hogy dobjanak be a lapba valami hafért.

A nyomdában azonban csak két hafér volt. Remete Pálnak, a lirikusnak egy hosszabb költeménye és a kolozsvári kézirat. A mettőr utálta a modern költészetet, Remete költeményét is már másfél hónapja hevertette, egyrészt, mert mikor szedésben olvasott belőle négy sort, a költeményt ostobaságnak itélte, másrészt, mert tudta, hogy a vers megnemjelenése borzasztóan fáj Remetének. Mikor tehát a szedő a Remete versét hozta a tördelőasztalra haférnek, a mettőr némi undorral tolta félre a szedést:

– Ne ezt a verses virstlit, ettől megint falramásznak az olvasók. A másikat.

A szedő a kolozsvári hafért hozta, a mettőr betördelte, a dolgozat másnap reggel megjelent.

Prokesch csak nyomtatásban olvasta el egészen. Mindössze egy gyanus mondat volt benne, amely igy hangzott:

„A jogbölcselet tanszéke egyetemünkön tudvalevőleg csak átmenetileg van betöltve. Nyilvános rendes tanár hiányában a kiváló ifju szociológussal, Rózsa Rezső doktorral, aki nem a kolozsvári tudományos élet sarjadéka ugyan, de mindenképpen disze főiskolánknak. Rózsa Rezső doktor Államelmélet cimen talán nem egészen kiforrt eszméket hirdetett, olyanokat, melyek a praktikus életbe -180- átszürődve nemcsak a mai államnak, de a nemzeti életnek sem volnának hasznára. Rózsa Rezső doktor Allamelmélete mindenesetre tudományos diszkusszió tárgyát képezheti még. Kollégiumának terjedelme heti két tanóra volt“.

Prokesch azzal a hetedik érzékkel, amely minden ujságiróban megvan, mihelyt végigolvasta a cikket, érezte, hogy az egész beszámoló ennek az egy mondatnak a kedvéért iródott meg, bár abszolut semmit sem tudott sem Rózsa Rezső kolozsvári tanszékéről, sem Fajjer Keresztély szándékairól, azt mondta magában:

De azért valami különös fontosságot nem tulajdonitott az ügynek. Ugy gondolta, hogy a Rózsa-féle Államelmélet nyilván nem olyan magyaros, mint azt Fajjer Keresztély minden tudománytól megkivánja, s most az öreg ur megrovási kalandban részesiti a fiatal tudóst.

Harmadnap azonban három fiatalember küldöttségileg jött fel a Függetlenség szerkesztőségébe. Elmondták, hogy ők Rózsa Rezső doktor hallgatói voltak Kolozsváron s megdöbbenéssel és felháborodással észlelték, hogy tanáruk nemzetellenes tanokat hirdet. Látván, hogy a Függetlenség éles szemét és mindenre -181- kiterjedő gondosságát nem kerülték el ezek az üzelmek, ők nyilatkozni szeretnének.

– Tessék – mondta Prokesch, – aki azt gondolta, hogy az ügy esetleg érdekesebb, mint amilyennek látta s az óvatosságot és körültekintést azért tartotta fölöslegesnek, mert a dolog nem tartozván az aktuális politikához, nem baj, ha akárkinek van igaza benne. A jogászok nyilatkozata is megjelent.

Másnap valaki – Kolozsvárról – ismertette Rózsa előadásának tartalmát. Kivonatot és idézetet közölt belőle. Prokesch megröviditette a cikket és kiadta.

A következő vasárnap a kolozsvári iparoskör gyülést tartott, melyen megtagadott minden közösséget Rózsa Rezső doktor államelméletével. Erről nemcsak a Függetlenséget, hanem a többi pesti napilapokat is értesitette.

A parlament már nem ülésezvén, semmi nagyobbszabásu elemi csapás, vagy jobbfajta gyilkosság nem lévén, a lapok üresek voltak s Prokeschnek tetszett, hogy a kavarodó ügy milyen olcsó és ingyen érdekességgé dagad. Elküldött nyilatkozatokért a tudományos élet kiválóságaihoz.

A tudományos élet kiválóságai mindig a legnagyobb gyanakvással fogadják az ujságirót, -182- ha megjelenik náluk. Megmondani a véleményüket nem merik, megtagadni a véleménynyilvánitást szintén nem. Tehát mind nagyon érdekes mondatokat mondtak az intervjuőrnek, nagyobbára azt, hogy ők a fiatal tudós államelméletét nem ismerik ugyan, de amennnyiben nemzetellenes, annyiban eszük ágában sincs helyeselni azt.

Most már Budapesten is figyeltek a kolozsvári afférra. A budapesti egyetemi ifjak Szent János köre is gyülést tartott és megbélyegezte a hazafiatlan tudományt. Sőt a pesti egyetem egyik tanára, aki rendesen ugyanazon a nézeten szokott lenni, mint a Szent János kör, tárcát irt a Függetlenségbe az ujabb államelméletek veszedelmeiről.

Prokesch valósággal el volt ragadtatva a fejleményektől. A legnagyobb örömmel nézte, hogy a többi lapok hogyan nem mertek hozzányulni a kérdéshez. Rendes körülmények közt, ha valamelyik lapban valaki ellen hadjárat folyik, akkor akad egy másik lap, amely az érdekesség kedvéért, állást foglal az illető valaki mellett. Az első három héten nem történt ilyen állásfoglalás, mert a lapok egyáltalában nem itélték érdekesnek azt, hogy a kolozsvári jogbölcseleti tanszéken milyen tanok hirdettetnek államelmélet cimén. -183-

A negyedik héten, amikor nemcsak Kolozsvárról, hanem az ország egyéb városaiból is kezdtek tiltakozó iratok érkezni részben a Függetlenséghez, részben a többi lapokhoz is, már nem mert egyik lap sem az áramlattal szembe fordulni. Három hét alatt kialakult az a vélemény, hogy nemzetellenes tanokról, kicsit hazaárulásról van szó, a hazaárulót megvédeni, mindig kényelmetlen és nagyon meggondolandó feladat.

A többi lapok tehát hallgattak és, bár boszankodva, átengedték a kolozsvári pecsenyét a Függetlenségnek. Ugy vélték, hogy az egész akció ugyis belefullad a nyár melegébe, s megszünik, mihelyt egy kis nagyobb vasuti baleset, vagy családi tragédia, vagy más kedves skandalum következik el a nyilvánosság számára.

Ebben azonban tévedtek. Prokesch sokkal jobb ujságiró volt, semhogy a Rózsa-ügyet, ha már ügy lett, elengedte volna aludni.

A negyedik héten, hogy a skandalumot ébren tartsa és pártatlannak lássék, nyilatkozásra szólitotta fel magát Rózsa Rezsőt, aki eddig, bár kissé csodálkozva, de meglehetősen közömbösen nézte a személye körül duló háborut, melynek igazi okát is tudta.

Fajjer Keresztélynek, a magyar zoológia -184- tanárának egy fia volt, aki egyik székely városban középiskolában professzoroskodott. Ezt a fiát szerette volna Fajjer annak idején a jogbölcselet tanszékére ültetni.

Nem is hitte, hogy a dolognak akadályai lennének, mert ritkán volt eset arra a magyar közéletben, hogy egy érdemdus atyának ivadékától egy stallumot csak azért, mert a fiu nem odavaló, megtagadtak volna.

Mégis az történt, hogy Rózsa Rezsőt hitták meg a tanszékre s Fajjer egy kicsit piszkálni óhajtotta az ifju tudóst. Hogy ilyen nagyszerü botrány lesz az ő kolozsvári beszámolójából, arra maga Fajjer sem számitott.

Mikor a skandalum megvolt már, akkor az öreg tovább verte a vasat s nem restelt vidéki városokba is szétutazni, körök, egyesületek gyülésén résztvenni, hogy a Rózsa-ügy minél nagyobb hullámokat verjen.

Rózsa tudta ezt, de nyliatkozatában még sem élt ezzel a személyes élü érvvel, amely az egész harcot mingyárt más mederbe terelte volna. Ha országunkban egy látszólagos közügy személyes térre megy át, akkor ott kiéli magát és a személyes rész elsimulásával a közügy már a kutyát sem érdekli. De Rózsa nem akart ugyanolyan eszközökkel csatázni, mint ellenfelei, akik kezdtek nem is az államelméletről, hanem a lipótvárosi zsidó -185- fiuról beszélni, aki, mert amugy is hazátlan, most mások számára is fel akarja dönteni a hont… és igy tovább, sokkal kiméletlenebbül és gorombábban.

Ezenfelül Rózsa, mint minden igazi tudós, lenézte a napisajtót, a tudatlan bömbölőt s magához méltatlannak tartotta, hogy a heccben saját szavával is részt vegyen.

Rövid nyilatkozatot irt, melyben azt mondta, hogy az államelmélete helyessége, vagy helytelensége felett való döntés, föltéve, hogy tudományos tételekre nézve egyáltalában kell dönteni, tartozhatik az egyetemre, melyen előadásait tartotta, tartozhatik tudományos kritikusokra, de azok közül is csak olyanokra, akik ebben a kérdésben semminő melléktekintetektől nem vezettetik magukat, de semmiesetre sem tartozhatik a napisajtóra, mely eddig az ő tanait csak hibás, vagy szántszándékkal elferditett citátumokban közölte s még kevésbbé tartozhatik vidéki iparos- és önképző körökre és temetkezési egyletekre. Aki kiváncsi arra, hogy milyenek a veszedelmes tanok, amiket hirdetett, annak ajánlja, hogy olvassa el az Államélet cimü könyvét, melyben részletesen és pontosan kifejti véleményeit, melyek két évvel ezelőtt nyomtatásban is megjelentek az Akadémia kiadásában s a tudományos kritika rostáján átmentek -186- anélkül, hogy bármi megbotránkozást vagy felháborodást keltettek volna.

Ez a nyilatkozat, ahelyett hogy elcsititotta volna a lármát, olaj volt a tüzre. Felkutatták az Államelmélet cimü könyvet, amelyből két év alatt mindössze negyvenhárom példány kelt el, széjjelkapkodták és – elolvastak belőle három-négy oldalt, s abból ujabb vádakat olvastak Rózsa Rezső fejére. Az egész ország mintha megbolondult volna, ugy vetette magát a Rózsa-ügyre, a temetkezési egyletek most már ugy fogalmazták határozataikat, hogy ők nem olvasták és nem is fogják elolvasni a szennyiratot, de szerzőjét, a galád hazaárulót, mindenesetre átadják a közmegvetésnek.

A felháborodás az Akadémia felé is elfordult. Megkérdezték tőle, hogyan vetemedhetett a fércmü kiadására? Felszimatolták a könyv kiadásának előzményeit s elkezdtek a nyilvánosság előtt táncoltatni koros tudósokat, akiknek a foguk is vacogott rémületükben. A koncertben most már kénytelen volt résztvenni a többi lap is, nehogy ugy lássék, mintha a hazaárulást lényegtelennek s a hazaárulót fel-nem-akasztandónak vélné.

