
*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75082 ***


EGY PESTI LEÁNY TÖRTÉNETE

IRTA

MOLNÁR FERENCZ

BUDAPEST 1905

A MAGYAR KERESKEDELMI KÖZLÖNY KIADÁSA




MOLNÁR FERENCZ.

Molnár Ferencz ma huszonhét éves és egyik legnépszerűbb magyar iró.
1878-ban született Budapesten, jogot tanult, járt a külföldön, Bécsben,
Genfben, Párisban. Még jóformán gyermek – csodagyermek – volt, mikor a
«Budapesti Napló» munkatársává lett, ahol megteremtette a karczolatot,
azokat az apró, párbeszédes jeleneteket, amelyekben annyi pompás
humorral, bámulatosan éles megfigyeléssel, ragyogó ötletekkel, a
társaság, politika, szinház életéből adott érdekes kis komédiákat.
Közben szorgalmasan dolgozott novellakötetein, regényein; egymás után
jelent meg: «Egy gazdátlan csónak története», «Éhes város» regények.
«Szerelmes éjszakák», «Magdolna» novellakötetei. A Vigszinház nagy
sikerrel két vigjátékát, «A doktor ur»-at és a «Józsi»-t adta elő.
Karczolataiból is összeálitott egy kötetet. Közben pedig ujságirói
munkásságát is folytatata; ma a «Pesti Napló» munkatársa.

«Globus» műintézet és kiadóvállalat r.-t. Budapesten.




I.

Hajnali két óra lehetett, csöndesen nyugodott szüz hóleple alatt az
Andrássy-ut. Ilyenkor nincs kocsi, amely fölhasitsa a fehér szőnyeget,
ember is alig jár ott künn, a villák között. A liget felől, ahol
egyszerre nagyon nagy lett a fehérség, szeliden derengett a hó.
Általában édes csöndes téli éjszaka volt, a sok kis villa aludt, a
fenyőfák is bóbiskoltak a kis kertekben hósipkáik alatt. Csupa csönd,
csupa szüziesség, a világ véges-végéig ugyanegy puha fehér szőnyeg, a
levegő kemény, hideg, tiszta, becsületes, tovább ad minden kis zajt.
Messziről, valahonnan az Oktogon felől elhaló zörgéssel jelentkeztek a
hóekék. Aztán ez a lárma is elmult, végigsugároztak a lámpák, hosszu
ékbe futva össze valahol a távolban és teljes volt a csönd, a téli
csönd, aludt az Andrássy-ut.

Aztán egyszerre az egyik villa kapujában kattogott a kulcs, nyikorgott a
zár. A melegről jövő emberek ijedezésével, vidám didergéssel tolakodott
ki egy csomó lármás, nevetgélő vendég a kis kopasz kerten át az utczára.
A kapuban maradóknak hátrakiabáltak, hogy megfáznak, menjenek be, aztán
vidáman, örömmel néztek szét a szüzi hideg éjszakában, örültek a hónak.

Leányok, asszonyok, fiuk – hamar párokba verődtek a gyalogjárón, ahogy
befelé vették utjukat és fölköltötték az Andrássy-utat. Nevetésük nyomán
megrezzent a levegő, sikongó vidámságuk belecsattant ebbe a komoly
alvásba, mintegy az ő kedvükért egy-két járókelő is bujt elő a szomszéd
utcákból, s végezetül, hogy teljesen fölébredjen az utcza, az Oktogon
felől czammogva jött egy komfortábli, döczögött, nyikorgott, nagy sávot
vágott a hóba, és akkor már meg volt zavarva minden. Az utcza rosszul
teszi, ha elalszik és azt álmodja, hogy ő a szüzi természet.

Legeslegelől Elza ment egy cylinderes fiatal emberrel. Némi habozás után
a karját is elfogadta, aztán ugy haladt mellette, kissé fáradtan, kissé
álmosan, de azért egyre beszélve. Nagy, vörösbe játszó barnahaju lány
volt, csupa egészség, duzzadó erő. A szeme fürge, okos, ravasz jószág.
Az arcza – egyszerü, csinos arcz – csupa ravaszság volt. Egyszerre
beszélt minden arczizmával, s néha a szeme meghazudtolta azt, amit a
szája mondott. Az volt a hire, hogy nagyon okos lány.

– Lássa – mondta szemét kissé összehuzva – lássa, ezt az időt szeretem.
Mindig kellemes emlékeim vannak, ha igy téli éjszakán az utczán találom
magam… Vagy bál, vagy estély… Néha elhuzódott zsúr, amely azért tart
ilyen sokáig, mert az ember kitünően mulat. Mint például ma is.

A korrekt fiatalember kissé ostoba arczczal hallgatta ezt. Ő egyébről
akart beszélni, de egyszer az volt a baj, hogy nagyon közel jött
mögöttük a második pár, másszor meg a lány nem hagyta szóhoz jutni.
Aztán egyszerre kitört belőle a hős, és magához szoritva Elza karját,
határozottan mondta:

– Valamit akarok magának mondani.

– Hát mondja.

– Itt nem lehet.

A leány vállat vont:

– Hát akkor ne mondja.

Hallgatva mentek egymás mellett egy ideig. A lány már jól tudta
szóról-szóra, hogy mit akar mondani ez a fiatal ember, de szerette volna
azért mégis hallani.

– Maradjunk hátra – mondta a fiu.

– Azt nem lehet! Micsoda gondolat.

Inkább előre siettek kissé, hátrakiabáltak, hogy most csuszkálni fognak
és ezen a czimen jó ötven lépésnyire elhagyták a társaságot.

– Igazán, ez ostobaság! – zsörtölődött a lány.

A fiu pedig megszólalt, előre elhatározva, hogy határozott, korrekt
mondatokban fog beszélni.

– Elza, – kezdte.

– Nos, halljuk, halljuk – szólt vidáman a lány és csuszkált a fagyos
aszfalton, a fiu karjába fogózva.

– Elza, vegye már egyszer komolyan a dolgot. Én magát szeretem.

– És aztán? – mondta nyugodtan, tovább próbálgatva a csuszkálást.

A fiu nagyon elkeseredett:

– Ez nem járja, hogy maga igy bánik velem. Nekem jogom van magához,
érti?

Gunyosan komoly lett erre a lány arcza:

– Artur, Artur – mondta – miért nem beszél rendesen? Miért erőlteti a
hangját, Artur?

Artur erre nem is felelt, csak folytatta:

– Jól tudja, hogy már régen szeretem. Tavaly nyáron Balaton-Füreden már
mondtam. Aztán sokkal okosabb, mintsem hogy ki ne találta volna eddig.
Akkor ugy látszott, hogy tetszettem magának. Esténkint együtt sétáltunk
Összebujtunk – emlékszik? – elmenekültünk a társaságtól.

– Unatkoztunk.

– Jó, legyen. Ugy is jó, hogy unatkoztunk. Én egyebet se mondtam, csak
mindig azt, hogy szeretem.

A lány roppantul csodálkozó szemmel meredt rá. Meg is állitotta:

– Hogyan? Hát az komoly volt?

A fiunak most már sirni lett volna kedve. Komikus figura lett izgatott,
kuszált arczával, amely fölött komolyan ült a fényes czilinder. Az ajkát
harapdálta, sirni lett volna kedve. Érezte, hogy ez a lány ugy játszik
vele, ahogy akar; nagyon tehetetlen volt. Mentek előre, tovább,
hallgatagon. A fiu belsejében reszketett a szerelmes indulat. De hát mit
csináljon ezzel a lánynyal? Beszéljen neki más, szép lányokról,
féltékenynyé tegye? Hisz kineveti! Ahhoz se volt ereje, hogy most
ennyiben hagyja az ügyet, s erőszakolja a közönyös dolgokról való
beszélgetést. Oly ritkán volt együtt Elzával, hogy nagy lázzal,
vágyodással várt egy-egy zsurt, ahol találkozzék vele. Hát most arra
használja ezt a kis negyedórát, amig egyedül lehet vele, hogy a
közönyöst játszsza? Kétségbeesetten kapkodott valami érv, hóditó mondás
után, s ez annál inkább tüzelte, mert már közel voltak a Nádor-utczához.
Öt perc mulva elválnak, s ő csak egy kinos párbeszéddel gazdagabb.
Hirtelen fölvetette a fejét, daczos lett, magához rántotta a lány karját
és végső elhatározással mondta:

– Elza, hisz én magát meg is csókoltam.

– Pfuj – mondta csöndes-álmodozva a leány.

Akkor már egészen kétségbeesett az az ostoba ember, aki a bankban nem
szokott ilyen izgalmas, néma harczokhoz. Végleg kitört belőle a meztelen
düh, és szemébe vágta Elzának:

– Maga is megcsókolt engem.

A lányt erre valóságos undor fogta el. Szeretett volna az arczába csapni
ennek a czifra urnak, aki igy ultima ratioként szemére veti egy
botlását. Az most már egészen belevetette magát a gyáva vádaskodásba, és
a lány hallgatását arra magyarázta, hogy ez a mondás hatott. Beszélt
halkan:

– Megcsókolt. A számat csókolta meg… Én ugy, ölelve tartottam. Most
tudni se akar rólam. Maga azt hiszi, hogy csak ugy lehet osztogatni a
csókokat? Hogy az csak egy hétre kötelez?

Elza hátra vetette a fejét, és most már mosolygott. De sirni szeretett
volna, és megpofozni ezt a semmit. A lelke legmélyéig föl volt háborodva
és hirtelen megállott. Elsimitotta homlokáról a haját. Egyszerüen
mondta:

– Várjuk meg őket.

A társaság belemélyedt a fecsegésbe, alig vette észre őket, amikor
hozzájuk ért. Legelől két fiatalember jött röhögve, egymás karjába
fogózva. Ezek meg se látták. Hogy elmentek előtte, tisztán hallotta a
beszédüket:

– Oh, az a pompás alak! Micsoda karja van! Milyen kebel!

A másik szellemesen mondta:

– Dus kebel.

Azzal összeröhögtek, az egyik csettintett a nyelvével. Artur el akarta
huzni a lányt. De akkor már észrevette őket Brandtné:

– Hogyan, Elza, azt hittem, hogy elől vagytok…

– Itt vagyunk, mama.

A mama tovább folytatta a beszélgetést, és Elza beállt a csapatba. Egy
kis lányt megcsókolt:

– Nini, Manci, hát maga itt van?

A szőke Manci ugy ment ott a havon, mint valami álomország
királykisasszonya. Édes, okos, komoly gyerek, talán tizenöt éves se volt
még. Azt hitte, hogy mindent tud, és mindenkinél ravaszabb. Ez valami
nem banális bájt adott neki.

– Elza, jöjjön, csak, – mondta.

– No mi az, édes?

A kis Manci csak ugy a szeme sarkából szétnézett, hogy senki se
hallja-e, aztán nagy komolyan közelebb huzódott Elzához.

– Elza – mondta – igérje meg, hogy nem szól senkinek. Mondok valamit.

– Jó, megigérem.

– Mondja: isten bizony.

– Isten bizony.

Mosolyogva esküdött. Manczi egyre komolyabb lett. Halkan szólt:

– Magáról nagyon rosszakat beszéltek ma délután. Tudja, én megmondom
magának, mert én magát nagyon szeretem.

– Rajta, rajta…

– Az Artur, az a hülye…

Ez volt a szavajárása. A bankhivatalnokoktól tanulta.

– Az a hülye azt mondta, hallottam, a Bélának, hogy magával egy hétig
kell foglalkozni, aztán mindenki megcsókolhatja.

– Manczika, maga hallgatózik?

A kis lány nem értette a kérdést.

– Mit szólna most – mondta Elza – ha én ezt visszamondanám Arturnak? És
ha fölpofoznám?

Ijedten védekezett a gyerek:

– Ja, de maga mondta: isten bizony.

– Mondtam, mondtam, igaz, nem is szólok – kiáltott nevetve Elza és
magához szoritotta a kis prémgalléros lányt, aki csak lehunyta a szemét,
és nagyon komoly arczczal, szinte szomoruan hagyta magát megcsókolni.

– Az az Artur nagyon hülye fiu – mondta aztán halkan, durczásan. – Ha
nem félnék, hogy a mama megszid, neki is szólnék…

A pillantása kissé elkalandozott, aztán összecsuklott a kis válla,
mintha valami kezdődő sirást fojtana el. Elza magához vonta, ugy mentek
tovább, együtt. Szórakozottan beszélt a kis lányhoz.

– Igen, nagyon jellemtelen fiu…

Aztán ő is elhallgatott, és most már közel voltak a Váczi-köruthoz.
Érezte, hogy valami becsületes, érző ártatlanság van mellette, ez a
szőke kis lány, ez a gyerek, még nem is bakfis, akit elvisznek a
zsurokra, és aki ott – mivel ki sem törődik vele – meghallja, amint az
egyik bikficz a másiknak elhenczeg sikereivel.

Erre gondolt Elza, és eleinte nem hitte el a dolgot. De aztán az egyre
növekvő harag és undorodás a lelkébe orditotta, hogy igaz. Igazán mondta
ezt Artur. Hisz az előbb neki magának mondott ilyesvalamit. Erre már
összerázkódott, a kis lány nem tudta mire vélni az izgatottságát.
Meggyült a lelke mélyén a keserüség, a düh ez ellen a sok szépen
öltözött semmi, üres, jellemtelen fráter ellen. Annyi raffinált
piszokban volt része ma este, hogy a lelkében elemi őserővel tört fel a
vágy valami becsületes, tiszta erő iránt. Valami iránt, ami nem hazudik,
nem veti szemére a botlásait. Egy férfi lenne ez – gondolta – aki
hallgatni tud, és komolyan szeret. Egy férfi, aki – bánja is ő – üt,
ver, goromba, de aki férfi! Gondolatban körülnézett rokonai, ismerősei
közt. Egy ilyet se talált köztük. Fájt a lelkének ez a magános, bánatos
vágy, amelynek elmosódva, elveszetten, valahol a multban volt tárgya.
Valami gyerek. Ökölbeszorult a keze, szét szeretett volna ütni az elől
imbolygó czilinderek között, s valami kéjes borzongás járta át a lelkét
arra a gondolatra, hogy igy szét lehetne ütni ezeket a fényes
czilindereket, csak ugy koppanának az aszfalton… Buzgott a lelkében, s
ugy érezte, hogy a testében is a harag ezek iránt a gazok iránt, akik
igy bánnak egy leánynyal. Megutált mindenkit ebben a pillanatban, s ugy
érezte, hogy mindenki piszkos, mindenki bünös, aljas az egész világ,
amely igy kidob egy lányt a férfiak közé, akik szemére vetik bolond
csókjait, buja vágygyal beszélnek róla a háta mögött és egymást azzal
vigasztalják, hogy csak egy hétig kell utána járni.

A Fürdő-utczába értek, és a kis lány megrántotta a karját.

– Nesze – mondta – egy lump.

Arra nézett. A tulsó gyalogjárón, gázlámpa mellett állott egy ember.
Télikabátján fölgyürve a gallér, fején puha fekete kalap. Némán,
mozdulatlanul állott a hóban s kissé fölemelve tartotta a fejét.

Elza elkapta róla a tekintetét. Nem szólt semmit, csak lehunyta a
szemét. Az a fekete ember tovább nézte egy darabig, ezután elbandukolt.

– Talán ismeri? – kérdezte Manczika.

– Nem, – felelt nagyon halkan a lány és megreszketett hosszu sötét
szempillája alatt lehunyt szeme, talán emlékek rohantak végig előtte
valami napsugaras tájról, ahol gyerekek játszottak egy szilvafa alatt,
és egy mesebeli ütött-kopott kis házban valami mesebeli öreg anyóka
lakott, aki egyre az unokáit szidta…

Megérkeztek a kapu elé, és nem is emlékezett most arra, hogy mint
bucsuzott el a többitől. Az ágyába került, s a lámpa is elaludt,
valahogy. Bizonyára ő oltotta el – gondolta egy pillanatig – aztán
belefurta a fejét a párnájába, és mintha minden lélekzettel valami
zsibbasztó, édes, napsugáron átszürt emléket ivott volna a lelke,
remegve, lüktető orrczimpákkal szivta a levegőt. A szive dobogott,
vágtatva rohant vissza valahová sok időn, tavaszon, télen keresztül, egy
ostoba, banális kis kertbe, ahol szilvafa állott, meg egy öreg,
pápaszemes anyóka lakott. A becsületes erő hatalmával vágtatott bele egy
tiszta emlék a lelkébe, földöntve ott mindent, elsöpörve a finom
bün-szobrocskákat, száguldva minden egyéb emlékeken, időkön, tereken,
sirva adott csókokon és nevetve irt szakitó-leveleken keresztül, mint
valami eleven erővel föltámadt angyal, nem szőke és rózsaszinü
Rafael-arczoska, hanem kemény, izmos, akinek reng a lába alatt a föld,
ha rohan, dübörög az ég, és összedől minden, ami hazugság, bün, piszok
és gyöngeség. Ahogy az ágyon feküdt, szétvetette a karját, izzó fejét
hátracsapta, megfeszült mellének kevés volt a levegő. Reszkető
gyönyörüséggel, azzal a keleti nagy virágtesttel, amelybe évezredeken
keresztül annyi melegség, annyi édes illat és iz, annyi erdőzugás, annyi
bujálkodó fényes szin párlódott le, hogy most már egy testetlen emlék is
izgalomba hozza és megreszketteti, feküdt ott, átadva magát ennek a
hatalmasan föltámadó emléknek, amelyben annyi volt az erő, a becsület és
a föld, hogy azt hitte, összeroppan alatta az ő finomra romlott lelke,
pedig csak egy szilvafáról volt szó, meg egy ütött-kopott meseházról,
meg egy meseanyókáról meg két nagyfejü kis meseporontyról, egy csöpp
kertben, akkorkában, hogy éppen elfér benne néhány szilvafa…

Észre se vette, már világosodott. A szomszédszobában lépéseket hallott.
A szobalány jött egy petroleumlámpával takaritani. Becsukta a szobaajtót
s künn az ebédlőben ablakot nyitott. Már jártak a kocsik az utczán,
elzörgött a ház előtt a sok tejeskanna egy milimárikocsin. Hallatszott,
hogy söpörni kezd künn a szobalány.

Akkor sirni szeretett volna Elza, de ehhez már nem volt elég naiv.
Oldalt fordult, a fülére huzta a dunnát és elaludt.




II.

Dél felé ébredt föl. Olyasforma elhatározás kelt életre benne, hogy most
vége minden léhaságnak. Programmot egyelőre nem csinált a jövőre nézve.
Az az egy gondolat foglalkoztatta, miközben gyorsan öltözködött, hogy
most ebbe a világos szép kis szobába zárkózik és elejétől végig
elgondolja az egész dolgot, a bübájos mesét a szilvafáról, odaül az
ablakhoz, nézi a világos, ragyogó téli eget. Aztán hirtelen eszébe
ötlött, hogy bálba kell menniök este. Arra nem számitott, hogy
egymásután két éjjel nem fog aludni és ez bántotta.

– Mindegy. – mondta és vállat vont.

Azzal kis asztalkája elé ült az ablaknál, kihuzta a fiókot, és a sok
apró papiros, virág, mindenegyéb közt keresgélt. Még megvolt hátul, a
fiók sarkában az, amit keresett. Igazán nem volt valami költészeti
tárgy. Ha néven kellene nevezni, egyszerüen aszalt szilva volt, egy
aszalt szilva, poros, kiütött rajta a czukor, összeszáradt. És ugy
akkor, kissé nehezen ugyan, mert szándékosan akart emlékezni, elgondolta
az egész szilva-esetet.

Valamikor régen, itt Pest körül nyaraltak, tul a budai hegyeken, sváb
faluban. Kis lány volt, tizenkét éves lehetett. Vagyis hét év előtt.
Emlékszik, nagyon fius lány volt. Kék-csikos fehér trikóingben
szaladgált, kalap nélkül, szélnek eresztve szép barna haját, amelyben a
napsugáron vöröses csillámok fénylettek. Karja meztelen volt, le is
égette a nap barnára. És volt egy kis rablóbanda-szerü társaságuk,
négy-öt kis pesti gimnázista, meg ő, a franczia kisasszonynyal. Ez a
hölgy már öregedőfélben volt s éppen ezért nagyon szivesen fogadta egy
czigányprimás udvarlását. Valószinüleg pénz is volt a dologban, a
kisasszony részéről. Aztán ez a kisasszony mindig véletlenül találkozott
a czigányprimással, őt azalatt hagyták kalandozni, fára mászni,
tépázkodni a fiukkal. Eleinte csak hébe-hóba, később már rendszeresen
ellátogattak egy öreg nénikéhez, akinek vasuti őr lehetett a férje, de
az egész nap nem volt otthon. A vasut mellett volt egy kis házuk,
amelyben éppen hogy két szoba volt, az egyik téglapadlós, mert ez volt a
konyha.

Csöpp házikó, kidült bedült, nagy kopott szalmakalap volt rajta, mögötte
valami ól. Aztán a ház előtt egy szilvafa. A franczia kisasszony mindig
a szilvafa alatt csevegett a füben ülve a primással, miközben a gyerekek
rabló-pandurt játszottak. Aztán egyszerre eltünt a fa alól a primás is
meg a madmoazell is, talán bementek valamit megnézni a kis házba, és
ilyenkor megjelent künn a két kis sváb gyerek, lenszőke pufók két
bikficz, mind a kettő fiu, aki vagy pofozta egymást, vagy svábul
beszélt, de mindenesetre igen érdekes két gyerek volt. Az öreg mámi meg
kiült a ház elé és kötött. Egyszer azt tanácsolta egyik gimnázista, –
Miklós – hogy játszszanak bujócskát. Valami furfangos verset mondott,
ugy, hogy épen neki, a kis Elzának kellett «hunynia.» Ennek roppantul
örült, és bizonyos büszkeséggel hunyt a szilvafa alatt, közkivánatra a
fa törzsének fordulva arczczal, ilyen nagy volt iránta a bizalom. Miután
megesküdött, hogy ötvenig számol és addig nem néz vissza, az apróságok
mind elbujtak. Bokrok, a kis ól, egy nagy hordó – mind kiaknáztattak
elbujási szempontból.

– Negyvennyolcz, negyvenkilencz, ötven, – mondta Elza és megfordult.

Mögötte állott Miklós, akkor talán tizennégy éves lehetett, kipirulva,
de nyugodtan.

– Ötven! – mondta neki magyarázó, fölvilágositó, szinte gunyolódó hangon
Elza.

– Tudom, – felelt a fiu.

– Hát én most egyszerüen megtaláltalak, – szólt kegyetlenül a kis lány –
és most te leszel a hunyó!

A fiu csak állt ott, nem felelt. A kis lány összefonta mellén meztelen
karjait és kérdezte:

– Hát mért nem bujtál el?

Közel ment hozzá. A fiu megfogta, megölelte és megcsókolta. Nem a
száján, hanem az arczán. Valami nagyon gyerekes, de azért mégis komolyan
reszkető hangon megkérdezte tőle:

– Szeretsz?

A kis Elza ott nyugtatta fejét a fiu vállán és szintén komolyan felelt:

– Nagyon.

– Akkor elveszlek feleségül – mondta a fiu és még egyszer megcsókolta.
Aztán szépen elárulta neki, hogy ki hova bujt, és igy hamar vége lett a
bujócskának. Alkonyatra járt az idő, a kisasszony is előjött és Elza
kezet nyujtott Miklósnak, amit nem szokott tenni. Kissé komolyan fogták
föl a dolgot, talán le se számoltak Exner Bandival, aki egy szomszéd fa
tetejére «bujt,» és onnan látta őket, majd pedig – hogy Elza is
meghallotta – igy szólt hazamenet Jób Friczihez:

– Az Elza a Miki szeretője.

Elza büszke volt, hogy ő valakinek a szeretője, és szorongatta a
zsebében azt a szilvát, amelyet Miklóstól ez ünnepélyes percz emlékére
kapott.

Igy emlékezett valahogy erre a nyárra, az öreg nénikére, aki pislogva
kötögetett, orra hegyén a nagy pápaszemmel, a két kis almaarczu,
lenszőke sváb porontyra, a kisasszonyra, Miklósra. A városban is
találkozott vagy háromszor Miklóssal, az mindig köszönt neki, ő meg
érezte, hogy az arczába fut a vér. Ez a Miklós egyébként sokszor
megverte, ugy, hogy fájt, de egyszer – erre csak homályosan emlékezett –
összeveszett miatta egy másik kis fiuval, egész délután dulakodtak, mire
megtiltották neki, hogy Miklóssal beszéljen, mert az verekedő,
csirkefogó gyerek, nem hiába laknak a Tavasz-mező-utczában. A mamája
nagyon szidta Miklósékat, a kis fiut is, de azért ő őszszel, amikor
egyszer már sötét posztóruhában kellett járni, találkozott vele a sváb
falu főutczáján, meg is szólitotta. A mama ezért megverte.

Igy valahogy, ezekből az emlékekből izzott össze az a pirulás, amelylyel
Miklóst az utczán fogadni szokta.

És még megvolt a szilva.

Istenem, nem rózsa, vagy nefelejts, nem is ibolya. Költők nem dolgoznák
föl versben ezt a szilvát. Óh, valami, amit meg lehet enni, s ami mégis
emlék, gyümölcs, nem is finom, ordináré savanyu szilva, pláne most már
össze is száradt! Nem rózsaszirom, amely esztendők multán is csupa
költészet, nem sárgára száradt ibolya, csak szilva, aszalt szilva. Ki
szorit a keblére egy szilvát? Imakönyvbe se lehet megpréselni, óh, de
szomoru emlék…

A kezébe vette és könnyezni kezdett. Itt Pesten, az ő társaságában, aki
már megszokta ezt a tónust és ezt a gondolatfüzést, annak kell egy napi
fürdő a naiv emlékekben, amig szentimentális tud lenni. Most már nem is
fordult a czilinderes alakokra, csak arra a ravasz fiura, aki nem akart
elbujni és aki elbujatta az egész társaságot, csak azért, hogy őt
megcsókolhassa.

Hát persze, hogy megváltozott. Lump – azt mondta rá tegnap a kis
álom-királykisasszony. Valóban, ugy állt ott a gázlámpa alatt.

Hm…

A kis asztalon egy franczia könyv hevert. Egy nagytehetségü iró irta,
aki később megőrült. Elzának mindent szabad volt olvasni, a mama
megengedte. Istenem, mennyit kell romlania egy lányléleknek – gondolta –
mig ezt a könyvet megtudja érteni! Hirtelen arra gondolt, hogy ha neki
lánya lesz, nem tanittatja francziául, hanem angolul. Az becsületes
nyelv és azon csak indián történetek iródnak. Oh, ha ő indián
történeteket olvasott volna!

Még nem volt annyira szentimentális, hogy ezért az ábrándozásért ki ne
nevette volna magát. A lelke mélyén maradt ugyan valami bánatos, beteg
vágy ezek után az emlékek után, de azzal gyorsan leszámolt, hogy most a
Nádor-utczában van, este a Vigadóban lesz és eltette a szilvát.
Megszemlélte a báli ruháját, amely ki volt készitve a kis virágos
pamlagra, rendben talált mindent. Ekkor egy kicsit elszégyelte, hogy a
mamája oly nagy rabszolgája neki. Lám, hogy gondoskodik mindenről, de
gyorsabban, mint ahogy az anyák szokták, ugy, hogy ezen a tulságos
figyelmen rajta volt a bélyege annak, hogy jaj, milyen lárma lesz, ha
Elza nincs megelégedve. Erre el is mosolyodott, s ugy tett eleget a
szivének, hogy kiment és ok nélkül kezet csókolt az anyjának. Itt azt
hiszem, tévedtem, mert az ember sohse csókolhat az anyjának ok nélkül
kezet.

Jól érezte magát. Mintha valami betegségből lábolt volna ki. De délután,
amikor már jött a fodrász és megfésülte, izgatottabb lett. Elgondolta,
hogy ez az emlék csak éppen hogy kiragadta a rendes életéből, egy óra
mulva már megint ott lesz. Arra is gondolt, hogy a bálon találkozni fog
a tegnapi léhákkal, akikkel időnként flirtelt, istenem, de csunya és
banális ez a szó. A mamája se tetszett neki, minek öltözködik igy egy
asszony, akinek tizenkilencz éves lánya van. Ez is a fajhoz tartozik –
gondolta – lám a nyugati asszonyok szerények és méltóságosak, ha
megöregszenek, ezek meg, amig lehet, nem válnak meg a szinektől és az
illatoktól.

A papa is megjelent, frakkban. Kissé bosszankodott, hogy e miatt az
ostoba bál miatt nem mehetett a Lloyd-klubba, de a mama megvigasztalta
azzal, hogy ugy is ott lesz a bálon az egész Lloyd-klub.

A papán már akkor rajta volt a télikabát, amikor még javában öltözött
Elza. Mire keztyü, minden előkerült, már haragudott az előszobában, hogy
meghül. Végre künn voltak mind.

A szobalány kinyitotta az ajtót és jó mulatást kivánt. Közben
megjegyezte, hogy a kisasszony szobájában egy aszalt szilvát talált.
Hogy kerülhetett ez oda.

– Tegye az éjjeli szekrényemre – mondta Elza.

– A szilvát?

– Azt.

– Ahogy parancsolja a kisasszony.

Kimentek.

– Zwetschken? – mondta künn unatkozó mosolygással a papa.




III.

A Vigadóban nagyot szalutált nekik a portás. Olyan volt ez a
nagyszakállu ember, mint Andersen valamelyik meséjéből a földre szakadt
vizikirály. Legalább is ezer éves – gondolta Elza. A lépcsőház
sötétvörös szőnyegén haladtak föl a ruhatárhoz. Az első folyosón elfogta
őket Artur, aki oly izgatottan szaladgált, mintha ő lenne itt minden;
zenekar, terem, parkett, közönség. Benne már buzgott a báli láz, s ez
komikus volt a nyugodt hidegről jövő emberek előtt. A papa elkészült a
ruhatárral, és az orrát fujta. Az asszonyokat várták, együtt, a női
gardrob ajtaja előtt.

– Sokan vannak? – kérdezte az öreg Brandt, és az ajtó felé pillantott.

– Oh, nagyon sokan. Alig lehet mozdulni.

– És milyen közönség?

Artur vállat vont, és mosolyogva mondta:

– Des juifs.

Ekkorra kijöttek az asszonyok is a kis fehér pipereszobából. Elzán
egyszerü nagy fehér ruha volt, de kissé idegenszerüen állott rajta. A
báli ruha, amig nem került a milieube, otthon, vagy itt a kis tükör
előtt, grandiózus, valami fensőség van benne. Kikaczag belőle minden
csipke, bájos minden hajlás, jól áll az arczhoz. Benn aztán, a teremben
egészen más. Néha esetlen, csunya. Ezért öltöznek bálra legjobban a
szinésznők, akik már otthon leszámolnak a távlattal.

Bementek a világos nagy terembe. Benn fojtó meleg volt. Egyidőben
illatnak nevezték azt, ami ott uszik a levegőben, most már rájöttek,
hogy valami átmenet a szag és az illat között. Ha csupán illat volna,
nem kábitana ugy. Van abban sok az asszonyvállak harmatjának gőzéből, a
ruhafesték szagából, hervadó, félig rothadt rózsák beteg sóhajtásából,
az egész valami keverék, talán egy boltban kellemetlen, de itt édesen
izgató levegő.

Elzáék végigsétáltak a termen. Csupa ismerős… Valóban, itt volt a
Lloyd-klub. A zsurok egymásba olvadtak, itt volt a jég, a korzó, a
piknik, a première. Az apró társaságok, amelyek közös ismerősök és
pletykák révén száz meg száz szállal voltak egymáshoz füzve, itt
egybeolvadtak, bállá egészitődtek ki. A ruhákon látszott, hogy már volt
egy keringő. A hölgyek legyezték magukat, a huszárönkéntesek pedig majd
megpuffadtak a melegtől. Szabályellenesen magas gallérjaikat dühösen
tágitgatták, vörösek voltak, s látszott rajtuk, hogy borzasztón
szenvednek a csupa posztó, csupa vatta, csupa vastagzsinór atillában.

Elzának az a gondolata támadt, hogy tiz párbajhoz nem kell annyi
hősiesség, mint ahhoz, hogy a huszár türjön némán, ha izzad.

A teremben egyre nagyobb lett a mozgás. Ujabb csoportok érkeztek, a
levegő mind fülledtebb lett. Ha ez igy tart – gondolták – megfullad az
ember. Pedig egy óra mulva hozzászoktak ehhez a levegőhöz.

A zaj a csöndes mormolásból az erősbödő fecsegésen át zugó, szinte
harsogó hangzavarrá lett, ugy, hogy a szerszámjaikat hangoló muzsikusok
czinczogását se lehetett hallani. Igy történhetett, hogy szinte
meglepődött mindenki, amikor a katonazenekar harsogva, tulzásba vitt
ritmussal csattantott rá egy keringőre, valami divatos japáni
operettből. Néhány arrogáns ifju nekivágott a tömegnek egy-egy tulvidám
hölgyecskével, aki majd kicsattant a nevetéstől, amikor tánczosa a
sétálókhoz lökdöste. Elza egy sarokba vonult s csak éppen annyira érzett
kedvet a tánczra, amennyiben a ritmus nagyon pattagó volt.

Öt percz mulva már tánczolt, aki csak tánczolhatott. A fiatalemberek
közt egy félóra óta az volt a divat, hogy az elébük állóknak azt
harsogták:

– Szósz!!

Mint a nagy vendéglők vágtató jongleur-pinczérei. A lányok ruhái lassan
alkalmazkodtak a tánczoló testhez, szinte belenőttek a komoly, merev
ruhákba ezek a gömbölyü, pirosszáju leányok, akik tele voltak
vágyakozással, szerettek egy kicsit röpülni, örültek az édes, rohanó
kábulatnak. A férfiak közel tartották őket magukhoz. A menüetek
finomkodó, czirkalmazott kora lejárt, s aki tánczolt, magához szoritotta
a hölgyét, lehetőleg ott fogta, ahol nem érte a füzőt, a nagy
tolongásban közel is szorult hozzá, a sok váll, félig titkolt mell
között belebódult egybe, hogy csak ugy ragyogott a szeme. A meztelen
karok lomhán feküdtek végig a fekete frakk-ujjakon, kissé több
engedményt tettek itt a vérnek, mint például az ugynevezett exkluziv
bálokon. Öntudatlanul történt ez, az egész társaságban több, melegebb
volt a vér, mint egyéb társaságokban, a lányokban kevesebb a
tartózkodás, a férfiakban több a merészség, s mindkét nemben erős a
vágy.