Egy egész kulturától elmaradt és elrugaszkodott cigány-naturalista ország beteg barbárságának gyujtópontja lett a Rózsa-ügy. -187-

Ami tanulatlanság, ostobaság, makacs bornirtság, céltalan gonosz indulat és bárgyu járatlanság és tájékozatlanság eddig lappangva müködött a közélet számos területén, az mind sietett a Rózsa-affér köré és gyönyörködött a felkorbácsolt pocsolyában.

Mindez azonban csak a sajtóban és a nem-hivatalos nyilvánosságban játszódott le.

Hivatalosan nem törődtek az egésszel, hagyták betegnek, lázasnak, orditónak lenni az egész közvéleményt. A kolozsvári egyetem hallgatott, az Akadémia lapitott, s a kormány talán nem is tudott az egészről.

Megtörténhetik, hogy az emberek ebben az országban az uccán ölik egymást és erről a lapok hasábokat irnak össze, de a kormány még nem értesült arról a kérdésről, mely miatt az emberek doronggal verik be a fejét egymásnak.

Rózsa Rezső, noha egy kisse idegessé tette már ez a mértéktelen üvöltés, s talán bántotta, hogy suszterlegények és egyéb entellektüellek nyugodtan irhatják ki róla, hogy gazembernek tartják, augusztusban leutazott Lellére és ott, mert a Balaton nem nyilatkozik, nagyon jól érezte magát.

Gotthelf papa aggódott ugyan, s kényelmetlennek érezte, hogy az az ember van épen az ő házában, akire, ha kimennek sétálni, a -188- fürdővendégek összesugva ujjal mutatnak, ezt mondván:

– Papa, a hazaárulás magának nem szakmája. Maga sok mindenfélét árult fiatal korában, de hazát még nem. Ne szóljon hát bele, mert nem ért hozzá.

Ő maga néhányszor, ha már tulhangosak voltak a lapok, amikbe belenézett, megkérdezte Rózsától:

– Nem, Elzus. Amig komoly emberek komoly helyről bele nem szólnak ebbe a zsivajba, addig nincs semmi baj. Fél év alatt ugy elmulik az egész botrány, mintha sohasem is lett volna a világon.

Elza hitt ebben, ahogy egyáltalában hitt Rózsa Rezsőben s szüleire rákényszeritette, hogy ne csak ők maguk maradjanak szeptemberben Lellén, hanem tartsák Rózsát is ott mindaddig, amig Kolozsvárra nem kell utaznia, hogy előadásait megkezdje.

Igy álltak az események, mikor János szeptemberben Pestre érkezett, azzal a szándékkal, hogy azonnal elmegy Gotthelfékhez, hogy lássa Elzát, akinek a puszta látására is -189- éhes és szomjas volt, s beszéljen vele komolyan, ugy, ahogy eddig még sohasem beszélt.

Az első félórában értesült róla, hogy Gotthelfék Lellén vannak s a második félórában azt is tudta már, hogy Rózsa ott van náluk, s ez, egyelőre keresztezte a terveit. Ha a gyerekarcu ott van, ő hiába utazik le, még ha kigondol is valami véletlent, ami Lellén való megjelenését megokolná, ha a gyerekarcu ott van, ő ostobának, tudatlannak, gyámoltalannak érzi magát jelenlétében. Meg kell várni, mig a gyerekarcu elmegy onnan, vagy a család Pestre jön és Rózsa néhány napra Kolozsvárra utazik.

De Prokesch, mihelyt beszólt hozzá telefonon, azonnal audienciát kért tőle a lakásán.

Prokesch egy kicsit sértődötten csodálkozott rajta, hogy János az egész Rózsa-ügyről a Függetlenség hatalmas kampányáról és diadaláról semmit sem tud.

– Kedves báró – mondta Jánosnak tréfásan – igazán nem érdemled meg, hogy egy ilyen kiváló lapnak a tulajdonosa légy.

– Lapot „egyáltalán“ nem is kell olvasni, de a Függetlenséget most mindenkinek hazafias kötelessége elolvasni.

– Hm… ebben igazad van. A külföld még nincs megszervezve. Szólni kell Vámoschernek, gondoskodjék róla, hogy a külföldi lapárusitó kioszkokban, mert hallom, hogy ott kioszkokban árusitják a lapokat, a Függetlenség is előforduljon. -191-

– Jó – mondta János – majd szólunk Vámoschernek, de most folytasd, hadd tudom meg, hogy mi történt hát?

Prokesch meglehetősen cinikusan foglalta össze az eseményeket. S ezzel végezte:

– A nagy magyar Dreyfus-ügy tehát megvan. Lapunk, mely létrehozta, ragyogóan megy, uton van arrafelé, hogy a legkeresettebb hirdetési orgánum legyen, amint ezt Vámoscher külön előterjesztéséből meg fogod tudni. Most még csak az hiányzik, hogy ezt a Rózsa Rezsőt az Ördögszigetre internáltassuk és onnan egy ujabb kampánynyal kiszabaditsuk.

– Nem én. Személyesen még nem volt szerencsém. De azt mondják, hogy nagyon kedves, szimpatikus fiu.

– Honnan tudjam én azt? Én csak ujságiró vagyok, nem állambölcs. Különben is mi közöm nekem ahhoz? A Függetlenség pártonkivüli lap, minden véleménynek szabad teret nyit. Meg kellett tehát, hogy engedje, hogy a hasábjain azt mondják: amit Rózsa Rezső tanit, nemzetellenes. Jöttek volna azok, -192- akiknek a jogbölcsészet a kenyerük és hivatásuk és mondták volna, hogy ez nem igaz. De nem jöttek. Nem mondtak semmit. Ennek következtében jogom van feltételezni, hogy amit a lapom mond, igaz. Később a többi lapok is ugyanazt mondták. Mindenki ugyanazt mondta. Nyilván igaznak kell lenni, amit mindenki egyhanguan és véleménykülönbség nélkül mond.

János nem volt meggyőzve. Noha őszinte és jóleső kárörömmel hallgatta végig, hogy Rózsát milyen baj érte és megelégedetten gondolt arra, hogy a gyerekarcunak ez az egész hecc milyen kellemetlen lehet, szeretett volna egy kis belső meggyőződést is ahhoz, amit a sajtóhadjárat nyomán még megteendőnek vélt. Prokesch még egy érvet mondott:

– Nézd, ha te és a szerkesztőség és az egész zsurnalisztika és minden ember Pesten, akivel én érintkezem, megállapodott abban, hogy engem nem Proksaynak vagy Prokeschnek, hanem Kovács Sebestyénnek hivnak, akkor énnékem le kell mondanom arról, hogy tényleg Prokesch a nevem, mert ha ragaszkodom hozzá, végül elvisznek a Svarczerbe.

– Tudod mit – mondta Prokeschnek – küldd fel hozzám a lap bekötött példányát, hadd olvasom végig az egész háborut. -193-

– Ha parancsolod, a többi lapokat is elküldöm, mert amire még nem volt példa a magyar sajtóban, minden sort, amit a Rózsa-ügyben irtak, eltétettem, mint a Függetlenség diadalának emlékét. Egész szakkönyvtár van együtt a Rózsa-ügyben. Jóska a szivar- és a cigarettakereskedését és a maga két üveg sörét is ott tartja a szakkönyvtárban. Majd elküldöm hozzád az egészet.

János két teljes délutánt töltött a lapok átolvasásával. Rettenetes volt az a szeméthalmaz, amit, a sajtószabadság lapátjával, a fiatal tudós fejére lapátoltak.

Jánost azonban az egész csak egy szempontból érdekelte. Lehetetlen, hogy ezek után rövid időn belül Gotthelfék Elzát, ha még olyan zsarnokuk is, Rózsának adhassák. Idő tehát mindenesetre van a cselekvésre.

Harmadnap Prokesch visszakérte a szak-könyvtárat s csak ugy mellékesen megtelefonálta Jánosnak, hogy Rózsa holnap akarja Kolozsváron megkezdeni a felolvasásait, de a lapnak azt jelentik Kolozsvárról, hogy nem biztos, hogy ez megtörténik, mert a hallgatóság tüntetésre készül.

Ebből a közlésből Jánosban ismét csak az ragadt meg, hogy Rózsa Kolozsváron van, e szerint már nincs Lellén, azonnal telefonált Gotthelfékhez. -194-

Csakugyan Pesten voltak már két napja. János bejelentette a látogatását, annál is inkább, mert a szobaleány azt mondta, hogy csak a kisasszonyok vannak otthon, az öreg nagyságosék átmentek Budára a csuzos Grosz bácsihoz, aki vidékről jött el iszapfürdőzni és az Eszplanád-szállóban lakik.

– Isten hozta – szólt csendesen Emma és nagyon melegen nézte a látogatót.

– Maga is igyekezett – egészitette ki Elza nevetve és hozzátette: – Nagyon megszépült, Szépember. Jöjjön, meséljen nekünk kalandjairól. Szkilláról, Karibdiszről és egyéb veszedelmekről, amik egy ilyen bolyongó Odisszeüszt érhetnek.

János majd lenyelte a szemével Elzát, aki elevenebb, frissebb, jobbkedvü volt még annál is, amilyen azelőtt s valahogy asszonyosabb.

– Gyerekek, vonuljatok ki. A vizit, örömmel látom, nekem szól. Magánkihallgatás -195- következik. Ugy-e, ezt akarta mondani?

Nitouche már ment kifelé. Emma még egy szomoru pillantást vetett Jánosra, ugy ment ki lassan, vontatott léptekkel.

Hallgattak egy kicsit. Elza jobblábát a balra vetette, hátradőlt a karosszékben, ugy mondta:

– Nem vagyok az. De nyilván van bennem valami kedvesség, ami vonzza az embereket. Magát biztosan. -196-

– Ezért most nem is haragudhatom. Amig maga csak szerkesztő ur volt és Senkhynek hitták, azt hihettem, hogy csak a hozományom után szalad. De most, amikor képviselő és báró, most nem kellene, hogy a zsidólány után fusson, ha még ugy milliomos is a zsidólány apja. Kapna másunnan is leányt. Szebbet mindenesetre.

– Nem látok semmit, Elzus, nem látok, nem hallok… szerelmes vagyok. Nézze, Elzus… ne haragudjon, hogy beszélek róla… abból a másik dologból most már ugy sem lehet semmi.

Jánosnak elkezdett a szive fájni. De azért tovább fájtatta. Tisztázni akarta a kérdést:

– Én nem hiszem. Ha hivatalosan be nem avatkoznak, ez az egész bolondság elmulik, Rózsa jövőre már rendkivüli tanár lesz Pesten. Aztán rendes.

– Még nem – mondta szilárdan Elza. – Majd meglátjuk. És különben se keverjük össze a két dolgot. Hagyjuk ezt. Maga megkérdezte tőlem, hogy megkérheti-e a kezemet. Ez a beszélgetésünk lényege.

– És én megkérem magát, hogy várjon holnap délutánig. Gondolkodom és megirom magának.

– Megirom. Legyen nyugodt, a válasz délután ötig pontosan a lakásán lesz. Pá, Isten vele, hagyjon magamra, hogy gondolkodhassam.

Elza fölkelt, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, átkiabált a harmadik szobába.

Elza azt hitte, hogy most utoljára látta ezen a helyen Jánost. A határidőt csak azért kérte, hogy ne szóval mondja ki a nemet. -198- Ahogy a fiu a beszélgetés elején szerelmesen és gyámoltalanul nézett rá, az meghatotta annyira, hogy ennyi kiméletre kötelezettnek érezze magát. Ugy gondolta, hogy szépen, simogatóan megirja majd neki, hogy nem.

– Nem hagyom magamat! – mondta magában. És a fejében kongott az a még-nem, amit Elza arra felelt, hogy Rózsát lehetetlenné tették.

Hazament, még egyszer végigböngészte a Rózsa-ügyet, mert a szak-könyvtárat Jóska még nem vitte el a redakcióba, papirost vett elő és jegyzeteket csinált. Nem is vacsorázott, annyira elfoglalta ez a munka. Mikor készen volt a jegyzeteivel, akkor nekiült és irt. Eleinte kicsit nehezen ment, mert egészen szokatlan volt neki ez a mesterség, de aztán látta, hogy ő is ki tudja fejezni a gondolatait irásban, eszébe jutott, hogy ha ezt korábban megpróbálja, akkor nem kellett volna minden mondanivalóját Prokesch-sel irásba foglaltatnia. A Függetlenségnél töltött volonteri első hónapja óta, amikor mindenki vele dolgoztatott, -199- most először végzett irással kapcsolatos szellemi munkát. El is fáradt bele. De folyton fütötte az a gondolat, hogy ennek a munkának eredménye lesz.

Mikor elvégezte az irást, megivott két pohár tokaji aszut s egy órától reggel kilencig egyhuzamban álom nélkül aludt.

A parlamentben csak kevesen lézengtek. Szezón-eleji érdektelen üléseken kevés kormánypárti és még kevesebb ellenzéki szokott megjelenni. A Házban mindössze két miniszter volt jelen, a pénzügyminiszter, akinek valaminő törvényjavaslatait tárgyalták és Füredy Fábián, aki unatkozott a miniszteriumban, hát átjött a parlamentbe és itt még jobban unatkozott. A pénzügyminiszter javaslatai egészen lényegtelenek voltak, általános szürkeségek, amik egy évben száz-számra születnek, anélkül, hogy valaki törődnék velük. Interpellációs nap is volt, de két vidéki érdekü ellenzéki interpelláció készült csak, szintén olyan dolgok, amik vizet nem zavarnak

Jánost, akiről tudták, hogy kint volt Rómában, az interparlamentárison, néhányan üdvözölték: -200-

János megmondta, hogy a nyarat csakugyan nagyszerüen töltötte, más érdeklődőknek azt is megmondta, hogy az a beszéd, amit a széphangu gróf az interparlamentárison tartott, valóban nagyszerü volt s az ülésterembe csak akkor ment be, amikor már a rövidnek igérkező ülés folyt.

Füredy Fábián barátságosan biccentett feléje a fejével, János visszaköszönt, de aztán nem nézett a miniszterre.

Miközben az előadó ismertette a pénzügyminiszter javaslatait, János fölment az elnöki dobogóra, lapozgatta az interpellációs könyvet, ugy lapozgatta, mintha szórakozottan cselekedné, aztán beleirta a két vidéki interpelláció után ezt:

A jegyzők oda sem néztek. Kormánypárti képviselő nem szokott váratlanul interpellációt beirni.

János visszament a helyére, várt, hogy a javaslatok tárgyalása elfogyjon, s tizenkettő táján áttérjenek az interpellációkra.

Akkor az elnök jelentette, hogy a napirend véget ért, jönnek az interpellációk, A -201- jegyző olvasta őket. Mikor Jánoséhoz ért, kicsit elmeresztette a szemét. De aztán olvasta.

A két miniszter felütötte a fejét, a kormánypárti néhány ember is felfigyelt. Nem hallottak róla, hogy interpelláció készül a szabadelvüpárt részéről

Füredy tájékozatlanul nézett át Jánoshoz, aki nyugodtan ült a helyén és papirlapokat tett ki maga elé.

Mikor aztán a két ellenzéki interpelláció leperdült, János fölkelt és elkezdett beszélni.

A tanszabadságról beszélt általában s a miniszter taktikából, nehogy meglássák, hogy egy váratlan interpellációról van szó, helyeslően bólogatott. Erre a kormánypárti néhány jelenlevő részéről is elhangzott egy-egy mondat után egy-egy száraz, kurta Ugyvan! -202-

A kicsit hosszu és szárazon tartott bevezetés után egy ellenzéki, aki unottan ült padjában és a körmét pucolta, közbeszólt:

Ez a közbeszólás egészen mellékes volt, maga a közbeszóló sem gondolta, hogy Frideczkynek csakugyan arról kell beszélnie. János azonban odafordult és kissé emeltebb hangon mondta:

S aztán a kormánypártiak is mondták, mert azt hitték, hogy Füredy interpellációt rendelt meg. Bár igaz, hogy legalább tegnap este szólhattak volna a klubban, hogy több ember jelenjen meg az ülésen.

János tovább beszélt. Most minden mondata a szokásos formulával kezdődött:

– Van-e tudomása a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak arról, hogy…?

Füredynek kicsit nyitva maradt a szája, elnedvesedett szemekkel bámult János felé. A szeme mintha ezt mondta volna, de egy egészen más ügyre vonatkozóan:

– Van-e tudomásom róla? Van. De miért kérded? Hát illik ez? Uri dolog-e éppen tőled, -203- hogy megkérded? Mindenről volt tudomásom, csak nem szóltam.

Füredy meg sem értette az első pillanatban, hogy miről van szó, annyira furcsán hangzott számára éppen ennek az embernek a szájából az a kérdés, hogy neki van-e tudomása róla? János mondatait most már minden oldalról hangosabban helyeselték. A folyosóról bejött néhány képviselő, aki az ülés tartama alatt odakint kaszinózott. Egy ujságiró leszaladt az ujságirók szobájába és a többieknek, akik ott nyugodtan huzigáltak ki sorokat a kék-ből, ezt mondta:

– Eriggyetek fel, ottfenn furcsa dolog történik. Senki ur, a kolléga, beszél.

– Módosit? – kérdezte egy öreg politikai riporter, de föl se nézett a kékből.

– Éppen az a különös. És nagyon kényelmetlen mondatokat mond. Nagyon ugy néz ki, mintha puccs volna.

Az öreg politikai legyintett a kezével, arra még nem volt eset, hogy szabadelvü párti képviselő váratlanul és kényelmetlenül interpellálta volna meg kormányát.

Az ülésterem már olyan hangos volt, amennyi lárma a jelenlevő kevés embertől kitellett. -204- Most már harsányabban szóltak közbe:

– Van-e tudomása a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak arról, hogy tanszabadság ürügye alatt a kolozsvári egyetem egyik tanszékéről állam-, nemzet- és dinasztia-ellenes agitáció folyik?…“

Füredy egészen megmeredten ült a helyén… Ez nagyon kinos volt, ez az egész izé… és különösen, hogy a dinasztia… minek azt piszkálni?

De a kormánypárt, amely miniszterét eleinte bólogatni látta, élénken helyeselt.

Mikor János befejezte, minden oldalról csaknem valamennyi jelenlevő odament hozzá a gratulációs kézszoritással. Füredy Fábián, ismét csak azért, hogy a látszatot föntartsa, szintén odament és kezet szoritott Jánossal s ezt motyogta:

Mikor azonban az elnök beküldte hozzá az egyik jegyzőt, hogy tekintettel a közérdeklődésre, amit az interpelláció keltett, akar-e azonnal válaszolni rá, zavartan felelte:

– Az interpelláció kiadatik a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak.

– Kérlek alásan… azt a mondatot… állam, nemzet… dinasztia… talán módositani lehetne? Ha átnéznéd a kéket… Nemde?

– Kérlek alásan – mondta János, kezet szoritott a miniszterrel, de nem ment le a gyorsirodába, ahol a revizorok szoktak azon fáradozni, hogy a teremben elhangzott értelmetlenségeknek kezet-lábat adjanak, vagy miniszterek és képviselők azon, hogy amit a teremben, mert nem tudtak vigyázni a szájukra, elmondtak, azt elmondatlanná tegyék.

Esze ágában sem volt, hogy a dinasztiát kihuzza a beszédéből. Tudta, hogy az a leglényegesebb benne.

Hazament, megebédelt, lefeküdt, várta Elza levelét és várta az estilapokat.

– Óriási! – mondta Jánosnak. – Sőt nagyszerü! Hogy’ jutott eszedbe? Nem is mertem volna inditványozni, hogy megtedd. Most van tulajdonképen tálalva a Rózsa-ügy! Hallatlanul kinos a kormánynak, de neked mégsem eshetik bajod belőle, mert kifelé nem -206- mutogathatják, hogy valaki a pártfegyelemnek az élét ennyire kicsorbitotta. Majd meglátod, mi minden lesz ebből.

– Mi lenne? – kérdezte János, aki csak egyet várt a felszólalásától.

– Azt én még kiszámitani nem tudom. Nézd majd meg az estilapokat. Én megyek lapot csinálni, mert ma hallatlanul érdekes lesz a lapunk.

Az estilapok csakugyan mértéktelenül felfujták az interpellációt. Tisztitó viharról beszéltek, amely a tudomány oduiból kisöpri a veszedelmes miazmákat és baktériumokat. Az üvöltés pártkülönbség-nélküli volt. És most először ünnepelték Jánost vér a mi vérünkből kiáltással.

S mert Elza levele este nyolcig nem érkezett meg, János bement a klubba, ahol mindenki tisztelettel vegyes szorongással nézett a lázadóra. Itt most már tudták, hogy az interpelláció előkészitetlen volt s hogy Senki ur akar valamit.

– Bravó! – mondta – husz év óta nem… husz év óta nem… Legalább nekem szólhattál volna… De én félretolt ember vagyok… Nem szép tőled… De azért örülök. -207-

És vitte volna sakkozni Jánost, ha Füredy és a miniszterelnök nem viszik el tanácskozásra.

– Te ugyan nem szóltál nekünk… nem tárgyaltad meg velünk, – mondta a miniszterelnök – de mi értjük a fiatalság hevülését… Az éppen az ereje. Mi mindenesetre megbeszéljük veled, hogy Fábián barátom mit válaszoljon. Nagyon kényes… roppant kényes… a dinasztia miatt…

Füredy meg sem emlitette, hogy ő szólt délelőtt Jánosnak, hogy a dinasztiát utólag hagyja ki a beszédéből.

És tanácskoztak, hogyan intézzék el ezt a nagyon kényes, roppant kényes affért. -208-

Gotthelf papa a Lloyd estilapjából értesült a Rózsa-ügy ujabb fordulatáról. Délután öt felé járt az idő és Gotthelf bekérette magához Elzát. Mire a lány megjelent, a mama is ott volt. Az öreg átnyujtotta a lapot a lányának.