Elza megfigyelt egy-egy párt, látott férfiarczokat, amelyek véletlenül a
puha vállakhoz horzsolódtak, lánytörzseket, amelyek a tolongásban
keleties hajlással, valami született, vérbeli öntudatossággal hajoltak a
frakkokra, s mindehhez pattogott, csengett, dörgött a zene, hallani se
lehetett egyebet, mint valami őrületes érzéki káoszt, amelyben
csusszanás, beszéd, nevetés, kiáltozás összeharsogott a trombitákkal, s
mindebbe a száguldó harsogásba a dob és a czintányér hajigálta a
ritmust, amely már inkább izmokra hatott, mint az érzékekre. Kavargó,
vad, pokolian ritmikus zsivaj volt ez, aki nyugodtan nézte, az előtt
talán komikus, vagy bosszantó, aki tánczolt, annak természetes.

Artur megjelent Elza előtt, lihegve:

– Szabad?

Elkeveredtek a tömegben. Egy tour után visszaült helyére a lány, kissé
kábultan. Artur ott akart maradni mellette.

– Menjen, tánczoljon.

– Hát már azt se engedi, hogy mellette legyek?

– Ha nem megy, fölkelek.

Ment daczosan, be a tömeg közé.

Elza pedig haját igazgatta. Egyszerre csak megállott előtte egy alak.
Kissé nagyobb, mint ő, szőke, szélesvállu fiu.

– Szabad kérnem?

Miklós volt.

Mint valami álomban, ugy állt melléje Elza. A fiu megfogta és bevezette
a tánczolók közé. Ott körülnézett, a kellő taktusnál megindult vele.
Eddig egy szót se szóltak egymáshoz. Akkor aztán tánczolt Elza és nem
érzett maga körül semmit. Azt tudta, hogy valaki fogja a derekát s
ügyel, hogy bele ne ütődjenek senkibe. Kissé a válla felé hajolt a
fiunak, bánta is ő, ha nem is illik. Az vitte vadul, erősen. A lány
érezte, hogy most szeretne meghalni. Aztán, hogy tisztább lett a
gondolkozása, magához szerette volna ölelni a fiut. A becsületeset, az
erőset, a hallgatagot. Ki szeretett volna rohanni vele az éjszakába és
megcsókolni a száját és el se szakadni többé tőle. Már a második tourt
tánczolták, de nem volt fáradt. A lába ugy vitte, hogy nem is érezte.
Csak a mellében zsibongott a vágy, csak a karja forrott össze a fiuéval,
nem látott, nem hallott semmit, álomba vágtattak, ugy érezte, zsibbadó,
gyönyörü álomba.

Végre megállottak valahol. Az egész bál szin- és hangzavarrá fajult a
szeme előtt. Teste egész sulyával a fiu karjára nehezedett, az szinte
vitte vissza az anyja felé. Ott leült, a fiu eltünt, s oly érzés
zsibongott a fejében, mintha nászt ült volna, eljegyzést tánczolt volna
egykori pajtásával. Mintha megcsalta volna, még a nász előtt, ugy
háborodott föl benne minden eddigi apró incselkedése a többivel. S ahogy
meglátta, hogy a fiu kimegy, el, s az ajtó előtt már télikabátban lemegy
a lépcsőn, az anyjához fordult:

– Mama, rosszul vagyok.

– A levegőre, fiam…

– Nem. Haza…

Épp, ahogy fölkeltek, jött mosolyogva egy fekete, kissé sovány, kopott
arczu urral a papa és szinte diadalmasan fedezte fel őket.

– Végre! – kiáltott.

Aztán, hogy az idegen ur meghajolt:

– Vermes ur, a lányom… – mondta.

A mama már ismerte Vermes urat:

– Képzelje, Vermes, szegény Elza rosszul lett… Haza kell mennünk.

A papának megnyult az arcza. Vermes ur, – Dr. Vermes Miksa – résztvevően
szólt:

– Óh, szegény… Talán egy kis séta a levegőn jót tenne…

– Nem, haza akarok menni – mondta Elza bágyadtan, már igazán támolyogva
és hozzá szerette volna tenni – meghalni.

Kifelé indultak, s amint igy mentek, eltánczolt mellettük Artur, egy kis
pufókképü lánynyal, olyan arczczal, mintha mondta volna

– Kell is ez nekem! Te kellesz…

De Elza már ügyet se vetett rá. Elmentek s lenn a vizikirály-portás
szálutált nekik, ismerte ő már azt a kellemetlenséget, amikor valaki
tizenegykor megy haza a bálból.

Nem is sajnálta a halavány szép kisasszonyt, amikor becsapta a kocsijuk
ajtaját.




IV.

Otthon ültek, az Elza szobájában. A kis Manczi hallgatott. Szomoru volt,
ő se tudta, hogy miért, de szeretett ehhez az okos nagy lányhoz járni. A
mama ugyan nem szerette, hogy nagy lányokkal beszél, de erőszakoskodni
nem lehetett.

Már vagy egy félórája ült Elzánál és szeretett volna mondani neki
valamit. Elza már mosolygott.

– Miért nem beszél, Manczika?

– Mert szeretnék magának mondani valamit.

– Nos, rajta, halljuk!

Akkor már izgatottan, sirásra álló szemmel nézett ki az ablakon a kis
lány és ujjait tördelte. Majd pislogni kezdett, s valahogy kisurrant
szeméből egy könny. Végig folyt tiszta kis arczán, le se törülte. Elza
pedig akkor megfogta a fejét és magához szoritotta hosszan, szeretettel.

– Kis Manczi – mondta – édes kis Manczi…

Ez a beczéző szeretet nagyon fájt a kicsikének és erre már kitört belőle
a zokogás, gyerekesen, mélyről, nagyon keservesen.

Igy volt ez körülbelül mindig, amikor a csöppség meglátogatta Elzát.
Mindig akart valamit mondani, s mindig sirás lett a vége. Mint ahogy
vannak dolgok, amelyeket csak sirással lehet elmondani.

Az idő négy óra felé járt. Künn a kezdődő téli alkonyat borulata
szállott az utczákra.

– Megyek… haza – mondta Manczi, miután fölkelt és daczosan megtörülte a
szemét.

Udvariasságból tartóztatta még egy ideig a lány, de aztán elbocsátotta –
a szobalánynyal – látva, hogy mélységesen szégyenli magát az
álom-királykisasszony.

Amint aztán elment a kis lány, fogta a kalapját, kabátkáját ő is és
utnak készült. Most történt először, hogy igy elment hazulról,
szobalány, kiséret nélkül. Oly becsületesnek érezte a szándékát, hogy
még a szive se dobbant meg erre a gondolatra. Pedig akkor már
átellenben, a nádor-utczai gabonakereskedés első emeleti irodájában
égett a gáz és a kirakatokban is meggyujtották a lámpákat. Ebben a
perczben még izgatott se volt. A regényekből, pletykákból ugy ismerte
azt az állapotot, amikor az ember randevura megy, hogy nagyon
elcsodálkozott, amikor nem észlelte magán a rendes tüneteket. Nem is
lopózott, rendesen kiment az előszobán, ahol még vetett egy pillantást a
tükörbe, aztán le a lépcsőn, ki az Andrássy-ut felé. Eszébe se jutott,
hogy mellékutczákon menjen, vagy elfátyolozza az arczát. Egyáltalán
hiányzott belőle az az érzés, hogy most rosszat tesz. Nem érezte
szükségét annak, hogy önmaga és mások előtt rejtegessen valamit. Minden
idegszálát hatalmában tartotta az a gondolat, hogy most a boldogsága
felé megy és hogy a zsurokon elkövetett, titokban maradt csókok, vagy
asztal alatti lábérintések legártatlanabbja is ezerszeres bün ahhoz
képest, amit most tesz.

Ma reggel kapott Miklóstól először levelet. Istenem, szegény mama dehogy
merte volna fölbontani az ő leveleit! Az ő müvelt, társaságbeli lánya
sohse engedte ezt meg neki és a mama ugy gondolkozott, hogy a budapesti
előkelő gazdag lány csak jobban ért ehhez, mint ő, a vidéki
pálinkagyáros leánya. A levélben csak az volt, hogy ma délután öt óra
körül várja Elzát valahol a Városligetben, az ilyenkor elhagyatott
iparcsarnok körül. Egyéb semmi. De ők tovább érezték ennek a levélnek a
folytatását, vissza a multba és előre a jövőbe. Mint valami folyó, amely
a föld alatt fakad, ott folyik s csak egy kis darabon mutatkozik, hogy
ismét a föld alá osonjon. A titkon fakadt szerelemnek egy mindenki által
megérthető dokumentuma volt az a levél s utána ez a szerelem megint
visszabujt, tovább osont a titkok alatt.

Ment nyugodtan a homályosodó utczán, szinte vonzotta az uj élet, a
boldogság után való bánatos vágyakozás. Egy-egy pillanatra ugy rémlett
előtte, mintha ismerőssel találkoznék. De aztán haladt tovább,
hátravetett büszke fővel, lelkében daczos gőggel nézve le ezt a
kishitüségből, látszatból, mások bukásából élő embertömeget. Künn, a
liget felé már kevesebben jártak. Ez jól esett neki, mégis valami
megnyugvás. Aztán, hogy az egyik sétálónak korcsolya csörgött a kezében,
megdöbbent. Figyelni kezdett, s hallotta a jégpálya katonabandáját,
amint valami pattogó keringőt játszott. Nem tudott annyira kiemelkedni a
világ nyelvétől való félelemből, hogy most meg ne ijedt volna. A jég nem
egyéb, mint télikabátos bál. Aztán bálon keresztül mégse jó randevura
menni. Elkerülte oldalt a jégpályát, s besietett, szinte szaladt a
kopasz fák között a ligetbe. Egy-egy kis szélsóhajtásra mint nagy
vattafoszlány mállott le a faágakról az odahullott hó. Csak szaladt, s
mire kiemelkedett a lombtalan erdőből az iparcsarnok nagy sárga épülete,
már égett egynéhány lámpa a távolban, s egyre szürkébben, sötétebben
borult a horizonra valami hamuszinü nagy felhő.

A nagy épület előtt már várta Miklós. A lány megállott, ahogy meglátta.
A konvencziók mind föltámadtak benne, s a vesztüket érző férgek
arrogancziájával állitották meg. A fiu meglátta, s elébe ment. Ugy
állottak egymással szemben egy pillanatig, mint két hajó a sivár nagy
tengeren, amikor találkozik alkonyatkor. Érezték, hogy az utjuk nem
vezet egy felé. S közelebb volt egymáshoz a lelkük, épp azért, mert
válniuk kellett.

– Isten hozta, Elza.

Nem felelt. Kissé hátrahajtotta a fejét, mintha nagyon sok gond bántaná
egyszerre. Talán támolygott is, mert a fiu a hóna alá nyult, fogta,
erősen. Aztán a fiu vállára hajtotta a fejét, s valami igen nagy, érzéki
vágyat érzett egy csók után.

De Miklós nem csókolta meg. Csak beszélt vele halkan, nagyon komolyan,
mint azok a fiuk szokták, akik tizenöt éves koruk óta maguk keresik a
kenyerüket.

– Elza – mondta – azért hivtam…

A leányt fölriasztotta ez a komolyság, nagyon komolyan nézett a fiu
szemébe.

– A bálra kaptam szabadjegyet egy ujságiró barátomtól. A frakkot is az
adta. Ezért megcsináltam neki a névsort. Kellett magát látnom, mint
ahogy kell magával most beszélnem. Talán ugy ért meg legjobban, ha
megmondom, hogy azért kell magával beszélnem, mert még mindig nem tudom,
hogy mit akarok mondani. Ha mondanivalom lett volna, megirtam volna a
levélben.

Akkor már mentek. Mind mélyebbre sétáltak be a sürübe, az érintetlen
szüz havon jártak, nem hallatszott a lépésük nesze. Már sötétedett,
komolyan, csak fönn az ég volt még egy kicsit világos. Ugy jártak, mint
a régi metszetek szerelmesei, egymáshoz simúlva. Folyton a fiu beszélt,
a lány csak hallgatta, jól esett neki, hogy nem is kell maga elé néznie
az utra, biztosan, erősen vezeti a társa. E tudatban a szemét is
lehunyta, s mivel már biztos volt egy kis botrányban, amennyiben ily
későn egyedül érkezik majd haza, azt gondolta, bánja is ő, legyen
akármi. Hogy Miklós mit beszélt, talán nem is értette. Csak a hang
modulácziójából, a hosszu szünetekből, s a vele harmonikusan haladó test
mozgásából érezte ki valahogy, hogy szerelmes dolgokról beszél. Csupa
zene volt a hangja, mély és édes, mint a celloé, minden affektálás
nélkül való, természettől meleg, hajlékony. Elringatta ez a zene, és ha
nem lett volna olyan nagyon okos, talán mindent el is felejtett volna
ezen a világon.

Hirtelen megállott a fiu. A lelkükben is megzökkent valami. A fülét
zugó, csengő zaj csapta meg. Előre hajolt, szétnézett és látta, hogy
hibázott. A czéltalan szerelmes tévelygésben elkószáltak, egyszerre csak
ott volt előttük a tó egy nyulványa, oldalán magasra hányva a hó, a
tükrén simára faragva a jég. Három asszony iringált arra, vidám
pördüléssel fordult meg, hogy a magas hófalhoz ért. Az egyik – Exnerné –
jó ismerőse volt s már meg is látta. Ilyenkor nagyon sietős az, hogy az
ember nevén szólitsa a kompromittált ismerőst és a csinos Exnerné már
föl is kiáltott hozzá:

– Jó estét, Elza!

Azzal összeigazodott egymás mellé a három asszonyka, egy-két nem
gracziózus induló mozdulat után kicsiny, elegáns félkörökbe szelte a
jeget s ringó, jobbra, majd balra dülő mozgással eltünt a tó felé, ahol
akkor már a magasan lógó ivlámpák alatt nyüzsgött, zsibongott,
sikoltozott a jégpálya esti népe. S hogy teljes legyen a kiábrándulás,
az eddig pauzáló katonabanda belevágott egy ujabb darabba, amelyhez
csodás gyorsasággal alkalmazkodtak a korcsolyázók.

– Jó estét, Elza!

Talán nem is volt guny ebben, komoly volt, mint valami pisztolylövés, ez
a mondat:

– Jó estét, Elza!

Az ilyen mondatokkal temetik egy lány jóhirét. Ezzel veszik el tőle a
becsülést, ezzel lökik ki a társaságból, ez fáj, ebbe van összetömöritve
a shakespeareinél nagyobb erővel a világ minden rosszakarata, gazsága,
ebből zug ki az, hogy «ügyetlen voltál», «nem tehetek róla, de
megláttalak», meg az, hogy «miért nem vigyáztál jobban (én jobban
vigyázok)» és még sok minden, de csupa piszkos dolog.

Mintha tüzhöz ért volna, ösztönszerü mozdulattal döbbent vissza. Futni
is kezdett, be a sürübe, a fiuval nem is gondolt. A fákról még hulltak a
vattacsomók s ahogy szétpuffantak a földön, azt mondták:

– Jó estét, Elza!

Visszhangként szólt utána a fiu:

– Elza!

Szaladt, néhányszor a fejéhez is kapott. Egy pillanatra az a gondolat
rohant végig az agyán, hogy ez az Exnerné szeretőt tart, s mégis
köszönni mert neki. Aztán érezte, hogy aki birja az marja, és az mondja
a másiknak, hogy «jó estét», aki éppen rajtakapja a másikat. Szaladt, s
már ismét az Andrássy-uton volt. Akkor jutott eszébe, hogy Miklóstól
elszaladt. Sietett hazafelé, most már osonva, az első mellékutczán be is
fordult. Egy fiatal ember jött arra, valami festő lehetett az
Epreskert-utczából, mert hosszu haja volt. Ez szemtelenül megnézte,
mosolygott is. A szeméből tisztán ki lehetett olvasni a köszöntést:

– Jó estét, Elza!

Igy valahogy eltévelygett hazáig, hol futva, hol mellére szoritott
kézzel lassan, lihegve. Az utczán járók közömbösen néztek rá, de ő már
érezte, hogy ezek holnap nem fogják közömbösen nézni. Világosan élt
lelkében a tudat, hogy a botrány elől valósággal szaladni kell, fizikai
futással, oly gyorsan terjed. Már látta, valahol a kavargó messzeségben,
az ivlámpák, kirakatok fénykévéi alatt nyüzsgő emberboly fölött zavaros
felhőként életre kelni a botrányt. Zakatolt a fülében valami. Mind
nagyobb lett a lelkében a moraj, kelt a botrány, nagyra dagadt,
élesztette a pletyka-kovász, már fenyegette, köréje dagadt, hogy
megfojtsa. Mérhetetlen keserüség marczangolta a szivét, az a vigasztalan
tudat, hogy a boldogságot kereste, amugy a maga szabados, romlott módja
szerint, s ennél az első becsületes tetténél szakadt rá minden eddigi
büneért a büntetés. Valami olyat is érzett, hogy most már mindennek
vége, s nagy üresség érzete fogta el, oly erősen, hogy a szája széle
lehuzódott tőle, nagyon csunya lehetett ebben a pillanatban. Aztán
mintha mellbe lökték volna, ugy érte egy hideg, ostoba hang.

– Kezeit csókolom, nagysád!

Dr. Vermes Miksa emelte meg előtte mosolyogva a czilinderét. Ez még nem
tudta. «Siessünk – gondolta a leány – mert még az uton megtudja.»

– Honnan jön, Elza nagysám?

– A jégről.

– És a korcsolyája?

– Ott van, kosztban.

– Egyedül jött?

– A szobaleányt itt elvesztettem a tömegben…

Erre aztán még mondott néhány lánczolatosan összefüggő hazugságot és
belátta, hogy dr. Vermes már hazakiséri.

– Lássa, mit tesz a telepátia! – mondta a doktor juris, – épp most
határoztam el, hogy holnap elmegyek, meglátogatom magukat…

(– Dehogy jösz el!)

A kapunál csak ugy konvenczióból azt mondta a doktornak, hogy most már
jőjjön föl egy percre köszönni a mamának. A doktor azonban tényleg
fölment, s amikor a szobalány kinyitotta az ajtót, Elza föllélekzett,
eszébe jutván, hogy Vermes még nem ismeri a szobalányt és igy az előbbi
mese érvényben marad.

– De meddig? – gondolta hozzá, amikor Vermes a mosolygó kövér mamának
kezet csókolt s alulról, a kocsirobogásból, esti nagy zajlásból sivó
zugással kerekedett ki izgatott agya előtt valami lüktető moraj, amely
az ereibe, a halántékába is átment, a jégzajlás lármájával harsogott, a
mindenek fölött rögtönitélő úr, a botrány…




V.

A papa ezen az estén szokatlanul sokáig maradt a kaszinóban. A mamának
tehát rossz sejtelmei voltak, mert Brandt csak olyankor maradt kilenczen
tul is ott, ha veszitett a kártyán. Ilyenkor az emberek visszanyerési
remények mellett vesztik el reggelig mind a pénzüket. Ugy ült ott Elza
az asztalnál az anyjával, vacsora után, a már egyszer elolvasott
ujságban unalomból böngészve a közgazdaságot és a névmagyarositásokat.
És elhatározta, hogy szólni fog az anyjának. Utóvégre is jobb, ha tőle
tudja meg a dolgot, mint a világtól. Már a feje fájt az izgalomtól, s
homlokára szoritva kezét szólalt meg:

– Mama.

– Mi az, fiam?

– Hát nem a Kettynél voltam.

A mama erre letette a német ujságból kivágott regényt:

– Nem a Kettynél voltál? Hát hol voltál?

– A városligetben, a jégen – mondta a lány, mégis megijedve anyja
megdöbbent arczától.

– A jégen, egyedül?

A lányban fölülkerekedett első elhatározása.

A jég mögött. Gál Miklóssal találkoztam.

– Micsoda Gál Miklóssal?

– A Gál táblai biró fiával. Akikkel egyszer együtt nyaraltunk, a kopasz
Gál Samuék…

– Találkoztál vele?

– Hát randevum volt vele. Levelet irt, hogy beszélni akar velem és hogy
a ligetben vár. Én kimentem. És elkószáltunk, egyszerre csak ott voltunk
a jégnél.

– Elza, Elza!

– És Exnerné meglátott.

Erre lezökkent Brandtné feje az asztalra. Divatosan fésült sötét hajában
csillogott néhány ősz szál. Nagy csönd lett, majd a mama lassan csukló
sirásba kezdett, nagyon halkan. Elza nem tehetett mást, olvasta tovább a
közgazdaságot, de egy betünek se tudta az értelmét csak járt a szeme a
sorok megszokott utján. Majd arra gondolt, hogy még hátra van a apja,
amikor Brandtné egy nagy sóhajtással fölállott, előkereste a
zsebkendőjét és bement másik szobába. Az ajtót betette maga után s
azontul néma lett a lakás.

Tiz órakor megjött Brandt.

– Hol a mama? – kérdezte minden köszönés nélkül.

– Ott – mutatta Elza.

Azzal bement az apja a másik szobába s most már apatikus nyugalommal
figyelt Elza a becsukott ajtón át kihallatszó fojtott beszédre:

– Warum weinst du? – volt az első hang, amire Brandtné hangos zokogásra
fakadt. A férje ujra kérdezte:

– Miért sirsz?

És Brandtné sirva, csukló hangon bele akart fogni a lánya
szerencsétlenségének elmondásába, amikor egyszerre kitört Brandtból a
düh:

– Kutya vagy! kiáltotta a feleségének.

Erre nagyra meredt künn Elza szeme.

– Ma hallottam az egészet, tudok mindent, – dühöngött – hallottam a
kaszinóban! Megmondták, hogy Fehérnével együtt jártatok valahová Budára…
Annak egy ezredese volt, neked egy kapitány…

Hallani lehetett nehéz, izgatott járkálását, föl-alá a szobában. A
viczczelő kereskedő-természet keserüen tört ki belőle:

– Két sarzsival alacsonyabb, mint az övé. Pfuj!

Elza kiszaladt, az előszobán át a saját szobájába. Egymásra omlott igy
lassanként körötte minden. Magára zárta az ajtót és gyorsan levetkőzött,
ágyába feküdt. Három szobán át beszürődött hozzá apja rekedt kiabálása,
a melybe refrénképen mindig egy szó tért vissza, hol gunyos, hol keserü,
hol siró, nevető, majd dühös hangsulylyal, valami név, Vittmann, vagy
Bittmann, nem értette jól, bizonyára a kapitány neve volt.

A zaj nemsokára elhalt. Brandt elment, erősen csapta be maga után az
előszoba ajtót. Az asszony még járt-kelt künn egy ideig, aztán bement a
hálószobába. Elcsöndesedett minden, s most először, néma vonaglással
sirni kezdett Elza. Most az anyja képe zsugorodott össze előtte, meg az
apjáé is, aki visszament a kaszinóba. A holnap elé, mint valami
rettenetes szinjáték függönye, borult az éjszaka.

Fölkelt az ágyából, egyet csavart a villamos lámpán és finom kis
iróasztalához ment. Előkereste «szecessziós» rajzu levélpapirját és
minden arisztokrata szarkaláb irás affektálása nélkül. Egy sorban is
megirhatta volna máskor mindezt, de most nem tudta. Olyasvalami volt
abban a levélben, hogy most már te vagy az egyetlen támasz, vigyél el
magaddal – veled szököm, koldulok, vigyél akárhova.

Nincs más támaszom, mint te, holnap elmegyek, elmegyünk…

Kivül a boritékon Gaál Miklósnak szólt a levél.




VI.

Csütörtök este volt, a zsur rendes napja. Már öt óra felé járt az idő,
és a Brandték szobáiban egymásután gyujtogatták meg a villamos
csillárokat, elrejtett üvegtulipánttal a sarokban.

Brandtné kissé sápadt volt, a tegnapi izgalmaktól, de hát a világ előtt
reprezentálni kellett. A butorokról már kora délután leszedték a
ponyvatakarót, a himzett fehér kis pamlagok, karosszékek szinte
dideregtek igy ruha nélkül. A szalonon meglátszott, hogy nem egy terv
szerint rendezték be, hanem idővel sürüsödött össze benne minden, ami
divatos és sok, ami «secesszió». Vékony lábu angol székek álltak a nagy
karszékek mellett, a szövet fehér mindenütt, a himzés rajta szines.
Butorok, amelyekre alig mer ráülni az ember, mert fél, hogy vagy
összetörik alatta minden, vagy a himzés piszkolódik be. Az öt szobán
végig lehetett nézni, két szárnyra volt nyitva minden ajtó. Rend,
tisztaság ragyogott végig a lakáson, s a mikor Brandtné megállott az
utolsó szobában, s végig nézett az ajtókon körösztül, egyszerre
valamennyin, jóleső érzés járta át a mellét. Az utolsó szoba falán nagy
tükör volt, ebben tovább folytatódott az öt szoba, tiz lett belőle, tele
csillárral, világossággal, ragyogó arany és szinfoltokkal.

Elza az ablaknál állott és nézett ki a Nádor-utczába. A szobaleány
nesztelenül járt-kelt, rakosgatott, kirakta a teáscsészéket. Akkor
egyszerre a szőnyegek, butorok várakozó csöndjébe belevágódott az
előszoba csöngettyü hangja. Elza megfordult. A mama utólsót pillantott a
tükörbe és megállott a szalon közepén.

Egy kövér, szőke kis leány jött, le sem vette künn a kalapját,
keztyüjét. Leült velük a szalonban, és attól kezdve folyton zirregett a
csengő, egyre jött a vendég. Mindenki kalapostul jött a szobába, most
már tulságosan sok volt a szin, a hang a lakásban. A levegő mind
melegebb, izgatóbb lett, a legelőbb érkezetteknek már vitte ki a
kalapját az előszobába a szobaleány. Hangos sarkantyupengéssel érkezett
meg egy közös-huszár, ettől fogva már központja lett a társaságnak.
Beszéltek a kaszinó báljairól, az asszonyokról. A sok lány mind belejött
a gyors, hangos beszédbe, föl se tünt már, ha a mama kisurrant uzsonna
után nézni.

– Hü! – mondta a kis kövér szőke – hát magának már szabad Zolát olvasni?

– Bizony – bólongatott a fejével a másik, s csak éppen az volt a
kettejük közt a külömbség, hogy az egyik engedelemmel olvasta Zolát, a
másik meg a nélkül.

Rögtön Guy de Maupassantra tértek át és csak a czimeket mondogatták, a
novellák tartalmát elgondolták, hallgatagon, közös titkolózással, szinte
szégyenkezve. A huszár azt mondta, hogy Jókai már nem tud irni, s azt
hitte, hogy ezzel a szamársággal már nagyot mondott. Aztán áttértek a
fiatal irókra, s azokra nézve ugy egyeztek meg, hogy mindeniknek
kijutott az is, hogy zseni, meg az is, hogy szamár. Egy leány zseniális
helyett állandóan geniálist mondott, s ez a hiba látszatával biró
tulkorrektség irigységet keltett a legtöbben.

Egy simaruhás kis amerikai lány körül egy csoport angolul beszélt, de a
kis Ketty tiltakozott ez ellen, azt mondva, hogy tud magyarul. Persze
szóhoz sem jutott, hogy is lehetne egy ily kiváló angol fitogtatási
alkalmat elmulasztani.

– Képzeljék csak, – mondotta a kis Ketty, akinek az apja hidat épitett
valahol a vidéken, – a néni megakart enni tegnap.

– Miért?

– Mert elmentem sétálni. Azt mondta, hogy kilenczkor este nem illik a
Fürdő-utczában egyedül sétálni. Hallottak már ilyet?

Nagy nevetés lett, ketten, hárman is csimpaszkodtak belé, hogy
megcsókolják ezért a «bájos naivságért».

Most már szinte türhetetlen lett a meleg, megizzadtak az ablakok, s aki
valami friss levegő után nézett körül, meglátta a harmadik szobában
megteritett nagy asztalt. Nagy tálczákon sorba voltak rakva – a zsurok
rendes ételei, amelyek miatt otthon csak piszkálnak a vacsorában a
lányok. Egy hires czukrász unott kis süteményei pyramisba voltak rakva.
Feketébe öltözött bankhivatalnokok kitünő viczczeket meséltek egymásnak,
a huszár pedig egy időközben érkezett furvézerrel a lóismerésről
csevegett.

Egy két fölületesen megütött akkord keveredett a zsivajba, amelyből
tiszta buborékként pattant föl néhány trillás lánykaczagás, majd
zongorázott is valaki a legujabb operettből, de rá se figyeltek, pedig
ambiczióval zenélt.

– Hogyan, – mondotta Exnernének egy hosszu sápadt leány, aki nem akart
férjhez menni, – hát ön azt hiszi…

– Hogy hiszem-e? Hát láttam! A szememmel láttam!

Mutatta is két gyorsjárásu szemét, nagyra meresztve, gunyosan.

– Különben Váronyiné is megmondhatja…

– A nevemet hallom – mondta a tulsó sarokból Váronyiné s odament.
Suttogtak.

– Persze, hogy igaz! – mondta Váronyiné.

A nyurga lány a fejét ingatta.

– Hallatlan.

A huszárt már akkor a zongora mellett világositotta föl egy zenedei
kisasszony, miközben tavalyi vizsgadarabját játszotta látszólagos
könnyedséggel, oda se nézve.

– Nem hihetem – mondta a huszár.

– Exnerné látta.

Odanéztek s Exnerné körül már öt-hat lány csoportosult, mig egy kisebb
csoport Váronyinét szorongatta. A többi fecsegett, viczczelt, a furvézer
mutatta, hogy milyen nagy dolog az járni megtanulni.

– Már csak azért se teszi, – mondta a huszár – mert okos lány. –
Erkölcsös nem kell, hogy legyen, de a bőrét csak félti!?

S a zenedei kisasszony, miközben nagy csöngéssel ütötte meg a három
befejező akkordot, kegyetlenül szólt:

– Hát most nem féltette.

Azzal fölkelt, helyet adva egy hosszuhaju ifjunak, akit egy unszoló
csoport tuszkolt a zongora felé, kérve, hogy játszsza el legujabb
szerzeményü keringőjét.

A huszár halkan mondta a zenedei kisasszonynak:

– Nem látom Elzát.

– Tán kiment valakivel…

Látni lehetett, mint a mama tábornagyi fölénynyel tart szemlét künn a
teritett asztal fölött.

Már akkor suttogva járt ajkról-ajkra a dolog. Exnerné mint a büntető
Morál istenasszony állott egy kis csoport előtt, talán sajnálta is
kissé, hogy előhozakodott a dologgal, de ilyesmit fizikai lehetetlenség
eltitkolni. Szegény Elza, miért volt oly ügyetlen. Hja…

A mama finom mosolylyal jött be.

– A lányomat keresem – mondotta belekeveredve a társaságba. – Elza…

– Talán kiment a konyhába…

Feltünt már, hogy a házikisasszony oly sokáig hagyja magára a lármás,
nyüzsgő vendégsereget. A mama ozsonnagondokkal felhős homlokkal sietett
ki a konyhába, de künn maradt.

– Szép manir – mondta a nyurga lány, itt hagyják az embert.

– Hja – mondta a fúrvézer – ez «szecesszió.»

– Kissé angolos – jegyezte meg egy nagyon fiatal ur, de el is pirult
mindjárt.

Az «angol» szóra Kettyre néztek, aki a zongora hajlásában állott egy
csomó bankhivatalnok előtt és karizmaival dicsekedett. Azok adták a
hitetlent és mohón tapogatták a szépen fejlett lány karját. Rajta meg se
látszott, hogy ennyi férfi tapogatja, ellenben a zenedei kisasszony
finom érzékkel rögtön észrevette:

– Borzasztó neveletlen ez a Ketty – szólt.

– Amerikai nevelés – jegyezte meg a valczer-szerző, aki babérain
nyugodva lóbázta lábát.

– Amerika, Amerika! Smokkság! Ha idejön, hát itt nincs Amerika. Ami ott
szabad, itt nem szabad…

Kezdték megróni Kettyt is, aki akkor már a birkózásra adta magát s
nekünk kellemetlen mozdulattal, amugy birkózó-módra kapta tarkón az
egyik bankhivatalnokot.

A mama ujra bejött, kissé sápadtabban.

– Mindjárt ozsonnázunk – szólt – forr a tea-viz.

– És Elza?

Erőltette egy kicsit a hangját Brandtné, ugy szólt:

– Ugy látszik, elnyelte a föld! Majd kikap…

Valaki bosszankodott hátul, csititották, de nem hagyta magát;

– Mégis furcsa, hogy valaki itt otthagyja a vendégeit, engem ugyan akkor
lát itt, amikor a háta közepit…

Brandtné ugy tett, mintha nem hallotta volna ezt, s akkor már tüzelő,
piros arczczal sietett ki az asztal felé. A szobalány épp akkor jött az
előszobából, mosolyogva.

– Sehol sincs a kisasszony. Na ez nagyszerü!

Benn a valczer-szerző szellemes inditványára tüz-viz játékot játszottak,
ugy keresték Elzát a zongora alatt, a pamlag alatt, a szellemesebbek a
hamutartóban, sőt volt, aki a képek mögött is megnézte általános
kaczagásra, hogy hátha ott van.

A mama künn félve mondta:

– Juli, nézze meg lelkem, itt van-e a kalapja?

S mialatt Juli kiszaladt, nagyon vidám arczczal ment be a társaságba,
éppen akkor, amikor az elébb bosszankodó kis fruska fölvetett fővel,
kipirult arczczal kifelé ment. Utána kullogott a bátyja, szomoruan,
egyrészt szégyelve ezt a brüszk megsértődést, másrészt sajnálva a gazdag
ozsonnát. Ki is mentek mind a ketten az előszobába, négy-öt lány, egy
fiu is utánuk sietett, tartóztatva őket. De a kis lány makacskodott.

Benn igy kissé lehült a jó kedv. A zenedei kisasszony nyugodtan mondta,
hogy a kis Adélnak igaza van, mert az ember nem hagyja egy félóráig
magukra vendégeit.

A huszárnak menni kellett:

– Ez a pár órám szabad csak – mentegetőzött Brandtné előtt.

A mama nagyon izgatott lett. Komolyan, ki se mert menni a szalonból,
félve, hogy megszökik mind a vendég. Künn a szobalány a kezével mutatta,
hogy nincs ott a kalap. Erre már kiszaladt a mama is.

Benn nagy csönd lett. A kis Ketty szólt csak, persze éppen ilyenkor,
amikor mindenki hallgat.

– Tudják mit, menjünk haza!

Oly furcsán volt ez mondva, angolos kiejtéssel, őszintén nevető
arczczal, hogy mind fölugráltak:

– Menjünk haza!

Ez pompás, pikáns mulatság volt.

– Menjünk haza!

– Maga – mondta Ketty a furvézernek – mister Schwarz, lesz a generális…
Tratatatá…

Mint trombitába, tütült az öklébe, s katonásan megindult. Az élhetetlen
Schwarz elpirult, hogy egyszerre igy ő lett a központ. És megindult az
egész társaság keresztül az üres szobákon, elől Ketty, lökdösve a
furvézert, hátul azok, akik csak a viczcz kedvéért mentek a többi után,
meg azért, hogy egyedül ne maradjanak itt, s amint az ebédlőben teritett
nagy, csillogó, tele rakott asztalhoz értek, Ketty egyet forditott a
furvézer buksi fején és elkiáltotta magát:

– Links schaut!!

Óriási kaczagással, pompásan mulatva néztek mind balra, a teritett
asztalra, aztán kitolakodtak az előszobába, becsukták maguk mögött az
ajtót. Az üresen maradt szobákba még beszürődött öltözködésük zsivajgó
lármája, aztán az is elhalt, hogy valóban elmentek mind. A mama, a
cselédség sehol se volt látható, valahol az udvari szobákban, meg a
szomszédban kutatott lázasan. A végig ragyogó öt szoba üres, elhagyatott
lett, a tükörből nézve tiz, a szalonban szétdobálva a puha
selyempárnácskák, egy kép ferdén lógott a falon; még ahogy Elzát
keresték tréfából mögötte, s a kétoldalt kihuzott, fölteritett asztal
komoly, csillogó-fehéren állott az ebédlőben, a késecskék, kanálkák
katonás rendben, érintetlenül a süteménypiramis, a kis sonkászsömlék,
mint valami mesebeli ehető vár, amely alól ostrom nélkül vonult el az
ellenség.




VII.

Künn pedig, a liget felé vezető kertes kis utczákon át a nagy
elhatározásokhoz szükséges nyugodtsággal sietett kifelé Elza. Azon a
biztosságon, amelylyel a sarkokon befordult, egyik oldalról átment a
másikra, látszott, hogy kitüzött czélja van. Kiért már a festőmütermek
közé. Ahol ment, egy lélek se járt az utczán. Szerte körülötte kis
kertekbe ékelt óriási szemü kis müvészházak nyugodtak, ilyenkor már a
kávéházban ülnek a piktorok, zárva minden müterem. Az egyik kis házat
ismerte is. Oda jártak az anyjával, egy divatos fiatal festő festette a
mamát minden délelőtt.

Az egyik fordulónál észrevette, hogy a tulsó oldalon lassan sétálva
halad előtte három alak. Megismerte a középen a kis Manczit s jobbról
mellette Arturt. Baloldalt a franczia guvernánt haladt. Kikerülte őket
jó nagy kanyarodóval és sietett tovább. Egy pillanatra a kis Manczira
gondolt, sajnálta is kissé, hogy ő is már ugy kezdi. Két-három év mulva
– gondolta – már ez is Zoláról és Maupassantról fog vitatkozni és az
lesz az egyetlen szerencséje, ha nem látja meg valami Exnerné.

Ahová találkozót igért Miklósnak, ott megállott a sarkon. A fiu nem volt
ott, végig üres volt az aszfaltos kis utcza. Várni kellemetlen volt, de
hát mit csináljon egyebet. Föl-alá járkált. Messziről hallatszott csak
ide az Andrássy-ut esti lármája, a faburkolat elegáns dübörgése. Egy
elkésett modell suhogott végig föltünő selyemruhában a kis utczán, majd
szinte nesztelenül gördült el mellette egy gummikerekü fiakker. Miklós
még mindig nem jött. Akkor izgatott várakozásában végigjárkált a rövid
utczácskán. Itt-ott egy müterem, a tulsó oldalon egy gazdag börziáner
háza. A kapuban olyan lakáj állott, mint Bécsben a főherczegek ajtaja
előtt. Ezen mosolygott is egy kissé, majd fölnézett az emeleti
ablakokra. Három volt kivilágitva sorjában. Valami zsur – gondolta.
Zsur, zsur és mindig zsur – tette hozzá gondolatban – csupa ostobaság,
csupa szerelemszerü apró viszony, csupa zene, csupa «szecesszió,» csupa
– zsur. Undorodott a zsurtól, a dekadens leánytársadalom e Forumától,
amely itélőszék is, parlament is, sőt vendéglő, bálterem és kávéház,
pletykaszoba, hangversenyterem és minden egyéb, ahol vagy kinevetik az
embert, vagy hozzáromlik a többihez. Óriási szatirával gondolt a
vendégeire, akiket magukra hagyott. Annyira leszámolt e pillanatban
mindennel, hogy nem is törődött az otthonhagyott zsurral. Majd valami
körülményt próbált vádolni azzal, hogy e végső lépésre kényszeritette.
Például jól hangzott az, hogy «környezete». Igen, a környezete kergette
igy el, a társasága, a családja. Majd olvasmányaira gondolt. És egyre
türelmetlenebb lett, várta szerelmes öntudatlansággal azt a pillanatot,
amely ugy segit az ő gyönge akaraterején, hogy lehetetlenné teszi
számára a társaságba való visszatérést.

Hirtelen eszébe ötlött, hogy a kis Ketty ebben az utczában lakik. Az
amerikai kisasszony tulnan lakik, a földbirtokos ügyvédnél, akinek
unokahuga. Ez bántotta, s átigyekezett a szomszéd utczába, hogy onnan
figyelje tovább ezt a sarkot, ahová Miklósnak irta, hogy jöjjön. De már
akkor az ő csodálatos mekanizmussal müködő szerencsétlensége szembehozta
vele a kis amerikai lányt. Futni talán még lehetett volna, visszafelé.
Meg is próbálta. A kis Ketty (aki egyedül jött) utána eredt. Akkor
egyszerre megfordult, komolyan szembeállt a kis lánynyal és egykedvüen
mondta neki:

– Ugyan mért szaladjak én maga elől?

Ketty megtoppant, mint valami megijesztett kis csikó.

– Nini, miss Elza!

– Az. Miss Elza.

– Hát maga minket csak ugy otthagyott?

Elzát nagy keserüség fogta el arra a regényes gondolatra, hogy ime, a
társadalom, amelyet ő oly merészen elhagyott, utána nyul hosszu
csápjaival, és felelősségre vonja a zsuretikett szent nevében. Akkor már
daczos volt, szinte vad tüz lobogott a diószin szemében:

– Igen, otthagytam.

A kis Ketty most igazán semmit se értett a dologból, és ezt szégyelte.
Halkan, szinte akaratlanul kérdezte:

– Miért?

Ez a kis amerikai vadleány még a legszebben viselkedett mindig iránta.
Rokonszenves volt neki a nagy barna lány, akit ugy szerettek a fiuk, s
akinek valami titkos melankolia borongott a vonásain néha. Most látta,
hogy valami könnyféle csillog Elza szemében, hát közelebb ment hozzá és
megczirógatta:

– Mi a baj, miss Elza?

Elzának, aki eddig ugy tetszelgett magának a gazságból menekülő ember
szerepében, most jólesett a részvét. Pedig szeretett volna hideg maradni
minden iránt, ami eddig életére konvenczionális módon emlékeztetett.

– Semmi, semmi…

Akkor a kis fruska a hóna alá nyult, erősen megfogta a karját és melléje
simult:

– Miss Elza – mondta komolyan – én tudom, hogy magának mi a baja…

– Oh…

– … csak ne is beszéljen. Jöjjön sétálni egy kicsit, majd én is mondok
valami érdekeset, aztán hazakisérem. Jó?

Elza elnézett a kopasz kertek fölött.

– Haza… – mondta csöndesen, keserü gunynyal.

– No jöjjön…

– Nem – riadt meg Elza – nem mehetek. Itt kell maradnom…

Kettyt ez nem lepte meg:

– Én tudom, hogy maga vár valakit, miss Elza, azt is tudom, hogy kit.

– Nem tudja…

– Azt is tudom, hogy el akar szökni.

Hirtelen megállottak. Elza rákiáltott:

– Nem igaz! Honnan tudja?!

Nagy harag dagadozott a lelkében arra a gondolatra, hogy ki se halhat
nyugodtan az ő volt társaságából. Halálos ágyán már bonczolni kezdik.

– Hagyjon békén az ostobaságaival – mondta nyers hangon a kis lánynak,
és erőszakos mozdulattal ki akart szabadulni a karjából. De Ketty fogta
erősen, mint valami elegáns, fényes kis aczélfogó.

– Ez nem ostobaság – mondta Ketty – hanem igaz. És ha rángatózik, adok
magának egy boxot.

Elza elmosolyodott.

– No lássa. Hát menjünk tovább. Ott most nem jár senki.

És vonszolta arrafelé. Elza ment.

– Maga itt várta azt a fiut és el akart szökni. Most már ne is várja,
mert nem jön.

– De eljön.

– Nem jön, ha mondom. Most láttam, hogy bement a városba, a kis
Manczival, meg a franczia guvernánttal.

Mosolyogva konstatálta Elza, hogy milyen naiv ez a gyerek és alapjában
véve örült, hogy nem tud a dologról. Lám, azt hiszi, hogy Arturt várja.
Artur…

Az amerikai lány őszintén beszélt:

– Azért nem is érdemes. Az egy szemtelen, rossz fiú, mister Artur! Én
hallottam a multkor, milyeneket beszélt magáról a fiuknak. Semmi
karakter nincs benne. Egyszer meg fogom verni.

Jól esett Elzának, hogy igy erősitik benne az undort azok iránt, s
növekvő hatalommal kerekedett benne a vágy, áthalni az uj életbe, ha már
ebben csak boldogtalanság várja és undor…

– Nálunk Amerikában már régen beverték volna a fejét. Merne csak valaki
egy leányról rosszat beszélni! Pfuj, ez a Pest! Tudom, máma megint
kikapok, hogy egyedűl megyek haza. De nem bánom. Szeretném, ha valami
magyar mister megszólitana az utczán! Adnék neki egyet a fejébe, kettőt
a mellére, piff, puff!…

Azzal szinte csalódottan tette hozzá:

– Még eddig senki se mert szemtelenkedni velem…

Egyre sötétebb lett, már teljesen itt volt a hó nélkül jött téli este,
fehéren, száraz-hidegen. A mütermek mint megannyi kis hófödte várkastély
meredtek a feketeségbe, Elza pedig érezte, hogy Miklós nem jött s nem is
jön. Hisz már egy óra is elmult azóta. Ketty beszélt mellette, gyorsan,
néha akadozva, angolos akcentussal. Már nem is figyelt rá. Ment mellette
érzéketlenül, abba az egyetlen, kinzó gondolatba merülve, hogy Miklós
nem jött érte. Azzal akarta enyhiteni ennek a gondolatnak kétségbeejtő
voltát, hogy hisz Miklós nem igérte, hogy jön, csak ő kérte erre az esdő
levélben. De egyszerre fölháborodott, elgondolva, hogy ilyen levélre el
kellett volna jönnie a fiunak. Amikor éppen arra gondolt, hogy Miklós
bizonyára nem akarja igy hozzakötni az övéhez, hogy neki tervei, czéljai
vannak, megütötte a fülét Kettynek a szava, aki erős hangsulylyal
kétszer is elmondta:

– Férjhez kell magának menni.

Meg is állottak.

– Férjhez kell menni – ismételte Ketty és szava ugy hangzott, mintha
igaza volna. Csöndesen folytatta:

– Férjhez menni, miss Elza és itthagyni ezt a társaságot. Nem kell
zsurra járni, inkább tenniszt kell játszani. Nyáron uszni, hegyet
mászni. Jól enni, miss Elza és ha már éppen olvasni akar, jó könyveket
kell olvasni, a «Bőrharisnyá»-t, meg… olvasta?

– Nem…

– «Vadölő»… olvasta?

– Azt sem.

– Az baj. Olvasta: «Egy skalpvadász»?

– Nem.

– Majd olvasni fogja. Én egyszer kezdtem egy franczia regényt olvasni,
de az ötödik lapnál beleuntam. Egy asszony nem szerette benne a férjét
és egy másikat szeretett. Hát lehet ezt tovább olvasni?

Elza rámondta:

– Nem lehet.

– Aztán az is budoárban történt, meg zsuron. Egy indián se szerepelt
benne. Én azokat a regényeket szeretem, ahol a végén kátrányba mártják a
niggert és tollban meghengergetik…

Szivből nevetett;

– Olvasta a «Fösvény Nick»-et? Abban a Nick olyan fösvény, hogy
inggombot se vesz, hanem a nyakán egy szemölcsre gombolja a gallérját…
Na, milyen mulatságos az a könyv!

– Ki irta?

– Tudom is én! Hát bánom is én, akárki irta!

Csönd lett. Ketty a fösvény Nickre gondolt és elképzelte azt a
jelenetet, amikor az a szemölcsére gombolja a gallérját. Ezen nagyon
mulatott. Észrevétlenül mentek a csöndes utczákon hazafelé.

– Férjhez kell menni – mondta hirtelen elkomolyodva Ketty – valami
tisztességes emberhez. Aztán valahogy ne menjen egy lipótvárosihoz!

Nagy komolyan adta a tapasztaltat:

– Az még rosszabb! – tette hozzá – azok mindjárt kártyáznak, nincsenek
soha otthon…

Elza észrevette, hogy hazafelé mennek. Szeszélyesen vont vállat. Miért
ne menne haza – gondolta – hiszen már Miklósnak se kell. És igaza van
alapjában véve a kis Kettynek. Férjhez kell menni. Ha egyébért nem,
azért, hogy azzal is megpróbáljon menekülni mostani világából.

Lassanként elértek a nádor-utczai kapuhoz. Elzát elfogta a félelem:
visszamenni. Ösztönszerüleg tört föl lelkében a hazugság.

– Mit mondjak a mamának?

Ketty csodálkozva nézett rá. Elza megint mondta:

– Mit mondjak, hogy hol voltam?

– Az istenért, – kiáltott Ketty – csak nem fog hazudni, miss Elza?

És oly bámuló, megdöbbent gyerekpillantással nézett rá, hogy a lánynak
egyszeribe kedve támadt elmondani az igazat otthon.

– Ha akarja, én is fölmegyek – mondá Ketty.

– Köszönöm, azt nem…

Összecsókolóztak, Elza eltünt a kapu alatt. A lépcsőnél egy kicsit
megállt, gondolkozni. Mégse lehet azt igy odavágni az anyjának…

Ketty bekiáltott:

– Fölmenni! És semmi hazugság! Pfuj, aki hazudik!

Ezzel a romlatlan, gyerekes kiáltással valami nyugalom szállott a
lelkére. Elindult, föl a lépcsőn, azzal a határozott, nyugodt
szándékkal, hogy az anyjának elmondja a dolgot ugy, ahogy történt. Mivel
nagyon erős volt benne a tudat, hogy ártatlan, meg arra is gondolt, amit
az apja tegnap az anyjának a szemébe vágott a másik szobában. És ezzel –
amikor az ajtóhoz ért – mintha megcsapta volna az otthon parfümös,
kábitó, bünösen dus illata, valami pokoli meleg lehellet, amelyben
tovább fog élni, most már az anyjára sem támaszkodhatva. Érezte, hogy a
hideg téli estnek, a becsületes ujvilági aczélkisasszonynak köszönhette
kis nyugalmát. Most minden ujra fog kezdődni.

– Férjhez kell menni, – zsongott a lelkében.

Becsöngetett, s amikor megjelent a szobalány, s bámuló, örömteli
meglepettségtől sugárzó arczczal ajtót nyitott, erősen elhatározta, hogy
férjhez fog menni. A csöngetésre a mama is eljött, a szalonból kiáradt a
meleg illat, a nyitvamaradt konyhaajtón át egy kis konyhaszag,
sugároztak a villamos lámpák, meleg volt.

– Férjhez kell menni, – mondta magában, hogy az anyja nyakába borult.

– Férjhez kell menni, – mondta a lámpasugáros utczán sietve a kis Ketty,
a megeredő hópelyhek alatt, miközben óvatosan, szinte bosszankodva
tekintgetett széjjel az arcza elé tartott muff mögül, hogy akad-e már
végre egy szemtelen magyar mister, akit egyszer fejbe lehetne ütni,
kétszer pedig mellbe, piff, puff…




VIII.

Elza lábujjhegyen ment át a szobákon. A kályhában pattogott a tüz,
friss, világos téli reggel vont aranyozott porsávokat keresztül a
butorok fölött. A hálószoba ajtajánál megállott, gyöngén koczogtatott:

– Mama…

– Te vagy, Elza?

– Én. A papa itthon van?

– Nincs.

A papa már négy napja nem aludt otthon. Amióta ugy becsapta az
előszobaajtót azon a borzasztó estén, nem látták.

– Bemehetek?

– Hogyne!

Bement. Az anyja a tükörasztal előtt ült, és fésülködött. Igy kissé
öregebbnek látszott, különben is megviselte az utóbbi négy nap.

– A papád nincs itthon – mondta – de tegnap fölküldte az üzletvezetőt a
kulcscsal, és az mindent elvitt a Wertheim-kasszából…

Csönd volt egy ideig. Mindkettőjüknek eszébe jutott az éjjel – tán egy
éve történhetett – amikor a papa kipirultan, izgatottan megjelent ugy
egy óra körül otthon, czilinderét le se vette, csak kivett egy csomó
pénzt a Wertheim-kasszából, és elsietett. Hallották, amint lenn
megindult vele egy fiakker. Reggelre aztán visszanyerte a pénzét.

Elza anyjának meztelen karjához nyomta az arczát és csöndesen mondta:

– Mama, nekem férjhez kell menni.

Megint hallgattak. Aztán megszólalt Brandtné:

– Persze. Én is mondom.

Elza szinte férfiasan szólt:

– Mama, én tudom, hogy kihez!

– Kihez?

– A Gál Samu fiához.

A mama letette a fésüt. Utóvégre is szép a demokráczia, de ő mégis a
főispánt várta, vagy ha már azt nem lehet, hát legalább egy képviselőt –
azért a pénzért.

– Gál Samu…

– Igen, a fiához. Miklós… A Hungária-banknál van. Ismered jól…

– Erről nem beszéltél nekem eddig…

– Most megmondom: vele látott meg Exnerné, nem Vermessel. És tegnap vele
akartam megszökni…

A mama ennyi romantikát nem birt el egyszerre. Fölállt, és hebegve
mondta:

– Hisz az…

De a legutóbbi évek egyházpolitikai vivmányai eszébe jutottak és igy
folytatta:

– … nem vesz el téged!

Elza mosolygott:

– Elvesz.

– És az apád mit fog szólni?

– Az apám hallgatni fog.

– És ha a pénzzel is hallgatni fog?

A lány minden szótagot külön hangsulyozva mondta:

– Akkor a pénzzel is hallgatni fog. Tudod?

A mama igazán nem tudta, mit mondjon. Amig olvassa az ember a
romantikát, jól esik. De igy kissé erős. Aztán érvelni se lehet ellene

Elza érezte, hogy ő van fölül:

– Láttad, – mondta – hogy nem törődöm senkivel se. Én itthagyom a zsurt,
én teszek, veszek, ahogy nekem tetszik. Én Gál Miklóshoz megyek
feleségül, ha meg is szakad az egész világ…

– Elza, légy okos…

– Boldog akarok lenni, nem okos.

Brandtné kinézett az ablakon. Megérezte, hogy a lánya az egyetlen, akire
ebben a világban még támaszkodhatik. Ezzel az egygyel harmonikus csupán
a lelke, az anyaság örök jogán. A férjétől eltépte a multkori este. Ha
most a lányával is meghasonlik, kije marad? És végtére is annak van
igaza, aki boldog akar lenni. Dobolt az üvegen az ujjával, összehuzott
szemmel nézett el a házak fölött, mondván:

– Én nem bánom…

Künn csöngettek.

– Vermes doktor ur – mondta a szobaleány.

Egy pillantással jelezte Brandtné, hogy addig is, amig ő fölöltözik,
Elza fogadja a doktort.

A doktor a szalonban ült, amikor Elza belépett. A lány látta a ruháján,
a bajuszán, a szemén, hogy ha nem is éppen őt megkérni, de legalább
azért jött, hogy erre előkészitse magát is, őt is.

– A mama mindjárt jön. Öltözik…

– Jobb is, hogy egy kicsit négyszemközt maradunk – mondta Vermes –
legalább elmondhatok magának egyetmást.

Elza odabenn győzött és győzhetetlennek érezte magát, fölébredt benne
régi vadócztermészete. Leült, szemben a doktorral és gunyos sóhajtás
után elkezdte:

– Én szeretem magát, Elza!

A doktor elképedt. De föltalálta magát és fejét hátravetve, daczosan
mondta:

– Igen.

Elza bólongatott a fejével és egyszerüen felelt:

– Én meg nem szeretem magát, Vermes.

Erre nem volt a szegény kis ügyvéd elkészülve és hamarjában nem tudta,
mit mondjon. Elza növekvő vigsággal beszélt:

– Beszéljünk talán valami másról. Mit szól ehhez a gyönyörü reggelhez?

– Elza – komolykodott a férfi – én nem viczczelni jöttem ide. Énnekem…
az a czélom, hogy magát feleségül vegyem.

– Miért?

– Mert szerelmes vagyok magába, ezért, egész egyszerüen.

Szünet lett, csönd. Hallgattak mind a ketten és ennyi őszinte komolyság
után a lány is megbánta, hogy léháskodott. A doktor szólt elsőnek:

– Én ugy szeretem magát, hogy engem nem lehet magától semmivel se
eltántoritani. Nekem ugyan mondhatják, hogy maga flirtel…

– Szép.

– Mondhatják… tudom is én, hogy mit mondhatnak! Nekem beszélhetnek
botrányról, városligetről…

Elza érezte, hogy a doktor szándékosan csoportositja azokat a dolgokat,
amelyek az ő nőülvevését megnehezitik. Nem szólt.

– Beszélhetnek – folytatta Vermes – találkozókról, rejtelmes
idegenekről, hazudhatnak, pletykálhatnak…

Ez az utóbbi két kisebbitő jól esett.

– Bizonyitgathatják, hogy pénze nincs…

Elhallgatott, de a lány nem vette át tőle a szót. Azt hitte a férfi,
hogy ez azért van, mert az ő beszéde hatott. Folytatta, most már kissé
zsarolva a lányt:

– Én nem hallgatok senkire. Más talán visszariadna, én nem…

Elza érezte az igazságot, amely igy kialakult a lekében ebből az
ügyetlenül szónokoló figurából. Tudta, hogy rossz a hire. És ez a
gazember zsarolni jött ide, – gondolta – azt mondva: «lám, senkinek se
kellesz, én beviszlek a társaságba, megvédelek a nevemmel, de jöjj
hozzám feleségül».

Fölállt és talán tulságosan hideg hangon jegyezte meg:

– Kedves doktor, maga itt nagyon sok ostobaságot beszélt össze-vissza.
Meg is sértett. De önnek meg lehet bocsátani…

A doktor is fölállt;

– Ezek után… – hebegte.

– Ezek után – vágott közbe a lány – talán meg se köll várni a mamát!…
Nem gondolja?

– De gondolom… – mondta a doktor és meghajolt Elza előtt.

– Kisasszony – szólt – én vagyok az utolsó élő Jókai-regényhős
Budapesten. Én elmegyek, kikergetett, de ha szükség lesz rám,
parancsoljon velem…

Egy kis szemtelenséget se tudott magába fojtani, látva, hogy a lány még
feleletre sem érdemesiti.

– Nőül is veszem… Akármikor lesz rá szüksége…

És elment.

Mint valami átmeneti kellemetlenségről, ugy számolt be erről a
látogatásról még mindig öltözködő anyjának Elza. Azt egyszerüen
elhallgatta, hogy Vermes megkérte a kezét. Benne csak az maradt meg a
jelenet utóizeként, hogy ő már odajutott, hogy őt «daczára valaminek»
lehet megkérni. Hogy ime akadt valaki, aki azt mondta, hogy «mégis» nőül
veszi. Ez a «mégis» bántotta, de Miklósra gondolt, aki szerelmes
nagyságban tünt föl előtte. Besétált a szobájába és kihuzta a fiókját,
hirtelen rántással, hogy előgurult benne a szilva, a száraz
aszalt-szilva. Miklósnak egyszerüen, világosan megirta, hogy jőjjön el,
kérje meg a kezét, hogy az anyja már beleegyezett. Aztán, hogy a levelet
elküldte a postára, az ablakhoz ült az ő rendes karosszékébe és elővette
a könyvet, amelyet utoljára olvasott. Egy Maupassant regény volt. Néhány
lapot megforgatott benne, és letette. Nem volt kedve igazságokat
bevenni. Valami álmodozó mesekönyvet szeretett volna, jövendő
boldogságról, kék hegyekről, világos égről, királyokról, akik egy
üvegczipellő miatt hadat viselnek. A könyvesszekrényhez ment, s
keresgélt az alul összedobált régi kötetek közt, amelyeket gyerekkorában
olvasott. Egy szineskötésü könyvre nagy betükkel volt nyomtatva:
«Andersen» Valami fölbuzgó, nagy, tiszta örömmel kapott utána, mint
valami kincset, vitte magával a karosszékbe és belemerült; mohón olvasta
a kis czinkatona szomoru történetét, sorba a tengerkirály hosszuhaju,
halfarku leányainak regéjét, megfürösztötte a lelkét ebben a
halhatatlan, naiv könyvben. Ime, tudott szomorkodni a babák szerelmein,
vágtatott a lelke tiszta fehér sivatagokon át a hókirályné szánkójával s
igazán nem érdemelte meg, amikor a mamája már puderezett arczczal,
fölsütött hajjal csak ugy félreszólt hozzá, miközben a tükör előtt nézte
a ruháját;

– Már megint valami regényt olvasol?




IX.

Nem volt más a szobában, csak Elza, meg Miklós. Elza az aszalt szilvával
játszott, épp az imént vette elő, a fiu nagy meglepetésére.

– Az apám, az apám – sóhajtotta Miklós – hiszen tudja…

Elzának az agyán keresztülvillant ez az érzés, hogy ő nem lesz ennek a
fiunak a felesége. Vannak, akik ezt előérzetnek nevezik, s mint
öntudatlan érzést, bizalmukkal tisztelik meg. Pedig ez az okos ember
agyának a rendesnél gyorsabb müködése, amely a láncszemeket csodás
sebességgel fűzi logikás sorozattá. Elzánál is igy volt ez.

– Az apám – mondta Miklós – régimódi magyar ember. Becsületes ember. Nem
ad semmit az előitéletekre, de «ehhez a dologhoz – igy mondta – nincs
sok kedve.»

Miklós, hogy Elza levelét megkapta, azonnal szólt az apjának. Az öreg
bácsinak az volt az elve, hogy akit a fia szeret, azt ő is szereti s
váltig hangoztatta, hogy ő ugyan nem lesz befolyással arra, hogy ki
legyen Gál Miklósné. Most azonban ránczba huzta a homlokát;

– Nekem az apja nem tetszik – mondta pipája mögül – az üzlete nem valami
tiszta. Nem szeretem, no… Még kártyázik is, ki tudja, nem bukik-e meg
holnap…

Hát ezt igy nem lehetett elmondani Elzának. Inkább az apját tüntette föl
Miklós makacsabb, régibbmódi szinben, igy magyarázva az öreg
vonakodását.

A lány már akkor izgatott volt:

– Miklós – mondta – nekem ne mondjon ilyeneket. Nagyon is csodálom, hogy
egyáltalán előhozakodott ezzel…

– De hát az apám…

Elza fölkelt, szembeállt vele s egészen az ajkához közeledve beszélt:

– Szeretsz?

Miklós csak gyöngéden hozzá érintette ajkát az övéhez, válasz gyanánt. A
lány igy halkan morzsolta a szót:

– Hát akkor ne gondolj az apádra… Én se gondolok az enyémre…

Miklós erre egyszerre nagyon érezni kezdte, hogy a helyzet regényes. Az
ilyesmit komolyabbnak képzelte, tisztább, derültebb beszélgetésnek,
amelyben nem fordulnak elő ilyen mondások. De a pillanat hatalma alatt
tartotta, érezte, hogy a lány szép és fejlett teremtés, előtte remegett
a sötét piros, vérrel teli ajak, ugy, hogy szinte önmaga ellenére, de
erővel, igaz rohammal csókolta meg hirtelen a lányt.

A mama kopogtatott az ajtón.

Rajtakapásról szó se lehetett. A mama – mint Elza mondani szokta – jól
volt «trenirozva.» Ha egyszer a lánya azt mondta, hogy ezzel a fiatal
emberrel négyszemközt akar beszélni, ne adj Isten, hogy megzavarták
volna.

Most is kopogtattak.

– Szabad.

A mama bejött és a leányához ment:

– Pardon, fiam – szólt – itt a kis Ketty…

Elza olyasvalamit akart mondani, hogy küldjék el valami alkalmas
kifogással. De már akkor Ketty nyulánk, izmos termete megjelent az
ajtóban.

– Jó napot, miss Elza!

Brandtné tudta, hogy ennek ő az oka, s félelemmel vegyes harag támadt
benne, hogy mit fog mondani Elza ezért a bejövetelért! A maga részéről
is haragudott, mert tudta, hogy a lánya miről beszélt Miklóssal.

– Gál Miklós ur! – mutatta be Elza bosszusan.

A mama kiment, de borzasztó kiváncsi volt, szerette volna tudni, hogy
Elza mit végzett. Az ajtóban, ugy hogy csak a lánya láthatta meg, intett
is neki.

Elza Kettyhez fordult:

– Pardon – mondta – a mamával kell beszélnem egy kicsit… Szórakozzatok
addig…

Jónak találta tréfásan hozzátenni:

– Vigyázzatok magatokra!

Azzal kiment. Ketty az ablaknál állott, Miklós a zongorán heverő
ujságban lapozgatott.

– Szép idő lehet künn – mormogta bajusza alól Miklós.

Erre hirtelen megfordult a kis amerikai leány. Csipőre tette a kezét s
ugy állt ott az ablakban, mint valami stilizált leányarczkép. Kétoldalt
a nyaka körül napfényes volt rakonczátlan szőke haja.

– Mister izé… – kezdte – hogy is hivják?.:

– Gál.

– … Mister Gál, mondja meg az igazat.

Miklós rábámult.

– Mister Gál – folytatta a lány a világ legnyugodtabb hangján – maga öt
perczczel előbb megcsókolta miss Elzát…

A fiu nem tudta, mit mondjon erre a hihetetlenül váratlan kijelentésre.

– Éppen, mielőtt jöttem. Ugy-e? Én láttam, hogy maga is piros volt, meg
Elza is. A haja is rendetlen volt. És magának is jobban kell vigyázni,
nézze csak…

Azzal igen nyugodtan fejtett le Miklós kabátjáról egy letagadhatatlan
hosszú leányhajszálat.

– De kérem…

– Tudom – folytatta Ketty – hogy most nehéz valamit mondani, ne is
mondjon semmit. Majd én mondok valamit, de azt meg kell hallgatni. Az
nem szép magától, mister izé, hogy megcsókol egy lányt, aki nem a
menyasszonya. Érti?

Miklós megdöbbent. Érezte, hogy most mosolyogva kellene lefőznie ezt a
szép gyereket azzal, hogy de bizony, a menyasszonyát csókolta meg és
megdöbbent, mondom, arra az érzésre, hogy ezt nem tudta kimondani. Ketty
pedig nem nagyon várta a feleletét:

– Nagy csunyaság, érti? Jellemtelenség, – érti? Az egy szegény, ideges
lány, aki ebben az utálatos társaságban elromlott és maga ezzel
visszaél. Én nagyon jól tudom, hogy miss Elza már mástól is meghagyta
magát csókolni, elég szemtelenség azoktól az uraktól. Hát most, ha nem
adja nekem rögtön a becsületszavát, hogy többet nem bolonditja ezt a
lányt, ugy megverem, hogy az iskola óta még ugy meg nem verték. Érti?

Ez kissé meglepő az ismeretség első öt perczében. De mit tehet egy szép
kisasszonynyal szemben egy védtelen, a lovagiasságból kifolyólag gyönge
férfi? Odament a lányhoz, s miközben nem tudta, bosszankodjék-e, vagy
nevessen, szótlanul megcsókolta Ketty kezét. A gyerek azonban nem
bocsátotta el a férfikezet.

– Most itt van a keze az enyémben, mister, addig nem eresztem el, amig
meg nem igéri… Tudja, én amerikai lány vagyok és én fütyülök a maguk
összes szokásaikra. Hallja, ha nem néz rögtön a szemembe…

Miklósban már lézengett az a tudat, hogy komoly oldala is van ennek a
dolognak. Komolyan, szépen ráemelte a szemét a kis lányra és
elmosolyodott.

– Megigéri?

Ugyan mit tehetett volna szegény?

– Megigérem.

– Nem bolonditja többé.

– Nem.

– Soha?

– Soha.

– Most jó barátok vagyunk. Üljön le.

Azzal kedves mozdulattal helyet mutatott neki egy széken. Beszélni
kezdett vele, s a hangja is szelidebb lett most már, barátságosabb,
hiányzott belőle az a naiv komolyság, amelylyel a gyereklányok azt
hiszik, hogy élet és halál urai bizonyos esetekben. Érdeklődve, melegen
kérdezte:

– Szereti Elzát?