– Jó, jó, lányom, ezt olvashatod németül is. És ha kiváncsi vagy rá franciául, talán fordittasd le a kisasszonyoddal.

– És éppen most irok egy levelet is, amelyikben mindörökre lemondok arról, hogy báróné legyen belőlem.

Gotthelfné sóhajtott, Gotthelf ferdén nezett ki a cvikker alól, amit olvasáshoz mindig feltett. Aztán megjegyezte:

Elza már olvasott. Egyre nagyobb meglepetéssel szedte a szemébe a sorokat. Az arca szine sápadtabb lett egy kicsit s mire az olvasmánynak vége volt, egy nagy könycsepp ült a szeme sarkában. Letette a lapot és nézett a szüleire. A mama beszélt, akit, mielőtt megjelent, Gotthelf informált.

– Látod lányom… mi nem vagyunk olyan müveltek és nagyszerüek, mint ti vagytok… Mi nem végeztünk annyi iskolákat és gimnáziumokba se jártunk…

– De az biztos, hogy mi a te javadat akarjuk. Lásd be, Elzám, hogy eztet, ezzel a fiatal tanárral, azért most mégse lehet… Nem lehet most, mindenesetre várni kell, amig… amig…

Gotthelfné nem tudott egy határidőt mondani. De nem is volt szükség rá. Elza már közbeszólt, megmentette szüleit a további érveléstől.

– Ne is beszéljünk róla, anyus. Hát nem. Jó. Majd valami mást csinálunk.

– A levél mindenesetre nem megy még el. Majd gondolkodom rajta, hogy mit irjak.

Visszament szobájába, lefeküdt egy kerevetre, befurta a fejét a selyemvánkosok közé és ugy gondolkodott. Estig. Akkor fölkelt, eltépte a félig megirt levelet, hamar megirt egy másikat Kolozsvárra, megmosta az arcát és nagyon jókedvüen vacsorázott a családjával.

Ugyanekkor folyt a tanácskozás a klubban a miniszterelnök és Füredy és János közt. A tanácskozás folyamán az a furcsaság derült ki, hogy a lázadó nem akar semmit. A miniszterelnök mindenféle elintézési módokat proponált és János mindegyikbe beleegyezett. Egyelőre, nem kapván választ Elzától, nem volt tisztában vele, hogy mit akarjon. A masinából kirobbant a feszitőerő, ujabb fütőanyagra lett volna szükség s az még nem jött meg.

A miniszterelnök és Füredy a legnagyobb megnyugvással hagyhatták abba a tanácskozást.

Csak azt felejtették ki, hogy az interpelláció révén a másnap reggeli bécsi lapok is -211- irnak az esetről. Valóban irtak is. És délelőtt tizkor már a miniszterelnököt a kabinetiroda Bécsbe kérette. A király koránkelő ember volt. A miniszterelnök bement a parlamentbe, még egyszer összebujt Füredyvel, aki aztán válaszolt János tegnapi interpellációjára. Elmondta, hogy a kormány, amelynek mindenről igenis van tudomása, és a kolozsvári ügyről is volt tudomása, éppen a tanszabadság alapelvén állva, várt eddig a beavatkozással. Azonban megnyugtathatja a felháborodott közvéleményt, hogy amennyiben olyan tanok terjeszttettek, amelyek stb… annyiban a kormány legszigorubb intézkedései nem fognának elmaradni.

Ez megint pártkülönbség nélkül tetszett mindenkinek. S a miniszterelnök mehetett Bécsbe, mert minden lehetőség nyitva volt és ha ott fent akármit kivánnának, azt lehet mondani rá, hogy az intézkedés éppen abban az irányban már megtörtént, csak még nyilvánosságra nem került.

Mikor a Házból hazament János, otthon már egész csomó üdvözlő táviratot talált. Es a délután folyamán egyre érkeztek. Testületek és magánosok üdvözölték a magyar hegemónia lánglelkü bajnokát, az elnemzetietlenedő ország nemzeti lelkének harsány szószólóját. -212- És igy tovább; a táviratok nagyon emelkedetten tudták kifejezni magukat.

János már fel sem bontotta őket. Csak délután ötkor jött meg, amit várt. Elza levele.

János tudta, hogy mi van benne, vagy azt hitte, hogy tudja, de azért a szive a torkában és a halántékában vert, miközben kibontotta.

Mikor Elza délelőtt bejelentette a szüleinek, hogy meg fogja hivni Jánost és hogy minek fogja meghivni, az öregek az első percben, ösztönszerüen, nem mertek örülni a fordulatnak.

– Ha mindenki szereti és én nem volnék mindenki, az sem volna baj, mert én viszont a felesége leszek. Ez elég lehet egy embernek, még akkor is, ha báró.

Mikor János megérkezett, Elza mingyárt magával vitte a szalónba. És megint ő kezdte a beszédet. S a hangja vidám volt, a modora játékos, egész-maga a kedvesség és a kivánatosság. Csak a szemében lobogott valami, ami egyéb volt, mint az eddigi pajkosság, csufondárosság és életkedv. De azt a valamit János még nem láthatta. S ha látta volna, sem tudhatta volna, mi az.

– Ide hallgasson, Szépember – mondta Elza – jól figyeljen rám és ne reszkessen, mint egy diák…

– Különben – mondta a leány – gondolhattam. Én láttam, hogy szeret, de hogy ennyire szeret, azt még sem képzelhettem. -214-

– Nagyon szeretem – fakadt fel megint őszintén Jánosból, aki örült, hogy nem kell komédiáznia.

– Ebből láthatja, hogy nem lehet büntetlenül megkérni leányok kezét. Az illető, még-olyan komplikált körülmények közt is, ki van téve annak, hogy megkapja a kezet. Tessék, a magáé!

– Dehogy is van! Most jön a tárgyalás a szülőkkel. Az üzleti rész. Engem nem lehet olyan romantikus alapon elvenni, hogy „elviszlek ugy, ahogy vagy, egy szál… pongyolában is“. Velem hozomány jár. Nem is kevés. Menjen, tárgyaljon az öregekkel. Figyelmeztetem, hogy egymillió koronánál kevesebb készpénzt el ne fogadjon…

A lány megrázta a fejét, az a különös lobogás a szemében erősebb lett, de csak egy pillanatra, amig kimondta:

– Na, menjen és állapodjon meg az öregekkel. Nem lesz nehéz dolga. Azok is szeretik magát.

– Mindenki ebben a házban – mondta a lány. – Például Nitouche… és… és…

Elza az ujjain kezdte számlálni, de Nitouche után abbanhagyta s csak ezt tette hozzá:

Az öregekkel csakugyan könnyü dolga volt Jánosnak. Gotthelf-papa hihetetlenül adakozó kedvében volt. Nem is beszélt kisebb pénzről, mint egymillióról. Ő maga ajánlotta fel, hogy megveszi gróf Collado-Thurn fasori kis palotáját, amely egész berendezésével együtt eladó – ő már régen szemet vetett rá ebből a célból –, két autót vesz a fiataloknak és évi negyvenkétezer korona apanázst is ad. -216- Hogy miért éppen negyvenkettőt, János meg sem kérdezte. Gotthelfné kelengyéről beszélt, nagyszabásu háztartási beszerzésekről, amik egy ilyen nagyuri házhoz kellenek majd s amik Jánost mind nem érdekelték. A végén Gotthelf-mama megölelte és megcsókolta Jánost, Gotthelf pedig némi bocsánatkéréssel a hangjában igy bucsuzott tőle:

Mikor az öregek Jánost átkisérték a szalónon, az előszoba felé, Elza már a szobájában volt, ellenben Emma ott ült, véletlenül. Gotthelf megszólitotta a kisebbik leányát:

– Gratulálok – mondta csendesen és még csöndesebben, hogy az öregek meg ne hallják, hozzátette: – Hát mégis megkérte, Jánoska?

Ez a Jánoska nagyon megütötte János fülét. Nagyon puha és meleg szó volt és egészen ugy hangzott, mint ahogy annak idején Adél mondani szokta.

De ez a megütődés csak egy pillanatig tartott, a másik pillanatban már kibuggyant Jánosból a boldogság:

– Olyan boldog vagyok, Emmácska! – -217- mondta a leánynak és egy önkéntelen mozdulattal átölelte. A leány majd elájult a karja közt.

János elment, Gotthelf-pár repesve, Emma reszkető térddel ment vissza a lakásba.

Elza a szobájában volt és hangosan fütyörészett, az ablakon kinézve. Mikor Jánost meglátta az uccán, az iróasztala fiókjához szaladt, kivett belőle egy kis gyöngyháznyelü játékrevolvert és a két ablaküvegen át ráfogta a távolodó magas férfialakra.

Amig János a sarokig nem ért, Elza folyton célzott rá s ahogy az egyik szemét eközben behunyta, az arcán a legnagyobb gyönyörüség ömlött szét.

Kétheti mátkaság következett, János életének legboldogabb ideje. Noha csaknem egész délután Gotthelféknál tartózkodott mindennap, egészen vak volt, semmit sem látott. Sem azt, hogy Elza ugy dorombolja körül, mint egy macska, mesterségesen széditi, hóditja, bolonditja, sem azt, hogy Emma ugy jár körül a házban, mint egy árnyék, némán és bánatosan, sem azt, hogy Gotthelf mama növekvő idegességgel nézi a körülötte lejátszódókat. Az anyai ösztön kezdte megsugni Gotthelfnének, hogy itt valami egyéb folyik le a szeme előtt, mint egy rendes, boldog mátkaság, hogy itt nincs minden rendben, hogy az a fülledt melegség, ami Elza viselkedésén át a házat megtölti, inkább zivatar előtti hőség, mint a szép derüs idő kisugárzása. De Gotthelf mama alapjában sokkal egyszerübb női lény volt, semhogy Elza komplikált viselkedését -219- megérthette volna. Azt mindenesetre furcsállotta, hogy Rózsáról és a Rózsa-ügyről, amiről azelőtt annyit beszéltek, most nem esik szó. Elza, ugy látszik, ráparancsolt Nitouchera is, a hugára is, hogy vigyázzanak a szájukra.

Pedig kint, az ugynevezett fórumon, tovább kavargott az affér. Ha Jánosnak a mátkaság még meghagyta volna egy kis józan eszét, az a kevés is elkábulhatott volna attól, ami körülötte történt.

Az ellenzék tudta, hogy a kormánynak zavarai vannak a Rózsa-ügyből kifolyólag. S miközben nyakra-főre dicsérte a kormánypárti képviselőt, kiabált a felelősségrevonás után.

A kolozsvári egyetem vizsgáló-bizottságot küldött ki, amely Fajjer Keresztély tevékeny részvétele mellett, elfogulatlanul megvizsgálta a Rózsa-ügyet, sürgős felterjesztést intézett a minisztériumhoz s egy hét sem telt bele, megtörtént az, amire évtizedek óta nem volt példa: megvonták a venia legendit Rózsa Rezsőtől. Az egyetem törölte professzorai listájából.