Miklósnak tetszett a dolog.

– Legyünk őszinték – mondta, – szeretem.

– Hm. Mióta?

– Vagy tizenkét év óta.

A kis Ketty nagyra meresztette a szemét:

– Lehetetlen…

– Lehetséges, – mosolygott Miklós, – ott van rá a bizonyság is…

Mutatta az asztalkán az aszalt szilvát.

– Ez bizonyság?

– Igen: Ezt adtam neki kisgyerek koromban örök emlékül…

Ezt már mind komolyan, de mosolyogva mondta, ugy, hogy ezuttal a kis
Ketty került alul.

– És ő is?

– Azt hiszem…

Az amerikai lány mélyen a szemébe nézett Miklósnak, nem is titkolta
előtte, hogy most jól meg fogja nézni. Megnézte az arczát, a termetét, a
ruháját, a kezét.

– Maga szép fiu – mondta aztán.

– Köszönöm.

– Nekem ugyan ne köszönje, mert én éppugy a szemébe mondtam volna azt
is, hogy utálatos… Érti?

– Értem. Maga pedig egy bájos lány. És most mondja meg, hogy mit akart
az előbb avval az igérettel?

– Azt akartam – pattant föl Ketty – hogy ez az Elza már egyszer férjhez
menjen. Ha folyton ezeket a flirteket gyakorolja, sohse megy férjhez.
Maga intelligens fiunak látszik. Hát mondja, nincs itt az ideje, hogy az
a lány férjhez menjen?

– Itt van. És…

– Micsoda «és»?

– És én éppen ebben az ügyben vagyok itt – tette hozzá finom mosolylyal
Miklós, fölállva, s mélyen meghajolva a lány előtt, szinte bocsánatot
kérve tőle, hogy le bátorkodott főzni őt az igazsággal, és bátorkodott
becsületes ember lenni, aki feleségül is veszi azt, akivel csókolózik.

Ketty fölállt:

– Hogyan, hát maga…

– Igen, én.

– Hm.

Az már öntudatlan, a lánytól független sugallat volt, amely azt diktálta
neki, hogy ez becsületes fiu. Kissé zavarban is volt, érezve, hogy
ezuttal fölsült tulságos őszinteségével és szinte föllélekzett, amikor
Elza hangját hallotta az előszobából. Daczos érzés fogta el, szerette
volna pofonütni ezt a fiut, aki tizenkét év óta szerelmes, most el
akarja venni azt, akit szeret és mégis csupa lovagias türelemmel
hallgatta végig az ő vaskos gorombaságait. Szégyelte magát. Elpirult,
mert tudta, hogy most ő a nevetséges alak. Ránézett igy pirulva a fiura,
aki diadalmasan s mégsem szemtelenül állott vele szemben és komolyan
kérdezte:

– El akarja venni?

Az ajtó nyilott, Elza jött be, mosolyogva. Ketty rápillantott, s az ő
arczán is látva a szépítő boldogságot, hirtelen barátnője felé fordult,
miközben félhangon, szinte suttogva dobta oda a fiunak ezt a szót:

– Kár.

Beszélgettek még egy ideig az időjárásról, a legközelebbi zsurokról.
Ketty végül elmondta, hogy valami himzésmintáért jött. Ezt meg is kapta
s azzal bucsuzott.

– Holnap a tárlaton…

– Holnap… pá!

Összecsókoloztak. Aztán komoly udvariassággal fordult az amerikai
kisasszony Miklós felé, és széles, nagy mozdulattal nyujtotta felé a
kezét, mint valami bocsánatkérő, hatalmas ellenfél:

– Isten önnel…

Miklós meghajolt, kezet akart neki csókolni. A leány lekapta a kezét,
elvörösödött. Azzal hirtelen megszoritotta Miklós kezét és hangosan
szólt:

– Magától bocsánatot kérek, mister. Pedig nem szoktam.

Azzal kisurrant az ajtón, Elza kikisérte, és visszajött:

– Miért kért ez a fruska magától bocsánatot?

Miklós zavarba jött:

– Miért? Izé… hát nem tudom…

A vállát vonogatta. Aztán hirtelen az órájára nézett, s borzasztó
közönynyel mondta:

– Valami rossz viczczet csinált.




X.

Óvatosan, halkan ment el másnap reggel Elza az anyjával hazulról, mert a
papa aludt. Igaz ugyan, hogy már fél tizenegy volt, de az öreg korán
reggel jött haza a klubból. Kicsit szomoruan mentek a mücsarnok felé. Az
öreg Brandtnak szinte szétestek az arcza vonásai az átkártyázott
éjjelen. A szeme révedezve járt jobbra, balra, majdnem hülye kifejezést
öltött az egész arcza. Motyogott néhány mentegetőző szót, de nagyobb
beszédet nem is mondhatott, mert a lánya meg a felesége valósággal
megszökött előle, loppal, lábujjhegyen.

Az uton arról beszéltek, hogy nem lett volna-e jó Miklóssal menni a
tárlatra. Igy egy kicsit már éreztették volna a világgal, hogy a Gál fiu
hozzájuk tartozik. De a mama nem akarta tegnap este, és akármily kinos
erőlködéssel rejtegette is a szándékát, kiérzett egész viselkedéséből,
hogy szeretne egyet forditani a dolgon, még most is. Neki jobban
tetszett Vermes. Utóvégre is egy jónevü fiatal ügyvéd, az irodája
pompásan megy, derék ember, mégis csak az ő világukból való, s a többi.
De az okos, ravasz lányt nem lehetett ily könnyen befonni. Azonnal
kiérezte a rejtett szándékot, s a szemébe is vágta a mamának rögtön:

– Mama, te nagyon átlátszó vagy.

Az asszony – mit tegyen – összehuzta magát; borzasztóan félt attól a
gondolattól, hogy esetleg ő lehetne a lánya boldogtalan házasságának
okozója. Föl is tette magában, hogy bensőleg is beleegyezik a
Miklós-féle kombináczióba.

Mi tagadás, azért mégis örült, a mikor a Fürdő-utczán szembejött velük
Vermes.

– No ilyen szerencse! – kiáltott föl a doktor – éppen magukhoz
készültem, hogy együtt megyünk a tárlatra…

Mentek tovább, együtt. Az Andrássy-utnál kisütött a nap, igy a tél
közepén egészen tavaszi, langyos meleggel. A napos oldalon egymás
sarkában járt a sétáló publikum. Utközben szinte kedvük kerekedett
ahhoz, hogy nem mennek a tárlatra. Ilyenkor egy kis séta a liget felé
többet ér a napon. De a műcsarnok épülete előtt mégis csak meggondolták
magukat. Bementek.

A tárlat nem a rendes pesti műtárlat volt. A bazilika mögött igen nagy
divat volt egyes friss szellemekkel együtt szidni az öreg mestereket,
akik néhány konzervativ grófból és a még konzervativebb államokból
éltek. Ennek a tárlatnak a fiatal mesterei büszke önérzettel jártak a
maguk törte göröngyös uton. Némelyek maradiságból szidták őket,
csufolták a kiállitásukat, a holdjaikról per narancs, a mezőikről per
spenót beszéltek. Mások azért szidták őket, mert divatban voltak; mint
ahogy vannak Budapesten emberek: irók, festők és nemművészek, akik abból
élnek, hogy a divat előtt járnak egy lépéssel.

A bazilika mögött azonban nagy divat volt az uj iskola mellett szavazni.
Elzáék is ezért keresték föl a tárlatot.

Az első teremben senki se volt. Egy hosszu, sápadt fiu, az «ujak» egyike
nézett egy képet. Összehuzott szemmel, a lelkével nézte, természetes,
hogy a saját magáé volt. A második teremben lézengett már néhány
látogató, a harmadikban pedig összegyült a vendégek zöme. Volt vagy
harmincz ember. Itt akadtak rá Brandték Kettyre.

Igazán lehetetlen volt, hogy divatos lányok itt ugy köszöntsék egymást,
hogy: «jó napot.» Elza megállott Ketty háta mögött és megszólalt:

– Szecesszió, szeczesszió?

Ketty megfordult és elmosolyodott:

– Jó reggelt – mondta. Aztán kissé bosszankodva hozzátetette:

– Nem szecesszió, hanem jó képek.

Együtt mentek tovább, igy már volt a Vermes viczczeinek is közönsége. Az
egyik ajtónál Ketty hátranézett:

– Nem tudom – mondta – ez a mister Gál hova lett. Egy festővel az előbb…

Elza kissé daczosan vágta oda:

– Ha mister Gálnak tetszik, majd utánunk jön. Csak nem várunk rá…

– Persze, hogy nem – szólt Vermes.

A negyedik teremben már valósággal családias lett a hangulat. Ott
találták egy kép előtt a kis Manczit a mamájával, meg Arturt, aki az
utóbbi időben a szép franczia guvernánt miatt feltünően sokat volt
együtt Mancziékkal. Ahogy most Elzát meglátta, hozzá csatlakozott. Rég
nem látta már s most egyszerre megütötte a lelkét ez a csinos jelenség,
a szépruhás, csinos lány, aki mostanában már nem is volt oly szomoru,
mint azelőtt s éppen ezért kivánatosabbnak látszott.

– Hogyan, Artur, maga még él?

– Bátorkodom…

– Szép magától.

Hogy széthuzódott a kompánia, s egy-egy foszlánya egyes képek előtt
ragadt, egyedül maradt Arturral. Pajkos kedvében eszébe jutott, hogy jó
lenne egy kicsit ugratni ezt a fiut. Megszólitotta.

– Maga még mindig…?

– Mit: «még mindig»?

– Ugyan ne affektáljon…

– Hja, vagy ugy! Persze, hogy még mindig…

Elnéztek az ajtó felé, s látták a másik teremben egy kép előtt Kettyt,
amint hevesen vitatkozott Miklóssal. Artur mondott is rájuk valami
megjegyzést, de ezt Elza nem hallotta. Csak nézett ki, nézte a kis
amerikai lányt, s ezuttal meglátta benne azt, amivel eddig nem is
törődött. Látta, hogy az aczélkisasszony igen csinos. Az öltözete sötét
és harmonikus, testhez álló. A ruhája valami kedves összhangban volt
kissé merész kalapjával. Az egész teremtésben volt valami lendület,
valami egységes vonás, mint amikor egy festőnek egy nőalakjára azt
mondják, hogy svungos dolog. Kissé tulságosan is elbámult rajta, ugy
hogy ezt észrevéve, hirtelen Arturhoz fordult:

– Tessék? Mit mondott az imént?

Artur ismételte:

– Hogy szép pár. Azt hiszem, a kis Ketty…

Mosolygott, és hunyoritott a szemével. Elza ránézett, hirtelen:

– Azt hiszi? – mondta.

– Azt.

– Hát én nem hiszem.

Azzal sarkon fordult, és érezte, hogy nagyon haragos. Attól is elment a
kedve, hogy folytassa az Arturral való kaczérkodást. Benn aztán
elmosolyodott, mert látta, hogy a kis Manczi folyton hátrapillant egy
kép elől nézve, hogy nem beszél-e ő valami bizalmas dolgot Arturral. De
ez a mosoly csak egy pillanatig tartott. Nyomban aztán hozzájuk jött
Ketty Miklóssal.

– Nini, Elza! Kezét csókolom.

A lány ugy tett, mintha most látná csak meg Miklóst:

– Nini, Miklós! Hát maga itt van? Nem is láttam.

– Pedig már itt vagyok egy órája…

A mamák elől végeztek a képekkel. Manczi mamája borzasztó jól mulatott
egy nagyon zöld tájképen, és Brandtné ugy találta, hogy neki is illik
vele csufolni a festőt. Már mentek kifelé, hisz csak éppen az kell, hogy
az ember azt mondhassa: «láttam az szecessziót». A többieket maguk elé
küldték, s ugy vonultak ki, hangosan, alaposan végignézve a
szembejövőket.

A kapunál elváltak. Artur Mancziékkal kifelé ment, a ligetbe, Elzáék
pedig hazafelé indultak, a mama félénken, s folyton Elzára pillantva
bár, de mégis meghivta ebédre Vermest.

Miklós az utczán egy pillanatra egyedül maradt Elzával. Hozzáhajolt és
egyszerüen mondta:

– Miért mondja maga nekem, hogy «nini, maga itt van?» – amikor előzőleg
öt perczig szemmel tartott?

– Szemmel tartottam? – mondta közönyösen Elza – nem is tudom…

Ketty hátul kiáltott:

– Mister Gál! Nem lehet megszökni! Amig be nem végeztük a vitát,
maradjon velem!…

A fiunak ez a kiállitás kellemetlenül esett. Zavartan mondta:

– Összekaptunk egy képen, megyek, igazat adok annak a kis fruskának,
mert még megver.

Mosolygott is. De Elza arcza komoly maradt, talán fanyar is lett egy
kicsit, amikor nyugodtan, halkan, alig észrevehető vállvonással mondta:

– Óh, csak tessék.




XI.

Az ebédnél nem érezték magukat valami nagyon jól. Az öreg Brandt – mint
délben kitünt – azt üzente, hogy nem mehet haza ebédre. Sürgős dolgai
vannak. Az üresen maradt teritéknél Vermes foglalt helyet, s hiába
iparkodott még mindig tréfálni a tárlati festők rovására, a hangulat
fagyos maradt. Ebéd után aztán, hogy a mama egy kicsit átment a másik
szobába, Elza az ablakhoz ült, az ő kis asztala mellé. Vermes melléje
kuporodott egy kis puffra és nézte. A lányon erősen meglátszott, hogy
most szeretne magára maradni. A délelőtti kis semmiség, az a
jelentéktelen kis szczéna Miklóssal – valami nagyon kevéssé, de mégis
bántotta. Különösen azért haragudott, hogy Miklós visszament a kis
lányhoz. Megérezhette volna a hangján, hogy neki nincs inyére ez a
dolog.

Igy elgondolkozott, kinézve az ablakon. Vermes az arczát nézte, azzal a
szerelmes szomjusággal, amely a szemeken körösztül folyton iszik, de
mégis kielégitetlen marad. Most már a doktor is biztosra vette, hogy
Miklós feleségül veszi Elzát. Az ő reményei nagyon lelohadtak, s
mindazonáltal volt benne valami, ami a további küzdelemre ösztökélte.
Tetszett is magának a Jókai-regényhős szerepében. Nem volt okos ember s
éppen ezért megragadott minden – bármily jelentéktelen – alkalmat, amely
sulyt adott neki. Ő például nagyon örült, ha olyan társaságra nyithatott
ajtót, amely még nem tudta, hogy a franczia köztársaság elnökét
meggyilkolták. Akkor aztán nyugodtan előadta az értesüléseit s valóságos
hősnek képzelte magát ebben a pillanatban, amikor ő egy franczia
anarkista jóvoltából figyelmesen hallgatott központja egy társaságnak.
Most is elhatározta, hogy «sulyos» lesz. Nyugodtan – tudta, hogy igy
kell – megszólalt:

– Maga bánkódik, Elza.

– Én? Azt ugyan ne higyje.

Hallgattak egy kicsit. Vermesből aztán szépen stilizálva kitört az
ostobaság:

– Én mindent láttam, kedves Elza.

– Ugyan mit látott?

– Láttam és látom, hogy haragszik Gál Miklósra.

Vállat vont, mosolygott. Igazán nagy rutinja volt az ostobaságban:

– Magának rosszul esik, hogy Gál annyit foglalkozott ma reggel a kis
amerikai lánynyal…

– Kérem, ne bolonduljon meg, az istenért!

– Ez nem bolondság, higyje el. Amit látok, azt látom.

Elza fölkelt:

– Vermes, ha maga bosszantani akar engem, akkor mondja meg előre, hadd
nevessek rajta. Igy nem szeretem a dolgot…

Elnézett az ablakon át a gyárkéményes messzeségbe, látszott, hogy a
lelke legtitkosabb mélyéről valami meghazudtolja a szavait. Érezte, hogy
amikor ilyen öntudatosan hazudik, ilyen világoson képmutató, egészen
másképp is hangzik a szava.

Vermes nyugodtan beszélt:

– Én csak azt mondtam el, ami az érzésem. Nagyon sajnálnám, ha
megbántottam volna.

Volt valami a hangjában a diadalmas gyerekéből, aki odamosolyogja az
abrosznak: «nini, leöntöttelek szósszal».

– Ha óhajtja – folytatta neki bátorodva – nem szólok semmit. De azt
hittem, mint jóbarátjának, van jogom a megfigyeléseimet előadni.

– Nincs joga – mondta kurtán, végleg elárulva magát a lány.

De azért jól érezte magát e mellett az ember mellett. Mégis jó az a
tudat, hogy ime van körülöttünk egy romantikus csacsi, akit meg lehet
ütni, ki lehet csufolni, aki akkor nevet, amikor bántjuk s akkor sir,
amikor jót teszünk vele. Aztán tüzbe-vizbe elmegy érettünk, reményekből
él, bizik minden szalmaszálban, az utolsó pillanatig, s amikor
elvesztette, talál egy másikat.

Fölállott, meghajolt:

– Kezét csókolom, Elza. Köszönöm az ebédet.

Azzal indult kifelé. Már az ajtónál volt, amikor a lány feléje ment, s
olyan hangon, amelyből előre tudni, hogy most még egy jó félóráig itt
maraszt, szólalt meg:

– Hát mondja… komolyan azt gondolja, hogy Gál Miklós…




XII.

Miklós a Váczi-köruton ment hazafelé. Fölnézett valami társaságba, de
nem érezte magát jól, hát amugy angolosan eltünt. Körülbelül azon a
ponton volt, hogy egy kis esti sétára határozza el magát, amikor
egyszerre maga mellett találta Kettyt. Kissé meglepődött, hogy ez a
fiatal lány hat órakor egyedül siet az utczán. Utóvégre is télen hat
órakor már késő este van.

– Ne is bámuljon, mister Gál, csak jöjjön – mondta Ketty gyerekesen
aggódó hangon. – Csak jöjjön, majd elmondom az uton. Addig is kisérjen
haza, tegye meg nekem ezt a szivességet…

Miklós mosolygva egyezett bele a szivességbe.

– Képzelje csak, mi történt velem – szólt Ketty, kissé lihegve a nagy
sietéstől – elmentem délután fél négy órakor bevásárolni, utközben
fölnéztem egy barátnőmhöz, lett fél öt, aztán akkor jutott eszembe, hogy
megfeledkeztem a bácsi születésnapjáról. Vissza kellett menni a városba
s mire megalkudtam erre az ekrazé-szivartárczára, már ilyen késő lett.
Ugy-e van legalább is fél hat?

– Hat óra mult.

– Jesszusom! Siessünk… hogy’ kikapok én otthon!

A fiunak kellemetlen volt az eset. Nem szerette volna, ha meglátják az
aczélkisasszonynyal, de meg el se akart válni tőle. Ketty csak egy
pillantást vetett az arczára, s mindjárt megjegyezte:

– Ugy-e nem örül most, hogy velem kell jönnie…

– Óh…

– Én tudom, ne is mondja! De hát mit csináljak? Ha egyedül érkezem haza,
ugy összeszidnak, hogy két éjszaka sirok utána… Csak menjünk itt az
Andrássy-uton. Azt hiszem, semmi titkolni valónk sincsen…

Itt elhallgatott. S ahogy hallgatagon mentek egymás mellett, egyszerre
mind a kettő ugyanarra a dologra gondolt. Arra a kis botrányra
emlékeztek, amelyben Elzának volt része, mert meglátták Miklóssal a
ligetben. Sokáig suttogtak erről a bazilika mögött, de aztán bele
kellett nyugodniok, amikor az a hir járta, hogy a fiatal Gál elveszi a
Brandt-lányt. És amikor gondolatban odaértek, hogy a fiatal Gál elveszi
a Brandt-lányt, kissé meghökkentek mind a ketten. Az aczélkisasszonynak
most először életében tolakodott lelkébe furcsa szinezettel ez a kérdés:

– Hát csakugyan elveszi a fiatal Gál a Brandt lányt?

Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy ő nem tanácsolná a fiatal
Gálnak ezt a házasságot. Valami haragféle is csirázott benne Elza iránt.
– De már sokáig mentek hallgatagon egymás mellett, mondani kellett
valamit. Az aczélkisasszony egész nyiltan megkérdezte:

– Lesz valami abból a házasságból?

Miklós tudta, hogy miről van szó, de azért megkérdezte:

– Milyen házasságból?

– A magukéból. A magáéból, meg a miss Elzáéból.

Kipirult Ketty ebbe a kérdésbe. Most már fölemelt fővel, biztosan haladt
a fiu mellett. Talán érezte azt a különbséget, amely közte és ennek a
fiunak a leendő menyasszonya között van. Bánta is ő, ha tapintatlan,
bánta is ő, ha kellemetlenül esik Miklósnak az ilyen kérdés ő kimondta.
Nem volt annyira raffinált, hogy a látszatokból és a nüánszokból éljen,
mint Elza és a hozzá hasonló lányok. Ő csak az állitó mondatokat
ismerte, meg a tetteket. Ő nem volt ebbe a társadalomba való.

– Nos, hát lesz belőle valami?

Átragadt Miklósra is ez a szókimondás. Ami Kettynél született nyiltság
és őszinteség volt, az nála most lázként nyilatkozott. Mint vannak
emberek, akik, ha becsipnek, szellemesek és ötletesek, de csak akkor.

– Ha azt akarja, hogy őszinte legyek…

– Azt akarom.

– … akkor nem tudom, hogy mikor lesz belőle valami.

Most már a szerelem beszélt az amerikai kisasszonyból, az öntudatlan,
gyerekes, halálos első szerelem:

– Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem azt, hogy egyáltalán lesz-e
belőle valami?

– Hát azt se tudom.

Ez nagy diadal volt. Ahhoz talán fiatal lánynak kellene lenni, hogy az
ember ezt a hatalmas diadalt méltányolhassa. A kis Kettynek egész testén
végigreszketett a győzelmes szerelem, a természetes érzés, mint ahogy a
finom aczélpengén tiszta rezgéssel, nemesen csöndül föl a hang, ha
megütik. Lázas nem volt, de boldognak érezte magát. Öntudatlanúl is
közelebb huzódott a fiuhoz. Az szomoru lett, hogy igy egy kicsit
elárulta ingadozását, de aztán férfiasan bevallotta magának, hogy mégis
csak jobb az, ha az ember nem hazudozik. Egészen más levegőt szivott e
mellett a teremtés mellett, aki szinte hipnotikus erővel szuggerálta
bele az őszinteséget. Az a tudat, hogy vonzódik az aczélkisasszonyhoz,
nem töltötte el szégyennel, hanem valami jóleső nyugodtsággal. Ez a
dolog tiszta volt, világos.

Most már tudatos némasággal mentek egymás mellett. Érezték, hogy nagyon
eltörpül lelkükben Elza alakja. Ketty, aki nagyon szerette a
Brandt-lányt, elcsodálkozott azon, hogy most ilyen hidegen tudja élvezni
azt, hogy elvette tőle Gál Miklóst.

Már közel jártak a Ketty nagybátyjának házához. Előre tudták mind a
ketten, hogy ma fönn a kései hazajövetel megmagyarázása után kezet
fognak szoritani és egymásra néznek. Érezték, hogy ez a kézfogás nagy
boldogság lesz, s hogy annak a pillantásnak a nyomán megreszketnek az
egymás szemétől. És Miklós lopva rápillantott a szerelmes
aczélkisasszony nyilt, szép arczára. Érdekes; ez a lány nem hunyta le
félig a szemét, mint a finom érzékü szerelmes pesti kisasszonyok. Az ő
szeme ebben a nagy emberi pillanatban tágra nyilt, világosan égett. Az
ajka mintha a kicsattanásig megtelt volna vérrel, de nem reszketett.
Csak az orrczimpáján járt ki-be a rendesnél nagyobb reszketéssel,
mélyebben a levegő. Nem inspirált szenvedélyt. Nem lehetett azt gondolni
mellette, hogy: «no, ezzel élni három hónapig, aztán meghalni…» – mert
ilyenek is vannak. Ő mellette azt lehetett érezni, hogy evvel egy egész
életet kell végigélni és még aztán se halni meg. A legjellemzőbb érzés
az volt, hogy az ő szerelmese a közös öregségre is boldogan tudott
gondolni.

*

A téli este enyhén borult feléjök. Hó már rég nem esett, mintha
bekukkant volna a világba egy két napra a tavasz, hogy lehet-e már
jönni. Künn, a kertek közt szinte hiányzott az akácz mézes illata,
hiányzottak a haldokló fehér virágok a gyalogjáróról.

Ez volt az az este, aminő minden ember életében van egy. Amely egy rövid
negyedóra alatt multtá válik, talán azért, mert annyira tele van a mi
lelkünkkel. Minden jelentéktelen nap, ha multtá lett, értékes a mi
szivünk előtt. Ez a csodálatos, egyetlen nap rögtön becses multtá
változik és bánatos örömmel borul a lelkünkre.

Ketty hirtelen megállott.

– Elza jön – mondta egyszerüen.

Mintha rajtakapták volna őket, ugy megijedtek.

– Szökjünk ebbe az utczába – mondta a fiu.

– Szökni…? Én…?

– Hát akkor menjünk vele szembe. Bátran.

Elza sietve jött befelé. Mellette tipegett a szobalány, nagykendőjébe
burkolózva. Ugyanonnan jött, ahonnan aznap éjjel, amikor Miklóst
meglátta a gázlámpa alatt, a hóban.

Zsúr…

Néhány lépésnyire voltak már tőle, amikor egy fogat robogott arra. Elza
kinézett a kocsiut felé s volt remény, hogy igy elhalad mellettük,
anélkül, hogy észrevenné őket. De a szobalány nagyot mosolygott és Ketty
mellett megszólalt:

– Kezét csókolom, kisasszony.

Erre aztán mind összenéztek. Elza pillantása csak Kettyre meredt, mintha
kérdezte volna: «Hát ez is?» Miklós nyugodtan állott, bizonyos
óvatossággal egyforma távolságra mind a két lánytól. Tudta, hogy itt
elkerülhetetlen a jelenet, s épp azért még azzal se akart pártállást
foglalni, hogy az egyikhez közelebb van.

Ketty egészen nyugodtan, az ő rendes hangján szólalt meg:

– Jó estét, miss Elza! Hazafelé?

Elza halkan szólt:

– Igen, hazafelé… És maga? Egy kis séta, nem?

– Oh, nem. A városban rám alkonyodott. Aztán találkoztam Gál urral,
megkértem, hogy kisérjen haza.

A Brandt-lány mosolygott, mintha mondaná: «tudom én már ezt!»

Kettyt bántotta a dolog. Bele is pirult abba a gondolatba, hogy ez
mosolyogni mer rajta és kipattant belőle a kérdés, élesen:

– Miért mosolyog?

– Oh semmi… semmi…

Az aczélkisasszony közelebb ment hozzá:

– Az nem igaz, hogy semmi! Maga azért mosolyog, mert én mister Gállal
megyek haza!

Már pityergőre állott a hangja:

– Maga azért mosolyog, én tudom. És ne mosolyogjon…

Majdnem sirt már. És most már mind a ketten érezték, hogy megindult
köztük a küzdelem. Elza elkomolyodott s amikor látta, hogy Miklós
akaratlanul is részvéttel néz a kis amerikai lányra, aki védtelenül áll
itt kellő közepén a pesti pletykatársaságnak, fölvetette a fejét,
daczosan.

– Hát azért mosolygok, igen, amiért gondolja! Érti? Most megmondtam.

Ketty sirni kezdett, s a földre ejtette a kis csomagjait, a gyerekes,
tiszta ajándékokat, amelyeket a nagybátyjának vett, a kis erszényét,
csakhogy könnyes szemét eltakarhassa. Összerándult a válla, nagyon
keservesen sirt. Ugy átvillanhatott egyszerre egész lelki világán az,
hogy őt, az apátlan, anyátlan gyereket, aki ideszakadt a világ másik
végére, boldog volt, jól viselte magát, most ilyen rutul megtámadja egy
bünös idegen, s általa a pletykatáviróval müködő egész társadalom.

Elza szemben állott vele, s most már sajnálta is a lányt. Ő – most látta
csak világosan – Miklóst akarta megbántani. És ránézett a fiura. Az
nagyon komolyan nézett maga elé, mintha valami igen fontos mondáson
gondolkoznék. Majd, hogy egyebet nem tudott tenni, lehajolt, és szépen
fölszedte a Ketty földre hullott kis csomagjait. Erre aztán halkan
megszólalt Elza:

– A lovag.

Majd hátraszólt a szobaleányának:

– Menjünk.

Azzal tulzott előkelőséggel bólintott köszöntést Ketty és Miklós felé, s
átment a másik oldalra, sietett hazafelé.

Miklós az aczélkisasszonyhoz fordult:

– Ketty…

Az csak zokogott, csöndesen, nagyon mélyről. A Gál-fiu megfogta a kezét,
le akarta venni a szeme elől, de hiába. Körülnézett; szerencséjükre alig
lézengett egy-két ember itt künn, a villák között. Akkor nagyon
őszintén, olyan hangon, amelyen egy férj mond valami igen bizalmas
dolgot a feleségének, a fülébe sugta:

– Elment már.

Ketty erre levette a kezét az arczáról. Szepegő kis szája megtartott
valamit a siró karakterből, a szeme könnyes volt. A zsebkendője után
nyult. Hogy a fiu igy meglátta, nem fojthatta magába ezt a szót:

– Édes…

Az aczélkisasszony ránézett, s oly nagyott sóhajtott, szaggatottan, hogy
a vállai is megrándultak belé. Mintha ujra a lélek mély kutjába merült
volna a könnyeket felhozó vödör.

– Menjünk haza – mondta Miklós – mert már nagyon késő lesz…

– Igy, kisirt szemmel?

Miklósnak eszébe jutott, hogy ha igy, kisirt szemmel megy haza Ketty, s
elmondja, mi történt vele, még jobban fognak rá haragudni.

– Most már mindegy – mondta – ha egy félórával későbben is ér haza…
Menjünk, sétáljunk egyet…

Elvette a csomagokat a lánytól, aki eddig nem bizta rá egyiket se.

– Tegye el a zsebkendőjét – szólt gyöngéden – vörösre dörzsöli a szemét…

Azzal megindultak ki a liget felé, a kis mütermes utczákon, a festők
csöndes országán keresztül. Egy utczasarkon megállott Ketty. Eszébe
jutott, hogy nem is olyan régen itt találta Elzát, aki akkor megakart
szökni Miklóssal. Akaratlanul is kitört belőle:

– Itt…

– Tudom – vágta el a szavát Miklós.

Aztán egymásra néztek. Az aczélkisasszony megálott.

– Mister Miklós – mondta – emlékszik, hogy én magát tegnapelőtt
megbántottam?

– Engem?

– Igen, magát. Elzáéknál. Amikor megcsókolta… Amikor azt mondta, hogy
olyan régen szereti… valami nagy időt mondott. Ha jól emlékszem,
ezerkétszáz évet… hogy azóta szerelmes…

– Nos?

Komolyan, egyszerüen kérdezte a lány:

– Igaz volt az?

– Nem – mondta nagyon csöndesen Miklós – tegnapelőtt óta vagyok
szerelmes.

És fölöttük mind, mind ragyogtak a csillagok, mint a Daudet provencei
pásztora fölött, a hegyekre boruló nagy égen, a végtelen szerelem örök
reszketésével.




XIII.

Mindenki azt hitte, hogy a tél nagyon enyhe s hogy még visszajön a hó.
De nem jött. Hanem igazán érezni lehetett a tavaszt, hogy közeledik, már
előre küldte a városban jellegzetes illatu lehelletét. A korcsolyázásról
pesze szó se lehetett s hogy a drága bérletjegyek tulajdonosai mégis
részesüljenek valamicske kárpótlásban, a korcsolyapálya mellett a
katonazene hangjainál diszes korzó volt. Vagyis kivitték a toaletteket s
megbetegedtek az előkelő hölgyek és urak, részint az irigységtől,
részint a meghülés következtében.

Elza is bosszankodva tért haza a korzóról az anyjával. Ma nem volt
sikere. Artur csak éppen udvariasságból csatlakozott hozzá, ime, már ez
a semmi sem törődik vele. Az ismerős huszárönkéntes épp öt perczig
sétált velük. Vermes nem volt ott, pedig most milyen jól esett volna, ha
van valaki, aki folyton velük sétál. Szégyelte magának bevallani, de
első dolga az volt, hogy körülnézzen, látja-e Kettyt vagy Miklóst. De
egyik se volt ott. Igy hát elég korán mentek haza. Az uton a mama
megszólalt:

– Mi van Gállal? Már száz éve nem volt nálunk.

Elza vállat vont:

– Azt hiszem, elutazott, – hazudta.

Csak a formán gondolkozott még, amelyben anyjának tudtára adja, hogy nem
lesz a dologból semmi. Szégyelte nagyon az egészet mindenki előtt. De a
minapi esti jelenet oly mélyen bántotta meg, hogy békés elintézésre
gondolnia se lehetett. Azt teljes bizonyossággal tudta, hogy Miklós
beleszeretett az aczélkisasszonyba. Annyira okos és finomérzékü lélek
volt, hogy már az első napon tisztában volt mindennel. Siettetni nem
akarta a dolog természetes fejlődését, az a jelenet pedig teljesen
kapóra jött, hogy hirtelen elvágjon mindent, ami elvágandó, s
egybeforraszsza mindazt, aminek egygyé kellett lennie.

Otthon bezárkózott a szobájába, és most először életében konstatálta,
hogy komolyan boldogtalan. Ruhástul végigfeküdt az ágyán, és minden
lélekzeténél fájt a lelke. Nagyon szerette azt a fiut, s most ugy
érezte, még jobban szereti, de már vad érzéssel, amely tép, rombol,
vakon. Csakhogy itt nem lehet erőszakoskodni, mert csak egyetlen hibás
lépés kell, hogy nevetségessé váljék az ember.

Csöngettek. A kis Manczi jött.