S mert az egyetem most már tudta, hogy fölfelé mi kellemes, egy lépéssel tovább ment. Frideczky János bárót, a tófalusi kerület képviselőjét, a hazafias tudomány védelmében kifejtett -220- munkássága csekély jutalmaképpen, a kolozsvári egyetem diszdoktorává nevezte ki s elhatározta, hogy az erről szóló diplomát küldöttségileg adja át az ünnepeltnek. A küldöttséget az e. i. rektor vezeti, de az ünnepi szónok Fajjer Keresztély, a hazafias zoológus lesz.

E nap délutánján Elza tuláradóan jókedvü volt, alig lehetett birni vele. Doktor Senkinek szólitotta a vőlegényét s kijelentette, hogy nászutról szó sem lehet.

– Mert kaptam egy cimet, amin jóizüen szólithatom. Csak nem bárózhatom az uramat. Viszont a Szépembernek is vége, mert a férjemet sem nem tarthatom, sem nem mondhatom szépembernek.

– Ugyan menjen! A maga nevei közt az ember nem tudja, mi az eredeti, mi a szerzemény. Mindig gyanakodva nyulok hozzájuk. Erről a doktorságról ellenben pontosan tudom, hogy kapta, érdemei vannak rá, hát ezt használom.

– Dehogy is! S éppen az érdemei és a bokros teendői miatt nem megyünk egy lépést -221- sem Pestről. Nevetséges volna, hogy éppen a legnagyobb zürzavar közepett, maga, a főbálvány, elszaladna innen. Gerlicézni. Hová? A Riviérára. Én már ugyis voltam a Riviérán és maga még ugyis lesz ott. Mért mennénk éppen most?

– Higyje el, hogy a nászut elavult és értelmetlen intézmény. Az ember otthon tud a legboldogabb és a legboldogtalanabb lenni. Itthon maradunk!…

– Az más – mondta János és nem erősködött tovább. Neki csakugyan mindegy volt. Ugy érezte, hogy az a pillanat, mikor ezt a nőt átölelheti, akkor is elképzelhetetlenül édes lesz, ha a hajléktalanok menhelyén, vagy egy cselédszoba nyoszolyáján következik be.

A politikában pedig gördült a kő, amit Prokesch elinditott s amit János megrugott, hogy gyorsabban guruljon lefelé. A venia legendi megvonása körül belső komplikációk támadtak. A kultusz államtitkár, Merényi Viktor, egy klerikális gondolkodással meggyanusitott, -222- nagyon hideg ur, de talpig ur, fölkereste Füredyt és ezt mondta neki:

– Kérlek szépen, azért jöttem be hozzád, hogy már egyszer velem is beszéljetek a kolozsvári ügyről.

– Abból, hogy itt büntetőexpediciók mennek ártatlan emberek ellen s aztán népünnepélyt rendezünk, ökörsütéssel, elesett, sőt nem is elesett, hanem kivégzett emberek holtteste felett.

Füredy nem értette ezt az erélyes hangot. Nézett az államtitkárjára, aki nagyon higgadtan beszélt tovább:

– Kérlek, a politikán tul, vagy innen, van ennek az ügynek tudományos része is. Bennünket talán az is érdekelhetne.

– Na látod. Hát én olvastam. Nincs benne egyéb, mint aminek minden olyan államelméletben lenni kell, amely nem csukja be a szemét a jogbölcselet ujabb és legujabb fejlődésével szemben.

– Szóval: az a ti senkitek és a többi senkik. Én elárulom neked, hogy az az államelmélet csak annyiban nemzet-ellenes, amennyiben nem a mai értelemben vett nemzeti államot veszi alapul.

– Dinasztiáról szó sincs egy államelméletben. Uralkodóról van benne szó, mindenkori uralkodóról, s aki az államot, mint egészen magas egységet kezeli, az uralkodót is alárendeli ennek az egységnek.

– A venia legendi megvonása, amit terveztek, már annyira gyilkosság, hogy még a politikai szempont sem igazolhatja. Ezt én már határozottan ellenzem.

Az intézkedés, a miniszterelnökkel való tárgyalás után mégis megtörtént. S ez a kormányon belül uj helyzetet teremtett.

Volt valaki, aki azonositotta magát Rózsa Rezsővel. Ha tehát a közhangulat fent és lent az marad, hogy áldozat kell, volt kit kidobni a kormány hajójából.

Füredy gróf nagyon kellemetlennek érezte; a miniszterelnök roppant örült neki.

S mert a venia legendi megvonása után sem lett csend – az államtitkár jól látta előre, hogy győzelmi ünnep következik és az ellenzék részéről a helyzet kiaknázása – s a miniszterelnököt még egyszer felcitálták Bécsbe, hogy mondja meg, ha a kellő intézkedések már megtörténtek, a közvélemény miért nem nyugszik meg s miért kutat további felelősek után, a miniszterelnök igen nagy örömmel vitte Bécsbe Merényi Viktor lemondását, amit az államtitkár mingyárt e megtorlás nyilvánosságra hozása után adott át, de amelylyel a miniszterelnök még taktikázott kissé.

Merényit megkérte, hogy lemondását ne publikáltassa, az ellenzéki vezéreknek pedig, akiknek számára most már szintén ügy lett a Rózsa-ügy, megmondta, hogy még egy nagyfontosságu -225- s döntő jelentőségü személyi változás készül, csak nehézségei vannak még a kormánynak, mert nincs minden adat a kezében azzal szemben, akire a koncentrált felelősség sulya hárul.

A miniszterelnök, aki nem volt hazug ember, de viszont az egyenes utat abszolut járhatatlannak tartotta a politikában s ennek következtében egy igaz szó az ajkát soha el nem hagyta, befelé meg volt riadva kicsit; ezt az affért már-már alkalmasnak itélte arra, hogy az egész kormánynak végzetes bajt csináljon, a miniszterelnök, mondom, most már taktikázott, mert noha egyike volt Magyarország legrégebben kormánykodó államférfiainak, nagyon szerette volna, ha temetése a várbeli sárga palotából történik, ha ez a temetés még nagyon messze volna, akkor is. Bár igazán nem lehetett volna azt mondani a miniszterelnökre, hogy a hatalomhoz ragaszkodik. Olyan miniszterelnök, akiről ezt el lehetett volna mondani, még egyáltalában nem is volt Magyarországon.

Mindeme belső változásokról gróf Füredy Fábián hüségesen referált Jánosnak, aki a szabadelvü párt fiatal tagjai közül a legreménynyel-teljesebb ifju politikussá lépett elő s aki e referátumokkal, a saját fontosságával a közéletben s az egész Rózsa-ügygyel szivből gát és életuntságát, mely már-már az öngyilnem -226- törődött, sőt jó öszötne azt sugta neki, hogy most, amikor ő már megkapja azt, aminek a meg-nem-kapása miatt a boszuhadjáratot elinditotta, tenni kellene valamit, hogy az ügy ezekben a nagy arányokban talán még se folytatódjék. Azonban ehhez már több energia kellett volna, mint amennyit Jánosban a boldog szerelem meghagyott. Ő voltaképpen azt cselekedte most, hogy kifeküdt a boldogság napfényére és süttette magát vele s hogy körötte mi történik, azt legfeljebb ha tudomásul vette, beleavatkozni az eseményekbe már megint képtelen lett volna. Ha Prokesch tudott volna János belső viharzásáról, ami az ujabb események megtörténésének oka lett, segitett volna helyes tanácscsal, de mert nem tudott róla s azt hitte, hogy az eddig mindig csak mozgatott ember most önálló mozgásuvá lett; s bizonyos hiusággal nézte az embert is, az eseményeket is: minden, ami történt, egy józaneszü tanácsadó beavatkozása nélkül történt, Rózsa Rezső nevére mind több elitélés, káröröm, közmegvetés halmozódott s ez János magánéletének egét kezdte köröskörül dagadozó, fekete felhőkkel megtölteni, lent, a láthatár szegélyén.

A fasori palota első emeleti hálószobájára vonatkozóan Gotthelf-mamának az az ötlete támadt, hogy abból a grófi berendezés a padlásra hordandó.

– Ki tudja, mik történtek már ott, – mondta a mama – jobb, ha az ember a saját hálószobájában alszik. Láttam egy nagyszerü hálószobát a városban.

– A mama babonás – mondta Elza. – De ha a mamának ötlete van, nekem is van. A hálószoba mellett egy női öltözőszoba következik, oda bevitetem én az én egész leányszobámat.

– Ezt megint könyvből tanultad, lányom, – mondta Gotthelf – de ha már ezeket csináljátok, -228- akkor okozzatok egy kis örömet az én János fiamnak is.

(Igy, ha maguk közt voltak, Gotthelf mindig az-én-János-fiamnak nevezte Jánost.)

– Na igen, ugy gondolom, hogy ha már te a te szobádat odaviteted a palotába, vigyétek el az ő legkedvesebb tárgyait is oda. Legyen neki is egy szobája a régi holmijából.

Elza helyeselte. Gotthelf mama megszavazta s mikor Jánosnak elmondták a három ötletet, egyiknek jobban örült, mint a másiknak. Ezekben a napokban különben is csak örülni tudott.

Gotthelf mama ajánlkozott, hogy másnap fölmegy Jánoshoz, összeválogat egy szobára való berendezést, János megkérte Elzát, hogy ő is jőjjön, segitsen. Elza kedves csináltanszent arcot vágott:

– Ahh – mondta – lehetetlen! Legénylakásra én? Frideczky báró mátkája?

– Majd meggondolom, – felelte Elza – a mama mindenesetre elmegy, neki már nincs vagy még nincs érzéke az iránt, hogy legénylakásra nem járnak urinők. Esetleg én is odamegyek, mert én már tudom, hogy legénylakásra csak urinők járnak. -229-

Gotthelf papa az ilyen beszédekre fejet csóvált és a szeme sarkából Emma felé nézett, mert nagyon nem szerette, hogy ilyesmit a kisebbik leány előtt mondanak

A vizit határozatba ment s János aznap éjjel, az első elalvás után, ijedten ugrott ki ágyából. Eszébe jutott a másnapi vizit, hogy esetleg Elza is eljön, felgyujtotta a villanyt és körülnézett a szobájában. Az iróasztalán Adél egy nagy arcképe állt s a falon is Adél két képe lógott. Az egyik egy furcsa plein-air, amit a Csernáék mütermébe járó egyik fiatal piktor festett, csupa aranysárga és rózsaszin foltból állitva össze a szőke nőt, széles rózsaszin szalmakalappal, ami a fején hátracsuszott, mint egy glória és egy rózsaszin selyem napernyővel a feje fölött, ami különösen és érdekesen szürte át a fényt.

János izgatottan tette be az asztalon álló arcképet s az egyik faliképet az iróasztala fiókjába és ráforditotta a kulcsot. A plein-air nagyobb volt, semhogy a fiókba lehetett volna dugni. Leakasztotta és átvitte a másik szobájába, a ruhaszekrényébe és ott arccal a szekrény falának forditotta.

Közben folyton nagyon vert a szive. Mert sajátságosképpen, noha itt élt Adél képei közt s a gyémántsziv ott csüngött a nyakán (minden reggel fürdés előtt gépiesen lecsatolta és -230- utána ugyanoly gépiesen ujra fel), mégis Adél, Itáliából hazajötte óta, ma először jutott eszébe, És most agyába tolakodott a sirkő és a látogatás, amelylyel ő az elhagyott tátrai sirnak tartozik.