Ez hirtelen valami csekélyke jókedvet csöpögtetett belé. Jól esett neki,
hogy most körülbelül egyformán érez ezzel az álom-királykisasszonynyal.
Hirtelen föl is villant benne a gondolat, hogy kifaggatja. Rá kell
ijeszteni – gondolta – igy a legbiztosabb.

– Manczi – mondta neki – én magának jó barátja vagyok.

– Óh, igen.

– Hát akkor vallja be nekem, hogy sze-szerelmes. Ugyis tudom…

A kis lány ez ellen a támadás ellen nem tudott védekezni. Hebegett
valamit:

– Én… hát…

– No vallja be. Arturba szerelmes.

Mit tehetett, az asztalra hajtotta szőke fejét a gyerek, és felelt:

– Igen…

– És Artur?

– Azt mondta, hogy szeret. De mindig megmagyarázza, hogy ugy szeret,
ahogy például a nagymamáját szereti. Igy csufol.

– Várjon csak, Manczika. Két év mulva maga nagy lány lesz, akkor majd a
térdén fog maga elé csuszni az a rossz fiu.

– Óh, két év…

– Nem sok idő.

– Dehogy nem. Vagy talán nem is sok, de nagyon soká tart. Vagy legyen
egészen kicsi az ember, vagy legyen nagy. De igy… Senki se érti meg az
embert…

Hallgattak mind a ketten. A kis Manczi, aki mindenről kitünően volt
értesülve, tudta, hogy Miklós már másképpen érez. Talán ezért volt ő is
oly bizalmas Elzával szemben. Aztán a nagy lányra nézett és a kezébe
vette az aszalt szilvát, amely az asztalon szomorkodott, egymagán.

– Most én kérdezek magától valamit, Elza.

A Brandt-lány elmosolyodott. Aztán belátta, hogy igazán érdemes evvel az
okos gyerekkel beszélni. Ez vele egysorsu, értelmes és szereti. Meg
aztán ez a legártatlanabb mind között.

– Mit akar kérdezni?

A gyerek igen komoly arczczal szólat meg:

– Boldog maga, Elza?

Talán komikus volt, de annyi volt benne a báj és a meleg szeretet, hogy
érdemes volt erre felelni:

– Nem, fiacskám.

– Ugy-e, a Gál Miklós miatt?

– A miatt. Én is ugy vagyok, mint maga, csakhogy… nagyban. Tudja?

– Tudom.

– Engem se szeret az, akit… én szeretek.

A kis lány nagyon bizott abban a két esztendőben, ugy, hogy ez a
kijelentés rosszul esett neki. Izgatott lett:

– Hát maga azt hiszi, hogy Artur engem egy csöppet se szeret?

– Dehogy hiszem, fiam. Hanem mernék egy csomag Kuglerbe fogadni, hogy
maga mégis máshoz megy feleségül…

A kis lány hirtelen közbevágott:

– És maga?

Elza nem is gondolkozott a feleleten. Sóhajtott:

– Én is.

Csönd lett. Most hirtelen Vermesre gondoltak mind a ketten, s oly
biztosan megérezték, hogy egy volt a gondolatuk, hogy a kis lány csak
ránézett a nagyra, mondván:

– Ahhoz?

Amire Elza a kétségbeesés léhaságával, vállat vonva mondta:

– Ahhoz. Ikszhez. Vagy talán Ipszilonhoz…

Kissé kellemetlen volt, hogy a másik szobából tisztán behallatszott a
mama meg a papa veszekedése. Kártyáról volt szó.

Manczi egy magot tett a hamutartóba.

– Mi az? – kérdezte Elza.

– Jesszus, – ijedezett a szőke gyerek – észre se vettem… Egy aszalt
szilva volt itt…

– Megette?

– Meg.




XIV.

Jöttek, sugaras illatszárnyon, az első tavaszi napok. Még az aszfalt
alól is fölbuzgott a föld ébredése, valami kellemes, édes langyos szag
csapta meg az embert az utczán. Az ablakok most már nyitva maradtak
egy-két órára takaritás nélkül is. Elza az ablakhoz vonszolt egy
karosszéket, beleült, a fejét hátravetette és lecsukott szemmel élvezte,
ahogy a gerjesztő csiráktól terhes levegő járja át a tüdejét. Mintha
mindjárt az ereibe is átment volna, ugy buzgott föl benne egyszerre az
élet után való vágy. Ebben a tavaszi fölbuzdulásban megérezte, hogy
szép, végigsimitotta arczát, álla alá tette a kezét vánkosnak,
gyönyörködött magamagában.

A szomszéd szobában már egy óra óta tanácskozott a papa a mamával. Az
öreg Brandt nagyon sokat veszitett a kártyán, s ahogy Elza a
társalgásból, a hangulatból kivette, nagy a baj. Az öreg ember
valósággal gyerekesen gyáva lett, amikor az egyetlen talaj, amin mozogni
tudott: a pénz, inogni kezdett alatta. Mohó érdeklődéssel hallgatta
mindenkinek a tanácsát, de tenni semmit sem tudott. Ezuttal igazán pénz
kellett volna, ajándékba vagy kölcsön, de pénz, sok pénz.

Benn tanácskoztak és Elza azon igyekezett, hogy ne halljon meg semmit a
beszédükből. Nagyon érzékeny lett. Valahonnan messziről harangszó
rezgett át a Dunán, bongó, édes reszketéssel, szinte érezni lehetett,
hogy a kocsizajt kikerülve a házak fölött lendül tova a tavaszba.
Könnyeket érzett a szemében, maga se tudta, miért. Kettytől nem
irigyelte a boldogságát, Miklós képe pedig lelkének legmélyebb rétegeire
szállt. Előre tudta, hogy haláláig szeretni fogja ezt az embert. Most
már bizonyos volt, hogy neki más lesz a férje, Miklósnak más a felesége.
Illuziókról tehát szó se lehetett. Csak előre tudta, hogy most lép bele
életének abba a fölvonásába, amelyen át gyakran fog föltolakodni a
fölszinre ez az ember, akit a lelke mélyére temetett. De megmarad benne
és sohse fogja keserü váddal illetni. Most értette csak, hogy mi az, a
mikor esős őszi napokon asszonyok elnéznek az esőfátyol mögé és
hallgatnak, néha könnyeznek. Az a sok asszony mind összevéve egy nagy
temető, mindenikbe van temetve egy kép. Valami rossz, haszontalan fiu,
aki megbántotta őket, de akit szerettek. A korai szerelmek minden
édessége ott reszket örökkön az ő lelkükben és szomoru őszi napokon
avagy a zsendülő tavasz jöttével följárnak az ő holtjaik, helyet kérnek
szivük világában. Még akkor is rakonczátlankodnak, zsarnokokként
viselkednek. «Sirj!» – parancsolják az asszonynak, s annak oly jól esik
egy-két könny. Elvesztett utakon át jönnek vissza, s magukkal hozzák az
emlékeket. Érzik, hogy ők az urak, s ezzel visszaélnek. Csupa kép,
testetlen árny, de mind erősebb, mint akármelyik élő. Az ő pártjukon van
a mult, a boldogság, a szerelem. S ha ilyenkor a férj vagy a szerető
megjenik, átöleli az asszonyt, s kérdi tőle:

– Miért oly szomoru, édes?

A szemek lecsukódnak, az emlék indul, nagy szerelmes csókkal bucsuzik
tőle a lélek. A gondolat visszamegy a multba, az asszony egyet sóhajt,
talán a szemét is megtörli, s vidáman szól:

– Mit kérdezett, édes?

Elza tudta, hogy Miklós az ő lelkének a multja. Érezte, hogy ezért
becses lesz előtte egész éltén át. Ilyenkor annyira különválik a személy
a képétől, hogy az ember szinte örül, mondván: «Nini, te másik lány, aki
nőül mégy hozzá, meg vagy csalva! Ő itt maradt, az enyém mindhalálig.» –
Ezek a megbocsátás pillanatai. «Végy el mást, hiábavaló erőlködés. Itt
vagy, itt maradsz.»

Lelki világa mind csöndesebb, nyugodtabb lett. Most, hogy Miklóst igy
magába zárta, csodálatos közönyt érzett a való dolgok lefolyása iránt. A
legkisebb gond se bántotta, ha arra gondolt, hogy más lesz a férje.
Talán az is hozzájárult ehhez, hogy már változtatni ugy se lehetett a
dolgon.

Hogy elmélázott az aranysugáros tavaszi délutánba, észre se vette
Vermest. Az ügyvéd bejött a szobába, s természetesen lábujjhegyen ment
Elzáig, sőt roppantul örült ennek a romantikus megjelenésnek. Aztán igen
csöndesen, hogy a hangulatot ne zavarja, megszólalt:

– Jó napot, Elza.

A lány visszafordult, furcsának találta ezt az érzést, de igazán örült
most, hogy ez a férfi itt megjelent. Összeillett ebben a pillanatban az
ő megbántott, daczos lelkével ez a hajlékony anyag, ez az engedelmes
szolga, mondjuk egyszerüen: hű kutya. Igazi rokonszenvvel szoritotta meg
a kezét, s maga mellé ültette. A szemét elégülten járatta a gondosan
ápolt férfiarczon és bókokat is mondott a remegő embernek:

– Milyen elegáns ma!

A papa meg a mama még mindig tanácskozott. Közelebb ült Vermes a lányhoz
és beszélni kezdett vele. Már ezzel az emberrel nem lehetett birni:
shakespeareileg tapintatlan volt. Kinos erőlködést fejtett ki, hogy a
beszélgetést Miklósra és Kettyre vigye át, s ha ez tiz-husz mondat után
sikerült is neki nagynehezen, a lány egy szavával visszaterelte valami
közönyös dologra. Később azonban ő is rájött, hogy most mind a
kettőjüket ez érdekli legjobban, s olyan hangon, amidőn távollevő
férjéről kérdezősködik az asszony, megszólalt:

– Hát mondjon el mindent, amit Miklósról tud…

Igy már nem volt inyére Vermesnek a dolog. Fájt neki, hogy a lány
tudakozódik, érdeklődik. Ezért kissé kedvetlenül adta elő értesüléseit:

– Sietnek. Nagyon sietnek. A lány nem akar várni, az eljegyzés nemsokára
meglesz. Miklós nem volt itt azóta?

– Micsoda kérdés…

– Hát csak kérdezem…

Elhallgattak s most néma csöndben ültek egymás mellett. A lány kinézett
az ablakon, föl, a házak felé, a férfi meg a lány profilját nézte. A
nagyon finom érzékü embereket soh’se lepik meg az események. Mint a
barometer az időváltozást, ugy érzik ők ki az eseményeket a dolgok
folyásából, társalgásokból, következetesen haladó egyéb,
jelentéktelenebb eseményekből. Ilyen módon gondolt most Elza arra, hogy
Vermes lesz az ő férje. Ennek most már nyilvánvaló, hogy igy kell
lennie. Ő egyszer s mindenkorra leszámolt az érzéseivel. Miklós nem
lehet az övé, ez biztos. Legjobb most már az olyan ember, aki
legkevésbbé rontja el azt az igen csöpp harmóniát, ami az ő életében
megmaradt.

A mama kijött a másik szobából:

– Nini, Vermes ur…

– Kezeit csókolom!

– No, ez igazán érdekes! Éppen most mondja a férjem, hogy ma este
beszélni fog önnel a kaszinóban…

– Igazán érdekes…

– Talán most mindjárt meg is beszélhetnék a dolgot. Jőjjön csak…

Karonfogta, bevitte magával a másik szobába:

– Nézd, apa – mondta – Vermes ur…

Becsukták az ajtót. Csönd lett.

Most kipirult a lány. Azt tudta, hogy az öregnek pénz kell, azt is
tudta, hogy miről tanácskoztak bent az imént. És most behivták Vermest.

Hallgatózni nem akart. Még távolabb hurczolta a karosszéket, a másik
ablakhoz ült és a szive dobogását hallgatta. Föllázadt a lelke arra a
gondolatra, hogy ettől az embertől pénzt fognak kérni. Nem szerette
elképzelni a szerelmes embert abban a helyzetben, amikor megzsarolják.
Olyan érzés volt ez már, mint az asszonyé, a férje miatt. Az asszonynak
van szeretője, abba szerelmes, imádja, meghalna érte; gyalázatosan
csalja vele az urát nap-nap után; de ha valaki például azt mondja, hogy
ostoba, kellemetlen ember, igaz haraggal támad neki, mindenre képes azér
a derék, szegény jó emberért…

Elza nem szerette Vermest. De most már együtt érzett vele, igy
méltányolva öntudatlanul is azt, hogy ez az ember oly nagyon szerelmes
belé. Hallgatott, érezte, hogy izzik az arcza. Valóságos dühvel gondolt
az apjára. Aztán egyszerre fölkelt, s az ajtóhoz ment, hallgatózni.
Tudta, hogy ezt a beszélgetést, ami most ott benn folyik, soha senki nem
fogja neki elmondani. Azt neki magának kell megszereznie

Benn éppen csönd volt, valamennyien hallgattak. Aztán az apja hangját
hallotta.

– Bele fog egyezni.

A mama csöndesen mondta:

– Magával mindig rokonszenvezett.

Majd Vermes hangja hallatszott, reménynyel, jövendő boldogsággal telve:

– Óh, ha ugy volna…

Benn fölálltak, Elza visszaosont a karosszékbe. Tudta, hogy el van adva,
hogy megcsinálták rá a kötést. Az ajtó kinyilott, Vermes jött ki. Nagyon
egyszerüen, ezuttal minden póz nélkül jegyezte meg:

– Már el is intéztük a dolgot.

Se Brandt, se a felesége nem mutatkozott. Valószinüleg ugy állapodtak
meg, hogy Vermes egyedül marad Elzával. A másik szobában csönd lett,
idebenn is hallgattak. Most már ennek a két embernek semmi mondanivalója
se volt egymáshoz azon az egy párbeszéden kivül, amely szükségképpen
megelőzi a feleségülkérést. Elzának kellemetlen volt ez a hallgatás;
megszólalt:

– Vermes, én hallgatóztam.

– Most, itt?

– Most, itt.

Az ügyvéd nem tudta, mit mondjon. Aztán szinte öntudatlanul dadogott:

– Nos, és?

A lány csöndes-álmodozva szólalt meg, a szemét is lehunyta kissé:

– A felesége leszek, Vermes.

Az ostoba ügyvéd sirva fakadt. Nem gondolt Gál Miklósra, a botrányra,
semmire. Szerelmes volt, nagyon, és most boldognak érezte magát. Volt
benne annyi hiuság, hogy valami rokonszenv-félére is mert gondolni,
amelyet talán ébresztett maga iránt a lányban.

Átölelte a térdét és csókolta a ruháját. A lánynak oldalt lelógott a
keze, azt is megkapta. Intimus csókkal halmozta el: az ujja hegyét, a
tenyerét, a csuklóját csókolta, amit másnak nem szabad. Izzó arczát egy
pillanatra fölemelte, mintha a lány arczát akarná megcsókolni, de ez a
gondolat még most sem csábitotta el.

Volt benne valami nőies passzivitás. Engedelmeskedni, szolgálni, türni –
ez volt a boldogsága. Óh, hogyis tudott volna ő parancsolni. Még a
leggyöngébb támadásra se volt képes ezzel a lánynyal szemben. Ami más
férfinak a boldogsága lett volna: néhány hirtelen támadó mozdulat után
vadul lebirni, ajkon csókolni a lányt, az neki eszébe se jutott. Szinte
várta, mig Elza azt mondja neki, hogy «megcsókolhat, megengedem».

Aztán a sok lelki nyomoruság után most a boldog szerelem nagy
gazdagságába merülve, a homlokára szoritotta a lány kezét, ugy nyugtatta
ott a fejét Elza ölében, szótlanul, mélyen lélekezve.

Igy lettek egymáséi ők ketten, a városi szerelem szomoru vándorai.
Körösztül sok egyéb kis érzéseken, pletykákon, bajokon, szenvedésen és
kicsufoltatáson, megannyi állomásán a romlottra finomodott élet
Kálváriájának elérkeztek egymáshoz. Óh, nem volt ez valami istennek
gyönyörüségére szánt szép látvány. Nem fonódtak itt szerelmi
dulakodásban együvé szép formák, nem feszültek izmok a rájuk tapadó
bársony alatt egy nagy csókért. Nem dagadt az erő a férfiban, nem áradt
az édes meggyőzetés természetes öröme a leányból. Itt egy álmodozó
kisasszony ült az ablaknál, a hüs tavaszi alkony utolsó fényében, s
előtte térdelt, zokogott egy reszkető férfi, egy az elfajultak közül.
Köröttük csönd, a melyben lomha rengéssel kondult bele ujból az a budai
harangszó. A nap leáldozóban volt, utolsó sugarainál egymásra néztek.

És akkor mély szomoruság költözött mindkettőjük lelkébe. A lány temette
a multját; borzasztó temetés, amelyen erőszakkal kell a sirba
gyömöszölni a föltolakodó halottakat. A férfi ugy érezte ebben a
világosan érthető pillanatban, hogy a jövőjét temeti. Egy leány férjhez
ment – s nem volt férje. Megnősült egy férfi – és nem volt felesége.

Igy lettek ők egymáséi a tavaszelő hüvös alkonyán, a haldokló nap utolsó
pillantásánál, a törvények, a szokások, a társadalom és a pénz szent
nevében.




XV.

A templom egészen ki volt világitva, ami némileg fokmérője a párti
minőségének. Még alig lézengett néhány ember a padsorok között. Aki
jött, csöndesen meghuzódott dideregve valamelyik sorban, szélről, hogy
majd a középen távozó párt jól lássa. A nagyhasu szolgák bizonyos
fölénynyel jártak az oltár körül, bizalmaskodtak a szent tárgyakkal:
leporolták a teritőt, megrázták a baldachin oszlopait, hogy jól áll-e.
Aztán elcsoszogtak valami nyiláson keresztül, oldalt.

Akkor már mindegyre több ember érkezett. Valami kis moraj töltötte be a
templomot, amelybe a felhős tavaszi reggel rideg, ólomszinü világosságot
küldött. Oldalt, kivülről behallatszott a kocsik robogása, hirtelen
megállása az oldalkapunál. Két, három fényesen öltözött hölgy a küszöbön
kivül ugy begyeskedett, mintha le akarná főzni az egész közönséget. A
templomba lépve egyszeribe összezsugorodott, eltörpült. Elnyomta a nagy
terem, az oszlopok, a fehér-arany orgona, a negyvennyolcz nagy
gáz-gyertya. Mintha a mór stilü fülkék zugaiból kerültek volna elő, ugy
bukkantak föl egyre ujabb és ujabb alakok. A padsorok elől már
megteltek, egymás hátán szorongott a nép. A másik oldalon csupa asszony,
szinte áradt abból a szines, illatos csoportból a kiváncsiság, a
kritika, a pletyka.

Most már seregestül érkeztek a vendégek. Egyszerre tiz husz tódult be a
függönyös kapuk alól, a morgás erősebb lett, egy padból, ahol sok volt a
csitri lány, vihánczolás is volt hallható. A templomszolgák fényes
kalapjaikban most már a két padsor között a közepén jártak föl-alá,
kezüket hátratéve, a hasukat bizonyos önérzettel düllesztve előre.

Az asszonyoknak föntartott oldalon most már egész szines virágmező
nyüzsgött-mozgott. A sok tarka kalap egymáshoz hajolt, hátrafordult, az
arczok kivillantak alóluk, itt egy fojtott nevetés, ott összebujók
suttogása olvadt az egyre nagyobb, várakozóbb morajlásba.

Egyszerre aztán megdördült kinn a kövezeten a nászmenet sok kocsija.

– Itt vannak, – adták szájról-szájra.

Egymásután állottak meg a fiakkerek, egymásután csapódtak be az ajtók.
Fönn a kóruson mozgolódni kezdett néhány eddig láthatatlan gyerek. A
moraj kisebb lett. Mindenki figyelt. Valami kis csöngés hallatszott,
mint a szinházi zenekaroknál. És erre megzendült az orgona, már elől
állott a kántor, és kétoldalról lassu méltósággal jött a násznép, balról
az asszonyok, jobbról a férfiak. A nyoszolyólányok sorakoztak,
virágillat lett egyszerre; megtelt emberekkel a czirádás, aranyos oltár
környéke, a gyertyák lobogtak, az orgona zugott és az egész közönség az
általánosan fölébredt lármában gyorsan megtette megjegyzéseit, a fejek
előrehajoltak, a kórus belevágott az ámenbe, és akkor kisütött a nap.

Most már folyt a czeremónia, mindenki odanézett, az asszonyok mélyen
sajnálták, hogy ide nem lehet gukkert hozni.

Egy hölgy megjegyezte:

– Franczia füzője van… pompásan van öltözve.

Egy másik szólt:

– A férfi nagyon sovány.

– Többen a szülékről beszéltek:

– Az öreg tönkrement. A vőlegény pénzt adott neki.

– Azért olyan sovány?

– Sokat adott.

– És a hozomány?

– Még az is legyen?

Ezen megbotránkoztak. Hogy pénzt adott, az nem baj. De hozomány! Szinte
azt szerették volna, ha a vőlegény pénzt adott volna hozományra is. Itt
lenn, a sok lány, asszony mind nagy harczokat vivott és viv, hogy
tudtára adja a világnak: mennyi a hozománya; hogy hozzá hazudjon,
megnagyitsa a magáét és megkisebbitse a másét. Ez a lány pedig nemcsak
hogy férjhezmegy hozomány nélkül, hanem még pénzt is kap.

– Hallatlan.

Ez igazán botrányos dolog volt. Valaki még pénzt is adjon azért, hogy
megnősülhet! És egy lány igy fumigálja a hozomány összes törvényeit, a
szokásokat és a fölfogásokat!

– Hová jutunk igy?

Az orgona minden elénekelt mondatra ráharsogta a gyerekkórussal az
áment, s lenn tovább folyt a beszéd. Előhozakodtak a botránynyal,
legjobban pedig mindenkinek esett az, hogy Gál Miklós már el is jegyezte
magát Kettyvel. Valaki mintha látta is volna Kettyt az imént, valahol
hátul, de bizonyára mást nézett Kettynek. Hogy ennyire tapintatlan
legyen az amerikai kisasszony, azt már igazán nem tételezte föl róla
senki.

A pap belekezdett a beszédébe. No erre igazán nem is volt kiváncsi
senki. Ezt már egyenesen kifigurázták.

– És ön, tisztelt vőlegény…

Ezen pompásan mulattak. Tudták, hogy vége felé jár a czeremónia és
szépen elhelyezkedtek a padokban, hogy majd jól lássák a kivonuló
násznépet.

A pap beszéde hirtelen bevégződött, mindenkinek jól esett, hogy csak
ilyen röviden beszélt. Az orgona hosszabb taktusokat vágott, a kórus
nagy igyekezettel énekelt és némi kisebb czeremóniák után kifelé indult
a násznép. Az orgona Lohengrinből játszotta az örök nászindulót. Elől
jött isszonyu komolyan a nagyhasu templomszolga.

Most már valóságos tolongás lett a padsorokban, mindenki látni akart. Az
orgona teljes erővel müködött, finom, tompitott hangot kevert a
basszushoz, majd fölzugott diadalmasan, széles akkordokkal, amelyeket
mintha harmincz ujjal fogott volna az orgonista, tele a derült
szerelemmel, boldogságot, nászéjszakát igérve, egész életeket kapcsolva
egybe, illusztrálva azt az érzést, hogy itt egy hatalmas dinasztia
alapul, himnuszt zengve az utódoknak, a kik egy szerelmes tavaszi
gondolatnak köszönhetik majdan az életüket.

Elza nem tudott annyira uralkodni magán, hogy a mosolygása, amelylyel a
gratulácziókat fogadta, megtört, erőltetett ne legyen. Lassan haladtak
előre, jobbról-balról fogadták a sok gratulácziót. Oldalt köröttük
hangos zugással morajlott a tömeg, az ő egész világuk, minden ismerősük.
A mama boldog volt, az öreg Brandt egykedvüen bámult maga elé. Talán
Vermesen kivül a kis Manczi volt a legboldogabb, aki nyoszolyólány volt
s most Artur karjaiba kapaszkodva ment a násznép között, igazán, mintha
nem is a földön járt volna, hanem valami álomban, a szivéhez szoritva a
csokrot.

Hogy kiértek a kapuba, pár perczig várni kellett, mig a kocsijuk
előrehajt. Lenn a templomkapu lépcsőzete alatt nyüzsgött a nép. Az
utczán is összeverődött egy csomó vasárnapi ember, látva, hogy nagy
esküvő van. A kocsik mint nagy fényes-fekete bogarak mászkáltak a tömeg
közt, s Elza megállott a kapu előtt a vőlegényével. A nap éppen
odasütött, s kellemes, hizelgő meleggel árasztotta el. Lenn egyre
nagyobbodott a tömeg, a templom oldalkapui ontották a népet, a sok
szines asszonyt, a cilinderes férfiakat.

A nap egészen végigsugározta az utczát, az embereket, tavasz volt már
most igazán és Elza végignézett az előtte zúgó-nyüzsgő nagy emberbolyon.
E pillanatban ugy külsőleg nagyon jóknak látszottak mind ezek az
emberek, akik eljönnek megosztani az esküvőt meg majdan a temetést. A
morajlásuk azonban, mint valami fátyol, eltakarta megjegyzéseiket,
gondolataikat. Ugy tolongtak ott, mintha a jól elvégzett munka után
szélednének szét. Elvégezték a dolgukat – férjhez adtak szerelem nélkül
egy lányt. Fölháborodtak s mégis eltürték a botrányt annak idején,
beleegyeztek abba, hogy a vőlegény fizessen. Beleegyeztek a flirtekbe, a
szabadosságba, a léhaságba és a komisz olvasmányokba. A munkájuk ott
állt az emelkedett márványlapon, mint két szines szobor – a házaspár.
Szétszéledtek és már csirázott bennük négy-öt uj házasság, amelyben
megint csak el van nyomva a szerelem ősi joga, megint van megbocsátás
ott, ahol nem volna szabad lennie és kiméletesség ott, ahol a
bocsánatnak volna helye.

Elza elnézett rajtuk s ebben a pillanatban nem érezte a rosszaságukat.
Neki jól esett, hogy ily sokan voltak. A kocsijuk előre tolakodott,
beleültek. Aztán jött a többi, mind kivágtatott az utczára, lassankint
kiürült a vasrácsos templomudvar.

Benn a templomban a gyertyalángok felét kioltották. Szegényebb házasság
következik. Az oldalkapukból egyszerübb, szegényesebb, csöndesebb
emberek kerültek elő. Csak egy elegáns kisasszony volt az utolsó
padsorban, egy oszlop mögött. A fejét a padra hajtotta, bizonyos, hogy
sirt.

Egy asszony lihegve sietett hozzá:

– De Ketty…

A lány fölnézett. Most már ujból csöndes volt a templom, kivülről is
elrobogtak mind a kocsik és ebbe a fáradt, nehezen helyreállt csöndbe
belesóhajtott az aczélkisasszony:

– Néni… én olyan boldog vagyok!

A szegényes násznépből hátrafordult egy idősebb asszonyság, nagyra
meresztett szemmel, csodálkozva, mintha kérdené:

– Ki beszél itt boldogságról?




XVI.

Aznap délután Ketty kikószált a Városligetbe a nagynénjével meg
Miklóssal. Künn jártak, a ligetnek azon részén, ahol nem hivatalból
nőnek a fák, hanem csak ugy maguk jószántából. Fü már volt arra kifelé,
azon jártak, de a fákon még nem látszottak a rügyek.

Elől ment a két fiatal, mögöttük a néni. Hallgattak már régóta, amikor
egyszerre megszólalt a fiu:

– Ketty, hát nem akarja megmondani, hogy hol volt délelőtt?

– Ugyis tudja. Csak tőlem szeretné hallani, ugy-e? Hát az esküvőn
voltam.

Ez valami kis hidegséget hozott a társalgásba, de tul kellett rajta
esni. Az óta az esti jelenet óta nem is beszéltek Elzáról.

– Meghuzódtam az utolsó sorban – mondta Ketty – mert látni akartam azt a
lányt. Aztán, hogy vége volt, sirva fakadtam. Tudja, mire gondoltam?

– Mire?

– Hogy ezek most elutaznak, aztán visszajönnek és most már soha többé
semmi közünk egymáshoz.

– Aztán ezen mi a sirni való?

Hát az, hogy most már nincs közöttünk senki…

Csönd lett. Majd Ketty egyszerre határozott hangon vágott ebbe a
hallgatásba:

– Tudja maga, hogy ezt a sétát miért proponáltam?

– Nem én.

– Hogy valamit megbeszéljünk. Tisztába kell jönnünk valamivel…

Világos, szép szemét nyilt pillantással vetette prédául a fiu őszintén
kiváncsi tekintetének.

– Én – mondta aztán – igen egyszerü lány vagyok és nem értek ahhoz, hogy
hogyan kell ilyesmit szóba hozni. Én csak azt akarom tudni, hogy hogy
vagyunk Elzával.

– Elzával? Hát hogy legyünk?

– Maga nekem egyszer azt mondta, hogy oly régen szereti…

– Azt hittem.

– Megcsókolta…

– Nos, és?

– Nem érti? Megcsókolta!

– Nos, és?

A lány megállott és rábámult:

– Miklós – mondta – hát az olyan semmi dolog, ha valakit megcsókolnak?

– Nem semmi, de nem is valami. Csókolta őt más is, csókoltam én is mást.
Gyerekség az egész. Hogy lehet erről beszélni?

Most már ismét hallgatagon mentek egymás mellett, sokáig. Miklós arra
gondolt, hogy Elzáék most robognak valamerre délre, Olaszország felé.
Elképzelte az izgatott Vermest, sőt arra is gondolt, hogy nem adná
sokért – már a komikum érdekében – ha egy idegen ur ülne velük egy
kupéban.

Akkor Ketty egyszerre csak megállott:

– Miklós – szólt – maga az én vőlegényem, ugy-e?

– Az vagyok.

– És én magának a menyasszonya vagyok?

– Persze, hogy az.

Hátrafordult:

– Néni, ugy-e nekünk szabad egymást megcsókolnunk?

A néni mosolygott:

– Ha senki se látja…

– Te se?

– Én se.

– Hát fordulj meg.

Körülnéztek. Messziről idehangzott a népligetből néhány recsegő
verklinek a zsivaja. Egyébként nagy csöndesség uszott a tavaszi
délutánban, még a város elhaló, a távolságon átszürt robaja is édes
zümmögéssé sorvadt, mire ideért. Akkor hátrafordult a néni, nevetve, és
Ketty pirulva állt meg a fiu előtt. Miklós is mosolygott, s amikor
látták, hogy senki se jár a közelben, megölelte a lányt, ajkon csókolta.
Az ajkát ott is hagyta a friss, üde arczon, addig, amig a néni
türelmetlenül hátra nem szólt:

– Megvan már?

– Meg – mondta kibontakozva vőlegénye karjaiból az aczélkisasszony és
szégyelte magát. Szerette volna a lelke mélyén, ha ez a fiu tudta volna,
hogy milyen értékes volt ez a csók. Neki – gondolta – csak egy a többi
után, de az ő életében ez az első. S hogy Miklós karjába kapaszkodva
lassan mentek tovább a zsendülő gyepen, kitört belőle a naiv őszinteség:

– Miklós… mondja nekem ezentul: te.

– Te.

– Most én mondom: te.

A néni csöndesen mosolygott mögöttük. Gyönyörködött a két erős, szép
gyerekben. Ketty ujból megszólalt, ezuttal félénken, mert oly naivnak
érezte magát, hogy ez már szinte szégyen, mondván

– Miklós, én istenbizony mondom magának, hogy most először kaptam
csókot…

Miklós mosolygott:

– Hát a szülei?

A lány csöndesen mondta:

– Az nem volt csók. Az puszi volt.




XVII.  Manczi levele egy barátnőjéhez.

Kedves Titi!

Bocsáss meg, hogy ilyen csunyán irok de nagyon sietek, mert még sok
mindent akarok neked irni. Mióta kis öcséd kanyaróba esett és te nem
jöhetsz az iskolába, sok minden történt. Brandt Elzának megvolt az
esküvője, bizony sajnálhatod, hogy nem voltál ott. A templom tele volt
lipótvárossal, olyan kalapokat még nem láttál. Elzán fehér selyemruha
volt, hosszu fátyollal, kicsit sáppadt volt szegény. Azt hiszem, hogy
ugy erővel adták férjhez, mint ahogy engemet fognak három év mulva. A
férje nem szép fiu, de elég ostoba. Az esküvő után mindjárt elutaztak.
Azt mondják, hogy Vermes szeretett volna falura menni a mézeshetek
tartamára, de Elza mindenáron Olaszországba akart utazni. Azt mondta
légyen, hogy szüksége van arra, hogy sok mindent lásson. Valami
csunyaságról is beszélnek, például Exnerné (aki már speczialista az
Elza-ellenes manőverekben) azt hireszteli, hogy az öreg Brandt pénzt
kapott Vermestől. Az igazat megvallva, én sajnálom azt a szegény lányt,
igazán ugy benne van már a szószban, hogy egy lépést se tehet anélkül,
hogy valami rosszat ne mondjanak róla. Az az utálatos Ketty a napokban
esküszik Gál Miklóssal. Amint hallom, borzasztóan egymásba vannak
bolondulva. Órákhosszant ülnek együtt, de a nagynénjük mindig velük van.
Azért csókolóznak. Tudod, ez az amerikai morál. Ami engem illet, bizony
én nem vagyok valami vidám. Arturt már régen nem láttam, most sohse jön
hozzánk. Rájöttem, hogy a franczia guvernánt kaczérkodik vele, el is
küldtük tüstént, ráfogtam, hogy fiatal emberekkel trafikál. Képzelheted,
mama, hogy kidobta mindjárt. Most már bizonyos vagyok benne, hogy e
miatt a cseléd miatt járt hozzánk a nyomorult. Tudod, fiam, az egy olyan
közönséges fráter, egy olyan nyomorult, hogy szivem mélyéből gyülölöm.
Tegnap egész éjjel sirtam és hajnali négy órakor valami tiz oldalt irtam
a naplómba. Fizikából tizenhat oldal van föladva (20–36), a
huszonnegyedik oldal második bekezdés első tiz sor kimarad. A szép
doktor ma egészségtanból a szivet adta elő, ezt is sajnálhatod, hogy
elmulasztottad. Megtudtam róla, hogy harmincznyolcz éves, tehát még van
reményed. Három év mulva ő negyvenegy, te meg tizennyolcz éves vagy, ez
nagyon szépen összeillik. Te, egy nagyon jó, uj viczczet hallottam. Egy
czigány megy az országuton és találkozik egy másik czigánynyal, aki két
libát visz a hóna alatt. Te, mondja neki, add ide az egyik libát. A
másik azt mondta, hogy odaadja neki, ha… most hamarjában elfelejtettem a
végét, majd megirom máskor, mert nagyon sietek, a mama már kiabál.
Remélem, hogy kedves öcséd nemsokára meggyógyul, s mihamarább viszontlát
szerető barátnőd

Manczi.