A látogatás szóhoz megint a holnapi vizit kapcsolódott a gondolataiban s miközben elhatározta, hogy holnap telefonál Gerendaynak, megint nyugodtan el tudott aludni.

„Ma volt az esküvő. Nem hittem, hogy végig kibirom ezt a napot. János boldog volt, Elza gonosz. Itt vacsoráztak; csak papa, mama, Nitouche meg én voltunk jelen. Most mentek el, haza a fasori házba. Istenem, ha holnap reggel nem ébrednék fel, milyen jó volna!“

Mig Emma ezt leirta, mást is akart irni még, de csak fogta a tollat és nézte a papirt. És az arcán nagy könnyek peregtek végig

Az uj asszony fekete selyem pongyolában ült a fasori palota első emeleti sarokszobájában, melyet a hálószoba mellett az ő leánybutoraival rendeztek be.

Ebben a szobában velencei üvegcsillár, -231- ott benn kék ámpolna égett s az egész hálót kissé hideg derengéssel töltötte el. Az ámpolna is Gotthelf mama beszerzése volt, Elza nem szólt bele.

János ledobálta magáról a frakkot, egy lefelé csikozott kék-fehér selyem piyamát vett föl, leakasztotta a nyakáról a gyémántszivet és kopogtatott a hálószoba ajtaján.

Elza a maga szobájából nem mondta, hogy szabad. Odáig ugy sem hallatszott volna a hangja.

A kék derengésen tul éles sárga fénynyel világitott Elza ajtaja. Ahogy a sárga fényen ült az asszony s a fekete selyem a mellére feszült, Jánosnak Lelle villant az eszébe, a vizes fekete trikó a sárga napfényen. A szája égett, mintha dagadt volna, a halántéka lüktetett, ugy ment át a kék félhomályon Elza szobája felé.

– Tessék! – mondta olyan világos és határozott hangon, hogy ebben a környezetben ezen az estén, ebben a helyzetben ez a hang szinte vágta a levegőt.

– Elzácska! – áradt a férfiból forrón és vágyakozva s miközben a nő feje felé hajlott -232- le, kicsit rekedten sugta a fülébe: – Miért nem jön?

– Elzácska, édesem, egyetlenem, jőjjön! – s János ujra megpróbálta megcsókolni feleségét s a két keze, mely a nő felé nyult, megérintette Elza mezitelen vállát. A kéz olyan volt, mint a parázs.

Elza hátrább lépett egy kicsit, ugy hogy a férfi keze lecsuszott a válláról.

– Most? Itt? – kérdezte János, de már leült a másik karosszékbe, amit Elza mutatott. Megfogta a felesége egyik kezét, ráhajolt és simán, halkan megcsókolgatta, miközben Elza beszélt, anélkül, hogy a kezét visszavonta volna.

– Nem megyek, – mondta a nő most már nem olyan hangosan, mint eddig, csak nagyon érthetően tagolva a szavakat. – Nem akarok menni. Nem leszek a felesége, báró, izé, senki ur… nem leszek a felesége.

János, akinek a feje ott volt a nő keze fölött, nem is hallotta ezt. Ekkor Elza elhuzta a kezét, megrázta kicsit a férfi vállát, ugy hogy az felnézett rá és ugy mondta: -233-

– Mit mond, Elzus? – hebegett a férfi és gyámoltalanul elmeredt szemmel nézett a nőre.

– Azt mondom, hogy sohase leszek a magáé. Soha maga engem megcsókolni, megölelni nem fog! Érti? Soha!

– Imádom! – felelte János, aki azt hitte, hogy a tréfa most marad abba. Elza beszélt:

– Hát én gyülölöm. Én undorodom magától, maga fabáb, maga automata, maga senki!

– Hát mit gondolt maga? Minden az ölébe hullik, ami után kinyujtja a kezét? Minden a magáé, amit megkiván? Én nem, senki ur, én nem! Itt van a vége a paradicsomnak!

– Nézzen a tükörbe! – emelte a hangját a nő. – Az a semmitmondó ábrázata csupa buta vágyakozás. Nézze meg milyen undok maga, Szépember. Kellenék, ugy-e, nagyon -234- kellenék? A dagadt száját rajtam akarja hüvösre csókolni? A fülembe akarja bugni ezt az egész nagy bárgyu szerelmét? Hát nem! Ilyen kifeszülten, eltorzultan fog innen kimenni, én mondom magának, én!

– Elzácska? miért? ez borzasztó! – mondta a férfi és egészen megbutult.

– Mert mint egy értelmetlen gyerek, aki kapkod a kezével, belenyult az életembe. Mert tönkretett egy embert csak azért, hogy a csókomhoz jusson. Hát nem jut hozzá! Maga nem! Az igen!

János melléből nagy, szaggatott sóhajok hörögtek fel. Már nem is értette a szavakat, nem tudott gondolatot gondolathoz rakni.

– Én is szerelmes vagyok, hallja! De nem ilyen megvadulva, ilyen undokul, mint maga. És azért kettőnk közül én leszek az erősebb! Agyon fogom gyötörni magát, kinozni fogom, amig csak kegyelemért nem könyörög, hogy esze nélkül futhasson mellőlem, amerre lát! Csók nem lesz, semmise lesz, szikrázni fog a szeme és elszárad a szája és én nem fogok elmenni innen, vissza a szüleimhez, hanem ittmaradok, hogy örömem legyen a vonaglásában, hogy nézzem, hogyan szenved! Ostorral fogom verni a szivét és tüket fogok szurkálni a körme alá! -235-

A nő kiegyenesedve állt János előtt, a szeme lobogott, a szája, melyből a rettenetes szavak kipattogtak, vérvörös volt, a teste kemény és dacos. János majd megőrült, annyira kivánta.

Fölkelt, kitárta a két karját és nem törődött a gyilkos szavakkal, amik csapkodtak feléje.

– Ide ne jöjjön! Hozzám ne nyuljon! – kiáltotta Elza. – A szemét kivájom! Megfojtom! Megfojtom!

János elkapta a csuklójánál fogva és huzta magához. Elza előbb a kezét próbálta kiszabaditani. Nem tudta. János a másik keze felé nyult, hogy azt is lefogja. A nő magasra kapta karját, hátra, és ugy dulakodott vele. Közben a férfi egészen közel szorult hozzá és csókolta a nyakát.

Elza nagyokat rázott a testén, hogy a férfi fogai a husához csattantak s a szája vérezni kezdett.

Ekkor a kis asztalkához verődtek mind a ketten, amin egy virágváza csörrent meg s egy kis viz is lottyant belőle az asztalra.

Ebben a pillanatban Elza már érezte, hogy a férfi legyüri. A szabad kezét lekapta s az öklével a férfi melle felé sujtott, balra, a sziv tájékán.

Jánosnak elállt a lélekzete, megzsibbadtak -236- az izmai, visszatántorodott, kiengedte a felesége csuklóját.

Elza hihetelen sebességgel ugrott a kis asztalhoz, felkapta a vázát s virággal, vizzel együtt hajitotta a férfi arcába.

A váza eltört, a viz a szemébe frecscsent Jánosnak, aztán végigcsurgott rajta, a rózsák tövisei megkörmölték az arcát. Nem látott és hirtelen kézmozdulatokkal tapogatózni kezdett a levegőben.

Elza már kint volt, a hálószobában rácsapta az ajtót a támolygó férfira, rácsapta és rácsukta kulcscsal. Most már csak a kék fény világitott a hálóban, a nő keresztül szaladt rajta s minden ajtót becsukott maga mögött.

Az ötödik szobában állt meg, annak a sarka óriási kerevetté volt kiképezve, nagy szines vánkosokkal.

János, bent Elza szobájában, kitörölte a vizet a szeméből, meg sem tapogatta magát, hogy a váza cserepei nem sértették-e meg, azonnal az ajtóhoz ugrott, kézbe kapta a rézkilincset, hármat nyomott rajta, letörte. -237-

Aztán vállal feszült neki az ajtónak s minden erejével feszitette kifelé. Az ajtó, mert középen nem volt sem fönt, sem lent megerősitve, végre engedett; a zár nyelve csikorgott, ahogy az öbléből kifordult, az ajtó szétnyilt, János is átrohant a hálószobán, a másik ajtóhoz.

Háromszor, négyszer nekiment, kékre verte a vállát, de már ki volt merülve.

– Elza! Elza! – kiáltotta kétségbeesetten, miközben még egyszer megrázta az ajtót, aztán tátott, lihegő szájjal visszatántorgott, bele a nagy nászágyba, amely várta már.

A fején mintha izzó sisak lett volna, a melléből mintha körömmel darabokat szaggattak volna ki, a torkát mintha kötéllel szoritották volna.

Végre kifakadt belőle a sirás, csuf, hörgő, sikitó, állati üvöltés, ami nélkül megfulladt volna.

És ott feküdt szétterpedve, a két markát a párnába vájva a gyönyörü ágyon. Frideczky János báró, a kolozsvári egyetem disztudora, egyetlen iszonyu vágy, összetört reménykedés, sikoltó kétségbeesés, semmi, senki, Doktor Senki. -238-

„Jánosék nálunk vacsoráztak. Mamától hallottam, hogy János nem akart jönni, de Elza azt mondta, hogy mért ne jöhetnének? A mézeshetek csak babona, nem kell ugy bánni uj házasokkal, mintha kalitkába zárt tenyészmadarak volnának. János sápadt és idegesnek látszik, Elza olyan, mint volt. Mama azt mondta, hogy fiatal szerelmesek vigyázzanak az egészségükre. Elza borzasztó hangosan nevetett ezen. Papa mondta, hogy olvasta a Lloydban, hogy arról van szó, hogy János kultusz-államtitkár legyen és megkérdezte Jánost, igaz-e, János azt felelte, hogy felajánlották neki, de nincs rá kedve. Papa csudálkozva kérdezte: Államtitkárságra? János csendesen felelte: Arra se. Ezen mind megütődtünk, csak Elza nem talált benne semmi -239- különöst. Mikor elmentek, mama azt mondta, hogy nincs megelégedve Elzáék hangulatával. János szórakozott is volt. Engem egész este, mintha észre sem vett volna.“

Csakugyan arról volt szó, hogy Frideczky János báró vállalja a kultuszminiszter mellett az államtitkárságot. Az ötlet a miniszterelnöké volt, aki végleg meg akarta szabaditani a politikát a Rózsa-ügytől. S mert a honmentő fiatal képviselő ünneplése még egyre folyt a lapokban, a miniszterelnök ugy vélte, hogy az egész afférnak kicsavarja a nyakát, ha a megürült állásba az ifju lázadót ülteti. Nem gondolhatta, hogy egy közügy személyes alapon el nem intézhető.

Pedig hol volt már akkor János a lázadástól? Mindenét, amije már megvolt és mindenét, amije még lehetett, odaadta volna Elza egyetlen csókjáért s azért, ha mindazok a rettentő szavak, amik a nászéjszakáján elhangzottak, nem csengettek volna a fülébe. És teljesen tanácstalan volt. Nem tudta, mit kezdjen és hol kezdje, amit kezdeni akar. A feleségét csak ebédnél és vacsoránál látta.

És Elza mindig ugy manöverezett, inasokkal, szobalánynyal, hogy el tudott tünni mellőle, mielőtt János még beszélhetett volna vele -240- egyetlen igét arról, amiről beszélni akart. Este a hálószoba ajtaja mindig be volt csukva belülről. A cselédség tudta már, hogy a méltóságos urék házassága nem házasság még. János délelőtt, délután elment hazulról s mert a klubba és ismerősök közé nem akart menni, nehogy utólagos gratulációkat kelljen fogadnia, a Rózsa-ügyben és házassága miatt, céltalanul kószált budai külső uccákon, kétszer kiment a Hüvösvölgybe is, amely kopasz fáival épp oly vigasztalan és sivár volt, mint az ő helyzete. Ha visszagondolt az utolsó hetek eseményeire, látni kezdte, hogy Elza szántszándékkal csábitotta, csalogatta idáig s hogy ha nem lett volna annyira elvakult, látnia kellett volna, hogy ami történik, nem rendes és természetes dolog. Ilyenkor az összezuzottságát és életuntságát, mely már-már az öngyilkosság felé sodorta, gomolygó düh váltotta fel, hogy ne hagyja magát, hogy megpróbálja a sorsát még egyszer megforditani.

Ilyen lelki állapotban telefonálták fel a miniszterelnökségre s ajánlották fel neki az államtitkárságot. János elháritotta. Ami a miniszterelnököt végképp megerősitette abban a szándékában, hogy ezt a veszedelmes erőt egy pozicióba neutralizálja. Szólt Füredy Fábiánnak, hogy addig tárgyaljon Jánossal, amig meg nem puhul s okvetlenül rá nem -241- harap a horogra. Füredy föl is kérette magához Jánost s a legszemélyesebb kivánságának tüntette fel János államtitkárságát s ugy állitotta be a dolgot, mintha neki a Rózsa-ügyet másképpen lezárnia és megusznia egyáltalán lehetetlen lenne.

Hogy az ügynek még nagyobb fontosság és sürgősség látszatát adja, harmadszor délután ötre kérette a klubba Jánost, hogy a miniszterelnök, aki másnap reggel Bécsbe megy, az eredményt felvihesse. János azt mondta, hogy a klubba nem szivesen megy. Füredy azt ajánlotta, hogy jőjjön a miniszteriumba, ott olyankor ugy sincs senki. János nagyon kelletlenül ment fel a Hold-uccába, hagyta a minisztert beszélni s mert már az ellenkezéshez sem volt kedve és ereje, végül beleegyezett abba, hogy – mint Füredy kifejezte magát, – a miniszter ifju erejü jobb keze legyen. Közben mig nézte Füredy ősz fejét, csak arra gondolt, hogy az élete milyen különösképpen összekapcsolódott ezzel az emberével s hogy noha a kapocs kihullt és elhalt közülük, ők már nem tudnak elválni egymástól. És Adél neve is folyton a fülébe zsibongott s ahogy visszagondolt reá, el sem tudta hinni, hogy nőben annyi szelidség és jóság lehet, amennyi Adélban az ő számára volt. Elhatározta, hogy még a napokban felutazik Tátraszéplakra, -242- hátha ott, annál a sirnál visszakapja az életerejét, vagy végképp megbarátkozik azzal, hogy meghaljon.

Hat óra után ment el a miniszterrel együtt az uccára. Füredy átsétált a klubba, János az autójába szállt, hogy hazamenjen.

Ahogy az autó végigszaladt a Kálmán-uccán, János kipillantott az ablakon. Egyik kapu alól egy nő fordult ki. János talán nem is látta, inkább érezte. – Ez Elza! – A szive akkorát dobbant, hogy a feje felütődött. Egy sarokkal odébb kisipolt a soffőrnek:

A soffőr tovább vitte a gépet. János futva ment visszafelé. A nő akkor már kint volt a Váci-köruton. A kocsiállomás felé haladt. János most már biztosan látta, hogy a felesége. Elza beszállott egy kétfogatuba és bemondta a lakásuk cimét. A kocsi elgördült, János ottmaradt és nézett utána. Aztán visszament a Kálmán-uccába, hogy megkeresse azt a házat, ahonnan a felesége kijött. Egy patikát keresett, egy patikacégért, Aeszkulápot, a feje mögött kigyós bottal. Hogy miért éppen azt keresi, nem tudta. De mikor megtalálta a patikát, akkor tudta, hogy ez az a ház, amelyikből a feleségét kijönni látta. És most már azt is tudta, hogy ez a hetes számu ház, mert most már pontosan visszaemlékezett arra az -243- éjszakai kocsizásra, amikor ő, pezsgőtől bódult fejjel, Rózsa Rezsőt egy konflison idehozta és itt letette. Most már csak tovább kinozta magát a bizonyossággal. Bement a kapu alá és megnézte a lakók jegyzékét. S csakugyan ott volt: az első emelet kilencedik száma alatt:

János szerette volna betörni az üvegtáblát és kitépni onnan azt a nevet, szeretett volna felrohanni, rázudulni arra az emberre, szeretett volna őrjöngeni. Irtózatosnak érezte, hogy csendesen kell viselnie magát.

Ugyanakkor a házmester is jött kifelé s meglátva az idegen urat, aki a lakók jegyzéke előtt áll, megszólitotta:

János értelmetlenöl bámult rá, mintha azt kérdezték volna tőle, hogy a Nap milyen messze van a Földtől.

János nem felelt, ment ki az uccára, a házmester gyanakodva utána s mindaddig nézte, amig a Podmaniczky-uccában el nem tünt. -244-

Ezek ugyan fölösleges kérdések voltak, János kérdés nélkül is tudhatta, hogy igy történt, de most, amikor már megvolt a bizonyossága, szeretett volna belőle kitántorogni. Már ezek a kérdések is azt szolgálták. Hátha a portás azt mondja, hogy a méltóságos asszony el sem ment hazulról? Fölment az emeletre, bement a maga szobájába, hogy tanácskozzék önmagával, de alig hogy megpróbált gondolkodni, érezte, hogy nem tud, hogy a vér elönti a fejét, hogy törni-zuzni szeretne. Az iróasztaláról fölvett egy japán papirvágót. Minden ok nélkül hajlitani kezdte és hajlitotta, amig ketté nem pattant. Akkor a darabjait elhajitotta, fölkelt, átment a hálószobán és megállt a felesége öltözője előtt.

János visszament a saját szobájába, leült egy karosszékbe. Várt. A keze reszketett, zsebredugta, hogy Elza ne lássa, ha beszél vele.

Az asszony kijött, megint fekete pongyola volt rajta. A rendesnél parfőmösebb volt. Az arca piros, a szeme csillogó. Olyan volt, amilyenek az egészséges, boldog emberek.

– Nem ülök – felelte Elza és föl alá járt a szobában, ringó léptekkel, szinte szellőztetve teste rugalmasságát.

János nézte és kivánta. S mig az előbb még erőszakos és goromba akart lenni, most csak alázatosan megkérdezte:

– Magától? – kacagott Elza csunyán és sértően. Aztán szárazan hozzátette: – Nem félek.

– Tálaljanak! – adta ki a parancsot és otthagyta Jánost s az ebédlőben foglalatoskodó személyzet mögé menekült, hogy ne kelljen tovább tárgyalniuk. Étkezés után Elza épugy kisiklott az ebédlőből, mint eddig minden este. János meg se próbált utánamenni; tudta, hogy becsukott ajtók vannak mögötte.

Vette a kalapját, kabátját és ment le, uccát róni. Beszélni szeretett volna valakivel, szerette volna kiönteni magából mindazt a harapó fájdalmat, ami össze volt halmozva a szivében és belülről marta a falát. Akárki jó lett volna. De kinek mondhatja el, ami vele történt? Egyetlen olyan mondat nincs benne, ami elmondható. És kitől kérhessen tanácsot arra, hogy a feleségét hogyan tudná -247- magának megszerezni, hisz el sem árulhatja senkinek, hogy most, miután tudja már, hogy megcsalja, a házasságuk első hetében a másé, mielőtt még az övé lett volna, még most sem akar egyebet, mint megszerezni, visszakapni, birtokába venni. Ezt nem lehet elmondani senkinek.

Csak amikor már a Váci-köruton volt, akkor vette észre, hogy hol jár és érezte azt is, hogy ösztönszerüen hová igyekszik. A hetes ház elé. Hogy mit keres itt, azt még nem tudta, csak idekormányozta és itt-tartotta valami.

Szorgosan mérte a kurta uccát sokszor egymásután föl és alá. Nézte a boltok felirását, amennyit a rossz világitásnál láthatott belőlük. Ugy nézte a cégtáblákra pingált rajzolatokat, mintha érdekelnék; a nagy cipőket, amik susztert jelentettek, a csinos elválasztott haju férfi-portrét, ami borbély volt s különösen sokáig azt a fürdőszoba-berendezést, ami ugy volt ábrázolva, hogy fehér kádba viz csurgott.

– Milyen jó volna hideg vizben megfürödni! – gondolta magában, de azért nem indult el hazafelé, hogy ezt a vágyát valóra váltsa. Ugy látszik, volt benne egy másik vágy, ami erősebben dolgozott.

A csendes uccába csak néha koppant lépés, -248- olyankor felkapta a fejét és odanézett. Nem az volt, amit várt. S hogy várt valamit, annak semmi értelme nem volt, hiszen lehet, hogy akit ő vár, az már fenn van a lakásán és alszik, mélyen, fáradtan, boldogan a gyönyörü délutánja után.

Éjfél után nagyobb társaság fordult be a Kálmán-uccába, a Hold-ucca felől.

Ez az. Ahogy a társaság egy gázlámpa alatt elment, János már egészen messziről megismerte a gyerekarcut. Három másik elegáns fiatalemberrel jött, meg-megálltak, hangosan vitatkoztak.

János ment feléjük. Nagy, kemény, dobbanó lépésekkel ment, nehogy észre ne vegyék. János most már tudta, hogy azért van itt, azért megy oda, hogy a gyerekarcut holtra verje, üsse, amig lélekzik. A vér vágtatott föl a fejébe, a karjain át valami nagy gyönyörüség szaladgált.

Mikor a társaság elé ért, hirtelen közéjük kapott az előrenyujtott egyik karjával, összemarkolta elől, a mellén, Rózsa Rezső kabátját, ugy rántotta ki a többi közül a járda szélére.

Aztán a másik kezében szétterpesztve a tenyerét, laposan, csattanóan belevágott egyenesen a gyerekarcnak a közepébe. A kezéből szinte sistergett a gyönyörüség.

És még néhányat ütött, nagyszerüet, kéjeset, nem is tudta, hogy a levegőbe, mert Rózsát kitépték a kezéből, őt magát lefogták. Csak ütött tovább, amig el nem vesztette az öntudatát.