XVIII.

Tehát bejárták Olaszországot, mint a többi fiatal házaspár. Egyikük se
volt még Párisban, hát oda is ellátogattak egy hónapra. A szezonnak már
vége volt, csukva voltak a szinházak, de azért ők jártak, bódultan a sok
gazdagságtól, a nagyságtól. A nyár közepén aztán tengeri fürdőre mentek,
onnan kerültek vissza szeptemberre. Az ősz olyan enyhe volt, oly szép,
oly meleg, hogy még nagyon korán lett volna a városban lakni. Vermes
ajánlatára elhatározták, hogy egy hónapot a Svábhegyen töltenek. Elza –
ugyan ki hitte volna róla ezt? – kezdett engedelmes, simulékony feleség
lenni. A férjének csak ajánlania kellett valamit, ő azonnal
beleegyezett. Mintha álomban élt volna, ugy járt Vermes oldalán, nem
érdeklődve a dolgok iránt, el-elgondolkozva néha. Csak egytől félt
borzasztóan, az egyedülléttől. Ugy ragaszkodott Vermeshez, mint a csöpp
gyerek az anyjához. Ha a férj csupa gyöngédségből azt találta mondani
ebéd után, hogy elolvassa a lapokat a kávéházban, szinte ijedten ölelte
át, hogy ne hagyja egyedül. Tudta, hogy kivel áll szemközt az ő szivének
világa, ha egyedül marad. Abban bizakodott, hogy idővel felejteni fog,
megszokja ezt a férfit, s olyan átlagos boldogság lesz az osztályrésze,
mint a többi tisztességes asszonyoké, akik igen jól érzik magukat férjük
mellett, habár mást szerettek egykoron. De most még nem érezte magát
elég erősnek s ezért ragaszkodott majdnem görcsösen ahhoz, hogy Vermes
örökkön vele legyen.

A Svábhegyre mentek lakni napfényes lombhervadáskor, szeptemberben.
Vermesnek most már igazán az irodája után kellett nézni, s igy abban
egyeztek meg, hogy ebédután bemegy Pestre s a hétórai fogaskereküvel
érkezik vissza. Az asszony pedig elhatározta magában, hogy amig a férje
Pesten lesz, nagy sétákat tesz. Hallott valamit arról, hogy a sportok, a
test nagy, egészséges mozgásai elölik az emberben a szentimentális
hajlamokat, a beteges vágyakat, az emlékek szomoru árnyait. Ugy
kapkodott minden segitség után, hogy – nevetséges – még ezt is meg
akarta próbálni. Az első napon, hogy férjét elkisérte a kis
pályaudvarhoz, a meleg délutáni napsugár elkábitotta. Álmos lett. A
tervezett séta félbe is maradt, Elza hazament a villaba, lefeküdt
aludni, s még akkor is aludt, mikor a férje hét órakor pontosan
megérkezett, s a helyzetnek megfelelő módon egy csókkal ébresztette föl.
A következő napon nem engedte, hogy elnyomja az álom. Nekiindult a
sétának, de nem érezte jól magát. A nap nagyon melegen sütött, aranyos
hévvel izzott a közeli falvak felé vezető fehér utakon, szinte
elszikkadt minden ebben a forró nyárutóban. A villák ablaktáblai be
voltak csukva ilyenkor, a Lipótváros egész nyári expoziturája aludt,
kényelmesen, jóllakva, lustán. Megint csak visszatért, ezuttal olvasott.

Két-három napig tartott ez még igy. Akkor azt hitte, hogy ez nem mehet
tovább. Már czélzásokat kezdett tenni arra, hogy be kellene költözni a
városba, amikor egyszer Vermes azt mondta, hogy ez éjjel nem jöhet ki,
valami ülésen kell résztvennie, amely éjfélig is eltarthat. Elza nem
akart beleegyezni:

– Maradjon nálam…

– Bár maradhatnék, édes! De nem lehet. Az az ostoba gyülés eltart
éjfélig is…

Ezuttal nagyon megijedt az asszony. Ez lenne az első éjszaka, – gondolta
– amelyet egyedül tölt el a nagy lakásban. Félelme oly nagy volt, hogy
minden önérzetét félretéve, hizelegni kezdett az urának:

– Édes Misi… ne hagyja egyedül a maga kis feleségét…

Vermes majdnem dühbe jött, hogy épp ma van az az ostoba ülés.

– Mit csináljak, fiam…

Most már kétségbeesetten kérte az asszony. A nyakába csimpajkodott,
csókolta a száját, a szemét. Nem akarta elengedni a karjai közül. Vermes
egyre mondta:

– Muszáj édes, muszáj…

Odaadta volna talán ebben a perczben mindenét Elza, ha ez a közönséges,
semmi ember az asztalra csap egyet nagy vigan, és elkurjantja magát,
hogy vigye ördög a gyülést, ő itthon marad. De Vermes e helyett a
tarkóját vakarta, bosszankodva:

– Vigye el őket az ördög…

Semmi, de semmi nem használt. Az ügyvéd elment, Elza látta, amint
beszállt a fogaskerekübe. A konduktor trombitált, a szelid kis masina
néhányat szusszantott és megindult dohogva, kattogva lefelé. Elza ugy
nézett utána, mintha igazi vonat lett volna, amely a világ másik végére
visz valakit, akit ő a legjobban szeret. Pedig csak egy kis masináról
volt szó, amely szeliden gördül le a pirosló bokrok, gyümölcsös
őszibaraczkfák között, egy kis masináról, amely folyton pöröl, dorombol,
szuszog, zsémbeskedik, gyorsabban szeretne menni, de azért mindig késik,
rohanni szeretne, de csak döczögnie szabad, egy rab oroszlánról, hogy
szépen fejezzük ki magunkat, amely pusztán szeretne száguldani nagy
vonatokkal, s most mégis le-föl döczög egy csomó élczes börziánerrel.

Elza hazament, olvasni kezdett. Belemélyedt egy könyvbe, de alkonyatra
abbahagyta. Látogatásokat még eddig nem tett, nem akarta ma kezdeni.
Kiment tehát, hogy vacsora előtt szétnézzen az ugynevezett korzón, ahol
hat-hét óra között férjeiket várják az asszonyok. Itt egy kicsit
bosszankodott. Fölháboritotta az, hogy a hölgyek francziául meg angolul
beszélnek, pedig magyarul se tudnak. Rossz francziasággal tett
megjegyzések mellett ugy nézik végig az asszonyokat, mintha szabászati
szempontból le akarnák őket vetkőztetni.

Hazament, otthon vacsorázott, egyedül, már fél nyolczkor. Akkor
elgondolta, hogy tizenkettő előtt ugy se tud lefeküdni, s most még négy
órát kell valamiképpen agyonütni. Egyet gondolt s fél kilenczkor már
lefeküdt, aludni küldte a cselédet is. A hold besütött az ablakon, s
most jól érezte magát kissé Elza. Nem feszélyezte semmi, be se
takarózott, ugy feküdt a széles nagy ágyon, szemét lehunyva,
elgondolkozva. A nagy csöndben egészen odáig elhangzott a nagy
vendéglőben játszó czigánybanda brümmögése. Vig operettnótákat
játszottak, s igy derültebb lett a hangulat, valami jóleső, kedves érzés
járta át Elza lelkét.

Szinte haragudott magára, hogy annyira félt az egyedülléttől. És akkor
eszébe jutott, hogy mily nagyon marasztalta a férjét és a lelke mélyén
elszégyelte magát. Nem azért, mert illetlennek, vagy talán érzéki
jellegünek tartotta volna azt a csókos, öleléses marasztalást, a
szempillantásokat, amelyek üdvöt igérnek, hanem azért, mert oly mélyre
sülyedt, hogy erre az emberre ennyire rászorult. Ez most már
bosszantotta is. Helyrehozza a hibát holnap – gondolta – duzzogni fog,
hogy az az ember ugy megalázkodjék előtte, mint egy kutya.

Fölült az ágyán, oly izgatott lett arra a gondolatra, hogy megalázta
magát. Ebben a pillanatban érezte, hogy mily nagy hatalom ő a férjével
szemben s mily nagy előnye neki az, hogy nem szerelmes abba az emberbe.
És hirtelen – itt van, amitől félt – Miklósra gondolt. Szerette volna
kiverni a fejéből ezt a képet, de ugy járt, mint a középkori alkimista,
akinek azt mondták, hogy ugy lesz arany a keverékből, ha nem gondol a
gönczöl szekerére. Minél inkább kergette magától, annál nagyobb erővel
tolakodott a lelkébe, annál nagyobb tért szoritott magának ott a Miklós
képe.

Magára kapkodta a ruháját. Most már majdnem egészen világos volt künn,
ugy ragyogott a hold. Mint valami hosszu, egyenletes ezüstsáv vonult a
villa ablakai alatt az ut Budakeszi felé. Kiment a kertbe. De ott meg
nem érezte magát eléggé egyedül. Nagy térségek kellettek a lelkének,
szerette volna szélnek ereszteni a haját és rohanni, futni, amig csak
össze nem esik. Majd valamicskével nyugodtabb lett és elhatározta, hogy
az egész éjszakát átvirrasztja. Előbb elsétál egy kicsit, kifelé, a
fényes, holdas éjszakába.

El is indult az uton. Az őszi éjszaka bánatos sóhajtásai rebbentek
feléje a kertekből. Az uton néhol valóságos szőnyeg volt lehullott
levelekből. Messze, ahol ki lehetett látni a hegyekre, ezüstös ködpára
uszott a csucsok fölött.

Egy padra ült, a Normafánál. Alatta mélységesen hallgattak a völgyek.
Erdők, hegycsucsok hatalmas árnyékai feketén vágódtak az ezüstös kékbe,
s hogy lassankint hozzászokott a nagy csöndességhez, kezdte magát
nyugodtabban érezni. Majd elnézett a város felé. Tulnan, a hegyek mögött
volt a város. Meg lehetett egyszeribe találni, hogy merre van, mert arra
világosabb volt az ég. Világosabb köd ült felette, s egy hajlással a
Dunasoron égő lámpák hosszu fényvonala is kivillant. Valami igen
csöndes, egyetlen zugás hallatszott el ide. Inkább muzsika volt az már,
mire ideért.

Az asszonynak könnyes lett a szeme. Ebben a pillanatban, itt, a hegyek
között érezte meg nagyon a maga nyomoruságát. Érezte, hogy nem szabad
Miklós képét távoltartania magától, mert akkor az egyetlen menedéket is
elzárta bujdosó lelke elől. Hova meneküljön, hol igyék édes-bánatos
emlékek forrásából, mire gondoljon ilyen csodálatos nagy csöndbe boruló
őszi éjszakákon? Most már örült, hogy egyedül maradt. Mint valami
vakácziós iskolásgyerek, kalandokra gondolt. Arra gondolt, hogy most
mindjárt elmegy, itt átvág a kis erdőn és fölkeresi azt a kis házikót,
ahol egykor a szilvát kapta emlékül, ahol a buvócskát játszották…

Már ment is. Összekapta a ruháját, hogy a gaz meg ne tépje, nekivágott a
kis erdőnek, amelynek hiányos lombozatán nagy foltokban ragyogott be a
holdfényes ég. A szive dobogott, az arczában érezte mind a vérét. Ebben
a pillanatban mindent megbocsátott Miklósnak. Megbocsátotta neki, hogy
mást szeret, megbocsátotta neki azt, hogy kijátszotta, mert hisz ő most
a multjához rohant vissza, a szerelmes gyerekkorához, annyi édes
fájdalommal a szivében, a mennyi csak egy ilyen őszi gondolat nyomán
fakadhat.

Evoé! A nászéjszakájára ment! Lopva, titokban, hervadó virágokon,
éjfélkor. Nem volt még senkinek ilyen nászéjszakája… Ahogy kiért a
mezőre, majd a földek közé, ugy rohant előre, mint a mese szerelmes
királylányai. Még a régi társaságban hozzászokván önmagának
stilizálásához, kibontotta a haját, a szélnek eresztve, ugy szaladt.
Elérkezett a vasuti sinekhez, amelyek ugy ragyogtak a holdban, mintha
ezüstből volnának. Itt nem messze kellett állania a kis őrháznak, a
szilvafákkal.

Evoé! Meglátta a házikót. Fáradt volt, lihegett, de a házikó láttára még
gyorsabban rohant. Aztán, hogy odaért, leesett a gyepre, fáradtságból
is, meg szándékosan is, nyomoruságtól és boldogságtól egyaránt. És akkor
a szivére szoritotta a kezét, ahogy ott feküdt a földön, a szemét
lecsukta és sirni kezdett. Ugy tele volt érzéssel, hogy nem volt
tekintettel semmire se. A sirása mind görcsösebb lett, zokogássá ment
át, rázta a mellét. Siró kiáltása fölverte a földek csöndjét, a közeli
ligetek sürü álmát. Ember – szerencsére – nem mutatkozott. A hold
tisztán, nyugodtan világitott az égbolton, hüs szellő kelt az erdők
felől. Akkor fölemelkedett a fiatal asszony és nézte a házat,
megkönnyebbülve, most már édesen bizsergő fájdalommal. Rámeresztette
szemét a fára, amely alatt először csókolták meg szerelmesen. És akkor
érezte, hogy az ő lelke örökkön-örökké azé, aki itt megcsókolta. Az a
gyerekcsók most is átjárta egész testét, hogy megreszketett belé. Most
boldog volt.

– Édes, édes… mondta nagyon halkan, csöndesen, mintha valakivel
beszélne. Aztán elgondolkozott, majd ujra gyerekesen siránkozó hangon,
teli fájdalmas boldogsággal, marczangoló gyönyörüséggel suttogta az
éjszakába:

– Édes…

Valami igen unalmas beszéd volt azon a gyülésen, de meg kellett
hallgatni, tiszteletből az illető iránt. Vermes hátradőlt a székében és
kéjes boldogság járta át a viszontlátás gondolatára. Majd elképzelte,
hogy az ő szép felesége most egyedül van a Svábhegyen, ott fekszik a
széles, nagy ágyon, a párnák közül kivillan hófehér válla, telt nyakát
nagy fonatokban veri vöröscsillámu barna haja. Még arra is gondolt, hogy
talán nem alszik nyugodtan az asszony és haragszik, amiért egyedül
maradt. Erre a gondolatra elmosolyodott és a gyülés végeztével boldogan
tért nyugodni pesti lakására, elgondolva, hogy ime, ő elérte czélját,
boldog, nyugodt, van pénze, jól érzi magát, és utóvégre is ez az egy
napi távollét olyan, mint a bőjt, az ember jobb étvágygyal eszik utána.
Erre rögtön el is aludt, mert ugyan honnan tudta volna ő, hogy a
feleségének most van a nászéjszakája, messze valahol a hegyek éjjelében,
egy hervadó liget mellett, kopár tarlókon, ahol most ölelkezik a
multjával, az ő életének egyetlen tartalmával…




XIX.

Októberre már Pesten voltak, az uj lakásban. Vermes mindenáron azt
akarta, hogy ebben a szezonban már kezdjék meg a társaséletet. Valóságos
programmokat csinált, amelyek szerint minden csütörtökön zsurja lesz
Elzának, pénteken premièrre mennek, vasárnap ide, hétfőn oda… Elza
ráhagyta, hogy legyen ugy. Látogatója volt már, hébe-hóba elnézett hozzá
egy-egy régi barátnője, de mindenik látogatás belefulladt a
tapintatosságba. Alig voltak ott tiz perczig, már azt mondták, hogy el
kell menniök, dolguk van, értsd: «maradjatok magatokra, bohó
szerelmesek». A városban, az ismerősök között az volt a fölfogás, hogy
Elza eszére tért, és nagyon boldog a férjével. A mamák ez alkalmat
fölhasználták arra, hogy leányaiknak, akik szerelmesek voltak,
prédikácziót tartsanak, arról, hogy ime, a szerelem olyan, mint a füst,
elszáll, és aki okos, az boldog lesz. Talán mindenki gondolkozott dr.
Vermes Miksánéról, kivéve a kis Manczit, aki oly nagyon szerelmes volt,
hogy megértette az Elza viselkedését. Az öreg Brandt ezuttal komolyan
abbahagyta a kártyázást, a mama pedig féltékenyen vigyázott arra, hogy
ne legyen élczlapbeli anyós. Talán minden tendencziózus irodalmi müvek
közt az anyós-humoreszkeknek és viczczeknek volt a legnagyobb gyakorlati
sikerük; az egész világ oly egyöntetüen, oly szivós kitartással, oly
gyilkos gunynyal csufolta ki az anyósokat, hogy száz meg száz férj ennek
köszönheti kedves, szeretetreméltó, előzékeny anyósát.

Egy csütörtökön délután az asszony egyedül ült odahaza. Most már
Vermesnek is a dolgai után kellett járni, nem ülhetett folyton a
felesége mellett. Hogy elment az irodájába, a házmesterrel egy kaméliát
küldött föl a közeli virágkereskedésből. Egyre olyanokon járt az esze,
hogy az asszonyt nem engedi dolgozni, nem türi, hogy a háztartásra
gondja legyen, szeretett volna a szép fiatal teremtésből szobadiszt, élő
mütárgyat csinálni, hogy diszitse a lakását, viditsa az életét.
Fölküldte a kaméliát, mint minden nap. Meghatározta, hogy hajának mely
részébe tüzze a virágot, melyik karosszékbe üljön, hogy harmonikus
legyen a szép szobával. Valósággal belebolondult abba a nagy
boldogságba, hogy végre az övé ez a várva várt, sirva siratott lány,
akiről sohse hitte volna még legmerészebb álmaiban sem, hogy a felesége
lesz.

Szóval egyedül ült a szobájában az asszony és olvasott, amikor künn, az
előszobán csöngettek. Szinte örömmel kelt föl, ime, lesz valaki, akivel
elcseveghet ezen az esős délutánon. Kinyitotta az ajtót, kinézett.

Miklós jött.

Be se jelentette magát, egyenesen bement a szalónba, az asszonyhoz. Ez
megállott az ajtó mellett és nem tudott szólani. Ez a hirtelen, éleseszü
asszony, és az ötletes, ügyesen visszavágó társalgó, ez az önérzetes
teremtés most ugy állott a falnál, mint egy gyönge gyerek. Lehunyta a
szemét, és reszketett a lelke a fájó gyönyörüségtől. Valami olyan
gondolat zavargott az agyában, hogy ezt a frátert most ki kellene
dobatnia, vagy tudomásul se vennie… talán jobb volna azonnal elszaladni,
itt hagyni egyedül.

A szivére szoritotta a kezét.

Mit keres ez itt? Micsoda gondolat az, a történtek után, ily helyzetben,
ily viszonyok közt most és ide jönni? Oly váratlan, oly érthetetlen, oly
emberfölötti módon következetlen volt ez a megjelenés, hogy nem tudott
mit tenni.

Miklós odament hozzá és csöndesen kezdett vele beszélni:

– Nagyságos asszony – mondta – ön bizonyára nagyon furcsának találja,
hogy én most itt vagyok…

Akkor már nézte Elza, majd beleveszejtette a lelkét abba a hosszu,
csodálkozó, szinte gyerekes imádattól sugárzó pillantásba.

Miklós folytatta:

– Tudom, hogy ostobaság, tapintatlanság, borzasztó valami az, hogy én
itt vagyok. És még borzasztóbbá válik, ha hozzáteszem azt, hogy tudtam,
hogy egyedül találom. Érti?

Megfogta az asszony kezét, ugy nézett az arczába, közelről:

– Tudtam, tudtam. Értse meg jól. A szomszéd ház kapuja alatt
leskelődtem, mint valami szerelmes gimnázista, lestem, hogy mikor megy
el a férje. Jól figyeljen ide: kivártam, mig a férje elmegy hazulról…

Az asszony nem tudott beszélni. Csak nehezen, mélyről jövő, gyorsan
szaggatott lihegése mutatta, hogy nagyon sok minden rohanta meg
egyszerre a lelkét.

– Eljöttem – mondta Miklós – és ugy-e, ugy látszik, mintha valami
kitüzött czélom volna? Aki igy kiszámitja a dolgokat, az akar valamit…
Én semmit se akarok. Nem tudom, hogy miért jöttem el. Nem tudom, miért
hazudtam valami kifogást a menyasszonyomnak, csakhogy magához jöhessek…
Valami hajtott, unszolt. Most itt vagyok: ha akar, kidobhat, ha akar,
megölethet, mindent tehet velem. Érzem, hogy hibás vagyok, de nem
tehetek róla…

Akkor már Elza magához tért kissé:

– Miklós, – mondá nagyon csöndesen, nagyon egyszerüen – menjen el…

Hallgattak.

– Menjen el…

– Most, igy?

– Most. Igy.

– Egy szava sincs hozzám?

Az asszony végigmérte a pillantásával:

– Nem értem…

De akkor már értették egymást. Egy pillanat alatt egygyé lett a lelkük,
megbocsátottak egymásnak. Érezték, hogy ugy, ahogy a társadalom adja
egymáshoz a párokat, az ő boldogságuk nem lett volna teljes. Az ő
szerelmük fájdalmas pályára született. Annyi léhaságokon, a fölfogások
semmibe vevésén, a házasság fitymálásán és léha értelmezésén keresztül
végleg és utoljára eljutottak egymáshoz. Most tudták, hogy ennek így
kell lennie: a lány máshoz megy férjhez, a fiu mást vesz nőül. Ők sohse
biztak volna meg egymásban, a modern kor léhái. Jourfixe kisasszony, aki
flirtjeiről, randevuiról, izgató olvasmányairól volt nevezetes, nem elég
megbizható feleség. Nem viszi a halálos asszonyi becsületet a
házasságba. Ez a férfi pedig, aki az impressziókból és az impresszióknak
él, boldogtalan lett volna azzal, hogy ilyen asszonyhoz van kötve az
élete. Azt a boldog nyugalmat, amelyet a szigoruan nevelt, rövid pórázra
fogott fiatalok visznek a házasságba, ők sohse élvezhették volna.
Ösztönszerüleg megérezték, hogy nem a saját hibájukból ilyenek, hanem a
környezetükéből, amelyben élnek, a társaságéból, szüleikéből. És ezért
bocsátották meg önmaguknak és egymásnak, ezért bocsátottak meg
multjuknak és ifjuságuknak, ez vitte őket egymáshoz, férjen,
menyasszonyon keresztül. Tudták (nem gondolkozás, de érzés utján), hogy
egy rosszul nevelt, sokszor félrelépett, okos lány és egy könnyelmü
férfi nem a házasságban találja meg egymást. Ez a törvényes viszony a
becsületes, nyugodt, türelmes lelkek jutalma, nem az övéké. Ők csak
csalásokon és botlásokon át szerethetik egymást, titokban, bünben
lehetnek egymáséi, hogy soha semmit se vethessen egyik a másiknak a
szemére.

A férfi megfogta az asszony kezét és egyszerüen mondta:

– Én szeretlek.

Ma nagyon természetes volt, hogy az asszony megalázkodott, hogy
összeroppant benne minden konvenczionális szamárság ebben az egyetlen
igaz pillanatban és megcsókolta a férfi kezét szótlanul, néma
szerelemmel.

Az a sejtelem már élt a lelkükben, hogy évek kellenek, mig ők egyszer
teljesen egymáséi lehetnek titokban, bünben. Azt tudták, hogy egy
Golgothát kell előbb megjárniuk, s hogy töviskoszorus lesz a szerelmük
mindhalálig. Nem is csókolták meg egymást, amikor elváltak, csak kezet
szoritottak és meg voltak győződve arról, hogy ennek igy kellett lennie,
hogy ez igy természetes.

A férfi eljött megérteni az asszonyt, a más asszonyát és a más asszonya
megértette a más férjét, ezuttal végleg és utoljára, erősebb kötéssel,
mint a földi házasság, amelyet nem az ő számukra rendeztek be a bölcsek,
törvényhozók, papok, amelyet nekik talált ki az emberi sziv évezredes
történelme.

Künn becsukódott az ajtó s az asszony egyedül maradt. Az asztalán hevert
a kamélia. Künn már alkonyodott erősen, meg kellett gyujtani a lámpákat.
És a nagy, gazdag csillár fényénél, a czifra szép szobában megállott a
tükör előtt Jourfixe kisasszony és nyugodtan, biztos kézzel tüzte
sajátos vörhenyes fénynyel csillámló hajába a kaméliát. Aztán az órára
nézett s mivel még jó másfél óra mulva fog hazajönni a férje, a
hintaszékbe ült és egy franczia regényt kezdett olvasni.




XX.

Igen lassan, a természetes uton-módon mégis csak beszivárgott az Elza
magányába a világ. Elébb két-három látogató véletlenül ugyanabban az
időben kereste föl, aztán ő is elment egyikhez-másikhoz. Végül már a sok
vissza nem adott látogatás a kötelességszerü meghivásokkal együtt zsurrá
nőtte ki magát. Elkezdődtek a csütörtökök, ott, ahol lánykorában
elhagyta őket. Most már ő is nyilvánosan élt, mint a többi asszony,
talán nem zárkozott el eléggé ahhoz, hogy ne ömöljék be az életébe
egy-egy gyöngébb ponton a nyilvánosság, meg aztán meggondolta, hogy
utóvégre is nem lehet remete életet élni.

A kis Manczit nagyon szerette. Az ő sorsával behatóan foglalkozott,
szerette volna, hogy neki is része legyen, a gyerek egykor eljövendő
boldogságában. Sokszor hivta magához, beszélt vele az ő Arturjáról,
akiről csak nem akart lemondani, a gyerek makacsságával. Egyszer eljött
és egy aforizmával lepte meg az asszonyt.

– Elza – mondta – ugy-e az ember sohse lesz az első szerelmének a
felesége?

– Minden szerelem első és egyetlen – mondta az asszony – de van egy,
amely elsőbb és egyetlenebb valamennyinél…

– Igen – mondta rá csak ugy szokásból a kis lány.

Szerette volna figyelemmel kisérni a kis lány olvasmányait, de eszébe
jutott, hogy igy a mama jogaiba ütközik. Akkor hirtelen arra gondolt,
hogy ha majd neki lánya lesz, azt egészen másképp fogja nevelni. Annak
nőül kell menni az első szerelméhez, az naiv lesz, szigoruan tartott
gyerek, nem fog időnek előtte asszonyok közé járni és regényt olvasni.
Ennél a pontnál viszont Kettyre gondolt, s most már megsajnálta, hogy
összeharagudott az aczélkisasszonynyal. Ugy érezte, hogy ők nemsokára
kifognak békülni. Tartozik ezzel – gondolta – egy lánynak, aki elvett
tőle egy férfit, hogy annál teljesebben visszaadhassa.

Egy napon aztán megjelent nála Artur. Artur nagy hive volt annak a
rendszernek, amelyet a pesti fiatalemberek akkoriban szerettek
«betáblázási» rendszernek hivni. A flirtek alkalmával ugyanis vagy
szóbelileg, vagy hallgatag beleegyezéssel abban állapodtak meg a
szerelmes ifju párok, hogy ha a lány asszony lesz, a fiatalembernek
megadja az egykori szerelmes jogait. Ez legtöbbször sokkal ártatlanabbul
volt elmondva, mint ahogy hangzik. A legeslegtöbbje nem is gondolt erre,
amikor asszony lett, és volt sok, aki nevetett is rajta. Egy-kettő, a
nagyon rosszul férjhezmentek és a nagyon szerelmesek közül való
megtartotta.

Egy napon szóval megjelent Artur, arra számitva, hogy betáblázott jogait
érvényesiteni fogja. A férj nem volt otthon.

– Vermessel akart beszélni? – kérdezte az asszony.

Artur nyugodtan hazudta:

– Igen.

Aztán elkezdődött a rendes párbeszéd:

– Mint régi barátjának, megenged egy kérdést…

– Halljuk…

– Boldog maga, Elza?

A rendes mosoly, a szokott csodálkozó pillantás:

– Micsoda kérdés! Persze, hogy boldog vagyok…

– Az ura jól viseli magát…

– Mintaférj!

– Szerelmes, persze.

– Úgy szeretjük egymást, mint a galambok.

– A multak feledve…

Itt egy kicsit elhallgattak. Itt kezdődött az Artur manővere. Kissé
brüszk módon ugyan, de még mindig nem elég szemtelenül. Elzának
akaratlanul is eszébe jutott az az este, amikor Arturral az
Andrássy-uton ment hazafelé a nagy társaság előtt, a fagyos aszfalton
csúszkálva. Akkor haragudott rá, elkeseredett a fiatalság ellen, most
komikus figurának találta ezt az alantas észjárásu urat.

– A multak, a multak – sóhajtott Artur, mire Elza ugyancsak sóhajtva
vágta oda:

– Nem voltak oly szépek, mint a jelen…

Ez világos beszéd volt. Artur még egy gyönge kisérletet tett:

– És a jövő? Ugyan milyen lesz?

– Szép. Az mindennél szebb lesz. Boldogság, nyugalom, család…

– Néhány udvarló…

– Az is, de csak ugy messziről. Ugy staffázsnak a szalonban… Iratkozzék
föl maga is…

Itt igazán nem lehetett semmit se csinálni. El is ment Artur, az
asszonynak pedig jól esett, hogy ily vidáman tudott vele beszélni.
Érezte, hogy sok mindent hazudott össze-vissza, de azt vélte, hogy
eléggé valószinü dolgokat mondott.

Azt lehetne gondolni, hogy a Gál Miklós esküvőjét teljes nyugalommal
olvasta az ujságban. Akkor se volt izgatott, amikor hallotta, hogy
falura ment az ifju pár, hogy senkise zavarja a boldogságukat. Csak
amikor visszatértek a fővárosba és azonnal belevegyültek a társaséletbe,
kezdett nyugtalankodni. Sejtelmesen érezte, hogy egyre közeledik a
kettős bün pillanata. Tudta, hogy minden nappal közelebb jut ahhoz a
pillanathoz, amikor először követ el törést a szokások és a törvények
ellen. Azt is tudta, hogy ettől, a pillanattól még sok idő választja el,
de már bizonyos volt a felől, hogy a pillanat egyszer csak el fog
érkezni. Mint ahogy elérkezett másoknál, és el fog érkezni ismét
másoknál, akik küzdenek, nyomorognak, vivnak önmagukkal, belébetegszenek
a habozásba és a kétségbe, de végül mégis csak bünbe esnek.

Érezte, hogy gyöngül. Ismét jobban kezdett foglalkozni a férjével, nem
azért, mintha ki akarta volna ölni lelkéből az ő egyetlen szerelmes
gondolatát, hanem hogy mind messzebbre tolja a jövőbe azt a pillanatot.

Az utczán menet egy verőfényes őszi délután találkozott Kettyvel. Ugy
jöttek szembe, hogy lehetetlen volt meg nem látniok egymást. Ketty már
messziről mosolygott rá, s hogy hozzáért, nyiltan, becsületesen a kezét
nyujtotta feléje. Elza is mosolygott, megszoritotta a másik asszony
kezét s aztán együtt sétáltak egy darabon. Ketty nyugodt volt, mert ugy
gondolkozott, hogy most már ugyis rendben van minden és izléstelenség
haragot tartani két asszonynak, amiért egyszer az egymás utjaiba
botlottak. Most mint a ketten a maguk ösvényén járnak – vélte – miért ne
lehetnének jó barátok? Elza pedig egészen egyszerüen azért volt nyugodt,
mert biztos volt a maga dolgában.

És sétáltak egymás mellett, mosolyogva, közömbös dolgokról beszélgetve,
mint két asszony, aki igazán jó barátságban van egymással, mintha nem is
oly kötelék kötné őket egymáshoz, amelynél irtóztatóbbat nem is ismer a
társadalmi morál. Nem látszott rajtuk, hogy mivel tartoznak még
egymásnak. Csak amikor elváltak, s mindenik a maga utján sietett
hazafelé, a férjéhez, villant föl valami a lelkük legmélyén, régi
tartozások emléke, elveszett érzések föltámadása, az egyikben a káröröm
és asszonyi büszkeség szinezetével, a másikban sejtelmes, halvány, a
messze jövőben születendő gyanu képében.




XXI.

Aztán lehullott az első hó és a szezon mozgalma javában izgott a
városban. Ujra elkezdődtek a korcsolyázások, a tárlatok és a pletykás
összejövetelek, a budapesti tél ez elmaradhatatlan kellékei. Most már
gyakrabban találkoztak a nyilvánosság előtt Gál Miklóssal és igazán, a
négy ember közül egy se haragudott a másikra. Vermes a boldogsága
tetőpontján volt; a felesége valósággal kényeztette, beczézgette.
Szentül meg volt győződve, hogy az asszony szerelmes belé és ezért néha
amugy férfimódra kaczérkodott is vele, például feltünően foglalkozott a
társaságban egy-egy szép asszonynyal. Ez nagyon jól esett Elzának, és
bizonyos ambiczióval adta aznap este otthon a féltékenyt, a duzzogót.

Igy mind nagyobb hatalommá lett az ő frigyükben a hazugság. Valóságos
rendszerbe kellett foglalni a hazugságokat, hogy az egyensuly meg ne
billenjen. Egy napon rossz kedve volt az asszonynak, a feje is fájt és
akkor akaratlanul is kitört belőle az igazság, amikor édeskedő férjét
eltolta magától, mondván:

– Menjen, maga kellemetlen fráter!