A mentőknél tért magához, ahol egy császárszakállas arc feketedett fölötte. A halántékát hideg vizzel mosogatták.

A szobában, ahol erős jodoformszag terjengett, a mentőorvoson kivül még két fiatalember állt, a Kálmán-uccai társaság tagjai.

A császárszakállas arc elfordult a beszélők felé. A mentőorvos tagadóan rázta a fejét, aztán halkan mondta:

A segédek tárgyaltak. János a maga két emberét semmiről sem informálta. Csak azt mondta nekik, hogy kardot akar. Pisztolyhoz és kardhoz ugyan egyformán nem értett, de biztos volt benne, hogy ha valami eszköz van a kezében és közel férhet Rózsához, okvetlenül megöli.

A kard tetszett Rózsa segédeinek, mert a jegyzőkönyveket ennek következtében ugy kellett megfogalmazni, hogy az ellenfelek közt sértő szóváltás volt csupán.

János segédei siettették a lebonyolitást. Mert hallottak a verekedésről s ez, felük függőben levő államtitkársága miatt, kényelmetlen volt.

Másnap délelőtt kilencre állapitották meg a párbajt, egy belvárosi vivóteremben.

János nem ment haza ebédelni s a délutánt -251- megint Budán töltötte. Fölment a Gellérthegyre s mikor beesteledett, a félig lerombolt tabáni uccákon lézengett. Egyszer-egyszer ugy rémlett neki, mintha valaki menne utána. De valahányszor megfordult, senkit se látott.

– Nini, te vagy az, Schenk? – mondta egy nagyon mély hang és Jánosnak erről a hangról rögtön eszébe jutott, hogy ez az ember Butz Ödön, akivel együtt járt a szabadkai gimnáziumban.

– Szervusz, Butz – mondta János és kezet nyujtott a mélyhangunak, aki az iskolán végig erről a furcsa hangjáról volt nevezetes.

– Mit szólsz, hogy megismertelek? Pedig szép egy pár éve, hogy nem láttalak. Na Schenk, te éppen olyan vagy, mint a maturán. Csak a bajuszod erősebb. Hát hogy vagy, mit csinálsz? Mi lett belőled? Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

János nem is akart ezekre a kérdésekre felelni, de fölösleges is volt, Butz tovább beszélt önmagáról:

– Nekem, hálisten, nagyon jó állásom van. Épitési irodában. Meg is házasodtam, két gyermekem is van. Itt lakunk Tabán mögött, de ma nekem kimenőm van, lemegyek a Gellért-kávéházba. Hát te? Te biztosan Pesten -252- lakol, a hidfőig elkisérlek. Megházasodtál? Mi vagy? Hivatalnok? Azért látszik rajtad, hogy neked is jól mehet. Mi?

S miközben János, ahol éppen muszáj volt, felelt valami általánosat, elgondolta, hogy lám, semmi sem történt. Ő még most is Schenk, nem lett Shenky, nem lett báró, semmi sem lett, semmi baja sincs… Hát akkor hogy van ez?

A hidfőnél elbucsuzott Butztól, aki meghivta magához a Dobogó-uccába, hogy egyszer jőjjön ki hozzájuk vacsorázni.

János megindult a hidon, hogy az osztálytárs elmenjen. Aztán visszament a budai oldalra, nem akart hazamenni. Nem akart Elzával találkozni. Tegnap még lehetett, mert tegnap még Elza nem tudta. Ma már biztosan tudja.

Sulyos, szennyes őszi eső kezdett esni, vastagon, sürüen. János elhatározta, hogy betér akármelyik hotelbe és ott tölti az éjszakát, és reggel telefonál a segédeinek, hogy ne a fasori lakására menjenek érte. Az ereszek alá huzódva ment a Dunaparton, mindegy volt neki, hogy micsoda hotelhez jut el. A várkertnél látta világitani a cimet: Hotel, Szálloda.

Betért, szobát kért, fölvezettette magát a szobába. A portás nem csodálkozott a poggyásztalan -253- szállóvendégen. Szerelmi hotel volt, jobbfajta szerelmek számára. A portás azt hitte, hogy a nő majd később jön. Néha ilyen diszkréten érkeznek a szerelmesek, ha félnivalójuk van attól, hogy együtt-láthatják őket.

A pincér vállat vont, furcsállta, hogy egész éjszakára ugyan és mégsem ágyban, de sok furcsaságot látott ő már itt. Kiment.

János tulforrónak érezte a szobát. Kinyitotta mindakét ablakot, eloltotta a villanyt és, ugy, ahogy volt, ruhástól, végigfeküdt a vetetlen ágyon.

Talán gondolkodott csak, talán aludt is. Arra riadt fel, hogy egy kéz a halántékát simogatja. Felült az ágyon.

A szobában nem volt sötét. A nyitott ablakon át az uccai gázlámpák fénye felvilágitott a plafonra és a tulparti város nagy fénye is bederengett a szobába. Egy nő állt az ágy előtt és ezt susogta:

A lány leült az ágy melletti karosszékre. Lecsüggesztette a fejét és halkan sirt. Aztán mondta:

– Hallottam… Elza otthon volt… elmondta. Iszonyu… Azt is megmondta, hogy miért… Beszélni akartam magával… Láttam, mikor eljött hazulról… Ó, az arca milyen volt!… Jöttem utána, egész este…

– Mert féltem, hogy kárt tesz magában… azt nem szabad… azt nem érdemes… azért… láttam, hogy ráment a hidra… aztán visszajött, ide… feljöttem és ugy örülök, hogy még él… Jánoska… él még! Nem szabad meghalni!

És a lány lehajolt és megcsókolta. Előbb csak a fejét, aztán, elébe térdelt, és a száját is. János megszédült ettől a csóktól. Mily rég nem érintette női száj nedves, sima puhaságu a száját! Reszketett tőle. A lány friss szájának -255- olyan ize volt, mint a mandulának. Előbb átölelte a lányt; a nedves ruhán át tüzelt a fiatal, didergő test… János uralkodni próbált magán.

– Haza viszem – dünyögte – hiszen egészen átázott… meg fog hülni…

– Nem, nem! nem megyek haza! – susogta Emma és visszaült a karosszékbe és maga elé vonta a fiut. János ült a földön, remegő kézzel gombolta ki a lány magasszáru cipőjét, lehuzta a selyemharisnyát és ahogy a fehér láb világitott a derengő szobában, Jánosnak eszébe jutott az a lellei nap, amikor uszott a csolnak után és ez a két fehér láb nyulott feléje a vizben és Elza kiabálta:

Megcsókolta a lány lábát. A térdét is. Aztán a hónapok óta vágyakozásban gyötrődő férfi mohóságával nyalábolta át a forró kis testet. A leány szétmálló, ájult gyönyörüséggel hanyatlott a hirtelen szétdobált vánkosok közé.

Emma a két karjával átfogta a fiu fejét. Ugy aludtak el. János még álmába is átérezte a mandula-illatot, ami aztán lassan vaniliára -256- változott. Azt álmodta, hogy a szabadkai gimnázium vivótermében ülnek a padokban ő és az osztálytársai; mellette Butz Ödön ül. Várják a latin tanárt, aki bejön és feleltet. A latin tanár a latin tanár volt ugyan, de azért mégis Rózsa Rezső. És lapozott a noteszében és kihivta:

Az osztály nagyot nevetett erre, mert tudták, hogy nem igaz. És a tanár, a fejét csóválva, beirta a négyest. Pontosan látszott, ahogy a három kis vonalat egymás mellé rója.

Reggel nyolckor ébredt fel. Megcsókolta a lányt, aki ujra a karjaiba ölelte.

A lány nem kérdezett többet. János tudta a programmját. Megy és megöli a gyerekarcut, nehogy Elza boldog lehessen vele; visszajön és magával viszi ezt az édes, elomló, odaadó Szerelmet. El, valahová; akárhová. Sietett telefonálni a segédeinek.

A vivóterem öltözőszobájában, mielőtt a nyakbandázst felkötözte, a vivómester megkérdezte Jánost:

– De… igen… – felelte János szórarakozottan és leoldotta a gyémátszivet a nyakáról.

János ugy érezte a kardot a kezében, mint egy bunkós botot. Boldog volt, hogy mekkorát tud majd ütni vele. S mingyárt -258- az első ugrásra egész erővel sujtott a gyerekarcu fejére.

A segédek megrezzentek erre a különös párbaj-metódusra. A vivómester felszisszent:

Rózsa keresztbe tartott karddal védte ezt a csapást, amely mégis a fejére zuhant. Szinte meglottyant az agya tőle. De a vastag, elválasztott, oldalt simitott hajon át a kard csak ütött, nem vágott. Az orvosok megnézték s mindössze egy dagadt vonást konstatáltak Rózsa fején. A daganatból szivárgott a vér.

János most már még biztosabb volt a maga dolgában. Felülről fogja végighasitani ezt a gyerekábrázatot.

Rózsa sápadtan állt a helyén. A feje zugott még az előbbi ütéstől és félt ettől a megvadult embertől.

A második rajtára János mint egy mészároslegény kapta magasra a kardot és szökött ellenfele felé.

Rózsa nem mert moccanni. Rémülettől kitágult szemmel tartotta mereven előre a kardját. János egyenesen beleugrott.

Rózsa még mindig mereven tartotta a karját, de egy pillanat mulva érezte, hogyan -259- sulyosodik el a kardja. Kiengedte a kezéből a markolatot. János hasmánt vágódott el a gyantás padlón. A kard elől kiálló vége letörött, ahogy a test a padlóra zuhant.

A nyomdában, ahol a hivatalos lapot szedik, ugyanekkor egy szedő előtt, aki hosszu kék kabátban és papucscsal a lábán ült a szedőgép klaviaturájánál s éppen cigarettát sodort, a kézirat-csiptetőben egy királyi kézirat gépelt másolata feküdt. A szedő már beigazitotta, hogy lekopogja, de még egy cigarettát akart elszini közben. S mig a cigarettát sodorta, szórakozottan olvasta a kéziratot:

„… előterjesztésére báró Frideczky Jánost a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minisztériumban államtitkárrá kinevezem…“

– De ez a báró Frideczky, ez az a sovány -260- nimand, aki volontőr volt a Függetlenségnél, mikor én még a Glóbusban éjjeli szedő voltam.

– Volontőr? – csodálkozott el a másik és az ujját rajtafeledte egyik betün.

Emez megnyálazta a cigarettapapirt, beragasztotta a cigarettát, letépte a végéről a kusza dohányt, rágyujtott és a füsttel együtt, amit kibocsátott a száján, ezt mondta:

DOKTOR SENKI

XVI. FEJEZET.

XVII. FEJEZET.

XVIII. FEJEZET.

XIX. FEJEZET.

XX. FEJEZET.

XXI. FEJEZET.

XXII. FEJEZET.

XXII. FEJEZET.

XX. FEJEZET.

XXI. FEJEZET.

XXII. FEJEZET.

XXIII. FEJEZET.

XXIV. FEJEZET.

XXV. FEJEZET.

XXVI. FEJEZET.