Ez oly igaz hangon volt mondva, hogy nagyon rosszul esett Vermesnek. Az
asszony azonban rögtön a nyakába borult és megbékitette. Azon a napon az
őszinteség sírva távozott az ő házukból. Talán örökre…

*

Esett a hó. Szép téli délután volt, közel már a lámpagyujtáshoz, ugy öt
óra felé. Vermes a kaszinóba készült, de elébb még végig lapozta az
ujságot. Elza az ablaknál ült és valami «szeczessziós» selyempárnát
himzett. Csöndben voltak, mindenik sietett a maga dolgával; Vermes, hogy
a kaszinóba juthasson, Elza, hogy bevásárlásokat tegyen a közelgő
karácsonyra való tekintettel. Az árnyak lassan ráborultak a szobára, a
kandallóból pirosan világlott ki a parázs. Vermes még belebámult egy
kicsit ebbe a szép tüzbe, aztán nyujtózott egyet:

– Megyek, édes – mondta.

– Nem kisér el?

– Ha parancsolja, fiam.

– Nem, nem. Csak menjen a kaszinóba, csunya ember. Ha ott jobban érzi
magát…

Rögtön ki is békültek, össze is csókolóztak, Vermes vette a
télikabátját. A felesége kikisérte, ott is megcsókolta és a karjába
csimpajkodott. Jókedvüen mondta:

– Aztán, ügyvéd bácsi, ne maradjon sokáig… Mikor jön haza?

– Kilenczre, vacsorára.

– De pontosan?

– Pontosan.

Elment.

Az asszony bezárta utána az ajtót besietett a hálószobájába. Öltöznie
kellett, hisz elmegy bevásárlásokat tenni. Fölvette suhogós szép
ruháját, kaczér kis kalapját. A tükör előtt hosszan időzött és nézte az
arczát, a haját. Meg volt elégedve a szépségével. Szeretett szobalány
nélkül öltözni, hogy szabadon gyönyörködhessék magában. Majd kedves
parfömjéből a zsebkendőjére cseppentett, meg a mellére is valami igen
nagyon keveset. Aztán akkor behivta a szobalányt.

– Adja rám a kabátomat.

Megtörtént.

– Bevásárolni megyek a városba – mondta, miközben féloldalt nézte magát
a tükörben – a mamáékhoz is fölnézek valószinüleg… Ha a nagyságos ur
korábban talál hazajönni, mondja meg neki…

Minden rendben volt. Még egyszer körülnézett, hogy nem felejt-e itthon
valamit, pénztárczát, vagy zsebkendőt, azzal kiment.

– Jól bezárni az ajtót, senkit se ereszteni be… – mondta keztyühuzás
közben… – a vacsorát kilencz órára… aztán ne legyen megint olyan kemény
az a hus. A multkor se lehetett megenni. Isten áldja meg.

– Kezit csókolom.

Benn csönd, a szobalány piszmogott csak a levetett ruhák elrakásával.
Künn szállongott a hó, már kigyultak a lámpák. Elza sietett a hólepte
gyalogjárón. Most már már éppoly izgatott volt, amilyen nyugodt eddig
lenni tudott. A fejét kissé föl is vetette, hogy több levegőt kapjon.
Minden tagja – ugy érezte – feszül az elegáns ruha alatt, a mellét
lázasan dagasztja sok egybeizzott érzés. Sietett és nem törődött azzal,
hogy kik járnak kelnek körülötte

Az Erzsébettér elhagyatottan meresztette a szürke ég felé kopasz
faágait. A virágágyakon puha hó… A pihék mind sürübben szállanak,
hullanak, röppennek… A muffot az arcza elé kell tartania.

Ugy ment ott, mint valami franczia illusztrált lapból kivágott fiatal
asszony. A szépsége teljes virágában, bájosan összehuzódva a
rakonczátlan hópelyhek miatt, sietve, kissé tipegve a fagyos földön,
nagyon izgatottan. Valami vigasztalanul szomoru boldogság égett csöndes,
parázsló tüzzel a lelkében. Mert az ő uj, bünös élete felé,
elkövetkezett, ime, a pillanat.

Ment és annyira tudta, hogy nem ő a hibás, hogy nem is érzett
lelkifurdalást. Csak a nagyon régen félt, várt pillanat közelsége miatt
háborgott benne sok indulat. Csak a nagyon régi, elveszett emlékek
támadtak föl benne, csak a mások nagy hibái sirtak, vitték temetni az ő
társadalmi értelemben vett becsületét. Az ablakokban – ismerős házakban
– égett a világosság. Ennek is, annak is vendégei vannak – gondolta.
Csupa üvegház, ahol hibásan, rosszul ápolják a lányok lelkének bimbóját,
hogy aztán ilyen tüzes, szomoru, beteg virág legyen belőle, mint az övé.

Ment, most már sietett, mert nagyon szerelmes volt. Hogy közeledett a
házhoz, büszkébb lett a testtartása, talán azért, mert érezte, hogy
néhány percz mulva oly gyönge lesz, amilyen gyönge asszony csak lehet.

De ebben a pillanatban még fölemelte a fejét, lázas ragyogással, (talán
könnyekkel?) teli szemét, büszkén, gőgösen haladt, mintha mondta volna a
körülötte nyüzsgő, zajongó, siető tömegnek, a kocsiknak, a
villamosoknak, a házaknak, a városnak, az egész világnak:

– Hirdetem a bünbeesést! Gyönyörüségtől reszketve vádolom a szüléket, a
társaságot, a várost! És bünösen, hazugságok, álnok szinjátszások,
törvényrontások és összeomlott családok romjai alól hirdetem az egyetlen
szerelem örök jogát, amely erősebb, mint ti valamennyien, s ha ellene
támadtok, a magatok világa dől össze…

Ment, s amikor a kapuhoz ért, már nem is könnyezett, csak az ajka égett
reszkető lázban, megérezve az eljövendő csókok tiltott gyönyörüségét.

VÉGE.




A kis klarinétos.


I.

Egy hervadó kis kertben a rózsatők alatt két sorban álltak a fehér
violák. A violák között pad volt s itt ült Lázár kisasszony. Csöndesen
ült, ölébe tette a kezét és szomoru tekintettel nézte a sárguló kis
bokrokat. Kedves őszi reggel volt, valami gyönge, alig langyos napsugár
fénylett körülötte. Lázár kisasszony fekete ruhában volt, ki volt sirva
a szeme s a kezében összegyürt zsebkendőt tartott. Tegnap délután
temették el az apját s bizony nagyon keserü volt ez a ma reggeli
ébredés. A kisasszonynak négy kis testvére volt, a legidősebb köztük az
idén lett tizenkét éves. A két fiatalabbik fiu volt és ha még megmondom
azt is, hogy az öt Lázár gyereknek az apján kivül senkije se volt a
világon, mindjárt világossá válik, hogy a kisasszonyra, akinek Klári
volt a neve, nagyon szomoru teher szakadt.

Ott ült a fehér violák közt és a fejével bólongatott, nagyon kicsikéket,
éppen csak hogy megmozdult tiszta, fehér arcza s fölötte a vastag, sötét
hajfonatból kerekitett Gretchen-frizura. E pillanatban annyi volt a
baja, hogy igazán nem gondolt semmire s mintha ébren se volna, elaludt a
pillantása egy violaszin őszi rózsán.

Ekkor jött be a kertajtón Marschall ur, a klarinétos. Frissen lépett,
látszott rajta, hogy most kelt föl, jó hideg vizben mosakodott, vizes
kefével simitotta a haját, felkötötte a bajuszát, reggelizett, szivarra
gyujtott, szóval azt a kellemes reggeli érzést élvezte, amely kijár
minden jóalvásu embernek. Ha nem jött volna ily szomoru helyre,
bizonyára mosolygott volna a kis Marschall, de igy ünnepélyes arczot
vágott és mély hódolattal emelte meg a kalapját Lázár kisasszony előtt.
Nem volt éppen csunya ember, de vézna és kopott, termetre nézve alacsony
és egy kicsit előrehajlott fejü.

Mindjárt bele is fogott a mondókájába.

– Klári kisasszony – mondta és a kalapját nem tette vissza a fejére –
édes Klári kisasszony, mindenek előtt is fogadja részvétemet.

A leány ránézett, szerette ezt a mindig borotválatlan, de végtelenül jó
arczot és szépen megköszönte a részvétet.

– Én – folytatta a kis Marschall – őszintén megvallva, nagyon komoly
szándékkal jöttem. Nem vagyok olyan ember, aki udvarol egy leánynak…
aztán udvarol egy másik leánynak…

Zavarban volt. Körmével pattogtatta a kalapján a szalagot és
félrehajtotta a fejét. Ugy folytatta:

– … aztán megint egy harmadik leánynak… én becsületes ember vagyok, azt
tetszik tudni rólam… ha egy kicsit haragos természetü is, de azért
mindjárt megbékülök… tetszik tudni.

Most nekibátorodott, mert érezte, hogy nemes dolgokat mond:

– Én, kérem kisasszony, most is csak azt mondom, amit már három éve
mondok, pedig huszonhét éves ember vagyok már… most, hogy a kedves
papája szegény meghalt…

Nehezen ment. De kivágta:

– Hát itt volnék helyette én. Amit mondtam, azt megtartom. Ha akar a
feleségem lenni, itt vagyok, életnagyságban. A kis gyerekeket majd
fölneveljük valahogy.

Most már ragyogott a szeme a kis Marschallnak, hogy ezt mondta. És mivel
a legnehezebben tulesett, egyszerre megjött a bátorsága, most már
szeretett volna órákig beszélni, magyarázni vagy legalább megmenteni azt
a szép beszédet, amelyre az egész uton készült s amely helyett egészen
mást mondott el.

A kisasszony szomoruan mosolygott:

– Üljön ide mellém a padra, Marschall ur – mondta szeliden – majd
beszélgetünk egy kicsit.

A klarinétos leült és bátran föltette a kalapját. Boldog volt. Kissé
közelebb huzódott a leányhoz és valami kérő mosolylyal az arczán
magyarázott neki. Hogy a szinháznál tisztességesen fizetik, hogy órákat
is ad és most megint «kinéz rá» egy tanitvány. És hogy majd csak
ellaknak a mostani két szobában, az egyikben a négy gyerek, a másikban
mink ketten. És ő majd csak szinház után hazajön és ott várja az
asztalon egy kis hideg vacsora és amelyik napon bohózatot adnak, hát már
a rendes időben hazajön és az milyen boldogság lesz és az milyen jó
lesz.

A kisasszony nem beszélt, csak néha-néha, amikor már nagyon is szép volt
az elbeszélésben a boldogság, szeliden elmosolyodott. Mint ez a
szeptemberi nap az őszi rózsákat, olyan csöndes bánatosan simogatta a
lelkét Marschall ur beszéde. Az pedig örült a sikerének, egyre közelebb
huzódott hozzá és már a legnagyobb bolondságokat mondta. Egy negyedóra
mulva már oly biztosnak érezte magát a dolga felől, hogy egy kis valakit
kezdett körülirni, aki gyereknek ötödik volna a házban és akinek – na de
itt igazán nevetni kellett – még az ötéves Kálmánka is nagybátyja lenne.

Erre aztán el is hallgatott. A leány még mindig az őszi rózsákat nézte,
Marschall ur pedig a leányt, profilból. Igy különösen tetszett neki
finom szemöldöke, tiszta metszetü orra és halvány, rózsaszinü szája.
Most oly boldogan érezte magát Marschall, hogy azt hitte, Lázár Klárinál
nincs gyönyörübb leány a világon s Marschall Edénél nincs nemesebb
lovag, mert hisz egy számos és szegény családot vesz – valljuk meg
őszintén – a nyakába.

Erre oly fölényt érzett magában, hogy elég nyugalma volt a mondatai
czifraságával is foglalkozni.

Igy mondta:

– Számithatok beleegyezésére, Klári kisasszony?

A kisasszony komolyan felelt:

– Nézze Marschall – mondta – én nagyon szeretem magát, mert maga a
legjobb ember a világon. Amit maga itt cselekedni akar, az olyan nagyon
szép és olyan nagyon gyönyörü, hogy én meg sem érdemlem magától. Mit
tettem én magának, hogy olyan nagy áldozatot akar hozni? Három év alatt,
amióta jár hozzánk, még csak nem is voltam kedves magával. Mit tettem,
hogy ezt megérdemeljem?

A kis Marschall most fölállt, kinyujtotta a mutató ujját és nagyon
rámutatott a kisasszony arczára, mondván:

– Azt tette, hogy a világon van.

Amire elpirult a leány. Aztán megrázta a fejét, mintha a pirosságot
akarná lerázni róla.

– Marschall ur – szólt – most menjen haza és gondolkozzék holnapig. Ha
holnap reggel eljön és ugyanezt mégegyszer elmondja, jó. Szivesen leszek
a maga felesége, mert maga a legjobb ember a világon. Én mindig csak ezt
mondom, mert ez igaz. De ha nem jön vissza soha többet, én
becsületszavamra mondom, nem fogok haragudni magára.

A kezét nyujtotta feléje.

Marschall megszoritotta a kis kezet.

– Ein Mann, ein Wort. Amit mondtam, azt mondtam. Most mindjárt mondom.
Minek nekem ezért egy napra hazamenni?

Azzal lehajolt a leány kezéhez és csöndesen megcsókolta.


II.

A házmester szobájában, a fülledt, szentképes kis lyukban egy diszruhás
főhadnagy ült. Ugy ült, hogy minél kisebb helyen érintkezzék a maszatos
szobával – a szék szélén, előrehajolva, kezét a kardjára támasztva.

– Bizony meghalt az apja – mondta a házmesterné – már egy hónappal
ezelőtt. Azóta itt lakik nála a Marschall.

– És ki az a Marschall?

– Az egy zenész.

A főhadnagy a fejét csóválta.

– Most kint vannak a ligetben – folytatta az asszony – és csak este
jönnek haza. De ha tetszik, megmondom, hogy keresni tetszett őket.

– Nem kell – mondta a katona és fölállt. – Csak maga ne mondjon semmit.

Kinézett az ablakon. A szoba homályából erre a kemény hangra kissé
sértődötten jött a felelet:

– Hát akkor nem mondok semmit.

– És milyen ember ez a zenész?

– Az kérem? Tudja isten. Egy kis göthös.

– Göthös?

– Hát olyan vézna. Mazna ember, ugy mondják nálunk. Együtt vannak egy
hónap óta s még nem voltak se a papnál, se a polgári hivatalban. Valami
irások kellenek neki, azért vár. Aztán el fogja venni.

– Köszönöm.

Hóna alá kapta a kardját és kiment. A konyhán ugy ment át, mintha sáros
uton lépkedne. Künn kocsi várta, abba beleugrott és eltünt.

– Szép szőke ember – mondta a vicziné.

A házmesterné vállat vont.

– Én még hadnagykorából ismerem. Akkor sokszor jött ide a Lázárékhoz.
Aztán áthelyezték vidékre és azóta nem láttuk. De mindennap irt neki
Brassóból.

A viczinének, hiába, tetszett a katona:

– Szép tőle, hogy visszajött – mondta.

Amikor este megjöttek a ligetből és Marschall a szinházba szaladt, a
házmesterné bekopogtatott Klárihoz:

– Tudja-e, Klári kisasszony, ki volt itt?

– Kicsoda?

– Az Andor.

A leány a szivére tette a kezét:

– Az Andor? A katona?

– Az.

Hallgatott hosszu ideig, aztán halkan mondta:

– Jó. Kimehet, házmesterné.

Átment a másik szobába, lefektette és betakargatta a négy porontyot,
aztán kikészitette a szalámit, sajtot és bort az asztalra, hogy legyen a
klarinétosnak vacsorája, ha megjön. Majd leült az ágya szélére és nagyon
sokáig bámult a gyertyába. S mivel vallásosan nevelte az apja, amikor
lefeküdt, összetette a kezét és azt mondta félhangosan:

– Édes jó istenem, add, hogy Andor ne jöjjön vissza soha többé, mert
akkor mi lesz a négy kis gyerekből?

Másnap reggel szinház-időben, tehát amikor a kis Marschall nem volt
otthon, megint megjelent a főhadnagy. A házmesterné besompolygott Lázár
kisasszonyhoz:

– Megint itt van az Andor.

A kisasszony nyugodt hangon kezdte:

– Mondja neki, hogy nem vagyok itthon… és ne jöjjön többé, hagyjon engem
nyugodtan élni…

Csak itt esett le a hangja; a többit már egészen halkan tette hozzá:

– … mondja, hogy a Marschall ur a férjem, hogy hagyjon békében…

Nagyon elfárasztotta ez az izenet. Hogy a házmesterné kiment, le kellett
ülnie. Furcsa, de ezt gondolta: «szegény jó Marschall, most ül a
zenekarban és szerezi azt a kis pénzt…» Tudja isten, ő maga se tudta,
miért «szegény» a jó Marschall s mi van azon olyan véghetetlenül
szomoru, hogy most a zenekarban ül s keresi a pénzt.

Megvárta aznap éjszaka. A kis klarinétos örömmel ujságolta, hogy
megjöttek Nyiregyházáról az irásai, most már csak egy kis pénzt kell
valahol szerezni és meglehet az esküvő. Ebben a tudatban jobb étvágygyal
is ette a hideg vacsorát s minden falat után hü tekintettel nézte
Klárit, aki szemben ült vele, az asztalra könyökölve, tenyerébe hajtott
fejjel.

– Hol veszek pénzt, hol veszek pénzt? – sóhajtotta a fiu.

A kisasszony ránézett, de nem szólt. Erre lassan mosolygóssá vált
Marschall arcza, majd ravaszul kacsintott és belső zsebébe nyult.

– Kakukk – selypitette – van pénz!

És kihuzott egy tárczát, abból egy tizest, aztán még egy tizest, meg egy
harmadik tizest…

A leány elbámult:

– Honnan?

– Hát mire való a posta-takarék? He?

Nevetett hozzá, örült, hogy ilyen szép hatást okozott ez a régóta
titkon, hatosonként félrerakosgatott pénzecske.

– Édes Ede – mondta meghatottan a leány. Megsimogatta az arczát, de
olyanformán, mint ahogy a ragaszkodó kutyát szokás megsimogatni. Már a
lovat például nem lehet ilyen protegáló módon simogatni.

Marschall fölkelt és átölelte a leányt. Ugy kisérte el, átkarolva, a
gyerekek szobájáig. A küszöbön megcsókolta. Aztán becsukta az ajtót és
aludni tért.

A következő napon már délben reszketni kezdett a leány. Rémülten gondolt
arra, hogy a katona megint megjelenik. Ez az ember, aki ugy jött, ment,
hogy nem is látta, nem is hallotta, igy némán és láthatatlanul is
felbolygatta a lelkét. Alkonyat felé egy kis megnyugvás szállt belé,
föltette róla, hogy gavallérember és nem jön többé vissza, ha egyszer
elküldték. Marschall nem volt otthon. Az előljáróságnál szaladgált a
házasság ügyében. Fontoskodott, örömmel veszekedte ki a
bizonyitványokat, tetszett magának, amint megtartja a szavát és elveszi
a szegény leányt, akit évek óta szeret. De amilyen vigan ment el, olyan
szomoruan jött haza ugy óra felé. Leült az asztal mellé és egy szót se
szólt.

– Valami baja van? – kérdezte a leány.

Fölnézett rá, mint valami fensőbb lényre, aki oly sokkal szebb, jobb és
okosabb, mint ő.

– Én nagyon szerencsétlen ember vagyok – mondta lassan ejtve a szót…

– Ugyan miért, csacsi bácsi?

– Azt mondták, hogy ide már három nap óta minden este bejön egy
katonatiszt, amikor én a szinházban vagyok.

Oh, dehogy gondolt rosszat felőle! Még csak árnyéka se szállt át rajta a
gyanunak. De egyszerü ember volt és a szive összefüggést talált a katona
meg a leány közt. Hát megmondta nyiltan, mindjárt ugy, ahogy érezte.

A leány fölemelte a fejét:

– Csak nem akarja azt mondani, hogy hozzám jön?

Marschall szégyenkezve hajtotta vissza tenyerébe a homlokát.

– Nem akarom…

– Hát mit akar ezzel mondani?

Alig hallatszott, amikor felelte:

– Én nem tudom, mit akarok mondani.

Most sokáig hallgattak. Klári leült és maga elé nézett a földre. Érezte,
hogy az ujjai egymáshoz ütődtek, annyira reszket. Csak vissza ne jőjjön,
éppen most, az esküvő előtt. Aztán ezt mondta, de csak gondolatban:
«Édes, szegény, jó, drága Marschall.»

Beesteledett. Hosszu csönd után bágyadtan kérdezte Klári:

– Ma nem megy a szinházba?

A klarinétos még mindig ugy ült az asztalnál, lehajtott fejjel. És egy
kicsit erősebb hangon mondta:

– Nem.

Most nem mert mindjárt tovább beszélni a kisasszony, de nagyon kezdett
dobogni a szive. Félénken, jó későre kérdezte:

– Bohózatot adnak?

A klarinétos mozdulatlanul ült a helyén:

– Nem.

Türelmes, okos okos asszonyok kérdezik ilyen félénkségszinezetü hosszu
időközökben a férjüket, ha az mogorván jön haza este. Klári megint várt
az ujabb kérdéssel. És csak ennyit mondott:

– Hát?

És most történt először, hogy Marschall keményen felelt:

– Hát mégse megyek.

Most már tudta a leány, hogy a klarinétos vár valakit. Ugy érezte, hogy
nincs vér a fejében, könnyü volt az agya, szédült.

Egészen este lett. A szobában nem gyujtottak lámpát, ugy ültek némán a
sötétben. Egyszerre aztán megzördült künn a konyhaajtó. A belső ajtón
kopogtattak és bejött a házmesterné. Marschall fölugrott és rárivallt:

– Mit akar?

A szegény asszony halálra ijedt. Klárira nézett, aztán megint a férfira.
Ez orditott:

– Mit akar? Ki van itt? Katonatiszt van itt?

– Igen kérem.

Marschall egyet tágitott a gallérján az ujjával; egyszerre nagyon hideg
lett a hangja:

– Hol van?

– Kint kérem.

Kiment. A főhadnagy akkor már az ő konyhájukban állt, feltett sapkával.
Marschall elébe állt és meghajolt:

– Kit tetszik keresni.

A katona szalutált és ártatlanul kérdezte:

– Itt lakik, kérem, Lázár kisasszony?

– Itt.

– Lehet vele beszélni?

Marschall zsebretette a kezét:

– Nem lehet – mondta nyugodtan.

A katona nagyon finom ember volt, szerette volna melegebbé tenni ezt a
diskurzust:

– Uraságod talán rokona?

– Ahogy veszszük.

A főhadnagy arczáról eltünt az udvarias mosoly. Hirtelen elkomolyodott.

– Akkor tévedtem, pardon.

Szalutált és kiment. Végigpörgött az udvaron a sarkantyuja és Marschall
még mindig a sötét konyhában állt, zsebretett kézzel. Valami
kiolthatatlan keserüség ette magát a szivébe. Nem tudott mozdulni arról
a helyről, ahol a tiszttel beszélt és most egyszerre megrogyott a térde.
Ennyi energiára nem volt berendezve kis muzsikus-teste. Érezte, hogy
keze-lába elgyöngül. Még délben olyan boldog volt, azóta semmi se
történt, csak valaki keresett valakit – és mégis sok mindennek lett
vége. Bevánszorgott a szobába, ahol mozdulatlanul állt a menyasszonya.
Az első székre, amely utjába esett, leült.

Hallgattak. Az első hüvös őszi szél fujt át a kis utczán és egy
csöppecskét rezgett is tőle az ablak. A lány odament hozzá, melléje állt
és melléhez szoritotta a borotválatlan arczot. Marschall lecsukta a
szemét.

Nagyon sokáig maradtak igy, aztán megszólalt a kis klarinétos:

– Lefeküdtek már a gyerekek?

Klári szinte sugva felelt:

– Le.

Most megint hallgattak. Aztán megint megszólalt a kis klarinétos, de
most már fojtott hangon:

– Klári, szeretsz te engem?

Csöndesen mondta a lány:

– Nagyon szeretlek, mert…

Erősen a melléhez vonta a kis ember fejét, elmosolyodott és hirtelen
összeszoritotta a szemét, mert egy nagy, nagy könny futott a pillái alá.




Abdallah.

Egy városligeti villában vacsoráztunk április harminczadikán. Éjfél után
bekisértük a városba a hölgyeket s amikor a kapu előtt magunkra
maradtunk hárman, fiatalemberek, az egyik azt tanácsolta, hogy menjünk
ki a városligetbe, ahol a nép megvárja május elsejét. Kocsiba ültünk s
tiz percz mulva künn voltunk. Az ugynevezett vurstli azt a benyomást
tette rám, mintha vasárnap délután volna, csakhogy napfogyatkozás
idején. Az ördöghinták, csónakhinták sikoltó verklihang mellett
forogtak. Fantasztikus bárkák függtek a hintaköteleken, fellendültek a
sötét égbolt felé, a nagy kerék őrült gyorsasággal forgott s alant a
mindenféle szinü lámpák közt, a pazar fényben ragyogó ringlispilek körül
negyvenezer ember várta május elsejét. Megdöbbentő látvány volt ez az
éjjeli vasárnap délután. A vendéglőkben egy hely se maradt üresen. Az
asztaloknál énekeltek az emberek, négy-öt budakeszi banda csattogott, a
mutatványos bódék kikiáltói tülköltek, harangoztak, kiabáltak,
nádpálczáikkal csapkodták a vászonra pingált csataképeket, s ebben a
nagy zsivajban időről-időre pokoli robajjal zudult le a hullámvasut
vaskocsija, tele visitozó cselédleányokkal.

És tele volt a levegő orgonával. Kis leányok nyalábszámra adták el a
frissen szedett virágot s a hüvös tavaszi éjjel terhes volt ettől az
illattól.

Sokáig kószáltunk a tolongó áradatban s körülbelül fél három lehetett,
amikor beszédbe ereszkedtünk a panoptikum kikiáltójával.

– Ne mulaszszák el az urak – mondta – mert ilyet még sohase láttak.

Azzal megint orditani kezdett a lassan vonuló tömeg felé:

– Itt látható Zájen Abdallah, a három méter magas szerecsen óriás!
Bemutatja hazája fegyvertánczait, az afrikai hadi-üvöltést és kétméteres
pallosával többször ellensége felé suhint! Első hely husz, második hely
tiz, harmadik hely csekély öt krajczár!…

Megint felénk fordult:

– Tessék, urak, nem fogják megbánni.

Bementünk a panoptikumba, amelynek utolsó termében volt a
szerecsen-csoport szinpadja. Már akkor nagy volt ott a füst és a
lóczákon emberek bóbiskoltak. A középen kétágu gázlámpa alatt volt a
pódium, ennek a szélén ültek a szerecsenek. Az előadás csak egy félóra
mulva kezdődött, de azért már elegen voltunk nézők. A legutolsó sorban a
falnak dőlve négy csirkefogó aludt egymás mellett. A lócza szélén egy
öreg ur szivta virzsiniáját. Egy másik lóczán hátracsapott sipkával egy
baka ült, mellette a szeretője – kövér, piros lány, aki a katona vállára
hajtotta fejét és aludt. Ez is bóbiskolt már, de néha fölriadt, s
ilyenkor nagy vörös kezét végighuzta a leány simára fésült fején.
Vártunk, vártunk és egyre többen jöttek. A lóczák lassan megteltek, a
füst már türhetetlen lett, a gázlángok majd hogy el nem vesztek benne.
Egy czilinderes ur járkált a dobogón és beszélt a négerekkel. Majd az
első csöngetésre a sarokban megmozdult egy csomó piszkos pokrócz és
kimászott alóla Zájen Abdallah, a szerecsen óriás. A csirkefogók is
felébredtek s azonnal nevetni kezdtek. Abdallah nyujtózott.

Igazán nagyon magas volt, de végtelenül, szomoruan sovány. Meg lehetett
számlálni a bordáit, s a lába mintha tisztára csak csontból lett volna.
A karja volt a legvékonyabb. De a szeme tüzben égett, fehéren világitott
ki fekete arczából.

– Abdallah! Abdallah! – kiáltottak, akik már ismerték. Egy idő óta
népszerü volt a ligetben.

Ő is mondta:

– Abdallah, – és mosolyogni próbált hozzá.

Már fullasztó meleg volt a teremben s ami még kellemetlenebb, nem volt
elég világos. És piszok mindenütt. A baka hortyogott, mire meglökdösték.
Erre a szeretője is felébredt s dörzsölte a szemét.

– Aj de randa – mondta a katona, mint aki rut látványra ébred.

Abdallah a pódium elé jött és köszönt nekünk. Valahogy törte a német
szót.

– Hová való? – kérdeztük.

Száraz kezével nagyon messzire mutatott és mondta:

– Afrika, Afrika.

Szomorunak látszott s önkéntelenül is megkérdeztem tőle:

– Miért nem megy vissza?

– Nincs pénz – felelt.

Aztán elmondta, hogy azért szökött meg, mert pénzt akart szerezni. Az a
német, aki Berlinbe vitte, kifosztotta. Kosztért, ruháért – még ezért is
– mindent levont. Ügyetlenül burkoltan azt is megmondta, hogy egy
lánynyal szökött meg. Szeretett volna egy állatkertbe bejutni, de nem
vették fel sehova. Ugy beszélt az állatkertről, mint valami nagy
akadémiáról, ahová nehéz bejutni, ahol lenni dicsőséges és jó. Itt éppen
volt egy kis rongyos trupp, hát beállt ide.

Kelletlen mozdulatot tett a kezével, amikor róluk beszélt. Ezek nagyon
másodrangu szerecsenek lehettek. Aztán köhögni kezdett és a mellére
mutatva rekedt hangon mondta:

– Krank… Krank…

Láttuk, hogy fekete arcza lázban ég. Köszöntés, minden szó nélkül odább
ment, vállára huzva a kopott futószőnyeget – mint primadonna a belépőjét
– és furcsán emelve a lábát, másfelé lődörgött.

– Abdallah, Abdallah, – kiabálták tulnan a suhanczok. Balról is hivták.
Abdallah népszerü volt.

Megint csöngettek s a czilinderes ur a pódiumra lépett.

– Nevem Weisz Vilmos igazgató – kezdte s rövid, betanult beszédben –
elmondta, kik ezek a feketék és mit fognak csinálni.

Azzal visszatette fejére czilinderét s egyet füttyentett. Megszólalt a
dob és egy bánatosan rikitó sip, amely mindig ugyanazt a három-négy
hangot fujta. Volt ebben valami nagyon idegen vágyakozás, szomoru
egyhanguság, amint a két hangra hangolt üstdob kongott s a messzi
sikokra szóló sip rikoltozni kezdett. Észre se vettük, már tánczoltak a
zenére a feketék. A közönség nagyokat röhögött a rángatózó, csoszogó,
alig-alig forduló tánczon. A négerek járták komolyan nem hederitve
semmire.

A táncz után következett Abdallah száma. Ezuttal borzalmasnak igyekezett
látszani szegény. Nagy pajzszsal, pallossal jött be s a vállán hatalmas
ijj függött. A fogát csattogtatta, kimeresztette a szemét és elkezdte a
fegyvertánczot.

– A hadi fegyvertáncz! – jelentette Weisz Vilmos ur.

Abdallah nagyot csapott a palossal pajzsára, s torokhangon kiabált,
hadarva az ő nyelvén, amely tele volt á és r betüvel. Különös ritmus
szerint toporzékolt, suhintott a pallossal, feje fölé kapta a pajzsot,
egyre nagyobb hévvel járta. A pódium porzott, ahogy ez a nagy csont
ugrált rajta, szinlelt ellenséggel küzdve. Egyre jobban orditott, a
pallost mind gyorsabban forgatta, a pajzsot hozzá-hozzá csapdosta. Hátul
sorban álltak a feketék, verték a dobokat, énekeltek, sipoltak s mindez
ugyanarra a sánta ritmusra ment, amire Abdallah tánczolt.

Láttuk, hogy fogta a mellét és folyton köhögött.

– Nem birja ezt a klimát – mondta Weisz Vilmos ur.

A klimát nem birta szegény, de azért tánczolt, ugrált, verte a pajzsot
és orditott, amikor a köhögés engedte. A közönség nagyszerüen mulatott,
nevetett, tapsolt, s folyton orditotta a nevét:

– Abdallah! Abdallah!

Most nagyon oda volt a nyomorult Abdallah, s már ugylátszott, hogy a
tánczot se birja. Inkább csak dobálta iromba nagy testét, feje
le-lecsuklott a mellére, s a karja alig birta a pallost. A toporzékolása
is mindegyre kisebb térre szoritkozott, végre már csak egy helyen
emelgette a lábát. Aztán minden előzetes tántorgás nélkül egyszerre
végigesesett a dobogón, nagyot zuhanva.

Óriási röhögés lett a teremben. Hátul tapsoltak és mind a négy
csirkefogó egyszerre fütyülni kezdett.

Abdallah nem kelt föl. A röhögés lassan elhalt, s a feketék éneke is
abbamaradt. Csak a dob szólt még egyre, panaszos, kongó hangon.

Weisz ur felment a pódiumra és emelgetni kezdte Abdallaht. A nagy test
nem mozdult, csak a fejét próbálta fölemelni, de lehanyatlott. Már akkor
ott volt mellette egy fekete leány. Ez lehetett az, aki megszökött vele.
Nem birták fölemelni. A dob egyre szólt, kongott hátul, az énekesek
mögött, aztán egyszerre abbahagyta. Elhallgattatták. Mindenki felállt a
lóczára, hogy lássa, mi lesz a szerecsennel. Abdallah pedig köhögni
kezdett, oly borzasztóan, hogy szinte fájt hallgatni. Csak egy vadember
tud igy köhögni: mélyről, hörögve, sivitó, félig meddig ugató hangon,
nagyon kinosan. Nagy testét föl-fölvetette, rázta a roham.

Weisz ur izgatott volt. Megizzadt az emelgetésben, aztán egyet gondolt,
levette czilinderét és igy szólt:

– Tisztelt közönség, hirtelen közbejött rosszullét miatt… az előadás
megtartása… elnézés kéretik…

Hogy nem boldogult, rámutatott az egyre köhögő Abdallahra és a maga
hangján mondta:

– Nem lehet tovább, most rájött a roham!

A közönség látni akarta, milyen az, amikor rájön a roham, de a
panoptikum emberei lassan kituszkolták a népet. Néhányan – az uribb
része és a baka, aki nem hagyta magát – benn maradtunk.

Most még borzasztóbban hangzott az üres teremben Abdallah köhögése. A
négerek nekiestek, fölemelték és leczipelték a pokróczokra. Mellette
jajgatott, üvöltő hangon sirt a leány. Megborzongott a hátam, olyan
rémületesen idegen volt nekem ez a jelenet. Oly erősen éreztem azt a
rettenetes nagy faji különbséget Abdallah és magam közt. Oly távoli, oly
ismeretlen volt ez a sirás, ez a sakálugatáshoz hasonló köhögés, az a
sok mereven bámuló fekete arcz, amelyen az én európai szemem semmi
nyomát nem birta meglátni a részvétnek.

Abdallahnak egy kék zsebkendővel törülték a vért a szájáról. A köhögés
gyengült. De a nyomorult fekete szeretője most még jobban sivitott,
toporzékolt és verte a czombját. Weisz ur szaladgált, valósággal
czikázott ide-oda a fekete csoport és a vizvezeték közt, hozta a vizes
kendőket és kiabált:

– Steiner, szaladjon orvosért!

Megijedtem erre és sietve indultam kifelé. Nem tudtam nézni, hogy hal
meg a panoptikumban egy afrikai néger. Nagyon tele voltam keserüséggel.
Weisz urat – aki pedig utóvégre csak a kenyerét akarja megkeresni –
pofon tudtam volna verni.

Az ajtóban még hallotam a néger leány siró orditását, amint ezt sirta;

– Abdallah!

De nem ugy, ahogy mi mondjuk ki, hanem nagyon másformán.

Kiértem az utra, ahol most még sokkal több ember zsivajgott. Kelet felől
vörös volt már az ég, derengett. Hüvös volt kinn és minden tele, tele
orgonával. És ahogy neki akartam indulni a tolongásnak, utat szoritottak
a tömeg közt, mert jöttek a szocziálisták. Elől a vörös zászlót hozták
erős, szép fiatalemberek, utánuk tömött nyolczas sorokban frissen jött a
többi. Énekeltek és daluk messze viharzott el a sok ezer ember fölött.
Hogy közelünkbe értek, már mindenki énekelt, süvöltve harsogott, zengett
az induló. Magasra emelték tábláikat, amelyekre ez volt irva: «Jogot a
népnek!» «Általános szavazati jog!» A Marseillaiset énekelték május
elsejére napkeltekor és talán csak egyedül én tudtam, hogy benn a
piszkos szőnyegeken haldoklik a forró Afrikának egy nyomorult árva
gyereke, aki nem tudott, hiába, nem birt bejutni az állatkertbe.




A vas.


I.

Csodálatosan enyhe volt az éjszaka. Körül csupa fehér volt minden: a
hegyek, az apró háztetők. Világosság már sehol sem égett, amikor a vonat
megállott. Emma kisasszonyt már előre figyelmeztette a konduktor, hát az
ajtóban várta a vonatot. A nagy hóban, mint valami fekete szobor, állott
az állomásfőnök s egy kicsit előrejött, amikor látta, hogy valaki
kiszáll az egyik kocsiból. Aztán a nagy sötét vonat tovább vágtatott, el
is tünt a kanyarodónál. A lány az állomásfőnökhöz fordult fáradtan,
álmosan:

– Bocsánat… kérem, a vasgyárba jöttem. Az igazgató urhoz.

A főnök belenézett az arczába. A hó is világitott, igen fehér volt a
lány, anélkül is sápadt volt az arcza.

– Ilyen későn, – mondta, aztán belátva, hogy beszélgetni most már ugyse
lehet, szives hangon tette hozzá – arra, kisasszony, arra…

A kisasszony megfordult, s egy pilanatra meg is hökkent. Aztán
megköszönte a főnöknek a szivességet, s megindult, át a töltésen,
könnyedén emelve ruhácskáját a lágy hóban.

– Furcsa, – mondta magában, hogy átért a töltésen – a vonatból észre se
vettem…

De már akkor hallotta a nagy, egyenletes dübörgést, látta a vöröslő
füstöt, érezte, amint reszket, zihál a lába alatt a föld. Egy pillanatra
megállott a téli éjszakában, és elnézett a nagy, ágaskodó fekete masszák
felé.

A gyár a völgyben állott, most már közel hozzá. Nagy hidak,
konstrukcziók meredeztek az égnek feketén, kémények nyultak ki a hóból.
A kohó fölött vörös, szinte tüzes füst kavargott. Valami nagy,
lángokból, füstből, összeállott izzó folt tolakodott a hatalmas
állványok közt.

Megállt és figyelt.

Csönd borult körül a vidékre, csak mint valami pokolból ideszakadt
tüdőbajos, vérző szörnyeteg, lihegett előtte a gyár. Bugva, lohogva
okádta a szikrás pokolfüstöt, nagy izzó nyilásokból, fekete gerendákon
keresztül sugárzott ki belőle a tüz és ahogy a lány megindult újból,
közeledve az egymásra ágaskodó épületek, kémények felé, mind jobban
érezte, hogy ezzel a tüzes mellü fekete fészekkel együtt reng, dübörög a
föld a hó alatt, haragos reszketéssel, félelmesen.

Nem tudta, hogy merre menjen. A sok épület közt lejebb, kissé messze a
gyártól a szemébe ötlött hat ház, párosával egymás mellett. Ugy
okoskodott, hogy ez lesz a tisztviselők telepe s arra felé tartott.
Senki se jött arra, hiába nézdegélt. Utóvégre is elmult már éjfél s meg
kellett találnia az igazgató lakását. Az első háznál találomra
becsöngetett. Senki se jött. Aztán még egyszer csöngetett, most már
hosszabban, mire megnyilt az emeleten egy ablak és valaki kikiáltott:

– Ki az?

– Az igazgató urat keresem, kérem…

– Hát ne itt keresse! Itt nem lakik?

– Hát hol?…

– Odaát, a másikban!

Azzal be is csapták hamar az ablakot. Emma kisasszony meg átment a másik
házhoz. A csöngetésre egy didergő, nagykendős cseléd jött ki.

– Az igazgató ur itt lakik?

– Itt… – mondta a cseléd, s hamar becsukta a kaput, hogy a hideg ne
mehessen be. Aztán dideregve szólt:

– Talán az uj kisasszony tetszik lenni?

– Az. Igen…

– Hát tessék utánam jönni.

Fölmentek az emeletre, ahol a cselédleány kelletlenül mondta:

– Bajos ilyenkor, már alusznak tetszik tudni. Tegnap vártuk a
kisasszonyt.

A kisasszony néhány szóban elmondta, hogy rosszul számitott, nem
jöhetett, csak ma. Bementek a lakásba, az ebédlőben még világos volt. A
cseléd aludni szaladt, a kisasszony meg ott állott az igazgatóné előtt.

– Direkt nem feküdtem le – mondta az asszony – kegyedre vártam. Tegnap
kiküldtem a vasuthoz, de hát nem jött. Álmos, ugy-e?

A kisasszony elmondta itt is, hogy miért nem jött tegnap. A hangjából
kiérzett, hogy kellemetlen neki ez a kérdés. Az asszony leültette
magával szemben, jól szemügyre vette. Emma csak ugy vizsgálta meg, ahogy
az asszonyok szokták egymást megvizsgálni. Már minden tekintetük
vizsgálódás.

– A férjem – mondta a direktorné – a kohónál van. Csütörtökön öntenek és
ilyenkor mindig odamegy. Majd holnap találkozik vele. Addig is aludja
jól ki magát. A szobája itt van, lenn a földszinten. Nem is tartóztatom…

Levezette a szobájába, megmutatta neki, rajta is látszott, hogy örül a
szép kis szobának. Aztán jó éjszakát kivánt és fölment. A lány az ágy
szélére ült s hallgatta, mig az asszony szoknyája fölsuhogott az
emeletre. Akkor még bámult egy ideig a gyertyába, aztán vetkőzni
kezdett. Az ember ilyen uj helyen ruha elrakás idején veszi szemügyre a
butorokat. Közben rendezgetett is egyetmást. Aztán lefeküdt, s figyelt,
hogy hallja-e itt is a kohót. Valami tompult, titkos dübörgést ide is
elérzett. Álmos volt, elfujta a gyertyát. Előbb azonban még az asszonyra
gondolt, utóvégre is ezzel lesz legtöbbször dolga. Okos arczu, szép
asszony volt, meglátszott rajta a gazdagság. A keze is ügyes, mozgékony,
okos jószág. A ruhája valami érzékiségre vallott; azt mindjárt meglátta
rajta, hogy ujmódi, alacsony füzőt hord. Majd megmelegedett kissé a jó,
meleg dunnás ágyban és leragadt a szeme.


II.

A gyáros szobája egyszerü, szürke irodaszoba volt. Göthös könyvelők,
sovány irnokocskák illettek volna bele, nem pedig ez a szélesvállu,
izmos férfi. Ott ült a nagy ablaknál, iróasztalánál. Minden friss,
tiszta volt, mint üde téli reggeleken lenni szokott. A kis vaskályhában
pattogott a tüz, a szivarfüst is illatos volt még, nem köhögtető,
kesernyés, mint este.

– Emma, kis Emma! – mondta az igazgató – hát igy vagyunk, lássa, kis
Emma…

A kisasszony valami könnyed melankóliával az arczán élvezte ezt a friss,
jóleső reggelt. Szólni nem nagyon mert, hisz oly régen volt az, hogy a
mostani direktor bohó ifju volt…

A gyáros elgondolkozott:

– Kis Emma, hány éves?

– Husz… leszek.

Nem tudták hamarjában, miről folytassák a diskurzust. Csak nézték
egymást, már nem heves szerelemmel, mint egykor, csak mint két hunyó
napsugár, amely téli alkonyatkor találkozik egymással az erdőn. Végre
valahogy megszólalt a kis Emma mosolyogni is próbált ahhoz, amit
mondott:

– Szép asszony a felesége… igazgató ur!

– Szép – hagyta helybe Gantár és egy kicsit összehuzta a szemét. Aztán
hirtelen szólt:

– No lássa, kis Emma, hogy semmi baj sincs! Mondtam én azt mindjárt.
Maga eljön az én kis gyerekeimet nevelni, majd nekik ad valamicskét
abból a szeretetből, amit akkor régen nekem szánt…

– Igen – sóhajtott Emma, s ugy nézett a gyárosra, némi büszkeséggel,
talán uralkodva is a hatalmas férfi fölött. Gantár fölállott:

– Én már – mondta – csak itt maradok örök életemben. Ez a gyár jó gyár,
amit csinálunk, az becsületes munka. Sohse csal meg. Nézzen ott ki az
ablakon. Vas, vas, csupa vas. Azt csináljuk. Összeveszekszünk a földdel,
a kősziklával, a tüzzel, a pokollal, aztán vas lesz belőle.

Emma, a kis Emma, talán sápadtabban, mint az imént, figyelemmel
hallgatta. Majd, maga se tudta, hogy miért, ahogy állát a kezébe
nyugtatta, halkan, suttogva jegyezte meg:

– És este hazamegy, ott a szép felesége… finom uriasszony…

De ekkor már az ujmódi füzőre gondolt, meg a suhogó selyemruhára. Nagyon
számitó asszony lehet az, aki otthon is selyemben jár. A kis Emma
elhatározta, hogy szeretni fogja az asszonyt. Utóvégre is a nagy
gyároshoz ilyen illik, nem pedig amolyan vézna, szegény gyerekleány,
mint ő. A kis Emmának volt esze, s ez enyhitette az ő kis tragédiájában
a fájást. Ugy ültek aztán szótlanul, részint kinéztek az ablakon, hogy
mint hull a hó, részint lopva egymást nézték. Aztán egyszerre bejött az
asszony. Emma kisasszony tiszteletteljesen kelt fel.

Az asszonyon most világoskék pongyola volt, olyan, aminő a regényekben
szokott előfordulni. A formákhoz simuló gáz, finom selyem; lágy és
hizelgő; mutat és eltakar. Ahogy a hintaszékbe ült, olyan volt, mint
valami ölelésre váró Faublas-korabeli parázna franczia marquise, nem
szenvedélyes, nem sóvárgó arcz, inkább halavány és ártatlan, de képes
mindenre, ami csak ravaszság és intrika, egy csöpp szerelemért.

A beszélgetés hirtelen más irányt vett. A gyerekek neveléséről, a
fizetési föltételekről beszéltek, de oly előzékenyek voltak a
direktorék, hogy Emmának nem akadt egyéb dolga, mint beleegyezni
mindenbe. Majd az asszony valami szánalmas jóakarattal vette szemügyre a
lányt, tetőtől talpig.

– Hát én megyek… – mondta egyszerüen a gyáros és köszönt. Az ablakból
látni lehetett, amint nekivág a hónak és megy vissza a gyárba. Erre
fölkelt az asszony és mind a ketten néztek utána. Emma fölriadt ebből a
nézésből. Az asszony egészen mellette állott, érintette is meleg, telt
karjával és nagyon ártatlanul mondta neki.

– Maga már ismerte az uramat, ugy-e?

– Ismertem… ugy találkoztunk.

Az asszonynak csak egy pillantás kellett az előbb, meg ez a kérdés most.
Tisztában volt mindennel. Rámosolygott a kisasszonyra, aztán fölment a
lépcsőn könnyedén, piczit emelve a ruháját, szalagos czipőcskében, mint
valami ártatlan naiv régi franczia asszony, aki végül mégis annyi bünnel
öregszik meg, hogy már nem is marad ideje a leimádkozásra.

Emma utána nézett, és gyönge gyerekszivében valami bánatos harag kelt
életre. Tudja Isten, – bántotta az, hogy ez az asszony ilyen szép, már
korán reggel. Aztán ártatlan képzelete rögtön megalkotott egy ölelést, a
gyáros meg az asszony közt. Félig-meddig lehunyta a szemét, meg is
fogódzott a falépcső vasrácsába, amint szüzies képzeletén
végigreszketett az a kép. Az a hatalmas, csupa izom, csupa csontember,
amint magához öleli ezt a lágy, keleti asszonytestet, amint egy
reszketésbe bugnak össze, egymásra dagad az erő és a gyönyörüség, a vas
és a bársony, és ezt csak ők tudják, ők ketten, ők csókolják egymást
vadul – és szinte hallotta is az asszony bágyadó sóhaját, a nagy
férfimellből fölszakadó diadalmas bugást – –

– Kisasszony!…

Elcsendült a lépcsőházban felülről ez a hang.

Emma megindult fölfelé, és most már arra gondolt, hogy reggel aztán
kissé bágyadt-közönyösen a nevelőnő fizetéséről beszélnek…

– Kisasszony?…

Fönn pénzt, valami előlegfélét kapott.


III.

Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött
panaszkodni az állomásfőnök olyan busan, mintha az övé lett volna az
államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott
az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, amikor
Pestről elindultak, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De
csak egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvü napról-napra. Látta, hogy az
első napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint
csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos.
Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt.

Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amugy
lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni –
érezte – nincs itt maradása. Kissé sirdogált is, ez jól esett neki.
Aztán elcsöndesedett, csak ugy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy
csöndességben ismét elérezte idáig a tüz bugó lihegését, messziről tüzes
foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek.
Figyelt, érezte, hogy a kohóban a forró vas mint rázza meg maga körül a
földet. Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd
valami vigasztalást talált abban a nagy erőben, amely ott buzog, izzik.
Figyelt, nagy csöndben.

Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a
hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Ugy rémlett előtte, mintha
lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig
szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment
valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és amilyen
óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu
vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…

Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, aki ugyanebben a
házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak
izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem ugy fogadják, mint például a
doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De
sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Ugy látszik, hogy
egy másik szobába mentek át.

A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és ugy érezte mintha
most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett,
óvatósan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé,
amely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tüz.
Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.

Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd
megszakadt a szive, amikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen
gazul csalják. De most már megbánta, hogy árulkodni akart és megállott,
gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatnia vagy elárulni mindent.
Ahogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is
kiáltott az a valaki:

– Hé! Ki az?

Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással
elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.

– Emma… kis Emma!

Emma eltakarta az arczát Gantár előtt. A direktor rémülten faggatta:

– Mit keres itt, kis Emma, ilyen időben? Menjen vissza… megfázik…

– Nem, nem.

Görcsösen kapaszkodott a karjába. Már sirt, és sirva hebegte:

– Menjünk oda, a gyárba… mindent elmondok.

Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp
lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte a nagy öntőmühelybe.
Csupa világosság, sürgő-forgó emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashid
mellé, a tető alá…

Ott beszélt a lány, hebegve:

– Sándor, édes Sándor… már igy mondom… én, én ugy is elmegyek holnap…
azonnal!

– Mi az, édes…

– Az asszony – –

Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás
bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.

És jött a vas.

Nagy patakban, harsogó süvöltéssel, izzófehéren. Végigfolyt a formák
közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas
izzott, bőgött, a kohóban, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes
sietséggel ennek a vakitó harsogó despotának.

– Az asszony… – sirta bele a bömbölésbe a leány.

Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről az izzó, füstölgő
tüzpatakok felé és hangosan szólt:

– Hagyja, kis Emma, édes. Tudom én azt. De nem birok, nem birok…

Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb
formák felé.

Emma meglepetten nézte, hirtelen elakadt benne a sirás.

– Hát tudja, Sándor –?

Ez már akkor ült és a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Tudom – mondta.

A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak igy
«tudja» az ember?

Akkor megint végighangzott az előbbi siró kiáltás. És kibugygyant a
másik kohóból a vas, több, nagyobb, mint az előbbiből, ugy harsogva,
hogy reszketett belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi
bőgés volt ez, pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás orditott bele
rohanva, aztán valamennyit elnyomva diadalmasan, rengő bömböléssel,
sisteregve, üvöltve vágtatott ki a vas a formák közé. Valami gép
sivitott, a nagy vashid csikorgott fönn, és a villamos motor bugott,
egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve. Csupa láz, csupa vágtató munka
izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben, a nagy világosságban.

Akkor kidüllesztette nagy mellét Gantár, és orditva beszélt:

– Nézze… kis Emma? Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről
suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat?
Ide jövök én temetni minden csütörtökön…

A lányka félve bujt a melléhez, erősen fogva most a karját.

– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A
föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi
körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erdőbe, ennyi igazságba!

A süvöltés erőtlenebb lett.

– Itt belesirok ebbe a Leviathánba, látod, minden csütörtökön éjszaka.
Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiu egy hónap mulva katonának
megy, addig csak elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek
sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember forog mellette.

A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a
férfi, ugy beszélt:

– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordit? Ugat, mert kiszivtuk a földből. A
föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő
csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja?
Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem
ellenfélnek az a vézna kutya, amikor ott lenn harsog, izzik, zeng az
Isten?

Ugy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már,
csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.

A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót
nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt,
mély hangon mondta:

– Csak aztán reggel, a csöndben… ott fáj…




A pikkoló.

A pinczérek hátul állottak, a czigányok nagy, kerek asztala mellett és
álmosan várták a fél tizenegyet. A hosszu teremben alig ült négy-öt
ember a kis asztaloknál. Azt lehetett volna hinni, hogy ez a vendéglő a
megbukásra volt berendezve. A czigány se játszott még, sőt csak nem is
hangolt. A két asztalsor közt pedig, a bordó tapéták alatt egyetlen
pinczér czammogott végig, a szerviettáját lóbálva, mint akinek semmi
dolga sincs. De a konyhából ajtónyiláskor nagy munka láza rebbent ki.
Fedők csattogása, sistergés, sülő husok ropogó zaja forrt benn a nagy
tüzhelyek körül s ez a titkon forrongó munka, ahogy zsibbadtan szürődött
át a kis ajtón, éreztette, hogy a vendéglő vár.

Olyan hideg vendéglő volt, aminőt ujabban sokat rendeztek be Pesten
szinház utánra. Ahol csak tiz után kezdődik az élet. Az élet:
törzsvendégek nélkül, néma pinczérekkel, zenével. Kis asztalokkal, ahová
az ember nem igen megy a feleségével. Valami olyan Párist utánzó modor
uralkodik ezeken a helyeken; az asztalokon gyertyák vannak, kis piros
ernyővel.

Fél tizenegy felé csakugyan megjelent az első vendég, látcsöves szijjal
a vállán. Erre aztán megmozdult a vendéglő. A főpinczér elindult a
jövevény felé, utána az ételhordó, majd a két pikkoló. A czigány
hangolni kezdett, s mialatt az első szinházi vendég ily nagy segédlettel
levetette a kabátját, megdörzsölte a kezét és kifujta az orrát, már élet
lüktetett a levegőben, mozgás az asztalok közt. A spriczczert mindjárt
meg is rendelte, a másik pikkoló az étlapért szaladt, s akkor már ujból
nyilott az ajtó, jöttek az emberek a közeli szinházból. Most már
futkostak a pinczérek, egyszeribe hangos lett a hosszu terem, s amikorra
már alig volt üres asztal, a czigány is ráhuzta. Valami divatos angol
indulót játszott, tele lett muzsikával, zajjal, ételszaggal a levegő, a
bordó tapéták mintha izzóbb, mély vörössel világoltak volna. Teljesen
fölébredt a csarnok azzal a lázas, esteli ébredéssel, amely csupa lárma,
csupa idegesség, beteges forróság, mint a lumpok esti fölkelése.

A pinczérek lázas munkával sietettek végig az asztalok előtt. Néhány
ideges vendég türelmetlenül csöngetett bele a zavaros lármába, lenn
pedig, a czigány mellett lábujjhegyre ágaskodva nézett előre a
tekintélyes főpinczér, vizsga szemmel, mint valami hadvezér a müködő
csapatok fölött.

A pikkolók hordták a sört, a bort. A nagyobbik, a hosszuhaju egészen
kipirult, hogy ily hirtelen megrohanta a szinházi nép a vendéglőt. Ez a
negyedóra volt a legnehezebb, a mikor mindenki egyszerre rendel,
lármázik, válogat, mustárt, Worchestert kér. Amikor az étlapot vizsgáló
mellett türelmetlenül áll a pinczér, biztató pillantást vetve a tulnan
várakozóra, negligálva a csöngetést a háta mögött.

Az ajtótól számitva a hatodik asztalnál, amelyet fizetéskor «ablak,
négy» czímmel illetett a pinczér az ő külön helyrajzi számitásuk
szerint, valami nagy ur ült a szeretőjével. Ez az asztal a hosszuhaju
pikkoló asztalai közé tartozott, s éppen ezért a nagy ur – talán gróf –
a kis hosszuhajuval hozatta a nehéz franczia vörös bort.

A lány, az tipusa volt a szeretőnek. Se asszony, se feleség, se anya,
nem is lány, sőt kifejezetten nem kokott. Tisztára az, amit szeretőnek
neveznek, vagyis magyarul: metressz. Sötétvörös ruhába simuló magas,
telt alak, formás arcz, lendületes kanyarulattal végződő magas fekete
kalap. Meglátszott rajta, hogy grófokkal szokott dolga lenni,
egygyel-egygyel igen hosszu ideig is.

A pikkolóra nézett s aztán odahajolt a szőke selyemszakállu urhoz:

– Milyen hosszu haja van. Olyan, mint egy kis müvész.

A nagy ur rá se nézett a pikkolóra. Nem lehetett kiváncsi természetü,
vagy nagyon előkelő volt. Kissé rideg is. A korrektség csak ugy áradt ki
belőle.

A pikkoló hozta a bort és az asztalra tette. A vörösruhás hölgy
rámosolygott, az ur meg se moczczant. A pikkolót egyszerü mozgásnak
tekinthette, utolsónak abban a mozgáslánczolatban, amely a bort a
franczia szőlőfürttől a pesti ajakig hozta.

Ugylátszik, haragudtak.

A hölgy nagyon élvezhette azt, hogy ez a gazdag, szépszakállu,
rózsaszinbőrü arisztokrata most majd megpukkadt a haragtól. Mosolygott
rá, harapdálta az ajkát s egyre ugy tett, mintha előtolakodó apró
nevetéseket fojtana vissza. Roppantul a hatalmában érezhette a szőke
urat, mert bosszantására még a pikkolót is felhasználta. Tulságosan
udvarias is volt az ur iránt:

– Parancsol?

Elébe tolta a mustárt.

Majd fölvetette a fejét, kaczéran.

– Töltsön bort.

A férfi töltött, haraggal, rettenetes korrektséggel. Képviselők szoktak
ily halálosan korrektek lenni pisztolypárbaj előtt.

A pikkoló észrevette a hölgy érdeklődését. Végigsimitotta hullámos
fekete haját, s a tizenhatéves fiuk elbizakodottságával állt meg hátul a
tükör előtt, nyakkendő igazitás örve alatt. Tetszett neki a romantika:
viszony egy ilyen nagyuri dámával, amint a regényekben olvasta. Jean és
a grófné, John és a lady, a kocsis és a herczegasszony – pikkoló és szép
nyulánk valaki, akinek a szeméből minden árnyalatot ki tud irtani a
tetszés, csak azt nem, hogy: «szerelemből is.» Az ilyennek ha
férfiháreme volna, is megcsalná valamennyit egygyel, csupán a
«szerelemből, egészen ingyen» ösztöne folytán.

Most már kissé lelohadt, egyenletesebb lett a zaj, körülbelül mindenki
megkapta, amit rendelt. Csak a rendes időközi parancsok hangzottak el:
még egy fröcscsöt, – miért hozott burgonyát, mikor rizst kértem, –
hozzon olajat-eczetet, borsot, még egy kanalat – és a többi. Egy-egy
fürgébb ételhordó már állott is. Az ő asztalainál már minden rendben
volt.

A hosszuhaju pikkoló a tükörrel szemközt helyezkedett el, ugy, hogy a
vöröshaju hölgyet egészen jól láthatta. Amikor éppen nem kellett italért
rohannia, szemügyre vette minden mozdulatát. Nézte a karja hajladozó,
kerek gesztusait, a válla vonaglását, amint rejtett vonalakat, puha
hullámokat keltett életre egy-egy mozdulata. Majd lakkczipős kis lábát
nézte, s azt a titkos, asszonyi megmozdulást, amelylyel egyik lábát a
másikra tette.

Mindez fejébe kergette a vért a pikkolónak. Alig látott, amint egy
koczogtatástól fölriadva parancséért ugrott valahová.

– Spriczczert! – mondta egy zugó idegen hang, s ez visszhangzott benne
tovább. Már ment is a konyha felé, megindult benne a pikkoló-gépezet,
amelynek a «spriczczer» szó adja az első lökést. De az uton még mindig a
vállat látta, s azt a lassan feldomboruló, lágy és mégis rugalmas
hullámot, amely a válltól ereszkedett le a mellig, mialatt a pohár után
nyult a szép asszony.

A spriczczert odavitte, s már ismét a tükörrel szemben állt. Halmozta a
gondolatokat, mindegyre izgatottabb lett. Mindenünnen égette a láz ezt a
tizenhatéves fiut. A czigányzene, a hőség, a fény, a mélyvörös tapéta
csak ugy ontotta magából az izgalmat.

Valósággal megrázkódott, amikor egyszerre csak azt vette észre, hogy a
szép hölgy meglátta a tükörből, s ismét rámosolygott. Ez a mosoly
forralni kezdte benne a boldogságot. Már szinte karjai közt érezte ezt a
sok szép, lágy, forró formát, amely öntudatos gyöngédséggel simul a
férfiizmokhoz, s ekkor tele volt a lelke azzal, ami csak egy tizenhat
éves fiut heviteni tud.

A rózsaszinbőrü, selyemszakállu arisztokrata feszesen ült a helyén.
Nagyon nem tetszett neki, hogy a szeretője ily illetlen és nem előkelő
módon kaczérkodik vele. Azt nem bánta, hogy a pikkolóról van szó, mert
tudta, hogy a dolog ugyse komoly. De a mód bántotta.

A leány pedig most egyre kaczérabb lett.

– Kedvem volna – mondta – azt a kis müvészt megcsókolni.

– Tessék! – mondta a szép ur.

– Ha magának annyi haja volna…

Erre már nem is szólt.

Aztán a leány összehuzta a szemét és erőssége tudatában büszkén, nagyon
halkan mondta:

– Lássa, ha én most akarnám, ez a fiu ugy jönne utánam, mint valami kis
kutya. Őrültté tudnám tenni. Lihegne, sirna, könyörögne…

Hozzátette:

– Szegény pubi.

Aztán a barátjára nézett, s kissé megszeppent. Hopp, egy kicsit
tulfeszitette a dolgot – gondolta. Az öreg meglakolt, most következik a
békülés. Félrehajtott fővel, kaczéran, nem is suttogva, hanem mint a
hizelgő macska, dorombolva szólt:

– Édes. Kérjen bocsánatot.

Ekkor történt az, hogy a pikkoló, aki vad érdeklődéssel nézte a lány
játékát, immár a negyedik pohárkoczogtatást nem vette észre.

– Fizetek, – szólt valahol egy türelmetlen ember, – fizetek, mert hiába
hivom a pinczért. Az ember a pénzéért…

A császárszakállas főpinczér ugy sietett oda, ahogy csak a potroha
megengedte:

– Bocsánat! – szólt. S hogy a türelmetlent kiengesztelje, kitüntetőleg
tette hozzá:

– Magam hozom el a bort, kérem…

Erre már a pikkoló is fölrezzent, kiszaladt a főpinczér után a konyhába.
A főpinczér borzasztó dühös volt és németül káromkodott. Alig ugrott be
a pikkoló a konyhába, megkapta a hajánál fogva!

– Csirkefogó! Kidoblak…

Pofonverte. Egyszer jobbról, aztán balról. A pikkolónak a szemére omlott
sürü fekete haja és az arcza sötétpiros lett. Nézett keményen a
főpinczér szemébe.

– Még bámulsz?

Megint ütötte. Ugy, ahogy csak a pinczérek tudnak ütni a kulisszák
mögött, frakkban, de durván, dühből, talán csak azért, mert fiatal
korukban ők is kaptak.

– És most mars ki, vidd ki a bort! Ablak kettő! Majd megmutatom én
neked. Te hosszuhaju majom!

A tüzilegény röhögni kezdett. A pikkolónak folyt a szeméből a könny és
rángatózott az ajka. A főpinczér orditott:

– Vidd ki! Azonnal!

A szakácsné megszólalt:

– Hiszen sir! Nem látja? Igy nem mehet ki.

Mondta és körülnézett, meggyőződéssel mondva:

– Na ja!

De a főpinczér akkor már fogta a pikkoló karját és lökte kifelé, a
terembe. Szegény ment. Ugy, ahogy volt, fölpofozva, négy csikkal az
arczán, borzasan, vörösre dagadt szemmel. Utána ment a magas, kövér
főpinczér, frakkban, kissé kipirulva s reszkető ujjal igazitotta meg a
nyakkendőjét. Azért előkelő volt, szenvtelen, mint valami márki a
Nemzeti Szinházból, aki a csábitót épp az imént dobta ki, s akin az
egész nagy jelenet csak a nyakkendője félrecsuszásából látszik meg.

A pikkoló odavitte a spriczczert. Senki se nézett rá, de az ő tüzelő
arcza valósággal égett. Azt hitte, mindenki ránéz és tudja, hogy
megverték. Már nem is mert a szép hölgy felé menni. Ennek is vége. Ugyan
mit is kezdene egy olyan nagyon szép asszony egy fölpofozott pikkolóval?
De azért titkon – a tükörből – feléje nézett.

Az arisztokrata mosolygott. Tehát kibékültek. A lány is vidám volt, ugy
látszik, sikerült neki megkötni a békét. A széles szőke selyemszakáll is
más formát vett a mosolyra huzódó száj alatt s most igen szép szerelmes
pár volt az a kettő, csupa pajzánság, csupa igéret, ingerlő bevezetés a
nagyon bizalmas téte-á-tétehez.

A pikkoló nagyon, nagyon mélyet sóhajtott. Ugy tele volt a lelke
keserüséggel, mint még soha. Hát ezek azalatt kibékültek. Sőt a szép
lány már feléje se néz. Tölti a bort az urnak. Koczczintanak.

Szándékosan arrament. Nem bánta, lássa meg a szép lány, hogy őt
megverték, hogy ő szenvedett. De az rá se nézett. Nagyon bizalmasan
beszélt az arisztokratával, igen halkan, most már nem is fojtva vissza
az apró nevetéseket. A két könyökét szorosan maga elé tette az asztalra
s az arczát összekulcsolt kezeire nyugtatta. Az arisztokrata jóllakottan
fujta szivarjából a füstöt és elégedett mosolylyal hallgatta a beszédét.

A pikkoló messziről megnézte, hogy van-e még boruk. A poharukban is volt
még, sőt az üvegben is bennmaradt a bordeauxi harmadrésze. Remény se
volt a rendelésre. A pikkoló hátrafelé ment, teljesen semmivé téve. Mire
visszafordult, már öltöztette a szőkeszakállas a hölgyet, az ételhordó
meg a férfira adta a télikabátot. A hölgy előre ment, az arisztokrata
borravalót adott a pinczér markába. Aztán a hölgy után sietett és
karjába füzte a karját. Bizalmasan simult hozzá, ugy mentek ki.

A pikkoló most kezdte a lüktető forróságot érezni az arczában. Elindult
és learatta a borravalókat. A szép hölgy asztalán egy fél zsömle volt.
Annak a felét ő ette meg. Látszott rajta apró fogának a nyoma. Mellette
egy huszfilléres csillogott a villamos fényben.

A czigány nagy csattogással fejezett be egy friss magyar nótát. Kivülről
késcsörgés hallatszott be. Álmos duruzsolás rajzott az asztalok körül,
mindenki halkabban beszélt, hogy a czigány hirtelen elhallgatott. A
pikkoló nagyot sóhajtott, szaggatottan, hallható szepegéssel, mint nagy
sirás után végre elhallgató gyerekek szokták. Aztán leverte
szerviettájával az asztalról a morzsákat és zsebredugta a hatost.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75082 ***